Epifánia után 3. vasárnap 2012. január 22. A harmadik vasárnap evangéliuma (Mt 8,1−13.) két gyógyítás történetét is tartalmazza, mellyel Krisztusnak gyógyító hatalmát bizonyítja. Egyikük ráadásul világi értelemben hatalmasságnak számít – római százados – aki mégis Jézust keresi fel kérésével és szavakkal is bizonyságot tesz Jézus hatalmába vetett hitéről. Az epistola (Róm 12,17−21) az előző két vasárnap folytatásaként az evangélium üzenetéhez kapcsolódva arra tanít, hogy ne akarjunk magunk bíráskodni vagy hatalmaskodni, hisz az Úr az igazi bíró.
Van kiút? Textus: 2Királyok 5,5−9 1. Amit a textusról tudni kell – exegetikai/kortörténeti megértés Elizeus és Naámán története különleges helyet foglal el az Ószövetségben. Ez a szakasz rendkívül intenzív dramaturgiájú, van benne katonaember, őt a megszokottól merőben eltérően kezelő próféta, fogoly kislány, és jelen perikópánk után feltűnik egy kapzsi szolga is. A kérdés esetünkben hasonló a többi rokon elbeszélés értelmezéséhez: sikerül-e a magyarázatban túllépni a történet közvetlen keretein? Van-e itt teológiailag mérlegelhető üzenet, vagy csupán olyasmit tudunk megfogalmazni, ami minden gyógyításra ráhúzható? Az elmúlt tíz év szakirodalmában a történet különböző irányú értelmezései jelentek meg: van, aki missziológiai szempontból tartja érdekesnek elbeszélésünket (odafordulás az idegenhez, az ellenség is részesülhet Isten irgalmas szeretetéből);1 mások valláspedagógiai szempontból közelítenek hozzá (rádöbbenés szükségessége, úrrá lenni prekoncepciókon); és természetesen van, aki a női szerepeket kutatja (elvégre az igazi kulcsszereplő, még a történet felvezető fázisában a rablány).2 A következőkben a történet egészével (5,1−19a) foglalkozunk, de a prédikációvázlat a kijelölt versekre (9−15) tekint. Elbeszélésünk eredetileg talán az Elizeus-legendakör egyik gyöngyszeme volt, melynek fókuszában a csodatévő próféta állt.3 Mai formájában viszont a szöveg jelentősen átértékelődött: a próféta tökéletesen háttérbe szorul, személyesen meg sem jelenik gyógyítóként, csak üzen (8.v.), és követet küld (10.v.). Naámán és Elizeus első találkozására a gyógyulást követően kerül sor (15−19a). Így az elbeszélés központi szereplőjévé Naámán, a gyógyulást kétségbeesetten kereső, és végül meg is találó katonaember kerül, akkor is, ha a történet további szereplői sem elhanyagolható karakterek: a prófétán kívül megjelenik két király és néhány szolga is. A kijelölt versek (9−15) kétségtelenül a gyógyulás körül
BRUEGGEMANN: 2 Kings 5, 263−272. Ennek a lánynak a szemszögéből elemzi és írja újra az egész történetet KIM: Reading and Retelling Naaman's Story, 49−61. A szerző véleményével e sorok írója nehezen tudna azonosulni. 3 Elizeus ismert gyógyító volt, lásd 4,8−36. WILSON: 2Kings, 566. 1 2
31
Epifánia után 3. vasárnap
forognak, de a fejezet mélysége csak akkor bontakozik ki, ha figyelünk a következményre, vagyis Naámán megtérésére is. Naámán betegségét a szöveg lepraként írja le. A lepra (az itt használt gyökön kívül több kifejezés is ismert rá) számos betegséget jelölhet, melyek a bőrön jelentkeznek; így mai ismereteink szerint használták a szót a bőrbetegségekre és olyan nem bőrgyógyászati jellegű betegségekre is, melynek tünetei között bőrelváltozások szerepeltek. A lepra ilyen értelemben egyfajta gyűjtőfogalom. Legteljesebben a 3Móz 13−14 foglalja össze a leprával kapcsolatos teendőket, a diagnózis felállítását (13,1−44), az elkülönítés kötelezettségét (13,45−46) és a tisztulási folyamathoz kapcsolódó rituális teendőket (14,1−32). Fontos azonban látnunk, hogy Naámán viselkedése nem az ószövetségi értelemben vett tisztulási folyamattal kapcsolódik össze, hanem egyszerűen a gyógyulást kereső embert látjuk benne. A 3Móz-ben leírt pap pedig nem gyógyító, hanem a Tóra magyarázója, applikálója; egyszerűen kinyilvánítja, hogy az illető tiszta, vagy tisztátalan. Annyit azért érdemes megjegyezni, hogy 3Móz 14 két rítus emlékét őrzi, az első a 2−9. versekben található, és archaikus felfogást tükröz, e szerint a betegség forrása egy ártó démon lehet. A második rituálé (10−32.v.) ezzel szemben szépen simul a papi törvények és tisztaságfelfogás rendszerébe.4 Ha Naámán felfogását keressük, akkor az általa megfogalmazott igényből indulhatunk ki: gyógyítót vár, aki megérinti. Ez a kép más, mint amit a 3Móz tükröz, mint láttuk, a pap nem gyógyít, csak kinyilvánít – a szöveg pedig nem feszegeti Naámán betegségének az okát. A kortól viszont távolról sem idegen a betegség démoni eredetének felfogása. A bibliai szövegek a legkülönbözőbb korokban számolnak a leprások jelenlétével. Különleges és egyedi Mózes esete (2Móz 4,6−7), hétköznapibb történetek: Mirjám (4Móz 12); jelen elbeszélésünk folytatása Géhazival (2Kir 5,27); a négy poklos Samária kapujában (2Kir 7,3); Azarjá júdai király (Uzzijjá, 2Kir 15,5); valamint az evangéliumokban Jézus által meggyógyított személyek történetei: Mt 8,1−4; Lk 17,11−19. Jézus maga egyébként nem különült el szigorúan a leprásoktól, Betániában legalábbis tudjuk, hogy huzamosabban tartózkodott a leprás Simon házában, ahol megkenetése történt (Mt 26,6−13). Elizeus tehát meglehetősen passzív történetünkben. A szír király meggyőződése szerint udvari alkalmazottról van szó, legalábbis ez lehet az oka annak, hogy Izrael királyán keresztül közelít hozzá. Mellékszereplő, de mégis az előtte tett fogadalomba torkollik bele az elbeszélés. Ez alkalommal nem egyszerű mérlegelni Elizeus hozzáállását az ügyhöz: azt kifejezésre juttatja, hogy az ő hatalma a földi gyógyítási módszerek felett áll, ő minden tekintetben az Isten embere (megjegyzendő, hogy Izrael királya szerint minimum istennek kell lennie annak, aki meggyógyít egy leprást! 5,7). Naámán elfogadja, hogy Izrael Istenét kell segítségül hívni, és a föld hazaszállításával (17.v.) vallásfenomenológiai értelemben nagyon logikusan cselekszik: egyfajta mini-Izraelt teremt az idegen földön.5 Teo4 De 5
VAUX: Ancient Israel. Its Life and Institutions, 462−463. WILSON: 2 Kings, 567.
32
2Királyok 5,5−9
lógiai értelemben ugyanez a kérdés a babiloni fogság egyik legmeghatározóbb dilemmája volt: a 137. Zsoltár írójának panaszában ott feszül a kimondhatatlan ellentét: idegen földön élő nép – ki tudja hol lévő, templomától megfosztott Isten. Segítségül hívható-e az Úr ilyen körülmények között? A prófétának nincs különösebb hozzáfűznivalója Naámán kéréseihez; sem az elsőt (föld elszállítása), sem a másodikat (Rimmón/Hadad kultuszában való alkalmi részvétel engedélyezése) nem kommentálja. A 19a mondatát − „menj el békével!” − kétféleképpen értékelhetjük. Lehet ez (1) helybenhagyó rábólintás, a kompromisszumkényszer megértése;6 de (2) lemondó legyintés is: menthetetlen vagy, nem érted, hogy Ő az egyetlenegy!?7 Még néhány gondolat kívánkozik a fentiekhez, magáról a gyógyulási folyamatról. Naámán maga fogalmazza meg, és őrzi számunkra egy szokványos gyógyítás folyamatát: a reményvesztett, ezért hosszú utazást vállaló beteg személyesen találkozik a gyógyítóval, aki isteni segítséggel dolgozik, és megérinti a beteg területet. Hasonló kép bontakozik ki előttünk több újszövetségi esetben is (többek között Jn 9,6, Mk 1,41). E mellett ismert volt a víz gyógyító, megtisztító hatása is, erre utal Abana (Damaszkusztól északra) és Pharpar (Damaszkusztól délre) említése. Alapesetben a beteget otthonában kereste fel az „orvos”, akikkel szemben számos előítélet megfogalmazódott (mai szemmel persze ez érthető, inkább kuruzslók, vajákosok voltak ők, mint pl. Ez 13,18). Nem véletlen, hogy az Ószövetség az Istenhez történő odafordulást preferálja testi kínok esetén (lásd 2Kir 19,5).8 Legerőteljesebben ez 2Krón 16,12-ben kerül elő, amikor Ászá történetét 1Kir 15,23-at kiegészítve arról szól elítélően a szöveg, hogy a király beteg lába miatt nem az Úrhoz, hanem az orvosokhoz folyamodott. Az alapkérdés: kibe veti az ember bizalmát?9 A lényeg annak megértése, és ez ma is igaz, hogy Isten az, aki gyógyít, esetleg felhasználva emberi eszközöket is. Az Isten, vagy orvos dilemmát természetesen csak a kor egészségtudományi ismereteinek fényében releváns szemlélni, ebben az összefüggésben megállapítható, hogy a vaskori Szíria-Palesztinában tényleg jobban járt az, aki nem kereste az orvosok társaságát testi bajai esetén.
2. A perikópa megértése – teológiai összefüggések feltárása Perikópánk legalább két tisztázandó teológiai kérdést vet fel. Az első a gyógyítás-gyógyulás összefüggésének kérdése, a második pedig Isten segítségül hívásának lehetőségeire vonatkozik. A gyógyulás, az orvosi etika kérdésköre a 21. században megragadható a végletek felől: a hétköznapi ember számára gyakorlatilag érthetetlen és értelmezhetetlen orvosi diagnosztikai és gyógyászati eljárások korát éljük. Néha úgy érzi az egyszerű halandó, hogy az orvosok mindent meg tudnak tenni. Olyan WALSH – BEGG: 1-2 Kings, 176. LASINE: “Go in peace” or “Go to Hell”?, 3−28. 8 GREEN: Healing, 757. Vö.: KEE: Medicine and Healing, 660. 9 Ilyen értelemben magyarázza nagyon világosan a 2Krón 16,12-t HOOKER: First and Second Chronicles, 196−197. 6 7
33
Epifánia után 3. vasárnap
műlábat lehet készíteni, amivel egészségesek között versenyezhet sérült olimpikon, szöveteket emelnek ki és ültetnek át, minden szervünk megnézhető kívülről és belülről. Eközben a világ számos országában rég elfeledettnek hitt betegségek ütik fel a fejüket, de Közép-Európában is tehetetlennek tűnik mindenki egy sor népbetegséggel (depresszió, keringési rendellenességek, légzőszervi betegségek, stb.) szemben. Az egyik véglet, hogy valami élet-szerű vegetálás állapotát hosszú időn át fenn lehet tartani végső stádiumban lévő, gyógyíthatatlan betegek esetében. Szintén véglet, de Európában egyes, az aktív eutanáziát pozitívan kezelő országokban előfordul, hogy emberek életének vetnek véget saját kérésre, és az indokok között a testi szenvedés mellett gyakran egyéb szempontok jelennek meg: emberek kérnek halált, mert nem bírják elviselni az öregedés gondolatát, vagy kímélni akarják környezetüket. Hangsúlyozni kell: ez utóbbi esetben előfordul, hogy az eutanáziában részesedni kívánó egyén semmiféle testi betegséggel nem rendelkezik.10 Ezeket a viszonyokat egyszerre kell mérlegelni – hozzátéve, hogy még nem telt el egy évszázad azóta, hogy az 1952ben Nobel Békedíjat nyert Albert Schweitzer az élet tisztelete (igenlése) jegyében megalapította lambarénéi kórházát (1913). A kérdéskör még csak vázlatosan sem tekinthető át jelen írás keretei között, és keresztyén etikai szempontjaink11 magyar nyelvű, a lelkészképzésben használt könyvekben is megjelennek. Az viszont talán nem hiábavaló, ha idézünk a Magyar Orvosi Kamara (internetről letölthető) etikai kódexéből: „Etikailag nem marasztalható el az az orvos, aki szakmai és erkölcsi meggyőződése ellenére nem vállal és nem végez bizonyos kezeléseket. … Az orvos nem segédkezhet öngyilkosságban, nem segítheti betegét a halálba. … Etikátlan a haldokló beteg életének heroikus beavatkozások végzésével céltalan meghosszabbítása, ugyanakkor köteles az orvos a beteg fájdalmát, félelemérzését csökkenteni, biztosítani fizikai igényeinek kielégítését. … Az orvosi pálya mesterségbeli tudásra és hivatástudatra épül, műveléséhez az etikai normák ismerete és betartása szükséges. Minden szabály nem írható le, ezért az íratlan szabályokat, az általános erkölcsi követelményeket is be kell tartani.” Mindennek a textus szempontjából az a jelentősége, hogy Naámán egy sajátos embertípust jelenít meg: ő mindenáron élni akar, emberhez méltó, szó szerint helyreállított életre vágyik. A másik zavarba ejtő motívum a perikópa utolsó egységéhez kapcsolódik, Isten segítségül hívása kapcsán merül fel: vannak-e külső, fizikai feltételei Isten segítségül hívásának? Másképp: megoldható-e idegen földön Isten segítségül hívása? Tényleg földet kellene hazavinni? Bibliai teológiai értelemben Ezékiel próféta oldja fel a helyhez kötöttség kérdését, amikor nagy ívű, dinamikus látomásban fogalmazza meg, hogyan távozik el az Úr jeruzsálemi templomából annak méltatlansága okán (lásd Ez 8−11). Ezzel primer módon arra válaszol, 10 Ez magyar füllel gyakorlatilag hihetetlennek hat. A holland gyakorlatot tekinti át gazdag esetanyaggal BOER: Between flourishing and withering, 197−212. 11 Érdekes, noha kétségtelenül nem egységes a kérdésben elfoglalt zsidó álláspont. A témában Oberlander B. és Köves S. rabbik jelentettek meg írásokat, lásd OBERLANDER–KÖVES: Zsidó jog és etika, 41−90.
34
2Királyok 5,5−9
hogy miért pusztíthatták el az idegenek Jahve templomát: az a közkeletű nézet, hogy a diadalmas király istene győzelmet arat a leigázott nép istene felett, téves. Azért kerülhetett sor a templom elpusztítására, mert abból az Úr távozott, az épület már nem Isten háza, csak egy lakó nélküli épület. Másodsorban viszont megoldja a próféta Isten idegen földön történő segítségül hívásának kérdését is: Isten távozott, tehát nincs helyhez kötve. A könyv végén a helyreállított ország helyreállított templomában majd ismét helyet foglal az Úr, de addigra már mindenki tudja, hogy Ő az egész világ Ura – tehát bárhol segítségül hívható. Az ókori zsinagógák hálózatának kialakulása egybecseng ezzel a meggyőződéssel; a keresztyén egyház számára pedig ez már adottság. Nem véletlen, hogy a II. Helvét Hitvallás 5. fejezetében (Hogyan imádjuk, tiszteljük és hívjuk segítségül Istent…) a hely, föld, keretek közé szorítottság kérdése már egyáltalán elő sem kerül. Az isteni omniprezencia tana számunkra stabil keret – bármiféle tárgyiasult anyaghoz kötés „vallásosságként” érthető, de teológiailag nem igazolható.12 Ugyanakkor a szimbólumok keretében az egyházi gyakorlat tekintettel lehet arra, hogy az ember nem szakad el a láthatótól: szép jelképes aktus volt 2009. május 22-én, a debreceni Alkotmányozó Zsinat és hálaadó ünnep alkalmával, amikor a Kárpát-medencéből összesereglett reformátusok mind egy-egy marék földdel érkeztek a Nagytemplom elé. A kérdést ismét csak a II. Helvét Hitvallás alapján tudjuk leginkább egyértelművé tenni: „Azok a helyek pedig, ahol összejönnek a hívők, legyenek tisztességesek … a keresztyének templomaiból és imaházaiból messze kell űzni minden ruházatbeli fényűzést, minden hivalkodást és mindazt, ami nem illik a keresztyéni alázatossághoz, fegyelemhez és tisztességhez. A templomok igazi ékessége nem az elefántcsont, arany és drágakő, hanem azoknak egyszerűsége, jámborsága és erényei, akik a templomban forgolódnak.” (XXII. fejezet.) Érthető tehát mindebből, hogy az, hogy vesz-e valaki bármilyen anyagot bárhonnan azért, hogy azt istentiszteleti keretben hasznosítsa, közömbös, de nem veszélytelen, ugyanis magában hordozza a „szentebbnek tartás” kísértését. Az istentisztelet, Isten segítségül hívásának keretei világosan előttünk állnak.
3. Prédikációvázlat Van-e kiút, ha gyógyíthatatlan betegségbe jutott az ember? Van-e kiút reménytelen élethelyzetekből? Meddig szabad reménykedni, és mikor lépjük át a hiú önáltatás láthatatlan határvonalát? Naámán gyógyulásának példája alapján erre a három kérdésre keressük most a választ. 3.1. A gyógyulás reménye Naámán beteg, mégpedig menthetetlenül az. Egy főemberről, Damaszkusz híres királyának nagy tekintélyű hadseregparancsnokáról van szó, de a betegség nem válogat. Ez a főember elkapja azt a nyavalyát, amitől sokan rettegtek akkoriban – bizonytalan volt a betegség eredete, kimenetele még inkább, viszont a szenvedő számára egyértelműen addigi élethelyzetének elvesztését hozta el. A poklos12 Ilyen pl. az a szórványosan máig felbukkanó jelenség, hogy egyes keresztyének a Jordánból vett vízzel kívánnak megkeresztelkedni.
35
Epifánia után 3. vasárnap
ságban szenvedőt tisztátalannak tekintették, elkülönítették hosszú évszázadokon át, úgy, ahogy Mirjámmal is történt a pusztai vándorlás idején (4Móz 12). Azt nem tudhatjuk, hogy mit tettek ezekkel a betegekkel Damaszkuszban, mi csak a bibliai eljárást ismerjük (3Móz 13−14), de biztos nem járunk messze az igazságtól, ha azt gondoljuk, hogy Izraelben és a környező népeknél egyaránt kilátástalan volt a poklosok élete. [„Poklos”: ez a magyar kifejezés hűségesen kifejezi az állapot lényegét.] Naámán nem adja fel, reménykedik. Hajlandó meghallani még egy rab kislány tanácsát is, és ebből arra következtethetünk, hogy tucatnyi gyógymódot, rengeteg tanácsot kipróbált már. Az eredmény: nulla. Felsóhajt a történet folyamán még egyszer: vajon mit ér a Jordán vize, hisz kipróbálta Damaszkusz legjobb vizeit! Az eredmény: nulla. Nyilván végigjárta a kor orvosait, megtett mindent, amit emberileg tehetett. Az eredmény: nulla. Nincs egyedül Naámán ezzel az élménnyel. Tudom, hogy mindannyian ismerünk eseteket, talán most is van közöttünk olyan testvérünk, aki átélte ezt személyesen: Naámán példája nekik, nekünk szól: a betegség előtt nem kell letenni a fegyvert. 3.2. A reménytelenségről A katona elmegy messze földre, elhajtat kocsiján a próféta házához (aki nem először találkozik emberileg menthetetlennek tűnő esettel). De Naámán nem tudja meghazudtolni önmagát: odamegy Elizeushoz, de a kocsiról nem száll le, nem megy be a házba, nem fogalmazza meg kérését, nem kéri ki tanácsát. Nem is lenne olyan nagyon reményvesztett ez az ember? Úgy érez, mint azok, akik szerint ők tesznek szívességet az orvosnak, ha felkeresik? Könnyű lenne elítélni, és pökhendinek nevezni ezt az embert – én azt hiszem, másról van itt szó. Mintha szégyellné magát, testi állapotát mindenki előtt. Gondoljunk bele, milyen nehéz nekünk ma odaállni, és elmondani mi fáj, mit érzünk, milyen kellemetlen egy úgynevezett „szégyellni való” betegséggel orvoshoz fordulni! Inkább szenvedünk sokáig, akár hetekig is, de nem merünk elmenni, és segítséget kérni. Ilyennek látom Naámánt. Ráadásul ő nem orvoshoz ment, hanem az Isten emberéhez: neki műszerek és vizsgálat nélkül is tudni kell, hogy mi a baj! Ne becsüljük le ezt az embert! A reménytelenség bizony beöltözhet a látszólagos magabiztosság jelmezébe is. 3.3. Reménység és önáltatás Ez a történet megtanít bennünket arra, hogy testi-lelki bajaink közepette fel kell venni a harcot a pusztulás erőivel. Ehhez azonban legelőször saját meggyőződéseinkkel kellene leszámolni! Naámán kéri is a segítséget, meg nem is. Elvárja a próféta segítségét, de csak úgy, ahogy ő képzeli. Ez az a pont, amikor úgy tűnik: inkább feladja. Megint ugyanaz a helyzet, mint az előbb: könnyű lenne elítélni ezt az embert, azzal, hogy pökhendi és önfejű. Nem hiszem, hogy erről van itt szó, sokkal inkább egy betegsége miatt minden reményt elvesztő embert látok. Azt a pácienst, aki elmegy a sokadik orvoshoz, aki javasol neki egy sokadik gyógymódot. „Ezt már nem…” − mondja az ilyen ember. Nem próbálok ki 36
2Királyok 5,5−9
még egy gyógyszert, nem vetem alá magam még egy műtétnek, elég volt. Nem hallottunk még ilyet? Naámán feladta? Lehet. Eljut odáig, hogy úgy érzi: ettől kezdve már nem reménykedek, nem áltatom magam; nem kell több gyógykúra, pláne nem a Jordánban. Arra még rászántam magam, hogy az Isten embere („csodadoktor”?) megérintsen, de kúra, az nem kell több. Ekkor ismét megszólalnak a szolgák, akik aggódnak, és támogatják Uruk gyógyulását: tedd meg, amit kért! Megteszi – és meggyógyul. Így, utólag könnyű azt mondani, hogy igazuk volt a szolgáknak, és hogy Naámánnak magán is erőt kellett venni; de inkább ne ítélkezzünk. Aki átélt, megélt, vagy végignézett csodaszámba menő gyógyulást, az bizonnyal elnéző lesz vele szemben. Ez az ember ugyanis leszámolt saját magával. Vállalta, amit vállalnia kellett, de mérhetetlenül emberi módon egy ponton kimondta: eddig bírtam, nincs erőm, feladom; csak áltatom magam, ha azt hiszem, hogy még mindig van remény. Ez az ember elért saját határáig, de szolgái józan tanácsára képes volt arra is, hogy átlépje saját árnyékát. Megtapasztalta a gyógyulást, és megtanulta azt is, hogy Isten irgalmának nincs határa. Ember volt, aki újra emberként tudott élni.
4. Példák, képek, szemelvények Külön óvatosságra kell inteni minden igehirdetőt a magyar igehallgatók érzékenysége miatt. Aligha van olyan gyülekezet, ahol néhányan ne lennének ebben a pillanatban is gyógyíthatatlan, vagy legalábbis krónikus betegségben szenvedők. Az igehirdető nem sugallhat olyan hamis képet, hogy Isten minden esetben megadja a csodálatos gyógyulás ajándékát, de a fatalista belenyugvás, a betegségnek való önátadás javaslata sem lehet kiolvasható szavaiból. Erre különösen is figyelemmel kell lenni a példák, képek kiválasztásánál. Nem lehet bulvárhíradó módjára eseteket előcitálni színesítés céljából; határozottan az a véleményem, hogy ennél a textusnál a legszerencsésebb megmaradni a Szentírás keretein belül. 5. További szempontok az istentisztelet alakításához Lekcióként elfogadható megoldás a jézusi hozzáállást mutató valamelyik hivatkozott újszövetségi történet felolvasása – de ebben az esetben figyelni kell arra, hogy a két történet magyarázata ne csússzon egybe. Az sem tévesztendő szem elől, hogy a Naámán történetben a gyógyuló a főszereplő, az újszövetségi gyógyítási történetekben pedig általában Jézus áll a centrumban. Imádságunkban erőteljesen célszerű kitérni a testi-lelki betegségekben szenvedőkre, vállaljuk fel könyörgésünkben ügyüket. A megfogalmazásban ügyeljünk arra, hogy a könyörgés a textus szellemének megfelelően inkluzív legyen: Kérjük Isten segítségét mindazokra, akik kínok közt vannak, függetlenül attól, hogy Isten népéhez tartoznak-e. Naámán is egyszerű idegenként tapasztalta meg Isten gyógyító szeretetének ajándékát!
37
Epifánia után 3. vasárnap
6. Felhasznált és ajánlott irodalom BOER, Th.A.: Between flourishing and withering. A theologian’s impressions from the Dutch euthanasia review procedure, in: Reformed World 59/3 (2009), 197−212. BRUEGGEMANN, W.: 2 Kings 5, Two Evangelists and a Saved Subject, in: Missiology: An International Review, 35/3 (2007), 263−272. GREEN, J.B.: Healing, in: Sakenfield, K.D. (ed.): The New Interpreter’s Dictionary of the Bible, vol. 2, Nashville, Abingdon Press, 2007, 755−759. HOOKER, P.K.: First and Second Chronicles, Westminster Bible Companion, Louisville, Westminster John Knox Press, 2001. KEE, H.C.: Medicine and Healing, in: Freedman, D.N. (ed.): The Anchor Bible Dictionary, vol. 4, New York, Doubleday, 1992, 659−664. KIM, J.K.: Reading and Retelling Naaman's Story (2 Kings 5), in: JSOT 30/1, (2005), 49−61. LASINE, S.: “Go in peace” or “Go to Hell”? Elisha, Naaman and the Meaning of Monotheism in 2 Kings 5, in: SJOT 25/1, (2011), 3−28. OBERLANDER B. – KÖVES S.: Zsidó jog és etika. Tanulmányok a modern társadalmi kérdésekben, Budapest, Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség, 2009. VAUX, R. de: Ancient Israel. Its Life and Institutions, New York, McGraw-Hill, 1961. WALSH, J.T.–BEGG, C.T.: 1−2Kings, in: Brown, R.E.–Fitzmyer, J.A.–Murphy, R.E. (ed.): The New Jerome Biblical Commentary, New Jersey, Prentice Hall, 1990, 160−185. WILSON, R.R.: 2Kings, in: Meeks, W.A.(ed.): The HarperCollins Study Bible, New York, HarperCollins, 1993, 559−604.
Dr. Hodossy-Takács Előd (Debrecen)
38
