Ugodi Harangszó
Az Ugodi Római Katolikus Egyházközség értesítője 2015. MÁJUS, PÜNKÖSD HAVA
"Én pedig kérni fogom az atyát, és más vigasztalót ad nektek, aki veletek marad mindörökké." (Jn 14,16) Kedves Olvasóink! Pünkösd közeledik. Húsvét és karácsony után az Egyház harmadik legnagyobb ünnepe: a Szentlélek kiáradásának napja. Pünkösdvasárnap betetőzi, teljessé teszi a húsvéti ünnepkört és le is zárja. Eredetileg a zsidók hálaadó ünnepe volt a búzatermésért a peszah (a zsidó húsvét) utáni ötvenedik napon. Görögül pentékoszténak is nevezték, ebből ered a mi pünkösd szavunk, ami ötvenet, ötvenediket jelent. Az Apostolok Cselekedeteinek könyve szerint éppen ezen a napon történt meg a Szentlélek eljövetele, mint Krisztus megváltó tettének gyümölcse és beteljesítője. Amikor Jézus Krisztus eltávozik ebből a világból és visszatér az Atyához, megígéri, hogy Vigasztalót küld az apostoloknak. Nemcsak nekik, hanem mindazoknak, akik az Ő nevére keresztelkednek meg. Jézus mennybemenetelét követően, a tizedik napon Mária és az apostolok imádságos közösségben vannak együtt az emeleti teremben. Szélzúgást tapasztalnak, fejük fölé ereszkedő lángnyelvek jelzik a Szentlélek kiáradását. A tűz, a láng pirosas volta a magyarázat a pünkösdi ünnep liturgikus színének, a pirosnak használatára (piros pünkösd napja). A Szentlélek a Szentháromság harmadik személye, valóságos Isten, éppúgy mint az Atya és a Fiú. A még félénk, erőtlen hitű apostolok a Szentlélek kiáradását követően változáson mennek át, bátran, lánglelkűen, meggyőződéssel kezdik hirdetni mindenütt a különféle vallású, különféle nemzetiségű embereknek: Jézus Krisztus feltámadt a halálból, elküldte közénk a Vigasztalót, és lehetővé tette számunkra az üdvösség útját. A Lélek hatására és erejével indul el ez a közösség a világba, hogy küldetését megvalósítsa: Krisztus örömhírét hirdesse mindenkinek. És ugyanez a Szentlélek az egyházzal marad annak éltető lelkeként egészen a világ végéig. Az egyház liturgiájában elsősorban a keresztség és a bérmálás szentsége adja át a Szentlelket a Jézusban hívőknek. Tehát Ő ma is része akar lenni életünknek, vigasztalóként, ügyünket az Isten előtt képviselő, mellettünk álló "ügyvédünkként" szeretne a hit útján előrelendíteni és megőrizni mindannyiunkat Krisztusban. Jöjj Szentlélek Úristen, töltsd be híveid szívét és szereteted tüzét gyullaszd fel bennünk! Áldott, szép pünkösdöt kívánok mindenkinek szeretettel: Tornavölgyi Krisztián plébános
2015. május
2/8
Ugodi Harangszó
Miért vagyok katolikus? – Az egykori londoni bűnöző megtérésének története A Why I'm Catholic? portál publikálta John Pridmore történetét, aki londoni bűnszervezetek tagja volt, majd megtért, amikor majdnem megölt egy embert, s azóta járja a világot, hogy Isten szeretetéről tanúságot tegyen élettörténetével. John Pridmore vagyok, a történetem pedig így szól. A londoni East Enden születtem az üdvhadsereg kórházában. Bár katolikusnak kereszteltek, sose jártam katolikus iskolába vagy templomba. Tíz éves koromban egyik este a szüleim azzal fogadtak, hogy választanom kell, melyikükkel akarok élni, mert elválnak. Nagyon-nagyon szerettem a szüleimet, és nem tudtam választani közülük, mert a két ember, akit legjobban szerettem, éppen összetörte a szívemet. Akkor döntöttem el valahol mélyen legbelül, hogy soha többet nem fogok szeretni, mert azt hittem, ha nem szeretek, nem tudnak megsebezni. Mikor a szüleim elváltak, lopni kezdtem, azt hiszem, azt szerettem volna, hogy valaki vegye észre a fájdalmamat, de, mivel apám rendőr volt, a helyzet még rosszabb lett ettől. Tizenöt éves koromban letartóztattak, a fogságot rövidnek és sokkszerűnek szánták, de a bennem lévő düh csak növekedett ott, és folyton verekedésekbe keveredtem. Tizenöt évesen otthagytam az iskolát, s mivel az egyetlen dolog, amihez értettem, a lopás volt, abból éltem. Mivel nem volt szeretet az életemben, a fájdalomcsillapítókhoz nyúltam: az alkoholhoz és a drogokhoz, bármihez, ami csökkenteni tudta ezt a fájdalmat. Tizenkilenc évesen megint börtönben voltam, és a bennem lévő dühöt egy módon tudtam kezelni: nekitámadtam másoknak és verekedtem. Áttettek magánzárkába, ahol azon gondolkodtam, hogy eldobom Isten legnagyobb ajándékát, az életemet. De Ő ott lehetett velem, mert mégsem dobtam el az életet, viszont megkeseredettebb és indulatosabb voltam, mikor kijöttem a börtönből, mint valaha. Azt gondoltam, ha valamit akarsz a világtól, vedd el magadnak, mert úgysem ad neked senki semmit. Kidobóemberként kezdtem dolgozni az East End és West End szórakozóhelyein, gondoltam, úgyis szeretek bunyózni, legalább fizetnek is érte. Ott ismertem meg a londoni bűnszervezetek tagjait, és elkezdtem nekik dolgozni, majd nem sokkal később nem csupán nekik, hanem velük. A klasszikus gengszteréletet éltem: sok pénz, drogok és nők. Egy penthouse-ban laktam a Saint John’s Wood városrészben, volt egy BMW-m, egy sport Mercedesem, és nem tudtam elég gyorsan szórni a pénzt, annyi dőlt be a védelmi pénzekből és drogdílerkedésből. A designer bőrkabátomnak volt egy titkos belső zsebe, abban vittem a machetét magammal, amikor mentem pénzt behajtani, vagy megbüntetni azokat, akik nem fizettek.
Ugodi Harangszó
3/8
2014. december
Abszolút elhittem, amit a világ mondott nekem, hogy a vagyon, a kapcsolatok és a drogok boldoggá tesznek, de közben belül émelyegtem, mert ez az élet lassan tönkretett. Semmi nem tett elégedetté, semmi nem tett teljessé. Ugyanakkor próbáltam elhallgattatni a lelkiismeretemet, mert azok, akikkel együtt dolgoztam, annál inkább tiszteltek, minél gonoszabb és durvább voltam, és én azt akartam, hogy tiszteljenek. Azt akartam, hogy ha valaki bejön a nightclubba, és meglát, tudja, ki vagyok, és miért vagyok ott. Egy éjjel az egyik West End-i szórakozóhelyen dolgoztam, és megütöttem egy fickót a boxeremmel, hátraesett, és széttörte a fejét a járdaszegélyen. Ömlött belőle a vér, a körülöttünk állók sikítoztak és kiáltoztak, úgyhogy elhagytam a helyszínt, és emlékszem rá, arra gondoltam az autóban hazafelé: ezért tíz évet is kaphatok. Lassan rájöttem: lehet, hogy éppen megöltem valakit, és mégcsak nem is érdekel. Azelőtt érdekelt, azelőtt akartam tenni valamit, és most itt állok, és elpusztítok mindenkit magam körül. Csak egy ember érdekelt, saját magam, és nem hittem volna, hogy ez valaha megváltozik. Hazaértem, és egy hangot hallottam, amint a szívemben szólt hozzám, mindannyian ismerjük ezt a hangot, a lelkiismeretünk, Isten hangja bennünk. Addig mindig csak egy kedves kis történetnek gondoltam Istent, amit azért találtak ki, hogy ne legyünk rosszak, de ebben a pillanatban szembesültem Isten létével, és nem számított, hogy mit gondoltam odáig. Bár addig soha nem éreztem Isten szeretetét vagy jelenlétét az életemben, abban a pillanatban éreztem, hogy Isten visszahúzódik tőlem. Azt mondják, a pokol az Istentől való elszakítottság – ha ez a pokol volt, akkor azért könyörgök, hogy senki se kerüljön oda, mert ez életem legrettenetesebb élménye volt. Szegeztek már fegyvert a fejemnek, szúrtak már meg késsel, de ez azért volt félelmetes, mert hirtelen teljesen tisztán láttam minden döntésemet. Istenhez kiáltottam még egy esélyért, nem azért, mintha sajnáltam volna bármit is, hanem mert nem bírtam tovább azt az elhagyatottságot, amit akkor átéltem. Abban a pillanatban azt éreztem, hogy valaki fölemel, elindultam otthonról, és életemben először imádkoztam. Azt mondtam: „Mindennel, amit eddig tettem, elvettem tőled, Istenem, most már adni szeretnék.” Ahogy kimondtam ezt az imát, a bennem lévő űrt, melyet nem tudtak betölteni a drogok, a hatalom és a kapcsolatok, betöltötte Isten szeretete. Nem tudtam elhinni, hogy Isten szerethet engem, azok után, amiket elkövettem, de Ő újra és újra megmutatta, hogy szeret és elfogad. Egész addigi életemben értéktelennek éreztem magam, nem számított, hogy élek-e vagy halok, de Isten megmutatta, hogy igenis számít, mert Ő szeret, és Ő teremtett engem. Egyetlen embert ismertem, aki hitt, ez pedig anyukám volt. Akkoriban ritkán találkoztunk, de rögtön elmentem hozzá, és elmondtam, mi történt. Ő is elmondta, hogy egész életemben, minden nap imádkozott értem, és két héttel ezelőtt azt kérte, Jézus vegyen magához engem. Ha ez azt jelenti, hogy meghalok, akkor legyen úgy, de soha többet ne tegyek kárt se magamban, se másokban. Tudom, mennyire szeret engem anyukám, és hogy a szíve megszakadt, amikor így imádkozott, de látta, milyen szörnyeteg válik belőlem; sose felejtem el, ahogy könnyekre fakadt, amikor elmondtam neki, hogyan találtam rá Istenre. Azok a könnyek talán el is mosták mindazt a fájdalmat és szenvedést, amit addig okoztam neki. Mostohaapámtól kaptam az első bibliámat, addig sose volt nekem, és az egyik első történet, amit elolvastam, a tékozló fiú története volt. Az apáról, aki odaadta mindenét a fiainak, és az egyikük elment és elpazarolta apja vagyonát bűnös és könnyelmű életére. Majd miután mindent elszórt, és éhezett, azt gondolta: apám házában a sok szolgának mindene megvan, én meg itt éhezem. Úgy dönt, hogy hazamegy, és megkéri apját, fogadja vissza a házába szolgának. De amint közeledik apja háza felé, apja éppen őt keresi, és amikor meglátja a fiát, odaszalad hozzá, átöleli, gyűrűt húz az ujjára, felöltözteti finom ruhákba, majd vendégséget rendez neki és barátainak. Mindig is a fia marad, aki most hazajött a családjához, ahol mindig is szerették és szeretik, még a pusztában töltött évek után is.
2015. május
4/8
Ugodi Harangszó
Láttam ebben a történetben, ahogy Isten mindig is keresett engem, soha nem fáradt bele a keresésembe, és meg akarta gyógyítani a megtört szívemet. Mivel soha nem jártam templomba, elkezdtem keresgélni, hol találkozhatnék Istennel, ekkor ismertem meg egy idős papot, aki egy lelkigyakorlatot ajánlott. (...) Ott hallottam egy tanításban, hogy „add nekem a megsebzett szívedet”; és miközben a pap arról beszélt, hogy minden bűn, amit elkövettünk, egy seb a szívünkön, a feszületet néztem, és értettem, miért halt meg Jézus a kereszten – mert az iszonyú bűnöket, amelyeket valaha elkövettem, felvitte a szívében a keresztre. És hihetetlen szomorúságot éreztem amiatt, amiket elkövettem, de még inkább hatalmas örömet, mert Jézus azt mondta nekem: John, annyira szeretlek téged, hogy akár újra vállalnám ezt az egészet, csak miattad. Akkor elkezdtem sírni, tízéves korom óta először, mert soha nem gondoltam volna, hogy valaki annyira szeret, hogy ezt a szenvedést vállalja miattam. Kimentem, és Máriához imádkoztam: Mit akar a fiad, mit tegyek? Hallottam a suttogást a szívemben: Menj el gyónni. Soha nem gyóntam, 27 éves voltam, tudtam, hogy minden lehetséges bűnt elkövettem, és féltem. De Mária bátorságot adott. És miközben meggyóntam rettenetes bűneimet, a pap sírva hallgatott, mert ő Jézus volt számomra. A pap mutatta meg nekem Isten irgalmát, amit a szívemben éreztem. Amikor feloldozott, tudtam, Jézus bocsát meg, és Ő tesz szabaddá. Minden bűnöm eltöröltetett a kereszt lábánál, és újra éltem, éreztem a szellőt az arcomon, hallottam a madarakat. A bűneim megöltek, de a gyónás újra életre keltett. Ugyanazon a lelkigyakorlaton a szívembe fogadtam Jézust a szentmisén; amikor kimentem és áldoztam, minden jó érzés, amit valaha éreztem – akkor, amikor elindultam azon a bizonyos napon otthonról, és amit gyónás után éreztem – sokszorosára növekedett. A gyónás megnyitotta a szívemet, hogy érezni tudjam az Úr jelenlétét az Eucharisztiában, és ez tökéletesen betöltötte a szívemet. A lelkigyakorlat után, mivel másoknak szerettem volna segíteni, a Kingsmead Estate nevű londoni lakótelepen kezdtem dolgozni; fiataloknak, gyerekeknek akartam segíteni, hogy ne sodródjanak bele abba az életbe, amit én éltem odáig. Pár év múlva Bronxba mentem, ott ismertem meg Teréz anyát, ő tanított meg újra szeretni, magamat és másokat. Arra tanított, hogy adjak, és azóta osztom meg a történetemet iskolákban, plébániákon, és börtönökben, az Egyesült Királyságban és Írországban. 2007-ben, a sydney-i Ifjúsági Világtalálkozón abban a megtiszteltetésben részesültem, hogy több mint félmillió fiatalnak mondhattam el a történetemet; életem legnagyobb ajándéka, hogy elmondhattam nekik, hogy van Isten, és szereti őket, gondoskodik róluk, és örömét leli bennük. Sydney után egyre több országba hívtak; beszéltem Új-Zélandon, Ausztráliában, Amerikában (New York, Florida, Chicago, Phoenix, Los Angeles), Németországban, Hollandiában, Hongkongban és sok más helyen. Jártam Libériában, hogy a hajdani gyerekkatonáknak beszéljek a megbocsátásról. Sok fiút gyilkosságokra kényszerítettek, harcolni kényszerítették őket már 11 évesen a polgárháborúban, amely több mint egy évtizedig tombolt Libériában. Megtiszteltetésnek érzem, hogy közöttük lehettem, és láthattam a hihetetlen kitartást, amellyel ragaszkodnak a jóhoz, egy olyan világban, amelyet beborít a sötétség. Tizenhét éve azért teszek mindent, hogy másoknak reményt vigyek, és megmutassam nekik, ha Isten szeretni tud egy olyan embert, mint én vagyok, akkor bárkit szeretni tud. A szerető Isten áldjon meg benneteket! John Fotó: Aleteia. A cikk a Magyar Kurír (vn)-ból átvéve.
Ugodi Harangszó
5/8
2014. december
Mi a teendő? Szeretnénk gyermekünket megkereszteltetni Ez egy nagyon értékes, becsülendő gondolat. Ám értelme csak akkor van, ha felnevelni is keresztény módon szeretnék. Hiszen a keresztség az embert végérvényesen Jézus Krisztussal kapcsolja össze egy életre, és ez a Jézushoz tartozás meghatározza a továbbiakban mind a földi, mind az örök életünket. A keresztelés nem csupán egy "keresztény névadó". A Krisztushoz való tartozásunknak következményei is vannak számunkra. A szertartás első részében a szülők Isten és az Egyház papja előtt ígéretet is tesznek, hogy gyermeküket Krisztusnak és az Ő Egyházának tanítása szerint nevelik fel. Ennek a nevelésnek első lépéseiben maguk a szülők Slánitz Dominik keresztelője, Ugod tanítják meg például gyermeküket egyszerű szavakkal imádkozni, keresztet vetni, hozzák magukkal a vasárnapi szentmisére, majd pedig óvodába, iskolába kerülve beíratják hitoktatásra. Erről természetesen nem kérdezik meg a gyermeket, hogy akarod-e, mint ahogy nem döntésétől teszik függővé azt sem, hogy iskolába járatják. A keresztény szülőnek tudnia kell, hogy súlyos felelősséggel tartozik gyermeke "lélekben, hitben" való egészséges felnövekedéséért és éppen ezért nem a döntésképtelen gyermekre bízza ezt a fontos kérdést. A gyermeket akkor is megkereszteljük, ha a szülők nem élnek egyházi házasságban, vagy polgári házasságot kötöttek, vagy csak élettársak. Akkor is megkereszteljük, ha csak az egyik szülő katolikus, a másik más felekezetű keresztény, vagy nincs megkeresztelve. A gyermek keresztségét a szülők közösen kérhetik, vagy az egyik szülő. Másvalaki (pl. nagyszülő, leendő keresztszülő, testvér) a keresztelést kérni nem jogosult. A keresztszülő legfőbb feladata, hogy hitvalló katolikusként élete példájával segítse majd keresztgyermekét a vallásos életben. Ez a leglényegesebb. Minden más rokoni, baráti, ajándékozási szempont csak ezután következhet. A leendő keresztanyának, keresztapának tehát Isten előtt hatalmas a felelőssége keresztfia, vagy keresztlánya hitben és vallásos életben történő előrehaladása, vagy éppen lemaradása terén. Mindebből következik, hogy keresztszülő az egyház hatályos törvényei szerint csak olyan személy lehet, aki maga is katolikus keresztény, példamutató keresztény életet él (ha párkapcsolatban él, akkor az katolikus egyházi házasság legyen, illetve saját gyermekeit is keresztény módon neveli (megkeresztelteti, hittanra járatja stb.)) Ha bármelyik feltétel hiányzik, akkor a kiválasztott személy keresztszülőként nem, csak a keresztség tanújaként lehet jelen a szertartáson. A felénk elterjedt szokás szerint egy vagy két keresztszülője lehet a gyermeknek. Ha a szülők egyházi házasságban élnek, akár keresztszülő nélkül is megkeresztelhető a gyermekük. Keresztelést a mi plébániánkon általában szombati napokra lehet kérni, konkrét időpontot egyeztetni a plébánossal kell. A keresztség anyakönyvezéséhez pedig a szülőknek ki kell tölteniük egy adatlapot a gyermek és szülei, valamint keresztszülei adataival. Ha
2015. május
6/8
Ugodi Harangszó
valaki nem a lakóhelye szerint illetékes plébánián szeretné gyermekét megkereszteltetni, akkor keresztelési engedélyt kell kérnie a lakóhely szerinti plébániától. A keresztszülők pedig keresztszülői igazolást kérjenek a lakóhelyük szerint illetékes plébániától. A Katolikus Egyház szeretettel gratulál a szülőknek gyermekük születésekor, együtt örülünk velük az új életnek, örömmel befogadjuk Őt a kereszteléskor az Egyház közösségébe, de egyértelmű, hogy a keresztséget a katolikus hitünkbe való fokozatos bevezetésnek és elmélyülésnek kell követnie. Ha haláleset történik a családban... Egyházunk együtt érez a gyászoló hívekkel: tudva, hogy a családnak szeretett tagját, szülőt, testvért, házastársat, gyermeket, rokont kell koporsóba helyezniük és elkísérniük az utolsó útra. Az Egyház Krisztust idézve vigasztal: "Én vagyok a feltámadás és az élet. Aki hisz bennem, még, ha meghal is, élni fog." (Jn 11,25) Egy másik helyen pedig azt mondja az Üdvözítő: "Atyámnak az az akarata, hogy mindenki, aki látja a Fiút és hisz benne, örökké éljen, s én feltámasztom őt az utolsó napon." (Jn 6,40)
Néhai Kreitler Lajos temetése, 2008 A katolikusnak keresztelt és remélhetőleg élete folyamán más szentségekben is részesült személyt a katolikus egyház szertartása szerint kell eltemetni. Ez nemcsak illendőség kérdése, hanem tiszteletben tartandó szabály, már csak azért is, hiszen az elhunyt "testét a szentségek a Szentlélek élő templomává avatták". Illetve akinek földi élete hajnalát az Egyház imája és a keresztség szentségi kegyelme ragyogta be, azt földi élete alkonyán is kísérje ugyanannak az Egyháznak a boldog örök életéért könyörgő imája a temetés szentelményében, és főleg a lelke üdvéért bemutatott gyászmisében, hiszen "szent és üdvös dolog imádkozni a megholtakért, hogy feloldozást nyerjenek bűneiktől".
Ugodi Harangszó
7/8
2014. december
A halálesetet követően a temetés gyakorlati részét majd lebonyolító temetési szolgáltatótól kell a gyászolóknak időpont ajánlatot kérni és ennek ismeretében felvenni a kapcsolatot a temetés helye szerint illetékes plébánossal. Végleges temetési időpontról az eltemető pappal való egyeztetés előtt ne döntsenek! A haláleset bejelentésekor iratra nincs szükség. A következő adatokkal kell készülni: az elhunyt neve és vallása. Ha házas volt, házastársa /özvegye neve és vallása. Ha egyedül élő volt, szülei neve és vallása. Az elhalálozás helye, ideje. Az elhunyt lakcíme. Halála előtt részesült-e szentségekben (gyónás, áldozás, betegek kenete). Részletesebb életrajzi adatokra nincs szükség. Az eltemető pap a gyászolókkal történő rövid beszélgetésben igyekszik meggyőződni az elhunyt életének legfontosabb mozzanatairól: magához az élethez, a hithez, Istenhez, a családhoz, embertársaihoz való viszonyáról, ami elegendő ahhoz a megemlékezéshez, amely a temetéskor az elhunyttal kapcsolatban megfogalmazódhat. Az egyházi szertartás gerincét ugyanis az elhunyt lelke üdvösségéért végzett imádság valamint a keresztény hit leglényegesebb pontjairól, a feltámadásról és az örök életről szóló vigasztaló tanítás képezi, nem a terjengős életút ismertetés. Temetési szertartást az ugodi plébánia által ellátott településeken (Ugod, Homokbödöge, Nagytevel, Adásztevel, Bakonyszücs, Nagygyimót) vasárnap és hétfő kivételével minden napra lehet kérni. Hétfőn csakis rendkívüli körülmények közbejötte esetén. Ez a nap a vasárnap helyetti szabadnap a plébános számára, kérjük ezt méltányolni. A temetés a plébános joga és szent kötelessége, tehát nem a hívek fogadnak maguknak szertartást végző papot, hanem elfoglaltsága esetén a plébános kérhet fel más atyát a temetés elvégzésére (C.I.C. 1177. és köv. kánonok). A temetést gyászmisével egybekötve végezzük, általában a temetés előtt egy órával szoktuk kezdeni. Ritkább, de előfordul, hogy a temetést követően kerül sor a gyászmisére. Dicséretes szokás, hogy a későbbiekben (pl. a temetés évfordulóján, az elhunyt névnapján, születésnapján) ugyancsak szentmisét kérjünk lelke üdvéért. A temetési szertartásnak van meghatározott tiszteletdíja, amit a temetés előtt kell rendezni. Az egyházi szertartáshoz hozzátartozik (és falvainkban élő szokás is) az ún. "kiharangozás", viszont ha valakit egyházi szertartás nélkül temetnek, tilos a harangozás is. (A veszprémi érsek 2000-92/2000. sz. rendelete alapján.) Igaz, nagy a gyászolók fájdalma, de ne legyenek néma szemlélői a gyászmisének és a temetési szertartáson is imádkozzanak. Gyászunkat ne a koszorúink hivalkodó méretével, később pedig ne hivalkodó síremlékek mértékével és értékével bizonyítsuk, hanem imádságunkkal és szentmisével. Ugyanakkor fel kell hívnunk a figyelmet a temetéseken való kulturált részvételre. Időnként hallható temetési szertartás alatt (általában nem a rokonság részéről) hangos társalgás, zavaró beszélgetés. Ez mélységes tiszteletlenség az elhunyttal és emlékével szemben, de a hozzátartozók fájdalmával szemben is, egyúttal szégyenteljes, primitív viselkedés. Ha már mindenképpen szükséges egy temetési szertartás alatt valamilyen súlyos okból kifolyólag beszélni, azt igen halkan és diszkréten tegyék. Fokozottan ajánljuk, hogy a közelmúltban történt autófeltörések miatt a temetések ideje alatt a parkoló autókban pénzt, értékeket, iratot semmiképpen ne hagyjanak! Végül a kegyelet és a hála kulcsolja imára kezünket: Urunk, "adj irgalmat, adj nyugalmat minden megholt hívednek". Miért van egyházi adó? A katolikus egyházban már évszázadok óta szokás, hogy az emberek adományokat ajánlanak fel egyházi célra. Kezdetben ezek olyan felajánlások voltak, amelyeket az emberek önmaguk termeltek, állítottak elő és elhozták magukkal a szentmisére, a felajánláskor pedig átnyújtották a miséző papnak a kenyérrel és a borral együtt. Ezekkel segítették, látták el településük lelkipásztorát, templomát. Napjainkban viszont ez már kiszorulni látszik, inkább anyagi, pénzbeli támogatást adnak a hívek. Sokan talán nem is tudják, mire is használja az egyház mindezt. A perselypénz és az egyházközségi hozzájárulás (népies nevén egyházi adó) az a forrás, amiből az adott egyházközség fenntartja a templomot, a plébániát (rezsiköltségek, felújítások, javíttatások költségei,
2015. május
8/8
Ugodi Harangszó
elsőáldozási - bérmálási ünnepek költségei, stb.) eltartja a mindenkori plébánost (nincs állami fizetése, vagy más jövedelme) fizeti az egyházközség alkalmazottait, valamint finanszírozza a hitoktatást. Sok mindent kell tehát ebből a pénzből fedezni. Sajnos sokan ezt nem is tudják. Csak annyit tapasztalnak, hogy időnként a plébános vagy más egyházi személy felszólít, hogy fizessük be az egyházi adót, vagy tegyünk a templomi perselybe. Bizony ebből él, működik az egyházközség! De kik is tartoznak az egyházhoz? Minden megkeresztelt ember, akár jár templomba, akár nem! Ezért, amikor valaki azt mondja, én keresztény vagyok, jó lenne, ha saját egyházközségének sorsát is szívügyének tekintené. Ami azt jelenti: legyek nagylelkű és támogassam anyagilag is egyházközségemet, ha másként nem is tudom megtenni, akkor perselyadományokkal - ami egy bölcs idős atya elmondása szerint a mindenkori 1 kg- os fehér kenyér ára, és az egyházközségi hozzájárulás (egyházi adó) befizetésével. Az egyházközségi hozzájárulás egy évre szól, amelynek minimális mértéke a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia határozata alapján (amely is határozat veszprémi főegyházmegyénkben érvényben van) jelenleg a kereső felnőttektől 4000 Ft, a nyugdíjasoktól pedig 3500 Ft. Többet adhat, aki tud és szeretne, de ez az összeg a minimum. Minden felnőtt és nyugdíjas katolikus lelkiismereti kötelessége az Anyaszentegyház ötparancsolata szerint, az 5. A gyönyörű, 1791-ben felállított parancsolat alapján anyagilag is támogatni egyházközrózsaszín mészkő feszület felújítását ségét. Ez tehát nem fakultatív, hanem kötelező. is az ugodi hívek adományai tették Mentesülnek az adófizetés alól a 18 év alatti lehetővé gyermekek és azok a felnőttek, akik elmúltak ugyan 18 évesek, de főiskolán, egyetemen tanulva, még nem rendelkeznek önálló keresettel, vagyis még a család tartja el őket. Az egyházközségi hozzájárulás befizethető a plébániahivatalban hivatali időben illetve a vasárnapi szentmisék után, valamint a plébános megbízottjánál: Németh László egyházközségi képviselőnél, aki az év folyamán kimegy a házakhoz és a hívektől nyugta ellenében átveszi és a plébánosnak átadja az adományokat. Az elmúlt esztendőkben egyházközségünkben számos megújulás, szép eredmény éppen a helyi hívők adományaiból valósulhatott meg. Köszönet érte! Ugyanakkor vannak településünkön is, akik egyházukat még a minimális, kötelező módon sem támogatják (pedig lenne rá módjuk), nem vállalnak velünk közösséget, amikor viszont nekik van szükségük valamire az egyháztól, elvárnák, hogy azonnal, ugrásra készen szolgáljuk ki őket és igényeiket. Egy adott közösséghez való tartozásnak vannak bizonyos feltételei. Ne csak akkor jusson eszünkbe, hogy van egyházunk, ha szükségünk mutatkozik szolgálataira! Tekintsük szívügyünknek egyházi közösségünk sorsát! Legyünk nagylelkűek, együtt, közösen összefogva biztosítsuk egyházközségünk megmaradásának, életének anyagi forrásait. Az évvégi hálaadáskor szóban mindig megteszem, de most a témához illően ehelyütt is köszönetet mondok mindazoknak, akik anyagi áldozatvállalásukkal egyházközségünket rendszeresen támogatják, így működését biztosítják. Isten senkinek sem marad adósa! (Így szól egy mondás. Ehhez valaki hozzátette: előbb vagy utóbb, így vagy úgy - mindenkinek törleszt...) Tornavölgyi Krisztián plébános
