Enyedi Zsolt A manipuláció határai és az értelmes vita feltételei1
A demokráciafelfogások többsége feltételezi, hogy az emberek képesek egymás érveire figyelve és – ennek ellenére vagy éppen ezért – autonóm módon dönteni. Ennek a feltételezésnek számos implikációja van. Következik belőle, hogy a döntésben részt vevők ismerik döntéseik következményeit, hajlandók álláspontjukon változtatni a következmények mérlegelése nyomán, nem hagyják magukat az adott kérdés szempontjából lényegtelen körülmények által befolyásolni, és amennyiben megváltoztatják véleményüket, azt nem véletlenszerűen, hanem új ismeretek és érvek hatására teszik meg. A racionalitás és autonómia kritériumainak vizsgálata elvezet a manipuláció terének és korlátainak a témaköréhez, valamint ahhoz a politikai filozófiai szempontból is kulcsfontosságú kérdéshez, hogy megismerhetők-e az emberek igazi preferenciái. Ezek a kérdések a filozófusok mellett az empirikus kutatókat és a politikusokat is izgatják. A tudományos felmérés módszertana szempontjából például lényeges tudnunk, hogy mennyire lehet szó szerint venni az embereknek egy előre megfogalmazott kérdésre adott válaszát; a politikusok szempontjából pedig létfontosságú lehet, hogy a kérdésfeltevés mikéntjével befolyásolható-e a válaszok megoszlása – például egy népszavazáson. Internetes kutatásunk két sajátossága fog segíteni az alábbiakban e téma vizsgálatában. Egyrészt a vizsgálat panel jellegű volt, így különválaszthatók a véleményváltoztatók a véleményükhöz ragaszkodóktól, s ezáltal képet kaphatunk a változások logikájáról. Másrészt pedig az online módszer rugalmas jellege miatt számos kísérleti elemmel tehető próbára a polgároknak a meggyőzéssel és manipulációval szembeni ellenállása, a preferenciák stabilitása. Így feltérképezhetőek a racionális, autonóm polgárok között folyó vita kognitív és érzelmi feltételei, és egyben kideríthető az is, hogy mennyiben befolyásolják a kérdőívkészítők a kutatás alanyait – meglehet, önkéntelenül, de mégis. 1
Köszönettel tartozom Székely Istvánnak és Tóka Gábornak a tanulmányíráshoz nyújtott segítségükért.
1
Először azt mutatom be, hogy mennyiben különlegesek azok, akik véleményüket, hozzáállásukat vagy szavazati preferenciáikat megváltoztatják a kampány során. Majd azt vizsgálom meg, hogy a minta tagjai rugalmasan és racionálisan állnak-e a népszavazás kérdéséhez, hogy mennyiben uralják valóságképüket érzelmeik és vágyaik. A tanulmány utolsó nagy blokkjában kísérletek eredményeit elemezve mutatom meg, hogy a valóság különböző módú tálalása mennyiben alakítja a polgárok válaszait.
1. A véleményváltoztatók profilja Először nézzük meg közelebbről azokat, akik megváltoztatták véleményüket a népszavazásra feltett kérdésekkel kapcsolatban, vagy legalább megváltoztatták a szavazási részvétellel kapcsolatos attitűdjüket! Bár nem lehetünk biztosak abban, hogy a kampány miatt foglaltak el új álláspontot, a kampányok mindenkori irányítóinak éppen az az egyik legfőbb feladatuk, hogy őket, a megfordítható szavazókat, beazonosítsák. A szakirodalom alapján kétféle lehetséges típusuk képzelhető el: a viszonylag könnyen befolyásolható, igazából nemtörődöm polgárok, akiket viszont éppen érdektelenségük miatt nehéz elérni, és a politikára leginkább odafigyelő, nyitott és médiafogyasztó csoportok, akiknek viszont a meggyőzése nehezebb. A választási viselkedés irodalma Paul Lazarsfeld és munkatársai (Lazarsfeld–Berelson–Gaudet 1948), valamint Angus Campbell és munkatársai (Campbell et al. 1960) kutatásai óta foglalkozik ezzel a kérdéssel. Bár sok egymásnak ellentmondó eredmény született, a kutatások tipikusan azt találják, hogy a választási kampányok során inkább a felszínesen érdeklődő polgárok véleménye változik meg. A deliberatív demokrácia szempontjából különösen aggasztó lenne, ha a népszavazási kampány alatt bekövetkező véleményeltolódások sem lennének köthetők a döntést megelőző eszmecseréhez, hiszen tipikusan a népszavazási kampányok jelentik a legintenzívebb és legstrukturáltabb vitaidőszakokat egy nemzet életében. Kutatásunk nem tud közvetlenül választ adni a fenti kérdésre, de a véleményváltoztatók profiljának vizsgálata közvetett bizonyítékokkal szolgálhat. Adataink szerint szavazási szándékát „igen”-ről „nem”-re vagy „nem”-ről „igen”-re 7 százalék változtatta meg a vizsgált időszak során. Ez a csoport, nem különbözött az
2
átlagtól az iskolázottságot2 tekintve. Azonban, ahogy az az 1. táblázat felső részéből kiolvasható, az átlagnál fiatalabb, a politika és a kampány iránt kevésbé érdeklődő,3 politikai információkat kevésbé fogyasztó4 volt. Ez azt valószínűsíti, hogy ingadozásuk nem a vitára való intenzív odafigyelés, hanem éppenséggel a politika iránti közömbösség jele.
2
Az iskolai végzettséget mérő változó 1 (kevesebb mint nyolc osztály) és 6 (egyetem) között mozgott. 3 Ezt a két tulajdonságot a három hullám idevágó kérdéseinek főkomponensével mértem. A főkomponensek az eredeti információ 89 százalékát (politikai érdeklődés), illetve 76 százalékát (kampányérdeklődés) őrizték meg. 4 A médiafogyasztás intenzitását 15 médiumra rákérdezve mértük. Az első, rotálatlan főkomponens 28 százalékot magyarázott. A továbbiakban ezt a faktort használtam a médiafogyasztás mérésére, ugyanis ezen a faktoron ,6 feletti, magas súllyal voltak jelen a jobb- és baloldali médiumok egyaránt (Népszabadság, Magyar Nemzet, Inforádió, Index, Klubrádió, Hírszerző, Echo Tv, MR1, ATV, MTV, Origo, Hír Tv) és csupán a két kereskedelmi tévé maradt le.
3
1. táblázat. A szavazatváltoztatók profilja*
Szavazati
változott átlag
szándék stabil
Médiaf
Érdek Érdekli
Születési
Iskolai
ogyaszt
li a
a
év
végzettsé
ás
politi
kampán
ka
y
–0,29
–0,03
–0,09
stabil
4,48
(0,96) (0,89)
(12,12)
(0,89)
átlag
0,18
1966,35
4,54
(0,93) (0,93)
(12,56)
(0,94)
–0,25
1968,89
4,45
változott átlag
szándék
1968,63
(szórás) (0,89) 0,08
(szórás) (1,01) Részvételi
g
–0,15
0,29
–0,26
(szórás) (0,87)
(1,00) (0,84)
(12,63)
(0,95)
átlag
0,11
1966,56
4,54
(12,49)
(0,93)
0,06
(szórás) (0,98)
0,21
(0,95) (0,95)
* Az iskolázottság és a szavazás iránya közti kapcsolat kivételével minden kapcsolat szignifikáns.5
A részvétel (elmenni vagy nem szavazni) tekintetében már egy jóval nagyobb kört vizsgálhattam (1. táblázat alsó része), hiszen majdnem minden hatodik válaszoló változtatott eredeti szándékán. Azt gondolhatnánk, hogy az ő esetükben inkább megfigyelhető az észérvek mozgósító (vagy éppen demobilizáló) ereje. Valójában azonban ők egyértelműen kevésbé érdeklődtek a politika és a kampány iránt, kevesebb médiainformációt fogyasztottak, és kevésbé voltak iskolázottak. Ugyanakkor mindezek az összefüggések viszonylag gyengének mutatkoztak, az 1. táblázathoz kapcsolódó legmagasabb eta érték mindössze ,16 volt. A vizitdíj értékelésének tízfokú skáláján az eredeti állásponttól való elmozdulás mértéke (tehát az, hogy hány egységet mozdultak el az első és a harmadik hullám között) ugyancsak negatívan, bár újfent gyengén, függött össze a politika iránti
4
érdeklődéssel (–,10) és a kampány iránti érdeklődéssel (–,07), valamint az iskolázottsággal (–,06), ismét megerősítve azt a benyomást, hogy a kampányhatások inkább a felületes közönséget érintik.6 A vonatkozó irodalomból tudjuk, hogy akik elkötelezettek, azoknak a véleményét és szavazati preferenciáját a kampányok kevésbé befolyásolják (pl. Iyengar-Simon 2000). Ám nem világos, hogy ennek egy adott ideológiai-politikai irányzat melletti elkötelezettség-e az oka, vagy az, hogy a pártokhoz kötődő embereknek általában is kiforrottabbak a nézeteik. Szerencsére ezt mi ellenőrizni tudjuk, hiszen a három, a vizitdíjkampányban egyértelműen elkötelezett párt mellett létezett egy negyedik, az MDF, amelynek álláspontja bizonytalan volt. A pártokhoz való kötődést egy tízfokú skálán mértük. A magukat tízes értékre helyezőket a párthoz szorosan kötődőknek, az 1 és 9 között megoszlókat laza kötődésűeknek határoztam meg. A 2. táblázat szerint a különbségek minden esetben kicsik voltak, de mintázatuk jól interpretálható. A két nagy párt esetében a szilárd kötődésűek egyértelműen stabilabbak voltak (kevesebbet változtattak véleményt és szavazatot is), és az SZDSZ esetében is ebbe az irányba mutattak a nem szignifikáns különbségek. Az MDF esetében viszont fordítva történt: a laza kötődésűek véleménye volt stabilabb. Ez arra enged következtetni, hogy nem általában a pártosság és a vele együtt járó tulajdonságok (mint amilyen a politikai aktivitás és érdeklődés), oltják be az embert a változással szemben, hanem egy konkrét, sajátos programú párthoz vagy ideológiához való kötődés.
2. táblázat. Az egyes pártokhoz való kötődés mértékének összefüggése a véleményés szavazati stabilitással
Vizitdíj értékelése*
Szavazat**
MSZP Fidesz SZDSZ* MDF
MSZP Fidesz SZDSZ*** MDF
5
Itt és a továbbiakban a ,05-os szint alatt maradó szignifikanciaszinteket tekintem statisztikailag szignifikánsnak. 6 A „nem” szavazat felé való elmozdulás viszont enyhén korrelált az iskolázottsággal (r=,05). A tanulmányban szereplő korrelációs együtthatók mind Pearson-korrelációra vonatkoznak.
5
Laza
átlag
7,41
7,47
7,50
kötődésűek (szórás) (2,13)
(1,94)
(2,08)
Szoros
7,68 (2,48)
átlag
7,43
7,65
kötődésűek (szórás) (1,79)
0,88
0,86
0,89
0,89
(2,05) (0,32)
(0,34)
(0,31)
(0,31)
7,66
7,10
0,95
0,94
0,80
(1,94)
(2,34) (0,23)
(0,21)
(0,25)
(0,40)
0,94
* Az attitűd-stabilitás maximuma 9, minimuma 0. ** A szavazati stabilitás maximuma 1, minimuma 0. *** Nem szignifikáns különbség.
2. Az ideális vitázó Az értelmes vitához racionális érvekre fogékony, a valóságra érzékeny résztvevőkre van szükség. Több módon próbáltuk ellenőrizni, hogy a mintánk megfelel-e ennek a kritériumnak. Mindenekelőtt azt néztük, hogy informáltak-e, hajlandók-e ellenvéleményeket megfontolni, és saját véleményük szerint ők és polgártársaik az eszükre vagy érzelmeikre hallgatnak-e elsősorban.
2.1. Információ Informáltság tekintetében vegyes volt a kép. A magas iskolázottság miatt mintánkat elitként is kezelhetjük. Ugyanakkor, mint azt a döntési logikáról szóló írásomban olvasható, ez egy olyan elit, amelynek 8 százaléka a népszavazás előtt három héttel nem tudta, hogy mit jelent az „igen” és mit a „nem” szavazat, egyharmada úgy vélte (hibásan), hogy a népszavazás csak véleménynyilvánító jellegű lesz, és csak kétharmada becsülte meg jól az érvényességhez szükséges létszámot. Igaz, a végeredményt tekintve egy hajszállal jobb a helyzet, hiszen a kampány során a kérdéseket „nem tudom”-mal elhárítók, valamint a helytelen válaszokat adók aránya 3-4 százalékkal csökkent. A megkérdezettek többsége is azt állította, hogy nőtt a tájékozottsága a kampány során, csupán 35 százalék tagadta ezt. Az online mintán belül ez a változás ugyan a panelhatásnak is betudható lenne, de az országos nagy mintákon elvégzett kutatásaink igazolják, hogy a tájékozottsági szint, ha nem is drámaian, de növekedett a kampány során (www.valasztaskutatas.hu). Végül pedig nálunk is érvényesült a Hanspeter Kriesi által említett önszelekció: az online mintán belül az információs kérdésre helyes választ adók átlagban 10 százalékkal nagyobb arányban mentek el szavazni. 6
2.2. Rugalmasság Az informáltság mellett a racionális vita másik lényeges feltétele a vélemény megváltoztatására való nyitottság. Ennek a tulajdonságnak lehet empirikusan köze a változásra való, fentebb elemzett hajlamhoz, elméletileg azonban attól független. Kiderítendő a rugalmasság határait, az online kutatás résztvevőit arra kértük, hogy tekintsenek el a meglévő helyzettől, és képzeljék el különböző feltételek meglétét. Megkérdeztük tőlük, hogy „Ön akkor is támogatná a vizitdíj eltörlését, ha…” és itt négy, a szavazókat potenciálisan meggondolásra késztető feltételt soroltunk fel. Ugyanezt tettük a „nem”-mel szavazók esetében, természetesen ellentétes hatású feltételeket említve. Ahogy a 3. táblázat mutatja, hipotetikus helyzetekben az embereknek (az „igen”- és a „nem”-pártiaknak egyaránt) átlagban 40 százaléka jelezte, hogy kész lenne változtatni szavazatán. Sőt, az „igen”-nel szavazóknak majdnem a fele, 48 százaléka állította azt, hogy ha biztosra vehetné, hogy a kormány máshonnan pótolja a díjak eltörlése miatt előálló hiányt, meggondolná, hogy „igen”-nel szavazzon-e. A „nem”-pártiakat a későbbiekben növekvő vizitdíjösszeg késztette leginkább elgondolkozásra. Tehát mindkét oldalon az anyagi terhek mértéke bizonyult a leghatásosabb érvnek.
3. táblázat. A hipotetikus helyzetekben álláspontjukat megváltoztatók aránya
Első
Második
hullám
hullám
39,6
40,4
a vizitdíjat az összes párt támogatná?
44,1
42,4
a vizitdíj nyomán erőteljesen visszaszorulna a
37,7
35,7
48
47
„Igen”-nel
biztosak lehetnének afelől, hogy a vizitdíj összege
szavazók,
nem fog emelkedni belátható időn belül?
akik esetleg másképp döntenének ha...
hálapénz? a kormány egyéb lakossági forrásokból pótolná a hiányt? 7
„Nem”mel szavazók, akik esetleg másképp
a későbbiekben növekedne a vizitdíj összege?
43,3
43
sok beteg a vizitdíj miatt nem tudna elmenni
38,1
37,6
a vizitdíj hatására sem csökkenne a hálapénz?
42,2
42,4
a vizitdíj nem az orvosoknál maradna, hanem a
36
36,2
orvoshoz?
döntenének központi költségvetésbe kerülne? ha...
Nem áll módunkban ellenőrizni, hogy a felsorolt feltételek teljesülése esetén valóban másképpen szavaztak volna-e a megkérdezettek, de a közvetett bizonyítékok alapján azt valószínűsíthetjük, hogy általában nem. Azoknak a többsége például, akik a kérdőívnek ebben a részében jelezték, hogy egyéb terhek növelése esetén készek lennének visszavonni „igen” szavazatukat, a kérdőív egy másik részében egyetértettek azzal az állítással, hogy a „Ha győznek az igenek, akkor a kormány egyéb terhek növelésével fogja pótolni a hiányt”. Az „igen”-nel szavazók 35 százaléka így egyfajta önellentmondásba keveredett, hiszen egyszerre fejezte ki azt, hogy egy kellemetlen fejlemény esetén másképp döntene, és azt, hogy e kellemetlen fejleményt nagyon valószínűnek tartja. Ők hitték is a kedvezőtlen kilátásokat, meg nem is. Mindenesetre az eredeti álláspont lehetséges feladása egyfajta belső igényt jelez a következményorientált viselkedés irányába, ami előfeltétele a valóságos rugalmasságnak és racionalitásnak. Az „igen”-pártiak válaszai azt mutatják, hogy létezik egy általános nyitottságmeggyőzhetőség faktor, a négy feltételre adott válasz átlagos korrelációja magas (,57) volt. A „nem”-pártiaknál viszont csak ,24-es, fele olyan erős volt a válaszok közötti összefüggés.7 Így nehéz arra válaszolni, hogy a rugalmasság egyfajta személyiségvonás-e, és ha igen, akkor pontosan miben gyökeredzik. Az adott mintában sem az iskolázottsággal, sem a korral nem függött össze, bár a „rugalmasak” valamivel informáltabbak voltak. Nem bizonyultak ugyanakkor ingatagabbnak szavazati preferenciáikat tekintve az elkötelezetteknél, ami azt jelenti, hogy az 7
Ha az egyik feltételt, hogy tudniillik a vizitdíj nem az orvosoknál marad, hanem a központi költségvetésbe kerül, kivesszük, akkor az átlagkorreláció ,37-ra ugrik. 8
elméletileg különálló rugalmasság és változékonyság a gyakorlatban is különálló jellemzők.
2.3. Szív vagy ész A harmadik ide vonatkozó kérdés a polgároknak önmagukról és társaikról kialakított képére vonatkozott. Nos, önképügyben jól állunk. A túlnyomó többség, 86 százalék, azt gondolta, hogy ő az eszével, és nem pedig a szívével, érzelmi alapon dönt. Ugyanakkor a válaszadóknak a 67 százaléka úgy látta, hogy a népszavazáson inkább az érzelem, mint a ráció befolyásolta az emberek döntéseit. Vagyis a megkérdezettek jelentős része magát alkalmasabbnak tartja a racionális vitában való részvételre, mint polgártársait, ami a konstruktív vita szempontjából nem szerencsés kiinduló helyzet. Némileg meglepő módon, eltérő kép élt a megkérdezettek fejében a két táborra vonatkozóan. Az „igen”-táborról a többség, 60 százalék, azt gondolta, hogy szívére hallgat, míg a „nem”-táborról csak egy kisebbség, 30 százalék feltételezte ezt. Ez az eredmény úgy jöhetett létre, hogy az „igen”-tábor egyharmada elismerte, hogy a „nem”-mel szavazók az eszükre hallgattak. Mindkét táboron belül a legnépszerűbb álláspont az volt, hogy a válaszoló maga és saját tábora is ésszel, az ellenfél pedig szívvel szavazott. Azonban míg a „nem”-táboron belül alig volt olyan, aki másképp vélekedett volna, az „igen”-tábor ön- és ellenfélképe is megosztottabb volt. Az „igen”-nel szavazók 18 százaléka elismerte, hogy érzelmi alapon döntött, 11 százaléka pedig azt állította, hogy ő az eszével szavazott ugyan, de az „igen”-pártiak általában az érzelmeikre hallgattak.
2.4. Kivetítés Zárásképpen azt vizsgálom meg, hogy az emberek nem a saját véleményeiket vetítik-e rá kedvenc politikai cselekvőikre (asszimiláció) és annak ellenkezőjét az elutasítottakra (kontraszt). Ezt úgy mértük, hogy feltettünk néhány információsismereti kérdést, amelyek azonban projekciókként (kivetítésként) is szolgálhatnak. Leginkább attól a kérdéstől vártuk a projekció megjelenését, amely azt firtatta, hogy mennyire támogatják a pártok politikusai a vizitdíjat (egytől ötig tartó skálán, ahol
9
ötös a „kivétel nélkül nem”).8 A kivetítés mértékét jelzi a saját álláspont (melyet egy tízfokú skálán mértünk) és a választott pártnak tulajdonított álláspont közti korreláció nagysága. Feltételezve, hogy egy pártnak egyetlen álláspontja van, minél nagyobb a korreláció, annál nagyobb a szubjektív valóságfelfogások jelentősége. Mindenekelőtt fontos leszögezni, hogy az „igen”- és a „nem”-tábor nem különbözött a pártok álláspontjának megítélésében. Tehát konszenzus alakult ki abban, hogy a négy parlamenti párt hol áll ebben a kérdésben. Csupán az MSZP esetében volt némi különbség a két csoport között, amennyiben a „nem”-pártiak egy hajszállal kevésbé látták a „nem” mellett elkötelezettnek az MSZP-t, mint az „igen”-nel szavazók (az első hullámban az ötfokú skálán 1,86, illetve 1,74, a másodikban 1,8 és 1,69 volt ez a különbség). Minden párton belül nyílt némi tere a kivetítésnek, legalábbis a saját és a pártnak tulajdonított álláspont korrelációja ezt sugallja. Azonban a nagy pártokon belül egészen kicsi, a kis pártokon belül valamivel nagyobb volt ez a tér. A korreláció a választók saját álláspontja és a kedvenc pártjukról feltételezett álláspont között, a két hullámban, a következőképpen alakult: MSZP: ,07 és ,08; Fidesz: ,1 és ,13; MDF ,24 és ,16; SZDSZ: ,41 és ,32.) Meglepő módon a markáns véleményt formáló SZDSZ esetében volt a legnagyobb a korreláció, vagyis ennek a pártnak az álláspontját hozták leginkább összhangba saját álláspontjukkal a párt hívei, pedig a projekció súlya azoknak a pártoknak az esetében szokott nagyobb lenni, amelyeknek bizonytalan a profilja. A külföldi szereplők érzékelését erősebb kivetítési hajlandóság jellemezte, részben nyilván azért, mert róluk kevesebb az információ, részben meg azért, mert nekik ebben a témában kevésbé egységes a profiljuk. A 4. táblázat azt mutatja, hogy a népszavazás két tábora meglehetősen különböző képet alkotott az európai és környező országokban fennálló állapotokról: a „nem”-tábor szerint máshol is van vizitdíj, az „igen”-tábor szerint inkább csak nálunk. Az „igen”-tábor egyértelműen vizitdíjellenesnek gondolta az európai jobboldali pártokat is, a „nem”-tábor viszont inkább vizitdíjpártiaknak látta őket. Ugyanakkor az európai baloldali pártokra vonatkozó kérdésnél nem mutatkozott különbség a két tábor között. Az európai 8
A nem válaszolók aránya a pártok esetében a 40 százalékot is elérte. A két hullám között szinte semmi változás nem történt, bár a válaszadók az MDF-et valamivel kevésbé látták vizitdíjellenesnek a kampány végére. 10
jobboldali pártok politikájának megítélése ,35-dal korrelált a válaszolók saját bal–jobb pozícióval, míg a baloldali pártoké egyáltalán nem függött össze az önértékeléssel. Az európai jobboldali pártok inkább alkalmat adtak tehát a kivetítésre, talán azért, mert a baloldaliakénál nagyobb volt a presztízsük a válaszadók szemében, és ezért többen akarták saját véleményüket összhangban látni velük. Minél inkább jobboldalinak tartotta valaki a Fideszt, annál inkább vizitdíjellenesnek vélte a külföldi jobboldali pártokat, és minél inkább baloldalinak az MSZP-t és az SZDSZ-t, annál inkább vizitdíjpártinak a baloldaliakat, azonban a korrelációs együtthatók ebben a körben csak ,17 és ,22 között mozogtak.
4. táblázat. Ismeretkérdések összefüggése (eta) a szavazat irányával
Első
Második
hullám
hullám
Az európai országokban van-e vizitdíj?
,35
,39
A környező országok többségében van-e vizitdíj?
,27
,32
Az európai jobboldali pártok támogatják-e a vizitdíjat?
,38
,4
Az európai baloldali pártok támogatják-e a vizitdíjat?*
,03
,07
* Nem szignifikáns kapcsolatok.
Ugyancsak projekcióra adott teret annak a megítélése, hogy a vizitdíjas gazdaságpolitika bal- vagy jobboldalinak nevezhető-e. A válaszolni tudó MSZP-sek, SZDSZ-esek és MDF-esek többsége (62, 68 és 60 százaléka) inkább jobboldalinak, a fideszesek többsége, 62 százaléka, baloldalinak tartotta ezt a fajta gazdaságpolitikát. Valamivel kisebbnek látszik ez a hatás, ha dichotomizáljuk tízfokú skáláinkat, az 5-ös és 6-os értékeket kihagyva. Ekkor kiderül, hogy a jobboldali szavazók 70 százaléka látja a baloldali gazdaságpolitikába beilleszthetőnek a vizitdíjas politikát, de a (válaszolni tudó) baloldaliaknak is több mint 48 százaléka hajlott erre. Az önelhelyezés és a gazdaságpolitika értékelése a minta egészében enyhén korrelált (– ,21), jelezve, hogy az átlagszavazó számára a kontraszthatás mérsékelt volt. 11
A valóság eltorzítása különösen azoktól várható, akiket kognitív disszonancia jellemez. A vonatkozó irodalom tanúsága szerint nagyarányú ellentmondással is együtt tud élni ugyan az ember, de azért lehetőleg törekszik a csökkentésére. (Festinger 1957, Heider 1958). Az ilyen helyzetből a valóság eltorzításán kívül több kiút is van, így a saját nézetek megváltoztatása, más párt választása vagy éppen a szavazástól való távolmaradás (Granberg–Holmberg 1988) . A mintán belül a legmarkánsabb inkonzisztens csoportot azok alkották, akik az MSZP-re szavaztak vagy szavaznának, de rossz véleménnyel voltak a vizitdíjról vagy ellene szándékoztak szavazni.9 A 2006-ban az MSZP-re szavazók 10 százaléka értékelte 6-osnál rosszabbra a vizitdíjat, és 8,5 százaléka mondta azt, hogy „igen”-nel szándékozik szavazni. Őket érdemes tehát közelebbről megvizsgálni. Adataink szerint ezek az inkonzisztens szocialisták nem látták kevésbé elkötelezettnek az MSZP-t, ennyiben tehát biztosan nem csapták be magukat. Ez azért is érdekes, mert az egyéb pártok szavazótáborában meglévő „deviánsok” (akik nagyon kevesen voltak) előszeretettel választották ezt a kiutat. Úgy tűnik, az MSZP esetében túlságosan nyilvánvaló volt a párt álláspontja ahhoz, hogy azt olcsó önbecsapással le lehessen tagadni. Várható volt, hogy azok, akik egymással feszültségben álló attitűdökkel jellemezhetők, különösen hajlamosak lesznek a változásra, egymáshoz igazítva véleményeiket. S valóban, azoknak az egykor az MSZP-re szavazóknak, akik az első hullámban rossz véleménnyel voltak a vizitdíjról, 16 százaléka váltott szavazati irányt a kampány alatt, míg a konzisztens szocialistáknak csupán 8 százalékával történt ez meg. Az inkonzisztensek egy egységgel nagyobbal változtatták a vizitdíjjal kapcsolatos véleményüket a tízfokú skálán, mint a pártjukkal eleve összhangban lévők. Véleményük fokozatosan közelített a párt véleményéhez (a három hullám átlagai a következőképpen alakultak: 2,8; 3,9; 4,4). Másfél egységet tolódtak tehát a vizitdíj felé, miközben a minta egésze csak ,3 egységet. Végül pedig az inkonzisztensek meglehetősen drámai mértékben demobilizálódtak a kampány végére. Az első hullámban még 75 százalékuk jelezte, hogy biztosan vagy valószínűleg elmegy szavazni, ami 10 százalékkal haladta meg a vizitdíjat jónak értékelő 9
Mint a szavazat magyarázatáról e kötetbe írt másik tanulmányomból (A választói döntés logikája az online kutatás tükrében) kiderül, nemmel szavazó fideszesek gyakorlatilag nem voltak a mintában. 12
szocialisták hajlandóságát. Azonban a harmadik hullámból kiderült: a konzisztensek 68 százaléka ment végül el szavazni, míg az inkonzisztensek 57 százaléka. Vagyis míg a konzisztensek tartották részvételi hajlandóságuk szintjét, az inkonzisztensek majdnem 20 százalékkal estek vissza e tekintetben. A párttól való eltávolodás is elképzelhető reakció lehetett volna, de ez kevesekre volt jellemző. A szimpátia skálák10 tanúsága szerint az inkonzisztensek nem távolodtak el inkább az MSZP-től a vizsgált öt hét során, mint a konzisztensek.11 Összességében elsősorban az inkonzisztencia fenntartása, a párt álláspontjának elfogadása és a passzivitásba menekülés volt az inkonzisztensek tipikus viselkedése, a pártváltás és a párt álláspontjának torzítása csak kevesekre volt jellemző.
3. Manipuláció és attitűdstabilitás A 2008-as népszavazási kampány során több manipuláció is történt. Ezeket mi követtük el, mindenekelőtt azért, hogy teszteljük válaszadóink befolyásolhatóságát. Ahogy fentebb utaltam rá, kutatásunk részben öncélú volt, amennyiben kíváncsiak voltunk arra, hogy a társadalomkutatók szokásos eszköztára mennyiben befolyásolja a kutatások eredményeit. De adataink azt is jelzik, hogy mekkora lehet a politikusok és a média befolyása, valamint hogy a különböző módokon kinyilvánított preferenciák mennyire vehetők komolyan. A választói döntés magyarázatát tartalmazó fejezetemből kiderült, hogy a minta tagjainak meglehetősen kikristályosodott nézeteik voltak. Magasan iskolázott mintánk tehát kemény teszt elé fogja állítani a manipulációs elméleteket.
3.1. Megfogalmazások és értelmezési keretek A kérdések értelmezésének a vizsgálata különlegesen indokolt egy népszavazásos kontextusban, miután a népszavazások Achilles-sarka a kérdések megfogalmazása. A 10
A kérdés pontosabban arra vonatkozott, hogy mit gondol, fog-e valaha is az adott pártra szavazni. 11 Sőt, ha az inkonzisztenseknek azokat az egykori MSZP-szavazókat tekintjük, akik már az első körben jelezték, hogy „nem”-mel fognak szavazni, akkor azt tapasztaljuk, hogy ők kevésbé távolodtak el a párttól, mint a konzisztensek. Ennek persze az is oka, hogy az MSZP körükben eleve fele olyan népszerű volt, mint a konzisztensek körében. 13
népszavazások során tényezőkké válhatnak a kérdés lényegétől különálló, formai elemek, a szórend vagy a választott szinonimák által keltett asszociációk. Ez a politikai probléma a társadalomkutatóknak igen ismerős. A kérdőívek megfogalmazásánál számolniuk kell azzal, hogy egy adott attitűd felderítésére irányuló, egyenértékűnek tűnő kérdések egymástól eltérő eredményeket hozhatnak. A megfogalmazás módja, a kérdés környezete, a válaszlehetőségek skálája és még számos körülmény számíthat. A beállítódás ugyanis a megnyilvánulás pillanatában elérhető információktól függ. Ezért a kérdőíves formával való játék alkalmas a manipuláció, attitűdváltozás és médiahatás vizsgálatára is. A modern tömegkommunikációs eszközök által felkeltett kezdeti félelmeket, hogy tudniillik a választók a média hatására könnyen manipulálhatók lennének, az ötvenes évek vizsgálatai cáfolták (Kornhauser 1959, Klapper 1960, Sears–Kosterman 1994, Scheufele 1999). De sajnos nem az derült ki, hogy a polgárok képesek „átlátni a szitán”, hanem inkább az, hogy nem érdekli őket a manipulálók üzenete, és ha fogyasztanak egyáltalán politikai üzeneteket, azt nagyon szelektíven teszik. Az elmúlt évtizedekben a kutatók túlléptek a manipulálható tömeg és a tehetetlen média ellentétpárján, és az attitűd- és perspektívaváltozásokban megnyilvánuló finom médiahatásokat kezdték elemezni. Ennek a területnek a kulcsszavai a framing (keretbe helyezés, keretezés) és a priming (előfeszítés, előhangolás). A framing az egyes kérdések tálalása, értelmezési keretének kialakítása nem explicit érvek, hanem a történet strukturálása, szimbólumok használata, képzettársítások keltése révén (Iyengar–Kinder 1987, 63; Popkin 1994; Scheufele 1999; Druckman 2004; Chong– Druckman 2007; Marquis 2007, 185). Előfeszítés (hogy a magyar kognitív pszichológiában meghonosodott kifejezést használjuk – Eysenck–Keane 2003, 195– 197, 205–208; Baddeley 2005, 549) akkor történik, amikor egy inger előzetes felidézésével előhangolják a következő inger feldolgozását. A politikai pszichológiában a priming célja annak a befolyásolása, hogy milyen szempontok mentén értékeljünk adott kérdéseket. Előfeszítésről beszélhetünk például akkor, amikor a média ráirányítja a figyelmet bizonyos témákra (például közbiztonság), elérve, hogy a polgárok önkéntelenül is az adott téma szempontjából gondoljanak a versengő politikai alternatívákra. Minél erősebben megragadható a keretbe helyezés és az előhangolás hatása, annál kérdésesebb az autonóm, racionális közbeszéd léte. Ha módunk van egyazon kérdés számos megfogalmazását megismerni, ha időnk van a 14
kérdés megvitatására, és ha sikerül elegendő tartalmi információt begyűjteni, a téma tálalásának a befolyása radikálisan lecsökken. A keretbe helyezés egyik klasszikus példája a pozitív és a negatív megfogalmazásokkal való manipuláció (Rugg 1941, Chessa–Holleman 2007). Online kutatásunk harmadik hullámában egy lehetséges jövőbeni népszavazás kapcsán a minta felétől azt kérdeztük, hogy „Ellenezné-e a részben magántőkével működtetett egészségügyi biztosítási rendszert?”, míg a másik felétől azt, hogy „Támogatná-e a részben magántőkével működtetett egészségügyi biztosítási rendszert?”. Az vártuk, hogy többen fogják „nem támogatni” mint ahányan „ellenezni”, mivel az előbbihez kisebb elkötelezettség képzete kapcsolódik. Azonban a két alminta hajszálpontosan ugyanúgy reagált: mindkét esetben egyharmaduk állt ki a magántőkés rendszer mellett, és kétharmaduk ellenezte azt. Úgy tűnik, hogy ebben a kérdésben a kampány végére oly mértékben kikristályosodtak az álláspontok, hogy ilyen finom megfogalmazásbeli különbségek már nem befolyásolták a válaszadókat. Ennek az eredménynek a népszavazások szempontjából kedvező az üzenete: a választók, ezek szerint, bizonyos feltételek megléte esetén képesek „a kérdést magát”, és csak azt, nézni. Ugyanakkor lehetséges, hogy az egybevágó eredmények oka egy ugyancsak framing jellegű mozzanatnak tulajdonítható, annak tudniillik, hogy mindkét kérdés a magántőkével működtetett biztosítási rendszerre vonatkozott, és nem annak alternatívájára. Így a nem magántőkés rendszer mint a status quo, a magántőkés pedig mint változtatás jelent meg a válaszolók mentális térképén. Márpedig tudjuk, hogy a bizonytalan kimenetelű változásokat általában megvétózzák az emberek, ha tehetik (Hippler–Schwarz 1986, Schwarz 2007). Mindenesetre nagyobb tere lehet a manipulációnak egy kevésbé kikristályosodott témában. Ezt egy másik kérdés kapcsán vizsgálhatjuk. A kérdezettek felének a következő kérdésre kellett reagálniuk „Vita zajlik a politikai beszédek fütyüléssel való megzavarásáról. Ön szerint legyen-e MEGENGEDETT a politikai gyűlések fütyüléssel való megzavarása?” A minta másik fele a MEGENGEDETT helyén a BETILTVA szót látta. A két alminta állásfoglalása ezúttal különbözött. A fütyülést betiltani csak a kisebbség akarta (47 százalék), nem megengedni azonban a többség (63 százalék). Ennek lehetnek tartalmi okai is, amennyiben betiltani csak államhatalmi eszközökkel lehet, míg „nem megengedni” például állampolgári összefogással is. Azonban valószínűleg legalább ekkora a súlya volt annak, hogy a 15
minta egyik fele nagy valószínűséggel a tiltást, a másik a megengedést tekintette a fennálló állapotok jellemzőjének. Vagyis itt is, mindkét változatban, a status quo győzött. Keretezés lehetséges pozitív fogalmak, illetve szinonimák hozzáadásával is. Erre volt példa a következő kísérlet. Az alapkérdés, amit a kérdőívkitöltőknek feltettünk, így szólt: „Ha a kormány mérlegelné, hogy az adókat csökkentse vagy pedig a szociális kiadásokat növelje, akkor Ön szerint hogyan kellene az államnak állást foglalnia? Helyezze el az Ön véleményét egy 1-től 10-ig terjedő skálán, ahol az 1-es jelentené az adók csökkentését, a 10-es pedig a szociális kiadások növelését? 1. adók csökkentése (…) 10. szociális kiadások növelése.” A minta fele azonban úgy kapta meg a fenti kérdést, hogy a „szociális” kifejezés első és harmadik előfordulásánál a szöveg különbözött: a „szociális” szót az „oktatási, egészségügyi, foglalkoztatási” kifejezés váltotta fel. A második „szociális” szó azonban bennmaradt a második változatban is, mintegy azt sugallva, hogy a „szociális” alatt oktatást, egészségügyet és foglalkoztatást értünk. Vitatható, hogy a két kérdés között van-e tartalmi különbség, az azonban bizonyos, hogy ha másképpen reagálnak az emberek a két verzióra, az a „szociális”, illetve „oktatási, egészségügyi és foglalkoztatási” kifejezések konnotációja miatt lehet. Az eredmények azt mutatják, hogy a mintánk mindkét esetben az alacsony adók pártján állt. Azonban a válaszok átlaga 10 százalékban különbözött a két változat esetében. Az „oktatási, egészségügyi és foglalkoztatási” változat esetében 22,4, a „szociális” verzió esetében 12,3 százalék támogatta a kiadások növelését. A manipulációk révén megmutatkozó véleménykülönbségek jelzik az érvek szabad vitájának korlátait. Hiba azonban közvetlenül szembeállítani a valós, racionális érveket a megfogalmazások, értelmezési keretek erejével, hiszen az utóbbiak sem csupán tartalom nélküli, formai jellegzetességek. Ritkán mondható ki egyértelműen, hogy két eltérő megfogalmazás között semmilyen tartalmi különbség nincs. A gond éppen az, hogy általában a különböző tálalási formák anélkül versenyeznek egymással, hogy számunkra, a verseny megcélzottai számára, világos lenne, hogy mennyiben azonosak.
3.2. Előfeszítés 16
A priming jelenségét először a politikai értékek kapcsán mutatom be. Az értékek jelentősége abból adódik, hogy szervezik és kordában tartják változékonyabb attitűdjeinket (Rokeach 1973, Fábián 1999). Ám az értékek is változhatnak, és különösen megnyilvánulási formájuk. Kutatásunk egyik célja az volt, hogy kiderítse, a népszavazás kontextusa hatott-e az alapvető politikai értékekre. Ezt a kérdést meg lehet vizsgálni úgy is, hogy a népszavazás alatt és azon kívül egyaránt megkérdezzük a válaszolókat, hogy milyen értékeket tisztelnek, és a két kutatás eredményét összehasonlítjuk. Miután azonban ebben az esetben szükségképpen hetek vagy hónapok telnek el a két adatfelvétel között, a módszer nem ideális. Az online kutatás keretében ezért egy másik módszerhez folyamodtunk. A minta egyik felét egy olyan kérdőívvel kerestük meg, amely rögtön az értékekhez való viszonnyal nyitott.12 A másik felének pedig először egy sor, a népszavazással kapcsolatos kérdést tettünk fel, és csak utána fordultunk az értékek témájához. Az utóbbi félminta képezte a kísérleti csoportot, akik esetében tehát a népszavazás mint viszonyítási pont aktiválva volt, és az előbbi félminta a kontrollcsoportot. Miután az aktiválás nem tudatos figyelemráirányítást jelentett, minimális volt annak az esélye, hogy a véleményekhez való viszonyt a racionalizáció, a népszavazáshoz való tudatos illesztés alakítsa. A stabilitás, erős állam, teljesítmény és egyenlőség értékei ellenálltak a manipulációnak (és ha a ,01-os szignifikanciaszintet vennénk alapul, akkor a biztonság és öngondoskodás is), vagyis ezen értékek esetében a két alminta átlagai között nem mutatkozott valódi különbség. Azonban amikor a referendumra lettek emlékeztetve az emberek (5. táblázat), csökkent a verseny, a kapitalizmus, a szabadpiac, a változás, az öngondoskodás és a szocializmus népszerűsége, és nőtt a szolidaritásé és a biztonságé. Vagyis a hagyományos liberális értékeknek nem tett jót a népszavazási kampány. A szocializmus némiképp ártatlanul keveredett a liberális értékek közé, a népszavazás során a jelek szerint az átlagválaszoló egyszerre fordult a magyar politikai baloldal és a (baloldal által támogatott) jobboldali gazdaságpolitikai értékek ellen.
12
A pontos kérdés az volt, hogy „Egy ország kormányzása különböző értékekre alapozódhat. Kérjük, fejezze ki 1–7-ig terjedő skála segítségével azt, hogy Ön szerint mely értékeket mennyire kövesse a kormány!” 17
5. táblázat. Értékek népszerűsége a népszavazásra való emlékeztetéssel és a nélkül*
Verseny
Értékekk
átlag
el való
(szórás (1,40)
kezdés
)
Népszava
átlag
zásra való emlékezt
5,16
5,00
(szórás (1,60)
Szolidaritá Kapitaliz
Szabadpia
Bizton
s
mus
c
ság
5,80
3,91
5,52
6,69
(1,22)
(1,64)
(1,32)
5,94
3,66
(1,27)
(1,75)
Változás Szociali zmus
s
5,14
3,04
5
(0,72)
(1,49)
(1,84)
(
5,31
6,74
4,99
2,74
5
(1,58)
(0,67)
(1,61)
(1,84)
(
)
etés * A skála hétfokú volt.
A másik priminggal kapcsolatos kísérlet arra vonatkozott, hogy vágyainkat és a valóságra vonatkozó kijelentéseinket befolyásolja-e, ha kifejezésük előtt a másikra (azaz a vágyak esetében a valóságra, a valóság esetében a vágyakra) emlékeztetnek minket. A népszavazás lezárultával kézenfekvő volt arra rákérdeznünk, hogy miként látják annak következményeit a megkérdezettek. Az első kérdés a minta egyik fele számára így szólt: „Ön szerint mit kellene tenni a népszavazás utáni helyzetben?”; míg a másiknak: „Ön szerint mi várható a népszavazás utáni helyzetben?” Ezt követően mindkét mintában feltettük a másik kérdést is. A válaszopciók a következők voltak: új miniszterelnök, előre hozott választás, minisztercsere, marad a kormány. A valóság és a vágy között mindkét alminta esetében különbség mutatkozott, a válaszolók, átlagban, radikálisabb változásokat szerettek volna (új miniszterelnök, előre hozott választás), mint amilyeneket valószínűnek tartottak (minisztercsere, marad a kormány). Érdekes, hogy valamivel többen nem tudták, hogy mit kellene tenni, mint azt, hogy mi várható (15 vs. 11 százalék). A kérdések sorrendjével való manipuláció mérsékelt, mindösszesen 3-4 százalékos eltéréseket produkált (6. táblázat). Érdekesebb a változások iránya. A valóságra való emlékeztetés megnövelte az új kormányfőt kívánók számát és lecsökkentette a 18
ö
minisztercseréket akarók arányát. A vágyakkal való kezdés pedig lecsökkentette az előre hozott választást vagy az új miniszterelnököt tippelők arányát. Tehát nem az történt, mint amit a priming logikája szerint esetleg várni lehetett volna, hogy tudniillik az emberek a valósághoz igazították volna vágyaikat, vagy a vágyaikhoz a valóságot, hanem mindennek az ellenkezője. A vágyak és a realitás megkülönböztetése kontraszthatást, vadabb vágyakat és mérsékeltebb, pesszimistább előrejelzéseket eredményezett. Ennek valószínűleg az az oka, hogy ebben az esetben az előzetes kérdés beszúrásával nem tudat alatti perspektívaformálást értünk el, hanem ellenkezőleg, felhívtuk a figyelmet a valóság és a vágyak között gyakran meghúzódó szakadékra. Ez az eredmény ráirányítja a figyelmet arra, hogy a priming hatás lényegéhez tartozik annak rejtett módja. Ezzel a kérdőívkészítő kutatóknak és a manipulálni akaró politikusoknak egyaránt érdemes tisztában lenniük.
6. táblázat. Vágyak és becslések a sorrend váltogatásával (százalékos egyetértések)
Ön szerint mit kellene tenni a népszavazás utáni
Ön szerint mi várható a népszavaz
helyzetben? Legyenek
A
Cseréljék le
Maradjon Előre
A
L
előre
kormánypártok
az érintett
a
hozott
kormánypártok
é
hozott
válasszanak új
minisztereket jelenlegi
parlamenti
új
m
parlamenti
miniszterelnököt
kormány
választások Első
választások miniszterelnököt lesznek
választanak
27,3
12,6
17,5
42,5
3,5
11,4
1
Második 26,9
16,4
14,8
42,0
4,2
14,7
9
helyen
helyen
3.3. Az üzenő váltogatása Az attitűdváltozás kiterjedt irodalmának egyik legfontosabb tanulsága az, hogy a meggyőzés hatékonyságának legfőbb alakítója az üzenet forrásának megítélése. Más szóval a meggyőzés alapvető feltétele a meggyőzőbe vetett bizalom (Lupia– 19
McCubbins 2000, 48). Vitatható, hogy ezt a szociálpszichológiai tényt hogyan értékeljük politikai-normatív szempontból. A közéletet el lehet képzelni az érvek tiszta csatájaként, ahol nem számít, hogy az adott érv kitől származik. Ehhez képest az ad hominem, személyes elemekkel tűzdelt érvelést a közélet lezüllésének érezhetjük. Azonban az egyes kijelentések értelmezése megkívánja minden elérhető és releváns információmorzsa felcsipegetését. Az üzenő személye nem csak azért fontos, mert tapasztalatból tudjuk, hogy hiteles, korábban bizonyított emberek véleményére inkább érdemes odafigyelni. Hanem azért is, mert az üzenő ismerete segít megérteni az üzenet tartalmát. Az a tény tehát, hogy az üzenet forrásának váltogatása változtatja az üzenet elfogadásának mértékét, még nem feltétlenül manipulálhatóságunkat jelzi. Ugyanakkor kétségtelenül igaz, hogy ha csak azért változtatjuk meg egy konkrét kérdésben az álláspontunkat, mert megtudjuk, hogy egy szeretett személynek vagy egy nem szeretett pártnak arról mi a véleménye, akkor az adott aktorokkal szemben kicsi az autonómiánk. Ez pedig csökkenti súlyunkat egy szabadon érvelő politikai közösségen belül. Online kutatásunkban három módon próbáltuk felmérni az üzenő jelentőségét az üzenet megítélésében. Az első a népszavazással kapcsolatos vitákra utalt. Válaszadóink egy részétől azt kérdeztük, hogy „Egyetért Ön azzal, hogy a jövőben nehezebb legyen népszavazást kezdeményezni?” Egy másik részétől pedig: „Egyes politikusok azt javasolják, hogy a jövőben nehezebb legyen népszavazást kezdeményezni. Egyetért Ön ezzel?” A harmadik csoport esetében a „politikusok” szót „szakértők”-re cseréltük. Azt vártuk, hogy a szakértők magasabb presztízse nagyobb egyetértést fog eredményezni. A különbségek azonban minimálisak voltak. A szakértők említése esetén 57, a politikusoké esetén 55 százalék értett egyet az állítással. A felvezetés nélküli változattal 54 százalék értett egyet. A három szám közötti eltéréseknek nincs statisztikai szignifikanciájuk. Ha ezeket a csekély különbségeket komolyan lehetne venni, azt állapíthatnánk meg, hogy különböző elitcsoportok forrásként való szerepeltetése jótékonyan hat egy állítás elfogadására, még ha az adott csoport (politikusok) amúgy meglehetősen negatív megítélésű is. A további kísérletek segítenek eldönteni, hogy levonhatjuk-e ezt a következtetést. A második kísérlet nem a népszavazás témakörére vonatkozott, de szintén az üzenet forrásának a váltogatásából állt. Az alapszöveg így hangzott: „Az elmúlt hónapokban számos demonstrációt rendzavarás követett. Egyes MSZP-politikusok szerint az 20
eddigieknél sokkal keményebben kellene megbüntetni a rendzavarókat. Egyetért Ön a rendzavarók sokkal keményebb megbüntetésével?” A minta egy része az MSZP helyett a Fideszt találta a mondat megfelelő helyén, a harmadik része pedig nem kapott felvezető szöveget, csak kérdést. A különbségek megint nem voltak nagyok, de a pártok említése és nem említése közötti eltérés statisztikailag is szignifikáns volt: az MSZP említése 86, a Fidesz említése 88, az üzenő nélküli kérdés 81 százalékos egyetértést produkált. Vagyis újfent akkor igeneltek kevésbé a válaszadók, ha magukra voltak hagyva. Miután pártokról szólt ez a kérdés, érdemes külön-külön megnézni a pártok szavazótáborát. Az MSZP-sek és SZDSZ-esek esetében nem látszott különbség a három kérdés-forma között. Ennek egyszerű az oka: e két párt tábora határozottan a keményebb fellépés mellett van, véleményük kikristályosodott. Az MDF-esek a Fidesz neve hatására növelték némileg egyetértésüket. A Fidesz-szavazók pártjuk nevének a hatására jelentősen növelték egyetértésüket, 60-ról 77 százalékra. De ugyancsak emelkedett az egyetértés szintje, 71 százalékra, amikor az MSZP-t neveztük meg az üzenet forrásaként. Az utóbbi eredmény akár meghökkentőnek is nevezhető. Azt mutatja, hogy a rendkívül MSZP-ellenes Fidesz-pártiak is (legalábbis ebben a sajátos összefüggésben) egyfajta tekintélyként kezelik az MSZP-t. Meglehet, azon túl, hogy ellenfelet vagy ellenséget látnak benne, a Politika vagy az Elit képviselőjeként gondolnak rá. Persze a „gondolnak” nem a legszerencsésebb kifejezés ebben a kontextusban, hiszen talán csak egy reflexió nélküli attitűdről van szó. A kísérlet nagy valószínűséggel teljesen más eredményt hozott volna, hogyha a fentebb említett kontraszthatást kiprovokálva explicit módon arra kérdeztünk volna rá, hogy mennyire értenek egyet a kijelentéssel, amennyiben az az MSZP-től, illetve a Fidesztől származik. Abban az esetben ugyanis a megkérdezett úgy érezte volna, hogy feladata a pártok értékelése, míg jelen esetben a pártmegerősítés a megkérdezett tudatának peremén fejtette ki a hatását. Harmadik és egyben utolsó ide kapcsolódó kísérletünk tárgya a stabilitás és változás értékei voltak. Ezt a kérdést egyetlen felvezető mondat előzte meg „Az ellenzék” (olvasta az egyik alminta), illetve „A kormány” (olvasta a másik alminta) „számos változtatási javaslattal állt elő az utóbbi időben.” Majd következett a voltaképpeni kérdés: „Ön szerint az országnak inkább változásokra vagy stabilitásra van 21
szüksége?” A felvezetés és a kérdés között nem volt explicit kapcsolat abban az értelemben, hogy a kérdés egyértelműen az ellenzék, illetve a kormány változtatási javaslataira vonatkozott volna. Tehát formailag meghagytuk a lehetőséget, hogy a válaszadó a felvezetéstől függetlenítve vagy ahhoz kapcsolódóan gondolja át, mire van szüksége az országnak. Amikor a kormány szerepelt hívószóként 51 százalék, amikor az ellenzék, akkor 46 százalék támogatta a stabilitással szemben a változást. Az 5 százalék különbség nem hangzik nagynak, de éppen átbillentette a mérleg nyelvét az egyik oldalról a másikra. A billenés iránya meglepő. A mintánkban többségben voltak az ellenzéki szavazók, és népszerűbb volt a Fidesz, mint az MSZP. Mégis, a jelek szerint a válaszadóknak a kormány által előterjesztett változtatásokkal kapcsolatban kedvezőbbek az asszociációik. Ennek oka lehet pusztán az, hogy az ellenzék által szorgalmazott változásokról kevesebbet tudnak, de az is, hogy az ellenzéki szavazók egy része szkepszissel viseltetik az ellenzéki javaslatokkal szemben. E kérdés kapcsán is megvizsgáltuk a szavazótáborok viselkedését (7. táblázat). A három, a kormány–ellenzék dichotómiába egyértelműen beágyazott párt tábora esetében nagyarányú különbségek jelentek meg. Az MSZP, a Fidesz és az SZDSZ körében 30 százalékpont körüli különbségek mutatkoztak a két verzió között. Azok között, akik saját oldaluk változtatási javaslataival voltak „előhangolva”, kétharmad volt változáspárti, és egyharmad látta szükségesnek a változásokat a stabilitással szemben azok között, akik az ellenfél javaslataira lettek emlékeztetve. Egyértelmű tehát, hogy sokan a felvezető mondat fényében értékelték a kérdést. Az MDF hívei és azok, akik „nem tudom”-mal válaszoltak a „kire szavazna?” kérdésre, a „kormány” hívószóra reagáltak kedvezőbben, még ha csak szerény 7 százalékkal is. Megint hangsúlyozni kell, hogy amennyiben létezik is egyfajta kormánypárti szimpátia ezekben a csoportokban,13 az nem feltétlenül tudatos.
7. táblázat. A változást akarók aránya szavazótáborok szerint és a kormányra vagy az ellenzékre utaló felvezető szöveg váltogatásával (százalék)
13
Az MDF-esek valamivel nagyobb valószínűséggel szavaznának az MSZP-re (3,15) mint a Fideszre (2,72), tízfokú skálán mérve. 22
Kormány
Ellenzék
MSZP
66
30
Fidesz
38
67
SZDSZ
73
44
MDF
45
38
Nem tudja
44
36
Bár a fenti kísérlet drámaibb mértékű manipulációs hatásokat mutatott, megint csak túlzás lenne mérlegelésre képtelen, elfogult gondolkodásunk bizonyítékát látni benne. Inkább csak arra figyelmeztet, hogy meglehetősen elvont vagy általános célok és értékek rendkívül sok értelmezési lehetőségnek hagynak teret. Az adott értékek képviselőjének beazonosítása segít a polgároknak az értékek konkretizálásában. A kontextus nélküli célok és értékek szerepeltetése a felmérésekben könnyen hozhat félrevezető eredményeket. Az általános, elvont szinten való politikai érvelés pedig ritkán segít a polgároknak az eligazodásban, és növeli a manipuláció lehetőségét.
4. Következtetések Az online minta vizsgálata arra mutatott rá, hogy a kampány utolsó hetei során tapasztalt attitűdváltoztatások többségét nagy valószínűséggel nem új információ, racionális meggyőzés váltotta ki. Ennyiben a népszavazási kampány nem járult hozzá a deliberatív demokrácia megerősödéséhez, bár az informáltság szintjét valamelyest növelte. A minta és különösen a tájékozottak ellenállása egyrészt érthető, hiszen már nyilván sokszor átgondolták álláspontjukat. Másrészt azonban meglepő, hiszen a megkérdezettek meglehetős rugalmasságot mutattak a kérdőív által vázolt hipotetikus helyzetekben, és láthatólag nagyobb presztízst tulajdonítanak az észérveken alapuló döntéseknek, mint az érzelmileg motiváltaknak (bár az észérveken alapuló szavazás a kollektív tudatban nem egyformán kapcsolódott az „igen”- és „nem”-oldalhoz). Reménykeltő, hogy a projekció, vagyis a valóságnak a személyes preferenciákhoz való igazítása viszonylag kis térhez jutott a pártok vonatkozásában. Feltűnő, hogy az
23
amúgy a kognitív disszonancia által sújtott baloldali szavazók ellenálltak a kísértésnek, hogy az MSZP álláspontját a valóságosnál közelebb lássák a sajátjukhoz. Az inkonzisztens szavazók vagy arra rendezkedtek be, hogy huzamosan együtt éljenek az inkonzisztenciával (pártjuk és saját véleményük különbözésével), vagy elfogadták pártjuk álláspontját (meggyőzés), vagy a passzivitásba menekültek, de nem hazudtak maguknak és nem váltottak pártot – legalábbis a vizsgált rövid időszakban nem. A kérdőív struktúrájával való manipulációk eredményei tág határok között mozogtak. Volt példa a hatás teljes hiányára és (az egyes szavazótáborok esetén) 30 százalékot meghaladó, „igen”-ből „nem”-be és „nem”-ből „igen”-be forduló átváltozásra. A történet tálalása, az értelmezési keretek módosítgatása azt jelezte, hogy egyes, indokoltan rokon értelműnek tekinthető kifejezések váltogatása ellenkezőjére fordíthatja a közvéleményt. Ez a veszély azonban kevésbé tűnik valósnak azokban az esetekben, amikor a kérdés alaposan meg lett vitatva a közéletben, és népszavazásos, azaz intézményesített formában kerül a polgárok elé. Az egyes kérdések megítélésénél alkalmazott kritériumokkal való tudat alatti befolyásolás ugyancsak jelentős hatású lehet, még az értékekhez való hozzáállásunkat is befolyásolhatja. Ám ha a kritériumok váltogatása a polgár számára is követhető, akkor a reakció nem az időrendben elsőként megjelenített szempontok követése lesz, hanem éppen az azoktól való eltávolodás. Az online minta válaszait nemcsak az üzenet, hanem az üzenetek forrása is befolyásolta, méghozzá a várható módon: vagyis a rokonszenves üzenők hatására nőtt az egyetértés. Azonban kiderült, hogy a rendkívül polarizált magyar közéletben is előfordul, hogy az ellenpárt véleménye kedvező, nem pedig elrettentő hatást tesz a megkérdezettre. Úgy tűnik, az üzenő megnevezése önmagában is erősíti az üzenetet. Mintha a megkérdezetteknek szükségük lenne a külvilágból származó megerősítésre ahhoz, hogy belső bizonytalanságokon úrrá legyenek. Kiderült az is, hogy az üzenő váltogatásának akkor van a legnagyobb hatása, ha maga az üzenet homályos tartalmú. Az absztrakt értékek, bármennyire is fontosak az ember gondolkodásának strukturálásában, kézenfekvően ilyenek, és ezért az ő esetükben drámai különbségek idézhetők elő.
24
Összességében a racionalitás és autonómia kritériumait teljes mértékben tehát ez a magasan iskolázott minta sem teljesítette. Azonban az is kiderült, hogy a manipuláció sok esetben hatástalan. A valóságos közéleti vitákban a polgárok kevésbé kiszolgáltatottak, mint a kísérleti szituációkban, ezért manipulálhatóságuk nagy valószínűséggel kisebb, mint amit a kutatásunk sugall.
Irodalom Baddeley, Alan 2005. Az emberi emlékezet. Budapest, Osiris. Campbell, Angus et al. 1960. The American Voter. New York, Wiley. Chessa, Antonio G. – Holleman, Bregje C. 2007. Answering attitudinal questions: Modelling the response process underlying contrastive questions. Applied Cognitive Psychology, 21. (2.), 203–225. Chong, Dennis – Druckman, James N. 2007. A Theory of Framing and Opinion Formation in Competitive Elite Environments. Journal of Communication, 57. (1.), 99–118. Druckman, James N. 2004. Political Preference Formation: Competition, Deliberation, and the (Ir)relevance of Framing Effects. American Political Science Review, 98. (4.), 671–686. Eysenck, Michael W. – Keane, Mark T. 2003. Kognitív Pszichológia. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó. Fábián Zoltán. 1999. Tekintélyelvűség és előítélet. Budapest, Új Mandátum. Festinger, Leon 1957. A Theory of Cognitive Dissonance. Evanston, IL, Row, Peterson. Granberg, Donald – Homberg, Sören 1988. The Political System Matters: Social Psychology and Voting Behavior in Sweden and United States. Cambridge: Cambridge University Press. Heider, Fritz 1958. The Psychology of Interpersonal Relations. New York, Wiley. Hippler, Hans-J. – Schwarz, Norbert 1986. Not forbidding isn’t allowing: The cognitive basis of the forbid-allow asymmetry. Public Opinion Quarterly, 50. (1.), 87–96. Iyengar, Shanto – Kinder, Donald R. 1987. News that Matters: Television and American Opinion. Chicago–London, University of Chicago Press.
25
Iyengar, Shanto – Simon, Adam 2000. New perspectives and evidence on political communication and campaign effects. Annual Review of Psychology, 51. (1.), 149–169. Klapper, Joseph 1960. The Effects of Mass Media. Glencoe (IL), The Free Press. Kornhauser, Willam 1959. The politics of mass society. Glencoe (IL), Free Press. Lazarsfeld, Paul F. – Berelson, Bernard, R. – Gaudet, Hazel 1948. The People’s Choice. New York, Columbia University Press. Lupia, Arthur – McCubbins, Matthew 1998. The Democratic Dilemma: Can Citizens Learn What They Need To Know? New York, Cambridge University Press. Marquis, Lionel 2007. Moderators of Priming Effects: A Theory and Preliminary Evidence from an Experiment on Swiss European Policy. International Political Science Review, 28. (2.), 185–224. Popkin, Samuel L. 1994. The reasoning voter, communication and persuasion in presidential campaigns. Chicago, University of Chicago Press. Rokeach, Milton 1973. The Nature of Human Values. New York, The Free Press. Rugg, Donald 1941. Experiments in wording questions. Public Opinion Quarterly, 5., 91–92. Scheufele, Dietram A. 1999. Framing as a theory of media effects. Journal of Communication, 49. (1.), 103–122. Schwarz, Norbert 2007. Cognitive Aspects of Survey Methodology. Applied Cognitive Psychology, 21. (2.), 277–287. Sears, David O. – Kosterman, Richard 1994. Mass Media and Political Persuasion. In Shavitt, Sharon – Brock, Timothy C. (szerk.). Persuasion: Psychological Insights and Perspectives. Boston, Allyn and Bacon. 251–278.
26
