Én, Ozzy. (Tartalom) Van egy megérzésem, John Osbourne kezdett rá néhány sör után. Vagy valami maradandói alkotsz, vagy a sitten végzed

Ozzy Osbourne

és Chris Ayres

Én, Ozzy

(Tartalom) Apám folyton azt ismételgette, hogy egy napon valami nagy dolgot teszek. „Van egy megérzésem, John Osbourne – kezdett rá néhány sör után. – Vagy valami maradandói alkotsz, vagy a sitten végzed.” Igaza volt az öregemnek. Még nem múltam el tizennyolc, de a börtönt már kipipáltam. LEGENDÁK ÉLVE VAGY HALVA XLVII.

„Kérdezgetik tőlem az emberek, hogyan lehet az, hogy még mindig élek, és nem tudok mit mondani. Ha gyerekkoromban odaállít valaki egy fal mellé a többi utcabeli kölyökkel együtt, és megkérdezi, hogy ki él majd még 2009-ben is, kinek lesz öt gyereke és négy unokája, meg haza Buckhingamshire-ben és Kaliforniában, nem tettem volna egy kibaszott fityinget sem magamra. De itt vagyok, és készen állok, hogy most először a saját szavaimmal mondjam el a történetemet. Életem minden egyes napja esemény volt. Harminc évesen halálos dózisokban nyomtam a piát és a drogokat. Túléltem egy repülőszerencsétlenséget, öngyilkos túladagolásokat, nemi úton terjedő betegségeket. Vádoltak gyilkossági kísérlettel. Aztán majdnem meghaltam, amikor a kvadomon ülve öttel belehajtottam egy gödörbe a kertemben. Egy csomó minden nem lesz szép ebben a sztoriban. Mindig is vonzott a sötét oldal, én csináltam néhány csúnya dolgot. De nem én vagyok az ördög, Én csak John Osbourne vagyok, egy munkásgyerek Astunból, aki felmondott a gyárban, és elindult hogy jól érezze magát.” Ezt a könyvet a rajongóimnak szeretném ajánlani. Nektek hála, fantasztikus életem volt. Tiszta szívemből köszönöm. Isten áldja mindnyájatokat. Ozzy Nem feledkezhetek meg továbbá egy különleges emberről, aki nagyon sokat jelentett nekem: Mr. Randy Rhoads, nyugodj békében. Soha nem felejtelek el, és bízom benne, hogy valahol, valamilyen módon újra találkozunk.

Azt mondták, soha nem írom meg ezt a könyvet.

Hát, baszhatják – merthogy itt van.

Most más dolgom nincs, mint emlékezni valamire…

Picsába. Nem emlékszem semmire. Mármint, attól eltekintve, hogy…[i]

ELSŐ RÉSZ

Kezdetben ELSŐ FEJEZET John, a betörő

– Apám folyton azt ismételgette, hogy egy napon valami nagy dolgot teszek. „Van egy megérzésem, John Osbourne – kezdett rá néhány sör után. – Vagy valami maradandót alkotsz, vagy a sitten végzed.” Igaza volt az öregemnek. Még nem múltam el tizennyolc, de a börtönt már kipipáltam. Betöréses lopásért ítéltek el. Illetve, ahogy azt a bírósági jegyzőkönyvben rögzítették: betörtem, behatoltam, és huszonöt angol font értékben loptam. Ez ma körülbelül háromszáz fontot jelentene, szóval össze sem hasonlítható a „nagy vonatrablással”[ii]. Kibaszott pitiáner gengszter voltam: ugyanazokba a boltokba jártam lopni újra meg újra. Kinéztem például magamnak a Sarah Clarke's ruhaüzletet Astonban, a házunk mögött. Az első betörésem alkalmával leemeltem egy rakat vállfát, és azt gondoltam: csodás, a kocsmában majd eladom a holmit. Csakhogy, nem vittem magammal zseblámpát, így nem láttam, hogy gyermekalsókat és előkéket zsákmányoltam. Ezzel az erővel egy marék szart is megpróbálhattam volna elpasszolni. Úgyhogy visszamentem, és lenyúltam egy ötvenöt centis tévét. De az a kibaszott készülék olyan istenverte nehéz volt, hogy amikor másztam vele át a bolt mögötti falon, lezuhantam, és ráesett a mellkasomra. Egy órán keresztül meg sem tudtam mozdulni, csak feküdtem a csalánnal teli árokban. Picsa szarul voltam, úgy éreztem magam, mint egy betépett Mr. Magoo.[iii] Végül nagy nehezen leszenvedtem magamról a tévét, de ott kellett hagynom a francba. Harmadik alkalommal elhatároztam, hogy ellopok néhány pólót. Remek ötletem támadt: felvettem egy pár kesztyűt, mint az igazi profik. Az egyetlen probléma az volt, hogy az egyik kesztyűnek hiányzott a hüvelykujja, úgyhogy tökéletes ujjlenyomatokat hagytam mindenütt. Néhány nappal később meg is jelentek nálunk a zsaruk, és megtalálták a kesztyűt egy halom lopott holmi társaságában.

„Ujjatlan kesztyű, mi? – kérdezte a zsernyák, és pofon vágott. – Téged sem Einsteinnek hívnak, ugye?” Nagyjából egy héttel később megjelentem a bíróságon, ahol megbüntettek negyven fontra. Ez több pénz volt akkor, mint amennyit egész addigi életemben a magaménak tudhattam. Esélyem nem volt kifizetni, hacsak nem rabolok ki egy bankot… vagy nem kérek kölcsön a fateromtól. De az öreg nem segített. – Becsülettel megdolgozom a pénzért – mondta. – Miért kéne bármennyit is adnom neked? Eljött az ideje, hogy megtanuld a leckét! – De apa! – Meglátod, kisfiam, hasznodra lesz – zárta rövidre a kérdést. Három hónapra varrtak be a Winson Green börtönbe, mert nem tudtam kifizetni a bírságot. Őszintén szólva, majdnem összeszartam a gatyámat, amikor kihirdették az ítéletet. A Winson Green egy öreg, viktoriánus fegyház volt, 1849-ben építették. A smasszerek megrögzött szemétládák voltak ott. A börtönök országos főfelügyelője később azt nyilatkozta, hogy a Winson Green a legerőszakosabb, legsötétebb húgyszagú lyuk, amit életében valaha látott. Könyörögtem apámnak, hogy fizesse ki a bírságot, de hajthatatlan volt. Kitartott amellett, hogy odabent megjavulok. Ahogy minden gyerek, akiből bűnöző lesz, én is csak arra vágytam, hogy a haverjaim felnézzenek rám. Azt hittem, rosszfiúnak lenni menő, úgyhogy megpróbáltam az lenni. De abban a pillanatban megváltozott a véleményem, amint beléptem a Winson Greenbe. Már az adatfelvételnél úgy vert a szívem, hogy azt hittem, kiugrik a mellkasomból, és a lábam előtt landol a betonpadlón. A smasszerek kiürítették a zsebeimet, egy kis műanyag tasakba pakolták a tárcámat, a kulcsomat és a cigimet, közben pedig végig rajtam röhögtek a hosszú, barna hajam miatt. – A fiúk imádni fognak a H blokkban – súgta oda az egyik. – Jó mulatást a zuhanyzóban, cukorfalat! Lövésem nem volt, mire gondol. De hamar rájöttem. Ha nem az volt az ember életcélja, hogy éjszakai műszakban kicsinálja magát egy gyári futószalag mellett, akkor nem sok remény kínálkozott Astonban. Birmingham külvárosában ugyanis csak gyári melók akadtak, az emberek pedig éppen összedőlni készülő házakban laktak, amelyekben még klozet sem volt. Mivel a háború idején a közép-angliai iparvidéken tankokat, repülőgépeket és teherautókat gyártottak, Aston rendesen kapott a német bombatámadásokból. Emlékszem, gyerekkoromban szinte minden sarkon állt egy ház, amit a németek lapítottak le, amikor a Castle Bromwich Spitfire-üzemet[iv] akarták porig bombázni. És én évekig azt hittem, hogy ezeket a grundokat nevezik játszótérnek. 1948. december 3-án születtem, és a Lodge Road 14.-ben nőttem fel egy sorházban. Apám, John Thomas, éjszakai műszakban szerszámkészítőként dolgozott a GEC üzemben a Witton Lane-en. Mindenki Jacknek hívta – akkoriban ez mindennapos beceneve volt a Johnnak. Sokat mesélt a háborúról, amikor a King's Stanleynél dolgozott Gloucestershire-ben, még a negyvenes évek elején. A németek éjszakánként a szart is kibombázták Coventryből, ami tizenöt mérföldre volt tőlük. Olyan pusztító erejű robbanószereket szórtak le, hogy a keletkező tüzek fényénél a távolság és az elsötétítés ellenére is tudott a faterom újságot olvasni. Gyerekként nem értettem, milyen rohadt nehéz időszak lehetett az. Gondoljunk csak bele: az emberek úgy feküdtek le esténként, hogy nem tudták, reggel még tetővel a fejük felett ébrednek-e. Az élet egyébként a háború után sem lett sokkal könnyebb. Apám reggel járt haza az éjszakai műszakból, és amikor hazaért, anyám, Lilian már indult is a Lucas gyárba. Kibaszott őrlődés volt az egész, mégsem hallottam őket soha panaszkodni. Anyámat katolikusnak keresztelték, de nem volt vallásos. Egyik Osbourne sem járt templomba – habár én egy ideig a Church of England Sunday School diákja voltam, mert nem

volt más választásom, és mert ott adtak ingyen teát és kekszet. Mit mondjak, túléltem volna a reggeli Biblia-olvasások nélkül, és az sem tett túl jót nekem, hogy örökké a kis Jézust rajzolgattuk. Kötve hiszem, hogy a lelkészt elönti a büszkeség, ha visszaemlékszik rám, a régi tanítványára. A vasárnap volt a hét legszemetebb napja. Az a fajta kiscsávó voltam, aki örökké mókázni akart, de Astonban esély sem volt erre. Borult ég, sarki kocsmák, beteg, fáradt emberek, akik állatként dolgozták végig az életüket a futószalag mellett – ennyiből állt az egész. Meg a munkások büszkesége, amiből nem szűkölködött a környék. Astonban az emberek minden bérház falát ócska díszkövekkel rakták ki, mintha mindenki a kurva windsori kastélyban lakott volna. Csak a kibaszott várárok meg a felvonóhíd hiányzott az épületek elől. A legtöbb helyen sorházak álltak – az volt a miénk is –, úgyhogy ahol véget ért az egyik gagyi díszítése, már kezdődött is a másik csicsás vakolata. Nagyon szánalmas volt. Negyedik gyerekként és első fiúként születtem az Osbourne családba. Három nővérem van, Jean, Iris és Gillian. Nem tudom, hogy a szüleimnek ezek után mikor volt idejük egyáltalán csak nekifutni is, de valahogy született még két öcsém, Paul és Tony. Szóval hatan voltunk gyerekek a Lodge Road 14.-ben, és pokoli lármát csaptunk. Mint azt már mondtam, vízvezeték nem nagyon volt akkoriban a lakásokban, úgyhogy az ágy végéhez tettek egy vödröt, abba pisálhattunk. A legidősebb nővéremnek, Jeannek saját szobája volt egy melléképületben. Mi, többiek egy helyiségen osztoztunk, míg ő fel nem nőtt és férjhez nem ment. Akkor a legidősebb gyerek megörökölte a különszobát. A nővéreimet próbáltam mindig elkerülni. Folyamatosan veszekedtek egymással, ahogy az a csajoknál szokás, én meg véletlenül sem akartam a kereszttűzbe kerülni. Jean ellenben mindig nagyon vigyázott rám. Úgy bánt velem, mintha a második anyám lett volna – ő volt az én „nagy” nővérem. Egyébként a mai napig minden vasárnap beszélünk telefonon. Akármi is történjen, hívjuk egymást, ez fix. Tulajdonképpen lövésem sincs, mit kezdtem volna nélküle, merthogy elég idegbeteg gyerek voltam. Végzetes csapásoktól való félelem uralta az életem. Biztos voltam például benne, hogy ha rálépek a járdarepedésekre hazafelé, anyám meghal. Amikor meg apám délutánonként lefeküdt aludni, pánikba estem, hogy meghalt, úgyhogy folyton a mellkasát tapogattam, hogy meggyőződjek róla, lélegzik-e. Meg kell hagyni, kurvára nem örült neki, mert folyton felébresztettem. De nem tudtam kiverni ezeket a rémisztő rögeszméket a fejemből. Már a legelső emlékem is ijesztő. 1953. június 2-ához, II. Erzsébet koronázásának napjához köthető. A faterom akkoriban rajongott egy amerikai revüsztárért, Al Jolsonért. Állandóan az ő számait énekelte, lökte a poénjait, néha még úgy is öltözött, mint Jolson, szóval igazi rajongó volt. Al Jolson leginkább azokról az előadásairól lett híres, amelyekben feketének sminkelte magát – az a fajta politikailag inkorrekt produkció volt, amiért ma már felkoncolnák. Apám megkérte Violet nénikémet, hogy készítsen nekünk két fekete-fehér öltönyt, amilyenben Jolson is fellépett, hogy az legyen rajtunk a koronázási ünnepség alatt. Beszarás jól néztek ki. Violet néni ráadásul nemcsak az öltönyöket varrta meg: két fehér kalapot is összedobott, meg két fehér nyakkendőt és két pirosfehér csíkos sétabotot. Ahogy azonban apám jött le a lépcsőn feketére mázolt arccal, teljesen kiakadtam. Sírtam, jajgattam: „Mit csináltatok vele? Kérem vissza az apámat!” Nem kussoltam el, amíg el nem magyarázták, hogy csak cipőkrém van az arcára kenve. De aztán rám is akartak kenni belőle, én pedig újra kiakadtam. Nem akartam, hogy összekenjenek, azt hittem, hogy egész életemre úgy maradok. – Nem, nem, nem és nem! Neeeeeeeeeem! – üvöltöttem teli torokból. – Ne legyél már ilyen nyámnyila, John – szólt rám a fater. – Nem, nem, nem és nem! Neeeeeeeeeem!

Azóta egyébként megfigyeltem, hogy a családomban az őrültség örökletes. Az apai nagyanyám például egy kötöznivaló bolond volt, egy kibaszott elmebeteg. Mindig ok nélkül ütlegelt, a combomat csapkodta. Aztán ott volt a mutterom húga, Edna néni, aki meg öngyilkos lett: egy nap kisétált a diliházból, és úgy döntött, hogy beugrik a csatornába. Az anyai nagyanyám sem volt komplett. Feltetováltatta a karjára nagyapám monogramját. A. U., úgymint Arthur Unitt. Mindig ő jut eszembe, amikor meglátok valami túlsúlyos, televarrt nőt a tévében. A tetoválás tökjól néz ki, amíg szabad és egyedülálló vagy, de nagymamaként már elég hülyén mutat egy tőr körül tekergő kígyó a bicepszen, miközben az unokáit ringatja álomba az ember. A nagymutterom viszont leszarta ezt. Csíptem az öreglányt, kilencvenkilenc évesen halt meg. Amikor egyre többet vedeltem, a seggemre csapott egy összetekert újsággal, és közölte, hogy: „El fogsz hízni! Állj le a piával! Úgy bűzlesz, mint egy elázott söralátét.” A család többi tagja viszonylag normális volt. Apám szigorúan nevelt, de soha nem vert össze, és nem zárt be büntetésből a széntárolóba sem. Maximum egy-egy pofon csattant el, ha rosszalkodtam. Például akkor, amikor az alvó nagyapám térdreflexét egy izzó piszkavassal akartam megvizsgálni. Anyám és apám egyébként néha veszekedtek, és később kiderült, hogy a fater párszor őt is felképelte, amiért egyszer a mutter fel is jelentette. Na de ezt akkor én nem tudtam. Néha hallottam, hogy kiabálnak egymással, de lövésem nem volt, hogy miért – feltételezem, a pénz lehetett a kiváltó ok. Olyan ember amúgy sem létezik, aki állandóan azt mondogatja a párjának, hogy: „Igen, drágám, értelek, beszélgessünk az érzéseinkről, ládi-baszki-dádidá.” Akik együtt élnek, és azt állítják, hogy még sosem veszekedtek, azok egy másik bolygóról jöttek. Akkoriban házasságban élni egyébként is mást jelentett. El sem tudom képzelni, milyen lehet minden éjjel melózni úgy, hogy a feleséged napközben dolgozik, és nincs egy filléretek sem, amit felmutathatnátok. Apám egyébként jó ember volt: egyszerű, régi vágású figura. Testileg egy pehelysúlyú bokszolóra emlékeztetett, és nagy, fekete keretes szemüveget hordott. Mindig azt mondta, hogy „jó iskolába nem járhatsz, de a jó modort megtanulni egy filléredbe sem kerül”. És szó sem volt arról, hogy bort ivott, és vizet prédikált: átadta a nőknek a helyét a buszon, és mindig segített az idős hölgyeknek átmenni a zebrán. Szóval jó ember volt. Nagyon hiányzik. Viszont ma már tudom, hogy egy kicsit hipochonder volt, és talán én is tőle örököltem a hajlamot. Állandóan volt valami baja a lábával. Mindig bekötötte, de soha nem ment vele orvoshoz. Inkább meghalt volna, mint hogy betegye a lábát egy orvosi rendelőbe. Félt a dokiktól, ahogy minden ember fél tőlük az ő korában. És nem szívesen vett ki szabadnapot sem. Ha mégis otthon maradt volna betegen, akkor már a temetkezési vállalkozót kellett volna hívni. A függőségre való hajlamomat viszont biztos, hogy nem tőle örököltem. Nem volt nagy iszákos, társaságban is csak néhány sört gurított le. A Mackeson Stout[v] volt a kedvence. Néha eljártak kocsmázni a haverjaival a gyárból, és nagyokat röhögtek. Amikor hazaért, mindig a ›Show Me the Way to go Home‹ [vi]-ot énekelte, és ennyi. Életemben nem láttam őt öntudatlan állapotban, csontrészegen tekeregni a földön és behugyozni vagy hányni. Maximum becsípett. Egyszer-egyszer elmentem vele én is a kocsmába, de leginkább kint játszottam az utcán, és hallgattam, ahogy ők odabent énekelnek. Azt gondoltam, a kurva életbe, elképesztő lehet az a limonádé, amit apám iszik… Elég jó képzelőerőm volt. Éveken át filóztam rajta, milyen lehet a sör, mígnem ittam egy keveset, de akkor csak azt tudtam mondani: mi a faszom ez a szar? Apám nem inná meg ezt a szemetet! De aztán hamar rájöttem, hogy a sör mire képes, én pedig mindenért odavoltam, ami változtatott a kedélyállapotomon. Tizennyolc éves koromban már öt másodperc alatt ittam meg egy korsóval. Apámon kívül az anyám és a nővéreim is szerettek énekelni, ha egy kicsit többet ittak a

kelleténél. Jean hazahozott pár Chuck Berry- és Elvis Presley-lemezt, megtanulták őket, és kisebb családi show- műsorokat rendeztek szombat esténként. A nővéreim jó pár Everly Brothers-számot is tökéletesen feldolgoztak. Az első szereplésem egyébként pont egy ilyen „együtt mulatnak Osbourne-ék”-estélyen volt. Cliff Richard ›Living Doll‹ című számát énekeltem, amit előtte már hallottam párszor a rádióban. Franc se gondolta akkor, hogy egyszer énekesként válok híressé. Lehetetlennek tartottam. Annyira voltam képben a dolgokkal, hogy azt hittem, pénzt keresni csak akkor lehet, ha elmegyek egy gyárba melózni, ahogy Astonban mindenki. Vagy kirabolok egy bankot. De ez végképp elképzelhetetlennek tűnt. A bűnözés teljesen magától értetődően lett az életem része. Volt egy cinkosom is, egy másik kölyök az utcánkból, Patrick Murphy. A Murphyk és az Osbourne-ok jóban voltak, habár Murphyék hívő katolikusok voltak, és a gyerekeik egy másik iskolába jártak. Pattel almatolvajokként kezdtük. De nem adtuk el az almát, ez eszünkbe sem jutott – megettük mind, mivel állandóan kibaszott éhesek voltunk. Néha bekaptunk egy-egy rohadtat is, aztán utána napokig fostunk. Nem messze tőlünk, a Trinity Road egyik végén, egy szűk utcában felmásztunk a falon, zsákot formáltunk a pólónkból, teletömtük almával, és már léptünk is. Egyszer viszont a tulaj rám küldte a két vadállat németjuhászát. Épp a kerítés tetején álltam, nagyjából úgy festettem, mint egy terhes almatolvaj. A kutyák hátulról rontottak nekem, én pedig fejjel előre estem be a gyümölcsöskertbe. Másodperceken belül bedagadtak a szemeim, úgy néztek ki, mint két fekete lufi. A faterom hülyét kapott, amikor hazaértem, a kórházban pedig még a doki is leszúrt. De ez sem állított meg minket. Sem Patet, sem engem. Az almák után parkolóórákat törtünk fel, majd piti betörésekkel folytattuk. A szüleim hat gyereket neveltek, sosem volt elég pénzük, és ebben a siralmas helyzetben bármit képes vagy megtenni a következő ebédedért. Nem vagyok büszke a múltamra, de nem az a fajta csávó vagyok, aki azt mondja, hogy: „Ó, most már minden rendben, tele vagyok pénzzel, felejtsük el, ami történt.” Pont a múltam tett azzá, aki vagyok. Volt még egy trükkünk. Meccsnapokon az Aston Villa stadionja körül lógtunk, és fél shillingért „vigyáztunk” a szurkolók autóira. Akkoriban senki sem zárta a kocsiját, úgyhogy a mérkőzés alatt körülnéztünk bennük. Néha megpróbáltunk autómosással egy kis extra pénzt is keresni. Briliáns ötlet volt – egészen addig, mígnem egyszer kitaláltuk, hogy az egyik szerencsétlen fasz kocsiját drótkefével mossuk le. Mire végeztünk, a fényezés fele lejött. A csávó persze idegrohamot kapott. Mindennek ellenére mégsem voltam annyira rossz fiú, mint amennyire szerettem volna az lenni. Csak egy hülyegyerek voltam, aki azt akarta, hogy a helyi bandák befogadják. Nagyszerű játékokkal ütöttük el az időt. Két utca gyerekei a következőképpen csaptak össze: kövekkel dobáltuk egymást, pajzsnak pedig a szemetesládák fedeleit használtuk. Úgy festett, mintha az ókori görögök és a rómaiak csatáznának. Jó móka volt mindaddig, míg az egyikünket arcon nem találta egy kő, és rohannunk kellett az ügyeletre. A csávónak ömlött a vér a szeméből. Másféle háborús játékokat is játszottunk, például saját készítésű bombákat gyártottunk: vettünk egy adag olcsó petárdát, és kiszedtük belőlük a puskaport. Aztán szétlapítottuk egy fémcső egyik végét, a közepén fúrtunk egy apró lyukat, megtömtük puskaporral, behajtottuk a másik végét, kiszedtük a petárdából a kanócot, és bedugtuk a lyukba. Innentől kezdve más dolgunk nem volt, csak begyújtani a kanócot, és gyorsan eltűnni a francba. Bumm! Höhöhö. Túlzás lenne azt állítani, hogy minden csínyünk annyira necces lett volna, mint a

bombakészítés, de nagyrészt azért hasonlóan veszélyesek voltak. Pattel egyszer kivájtunk egy föld alatti bunkert a vasúti töltés oldalában. Beraktunk egy régi ágykeretet és némi fát, a tetején pedig még kéménynek is fúrtunk lyukat. A bunker mellett állt néhány rozsdás olajoshordó, amikről egy darab ócska, rozsdás fémlapra ugráltunk, arról pedig – tökéletes dobbantó lévén – fel a bunker tetejére. Hetekig ezt játszottuk, de aztán egyszer bezuhantam a kémény nyílásán, és majdnem kitörtem a nyakam. Pat néhány másodpercig azt hitte, halott vagyok. A lebombázott házakat egyszerűen imádtuk. Órákig kóvályogtunk bennük, mindenfélét építettünk a törmelékből, vagy éppen csak törtünk-zúztunk, esetleg gyújtogattunk. Na meg elveszett kincseket kerestünk… totál őrültek voltunk. Mivel Astont éppen akkortájt építették újjá, ezért ilyen elhagyott viktoriánus házakból jó néhány állt még a környéken, Mi pedig remekül szórakoztunk ezekben az öreg, három-négyszintes épületekben. Darabonként két pennyért vettünk néhány szál Woodbine-t vagy Park Drive-ot, henyéltünk a lebombázott, mocskos szalonokban, a cigi füstjét pedig együtt szívtuk be a vastag és sárga birminghami szmoggal. Szép idők voltak. Gyűlöltem az iskolát. Gyűlöltem. Máig emlékszem az első napomra az astoni Prince Albert elemiben: rugdalóztam, hisztiztem, a grabancomnál fogva kellett beráncigálni. Mindössze egy dolgot tartottam jónak az iskolában, mégpedig a délután négy órai kicsengetést. Képtelen voltam folyékonyan olvasni, nem hordtam haza jó jegyeket. Semmi sem maradt meg a fejemben, és nem fogtam fel, hogy az agyam miért működik úgy, mint egy darab takony. Belenéztem egy könyvbe, és akár kínaiul is írhatták volna. Vesztesnek éreztem magam egészen a harmincas éveimig, amikor kiderült, hogy diszlexiás vagyok, és „figyelemhiányos rendellenességben – hiperaktivitásban” szenvedek. Gyerekkoromban ezekről a betegségekről senkinek nem volt fogalma. Negyven gyerekkel jártam egy osztályba, ha valamit nem fogtunk fel, a tanár nem ment oda külön senkihez segíteni – hagyta, hadd baszakodjon a gyerek. Hát én baszakodtam is. Ha kínos helyzetbe kerültem – például amikor hangosan kellett felolvasnom az osztály előtt –, megpróbáltam szórakoztatni a többieket. Számtalan őrültséget találtam ki, csak hogy megnevettessem őket. Az egyetlen jó dolog a diszlexiában az, hogy a betegek kreatív emberek – vagy legalábbis nekem ezt mondták. Szokatlan módon gondolkozunk. De akkor is rémes, hogy gyerekkorodban megbélyegeznek, mert nem tudsz folyékonyan olvasni, ahogy a többiek. A mai napig sajnálom, hogy nem törődtek velem rendesen az iskolában. Olvasni nagyszerű, de tényleg! Kibaszott szuper dolog elmélyülni egy könyvben, mindenkinek képesnek kellene lenni rá. De én alig néhány könyvet tudtam teljes egészében elolvasni. Nagy néha kitisztul a fejem, elmúlnak a tüneteim, olyankor meg is próbálok elolvasni annyi könyvet, amennyit csak tudok, mert aztán a dolgok visszaállnak a régi kerékvágásba, és csak ülök ott, mintha megint kínai szöveg lenne az orrom előtt. Már az iskolában is Ozzynak hívott mindenki. Fogalmam sincs, kitől, mikor és miért kaptam ezt a nevet. Gondolom, az Ozzy az Osbourne becézése, ami egyébként jól is passzol az én bolondos természetemhez. Hamar rám ragadt, idővel már csak a családomban hívtak Johnnak, de arra ma már alig hallgatok. Ha valaki utánam szól, hogy „hé, John, figyelj már ide”, oda se nézek. A Prince Albert elemi után a Birchfield úti középiskolába mentem Perry Barrba[vii]. A suli egyenruháját nem volt kötelező felvenni, mégis a legtöbb gyerek hordta, köztük az én szent életű kisöcsém, Paul is. Minden egyes nap magára húzta a kabátját, a szürke nadrágját, a nyakkendőjét és az ingét. Én viszont egy szar gumicsizmában, farmerban és egy régi, büdös pulcsiban jártam be. Az igazgató, Mr. Oldham mindig lebaszott, amikor meglátott. „John Osbourne, szedd már rendbe magad, az iskola szégyene vagy! – üvöltözött a folyosón – Miért

nem tudsz olyan lenni, mint az öcséd?” Mr. Oldham mindössze egyszer szólt egy jó szót rólam, miután elmondtam neki, hogy az egyik idősebb diák megpróbálta kinyírni az iskola aranyhalait úgy, hogy mosogatószert öntött az akváriumba. Az iskolagyűlésen dicsért meg, mindenki szeme láttára: „John Osbourne-nak köszönhetően sikerült elkapnunk azt a gazembert, aki felelős ezért az alattomos tettért.” Csak egy dolgot nem tudott – azt, hogy valójában én akartam mosogatószerrel kinyírni a halakat. Menet közben azonban inamba szállt a bátorságom. Tudtam, hogy mindenki engem gyanúsítana a bugyborékoló akvárium miatt, hiszen mindenki engem gyanúsított mindenért, úgyhogy inkább rákentem a sztorit másra, és máris én voltam a jófiú. Sikerült. Egy tanáromat azért kedveltem: Mr. Cherringtont. Veszettül imádta az angol történelmet. Egyszer elvitt minket Pimple Hillre, egy öreg birminghami kastély környékére. Kurva jó volt. Erődökről mesélt, temetkezési helyekről meg középkori kínzóberendezésekről. Az egyik legjobb óra volt, amit valaha végighallgattam, de jó jegyet még erre az anyagra sem kaptam, mivel később egy sort sem tudtam róla írni. Komikus, de normális jegyeket csak technikából kaptam, amikor nehézfémmegmunkálással[viii] foglalkoztunk. Feltehetőleg azért, mert apám szerszámkészítőként dolgozott, úgyhogy nekem ez a tantárgy nem volt újdonság. Az osztályversenyen első díjat kaptam egy ablakzárra. De ettől még ugyanolyan anyaszomorító fasz maradtam. Ha rosszat tettem, a tanárom, Mr. Lane egy nagydarab fával seggelt el, de úgy, hogy azt hittem, leszakad a valagam. Egyébként kedves ember volt, csak éppen rettenetes nagy rasszista. A francba is, olyan dolgokat mondott, hogy ma simán börtönbe dugnák érte. A technikaórákon volt egy kedves kis szórakozásom. Forrasztólámpával felhevítettem egy fémpénzt, és odaraktam Mr. Lane asztalára, aki persze kíváncsian a kezébe vette. Először azt üvöltötte: „Vááááááááááá!” Aztán azt: „Osbourne, te kis rohadék!” He-he-he. A jó öreg aprópénzes trükk. Megfizethetetlen. Tizenegy éves korom körül néhányszor megfenyítettek a nagyok. Bevártak az utcán, lehúzták a gatyámat, vagy csak szimplán basztattak egészen hazáig. Tizenegy vagy tizenkettő lehettem akkor. Rossz élmény volt. Persze nem dugtak meg, és nem verték ki a farkamat, semmi ilyen durvaság nem volt, csak a tipikus fiús szívatás ment. Viszont így is szégyelltem magam, és hülyét kaptam, hogy a szüleimnek nem mondhattam el. Így is eléggé feszült volt otthon a hangulat – persze ebben semmi meglepő nincs, hiszen hat gyerek élt egy apró házban –, és én nem gondoltam, hogy bárkitől is segítséget kérhetek. Úgy éreztem, az én hibám, hogy szívatnak, ezért már akkor eldöntöttem, hogy ha egyszer lesznek gyerekeim, azt fogom mondani nekik: „Sose féljetek semmilyen problémával anyátok és apátok elé állni. Tisztában vagytok vele, hogy mi a jó és a rossz között a különbség, és ha bárki egy ujjal is úgy érne hozzátok, hogy az nektek nem esik jól, mondjátok csak el nekünk.” És el is hiheti mindenki: ha egyszer rájövök, hogy a gyerekeimmel valami necces dolog történik, akkor vér fog folyni. Végül azért rájöttem, hogyan úszhatom meg a fenyítést. Kinéztem magamnak a legnagyobb gyereket a játszótéren, és addig bohóckodtam neki, amíg elröhögte magát. Ennyi kellett, hogy összebarátkozzunk. A csávó úgy nézett ki, mint amikor a kert végében álló kőbudinak gyereke születik a Sziklás-hegységtől. Aki basztatta, biztosan szívószállal ette az iskolai ebédjét vagy másfél hónapig. A lelke mélyén viszont szelíd és nagylelkű volt. Attól kezdve, hogy haverok lettünk, senki nem szórakozott velem, ami azért nyugtatott meg, mert verekedésből pont annyira voltam jó, mint olvasásból. Az egyetlen gyerek a suliban, aki soha nem vert össze, Tony Iommi volt. Eggyel fölém járt, és mindenki ismerte őt, mivel tudott gitározni. Szóval soha nem vert össze, de én mégis féltem tőle: nagydarab volt, jól nézett ki, és imádták a csajok. Tony Iommit nem lehetett kiütni. Képtelenség volt leteperni. Mivel idősebb volt nálam, lehet persze, hogy néhányszor tökön rúgott

meg beszólt, de maximum ennyi. Semmi több. A legélesebb emlékem vele kapcsolatban az, amikor bevihettük az iskolába a karácsonyi ajándékainkat, ő pedig egy tűzpiros elektromos gitárral jelent meg. Az volt az egyik legfaszább dolog, amit addigi életemben láttam. Mindig is akartam valamilyen hangszeren játszani, de a szüleimnek nem volt lóvéja, hogy vegyenek egyet, na meg nekem se lett volna türelmem megtanulni. Öt másodpercnél tovább semmire nem tudtam odafigyelni. Tony viszont tényleg tudott játszani. Hihetetlen volt, igazi született tehetség: ha a kezébe adtál egy skótdudát, néhány órán belül megtanult rajta valami bluestémát. Az iskolában sokat gondolkoztam rajta, vajon mi lesz Tony Iommiból, de még el kellett telnie néhány évnek, hogy az útjaink újra keresztezzék egymást. Ahogy nagyobb lettem, egyre ritkábban jártam órákra, viszont egyre többet bagóztam a vécében, úgyhogy a reggeli létszámellenőrzést, amit Mr. Jones, a rögbiedző felügyelt, általában lekéstem. A pasas gyűlölt, folyton büntetésbe rakott, és általában a többi gyerek előtt csesztetett. Semmit nem szeretett jobban a világon, mint cipővel ütlegelni engem. Hátraküldött a teniszcipő-tárolóhoz, kivetette velem a legnagyobbat, én meg odavittem neki. Aztán odament ő is a szekrényhez, és ha talált egy nagyobbat, akkor pont kétszer annyiszor csapott le, mint amúgy. A legerőszakosabb zsarnok volt a suliban. Reggelente sorba állított minket, mögöttünk mászkált fel-alá, és a nyakunkat stírölte, hogy mosakodtunk-e. Ha koszosnak látta, egy fehér törölközővel megdörzsölte, és ha az is mocskos lett, elrángatott a sarokba a mosdóhoz, és lesúrolt, mint egy állatot. Mondom, ő volt a legerőszakosabb zsarnok a suliban. Nem kellett hozzá hosszú idő, hogy rájöjjek: a mi családunknak sokkal kevesebb lóvéja van, mint másoknak. Mentünk volna mi Mallorcára nyaralni minden évben, de hat kis Osbourne-t kellett etetni és ruházni. A tengert tizennégy éves koromban láttam először. Ada nagynéném vitt el, aki Sunderlandben élt. Óceánt – olyan vizet, amiben nem úszik egy halom szemét, és nem fagysz meg benne három másodperc alatt – pedig bőven huszonévesen láttam először. Másképpen is leírhatom, mennyire szegények voltunk: újságpapírt használtunk vécépapír helyett. Na meg gumicsizmában kellett járnom nyáron is, mivel nem volt cipőm. És az is tény, hogy anyám sosem vett nekem alsógatyát. Meg aztán ott volt az a sunyi fazon, akinek rendszeresen tartoztunk. Házaló ügynök volt, csak „kopogós embernek” hívtuk. Rásózott néha a mutteromra ezt-azt, utána meg hetente jött, hogy behajtsa az árát. De anyámnak sosem volt pénze, úgyhogy engem küldött ajtót nyitni, hogy megmondjam a pasasnak, nincs itthon. Egy idő után meg is undorodtam ettől, és azt mondtam neki: „Anya azt üzeni, nincs itthon.” Évekkel később megpróbáltam lerendezni a pasast. Kinyitottam neki az ajtót, egy az egyben kifizettem anyám számláját, elküldtem a picsába, és közöltem vele, hogy soha ne jöjjön ide vissza. De szart sem ért. Két héttel később hazamentem, és megláttam egy új, háromrészes ülőgarnitúrát. Nem kellett sokáig gondolkoznom, honnan szerezhette a mutter. Szóval rettentő szűkösen éltünk gyerekkoromban. Az egyik legrosszabb emlékem az, amikor a születésnapomon kaptam anyámtól tíz shillinget egy zseblámpára, ami különböző színekben világított, és hazafelé elvesztettem a visszajárót. Négy vagy öt órát töltöttem azzal, hogy átfésültem Aston összes árkát és csatornalefolyóját azért a pár petákért. Az a vicces, hogy arra viszont nem emlékszem, mit mondott anyám, amikor hazaértem. Csak az van meg, hogy nagyon féltem. A mutter nem volt éppen egy Delia Smith[ix]. Vasárnaponként állt a konyhában, folyt róla a verejték, és főzött, a család pedig rettegett a végeredménytől. De nem reklamáltunk. Egyszer valami káposztát csinált, aminek szappaníze volt. Jean meglátta az arckifejezésemet, és megbökött, ami annyit jelentett, hogy inkább ne szóljak egy szót se. Csakhogy nekem rettenetesen rossz az emésztésem, és nem akartam káposztamérgezésben meghalni. Már épp meg akartam szólalni, amikor apám hazajött a

kocsmából, felakasztotta a kabátját, és leült az ebédje elé. Megemelte a villáját, felszúrt rá egy darab káposztát, és amikor a szájához emelte, észrevettük, hogy a végén ott lóg egy összegabalyodott drót. Anyám véletlenül belefőzött a káposztába egy mosószerrel átitatott súrolókefét. Mindannyian rohantunk a klozetre okádni. Az is előfordult, hogy a mutterom tojásos szendvicset csinált nekem tízóraira, és amikor kicsomagoltam, némi cigarettahamut vettem észre benne. Egészségedre, mama! Az iskolai ebéd életmentő volt, egyike annak a kevés dolognak, amit szerettem a középsuliban. Kaptunk főételt és pudingot is. Hihetetlen. Manapság meglátsz egy kaját, és egyből beugrik, hogy hoppá, ez kétszáz kalória, vagy hogy ebben nyolc gramm telített zsír van. Akkoriban egyáltalán nem foglalkoztunk ilyen faszságokkal. Kaja volt a tányérunkon, és ami engem illet, nekem sosem volt elég. Minden reggel kitaláltam valamit, hogy ne kelljen iskolába mennem, úgyhogy senki nem hitt nekem, amikor a kifogásaimnak tényleg valós alapja volt. Például amikor egy szellem hangját hallottam. A konyhában álltam, éppen indultam volna a suliba. Tél volt, dermesztő hideg, nekünk pedig nem volt meleg vizünk, úgyhogy egy teáskannában forraltam egy keveset a mosogatáshoz, amikor megszólalt egy hang. „Osbourne, Osbourne, Osbourne!” Apám éjjel dolgozott, reggelente ő indított el minket, mielőtt lefeküdt volna aludni. Odafordultam hozzá, és azt mondtam neki: ,Apu, apu! Valaki a nevünket üvölti. Szerintem egy szellem! És itt kísért a házunkban!” Felnézett az újságjából. – Nem rossz, fiam – mondta. – De te most elmész az iskolába, ha van szellem, ha nincs. Úgyhogy siess a mosogatással! De én újra hallottam a hangot. „Osbourne, Osbourne, Osbourne.” – De apa! – üvöltöttem. – Megint hallom, már megint. Figyelj! Végül a faterom is meghallotta. „Osbourne, Osbourne, Osbourne!' Úgy tűnt, a kertből jön. Mindketten kimentünk, én persze cipő nélkül, de a kert üres volt. Aztán újra hallottuk a hangot, ezúttal hangosabban. „Osbourne, Osbourne, Osbourne!” A kerítés túloldaláról jött. Átnéztünk, és ott feküdt a szomszédunk a jeges földön. Egyedülálló, idős asszony volt. Valószínűleg megcsúszott, elesett, ezért kiáltott segítségért. Ha nem halljuk meg, ott fagyott volna halálra. Apámmal átmásztunk a kerítésen, megemeltük, és bevittük a nappalijába, ahol egyébként még sosem jártunk, annak ellenére, hogy emberemlékezet óta egymás mellett éltünk. Szomorú sztori az övé. Férje és gyermekei voltak, de a férjét Franciaországba küldték, ahol lelőtték a nácik. Mindennek tetejébe a gyerekei meghaltak egy óvóhelyen, de ő mégis úgy élt, mintha mindannyian életben lettek volna. Tele volt a lakás a fotóikkal, leterített ruhákkal, játékokkal meg mindennel. Mintha az egész házban megállt volna az idő. Sosem láttam szívszorítóbb dolgot azelőtt. Emlékszem, anyám mennyire bőgött, amikor aznap délután hazajött tőle. Furcsa, nem? Alig néhány méterre élsz a közvetlen szomszédodtól, és nem tudsz róla semmit. Aznap persze késtem az iskolából, de Mr. Jonest egyáltalán nem érdekelte. Hogy miért? Mert minden egyes nap késtem. Számára ez is csak egy újabb ürügy volt, hogy pokollá tegye az életemet. Egyik reggel – talán pont aznap, mikor rátaláltunk a szomszéd nőre a jégen, de ebben nem vagyok biztos – annyit késtem a létszámellenőrzésről, hogy befejeződött, és már egy másik osztály állt ott. Különleges nap volt, mert vittem magammal egy köteg fémrudat, amit apám hozott

nekem a gyárból. Csavarhúzót akartam csinálni belőlük Mr. Lane technikaóráján. A rudakat a hátitáskámba tettem, és alig vártam, hogy megmutassam őket az osztálytársaimnak. De ez a nap már azelőtt el volt baszva, hogy elkezdődött volna. Mr. Jones asztala előtt álltam. A pasas kurvára őrjöngött, miközben a kölykök a másik osztályból leültek. Zavarban voltam, szívem szerint bemásztam volna négykézláb egy lyukba, és soha többet nem jövök elő. – OSBOURNE! – üvöltötte. – SZÉGYENT HOZOL MAGADRA ÉS AZ ISKOLÁRA IS! HOZZ EGY CIPŐT! Elcsendesült a terem, még egy egérfingot is meghallottunk volna. – De uram! – HOZZ IDE EGY CIPŐT, OSBOURNE. DE A LEGNAGYOBBAT HOZZAD, KÜLÖNBEN OLYAN VÉRESRE VEREM A HÁTSÓD, HOGY EGY HÓNAPIG KÉPTELEN LESZEL RÁÜLNI! Körülnéztem, mindenki engem bámult. Meg akartam dögleni. Ezek az idegen kölykök mind eggyel fölém jártak, és úgy néztek rám, mint valami agyatlan őrültre. Szégyenkezve, lehajtott fejjel a terem hátuljába sétáltam. Valaki el akart gáncsolni. Egy másik csávó kirakta elém a táskáját, amit meg kellett kerülnöm. Az egész testem remegett és zsibbadt, az arcom pedig égett. Nem akartam sírni a nagyobbak előtt, de úgy éreztem, hogy bármelyik pillanatban elbőghetem magam. Odaértem a szekrényhez, kivettem egy cipőt – olyan ideges voltam attól, hogy mindenki engem bámul, hogy lövésem nem volt, melyik lehetett a legnagyobb –, és odavittem Mr. Jonesnak. Fel se néztem rá, úgy adtam oda neki. – EZT NEVEZED TE A LEGNAGYOBBNAK? – kérdezte Mr. Jones, majd hátrament, benézett a szekrénybe, visszajött egy másik, nagyobb cipővel, és rám parancsolt, hogy hajoljak előre. Még mindig mindenki minket bámult. Hihetetlenül nehéz volt, de megálltam, hogy felüvöltsek. Némi takony viszont kibuggyant az orromból, úgyhogy le kellett törölnöm a kézfejemmel. – AZT MONDTAM, HAJOLJ ELŐRE, OSBOURNE! Úgy tettem, ahogy parancsolta. Olyan magasra emelte azt a negyvenötös teniszcipőt, amennyire csak tudta, és iszonyatos erővel sújtott le. – ARRRGGGGGHHHHHH! Kibaszottul fájt. Aztán megint ütött a rohadék. Aztán megint. A harmadik vagy a negyedik csapásnál baszottul dühös lettem, elegem lett az egészből, és elborult az agyam. Ahogy újra emelte a kezét, elnyúltam a hátitáskámért, kivettem belőle az apámtól kapott fémrudakat, és amilyen erővel csak tudtam, belevágtam mindet Mr. Jones puffadt, izzadó arcába. Sosem voltam egy élsportoló, de abban a két másodpercben akár az angol krikettválogatottba is befértem volna dobójátékosnak. Mr. Jones megtántorodott, sugárban ömlött az orrából a vér, bennem pedig tudatosult, hogy mit is tettem. A teremben mindenkinek elállt a lélegzete. Ó, bassza meg! Leléptem, amilyen gyorsan csak lehetett. Ki a teremből, le a folyosón, ki az iskolából, fel a kocsibehajtón, át a kapun, vissza a Lodge Road 14.- be. Egyenesen felrohantam a lépcsőn apámhoz, felráztam, és elbőgtem magam. A faterom rettenetesen begurult. De, Istennek hála, nem rám haragudott, hanem Mr. Jonesra. Elment az iskolába, és követelte, hogy beszélhessen Mr. Oldhammel, az igazgatóval. Az iskola másik végéről is lehetett hallani, ahogy üvölt. Mr. Oldham azt mondta, hogy neki lövése nincs Mr. Jonesról és a teniszcipős játékairól, de megígérte, hogy utánajár. Apám pedig közölte, hogy bizony, kurvára utána kéne járjon ennek. Ezután soha nem vertek meg. Nem voltam éppen az iskola Rómeója – a legtöbb csaj őrültnek tartott –, de egy ideig volt

egy barátnőm, Jane. Megőrültem érte. Egy lányiskolába járt feljebb az úton, közel az én sulimhoz. Minden találkánk előtt bementem a fiúvécébe, és szappannal hátranyaltam a hajamat, hogy azt higgye, fasza gyerek vagyok. Egyik nap viszont esni kezdett az eső, és mire odaértem a randevúra, rendesen habzott a fejem, a szappanos lé pedig a homlokomon keresztül a szemembe csurgott. Rám nézett, és megkérdezte: „Te meg mi a francot csináltál?” Ott helyben kidobott. Kurvára összetörte a szívemet. Néhány évvel később láttam őt Astonban, rettenetesen berúgva támolygott ki egy klubból, én pedig azon csodálkoztam, hogy akkor miért húztam fel magam rajta. Tetszettek nekem más csajok is, de általában semmi nem jött össze velük, és fájó volt állandóan azzal szembesülni, hogy ezek mind valami más faszival lógtak. Nem nagy öröm, ha örökké lepattintanak. Egyszer megbeszéltem egy randit fél nyolcra. Szakadt az eső. Odaértem időben, a csaj persze nem volt sehol. „Ó, biztos itt lesz fél órán belül” – mondtam magamnak, és egészen nyolcig vártam. De semmi. Gondoltam, várok még fél órát. De még akkor sem jött. Végül este tízig álltam ott. Rettentően lesújtva, teljesen átázva értem haza. Most, szülőként persze már fel nem foghatom, mi a faszt képzeltem akkor. Ki nem engedném a lányomat szakadó esőben randevúzni valami iskolástársával. Akkoriban azt hittem, hogy eléggé felnőttem már a szerelemhez, de nem így volt. Ezek inkább amolyan kamaszkori fellángolások voltak. Amikor úgy tizennégy lehettem, elvittem moziba egy csajt. Elhatároztam, hogy nagymenő leszek, és cigizni fogok, mert ez nyilván imponál neki. Egy ideje már bagóztam akkor, de nem voltam erős dohányos. Öt szál cigi volt nálam, meg egy doboz gyufa a zsebemben. Szóval ültem a moziban, játszottam a nagymenőt, de hirtelen izzadni kezdtem. Mi a fasz van? Böfögtem egyet, amitől feljött némi hányás. Elrohantam a vécére, magamra zártam az ajtót, és majdnem kiokádtam a belemet. Kibaszott szarul lettem. Kivonszoltam magam a moziból, és egyenesen hazamentem, közben egész úton hánytam. Nem tudom, mi történt a csajjal, de legalább egy doboz bonbont nyert az ügyön, amit neki vittem. Nem ez volt az egyetlen rossz élményem a cigivel. Egyik éjjel otthon bagóztam a hálóban. Ledekkeltem a szálat, hogy a maradékot reggel elszívhassam. Pár órával később arra ébredtem, hogy fulladozom. Füst vett körül. A pokolba, gondoltam, felgyújtottam a házat! Lenéztem az ágy mellé, de a hamutálban egyáltalán nem volt égő cigi. Nem tudtam, de a faterom aznap éjjel elég jókedvűen jött haza, és ő is rágyújtott bent. Viszont ahelyett, hogy elnyomta volna a cigit, inkább bedobta a kanapé mögé. Mire én felriadtam a párnákban lévő habszivacs már parázslott, és fekete füst terjengett az egész házban. Lerohantam a nappaliba, ahol megláttam apámat. Másnapos volt, és lerítt róla, hogy tudja, hibázott. Anyám összegörnyedve, köpködve köhögött, az arca könnyekben úszott. – Jack Osbourne – mondta két köpés között. – Mi a fenét csin… De ebben a pillanatban olyan erősét köhögött, hogy a műfogsora szó szerint kirepült a szájából, és kitörte az ablakot. Hűvös szél fújt be a résen, amitől a kanapé úgy lángra kapott, mint egy kibaszott máglya. Nem tudtam, hogy röhögjek, vagy inkább összeszarjam magam. Akárhogy is, apámnak meg nekem végül sikerült eloltani a tüzet, amíg anyám kiment a kertbe megkeresni a protkóját. A ház még hetekig bűzlött. Persze ennek hatására sem szoktam le a cigiről. Meg voltam róla győződve, hogy bagóval a számban tökös gyerek vagyok. És talán igazam is volt, mert néhány héttel a tűzeset után életemben először bezavartam a macit a málnásba. Akkortájt még épp csak felfedeztem, hogy a pöcsöm nem csak arra jó, hogy pisáljak vele, úgyhogy állandóan vertem a farkam. Rejszoltam és matyiztam, ahol csak tudtam. Még aludni se tudtam, annyit rángattam a répám. Na mindegy, szóval lementem egy kocsmába Astonban. Ez még azelőtt volt, hogy rákaptam az italra, úgyhogy nyilván valami születésnapi buli volt a kocsma hátsó helyiségében. Volt ott egy idősebb lány, aki táncolt velem egy kicsit. Istenemre esküszöm, már nem is emlékszem a nevére. Elvitt a szülei

házába, és egész éjjel dugtunk, a szart is kikefélte belőlem. Fogalmam sincs, miért éppen engem szedett fel. Talán rendesen be volt indulva, és én voltam az egyetlen pótpöcs a bulin. Ki tudja? Persze egy rossz szavam nem lehetett, és nyilván folytatni akartam, úgyhogy másnap el is rohantam a házukhoz, mint valami kutya, aki régi szagok után kutat. De ő azzal fogadott: – Mi a faszt akarsz? – Mi lenne, ha dugnánk még egyet? – Elmész te a picsába! Hát így lett vége a mi gyönyörű szerelmünknek. Tizenöt évesen hagytam ott az iskolát. És mit kaptam azért a tíz évért, amit a brit oktatási rendszerben lehúztam? Egy darab papírt, amin ennyi állt: John Osbourne a Birchfiled úti középiskola növendéke volt. Aláírás, Mr. Oldham, igazgató Ennyi, kész. Semmi képesítés. Szart sem ért. Két lehetőség közül választhattam: kétkezi munka vagy kétkezi munka. Kutakodni kezdtem egy birminghami újság álláshirdetései közt, és azon a héten pont volt benne néhány meló, amit kifejezetten olyan embereknek ajánlottak, akik otthagyták az iskolát. Megnéztem mindet: tejesember, raktáros, gyári munkás, kőműves, utcaseprő, buszvezető és hasonlók. A vízvezeték-szerelés mellett elöntöttem. Végtére is, az egy mesterség, nekem pedig megmondták, hogy szakma nélkül semmire nem viszem az életben. Év vége felé jártunk, mire munkába álltam, és kezdett lehűlni a levegő. Fogalmam nem volt róla, hogy a vízvezeték-szerelők télen kidolgozzák a belüket, mivel az összes cső szétreped a fagyban. A mínusz öt fokos hidegben az időm nagy részét a vízóraaknákban hajolgatva kellett töltenem, miközben lefagyott a tököm. Egy hétig sem bírtam. De nem a hideg tett be, dehogyis. Kirúgtak, merthogy almát loptam ebédidőben. Hiába, a régi berögződések nem múlnak el egykönnyen. A következő melóm nem jelentett ekkora kihívást. Egy gyárba mentem, Aston mellé, ahol autóalkatrészek készültek. Egy ipari zsírtalanító-gép mellé osztottak be. Kaptam egy zsákot, teli rudakkal, rugókkal, fogantyúkkal, de igazából tökmindegy, mivel aztán ezeket beledobtam egy vegyszerektől bugyborékoló tartályba, ami megtisztította őket. A vegyszerek természetesen mérgezőek voltak, ott is állt egy figyelmeztető tábla a gép tetején: „KÜLÖNÖSEN VESZÉLYES! VÉDŐMASZK VISELÉSE MINDEN ESETBEN KÖTELEZŐ! SOHA NE HAJOLJON A TARTÁLY FÖLÉ! Megkérdeztem valakit, hogy mi van a tartályban, és kiderült, hogy diklór-metán.[x]0 Elgondolkoztam rajta: hmmm, vajon be lehet tépni ettől a cucctól? Úgyhogy egyik nap fogtam magam, lehúztam a maszkomat, és egy másodpercre a tartály fölé hajoltam. „ Vádáááóóóóóó!” Pont olyan volt, mint szipuzni… csak százszor jobb. Úgyhogy ezután minden reggel szippantottam egyet a tartályból. Sokkal olcsóbb volt, mint kocsmába járni. Egy idő után már napi kétszer hajoltam a tartály fölé. Aztán háromszor. Aztán minden ötödik percben. Csak az volt a baj, hogy minden szippantásnál nagy, olajos fekete foltok jelentek meg a pofámon, így a többi dolgozónak nem kellett sok idő, hogy rájöjjenek, mi folyik itt. Ha a teaszünetben megláttak, mondták is, hogy: – Már megint a kibaszott mosógépnél voltál, ugye? Ember, kurvára kinyírod magad. – Mire gondoltok? – kérdeztem ártatlan tekintettel. – Azaz anyag kurvára mérgező, Ozzy. – Pont ezért viselem állandóan a védőmaszkot, és soha nem hajolok a tartály fölé. Ahogy a figyelmeztető tábla előírja. – Húgyagyú! Ne csináld, mert tényleg kinyírod magad. Néhány héttel később már ott tartottam, hogy szinte fogalmam nem volt róla, hol vagyok. Kóvályogtam fel-alá és énekeltem, elkezdtem hallucinálni, de ennek ellenére sem álltam le. Nem

is tudtam magam leállítani. Aztán egyik nap kidőltem. Teljesen kiütve feküdtem a tartály mellett, amikor rám találtak. „Azonnal hívjatok mentőt – mondta a főnök. – És soha ne engedjétek vissza ide ezt az idiótát!” Apámék persze kiakadtak, hogy már megint kirúgtak. Még mindig velük éltem a Lodge Road 14.-ben, és elváltak volna, hogy szálljak be a számlák fizetésébe, én viszont megpróbáltam a lehető legtöbb időt otthon tölteni. A mutterom azonban beszélt a főnökeivel, és szerzett nekem egy állást a Lucas üzemben, ahol szemmel tarthatott. „Tanonc leszel, John – mondta. – A legtöbb ember a te korodban a fél karját is odaadná egy ilyen lehetőségért. Szakmát tanulsz. Képzett autóduda-hangoló leszel.” Elszorult a szívem. Autóduda-hangoló? Akkoriban az emberek valahogy így álltak hozzá az élethez: iskolába jársz addig a rövid ideig, amíg lehet, utána elmész tanoncnak, aztán kapsz egy szar munkát, amire büszke vagy annak ellenére is, hogy tényleg egy szar munka. Onnantól fogva egész hátralévő életedben az a szar munka lesz a mindened. Birmingham lakóinak nagyobbik része meg sem érte a nyugdíjas kort. Egyszerűen csak holtan estek össze munka közben. Nem akartam ebbe a csapdába beleesni, csak éppen ötletem se volt, hogyan lépjek le Astonból. Megpróbáltam Ausztráliába emigrálni, de nem volt pénzem az útra. Aztán próbálkoztam a hadsereggel is, de a sereg nem akarta, hogy próbálkozzak vele. Meglátta a randa pofámat egy egyenruhás figura, és azt mondta, hogy: „Bocsánat, de nekünk szófogadó emberekre van szükségünk, nem holmi lázadókra.” Így hát elvállaltam a gyári melót, Pat haveromnak pedig azt mondtam, hogy a zeneiparban fogok dolgozni. – Mit értesz az alatt, hogy zeneipar? – kérdezte. – Mindenféle dolgokat hangolok be – válaszoltam bizonytalanul. – Na de miféle dolgokat? – Törődj a magad dolgával, baszd meg! Az első napomon a Lucas műveknél a főnököm bevezetett egy hangszigetelt szobába, ahol a műszakomat kellett töltenem. A melóm annyi volt, hogy megfogtam egyet a futószalagon érkező autódudák közül, és beleraktam egy sisak alakú gépbe. Aztán áramot vezettem bele, és szépen utánaigazítottam egy csavarhúzóval, miközben ilyen hangokat adott ki, hogy „BÁÁÁ, BÚÚÚ, VÍÍÍÍ, ÖRHHH, BÍÍÍP”. Egy nap kilencszázat kellett megcsinálnom, ennyi volt a normám. Persze nyilvántartották: ha végeztem eggyel, meg kellett nyomnom egy gombot. Mivel öten voltunk a szobában, egyszerre öt duda zörgött és búgott reggel nyolctól délután ötig. Kijöttem abból a kurva helyiségből, és úgy csengett a fülem, hogy még a saját gondolataimat sem hallottam. A következőképpen nézett ki egy napom. Duda felvesz. Konnektorhoz csatlakoztat. Csavarhúzóval igazít. BÁÁÁ, BÚÚÚ, VÍÍÍÍ, ÖRHHH, BÍÍÍP. Duda vissza a szalagra. Gomb megnyom. Duda felvesz. Konnektorhoz csatlakoztat. Csavarhúzóval igazít. BÁÁÁ, BÚÚÚ, VÍÍÍÍ, ÖRHHH, BÍÍÍP. Duda vissza a szalagra. Gomb megnyom. Duda felvesz. Konnektorhoz csatlakoztat. Csavarhúzóval igazít. BÁÁÁ, BÚÚÚ, VÍÍÍÍ, ÖRHHH, BÍÍÍP. Duda vissza a szalagra. Gomb megnyom. Munka közben anyám büszkén nézett rám egy üvegablakon keresztül. De csak pár órát töltöttem el ebben a zajban, és máris kezdett az agyamra menni. Kész voltam kinyírni bárkit, úgyhogy minden egyes duda után kétszer nyomtam meg a gombot. Azt hittem, így hamarabb leléphetek. Bármire képes lettem volna, hogy kiszabaduljak abból a lyukból. Aztán már nem kétszer

nyomtam a gombot, hanem háromszor. Aztán négyszer. Aztán ötször. Eltelt néhány óra, mígnem egyszer csak kopogó hangot és sistergést hallottam valahonnan a fejem fölül. A futószalag rázkódni kezdett, majd megállt, és végül egy hang szólalt meg a hangszóróból. „OSBOURNE. A FŐNÖK IRODÁJÁBA. MOST.” Kíváncsiak voltak, hogy végezhettem ötszáz dudával húsz perc alatt, én meg mondtam nekik, hogy nyilván a számlálóval lehet valami gond. Erre persze közölték, hogy nem most jöttek a falvédőről, az egyetlen baj a számlálóval az lehet, ha valami hülye kezeli, és ha még egyszer elszúrom, akkor úgy rúgnak ki innen, hogy a seggem nem éri a földet. – Értette? – Igen, értettem – válaszoltam, és visszasunnyogtam a fülkémbe. Duda felvesz. Konnektorhoz csatlakoztat. Csavarhúzóval igazít. BÁÁÁ, BÚÚÚ, VÍÍÍÍ, ÖRHHH, BÍÍÍP. Duda vissza a szalagra. Gomb megnyom. Néhány hete melóztam ezen az eszement helyen, amikor elhatároztam, hogy beszédbe elegyedek Harryvel, azzal az öreg faszival, aki közvetlenül mellettem dolgozott. – Mióta dolgozik itt? – kérdeztem. – He? – Mióta dolgozik itt? – Ne suttogjál, fiam! – Mióta dolgozik itt? – üvöltöttem. Harry nyilván teljesen megsüketült attól, hogy egész álló nap autódudákat állított be. – Huszonkilenc éve és hét hónapja – válaszolta vigyorogva. – Maga viccel. – He? – Semmi. – Ne suttogj, fiam! – HARRY BASSZUS, AZ KURVA HOSSZÚ IDŐ! – És tudod, mi a legjobb benne? Széttártam a kezem, és megráztam a fejem. – Még öt hónap, és kapok egy aranyórát, mivel addigra pont harminc éve dolgozom itt! Miután belegondoltam, hogy milyen lehet eltölteni harminc évet ebben a szobában, csak azt kívántam, hogy a ruszkik dobjanak le ránk egy bombát, és vessenek véget ennek az egésznek. – Ha ennyire akart egy aranyórát – mondtam neki –, akkor lophatott volna egyet valami szaros ékszerüzletből. Ha még el is kapják, akkor is csak a tizedét húzza le érte a börtönben, mint így ebben a szarfészekben. – Mondd még egyszer, fiam! – Semmi. – He? – Mondom, SEMMI! Elegem lett. Földhöz vágtam a csavarhúzót, kimentem az ajtón, elsétáltam anyám mellett, kigyalogoltam a gyárkapun, és beültem az első kocsmába. Így ért véget az első melóm a zeneiparban. Maga az ötlet is kurva vicces volt, hogy szerzek egy rendes állást a zenebizniszben. Pont annyira tűnt lehetetlennek, mint elmenni űrhajósnak, kaszkadőrnek, vagy megfektetni Elizabeth Taylort. Mindenesetre azóta akartam zenekart alapítani, hogy egy családi ünnepségen elénekeltem a ›Living Doll‹ -t. Egy időben például mindenfelé azzal dicsekedtem, hogy én vagyok a Black Panthers zenekar énekese. Jó nagy seggfej voltam. A „zenekarom” egy üres

gitártokból állt, amire valami kerti pajtában talált festékkel ráfirkáltam, hogy The Black Panthers. Csak a képzeletemben létezett. Azt is mondtam az embereknek, hogy van egy kutyám, egy Basset Hound, amit úgy találtam, és pórázra fogtam. Folyton a gitártokkal a kezemben császkáltam Aston utcáin, és egy öreg cipőt húztam magam mögött, mintha valami blues-zenész volnék Mississippi államból. Mindenki azt hitte, hogy megőrültem. Amikor éppen nem a képzeletbeli zenekarommal és a kutyámmal töltöttem az időt, a Teddy Boyokkal[xi] lógtam együtt. Én egy kicsit kései gyerek voltam a Teddy Boy-korszakhoz, ezért soha nem jártam hosszú kabátban, magasított cipőben meg más ilyen szarokban, amiket őt hordtak. Viszont imádtam a zenét, amit hallgattak. Hetekig a ›Hey Paula‹ -t énekeltem a Paul & Paulától. Később mod[xii] lettem – imádtam a szűk szabású moher[xiii] zakókat. Aztán jött a rocker-korszak, akkor bőrkabátot és szegecselt bőrövet hordtam. Állandóan váltogattam a stílusokat, kerestem a kalandokat. Bármi jöhetett, aminek nem volt köze a gyári munkához. És akkor jött a Beatles. Hirtelen ezzel a négy gombafejű liverpoolival volt tele a tévé és a rádió. Az utolsó fizetésemből, amit a gyárban kaptam, megvettem a második lemezüket, a With the Beatlest. Amikor meghallgattam, minden megváltozott. Valami megvilágosodott a fejemben. Teljesen magába szippantott az az album. Lennon és McCartney dalai elvarázsoltak, elrepítettek Astonból egy teljesen másik világba, a Beatles fantáziavilágába. Függő lettem, állandóan azt a tizennégy számot hallgattam (nyolc saját szerzemény volt a lemezen és hat feldolgozás, köztük Chuck Berrytől a ›Roll Over Beethoven‹). Talán ma már túlzásnak tűnik, de akkor éreztem először úgy, hogy van értelme az életemnek. Folyamatosan azt hallgattam apám radiogramján, ami tulajdonképpen egy rádiónak és egy öreg fonográfnak volt a kombinációja, és úgy nézett ki, mint egy szobabútor. Kitüntetett helyen állt a nappaliban. Aztán kimentem a Silver Blades jégpályára, ahol szintén ez bömbölt a hangfalakból, néha meg csak úgy sétálgattam a lemezzel a hónom alatt, mivel boldoggá tett, ha nálam volt. Lassan elkezdtem gyűjteni mindenféle Beatles-cuccot. Fotókat, posztereket, bármit. Minden felkerült a hálóm falára. A két öcsémet nem zavarta – ők is rajongtak a Beatlesért. Bár fele annyira sem, mint én. Nyilvánvaló volt, hogy spórolnom kellett a Beatles első lemezére, a Please Please Mere. Amikor pedig az A Hard Day's Night kijött, ott álltam elsőként a sotban a lemezbolt előtt, hogy minél előbb megvehessem. A Beatlemaniának köszönhetően teljesen normális dolognak tűnt, hogy nem akarok gyárban dolgozni. John Lennon és Paul McCartney sem akartak gyárban dolgozni! Ráadásul pont olyanok voltak, mint én – munkásosztálybeli gyerekek valami lepukkant környékről, egy Londontól távoli gyárvárosból. A különbség csak annyi volt, hogy ők Liverpoolból jöttek, nem Astonból. Ha ők tudtak zenekart alapítani, akkor én is alapíthatok. Nyolc évvel voltam fiatalabb Lennonnál és hattal McCartneynál. Bőven volt még időm, hogy sikeres legyek, csakhogy akadt egy kis problémám: fogalmam nem volt arról, hogyan kell összehozni egy bandát. Tony Iommin kívül senkit nem ismertem, aki tudott volna bármilyen hangszeren játszani, őt pedig azóta nem láttam, hogy otthagytam a sulit. Mindenesetre elhatároztam, hogy megnövesztem a hajam, és felrakatok néhány tetoválást. Hajat növeszteni nem volt nehéz, a tetkók viszont rohadtul fájtak. Elsőként egy tőrt varrtak fel a karomra, később viszont megtanultam, hogyan tudom magamat tetoválni. Szükség volt egy nagy adag tintára meg egy tűre. A tű hegyére feltettem némi tintát, de ahhoz, hogy a minta fent is maradjon, elég mélyen be kellett szúrnom a bőr alá. Tizenhét évesen egy egész délutánt töltöttem el a Sutton Parkban, Birmingham egyik puccos negyedében, és az ujjperceimbe véstem, hogy OZ-Z-Y. Rettentő elégedett voltam, amikor éjszaka hazaértem. Apám persze nem örült annyira. Konkrétan elfehéredett, amikor meglátott.

– Fiam, úgy nézel ki, mint egy kibaszott idióta – mondta. 1964-ben valami olyasmi történt, amire soha nem számítottam. Kaptam egy munkát, amit élveztem is. Azonkívül, hogy alkalmatlan voltam vízvezeték-szerelőnek, autóduda-hangolónak és homlokzatjavítónak, még vagy hat melóból rúgtak ki. Viszont őstehetségnek bizonyultam az állatok leölésében. Azt mondják, ha egy átlagos ember meglát egy vágóhidat belülről, vegetáriánus lesz. De nem én! Elég gyorsan megtanultam, hogy a csirkének nem olyan szaga van, mint a rántott húsnak, és a tehén sem éppen hamburger-illatú. Az állatok kibaszott büdösek. Szerintem minden húsevőnek el kéne látogatni egyszer egy vágóhídra, csak hogy lássa, milyen véres, szennyes, mocskos, rohadt üzem az. A vágóhíd, ahova felvettek, Birmingham egyik régi kerületében, Digbeth-ben volt. Gyomorpucolóként kezdtem. Megmutatták, melyik sarokban találom a birkagyomrokat, aztán egyesével fel kellett vágnom őket, és kiüríteni belőlük az undorító masszát. Az első napot végigokádtam. Hosszú időbe telt, mire megszoktam. Négy héten keresztül legalább egyszer hánytam óránként, amitől persze rémesen égett a gyomrom. Néha a kollégáim azzal viccelődtek, hogy hozzám vágták egy öreg, emberi fogyasztásra már alkalmatlan birka gyomrát. Egyszer felvettem egyet, és szétrobbant a kezemben. Az összes genny és vér belefröccsent a pofámba. Kurva viccesnek találták. Végül mégis megkedveltem a vágóhídi melót. Hozzászoktam a szaghoz, és bebizonyítottam, hogy holmi szartakarítónál többet érek, így előléptettek böllérnek. Micsoda meló volt az, baszki! Egyet elmondhatok: ha egy tehén belerúg az emberbe, azt soha az életben nem felejti el. Az egyik egyszer eltalálta a zacskómat, és azt hittem, a bal herémet ott helyben felköhögöm. A vágás a következőképpen indul: öt-hat ember kötéllel beráncigálja az állatot a „gyilokszobába”. Jön az állat a rámpán, aminek a végén ott állok én egy vágóhídi pisztollyal a kezemben. A pisztolyban lévő patronban akkora a nyomás, hogy képes egy nagy fémtüskét úgy kilőni, hogy az egyenesen belefúródjon a tehén agyába. Úgy tervezték meg, hogy az állat elvileg ne érezzen semmi fájdalmat, leszámítva azt a pillanatot, amikor ez a kibaszott nagy csapszeg belefúródik az agyába. Csakhogy nem mindig halnak bele a lövésbe. Jóban kell legyél a tehénnel, ha pisztollyal akarod kinyírni, mert ha egy idegbeteg példányt fogsz ki, képtelen leszel elsőre kifektetni, és akkor neked sincs menekvés. Össze se tudnám számolni, hány halálos ember-tehén csatát éltem meg a Digbeth vágóhídon. Előfordult, hogy egy bikát ötször vagy hatszor kellett meglőnöm, mire kifeküdt. Kibaszott ideges volt. Egy ponton azt hittem, hogy a végén még engem szolgálnak fel ketchuppal meglocsolva egy zsemlében. Ha kilőttem a tehenet, megbilincseltem a lábait, és odacsatoltam egy mozgó sínhez, ami felhúzta fejjel lefelé, és elvonatozott vele a feldolgozó brigádhoz. Ott valaki elvágta a torkát, a vérét pedig lecsapolták egy elvezető csőbe. Az állat tulajdonképpen a vérveszteségbe halt bele. Egyszer nem vettem észre, de egy tehén még bőven magánál volt, amikor éppen kötöztem rá a sínre. Ahogy lógott lefelé, valahogy valagba rúgott, én meg pofával előre berepültem a vérgyűjtőbe. Amikor kiemeltek, pont úgy néztem ki, mint közvetlenül azután, hogy megszülettem. A ruhám vérben ázott, a cipőm is tele volt vele, a hajam pedig csomókban lógott a fejemről. Ráadásként persze nyeltem is belőle. Abban a gyűjtőben pedig nemcsak vér volt, hanem egy csomó olyan gusztustalanság, amiről nem is illik beszélni. Hetekig bűzlöttem, a buszon senki nem ült mellém. Sokféle feladatom volt még a vágóhídon: egy időben pacalra specializálódtam, azaz kivágtam a tehén gyomrát, beraktam egy talicskába, és éjszakára otthagytam ázni. Aztán patahúzó voltam. Más szóval levágtam a tehenek patáit. A pacal egy dolog, de azt nem tudom, ki enne meg egy darab patát. Futottam egy kört disznóvágóként is. Azt mondják, hogy a disznónak

egyetlen része megy veszendőbe, és az a visítás. Ez teljes mértékben igaz, ugyanis minden egyes része felhasználható valamilyen húsipari termékhez. Az volt a dolgom, hogy egy csipeszre fogatott szivacsot vízbe mártottam, rátettem az állat fejére, megnyomtam egy gombot, aztán ellenőriztem, hogy a disznó kidöglött-e. Ez sem sikerült mindig elsőre, de mindenki leszarta. Néha elég kegyetlenül bántak a disznókkal. Egy rosszabb napon annyira durván mentek ott a dolgok, annyi gonoszság történt, mint Auschwitzban. Előfordult, hogy a szerencsétlen állatot még élve dobták be egy forró vízzel teli tartályba, vagy még ébren rakták be abba kazánba, amiben a szőrt égették le róluk. Most már nagyon sajnálom őket. Az egy dolog, ha megölnek egy malacot, hogy jó kolbász legyen belőle, de azért nem jár bocsánat, ha unatkozó kamaszok szadista módon bánnak vele. Teljesen másképpen nézel a húsra, ha dolgoztál valaha vágóhídon. Egyszer kempingezni mentem, de akkor már nem dolgoztam a Digbeth-nél. Steaket sütöttem. Néhány tehén odajött hozzánk a szomszédos legelőről, és körbeszimatoltak, mintha tudnák, hogy valami baj van, valami készül. Furcsán éreztem magam a steakek miatt. „Tuti, hogy nem vagytok rokonok” – mondtam nekik, de csak nem húztak el a picsába. Végül teljesen elrontották a kajálást. Nem jó érzés steaket enni úgy, hogy közben néhány tehén az asztaltársaságod. Mindenesetre szerettem a Digbeth-nél dolgozni, mert őrült kollégáim voltak, akik mindig készen álltak a bolondozásra. Na meg, ha leölted a napi adagodat, mehettél haza, szóval korai kezdéssel délelőtt kilenc-tíz óra felé végeztél. Emlékszem, csütörtökönként kaptunk fizetést, és egyenesen mentünk a kocsmába, ahol az egyik kedvenc játékom volt tehénszemeket dobálni az emberek italába. A cél érdekében tucatjával loptam őket a vágóhídról. A legjobban az sült el, ha egy érzékeny libának ráraktál egyet a dobozos kólájára, amíg elment vécére. Hülyét kaptak, amikor meglátták azt a szart. Egyszer a háziúr ki is dobott, amikor valaki ennek köszönhetően telehányta a szőnyegét. Erre én kimentem az ajtó elé, elővettem egy másik szemgolyót, és szétpukkasztottam egy késsel. Ettől még két-három másik ember is kidobta a taccsot, amit én kibaszott viccesnek találtam. A Digbeth-ről még egy nagyszerű dolog jut eszembe: a Midnight City nevű éjszakai bár az utca túloldalán, ahol soul zenét játszottak. Amikor kidülöngéltem este a kocsmából, Dexedrine-nel[xiv] gyorsítottam, és ott táncoltam hajnali ötig. Utána visszamentem a vágóhídra, és kicsináltam pár tehenet. Erről szólt az egész hétvégém, aztán vasárnap éjjel hazamentem. Varázslatos volt. Tizennyolc hónapot húztam le a vágóhídon. Szartakarítóként kezdtem, aztán pisztollyal öltem a teheneket, majd vagdostam kifelé a gyomrukat, később böllér lettem, végül zsírgyűjtőként fejeztem be. Az állatoknak van egy zsíros burok a gyomruk körül – olyan, mint egy sörhas –, és azt kellett kivágnom. Utána kinyújtottam, felraktam egy póznára, és ott száradt egész éjjel, aztán másnap reggel be is lehetett zsákolni. Többnyire sminktermékekhez használták fel a zsírt. Persze mielőtt fellógattad őket, ki kellett mindet tisztítani. Volt ott egy nagy tartály, tele forró vízzel – a trükk az volt, hogy a gőz fölött megtisztítottad a zsírt, aztán át lehetett mosni, majd rárakni egy akasztóra, és felhúzni a póznára. A baj az volt, hogy a vágóhídon mindenki imádott kibaszni a másikkal, és általában ki is baszott. Például elvágták a madzagot a kötényeden, amikor a kondér fölé hajoltál. Ilyenkor spriccelt rád a vér, és ki tudja még, milyen dzsuva. Utáltam ezt, és az egyik ember pedig különösen benne volt a bögyömben. Úgyhogy egy alkalommal amikor éppen hajoltam a kondér fölé, ő meg odasunnyogott mögém, és levágta a kötényemet, gondolkodás nélkül megfordultam, és fejbe vágtam az egyik póznával. Elvesztettem a türelmemet. Durva jelenet volt. Megütöttem még néhányszor, csak úgy spriccelt a vér a fejéből. A kórházban végezte. Itt fejeződött be a vágóhídi pályafutásom.

– Tűnj innen a picsába, és be ne tedd ide még egyszer a lábad – mondta a főnököm. Hát így lettem én később John, a piti tolvaj. Képtelen lettem volna még egy gyári melót bevállalni. Harryre gondoltam és az aranyórájára, na meg a kétfontos heti bérre, és ez túl sok volt nekem egyszerre. De hamarosan megtanultam a leckét, amikor bekerültem a Winson Greenbe. Még egy óra is sok azon a szemét helyen, nemhogy három hónap. Az első dolgom volt megkérdezni valakit, hogy a smasszerek miért hozták összefüggésbe a hosszú hajamat a zuhanyzóval. A hét hátralévő részében egy ollóért kuncsorogtam, hogy ne hasonlítsak annyira egy csajra. Reggelente annyira féltem a zuhanyzóban, hogy folyamatosan a kezemben fogtam a golyóimat, a seggemet pedig a falhoz nyomtam. Ha elejtettem a szappant, az tuti, hogy lent is maradt a földön. Eszem ágában nem volt lehajolni érte. De volt valami, amiért jobban aggódhattam annál is, hogy kapok egyet a seggembe. Odabent előfordult, hogy egyszerűen kicsináltak, ha rossz embert húztál fel. Minden egyes napra jutott valami verekedés, én pedig egyáltalán nem verekedtem jól, úgyhogy ugyanazt csináltam, mint amit anno a Birchfield úti suttyókkal: megkerestem a legnagyobb darab faszikat a kondigépeknél, és őrült dolgokkal megnevettettem őket. Meglett a védelmem. A börtön pont olyan volt belülről, mint amilyennek elképzeltem: nyikorgó ajtók, csörgő kulcsok. A különböző kategóriák szerint különböző szinteken laktak az elítéltek, és az emeleteknek mind volt saját függőfolyosója, amelyek egy központi területre néztek. Engem az „FB szárnyba” tettek, ami azt jelentette, hogy Fiatalkorú Bűnözők. A fölöttünk lévő szinten viszont felnőttek voltak, akik vizsgálati fogságban vártak a tárgyalásukra vagy az ítéletre. Gyilkosok, nemi erőszakot elkövetők, bankrablók, szóval a nemkívánatos személyek összes elképzelhető típusa ott volt. Bámulatos, hogy mi mindent csempésztek be. Volt sörük, cigijük meg minden szaruk – bár akármilyen cigit akartál venni tőlük, elég magasra tartották az árat. De a bagózással legalább lehetett tenni az unalom ellen, ami a legtetűbb ellenség volt odabent. Még egy nedves cigarettacsikkel is szerencsésnek érezhette magát az ember. Az idő múlását úgy is fel lehetett gyorsítani, ha tetováltattunk. Az egyik csávó megmutatta, hogyan lehet rendes tű és tinta nélkül alkotni. Felrajzolta rám az Angyal[xv] lógóját egy golyóstollal. A kezdetektől imádtam azt a sorozatot. Fogott egy varrótűt, amit a műhelyből emelt el, megolvasztott némi fekete színű tűzhelyzománc- polírozót, és beszurkálta a mintát. Miután kijöttem a Winson Greenből, összevissza tetováltam magamat. Még egy-egy mosolygó arcot is felvarrtam a térdeimre, hogy felvidítsam magam, amikor reggelente a klozeton ülök. A sitten azt is megtanultam, hogyan kell egy gyufát széthasítani, ugyanis arrafelé az egy ritka árucikknek számított. A faszik kidolgoztak egy technikát: egy gombostűvel akár négyet is tudtak csinálni egy szálból. Azon gondolkoztam, hogy ha ennyire okosak, akkor hogy a picsába lehet, hogy még egyikük sem milliomos. A legélesebb emlékem a Winson Gteenből az az időszak, amikor behozták Bradleyt, a közismert pedofilt. Felettünk helyezték el őt is. A cellájának az ajtajára kiraktak egy táblát, amin ez állt: 43-AS SZABÁLY. Ez annyit jelentett, hogy huszonnégy órás őrséget kap – így akarták megvédeni a raboktól, merthogy azok azonnal felhúzták volna a lámpavasra, ha egy kicsi esélyük is lett volna rá. Az őrök viszont pont annyira gyűlölték Bradleyt, mint a sittesek – a csávó egyébként tizenhét gyerek, köztük a sajátjai szexuális zaklatásáért volt vizsgálati fogságban –, és mindent megtettek azért, hogy az élete maga legyen a földi pokol. Egyszer végignéztem, ahogy egy kibaszott nagydarab pasas, akinek az arcára egy kígyó volt tetoválva,

a szart is kiveti Bradleyből. A smasszerek közben egy szót sem szóltak, egyszerűen másfelé néztek. Már az első ütéstől biztosan eltört Bradley orra. Üvöltött is fájdalmában, miközben nyelte a vért, a taknyot és a porcokat. A börtönben a kajaosztás volt a feladatom. Jöttek a rabok a tálcáikkal, amelyeken mélyedések voltak kialakítva a különböző ételek számára, én meg kimertem nekik egy adag lucskos pacalt, borsót vagy valami más undorító, ehetetlen szart, amit aznap főztek. Amikot Bradley bejött az ebédlőbe, a szolgálatban lévő smasszer szólt nekem, hogy „Osbourne, ennek ne adj semmi ehetőt”. Úgyhogy általában nem is adtam neki semmit. Bradley védőőrizet nélkül jött az ebédlőbe, mondván, hogy ott biztonságban van, de nem mindig volt ez így. Már hetek óta alig kapott kaját, és megkérdezte a zabkásaosztót, hogy kaphat-e még egy keveset? A csávó ránézett, aztán fogta magát, belemártotta azt a baromi nagy fém merőkanalat a fazékba, kiemelte, és az egészet odabaszta Bradley arcába. Sosem felejtem el azt a hangot, amikor a merőkanál belecsapódott Bradley fejébe. Durr! Az orra még be sem gyógyult az előző verés óta, és már megint betörték. Bradley üvöltött, sírva támolygott fel-alá, de a smasszer seggbe verte a botjával, és rászólt, hogy ne tartsa fel a sort. Nagyon kemény volt. Bradley ezek után egyszerűen nem volt hajlandó kijönni a cellájából. Ez gondot okozott a smasszereknek, a börtönszabályzat szerint ugyanis esténként átkutatták a cellákat, reggelente pedig fel kellett nyalni a padlót. Amikor a börtönigazgató megtudta, hogy Bradley nem jár le enni, az összes kibaszott síp meg csengő megszólalt. A konyhában voltam éppen. Egy smasszer odajött hozzám meg egy másik sráchoz, és azt mondta: „Te! És te! Azonnal menjetek annak az undorító szemétnek a cellájához, vigyétek a fürdőbe, és alaposan sikáljátok le!” Nem tudom, hogy mennyi ideig rohadt Bradley a cellájában, de az állapotából ítélve jó néhány napig. A vödröt, amit klozetnek használt, felrúgták, úgyhogy a cella tele volt szarral és húggyal, de Bradleyre is jócskán jutott belőle. Elvonszoltuk a fürdőbe, és hideg vizet engedtünk rá, aztán partvisokkal lesikáltuk. Az egész arca duzzadt volt és fekete, az orra összevissza állt, reszketett és sírt. Valahol sajnáltam a pasast. Azt mondják, hogy a pedofiloknak jó élete van odabent, de szó nincs erről. Csodálkozom is, hogy Bradley nem nyírta ki magát. Talán ahhoz nyuszi volt. Vagy csak egyszerűen nem volt egy fölös borotvapengéje. Az egyik utolsó napomon a Winson Greenben éppen a kondigépek környékén lófráltam az udvaron, amikor felismertem valakit. – Hé, Tommy! – kiáltottam. Tommy felnézett, rám mosolygott, és széttárt karokkal odajött hozzám. Cigi lógott a szájából. – Ozzy? A pokolba, tényleg te vagy? – mondta. Tommyval a vágóhídon melóztunk együtt. Ő volt az egyik, aki a kötéllel beráncigálta a teheneket, mielőtt én fejbe lőttem őket a pisztolyommal. Megkérdezte, mióta vagyok bent, mondtam neki, hogy három hónapot kaptam, de a konyhai meló miatt, és mert segítettem a Bradley-ügyben, hat hét után szabadulok. – Jó magaviselet – mondtam. – És téged mennyire időre varrtak be? – Négy – válaszolt, és belepöfékelt a cigijébe. – De micsoda? Hét? – Nem. Év. – A kurva életbe, Tommy. Mit csináltál, kiraboltad a királynőt? – Kirámoltam egy kávézót. – Mennyit kaszáltál? – Semennyit. De megfújtam pár száz doboz cigit, némi csokit meg ilyen apróságokat. – Négy év némi cigiért meg csokiért? – Harmadszor kaptak el, a bíró pedig azt mondta, itt az ideje megtanulnom a leckét.

– Szar ügy, haver. Megszólalt egy síp, és az egyik smasszer ránk szólt, hogy mozgás. – Majd találkozunk, Ozzy. – Ja. Viszlát, Tommy. Apám tulajdonképpen jól döntött, hogy nem fizette ki a bírságomat. Semmi esetre sem akartam visszakerülni a sittre azok után, hogy kijöttem a Winson Greenből, és soha nem is kerültem. Őrizetbe vettek egy párszor, de börtönbe soha nem kerültem. Bár néha csak egy hajszálon múlott. Nem vagyok rá büszke, hogy ültem, de ez is az életem része, úgyhogy meg se próbálok úgy tenni, mintha nem történt volna meg, ahogy azt mások szokták. Ha nem kapom azt a hat hetet, a fasz tudja, hogy ér véget a sztorim. Talán úgy alakul a sorsom, ahogy Patnek, az almatolvaj haveromnak. Nagyon rossz társaságba került, és zűrösebbnél zűrösebb ügyekbe keveredett. Valószínűleg drogról volt szó, de fogalmam sincs a részletekről, sosem kérdeztem. Amikor kijöttem a sittről, elkerültem őt, mert nem akartam újra balhézni. Hébe-hóba, ha találkoztunk, azért ittunk néhány italt. Jó gyerek volt. Az emberek általában pillanatok alatt képesek leírni valakit, de Patrick Murphy tényleg rendben volt, leszámítva, hogy néha rosszul döntött, és a döntéseit már késő volt helyrehozni. Végül koronatanú lett, feldobott valami nagykutyát, aki fontosabb volt, mint ő, és ezért enyhítették az ítéletét. Amikor kijött, új személyazonosságot kapott, huszonnégy órás rendőri védelem alá helyezték, majd útnak indították, hogy telepedjen le valahol Southend környékén, vagy valami más isten háta mögötti helyen. De amíg bent volt a sitten, a felesége összeomlott, és végül beadta a válókeresetet. Pat ezután bement a garázsába, beindította a kocsiját, bedugott egy öntözőcsövet a kipufogóba, bevezette a kocsi utasterébe, és addig ült bent, míg a szénmonoxid végzett vele. Alig múlt el harmincéves. Amikor meghallottam a hírt, felhívtam a nővérét, Maryt, és megkérdeztem tőle, Pat tiszta volt-e, amikor öngyilkos lett. Mary azt mondta, hogy nem találtak semmit a szervezetében, színjózanon, hidegvérrel végzett magával. 1966 telén jöttem ki a sittről. A kurva életbe, de hideg volt! A smasszerek megsajnáltak, és adtak egy molyirtótól bűzlő, öreg kabátot, aztán elővették a műanyag tasakomat, és kiborították az asztalra. Pénztárca, kulcsok, cigi. Azon gondolkoztam, milyen érzés lehet harminc év után visszakapni a cuccaidat, amikor már most olyan, mintha egy időkapszulával érkeztek volna egy másik univerzumból. Miután aláírtam néhány formanyomtatványt, kinyitották az ajtót, elhúzták a szögesdróttal fedett kaput, én pedig kisétáltam az utcára. Szabad ember voltam. Túléltem a börtönt, ráadásul nem is dugtak seggbe, és nem is vertek laposra. De akkor mégis mitől voltam olyan kibaszott szomorú? MÁSODIK FEJEZET Ozzy Zig bandát keres

Kopp-kopp. Kidugtam a fejemet a nappali függönyei közt, és egy nagy orrú, hosszú hajú, bajuszos csávót láttam a ház ajtaja előtt álldogálni. Úgy nézett ki, mintha keresztezték volna Guy Fawkes[xvi]-t és a Názáreti Jézust. Az a nadrág meg… Baszod, egy bársony nadrág volt rajta. –JOHN! Nyisd ki az ajtót! A mutterom a fél astoni temetőt fel tudta volna támasztani, olyan hangerővel kiabált. Amióta csak kijöttem a lyukon, a tökömet szorongatta. Két másodpercenként szólalt meg, hogy „John, csináld ezt. John, csináld azt.” Én viszont nem akartam azonnal ajtót nyitni. Szükségem volt egy pillanatra, hogy kicsit kitisztuljon a fejem, és összeszedjem magam. Ez a csávó komolynak tűnt. Megvolt rá az esély, hogy ez egy fontos találkozás lesz. Kopp-kopp. – JOHN OSBOURNE! NYISD KI AZT A ROHADT…! – Nyitom már! Végigdöngettem az előszobán, kinyitottam a tolózárat, és feltéptem a bejárati ajtót. – Te vagy… Ozzy Zig? – kérdezte Guy Fawkes vaskos birminghami akcentussal. – Ki akarja tudni? – kérdeztem vissza, és karba fontam a kezem. – Terry Butler – válaszolta. – Láttam a hirdetésedet. Pontosan ezt akartam hallani. Őszintén szólva elég régen vártam már erre a pillanatra. Erről álmodtam. Erről álmodoztam. Erről beszélgettem magammal a budin. Egy napon, gondoltam, újságcikkek születnek majd a Ringway Music kirakatában elhelyezett hitdetésemről, amikben azt írják: ez volt a fordulópont John Michael Osbourne, egykori autóduda-hangoló életében. „Mondja csak, Mr. Osbourne – kérdezi majd Robin Day a BBC-n –, gondolta volna gyerekkorában, Astonban, hogy egy zeneüzlet kirakatában elhelyezett, kis hirdetés odáig vezet majd, hogy ön lesz a Beatles ötödik tagja, nővére, Iris pedig összeházasodik Paul McCartneyval?” Én pedig azt válaszolom: „Soha az életben, Robin, soha az életben.” Kibaszott zseniális hirdetés volt. „OZZY ZIG BANDÁT KERES” – ez állt rajta, csupa nagybetűvel. Alá azt írtam: „Tapasztalt frontember, saját cuccal”, végül pedig megadtam a címet (Lodge Road 14.), ahol elérhető voltam hétköznap este hat és kilenc között. Már amennyiben nem próbáltam épp lehúzni valakit egy italra a kocsmában. Vagy nem voltam a Silver Blades jégpályán. Vagy valahol máshol. Akkoriban még nem volt telefonunk. Nem tudom megmondani, honnan jött a „Zig” az „Ozzy Zig” névbe. Csak úgy beugrott. Miután kijöttem a sittről, állandóan azon agyaltam, hogyan tudnám magamat énekesként eladni. Millió az egyhez volt az esélye, hogy sikerül – és még ez is optimista számítás –, de mindenre nyitott voltam, amivel elkerülhettem az aranyórás Harry sorsát. Másrészt az olyan zenekarok, mint a Move, a Traffic és a Moody Blues bebizonyították, hogy nem kell liverpoolinak lenni a sikerhez. Az emberek arról beszéltek, hogy a „Brumbeat” a következő „Merseybeat”. Akármi a faszt is jelentett ez. Meg sem próbálok úgy tenni, mintha szóról szóra emlékeznék a bársonynadrágos csávóval folytatott beszélgetésemre, de abban biztos vagyok, hogy valahogy így hangzott: – Szóval tudsz nekem ajánlani egy bandát, Terence? – A srácok Geezernek hívnak. – Geezernek? – Ja. – Most szórakozol velem? – Nem. – Úgy geezer,[xvii] mintha azt mondanám, hogy „Az a büdös vén szivar épp összeszarta

magát”? – Remek poén egy olyan embertől, aki Ozzy Zignek nevezi magát. És mik azok a pihék a fejeden, ember? Úgy nézel ki, mint akit elütött a fűnyíró. Így nem állhatsz színpadra. Tény, ami tény, az egyik mod-korszakomban leborotváltam a hajamat, de addigra már újra rocker voltam, úgyhogy igyekeztem visszanöveszteni. Tisztában voltam a kinézetemmel, szóval nem díjaztam, hogy Geezer megjegyzést tett rá. Majdnem vissza is vágtam azzal, hogy milyen nagy az orra, de végül inkább hagytam, és csak azt mondtam: – Szóval tudsz nekem ajánlani egy bandát, vagy nem? – Hallottál már a Rare Breedről? – Persze, hogy hallottam. Ti vagytok azok a stroboszkóppal meg azzal a hippi csávóval, aki bongózik,[xviii] vagy mi, ugye? – Mi vagyunk azok. Csak épp énekes nélkül maradtunk. – Ó, tényleg? – A hirdetésben az állt, hogy van saját cuccod – tért a tárgyra Geezer. – Így van. – Énekeltél korábban zenekarban? – Hát hogy a faszba ne. – Akkor tiéd a meló. Hát, így ismertem meg Geezert. Vagy legalábbis én így emlékszem rá. Izgága kis gazfickó voltam akkoriban, de hát ilyen lesz az ember, ha keresi a lehetőséget, ráadásul kezdtem nagyon türelmetlenné is válni: idegesített egy csomó olyan dolog, ami korábban nem zavart. Például az, hogy még mindig az öregemékkel éltem a Lodge Road 14.-ben. Meg az, hogy még mindig nem volt semmi dohányom. Meg az, hogy még mindig nem volt zenekarom. És az a hippi szarság is nagyon idegesített, ami egyfolytában ment a rádióban azóta, hogy kijöttem a börtönből. Ezek a garbós gimnazista köcsögök olyan kislemezeket vettek, mint a ›San Francisco (Be Sure to Wear Some Flowers in Your Hair)‹[xix]. Viselj virágot a hajadban? Tehetsz egy szívességet, baszd meg. Még az astoni kocsmákban is elkezdték játszani ezt a szart. Ott ültél a söröddel, a cigiddel meg az ecetes tojásoddal ezekben a fehérre meszelt, kocsmának nevezett lyukakban, ötpercenként kidülöngéltél a klozetre, mindenki kimerült volt és csóró, és döglődött az azbeszttől vagy a franc tudja, milyen mérgező szartól, amit nap mint nap belélegeztek. Aztán egyszer csak megszólalt ez a hippi marhaság a „kedves emberekről”, akik szerelmi összejövetelekre játnak Haight-Ashbutybe, akármi a fasz is volt az a Haight-Ashbury. Egyébként is, ki a francot érdekelt, hogy mi van San Franciscóban? Astonban csak akkor láttál virágot, ha utánad dobták a lyukba, amikor ötvenhárom évesen elpatkoltál, miután halálra dolgoztad magad. Gyűlöltem azokat a hippi-számokat. Igazán gyűlöltem. Egyszer pont akkor játszották az egyiket, amikor verekedés tört ki a kocsmában. Emlékszem, egy csávó épp elkapott a nyakamnál fogva, és próbálta kiverni a fogaimat, közben a zenegépből meg ez a kumbaya[xx] faszság szólt. Egy kibaszott tangóharmonika nyekergett, egy faszfej meg úgy vonyított hozzá valami „furcsa vibrálásokról”, mintha satuba fogták volna a golyóit. Közben a csávó, aki próbált megölni, kirángatott az utcára, és pofán csapott. Éreztem, ahogy monokli nő a szemem köré, és vér fröccsen az orromból. Próbáltam én is jól szájba verni, vagy bármit tenni, amivel lerázhattam volna magamról, miközben a körülöttünk állók azt ordították: „NYÍRD KI, NYÍRD KI”. Aztán BUMMMMMMM! Amikor kinyitottam a szemem, félig öntudatlanul feküdtem egy nagy halom

üvegszilánkon, jókora húsdarabok hiányoztak a karjaimból és a lábaimból, a farmerem és a felsőm cafatokban lógott, az emberek ordibáltak, és vér borított mindent. Verekedés közben valahogy mindketten elvesztettük az egyensúlyunkat, és hanyatt estünk, bele egy üvegkirakatba. Hihetetlenül fájdalmas volt. Aztán megláttam magam mellett azt a fejet, és majdnem összeszartam magam, de szerencsére nem igazi fej volt, csak az egyik próbababáé. Aztán szirénákat hallottam. Aztán minden elsötétült. Az éjszaka nagy részét a kórházban töltöttem, ahol összevarrtak. Az üveg akkora bőrdarabokat szakított le rólam, hogy elvesztettem egy fél tetoválást, és az orvosok azt mondták, a fejtetőmön a sebek egész életemben megmaradnak. Bár ez mondjuk addig nem probléma, amíg meg nem kopaszodom. Emlékszem, másnap hazafelé a buszon a San Francisco dallamát dúdoltam, és azon gondolkoztam, hogy meg kéne írnom a saját antihippi-dalomat. Még a címét is kitaláltam: ›Aston (Be Sure to Wear Somé Glass in Your Face)‹[xxi]. A vicc az, hogy soha nem voltam nagy bunyós. Az volt a mottóm, hogy inkább legyek gyáva, de élő ember, mintsem halott hős. Valamiért viszont mégis folyton belekeveredtem a balhékba – gondolom, úgy néztem ki, mint aki szívesen vesz részt ilyesmiben. Az utolsó nagy verekedésem is egy kocsmában volt, Digbeth közelében. Nem tudom, hogy kezdődött, de emlékszem, hogy poharak, hamutartók és székek röpködtek mindenfelé. Zabos voltam, úgyhogy amikor egy csávó háttal nekem zuhant, taszítottam rajta egy becsületeset az ellenkező irányba. De a fazon összeszedte magát, és elvörösödő fejjel azt mondta: – Nem akarod te ezt, aranyom. – Mit nem akarok? – kérdeztem vissza ártatlanul. – Ne játszd ezt velem. – Mit szólsz akkor ehhez a játékhoz? – mondtam, és megpróbáltam pofán csapni a köcsögöt. Teljesen indokolt és érthető cselekedet lett volna, ha nem szól közbe egy-két dolog: először is elestem, amikor lendületet vettem. Másodszor, a csávó egy szolgálaton kívüli zsernyák volt. A következő pillanatban hason feküdtem, a pofám teli a kocsma szőnyegével, és az egyetlen dolog, amit hallottam, egy hang volt a hátam mögött: „Megtámadtál egy rendőrt, te kis pöcs. Le vagy tartóztatva.” Amint ezt meghallottam, felugrottam és spurizni kezdtem. De a zsernyák utánam rohant, és bedobott valami rögbicselt, amivel padlóra küldött megint. Egy héttel később a bíróság előtt álltam, feldagadt ajkakkal és monoklikkal a szemeim körül. Szerencsére a büntetés csak pár font volt, amit még éppen ki tudtam fizetni. De az eset elgondolkodtatott: tényleg vissza akarok én menni a börtönbe? A bunyós időszakom ezzel véget ért. Amikor az öregem megtudta, hogy be akarok szállni egy zenekarba, felajánlotta, hogy segít erősítőt venni. A mai napig nem tudom, hogy miért: nehéz volt neki előteremteni már a kajáravalót is, nemhogy 250 fontos kölcsönt felvenni egy erősítőre és két hangfalra. De akkoriban nem hívhattad magadat énekesnek, ha nem volt saját cuccod. Még dobosnak is előbb mehettél el szerkó nélkül – és ezt még az én öregem is tudta. Úgyhogy levitt Birminghambe, George Clay zeneboltjába a Rum Runner nightclub mellé, és kiválasztottunk egy ötvenwattos VOX szerkót. Remélem, apám tudta, mennyire hálás voltam neki ezért. Elvégre még a zenét sem szerette, amit én éjjel-nappal hallgattam. Azt mondta: „Elárulok én neked valamit a Beatlesről, fiam. Öt percig sem fog tartani az egész. Nincsenek dallamaik. Azt a nyomorult ricsajt nem lehet a kocsmában énekelni.” Kiakadtam, hogy szerinte a Beatlesnek nem voltak dallamai. És a ›Tax-man‹? A ›When I'm Sixty-four‹? Süketnek kellett lenni hozzá, hogy ne értékelje az ember azokat a melódiákat. Nem tudtam megérteni, mi lehet az öregemmel a gond. Mindenesetre nem ellenkeztem – egy

pillanatig sem onnantól fogva, hogy kicsengetett kétszázötven fontot. Elég az hozzá, miután kiderült, hogy van saját cuccom, én lettem Mr. Kibaszott Népszerű. Az első bandát, amelyikbe elhívtak énekelni, Music Machine-nek hívták, és egy Mickey Bteeze nevű csávó vezette. Az „ambiciózus” nem volt épp jó jelző ránk: a nagy álmunk az volt, hogy egy kocsmában játszhassunk, és megkeressük a sörre valót. A gondok ott kezdődtek, hogy egy kocsmabeli fellépéshez tudni kellett volna játszani. Mi meg odáig sosem jutottunk el, hogy megtanuljuk, hogyan kell, mert folyton a kocsmában ültünk, és arról beszéltünk, hogy egyszer majd egy kocsmában játszunk, és megkeressük vele a sörrevalót. Amennyire én emlékszem, a Music Machine soha nem adott egyetlen koncertet sem. Pár hónapnyi céltalan semmittevés után aztán végre léptünk egyet: megváltoztattuk a nevünket. Onnantól kezdve a Music Machine-t The Approachnak hívták. Ez azonban semmit nem jelentett. Az összes tevékenységünk kimerült abban, hogy végtelen hosszan hangoltunk, aztán elkezdtem magas hangon énekelni, míg a többiek próbálták felidézni valami nyomi feldolgozáshoz az akkordokat. Viccből mondogattam is akkoriban: könnyű rájönni, hogy egy vágóhídon dolgozom, mert remek munkát végzek, ha szét kell trancsírozni olyan dalokat, mint például a › (Sitting on the) Dock of the Bay‹[xxii]. Viszont legalább tudtam tartani a hangfekvést, és ki tudtam úgy énekelni a magas hangokat, hogy nem törtek ki az ablakok, meg a helyi kanmacskák sem akartak barátkozni velem. Ez azért kezdetnek nem volt rossz. Ami technikai hiányosságom volt, azt lelkesedéssel pótoltam. A Birchfield Road-i osztályteremben rájöttem, hogy el tudom szórakoztatni az embereket, de ehhez fellépési lehetőségek kellettek volna. Az Approach viszont még egy próbát se nagyon tudott összehozni, nemhogy egy koncertet. Szóval ezért adtam fel a hirdetést a Ringway Musicnál. Az üzlet a Bull Ringben volt, egy óriási bevásárlóközpontban, ami épp akkor épült fel Birmingham közepén. Kibaszottul bántotta az ember szemét az a hely. Csak húgyszagú aluljárókon keresztül lehetett megközelíteni, ahol rablók, dílerek és csövesek tanyáztak állandóan. De ez senkit nem érdekelt: a Bull Ring egy új találkahely volt, úgyhogy mindenki oda járt. És az egészben a legjobb a Ringway Music volt, ahol egyébként nagyjából ugyanazt lehetett kapni, mint George Claynél. Az összes menő gyerek ott lógott előtte, bagóztak, sült krumplit ettek, és vitáztak a lemezekről, amiket épp akkor hallgattak. Úgy gondoltam, elég bekerülnöm ebbe a bandába, és kibaszottul sínen leszek. Úgyhogy megírtam a hirdetést, és pár héttel később be is kopogtatott hozzám Geezer. Na most, Geezer nem egy átlagos figura volt. Először is: soha nem beszélt csúnyán. Aztán folyton valami könyvet bújt, mondjuk a kínai költészetről vagy az ókori görög hadviselésről, vagy valami más nehézsúlyú szarságról. És húst sem evett. Egyetlenegyszer láttam, hogy húshoz nyúlt: amikor elakadtunk Belgiumban. Majdnem éhen haltunk, és valaki adott neki egy hot-dogot. Másnap kórházban volt. Ő meg a hús valahogy nem jöttek ki egymással – szóval nem rajongott a jó kis baconös szendvicsért…. Amikor megismertem, elég sokat füvezett is. Lementünk egy klubba, ő meg nekiállt a tudat rezdüléseiben megjelenő féreglyukakról vagy valami hasonló eszement faszságról beszélni. Ugyanakkor nagyon száraz humora volt. Mindig is rengeteget bohóckodtam vele, próbáltam elérni, hogy elveszítse a hűvös nyugalmát, és kitörjön belőle a nevetés. Ettől aztán én is beindultam, és órákon keresztül vihorásztunk. Geezer ritmusgitátozott a Rare Breedben, és egyáltalán nem csinálta rosszul. De ami még ennél is fontosabb: a Jézus-frizurájával és a Guy Fawkes-bajuszával nagyon illett a szerepébe. Ráadásul meg tudta venni magának a legújabb cuccokat is. Gimnáziumba járt, úgyhogy rendes munkája volt, könyvelőgyakornokként dolgozott az egyik gyárban. Szarul fizették, de valószínűleg így is többet keresett, mint én, pedig egy évvel fiatalabb is volt nálam. Szerintem minden pénzét ruhákra szórta el. Divat tekintetében semmi nem volt túlzás Geezer számára. Képes volt lejönni próbára cittomzöld trapéznadrágban és ezüst platformcsizmában, amire én

csak azt tudtam mondani: „Hogy a faszba vehetsz fel ilyesmit?” Megjegyzem, én magam sem voltam azért túl konzervatív az öltözködésben. Volt, hogy egy régi pizsamafelsőt húztam póló helyett, nyaklánc gyanánt meg felkötöttem egy zsinegre egy melegvízcsap fogantyúját. Meg kell hagyni, nem volt könnyű rocksztárnak öltözni, ha nem volt az embernek pénze – kellett hozzá fantázia. Ja, és soha nem hordtam cipőt, még télen sem. Ha megkérdezték, honnan veszem az „ihletet” divatügyben, azt válaszoltam: „Onnan, hogy egy mocskos, csóró gazember vagyok, és soha nem fürdök.” A legtöbben azt hitték, egyenesen a diliházból jövök. Ha viszont ránéztek Geezerre, azt gondolták: tuti, hogy zenekara van. Mindene megvolt hozzá. Annyira okos srác, hogy talán saját cége is lehetett volna, a nevével az ajtó fölött: Geezer & Geezer Ltd. De a leglenyűgözőbb mégis az volt benne, hogy tudott szöveget írni, mégpedig kibaszott erőteljes szövegeket háborúkról, szuperhősökről, fekete mágiáról és egy rakás más észbontó dologról. Amikor először megmutatta őket nekem, csak annyit mondtam: „Geezer, el kell kezdenünk saját dalokat írni, hogy használhassuk ezeket a szövegeket. Zseniálisak.” Nagyon jó barátok lettünk. Mindig emlékezni fogok arra a jelenetre, amikor a Bull Ring körül mászkáltunk 1968 tavaszán vagy talán kora nyáron, és egyszer csak megjelent a semmiből egy hosszú, göndör szőke hajú csávó a legszűkebb nadrágban, amit valaha is láttam, és hátba vágta Geezett. – A kibaszott Geezer Butler! Geezer megfordult, és azt mondta: – Rob! Hogy s mint, öregem? – Hát… lehetne rosszabb is. – Rob, ez itt Ozzy Zig – mutatott be Geezer. – Ozzy, ez itt Robert Plant. A Band of Joy énekese volt. – Ó, igen – mondtam, ahogy felismertem az arcot. – Voltam az egyik koncerteteken. Kibaszottul zseniális a hangod, öregem. – Kösz – válaszolta Plant, majd megvillantott egy nagy, sármos mosolyt. – Szóval, mire készülsz mostanában? – kérdezte Geezer. – Ha már így kérded, felajánlottak egy munkát. – Klassz. Melyik banda? – A Yardbirds. – Uúú! Gratulálok, öregem, ez nagy dolog. De hát nem oszlottak fel? – De igen, viszont Jimmy – tudod, a gitáros, Jimmy Page – még megvan. Meg a basszusgitáros is. És szerződéses kötelezettségeik vannak Skandináviában, úgyhogy össze akarnak hozni valamit. – Ez nagyszerű – így Geezer. – Hát, hogy őszinte legyek, nem vagyok biztos benne, hogy elvállalom a melót – mondta Plánt a vállát vonogatva. – Elég jól mennek a dolgaim itt is, tudod? A helyzet az, hogy épp most hoztam össze egy új zenekart. – Ó, őőő… az király – felelte Geezer. – Mi a neve? – Hobbstweedle – mondta Plant. Később, amikor Plant elköszönt, megkérdeztem Geezert, hogy szerinte is teljesen meghülyült-e a csávó. – Komolyan képes lenne feláldozni egy Jimmy Page-dzsel közös bandát ezért a Hobbs-szirszarért? – mondtam. Geezer megvonta a vállát. – Szerintem csak aggódik, hogy nem fog működni a dolog – felelte. – De elvállalja, ha megváltoztatják a nevüket. Nem hívhatják magukat túl sokáig New Yardbirdsnek. – A kibaszott Hobbstweedle-nél még az is jobb. – Ebben igazad van.

Ha Geezetrel volt az ember, nem ment ritkaságszámba, hogy olyan alakokkal találkozott, mint Robert Plant. Úgy tűnt, mindenkit ismer. A menő fickók bandájába tartozott, úgyhogy a legjobb bulikba járt, a legjobb drogokat nyomta, és a legjobb arcokkal lógott együtt. Döbbenetes élmény volt vele lenni, nagyon élveztem, hogy a részese lehetek ennek. Mégis beárnyékolta a dolgot egy nagy gond: a bandánk, a Rare Breed szar volt. Amikor csatlakoztam, éppen úgy döntöttek, hogy „kísérletezni” fognak: furcsa díszleteket és egy stroboszkópot is használtak, mintha ők akarnának a következő Pink Floyd lenni. Na most, azzal semmi gond nem volt, hogy ők akartak a következő Pink Floyd lenni – később nagy élvezettel nyeltem le pár agymosó tablettát az ›Interstellar Overdrive‹ hallgatása közben –, csak éppen nem tudtuk megvalósítani. A Pink Floyd a gazdag egyetemisták zenéje volt, mi meg azoknak a szöges ellentétei voltunk. Úgyhogy a Raie Breed nem tartott semerre, és ezt mi Geezerrel mind a ketten tudtuk is. Az összes próbánk azzal telt, hogy azon vitatkoztunk, mikor kellene következnie a bongó-szólónak. És a legrosszabb az egészben az volt, hogy játszott a zenekarban egy csávó, aki Bricknek hívta magát, és kicsit úgy próbált kinézni, mint egy San Franciscó-i hippi. – Brick egy fasz – mondogattam Geezernek. – Á, rendben van a srác. – Nem. Brick egy fasz. – Állj már le, Ozzy. – Ez a Brick, ez egy fasz. És így tovább. A banda többi tagjával jól kijöttem. De mivel Brick is a képben volt, és én is egyre jobban kibuktam, a Rare Breed napjai meg voltak számlálva. Még Geezer is kezdte elveszteni a türelmét egy idő után. Az egyetlen koncert, amit fel tudok idézni ezekből az időkből – és úgy hiszem, ez pont a Rare Breeddel volt, de lehetett más néven, más tagokkal is, mert a zenekari felállások akkoriban nagyon gyakran változtak –, a birminghami tűzoltóállomás karácsonyi buliján volt. A közönség két tűzoltóból, egy vödörből és egy létrából állt. Egy fél korsó sörre valót kerestünk vele, amit aztán eloszthattunk hatfelé. De a buli mégis nagy hatást gyakorolt rám, ugyanis ez volt az első alkalom, hogy lámpalázat éreztem. És, a pokolba is, kurvára kondenzcsíkos lett az alsógatyám. Ha úgy fogalmazok, hogy stresszelni szoktam a fellépések előtt, az olyan, mintha azt mondanám: ha rádobnak valakire egy atombombát, az egy kicsit fáj. Kővé dermedtem, amikor felmentem a kibaszott színpadra. Izzadtam. Száraz volt a szám. Remegett a lábam. Zakatolt a szívem. Reszketett a kezem. Kis híján szó szerint összepisáltam magam. Soha életemben nem éreztem ilyesmit korábban. Emlékszem, legurítottam előtte egy sört, hogy megnyugodjak egy kicsit, de nem használt. Húszat is megihattam volna, ha van elég pénzem. Végül elbrekegtem pár számot, aztán sikerült elfüstölni az egyik hangszórót a ládámban, úgyhogy elhúztunk haza a faszba. Az öregemnek nem szóltam a hangszóróról, csak kicseréltem arra, ami a rádiós lemezjátszójában volt. Majd veszek neki egyet, ha lesz munkám – mondtam magamnak. És úgy nézett ki, hogy találnom is kell valami munkát, mert a tűzoltóállomáson adott koncertünk alapján semmi esély nem volt rá, hogy jutok valamire a zeneiparban. Pár nappal később elhatároztam, hogy felhagyok az énekléssel. Emlékszem, azt mondtam Geezernek a kocsmában: – Elegem van, öregem, ez így nem vezet sehová. Geezer a szemöldökét ráncolta és malmozott. Aztán csüggedten azt mondta: – Előléptetést ajánlottak a munkahelyemen. Én leszek a harmadik ember a könyvelési osztályon. – Nos, akkor ennyi, nem? – kérdeztem.

– Asszem. Megittuk a piánkat, kezet ráztunk, és mindketten elindultunk a magunk dolgára. – A viszontlátásra, Geezer – mondtam. – Légy jó, Ozzy Zig. Kopp-kopp. Kidugtam a fejemet a nappali függönyei közt, és egy gyanús külsejű, hosszú hajú, bajuszos csávót láttam a ház ajtaja előtt álldogálni. Mi a fasz ez, déjà vu? De nem, nem az volt, a frizura meg a szőr ellenére ez a gyerek egyáltalán nem úgy festett, mint Geezer. Úgy nézett ki, mint egy… hajléktalan. És egy másik figura is állt mellette. Neki is hosszú haja volt, a felső ajka fölött pedig akkora bajusza, mint egy óriási görény. De magasabb volt, és kicsit úgy nézett ki, mint… Nem, az lehetetlen – gondoltam. Nem ő. A hátuk mögött az utcán egy öreg, kék Commer furgon állt, nagy, rozsdás lyukkal a kerekek fölött, és kopott „Mythology” felirattal az oldalán. – JOHN! Nyisd ki az ajtót! – Nyitom már! Pár hónap telt el azóta, hogy kiszálltam a Rare Breedből. Immár húsz voltam, és minden reményt feladtam, hogy énekes leszek, vagy hogy kijutok Astonból. Hangcucc ide vagy oda, nem fog megtörténni – mondogattam. Meggyőztem magamat, hogy még próbálkozni sincs értelme, mert csak belebukhatok, ahogy az iskolába, a munkába és minden másba is, amivel próbálkoztam. „Nem vagy jó énekes – mondtam magamnak. – Még csak hangszeren sem játszol, akkor meg mit remélhetnél?” Megalapítottam Önsajnálat Városát a Lodge Road 14.-ben. Már beszéltem is róla a mutterommal, hogy próbálja meg visszaszerezni a régi állásomat a Lucas üzemben, ő pedig azt mondta, megnézi, mit tehet. És szóltam a Ringway Music tulajdonosának is, hogy vegye le az „OZZY ZIG BANDÁT KERES” táblámat. Kibaszott hülye név volt amúgy is – jól mondta Geezer. Egyszóval semmi magyarázat nem volt tá, hogy miért áll kedden este kilenckor két hosszú hajú csávó az ajtóm előtt. Talán Geezer haverjai? A Rare Breedhez van valami közük? Nem számított. Kopp-kopp. Kopp-kopp. Kopp-kopp-kopp-kopp. Kinyitottam a tolózárat, és kitártam az ajtót. Kínos csend következett. Aztán az alacsonyabbik, ápolatlanabb csávó azt kérdezte: – Te vagy… Ozzy Zig? Mielőtt válaszolhattam volna, a nagyobbik srác előrehajolt, és rám hunyorgott. Most már biztosan tudtam, ki az. És ő is tudta, ki vagyok. Én megdermedtem. Ő felsóhajtott. – A kurva életbe – mondta. – Hát te vagy az. Nem akattam elhinni. A fazon az ajtóm előtt Tony Iommi volt: a jóképű srác egy évvel fölülem a Birchfield Roadról, aki egyszer behozta karácsonykor az iskolába az elektromos gitárját, és olyan zajt csapott, hogy őrületbe kergette a tanárokat. Vagy öt éve nem láttam már, de hallottam róla. Afféle astoni legendává vált, mióta otthagyta a sulit. Minden kölyök tudta, ki ő. Ha valakivel egy bandában akart lenni mindenki, az Tony Iommi volt. Sajnálatos módon ő azonban nem érezte ugyanezt velem kapcsolatban. – Gyerünk, Bill – mondta a hajléktalan kinézetű alaknak. – Csak az időnket pazaroljuk. Menjünk. – Állj, állj – felelte Bill. – Ki ez a srác? – Megmondom én neked: a neve nem „Ozzy Zig”. És nem is énekes. Ez Ozzy Osbourne, és egy idióta. Gyerünk, tűnjünk el innen. – Várjatok egy percet – szóltam közbe. – Honnan tudtátok meg a címemet? Honnan tudtok Ozzy Zigről? – „Ozzy Zig bandát keres” – vonta meg a vállát Bill.

– Hónapokkal ezelőtt szóltam nekik, hogy szedjék le azt a kibaszott hirdetést. – Nos, akkor el kéne menned újra szólni, mert ma is ott volt. – A Ringway Musicban? – A kirakatban. Próbáltam leplezni az elégedettségemet. – Tony – mondta Bill. – Nem adhatnánk egy esélyt ennek a stácnak? Normálisnak tűnik. – Adjunk neki egy esélyt? – Tony már elvesztette a türelmét. – Ő volt az iskola bohóca. Én nem alapítok zenekart ezzel a kibaszott idiótával. Nem jutott eszembe semmi, úgyhogy csak álltam ott, és a cipőmet bámultam. – Nem lehetünk ennyire válogatósak, Tony – szisszent fel Bill. – Ezért jöttünk, nem? De Tony csak fújt egyet, és elindult vissza a furgonhoz. Bill megrázta a fejét, aztán fám nézett, és megvonta a vállát, mintha csak azt mondaná: „Bocs, pajtás. Többet nem tehetek.” Úgy tűnt, ennyi. De ebben a pillanatban valami szemet szúrt. Tony jobb keze volt az. Valami nem volt rendben vele. – Te jó kurva élet, Tony – mondtam. – Mi történt a kezeddel? Mint kiderült, nem én voltam az egyetlen, akinek meggyűlt a baja a munkával, miután tizenöt évesen kicsaptak az iskolából. Míg én az ipari zsírtalanítógéppel mérgeztem és dudák tesztelésével süketítettem magam, Tony lemezipari szakmunkástanonc lett. Mint később elmesélte, a betanítása nagyjából abból állt, hogy megmutatták neki, hogyan kell használni az elektromos hegesztőt. Na most, ezek az elektromos hegesztők, ezek kibaszott halálos holmik. A legnagyobb rizikófaktor az, hogy ultraibolya-sugárzás éri a munkást, ami szó szerint leolvasztja a bőrt még azelőtt, hogy megérezné az ember – vagy lyukat éget a szemgolyóba. Bele lehet halni meló közben egy elektromos sokkba is, vagy végezheti a delikvens mérgezéssel, annak a toxikus rozsdamentesítő szarságnak köszönhetően, amit a panelekre raknak. Na szóval, Tony nappal ezt a hegesztői munkát végezte, éjszakánként pedig a Rocking Chevrolets tagjaként játszott klubokban, várva a nagy lehetőséget. Mindig is tehetséges volt, de így, hogy minden este azokat a Chuck Berry-, Bo Diddley- és Eddie Cochran-számokat nyomta, kibaszott gyilkos gitáros lett. Végül egy ügynök ki is szúrta, és felajánlott neki egy komoly melót odaát, Németországban, úgyhogy Tony úgy döntött, felmond a gyárban. Azt hitte, sikerült, megcsinálta. Aztán minden rosszra fordult. Amikor Tony az utolsó napját töltötte a műhelyben, hiányzott az a csávó, akinek a dolga lett volna a fémet kivágni egy présgéppel a hegesztés előtt. Így Tonynak kellett ezt is megcsinálnia. Máig sem tudom, pontosan mi történt – Tony nem tudta, hogyan kell helyesen használni a gépet, vagy baja volt a masinának, netán valami más –, de az a kibaszott nagy fémprés leszakította a jobb kezén a középső és a gyűrűsujja utolsó perceit. Tony balkezes, úgyhogy ezekkel az ujjaival a húrokat fogta le. Még most is kiráz a hideg, ha rágondolok. Elképzelhetetlen, milyen szörnyű lehetett: minden véres volt, a munkatársai kiáltozva csúsztak-másztak a padlón, hogy megtalálják az ujjperceit, aztán az orvosok bejelentették a sürgősségi osztályon, hogy Tony soha többet nem lesz képes zenélni. Többtucatnyi specialistát keresett meg a következő hónapokban, és mind ugyanazt mondta: „Fiam, te már többet nem játszol rock 'n' roll zenekarban, ez a kibaszott történet vége, találj ki valami mást.” Azt hitte, hogy vége van, örökre. Olyan lehetett, mintha engem torkon lőttek volna. Tony a baleset után hosszú ideig szörnyű depresszióval küszködött. Azt se tudom, hogyan volt ereje egyáltalán kikelni az ágyból reggelente. Aztán egy nap a régi művezetője mutatott neki egy lemezt Django Reinhardttól, a belga cigány gitárostól, aki két ujjal fogta le a hangokat a szólóiban, mert a többit elvesztette egy tűzben. Tony pedig azt mondta: ha Django meg tudja csinálni, akkor én is. Először megpróbált jobb kézzel játszani, de az nem ment. Visszaváltott a bal kezére, és próbálta csak két ujjal lefogni

a húrokat, de ez a verzió sem tetszett neki. Végül aztán kitalálta, mit kéne tennie. Csinált két gyűszűt egy megolvasztott Fairy Liquid-es flakonból a sérült ujjaira, lecsiszolta őket nagyjából akkorára, amekkorák az ujjpercei voltak, és apró bőrdarabokat ragasztott a végükre, hogy jobban le tudja fogni a hangokat. Végül pedig egy kicsit meg is lazította a húrokat, hogy ne kelljen annyira erősen nyomnia őket. Aztán újra megtanult gitározni egészen az alapoktól, pedig két ujjával semmit nem érzett. A mai napig nem tudom, hogy csinálja. Akárhova megy, mindig van nála egy zsáknyi házi készítésű gyűszű és bőrdarabka, és mindig tart kéznél egy forrasztópákát is az apróbb igazításokhoz. Akárhányszor játszani látom, mellbe vág, hogy mennyi mindenen kellett felülkerekednie. Hatalmas, félelemmel vegyes tiszteletet érzek Tony Iommi iránt emiatt. Ugyanakkor furcsamód úgy gondolom, hogy a baleset a segítségére is volt, mert amikor újra megtanult játszani, olyan különleges stílust alakított ki, amit senki nem tudott lemásolni. Pedig kibaszottul igyekeztek. A baleset után Tony egy Rest nevű zenekarban játszott, de nem adta bele szívét-lelkét. Úgy gondolta, hogy a Brumbeat körüli felhajtás baromság, és ki akart törni Astonból, úgyhogy amikor a Mythology zenekar elhívta egy meghallgatásra, fel Carlisle-ba, úgy húzott el, mint a villám. Még a Rest énekesét is rábeszélte, hogy menjen fel vele. Amikor a mythologys srácok meghallották őket együtt nyomulni, azonnal leigazolták mindkettejüket. Aztán pár hónap múlva a Mythologyból kiszállt a dobos, úgyhogy Tony felhívta a régi cimboráját, Bill Wardot is Astonban, ő pedig szíves- örömest vállalta a melót. Sosem voltam Mythology-koncerten, de azt mesélték róluk, hogy amerre jártak, ott kő kövön nem maradt: mocskos, súlyos, mocsári blues-hangzással nyomultak, és olyan zenekaroktól játszottak feldolgozásokat, mint a Buffalo Springfield, a Jimi Hendrix Experience vagy a John Mayall & the Bluesbreakers, ahol egyébként akkortájt éppen Eric Clapton volt az új gitáros, miután otthagyta a Yardbirdst, megadva ezzel a nagy esélyt Jimmy Page-nek. Klasszikus korszaka volt ez a rock and rollnak, és a Mythologynak nagyon futott a szekere. A banda nagyon hamar masszív rajongótábort szerzett magának Cumberlandben, mindenfelé telt ház előtt játszottak, és olyan előadókkal léptek fel, mint Gary Walker a Walker Brothersből. Egy idő után azonban problémáik akadtak a törvénnyel. Így ment ez akkoriban, ha hosszú hajat, bajuszt és szűk bőrnadrágot viseltél. Az első alkalommal azért kapták el őket, mert a gépjárműadó-matrica helyett egy Newcastle Brown Ale címkéjét ragasztották a turnébuszukra. A következő ügyük azonban már sokkal komolyabb volt, és ki is csinálta őket: lebukott a drogdílerük, aki egyébként egy leedsi diák volt, ha jól emlékszem. A zsaruk összeírtak egy listát a klienseitől, aztán házkutatási engedélyt kértek, és razziát tartottak a Mythology tagjainak lakásában a carlisle-i Compton House-ban. Ez bizony nagyon rossz hír volt. Mind a négy tagot elítélték marihuána birtoklásáért. Ma már ez nem tűnik olyan nagy sztorinak, de akkoriban kibaszott durva dolog volt. Nem is annyira a büntetés miatt – mindannyian bűnösnek vallották magukat, így csak tizenöt fontot kellett fizetniük fejenként –, hanem azért, mert innentől meg voltak bélyegezve. Senki nem szervezett le olyan zenekart, amelyiknek drogügye volt, mert az ilyen srácokat zűrös alakoknak tartották. És senki nem akart a törvénnyel packázni, mert bevonhatták a működési engedélyét. 1968 nyarára a Mythology bulijai annyira megritkultak, hogy egy vasa sem volt a tagoknak. Még kajára is alig jutott nekik. Tonynak és Billnek két választása maradt: vagy feladják a főállású zenélést, és rendes állást keresnek Carlisle-ban, ahogy a zenésztársaik is tervezték, vagy visszahúzzák a belüket Astonba, ahol élhetnek a családjukkal, míg megpróbálják megmenteni a karrierjüket. Astont választották, így kerültek végül oda az ajtóm elé. Ötletem sincs, mit mondhattam Tonynak aznap este a házunk előtt, amivel rávettem, hogy gondolja meg magát, és adjon nekem egy esélyt. Az valószínűleg szerepet játszott benne, hogy

volt saját cuccom. És talán belátta, hogy eltelt öt év a suli óta, és mindketten sokkal érettebbek lettünk. Jó, én valószínűleg nem lettem annyira érett, de legalább nem akartam soha többet visszamenni sem a börtönbe, sem melózni. Szerintem Tony is így volt ezzel a drogügye meg az üzemi balesete után. És bár a szülei tisztességes megélhetést tudtak biztosítani – volt egy kis sarki boltjuk a Park Lane-en –, hozzám hasonlóan kilátástalan volt a jövője, amikor elhagyta a Birchfield Roadot. Zene nélkül mindketten baszhattuk. És Bill is segített lenyugtatni Tonyt. Bill a legkedvesebb fazon, akit csak ismétek. Mint arra hamarosan rájöttem, fenomenális dobos, de egyben nagyon megbízható, gyakorlatias srác is. Erre már az öltözködéséből rá lehetett jönni: Geezer tökéletes ellentéte volt divat szempontjából. Ha nem ismerte az ember, simán azt hitte volna, hogy egy kartondobozban lakik az M6-os autópálya padkáján. Ráadásul nem is változott, amióta ismerem. Van is erről egy jellemző történetem. Évekkel később először utaztam vele együtt egy Concorde-on. Késett. Ott ültem a fedélzeten, és azon gondolkoztam, hogy hol a faszban lehet, amikor egyszer csak belépett egy tata- kabátban, két tescós szatyorral a kezében, amik tele voltak dobozos ciderrel. Végigmértem, és azt mondtam: – Bill, te nem tudtad, hogy a Concorde-on lehet italt kérni? Nem kell tescós cidert magaddal hozni! – Ó, hát nem akarok nekik gondot okozni – felelte. Na, hát ez Bill Ward. Miután Tony egy kicsit megenyhült, az éjszaka hátralevő részét a furgon hátuljában töltöttük, cigiztünk, sztorizgattunk a börtönről, Carlisle-ról, drograzziákról, levágott ujjakról, Mr. Jonesról az iskolából, meg arról, hogyan kell vágóhídi pisztollyal tehenet ölni, és hogy milyen blueslemezeket hallgattunk az utóbbi időben. Aztán elkezdtük megtervezni a következő lépésünket. – Mindenekelőtt szükségünk lesz egy névre és egy basszusgitárosra – mondta Tony. – Nem tudok egy basszusgitárost sem – feleltem. – Viszont ismerek egy Geezer nevű srácot, aki ritmusgitározik. Tony és Bill rám nézett. Aztán egymásra. – Geezer Butler? – kérdezték kórusban. – Az a csávó teljesen kész van – mondta Bill. – Amikot utoljára láttam, önkívületi állapotban bóklászott a Midnight Cityben. – Azért, mert Geezer fejben már most is rocksztár – válaszoltam. – Ami nem is baj, sőt. És nem eszik húst, amin spórolhatunk, ha turnézunk. És képzett könyvelő is. – Ozzynak igaza van – mondta Tony. – Geezet jó srác. – Holnap átmegyek hozzá, és megkérdezem, hogy vállalja-e a melót – feleltem. Szüksége lesz egy kis időre, hogy megtanuljon bőgőzni, de hát mennyire lehet az nehéz? Csak négy kibaszott húr. – És mi legyen a névvel? – kérdezte Tony. Egymásra néztünk. – Kéne adnunk magunknak pár nap gondolkodási időt – mondtam. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én el szoktam vonulni egy különleges helyre, ha ilyen fontos ügyben van szükségem ihlette. Még sosem hagyott esetben. 48 órával később bejelentettem: „Megvan!” – Attól a gyanús tyúktól kaphattad el, akit a múlt éjjel döngettél meg – mondta Geezer. – Elzöldült már a bránered? Tony és Bill belevihogott a tányérjába. Egy piszkos kis bisztróban ültünk Astonban, egg and chipset[xxiii] ettünk. Eddig remekül kijöttünk egymással. – Nagyon vicces, Geezer – mondtam, megrázva felé a tojáscafatokkal teli villámat. – A zenekarunk nevére gondoltam.

A heherészés abbamaradt. – Mondd akkor – szólt Tony. – Nos, ültem a budin tegnap éjjel, és… – Az volna az a különleges hely? – fröcsögte Bill. Megrágott tojásdarabok röpködtek és HP-szósz[xxiv] spriccelt a szájából. – Miért, mit gondoltál, hova a faszba megyek, Bill? – kérdeztem vissza. – Babilonba, Szemirámisz kibaszott Függőkertjébe? Szóval, ülök a budin, próbálok megszabadulni egy III. Richard-forma[xxv] csokifigurától, ami az utolsó ujjpercével csüng rajtam… Geezer felsóhajtott. – …és nézem a polcot velem szemben. Ott volt rajta a mutterom hintőporos doboza. Imádja azt a cuccot. Ha azután megyek be, hogy ő fürdött, olyan, mintha a kibaszott Mikulás műhelyében lennék. Na mindegy, szóval erről az olcsó hintőporról van szó, aminek az oldalán fekete-fehér pöttyök vannak… – A Polka Tulkról – mondta Tony. – Pontosan – feleltem. – Polka Tulk! – Vigyorogva néztem körbe a bandán. – Kibaszott zseniális, mi? – Nem értem – mondta Bill, még mindig teli szájjal. – Mi köze a mutterod büdös hónaljának a zenekarunkhoz? – A Polka Tulk Blues Band! – válaszoltam. – Ez a nevünk! Az asztaltársaság annyira elcsendesedett, hogy szinte hallani lehetett, ahogy gőzölög előttünk a négy csésze tea. – Van valakinek jobb ötlete? – kérdezte Tony. Csend. – Akkor eldöntöttük – mondta. – Mi vagyunk a Polka Tulk Blues Band, Ozzy mutterjának büdös hónalja tiszteletére. – Hé! – feleltem. – Elég ebből! Nem tűrök el még egy rossz szót a mutterom büdös hónaljával kapcsolatban! Bill mennydörögve röhögött, így még több tojásdarab és szósz röpült ki a szájából. – Állatok vagytok ti ketten – mondta Geezer. De nem a név volt az egyetlen dolog, amiről döntenünk kellett. Szavazásra bocsátottuk azt is, hogy kell-e több tag a zenekarba. Végül abban állapodtunk meg, hogy a dalok, amiket játszani fogunk – mocskos, súlyos, déli bluesban gondolkodtunk –, jobban működnek egy nagy rakás hangszerrel, úgyhogy a teljesebb hangzás érdekében használhatnánk egy szaxofonost és egy slide-gitárost. Tony ismert egy Alan Clark nevű szaxofonost, nekem pedig volt egy iskolai haverom, Jimmy Phillips, aki tudott üvegnyakkal játszani a gitáron. Őszintén szólva le akartuk másolni a Fleetwood Mac felállását is, akiknek a második albuma, a ›My Wonderful‹ épp akkor jelent meg, és mindannyiunkat padlóra küldött. Tonyra különösen nagy hatással volt a Fleetwood Mac gitárosa, Peter Green. Akárcsak előtte Clapton, Green is a John Mayall & the Bluesbreakers-szel játszott egy ideig, de eddigre már saját jogon volt mindenható rockisten. Úgy tűnt, a gitárosok így futnak be: csatlakoznak egy bejáratott névhez, aztán lelépnek, hogy a saját projektjük élére álljanak. Szerencsénkre Tony a sérülése miatt pont akkor tűnt el a piacról, amikor egy nagy név be akarta kampózni. Az ő veszteségük számunkra nyereség volt. Azon a hétvégén összejöttünk egy közösségi házban Six Waysben, Aston egyik régi, szarabb részén, hogy megtartsuk az első próbánkat. Egy gond volt csak: alig hallottuk a cuccunkat az A34-es út aluljárójának zajától. Tovább súlyosbította a helyzetet, hogy a kibaszott aluljáró fölé építettek még egy körforgalmat is, ahol autók és teherkocsik köröztek állandóan. Akkoriban annyi betont öntöttek le Astonban, hogy nyugodtan vehettünk volna pár szőrmesapkát, és elkezdhettük volna masírozni, mint az oroszok a Vörös téren. Úgy értem, kibaszott szürke volt

az a hely anélkül is, hogy még több kibaszott szürkét adtak volna hozzá. Hogy egy kicsit feldobjam a hangulatot, az egyik éjszaka ki is mentem egy festékszóróval – megittam már addigra pár sört –, és „dekoráltam” egy kicsit. Többek között azt is felírtam egy falra a körforgalom mellett, hogy „Fémes üresség”. Fasz tudja, mi járhatott a fejemben. A próbák egyébként jól mentek, figyelembe véve, hogy soha korábban nem énekeltem normális zenekarban. Alapvetően úgy zajlott a dolog, hogy a srácok jammelgettek, aztán Tony egy bólintással jelezte, ha úgy gondolta, hogy énekelnem kéne. Szöveg gyanánt mindenféle baromságot löktem, ami épp az eszembe jutott. Geezernek sem volt egyszerű dolga. Nem volt elég zsetonja akkoriban, hogy vegyen egy basszusgitárt, úgyhogy a Telecasteréből igyekezett kihozni a legjobbat, amit tudott – viszont egy normál gitárra meg nem lehet basszushúrokat rakni, mert úgy eltörne a nyaka. Szerintem Tony-nak eleinte voltak kétségei Geezerrel kapcsolatban, de aztán kiderült, hogy kibaszott jó basszer, egy istenadta tehetség. És a banda összes többi tagjánál jobban hasonlított egy rocksztárra. Az első koncertünk fent, Carlisle-ban volt, Tony régi mythologys kapcsolatainak köszönhetően. Ez azt jelentette, hogy fel kellett autóznunk kétszáz mérföldet az M6-oson Tony furgonnak nevezett, öreg, rozsdás szarkupacával. Na most, az autópálya folyton véget ért, aztán meg újrakezdődött, mert nem fejezték be az aszfaltozását, a furgon felfüggesztése pedig a dinoszauruszokkal együtt pusztult még el, így akárhányszor kanyarodtunk, mindannyiunknak az ellenkező irányba kellett dőlni, hogy a sárvédőív ne dörzsölődjön össze a kerékkel. Hamarosan rájöttünk, hogy lehetetlen az ellenkező irányba dőlni kanyarban, úgyhogy az égő gumi rettenetes bűze folyamatosan dőlt az utastérbe, mindenfelé szikrák repkedtek, és a kegyetlen datáló zajt is hallgatni kellett, ami azzal járt, hogy a kerék szép fokozatosan egy kibaszott nagy lyukat vájt a karosszériába. Mondtam is Tonynak, még jó, hogy tudja, hogyan kell használni egy hegesztőgépet. A másik gond az ablaktörlővel volt. Nem működött. Na jó, egy ideig működött, de úgy szakadt az eső, hogy mire Staffordba értünk, kipurcant. Úgyhogy Tonynak félre kellett húzódnia, míg mi Billel kidugtunk egy zsineget az ablakon, hozzákötöttük az ablaktörlőhöz, majd behúztuk a másik ablakon. Úgy tudtuk törölgetni a szélvédőt, hogy én meghúztam a zsinór egyik végét, aztán Bill meg a másikat. Egész úton ezt csináltuk, egészen Catlisle-ig. De megérte a nyolcórás furikázás. Amikor végre megérkeztünk, nem tudtam levenni a szemem az első hivatalos bulink szórólapjáról. Ez volt ráírva: A C.E.S. PROMOTIONS bemutatja… 1968 – Tánc tinédzsereknek és fiataloknak Carlisle-i Megyeház Bálterme Augusztus 24., szombat, 19.30-tól 23.30-ig Az izgalmas új zenekar Birminghamből: a POLKA TULK BLUES BAND (a MYTHOLOGY egyik volt tagjával) plusz CREEQUE Non-stop tánc (Belépő 5/-) Ez az, mondtam magamnak.

Végre megtörténik. A buli fantasztikus volt, eltekintve attól, hogy majdnem összecsináltam magamat a lámpaláztól. A bajok utána kezdődtek. Pakoltuk el a cuccunkat – mert egy roadot megfizetni luxus volt, amit nem engedhettünk meg magunknak –, amikor egy hatalmas nagydarab, rőt vörös hajú, pattanásos arcú csávó odajött hozzám. A kezében söröskorsó volt, az oldalán egy gnóm kinézetű csaj. – Hé, te – kezdte. – Tetszik a csajom? – Hogyan? – kérdeztem. – Hallottad. Tetszik a csajom? Nézted. Szóval kipróbálnád, mi? – Összekeversz valakivel. Nem néztem én semmit és senkit. – Őt nézted. Láttam. A saját két kibaszott szememmel. Elvinnéd egy körre, mi? Eddigre a csávó már olyan közel állt hozzám, hogy éreztem a verejték szagát a pólóján. Egy óriás volt, a feje akkora, mint egy kibaszott üllő. Még az én régi cimborámnál, a Birchfield Road-i bokszolónál is nagyobbra nőtt. És nem volt kiút. Pontosan tudtam, mi fog történni. Vagy azt mondom: „Nem, öregem, komolyan, nem jön be a csajod”, és ő azt válaszolja: ,Azt mondod, ronda, te Brummie[xxvi] geciláda?”, aztán letépi a fejem. Vagy azt mondom: „Vicces, hogy ezt mondod, mert épp azon gondolkoztam, milyen jó is lenne elvinni egy kicsit sétálni a barátnődet”, és ő azt feleli: „Gondoltam én, te Brummie geciláda”, aztán letépi a fejem. Baszhattam mindkét esetben. Aztán támadt egy ötletem: esetleg ha valaki mást is bevonok, az enyhíti a feszültséget. – Hé, Bill – kiabáltam át a színpad túloldalára. – Gyere már ide egy pillanatra, légy szíves! Bill zsebre tett kézzel, fütyörészve átsétált. – Mi van, Ozzy? – Meg akarod dugni a csaját? – kérdeztem, rámutatva a szóban forgó gnómra. – Mi? – Ezt a tyúkot itt. Rossz ringyónak tartod, vagy lezavarnál vele egy menetet? – Ozzy, meg vagy te örülve, basz… Ekkor kattant be végleg a csávó. Felüvöltött, eldobta a korsóját – mindenfelé fröcskölt a sör, és röpültek az üvegszilánkok –, és felém lendült, én viszont kitértem előle. Ó-ó, gondoltam, ebből nagy baj lehet. Ekkor megpróbált bemosni egyet Billnek, aki olyan képet vágott, mintha hozzákötözték volna egy vasúti sínhez, amin épp a Flying Scotsman[xxvii] robog felé. Ekkor már biztos voltam benne, hogy egyikünk vagy mindkettőnk kórházban tölti a következő hónapot – de nem számoltam vele, hogy Tony is ott van. Látta, mi történik, odarohant a vörös óriáshoz, meglökte, és megmondta neki, hogy hagyja abba a baszakodást. Na most, Tony kisebb volt a vörös fickónál, sokkal kisebb, de elképesztően bunyózott. A vörös fazon persze ezt nem tudta, úgyhogy a torkának ugrott. Birkóztak egy kicsit, a vörös bevitt pár ütést, de aztán Tony telibe kapta az arcát, és ütötte tovább – bumm-bumm-bumm-bumm-bumm-bumm! – egészen addig, amíg a csávó el nem indult lefelé, mint a Titanic. Daaaaajng! Tátott szájjal néztem, ahogy Tony kifázta a fájdalmat az ökléből, letörölte a vért az arcáról, aztán csendben elkezdte tovább pakolni a cuccát. Senki nem szólt egy szót sem. Később, a furgonban ülve, útban a következő bulinkra Workingtonba, megköszöntem neki, hogy megmentette a seggünket. Csak elhessegetett, és azt mondta, ne is emlegessem többet a dolgot. Bill viszont egy hétig nem beszélt velem. Nem mondhatom, hogy hibáztatom érte. Mikor visszaértünk Astonba, Tony azt mondta, elégedetlen Alannel és Jimmyvel. Jimmy

túl sokat baszakodott a próbákon, szaxofonossal meg nem volt értelme dolgozni, ha egyszer nem volt teljes fúvósszekciónk. Teljes fúvósszekciót pedig senki nem akart – akkor kapásból egy emeletes buszra is szükségünk lett volna, és soha egy buznyákot sem keresünk, miután megosztjuk a bevételt egy tucat harsonással és trombitással. Úgyhogy ennyi volt: Alan és Jimmy távozott, a Polka Tulk Blues Band négytagú zenekar lett. De Tony még mindig nem volt elégedett. – A névvel van bajom – mondta egy próba szünetében. – Szar. – Mi a gond vele? – ellenkeztem. – Akárhányszor meghallom, csak téged látlak magam előtt, térdig letolt gatyával, szarás közben. – Hát akkor találjatok ki valamit – mondtam sértődötten. – Én éppenséggel gondolkodtam ezen egy kicsit, és van egy ötletem – jelentette be Bill. – Halljuk – felelte Tony. – Úgy kell elképzelni, hogy egy nagy poszterre van felírva. Mondjuk egy hirdetőtáblára, vagy ilyesmi. – Már el is képzeltem – mondta Tony. Bill nagy levegőt vett. Aztán azt mondta: – Earth. Tony és Geezer egymásra néztek, és megvonták a vállukat. Én ezt figyelmen kívül hagytam, és úgy tettem, mint aki megijedt. – Jól vagy, Bill? – kérdeztem, összehúzva a szememet. – Remekül vagyok. Hogy érted? – Biztos vagy benne? – Persze, kurvára biztos vagyok. – Csak mert… Úgy tűnt, mintha okádtál volna egyet. – Micsoda? – ÖÖÖÖÖÖÖÖÖÖÖÖRRRRRRRRRRRRRFFFFF! – Baszd meg, Ozzy! – ÖÖÖÖÖÖÖÖÖÖÖÖRRRRRRRRRRRRRFFFFF! – Csak gondolj bele egy kicsit, baszd meg, oké? Egyszerű, erőteljes, semmi szarakodás, csak öt betű: E-A-R-T-H. – Bill, komolyan, pajtás, szerintem el kéne menned egy orvoshoz. Szerintem megint okádtál egyet. ÖÖÖÖÖÖRRRRRR… – Ozzy, állj le – csattant fel Tony. – Jobb, mint a kibaszott Polka Tulk. – Egyetértek – mondta Geezer. Hát ennyi. Hivatalosan nem volt a zenekarnak vezetője. Nem hivatalosan viszont mindannyian tudtuk, hogy Tony az. Ő volt a legidősebb, a legmagasabb, a legjobb bunyós, a legjóképűbb, a legtapasztaltabb, és róla volt a legnyilvánvalóbb, hogy tehetséges. Ráadásul kezdett nagyon belenőni a szerepébe – például elment és vett egy fekete, rojtos ujjú szarvasbőr dzsekit, amit imádtak a csajok. Mi persze enélkül is mindannyian tudtuk, hogy Tony egy szinten van az olyan figurákkal, mint Clapton és Hendrix. Egy súlycsoportba tartozott velük – ő volt a belépőnk a siker kapuján. Talán ezért is tartottam tőle azután is, hogy barátok lettünk. Vagy csak azért, mert olyan zárkózott és magának való ember. Soha nem tudni, valójában mi ját Tony Iommi fejében. A tökéletes ellentétem, ugyanis afelől sosincs senkinek semmi kétsége, hogy mi jár az én sötét fejemben. Nem tartottam viszont Geezertől, annak ellenére sem, hogy rendes iskolába járt, és tényleg volt esze. Bill pedig… nos, ő mindig is a zenekar céltáblája volt. Folyamatosan szívattuk. Berúgott, kidőlt, mi meg otthagytuk valahol egy park közepén egy újsággal betakarva, és azt

gondoltuk, hogy ez a legviccesebb dolog, ami valaha is történt a világon. Annyira aranyos srác volt, hogy úgy tűnt, mintha egyenesen kérné, hogy ilyeneket csináljunk vele. És én? Én meg még mindig a bohóc voltam. Az őrült. A nagypofájú alak, aki bármit megcsinál a hecc kedvéért. A többiek mindig engem kértek meg olyan dolgokra, amiket ők nem akartak megtenni: például arra, hogy megkérdezzem, merre kell menni, és kiderítsem, hol vannak azok a klubok, amikben még nem jártunk. Egyszer például, amikor Bournemouthban voltunk, átment előttünk egy pasas egy szőnyeggel a hóna alatt az úton. Mindannyian ordítottak: „Gyerünk, Ozzy, kérdezd meg, kérdezd meg!” Úgyhogy letekertem az ablakot, és azt mondtam: „Hé, uram! Meg tudná mondani, merre van az M1-es?” Az ürge megfordult, és azt mondta: „Nem. Baszd meg, te fasz.” Egy másik alkalommal Londonban meg odakiabáltam egy csávónak: „Elnézést, főnök, tudja, hogy jutunk el a Marquee-ba?” Mire ő: „Főnök? Főnök? Úgy nézek én ki, mint egy kibaszott indián?” Oltári volt, hatalmasat röhögtünk. És ez volt a lényeg velünk kapcsolatban: mindig is volt humorunk. Emiatt tudtunk olyan jól együtt dolgozni – legalábbis eleinte. Aki úgy csinál zenekart, hogy nincs humorérzéke, az úgy végzi, mint az Emerson, Lake and Palmer: nyolclemezes albumokat ad ki, hogy mindenki el tudja nyomni a saját szaros háromórás szólóját. Ilyen marhaságokat meg ki akar hallgatni? Ha nincsenek Tony szülei, nem vagyok benne biztos, hogy kihúzzuk 1968 végéig anélkül, hogy éhen halunk. Annyira le voltunk égve, hogy nyers zöldségeket lopkodtunk a veteményeskertekből az éjszaka közepén, csak hogy legyen mit ennünk. Amikor meg egyszer találtunk Billel tíz pennyt, egyenesen úgy éreztük, mintha megnyertük volna a kurva lottóötöst. Nem tudtuk eldönteni, mit vegyünk rajta: négy zacskó sült krumplit vagy tíz szál cigit meg egy doboz gyufát. Végül a bagóra szavaztunk. Szóval Tony szülei mentettek meg minket. Szendvicseket, babkonzervet, egy-egy pakli Player's No. 6-et[xxviii] adtak nekünk a boltjukból, sőt még benzinpénzt is a kasszából. Pedig nem voltak gazdagok: egy sarki boltot vezettek Astonban, nem a Harrods áruházat Knightsbridge-ben. Nagyon szerettem Tony mutterját, Sylvie-t, imádni való nő volt, de Tony öregje is nagyszerű embernek bizonyult. Nagy bütykölő volt, az a fajta fazon, aki megvesz egy öreg járgányt, aztán felújítja. Ezért is tudtunk mindig furgonnal utazni. És szükségünk is volt rá, mert soha, de soha nem utasítottunk vissza fellépést, még akkor sem, ha csak pár fontot kaptunk egy kétórás buliért, amit még négyfelé is kellett osztanunk, mínusz a költségek. Minden lehetőséget meg kellett ragadnunk. Még Geezer is felmondott a munkahelyén, úgyhogy az Earth volt az egyetlen sanszunk arra, hogy soha ne kelljen visszamennünk gyári munkásnak. Meg kellett csinálnunk, nem volt más választásunk. Hihetetlenül elszántak voltunk. A legőrültebb szokásunk – ha jól emlékszem, Tony ötlete nyomán – az volt, hogy akárhányszor egy nagyobb zenekar jött a városba, bepakoltuk a cuccunkat a furgonba, és kint vártuk a hely előtt, ha esetleg nem jönnek el. Az esélyekre inkább nem is gondoltunk, de abban bíztunk, hogy ha egyszer bejön, lehetőségünk lesz megmutatni pár ezer embernek, mit tudunk… még akkor is, ha dühösek lesznek, és üvegeket dobálnak, mert nem az a banda vagyunk, amelyikre elszórták többnapi fizetésüket. És mi meg nem történik? Bejött. Egyszer. A nagy név a Jethro Tull volt. Nem emlékszem, hol kellett volna játszaniuk – lehet, hogy Birminghamben, vagy mondjuk Staffordban –, de nem jöttek. Mi pedig ott ültünk kint a kék Commer furgonban, készen arra, hogy akcióba lépjünk. Tony bement a hely programszervezőjéhez. – Megjött a zenekar? – kérdezte tíz perccel azután, hogy már játszaniuk kellett volna. – Bele se kezdj, drágaságom – jött a dühös válasz. Valószínűleg elég rossz éjszakája volt a szervezőnek. – Nincsenek itt. Nem tudom, miért, nem tudom, hogyan, de nincsenek itt, és igen,

hívtuk a szállodájukat. Ötször. Gyere vissza holnap, és visszaváltjuk a jegyedet. – Én nem a jegyemet akarom visszaváltani – felelte Tony. – Csak szólni akartam, hogy idejöttünk a bandámmal – csak úgy, próba- szerencse alapon –, és ha nem érkezik meg a főzenekar, mi be tudunk ugrani. – Beugrani? – Igen. – A Jethro Tull helyett? – Igen. – Mi a zenekarod neve, fiam? – Earth. –Böff! – Earth. – Hörr? – Mint a bolygó. – Ó, értem. Hmm. Ha jól emlékszem, éppenséggel elég sokat hallottam rólatok. Őrült énekes. Bluesfeldolgozások. Igaz? – Igen. És néhány saját dal. – Hol a cuccotok? – A furgonban. Odakint. – Te valami kiscserkész vagy? – He? – Nagyon felkészültnek tűnsz. – Ó, őőő… ja. – Na, tizenöt perc múlva kezdtek. Tíz fontot kaptok. És figyeljetek az üvegekre. A tömeg ingerült. Amint nyélbe ütötték az üzletet, Tony kirohant az épületből. Hatalmas vigyorral az arcán, felemelt hüvelykujjakkal jött felénk. – Tizenöt perc múlva kezdünk! – ordította. – Tizenöt perc múlva! Leírhatatlan, micsoda adrenalinlöketet kaptunk. Annyira intenzív volt az élmény, hogy még a lámpalázamról is majdnem elfeledkeztem. És a buli kibaszott nagy diadal lett. A közönség pár percig zúgolódott, és el kellett ugranom néhány szépen ívelt lövedék elől is, de végül eldobták tőlünk az agyukat. A legszebb az volt az egészben, hogy a műsorunk felénél feltűnt Ian Anderson is, a Tull frontembere, aki arról volt híres, hogy bogárszerű arckifejezéssel, fél lábon állva fuvolázott, mint egy udvari bolond. A buszuk lerobbant az M6-oson vagy valami ilyesmi, és sehogy nem tudták elérni a klubot, hogy figyelmeztessék őket. Anderson valószínűleg stoppal jött, hogy bocsánatot kérjen. Szóval ott álltam, üvöltöttem a mikrofonba, és amikor felnéztem, megláttam őt a terem végében. Bólogatott, és úgy nézett ki, mint aki komolyan élvezi a zenénket. Kibaszott mesés érzés volt. Teljesen bezsongva jöttünk le a színpadról. A szervező nem lehetett volna boldogabb. Még Anderson is hálásnak tűnt. És ezután minden koncertszervező tudta a nevünket – még ha kimondani nem is sikerült nekik. A következő négy hétben minden értelemben beindult a szekerünk. Nagyobb bulikat adtunk, feszesebben játszottunk, és elkezdett szaglászni körülöttünk néhány helyi menedzser is. Egy fazon konkrétan érdeklődött is irántunk: Jim Simpsonnak hívták, és egy aránylag ismert birminghami banda, a Locomotive trombitása volt. Jim feladta a zenélést, hogy alapítson egy menedzsercéget Big Bear néven. John Peel adta neki ezt a nevet, mert egy zömök, szőrös, vörös képű srác volt, aki úgy mászkált Birminghamben, mint egy nagy, szelíd grizzly. Nyitott egy klubot is a Station Streeten, a Crown Pub fölött, Henry's Blues House néven, ami az egyik

kedvenc lógós helyünk lett. Az egyik első buli, amit ott láttam, Robert Plant és John Bonham közös jammelése volt, valószínűleg nem sokkal azelőtt, hogy leléptek Skandináviába. Kurvára beleborzongtam, ahogy hallgattam őket. Aztán 1968 végén Jim meghívott minket is, hogy játsszunk a klubban a Ten Years Afterrel, akik akkoriban nagy bluesbandának számítottak. Alvin Lee, a gitáros-énekesük később jó barátunk is lett. Nagyszerű este volt, és ugyanannyira fontos fordulópont az Earth számára, mint a Jethro Tull-buli. Pár nappal később, néhány sör után Jim ugyanis azt mondta nekem és Billnek: gondolkodik rajta, hogy menedzselne minket. A Big Bear akkor már gondját viselte a Locomotive-nak és két másik helyi zenekarnak, a Bakerloo Blues Line-nak és a Tea and Symphonynak. Nagy pillanat volt. Jimmel az oldalunkon sokkal többet kellett volna dolgoznunk, és sokkal reálisabb esélyünk lett volna rá, hogy megélünk a zenélésből anélkül, hogy Tony szüleinek alamizsnájára kéne hagyatkoznunk. Elmehettünk volna Londonba, a Marquee Clubba játszani. Turnézni mehettünk volna Európába. A kibaszott csillagos ég volt a határ. Másnap Billel alig tudtuk kivárni, hogy elújságolhassuk Tonynak a hírt. Bejelentkeztünk a próbaterembe Six Waysben, és amint Tony belépett, elkezdtem mondani: – Soha a kurva életben ki nem találod, hogy… De amikor elmeséltem, hogy milyen lehetőségünk van, csak annyit mondott, „Ó”, és a földet bámulta. Idegesnek és zavartnak tűnt. – Rendben vagy, Tony? – kérdeztem. – Mondanom kell valamit – motyogta halkan. A szívem megállt. Elfehéredtem. Azt hittem, meghalt az anyja vagy az apja. Mindenképpen valami szörnyűségnek kellett történnie, ha nem izgatta fel, hogy menedzserünk lesz. – Mi van? – Megkeresett Ian Anderson – mondta, még mindig a földet bámulva. – Kilépett a Tullból a gitáros. Megkért, hogy legyek én az utódja. És igent mondtam. Sajnálom, srácok. Nem tudom visszautasítani. December 10-én a Rolling Stones-szal játszunk a Wembleyben. Néma csend. Vége volt mindennek. Olyan közel jártunk már a célhoz, és most hirtelen egymillió fényévre voltunk tőle. – Tony – mondtam végül, nagyokat nyelve. – Ez kurva nagy dolog, öregem. Mindig is ezt akartad. – Gratulálok, Tony – tette hozzá Geezer, aztán lerakta a gitárját, és odament hozzá, hogy megveregesse a hátát. – Így van – mondta Bill. – Ha valaki megérdemli, az te vagy. Remélem, tudják, milyen szerencsések. – Köszi, srácok – mondta Tony. Olyan volt a hangja, mintha a könnyeivel küszködött volna. – Nagyok lesztek, velem vagy nélkülem. Meglátjátok. A szívemre tett kézzel merem mondani, hogy amiket Tonynak mondtunk akkor, nem volt kamu. Sok mindenen mentünk keresztül együtt az elmúlt pár hónapban, és őszintén örültünk a sikerének. Még azzal együtt is, hogy ez volt a legrosszabb hír, amit egész kibaszott életünkben hallottunk. HARMADIK FEJEZET

A boszorkány és a náci

Teljesen összetörtünk. Mivel nagyon jól tudtuk: Tony Iommiból csak egy van a világon. Tonyval egyszerűen minden működött. Talán azért, mert mi négyen csak néhány utcára nőttünk fel egymástól. Vagy mert mind elég csórók és kétségbeesettek voltunk. Vagy mert pontosan tudtuk, hogy miből állt volna az életünk, ha nincs a rock 'r' roll. Akár így, akár úgy, megértettük egymást. És ez mindenki számára nyilvánvaló volt, aki látott minket valaha is a színpadon. Miután hazaértem arról a próbáról, ahol Tony közölte a rossz hírt, csak feküdtem az ágyon, a fejemet a kezembe temetve. Apám bejött, és leült mellém. „Menjél fiam, igyál egyet a haverjaiddal” – mondta, és a kezembe nyomott egy ötfontost. Iszonyatosan megharagudtam rá, hiszen a konyhaasztalon ott volt egy sor kifizetetlen számla, átáztatva anyám könnyeivel. „A világ nem Tony körül forog – mondta a fater. – Vannak más gitárosok is.” Jó ember volt az öregem, tényleg, de abban a pillanatban nagyot tévedett. Mivelhogy nem voltak más gitárosok. Legalábbis olyanok nem, mint Tony. Szóval lementem a sörözőbe Billel, és totál lenulláztuk magunkat. Bill általában cidert ivott, abból is a házit, amit alapvetően csak egy lépés választott el attól, hogy méregnek nevezzék. Feketeribizli-lével öntötte fel, hogy ne legyen annyira durva. Egy korsót két shillingért adtak, és ez elég ok volt akkoriban ahhoz, hogy bárki megigya. Bill viszont évekkel később sem szokott le róla, még akkor sem, amikor már módjában állt volna bárhol pezsgőt rendelni. Imádta a cidert, és kész. Egyébként, ha megittál ebből néhány korsóval, egyáltalán nem úgy érezted magad, mint aki berúgott, hanem mint aki fejsérülést szenvedett. Aznap este persze leginkább Tonyról dumáltunk. Őszintén mondom, nem voltunk rá irigyek, csak egyszerűen megszakadt a szívünk. Mindketten szerettük a Jethro Tullt, de úgy gondoltuk, az Earth annál jobb lehet – százszor is jobb. Tony pont azelőtt, hogy lelépett, összerakott néhány nagyon súlyos riffet – súlyosabbak voltak, mint amiket előtte bárhol hallottam –, Geezer pedig remek szövegeket írt hozzájuk. Ami engem és Billt illet, nos mi buliról bulira egyre jobbak lettünk. Ráadásul, ellentétben a legtöbb egyslágeres előadóval, mi hitelesek voltunk. Minket nem holmi öltönyös-nyakkendős figurák raktak össze valami füstös londoni irodában, mi nem egy hulló csillag voltunk, és nem is egy szimplán jól csengő név. És nem is egy csapatnyi stúdiózenész, akik minden évben más turnéra mennek. Kibaszottul valódiak voltunk. Tony 1968 decemberében lépett ki. Olyan hideg volt azon a télen, hogy néhányszor eszembe jutott, amikor vízvezeték-szerelőként a szerelőaknákban hajlongtam, miközben befagyott a seggem. Tony nélkül kurvára ellustult a zenekar, egész nap nem csináltunk semmit, csak nyafogtunk, és ittunk néhány csésze teát. Még a kocsmába sem mehettünk le, mivel minden bulinkat törölték, a munkahelyeinket pedig már rég otthagytuk, azaz nem volt egy vasunk se, így kocsmába sem mehettünk. Persze egyikünk sem azon agyalt, hogy „rendes” melót szerezzen. „1968-ban John Osbourne nagy jövő előtt álló rock 'n' roll sztár volt – mondtam

magamnak hamiskás mozibemondó-hangon, miközben kóvályogtam a ház körül –, 1969-ben pedig nagy jövő előtt álló senkiházi.” Egyvalamire viszont nagyon vártunk: hogy Tonyt végre láthassuk a tévében. Úgy volt, hogy a BBC leadja a Rolling Stones londoni koncertjét, amit Rolling Stones Rock 'n' Roll Circusnek kereszteltek el. Egyedülálló volt: a Stones egy zártkörű bulit csinált a Wembleyben, az Intertel stúdióban, és meghívták néhány rocksztár haverjukat is. A színpad egy cirkuszi porond volt, felette óriási sátortetővel. A Jethro Tull lépett fel elsőnek, aztán a The Who következett. Mick Jagger megbeszélte John Lennonnal, hogy megcsinálják a ›Yer Blues‹ című számot a Dirty Mac zenekarral, ami kifejezetten csak erre az egy alkalomra állt össze. Eric Clapton gitározott, Mitch Mitchell dobolt, és Keith Richards basszusgitározott. Addig fogalmam sem volt róla, hogy Richards tud basszusozni is. A sajtó persze rágerjedt a sztorira, mivel ez volt az első alkalom, hogy Lennon színpadra állt a Beatles utolsó, 1966-os koncertje óta. (Később mesélték nekem, hogy valami menő producer felhívta Lennont a BBC-től, és megkérdezte tőle, hogy milyen erősítőn akar játszani, mire ő csak ennyit válaszolt: „Egy olyanon, ami működik.” Kibaszott zseniális. Bárcsak találkozhattam volna ezzel az emberrel.) A BBC végül soha nem adta le a műsort, mert a Stones egyszerűen letiltotta. Később azt hallottam, hogy Jagger elégedetlen volt a hangzásukkal. Huszonnyolc év múlva végül a New York-i Filmfesztiválon levetítették. Ha esetleg valaki megnézi, Tony fehér sapkában és eszméletlenül menő vadászgörény-bajusszal nyomja. Nagyszerűen játszotta a ›Song for Jeffrey‹-t, pedig úgy tűnt, hogy Ian Andersonnal nem annyira érzik egymást. Talán pont ezért döntött úgy négy nap után, hogy kiszáll. – Hogy érted azt, hogy kiszálltál? – kérdezte Geezer négy nappal karácsony előtt egy hirtelen összehívott kocsmai válságtanácskozáson. – Ez nem az én bulim – válaszolt Tony, és megvonta a vállát. Az italokat egyébként ő fizette. – Hogy lehet, hogy nem buli neked a Jethro Tullban játszani? – kérdezte Geezer – Egy színpadon játszottál John Lennonnal, ember! – Csakhogy én a saját bandámban akarok játszani, és eszem ágában sincs valaki másnak a bérzenésze lenni. – Ian Anderson egyébként faszfej? – kérdeztem, rátapintva a lényegre. – Nem, rendben van a csávó. Csak egyszerűen… Egyszer sem tudtunk röhögni, érted? Az a banda nem olyan, mint mi. Bill már a harmadik ciderét itta, és kezdett úgy kinézni, mint aki mindjárt elbőgi magát. – Akkor most újra együtt? – kérdezte Geezer, aki megpróbálta fapofával megőrizni a látszatát annak, hogy őt mennyire hidegen hagyja a dolog. – Ha még kellek nektek… – Persze, hogyne! De könyörgök, találjunk ki egy másik nevet – mondtam. – Figyelj, felejtsd el most a nevet – mondta Tony. – Csak állapodjunk meg abban, hogy komolyan vesszük a dolgot. Nem lazsálhatunk többé. Láttam, ahogy a Jethro Tull és a hozzájuk hasonlóak dolgoznak. Dolgoznak, a szó legszorosabb értelmében: négy napot próbálnak egy koncertre. Nekünk is ezt kell csinálni. És el kell kezdenünk saját számokat írni, nyomni őket koncerten, még akkor is, ha kifütyülnek. Előbb-utóbb eljutunk a megfelelő emberekhez. Nincs más esélyünk, hogy nevet szerezzünk magunknak. És persze el kell gondolkoznunk egy lemezen is. Holnap reggel beszéljünk Jim Simpsonnal! Mind komolyan bólogattunk. Hogy őszinte legyek, egyikünk sem hitte volna, hogy ilyen kibaszott nagy mázlink lehet. Tony vajon megőrült? Épeszű ember az ő helyében maradt volna a seggén. Végső soron Robert

Plant is otthagyta a Hobbs-szirszart, hogy a New Yardbirdsben játsszon Jimmy Page-dzsel. Nem tudnám azt mondani, hogy én ugyanezt tettem volna Tony helyében. Kifejezetten fájt, hogy az Earth feloszlott, de ha engem hívott volna egy nemzetközileg ismert zenekar, akik szinte mindig főbandaként lépnek színpadra, és van lemezszerződésük, csak annyit mondtam volna a többieknek, hogy „Ööö, na csá!” Egy szó mint száz, meg kellett emelnünk Tony előtt a kalapot. Tudta, hogy mit akar, és nyilvánvalóan hitt benne, hogy ezt el is érheti. Ráadásul anélkül, hogy Ian Anderson hátán kelljen felkapaszkodnia. Nekünk csak annyi dolgunk volt, hogy bebizonyítsuk neki, jó döntést hozott. – Na jól van, gyerekek – mondta Tony, aztán kiürítette a korsóját, és lecsapta az asztalra. – Munkára! Jim Simpson egyik első lépése az volt a menedzserünkként, hogy elzavart minket egy európai turnéra. Ez annyit jelentett, hogy bepakoltuk a cuccainkat Tony furgonjába, amit közben szállítóautóból utazóvá fejlesztett, elmentünk Harwichba, felszálltunk egy kompra, áthajóztunk Hollandia délnyugati részére, és abban reménykedtünk, hogy a motor akkor is beindul majd, amikor leszállunk. Dániában valahol mínusz hat fok és a fagypont között ingadozott a hőmérséklet. A terv szerint Hollandiából Koppenhágába mentünk, ahova az első bulinkat lekötötték. Az útra magammal vittem a ruhásszekrényem teljes tartalmát, ami egy drótfogason lógó pólóból és néhány alsógatyából állt, utóbbiakat egy bevásárlószatyorba pakoltam. Ezeket leszámítva mindenem rajtam volt. A farmerom, a használt pilótadzsekim, a Henry's Blues House pólóm és a fűzős csizmám. Persze már első nap lerobbant a furgonunk. Olyan hideg volt, hogy a gázbowden befagyott, úgyhogy amikor Tony rálépett a pedálra, az egyszerűen félbetört. A kibaszott semmi közepén álltunk, valahol félúton Koppenhága felé. Kint hóvihar volt, de Tony közölte velem, hogy a zenekar „szóvivőjeként” az én dolgom segítséget szerezni. Kimentem a pusztába, a szél az arcomba fújta a havat, két takonyjégcsap lógott ki az orromból. Aztán nem messze megláttam egy parasztház fényeit, de akkor beleestem egy árokba. Miután sikeresen kiszenvedtem magam belőle, átgázoltam a hómezőn, odaértem a bejárati ajtóhoz, és hangosan kopogtam. – Hallój – mondta egy nagy, vörös fejű, eszkimó formájú figura, miután ajtót nyitott. – Ó, kösz, basszus – mondtam szipogva. – Lerobbant a furgonunk. Nem tudna elvontatni minket? – Hallój? Egy szót nem tudtam dánul, úgyhogy az út felé mutattam, és beszéltem tovább. – A furgonunk. Kaput, el kapucki. Ya? A csávó nézett rám, és elkezdte dörzsölni a fülét. – Bobby Charlton, ja? – He? – Bobby Charlton, betydningsfuld skuespiller, ja? – Sajnálom haver, beszélsz te angol? – Det forstar jeg ikke – mondta, a vállát vonogatva. – He? Álltunk, és néztük egymást még pár másodpercig, majd a végén közölte, hogy „undskyld, farvel” és becsapta az ajtót. Belerúgtam egy nagyot, és elindultam visszafelé a derékig érő hóban. Annyira fáztam, hogy a kezem tiszta kék lett. Ahogy kiértem az útra, megláttam egy autót, és kábé elévetettem magam. Dán zsaruk voltak, szerencsére a barátságos fajtából. Előkaptak egy flaskát a kesztyűtartóból, és mondták, hogy húzzam meg. Lövésem nincs, mi volt az, de kétségtelen, hogy hamar átmelegített. A zsaruk azt is megszervezték, hogy egy vontató elhúzzon minket valami szerelőhöz a következő faluba.

Szóval a dán rendőrök jó fejek voltak. Amikor elbúcsúztak, még szóltak, hogy adjuk át üdvözletünket Bobby Charltonnak.[xxix] – Persze, hogy átadjuk – ígérte meg Geezer. Második nap a furgon ismét lerobbant. Ezúttal a benzinmérő szívatott meg minket. A tank úgy fogyott ki, hogy nem is tudtunk róla. Persze megint én mentem segítségért. De ezúttal jobb ötletem támadt. Pont egy kis fehér templom mellett rohadtunk le, és kint állt az épület mellett, ha jól tippelek, a lelkész autója. Gondoltam, nem tétovázna jó szamaritánusként cselekedni, úgyhogy a motor egyik tömlőjét szívócsőnek használva az ő tankját összekötöttem a mienkkel, és már szívtam is le a benzint. Csodásan működött, leszámítva azt a tényt, hogy amikor megszívtam, egy jó adag a számba ömlött. Egész nap durván tűzveszélyes és mérgező böfögések törtek fel belőlem. Ha rám jött, az ablak felé fordítottam a fejem, és benzines turhákat okádtam kifelé. – Orgh – mondtam. – Négycsillagos párlat, undorító… A koncertek között zenélgettünk, ötleteket gyűjtöttünk a saját számainkhoz. Tony mondta ki először, hogy valami gonoszat kéne játszani. Egy művelődési házban próbáltunk, aminek az oldalában állt az Orient mozi. Akármikor, amikor horrorfilmet vetítettek, a sor az utcán egészen a sarokig kígyózott. „Nem furcsa, hogy az emberek pénzt fizetnek azért, hogy összeszarják magukat? – kérdezte Tony egyszer. – Talán nem bluest, hanem valami ijesztő zenét kéne játszanunk.” Bill és én remek ötletnek tartottuk, úgyhogy gyorsan meg is írtuk a ›Black Sabbath‹ szövegét, ami alapvetően egy fasziról szól, akinek az a látomása, hogy egy fekete ruhába öltözött alak elkapja, és elviszi őt a pokolba. Tony előjött mindehhez egy frankón ijesztő gitártémával. A riff csúcspontján nyögtem egyet, és a végeredmény tényleg kibaszottul félelmetes lett – a legjobb dolog, amit addig csináltunk. Azóta megtudtam, hogy Tonynak ez a riffje tritónuson[xxx] alapul, amit „az ördög hangja”-ként szoktak emlegetni. Az egyházi zenékben a tritonust tilos volt használni a középkorban, mert az emberek összeszarták magukat, ha ilyet hallottak. Ha az orgonista belecsapott egybe, mindenki futva menekült, mert azt hitték, hogy maga az ördög bukkan fel mindjárt az oltár mögött. Ami azt illeti, a szám címe Geezer ötlete volt. Egy Boris Karloff- film-ből[xxxi] vette, amit már egy ideje játszottak a mozik. Őszintén szólva nem hinném, hogy Geezer valaha is látta ezt a filmet. Természetesen én sem láttam, csak évekkel később tudtam meg, hogy erről az egészről egyáltalán egy film tehet. Egyébként mókás volt, mert annak ellenére, hogy meglett az új irányvonal, leginkább még mindig egy őszinte, tizenkét ütemes blues-zenekarra hasonlítottunk. De ha jobban odafigyelt az ember a zenénkre, akkor a jazz hatását is észrevehette. Bill például totál swingesen dobol az egyik korai számunkban, a ›Wicked World‹-ben. Csak mi épp körülbelül nyolcszázszor olyan hangosan játszottunk, mint egy jazz- zenekar. Manapság azt állítják, hogy mi találtuk fel a heavy metalt a ›Black Sabbath‹ című számunkkal. De én ezen a kifejezésen, hogy „heavy metál”, mindig felbaszom az agyam. Nekem ez zeneileg semmit nem mond, különösen manapság, amikor már létezik a hetvenes évek heavy metalja, a nyolcvanas évek heavy metalja, a kilencvenes évek heavy metalja, és az új évezred heavy metalja, amik ráadásul totálisan különböznek egymástól, annak ellenére, hogy az emberek azt hiszik mindegyikről, hogy tök egyformák. Igazából ezt a két szót, hogy „heavy” és „metál”, együtt először a ›Born to be Wild‹ szövegében használták. A sajtó pedig nagyon rákapott utána, szóval természetesen nem magunktól hozakodtunk elő vele. Ami azt illeti, mi csak egy egyszerű blues-zenekar voltunk, akik megpróbáltak valami ijesztő zenét írni. Jóval azután, hogy leálltunk az ijesztő stílussal, az emberek még mindig azt mondták: „Ó, ez egy heavy metál zenekar, úgyhogy csak a sátánról és a világvégéről énekelhetnek.” Na, hát ezért is undorodom ettől a kifejezéstől.

Nem rémlik, hol játszottuk először a ›Black Sabbath‹-ot, de arra tisztán emlékszem, hogyan reagált a közönség. A csajok sikoltozva elmenekültek. – Az ember azért alapít zenekart, hogy a csajok rámásszanak, nem azért, hogy elijessze őket, nem? – kérdeztem panaszosan a többiektől. – Majd megszokják – mondta Geezer. A ›Black Sabbath‹ másik emlékezetes előadása egy Manchesterhez közeli település városházában volt. Éppen másztunk kifelé a furgonból, amikor az igazgató – öltönyben, nyakkendőben – kijött üdvözölni a zenekart. Elég vicces lett az arckifejezése, ahogy meglátott minket. – Ez lesz rajtad a színpadon? – kérdezte tőlem, miközben azt stírölte, hogy mezítláb vagyok meg pizsamafelsőben. – Ó, dehogy! – válaszoltam színlelt döbbenettel. – Általában aranyszínű latexruhában lépek fel. Látott valaha Elvis-show-t? Nos, egy kicsit talán rá hasonlítok, csak éppen kisebbek a melleim. – Ó! – mondta. Felpakoltuk a cuccunkat a beálláshoz, Tony pedig belekezdett a ›Black Sabbath‹ nyitóriffjébe – dú, dú, dúúúúúúnnnnn –, de még mielőtt elértem volna az első sor végére, az igazgató dühtől vörös fejjel felrohant a színpadra, és elkezdett üvöltözni. – ÁLLJ, ÁLLJ, ÁLLJ! Ezt ti kurvára komolyan gondoljátok? Ez nem úgy hangzik, mintha slágerlistás feldolgozásokat játszanátok. Kik vagytok ti egyáltalán? – Az Earth – mondta Tony a vállát vonogatva. – Maga rendelt minket, nem emlékszik? – Nem, én nem ezt rendeltem. Úgy gondoltam, hogy ti a ›Mellow Yellow‹-t és a ›California Dreamin-t játsszatok majd. – Kicsoda? Hogy mi? – röhögött Tony. – Ezt mondta a menedzseretek. – Jim Simpson? Ezt mondta? – Ki a fene az a Jim Simpson? – Ááá – mondta Tony, és végül megfejtette, mit történt. Felénk fordult: – Gyerekek, azt hiszem, nem mi vagyunk az egyetlen banda, amit Earthnek hívnak. Igaza volt, tényleg volt egy másik Earth, akik valami C kategóriás sztárok voltak, és nem sátánista zenét játszottak. Pop- meg Motown- feldolgozásokban utaztak. A hirdetőplakát zavarta meg a dolgokat, amit Jim Simpson nyomatott nekünk: úgy néztünk ki rajta, mint egy rakás hippi. A képünket kézzel rajzolták fel apró felhők közepébe, egy nagy napkorong köré, az Earth nevét pedig krikszkrakszos, pszichedelikus betűkkel írták rá. – Mondtam neked, hogy szar ez a név – közöltem – Kitalálhatnánk már végre valami jót? – Nézzétek – szakított félbe az igazgató –, mivel idefáradtatok, itt van húsz font. De most tűnjetek a picsába, jó? Ja, egyébként a kis csövesnek igaza van. Tényleg nevet kéne változtatnotok. Habár nem tudom, miért akarná épelméjű ember ezt a szart hallgatni. „Drága anya”– írtam néhány héttel később. „Épp véget ért egy koncertünk Hamburgban. Azon a helyen, ahol a Beatles is játszott. Egy kompról írok, ami Dunkirkbe megy. Remélem, tetszenek a képek a fehér sziklákról (a túloldalon). Pont ezt nézem éppen. Nagy hírem van: megfogjuk változtatni a nevünket Black Sabbath-ra, amint visszatérünk Angliába. Talán végre eljön a mi időnk. Szeretlek titeket, John Ui.: Jeant felhívom Hamburgból. Uui.: Mikor lesz már végre telefonotok? Mondd meg apának, hogy már majdnem 1970-et írunk. „ 1969. augusztus 9. volt. A nap, amikor Charles Manson követői vérfürdőt rendeztek Los

Angelesben. Csakhogy mi nem néztünk híreket. Akkoriban a kontinensen szinte lehetetlen volt angol újságot szerezni, ha pedig mégis, akkor az már legalább három-négy hetes volt. Mi pedig állandóan a soron következő koncertünkre összpontosítottunk, nem igazán foglalkoztunk a nagyvilággal. Csináltunk már bulikat a Star Clubban, aminek Hamburg piroslámpás negyede adott helyet, úgyhogy nagyjából tudtuk, mire számíthatunk. A környék tele volt kurvákkal, akik szűkre szabott ruhákban meg neccharisnyákban flangáltak fel-alá. A klubban ezúttal rezidensek voltunk, szóval kaptunk gázsit, és adtak szállást is, pontosabban pár ágyat egy lebombázott, szaros kis odúban a színpad felett, ami anno párszor leégett. Mindezért cserébe napi hétszer is színpadra álltunk, hogy kitöltsük az időt a többi fellépő között. Jó buli volt, de egyben rohadt fárasztó is. Minden egyes nap délben kezdtünk, és hajnali kettőkor fejeztük be. Speedet, tablettákat, füvet, sört, bármit magunkhoz vettünk, hogy ébren maradjunk. Valaki egyszer összeszámolta, hány bulit toltunk a Star Clubban, és kijött, hogy többször játszottunk ott, mint a Beatles. 1969 volt, hét évvel voltunk túl a Beatles virágkorán, és a hely egy fokkal szarabb lett azóta. Tulajdonképpen mi voltunk az utolsó brit bandák egyike, akik hosszabb ideig ott tartózkodtak. A hely végleg becsukta a kapuit annak az évnek a szilveszterén. Aztán leégett. Mégis, a Star Clubnál jobb kiképzést nem is kérhettünk volna. Egy koncert ugyanis nem olyan, mint egy próba. Egy koncertnél képben kell lenni végig, még akkor is, ha be vagy tépve. Márpedig mi a legtöbb esetben betéptünk. Nekem egyébként nem igazán volt szükségem gyakorlásra, hogy azzá váljak a színpadon, aki amúgy is vagyok. Elmebeteg vagyok a természetemnél fogva, és egy született őrültnek nincs szüksége gyakorlásra – ők csak simán olyanok. A Star Clubnak köszönhetjük, hogy az új számainkat ütősre kalapáltuk. Ilyen volt a ›Wizard‹, az ›N.I.B.‹ (ez Bill szakálláról kapta a címét, amiről úgy gondoltuk, hogy úgy néz ki, mint egy tollhegy[xxxii]), a ›War Pigs‹, a ›Rat Salad‹ és a Fairies Wear Boots‹ (ma már lövésem nincs, hogy miről szól ez a szám, annak ellenére, hogy a többiek azt állítják, én írtam a szövegét). A Star Clubban sikerült legyőznöm a lámpalázamat is. Amikor már egy kicsit ellazultam, őrültebbnél őrültebb dolgokat csináltam csak azért, hogy szórakoztató maradjak. A többiek persze adták alám a lovat. Ha a közönség láthatóan unatkozott, Tony odaüvöltött nekem, hogy „Ozzy, szervezz tombolát”. Ez volt a jelszava arra, hogy itt az ideje csinálnom valami kibaszott nagy hülyeséget, amire majd odafigyelnek az emberek. Egyszer például találtam egy doboz lila festéket a színpad mögött, és amikor Tony szólt, belemártottam az orromat. Mindez rohadt vicces lett volna, ha a festék nem a lemoshatatlan fajtából való. Hetekig képtelen voltam azt a szart levakarni magamról. Többen odajöttek hozzám, és kérdezték, hogy „mi a fasz baj van veled, ember?” Vagy sokszor inkább oda se mertek jönni, mivel azt gondolták, hogy alapból őrült vagyok. Mindegyikünknek megvoltak az úgynevezett legnagyobb pillanatai a Star Clubban. Tony például egyszer annyira szétcsúszott a drogoktól, hogy elhatározta, furulyázni fog. Mivel a távolságokat egyáltalán nem érzékelte, a furulyát az állához illesztette a szája helyett. Szóval az egész szám alatt csak állt ott, fújt bele a mikrofonba, a furulya még csak közel se került a szájához, a közönség meg nézett, hogy mi a fasz van? Páratlan jelenet volt. Megtaláltuk a trükkjét annak is, hogyan érezzük jól magunkat a Star Clubban: találni kellett valami német tyúkot, akinek a lakásán meghúzhattad magad. Csak így úszhattad meg, hogy ne egy emeletes ágyon osztozz valamelyik fingós, pöcsvakaró zenésztársaddal. Lényegtelen volt, milyen nő jött be képbe – vagyis nem nagyon fogtuk vissza magunkat. Ha még sört is vettek, meg cigit is adtak, megütöttük a főnyereményt. Ha viszont nem vettek sört, és még cigit sem adtak, akkor megtettünk minden tőlünk telhetőt, hogy lehúzzuk őket. Legtöbbször Tonyt

használtuk csalinak, mivel minden csaj vele akart dugni. Ő felment a szobánkba, és amíg elvolt a grupikkal az egyik ágyon, én négykézláb bekúsztam, mint a kommandósok, megkerestem a csajok kézitáskáit, és elloptam minden centet, amit csak tudtam. Nem vagyok túl büszke erre a sztorira, de kurvára kellett a pénz kajára. Az ottani csajoknak általában beceneveket adtunk. Így visszagondolva, elég kegyetlenek voltunk. Néhányszor nem is kicsit. Kavartam például egy spinével, akit mindannyian „Boszorkányának hívtunk, mivel akkora orrot hordott a fején, ami nagyobb volt, mint Geezeré. A Boszorkánnyal nem tartott túl hosszú ideig a kapcsolatom. Hazavitt magához. Reggel felkelt, csinált magának egy csésze kávét, majd közölte, hogy elmegy dolgozni, és ne nyúljak semmihez. Naná, persze, de pont ezt és pont nekem végzetes hiba volt ezt mondani. Amint kilépett az ajtón, kotorászni kezdtem a konyhaszekrényben, hogy kiderítsem, vajon mi lehet az, amit nem akart, hogy megtaláljak. Aztán a ruhásszekrény hátuljában ráakadtam egy tökéletesen kivasalt náci egyenruhára. Az apjáé lehetett, vagy valami ilyesmi. Akárhogy is, az tuti, hogy megütöttem a főnyereményt! Felvettem az egyenruhát, kinyitottam a bárszekrényt, nem sokkal később pedig már körbe-körbemeneteltem a szobában, és vicces német akcentussal parancsokat üvöltöttem a bútoroknak, miközben cigiztem és egyre jobban benyomtam. Imádom az ilyen katonai ruhákat, na. Egy órával vagy egy kicsit később levettem az egyenruhát, és visszatettem a ruhásszekrénybe, szépen összehajtogatva, mintha mi se történt volna. De a Boszorkány hazajött dél körül, és megérezte, hogy valami nem stimmel. Odament a szekrényhez, feltépte az ajtaját, megvizsgálta az egyenruhát, és idegrohamot kapott. A következő kép, amire emlékszem, hogy a seprűje végén repülök kifelé az ajtón. Visszamentünk Angliába, és Jim Simpson házában tartottunk egy megbeszélést, hogy elmondjuk neki, a nevünket Black Sabbath-ra változtatjuk. Nem tűnt túl lelkesnek, habár, ha őszinte akarok lenni, szerintem a lila orrom látványa zavarta meg. Nem tett rá megjegyzést, de tuti, hogy pörgött rajta, mivel folyamatosan engem stírölt a sajnálkozó tekintetével. Talán azt gondolta, hogy Németországban összeszedtem valami ritka betegséget. Emlékszem, Alvin Lee a Ten Years Afterből szintén ott volt ezen a megbeszélésen. Ő még kevésbé lelkesedett az új nevünkért, mint Jim. „Nem hinném, hogy ezzel a névvel bármire is viszitek” – mondta. Hogy őszinte legyek, ami ezek után történt, némileg ködbe vész. Azt tudom, hogy Jim beszélt egy fazonnal, valami Tony Hall- lal, akinek volt egy A&R-os[xxxiii] és produkciós magáncége. Megállapodtunk vele, hogy segít nekünk összehozni egy lemezt, feltéve, hogy lát belőle valami anyagi hasznot, ha sikeres lesz, vagy valami ilyesmi. Nem nagyon értek az üzlethez, én vagyok az utolsó ember, aki kérdéseket tesz fel, amikor szerződésekről, lóvéról meg egyéb ilyen dolgokról esik szó. Akárhogy is, Tony szerint egy nagyon jó kis bluescsapatot alkottunk, de szükségünk volt bemutatkozó kislemezre, annak ellenére, hogy az olyan zenekarok, mint mi, akkortájt ritkán adtak ki kislemezt. Lejátszotta nekünk az ›Evil Woman‹ című számot egy Crow nevű amerikai zenekartól, és megkérdezte, hogy nem akarjuk-e feldolgozni. Annyira nem lelkesedtünk az ötletért, de azt javasolta, hogy nyugodtan írjuk át súlyosabbra a gitártémát. Még mindig nem akartuk megcsinálni, de Tony felajánlotta, hogy kifizet némi stúdióidőt a Trident stúdiónál a Sohóban, szóval azt gondoltuk, hogy bassza meg, miért ne? Végül elég lehangolóan alakult a dolog. Fogalmunk sem volt róla, hogy mit csinálunk, úgyhogy bepakoltuk a felszerelésünket a stúdióba, megnyomtuk a felvétel gombot, és élőben játszottuk fel a műsort. Az egyetlen, talán profinak tűnő dolgunk Bill lábdobja volt, amire az egyik road fekete szigszalaggal felragasztotta, hogy Black Sabbath. Gus Dudgeon volt a producerünk, aki akkor már dolgozott Eric Claptonnal, a Moody Blues-zal és a Rolling Stones-szal is, úgyhogy kijárt neki a tisztelet részünkről is. Gus nagyon jó

volt hozzánk, habár azonnal ismertette a szabályait, mi pedig nem ahhoz szoktunk, hogy bárki megmondja, mit csináljunk. Az eredménnyel viszont nem lehetett vitatkozni, a fazon egy zseni volt. Miután megcsináltuk az ›Evil Woman‹-t, Gus Elton Johnnal dolgozott, és a hetvenesnyolcvanas években ő producerkedett a legnagyobb slágereinél. Rettentően szomorú voltam, amikor 2002-ben a feleségével, Sheilával meghaltak egy autóbalesetben. Gus azon figurák egyike, akik nagyon sokat tettek a brit zenéért, pedig ő sosem volt igazi sztárgyáros. Bár nem becsültük túl nagyra akkortájt, hihetetlenül nagy szerencse volt, hogy a karrierünk legelején segített nekünk. Játszottunk néhány klubkoncertet, amíg Londonban voltunk. Az egyik előtt a DJ felrakott egy lemezt, amitől lepadlóztam. Iszonyatosan ismerős volt az énekes hangja, és végül beugrott, hogy ez Robert Plant. Odamentem a DJ-hez, és megkérdeztem, hogy „ez a New Yardbirds, ami megy?” – Nem, ez egy új zenekar, a Led Zeppelin. – Tényleg? – Tényleg, haver, esküszöm. Lejátszottuk a koncertet, de nem tudtam kiverni azt a lemezt a fejemből, úgyhogy megint odamentem a DJ-hez, és megkérdeztem: – Biztos vagy benne, hogy ez nem a New Yardbirds? Ismerem ezt az énekest, és ő nem egy Led Zeppelin nevű zenekarban énekel. A belső borítón rajta vannak a tagok? – Jimmy Page, John Bonham, John Paul Jones, Robert Plant – olvasta fel sorban. Nem tudtam elhinni: a New Yardbirds valószínűleg megváltoztatta a nevét Led Zeppelinre… és megcsinálták a legjobb lemezt, amit az utóbbi években hallottam. Hazafelé a furgonban mondtam Tonynak, hogy hallotta-e, milyen keményen szólt az a Led Zeppelin-lemez? Anélkül, hogy levegőt vett volna, csak annyit mondott, hogy: „Mi keményebbek leszünk.” 1969 végén mindenre készen álltunk, hogy egy szinttel feljebb léphessünk. De még mindig harmadvonalas előadók voltunk, és minden éjjel harmadrangú helyeken játszottunk. Az utolsó bulink abban az évben december 24-ére esett Cumberlandben – egy csomó melót kaptunk arrafelé –, a Wigton Market Hallban. Ez a hely történetesen pont egy női elmegyógyintézet mellett volt, és évente egyszer a dokik kiengedték a pácienseket egy kis karácsonyi táncmulatságra. Lövésünk nem volt erről, de ha meg lett is volna, akkor is kételkedem benne, hogy a zenekarból bárki azt feltételezi, a dilidokik majd pont egy Black Sabbath-koncertet választanak az éves kimenőre. De így tettek. Úgyhogy épp a felénél jártunk az ›N.I.B.‹- nek, amikor ezek a félkegyelmű spinek behömpölyögtek a terem hátuljából. A szám végére már kitört a parasztlázadás. Látnod kellett volna: ezek a dilis csajok rámásztak a faszikra, a faszik csajai pedig verni kezdték őket. Pokoli zűrzavar lett. Idővel persze kijött a rendőrség, de addigra a földön mindenfelé bevert szemű, vérző orrú és felszakadt állú nők fetrengtek. Aztán elkezdték énekelni a ›Give Peace a Chance‹-t. Közben mi csak álltunk a színpadon, zúgtak körülöttünk az erősítők. Én Tonyra néztem, Tony pedig rám. – Ez teljes őrület, baszki – fintorogtam. Tony megvonta a vállát, feltekerte az erősítőjét és elkezdte játszani a ›We Wish You a Merry Christmas‹t. 1970 januárjában végül sikerült. Lemezszerződéshez jutottunk. Jim Simpson pár hónapra áruba bocsátott minket, azaz meghívott néhány londoni nagymenőt a koncertjeinkre. De senkit nem érdekeltünk. Aztán egyik este ott volt egy tag, aki a Philipstől jött el Birminghambe, hogy megnézzen minket a Henry's Blues House-ban. Vállalta a rizikót, és úgy döntött, felteszi ránk a lapjait. Szerintem nagy változást hozott az új nevünk, a Black Sabbath. Akkoriban volt egy okkultista

író, bizonyos Dennis Wheatley, akinek minden könyve ott állt az eladási listák élén. A horrorfilmek hozták be a legtöbb nézőt a moziba, a tévében pedig a Manson-gyilkosságokkal foglalkoztak, úgyhogy mindennek, aminek volt valami „sötét” oldala, keresett lett. De ne értsen félre senki! Biztos vagyok benne, hogy ha a zenénk erején kívül semmink sincs, akkor is szerződéshez jutunk. A dolgok alakulásához viszont néha nem árt, ha az apró részletek jókor állnak össze, és persze az sem árt, ha van némi szerencséje is az embernek. Mi pont akkor néztünk lemezszerződés után, amikor a Philips összehozott egy „underground” kiadót, a Vertigót. Tökéletesen passzoltunk a képbe. A vicces az egészben az, hogy a Vertigo még nem állt a saját lábán, mire az első kislemezünk, az Evil Woman megjelent, úgyhogy az egy másik Philips-leányvállalat, a Fontana alatt jött ki. A Vertigo pedig újranyomta néhány héttel később. Bár nem volt semmi lényeges különbség: azzal is nagyobb sikerünk lett volna, ha egy darab szart kétszer lehúzunk a klozeton. De ez nem érdekelt minket, mivel a BBC leadta a számot a Radio I- en. Egyszer. Reggel hat órakor. Már ötkor fent voltam, rémesen izgultam, és megittam vagy nyolc csésze teát. „Nem adják le – ismételgettem magamban. – Nem fogják leadni.” De akkor: BAM… BAM… Dó-dóó… BAM… Dó–dó-d-d-dó, dóóóóó… D-d-d-d-d-d-d-‹l-d DUH-DAÌ Do-doo-do DUH-DAÌ Do–dóó-do… Lehetetlen leírni, milyen érzés, amikor először hallod magadat a Radio I-en. Varázslatos. Rohangáltam körbe a házban és üvöltöztem, hogy „én szólok a rádióból, én szólok abból a kibaszott rádióból”, amíg anyám le nem csoszogott hálóingben, és rám nem szólt, hogy kussoljak már végre. „Evil Woman – énekeltem neki teli torokból –, don't you play your games with me!”[xxxiv] Kimentem a házból, és üvöltöttem, végig a Lodge Roadon. Bármennyire is jó érzés volt a Radio I-en hallani a számunkat, azzal az előleggel összehasonlíthatatlan volt, amit a Philipstől kaptunk: százöt font fejenként. Még egy tízesem sem volt soha, amit azelőtt a magaménak tudhattam, nemhogy száz fontom. Egész évben hangolhattam volna az autódudákat a Lucas gyárban, hogy kábé ennyi pénzt keressek. Azt gondoltam, azon a héten egy személyben én vagyok a Jack the Lad[xxxv]. Elsőként vettem a pénzből egy Brut arcszeszt, csak hogy egy fokkal jobb szagom legyen. Aztán egy új cipőre is beruháztam, mivel a régit még Dániában lepusztítottam. A többi pénzt odaadtam anyámnak, hogy fizesse be a számlákat, majd visszacsentem belőle, hogy lemehessek ünnepelni a kocsmába. Aztán dolgozni kezdtünk. Ha jól emlékszem, nem volt demónk, és arról sem szólt semmilyen hivatalos tárgyalás, hogy felveszünk egy lemezt. Jim egyszer csak közölte velünk, hogy Zürichben lekötöttek egy hétig minden estére bulikat, és miközben arra megyünk, meg kéne állnunk a Regent Sound stúdióban a Sohóban, hogy felvegyünk pár számot Rodger Bain producerrel és a hangmérnökével, Tom Allommal. Úgyhogy ezt tettük. Ahogy előtte is, bepakoltuk a cuccunkat a stúdióba, és tulajdonképpen adtunk egy koncertet, amihez nem volt közönség. Amikor befejeztük, pár órát még elidőztünk, hogy néhány gitár- és vokáltémát duplán felvegyünk, és kész is voltunk. Pont időben átértünk egy kocsmába, ahol az utolsó körbe még befértünk. Az egész nem tartott tovább tizenkét óránál.

Szerintem egyébként így kéne lemezeket felvenni. Ki a faszt érdekel, hogy éppen a következő Bridge over Troubled Water[xxxvi] készül-e – öt, tíz, tizenöt év alatt felvenni egy lemezt, ahogy a Guns N' Roses a Chinese Democracyt csinálta, kibaszottul nevetséges. Ennyi idő alatt az ember karrierjének vége lett, de felélesztették, és újra megdöglött. Nekünk nem járt ki az a luxus, hogy elfecséreljük az időnket. Lehetőségünk sem volt rá. Egyszerűen odamentünk, és megcsináltuk. Másnap pedig már Zürich felé robogtunk, hogy bevegyük a Hirschen Klub egyik helyiségét. Nem hallottuk, hogy Roger és Tom végül milyen hangzást kevert, és nem is láttuk a lemezborítót. Akkoriban így működött a zeneipar. Zenekarként kevesebb beleszólásod volt a dolgok menetébe, mint annak a csávónak, aki a klozetot takarította a kiadó igazgatójának az irodájában. Hosszú, nagyon hosszú volt az út Svájcba a Transit hátuljában, ezért, hogy gyorsabban teljen az idő, füvet szívtunk. Tonnaszámra. Amikor odaértünk Zürichbe, már olyan kibaszott éhesek voltunk, hogy bementünk valami flancos svájci kávézóba, és azon versenyeztünk, hogy ki tud minél rövidebb idő alatt minél több banánkelyhet megenni. Huszonötöt tuszkoltam le a torkomon, mielőtt a tulaj kidobott minket. Az egész pofám tele volt tejszínhabbal a végén, de még biztosan lecsúszott volna pár. A Hirschen Club egyébként szakadtabb hely volt, mint a Star Club Hamburgban. Az apró színpadtól a bár pedig alig pár lépésre állt. Sötét volt, és egy csomó kurva járt-kelt fel-alá a placcon. Egy tetves szobán kellett négyünknek osztoznia az emeleten, úgyhogy kötelező házi feladat volt felszedni egy tyúkot saját lakással. Egyik éjjel Geezert és engem két neccharisnyás csaj felhívott a karójukba. Nyilván benne voltak a játékban, én pedig bármire készen álltam, ami megkímélt attól, hogy még egy éjszakát egy ágyban töltsek Billel, aki szabadidejében leginkább a büdös lábam miatt szekált. Amikor a csajok bedobták, hogy spanglijuk is van, azt mondtam, hogy „bassza meg, menjünk!” Geezer nem volt annyira biztos a dolgában. „Ezek kurvák, Ozzy – mondta – Összeszedsz valami szart. Nézzünk más tyúkok után!” – Nem fogok baszni egyikkel sem – mondtam –, csak le akarok lépni erről a szemét helyről. – Hiszem, ha látom – mondta Geezer. – A sötét hajú csaj egyébként nem rossz. Néhány sör meg pár slukk abból a mágikus fűből, és tutira el akar majd vinni. – Nézd, ha egy pillanatig is rád mozdul, emberesen seggbe rúgom, és lelépünk, oké? – Megígéred? – Ha csak egyet mozdul a farkad irányába, én lerántom rólad, és máris húzunk a faszba. – Rendben. Szóval elmentünk a csajokkal a lakásukra. Halványan égtek a lámpák, Geezer a szoba egyik felében ült a sötét hajú csajjal, én a másikban a randával, szívtuk a füvet, és hallgattuk a Blind Faith lemezét. A Blind Faith egy supergroup volt, Eric Clapton, Ginger Baker, Steve Winwood és Ric Grech hozták össze. Rövid ideig minden békés volt és fasza, szólt a zene, smároltunk, matattunk mindenfelé. Aztán hirtelen egy mély mackóhang dörmögött át a spangliködön. „Hé, Ozzy – mondta Geezer. – Itt az ideje lelépni.” Odanéztem: a kurva terpeszben ült Geezeren, ő feküdt alatta csukott szemmel, totál fájdalmas arckifejezéssel. Őszintén szólva, ez volt az egyik legmókásabb dolog, amit életemben láttam. Még mindig nem tudom, hogy Geezer végül megdugta-e a csajt, vagy nem. Csak arra emlékszem, hogy röhögtem, röhögtem és csak röhögtem, mígnem elsírtam magam. Amint visszatértünk Svájcból, Jim Simpson rögtön a házába hívatott minket. „Van itt valami, amit azonnal látnotok kell” – mondta baljós hangon. Szóval aznap délután Jim nappalijában ültünk ölbe tett kézzel, és vártuk, hogy mi a

fasszal áll elő. Belenyúlt az aktatáskájába, és elővett egy kész Black Sabbath-lemezt. Szóhoz sem jutottunk. A borítón egy kísérteties, tizenötödik századi vízimalom képét láttuk (később rájöttem, hogy ez a Mapledurham vízimalom a Temzén, Oxfordshire-ben), körülötte egy csomó lehullott levéllel. A kép közepén pedig egy beteges külsejű, ijedt tekintetű, hosszú fekete hajú nő állt fekete palástban. Bámulatosan festett. A belső borító tiszta fekete volt, csak egy fordított keresztet nyomtak rá, amibe beleírtak egy elég hátborzongató verset. Nem volt semmi beleszólásunk a kivitelezésbe, a fordított kereszthez – ami egyébként a sátánizmus egyik szimbóluma, mint ahogy azt később megtudtuk – pedig közünk sem volt. Azok a sztorik, amelyek szerint nem örültünk a keresztnek, mind színtiszta faszságok. Amennyire visszaemlékszem, teljesen elszálltunk a borítótól, odáig voltunk érte, csak annyit bírtunk mondani, hogy „bassza meg, ember, ez kibaszottul hihetetlen”. Jim aztán odament a lemezjátszóhoz, és feltette a lemezt. Elsírtam magam, annyira gyönyörűen szólt. Amíg mi Svájcban koncerteztünk, Rodger és Tom rápakoltak néhány plusz hangmintát az anyagra, például mennydörgést és harangszót kevertek a címadó szám nyitóriffje alá, amitől olyan hangzása lett, mint valami filmbetétnek. Lenyűgözött. Még mindig kiráz a hideg, ha meghallom. 1970. február 13-án, pénteken a Black Sabbath a boltokba került. Úgy éreztem, hogy újjászülettem. A kritikusok kurvára utálták a lemezt. Akad néhány jó dolog a diszlexiában. Az egyik ilyen, hogy amikor azt mondom, nem olvasok kritikát, az tényleg azt is jelenti, hogy nem olvasok kritikát. A többieket viszont ez nem gátolja abban, hogy mélyen elmerüljenek a rólunk szóló cikkekben. A lemezről megjelent rémes kritikák közül a legrosszabbat Lester Bangs, a Rolling Stone magazin újságírója írta. Ugyanannyi idős volt, mint én, bár ezt akkor nem tudtam. Valójában soha nem hallottam róla, és annak alapján, amit a többiek elmeséltek a cikkről, jobb lett volna, ha továbbra sem tudnám, ki ő. Emlékszem, ahogy Geezer olvasta a kritikát, és a következő szavakat emelte ki: átverés, ügyetlen, unalmas. Az utolsó sor valami ilyesmi volt, hogy „pont olyanok, mint a Cream, csak rosszabbak”. Ezt nem igazán értettem, mert szerintem a Cream a világ egyik legjobb zenekara volt. Bangs tizenkét évvel később, harminchárom évesen meghalt. Később hallottam, hogy sokan zseniálisnak tartották az írásait, de ez különösebben egyikünket sem érdekelte. Csak egy nagy pofájú faszfej volt. Innentől kezdve persze sosem voltunk jóban a Rolling Stone-nal, de én erre csak azt mondom: kurvára rendben van, hogy lehúzott minket a Rolling Stone, hiszen ők voltak a legfontosabb zenei szaklap, a Cég. Az ilyen típusú újságokat főiskolás gyerekek szerkesztették, akik mind rettentő okosnak hitték magukat – legyünk korrektek, valószínűleg azok is voltak. Minket viszont már tizenöt évesen kirúgtak az iskolából, gyárakban melóztunk, meg állatokat mészároltunk, hogy megéljünk, de aztán csak csináltunk valamit magunktól annak ellenére, hogy minden, az egész rendszer ellenünk volt. Ezek után ugye nem kell elmondani, mennyire lehetett idegesítő, amikor okos emberek azt írták, hogy rosszak vagyunk. Csak az számított, hogy valakik viszont úgy gondolták, jók vagyunk, mivel a Black Sabbath a nyolcadik helyig jutott a brit lemezlistán, és a huszonharmadikig az amerikain. A Rolling Stone bánásmódja pedig felkészített minket a jövőre. Nem hiszem, hogy bármikor is elismerő kritikát kapott bármi, amit csináltunk, ezért sem törődöm velük. Ha bárkitől hallom, hogy a rossz kritika idegesíti, csak annyit mondok, hogy: „Figyelj, ezeknek az a munkájuk, hogy kritizáljanak. Ezért hívják őket kritikusnak? Néhányan viszont képesek annyira felhúzni magukat egy-egy cikken, hogy elvesztik az önkontrolljukat. Egyszer Glasgow-ban megjelent egy újságíró abban a szállodában, ahol laktunk. Tony odament hozzá, és azt mondta neki, hogy „akarok veled váltani egy szót, napsugaram”. Akkor nem tudtam, hogy valami rosszat írt róla:

„Jason King melós karokkal”. A Jason King egy tévésorozat, benne egy ilyen vicces főszereplővel, akinek hülye bajusza és elég gáz frizurája volt. Amikor Tony beszólt neki, a csávó csak röhögött, és ennél kevés nagyobb hülyeséget csinálhatott volna. Tony csak állt ott, és mondta a magáét. „Gyerünk, fiam, hagyd abba a röhögést, különben harminc másodperc sem telik el, és esélyed nem lesz vigyorogni többé.” Aztán Tony is elkezdett röhögni. Saját magán. A kritikus pedig nem vette komolyan, csak röhögött tovább. Körülbelül két másodpercig csak álltak ott, és röhögtek. Aztán Tony meglendítette az öklét, és a csávó majdnem kórházban végezte. Sosem olvastam azt a kritikát, de állítólag nem volt túl hízelgő. Az öregemet nem hatotta meg túlzottan az első lemezünk. Illetve az sem. Sosem felejtem el azt a napot, amikor hazavittem, és mondtam neki, hogy: „Nézd, apa, az én hangom szól ezen a lemezen!” Előttem van, ahogy a borítót az orra előtt tartva babrál az olvasószemüvegével. Amikor kinyitotta a belsejét, hümmögött egy kicsit, és azt mondta: – Biztos vagy benne fiam, hogy nem szúrtak ezek el valamit? – Mire gondolsz? – Ez a kereszt fordítva van. – Állítólag így kell lennie. – Oóó! Na, ne csak állj ott, tedd is fel! Énekeljünk együtt egy kicsit! Odamentem a rádiós lemezjátszóhoz, megemeltem a nehéz fafedelét, ráraktam a lemezt a forgótányérra – reméltem, hogy működik a hangszóró, amire anno kicseréltem –, és feltekertem a hangerőt. Az első villámdörgésnél apám visszahőkölt. Idegesen rávigyorogtam. És akkor: Bong! Bong! Bong! Apám köhintett. Bong! Bong! Bong! Aztán megint köhögött. Bong! Bong! Bong! „Fiam, mikor fog ez….” BAMM! Dá! Dááááááüü! Ddáááddááááááá!!!!!!! Szegény apám elfehéredett. Valami olyasmit várhatott, mint a ›Knees up Mother Brown‹[xxxvii]. Azért fennhagytam a lemezt. Végül hat perc és tizennyolc másodperc elég volt apámnak abból, hogy Tony és Geezer nyúzza a gitárját, hogy Bill a szart is kiveri a dobokból, és hogy én egy fekete ruhás emberről vonyítok, aki eljön és elvisz a pokolba. Apám megdörzsölte a szemét, és a földet bámulta. Közben rázta a fejét. Csend lett. – Mit gondolsz, apa? – John – mondta. – Teljesen biztos vagy benne, hogy nem ittál több sört a kelleténél? Elvörösödtem, és csak hebegtem-habogtam, hogy persze, apa, hogyne lennék biztos. Zabálnivaló volt az öreg, de nem nagyon vette a lapot, és ettől megszakadt a szívem. Mindig úgy éreztem, mintha cserbenhagynám őt. Nem azért, mert nem hallgattam rá. Hanem mert buktam az iskolában, mert nem tudtam helyesen írni és olvasni, mert lesitteltek, meg mert minden egyes gyári melómból kirúgtak. De most, a Black Sabbath-tal végre valami olyat csináltam, amiben jó voltam, amit élveztem, és felkészültem rá, hogy még sokat is tegyek érte. Tényleg csak azt akartam, hogy apám büszke legyen rám. De nem az ő hibája, hogy ilyen. Ilyen volt az ő generációja. Azért ha mélyen belegondolok, a maga módján büszke volt rám. Őszintén szólva ezt a fekete mágiás ökörséget egy másodpercig sem vettük komolyan. A színpadiasságát viszont imádtuk. Még az öregemet is megihlette. Csinált nekem egy fasza fémkeresztet a munkahelyén az egyik teaszünetben. Lementem benne próbára, és a többiek

persze mind akartak maguknak is, úgyhogy megkértem apát, gyártson le még hármat. Képtelen voltam elhinni, hogy léteznek „gyakorló okkultisták”, de léteztek. Egyszer ezek a fekete köpenyes, fehérre sminkelt pofájú barmok odajöttek hozzánk egy koncert után, és meghívtak a zenekart a Highgate temetőbe Londonba, valami szellemidézős szertartásra. Mondtam nekik, hogy „figyelj, haver, engem csak a whisky, a vodka és a gin nevű gonosz szellemek érdekelnek”. Máskor pedig egy sátánista brigád elhívott minket a Stonehenge-hez játszani. Elküldtük őket a picsába, erre közölték, hogy ezért majd átkot szórnak ránk. Mekkora faszfejek voltak! Nagy-Britanniának volt akkoriban egy „főboszorkánya”, Alex Sanders-nek hívták. Az életben nem találkoztam vele. Soha nem is akartam. Viszont egyszer vettünk egy Quija[xxxviii]-táblát, és tartottunk egy kis szeánszot. Majdnem beszartunk. Aznap éjjel, isten tudja, hány órakor, Bill felhívott, és üvöltött a telefonba, hogy: – Ozzy, azt hiszem, a házamban kísértetek járnak! – Szedj tőlük belépőt – mondtam neki, és lecsaptam a telefont. Ebben a sátánista sztoriban egy jó dolog volt: örökös és ingyenes hirdetést biztosított nekünk. A Black Sabbath-ból a megjelenése napján ötezer darab fogyott, év végére pedig világszerte majdnem egymillió. Egyikünk sem volt képes elhinni, ahogy Jim Simpson sem hitte el, csórikám teljesen megsemmisült. Az irodája Birminghamben volt, mérföldekre a londoni nyüzsgéstől, és ő saját személyzet híján folyamatosan új bandákat kutatott, miközben csinálta a Henry's Blues House-t is. Nem tartott sokáig, hogy magára haragítson minket. Kezdőként nem kaptunk semmi pénzt. Jim nem nyúlt tőlünk – ő az egyik legbecsületesebb fószer, akivel valaha találkoztam a zeneiparban –, de a Philips az örökkévalóságig húzta volna, hogy kifizesse a jogdíjakat, Jim pedig nem az a fajta faszi volt, aki elmegy hozzájuk, és addig kínozza őket, amíg nem fizetnek. Na meg ott volt az is, hogy mi azonnal Amerikába akartunk menni. Csak egy dolgot kellett tisztázni: hogy átvigyük-e magunkkal ezt a sátánista baromságot. Nem akartunk a Manson-banda rajongóiként feltűnni. A londoni cápáknak nem kellett sok idő, hogy észrevegyék, vér van a vízben, vagyis valami nem stimmel Jimmel. Úgyhogy egyenként megkörnyékeztek minket. Látták rajtunk a kibaszott nagy, villogó fontjelet. Az első lemezünk felvétele nem kerülhetett többe ötszáz fontnál, úgyhogy csillagászati nyereséget reméltek. Don Arden jelentkezett be először. Nem tudtunk róla sok mindent a becenevén kívül: Mr. Big. Viszont néhány sztorit hallottunk róla: egy faszit kilógatott a negyedik emeletről a Carnaby Street-i irodájának az ablakán, másnak cigarettát nyomott el a homlokán, és mindenkitől azt követelte, hogy a szerződés után készpénzben fizessenek neki, beletéve azt egy barna papírszatyorba. Szóval be voltunk szarva, amikor először mentünk hozzá Londonba. Leszálltunk a vonatról a Euston Stationnél, és ott állt egy kék Rolls- Royce, ami felvett minket. Ez volt az első alkalom, hogy beszálltam egy Rollerbe. Ültem a hátsó ülésen, mint az angol király, és azon agyaltam, hogy három éve még szart takarítottam egy vágóhídon, aztán kaját osztottam pedofiloknak a Winson Greenben, most pedig nézd meg, Ozzy, hol is vagy. Donról azt beszélték, hogy a világhírig repít, de azt is tudni lehetett, hogy nagy árat kell érte fizetni. Nem volt olyan rafkós pénzügyi svindler, mint a Bernie Madoff [xxxix]-típusú szemetek, ő csak simán nem fizetett. Rém egyszerű módszere volt, ami valahogy így nézett ki: „Don, tartozol nekem egymillió fonttal, megkaphatnám a pénzt?” Mire ő: „Nem, nem kaphatod meg.” Erről ennyit. Ha az irodájába mentél, és személyesen kérted a dohányt, akkor jó eséllyel indultál, hogy egy mentőkocsi hátuljában távozz. Nekünk igazából nem volt szükségünk arra, hogy valaki eljuttasson minket a világhírig – már félúton jártunk arrafelé. Ennek ellenére ott ültünk Don irodájában, és hallgattuk a süketelését. Alacsony fazon volt, de a felépítése, a stílusa és az ordibálása egy veszettül ideges

rottweilerre emlékeztetett. Amikor a recepciós beszólt neki telefonon, olyan hangosan üvöltött vele, hogy szerintem az egész bolygó beleremegett. A megbeszélés végén felálltunk, és közöltük, hogy micsoda öröm volt ez a találkozás, bla-bla-bla, de persze ennek ellenére semmit nem akartunk tőle a későbbiekben. Ahogy mentünk kifelé az irodájából, bemutatott minket annak a tyúknak, akivel a megbeszélés nagyrésze azzal telt, hogy a telefonba üvöltözött. „Ez Sharon, a lányom – morogta. – Sharon, vidd le ezeket a fiúkat a kocsihoz, jó?” Rávigyorogtam Sharonra, de ő bizalmatlanul nézett rám. Valószínűleg azt hitte, elmebajos vagyok, ahogy álltam ott a pizsamafelsőmben, mezítláb, egy melegvízcsap fogantyújával a nyakamban. De amikor Don visszalihegett az irodájába, és becsukta maga mögött az ajtót, elsütöttem egy viccet, amitől elmosolyodott. Lementem hídba. Ez volt a legcsintalanabb és legszebb mosoly, amit életemben láttam. Na meg vele együtt az a nevetés! Csodás volt hallani, ahogy nevetett. Meg akartam viccelni, hogy újra nevessen. Újra meg újra, és újra. A mai napig sajnálom, ami Jim Simpson és köztünk történt. Talán rossz irányból közelített felénk. Utólag persze lehet okoskodni, hogy mit kellett volna másképpen csináljon, de ha időben bevallja magának, hogy túl nagyok vagyunk neki, akkor eladhatott volna minket egy másik irodának, vagy legalább a napi dolgokat átpasszolhatta volna egy nagyobb cégnek. De nem volt elég erős ahhoz, hogy megtegye. Mi viszont reménykedtünk, hogy eljutunk Amerikába, és ott meglesz az igazi nagy áttörés, a türelmünk pedig fogytán volt, és nem vártuk meg, hogy összeszedje magát. Végül egy Patrick Meehan nevű nagydarab csávó csípett meg minket. Mindössze néhány évvel volt idősebb nálunk, és az apjával kezdtek bele a menedzserbizniszbe. A faterja kaszkadőr volt a Danger Man című tévé-show-ban. Aztán Don Ardennek dolgozott, kezdetben sofőrként, majd testőrként a Small Faces és az Animals tagjai mellett. Patricknek melózott egy másik régi Don Arden-bérenc is: Wilf Pine. Imádtam Wilfet. Úgy nézett ki, mint valami gonosz rajzfilmszereplő: kicsi volt, de kemény, mint a beton, a nagy, vigyorgó, ám kegyetlen arcáról pedig lerítt, hogy nem fél semmitől. Szerintem, egyébként csak megszokásból játszotta a keménylegényt, bár sosem volt kétségem afelől, hogy ha rossz passzban van, akkor komoly kárt tud okozni bárkiben. Hosszú ideig ő volt Don személyi testőre, és amikor megismertem, gyakran meglátogatta a Kray ikreket[xl] a Brixton börtönben. Wilf rendben volt, és kész. „Örült vagy, tudod-e?” – örökké ezzel nyaggatott. Ami azt illeti, Patrick egyáltalán nem olyan volt, mint Don vagy Wilf, vagy mint az apja. Dörzsölt, laza, éles eszű pasas volt, halkan beszélt, jól nézett ki és szerették a csajok. Mindig öltönyben járt, Rollst vezetett, és hosszú volt a haja, de nem túl hosszú. Ő volt az első ember, akinek gyémántgyűrűt láttam az ujján. Nyilván sokat tanult abból, ahogy Don Arden kézben tartotta a dolgokat. Patrick minden trükköt bevetett nálunk: limó sofőrrel, vacsorák pezsgővel. Folyamatosan bókolt, és hamisan meglepődött, hogy nem vagyunk még multimilliomosok. Azt mondta, ha leszerződünk vele, megkaphatunk mindent, amit csak akarunk: autókat, házakat, csajokat, bármit. Csak annyit kell tennünk, hogy felhívjuk, és szólunk, mi kell. Tündérmesét adott elő, és mi hinni akartunk benne, ráadásul amit mondott, abban volt is némi igazság. A zeneipar viszont olyan, mint akármelyik másik üzlet. Amikor az eladás jól megy, minden kibaszott frankó. De ha valami rosszra fordul, akkor folyik a vér, és kezdődik a pereskedés. Nem emlékszem pontosan, mikor és hogyan hagytuk ott Jimet – igazából soha nem rúgtuk ki, habár szerintem ez teljesen mindegy –, de 1970 szeptemberére a Big Bear Management már történelemnek számított, mi pedig leszerződtünk a Meehan-brigáddal. Körülbelül három és fél másodpercig tartott Jimnek, hogy bepereljen minket. A végzést a

backstage-ben állva kaptuk meg a Genfi-tónál, éppen fellépés előtt. Nem ez volt az utolsó alkalom, hogy ilyen megesett. Jim beperelte Meehant is „elcsábításért”. Évekig húzódott a per. Azt hiszem, Jimmel csúnyán elbántunk. Végül is ő adatta ki a Philipsszel a kislemezt, ami aztán meghozta a lemezszerződésünket. Annak ellenére, hogy nyert némi dohányt a perrel, még évekig fizette az ügyvédeit. Szóval túl nagyot nem kaszált. Később rájöttünk, hogy az ügyvédekkel mindig ez van. Mókás, hogy még mindig viszonylag gyakran futok bele Jimbe. Olyanok vagyunk, mint két régi barát, akik hosszú ideje nem találkoztak. Sok nagyszerű dolgot tett és tesz a mai napig a zenéért Birminghamben. Tényleg a legjobbakat kívánom neki. Akkoriban úgy tűnt, hogy Jimtől megszabadulni az egyik legnagyszerűbb döntésünk volt. Úgy éreztük, mintha nyertünk volna a lottón: a pénz az égből hullott. Minden napra kitaláltam valami újat: „Ööö, hello, igen, Patrick Meehan's irodája? Itt Ozzy Osbourne. Szeretnék egy Triumph Herald cabriót. Küldenének nekem egy zöldet? Koszi.” Klikk. Aztán – tá-dáá! – a kibaszott autó másnap reggel ott csücsült a házam előtt, az ablaktörlő alá bedugva egy boríték, benne néhány papír, amit csak alá kellett írnom és visszaküldenem. Meehan állta a szavát: akármit kértünk, megkaptuk. És nem csak a nagy dolgokról volt szó: készpénzt is kaptunk, szóval tellett sörre, cigire, magas sarkú cipőkre, bőrdzsekire, na meg hotelokban aludtunk Tony kisbuszának a hátulja helyett. Mindeközben egyre több lemezt adtunk el. Egyik percben a szakadt birminghami bandák között is a sor végén álltunk, a következőben pedig megelőztünk mindenkit. Csak épp azt nem tudtuk, hogy Meehan majdnem mindent magának szerzett meg. Még azoknak a cuccoknak a nagy része sem volt igazán a miénk, amit ő „adott” nekünk. A színfalak mögött megkopasztott minket. Sokat gondolkoztam ezen évekkel később, és nem hiszem, hogy reklamálhatnánk. Eljöttünk Astonból, mindent vagy semmit alapon, és a korai húszas éveinket kiskirályként éltük meg. Nem kellett cipelni a saját holminkat, nem kellett elkészíteni a saját kajánkat, még a cipőfűzőnket is csak ritkán kötöttük be saját magunknak. Bármit kértünk, ezüsttálcán érkezett. Látni kellett volna például Tony Lamborghini-gyűjteményét. Bill Rolls-Royce-ot kapott, sofőrrel. Az összes dohányt négyfelé osztottuk. Tony írta a riffeket, Geezer írta a szöveget, én kitaláltam az éneket, Bill pedig vadul dobolt. Minden egyes részlet ugyanolyan fontos volt, mint a többi, szóval mindenki ugyanannyi pénzt kapott. Azt hiszem, ezért maradtunk együtt olyan sokáig. Kezdőkként soha nem vitáztunk azon, ki mit csinált. Ha valamelyikünk mást akart, például Bill énekelni, vagy én szöveget írni, akkor hagytuk, hadd csinálja. Senki nem adogatta össze számológéppel a jogdíjakat, hogy ki mennyit nyer vagy veszít ezen. De ne felejtsük el, hogy mi azért csinálhattuk azt, amit akartunk, mert saját zenét írtunk. Nem egy lemezmogul hozta létre a Black Sabbath-ot, szóval egy lemezmogul meg sem mondhatta, mit tegyünk. Néhányan megpróbálták, mi pedig megmondtuk nekik, hogy hova menjenek. Nem túl sok banda teheti meg ezt manapság. Egy dolgot viszont megbántam: mégpedig azt, hogy nem adtam több pénzt a családomnak. Pedig esélyem sem lett volna, ha az öregem nem vesz fel kölcsönt arra az énekcuccra. Valószínűleg visszamegyek betörőnek, és talán még mindig a sitten ülök. Mégsem gondoltam a szüleimre. Fiatal voltam, többnyire be voltam tépve, és elkezdtem azt hinni, hogy enyém a világ. Lehet, hogy gazdag voltam, de nem volt túl sok készpénzem. Hívogattam Patrick Meehan irodáját, leadtam a rendeléseket, de az nem ugyanaz, mintha a saját pénzedet szórnád. Később rájöttem, hogyan lehet kápém. Csak el kellett adnom a cuccokat, amiket a cégtől kaptam. Először egy Rolls- Royce-t. A többiek hamarosan ugyanígy jártak el. De hogyan magyarázhattam volna meg mindezt a családomnak, amikor ők csak azt látták, hogy fölényesen járkálok fel-alá? Nem arról van szó, hogy nem adtam nekik semmit, de soha nem adtam nekik eleget. Az alaphangulatból megállapíthattam volna, mi a probléma, valahányszor átléptem a Lodge Road 14.

küszöbét. – Mi a baj? – kérdeztem ilyenkor anyámat. – Oh, semmi – válaszolta mindig. – Nos, nyilvánvalóan van valami. Mondd el. Nem mondta, pedig ott volt a levegőben: a pénz, a pénz, a pénz, semmi más, csak a pénz. Inkább ezt mondta: „Büszke vagyok rád, fiam. Végül sikeres lettél, és keményen megdolgoztál érte. Igyál egy csésze teát! Szeretlek.” Csak a pénz. Egy idő után eléggé elmérgesedett a helyzet. Nem is akartam otthon lenni, mert kényelmetlenül éreztem magam. Mintha nekik soha nem lett volna saját pénzük, és most az enyémet akarták. Igazuk is volt. Adnom kellett volna nekik. De nem adtam. Találkoztam egy csajjal. És inkább elköltöztem. NEGYEDIK FEJEZET „Ti nem is vagytok feketék!”

Sosem voltam egy tipikus Rómeó. Még azután sem kaptam meg soha a jó csajokat, hogy az első lemezünk bearanyozódott. A Black Sabbathot inkább a pasik szerették, úgyhogy csipkés bugyik helyett cigarettacsikkeket és sörösüvegeket dobáltak fel a színpadra a közönségből. A koncertjeinkre járó csajokat viccesen csak „kétzacskósoknak” neveztük, merthogy rá kellett húzni pár zacskót a fejükre, mielőtt megdugtuk őket. Egy többnyire nem volt elég, és ha őszinte akarok lenni, már akkor is szerencsésnek mondhattam magam, ha egy kétzacskósat fogtam ki. Azok a csajok, akik a buli végén ágyba bújtak velem, többnyire három- vagy négyzacskósak voltak. De egyszer Newcastle-ban, azt hiszem, összeakadtam egy ötzacskóssal is. Az egy elég durva éjszaka volt. Ha jól emlékszem, rettentően sok gint ittam. Mindazonáltal semmi nem tudott visszatartani attól, hogy megpróbáljak összehozni egy menetet. Birminghamben a Broad Streeten állt a Rum Runner bár, ahova néha lejártunk egy-egy jó numeráért. Tony egyik régi osztálytársa, Albert ott dolgozott portásként. A Rum Runner felkapott hely volt – évekkel később onnan indult a Duran Duran –, úgyhogy kész csodának számított, ha ismertél valakit, aki gond nélkül be tudott vinni. Nem sokkal azután, hogy aláírtuk a lemezszerződést, Tonyval lenéztünk a Rum Runnerbe. De változatlanul csórók voltunk, mivel Patrick Meehant akkor még nem ismertük. Tony ócska autójával érkeztünk, ami talán egy Ford Cortina lehetett. De ettől még egy darab szar volt. Az ajtónál Albert szokás szerint üdvözölt, a kidobók pedig leakasztották a kötelet, hogy bemehessünk. Az első dolog, amit aznap este odabent megláttam, egy sötét hajú csaj volt a ruhatárban, a pénztár mögött. – Ki az ott? – kérdeztem Albertet. – Thelma Riley – mondta. – Szép csaj. És okos is. De elvált, és van egy gyereke, szóval vigyázz vele.

Nem érdekelt, mit mond. Thelma gyönyörű volt, és én beszélni akartam vele, úgyhogy az történt, ami mindig is történt, ha be akartam fűzni egy csajt: kurvára zavarba jöttem. De valami szokatlan történt aznap éjjel, merthogy a jó öreg „idd magad annyira bátorra, amennyire csak lehet” módszer végül bejött: odahúztam Thelmát a tánctérre, Tony pedig a barátnőjét. Később Tony lakására mentünk a Cortinával, odafelé folyamatosan csókolóztunk, és összevissza tapiztuk egymást Thelmával a hátsó ülésen. Tony másnap kidobta Thelma barátnőjét, de Thelma és én együtt maradtunk. Aztán amikor már nem bírtam a Lodge Road 14.-ben uralkodó nyomasztó légkört, kibéreltünk együtt egy lakást Edgbastonban, Birmingham egyik flancos részén, egy önkiszolgáló mosoda felett. Körülbelül egy évvel később, 1971-ben pedig egy anyakönyv vezető előtt összeházasodtunk. Rémesen egyszerűnek tűnt az egész: szerzek pénzt, találok egy csajt, elveszem, letelepszem, és lemegyek a kocsmába. Borzasztóan nagyot tévedtem. Néhány hónappal az esküvő előtt a Black Sabbath végre kijutott Amerikába. Mielőtt elindultunk, Patrick Meehan berendelt minket a londoni irodájába, és kiselőadást tartott arról, hogy kint mi leszünk a „brit zene nagykövetei”, úgyhogy viselkedjünk rendesen. Egyetértően bólogattunk, de tudomást egyáltalán nem vettünk róla. Ennek ellenére igyekeztem keveset inni, amíg kiértünk a reptérre. Azt viszont nem tudtam, hogy a reptereken is vannak bárok, és ha már ott volt egy, kénytelen voltam meginni néhány rövidet, hogy lenyugodjak. Mire elfoglaltam a helyem a repülőn, totál részeg voltam. Aztán kiderült, hogy egy gépen utazik velünk a Traffic[xli]. Alig fogtam fel, hogy Steve Winwooddal együtt repülök. Életemben először igazi rocksztárnak éreztem magam. Bár sokat ittam a repülőn, mégis egy örökkévalóságnak tűnt odaérni a JFK-re. Bambultam kifelé az ablakon, és azon gondolkoztam, hogy a faszba maradhat ez a dolog fenn a levegőben. Aztán egyszer csak elrepültünk Manhattan felett, látszott az épülő World Trade Center, amely akkor még csak acélgerendákkal megerősített állványokból állt. Naplementekor landoltunk, amit meleg éjszaka követett, nekem pedig ismeretlen volt még az a bizonyos „meleg éjszaka New Yorkban” érzet. Van annak valami különleges szaga. Szerintem frenetikus. Szóval rettenetesen be voltam rúgva, mire leszálltunk, a légiutas-kísérőnek ki kellett segítenie a székemből, a lépcsőn pedig leestem. Viszont mire odaértem az útlevél-ellenőrzéshez, beállt a másnaposság. Annyira fájt a fejem, hogy azt is elfelejtettem, mit írtam viccből a vízumkérelemre: a vallásommal kapcsolatos rubrikába odavéstem, hogy „sátánista”. Szóval a fazon elvette a papírt, és ahogy átolvasta, valahol félúton megállt. Unott és fáradt arccal felnézett rám. „Sátánista, mi?” – kérdezte vaskos bronxi akcentussal. Beugrott. A francba! De még mielőtt magyarázkodni kezdhettem volna, lepecsételte a papíromat, és elüvöltötte magát, hogy „KÖVETKEZŐ!” „Isten hozott New Yorkban” – állt a táblán a feje fölött. Összeszedtük a csomagjainkat, és a terminál előtt beálltunk egy taxira váró sorba. Fasz tudja, hogy ezek az öltönyös, nyakkendős, aktatáskás üzletemberek mit gondolhattak rólam, a mosdatlan, részeg, a nyakában vízcsapot hordó Brummie-ról, akinek a büdös farmerja egyik szárán „Peace and Love” felirat díszelgett békejellel, a másikon pedig „Black Panthers Rule”[xlii] felirat egy fekete ököllel. Miközben vártunk, megállt mellettünk egy bődületesen nagy sárga autó, szerintem tizenkilenc vagy húsz ajtaja is volt.

– Azt tudtam, hogy itt nagy autók vannak – hörögtem alig érthetően. – De azt nem, hogy ennyire nagyok! – Ez egy limuzin, te idióta – mondta Tony. Mielőtt eljöttünk Angliából, felvettük a Black Sabbath folytatását. Mindössze öt hónappal az első lemez megjelenése után dobozban volt – hihetetlen, ha figyelembe vesszük, hogy milyen lusta tempóban készülnek manapság a lemezek. Eredetileg Warpiggers lett volna a címe, ami egy szakkifejezés a fekete mágia jegyében tartott esküvőkre, vagy valami ilyesmire. Később viszont Warpigs[xliii]-re változott, amikor Geezer halálról és pusztításról szóló szövegeket írt hozzá. Nem csoda, hogy csajok sosem jártak a bulijainkra: Geezer nem törődött a „Szeretlek, szeretlek, örökké szeretlek” típusú popdalokkal. Ha esetleg egy fiú és egy lány találkozásáról írt, akkor is elferdítette a dolgot – ahogy az ›N.I.B.‹-ben is, ahol a fiúról kiderül, hogy maga az Ördög. Geezer ráadásként folyamatosan követte a híreket, és szeretett aktuális dolgokkal is foglalkozni a szövegeiben. Akkoriban például a vietnami háborúval. A Regent Sound stúdióban, a Sohóban vettük fel a második lemezünket, bár előtte néhány hetet próbáltunk egy öreg pajtában a Rockfield stúdióban, valahol Wales déli részén. A stúdióidő akkoriban egy vagyonba került, ezért nem volt baszakodás, ha pörgött a stopper. Amint végeztünk a Regent Soundban, átvonultunk az Island stúdióba Notting Hillbe, ahol a végleges keverést csináltuk. Rodger Bain szerint viszont még fel kellett vegyünk néhány percnyi anyagot. Emlékszem, lejött a keverőből az ebédszünetben, és közölte: „Nézzétek, fiúk, szükségünk van még valami hézagpótlóra. Jammelnétek valamit?” Éppen beleharaptunk volna a szendvicsünkbe, de végül Tony elkezdett játszani egy riffet, Bill alápakolta a dobot, én odazümmögtem valamit, Geezer pedig ült a sarokban, és valami szöveget firkált. Húsz perccel később volt egy számunk, ami a ›The Paranoid‹ címet kapta. A nap végére viszont egyszerűen csak ›Paranoid‹ lett. A legjobb számokkal mindig így megy: erőlködés nélkül előjönnek a semmiből. A ›Paranoid‹-ot képtelenség volt kategorizálni: olyan, mint egy punk-szám, csakhogy évekkel azelőtt íródott, hogy a punkot egyáltalán feltalálták. Egyikünk sem gondolta, hogy bármi különleges lehet benne. Kulimunkának tűnt az ›Iron Man‹-hez, a ›Hand of Doom‹-hoz vagy bármelyik súlyosabb számunkhoz képest. De basszus, annyira fülbemászó lett, hogy a stúdióból hazafelé folyamatosan azt dúdoltam. „Thelma – mondtam, amikor visszatértem Edgbastonba –, azt hiszem, írtunk egy slágert!” Egy szót se szólt, de az arca arról árulkodott, hogy szerinte ez soha nem történhet meg. Egyébként vicces: ha bárki azt állította volna, hogy ezeket a számokat negyven év múlva is hallgatni fogják az emberek, és hogy ez az album csak Amerikában több mint négymillió példányban talál gazdára, egyszerűen belenevetünk az arcába. De a helyzet az, hogy Tony Iommi időközben minden idők egyik legnagyobb rockriff-gyárosa lett. A stúdióban mindig rászóltunk, hogy überelje az előző riffet, írjon annál is ütősebbet, és ilyenkor rendre elő is állt valami olyannal, mint az ›Iron Man‹, amitől persze mindannyian lementünk hídba. A ›Paranoid‹ viszont egy másik történet. Két másodperccel azután, hogy az öltönyösök a Vertigónál meghallgatták a dalt, az egész album címe Paranoid lett. Na nem azért, mert úgy gondolták, hogy a War Pigs Vietnam miatt kiverheti a biztosítékot Amerikában – legalábbis amennyire én tudom. Ők csak egyszerűen rágerjedtek erre a kis háromperces popdalra, amiben megvolt az esély, hogy lejátsszák a rádiók. Márpedig a mi dalainkat, és a hozzánk hasonló bandák számait soha nem játszották a rádióban. Logikus döntés volt ugyanazt a címet adni a lemeznek és az első kislemeznek, mert jóval könnyebb így reklámozni az anyagot a lemezboltokban. Az öltönyösöknek igaza lett. A ›Paranoid‹ nyílegyenesen száguldott a negyedik helyig a

brit kislemezlistán, ennek köszönhetően pedig bekerültünk a Top of the Pops-ba[xliv] – Cliff Richard mellé. Problémánk csak a lemezborítóval akadt, mivel az még az előtt elkészült, hogy a lemezcím megváltozott, és így már értelmét vesztette. Mi köze lehet négy rózsaszín, pajzsos, kardokkal hadonászó pasasnak a paranoiához? Ezek a fickók egyébként állítólag a disznók színe miatt lettek rózsaszínek. Azután azonban, hogy a borítóról lehagytuk a „War Pigs” feliratot, csak négy kardozó buzi állt ott. – Ezek nem kardozó buzik, Ozzy – mondta Bill. – Ezek egyszerre paranoiás és kardozó buzik. A Top of the Pops-ban szerepelni életem addigi legnagyobb dolga volt. Amíg Astonban laktam, Osbourne-ék minden egyes héten családostul leültek a tévé elé, és nézték a show-t. Különösen anyám szerette. Úgyhogy amikor a szüleim meghallották, hogy benne leszek, szóhoz sem jutottak. Akkoriban hetente tizenötmillió ember kapcsolt a Top of the Popsra, a Pan's People[xlv] pedig ezerrel nyomta a hippitáncot a számok között. Kibaszott jó volt. Emlékszem, Cliff Richard mekkora hatással volt rám, amikor élőben, nagyzenekarral állt színpadra. Nem csúfoltuk ki, egyszerűen nem lehetett, végtére is, nem olyan rég volt, hogy a ›Living Doll‹-t énekeltem a szüleimnek. Azt hiszem, aznap az ›I Ain't Got Tie Anymore‹ című számát adta elő. Egyébként évekig nem láttam a felvételt; talán letörölték, hogy a filmet újra felhasználhassák, akkoriban ez volt az eljárás a BBC-nél. Egyvalamiben viszont ma is biztos vagyok: kicsit sem lennék meglepődve, ha Cliff azon az 1970-es Top of the Pops-felvételen öregebbnek nézne ki, mint manapság. Az a fazon visszafelé öregszik. Ha találkozunk, mindig úgy tűnik, mintha néhány évet fiatalodott volna. Megdermedtem a félelemtől, amikor nekünk kellett színpadra lépni. A többieknek egy hangot sem kellett játszaniuk élőben, csak néztek egy irányba, és ritmusosan mozogtak a zenére, de nekem tényleg énekelnem kellett, és mivel ez volt az első tévés szereplésem, úgy be voltam szarva, ahogy előtte még soha. Konkrétan rettegtem. A szám annyira kiszáradt, hogy azt hittem, egy adag vatta van benne. De csak túlestem az egészen. Anyám és apám otthon nézték a tévét, az öcséim mesélték néhány nappal később. Ha büszkék voltak rám, akkor sem mondták, de én szeretném azt hinni, hogy azok voltak. A ›Paranoid‹-ot imádtam énekelni, ráadásul az a szám mindent megváltoztatott. Egy vagy két hét múlva már sikoltozó csajok jelentek meg a koncertjeinken, és repkedtek a bugyik a színpadra. Határozottan kellemes változás, bár nyilván sajnáltuk egy kicsit, hogy a törzsrajongóink leléptek. Közvetlen a Top of the Pops után volt egy bulink Párizsban, és a buli végén egy gyönyörű francia csaj ottmaradt velem a színpad mögött, aztán elvitt magához, és a szart is kikefélte belőlem. Egy szót sem értettem abból, amit egész éjjel hadovált. Néha ez a legjobb dolog az egyéjszakás kalandokban. Amerikát egyszerűen mesésnek találtam. Többek közt a pizzát. Évekig arra vágytam, hogy valaki találjon már fel valami újfajta kaját. Angliában örökké tojás volt és sült krumpli, vagy kolbász és sült krumpli, esetleg pite és sült krumpli… bármi, plusz sült krumpli. Egy idő után baromira unalmas. A hetvenes évek elején Birminghamben nem kaptál reszelt parmezánt és ruccolát. Ha a kaja nem egy zsíros, olajos sütőből került elő, senki nem tudta, mi a fasz lehet az. New Yorkban viszont felfedeztem a pizzát, és teljesen kész lettem tőle, akár tíz-húsz szeletet is megettem egy nap. Aztán feltűnt, hogy lehet venni óriáspizzát is, úgyhogy folyamatosan azt rendeltem, akárhova is mentünk. Alig vártam, hogy otthon majd elmondhassam a többieknek: „Van ez a hihetetlen új dolog. Amerikai, és pizzának hívják. Olyan, mint a kenyér, de jobb, mint bármilyen kenyér, amit valaha próbáltatok.”

Egyszer megpróbáltam Thelmának készíteni egy igazi New York-i pizzát. Gyúrtam tésztát, aztán ráraktam babot, szardíniát, olivát meg minden szart, vagy tizenöt fontnyi holmit, de tíz perc után kicsorgott az egész a sütőből. Olyan volt, mintha bentről kihánytak volna. Thelma nézte egy darabig, és közölte, hogy „azt hiszem, nem szeretem a pizzát, John”. Az első feleségem sosem hívott Ozzynak. Egyszer sem, amíg együtt voltunk. Még egy csodás dolgot sikerült felfedeztem Amerikában, név szerint a Harvey Wallbangert[xlvi] – ez egy vodka alapú koktél, Galliano likőrrel és narancslével. Gyilkos mix. Akkoriban annyi Wallbangert ittam, hogy ma már a szagától is rosszul vagyok. Csak megérzem, és már hányok is. Aztán persze ott voltak az amerikai csajok, akik köszönő viszonyban sem voltak az angol tyúkokkal. Úgy értem, ha Angliában akartál meghúzni egy csajt, végig kellett csinálnod a színjátékot. Először szemezned kellett vele, aztán randizni, majd vettél neki ezt meg azt. Egyik dolog követte a másikat, és nagyjából egy hónappal később megkérdezhetted, hogy lenne-e kedve azt az ősi játékot játszani veled, amelyben egy kolbászkának kell rejtekhelyet találni. Amerikában a csajok egy az egybe odamentek hozzád, és közölték, hogy: „Hé, gyere, dugjunk!” Egy percet sem kellett fáradozni, és ez már az első ott töltött éjszakánkon kiderült, amikor a Loew's Midtown Motor hotelban szálltunk meg a Nyolcadik sugárút és a Negyvennyolcadik utca sarkán, Manhattan egyik nem túl puccos környékén. Nem tudtam aludni az időeltolódás miatt, ami szintén egy új és vad élmény volt nekem. Szóval feküdtem ott hajnali háromkor, totál ébren, és hallottam, hogy valaki kopog. Felkeltem, kinyitottam az ajtót, és ott állt egy állati vékony csaj viharkabátban, amit ki is gombolt az orrom előtt. Teljesen meztelen volt alatta. – Bejöhetek? – suttogta rekedt, szexi hangon. Mit kellett volna mondanom? „Nem, kösz, drágám. Kicsit elfoglalt vagyok.” Persze, hogyne. Rettenetesen nagyot keféltünk, addig dugtunk, míg fel nem jött a nap. Akkor felvette a kabátját a földről, megcsókolta az arcomat, és elhúzott a faszba. Később együtt reggeliztünk a többiekkel, és miközben éppen azt próbálgattuk, hogy hova kell vajon önteni a juharszirupot – Geezer a hasisára nyomta –, azt mondtam nekik: – Soha nem találnátok ki, mi történt velem a múlt éjjel. – Valójában – köhintett Bill –, én azt hiszem, tudom. Kiderült, hogy mindegyikünknek kopogtak az ajtaján: ez volt a turnémenedzserünk „Isten hozott Amerikában” ajándéka. Habár, elnézve az én csajomat világosban, egy nappal sem lehetett fiatalabb negyvennél, szóval nyilván nem került sokba. A két hónapos amerikai turné alatt óriási távolságokat tettünk meg. Angliában el sem tudtuk képzelni, hogy ennyit lehet menni. Játszottunk a Fillmore Eastben Manhattanben. És játszottunk a Fillmore Westben San Fransiscóban. Még Floridába is elmentünk, ahol életemben először úsztam kültéri medencében: éjszaka volt, berúgtam és betéptem, egyszerűen gyönyörű volt. Floridában láttam először az igazi égszínkék óceánt is. Mivel Bill utált repülni, a koncerthelyszínek között néha kocsival utaztunk, amiből később szertartás lett. A Billel közös hosszadalmas autóútjaink végül minden amerikai turnénkon fényponttá váltak. Egy bérelt GMC lakóautóban mentünk, és a hosszú idő alatt közeli barátok lettünk. Bill felkérte a sógorát, Dave-et sofőrnek, mivel így sokkal többet tudtunk inni és drogozni. Vicces, mennyire megismerhetsz egy embert egy ilyen úton. Bill reggelente ivott egy csésze kávét, egy narancslevet, egy pohár tejet, és egy sört. Mindig ebben a sorrendben. Egyszer megkérdeztem tőle, miért. – Hát – kezdte – a kávé felébreszt, a narancslében van a vitamin, amitől nem leszek beteg, a tej eltelít a nap hátralévő részére, a sörtől pedig újra elalszom. – Ó – válaszoltam. – Ennek így sok értelme van. Bill vicces fazon. Emlékszem, egyszer teleraktuk a GMC-t sörrel meg cigivel, és Dave

vezetett. New Yorkból mentünk dél felé a keleti parton, és korán keltünk annak ellenére, hogy ütős éjszakánk volt előtte. Dave arról panaszkodott, hogy megevett egy romlott pizzát, mielőtt lefeküdt aludni. „Olyan volt az íze, mint a patkányhúgynak” – jellemezte röviden. Reggel hét vagy nyolc óra felé csipás szemekkel, másnaposan ültem az anyósülésen, Bill hátul feküdt kidőlve, Dave pedig mosolyogva nyomta a gázt. Lehúztam az ablakot, rágyújtottam egy cigire, ránéztem, és láttam, ahogy éppen kezd elzöldülni. – Dave, jól vagy? – kérdeztem, miközben fújtam befelé a füstöt az utastérbe. – Igen,jó… De itt elakadt a szava. Blöööáááááááá! Dave félig megemésztett sajttal, tésztával és paradicsomszósszal hányta tele a műszerfalat, a cucc pedig belefolyt a ventilátorba és a cigisdobozomba is. A szag és a látvány együtt elég volt ahhoz, hogy puszta együttérzésből én is okádjak egyet. – Ó, nem, Dave, azt hiszem én… Blöööáááááááá! Két teli gyomor tartalma terült el kihányva a furgonban. Kibírhatatlan szag volt, amit Bill észre sem vett – csak aludt hátul. Félrehúzódtunk a következő leállónál, beszaladtam a boltba, és megkérdeztem az eladó tyúktól, hogy van-e valami légfrissítőjük. Az persze szóba sem jött, hogy megpróbáljam feltakarítani a hányást, de a szaggal valamit csinálni kellett. Az autópályán úgy tűnt, mintha még a minket megelőző autók sofőrjei is befogták volna az orrukat. A csaj a boltban eleinte egy kurva szót sem értett abból, amit magyaráztam, de végül felfogta, „Ó, hát erre gondolt?” – kérdezte, és adott nekem egy doboz mentolos légfrissítő sprayt, majd közölte, hogy „személy szerint ezt nem ajánlom.” Baszd meg, gondoltam, és megvettem. Visszarohantam a kocsihoz, beszálltam, becsaptam az ajtót, és amíg Dave kiállt a parkolóból, elkezdtem befújni az utasteret. De akkor váratlanul valami hörgés és sustorgás hallatszott mögülünk. Hátranéztem, Bill ott ült, mint aki karót nyelt, és elég szarul festett. Megérezhette a hányásszagot, a mentolos spray pedig adott neki még egy löketet, amitől kidobta a taccsot. – Krisztus, mi a fasz ez aaa...... Blööödáááááá! Az első amerikai koncertünk az Ungano's klubban volt New Yorkban, Manhattan nyugati részén. Utána pedig a Fillmore Eastben léptünk fel Rod Stewart zenekara, a Faces előtt. Dühösek voltunk rájuk, mert nem kaptunk időt a beállásra. Rod pedig ügyesen kitért az utunkból. Feltételezem, annyira nem örült, hogy a Black Sabbath az előzenekara. Mi koszos huligánok voltunk, ő pedig a kék szemű herceg. Rod egyébként rendben volt, ő alapvetően mindig nagyon udvarias. És szerintem fenomenális énekes. Örökkévalóságnak tűnt két hónapig távol lenni a hazánktól, mindegyikünknek őrülten hiányzott Anglia; különösen azért, mert alig vártuk, hogy otthon a kocsmában Amerikáról mesélhessünk a többieknek. Akkoriban Amerikába eljutni nagyjából olyan volt, mintha a Marson jártál volna. Csak néhány brit repülhette át az óceánt, rettentő drágán adták a jegyeket. A honvágyunkról a legjobban úgy terelhettük el a gondolatainkat, hogy durva tréfákat űztünk. Az amerikaiak akcentusát egyszerűen nevetségesnek találtuk. Minden egyes alkalommal, amikor egy szállodai recepciós „Mr. Ozz-Burn”-nek nevezett, összeestünk a röhögéstől. Volt egy állandó viccünk is a szállodai éttermekben: kajálás közben valamelyikünk kiosont a recepcióhoz, és megkérte a személyzet egyik tagját, hogy keresse meg Mr. Harry Bollockst. A vendégek bent ültek az étteremben, ették a hamburgerüket, aztán besietett egy londiner, és a csengőjét rázva elüvöltötte magát, hogy „Itt találom Hairy Bollockst? Hairy Bollocksot[xlvii] keresem!” Bill

általában betegre röhögte magát. A legkomolyabb kultúrsokk viszont egy philadelphiai koncerten ért minket. A hallgatóság nagy része feketékből állt, és mondhatom, rühelltek a zenénket. Befejeztük a ›War Pigs‹-t, és a teremben olyan csönd volt, hogy még a leejtett gombostű hangját is hallottuk volna. Egy nagydarab, magas, afrofrizurás fazon az egész koncert alatt fent ült egy ablakpárkányon, és percenként elüvöltötte magát, hogy: „Hé, te! Black Sabbath!” Gondolkoztam, hogy mi a faszért ismételgeti? Mit akarhat ezzel? Eszembe nem jutott, hogy azt hiszi, a nevem Black Sabbath. Mindenesetre a koncert felénél, az egyik szám végén megint odaüvöltött, hogy: „Hé, te! Black Sabbath!” Ezen a ponton elegem lett, úgyhogy odamentem a színpad szélére, és felnéztem rá. – Jól van, haver, te nyertél. Mi a faszt akarsz? Mondjad csak. Szóval mit is? Zavartan bambult le rám. – Ti nem is vagytok feketék – mondta. Megjegyzem: ez volt az egyetlen rossz bulink. El sem hittük, hogy a Black Sabbath lemez mennyire jól fogyott Amerikában. Az ottani kiadónk, a Warner Bros annyira elégedett volt, hogy a Paranoia megjelenését következő januárig késleltették. Akkora tömegek előtt játszottunk mindenütt, hogy lassan elkezdtek szivárogni a grupik. Az első ilyen élményünk egy Holiday Inn szállodában volt, valahol Kaliforniában. Na most, Patrick Meehan általában a legszarabb szállodákban foglalt nekünk szobát, úgyhogy semmi szokatlant nem találtunk abban, ha éjszakánként öt dollárét egy szobán négyen osztoztunk valami szemét, külvárosi motelban. A Holiday Inn ehhez képest viszont maga volt a luxus: a szobához fürdő, zuhanyzó, tévé és telefon is tartozott. Még vízágyam is volt, amiért akkoriban a fél világ megőrült. Imádtam rajta elaludni, olyan érzés volt, mintha egy gumibelsőn fekve sodort volna a víz az óceán közepén. Szóval ott voltunk ebben a szállodában, és éppen letettem a telefont miután Thelmával beszéltem, amikor kopogtattak. Kinyitottam az ajtót, és ott állt egy gyönyörű csaj miniruhában. „Ozzy – mondja. – Eszméletlen jó volt a koncert. Beszélhetnénk?” Bejött, levetkőzött, dugtunk egyet, és még azelőtt eltűnt a picsába, hogy egyáltalán a nevét megkérdezhettem volna. Öt perccel később újra kopognak az ajtómon. Gondoltam, hátha valamit itt felejtett a szobában. De egy másik csaj állt ott. „Ozzy – mondja. – Eszméletlen jó volt a koncert. Beszélhetnénk?” Levette a ruháját, én levettem a gatyámat, öt perccel később pedig már a vízágyon lebegtünk, a szőrös valagam pedig fel-le járt a csajon. – Örülök, hogy találkoztunk – mondtam neki utána. – Csirió – köszönt, és elment. Kitalálhatod, mi következhetett. Három csajt döngettem meg aznap éjszaka. Hármat. Anélkül, hogy elhagytam volna a hotelszobámat. Hogy őszinte legyek, az utolsó már csak félárbócon ment, tartalék üzemmódra kapcsoltam. Végül is elhatároztam, hogy megnézem, honnan jönnek ezek a grupik. Lementem a bárba, de töküres volt, úgyhogy megkérdeztem a recepcióst, hogy hol vannak a többiek. „Az angol haverjaid? – kérdezte. – A medencénél nézzél körül!” Felmentem a lifttel a tetőre, ahol a medence volt, és amikor kinyílt ajtó, egyszerűen nem hittem a szememnek. Eszméletlen orgia folyt. A legdögösebb csajok, akiket valaha is el tudtam képzelni, tucatjával álltak ott meztelenül. Jobbra, balra, középen, mindenütt ment a nyalakodás meg az édeshármas. Rágyújtottam egy jointra, leültem egy fotelba két leszbi csaj közé, és rákezdtem a ›God Bless America‹-ra. Sajnos nemcsak a grupik követtek minket szerte Amerikában, hanem egy csomó barom is,

akik ezt a feketemágia-dolgot teljesen komolyan vették. Még mielőtt kiutaztunk, valaki küldött nekünk egy filmet egy San Franciscóban tartott satanista összejövetelről, amit a mi tiszteletünkre rendeztek. Volt ott egy csávó, aki úgy nézett ki, mint Ming, a könyörtelen[xlviii], egy nyitott Rollsban ült az utcán, és félmeztelen csajok vonaglottak körülötte. A fazont Anton LaVey-nek hívták, és ő volt a főpap a Sátán Templomában vagy mi a francban, na meg ő írta A Sátán Bibliája című könyvet. Mi a fasz? Van egy teóriám ezekről a figurákról, akik az életüket erre a baromságra teszik fel: egyszerűen perverzek, és ebben kiélhetik minden bizarr szexuális vágyukat. De így érthető is. Mi viszont semmit nem akartunk tőlük. Sokan még mindig ki voltak akadva a Sharon Tate-gyilkosságon, mi pedig nem akartuk, hogy úgy tűnjön, mintha a Manson-bandával szimpatizálnánk. Úgy értem, néhány hónappal korábban a Henry's Blues House-ban játszottunk néhány tucat ember előtt, most pedig Los Angelesben, a Forumban húszezer rajongó előtt. Imádtuk, hogy bejött az Államok, és semmivel sem akartuk elkúrni a sikerünket. Egyszer egy éjszaka beleszaladtunk a Manson-brigád néhány tagjába a Whiskey a Go Go[xlix] klubban, a Sunset Boulevardon Los Angelesben. Nagyon furcsa emberek voltak, egy másik bolygóról jöttek, már ha így érthető vagyok: egyszerűen nem voltak egy hullámhosszon a világ nagyobbik részével. Megijedtem tőlük, de nagyon. A vicces az egészben az, hogy mielőtt Charles Manson megőrült, a Los Angeles-i zenei élet egyik ismert alakja volt. Ha nem ment volna börtönbe, talán még együtt is bulizunk. Később megtudtam, és fel is dühített, hogy anno spanok voltak Dennis Wilsonnal a Beach Boysból. A Beach Boys még fel is dolgozott egy Manson-számot, a ›Never Learn Not to Love‹-ot. Viszont ha jól tudom, Manson és a barátai később annyira ráijesztettek Dennisre, hogy a csávó konkrétan elmenekült a saját házából. Egy napon felkelt, és elhúzott a picsába. Aztán Manson küldött neki egy puskagolyót az új házába. Wilsonban a szarnak is meg kellett fagynia attól a csomagtól. Számtalan ilyen és ehhez hasonló képtelen eset történt akkoriban. Los Angeles őrült hely volt 1970-ben. A „flower power” még mindig nagyon ment. Körbenéztél az utcán, és hosszú hajú, mezítlábas emberek üldögéltek a sarkokon, füvet szívtak, és pötyögtek valamit a gitárjukon. A helyiek szerintem azt hitték, mi is őrültek vagyunk. Emlékszem, egyszer bementem egy italboltba a Sunset Boulevardon, és kértem húsz szál cigit. A kasszás csaj erre azt mondja, hogy: „Mire kell neked húsz szál cigi?[l] Takarodj innen, te rohadt perverz!” Szerintem azt hitte, hogy valami szexőrült vagyok. Persze akkor fogalmam sem volt róla, hogy a cigi mást is jelent Amerikában. Bármennyire próbáltuk is elkerülni őket, a sátánisták folyton csinálták a balhét. Kábé egy évvel az első turnénk után Memphisben játszottunk, és egy faszi fekete palástban felrohant a színpadra. Normál körülmények között, ha egy rajongó felmászik a színpadra, belekarolok, nyomunk egy kis közös fejrázást, és ennyi. De ez a fazon úgy nézett ki, mint ezek a sátánista barmok, úgyhogy elküldtem a picsába, és ellöktem magamtól Tony felé. Mielőtt azonban még észbe kaptam volna, az egyik roadie-nk felrohant a színpadra, a feje fölött egy fémrudat lóbálva, és arcon vágta vele a csávót. Nem hittem a szememnek. – Mi a faszt csinálsz, ember? – üvöltöttem oda. – Ezt nem teheted! – De, kurvára megtehetem – fordult felém a roadie –, nézd! A fazon ott feküdt a színpadon, a palástja nyitva. A jobb kezében pedig egy tőr. Ha a roadie-nk nem elég szemfüles, Tonynak talán kampec. Mind remegve érkeztünk vissza a motelunkba. A baromarcúak viszont valahogy kinyomozták, hol szálltunk meg, úgyhogy a motel parkolójában már ott állt pár tag fekete palástban, felhúzott kapucnival, és közösen énekeltek. Túlzottan kimerültek voltunk ahhoz, hogy

foglalkozzunk velük, úgyhogy tudomást sem véve róluk felmentünk a szobáinkhoz, amelyek egyébként az utcára néztek. Néhány másodperccel később az egyik roadie üvölteni kezdett, mert valaki az ajtajára rajzolt vérrel egy fordított keresztet. Nem mondom, hogy megijedtünk. De a színpadi tőrös jelenet után nem voltunk abban a hangulatban, hogy beszopjunk még valami hülyeséget. Úgyhogy kihívtuk a rendőrséget. Persze azok az egész sztorit rettentő viccesnek tartották. A sátánisták viszont csak nem húztak el a picsába. Reggelente, amikor kimentem a szobámból, ott ültek az ajtóm előtt a csuklyás köpenyükben, gyertyákkal körülvéve. Egy idő után nem bírtam tovább. Valamelyik reggel ahelyett, hogy elküldtem volna őket a francba, ahogy általában szoktam, inkább odamentem hozzájuk, leültem közéjük, vettem egy mély levegőt, elfújtam a gyertyáikat, és rákezdtem a ›Happy Birth-day‹-re. Nem igazán örültek neki. Az első amerikai turnénk után két évig folyamatosan úton voltunk, 1970 és 1972 között hatszor szeltük át az Atlanti-óceánt. Annyit repültünk, hogy a Pan Am légi utaskísérői idővel már a keresztnevünkön szólítottak. Annak ellenére, hogy részben az időeltolódástól, részben a piától és a drogoktól fáradtak és betegek voltunk, kurva jól éreztük magunkat. Láttunk mindent, meg is éltünk mindent, és találkoztunk mindenkivel. Még egy Elvis-koncertre is elmentünk a Los Angeles-i Forumba, ahol a lelátón annyira magasra szólt a jegyünk, hogy úgy tűnt, hosszabb idő lesz eljutni a székekig, mint amennyi ideig tart a Király show-ja. Elvis hangyaméretűnek tűnt fentről, én pedig képtelen voltam azon felülkerekedni, hogy a zenekar már rég játszott, amikor ő feljött a színpadra, majd lenyomott néhány számot, és újra elhúzta a belét. Ültünk ott, és azon gondolkoztunk, hogy tényleg ennyi volt? Aztán egyszer csak megszólalt egy hang a hangszóróból. „Hölgyeim és uraim! Elvis elhagyta az épületet.” „Lusta, dagadt faszfej” – mondtam, de aztán rájöttem, hogy ez a koncert egy igazi tanulmányút. Akkor láttam életemben először ilyen profi kirakodóvásárt. Volt ott elvises poháralátét, elvises vécédeszka- melegítő, elvises bögre- és kanálkészlet, elvis-baba, elvises óra, elvises melósruha. Bármire, amire csak elképzelhető, ráírták, hogy „Elvis”, még Elvis-kólát és Elvis-hot-dogot is ránk akartak sózni. A rajongók pedig nagy örömmel vették ezeket. Elvis volt valószínűleg a világ egyik leggazdagabb fazonja. Nem kellett sok idő, hogy rendesen rákapjunk a drogokra. Birminghamben akkoriban nem igazán lehetett kokaint szerezni, szóval amíg nem léptünk fel 1971 elején Denverben egy Mountain nevű zenekarral, még csak ki sem próbáltam. A Mountain gitáros- énekese, Leslie West mutatta be nekem azt a bizonyos fehér port[li], amitől egész éjjel fent voltunk és baromságokat beszéltünk. Egyébként ő a mai napig azt állítja, hogy szerinte én akkor már jó ideje használtam a cuccot, sőt ez a vesszőparipája. De én megmondtam neki, hogy: „Figyelj, Leslie, ha astoni vagy, és egyszer csak belezúgsz a kokainba, akkor határozottan emlékszel az első csíkra, mivel pont olyan, mint életed első kefélése.” Na szóval egy hotelban voltunk a koncert után, és Leslie kihúzott egy csíkot. – Akarsz egy kicsit? – kérdezte. – Baszd meg, ember, szó sem lehet róla – válaszoltam. – De, de. Csak egy keveset, jó lesz – mondogatta. Persze nem volt nehéz rávenni. Egy szippantás, meg még egy, és áááááá. Szerelmes lettem azonnal. De a kokain is pont olyan, mint minden drog, amit valaha kipróbáltam: az első alkalommal úgy érzem, hogy ez az érzés kell nekem egész hátralévő életemben. De később mégsem működik ugyanúgy. Üldözhetem azt az állapotot, de sosem lesz meg újra. Az első csík után homályossá vált a világ.

Mindennap szívtam egy kis füvet, ittam, felszívtam pár csík kokót, szórakoztam a speeddel és a nyugtatókkal, vagy a köptetőkkel[lii], bélyegeztem, vagy bekaptam, ami éppen jött. Általában lövésem nem volt, hogy éppen milyen nap van. De az biztos, hogy valamikor újra Notting Hillbe mentünk az Island stúdióba, hogy Rodger Bainnel felvegyük a harmadik lemezünket, a Master of Realityt. Sok mindenre nem emlékszem az egészből, leszámítva azt a tényt, hogy Tony lejjebb hangolta a gitárját, mivel így könnyebben tudott játszani, Geezer pedig megírta a ›Sweet Leaf‹ című számot az örökös spanglizásról, illetve hogy a ›Children of the Grave‹-ről úgy gondoltam, és gondolom a mai napig, hogy a legütősebb szám, amit valaha felvettünk. A kritikusok persze utálták a lemezt, mint rendesen, az egyik például úgy írt le minket, mint a „Titanic házi zenekara az Armageddon napján.” De nekem ezzel nem volt bajom. A szaksajtó így sem szegte kedvét a vásárlóknak, a ›Master of Reality‹ ugyanis átütő siker lett: a brit lemezlistán az ötödik, Amerikában pedig a nyolcadik helyig jutott. Sosem volt azonban esélyünk élvezni a sikert, ahogy arra sem maradt időm, hogy élvezhessem a házaséletet. Rájöttem, hogy fiatalon megházasodni nem éppen a legokosabb ötlet. Nyugtalanított az érzés, ideges voltam tőle, őrültté tett. Egyféleképpen tudtam csak kezelni: betéptem. Thelma fia velünk élt, és ez még bonyolultabbá tette az életünket. Elliotnak hívták, négyvagy ötéves volt akkoriban. Örökbe fogadtam. Jó gyerek volt, de sosem jöttünk ki igazán. Vannak emberek, akik nem jönnek ki a gyerekeikkel. Ez rám és Elliotra igaz volt. Otthon az időm nagy részében vagy üvöltöztem vele, vagy jól elvertem. De nem azért, mert bármikor is tett valami rosszat, amivel kiérdemelte volna. Bárcsak jobb apja lehettem volna! Azelőtt is elég keserves volt az élete, hogy én a képbe kerültem: az igazi apja lelépett a francba, mielőtt Elliot egyáltalán megismerhette volna. Amikor felnőtt, azt mondta, hogy látta őt egy kocsmában, de nem tudta rávenni magát, hogy beszéljen vele. Szörnyen szomorú. Ráadásul még én sem voltam jó pótapja, mivel a piától agresszív lettem, az önzőségem pedig kezelhetetlenné vált. Az igazat megvallva, borzasztó mostoha voltam. Szerettem Thelmát, de ez nem látszott azon, ahogy viselkedtem vele. Ha vannak dolgok az életemben, amelyeket bánok, ez az egyik. Évekig házas agglegényként éltem, alattomos módon más nőket dugtam, és annyira szétcsaptam magam esténként, hogy néha a kocsma előtt aludtam el a kocsiban. Pokollá tettem Thelma életét. Sosem lett volna szabad elvennem, nem szolgált rá erre: nem volt rossz ember, és nem volt rossz feleség. Én viszont egy kibaszott rémálom voltam. Kilenc hónappal azután, hogy összeházasodtunk, Thelma teherbe esett. Még mindig nem láttunk túl sok pénzt a lemezeladásokból és a turnézásból, de azzal tisztában voltunk, hogy a zenekar szekere fut, úgyhogy azt feltételeztük, Patrick Meehan hamarosan küld egy szép, kövér csekket a jogdíjainkkal, amiből megvesszük a Buckingham- palotát. Időközben persze az eredeti szerződésünk állt: ha valamit akartam, felemeltem a telefont. Thelma azt javasolta, keressünk egy házat magunknak. Szerinte egy üvöltő gyerekkel nem élhettünk egy apró lakásban, és én is benne voltam, hogy költözzünk valami rendes helyre. Elvégre megengedhettük magunknak. „Menjünk vidékre” – mondtam, és elképzeltem magamat vadászpuskával a kezemben, tweed-zakóban, zöld gumicsizmában, egy Range Roverben. A következő hónapok azzal teltek, hogy amikor hazajöttem néhány napra a turnéról, bemásztunk a zsír új zöld Triumph Herald kabriónkba – Thelmának vettem, mert én nem tudtam vezetni –, és házat kerestünk a környéken. Végül találtunk egyet, amit mindketten megkedveltünk: egy Bulrush Cottage nevű villaházat Rantonban, Staffordshire megyében. Csak húszezret kértek érte, elfogadható ár volt. Négy hálószoba, szauna, szoba egy kis stúdiónak, azaz egy kis tejjel-mézzel folyó Kánaán. Persze a biztonság kedvéért tovább kutattunk, majd egy

napon, egy evashami teázóban úgy döntöttünk, hogy már elég házat láttunk, úgyhogy megtesszük az ajánlatunkat Bulrushra. Úgy éreztem, végre felnőttem. De ahogy izgalomba jőve dumáltunk az új, vidéki életünkről, Thelma hirtelen megszólalt: – Pszt, hallod ezt? – Mit? – kérdeztem. – Ezt a kattogó hangot. – Miféle kattogás? Az már inkább ketyegés volt, mint kattogás. Tikk, tikk, tikk, tikk. Lenéztem, és egy óriási tócsát láttam Thelma széke alatt. Valami csöpögött a ruhája alól. Az egyik pincérnő máris ott jajveszékelt a kosz miatt. – Istenem, elfolyt a vizem – mondta Thelma. – Mi van? Összepisáltad magad? – Nem, John. Elfolyt a vizem. – He? – Szülni fogok. Olyan gyorsan pattantam fel, hogy a székemet is fellöktem. Bepánikoltam, teljes testemből remegtem, képtelen voltam gondolkozni, a szívem pedig úgy vert, mint egy pergődob. Az első dolog, ami eszembe jutott, hogy én ehhez túl józan vagyok. Az az üveg konyak kiürült, amit a kocsiban tartottam. Azt hittem, hogy Thelma a kórházban fog szülni, fene se gondolta volna, hogy ez csak úgy megtörténhet egy kibaszott teázó közepén! – Nincs itt véletlenül egy orvos? – kiabáltam kétségbeesetten – Orvosra van szükségünk! Segítsenek! Szükségünk van egy orvosra! – John – suttogta Thelma. – Be kell vigyél autóval a kórházba, nincs szükségünk orvosra. – De, van! – siránkoztam. – Rosszul vagyok! – John – mondta Thelma. – Be kell vigyél a kórházba. Most. – De nincs jogsim. – Mióta gátol téged bármiben is a törvény? – Be vagyok rúgva! – 1967 óta részeg vagy. Gyerünk, John. Siess már! Felkeltem, kifizettem a számlát, és kisegítettem Thelmát a kocsihoz. Ötletem nem volt, mihez kezdjek az autóval. A szüleimnek sosem volt kocsija, én pedig elfogadtam azt a tényt, hogy sosem lesz módomban venni egyet, úgyhogy a legkevésbé sem érdekelt, hogy megtanuljak vezetni. Alapvető dolgokkal voltam képben, azaz be tudtam kapcsolni a rádiót, vagy le tudtam tekerni az ablakot. Na de váltani? Szivatózni? Kuplungolni? Na ne! Az autó vagy húsz percig előre-hátra rángatózott, mint egy ittas kenguru, mire el tudtam indulni. Persze rossz irányba. De végül megtaláltam az egyest. – John, le kell tenned a lábad – mondta Thelma két nyögés között. – De remeg – válaszoltam. – Így is alig bírom a pedálon tartani. A kezem is remegett. Attól tartottam, hogy a gyerek kipottyan Thelmából egyenesen a műszerfalra, onnan meg lefújja a szél, ugyanis a legombolható tető nem volt feltéve. Elképzeltem a szalagcímeket: „ROCKERCSECSEMŐ HUNYT EL KÜLÖNÖS KÖZÚTI BALESETBEN.” – John, most komolyan! Ááááá! Menj gyorsabban! Ááááááá! Fájdalmaim vannak! – De ez az autó nem megy gyorsabban. – Tíz mérfölddel mész. Ugyan ezer évnek tűnt, de eljutottunk a Queen Elisabeth kórházhoz Egdbastonban. Már

csak az autót kellett megállítanom. De minden egyes alkalommal, amikor a lábamat a középső pedálra tettem, a kocsi fel-le ugrált, és iszonyú hangokat adott ki magából. Őszintén szólva, kész csoda, hogy nem ütköztem bele a parkolóban egy mentőautóba. Valahogy végül sikerült megállni. Kiszedtem Thelmát az ülésből – nem volt könnyű, mivel felpuffadt, és kiabált a fájdalomtól –, majd bementünk a szülészetre. Néhány órával később, este 11.20-kor megszületett a kis Jessica Osbourne. Apa lettem, életemben először. 1972. január 20-át írtunk aznap. Hideg, tiszta téli éjszaka volt. A kórház ablakán túl ragyogtak az égen a csillagok. – Mi legyen a középső neve? – kérdezte Thelma, a mellkasához szorítva Jessicát. – Starshine[liii] – válaszoltam. ÖTÖDIK FEJEZET Kinyírom a lelkészt

(A Rémségek Házában)

Hat hónappal azután, hogy Jess megszületett, 1972 nyarán visszatértünk Amerikába felvenni az új lemezünket, amit az újdonsült szerelmünk, a kokain tiszteletére Snowblindnak[liv] akartunk elnevezni. Akkor már annyira sok anyagot tuszkoltam az orromba, hogy napi egy tasak füvet kellett elszívnom mellé, nehogy felrobbanjon a szívem. Bel Air-ben, Los Angeles elit negyedében a Stradella Road 773.-ban laktunk egy bérelt, 1930-ban épült kúriában, saját személyzettel és kertészekkel. A birtok egyébként az egyik leggazdagabb amerikai család, a Du Pontok tulajdonában állt, és mindennel el volt látva: hat háló, hét fürdő, saját mozi (mi próbateremnek használtuk) és egy cölöpökön álló medence a kertben, ahonnan a környező erdőkre és hegyekre nyílt rálátás. Sosem hagytuk el a birtokot. Pia, drogok, kaja, grupik, minden házhoz jött. Szebb napokon minden egyes szobában tálakban állt a fehér por, rekeszekben a pia, és jöttment rock 'n' rollerek meg bikinis grupik lógtak mindenfelé – a hálókban, a szófán, kint a nyugágyakon –, hasonlóan betépve, mint mi. Lehetetlen megmondani, mennyi kokain volt abban a házban. Rájöttünk, hogy betépve minden egyes gondolatunk, minden egyes szavunk és minden egyes ötletünk egyszerűen a legcsodásabbnak tűnik, amit életünkben csak hallhattunk. Egy idő után már annyit kokóztunk, hogy napi kétszer szállíttattuk az anyagot. Lövésem nincs, ki szervezte ezt az egészet. Az egyetlen emlékem ezzel kapcsolatban egy gyanús fazon, aki örökké csak telefonált. Persze a szó szoros értelmében nem tűnt gyanúsnak: jól fésült volt, egyetemi akcentussal beszélt, elegáns nadrágot és fehér pólót viselt, úgy nézett ki, mint egy irodista. Egyszer megkérdeztem tőle, hogy „mi a faszt csinálsz te, ember?” Csak röhögött, és babrált a napszemüvegével. Persze abban az állapotban ez nem érdekelt, amíg a kokain folyamatosan érkezett. Betépve a kedvenc elfoglaltságom volt fent maradni egész éjjel, és tévét nézni. Akkoriban

összesen egy műsor ment éjfél után – Cal Worthington[lv] tévéshopos vakítása. A fazon használt autókat árult Long Beachen vagy valahol arrafelé. Úgy próbált vicces lenni, hogy örökké a kutyájával, Spottal tűnt fel a képernyőn, csakhogy a kutya valójában sosem volt kutya, hanem egy alligátor pórázon, vagy valami hasonló őrült faszság. Volt egy kedvenc mondása is: „egyek bogarat, ha nem tudok ennél jobb ajánlatot”. A pasas különböző mutatványokat hajtott végre, például odaszíjazta magát egy repülőgép szárnyához, amivel utána körbe-körberepkedett. Ha néhány órát kokóztál, és bambultad ezt a szemetet, azt hitted, hogy totál megőrültél. Egyébként az a vicc, hogy Worthington a mai napig is nyomja, pedig valószínűleg már ezeréves. A Stradella Road 773.-ban olyan szinten basztuk el az időt, hogy kész csoda, hogy egyáltalán egy számot is írtunk. De nemcsak a kokainról szólt ez a sztori: hektószámra vedeltük a sört is. Vittem magammal „partidobozokat” otthonról, a kedvenc kocsmámból. Mindegyikbe két és fél liter sör fért, és hat dobozt lehetett bepakolni egy bőröndbe. Teljesen fölösleges kör volt, de ez egyáltalán nem érdekelt, mivel hiányzott a jófajta angol sör. Ültünk a medence partján a tűző napon, harminc fokban, szétkokózott aggyal, bámultuk Bel Airt, és közben ittuk azt a poshadt birminghami húgyot. Egy idő után viszont vissza kellett vennünk a tempóból, merthogy Thelma néhány napra meglátogatott – a gyerek nélkül. A jó magaviselet persze nem tartott sokáig: abban a másodpercben, amikor Thelma elindult a reptérre, hogy visszamenjen Angliába, újra vadállattá változtunk. Miközben írtuk a dalokat, senkinek nem volt kedve felvonszolni a seggét a lépcsőn a klozethoz, de volt ott egy kis erkély, amire kijártunk, és átpisáltunk a korláton. Csak pár láb magas volt. Egyik nap aztán Tony szerzett egy kék festékszóró sprayt, odasettenkedett a korlát túloldalára, és amikor Bill pisálni kezdett, lefújta a pöcsét. Mindenkinek hallani kellett volna, ahogy üvöltött. Felejthetetlen volt. Két másodperccel később azonban Bill elvesztette az eszméletét, fejjel előre átesett a korláton, és legurult a hegyoldalban. Elkértem Tonytól a flakont, hogy közelebbről megnézhessem. Feldobta. Óriásbetűkkel a következő szöveg állt az oldalán: „FIGYELEM! KERÜLJE A BŐRREL VALÓ ÉRINTKEZÉST, MERT A SZERTŐL BŐRE FELHÓLYAGOSODHAT, KIÜTÉSES LEHET. A SZER REMEGÉST, HÁNYÁST, ÁJULÁST OKOZHAT. HA BÁRMELYIK TÜNETET ÉSZLELNÉ, FORDULJON ORVOSHOZ!” „Ááá, rendbe fog jönni” – mondtam. És végül rendbe is jött. Bár egy ideig kék volt a pöcse. Minden baszakodás ellenére a Bel Airben töltött hetekben annyira erősek voltunk zeneileg, mint előtte soha. Szerintem a Snowblind egyike a valaha készült legjobb Black Sabbath-albumoknak, bár a lemezcég nem hagyta, hogy megtartsuk a címét, merthogy a kokain akkoriban nagyon problémás dolognak számított, és nem akartak kellemetlen vitákat belőle. Mi pedig nem ellenkeztünk. Miután felvettük az új számokat a hollywoodi Record Plantben, a Snowblindot elvetettük, és a negyedik lemezünket végül szimplán Vol. 4-ként ismerte meg a világ. A borítóban azért pimasz módon utaltunk a kokainra. Ha elég alaposan megnézed, ott van egy köszönetnyilvánítás a „Nagy Los Angeles-i COKE-Cola vállalatnak”. De ez igaz is, az az album nagyon sokat köszönhet a kokainnak. Ha meghallom a ›Supernaut‹-ot, szinte érzem a cucc ízét. Az egész lemez olyan, mintha valaki beleszórna a hallgató fülébe egy nagy adag anyagot. Frank Zappa egyszer azt mondta nekem, hogy a ›Supernaut‹ az egyik kedvenc rock 'n' roll száma, merthogy hallatszik belőle az adrenalin. Magasan szálltunk akkoriban. 1972-ben még csak két évvel voltunk egy olyan időszak után, amikor maximum az a bók járt volna ki a Sabbath-nak, hogy nagyok vagyunk Carlisleban[lvi]. De most már több lóvénk volt, mint a királynőnek – vagy legalábbis úgy gondoltuk –,

három számunk a slágerlistán, rajongóink szerte a világon, és annyi piánk meg anyagunk, amennyit csak akartunk. Nem a mennyországban jártunk, hanem legalább egy emelettel felette. De még mindig érdekelt minket a zene. Először magunkat akartuk lenyűgözni, és csak utána másokat. Ha az emberek szerették, amit csináltunk, az volt a ráadás. Ezért kezdtünk el végül olyan számokat írni, mint a ›Changes‹, amik egyáltalán nem úgy szóltak, mint bármi más, amit előtte csináltunk. A legtöbben főleg súlyos dolgokra gondolnak, amikor meghallják azt a két szót, hogy Black Sabbath, de ez a zenekar ennél sokkal többről szólt, pláne akkor, amikor már arra törekedtünk, hogy elhagyjuk a fekete mágiás baszakodást. A ›Changes‹ a következőképpen született: Tony leült egy zongora mellé, és egyszerűen előállt ezzel a gyönyörű témával, én rádúdoltam egy dallamot, Geezer pedig írt egy szívszorító szöveget Bill és a felesége szakításáról, ami akkortájt történt. Azt a számot abban a pillanatban csodálatosnak tartottam, amikor először felvettük. Folyamatosan hallgatnom kellett, újra meg újra, és ez ma sincs másképpen: ha felrakom az iPodomra, mindenki hülyét kap körülöttem, ugyanis egész álló nap azt énekelem. Végül kíváncsiak lettünk, honnan jöhet az a halom kokain. Csak azzal voltunk képben, hogy kartondobozokban érkezik, rendszám nélküli furgonokban. Egy doboz nagyjából harminc darab, viasszal lezárt, lecsavarható tetejű fiolát tartalmazott, három sorban, tízesével egymás mellett. Az volt a legfehérebb, a legtisztább és egyben a legerősebb cucc is, amit csak el lehet képzelni. Egy szippantástól én lettem a világegyetem ura. De bármennyire is szerettünk ipari porszívóként működni, azt azért tudtuk, hogy ha egy kisebb szállítmánnyal elkapnak, abból nagy balhé lesz. Nekem pedig egyáltalán nem volt kedvemre az életem hátralevő részét előrehajolva tölteni egy Los Angeles-i börtönben, ahol egy százharminc kilós bandatag készül éppen seggbe gyalázni. A baj az volt, hogy a folyamatos kokózástól bedurvult az üldözési mániám, és biztos voltam benne, hogy az egyetemi akcentussal beszélő dílerünk vagy rendőr, vagy egy FBI-os, vagy egy kibaszott CIA-ügynök. Egyik éjjel lementünk Hollywoodba megnézni a Francia kapcsolatot. Nagy hiba volt. A film sztorija valós alapokon nyugszik: két New York-i zsaru lebuktat egy nemzetközi heroincsempész brigádot. Amikor a stáblista ment, elkezdtem zihálni. – Honnan szerezhet valaki egy üvegcse kokaint viaszpecséttel a tetején? – kérdeztem Billtől. Megrántotta a vállát. Aztán kimentünk a vécére, és kihúztunk néhány csíkot. Néhány nappal később feküdtem a medence partján, szívtam a spanglit és söröztem, próbáltam lelassítani a szívdobogásomat. A gyanús külsejű fazon egyszer csak odajött, és leült mellém. Reggel volt, az egyik kezében egy csésze kávé, a másikban pedig a Wall Street Journal. Egyáltalán nem aludtam éjszaka, de gondoltam, itt a lehetőség, hogy kiderítsem, tényleg titkol-e valamit. Odahajoltam hozzá, és megkérdeztem: – Láttad már a Francia kapcsolatot? Elmosolyodott, és megrázta a fejét. – Ó! – mondtam. – Tudod, meg kéne nézned. Elég érdekes film. – Biztos, hogy az – kuncogott. – De miért nézném meg, ha a való életben pontosan azt csinálom, amiről szól? Amint ezt meghallottam, kivert a víz, és viszketni kezdtem. Ez a csávó nem kóser. Tudtam az elejétől fogva. – Figyelj, ember – mondtam neki. – Kinek dolgozol? Lerakta az újságját, és ivott egy korty kávét.

– Az Amerikai Egyesült Államok kormányának – válaszolta. Eszeveszett tempóban pattantam fel a nyugágyból. Forgott velem a világ, nem éreztem a lábamat. Ez az, gondoltam. Baszhatjuk. – Jézusom, ember, nyugi – mondta, amint meglátta az arcomat. – Nem az FBI-tól jöttem, nem azért vagyok itt, hogy letartóztassalak titeket. Mi itt mind barátok vagyunk. Az FDA-nak[lvii] dolgozom. – A minek? – Az FDA-nak. – Úgy érted, hogy az a kokain mind… egyenesen onnan jön…? – Gondolj rá úgy, mintha a Mikulástól kapnád ajándékba. Ozzy, ugye tudod, hogy mit mondanak a Mikulásról? – Nem. – Elég sok hó van arrafelé, ahonnan ő jön. A pasas ránézett az órájára, és közölte, hogy el kell mennie egy találkozóra. Megitta a kávéját, felállt, megveregette a vállamat, és elhúzott a picsába. Többet nem is gondolkoztam rajta. Bementem a házba kokóért, meg hogy szippantsak néhányat a vízipipából. Szóval ott ültem a szófán, előttem kokainnal teli fiolák – na meg egy nagy tasak fű –, és éppen húztam ki az első csíkomat aznapra, de megint kivert a víz, és viszketni kezdtem, ugyanúgy, mint az előbb. Bassza meg, gondoltam, az üldözési mániám különösen jól teljesít ma. Bill egy üveg sörrel a kezében pont akkor ténfergett be a szobába, és azt mondta: „Mintha egy kemencében lennénk itt, Ozzy, miért nem kapcsolod be a klímát?” Aztán kidugta a fejét a teraszajtón, hogy többnapos kihagyás után újra süsse egy kicsit a nap. Ezt nem egészen értettem: mi a franc lehet az a „klíma” egy házban? Aztán beugrott. A légkondiról beszélt. Mindig elfelejtettem, hogy Amerika jóval előrébb járt az otthoni kényelmi berendezések terén, mint Anglia. Nemrégiben még a benti vécékről is csak meséket hallottam, az automata légkondiról egyáltalán nem tudtam. Na mindegy, felkeltem, hogy megkeressem a termosztátot. Biztosan a falon lesz valahol, mondtam magamnak. Néhány perccel később – bingó! – megtaláltam egy kis mélyedésben a bejárati ajtónál. Lejjebb vettem a hőmérsékletet, és visszaültem a kokóhoz meg a fűhöz. Varázslatos. De amint felrántottam az első csíkot, meghallottam valamit. Ez most…? A, nem. Francba, ez úgy hangzik, mintha… A következő pillanatban Bill szó szerint bevetette magát a teraszról. A tekintete olyan lett, mint egy őrülté. Ugyanabban a pillanatban ajtó-csapódásokat hallottam a ház másik végéből, és úgy hallatszott, mintha három nagydarab fazon esett volna le a lépcsőn. Tony és Geezer meg az egyik road – egy amerikai, akit Franknek hívtak – jöttek be a szobába. Mindenki félig volt felöltözve, kivéve Frankét: rajta csak egy szál alsó-gatya volt. Egymásra meredtünk. Aztán egy szólamban elüvöltöttük magunkat: „Szirénák!” Úgy hangzott, mintha egy egész kibaszott rendőrőrs jött volna felfelé a kocsibehajtón. Le leszünk tartóztatva. Bassza meg! Bassza meg! Bassza meg! „TÜNTESD EL A KOKAINT! TÜNTESD EL A KOKAINT!” – üvöltöztem. Frank odapattant a dohányzóasztalhoz, felmarkolta a kokós fiolákat, de nem tudott mit kezdeni velük, csak rohangált körbe- körbe a seggébe ragadt alsógatyájában, égnek állt a haja, a szájából meg egy cigi lógott. Aztán eszembe jutott még valami.

„TÜNTESD EL A FÜVET! TÜNTESD EL A FÜVET!” Frank megint odaugrott az asztalhoz, és felmarkolta a rajta lévő, nagy tasak füvet is, de abban a pillanatban elejtette a kokszot. Végül négykézláb próbált mindent összeszedni a földről. Én mindeközben megmozdulni sem tudtam. Már a szirénazaj előtt is háromszor olyan gyorsan vert a szívem, mint kellett volna, most pedig olyan tempóban dobogott, hogy azt hittem, mindjárt áttöri a bordáimat. B–b–b–b–b–b–b–b–b–b–bum! B–b–b–b–b–b–b–b–b–b–bum! B–b–b–b–b–b–b–b–b–b–bum! Mire sikerült összekapnom magam, Bill, Geezer és Tony is lelépett. Szóval csak én és Frank voltunk a szobában, meg pont elég kokain ahhoz, hogy a komplett bolíviai hadsereg elmeneteljen belőle a holdra meg vissza. – Frank, Frank? – kiabáltam. – Gyere! A vécére! Gyorsan! Frank valahogy összeszedte magát, és a kezében az összes cuccal odajött a vécéhez, ami a bejárati ajtó felé vezető folyosón volt. Bementünk, és magunkra zártuk az ajtót. A szirénák egyre fülsüketítőbben vinnyogtak. Meghallottam a rendőrautók fékcsikorgását. Megálltak. Egy rádió recsegett. Aztán verni kezdték az ajtót. BAM! BAM! BAM! – Nyissák ki! – üvöltötte az egyik rendőr. – Gyerünk, nyissák ki! Addigra Frank és én már együtt térdeltünk a földön. Annyira bepánikoltunk, hogy először a fűtől akartunk megválni, tuszkoltuk bele a klozetba, és megpróbáltuk lehúzni. A lefolyó viszont nem bírta, és a klozet tele lett darabos, barna szeméttel. Megpróbáltuk lenyomkodni a vécékefével. De az sem sikerült. A cső eldugult. Ráadásul még mindig ott volt a kokain, amitől szintén meg kellett szabadulni. – Nincs más lehetőségünk – mondtam Franknek. – Fel kell szívjuk az egészet. – Baszd meg, elment az eszed? – kérdezte. – Meg fogsz dögleni! – Voltál már valaha börtönben, Frank? Merthogy én igen, és abban biztos lehetsz, hogy nem megyek vissza. Elkezdtem feltörni a fiolákat, és kiöntöttem a kokszot a földre. Aztán úgy ahogy voltam, négykézláb, rányomtam az orrom a csempére, és igyekeztem felszívni annyi cuccot, amennyit csak tudtam. BAM! BAM! BAM! – Nyissák ki az ajtót! Tudjuk, hogy bent vannak! Frank úgy nézett rám, mintha megőrültem volna. – Bármelyik másodpercben betörhetik az ajtót, és akkor baszhatjuk – mondtam neki vörös fejjel. A lábam bizseregett, a szemgolyóm pedig lüktetett. – Ember! – mondta szintén négykézláb. – El sem hiszem, hogy ezt teszem. Hat vagy hét grammot rántottunk fel, mielőtt kopogás zaját hallottuk magunk mögött. – PSZT! Figyelj – mondtam. Aztán újra: kop, kop, kop, kop… Úgy hallatszott, mintha lépések lettek volna… Hallottam, ahogy nyílt a bejárati ajtó, és egy női hang szólalt meg spanyolul. A takarítónő. A takarítónő beengedte a zsarukat. Bassza meg! Feltörtem még egy fiolát, az orrom újra a padlón volt. Aztán egy férfihangot is meghallottam: „Jó reggelt, madame – mondta. – Azt hiszem, valaki megnyomhatta a vészjelző gombját a házban.” Szippantás közben megálltam. Vészjelző gomb? A takarítónő megint mondott valamit spanyolul, a pasas válaszolt, aztán két ember lépéseit hallottam a folyosóról, a pasas hangja pedig hangosabb lett. A zsaru bent volt a házban!

– Általában a termosztát mellé teszik a falon – mondta a zsaru. – Mamikám, ha ezt a gombot megnyomja, a Bel Air-i kapitányságon megszólal egy vészjelző, és néhány rendőr azonnal kisiet, hogy megnézzük, rendben van-e minden. Úgy tűnik, hogy valaki véletlenül megnyomhatta, amikor a termosztáton akart állítani. Gyakrabban előfordul, mint hinné. Hadd állítsam le a rendszert – így ni –, és már itt sem vagyunk. Ha bármi probléma van, csak hívjon minket. Itt a számunk. Vagy nyomja meg a gombot újra. Huszonnégy órás szolgálatban vagyunk. – Gracias – mondta a takarítónő. Hallottam a bejárati ajtó csukódását, és hogy a takarítónő visszamegy a konyhába. Kifújtam magam. Szent szar: ez meleg volt. Ránéztem Frank-re: az arcát fehér por és takony borította, és vérzett a bal orrcimpája. – Szerinted is… ? – kérdezte. – Igen – bólogattam. – Valakinek meg kell tanítania Billt, hogy hol kell bekapcsolni azt a kibaszott termosztátot. A kokainnak nem az volt az egyetlen rossz hatása, hogy állandóan attól féltem, elkaphatnak. Idővel eljutottam odáig, hogy gyakorlatilag minden egyes szó, ami elhagyta a számat, bekokszozott faszság volt. Tizenöt órán keresztül magyaráztam a többieknek, hogy a világon mindennél jobban szeretem őket. Tony és én sosem beszélgettünk, mégis voltak éjszakák, amikor órákig ölelgettük egymást, miközben azt motyogtuk, hogy „tényleg szeretlek, ember, tényleg nagyon szeretlek”. Lefekvés után megvártam, amíg a szívem lelassított – nyolcszor olyan gyorsan vert, mint normál üzemmódban –, és akkor belezuhantam abba a rémes állapotba, amit az elvonási tünetek okoznak. Lejönni nekem annyira rémes volt, hogy általában imádkoztam is. „Uram, kérlek, hagyj engem elaludni, és ígérem, amíg élek, soha többet nem használok kokaint.” Reggelente fájt az állkapcsom attól, hogy mennyi baromságot beszéltem előző éjszaka. Úgyhogy kihúztam még egy csíkot. Hihetetlen, hogy milyen gyorsan váltunk függővé. Pillanatok alatt eljutottunk addig, hogy nem tudtunk semmit csinálni anyag nélkül. Később pedig eljött az az állapot is, amikor már beanyagozva sem tudtunk semmit csinálni. Egy idő után a fű képtelen volt lehozni a kokainról, úgyhogy rákaptam a Váliumra[lviii]. És persze rámozdultam a heroinra is, de az hála istennek nem jött be. Geezer is kipróbálta, szerinte állati jó volt, de józan maradt, nem akart függővé válni. Frank, a roadunk viszont nem volt ennyire szerencsés, a heroin végül tönkretette. Évek óta nem hallottam felőle, de őszintén szólva csodálkoznék, ha túlélte volna. Tényleg remélem, hogy sikerült neki, de ha a heroin elragad magával, annak a vége általában halálos. A Vol. 4. készítése alatt mindegyikünknek voltak annyira szétesett pillanatai, amikor egyszerűen nem működtünk. Billnek például az ›Under the Sun‹ rögzítésekor. Mire rendesen feljátszotta, új címet kapott a szám: ›Everywhere Under the Fucking Sun‹. Aztán szerencsétlen hepatitises lett, és majdnem belehalt. Közben Geezer is kórházban végezte veseproblémákkal. Még Tony is teljesen kipurcant. Miután befejeztük a lemezt, adtunk egy koncertet a Hollywood Bowlban. Tony szó szerint napok óta kokózott. Persze mi is, de ő akkor túllőtt a célon. Az a cucc teljesen megváltoztatja a valóságérzeted, elkezdesz olyan dolgokat látni, amik ott sincsenek, és Tony akkor már teljesen készen volt. A koncert vége előtt nem sokkal lement a színpadról, és összeesett. – Súlyos kimerültség – mondta az orvos. Kifejező. Akkorra a kokain már kezdte tönkrevágni a hangomat is. Ha nagy mennyiségű és durva kokszot tolsz, fehér trutyi szivárog le a torkod hátsó felén, és folyamatosan turházol. Olyan ez, mint a szipákolás, csak mélyebb és undorítóbb. Ez pedig eléggé megerőlteti azt a kis lifegő izét hátul a torkodban: a gégefedőt, vagy ahogy én hívom, a „fecsegőt”. Akárhogy is, annyi kokót

toltam, hogy minden egyes percben turháztam, és végül a fél fecsegőm leszakadt. Feküdtem az ágyamban a Sunset Marquis hotelban, és éreztem, hogy valami leesik hátul a torkomban. Rémes volt. Aztán az a kibaszott valami akkorára dagadt, mint egy golflabda. Rendben, ez van, most meghalok. Lementem egy orvoshoz a Sunset Boulevardra. – Mi a panasza, Mr. Osbourne? – kérdezte. – Benyeltem a fecsegőmet – krákogtam. – Hogy mit? – A fecsegőmet. Rámutattam a torkomra. – Nézzük csak – elővett egy zseblámpát és egy spatulát. – Nyissa nagyra a száját, és mondja, hogy ááá! Kinyitottam a számat, és becsuktam a szememet. – Krisztus szent anyja! – mondta. – Mégis, hogyan csinálta ezt? – Nemtom. – Mr. Osbourne, az ön gégefedője akkora, mint egy kisebb villanykörte, és majdnem annyira izzik. Nem is kéne lámpát használnom. – Rendbe tudja tenni? – Azt hiszem, igen – válaszolta, és felírt egy receptet. – De akármi is okozta ezt, azonnal hagyja abba! Az egészségügyi problémáim nem értek itt véget. Eljött az idő, hogy hazamenjünk Angliába, és be voltunk szarva, hogy hazaviszünk a csajainknak valami nemi betegséget, amit a grupiktól szedtünk össze. Mindig azon aggódtunk, hogy Amerikában elkapunk valami egzotikus kórt. Emlékszem, egyszer egy különösen vad éjszakán valahol egy hotelban Tony kirohant a szobájából, és azt üvöltötte, hogy: „Ááááá! A faszom! A faszom!” Megkérdeztem, mi a baj, mire elmondta, hogy egy grupival hentergett, és amikor lenézett, észrevette, hogy valami sárga genny folyik ki a csajból. Azt hitte, meg fog halni. – Nem volt furcsa szaga a gennynek? – kérdeztem. – De – mondta. – Majdnem elhánytam magam. – Ááá! – Miért mondod, hogy „ááá”? – A szőke csaj volt? Amelyiknek tetkója van? – Igen. És? – Hát, ez valószínűleg mindent megmagyaráz. – Ozzy – mondta Tony, egyre dühösebben. – Ne baszakodj velem, ez most komoly. Miről beszélsz? – Nézd, nem vagyok orvos, de szerintem az a sárgaság nem genny volt. – Igen? És akkor mégis mi volt? – Valószínűleg az a banán, amit korábban én dugtam fel neki. Azt hiszem, Tony nem nagyon tudta eldönteni, hogy megkönnyebbüljön, vagy inkább még jobban elkezdjen aggódni. Volt azonban egy félig-meddig biztonságos megoldás, hogy ne adjunk át semmilyen betegséget a nőinknek: a penicillin-injekció. Ezt akkor tudtam meg, amikor egyszer benyaltam valamit. Csakhogy akkoriban nem ismertünk egy olyan orvost sem, aki csak úgy beadott volna egy adag penicillint, tehát a „mentő injekcióért” be kellett jelentkezni egy közeli kórház ügyeletére. Így is tettünk, miután megcsináltuk a Vol. 4.-et, és úton voltunk egy amerikai kisvárosba, ahol még lenyomtunk néhány koncertet, mielőtt hazarepültünk. Sosem felejtem el azt a jelenetet: Tonyval, Geezerrel és az összes roaddal – nem tudom, Bill merre volt aznap – egy éjszaka

bevonultunk a kórházba. Persze senkinek sem volt mersze megmondani az egyébként igen jó külsejű recepciós csajnak, hogy miért mentünk oda, úgyhogy engem húztak, hogy: „Gyerünk, Ozzy, mondd meg neki, te egy kibaszott őrült vagy, téged úgysem érdekel.” De még én sem tudtam rávenni magam, hogy azt mondjam: „Hello, Ozzy Osbourne vagyok, az utóbbi hónapokban összevissza keféltem mindenféle grupival, és azt hiszem, a pöcsöm le fog esni, úgyhogy borzasztóan szeretném, ha adnának nekem egy adag penicillint, mert nem akarom, hogy a feleségem elkapjon tőlem valamit.” Viszont késő volt már hátat fordítani és elsétálni. Amikor a lány megkérdezte, hogy mi a probléma, elvörösödtem. – Azt hiszem, eltörtem a bordáimat – mondtam neki. – Rendben. Itt egy sorszám. Ha a doktor készen áll, hívni fogják. Geezer volt a következő. – Ugyanaz a bajom, mint neki, bármi is legyen az – mondta, és közben rám mutogatott. A dokik végül megtudták, mi a pálya. Lövésem nincs, ki tisztázta a helyzetet, merthogy én biztos nem. Csak arra emlékszem, hogy egy fehér ruhás tag odajött hozzám, és megkérdezte, hogy: „Maga is a többiekkel van?”, mire én bólogattam. Erre bevezetett egy szobába, ahol Tony, Geezer és még vagy fél tucat szőrös angol letolt gatyával, előrehajolva meresztette a hófehér valagát a penicillinadagjára várva. – Álljon be a sorba! – közölte. Szeptemberben értünk vissza Angliába. A Bulrush villa ügyeit Thelma elintézte, úgyhogy addigra már be is költöztek Elliottal és a kicsivel. Mindig mosolyt csalt az arcomra, amikor hazaérkeztem a Bulrush-villába, merthogy egy kis földút vezetett odáig, amit Butt Lane[lix]-nek hívtak. „Üdvözöllek a Butt Lane-en – mondtam a vendégeimnek –, Anglia segglyukában.” Nemcsak Thelmával és a gyerekekkel költöztünk akkor nagyobb házba, hanem apámnak és anyámnak is vettem egyet. Patrick Meehan irodája intézte az anyagi részét a dolgoknak, mint mindig, bár amikor a Bulrush villa mögötti földterületet árulták, azt saját pénzen vettük meg. Illetve azon a pénzen, amit azért a Rolls-Royce- ért kaptunk, amit Tony Patrick Meehantől kapott, de nekünk ajándékozott. Azt hiszem, ez volt az első alkalom, hogy bármit is a saját pénzünkön vettünk meg. Ma már nem tudom, miért tettük. Talán, mert Thelma intézett minden papírmunkát. Rá is hagytam szívesen, merthogy a földműves, aki eladta nekünk a területet, női ruhákat hordott, és én nem akartam még a közelébe sem menni. Baszki, amikor először láttam azt az embert, azt hittem, hogy hallucinálok. Óriási szakálla volt, és női ruhában, haj csavarókkal a fején vezette a traktorát a Butt Lane-en. Máskor azt is láttam, ahogy a ruháját felhajtva pisált. A furcsa mégis az, hogy senkinek a szeme se rebbent tőle. Tony és Geezer is vettek házat, amikor visszamentünk. Tony Acton Trussellben talált egyet, az M6-os út túloldalán, Geezer pedig valahol Worcestershire-ben. Billnek egy kicsit hosszabb időbe tellett, hogy megtalálja a saját rock 'n' roll menedékházát, úgyhogy addig kibérelt egy Fields Farm nevű helyet, valahol Eveshamhez közel. Kevesebb mint három év alatt szaros kis külvárosi suttyókból milliomos vidéki úriemberekké váltunk. Én pedig imádtam vidéken élni. Hirtelen elég helyem lett ahhoz, hogy Patrick Meehan irodájával még több játékszert küldessek magamnak. Például egy kétméteres, kitömött grizzlyt. Meg egy régi, ló vontatta lakókordét, belül egy kis tűzrakó hellyel. Meg egy trópusi seregélyt, akit Frednek hívtunk, és a mosókonyhában lakott. Elég hatásosan tudta utánozni a mosógép hangját. Legalábbis addig, amíg bele nem nyomtam egy vadászpuskát az arcába, és közöltem vele, hogy kurvára kussoljon el. El kell ismernem: eléggé rákaptam arra, hogy Patrick Meehan irodáját hívogassam onnantól, hogy a Bulrush-villába költöztünk. Odaszállíttattam mindent, amire csak vágytam gyerekkoromban. Egy fészert pakoltam tele játék autókkal, lemezjátszókkal, asztali focival,

trambulinnal, biliárdasztallal, vadászpuskákkal, nyílpuskákkal, katapultokkal, kardokkal, játékgépekkel, játék katonákkal meg félkarú rablókkal… Mindent megrendeltem, amit valaha akartam. A puskáimat imádtam a legjobban. A legerősebb egy ötlövetű, félautomata Benelli volt, amit egyszer kipróbáltam a kitömött medvén. A feje egyszerűen felrobbant. Azt látni kellett volna. Egyszer szereztem néhány próbababát, odakötöztem őket a kertben egy fatörzshöz, és hajnalban kivégeztem mindet. Elég borzasztó, hogy a pia és a drogok hogyan hatnak rád, ha már elég ideje tolod őket. Nem voltam észnél. Nyilvánvaló, hogy miután vidékre költöztem, a legfontosabb dolgom lett megoldást találni arra, hogy mindig legyen elég anyagom tartalékban. Felhívtam az egyik amerikai díleremet, hogy küldjön kokaint légipostán azzal a feltétellel, hogy kifizetem neki, amint legközelebb kint turnézunk. Működött, habár végül úgy vártam mindennap a postást, mint valami kutya. Thelma szerintem azt gondolta, hogy pornómagazinokat veszek vagy valami hasonlót. Aztán találtam egy helyi dílert, aki azt mondta, hogy tud szerezni valami nagyon erős afgán hasist. Nem dumált mellé. Amikor először szívtam azt a cuccot, majdnem leszakította a fejemet. Egy nagy darab, fekete gyantát hozott, hetekre elég volt. Mindennél jobban bírtam, ha valaki eljött hozzánk a Bulrush-villába, és azt mondta, hogy: „Hasis? Nem, én nem szívok. Soha nem volt rám hatással.” De aki ezt mondta, máris elveszett. Charlie Clapham, a helyi zöldséges állította elsőként, hogy immúnis a hasisra. Ő egyébként régi vágású fickó, akivel jó barátok lettünk. Egyik este levittem egy doboz afgán haskát a kocsmába. – Próbáld ki! – mondtam neki. – Dehogyis, ez a cucc sosem jött be nekem. – Na, gyerünk. Próbáld már ki! Csak egyszer, az én kedvemért. Egy mozdulattal kivette a kezemből, és mielőtt bármit is mondhattam volna, kiharapott belőle egy nagyobb darabot. Nagyjából tizenöt grammot evett meg. Aztán beleböfögött az arcomba, és közölte, hogy „ritka szar íze van”. Öt perccel később azt mondta: „Látod? Semmi hatás”, és hazament. Éjjel egy óra körül lépett le, és a szegény fasznak négykor már ott kellett állnia a standjánál. Tudtam, hogy esélye nincsen végigcsinálni egy rendes munkanapot. Persze amikor néhány nappal később találkoztunk, elkapta a grabancomat, és felelősségre vont. – Mi a faszt adtál te nekem valamelyik éjszaka? Rémeket láttam, mire kiértem a piacra. Nem bírtam kiszállni a furgonból. Hátul feküdtem a répák között, a kabátomat a fejemre húztam, és üvöltöztem. Azt hittem, leszálltak a marslakók! – Sajnálattal hallom, Charlie – válaszoltam. – Ha átnézek holnap este, esetleg kaphatok még belőle? – kérdezte. Otthon ritkán aludtam a saját ágyamban, mivel annyira szétcsaptam magam esténként, hogy képtelen voltam felmenni a lépcsőn. Úgyhogy vagy a kocsiban, vagy a kordéban, vagy a zongora alatt a nappaliban, vagy a stúdióban, vagy kint a szénakazalban szunyáltam. Ha télen kint aludtam, általában kék arccal, jégcsapokkal az orromon ébredtem. Akkoriban nem létezett még a kóros lehűlés. Valami szarság mindig történt a házunkban, amin persze az sem segített, hogy állandóan a vadászpuskámmal baszakodtam. Csodás összeállítás: a drog és a vadászpuska. Kibaszott biztonságos. Egyszer például megpróbáltam fegyverrel a kezemben átugrani a kerítést a hátsó kertben. Csakhogy elfelejtettem biztosítani a fegyvert, az ujjam meg a ravaszon pihent, szóval ahogy földet értem, BAM! BAM! BAM!, majdnem levitte a lábamat.

Kész csoda, hogy nem vagyok féllábú. Bármire lőttem, ami mozgott. Emlékszem, megváltunk Thelma Triumph Heraldjától, és vettünk neki egy új Mercedest. Még egy telefon Patrick Meehan irodájába, és meg is volt. Nem tudtuk, hogy miért, de az az autó állandóan össze volt karcolva. Újrafényeztettem, éjszakára a garázsban hagytuk, de reggelre megint kopások és barázdák jelentek meg a kasztnin. Eszméletlen sok pénzembe került már, mire rájöttem, hogy mi történik: egy kóbor macskacsalád lakott a garázsban, és ha fáztak, felmásztak a Merci motorháztetejére, ami meleg volt és kényelmes. Egyik este, amikor egy elég hosszas piázásból tértem éppen haza a Hand & Cleaverből[lx], megfogtam a vadászpuskát, és lepusztítottam az egész helyet. Elsőre kettőt vagy hármat kaptam el közülük, aztán naponta visszajártam, és egyesével szedtem le őket. Tisztában vagyok vele, hogy ez a nagy bűneim egyike: kegyetlenül bántam az állatokkal. Találhattam volna más megoldást is, hogy megszabaduljak azoktól a macskáktól, de ahogy már mondtam: nem voltam magamnál. Annyira eldurvultam, hogy az emberek a házamat Bulrush villa helyett a Rémségek Házának hívták. Az én ötletem volt ez a név – csak úgy felböfögtem egy este, amikor berúgtam –, és aztán rá is ragadt. Akik csak megfordultak nálunk, más emberként mentek el. Ott volt a régi haverom, Jimmy Phillips, aki slide-gitározott a Polka Tulkban. Annyira kész lett az afgán cucctól, hogy végül a mosogatóba szart bele. Aztán ott volt az az eset is, amikor egy régi sulis haverom a feleségével jött látogatóba. Az érkezésük utáni reggelen rettenetes fejfájással ébredtem, és egy nagy, szőrös kéz ölelt át. Azt hittem, a csávó bepróbálkozott éjjel Thelmánál, amíg én aludtam, úgyhogy kiugrottam az ágyból, készen arra, hogy kicsináljam. De aztán eszembe jutott, hogy mi történt: az éjszaka közepén felkeltem pisálni, és rossz szobába mentem vissza. Kibaszott kínos helyzet volt. Tök meztelenül álltam ott: úgyhogy felmarkoltam a gatyámat, visszabújtam az ágyba, felhúztam a takaró alatt, és visszatámolyogtam a szobámba anélkül, hogy bárki egy szót szólt volna. Azóta se láttam őket. Ahogy múlt az idő, a helyzet egyre durvább lett. Odáig jutottam, hogy – ne kérdezze senki, miért – orvosi köpenyeket kezdtem hordani. Az asszisztensem, David Tangye vette nekem őket. Látni kellett volna, ahogy dülöngélünk a falu utcáiban a kocsmák között, fűtől, piától, és bélyegtől szétesett aggyal, zöld műtősruhában, sztetoszkóppal a nyakunkban. Időnként a Led Zeppelin tagjai is átjöttek a Bulrush villába. Robert Plant pedig amúgy sem lakott messze, úgyhogy néha én is átugrottam az ő házába. Egyszer például átmentem hozzá – nem sokkal azután, hogy visszajöttünk Bel Airből –, és megtanítottam 7 lapos pókért játszani. Kibaszott nagy hiba volt. Ahogy magyaráztam a szabályokat, azt mondta, megteszi a tétet – csak, hogy lássuk, hogyan működik –, majd elkezdett emelni. Azon gondolkoztam, hogy mekkora barom ez, de akkor kiterített maga elé egy royal flusht, én meg adhattam neki ötven fontot. Kifosztott a pimasz disznó. Néhány buli után rájöttem, hogy a Zeppelin dobosa, John Bonham hasonlóan őrült, mint én, úgyhogy az időnk nagy részében együtt mulattunk, és mindig próbáltuk túlszárnyalni egymást. Velem ez így ment. Mindig őrültebb akartam lenni a többieknél, ahogy valaha a Birchfield Road-i játszótéren is. Csakhogy az álarc mögött közben mindig is egy öreg és szomorú bohóc rejtőzött. Bonhamnél, gondolom, ugyanez volt a helyzet. Annyira le tudta inni magát, hogy darabokra esett szét. Egyszer szóltunk az asszisztensének, Matthew- nak, hogy vigyen le minket az én autómmal egy birminghami klubba. Amikor elérkezett az idő a hazamenetelhez, Bonham annyira részeg volt, hogy azt hitte, az az ő autója, úgyhogy magára zárta az ajtókat, és nem engedett beszállni. Ott álltam a parkolóban, és üvöltöztem vele. – John. Ez az én autóm. Nyisd ki az ajtót! – Húzz a faszba! – mondta az ablakon túlról, miközben Matthew már járatta a motort.

– John, az isten szerelmére… – Azt mondtam, húzz a faszba! – DE EZ AZ ÉN AUTÓM! Valami bevillant neki. – Akkor talán be kéne szállnod, nemde? Annak ellenére, hogy a hetvenes években végig részeg voltam, mindennél jobban meg akartam szerezni a jogsit. És baszki, meg is próbáltam. Amíg a Bulrush villában laktam, szerintem többször is, mint ahányra emlékszem, de mindig megbuktam. Az első néhány sikertelen próbálkozásom után a vizsgákra eleve úgy mentem, hogy előtte lecsillapítottam az idegeimet a Hand & Cleaverben, de az esetek többségében annyira berúgtam, hogy mire beültem az autóba, picsa szarul vezettem. Aztán úgy gondoltam, hogy az autóval lehet a baj, úgyhogy felhívtam Patrick Meehan irodáját, és kértem egy Range Rovert a Merci helyett. Amikor az sem működött, egy Jaguart rendeltem. De az egy tizenkét hengeres verda volt, úgyhogy minden egyes alkalommal, amikor ráléptem a gázra, a sövényben tértem magamhoz. Aztán kipróbáltam egy Rollst. De az sem működött. Végül elmentem az orvoshoz, és kértem tőle valami tablettát, hogy lenyugodjak, az meg felírt receptre valami altatót. A dobozon ez állt: „NE KEVERJE ALKOHOLLAL!” Számomra ez nagyjából olyan volt, mintha egy bika előtt vörös posztót lengetnél. Mindazonáltal azt azért elhatároztam, hogy három-négy korsóra csökkentem a napi söradagot. Csakhogy ez azt jelentette, hogy kétszer annyi hasist kezdtem szívni, mint előtte. Az volt a jó benne, hogy amikor beültem az autóba a vizsgáztatóval, egész jól éreztem magam. A rossz meg az, hogy az első lámpánál elaludtam. Ezután felhagytam a próbálkozással, de vezettem továbbra is. Akárhányszor vittem valakit valahova, mindig megkérdezték, hogy van-e már papírom, mire én csak annyit mondtam, hogy, hogyne, persze.” Részben igazam volt. Mert például a tévé-előfizetésemről volt papírom. Mindenesetre nem akartam sokáig kísérteni a szerencsémet, úgyhogy más módot kerestem a közlekedésre. Vettem egy lovat. Na most az van, hogy én általában nem vagyok jóban a lovakkal – nincs rajtuk fék, és van saját eszük. De unalmas lett állandóan a fűnyíró traktorral lejárni a Hand & Cleaverbe, úgyhogy felkerestem egy kupecet, hogy szerezzen nekem egy lovat a lustábbik fajtából. Néhány nappal később egy csaj feljött a villához Turpinnal, egy hófehér herélttel. – Nagyon visszafogott – mondta a csaj. – Nem fog gondot okozni. Csak a zajos, sípoló hangokat nem szereti, például a teherautó légfékeit. De itt azzal nem találkozhat. – Ó, nem – mondtam röhögve. – Nagyon csendes itt nálunk, Rantonban. Felhívtam Patrick Meehan irodáját, hogy küldjön pénzt a tenyésztőnek, és ennyi: lett egy lusta lovam, akire nagyon büszke voltam. Feljebb a tanyán kapott egy kis futtatót, és volt egy emberem, aki etette meg takarította az istállóját. Attól fogva, hogy Turpin az enyém lett, John Wayne-nek képzeltem magam. Fel-alá lovagoltam a Butt Lane-en egy cowboykalapban és egy bőringben, amit még Los Angelesben vettem, és a Rawhide zenéjét[lxi] énekeltem. Néhány nappal később már egész kellemesen éreztem magam a nyeregben, úgyhogy elhatároztam, hogy ebédidőben lemegyek a Hand & Cleaverbe megmutatni a lovat a helyieknek, és olyan látványosan érkezem meg, hogy mindenkinek tátva marad a szája. Ügettünk lefelé a Butt Lane- en, klip-klop, klip-klop. Tudtam, hogy lesz közönség az érkezésemhez, mivel a Hand & Cleaver elé azon a nyáron kiraktak néhány kerti asztalt. Alig bírtam kivárni a pillanatot, ahogy meglátnak, és mindenkinek leesik az álla. Szóval mentem tovább, klip-klop, klip-klop. Két perccel később megérkeztem. Az emberek kint ültek, söröztek, pirított szalonnát ettek, és ahogy meglátták az én

gyönyörű, fehér lovamat, el is kezdték, hogy úúúúúúúúúúú, meg ááááááááá. Meghúztam a kantárt, Turpin megállt, én meg elkezdtem leszállni róla, de amint megpróbáltam átlendíteni a lábamat a nyergen, egy tejszállító tűnt fel a kanyarban. Elsőre tudomást sem vettem róla – ez a teherautó minden héten feljött a Butt Lane-en –, de aztán bevillant valami: remélem, annak a szarnak nincsen légfé… TTSSSSSSSSSSHHHHHHHHHHHHHHH – jött a hang az autóból. Abban a pillanatban, hogy a légfékek bekapcsoltak, Turpin hátracsapta a füleit, és úgy nekiiramodott, mintha a kibaszott nemzeti vágtát kéne megnyernie. Először a tejszállító irányába indult. Aggódtam a drága életemért, kapaszkodtam a nyeregbe, közben az egyik lábam már rég nem volt a kengyelben, a kalapom pedig a pántján fityegett a nyakamban. Aztán Turpin észrevette, hogy rossz irányba indult, úgyhogy megfordult, és elindult visszafelé a farmra. Olyan sebességgel hagyta ott a Hand & Cleavert, hogy a teraszon ülő arcok teljesen egybemosódtak. „Ááááálllj, te szemét!Aááááállljj!” – üvöltöttem teli tüdőből. És ő pontosan ezt is tette, amint odaértünk a kifutójához: hirtelen megállt, aminek köszönhetően átrepültem a fején és a kerítésen. Tehénszarban landoltam. Turpinnek ezután új gazdát kerestünk. Néhány nappal később aztán kinyírtam a lelkészt. Illetve azt hittem, hogy kinyírtam. Baleset volt. Vidéken akkoriban a lelkészek házhoz jöttek. Nem feltétlenül volt okuk, hogy meglátogassanak. Egyszer csak meghallottad, hogy kopognak, és amikor ajtót nyitottál, ott állt egy csuhás fazon, aki az időjárásról akart beszélgetni. Egyszer, amikor lementem a kocsmába, a lelkész ellátogatott a Bulrush villába, Thelma pedig behívta egy teára. Csakhogy a házunk egyáltalán nem volt felkészülve lelkészek fogadására – sörösdobozok, vadászpuskák és vízipipák hevertek mindenfelé –, és Thelma sem volt felkészülve arra, hogy megetesse a lelkészt. De addig kotorászott a konyhában, míg egy dobozban talált valami undorító süteményt. Mivel nem volt jobb megoldást, adott neki egy szeletet, annak ellenére, hogy a torta úgy nézett ki, mint egy darab szar, és az íze is pont arra hasonlított. Thelma csak azt felejtette el, hogy előző héten a helyi dílerem adott némi állott hasist, ami ugyan ütős volt, de elszívni már nem lehetett. Én meg persze ahelyett, hogy elpazaroltam volna, belereszeltem egy tálba, összekevertem valami tortaporral, és megsütöttem. Hatalmas darabot tettem bele, viszont csak fél doboz tortaalapom volt, úgyhogy a sütemény végül nyolcvanszázaléknyi hasisból és húszszázaléknyi porból állt. Majdnem okádtam, amikor megkóstoltam. – Látod ezt a dobozt? – mondtam Thelmának. – Senki ne érjen hozzá! Valószínűleg nem figyelt rám. Csak azt tudta, hogy ott volt egy doboz, rajta egy koponyával és két keresztbe rakott csonttal, benne egy darab süteménnyel, valamint ott volt egy lelkész, akit meg kellett etetni. Úgyhogy adott neki egy szeletet. Éppen az utolsó falatot nyelte le, amikor visszatértem a kocsmából. Ült a kanapén, előtte kistányér, morzsák mindenfelé, én pedig tudtam, hogy baj lesz. – Rendkívül finom volt a sütemény. Köszönöm szépen, Mrs. Osbourne – mondta a lelkész. – Kérhetnék esetleg még egy szeletet? – Persze, szívesen. – Thelma – mondtam. – Nem hinném, hogy van még sütink. – Dehogynem, John. Kint van a konyha… – NEM! MONDOM! NINCS TÖBB SÜTINK! – Ó, nem akarok gondot okozni – mondta a lelkész, és felállt. Megtörölte a homlokát egy

zsebkendővel. Aztán elég vicces színe lett. Pontosan tudtam, mi jön most. Hasist enni teljesen más, mint szívni. Az egész testedre hatással van, nem csak a fejedre. És a legvékonyabb szelet is padlóra küld. – Ó, én… – mondta. – Azt hiszem, egy kicsit…. BUMM! – Bassza meg! A lelkésznek annyi – mondtam, és odasiettem, hogy megnézzem, lélegzik-e. – Mi a faszt képzeltél? – mondtam Thelmának – Meg fog halni! Mondtam, hogy ne nyúlj ahhoz a dobozhoz! Annyi afgán hasist evett, amennyi még egy elefántot is simán kiüt! – Honnan tudtam volna, hogy valami baj van azzal a sütivel? – Onnan, hogy mondtam neked. – Nem, nem mondtad. – De hát a doboz tetején egy koponya és két keresztbe rakott lábszárcsont is van! – És most mit fogunk tenni? – kérdezte Thelma falfehér arccal. – El kell vinnünk innen. Nesze, fogd meg a lábát. – Hova visszük? – Oda, ahol lakik. Elcipeltük a lelkészt a kocsijához, beraktuk a hátsó ülésre, megtaláltuk a címét a kesztyűtartóban, és hazavittük. Teljesen kihűlt. Komolyan azt hittem, hogy kipurcant, habár majdnem egész nap ittam, szóval nem mondhatnám, hogy értelmes ember módjára gondolkoztam. De azt akkor is tudtam, hogy egy papnak – vagy bárkinek – az a mennyiségű hasis egy adagban halálos lehet. Azt ismételgettem magamban, hogy majd felkel, és ugyan kurvára másnapos lesz, de minden rendbe jön. Amikor odaértem a házához, kivonszoltam a kocsiból, és megtámasztottam a lépcsőn a bejárati ajtónál. Ha okosabb lettem volna, letöröltem volna az ujjlenyomataimat az autójáról, de annyira meg voltam rémülve, és annyira akartam hinni abban, hogy jól lesz, hogy ez eszembe se jutott. Egész éjszaka fent voltam, és vártam a zsernyákokat. Világos volt, hogy én lennék az első ember, akinek kopognának az ajtaján, ha megvizsgálják a lelkészt. Ki más adhatott volna neki az egyházközségben egy szelet halálos hasistortát? De a rendőrök nem jöttek aznap éjjel. És másnap sem. Több nap is eltelt. És még mindig semmi. Teljesen kész voltam a bűntudattól. Akárcsak Thelma. De közel sem akartam menni a plébániához – gyanús lett volna –, úgyhogy inkább lenéztem a Hand & Cleaverbe, és finoman tudakozódtam. „Összefutott valaki mostanában a lelkésszel?” – érdeklődtem lezseren. „Jópofa figura, nem? Kíváncsi lennék, milyen témát választ majd a vasárnapi prédikációjához.” Végül valaki megemlítette, hogy valószínűleg nagyon beteg, merthogy a templomban nem jelent meg, és senki sem látta már egy ideje. Ez az, gondoltam. Kinyírtam. Elgondolkodtam rajta, hogy nem kéne-e mégis föladnom magam. Elképzeltem, mit mondanék a bírónak: „Baleset volt, tisztelt uram… Szörnyű, szörnyű baleset.” Ez ment legalább egy hétig. Aztán egy nap bementem a kocsmába, a lelkész pedig ott ült a pultnál a csuhájában, és áfonyalevet kortyolgatott. Majdnem megöleltem és megcsókoltam. – Ó, üdvözlöm, atyám – köszöntem megkönnyebbülten. – A, Mr. Osbourne – mondta, és megrázta a kezem. – Tudja, milyen fura dolgok történtek? Nem emlékszem, hogyan értem haza maguktól a minap. Másnap reggel pedig szörnyen influenzás lettem. – Sajnálattal hallom, atyám. – Igen, igen, nagyon csúnya influenza volt.

– Biztos vagyok benne. – Sosem voltam még ennyire influenzás. – Hát, örülök, hogy most már jobb... – Három napig hallucináltam, tudja? Nagyon furcsa élmény. Meg voltam győződve róla, hogy a marslakók leszálltak a plébánia füvén, és tombolát próbáltak szervezni. – Rémes, atyám. Remélem, már jobban érzi magát. – Ó, sokkal jobban, köszönöm. Habár rengeteget híztam a héten, mert nagyon sokat eszem. – Figyeljen, atyám. Ha van bármi, amit tehetnék a plébániáért, akkor szóljon, rendben? – Milyen kedves magától. Tud esetleg orgonálni? – Öőő, nem. – De maga valami popzenekarban játszik, nem? – De, igen. – És hogyan hívják a zenekart? – Black Sabbath. – Ó – megráncolta a homlokát, és rám nézett. – Mi tagadás, elég különös név, nemde? HATODIK FEJEZET Közel a vég

A soron következő Black Sabbath-lemezt egy kísértetházban vettük fel a semmi kibaszott közepén, Forest Deanben, a walesi határon. Nem tudom, hogy kitől jött ez a briliáns ötlet, de az biztos, hogy nem tőlem. Clearwell kastélynak hívták a helyet, és olyan félelmetes volt, hogy a szar is belénk fagyott. Volt ott minden: várárok, rácsos kapu, baldachinos ágy a szobákban, óriási kandallók, vadásztrófeák, na meg egy régi, sötét, dohos tömlöc, amit próbateremnek használtunk. Az épületet 1728-ban húzták fel egy régi Tudor-udvarház helyén, a helyiek pedig azt mondták, hogy éjszakánként a folyosókon egy fejetlen alak kószál nyöszörögve és jajveszékelve. Persze hogy röhögtünk ezen, de amint kipakoltuk a holminkat, teljesen betojtunk. Mondjuk, így legalább nem éreztük annyira azt a nyomást, ami az új lemezzel kapcsolatos elvárások miatt nehezedett ránk. Inkább azon aggódtunk, hogy kardokkal és páncélokkal díszített, kísértetjárta szobákban kellett aludnunk, mint azon, hogy egy újabb milliós eladásokat produkáló albumot kell írnunk. Ha úgy vesszük, jobban hasonlítottunk a Beszarás, semmint a Sötétség uraira. Emlékszem, azon a karácsonyon elmentünk megnézni az Ördögűzőt Philadelphiában, és annyira kiakadtunk, hogy utána be kellett ülnünk A Nagy balhéra, is, hogy valami elvonja a figyelmünket. Mivel eszeveszetten féltünk, ugyanabban a hotelszobában aludtunk mind a négyen. Az a vicces, hogy évekkel később Linda Blair – őt szállta meg a sátán az Ördögűzőben – a haverommal, Glenn Hughes-zal járt a Deep Purple-ből. Minden bizonnyal szerette a zenészeket: egyszer még Ted Nugenttel is randizott. Engem viszont elkerült. Esélyem sem volt nála. A választási lehetőségeink közül messze nem a Clearwell kastély állt az első helyen, amikor az új lemez elkészítéséről beszéltünk. Az elsődleges terv az volt, hogy visszamegyünk a

Bel Air-i kúriába, de kiderült, hogy képtelenség bármit is felvenni Los Angelesben, mivel Stevie Wonder felszereltetett egy óriási szintetizátort a Record Plánt stúdióban, éppen a mi kedvenc szobánkban. Úgyhogy ezt az ötletet ejtettük – de talán jobb is volt így, mert amikor Los Angelesben csináltunk lemezt, majdnem kinyírtuk magunkat a sok kokóval. A Clearwell kastélyban csak az a veszély fenyegetett minket, hogy halálra rémítjük egymást. Mi pedig nagyon, nagyon próbálkoztunk, hogy ez így is legyen. Egy napja sem voltunk még ott, és máris durva tréfákat űztünk egymással. Én voltam az elsőszámú tettes: rájöttem, hogy ha belerakok egy kazettát a nyolcsávos magnóba, és teljesen lehalkítom, akkor amint egy dal végéhez ér a szalag, rettenetes zajt csap, amit visszavernek a kőfalak: CSA-CSANK-CSIKK. Úgyhogy elrejtettem a gépet Tony ágya alatt. Besurrantam a szobájába, mielőtt aludni ment – előtte tartottunk egy szeánszot a tömlöcben, ahol a frászt hoztuk egymásra –, megnyomtam a „lejátszás” gombot, és teljesen lehalkítottam a magnót. Aztán kirohantam, és elrejtőztem a szomszéd szobában. Hallottam, amikor Tony lefeküdt. Vártam. A kastélyban a fények egyenként kialudtak, teljes sötétség lett. Eltekintve attól, hogy a tetőgerendák néha nyikorogtak, a huzat miatt pedig zörögtek az ablakok, hátborzongató csönd volt. Vártam. És vártam. Aztán egyszer csak: CSA-CSANK-CSIKK. Csak az hallatszott ki Tony szobájából, hogy „ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ ÁÁÁÁÁÁÁÁT” és egy tompa puffanás, ahogy kiesett az ágyból. Aztán kicsapódott az ajtaja, kirontott alsógatyában, és üvöltözni kezdett. „Valami van a szobában! Valami van abban a kibaszott szobában!” Napokig nem bírtam abbahagyni a röhögést. A kastély sajnos teljesen elvonta a figyelmünket a dalszerzésről ahelyett, hogy ihletet adott volna. Volt egy problémánk: a Vol. 4 klasszikus lett – legalábbis a Black Sabbath szintjén. Ez pedig azt jelentette, hogy a folytatásnak is klasszikusnak kellett lennie. Csakhogy ezt képtelenség tudatosan irányítani. Bizonyos fokig számít, hogy jó helyen legyél és a jó időben. Úgy értem, nem hiszem, hogy Michael Jackson leült egy napon, és azt mondta magának, hogy: „Tudod, mit? Jövőre írok egy lemezt Thriller címmel, minden egyes szám slágerlistás lesz rajta, és hetente egymilliót adok el belőle.” Ilyet nem lehet előre eltervezni. Másfelől pedig attól féltünk, hogy bekerülünk azoknak a bandáknak a táborába, akik néhány korai lemezükkel lenyűgözik az embereket, de utána szarabbnál szarabb albumokat csinálnak. Képtelenek voltunk elhinni, hogy mennyire megváltozott az életünk, mióta visszatértünk 1969-ben a Star Clubból. Talán mind arra vártunk, hogy egy napon felébredünk, és vége lesz, mert rájönnek az emberek, hogy átverés az egész. Én személy szerint leginkább azon aggódtam, hogy túlzottan eltávolodunk majd attól, amit a rajongóink akartak tőlünk. Úgy értem, nem csinálhattunk örökké ›Iron Man‹- eket – új kihívások kellettek –, de fúvós zenekar sem állhatott mögénk minden számban, és nyilván elvont jazzt sem játszhattunk. A zenekarunk neve Black Sabbath volt – és amíg minket Black Sabbath-nak hívtak, bármi más elfogadhatatlan lett volna. Olyan ez, mint az a csávó, aki a Batmant játszotta a moziban. Lehet ő nagy színész, de ha a következő filmjében egy meleg pincért alakít, a nézők akkor is az egész film alatt azt várják majd tőle, hogy mikor tépi le a szmokingját, vesz magára egy gumiruhát, és ugrik ki az ablakon. Úgyhogy nagyon óvatosnak kellett lennünk. Őszintén szólva, a Clearwell kastélyban néhány napig úgy tűnt, nem is tudjuk, hogyan vágjunk bele a dalszerzésbe. Először fordult elő, hogy Tonyból nehezen bújtak elő új ötletek. Ez pedig azt jelentette, hogy nem voltak riffek. Riffek nélkül pedig számok sincsenek. Egy holland

banda, a Golden Earring mentette meg a helyzetet. Akkoriban sokat hallgattuk a Moontan című lemezüket, és erről valami bekattant Tonynak. Pár nappal később lejött a tömlöcbe, és rákezdett a ›Sabbath Bloody Sabbath‹ riffjére. Ahogy azt már említettem: akárhányszor azt hittük, hogy Tony képtelen lesz újra megcsinálni, ő mindig megcsinálta, és még jobban, mint előtte. Abban a pillanatban elmúlt az alkotói válság. Óriási megkönnyebbülés volt. Abban az átkozott kastélyban viszont képtelenség volt összpontosítani. Annyira féltünk, hogy egyikünk sem aludt. Tágra nyitott szemekkel feküdtünk az ágyainkban arra várva, hogy mikor sétál be egy töküres páncél, és dug fel egy tőrt a seggünkbe. Szeánszokkal próbáltunk segíteni a helyzeten. De az sem működött. Nem tudom, mit hittünk, merthogy ezek amúgy eléggé félelmetes dolgok. Főleg egy vártömlöcben. Ötleted sincsen, ki mozgatja a poharat[lxii], végül pedig bedumálod magadnak, hogy a dédnagynénéd, Sally áll mögötted egy lepellel a fején. Tony volt a kastély legnagyobb tréfamestere: egy szekrényben talált egy próbabábut – valószínűleg egy varrónőé lehetett –, női ruhát adott rá és parókát, majd kidobta a harmadik emeletről az ablakon, amikor Bill és Geezer jöttek visszafelé a kocsmából. Majdnem teleszarták a gatyájukat. Bill olyan gyorsan rohant vissza a kocsifelhajtón, hogy szerintem sebességrekordot döntött. Egy másik alkalommal – ennek nem voltam a szemtanúja –, Tony hozzákötözött egy cérnát egy öreg hajómodellhez, ami az egyik roadie hálójában volt, az ajtó alatt pedig áthúzta a cérnát egy másik szobába. Aztán addig várt, amíg a roadie egyedül maradt, és rántott rajta egyet. A fazon felnézett a poros kandallópárkányra – két vízköpő támasztotta –, amin a hajó magától „sodródott”. Kirohant a szobából, és soha többé nem volt hajlandó visszamenni. Mindazonáltal Billel szemben voltunk a leggonoszabbak. Egyik éjszaka kiütötte magát a ciderével, és kidőlt a kanapén. Volt egy életnagyságú tükrünk, amit fölé emeltünk úgy, hogy csak néhány centire volt az arcától. Aztán addig piszkáltuk, amíg felébredt. Abban a másodpercben, amikor kinyitotta a szemét, saját maga bámult vissza a képébe. A mai napig nem hallottam felnőtt embert olyan hangosan sikítani. Szerintem azt hitte, hogy a pokolban ébredt fel. Bill ezek után éjszakánként egy tőrrel feküdt be az ágyába. Végül teljesen elvadultunk. Egyesek éjszakánként totálisan bekattantak ahelyett, hogy a szobájukban aludtak volna. A vicces az, hogy mindezzel együtt csak egyetlenegy igazán veszélyes dolog történt a Clearwell-kastélyban: berúgtam, és úgy aludtam el, hogy a csizmám belelógott a tűzbe. Éjjel háromkor aztán felébredtem, és valami furcsa dolgot éreztem a lábamnál. Aztán felugrottam, sikoltozni kezdtem, és nekiálltam a lángoló csizmával a lábamon körbeugrálni a szobában, hátha találok valami vizeset, amibe belemárthatom. Rajtam kívül mindenki röhögött. Geezer pedig rám nézett, és azt mondta: „Adj már tüzet, Ozzy.” Persze hamar lefagyott a mosoly az arcáról, amikor a csizmámról leeső parázzsal felgyújtottam a szőnyeget. Csak annyit mondhatok: köszönöm az Úrnak azt a dézsányi cidert, amit Bill a dobcucca mögött tartott, mert így lelocsolhattuk vele a lángokat. Egyébként csodálkozom, hogy kioltotta a tüzet. Megkóstoltam egyszer, ezért inkább arra számítottam, hogy belobban, mint egy Molotov-koktél. Mire leléptünk a Clearwell kastélyból, majdnem az egész lemezt megírtuk, úgyhogy bevonultunk a Morgan stúdióba Észak- Londonban, a Willesden High Roadra, hogy befejezzük a munkálatokat. A Morgan stúdió népszerű hely volt akkoriban: bármikor dolgozott ott az ember, biztosan beleszaladt más bandákba, és általában a kávézóban kötött ki, ahol volt egy darts-tábla, és piát is lehetett venni. Miután beköltöztünk, átmentem a szomszéd stúdióban dolgozó zenekarhoz köszönni, de elég nagyot néztem. A Yes volt ott. Amíg mi a saját lemezünkön dolgoztunk a 4-es stúdióban, ők a 3- asban a Tales from Topographic Oceanst készítették. Mivel hippik voltak, kivágott tehénfigurákat hoztak be, hogy a stúdió „természetközelinek” hasson. Később kiderült,

hogy a teheneknek elektromos tőgyük volt. És most kurvára nem viccelek. Még néhány bála szalma is jutott nekik, meg fehérre festett kerítés, és egy kis pajta a sarokban, mint valami gyerekjáték. És én még azt hittem, hogy Geezer a különc figura. A Morgan stúdióban töltött időszakban az egyetlen ember, akit a Yes-ből a kávézóban láttam, Rick Wakeman volt, a szupersztár billentyűs, aki a varázslóköpenyben előadott, extrémgyors Moog- szólóival vált híressé. Kiderült, hogy ő az egyetlen rendes fickó a Yesben. Tulajdonképpen mindig ott ült a kávézóban – általában keményen ivott –, és köze nem volt a tehenes hippi baromsághoz. Kijárt a stúdióból, és velem dartsozott. Rick es en jókat mókáztunk, barátok is maradtunk a mai napig. A fazon született nagydumás. Vele mulatni olyan volt, mint beülni egy egész estés talkshow-ba. Később egyszer azt mondta, hogy a nevét törvényesen Michael Schumacherre változtatta arra az esetre, ha a zsaruk félreállítanák gyorshajtásért. Ha egy közúti rendőr elküldené a picsába, aztán kérné a jogosítványát, ott lenne minden, feketén-fehéren. Csodálatra méltó, hogy valaki ennyire elkötelezett az iránt, hogy felbassza a kékruhás srácok agyát. Rick autógyűjteménye harminc Rollsból és Bentleyből állt. Nem tudom, mikor vezethette őket, merthogy akármikor is láttam őt, be volt baszva. Majdnem olyan rosszfiú volt, mint én. Néhány évvel később azonban gyors egymásutánban kapott néhány szívrohamot, úgyhogy le kellett állnia. A hülye is látta, hogy Rick szétunja az agyát a Tales from Topographic Oceans felvételei alatt. Az egyik legkülönösebb sztorija az ezt követő turnén volt: annyira megunt egy nyolcórás jammelést, hogy szólt a roadjának, rendeljen valami indiai kaját, és hozza fel neki a színpadra. A fazon ott ült a billentyűknél, a varázslógönce alatt pedig benyomott egy vindaloo csirkét, és elszívott egy cigit. Ezek után persze nem sokáig maradt a Yesben. A Morgan stúdióban egyszer Rick az átlagosnál is unottabbnak nézett ki, úgyhogy megkérdeztem, nem akar-e átjönni hozzánk a 4- esbe, és belehallgatni az új számainkba. Eljátszottam neki a ›Sabbra Cadabra‹ dallamát az ARP 2600-as szintimen. Ott álltam, és a mocskos ujjammal gyilkoltam a riffet: duh-duh-duh, duh-duh-duh- duh. Rick figyelt. Aztán ahogy abbahagytam, azt mondta: „Hmm, talán így jobban hangzana…”. Odahajolt a billentyűk fölé, és ez lett belőle: diddli-diddli-diddli-diddli-dud-diddli-duh. Olyan kibaszottul gyorsan mozogtak az ujjai, hogy esküszöm, látni sem lehetett. Azonnal rákérdeztem, hogy játszana-e a lemezen, és azt mondta, hogy nagyon szeretne, feltéve, hogy kifizetjük a szokásos tiszteletdíját. – Mennyi az? – kérdeztem. – Két korsó Director's bitter. Ricket leszámítva a Yes tagjai úgy éltek, mint a szerzetesek. Nem ettek húst. Úgy festettek, mintha mindennap jógáznának. És nem ittak. Legalábbis én sosem láttam őket részegen. Annyi közük volt a rock 'r' rollhoz, hogy szívtak. Na most, én éppen akkor kaptam egy újabb szállítmány fenomenális hasist Afganisztánból. Kemény anyag volt. Figyelembe véve, hogy saját magamat már komoly spangliszakértőnek tartottam akkoriban, érdekelt, hogy a Yes tagjai mit gondolnak erről a cuccról. Úgyhogy egyik reggel magammal vittem a stúdióba, és átmentem a Yeshez egy nagyobb téglával. Valamilyen okból kifolyólag aznap csak Rick hiányzott közülük. – Itt van, gyerekek – mondtam nekik. – Törjetek le ebből egy darabot a következő jointhoz. Mondták is, hogy azonnal kipróbálják. Visszamentem a 4-esbe, elszívtam néhány spanglit, felénekeltem pár énektémához a

második szólamot, ebédidőben átugrottam a kávézóba, visszamentem a 4-esbe, tekertem még egy spanglit, majd elhatároztam, hogy megnézem, mit csinál a Yes. De a 3-as stúdió kongott az ürességtől. Megkerestem a recepciós csajt, és megkérdeztem, hogy látta-e a Yes tagjait valahol. „Elég rosszul lettek ebédidő tájékán. Haza kellett menniük” – felelte. Addigra megvolt az új lemez címe – Sabbath Bloody Sabbath, mivel ez a szám szabadította ki Tonyt az alkotói válságból –, és éreztük, hogy ez is egy kivételes album lett. Azt gondolom, hogy az az utolsó igazán nagyszerű lemezünk. Még a borító is tökéletes: egy fazon fekszik az ágyán, álmában démonok támadják meg, a feje fölött pedig egy koponya és egy 666 felirat látható. Kibaszottulimádtam. A zenével pedig megtaláltuk az arany középutat a kemény és az új, kísérletezős oldalunk között. Egyrészt voltak olyan számok, mint a ›Spiral Architect‹, amiben egy komplett vonószenekar is közreműködött, és a ›Fluff‹, ami már majdnem úgy szólt, mint a Shadows (Alan „Fluff' Freeman tiszteletére kapta a címét, mivel ő volt az a DJ, aki folyton játszotta a lemezeinket a Radio I-en). Másrészről pedig ott volt az ›A National Acrobat‹, ami annyira keményen szól, mintha a fejedet beszakítanák egy betondarabbal. Egy saját szerzeményem is felkerült a lemezre, a ›Who Are You?‹. A Bulrush villában írtam egy éjszaka, amikor bebaszva babráltam a felvevőmmel és az ARP 2600-as szintimmel. Mindenki szerint jól sikerült a Sabbath Bloody Sabbath. Még Patrick Meehan és a lemezcég szerint is. Ez viszont egyet jelentett: innentől csak lefelé vezetett az út. Már akkor tudnom kellett volna, hogy semmi jó nem történhet velünk, amikor 1974-ben Amerikába repültünk, és a gépen a mellettem ülő fazon félúton az ülésében dobta fel a talpát. Egyszer csak azt hallottam, hogy fulladozik – uh, ah, örrrgh. A következő pillanatban pedig már egy hulla mellett ültem. Lövésem nem volt, mi a faszt tegyek, úgyhogy megnyomtam a gombot, és hívtam egy légiutas-kísérőt. – Igen, uram? Miben segíthetek? – kérdezte kimérten a tyúk. – Azt hiszem, ez az ember kinyiffant – mutattam a szomszédra. – Hogy micsoda, uram? – Feldobta a talpát – válaszoltam, megemelve a lógó karját. – Nézzen rá! Egy fikarcnyi élet sincs benne. A stewardess pánikba esett. – Mi történt? – suttogta, és megpróbálta a faszit betakarni egy pokróccal. – Betegnek nézett ki? Esetleg gyengélkedett? – Fulladozott egy darabig – válaszoltam. – Azt hittem, hogy cigányútra ment a mogyorója. Aztán elfehéredett, kifordultak a szemei, és annyi. – Nézze – mondta halkan a stewardess. – Odatámasztjuk az ablakhoz ezzel a párnával. Kérem, ne említse ezt a többi utasnak. Nem akarjuk, hogy bárki is pánikba essen. A kellemetlenségekért kárpótlásul, ha szeretné, biztosítunk önnek egy ülést az első osztályon. – Mi a különbség az első osztály és a business class között? – kérdeztem. – A pezsgő. – Csodálatos. Ez volt a vég kezdete. Leginkább arra emlékszem a Sabbath Bloody Sabbath turnéjáról, hogy idővel mindenki egyre idegesebb lett. Patrick Meehan akkor már nem volt akkora bűvész, hogy a telefon másik végéről szerezzen egy Rollst, vagy egy lovat, vagy egy villanyautós versenypályát. Helyette egy bosszantó tetű lett, aki sosem volt képes egyenesen válaszolni arra az egyszerű kérdésre, hogy valójában mennyi pénzt kerestünk.

Tony eközben azért morgott, mert szerinte minden melót ő csinált a stúdióban, és nem volt semmi magánélete. Igaza volt. Másfelől viszont: Tony imádott stúdiózni, később ő lett a lemezeink producere is. Én a magam részéről egyébként sosem értettem meg, mi a jó abban, hogy egy helyben ülsz, cigizel, és folyamatosan hallgatod egy gitárszóló három másodperces részletét. A mai napig képtelen vagyok ezzel foglalkozni, kurvára hülyét kapok tőle. Ha egyszer elvégeztem a dolgomat, ki kell menjek friss levegőt szívni. Viszont ahogy a technika fejlődött a hetvenes években, egyszerűen ott volt a kísértés, hogy tegyünk a felvételhez még egy sávot, meg még egyet, meg még egyet… Tonynak pedig ez nagyon tetszett, és megvolt hozzá a türelme is. Vitába pedig nem szálltunk vele, mivel ő volt a zenekar nem hivatalos vezetője. Geezernek abból lett elege, hogy örökké új szövegeket kérek tőle. Egy idő után látványosan mellre szívta, de a faszi akkor is egy zseni volt. Amikor a Morgan stúdióban voltunk, egyszer felhívtam, hogy van-e valamikor egy kis szabadideje. „Figyelj, Geezer, kell nekem néhány sor a ›Spiral Architect‹-hez” – mondtam neki. Kicsit húzta a száját, de közölte, hogy hívjam vissza egy óra múlva, és letette a telefont. Amikor újrahívtam, megkérdezte, hogy: – Van egy tollad? Jól van. Ezt írd le: „Sorcerers of madness / Selling me their time/Child of god sitting in the sun…”[lxiii] – Geezer, ezt te most egy könyvből olvasod fel, vagy mi van? – kérdeztem. El sem tudtam hinni. A faszi annyi idő alatt írt egy mesterművet, amennyibe nekem egy mondat elolvasása telik. – Csak így tovább, és az egész átkozott albummal kész leszünk öt órára – mondtam neki. Volt még egy okunk, amiért nem jöttünk ki már annyira jól egymással: mindegyikünkben kifejlődött az a bizonyos „bekokózott rocksztár” egó. Mondjuk ez akkor sok bandával előfordult. Amikor 1974-ben felléptünk a kaliforniai CalJam Fesztiválon az Ontario autóverseny- pályán, a színpad mögött nonstop ment a faszkodás a zenekarok között. Ilyeneket lehetett hallani: „jó, neki van flippere, akkor én is akarok egyet”, vagy: „ha neki kvadrofon hangrendszere van, akkor én is akarok egyet”. Istennek hitték magukat. A CalJam Fesztivál paraméterei hihetetlenek voltak: kétszázötvenezer néző volt kint, a koncerteket pedig élőben adta a rádió és az ABC TV. A rock 'n' roll még sosem tűnt olyan nagy dolognak, mint akkor. Az Emerson, Lake and Palmer szerelését például mindenkinek látnia kellett volna. A szettjük felénél Keith Emerson szólóba kezdett egy hatalmas zongorán, amit felemeltek a színpad fölé, és folyamatosan körbe- körbeforgattak. Nekünk egyébként elég jól sikerült a CalJam. Egy ideje nem játszottunk már élőben, úgyhogy a megelőző napon a hotelszobánkban próbáltunk, erősítők nélkül. Másnap pedig helikopterrel érkeztünk a helyszínre, merthogy minden utat lezártak. Feszesen játszottuk végig, én egyébként ezüstszínű holdjáró cipőben és sárga nadrágban nyomtam. A Deep Purple-nek viszont annyira nem jött be a dolog. Ritchie Blackmore utálta a tévékamerákat – azt mondta, hogy elválasztják tőle a közönséget –, úgyhogy néhány szám után odavágta a gitár nyakát az objektívbe, majd felgyújtotta az erősítőjét. Durva jelenet volt, az egész zenekarnak állati gyorsan el kellett húznia egy helikopterrel, mert a tűzoltók el akarták kapni őket. Az ABC-nél szintén felkapták a vizet, mivel azok a kamerák iszonyatosan drágák voltak. Emlékszem, Ritchie-vel együtt repültünk vissza Angliába. Durva volt. Négy gramm kokaint rejtettem el a zoknimban, és meg kellett szabadulnom tőle leszállás előtt, úgyhogy elkezdtem osztogatni a stewardesseknek. Egy idő után totál kikészültek az anyagtól. A repülős kajám meg egyszer csak magától elrepült. El tudná valaki is képzelni, hogy manapság ilyen megeshet? Beleborzongok, ha eszembe jut. Izgalmas sztori abból az időből az is, amikor Chicagóban megismerkedtünk Frank

Zappával. Egy koncertet adtunk ott, és kiderült, hogy ugyanabban a hotelban szállt meg, ahol mi. Mind őt kerestük, különösen Geezer, aki teljesen odavolt érte. Akkor jelent meg Zappa négycsatornás technikával rögzített lemeze, az Apostrophe ('), ezen volt a ›Don't Eat the Yellow Snow‹. Kibaszott nagy klasszikus. Végül összefutottunk vele és a zenekarával, és együtt lógtunk velük a bárban. Másnap valaki szólt, hogy Frank azt akarja, menjünk el a partijára, amit aznap este tartott a függetlenség napja alkalmából a sarki étteremben. Alig bírtuk kivárni. Eljött a nyolc óra, és elindultunk, hogy találkozzunk Frankkel. Amikor megérkeztünk az étterembe, egy nagy asztalnál ült a zenekara körében. Bemutatkoztunk mindenkinek, és elkezdtünk inni. Nagyon furcsa volt, mert a zenekar tagjai sorban odajöttek hozzám, és megkérdeztek, hogy: „Van egy kis kokód? Ne mondd el Franknek, hogy kérdeztük. Ő tiszta. Utálja a drogokat. De van nálad egy kevés? Csak egy szippantás, hogy fent maradjak.” Nem akartam belekeveredni semmibe, ezért azt mondtam, hogy nincs, annak ellenére, hogy egy nagy tasak lapult a zsebemben. Kaja után éppen Frank mellett ültem, amikor két pincér kirontott a konyhából, egy óriási tortát tolva maguk előtt. Az egész étteremben csend lett. Látni kellett volna mindenkinek azt a tortát. Meztelen nőt formázott, a melleit két nagy gombóc fagyiból formázták, a lábai pedig szélesre tárva. De a legdurvább az volt, hogy felnyomtak neki egy kis pumpát, és pezsgő spriccelt a puncijából. Olyan csönd lett, hogy még egy légy zümmögését is meghallottuk volna, aztán végül a zenekar elkezdte énekelni az ›America the Beautiful‹-t. Utána mindenkinek ünnepélyesen koccintania kellett Frankkel. Amikor én kerültem sorra, kortyoltam egy nagyot, felemeltem a fejem, és azt mondtam: – Úúú, basszus, ennek pisaíze van. Mindenki röhögött. Frank pedig odahajolt hozzám, és belesuttogta a fülembe, hogy: – Van egy kis kokód? Nem nekem kell, hanem a testőrömnek. – Komolyan kérded? – Persze. De ne mondd el a zenekaromnak. Ők tiszták. Frankét egy évvel később láttam újra, amikor felléptek a Birmingham Odeonban. A koncert után odajött hozzám: – Van ebben a városban valami hely, ahol kapunk enni ilyenkor? A Holiday Innben szálltunk meg, és rettenetes a kaja. – Ilyen későn már csak a Bristol Streeten van nyitva egy indiai étterem, de azt nem ajánlom. – Mindegy, jó lesz. Menjünk – rántotta meg a vállát. Úgyhogy elmentünk ebbe a kétes hírű indiai étterembe, én, Frank, Thelma, és egy japán csaj, akivel Frank akkoriban kavart. Mondtam Franknek, hogy egy étel van az étlapon, amit semmikképpen se rendeljen: a steak. Biccentett, tovább stírölte a kínálatot, és rendelt egy steaket. Amikor kihozták, direkt figyeltem, hogyan boldogul vele. – Olyan, mint egy használt cipő, ugye? – kérdeztem. – Nem – válaszolt, miközben megtörölte a száját egy szalvétával. – Inkább olyan, mint egy új. A hetvenes évek közepére minden megváltozott a Black Sabbath háza táján. A kezdeti időkben örökké együtt mulattunk: ha megérkeztünk egy új helyre koncertezni, akkor mint egy kis galeri, bejártuk a várost, kipróbáltuk a kocsmákat és a klubokat, berúgtunk és csajoztunk. De ahogy telt az idő, egyre kevesebbet találkoztunk. Amikor Bill és én együtt autóztunk, nyilván keveset lógtunk Tonyval és Geezerrel. Később viszont már Bill és én is szétváltunk, mivel én egy

harsány fasz voltam, aki örökké csak bulizott, csajokat hordott a szobájába, és állandóan készen állt mindenféle erkölcstelenségre, Bill viszont inkább az ágyában maradt, és aludt. Annyi időt voltunk együtt, hogy egyszerűen elegünk lett a másik társaságából. És akkor is csak zsörtölődtünk, ha nem töltöttünk együtt egy percet sem, így idővel oda jutottunk, hogy már nem is beszéltünk egymással. Aztán egyszer csak váratlanul minden összeomlott. Kezdésként a korai munkáink kiadói jogainak a nagy részét elegánsan szólva„örökre”, azaz az idők végezetéig eladták egy Essex Music nevű cégnek. De más jelek is utaltak arra, hogy baj lesz: a London & County Bank csődöt jelentett. Nem tudom, hogy pontosan mi volt a gond – aligha vagyok Anglia pénzügyi zsenije –, csak azt tudom, hogy el kellett adnom azt a földet, amit a nőnek öltöző paraszttól vettünk, hogy a Bulrush villát megtarthassuk. Ha Thelma és én nem a saját pénzünkkel fizettünk volna azért a földért, baszhatjuk. A legnagyobb problémánk viszont a menedzsmentünkkel akadt. Rájöttünk, hogy átvernek minket. Habár Meehan a megállapodásunk szerint küldött mindent, amit és amikor csak akartunk, valójában sosem tartotta ezeket a dolgokat senki kordában. Csak látszólag voltak egyéni bankszámláink, valójában nem léteztek. Ha pénzre volt szükségem, be kellett menjek az irodába, és kérnem kellett ezer fontot, vagy amennyit épp akartam. Meehan azt mondta, hogy „oké”, és a csekk postával érkezett. De egy idő után a csekkek elmaradtak. Úgyhogy kirúgtuk, és kezdetét vette a polgári perek és a jogi baszakodás időszaka. Amíg dolgoztunk a Sabbath Bloody Sabbath folytatásán – végül Meehan szarakodására utalva a Sabotage címet adtuk neki –, a hivatalos papírjainkat a keverőpulthoz kézbesítették. Akkor vontuk le azt a következtetést, hogy az ügyvédek ugyanúgy kirabolnak, mint a menedzserek. Minden egyes pennyvel elszámoltattak, amíg nekünk dolgoztak, az utolsó gemkapocsig. És ezek attól boldogok, hogy egész életükben a bíróságon baszakodhatnak mindaddig, amíg valaki fizeti a számláikat. Ezeknek a csávóknak az is jó, ha tizenöt évbe kerül, hogy megnyerjenek egy pert. Az akkori ügyvédünket különösen utáltam. Ki nem állhattam a fazont, egy tetű volt. Amikor a Morgan stúdióban vettük fel a Sabotage-t, egy nap közölte, hogy: „Uraim, mindannyiukat meghívom egy italra.” Azt gondoltam, váó, ezt el sem hiszem, a fazon tényleg csak úgy előveszi a pénztárcáját valamiért. Aztán a megbeszélés végén előkapta a kis jegyzetfüzetét, és elkezdte felírni, mit ittunk, hogy később leszámlázhassa nekünk. „Rendben. Ozzy, ön két sört ivott, az hatvan penny, Tony, ön egy sört és egy....” Megkérdeztem: „Maga viccel, bassza meg?” Persze nem viccelt. Ezt csinálják az ügyvédek. Előbb vagy utóbb feldugják az öklüket az ügyfelük seggébe. A Sabotage-on hallani lehet a feszültséget. Nagyon súlyos dolgok vannak rajta. A ›Supertzar‹ például hihetetlen szám. Emlékszem a napra, amikor felvettük: besétáltam a Morgan stúdióba, és ott volt egy negyvenfős kórus, egy nyolcvanhat éves hárfással. Olyan zajt csináltak, mintha Isten vezényelné le a világvége zenéjét. Meg sem kíséreltem rávokálozni. A ›The Writ‹-re pedig külön büszke vagyok, mivel majdnem a teljes szövegét én írtam. Olyan érzés volt, mintha leültem volna egy pszicho-mókussal. Minden dühöm, amit Meehan iránt éreztem, kiömlött belőlem. Egyébként a fazon sehova nem jutott azzal a sok szemétséggel, amit elkövetett ellenünk. Úgy néz ki most, mint egy öreg, dagadt, alkesz faszkalap. De amúgy nem utálom őt. Gyűlölködve élni nem valami produktív formája a létezésnek. Írva és mondva legyen, tényleg nem kívánok a fazonnak semmi rosszat. Én még mindig itt vagyok. Még mindig szalad velem a szekér. Lenne értelme bárkit is utálnom? Elég gyűlölet van a világban anélkül is, hogy még én is tegyek hozzá egy adagot. És különben is, legalább írtam egy számot neki köszönhetően.

A ›The Writ‹-től eltekintve nem sok mindenre vagyok büszke abból az időszakból. Egyszer például a Bulrush Villában egy rosszul sikerült LSD-trip alatt fegyvert fogtam Billre. A puska ugyan nem volt töltve, de Bill ezt nem tudta, én pedig nem mondtam meg neki. Elég jól reagált amúgy, de azóta sem beszéltünk erről, ami valószínűleg azt jelenti, hogy eléggé megviselte a dolog. Nem az volt az egyetlen rosszul sikerült LSD-tripem. Egy másik éjszakát Bill bérelt házában, a Fields Farmon töltöttünk néhány roaddal, és valamiért kibaszottul rossz kedvünk volt. Rettenetes éjszaka volt, merthogy egy kölyök megfulladt a birtokon lévő tóban, miközben egy kenuval kavart körbe-körbe. Zsaruk rohangáltak mindenfelé, kiemelték a holttestet a vízből, és persze drogot kerestek. Nem éppen a legjobb időzítés ahhoz, hogy betripezzünk. De ez senkit sem érdekelt. Csak arra emlékszem, hogy kóvályogtam, és valami mezőn találkoztam két lóval. Az egyik egyszer csak azt mondta a másiknak: „Baszd meg, ez a csávó nem tud beszélni”, én meg teljesen kiakadtam. Aztán megütöttem Thelmát, ami talán a legundorítóbb dolog, amit valaha tettem. Ki akartam mutatni a hatalmamat felette, és az a szegény nő halálra rémült ettől. Ami még szörnyűbbé tette az egészet, hogy akkor már megvolt a második gyerekünk, a kis Louis. Thelma szenvedett mellettem, amit nagyon bánok. Ha egy dolgot kívánhatnék az élettől, az az lenne, hogy ezt meg nem történtté tegyem. De az erőszakot – bármilyen is legyen – soha, de soha nem tudja az ember elfeledtetni senkivel. Én is a sírba viszem magammal ezt a bűnömet. A szüleim sokszor összekaptak, ezért talán azt hittem, hogy ez a rendje és a módja a dolgoknak, de ettől még nem jár megbocsátás. Egy éjszaka önkívületi állapotban voltam a sok piától és a tablettáktól, és úgy megcsaptam Thelmát, hogy monoklija lett. Másnap találkoztunk az apjával, és azt hittem, hogy a szart is kiveri belőlem. De csak annyit kérdezett, hogy: „Ki nyerte a bunyót, he?” A legszomorúbb, hogy egészen addig nem láttam be, milyen undorítóan viselkedek, míg le nem álltam a piálással. De most már tisztában vagyok vele, becs szóra. Miközben ez a sok szemét gyűlt körülöttem, a zenekarral elhatároztuk, hogy csinálunk még egy lemezt, de ezúttal elhurcoljuk az összes felszerelésünket és a stábunkat is Amerikába, és bejelentkezünk a Criteria stúdióba Miamiban. Az album a Technical Ecstasy címet kapta, habár én nem lelkesedtem érte százszázalékosan. A lemezeinket addigra már nevetségesen drágán készítettük. A Black Sabbath-ot anno egy nap alatt vettük fel. A Sabotage kábé négyezer évig tartott. A Technical Ecstasy ugyan nem készült ennyi ideig, de csillagászati összegekbe került, hogy Floridában melóztunk. A lemezeladásaink zuhanóban voltak, a kiadónk is kevésbé érdeklődött, mint előtte. Kaptunk egy egymillió dolláros számlát az amerikai adóhivataltól, alig győztük fizetni a perköltségeinket, és nem volt menedzserünk sem. Idővel már Bill intézte a telefonokat. A legnagyobb baj azonban az volt, hogy irányt tévesztettünk. Nem nevezném zenei kísérletezésnek, egyszerűen fogalmunk sem volt arról, hogy kik vagyunk. Az egyik percben még ott volt egy olyan lemezborító, mint a Sabbath Bloody Sabbath a faszival, akit megtámadnak a démonok, a másikban meg már ott volt a Technical Ecstasyé, amin két robot kefél, miközben mennek felfelé egy kibaszott mozgólépcsőn. Nem mondom, hogy az egész album rosszul sikerült, nem. Bill például írt egy dalt, az ›It's Alright‹-ot, amit imádtam. Ő is énekelte. Remek hangja van, úgyhogy boldogan engedtem át neki a mikrofont. De akkor is kezdtem elveszíteni az érdeklődésemet, és azon gondolkoztam, hogy mi lenne, ha szólókarrierbe kezdenék. Már volt egy pólóm is, rajta a „Blizzard of Ozz”[lxiv] felirattal. Időközben Tony a stúdióban örökké olyanokat fecsegett, hogy „úgy kell szólnunk, mint a Foreigner”, vagy „úgy kell szólnunk, mint a Queen”. Arra gondoltam, mennyire különös, hogy azok a bandák, akikre mi voltunk hatással, most ránk vannak hatással. Persze arról sem feledkezhetünk meg, hogy én meg agresszívvá váltam a piától és a

drogoktól, folyamatosan faszságokat beszéltem és bajt kevertem, azaz egy faszfej voltam. A Technical Ecstasy floridai felvételei alatt egyenesen annyit vedeltem, hogy amikor hazamentünk, bejelentkeztem a St. George's kórház elmeosztályára. A kórház eredeti neve egyébként Stafford Állami Elmegyógyintézet volt, de megváltoztatták, hogy a páciensek ne érezzék magukat annyira őrültnek. Egy nagy, régi, sötét és elhanyagolt viktoriánus épület adott neki helyet, leginkább egy sci-fi-film díszletére emlékeztetett. Az orvos kapásból azt kérdezte tőlem:. „Szokott ön maszturbálni, Mr. Osbourne?” Mondtam neki, hogy: „Az elmeállapotom miatt vagyok itt, nem a farkam miatt.” Nem is maradtam sokáig. Szerintem a diliházi dokik hülyébbek, mint a bent tartózkodó páciensek. Aztán Thelma vett nekem néhány tyúkot. Talán úgy gondolta, ez majd segít, hogy leszálljak a földre. Segített is, nagyjából öt percig. De aztán az újdonság varázsa elmúlt, különösen azután, hogy szembesültem vele: Thelma azt is elvárja, hogy etessem ezeket a kibaszott tyúkokat, és kiganézzam alóluk a szart. Úgyhogy megpróbáltam keresni valami indokot arra, hogy megszabaduljak tőlük. – Thelma – mondtam neki egy reggel, amikor elegem lett belőlük. – Honnan szerezred ezeket a tyúkokat? Ezek selejtesek. – Mit értesz az alatt, hogy selejtesek? – Nem tojnak egyetlen tojást sem. – John, ha etetnéd őket, az sokat segítene. Ráadásul valószínűleg nagyon idegesek is szegények. – Miért mondod ezt? – Na ne már, John. A ketrecük mellé felraktál egy táblát, amin az áll, hogy „Oflag 14”[lxv]. Tudom, hogy nem tudnak olvasni, na de mégis. – Az csak egy vicc. – Talán az sincs a kedvükre, hogy reggelente figyelmeztető lövéseket adsz le a fejük felett. – Mindenkinek szüksége van egy kis bátorításra. – Halálra rémíted szegényeket. Ha így folytatod, valamelyiknek szívrohama lesz. Van remény, gondoltam. Ahogy teltek a napok és a hónapok, megfeledkeztem a tyúkok etetéséről, és ők is megfeledkeztek arról, hogy tojást tojjanak. Örökké azt hallgattam Thelmától, hogy „John, etesd meg a tyúkokat!” És hogy „John, ne felejtsd el megetetni a tyúkokat.” Meg hogy „John, megetetted a tyúkokat?” Agyfrászt kaptam tőle. Szünetet akartam tartani – a Technical Ecstasy felvételei teljesen lemerítettek, különösen a piálás miatt –, de nem találtam sehol nyugalmat. Ha nem Thelma, akkor az ügyvédek zargattak. Ha nem az ügyvédek, akkor a behajtók. Ha nem a behajtók, akkor a lemezcég. És ha nem a lemezcég, akkor Tony, Bill vagy Geezer aggódtak az „új irányvonalunk” meg az adószámláink miatt. Csak úgy tudtam kezelni ezt az egész helyzetet, ha folyamatosan volt bennem valami. Aztán egy napon végül annyi lett. Elvesztem. Egész éjjel ébren voltam, zárásig a Hand & Cleaverben ittam, utána otthon piáztam, aztán néhány csík kokain, aztán egy kis fű, aztán még egy kis koksz, aztán pillanatnyi eszméletvesztés reggeli környékén, aztán egy kis kokain, hogy felébredjek. Aztán egyszer csak eljött az ebéd ideje. Lenyomtam egy üveg köptetőt, három üveg bort, toltam még egy kis kokaint, elszívtam egy spanglit meg fél doboz cigit, és ettem egy főtt tojást. De tökmindegy volt, mennyi mindent pakoltam magamba, képtelen voltam lenyugodni. Gyakran éreztem így magam, miután

hazajöttünk Amerikából. Órákat álltam a konyhában, nyitogattam a hűtőajtót, vagy csak punnyadtam a nappaliban a tévé előtt, kapcsolgattam egyik adóról a másikra, de sosem néztem semmit. Most azonban valami mégis más volt. Megőrültem. Nem volt mit tenni: vissza kellett mennem a Hand & Cleaverbe, és szét kellett ütnöm magam. Éppen indultam volna, amikor hallottam, hogy Thelma jön le a lépcsőn. Bement a konyhába, és azt mondta, hogy: „Elmegyek anyámhoz a gyerekekért.” Néztem, ahogy felkap egy köteg Good Housekeeping magazint az asztalról, és elteszi őket a táskájába. Aztán megállt, megfordult és rám bámult. A hűtő mellett álltam a fecskémben és a köntösömben, cigi lógott a számból, és a tökömet vakartam. – Megetetted a tyúkokat? – Mondtam, hogy selejtesek. – Az ég szerelmére, John, éresd már meg őket! Vagy tudod mit? Hagyd őket elpusztulni. Engem már nem érdekelnek. – Lemegyek a kocsmába. – Ebben a frottírköpenyben, amit karácsonyra kaptál? – Aha. – Előkelő, John. Nagyon előkelő. – Nem láttad a papucsomat? – Nézd meg a kutyakosárban! Nyolcra itthon leszek. A következő, amire emlékszem, hogy egy pár gumicsizmában támolygok kifelé a házból – nem találtam meg a papucsomat – egyenesen a kocsma felé. Séta közben megpróbáltam megszorítani a köntösöm övét, mivel egyik lógó herémet sem akartam villogtatni az arra járó parasztoknak, különösen nem a női ruhába öltözködő bolondnak. Amikor odaértem a kapuhoz, meggondoltam magam. „Tudod mit?” – mondtam magamnak. „Megetetem a tyúkokat, bassza meg. Ha ettől boldog lesz, megteszem neki.” Megfordultam, és visszaimbolyogtam a házhoz. Csakhogy közben megszomjaztam, úgyhogy odamentem a Range Roverhez, kinyitottam az ajtaját, és benyúltam a kesztyűtartóba a vésztartalék whiskyért. Egy korty. Ahbhh. Sokkal jobb. Böff… Bementem a kertbe… De aztán megint meggondoltam magam. Basszak meg a tyúkok! Egyik kibaszott kis szemét sem tojt nekem soha egy tojást se! Basszak meg! Mind megbaszhatják! Egy korty. Ahhhh. Sokkal jobb. Böff… Még mindig nem szívtam el azt a cigit, ami a számban lógott, úgyhogy bepöcköltem Thelma veteményesébe. Irányt változtattam újra, egyenesen a fészer felé mentem. Kivágtam az ajtót, megálltam, és megkerestem a félautomata Benellimet a szekrényben. Elővettem, kinyitottam a tárat, hogy megnézzem, töltve van-e – töltve volt –, majd nekiláttam telepakolni töltényekkel a köntösöm zsebeit. Aztán felnyúltam a legfelső polcra egy marmonkanna benzinért, amit a kertész tartott ott a fűnyíró traktorhoz, amelyikkel valaha kocsmába jártam (Patrick Meehan irodája vette azt is, annak ellenére, hogy én egy kombájnt kértem). Marmonkannával az egyik kezemben, vadászpuskával a másikban, whiskyvel a hónom alatt – és még mindig cigivel a számban – egyenesen a tyúkketrechez tántorogtam. Éppen naplemente volt, az ég narancsszínűre váltott. Thelma hangja csengett a fejemben: „John, etesd meg a tyúkokat! John, megetetted a tyúkokat?”

Aztán a könyvelőnket hallottam: „Gyerekek, ez most komoly. Ez tényleg egy egymillió dolláros számla az amerikai adóhivataltól.” Azután Geezert: ,Az új lemez címe Technical Ecstasy lesz. Új irányvonalat kell keresnünk. Nem szarakodhatunk örökké a fekete mágiával.” Nem álltak le. Újra és újra megszólaltak. „John, etesd meg a tyúkokat!” „Gyerekek, ez most komoly.” „Az új lemez címe Technical Ecstasy lesz.” „John, megetetted a tyúkokat?” „Ez egy egymillió dolláros számla.” „John, etesd meg a tyúkokat!” „Új irányvonalat kell keresnünk.” „Ez most komoly.” „Nem szarakodhatunk örökké a fekete mágiával.” AAÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁRRRRRRRRRRRRRRGGGGGGGGGGGGH HHHHHHHHH! Amikor odaértem a tyúkketrechez, leraktam a marmonkannát és a puskát, letérdeltem az „Oflag I4”-es tábla elé, és benéztem. A tyúkok bent káráltak. – Tojt valaki tojást? – kérdeztem, mintha nem tudtam volna erre a kibaszott kérdésre a választ. – Gondolom, nem. Öreg hiba. Felálltam. Puska megemel. Kibiztosít. Céloz. Klikk-klakk. Bang-bang! Céloz. Pvvvvóóóü! Bang-bang! Céloz. Pvóóóóóóóóóóóóóóóóóóó! BANG! A puskának fülsiketítő hangja volt, szerintem mérföldekre visszhangzott. Minden egyes lövésnél fehér villanás világította be a tyúkketrecet, és puskapor szaga ült meg a levegőben. Sokkal jobban éreztem magam. Sokkal, de sokkal jobban. Egy korty. Ahhhh. Böff… A tyúkok – azok, akik még nem randiztak újra a teremtőjükkel – teljesen megőrültek. Vártam egy percet, hogy elszálljon a füst. Céloz. Klikk-klakk. Bang-bang! Céloz. Pvvvóóóü! Bang-bang! Céloz. Pvóóóóóóóóóóóóóóóóóóó! BANG! Mire végeztem, körülöttem mindent vér, madártollak és csőrmaradványok terítettek be. Mintha hozzám vágtak volna egy vödör tyúkbelet, és kiszórtak volna a fejem fölött egy tollpárnát. A köntösömnek is annyi volt. De kibaszottul jól éreztem magam, mintha egy háromtonnás üllőt emeltek volna le a hátamról. Leraktam a puskát, odanyúltam a marmonkannáért, és ráöntöttem a benzint a tyúkok maradványaira. Meggyújtottam egy cigit, hosszan beleslukkoltam, hátraléptem egy nagyot, és bepöcköltem a tyúkketrecbe. Vhusssssssssss! Lángok mindenütt. Aztán elővettem a maradék töltényeket a zsebemből, és bedobáltam a tűzbe. Bang! Bang! Bang-bang-bang! Höhöhö. De akkor hirtelen valami megmozdult mögöttem.

Ijedtemben majdnem ráestem a puskára, és tökön lőttem magam. Megfordultam, és mit láttam? Egy tyúk éppen mellettem próbált elslisszolni. A kis geci! Különös, elmebeteg hang tört elő belőlem – öööööööööörrrrrrrrrrrrrrrgh! –, és gondolkodás nélkül utánaeredtem. Nem tudom, mi a franc volt velem, vagy hogy miért tettem, amit tettem. Csak azt tudom, hogy egy megszállott elmebajos voltam, és fékezhetetlen dühöt éreztem minden tyúk ellen. Nyírd ki a tyúkot! Nyírd ki a tyúkot! Nyírd ki a tyúkot! De hadd mondjak el valamit: kurvára nem könnyű elkapni egy ilyen állatot. Különösen akkor nem, ha sötétedik, huszonnégy órája nem aludtál, szét vagy hullva a piától és a kokótól, na meg gumicsizmát és köntöst viselsz. Visszamentem a fészerhez, és előtúrtam egy kardot. Kiléptem a kertbe, a fegyvert amolyan szamurájos stílusban a fejem fölé tartva. „Dögölj meg, te kibaszott csirke, dögölj meg!” – üvöltöttem, miközben a tyúk utolsó futására indult a kert hátuljában álló kerítés felé. Annyira rángatózott a feje, hogy azt hittem, bármelyik pillanatban leeshet. Már majdnem el is kaptam, amikor a mellettünk lévő ház bejárati ajtaja kicsapódott. A szomszéd, egy kis öregasszony – azt hiszem, Mrs. Armstrong volt a neve – jött ki egy kapával. Hozzá volt szokva a Bulrush villa rémségeihez, de most, azt hiszem, nem hitt a szemének: égő tyúkketrec, lövöldözés; a jelenet simán beleillett egy régi második világháborús filmbe. Bang! Bang! Bang-bang-bang! Elsőre nem is figyeltem fel az öreglányra. Túlzottan lekötött a tyúküldözés, de a dögnek sikerült átszaladnia a kerítés alatt, felment Mrs. Armstrong kocsifelhajtóján, ki a kapun, és elindult lefelé a Butt Lane-en a kocsma irányába. Akkor felnéztem, és összenéztünk a szomszédasszonnyal. Nem lehettem túl szép látvány: hibbant fej, vérrel telefröcskölt köntös, kard a fejem felett, a kertem pedig lángokban áll mögöttem. – Á, jó estét, Mr. Osbourne – mondta. – Látom, visszatért Amerikából. Hosszú csend következett. Felrobbant mögöttem még néhány töltény. Nem tudtam mit mondani, úgyhogy csak bólogattam. – Bulizgatunk, ugye? – kérdezte. Nem csak engem stresszek, hogy a zenekar széteshet. Emlékszem, Geezer egyszer felhívott, és azt mondta: – Nézd, Ozzy, elegem van abból, hogy csak azért turnézunk, hogy az ügyvédeinket kifizessük. A következő turné előtt tudni akarom, hogy mennyit keresünk vele. – Tudod, Geezer, igazad van. Tartsunk egy megbeszélést! Úgyhogy találkoztunk. Én szólaltam fel először. – Nézzétek, gyerekek – kezdtem bele –, baromság azért koncertezni, hogy az ügyvédeinknek adjuk a pénzt. Te mit gondolsz, Geezer? – Nemtom – mondta a vállát vonogatva. Ennyi volt. Elegem lett. Úgy tűnt, semmi értelme továbbcsinálni. Egy helyben toporogtunk. Több időt töltöttünk az ügyvédeinkkel, mint dalszerzéssel, ki voltunk merülve a legutóbbi, hat hónapos világ körüli turnétól, a pia és a drogok pedig taccsra tettek minket. A pont az i-re azután került fel, hogy találkoztunk Colin Newmannel, a könyvelőnkkel, aki közölte velünk, hogy lecsukhatnak minket, ha nem rendezzük minél előbb az adótartozásunkat. Akkoriban a helyi adó az olyan figuráknak, mint mi, 80 százalék körül volt az Egyesült Királyságban, és hetven százalék körül az Államokban, úgyhogy elképzelhető, mennyi pénzzel tartoztunk. És az adók után még ott voltak az egyéb költségeink is, amiket fedezni kellett. Alapvetően csődbe mentünk. Eltöröltek minket a föld színéről. Geezer nem volt elég tökös, hogy megszólaljon a többiek előtt, de igaza volt: semmi értelme nem volt egy rock 'r' roll bandában zenélni csak azért, hogy a pénz

miatt aggódjunk, és állandóan pereskedjünk. Úgyhogy egy napon kisétáltam a próbáról, és nem mentem vissza. Aztán felhívott Jean nővérem férje, Norman, aki egy szeretni való figura, sok szempontból nézve a bátyám, ami ugye sosem volt nekem. De ha ő telefonált, az azt jelentette, hogy valami kemény dolog történt a családdal. Most sem volt másképpen. – Az apád – mondta Norman. – Meg kéne látogatnod őt. – Hogy érted? – Nincs jól, John. Lehet, hogy az éjszakát sem éli túl. Rögtön rosszul lettem, rám tört a remegés. Mindig is attól féltem a legjobban kisgyerekkorom óta, hogy elveszíthetem a szüleimet, ezért mentem fel mindig apám ágyához, és ráztam őt, hogy felébredjen, amikor azt hittem, hogy nem lélegzik. A félelmeim valóra váltak. Tudtam, hogy apám beteg, de azt nem gondoltam volna, hogy már ott áll a halál ajtaja előtt. Amint összeszedtem magam, kocsiba szálltam, és elindultam hozzá. Az egész családom ott állt az ágya mellett, beleértve anyámat is, aki totálisan összetört. Kiderült, hogy apám rákos volt, a rák pedig elszabadult benne, mivel tiltakozott az ellen, hogy kivizsgálják. Végül egy mentőautó vitte el. Pár hónappal azelőtt hagyta abba a melót, hatvannégy évesen, amikor felajánlották neki a korai nyugdíjazást. „Végre lesz időm foglalkozni a kerttel” – mondta. Úgyhogy rendbe is tette a kertet. De amint rendbe hozta, annyi volt. Vége volt a játéknak. Őszintén szólva nagyon féltem attól, hogy milyen állapotban látom őt, mert tudtam, hogy mit várhatok. Az öccse egy évvel azelőtt halt meg májrákban, és amikor meglátogattam a kórházban, annyira megrémültem, hogy majd összeszartam magam, és bőgni kezdtem. Egyáltalán nem hasonlított arra az emberre, akit ismertem. Nem úgy nézett ki, mint egy ember. Amikor odaértem a kórházba, apámat éppen kihozták a műtőből, és magánál volt. Jól nézett ki, még egy mosolyra is futotta az erejéből. Gondolom, valami vicces löttyöt adtak neki, habár az egyik nagynéném azt szokta mondani: „Isten mindig ad neked egy jó napot, mielőtt meghalsz.” Beszélgettünk egy keveset. Az a vicces, hogy amíg cseperedtem, a fater sosem mondott semmi olyat, hogy „vigyázz a cigivel”, vagy „ne járjál már állandóan a kocsmába”, de aznap rám szólt. – Kezdj valamit a piával, John. Átkozottul sokat iszol. És ne szedjél ennyi altatót se. – Otthagytam a Black Sabbathot – mondtam neki. – Akkor nekik végük – közölte, és elaludt. Másnap rosszabbra fordult az állapota. Szörnyű volt anyámat ennyire kétségbeesettnek látni. Akkoriban, ha leromlott az állapotod, a kórházakban elkülönítettek a többi betegtől. A nap végére apámat betolták egy takarítószer-raktárba, ahol felmosók, vödrök, mosókádak vették körül. Bekötözték a kezét, mintha valami bokszoló lenne, és odarögzítették az óriási ágyának a rácsaihoz, mivel örökké ki akarta húzni az infúzióját. Felbaszta az agyamat, hogy így kell látnom azt az embert, akit imádtam, aki megtanított arra, hogy attól még, hogy nem járhatok jó iskolába, lehet jó modorom. Telenyomták gyógyszerekkel, de így legalább nem érzett sok fájdalmat. Amikor meglátott, elmosolyodott, kidugta a hüvelykujját a kötésből, és azt mondta, hogy: „Speeeeeeed!” – ez volt az egyetlen kábszer, aminek ismerte a nevét. Aztán azt mondta, hogy: „Húzd ki ezeket a kibaszott csöveket belőlem, John, rohadtul fájnak.” 1978. január 20-án este 11 órakor hunyt el, ugyanabban a kórházban, ahol Jess hat évvel előtte ugyanazon a napon, ugyanakkor megszületett. Ez a véletlen egybeesés a mai napig földhöz vág. A papírjára azt írták, hogy a halál oka nyelőcsőrák, habár vastagbélrákja is volt. Tizenhárom héten keresztül nem evett, és nem ment magától vécére. Jean vele volt, amikor végleg elment. Az orvosok meg akarták fejteni, hogy az előző napi Frankenstein- kísérletük, amit ők műtétnek

hívnak, miért nem sikerült, de Jean nem hagyta, hogy felboncolják. Abban a percben, amikor meghalt, az autómban ültem, éppen Billhez mentem, és a ›Baker Street‹-et hallgattam Gerry Raffertytől. Bill gyászos arccal várt rám, amikor félrehúzódtam a kocsifelhajtóján. „Valaki téged keres telefonon, Ozzy” – mondta. Norman volt az, a hírrel. A mai napig felcsendül a fülemben a hangja, és erőteljes szomorúság fog el, ha a ›Baker Street‹ megy a rádióban. Apám temetésére egy héttel később került sor. Rémesen utálom, ahogyan a hagyományos angol temetéseket szervezik: éppen kezded túltenni magad a halál okozta sokkon, és újra át kell élned az egészet. A zsidóknak sokkal jobb módszerük van: ha valaki meghal, amilyen hamar csak lehet, eltemetik. Legalább gyorsan fel lehet dolgozni az egészet. Más módot nem láttam, hogy átvészeljem apám temetését, csak azt, hogy berúgok: felkeltem reggel, és tiszta whiskyt öntöttem a pohárba, aztán egész nap folytattam. Amikorra anyám és apám házába hozták a koporsót, már félúton voltam egy másik bolygó felé. A koporsót lezárták, de valami kibaszott elmebeteg ötlettől vezérelve elhatároztam, hogy még egyszer, utoljára látni akarom őt, úgyhogy elkaptam az egyik koporsóvivőt, hogy csavarozza le a fedelet. Rossz ötlet volt. Végül egyenként mindannyian odajárultunk elé. De apám akkor már egy hete halott volt, úgyhogy amint belepillantottam a koporsóba, megbántam az egészet. A temetkezési vállalkozó már bebalzsamozta, és úgy nézett ki, mint egy kibaszott bohóc. Nem így akartam emlékezni rá, de ahogy ezt írom most, ez a kép jelenik meg a fejemben. Inkább emlékeznék rá úgy, ahogy a kórházi ágyhoz kötve láttam, mosolyogva, kinyújtott hüvelykujjal, amint azt mondja: „Speeeeeeed!” Aztán a koporsóval együtt mindannyian beszálltunk a halottaskocsiba. A nővéreim és az anyám bömbölni kezdtek, mint a vadállatok. Kibaszottul megőrjítettek. Sosem tapasztaltam még ehhez hasonlót előtte. Angliában megtanítják, hogyan állj az élethez, de azt nem tanítják meg, hogyan viszonyulj a halálhoz. Nincs leírva egyetlen könyvben sem, hogy mit csinálj, amikor anyád vagy apád meghal. Valami ilyesmi lenne benne: magadra maradtál, kicsinyem! Ha van bármi is, amivel apámat jellemezni lehet, az a benti fürdőszoba, amit a Lodge Road 14.-ben épített. Ennek köszönhetően nem kellett bádogkádban fürdenünk a tűzhely előtt. Felbérelt egy vállalkozót, rábízta a munka nagy részét, de néhány héttel azután, hogy kész lett, a fal bevizesedett. Úgyhogy a fater elment egy szaküzletbe, megvette, amit kellett, és visszavakolta a falat. De a fal megint bevizesedett. Úgyhogy apám újra vakolt. Aztán újra bevizesedett a fal, és újra és újra és újra. Apám addigra már küldetésnek fogta fel az egészet, és őt nem lehetett megállítani, ha küldetést teljesített. A legőrültebb dolgokat agyalta ki, hogy megszüntesse a vizesedést. A nedves falak ellen folytatott hadjárata örökké tartott. Végül, néhány évvel később, hazahozott valami elég durva kátrányt a GEC gyárból, bekente vele az egész falat, rávakolt, aztán vett fehér és sárga csempét, és leburkolta az egészet. Emlékszem, ahogy azt mondta: „Ezzel már kurvára működnie kell!” Teljesen elfelejtettem ezt a sztorit, mígnem évekkel később egy BBC-s dokumentumfilm miatt vissza nem tértem a házba. Addigra egy pakisztáni család élt ott, és minden falat fehérre festettek. Hátborzongató volt így látni a házat. De bementem a fürdőszobába, és apám csempéi még mindig ott voltak a falon, ahogy aznap, amikor felrakta őket. Arra gondoltam: az öregem végül kurvára megcsinálta. Semmi nem tudta volna letörölni aznap a vigyort az arcomról. Sokszor gondolok apámra, különösen mostanában. Azt kívánom, bárcsak leülhetnék vele egy igazi „férfi a férfival” beszélgetésre, és megkérdezhetnék tőle mindent, amit kisgyerekként vagy később, a húszas éveimben, amikor az elfoglalt és részeg

rocksztárt játszottam, nem tudtam megkérdezni. De feltételezem, ez mindenkivel így van, nem? Aznap, amikor leléptem a Black Sabbath-ból, a Rockfield stúdióban voltunk Dél-Walesben, és egy új lemez felvételével próbálkoztunk. Volt egy eléggé lélekromboló beszélgetésünk pénzről, ügyvédekről, és én utána nem bírtam tovább. Szóval kisétáltam a stúdióból, és Thelma Mercedesével visszahúztam a faszba a Bulrush villába. Nyilván részeg voltam. Utána pedig, mint egy bebaszott faszfej, igazságtalanul elkezdtem pocskondiázni a bandát a sajtóban. De hát amikor egy zenekar feloszlik, az olyan, mint egy válás. Egy ideig semmi mást nem akarsz, csak fájdalmat okozni a másiknak. A fazon, akivel helyettesíteni akartak, egy másik birminghami figura, Dave Walker volt. Hosszú ideje csodáltam őt – a Savoy Brownban és a Fleetwood Macben is énekelt egy ideig. Valamiért azonban nem működtek vele a dolgok, úgyhogy amikor néhány héttel később visszatértem, minden a helyére került, legalábbis a felszínen. Senki sem beszélt a történtekről. Egyik nap bementem a stúdióba – Bill megpróbálta eljátszani a békéltető szerepét a telefonban –, és ennyi volt. Persze a dolgok nyilvánvalóan megváltoztak, különösen Tony és köztem. Nem hinném, hogy bárki is szívből csinálta ezek után, amit csinált. Amint visszajöttem, ott folytattuk a munkát a lemezzel, ahol befejeztük, és elhatároztuk, hogy a címe Never Say Die lesz. Addigra az anyagi dolgaink már kezdtek rendeződni, hála Colin Newmannek, aki azt tanácsolta, hogy a lemezt „adómenekültekként” egy másik országban készítsük el, mert így elkerülhetjük, hogy a bevételek nyolcvan százalékát le kelljen adnunk az államnak. Kanadát választottuk annak ellenére, hogy ott akkor olyan rohadt hideg uralkodott, hogy képtelenség volt kimenni a levegőre anélkül, hogy a szemgolyóid szétfagytak volna. Lefoglaltuk magunknak a Sounds Interchange stúdiót Torontóban. De hiába voltunk háromezer mérföldre Angliától, a régi gondok újra előjöttek. Én például minden estémet tökrészegen töltöttem el a Gas Works nevű helyen, közvetlenül szemben azzal a lakóteleppel, ahol megszálltunk. Egyik este kidőltem, miután onnan hazamentem, és egy órával később hihetetlen gyomorégéssel ébredtem. Emlékszem, kinyitottam a szemem, és arra gondoltam, hogy ez meg mi a fasz? Koromsötét volt, de éreztem az izzást a hasamban. Ötletem sem volt, mi a franc lehet az, de az égető érzés csak rosszabb és rosszabb lett. Aztán hirtelen rájöttem, hogy mi történt: elaludtam égő cigivel a kezemben. Meggyulladtam! Kiugrottam az ágyból, leszaggattam magamról a ruháimat, belebugyoláltam őket a parázsló takaróba, odarohantam a fürdőszobába, belehánytam az egészet a fürdőkádba, ráengedtem a hideg vizet, és megvártam, amíg elszállt a füst. Mire kész lettem, a szoba úgy festett, mintha bombát dobtak volna rá. Totál meztelenül álltam ott, a takarómnak annyi volt, és halálra fagytam. Gondolkoztam, hogy most mi a faszt csináljak. Aztán jött egy ötlet: letépem a függönyöket, és azokat használom takaró helyett. Nagyszerűen működött, amíg a lángosképű takarítónő másnap reggel be nem jött. Rögtön hülyét kapott. – MIT CSINÁLT MAGA A LAKÁSOMMAL? – üvöltötte. – TŰNJÖN EL! TŰNJÖN INNEN! MAGA ÁLLAT! A dolgok a stúdióban sem mentek sokkal jobban. Amikor mellékesen megemlítettem, hogy szeretnék egy önálló projektet is, Tony felcsattant, hogy: „Ozzy, ha vannak számaid, először velünk kéne eljátszanod őket.” Pedig előtte az én ötleteimre soha senki nem szakított időt. „Mit gondoltok erről?” – kérdeztem, mire általában azt felelték, hogy: „Ugyan már, ez egy fos.” Thelma egyik nap felhívta a stúdiót, és közölte, hogy elvetélt, úgyhogy összepakoltuk a holminkat, és mind visszamentünk Angliába. De a hazamenetel nem javított a helyzeten, Tonyval akkor már szóba sem álltunk egymással. Nem is vitatkoztunk. Épp ellenkezőleg: egyáltalán nem kommunikáltunk. Angliában, az album utolsó készítési fázisában feladtam. Tony, Bill és Geezer

eldöntötték, hogy akarnak csinálni egy számot egy jazz-zenekarral, aminek a címe ›Breakout‹ lesz, és valahogy úgy szól, hogy dá-dáá-dá-dáá, DÁÁ, mire én közöltem, hogy basszak meg, én most lelépek. Hát ezért énekelt Bill a ›Swinging the Chain‹-ben. A ›Breakout‹ nekem már túl sok volt. Ilyen számokkal a Slack Haddock[lxvi] név járt ki a zenekarnak, semmiképpen sem a Black Sabbath. Részemről annak a jazz-bandának egyetlenegy lenyűgöző tulajdonsága volt: a tagjai rettentő sokat tudtak piázni. Hihetetlen volt. Ha nem készültél el a melóval délre, akkor baszhattad, mert ők már teljesen kiütötték magukat. A Never Say Die akkorát bukott Amerikában, mint előtte egyik albumunk sem, de Angliában egész jól működött. A tizenkettedik helyig jutott a lemezlistán, és bejutottunk vele a Top of the Popsba is. Jó móka volt, merthogy találkoztunk Bob Marleyval. Sosem felejtem el azt a pillanatot, amikor kijött az öltözőjéből – a miénk mellett volt –, és a szó szoros értelmében nem lehetett látni a fejét, akkora spanglifelhő vette körül. A legnagyobb, legkövérebb jointot szívta, amit valaha láttam, és el lehet nekem hinni: láttam párat az évek során. Tuti, hogy playbackre fog tátogni, senki sem tud ennyire betépve lenyomni egy élő show-t – gondoltam. De sikerült neki, megcsinálta élőben. Ráadásul tökéletesen. Néhány jó dolog még történt a Black Sabbath-tal akkoriban. Például az, amikor rendeztük a pénzügyeinket, és elhatároztuk, hogy felbéreljük Don Ardent a menedzserünknek, merthogy nagy hatással volt ránk az, amit az Electric Light Orchestráért tett. Don Ardenben nekem személyesen is volt egy pozitívum: végte rendszeresen találkozhattam a lányával, Sharonnal. Szinte azonnal belezúgtam: a kis csintalan nevetése fogott meg anno. És persze a tény, hogy gyönyörű volt és elbűvölő. Szőrmekabátokat hordott, mindenütt lógtak rajta a gyémántok. Soha nem láttam hozzá foghatót. Ráadásul pont olyan harsány és zizzent volt, mint én. Sharon akkor már besegített Donnak az üzleti ügyekben. Néha eljött megnézni a zenekart, aminek a vége mindig valami móka lett. Sharon remek társaság volt, a legjobb. De hosszú ideig semmi sem történt köztünk. Nagyon is tudtam, hogy a Black Sabbath-nak vége lesz, mert a többiek már nem bírták az elmebajos viselkedésemet. Az egyik utolsó emlékem az, amikor az utolsó turnénkon elmaradt egy koncertünk a Municipal Auditóriumban, Nashville-ben. Bill és én annyi kokaint szívtunk odafelé menet a lakóautóban, hogy én már három napja egyáltalán nem aludtam. A szemgolyóim úgy néztek ki, mintha valaki koffeint fecskendezett volna beléjük, a bőröm kivörösödött és viszketett, és alig éreztem a lábamat. Úgy néztem ki, mint egy zombi. A koncert napján, miután beértünk a városba, reggel öt órakor végre ledöglöttem a Hyatt Regency Hotelban. Az volt életem legjobb alvása. Úgy éreztem, mintha hat láb mélyen feküdnék a föld alatt. Amikor felébredtem, majdnem normálisnak éreztem magamat. De azzal nem voltam képben, hogy a kulcsot, ami nálam volt, egy másik Hyatt hotelban kaptam, ahol korábban laktunk, egy másik városban. Szóval amíg a turnémenedzser a bőröndjeimét felküldte a szobámba, én egy másik lakosztályba mentem be. Ez normális esetben nem okozott volna gondot: a kulcs, ami a zsebemben volt, nem nyitotta volna az ajtót, ezért én lementem volna a recepcióra, és nyilván megoldják a problémát. Csakhogy amikor odaértem a szobához, a takarítónő még bent rendezgette a párnákat, és ellenőrizte, hogy a minibár tele van-e. Az ajtó tehát nyitva volt, én pedig egyenesen besétáltam. Megmutattam a kulcsot – amin ott volt a jó szobaszám és a Hyatt-címke –, a takarítónő pedig rám mosolygott, és közölte, hogy érezzem jól magam. Aztán becsukta az ajtót maga mögött, én pedig befeküdtem egy rossz ágyba egy rossz szobában, és elaludtam. Huszonnégy órára. Időközben a koncert elmaradt. Persze a hotelból felküldtek valakit a szobámba, hogy keressen meg, de csak a csomagomat találták ott. Eszükbe sem jutott, hogy én egy másik emeleten, a hotel egy másik szárnyában bevertem a szunyát. A többiek bepánikoltak, az összes helyi tévéadó az ocsmány pofámat mutogatta, a zsaruk külön alakulattal kutattak utánam, a rajongók gyertyás virrasztást tartottak, a biztosítótársaság telefonált, a koncerthelyszíneken szerte

Amerikában arra készültek, hogy a turnét törlik, a lemezcég állati dühös volt, Thelma pedig azt hitte, hogy megözvegyült. Aztán felébredtem. Először is letelefonáltam a recepcióra, hogy mennyi az idő. „Hat óra van” – mondta a nő. Tökéletes időzítés, gondoltam. A koncert nyolckor lesz. Kikeltem az ágyból, és elkezdtem keresni a bőröndömet. Aztán feltűnt, hogy minden nagyon csendes körülöttem. Úgyhogy visszatelefonáltam a recepcióra. – Reggel vagy este? – kérdeztem. – Tessék? – Azt mondta, hogy hat óra van. Reggel vagy este? – Ó! Reggel. – Ah. Aztán felhívtam a turnémenedzser szobáját. – Igen? – brekegett a telefonba. – Én vagyok az, Ozzy. Azt hiszem, valami baj van. Először csend lett a vonal túlsó végén. Aztán elkezdett sírni – a dühtől. Azóta sem kaptam akkora lebaszást. Bill mondta meg, hogy ki vagyok rúgva. 1979. április 27-e volt, egy péntek délután. Los Angelesben próbáltunk, és be voltam tépve. Bár akkoriban mindig be voltam tépve. Nyilvánvaló, hogy Billt a többiek küldték, mert ő nem volt éppen az a kirúgós típus. Nem emlékszem pontosan, hogy mit mondott. Azóta sem beszéltünk róla. De a lényeg az, hogy Tony szerint én egy alkesz, kokós lúzer vagyok, és fölösleges rám pazarolni az időt. Sikerült bosszút állnia azért, mert egyszer kiléptem. A kirúgásom nem ért teljesen váratlanul: már a stúdióban is éreztem egy ideje, hogy Tony csak bosszantani próbál azzal, hogy bizonyos részeket újra és újra felénekeltet velem, miközben az elsővel sem volt semmi baj. Viszont nem hagytam, hogy ez az egész hatással legyen Bill és az én barátságomra. Sajnáltam a fickót, mivel az anyukája nemrégiben halt meg. Majd nem sokkal azután, hogy engem kirúgtak a Black Sabbathból, az apja is meghalt. Amikor eljutott hozzám a hír, azt gondoltam, ki nem szarja le a viszályunkat, még mindig a barátja vagyok, és még mindig ugyanazok az emberek vagyunk, akik együtt éltek hónapokig Amerikában egy GMC-ben. Úgyhogy egyenesen felautóztam Birminghambe, és meglátogattam. Nagyon szenvedett, én pedig szörnyen sajnáltam. Az apja temetése végül viccbe fordult. Éppen cipelték kifelé a koporsót a templomból, amikor észrevették, hogy valaki ellopta a lelkész kocsiját. Úgyhogy addig nem volt hajlandó folytatni a szertartást, amíg vissza nem kapta az autót. Bárki is fújta meg azt a kurva kocsit, a kormányzárat nem tudta lekapni, úgyhogy végül becsattant vele egy kertbe. El lehet képzelni milyen az, ha ez a sok baromság akkor történik, amikor éppen az apját akarja eltemetni. Hihetetlen. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem éreztem úgy: a Black Sabbath elárult engem. Mi nem egy legyártott fiúzenekar voltunk, aminek a tagjai fogyóeszközök, hanem négy fickó ugyanabból a városból, akik alig néhány utcányira nőttek fel egymástól. Olyanok voltunk, mint egy család, mintha testvérek lennénk. Képmutató faszságnak tartottam azért kirúgni engem, mert idegesítettem őket. Mind idegbetegek voltunk. Miért történhet meg az, hogy valaki be van tépve, és kirúg azért, mert én is be vagyok tépve? Mert én egy kissé jobban be vagyok tépve, mint ő? Ma már persze szarok az egészre, merthogy végül minden nagyon jól alakult. Szükségem volt arra, hogy seggbe rúgjanak, és valószínűleg nekik is sokkal jobb volt egy új énekessel dolgozni. Egyébként egy rossz szavam nincs Ronnie James Dióra, aki a helyemre került. Előtte a Rainbowban énekelt. Remek énekes. Másfelől viszont, ő nem én, és én sem vagyok ő. Szóval nem bántam volna, ha ezt a zenekart Black Sabbath II-nek hívják. Ennyi.

MÁSODIK RÉSZ Újrakezdés

HETEDIK FEJEZET

Des Moines

[lxvii] Egyik pillanatról a másikra munkanélküli lettem. És alkalmatlan is a munkára. Emlékszem, úgy gondoltam: még akad pár dollár a zsebemben, úgyhogy teszek még egy utolsó, nagy kört Los Angelesben, aztán visszamegyek Angliába. Komolyan azt hittem, hogy el kell adnom a Bulrush villát, és munkába kell állnom egy építkezésen, vagy ilyesmi. Egyszerűen beletörődtem a ténybe, hogy vége van. Végül is, úgysem tűnt belőle soha semmi valóságosnak. Az első dolgom az volt, hogy bejelentkeztem egy Le Parc Hotel nevű helyre Nyugat-Hollywoodban, Don Arden cége, a Jet Records számlájára. Hogy őszinte legyek, meglepett, hogy Don csengetett érte. Azt mondtam magamnak: abban a másodpercben, amikor rájön, hogy nem megyek vissza a Black Sabbath-ba, kirúgnak erről a helyről, úgyhogy jobb lesz, ha addig élvezem, amíg lehet. A Le Parcban nem szobát kapott az ember, hanem egy kis apartmanszerűséget, saját konyhával, ahol magának főzhetett. Soha nem léptem ki az ajtón. Csak ültem az ágyon, és régi háborús filmeket néztem behúzott függönyök mögött. Hónapokig nem láttam napfényt. A dílerem feljárt hozzám, és ellátott koksszal meg fűvel, a piát megrendeltem föntről, a Sunset Stripről, Gil Turnertől, és időről időre hívtam pár csajt is dugni. Bár azt mondjuk nem tudom, hogyan volt képes akárki is dugni velem abban az időben. Annyi pizzát ettem, és annyi sört ittam, hogy akkora csöcseim voltak, mintha én lettem volna Jabba, a hutt bátyja. Időtlen idők óta nem láttam Thelmát, sem a gyerekeket. Hívogattam őket telefonon a szobámból, de úgy éreztem, eltávolodnak tőlem, és ettől csak még depressziósabb lettem. Több időt töltöttem a Black Sabbath-tal, mint amennyit a családommal. Hazamentünk több hónapnyi turnézás után, tartottunk egy háromhetes szünetet, aztán nyílegyenesen elhúztunk valami farmra vagy kastélyba, ahol addig baszakodtunk, míg elő nem álltunk néhány új dallal. Egy évtizeden keresztül csináltuk ezt, egészen addig, amíg mindegyikünknek tönkre nem ment a magánélete: Bill házassága befuccsolt, Tony házassága befuccsolt, Geezer házassága befuccsolt. Én viszont nem akartam ezt elfogadni, mert az azt jelentette volna, hogy elvesztem az otthonomat és a gyerekeimet – és az apámat meg a zenekaromat már elvesztettem. Mindent ki akartam zárni az életemből, távol akartam lenni mindentől. Úgyhogy elbújtam a Le Parcban, és ittam. És ittam. És ittam. Aztán egy nap bekopogtatott az ajtómon egy Mark Nauseef nevű csávó, aki valamelyik másik apartmanban lakott. Dobos volt, őt is Don Arden menedzselte, és játszott már a Velvet Undergroundtól a Thin Lizzyig mindenkivel. Azt mondta, átjönne Sharon a Jet Recordstól, hogy elvigyen tőle valamit, de neki el kell mennie a városból egy buli miatt. Aztán átnyújtott nekem

egy borítékot. – Megtennél nekem egy szívességet, és átadnád ezt neki? – kérdezte. – Szóltam Sharonnak, hogy téged keressen a recepción. – Semmi gond – feleltem. Amint bezártam az ajtót, fogtam egy kést, és felnyitottam a borítékot. Ötszáz dollárt találtam benne készpénzben. Fasz tudja, mire volt eltéve, és nem is érdekelt. Csak fölhívtam a díleremet, és kokaint kértem tőle ötszáz dollár értékben. Pár óra múlva azonban megjött Sharon, és kérdezte, hogy van-e nálam valami a számára. – Nem, nem hiszem – mondtam ártatlanul. – Biztos vagy benne, Ozzy? – Teljesen biztos. De hát nem kellett Einsteinnek lenni hozzá, hogy kitalálja, mi történt. Egy hatalmas zacskó kokain hevert az asztalon egy feltépett boríték mellett, amire az volt ráírva filctollal: „Sharon”. Sharon durván kiosztott, amikor meglátta, kiabált, átkozódott, és azt mondta, hogy egy kibaszott csődtömeg vagyok. Én erre azt mondtam magamban, hogy asszem, akkor nem fogom egyhamar megdugni. De aztán másnap visszajött. Épp a saját vizeletemben fetrengtem, és egy jointot szívtam. – Nézd – mondta. – Ha össze akarod szedni magadat, mi menedzselnénk téged. – Miért akarna bárki menedzselni engem? – kérdeztem. Tényleg nem tudtam elhinni. Mindenesetre jól jött, hogy valaki akart engem, mert az utolsó pár dolláromnál jártam – ugyanis a Black Sabbathból származó jogdíjaim egyszerűen nem léteztek, és nem voltak megtakarításaim, sem új jövedelmem. Don először azt akarta, hogy indítsak egy zenekart Son of Sabbath néven, amit én borzasztóan rossz ötletnek tartottam. Aztán azt találta ki, hogy álljak össze Gary Moore-ral. Ezért az ötletért sem rajongtam túlzottan, még annak ellenére sem, hogy én és Sharon elutaztunk Garyvel és a csajával San Franciscóba, és nagyon jókat mókáztunk. (Hogy őszinte legyek, tényleg azt hittem azon az úton, hogy jó vagyok Sharonnál, de semmi nem történt: az éjszaka végén visszament a szállodájába, én meg csorgathattam a nyálamat a sörömbe.) Don Arden legrosszabb ötlete az volt, hogy a Sabbath és én ugyanazokon a napokon lépjünk fel, egyikünk a másik után. Meg is kérdeztem Sharontól, hogy „Ilyenkor jókat röhög Don?” De aztán Sharon kezdte átvenni az irányítást, és úgy döntöttünk, hogy csinálnom kell egy rendes szólóalbumot. Azt a címet akartam adni neki, hogy Blizzard of Ozz. És a dolgok szépen lassan, lépésről lépésre elkezdtek összeállni. Soha senkivel nem találkoztam, aki úgy tudná intézni a dolgokat, mint Sharon. Akármit is ígért, azt megtette. Vagy legalábbis visszajött, és azt mondta: „Nézd, mindent megpróbáltam, de nem sikerült megoldani.” Mindig tudta az ember, hányadán áll vele. Ezzel szemben Sharon apja csak ordibált és zsarnokoskodott, mint valami bandavezér, úgyhogy az ő útjából inkább igyekeztem félreállni, amennyire csak tudtam. Mielőtt lemezt csinálhattam és turnéra indulhattam volna, természetesen szükségem volt egy zenekarra, így hát Sharon elvitt, hogy nézzek meg egy csomó fiatal, feltörekvő Los Angeles-i gitárost. Csakhogy én egyáltalán nem voltam ehhez megfelelő állapotban. Amint találtam egy kanapét a szoba sarkában, kidőltem. Viszont egy nap az egyik barátom, Dana Strum – aki pályázott a basszusgitárosi posztra a bandámban – azt mondta: „Figyelj, Ozzy, van itt egy csávó, akit tényleg látnod kell. Egy Quiet Riot nevű zenekarban játszik, és iszonyatosan jó.” Így hát az egyik éjszaka átjött egy amerikai kölyök a Le Parcba, hogy bemutatkozzon.

Rögtön az ugrott be, hogy ez most vagy csaj, vagy homokos. Hosszú, nedvesnek tűnő haja és furcsán mély hangja volt, ráadásul annyira vékonynak látszott, hogy szinte ott sem volt. Kicsit David Bowie gitárosára, Mick Ronsonra emlékeztetett. – Hány éves vagy? – kérdeztem, amikor belépett az ajtón. – Huszonkettő. – Mi a neved? – Randy Rhoads. – Kérsz egy sört? – Inkább egy kólát, ha van. – Hozok neked egy sört. Egyébként fiú vagy? Randy csak nevetett. – Komolyan kérdezem – mondtam. – Öhm, igen. Nemrég ellenőriztem. Valószínűleg azt gondolta, hogy egy kibaszott elmeháborodott vagyok. Ezután áthajtottunk valami stúdióba, hogy meghallgassam, hogyan játszik. Emlékszem, bedugta a Gibson Les Paulját egy kis gyakorlóerősítőbe, és azt mondta: – Bemelegíthetek? – Csak tessék – feleltem. Erre elkezdte nyomni ezeket az ujjgyakorlatokat. Kisvártatva azt kellett mondanom neki: – Állj! Randy, most azonnal állj le. – Mi a gond? – kérdezte, és kétségbeesett arccal nézett rám. – Fel vagy véve. Mindenkinek hallani kellett volna, hogyan játszott akkor. Majdnem elsírtam magam, annyira jó volt. Hamarosan repültünk is vissza Angliába próbálni. Rövid idő alatt rájöttem, hogy bár Randy úgy nézett ki, mint Mr. Nagymenő, valójában egy elképesztően aranyos srác volt, aki két lábbal állt a földön. És igazi úriemberként viselkedett, szóval egyáltalán nem nézett ki, amilyennek egy penge amerikai gitárhőst elképzel az ember. Nem is értettem, miért akart együtt dolgozni egy magamfajta dagadt, alkoholista ronccsal. Randy eleinte a Bulrush villában lakott velem, Thelmával és a gyerekekkel. A ›Goodbye to Romance‹-ot írtuk meg elsőként. Ég és föld volt vele dolgozni a Black Sabbath-hoz képest. Az egyik nap fel-alá mászkáltam a házban, és egy dallamot dudorásztam, ami már hónapok óta a fejemben motoszkált. Randy megkérdezte: „Ez a te dalod vagy egy Beatles-szám?”, mire én azt mondtam: „A, semmi, csak nem tudom kiverni a fejemből.” De ő leültetett, és nem is hagyott felállni addig, amíg ki nem dolgoztuk. Hihetetlenül türelmes volt. Egyáltalán nem lepődtem meg, amikor megtudtam, hogy az anyja zenetanár. Ez volt az első alkalom, hogy úgy éreztem, egyenrangú partner vagyok a dalszerzésben. Eleven emlék Randyről az is, amikor a ›Suicide Solution‹-t írtuk. Egy londoni próbateremben, a John Henry's-ben voltunk, a Wild Horses nevű zenekar buliján. Mindenki szétcsapta már magát valami szarral, Randy viszont az egyik sarokban ült, és riffekkel kísérletezett a Flying V-jén. Egyszer csak elkezdte, hogy Da, Da, Ta-Da, DA, Ta.-Da. Odakiabáltam neki: „Azta, Randy! Mi volt ez?” Csak vonogatta a vállát. Mondtam neki, hogy játssza újra, amit az előbb nyomott, és elkezdtem ráénekelni azt a szöveget, ami a fejemben motoszkált már egy ideje: „Wine is fine, but whiskey's quicker / Suicide is slow with liquor”[lxviii]. Telibe találtunk, a dal nagyobbik részét ott helyben megírtuk. Az éjszaka azzal fejeződött be, hogy mindenki a színpadon állt és jammelt. Phil Lynott is ott volt a Thin Lizzyből. Valószínűleg akkor láttam őt utoljára a halála előtt. Tragikus eset volt a srác. Úgy értem, szerintem csúnyán célt tévesztett. Kibaszott zseniális előadó

volt, zseniális hanggal, zseniális stílussal, de a heroin a végén legyőzte. Hálát adok Istennek, hogy én nem kaptam rá arra a szarra. Randy imádta Nagy-Britanniát. Minden hétvégén beült a furgonba, és elhajtott valahova, csak úgy körülnézni. Elment Walesbe, Skóciába, az északnyugati tóvidékhez, és még sorolhatnám. Gyűjtötte a játék vonatokat, úgyhogy amerre járt, ott vett is egyet. Csendes srác volt, nagyon odaadó, nem szeretett felvágni, viszont jókat lehetett vele röhögni. Egyszer például elmentünk egy bárba, ahol a sarokban egy fickó klasszikus zenét játszott zongorán. Randy odament hozzá, és megkérdezte, hogy beszállhat-e. A csávó ránézett, aztán keresztülpillantott a báron, meglátott engem, és azt mondta: „Ööö, parancsolj”. Úgyhogy Randy elővette a Gibsonját, bedugta a kis gyakorlóerősítőjébe, és játszani kezdte azt a Beethoven-darabot, vagy mit, ami épp szólt. De aztán ahogy belemelegedett, elkezdte mindenféle rock 'n' roll pózba vágni magát, és a végére térden állva, lógó nyelvvel, őrjöngve szólózott. Kibaszott mulatságos volt. Az egész bár szakadt a röhögéstől. Az a vicces, hogy szerintem Randy soha nem is szerette igazán a Black Sabbath-ot. Ő igazi zenész volt. Úgy értem, van egy csomó jó rock 'n' roll gitáros, de csak egy trükköt tudnak, egy ötletük van, úgyhogy akkor is meg tudod mondani, hogy „Ó, ez XY”, ha nem ismered valamelyik dalukat. Randy viszont el tudott játszani bármit. Leslie West[lxix] ugyanúgy hatással volt rá, mint a Charlie Christian-féle jazz-nagyságok meg a klasszikus zenében utazó csávók, például John Williams. Nem értette, miért szerették az emberek az ›Iron Man‹-t, ugyanis szerinte annyira egyszerű volt, hogy egy gyerek is el tudta volna játszani. Emiatt egyébként vitatkoztunk is néhányszor. Én azt mondogattam: „Nézd, ha működik, kit érdekel, hogy egyszerű? Érted, a ›You Really Got Me‹ riffjénél nem sok egyszerűbbet találsz, mégis zseniális. Amikor először megvettem azt a kislemezt, addig hallgattam, amíg a faterom lemezjátszóján eltört a tű.” Randy ilyenkor csak megvonta a vállát, és azt mondta: „Aha.” Míg Angliában tartózkodtunk, Sharon testvérének sikerült szerezni egy basszert, egy ausztrál csávót, Bob Daisleyt, akinek egy Widowmaker nevű csapat révén szerződése volt a Jettel. Bobot első látásra bírtam. Igazi rock ‘n’ roller volt, levágott ujjú farmerdzsekiket hordott, mindig belőtt hajjal mászkált, és időnként lementünk vele a kocsmába, vagy toltunk egy kis kokót. Meg aztán az is jó volt Bobban, hogy nem csak egy basszusgitáros volt. Bele tudott szólni a dalszerzésbe is. Ráadásul egy csomót nevettünk is együtt, legalábbis eleinte. Dobost találni már nem volt ilyen egyszerű. Úgy tűnt, mintha fél Angliát meghallgattuk volna, mire rátaláltunk Lee Kerslake-re, aki a Uriah Heepben játszott. Egy régi vágású, nagydarab kocsmatöltelék volt, teljesen okés csávó. Viszont én igazából Tommy Aldridge-et akartam a Pat Travers Bandből, de ő épp nem volt elérhető. A zenekar korai felállásának tagja volt egy ipswichi billentyűs, Lindsay Bridgewater is. Lindsay tanult fiú volt, és korábban soha nem találkozott magunkfajta alakokkal. Mondtam is neki: „Lindsay, te úgy nézel ki, mint egy kibaszott tanár. Tupírozd fel a hajad, vegyél fel egy fehér köpenyt, szerezz magadnak fekete rúzst és fekete szemceruzát. És azt akarom, hogy vicsorogj a közönségre, miközben játszol.” Szegény srác nem maradt velünk túl sokáig. Segget csinálnék a számból, ha azt mondanám, nem éreztem úgy a ›Blizzard of Ozz‹ készítése közben, hogy versenyzek a Black Sabbath-tal. Csupa jót kívántam nekik, legalábbis azt hiszem, de valahol be voltam szarva, hogy sikeresebbek lesznek nélkülem. És az első Dióval készült lemezük nagyon jól sikerült. Nem rohantam megvenni, de hallottam róla pár számot a rádióban. Nagy- Britanniában kilencedik, Amerikában huszonnyolcadik lett a slágerlistán. Viszont onnantól, hogy dobozban volt a ›Blizzard of Ozz‹ a Ridge Farm stúdióban, Surreyben,

tudtam, hogy nekünk is van egy falrengető albumunk. Pontosabban több falrengető albumunk is volt, mert rengeteg maradék anyagunk gyűlt össze, mire elkészültünk. És varázslatos volt, hogy én irányítottam, mintha végre valamit elértem volna az életben. Persze attól még, hogy úgy érzed valamiről, briliáns lett, soha nem tudhatod, hogy a közönség is ráharap-e majd. De aztán ahogy a rádióadók megkapták a ›Crazy Train‹-t, eldőlt a dolog. Az anyag egyszerűen robbant. Amikor a lemez kijött 1980 szeptemberében Nagy-Britanniában, a hetedik helyig jutott az albumlistán. Amikor hat hónappal később megjelent Amerikában is, ott a huszonegyedik lett, és végül négymillió példányban kelt el, így bekerült az évtized száz legjobban fogyó lemeze közé a Billboardnál. A kritikák? Nem olvastam őket. Pár éjszakával a turné kezdete előtt sikerült először becserkésznem Sharont. Kibaszott hosszú időbe telt a dolog. Surreyben, a Shepperton stúdióban próbáltunk az első fellépésünkre, amit Blackpoolban tartottunk The Law álnéven, és mindannyian ugyanabban az útszéli hotelban szálltunk meg. Úgyhogy egyszerűen követtem Sharont a szobájába. Emlékeim szerint még az extra különleges csajozó dumámat is bevetettem: „Átjöhetnék nézni a tévét?” Erre a szokásos választ kaptam, hogy „Baszd meg, nincs tévém.” De ezúttal működött. Szét voltam csapva, nyilván. Sharon is szét kellett, hogy legyen csapva. Csak annyira emlékszem, hogy kitalálja: megfürdik, én meg letépem magamról a ruháimat, és utánaugrom a kádba. Aztán egyik dolog következett a másik után, ahogy az már általában lenni szokott, ha beugrasz egy kádba egy csajjal. Kegyetlenül belezúgtam Sharonba. Az a helyzet, hogy mielőtt találkoztam vele, sosem futottam bele egyetlen lányba sem, aki olyan lett volna, mint én. Sharonnal viszont ha elmentünk valahova, sokan azt gondolták, hogy testvérek vagyunk, annyira hasonlítottunk egymásra. Akármerre jártunk, mi voltunk a legpiásabbak és a leghangosabbak. Akkoriban elég nagy őrültségeket tudtunk művelni. Egy este Németországban valami nagy vacsorára mentünk a CBS Europe lemezkiadó fejével, aki kiadta odaát a Blizzard of Ozz-t. Nagydarab, szakállas, rendkívül szókimondó fazon volt, és folyton szivar lógott a szájában. Én természetesen azt se tudtam, hol vagyok. Szóval ott ültünk mindannyian egy nagy asztal körül, én meg a kaja felénél kitaláltam, hogy fölmászom középre, és nyomok egy sztriptízt. Egy ideig mindenki viccesnek találta a dolgot. De aztán tökmeztelenre vetkőztem, belepisáltam a CBS-es csávó boroskancsójába, letérdeltem elé, és szájon csókoltam. Ezt már annyira nem találták viccesnek. Évekig nem játszották le egyetlen lemezünket sem Németországban ezután. Emlékszem, amikor repültünk el Berlinből, ültünk a gépen, Sharon pedig tépte szét a szerződéseket, és azt mondta: – Nos, megint kihúzhatunk egy országot. – De azért a sztriptíz miatt megérte, nem? – kérdeztem. – Ozzy, az nem sztriptíz volt. Náci díszlépésekben vonultál fel-alá a kibaszott asztalon. Az a szerencsétlen német pasi teljesen kiakadt. Aztán a töködet belelógattad a kibaszott boroskancsójába. – Én úgy emlékszem, hogy belepisáltam a borába. – Ez még az előtt történt, hogy belepisáltál a borába. Ezután Párizsba mentünk, és én még mindig szét voltam ütve a berlini bulitól. Eszement

részeg voltam, mert mindenfelé ingyen piákat nyomtak a kezünkbe. Addigra már mindenki hallott róla, hogy mi történt Németországban, szóval a lemezkiadó emberei elég idegesnek tűntek, amikor elvittek valami klubba egy italra. Mindenki üzletről beszélt, úgyhogy az unalmat enyhítendő odafordultam a legközelebbi csávóhoz, és azt mondtam: – Hé, megtenne egy szívességet? – Hogyne – felelte. – Húzzon be egyet nekem. – Mi? – Húzzon be egyet nekem. – Nem tehetek ilyet. – Nézze, megkértem egy szívességre, és ön azt mondta, megteszi. Megígérte. Úgyhogy húzzon be egyet. – Nem! – Csak húzzon be egyet. – Mr. Osbourne, sajnálom, de nem tehetem meg. – Gyerünk már! A KURVA ÉLETBE, HISZ MEGÍGÉR… BUMM! Az utolsó dolog, amit láttam, Sharon ökle volt, ahogy közeledik felém az asztal fölött. Aztán ott feküdtem a padlón kinyúlva, az orrom vérzett, és úgy éreztem, hogy mindjárt kiesik egy csomó fogam. Kinyitottam a szememet, és megláttam Sharont. Nézett le rám föntről, és azt kérdezte: „Most már elégedett vagy?” Kiköptem némi vért meg taknyot. „Nagyon elégedett vagyok. Köszi” – mondtam. Pár óra múlva az ágyban hevertem a hotelszobában, és az elképzelhető legszörnyűbb módon szenvedtem, ahogy múlt a kokain hatása. Reszkettem, izzadtam, és paranoiás vízióim voltak. Úgyhogy átfordultam, és megpróbáltam megölelni Sharont, de ő csak felsóhajtott, és eltolt magától. – Sharon – nyöszörögtem. – Azt hiszem, haldoklom. Csend. Újra próbálkoztam: – Sharon, azt hiszem, haldoklom. Megint csend. Na még egyszer: – Sharon, azt hiszem, ha… – Akkor halj meg csendben. Aludnom kell. Reggel megbeszélésre kell mennem. Folyamatosan, megállás nélkül hecceltük egymást Sharonnal. Az egyik este például lementünk inni egyet valami hotelba. Leültünk a sarokba, aztán felmentem a bárba sörért, de útközben megállított egy tolószékes csávó, aki történetesen Hell's Angels-tag volt. Jól elröhögcséltünk, és én teljesen elfeledkeztem róla, hogy vissza kéne mennem a piákkal Sharonhoz. Aztán meghallottam a hangját a terem sarkából. – Ozzy! OZZY! Ó, faszom – gondoltam –, most aztán szép nagy lebaszást fogok kapni. Úgyhogy amikor mentem vissza, kieszeltem egy nevetséges sztorit. – Ne haragudj, édes – mondtam. – Ki nem fogod találni, mi történt azzal a csávóval. Elmesélte, és én egyszerűen nem tudtam otthagyni. – Hadd találjam ki mégis: leesett a motorjáról. – Ó, nem – feleltem. – Sokkal rosszabb annál. Nagyon beteg, visszafúvódása van. – Mije van? – Visszafúvódása. – Mi a fasz az a visszafúvódás? – Nem tudod? A szó csak úgy eszembe jutott, úgyhogy kétségbeesetten próbáltam kitalálni, hogy mégis

mit jelenthetne. – Nem, Ozzy, nem tudom, mi az a visszafúvódás. – Ez durva. – NOS? AKKOR MÉGIS, MI A FASZ AZ? – Akkor történhet meg, ha kiveri egy csaj az embernek. Úgy megy, hogy rángatják a farkát a csávónak, és amikor éppen kilövellne, a nő odateszi a farka végére a hüvelykujját. Ilyenkor néha– ha nagyon szerencsétlen vagy, mint például a csórikám – a sperma visszaáramlik az ondóvezetékbe, és hát, tudod… – Milliomodszor is elmondom, Ozzy: nem, nem tudom. – Nos, hát, ööööö… lebénítja a gerincet. – Istenem! – mondta Sharon. Úgy tűnt, nagyon kiborult. – Ez szörnyű. Menj, vegyél még egy italt annak az embernek. Nem tudtam elhinni, hogy bevette. Eszembe sem jutott ez az egész néhány hétig, amikor is egy Jet Records-os igazgatósági ülésen várakoztam az előtérben. Csak annyit hallottam, hogy Sharon újra meg újra azt mondja, „visszafúvódás”, a fickók meg rákérdeznek: „Mi? Visszafúvódás? Mi a faszról beszélsz?” Sharon egyszer csak kirontott, vörösen égett az arca, és azt üvöltötte: „Ozzy, te ROHADÉK!” Aztán lekevert egy csattanósat. Sharon lényegében egyedül menedzselt, amikor a Blizzard of Ozz- turnét csináltuk. Az volt az első alkalom a karrierem során, hogy valakitől azt láttam: alaposan megtervezi a dolgokat. Még mielőtt elkezdtünk volna bármit is, azt mondta: „Két úton indulhatunk el, Ozzy. Nyithatunk egy nagyobb névnek, mint például a Van Halen, vagy lehetünk főzenekar kisebb helyeken. Én úgy gondolom, legyünk főzenekar kisebb helyeken, mert úgy mindig teltházas bulijaid lesznek, és amikor az emberek a telt ház feliratot látják, ott akarnak lenni. Másrészt így az első naptól fogva a plakát tetején lesz a neved.” Mint kiderült, briliáns húzás volt. Akárhova mentünk, a helyek megteltek, és még odakint is tolongtak az emberek. Megjegyzem, szarrá is dolgoztuk magunkat ezért. Ez volt az én nagy esélyem, és tudtam, hogy csak egy lesz belőle. Illetve mindketten tudtuk ezt Sharonnal, úgyhogy fogtuk magunkat, elmentünk minden rádióállomáshoz meg minden tévéadóhoz, és bevállaltunk minden interjút, amit csak lehetett. Semmit sem tartottunk jelentéktelennek. Minden egyes eladott lemez és jegy számított. Láttam, hogy ha Sharon valamit el akar érni, mindent megtesz, és nem adja fel a harcot még jóval azután sem, hogy a gong megszólalt. Ha beindult, nem lehetett megállítani. Ha ő nem hajtott, alig hiszem, hogy ugyanennyire sikeres lettem volna. Sőt valójában tudom, hogy nem lettem volna. Sharon soha semmit nem vett készpénznek. Ez a hozzáállás benne volt a vérében, ilyennek nevelték. Mesélt nekem arról, hogy a családja vagy bőségszarut tartott a kezében, vagy semmit. Az egyik nap Rolls-Royce-uk és színes tévéjük volt minden szobában, másnap viszont a kocsiban húzták meg magukat, a tévékért meg jöttek a behajtók. Igazi „egyszer fent, egyszer lent” életet éltek. Bíztam Sharonban annyira, amennyire soha senkiben nem bíztam üzleti ügyekben. És ez számomra alapvető fontosságú, mert én nem fogom fel a szerződések szövegét. Alighanem azért nem akarom megérteni őket, mert nem bírom a szarkeverést meg egymás hátba szurkálását. De Sharon nem csak a pénzügyekben volt jó: azt is tudta, mit kezdjen az imidzsemmel. Egy nap alatt kirángatott a régi, retkes Black Sabbath-os gúnyámból. ,Amikor Randy mamája eljött Los Angelesből, azt hitte, roadie vagy” – mondta. Aztán szerzett egy fodrászt, hogy

kihidrogénezze a hajamat. A nyolcvanas évekről beszélünk, papagájnak kellett lennie az embernek. Most már mindenki nevet ezen, de ha manapság elmegy valaki egy koncertre, nem tudja, ki van a bandában, és ki a közönségben, mert ugyanúgy néz ki mindenki. Amikor viszont valaki hatalmas, csiricsáré frizurával állt ki a színpadra, akkor legalább különleges volt. Mondjuk, hozzá kell tennem: egy idő után a színpadi cuccaim annyira durvák lettek, hogy az emberek azt hitték, transzvesztita vagyok. Spandexnadrágokat hordtam, és strasszokkal kivert, hosszú kabátokat. Visszatekintve viszont nem az kínos, hogy ilyen ruhákat viseltem, hanem az, hogy milyen kövér voltam. Egy hájas, részeges, pizza- zabáló fasz lettem. Az arcomat kellett volna látni, kibaszott keményen nézett ki. Persze ez nem volt meglepő annak fényében, hogy mennyi Guinnesst tüntettem el napi szinten. Márpedig, elmondanám, egy korsó Guinnesst meginni olyan, mint megenni három vacsorát. A másik ember, akiben megtanultam bízni azon a turnén, Tony Dennis volt. Kis Geordie[lxx] csávó volt, aki minden este eljött a koncertjeimre, soha nem hiányzott. Tél közepe volt, de ő mindössze egy farmerdzsekit viselt a pólója fölött. Valószínűleg belefagyott a szar is, amíg sorban állt a bejárat előtt. Annyi bulira jött el, hogy végül elkezdtem ingyen beengedni, még annak ellenére is, hogy egy kurva szót nem értettem abból, amit mondott. Állandóan azt nyomta, hogy „Ájjájá, t'od, Táni Ájámmi, já, cs'pom.” Amennyit én felfogtam belőle, azzal az erővel akár pöcsnek is nevezhetett volna. Épp Canterburyben jártunk, mínusz öt fok volt vagy mennyi, amikor megkérdeztem tőle: – Hogyan jutsz el mindenhova, Tony? – Há' csak stoppolok, öregem. – És hol alszol? – Vasútállomásokon. Telefonfülkékben. Aká'hó', t'od? – Figyelj ide – feleltem. – Ha felügyelsz a csomagjainkra, adunk neked egy szobát. És Tony azóta is velem van. Olyan, mint egy családtag. Nagyszerű srác, igazán csodálatos ember. Sok mindenben hagyatkozom rá, mert elképesztően hatékony. Soha semmi nem okoz neki problémát, és én teljesen megbízom benne. Otthagyhatnék az asztalon egy halom pénzt, ha két év múlva visszatérnék, pontosan ott lenne az egész, ahova tettem. A gyerekeim mellett is ott volt a nehéz időkben. Még mindig Tony nagybácsinak hívják. És mindez annak az egy canterburyi éjszakának az eredménye, amikor megkérdeztem, hogyan jut el mindenhova. A Shepperton stúdióval szemben töltött első éjszakánk után összevissza keféltünk Sharonnal. Nem tudtunk leállni. És azzal sem törődtünk, hogy zárt ajtók mögött csináljuk, a körülöttünk lévő emberek pontosan tudták, mi történik. Néha Sharon épphogy csak kiment az egyik ajtón, mire Thelma bejött a másikon. Folyamatosan ki voltam készülve attól, hogy két nőt kellett ellátnom. Nem tudom, azok a francia csávók hogyan csinálják. Amikor például Sharonnal voltam, előfordult, hogy Tharonnak neveztem, aminek köszönhetően nem egy monoklit sikerült begyűjtenem. Persze így visszatekintve már egyértelmű, hogy el kellett volna hagynom Thelmát. De a gyerekek miatt nem akartam. Tudtam, hogy ha elválunk, az szörnyű volna nekik, mert egy szakítás során mindig a gyerekek szenvednek a leginkább. És számomra is elviselhetetlen volt a gondolat, hogy elvesztem a családomat. Túl fájdalmas lett volna, nem tudtam megbirkózni vele. Másfelől viszont fogalmam sem volt arról, hogy milyen szerelmesnek lenni, amíg nem találkoztam Sharonnal. Még akkor sem, ha nem volt épp normális a kapcsolatunk. Elvégre, még házasok voltunk Thelmával, és Sharon hiába szeretett volna kimaradni az egészből, ő volt az, aki közénk állt, ráadásul eleinte majdnem annyit is ivott, mint én. Amikor nem dugtunk, akkor veszekedtünk. Amikor nem veszekedtünk, akkor ittunk. De elválaszthatatlanok voltunk, nem

tudtunk meglenni egymás nélkül. A turnékon mindig közös szobánk volt, és ha Sharonnak bármikor el kellett mennie üzleti ügyben, órákat beszéltem vele telefonon arról, hogy mennyire szeretem, és mennyire várom, hogy újra lássam. Senkivel nem csináltam ilyet korábban. Tulajdonképpen őszintén kimondhatom, hogy lövésem sem volt róla, mi a szerelem, mielőtt megismertem Sharont. Összekevertem a hirtelen fellángolással. Aztán rájöttem, hogy ha szerelmes vagy, az nemcsak valami mocorgást jelent a zacskódban, hanem azt is, hogy ürességet érzel, ha a nő nincs veled. És én nem tudtam elviselni, ha Sharon elment. De akármennyire is beleestem Sharonba, azt tudtam, hogy a dolgok nem mehetnek úgy tovább, ahogy addig. Egy darabig azt hittem, megoldható, hogy mindkét kapcsolatból a legjobb dolgokat kapjam meg – a családomtól és attól a nőtől is, akit szerettem –, de valamelyiket fel kellett áldoznom. Úgyhogy azon a karácsonyon, amikor a turné brit szakasza véget ért, mindent elmondtam Thelmának, mert valami hülye részeg ötlettől vezérelve azt hittem, hogy így majd jobb lesz. Nem ez volt életem legjobb ötlete. Thelma úgy pattant fel, ahogy a pezsgősüvegből kiröpül a dugó, kirúgott, és azt mondta, időre van szüksége, hogy gondolkozhasson. Aztán Don Arden is belépett a képbe a 45-ös csizmájával. Lehívta Thelmát Londonba egy megbeszélésre, és elmondta neki, hogy úgy döntött, ismét a fia, David foglalkozik majd velem, mert szeretné Sharont távol tartani tőlem. Az igazság azonban az volt, hogy félt tőle, hogy Sharon elhagyja a Jet Recordsot, és a saját lábára áll, ami neki egy vagyonba kerülhetett volna, főleg akkor, ha Sharon magával visz engem is, amit aztán meg is tett végül. Donnak tudnia kellett volna, hogy ha Sharon a fejébe vesz valamit, azt meg is teszi, mindegy, miről van szó. És ha valaki megpróbálja megállítani, azzal csak azt éri el, hogy kétszer olyan keményen harcol majd. David öt percig sem maradt mellettem. Mielőtt 1981 áprilisában elvittük volna a Blizzard of Ozz turnét Amerikába, visszatértünk a Ridge Farm stúdióba, és felvettük a Diary of a Madmant. A mai napig nem tudom, hogyan csináltuk meg azt a lemezt olyan gyorsan. Szerintem kevesebb mint három hét alatt megvolt. Mindannyian egy ócska kis lakásban éltünk a munkálatok ideje alatt, és mindig emlékezni fogok a reggelre, amikor arra ébredtem, hogy egy szenzációs akusztikus riffet hallok Randy szobájából. Úgy, még alsógatyában berontottam hozzá. Egy elég merevnek tűnő klasszikusgitár-oktatótól vett éppen órát. – Mit játszottál az előbb? – kérdeztem, miközben az oktató úgy bámult rám, mintha én lennék a Loch Ness-i szörny. – Ozzy, nem érek rá! – Tudom, de mit játszottál az előbb? – Mozartot. – Jól van. Ezt lenyúljuk. – Nem nyúlhatjuk le Mozartot. – Biztos vagyok benne, hogy nem haragudna. Végül a Diary of a Madman intrója lett a témából, bár mire Randy befejezte a babrálást vele, aligha maradt benne akár csak egy kicsi Mozart is. Az album születésének többi része egy nagy homály. Annyira szorított minket az idő, hogy végül turné közben kevertük. A producerem, Max Norman szalagokat küldött a hotelszobáimba, én meg hívogattam őt telefonon, és mondtam, hogy itt egy kicsit több basszus, vagy ott egy kicsit több középtartomány kell. Ez idő tájt kezdett Bob és Lee mindenért morogni és rinyálni, amitől én hamarosan kibaszottul begőzöltem. Amikor csak rájuk néztem, rendszerint a sarokban sustorogtak, mint valami iskolás lányok. Bob a kezdet kezdetétől azt akarta, hogy a zenekarnak legyen neve, ne csak annyi, hogy Ozzy Osbourne. Ezt én nem értettem. Miért hagynék ott egy zenekart azért,

hogy csatlakozzak egy másikhoz, ahol mindenki azzal jön, hogy „most vállaljuk el ezt vagy azt a bulit? Hmm, gondoljuk csak meg…” Ha Bob és Lee bejön a Jet Records irodájába, és azt mondják, hogy „egyenrangú partnerek akarunk lenni Ozzyval egy zenekarban”, azt mondtam volna, „Nem, koszi, nekem abból elég volt. A saját főnököm akarok lenni. Viszlát.” De Bob tud nyomást gyakorolni, és ha Sharon nem lett volna, valószínűleg rákényszerít, hogy pontosan azt csináljam, amit ő akart. Régi problémám, hogy könnyen beadom a derekam, és csak sodródom a dolgokkal. Néha azt hiszem, ez azért van, mert nem játszom semmilyen hangszeren, és ettől úgy érzem: nem is érdemlem meg, hogy ott legyek a szobában. Mindegy, szóval emlékszem, Sharon egyszer csak odajött hozzánk, nagyon izgatott volt, és azt mondta: „Jó híreim vannak, srácok. Most kezdték árulni a jegyeket New Yorkban a Palladiumba, és egy óra alatt telt ház lett!” Mindannyian éljeneztünk, ujjongtunk és pacsiztunk. Aztán Sharon telefonhívást kapott. Amikor visszajött, még szélesebb mosoly ült az arcán, és azt mondta: „Soha nem találjátok ki, mi történt: a Palladium azt akarja, hogy két koncertet adjunk egy este!” Nem akartam elhinni: végre beindultak a dolgok? De Bob és Lee nagyon elhallgattak, aztán eltűntek a szokásos kis traccspartijukra. Amikor visszatértek, azt mondták: „Nos, ha két koncertet adunk, kétszeres utazási költséget és kétszeres gázsit kérünk.” Ez egy kicsit sok volt nekem. Egyikünk sem látott igazából semmi dohányt addig, és az Ardenek virították a lóvét mindenért: a stúdióidőért, a hotelokért, a kajáért, a felszerelésért, a stábért, szóval, mondom, kibaszottul mindenért. Mégis mit gondoltak Bobék, honnan jön a pénz? Az égből? A helyzet az volt, hogy az utolsó pennyig mindent vissza kellett fizetni Donnak, de Bobnak és Lee-nek nem volt miért aggódniuk, mert tulajdonképpen stúdió-zenészek voltak. Ezután már azt akartam, hogy távozzanak. Azt mondtam Sharonnak: „Ha így folytatjuk, minden ötödik percben össze fogunk veszni valamin, és nekem elegem van ebből a szarakodásból.” Nos, így fejeztük be Bobbal és Lee-vel, bár Bobbal még dolgoztam együtt néhányszor az elkövetkező években, amíg el nem kezdett perelni minden másnap. Szomorú, hogy mit művel a pénz az emberekkel. Mindig a pénz. Mindenesetre őszintén hiszem, hogy ha Bob és Lee maradnak, nem tartanék ott, ahol ma tartok. A negatív energiák lehetetlenné tették volna, hogy bármi is sikerüljön. Szerencsére Sharon már egy ideje kereste az embereket a helyükre – régóta tele volt velük a hócipője –, és sikerült leigazolnia Tommy Aldridge-et, a dobost, akit a kezdetektől akartam, meg egy Rudy Sarzo nevű basszusgitárost, aki már dolgozott Randyvel a Quiet Riotban. Meg is voltunk. Amikor végre elkészült a második album, összepakoltuk a cuccunkat, felültünk egy gépre, és elutaztunk egy hétre Los Angelesbe próbálni, meg a lemezkiadóval találkozgatni, mielőtt a turné elkezdődött volna Marylandben. Ne kérdezze senki, ki vette a galambokat. Én csak annyit tudok, hogy Sharon akkor mutatta meg nekem őket, amikor a limóban ültünk, úton a CBS Records Century City- beli főhadiszállására, pár nappal azután, hogy elrepültünk Los Angelesbe. – Hát nem szépek? – kérdezte. – Hallgasd csak. Turbékolnak. Ó. A CBS-es találkozó nagy dolog volt. Bár a Blizzard ofOzz sikerlemez lett Angliában, nagyon fontos volt, hogy befussunk Amerikában, mert le voltunk égve. Minden ezen múlott. Mióta turnéra indultunk, egyik napról a másikra éltünk, szállodaszobának nevezett bolhatanyákon aludtunk, az egyikünk összebilincselve egy aktatáskával, amiben az összes maradék pénzünket tartottuk. Még a Diary of a Madmanért sem fizették ki az előlegünket, mert Sharon nem tudta kiimádkozni a zsetont az apja izzadt markából. Mindeközben Thelma válásról beszélt, ami azt jelentette, hogy újra elveszthetek mindent.

– Minek akarsz egyáltalán galambokat? – kérdeztem Sharont, miközben meghúztam a cointreau-s üveget, amit magammal vittem. Sharon elég csúnyán nézett rám. – Nem emlékszel a tegnap esti beszélgetésünkre, Ozzy? A találkozóra kellenek. Amikor belépünk, felereszted a galambokat, hogy körberepüljenek a szobában. – Miért? – Mert ebben állapodtunk meg. Aztán azt mondod: „rock 'n' roll”, és békejelet mutatsz nekik. Semmire nem emlékeztem az egészből. Még csak reggel tizenegy volt, de én már rég a Földön kívül, a Szeszútrendszerben jártam. Meg sem álltam előző éjszaka óta. Vagy az azelőtti éjszaka óta. Még azt is elfelejtettem, hogy miért megyünk a CBS-hez. De Sharon segített emlékezni: – Seggbe kell rúgni őket, mert a Blizzard of Ozzt szánalmasan kis összegért vették meg az apámtól, tehát valószínűleg arra számítanak, hogy meg fog bukni, ahogy a Black Sabbath utolsó két albuma is Amerikában. Senki nem vagy ebben az országban szólóelőadóként, Ozzy. Felejtsd el a telt házas nagy-britanniai bulikat. Itt a startvonalról indulsz. Amikor belépsz erre a találkozóra, hatásosnak kell lenned, meg kell mutatnod nekik, ki vagy. – Galambokkal? – kérdeztem. – Pontosan. Letettem az üveget, és elvettem a madarakat Sharontól. – Ne harapjam le inkább a fejüket? – kérdeztem, ahogy felemeltem őket az arcom elé. – Az hatásos lenne. Sharon csak nevetett, megrázta a fejét, és kinézett az ablakon a kék égre meg a pálmafákra. – Komolyan – mondtam. – Ozzy, nem fogod leharapni a fejüket. – De igen. – Nem, nem fogod, te lökött. – De, kurvára le fogom. Egész reggel éhes voltam egy kicsit. Sharon újra felnevetett. Jobban szerettem azt a hangot mindennél ezen a világon. A találkozó egy faszság volt. Egy csomó hamis mosoly és petyhüdt kézfogás. Aztán valaki azt mondta nekem, hogy nagyon izgatottan várják Amerikába Adam Antet[lxxi]. Adam Antet? Majdnem kiütöttem azt a faszt, amikor ezt előadta. Nyilvánvaló volt, hogy le sem szarnak. Még a PR-os tyúk is csak az óráját nézegette. De a találkozónak csak nem akart vége lenni, és ezek az aranyórás öltönyösök addig lökték az értelmetlen marketingrizsát, amíg el nem untam, hogy Sharon jelére várjak, amire felengedhetem a galambokat a levegőbe. Így végül felálltam, átmentem a szoba másik végébe, leültem a PR-os maca székének a karfájára, és kihúztam az egyik madarat a zsebemből. – Ó, aranyos – mondta a csaj egy újabb álmosoly kíséretében. Aztán megint az órájára nézett. Ez az, gondoltam. Jó nagyra nyitottam a számat. Láttam, hogy Sharon a szoba másik végében hátrahőköl. Aztán haraptam és köptem. A galamb feje a PR-os tyúk ölében landolt, egy vértócsában. Hogy őszinte legyek, annyira ideges voltam, hogy csak a Cointreau ízét éreztem. Na jó, a Cointreau és a tollak ízét. Meg a csőrét. Aztán a tetemet az asztalra dobtam, és néztem, ahogy rángatózik. A madár összeszarta magát, amikor beleharaptam a nyakába, és a dzsuva mindenfelé fröcskölt. A PR-os tyúk ruhája tiszta pettyes lett a gusztustalan fekete-fehér ragacstól, az én

dzsekim – egy szörnyű, sárga színű, nyolcvanas évekbeli cucc, Rupert maci[lxxii]-szerű mintával – szintén eléggé ramatyul nézett ki. A mai napig nem tudom, mi járhatott a fejemben. Szerencsétlen galamb… Mindenesetre egy dolgot elmondhatok: hatásos volt, az biztos. A másodperc törtrészéig csak annyit lehetett hallani, hogy mindenki egyszerre levegőt vesz, a fotós a sarokban pedig kattogtat. Aztán elszabadult a pokol. A PR-os tyúk sikoltozni kezdett: ,Á, á, á!”, közben egy öltönyös faszi odarohant a sarokba a szemeteshez, és belehányt. Aztán megszólaltak a riasztók, miután valaki a távbeszélőn ordítva hívta a biztonságiakat. – VIGYÉK KI INNEN EZT AZ ÁLLATOT! AZONNAL! Ebben a pillanatban kivettem a másik galambot is a zsebemből. – Hello, madárka – mondtam neki, és csókot nyomtam a fejére. – A nevem Ozzy Osbourne, és azért jöttem, hogy az új albumomat, a Bliz-zard of Ozzt népszerűsítsem. Aztán kinyitottam a számat, mire a szobában mindenki felsikoltott: „NEEEEEE!” Az emberek eltakarták a karjukkal a szemüket, és azt kiabálták, hagyjam abba, és takarodjak a faszba. De én ahelyett, hogy leharaptam volna a fejét, elengedtem, úgyhogy boldogan körbecsapdosott a szobában. – Béke – mondtam, miközben két nagydarab biztonsági őr berontott, megragadott a karomnál fogva, és háttal kirángatott. Örült nagy pánik tört ki. Mindeközben Sharon majd bepisált a röhögéstől. Kicsordult még a könnye is. Amúgy azt hiszem, leginkább csak a sokk miatt reagált így. Ő is eléggé berágott, hogy a CBS nem sok érdeklődést mutatott az album iránt, úgyhogy bizonyos értelemben valószínűleg örült, hogy életük legrémisztőbb pillanataival ajándékoztam meg őket, még ha számára is ez volt a legszörnyűbb dolog, amit valaha látott. „Ki vagy tiltva a CBS épületéből, te kibaszott kretén – mondta a biztonsági főnök, miután kidobott a bejárati ajtón az épületből a százfokos Los Angeles-i hőségbe. – Ha még egyszer meglátlak itt, letartóztattatlak, felfogtad?” Sharon kijött utánam, megragadott a galléromnál, és megcsókolt. – Az a szegény szerencsétlen teremtmény – mondta. – Mázlink lesz, ha a CBS nem mond le teljesen a lemezről ezután a produkció után. Még az is lehet, hogy beperelnek. Rossz, rossz, rossz fiú. – Akkor hogyhogy nem baszol le? – kérdeztem zavartan. – Mert a sajtó kurvára imádni fogja a sztorit. Aznap éjjel visszamentünk Don Arden házába, ahol Rudyval és Tommyval, az új ritmusszekciónkkal laktunk. Don háza egy nagy, spanyol stílusú épület volt a Benedict Canyon tetején, Beverly Hills fölött, piros cseréptetővel és egy nagy vaskapuval, ami a kisembereket volt hivatott távol tartani. Minden valószínűség szerint Howard Hughes[lxxiii] építtette valamelyik barátnőjének. Don azután vette meg, hogy egy tonna pénzt csinált az ELO-val, és úgy élt ott fent, Cary Grant szomszédságában, mint egy király. Amikor a városban voltunk, Don a telken lévő „bungalók” egyikében szállásolt el minket. Egy másik bungalóban rendezte be a Jet Records Los Angeles-i irodáját. Mire a limó felgurult a kocsibehajtóra, annyira szét voltam csapva, hogy azt se nagyon tudtam, melyik bolygón vagyok. Aztán Rudyval felmentem a ház egyik hátsó szobájába, ahol volt Donnak egy tévéje, egy bárszekrénye és egy bárpultja mosogatóval. Eddigre már átváltottam sörre a Cointreau-ról, úgyhogy ötpercenként brunyálnom kellett. Mivel azonban képtelen voltam felemelni a seggem, és kimenni a klotyóra, inkább belepisáltam a mosogatóba. Ami nem is okozott problémát, egészen addig, amíg Don el nem sétált az ajtó előtt a köntösében, lefekvéshez készülődve. Semmi mást nem hallottam, csak a hangját a hátam mögött. Olyan hangos volt, hogy a

Richter-skálán is mérni lehetett volna: „OZZY BAZDMEG, TE A MOSOGATÓMBA PISÁLSZ?” Ó, bassza meg. Megszorítottam a farkamat, hogy abba tudjam hagyni a hugyozást. Meg fog ölni, gondoltam. Kurvára meg fog ölni. Aztán támadt egy ötletem: ha hirtelen megfordulok, miközben felrántom a sliccemet, minden rendben lesz. Úgyhogy ezt is tettem. De annyira be voltam nyomva, hogy a farkam kicsúszott a kezemből, és ahogy megfordultam, egy löket húgy spriccelt egyenesen Don felé. Hátraugrott, így egy fél centire elkerülte őt. A mai napig nem láttam embert olyan dühösnek. Esküszöm, azt hittem, letépi a fejemet, és beleszarik a légcsövembe. A csávó majd szétrobbant a dühtől: kivörösödött az arca, reszketett, nyál fröcskölt a szájából. Rémisztő volt. Miután elhordott mindennek, aminek csak lehetett – és még másnak is –, azt mondta: „TAKARODJ. TAKARODJ A HÁZAMBÓL, TE MOCSKOS ÁLLAT. TAKARODJ! TAKARODJ, AZONNAL!” Aztán elviharzott, hogy megkeresse Sharont. Pár perc múlva a ház másik végéből azt hallottam: „ÉS TE MÉG ROSSZABB VAGY, MERT BASZOL VELE!” Összességében jó emlékeim vannak az első amerikai turnéról. És nemcsak azért, mert a Blizzard of Ozzból egymillió példány fogyott, mire befejeztük, hanem azért is, mert szenzációs emberek vettek körül. Nem tudom, mivel érdemeltem ki Randy Rhoadsot. Ő volt az egyetlen zenész valaha is a zenekaromban. Tudott kottát olvasni. Tudott kottázni. Annyira komolyan vette a zenélést, hogy minden városban, ahol megfordultunk, keresett egy klasszikusgitár-tanárt, és vett tőle egy leckét. És ő maga is adott órákat. Akárhányszor jártunk a nyugati parton, mindig szakított rá időt, hogy elmenjen az anyukája iskolájába, és tanítsa a gyerekeket. Randy imádta a mamáját. Emlékszem, amikor a ›Blizzard of Ozz‹-t rögzítettük a Ridge Farmban, megkérdezte, hogy írhatna-e egy dalt ›Dee‹ címmel az ő tiszteletére. Mondtam neki, hogy lásson hozzá nyugodtan. És életem legjobb éjszakáit éltem meg akkoriban Sharonnal. Olyan dolgokat csináltam vele, amit előtte soha, például körbejártuk New York klubjait. Teljesen más volt ez, mint amikor a Black Sabbath-tal jártam New Yorkban. Akkoriban ki sem jöttem a szobámból, mert be voltam szarva. Angolként azt hittem, hogy az a hely tele van gengszterekkel és gazfickókkal. De Sharon elvitt magával. A PJ's nevű bárba jártunk, kokóztunk, mindenféle emberekkel találkoztunk, és őrült kalandokba keveredtünk. Egy Susan Blonde nevű csajnak köszönhetően, aki a CBS-nél dolgozott, és közös ismerősünk volt, még Andy Warhollal is lógtunk együtt néhányszor. Soha nem szólt egy szót sem. Csak ült ott azzal a különös arckifejezésével, és fényképezte az embert. Nagyon, nagyon furcsa alak volt ez az Andy Warhol. A motörheades Lemmyvel is sokat lógtam azon a turnén. Imádom a csávót, mostanra igazán közeli barátja lett a családunknak. Ahol sörsátor van ezen a világon, ott megtalálod Lemmyt. Viszont még életemben nem láttam részegen összeesni – még húsz vagy harminc korsó után sem. Nem tudom, hogyan csinálja. Nem lepne meg, ha túlélne engem és Keith Richardst is. A Motörhead volt az előzenekarunk párszor azon a turnén. Volt egy ilyen régi hippibuszuk – az volt a legolcsóbb, amit találtak –, és Lemmy mindig csak egy bőröndnyi könyvet hurcolt magával. Ez volt mindene, eltekintve a ruháitól a hátizsákjában. Lemmy imád olvasni. Napokat el tud tölteni vele. Egyszer feljött velünk a Howard Hughes- házba, és ki se lépett a könyvtárból. Don Arden ott talált rá, és nagyon begurult. Kirontott a hallba, és elkezdett ordítani: – Sharon! Ki a fasz az a barlangi ember a könyvtáramban? Tüntesd el onnan! Tüntesd el a házamból! – Nyugi, apa. Az csak Lemmy. – Nem érdekel, kicsoda. Tüntesd el innen!

– Egy bandában játszik, apa. Az övé Ozzyék előzenekara. – Nos, akkor legalább keríts neki egy nyugágyat, és vidd ki a medencéhez. Úgy néz ki, mint egy élőhalott. Ekkor lépett be Lemmy a szobába. Donnak igaza volt, rettenetesen festett. Csapattuk magunkat előző éjjel, úgyhogy a szemei olyan vörösek voltak, mint két vértócsa. Abban a pillanatban megállt, ahogy meglátott. – Baszd meg, Ozzy – mondta. – Ha feleolyan szarul nézek ki, mint te, most azonnal visszafekszem az ágyba. Amikor 1981 végén hazajutottam a Bulrush villába, keményen próbálkoztam, hogy rendezzem a dolgaimat Thelmával. Még egy barbadosi nyaralásra is befizettük magunkat a gyerekekkel együtt. A baj csak az volt, hogy egy krónikus alkoholistának nem való Barbados. Ahogy megérkeztünk a szállásra, rájöttem, hogy a parton napi huszonnégy órában lehet inni. És én ebben kihívást láttam. Ötre értünk ki, hatra mát nem álltam a lábamon. Thelma megszokta, milyen vagyok benyomva, de Barbadoson egy egészen új szintre léptem. Csak annyira emlékszem, hogy valamelyik nap jegyet váltottunk egy öbölkörútra, valami régi kalózhajóra. Volt zene, tánc, ilyen játék, hogy gyalogolj ki a pallón, meg mindenféle gyerekprogram. Mindeközben a felnőttek számára a legnagyobb attrakciót egy hordó rumpuncs jelentette a hajó bárjában. Én ugrottam is rá. Minden második percben mentem, és glugy-glugy-glugy. Néhány óráig csináltam ezt, aztán alsógatyára vetkőztem, körbetáncoltam a fedélzetet, majd beugrottam a vízbe, amiben hemzsegtek a cápák. Sajnos túlzottan betintáztam ahhoz, hogy úszni tudjak, ezért egy nagydarab barbadosi csávónak utánam kellett ugrania, hogy kimentsen. Az utolsó emlékem az, hogy visszarángatnak a fedélzetre, és úgy, csuromvizesen elalszom a táncparkett közepén. Amikor a hajó visszaért a kikötőbe, még mindig ott feküdtem, horkolva és nyáladzva. Ekkor megjelent a kapitány, és megkérdezte a gyerekeimet: „Ez az apukátok?” Ők csak annyit mondtak: „Igen”, és sírva fakadtak. Hát az biztos, hogy nem én voltam az év apukája. Amikor felszálltunk a hazatartó gépre, Thelma odafordult hozzám, és azt mondta: „Vége, John. El akarok válni.” Azt gondoltam, á, csak felbaszta magát a kalózhajós baleset miatt. Majd lenyugszik. De ez soha nem történt meg. Mire a gép leszállt a Heathrow-n, valaki a Jet Recordstól már odarendelt egy helikoptert, hogy felvegyen, és elvigyen egy megbeszélésre a Diary of a Madman turnéval kapcsolatban. Miután elköszöntem a gyerekektől, és csókot nyomtam a fejükre, Thelma hosszan rám nézett. – Vége, John – mondta. – Most tényleg vége van. Még mindig nem hittem neki. Annyira szörnyen viselkedtem az évek folyamán, hogy azt hittem, mindent lenyel. Úgyhogy felszálltam a helikopterre, és elmentem abba a vidéki szállodába, ahol Sharon már várt a díszlettervezőkkel és a fénytechnikusokkal. Bevezettek egy konferenciaterembe, amelynek a közepére felállították a Diary of a Madman-színpad makettjét. Észbontóan jól nézett ki. – Az a szép ebben a színpadban – mondta az egyik technikus –, hogy könnyű szállítani és összerakni. – Zseniális – feleltem. – Tényleg zseniális. Most már csak egy törpére van szükségünk. Barbadoson jutott eszembe az ötlet, hogy minden koncerten, a ›Goodbye to Romance‹ közepén megrendezzük egy törpe kivégzését. Bekiáltom, hogy: „Akasszátok fel a rohadékot!”, vagy ilyesmi, és felemelünk egy kis

fickót a magasba egy álhurokkal a nyakában. Zseniális lesz, gondoltam. Úgyhogy mielőtt útra keltünk, törpemeghallgatásokat szerveztünk. Na most, a legtöbben nem tudják, hogy a szórakoztatóiparban dolgozó kis emberek harcolnak az állásokért, úgyhogy állandóan hátba szúrják egymást. Ha meghallgatást tartasz, besétálnak, és olyanokat mondanak, hogy „Ugye, maga nem akar azzal az előző figurával dolgozni? Pár éve együtt csináltuk vele a Hófehérke és a hét törpét, és iszonyatos seggfej volt.” Mindig röhögnöm kellett, amikor egy törpe arról beszélt, hogy szerepelt a Hófehérkében. Annyira komoly arccal tudták ezt előadni, mintha azt hitték volna, hogy ez valami nagyon menő underground dolognak számítana. Pár napi keresés után megtaláltuk a megfelelő pasast a munkára. John Allennek hívták, alkoholista volt, de nagyon mulatságos dolgokat művelt. Szétütötte magát a bulik után, és elkezdett grupikat hajkurászni. Meg aztán paranoiás is volt. Egy kis zsebkést hordott magánál egy tokban. Egyszer megkérdeztem, miért, mire azt felelte: „Arra az esetre, ha a hurok megfeszülne.” Erre én azt mondtam: „Kilencven centi vagy, és hat méter magasan lógsz. Mit csinálsz, elvágod a kötelet? Kilapulsz, mint egy palacsinta, bazmeg!” Vicces fazon volt ez a John Allen. Teljesen normális méretű fejet hordott, úgyhogy ha egy bárszéken ült az emberrel szemben, meg is feledkeztünk róla, hogy a lába nem ér le a földre. De amikor benyomott, elvesztette az egyensúlyérzékét, úgyhogy az egyik pillanatban még ott volt, a következőben meg hallottuk a puffanást, és már a földön feküdt. Folyton szórakoztunk vele. A turnébuszon például megvártuk, hogy kidőljön, aztán feltettük az emeletes ágy legtetejére, úgyhogy amikor felébredt, és átgördült a másik oldalára, mindig az lett a vége, hogy „Áááá!”, placcs. Ugyanolyan szörnyen viselkedett, mint én, ha piálásról volt szó. Egyszer a Los Angeles-i reptéren annyira kikészítette magát, hogy lekéste a gépét, így az egyik roadie-t kellett elküldenünk, hogy vegye fel. A srác csak úgy felkapta, és bevágta a turnébusz alján lévő csomagtartóba. Erre egy nő odarohant, és elkezdett sikoltozni, hogy: „Hé, láttam, mit csinált azzal a szegény kis emberrel! Nem bánhat így vele!” A roadie ránézett, és azt mondta: „Baszódjon meg. Ez a mi törpénk.” Ebben a pillanatban a bőröndök között megjelent egy fej, és azt mondta: „Ja, baszódjon meg. Én az ő törpéjük vagyok.” Amikor a turné elindult 1981 végén, én egy roncs voltam. Szerelmes voltam Sharonba, de darabokra hullottam attól, hogy elvesztettem a családomat. Meg aztán a Sharonnal folytatott harcaink is durvábbak lettek, mint valaha. Berúgtam, megpróbáltam megütni, erre ő meg hozzám vagdosott mindenféle tárgyakat. Borosüvegeket, aranylemezeket, tévéket – lehetne sorolni, minden röpült. Nem vagyok épp büszke, de be kell vallanom, hogy néhány ütésem célba is ért. Egyszer csináltam neki egy monoklit, és azt hittem, hogy az apja darabokra tép majd. De csak annyit mondott: „Vigyázz magadra.” Szégyen, mit műveltem, amikor be voltam nyomva. Undorodom a ténytől, hogy egyáltalán valaha is kezet emeltem egy nőre. Kibaszott gusztustalanul, megbocsáthatatlanul viselkedtem, és nincs rá mentségem, soha nem is lesz. Ahogy azt már mondtam, ezt magammal viszem a sírba. Őszintén szólva nem is tudom, Sharon miért maradt mellettem. Néha, amikor felébredt, én nem voltam ott, mert visszamentem stoppal a Bulrush villához. De akárhányszor hazamentem, Thelma elküldött a faszba. Hetekig tartott ez. Kiborított engem, kiborította a gyerekeket, kiborította Thelmát. És belegondolni sem merek, milyen hatással volt Sharonra. Nagyon hosszú időbe telt, mire túlléptem rajta, hogy szakítottunk Thelmával. Teljesen szétestem. Azt mondtam a

gyerekeimnek: „Nem szeretném, ha azt hinnétek, hogy csak úgy leléptem tőletek, összeütöttem a sarkamat, és azt mondtam: bon voyage. Egyáltalán nem így volt. Megsemmisültem.” De aztán a Bulrush villánál tett kis kirándulásaimnak vége szakadt. Amikor utoljára ott jártam, esett és már sötétedett. Ahogy beléptem a kapun, egy nehézsúlyú csávó ugrott elő a semmiből, és azt mondta: – Hé, mit gondol maga, hova megy, he? – Ez az én házam – feleltem neki. A pasas megrázta a fejét. – Nem. Ez a volt felesége háza. És nem mehet az ötven méteres körzetébe sem. Bírósági végzés. Ha még egy lépéssel közelebb megy, rács mögött tölti az éjszakát. Valami törvényszolga lehetett, vagy ilyesmi. A kertből hallottam, hogy Thelma nevet odabent a házban. Azt hiszem, a válóperes ügyvédjével volt. – Legalább némi ruhát kaphatnék? – kérdeztem. – Várjon itt. Öt perc múlva néhány régi fellépőruhám repült ki az ajtón és landolt a pázsiton. Mire összeszedtem, és belegyömöszöltem őket egy táskába, mindegyik átázott. Aztán megint kinyílt az ajtó, és kirepült rajta a kétméteres, kitömött grizzlymedvém. A feje foszlányokban, mivel azt szétlőttem a Benellivel. Az a medve volt nagyjából az egyetlen dolog, ami az enyém lett a válás után a vén, lepukkant Merci mellett, amit összekarmoltak a macskák. Thelmának jutott a ház, minden pénz a bankból, az utolsó pennyig, és heti tartásdíjat is kapott. Ráadásul fizetni akartam a gyerekeknek a magániskolát is. Ez volt a legkevesebb, amit tehettem. Rettenetesen sajnáltam magamat aznap éjjel. Nem nagyon könnyítette meg a dolgomat az sem, hogy megpróbáltam visszavinni Londonba egy kétméteres medvét. Nem fért be mellém a taxiba, úgyhogy hívnom kellett egy másik autót, külön neki. Utána meg ott kellett hagynom nekitámasztva egy buszmegállónak Sharon háza előtt a Wimbledon Commonon, míg becígöltem az előszobába a táskáimat. De aztán ahelyett, hogy bevittem volna a medvét is, kitaláltuk Sharonnal, hogy jobb lenne ráaggatni valamelyik flancos konyhai kötényét, és kihívni a haverjait, akik éppen nála voltak, hogy nézzék meg. Csakhogy amíg szervezkedtünk, valaki megfújta a cuccot. Összetört a szívem. Szerettem azt a medvét. A gyerekek? Ha már egyszer ártott nekik az ember a válással, azt soha nem lehet jóvátenni, bár azóta újra közel kerültünk egymáshoz. Ráadásul a válás akkoriban sokkal nagyobb dolog volt, mint most. Los Angelesben manapság, ha véget ér mondjuk egy ismerősöm házassága, én feleségül veszem az exnejét, és mind együtt ebédelünk meg közösen nyaralunk Mexikóban. Én ezt nem bírom. Nem értem, hogy csinálhatják ezt az emberek. Évtizedek óta nem láttam Thelmát. És hogy őszinte legyek, szerintem ez így a legjobb. Mire a Diary of a Madman turnéval Amerikába értünk, már profi törpeakasztók voltunk. Akadt viszont néhány más probléma a show- val. Mint például az a középkori sodronying, amit néhány szám közben viseltem. Amint egy csepp izzadság megjelent rajtam, úgy éreztem magam, mintha borotvapengékbe csomagoltak volna. Az este végére úgy össze voltam kaszabolva, mint egy szelet rostélyos. Rengeteg galibánk volt a színpadi kellékeinkkel is. Használtunk például ilyen kabukifüggönyöket, amelyek ahelyett, hogy középen váltak volna ketté, ahogy a normális színházi függönyök szoktak, föntről hullottak le két darabban. A koncert felénél leereszkedtek, aztán amikor újra felhúzták őket, kijött egy mechanikus kar a dobemelvény alól, a végén egy hatalmas kézzel, és ott lebegett a közönség fölött, miközben én a tenyérben kuporogtam. Mikor a kar teljesen kinyúlt, az egyik ujjból lángnyelvek csaptak elő, én meg rátapostam egy pedálra, ami működésbe hozott mögöttem egy katapultot, és kábé húsz kiló nyers hús röpült a közönség

soraiba. Ekkor felálltam, és azt kiabáltam: „ROCK 'N' ROLL!” Kibaszott jó volt. De hát ugye, ami elromolhat, az el is romlik, és az USA-turné második napján nagyjából minden elromlott. Szilveszter volt, a Los Angeles Memorial Coliseum and Sports Arénában léptünk fel, több tízezres közönség előtt. Először a füstgép döglött be. Annyi szárazjeget köhögött fel, hogy senki nem látta, mi a faszt csinál. Aztán valamiért a kabukifüggönyök sem hullottak le, úgyhogy nem tudtuk előkészíteni a belépőjére a nagy kezet sem. Emlékszem, ott álltam a sodronyingemben, és néztem, ahogy Sharon szó szerint himbálózik a függönyön, és próbálja lerángatni. Azt rikoltozta: „Gyerünk már, gyerünk már, te szar!” Végül, miurán néhány roadie is beszállt, sikerült kicibálniuk a függönyt. Ekkor azonban a kezet mozgató, mechanikus kar beakadt a színpad padlójára terített szőnyegbe, és kihúzta a zenekar mögött álló, hatalmas hangládák alól. A ládák úgy imbolyogtak, hogy az valami őrület volt. „BORUL!” – kiáltotta az egyik roadie. Valószínűleg életünk leghosszabb harminc másodpercét éltük át, amíg Sharon, az asszisztensem, Tony és egy rakás roadie azért birkózott, hogy kiszabadítsák a mechanikus kar alól a szőnyeget, és ne dőljön össze az egész kurva színpad. Végül sikerült kirángatni a szőnyeget, valaki taszított rajtam egyet hátulról, a kabukifüggönyök megint felemelkedtek, és mielőtt még felfogtam volna, már a tenyérben guggoltam, miközben az felemelkedett a magasba, alattam meg ott üvöltözött egy csomó kölyök. Addigra már biztos voltam benne, hogy valami más is elromlik, úgyhogy amikor a kar teljesen kiegyenesedett, eltakartam a szememet, és felkészültem rá, hogy a pirotechnika leégeti a tökömet. De a lángnyelvek gond nélkül kicsaptak az ujjból, és én annyira megkönnyebbültem, hogy majdnem elsírtam magam. Eljött az utolsó mutatvány ideje, úgyhogy rátapostam a pedálra, hogy aktiváljam a katapultot. Csak épp azt nem tudtam, hogy valamelyik faszkalap a stábból nem a koncert előtt, hanem még előző este beállította a masinát, úgyhogy a gumiszalag teljesen elgyengült. Így amikor megnyomtam a gombot, csak annyit mondott, putty, és ahelyett, hogy egy nagy adag disznódzsuva és tehénbelsőség röpült volna a közönségre, harminc kilométer per órás sebességgel fejbe vágott a lapát. Az utolsó emlékem az, hogy felkiáltok: „Ááááá!”, és érzem, hogy vér és belek csurognak le a nyakam hátulján. A közönség azt hitte, hogy ez mind része a show-nak, és kibaszottul beindultak. Ez egyébként az egyik védjegyünk lett, mármint hogy hentesmaradékot szórtunk a közönségre. A katapult mellett a törpe is feljött a színpadra belekkel teli vödrökkel, és a tartalmukat a közönségre zúdította, csak aztán akasztottuk fel. Így értelmeztük mi újra azokat a tortacsatákat, amiket annyira szerettem nézni gyerekként a tévében. De aztán a közönség is beszállt a játékba: hoztak magukkal ők is húst, és minket dobáltak vele. Mire befejeztünk egy-egy koncertet, a hely kurvára úgy nézett ki, mint a„könnyek ösvénye”[lxxiv]. Egészségügyi és biztonsági okokból ma már ilyen hülyeségeket sehol nem láthat az ember. Lenyűgöző volt látni, hogy milyen hamar kontrollálhatatlanná vált az egész. Egyszer egy koncert után például odajött hozzám egy rendőr, és azt mondta: „Van magának fogalma róla, hogy mit művel Amerika ifjúságával?” Aztán mutatott egy Polaroid-képet egy gyerekről, aki egy ökörfejjel a vállán állt sorban a koncert előtt. – Szent szar – mondtam. – Honnan szerezte ezt? – A koncertre jövet ölte meg. – Hát, remélem, éhes volt. Elképesztő, mi mindent hoztak a kölykök. Sima hússzeletekkel kezdődött, de aztán eljutottunk az egész állatokig. Voltak halott macskák, madarak, gyíkok, minden. Egyszer valaki feldobott a színpadra egy nagy kecskebékát, ami a hátán landolt. Akkora volt, hogy azt hittem, valakinek a csecsemője. Üvöltöztem, hogy: „MI EZ? MI EZ? MI EZ?” Ekkor átfordult a másik

oldalára, és elugrott valahova. Minden egyes koncerttel őrültebb és őrültebb lett az egész. Egy idő után az emberek szegekkel meg borotvapengékkel felszerelt tárgyakat hajigáltak fel a színpadra. Nagyrészt ilyen diliboltokban beszerezhető cuccokat, például gumikígyókat meg műanyag pókokat. A stáb egy része kiborult, főleg miután egyszer egy igazi kígyó kötött ki a pódiumon. Igencsak begazolt tőle szegény, hogy Ozzy Osbourne-nal kellett egy színpadon lennie. Végül az egyik roadie egy olyan, botra szerelt hálóval kapta el, amivel a medencéket szokták tisztítani. Tony szart be leginkább, ha csúszómászókról volt szó. Akadt egy kis szerepe a show-ban, de mindössze annyi, hogy felhúzott egy páncélruhát, és hozott egy italt valamelyik szünetben, amíg a díszletet lecserélték. Csakhogy szerencsétlen csávónak vagy félórába telt felvenni meg levenni a páncélt, és közben végig azon fosott, hogy megdobják valamivel. Így hát egy este, csak hogy felhecceljem, hozzávágtam egy gumikígyót, és amikor hátraugrott, az egyik roadie bedobott a háta meg a ruha közé egy zsinórdarabot. Tony teljesen kikészült. Kábé három másodperc alatt lehámozta magáról a páncélt, és ott állt egy szál szürke harisnyában. Annyira ki volt borulva, hogy esküszöm, három oktávot emelkedett a hangja. A közönség majd megszakadt a röhögéstől. Minden este történt valami őrültség azon a turnén. És akkor 1982. január 20-án odaértünk az Iowa állambeli Des Moinesba, ahol a Veterans Auditóriumban játszottunk. Soha nem felejtem el annak a helynek a nevét, az biztos. Vagyis azt, hogy hogyan kell kiejteni: Dí-mojn. A buli nagyszerűen alakult. A nagy kéz és minden más is gond nélkül működött. Már a törpét is felakasztottuk. Aztán egyszer csak jött az a denevér a közönség felől. Nyilván egy játék, gondoltam. Így hát felemeltem a fénybe, és eszelősen vicsorogtam rá, miközben Randy szólózott. A nézők teljesen beindultak. Aztán azt tettem, amit máskor is, ha gumijátékot dobtak a színpadra. HAMM. De rögtön éreztem, hogy valami baj van. Nagy baj. Kezdjük ott, hogy a szám azonnal tele lett valami meleg, nyúlós folyadékkal, aminek az elképzelhető legrosszabb utóíze volt. Éreztem, ahogy összekeni a fogaimat, és végigcsorog az államon. Aztán a fej a számban összerándult. Ó, bassza meg, gondoltam. Csak nem ettem meg egy kibaszott denevért. .. ugye nem? Kiköptem a fejet, elnéztem oldalra, és megláttam Sharont. A szeme kidülledt, hadonászott, és azt sikoltozta: „NEEEEEEEEEEE! EZ IGAZI, OZZY, EZ IGAZI!” A következő emlékem az, hogy egy kerekes székben ülök, és eszeveszett tempóban tolnak be az ügyeletre. Közben egy orvos azt mondta Sharonnak: – Igen, Miss Arden, a denevér élt. Valószínűleg megdermedt attól, hogy egy rockkoncerten volt, de egyértelműen élt. Nagy az esélye, hogy Mr. Osbourne veszettséget kapott. A tünetek? Ó, hát tudja, rosszullétek, fejfájás, láz, súlyos rángatózás, kontrollálhatatlan viselkedés, depresszió, kóros félelem a folyadékoktól… – Na, az nem valószínű – morogta Sharon. – A mániás tünetek az utolsók. Aztán a páciens rendkívül letargikussá válik, kómába esik, majd leáll a légzése. – Istenem. – Ezért rossz ötlet orvosi szempontból denevért enni. – Nincs ellenszer?

– A legjobb a megelőző kezelés, de igen, beadhatunk neki egy adagot. Illetve néhány adagot. A doki egy akkora fecskendőt húzott elő, mint egy gránátvető. – Rendben, Mr. Osbourne – mondta. – Vegye le a nadrágját, és hajoljon előre. Úgy tettem. – Ez egy kicsit csípni fog. Ez volt az utolsó dolog, amit hallottam. A turné hátralevő részében minden egyes este találnom kellett egy orvost, és további oltásokat kellett kérnem veszettség ellen: egyet- egyet mindkét farpofámba, egyet-egyet mindkét combomba, és egyet-egyet mindkét karomba. Mindegyik úgy fájt, mint a szar. Több lyuk volt rajtam, mint egy kibaszott nagy ementáli sajton. Közben a média teljesen megőrült. Másnap reggel én voltam az „És végül…” kezdetű hír kábé a bolygó összes hírműsorában. Mindenki azt hitte, hogy szándékosan haraptam le a denevér fejét, nem pedig félreértésből. Egy ideig aggódtam is, hogy ezzel elástuk magunkat, és pár helyről valóban ki is tiltottak minket. Meg aztán a rajongók sem segítettek. Miután hallottak a denevérről, még őrültebb dolgokat hoztak a koncertekre. Olyan volt felmenni a színpadra, mint belépni egy hentestalálkozóra. És persze az állatjogi aktivisták is bekattantak. A The American Society for the Prevention of Cruelty to Animals[lxxv] megfigyelőket küldött a bulijainkra. A stáb folyton baszakodott velük. Olyanokat mondtak nekik, hogy: „Hé, Ozzy ma tizennyolc kismacskát dob a közönségbe, és egy hangot nem énekel, amíg mindet le nem mészárolják.” Az ASPCA pedig minden szavukat elhitte. Még a turnébuszunkat is megállították Bostonban. Emlékszem, beléptek ezek a jótét lelkek, meglátták Sharon Yorkshire terrierjét, Mr. Pookot, és teljesen begőzöltek. Az egyik csávó elkezdett ordibálni, hogy: „OK, ez a busz nem megy tovább! Védelem alá helyeztetjük azt a kutyát! Azonnal!” Mégis mit gondoltak, mi fog történni? Tán Yorkshire terriereket fogunk lekaszálni egy gépágyúval a ›You Lookih at Me Lookih at You‹-ra, vagy mi? Pár nappal később a Madison Square Gardenben játszottunk New Yorkban. Az egész hely bűzlött a szarszagtól. Kiderült, hogy egy héttel korábban cirkuszi előadást tartottak, és az állatok még mindig a lelátók alatti ketrecekben voltak. A hely vezetői közül az egyik meg is hívta a stábunkat, hogy nézzük meg őket. De amint meglátott, azt mondta: – Maga nem jöhet. – Miért nem? – kérdeztem. – Magát nem tanácsos állatok közelébe engedni. Nem akartam elhinni, amit hallottam. – Mégis mit gondol, mi a faszt fogok csinálni? – kérdeztem. – Leharapom egy elefánt fejét? Ha bárkit megkérdeztünk volna a Diary of a Madman-stábból, hogy a zenekar melyik tagja nem éli túl a turnét – én, Randy, Rudy vagy Tommy –, az illető minden pénzét rám tette volna. Ahogy a dalban is elhangzott, úgy piáltam, hogy az felért egyfajta öngyilkossággal. Csak idő kérdése volt az egész. Sharon meg volt róla győződve, hogy valami baj fog történni, úgyhogy ha a szállodában ittam, mindig ellopta a ruháimat. Így esély sem volt rá, hogy bajba keveredjek, hacsak nem akartam levonulni a hallba tök meztelenül. Általában működött a dolog. De aztán elértünk a texasi San Antonióba. Mint mindig, szétcsaptam magam a szállodában. Aztán, mint mindig, Sharon lenyúlta a ruháimat. De hibázott: otthagyta az egyik

hálóköntösét a szobában, egy fodros, sötétzöld holmit. Némi szaggatás és tépkedés után magamra is tudtam kapni. Találtam még valami futócipőt, és már indultam is. Szóval ott kujtorogtam San Antonio utcáin Sharon hálóköntösében, kezemben egy üveg Courvoisier-vel, és kerestem a balhét. Azt hiszem, volt aznap egy fotózásunk is, de ebben nem vagyok biztos. Abban viszont igen, hogy be voltam nyomva. Aztán rám jött hirtelen a pisálhatnék, ahogy az lenni szokott, ha be van nyomva az ember. Igazából több volt, mint inger: a hólyagom olyan volt, mint egy forró ágyúgolyó. Ott és akkor mennem kellett. Csakhogy ott álltam ennek a furcsa texasi városnak a közepén, és lövésem sem volt, hol lehetnek a nyilvános klotyók. Úgyhogy körülnéztem, megláttam egy csendes sarkot, és elkezdtem pisálni egy málladozó falra. Aaaaaahh. Így már jobb. Aztán meghallottam azt a hangot magam mögött. – Felfordul magától a gyomrom. – Mi van? – fordultam meg. Egy vénember állt mögöttem, cowboy-kalapban, és úgy nézett rám, mintha a nagyanyját molesztáltam volna. – Gyalázatos egy alak maga. – A barátnőm lenyúlta a ruháimat – magyarázkodtam. – Mi a faszt tudtam volna fölvenni? – Nem a ruhájáról beszélek, gusztustalan angol köcsög. Az a fal, aminek a tövében könnyített magán, az Alamo! – Az Ala-mi? Mielőtt válaszolhatott volna, két kövér texasi zsernyák fordult be a sarkon, recsegő rádióval. – Ez az – mondta a vén szivar. – Ez… a női ruhában. BUMM! Arccal a földön feküdtem, a kezemre bilincset raktak. Beletelt egy kis időbe, mire összeállt a kép. Hallottam már az Alamóról, láttam párszor a John Wayne-filmet. Tudtam, hogy ez az a híres hely, ahol egy csomó amerikai halt meg, amikor a mexikóiak ellen harcoltak. De nem gondoltam, hogy a falnak, amit lepisáltam, lehet valami köze egy szent nemzeti emlékmű romjaihoz. – Maga brit, ugye? – kérdezte az egyik rendőr. – És akkor mi van? – Nos, hogy érezné magát, ha rávizelnék a Buckingham-palotára, he? Végiggondoltam a dolgot, aztán azt mondtam neki: – Gőzöm sincs. Nem ott lakom, bassza meg. Nagy sikere volt a beszólásomnak. Tíz perc múlva egy cellában ültem egy százhúsz kilós mexikói faszival, aki megölte egy téglával a feleségét, vagy valami hasonló faszságot csinált. Valószínűleg azt hitte, hallucinál, amikor megjelentem a zöld köntösben. Az járt a fejemben: szent isten, azt fogja hinni, hogy én vagyok a neje szelleme, és megpróbálkozik majd egy utolsó seggbe baszással. De csak morgott és bámult. Úgy három órát töltöttem a rács mögött. Néhány rendőr meg a barátaik odajöttek. Nem tudom, talán egyik-másiknak megvolt a Blizzard of Ozz, mindenesetre elég jól bántak velem. Botrányos lerészegedéssel vádoltak meg emlékműgyalázás helyett, ami egy év sittet jelentett volna, és ki is engedtek időben, hogy fel tudjak lépni. Habár a főnök személyesen jött oda hozzám, hogy elmondja: a koncert után azonnal el kell hagyjam a várost, és soha többet nem tolhatom oda a pofámat. Ha az évek során elmaradt San Antonió-i koncerteket vesszük, az a pisálás egy vagyonba került nekem. Mindenesetre azt hiszem, megérdemeltem: az Alamóra brunzolni tényleg nem volt a legokosabb dolog. Nem is olyan volt, mint lehugyozni a Buckingham Palotát, hanem inkább olyan, mint lehugyozni az egyik normandiai emlékművet. Megbocsáthatatlan. Pár évvel később

személyesen kértem elnézést a polgármestertől, ígéretet tettem, hogy nem csinálok többet ilyet, és tízezer dollárt adományoztam a Daughters of the Republic of Texas nevű szervezetnek. Ezután megengedte, hogy újra játszhassak a városban, bár több mint tíz évbe telt, hogy ez meg is történjen. Mikor végül visszamentünk, a koncert után odajött hozzám egy vézna mexikói gyerek. – Ozzy, téged tényleg lecsuktak azért, mert lehugyoztad az Alamót? – Igen – feleltem. – Tényleg. – Öregem, ez de szar – mondta a gyerek. – Mi minden éjjel lehugyozzuk hazafelé menet. NYOLCADIK FEJEZET Mialatt én aludtam

A turnébuszon ültünk, úton Tennessee-ből Floridába, amikor Randy előállt a nagy bejelentéssel: – Azt hiszem, nem akarok többet rock 'n' roll zenész lenni. Vártam, hogy elmosolyodik. De nem tette. Egy kis piknikasztalnál ültünk a busz konyhájában. Olyan volt a járgány, mint egy kerekeken guruló, ötcsillagos hotel: plafonról lelógatott tévék, padlószőnyeg, légkondi, limo-stílusú ablakok, csillogó arany és fehér színű festés és persze csurig töltött bár. Egész éjjel gint ittam. Az Alamónál történt incidens után egy időre leálltam a Courvoisier-vel. Randy cigizett és dobozos kólát szürcsölt. Nem nagyon nyúlt rendes piához, csak azt a szörnyű ánizsos szarságot szerette. Hogy is hívták? Anisette. Ilyen sűrű, tejes likőr. Randy nem is drogozott. Viszont mindent bepótolt a bagóval. Aranyérmes lehetett volna a tüdőrák-olimpián. – Viccelsz? – kérdeztem, és igyekeztem nem belefulladni a piámba. – Nem, Ozzy, komolyan mondom. Nem akartam hinni a fülemnek. Jóval éjfél után járt az idő, talán hajnali három-négy lehetett, és már csak én meg Randy voltunk ébren. Sharon hátul aludt a hálószobában. Rudy és Tommy egy-egy priccsen nyúltak el, akárcsak a stábunknak az a néhány tagja, akik velünk utaztak, például Rachel Youngblood, egy idősebb fekete hölgy, aki a ruhánkért, a hajunkért és a sminkünkért felelt. Csodálkoztam, hogy tudnak aludni, mert a busz úgy zörgött, rázkódott és morgott, mintha azonnal szét akart volna esni. Hétszáz mérföld volt az út Knoxville-ből Orlandóba, és a sofőr úgy ment, mint a meszes. Emlékszem, kinéztem az ablakon, és ahogy a szembejövő autók és kamionok fényszóróit figyeltem, arra gondoltam: akármelyik percben leszakadhatnak a kerekek erről a szarról. Pedig azt nem is tudtam, hogy a sofőr orra dugig van kokóval. Ez csak később, a boncolási jegyzőkönyvből derült ki. Mondjuk az is igaz, hogy az égvilágon semmiről nem tudtam, nem én. Magamon kívül voltam a piától, a kokótól meg a fasz tudja még mi mindentől, amivel a torkomat öblögettem napi 24 órában. Egyvalamit viszont tudtam: nem akartam, hogy Randy lelépjen.

– Hogy szállhatnál ki pont most? – kérdeztem. – Most futottunk be, ember. Sharon azt mondja, a Diary of a Madman még jobban fogy majd, mint a Blizzard. Kibaszott nagy siker lesz az egész világon. Holnap este a Foreignerrel játszunk! Randy csak a vállát vonogatta, és azt felelte: – Egyetemre akarok menni. Diplomázni akarok. – Meg vagy te veszve? – mondtam. – Csinálod még egy pár évig, és vehetsz magadnak egy egész kibaszott egyetemet! Erre legalább elmosolyodott. – Figyelj – folytattam. – Csak kimerültél. Miért nem pihensz egy kicsit? Tarts egy kis szünetet, érted? – Ezt én is mondhatnám neked, Ozzy. – Mire gondolsz? – Ez a negyedik üveg gined 24 órán belül. – Jókedvem lesz tőle. – Ozzy, miért iszol ennyit? Mi értelme van ennek? A helyes válasz az volt a kérdésre: azért iszom ennyit, mert alkoholista vagyok, mert addiktív személyiségnek születtem, mert akármit csinálok, arra rákattanok. De erről akkoriban még semmit nem tudtam. Csak azt tudtam, hogy még egyet akarok inni. Úgyhogy egyszerűen csak bámultam rá, üres tekintettel. – Kinyírod magad, érted? – mondta Randy. – Csak idő kérdése. – Jó éjt, Randy – feleltem, és kiittam a poharamat. – Megyek aludni. Amikor néhány óra múlva kinyitottam a szememet, már világosodott. Sharon mellettem feküdt a pongyolájában. A fejem olyan volt, mintha egy nagy halom mérgező hulladékkal lenne megtömve. Nem értettem, miért ébredtem fel ilyen korán. A ginnek minimum késő délutánig el kellett volna intéznie. Aztán meghallottam azt a hangot. Olyan volt, mint egy tökig feltekert motor. Azt hittem, hogy egy kamiont előzünk. BBBBBBBBRRRRRRRRRRRRRMMMMMMMMM… Akármi is keltette a zajt, úgy tűnt, hogy távolodik a busztól, de aztán egyik pillanatról a másikra visszajött, és hangosabb lett, mint az előbb. BBBBBBBBBBBBBBBBBBBBBBBBBBBBBBBBBBBBBBBB BRRRRRRRRRRRRRRRRRRRRRRRRRRRRRRRRMMMMMM MMMMMMMMMMBBBBBBBBBBBRRRRRRRRRRRRRRMM MMMM… – Sharon – mondtam. – Mi a faszom ez a za… Ebben a pillanatban a fejem hozzávágódott az ágy lábához, és a busz összes ablaka kirobbant. Benzinszagot éreztem. Egy másodpercig semmit nem láttam, csak sötétséget. A következő emlékem az, hogy nézek kifelé a lőrésszerű ablakon a bal vállam felett. Fekete füstöt és kezükbe temetett arccal sikoltozó embereket láttam. Kiugrottam az ágyból – tökmeztelen voltam, eltekintve egy foltos fecskétől –, és kituszkoltam a háló ajtaját. Üvegszilánkokat láttam mindenfelé, és egy hatalmas lyukat a tetőben. Aztán észrevettem azt is, hogy az egész busz V alakba hajlott. Először arra gondoltam, hogy a sofőr elvesztette az uralmát a jármű felett az autópályán, és biztos karamboloztunk. Aztán megéreztem a benzin és az odakint lángoló tűz bűzét. Köhögni kezdtem. És akkor átvillant az agyamon: tűz és benzin. Ó, bassza meg. Ordítani kezdtem:

„MINDENKI TAKARODJON ERRŐL A KURVA BUSZRÓL! FEL FOG ROBBANNI! FEL FOG ROBBANNI!” Pánikba estem. Megbénult a lábam. Sharon sikított. Még mindig csaprészeg voltam a gintől, a fejem hasogatott, a szemem bedagadt és kiszáradt. Vészkijáratot kerestem, de nem volt, úgyhogy Sharont is magammal rángatva a busz elejébe rohantam. Körülnéztem, hogy hol vannak a többiek, de az összes priccs üres volt. Hova a faszba tűnt mindenki? Hol a picsában van Randy? Kiugrottam a buszból. Füvön landoltam. Füvön? Egy pillanatig úgy éreztem, biztosan álmodom. Hol az út? Hol vannak az autók? Összegyűrődött fémlemezek, vér és pörgő dísztárcsák látványára számítottam. Ehhez képest egy mező közepén parkoltunk, amit csúcskategóriás házak vettek körbe, olyanok, amikben a kokódílerek szoktak lakni. Megláttam egy táblát: „Flying Baron Estates”. Aztán megpillantottam az egyik ház mellett egy hatalmas tűzgolyót. Mintha egy James Bond-film valamelyik jelenetéből került volna oda. Onnan jött a füst. Roncsdarabok hevertek körülötte szanaszét. És valami, ami mintha… Ó, Jézus Krisztus. Majdnem elhánytam magam, amikor megláttam azt a szart. El kellett fordulnom. A füsttől eltekintve tiszta nap volt, de még a korai órákban jártunk, úgyhogy fülledt, párás volt a levegő. „Hol vagyunk? Mi történik itt?” – mondogattam, újra meg újra. Soha az életben nem éreztem ilyen kibaszottul idegennek mindent. Rosszabb volt, mint a legrosszabb LSD-tripem. Aztán megláttam valamit, ami úgy nézett ki, mint egy felszállópálya, mellette meg egy hangárt. A hangár közelében egy overallos nő úgy sétálgatott egy lóval az oldalán, mintha mi sem történt volna, mintha ez az egész kurvára mindennapos esemény lenne. Arra gondoltam: ez egy rémálom. Nyilván álmodom, ez nem lehet igaz. Teljesen révülten álltam ott, miközben a billentyűsünk, Don Airey visszarohant a buszhoz, előkapott valahonnan egy kis poroltót, aztán leugrott a járműről, és ráirányította a készüléket a lángokra. Hasztalan volt: csak szörcsögött és csöpögött. Közben Sharon próbálta megszámolni, hogy megvan-e mindenki, de a csapat szétszóródott a mezőn. Mindenki a lángokra mutogatott, zokogott és jajveszékelt. Közben sikerült kivennem egy garázs maradványait a lángok között. De mintha két kocsi állt volna odabent. Valami belecsapódott. És akármi is volt, az tépte a lyukat a turnébuszunk tetejébe, sőt kidöntötte a mögötte álló fáknak is legalább a felét. Sharon odament Donhoz – „El-Doom-O”-nak[lxxvi] hívtuk, mert mindig a legrosszabbra számított –, és azt kiabálta: „Mi történt? Mondd már meg, hogy mi a fasz történt!” De Don csak kuporgott a földön, és nem tudott megszólalni. Így hát Sharon odafordult Jake Duncanhez, a turnémenedzserünkhöz, aki Skóciából jött. Ő sem tudott mondani semmit. A következő emlékem az, hogy Sharon leveszi a cipőjét, és elkezdi ütni vele Jake fejét. – Hol van Randy és Rachel? Hol van Randy és Rachel? Jake csak annyira volt képes, hogy a lángok felé mutasson. – Nem értem – mondta Sharon. – Nem értem! Én sem értettem. Senki nem szólt, hogy: „Ja, Ozzy, mintegy mellesleg, úton Orlandóba meg fogunk állni egy leesburgi buszdepónál, hogy megjavíttassuk a légkondit.” Senki nem szólt, hogy: „Ja, és Ozzy, mintegy mellesleg, a buszdepó egy lakópark része, amihez tartozik egy

kifutópálya is.” Senki nem szólt, hogy: „Ja, és igen, a sofőröd, aki egész éjjel ébren volt és kokszolt, mint az állat, nos ő egyébként pilóta, akinek lejárt az egészségügyi alkalmasságija. Kérés nélkül kölcsönveszi majd valakinek a gépét, aztán amíg te alszol, elviszi egy kis sétarepülésre a szólógitárosodat és a sminkesedet a turnébusz fölé, majd zuhanórepülésben belecsapja a repülőt a járműbe.” Senki nem szólt semmi ilyesmiről. Ebben a pillanatban tüzet fogott a garázs melletti ház, én pedig gondolkodás nélkül – még mindig félrészegen, fecskegatyában – rohanni kezdtem felé, hogy megbizonyosodjak róla, senki nincs odabent. Amikor az ajtóhoz értem, kopogtam, vártam két másodpercet, majd berontottam. A konyhában egy vén szivar épp kávét főzött. Majdnem leesett a székéről, amikor meglátott. – Ki a franc vagy te? – mondta. – Takarodj a házamból! – Tűz van! – ordítottam rá. – Kifelé! Kifelé! Az ürge nyilván teljesen őrült volt, ugyanis felkapott egy partvist a sarokból, és megpróbált kituszkolni vele. – Kifelé a házamból, te gazember! Gyerünk már, mocsadék! – BASSZA MEG, KIGYULLADT A KIBASZOTT HÁZA! – KIFELÉ! KIFELÉ, AZ ÚRISTENIT! – KIGYULLADT A… Ekkor esett le, hogy a pasas töksüket. Azt sem hallotta volna, ha az egész kibaszott bolygó felrobban. Nyilvánvalóan nem hallott egy szót sem abból, amit az a félcédulás, hosszú hajú, alsógatyás angol mondott neki. Nem tudtam, mit tegyek, úgyhogy átrohantam a konyha másik oldalára, ahonnan egy ajtó nyílt a garázsba. Kinyitottam, és az egész kibaszott szar leszakadt a zsanérokról a tűz erejétől. Ezután már nem mondta az öreg, hogy takarodjak a házából. A teljes történetet csak jóval később ismertük meg. A buszvezetőt Andrew C. Aycocknak hívták. Hat évvel korábban súlyos helikopterbalesete volt az Egyesült Arab Emírségekben. Ezután a Calhoun ikreknek kezdett dolgozni, azoknak a country-zenészeknek, akiknek a szállítási cége a mi turnénkon is intézte az utaztatást. Amikor megálltunk a buszdepónál, hogy megszereljék a légkondit, Aycock úgy döntött, hogy megint szerencsét próbál a levegőben, és kérdés nélkül elvitte egy cimborája gépét. Don és Jake ment föl vele először. Minden rendben ment: a felszállás és a landolás is zökkenőmentesen zajlott. Aztán jött Randy és Rachel köre. Van róluk egy fotó, amin a gép mellett állnak, közvetlenül a felszállás előtt. Mindketten mosolyognak. Egyszer láttam, de soha többet nem tudtam ránézni. Mesélték, hogy Rachel csak azután egyezett bele a repülésbe, hogy Aycock megígérte: semmilyen trükköt nem csinál, amíg fent vannak. Nos, ha tényleg ezt ígérte, pont akkora hazug geciláda volt, mint amekkora holdkóros kokós, ugyanis akik lent álltak, mind azt mondják, hogy kétszer vagy háromszor húzott el a turnébusz fölött, mielőtt a szárny ledarálta a tetőt néhány centire attól a helytől, ahol Sharonnal aludtunk. De a legbetegebb az egészben az – és efelett még most, közel harminc évvel később sem tudok napirendre térni –, hogy a csávó éppen egy elég kemény válási procedúra közepén volt, és a felesége, akitől éppen vált, ott állt közvetlenül a busz mellett, amikor belecsapta a repülőt. Az egyik turnéállomáson vette fel, hogy hazavigye. Hazavigye? A nőt, akitől éppen vált? Később elég sokat beszéltek az emberek arról, hogy meg akarta ölni a csajt, de hát ki a fasz tudhatja? És akármit is akart csinálni, annyira alacsonyra ereszkedett, hogy ha sikerül is elkerülnie a buszt, a fákba biztosan belerepül mögötte. Don az egészet végignézte.

Sajnálom őt, mett rettenetes látvány lehetett. Amikor a szárny eltalálta a buszt, Randy és Rachel kirepült a szélvédőn, vagy legalábbis nekem ezt mondták. Aztán a szárnyaszegett gép belevágódott a fákba, onnan beesett a garázsba, és felrobbant. A tűz olyan nagy volt, hogy a rendőröknek a fogak alapján kellett azonosítani a halottakat. Még most sem szeretek beszélni erről, sőt rágondolni sem. Ha ébren lettem volna, ott ülök azon a kibaszott gépen, ez nem is kérdés. Magamat ismerve, bebaszva nyomtam volna a tótágasokat meg a hátraszaltókat a szárnyon. Azt viszont nem értem, Randy miért ment föl. Gyűlölt repülni. Pár héttel korábban egy bárban iszogattam vele Chicagóban. Pont egy tíznapos szünet következett a turnéban, és azt kérdezte tőlem, mennyi időbe telne elvezetnie New Yorkból Georgiába, ahol folytattuk a koncertezést. Visszakérdeztem, hogy mi a faszért akarna autóval menni New Yorkból Georgiába, ha egyszer létezik a repülőgép nevű találmány. Azt felelte, hogy betojt, miután az Air Florida gépe belecsapódott egy washingtoni hídba pár nappal korábban, és hetvenhat ember meghalt a balesetben. Szóval Randy nem az a típus volt, aki nekiáll bohóckodni egy szaros négyüléses vacakban. Még egy nagy légitársaság tulajdonában lévő utasszállítóra sem akart felszállni. Valami furcsa, megmagyarázhatatlan dolog történt aznap reggel, mert Rachel sem szerette a repülőket. Gyenge volt a szíve, úgyhogy aligha akart kipróbálni egy dugóhúzót. Sokan mondják, hogy „ó, bebasztak, aztán szórakáztak, tipikus rocksztárok”, ezért szeretném egyértelművé tenni: Rachel az ötvenes évei végén járt, és szívbetegséggel küzdött, Randy pedig nagyon higgadt srác volt, és félt a repüléstől. Teljesen érthetetlen az egész. Mire a tűzoltók kiértek, a lángok már maguktól elaludtak. Randy elment. Rachel elment. Nagy sokára felvettem valami ruhát, és kiemeltem egy sört a maradékból, amit a turnébusz hűtőjében találtam. Nem tudtam kezelni a helyzetet. Sharon közben fel-alá rohangált, és telefont keresett, mert fel akarta hívni az apját. Aztán megjöttek a rendőrök is, igazi régi vágású zsernyákok. Nem voltak túl szimpatikusak. – Ozzy Ozz-Burn, he? – mondták. – A denevérevő őrült. Bejelentkeztünk egy Hilco Inn nevű lyukba Leesburgben, és megpróbáltunk elrejtőzni a sajtó elől, amíg a rendőrök tették a dolgukat. Közben viszont fel kellett hívnunk Randy mamáját és Rachel legjobb barátnőjét, Grace-t. Szörnyű volt. Mindannyian el akartunk húzni a faszba Leesburgből, de maradnunk kellett, amíg a papírmunka el nem készült. Egyikünk sem tudott napirendre térni a történtek felett. Az egyik percben még olyan volt minden, mint a mesében, a következőben meg rút és tragikus fordulatot vettek az események. „Tudod mit? Szerintem ez annak a jele, hogy nem szabad tovább csinálnom” – mondtam Sharonnak. Idegileg és fizikailag is teljesen a padlón voltam, hívni is kellett egy orvost, hogy telenyomjon nyugtatóval. Sharon sem érezte magát sokkal jobban. Szörnyű állapotban volt szegény. Némi enyhülést csak egy üzenet hozott, amit az AC/DC-től kaptunk. Az állt benne: „Ha bármiben tudunk segíteni, szóljatok.” Nagyon sokat jelentett ez nekem, és örökké hálás leszek érte. Akkor tudod meg, hogy kik a barátaid, amikor szar kerül a ventilátorba. Az AC/DC tagjai persze valószínűleg tökéletesen átérezték, min megyünk keresztül, hiszen csak néhány év telt el azóta, hogy az énekesük, Bon Scott alkoholmérgezés következtében szintén tragikusan fiatalon elhunyt. A baleset utáni reggelen felhívtam a nővéremet, Jeant, aki elmesélte, hogyan értesült az anyám a történtekről: épp a buszon ült, amikor meglátott egy újságosstandon egy lapot azzal a főcímmel, hogy „OZZY OS-BOURNE – HALÁLOS REPÜLŐSZERENCSÉTLENSÉG”. Szegény öreg mutter teljesen megrémült.

Kicsivel később aztán visszamentem a lakóparkhoz Randy sógorával. A bumerángformájúra gyűrődött busz még mindig ott állt a garázs maradványai mellett. Akkor láttam meg benn a sarokban, a hamu és a kőtörmelék kellős közepén annak a Gibson-pólónak egy kis darabját, amit Randy viselt a halálakor. Semmi más nem maradt belőle, csak a logó. Nem akartam elhinni, annyira kísérteties volt. Közben a hotel előtt megjelentek a kölykök. Észrevettem, hogy néhányuk olyan Diary of a Madman-es tréningruhát visel, amit a turnéra csináltattunk, úgyhogy megkérdeztem Sharont: „Ezeket nem áruljuk, ugye?” Amikor mondta, hogy nem, odamentem az egyik gyerekhez, és megkérdeztem: – Honnan szerezted ezt a tréningruhát? – Hát a buszról – felelte. Kibaszott zabos lettem. Majdnem letéptem a fejét. Végül aztán elkészült a papírmunka – az egyetlen drog, amit Randy szervezetében találtak, a nikotin volt –, és a rendőrök elengedtek minket. Gondolom, örültek is, hogy elhúzunk. Ezután végig kellett csinálnunk két temetést egy hét alatt, ami kibaszott embert próbáló volt, főleg Sharonnak, mert ő rettenetesen szenvedett. Még a ›Diary of a Madman‹-t sem tudta meghallgatni utána évekig. Randyt a Burbanki Első Lutheránus Templomban ravatalozták fel. Én voltam az egyik koporsóvivő. Az oltár körül mindenütt Randy hatalmas fotói álltak. Arra gondoltam, hogy alig pár napja még együtt ültem vele a turnébuszon, és őrültnek neveztem, amiért egyetemre akart menni. Borzasztóan éreztem magam. Randy volt az egyik legjobb srác, akit valaha is ismertem. És azt hiszem, bűntudatom is volt, mert ha nem lett volna a zenekarom tagja, nem is halt volna meg. Nem tudom, Randy édesanyja hogy élte túl a temetést. Nem akármilyen asszonynak kellett lennie hozzá, hiszen a kicsi fia halt meg. Delores ráadásul elvált, úgyhogy a gyerekei jelentettek a számára mindent, és Randy nagyon szerette – vagyis inkább egyenesen odavolt érte. Még évekkel később is szörnyen éreztük magunkat Sharonnal, amikor Dee-vel találkoztunk. Mégis, mit mondhat ilyenkor az ember? Egy szülő legszörnyűbb rémálma válik valóra, amikor így veszíti el a gyerekét. A szertartás után autókonvojban mentünk át Burbankből San Bernardinóba, ami körülbelül egyórás úr. Randyt egy Mountain View nevű temetőben helyezték örök nyugalomra, ahol a nagyszülei is feküdtek. Ott és akkor megfogadtam, hogy a halála évfordulóján minden évben küldeni fogok virágokat, és a legtöbb eskümmel ellentétben ezt meg is tartottam. Viszont soha nem mentem vissza a sírjához. Egyszer azért szeretném még meglátogatni, mielőtt csatlakozom hozzá odaát. Rachel búcsúztatása a szöges ellentéte volt Randyének. Valahol Los Angeles déli részén, egy feketék által látogatott templomban tartották, ahova Rachel rendszeresen eljárt. A szertartás alatt a megjelentek gospeleket énekeltek, meg a földre vetették magukat, és azt kiabálták: „Jézus szeret, Rachel!” Végig arra gondoltam: mi a fasz ez az egész? Egy ilyen afroamerikai temetés kifejezetten vidám esemény. Ott nincsen búslakodás. Egy héttel később hivatalos voltam David Letterman show-jába. Iszonyat szürreális élmény volt. Alighogy leültem, és a banda abbahagyta a zenélést, Dave azt mondta: – Vágjunk a közepébe, Ozzy. Úgy hallottam, hogy leharaptad egy… Nem akartam elhinni, hogy erről akar beszélni. – Ó, ne – mondtam. De már túl késő volt. Dave egyébként nagyon jó fej volt, kedvesen és szimpatikusan viselkedett, csak én nem voltam megfelelő hangulatban a denevéres sztorihoz. A sokk bizarr dolog, és a temetéseket is nehéz volt végigcsinálni.

Az interjú végén aztán azt mondta: – Tudok róla, hogy nemrégiben személyes és egyben szakmai tragédia ért. Hogy őszinte legyek, meg is lepődtem, hogy nem mondtad le a fellépésedet itt nálunk, és ezért szeretném is kifejezni a nagyrabecsülésemet. Tudom, hogy szeretnél pár szót szólni ezzel kapcsolatban, úgyhogy parancsolj. – Csak annyit tudok mondani, hogy két nagyszerű embert vesztettem el – mondtam, azon igyekezve, hogy el ne sírjam magam. – De ez nem fog megállítani, mert az én életem a rock 'n' rollról szól, a rock ‘n’ roll pedig az embereknek szól, és én szeretem az embereket. Az én életem erről szól. Folytatni fogom, mert Randy is így szeretné, akárcsak Rachel. Nem fogok megállni, mert a rock 'n' roll elpusztíthatatlan.[lxxvii] Ha egy kicsit elszálltnak tűnik ez a szöveg, az azért van, mert csaprészeg voltam. Ez volt az egyetlen módja, hogy működőképes maradjak. Privátban már nem voltam ennyire biztos benne, hogy a rock 'n' roll elpusztíthatatlan. „Nem szabad tovább csinálni – mondogattam Sharonnak. – Adjuk fel.” De ő rá se rántott: „Nem, dehogy adjuk fel. Neked ezt kell csinálnod, Ozzy. Semmi sem állít meg minket.” Ha nem mondja ezt el nekem néhányszor akkoriban, biztos, hogy soha többet nem állok színpadra. Nem tudom, ki kezdett el telefonálgatni, hogy találjunk egy új gitárost. Sharon teljesen szétcsúszott, és összezavarodott, úgyhogy talán Los Angelesből, az apja irodájából szervezték meg a dolgot. Végül azonban úgy alakult, hogy a keresgélés egész jól elterelte a gondolatainkat a történtekről. Emlékszem, felhívtam többek közt Michael Schenkert is, azt a német srácot, aki az UFO-ban játszott. Azt mondta: „Megteszem neked ezt a szívességet, de kérek egy privát repülőt, meg ezt, meg azt, meg amazt.” Mondom neki erre: „Miért szabsz feltételeket már most? Csak segíts megcsinálni a következő koncertet, és akkor megbeszéljük.” De ő csak mondta tovább: „Erre van szükségem, az kell”, úgyhogy végül azt feleltem neki: „Tudod mit? Baszódj meg.” Egyébként Schenker nem komplett, úgyhogy nem rovom ezt fel neki. Az első beugrásunk Bernie Tormé lett, egy magas, szőke ír srác, aki Ian Gillan zenekarában játszott. Lehetetlen helyzetbe került azzal, hogy át kellett vennie Randy helyét, de mindent megtett, és hatalmas segítséget jelentett számunkra. Annak ellenére, hogy egyből a mély vízbe dobtuk, zseniális munkát végzett azon a néhány estén, amíg velünk volt, mielőtt visszatért stúdiózni a saját zenekarához. Utána Brad Gillist vettük fel a Night Rangerből, és ő velünk is maradt a turné végéig. Őszintén mondom: lövésem sincs, hogyan csináltuk meg azokat a bulikat Randy halála után. Mindannyian sokkos állapotban voltunk. De azt hiszem, jobb volt úton lenni, mint otthon ülni, és arra a két hihetetlen emberre gondolni, akiket elvesztettünk, meg arra, hogy már soha nem kapjuk vissza őket. Néhány héttel Randy halála után megkértem Sharon kezét. „Ha kisülhet valami jó abból a rengeteg szarságból, ami ezen a turnén történt velünk, az az, hogy feleségül veszlek” – mondtam neki. Igent mondott, úgyhogy gyűrűt húztam az ujjára, és kitűztük az esküvő időpontját. Aztán kijózanodtam, és meggondoltam magam. Rettegtem újra belevágni azok után, ami Thelmával történt. De végül felülkerekedtem a félelmeimen, mert szerelmes voltam Sharonba, és tudtam, hogy nem akarok mást. Úgyhogy pár hét múlva megint megkértem a kezét. – Hozzám jössz? – kérdeztem. – Baszódj meg. – Kérlek…

– Nem. – Kérlek… – Na jó, akkor igen. Ez ment hónapokig. Több eljegyzésünk volt, mint ahány vendég a legtöbb ember esküvőjén megjelenik. Az első alkalom után általában már Sharon fújta le a dolgot. Egyszer például épp egy megbeszélésre mentünk Los Angelesben, amikor kidobta a gyűrűt a kocsi ablakán, mert előző éjjel nem mentem haza. Én meg fogtam magam, és vettem neki egy másikat. Aztán bebasztam, és elhagytam, de erre csak akkor jöttem rá, amikor már előtte térdeltem. Úgyhogy ez eleve veszett fejsze nyele volt. Pár nappal később azonban megint vettem neki egy gyűrűt, és újból eljegyeztem. Aztán megint elbasztam. Épp egy 24 órás tivornyából mentem haza, és valami temető mellett vezetett az utam. Ott volt egy frissen ásott sír, egy csomó virággal a tetején. Gyönyörű virágok voltak, úgyhogy lenyúltam őket, és odaadtam Sharonnak a csokrot, amikor hazaértem. Annyira meghatódott, hogy kis híján elsírta magát. Aztán egy pillanatra fel is zokogott, és azt mondta: „Ó, Ozzy, és még egy üzenetet is írtál hozzá! Milyen édes vagy!” Hirtelen átvillant az agyamon: Miféle üzenet? Nem emlékeztem rá, hogy írtam volna üzenetet. De már késő volt. Sharon felnyitotta a borítékot, és kihúzta belőle a kártyát. Az állt rajta, hogy „Hőn szeretett Harrynk emlékére”. Még egy kibaszott gyűrű az ablakban. Meg egy szép, méretes monokli a szemem alatt. Végül tizenhétszer kértem meg a kezét. Követni lehetett volna hazáig az elszórt gyűrűk alapján. És egyik sem volt ám olcsó darab. Bár az is igaz, hogy az idő előrehaladtával egyre olcsóbbak lettek. Aztán alighogy aláírtam a faszom-se-tudja-milyen-határozatot, ami hivatalossá tette a válásomat Thelmától, Sharon bejelentette, hogy július 4-én lesz az esküvőnk, mert így legalább nem fogom elfelejteni a házassági évfordulókat. – Legalább nem május I-je – feleltem. – Miért? – Mert Thelma azt a napot választotta, hogy ne felejtsem el a házassági évfordulókat. Ahogy kezdtek komolyra fordulni a dolgok Sharonnal, egyre szigorúbb szemmel nézte, amit a kokainnal műveltem. A piával nem volt baja, de kokszról szó sem lehetett. És az a tény még tovább rontott a helyzeten, hogy az őrült buszvezetőnk éppen be volt kokózva, amikor megölte Randyt és Rachelt. Akárhányszor a cucchoz nyúltam, le lettem baszva, úgyhogy végül elkezdtem dugdosni előle. De ebből csak még több baj származott. Egyszer a Howard Hughes-ház egyik bungalójában voltunk, és vettem egy eightballt[lxxviii] – egynyolcad unciányi kokót – a díleremtől. – Ez ki fog ütni – mondta a csávó. Amikor visszaértem a bungalóba, az volt az első dolgom, hogy odamentem a könyvespolchoz, és elrejtettem a műanyag tasakot egy kemény borítós könyvben. „Alulról a harmadik polc, jobbról a hatodik könyv” – mondogattam magamnak, hogy el ne felejtsem. El akartam tenni valami különleges alkalomra, de aznap éjjel pont szarul voltam, ahogy tisztult a szervezetemből a cucc, úgyhogy elhatároztam: tolok egy kicsit. Meggyőződtem róla, hogy Sharon elaludt, és lábujjhegyen kilopakodtam a hálóból. Odamentem a könyvespolcokhoz, kiszámoltam három polcot felfelé és hat könyvet balra, majd kinyitottam a regényt. A kokó sehol.

Bassza meg. Talán a hatodik polc alulról, és a harmadik könyv balról? A kokó sehol. Kilopakodtam a bungalóból, és bekopogtam Tommy szobájának ablakán. „Psssszt! – suttogtam. – Hé, Tommy! Ébren vagy, öregem? Nem találom azt a kibaszott kokszot.” Amikor másodszor is elismételtem a kérdést, csattanást hallottam magam mögött. Sharon csapta ki a bungalónk ablakát. – EZT KERESED, TE KÖCSÖG DROGOS? – ordította, és kiürítette a kokós zacskót egy papírlapra. – Sharon – mondtam. – Nyugalom! Ne csinálj semmi őrül… De ebben a pillanatban fújt egyet, és szétpöffentette a kokót a kertben. Mielőtt még bármit is tehettem volna, előőgyelgett Sharon dán dogja a kennelből, és nekiállt felnyalni a kokszot a fűből. Úgy lefetyelte, mintha életében nem kóstolt volna ilyen jó dolgot. Mondtam is magamnak: ennek nem lesz jó vége. Ebben a pillanatban a kutya segge kidudorodott, és – BOJNG! – szart egy kurva nagyot. Életemben nem láttam még ekkora fost, egészen a kerti szökőkútig elfolyt. Aztán a kutya megindult. Ez a dán dog egy kibaszott nagydarab állat volt, úgyhogy amikor futkározott, mindig okozott némi kárt, például letaposta a virágágyásokat, kikaparta a növényeket, megfogazta a kocsikat, akkor pedig három napig meg sem állt, csak nyomult lógó nyelvvel, és folyton készenlétben tartotta az ülepét. Mire a kokó hatása elmúlt, bizisten fogyott a dög vagy két kilót. És rá is kattant egy kicsit a jó öreg fehér porra. Folyton azon igyekezett, hogy kiszagolja, merre lehet. Hawaii-on keltünk egybe, útban egy japán koncertre. Kis szertartás volt Maui szigetén. Don Arden is megjelent, de csak azért, mert alá akart íratni Sharonnal néhány papírt. A mutterom és Jean nővérem is eljött, a tanúm pedig Tommy lett. Az volt a vicc benne, hogy amerikai esküvő lévén vérvételre kellett mennünk, mielőtt megkaptuk az engedélyt. Mit mondjak, nem lettem volna meglepve, ha a laboros csávó visszahív, és azt mondja: „Mr. Osbourne, úgy tűnik, találtunk némi vért az alkoholjában.” Rengeteget vedeltünk amúgy azon az esküvőn is, és akkor még nem beszéltünk arról a hét üveg Hennessyről, ami a tortánkba került. Ha megfújattak volna valakivel egy szondát, miután evett belőle egy szeletet, az tuti, hogy börtönbe kerül. Én pedig még egy kis jófajta füvet is szívtam. A helyi díler csak úgy hívta: „Maui káprázatos”. A legénybúcsú egy vicc volt – úgy szétcsaptam magam a hotelban, hogy ki kellett hagynom. Készült is rólam egy fotó, ahogy ott fekszem kiütve, miközben körülöttem mindenki készen áll az indulásra. Kibaszott nagy klasszikus az a kép. A nászéjszaka pedig még ennél is rosszabbul sikerült: még csak a szobába se sikerült visszamennem, hogy az új feleségemmel töltsem az éjszakát. Hajnali ötkor a hotel vezetőjének fel kellett telefonálnia a lakosztályba azzal, hogy: „Legyen szíves lejönni a férjéért. Itt alszik a folyosón, és nem férnek el tőle a takarítónők.” Azután, hogy majdnem képen hugyoztam a jövendőbeli apósomat, nem hívott többé Ozzynak. Helyette elkezdett „Zöldség”nek szólítani. Például: „Baszódj meg, Zöldség” vagy „Dögölj meg, Zöldség” vagy „Takarodj a házamból, de most azonnal, Zöldség”. Meg tudtam érteni, hogy a csávó zabos rám, hiszen senki nem szereti, ha húgy spriccel felé, de ezt azért túlzásnak tartottam. Ugyanakkor ez semmi nem volt ahhoz képest, ahogyan Sharonnal beszélt. El nem tudom képzelni, milyen lehet, amikor a saját apád mond olyan kibaszott geciségeket, de Sharon állta a sarat. Hihetetlenül kemény tudott lenni és azt hiszem, hozzá is szokott már. Legtöbbször inkább én basztam fel az agyam. Ültem ott, és azt kérdeztem magamtól: hogy lehet képes egy emberi lény ilyen szarságokkal előállni? Arról nem is beszélve, hogy a saját vérének mondta ezt. A

létező legaljasabb dolgokat vágta a fejéhez, annál mélyebbre nem is lehet süllyedni, ahova neki sikerült. Aztán egyszer csak azt vette észre az ember, hogy megint jóban vannak. Sharont így nevelték, ezért is lett olyan szélsőséges személyiség. De nekem pont egy ilyen emberre volt szükségem, ugyanis ő szembe tudott szegülni velem. A helyzet az, hogy velem szembeszállni semmiség volt ahhoz képest, hogy milyen volt az apjának nekimenni. Ami végül Sharon és az örege között történt, az egyszerűen tragikus. Akkoriban túl sokat piáltam és drogoztam ahhoz, hogy tudjam, pontosan mi is történt, ma pedig már nem szeretnék erről túl sokat beszélni. Annyit tudok, hogy Sharon rájött: Don egy nála is fiatalabb csajjal kavar, így aztán elhagytuk a Jet Recordsot. Ettől Don teljesen begazolt, úgyhogy 1,5 millió dollárt kellett fizetnünk neki, hogy kivásároljuk a szerződésünket, és így elérjük, hogy ne vigyen minket csődbe az újabb és újabb perekkel. Mindig is voltak súlyos nézeteltéréseik, de addigra kezelhetetlenné vált a szituáció. Végül odáig fajult a dolog, hogy már szóba sem álltak egymással, és ez így is maradt csaknem húsz évig. Ha valami jó származott ebből a szituációból, az az, hogy felvettünk annyi kölcsönt, amennyit csak tudtunk, és kivásároltuk az összes szerződésemet, hogy senkinek ne legyen hatalma felettünk. Emlékszem, Sharon hogy nyomult: elment például az Essex Musichoz tárgyalni, és azt mondta: „Oké, mennyit kérnek, hogy lekopjanak a faszba? Ronda idők jönnek, mert nem vagyunk hajlandók tovább szórakozni. Csak mondjanak egy összeget, és mi fizetünk.” Egy héttel később megvolt a saját lemezkiadó cégem. Don talán tényleg zöldségnek tartott, de attól a perctől kezdve, hogy Sharon kivásárolta tőle a szerződésemet, folyamatosan azon ügyködött, hogy visszaszerezze – mégpedig általában úgy, hogy megpróbálta tönkrebaszni a házasságunkat. Ha akart, nagyon rafinált tudott lenni az apósom. Egyszer például a Beverly Hills Hotelban szálltunk meg Sharonnal, és kibéreltünk egy nagyon hivalkodó, fehér Rolls Royce Cornice-t, hogy azzal furikázzunk a városban. De aztán bebasztam, rettenetesen összevesztünk valamin, és Sharon bejelentette, hogy visszamegy Angliába, majd le is lécelt. Nem túlzok: két perccel azután, hogy kisétált az ajtón, csörgött a telefon. Don volt az. „Beszélnünk kell, Zöld… őőő, Ozzy – mondta. – Sürgős.” Így visszagondolva már biztos vagyok benne, hogy volt egy embere a hotel előtt, aki kifigyelte, hogy Sharon egyedül megy el a Rolls-szal. Másképpen honnan is tudhatta volna, hogy egyedül vagyok? Nekem persze a legutolsó vágyaim közé tartozott, hogy beszéljek vele, de nem mondhattam nemet. Fenyegető alak volt, a pletykák szerint egy csőre töltött pisztolyt tartott az íróasztala fiókjában. Szóval Don átjött, és előadta a létező legundorítóbb dolgokat a feleségemről. Soha nem hallottam nagyobb gusztustalanságokat. Embertelen volt, amit levágott. És a saját lányáról beszélt. Végül aztán megállt, vett egy levegőt, és azt kérdezte: „Tudtál te erről, Ozzy? Tudtad, hogy valójában milyen is a feleséged?” Nyilván arra számított, hogy bekattanok, elhagyom Sharont, visszatérek a Jet Recordshoz, és minden elölről kezdődik. De nem adtam meg neki ezt az örömöt. Nem volt hozzá joga, hogy feljöjjön a szobámba, és levágja ezt a gusztustalan, szar, szemét dumát a feleségemről. Egy kibaszott szavát sem hittem el. Különben is, bármi rosszat tett Sharon, nem lehetett rosszabb annál, amit én tettem. És egészen biztosan nem volt közel sem olyan rossz, mint amit Don művelt. Én azonban úgy gondoltam, hogy a legjobban azzal baszhatom fel az apósom agyát, ha úgy teszek, mintha nem tartanám nagy ügynek az egészet. – Igen, Don – mondtam. – Tudok mindent Sharonról. – Tényleg? – Aha.

– És? – És mi, Don? Szeretem őt. – Ha semmissé akarod tenni a házasságotokat, bármikor el tudjuk intézni. – Kösz, nem, Don. Soha nem tudtam elhinni, hogy mi mindenre volt képes a fickó a családja ellen. Évekkel később például rájöttünk, hogy amikor még ő menedzselt, sőt már előtte is, Sharonnal fedezte magát. Minden cége, bankkártyája, számlája és kölcsöne Sharon nevén volt. Don papíron lényegében nem is létezett, tehát ha nem fizette a tartozásait, nem lehetett beperelni. És ebbe bele kellett érteni az adózást is, amit egyszerűen figyelmen kívül hagyott – Angliában és Amerikában is. Azaz, úgy hagyta nagy szarban a lányát, hogy ő erről még csak nem is tudott. Aztán Sharon egy napon minden előzetes bejelentés nélkül kapott egy levelet az IRS-től, amiben az állt, hogy tartozik nekik, és nem is kevéssel. Mire összeadták az összes kifizetetlen adóját, a kamatokat és a büntetéseket, az összeg már hét számjegyűre rúgott. Don kurvára kisemmizte. „Nem tudom, milyen fából faragták az apádat – mondtam neki. – Én ilyet nem tudnék tenni a gyerekeimmel.” Sharon piszok zabos lett, amikor meglátta azt az adókövetelést. Végül azt mondtam: „Nézd, akármennyit kell is kicsengetned, fizesd ki, mert én egy napig sem akarok úgy élni, hogy ez a szarság itt lebeg a fejünk fölött. Nem bújhatsz ki az adózás alól, úgyhogy inkább intézd el a dolgot, aztán majd visszaveszünk a kiadásainkból, és odafigyelünk egy kicsit.” Az ilyesmi egyébként gyakran megtörténik a zenebizniszben. – Hallottam például, hogy amikor Sammy Davis Jr. meghalt, hétmilliós adótartozást hagyott a feleségére, aminek a visszafizetése egy örökkévalóságba telt. És az égvilágon semmit nem tehet ellene az ember azonkívül, hogy megacélozza az akaratát, és mélyen a zsebébe nyúl. Mindazonáltal megérte keresztülmenni az összes szarságon Donnal annak érdekében, hogy szabad legyek. Egyik pillanatról a másikra azt tehettem, amit csak akartam, nem számított, ő mit mond. Egyszer például összefutottam New Yorkban az ügyvédemmel, Fred Asisszal. Nagyszerű srác, katona volt korábban. Mondta, hogy később egy másik kliensével, a Was (Not Was) nevű zenekarral van találkozója, és a tagok a hajukat tépik, mert az énekesük nem jelent meg a stúdióban egy felvételhez. – Beugrom helyette, ha gondolod – mondtam félig viccesen. Fred viszont komolyan vette. – Oké, megkérdezem őket – felelte. Nemsokára ott álltam egy New York-i stúdióban, és a ›Shake Your Head‹ című dalban rappeltem. Jót szórakoztam, főleg, amikor meghallottam a végleges változatot, amiben már szerepelt egy csomó tüzes kis fiatal háttérvokalista pipi is. A mai napig szeretem azt a dalt. Vicces, mert mindig is csodáltam a Beatlest, amiért rágógumi- poppal kezdték, és lemezről lemezre egyre keményebbek lettek. Én meg ezzel a húzással épp az ellenkező irányba mentem. A teljes sztorit azonban csak évekkel később ismertem meg, amikor megszálltam a nyugat-hollywoodi Sunset Marquis Hotelban, és Don Was is éppen ott tartózkodott. A srác addigra a zeneipar egyik legnevesebb producere lett, és a Was (Not Was) is nagyon befutott. Odaloholt hozzám, és zihálva így szólt: – Ozzy, el kell mondanom valamit arról a dalról, amit együtt csináltunk, tudod, a ›Shake Your Head‹-ről. Nagyon nagyot fogsz nézni. – Halljuk – feleltem. – Nos, emlékszel, hogy szerepelt benne az a rengeteg háttérénekesnő? – Igen. – Az egyikük végül a saját lábára állt, és készített pár albumot. Valószínűleg hallottál már

róla. – Mi a neve? – Madonna. Nem akartam elhinni: közös felvételt készítettünk Madonnával. Mondtam Donnak, hogy jelentesse meg újra a számot, de valamilyen okból nem tudta tisztázni az ügyet, így végül inkább újra felvettük, Madonna helyett Kim Basingerrel. Volt egyébként elég sok duettem a nyolcvanas években. A Lita Forddal közös ›Close My Eyes Foreven a top tenbe is bekerült Amerikában. Mi több: még a ›Born to Be Wild‹-ot is feldolgoztuk Miss Piggyvel, de nagy csalódottságomra ő sajnos nem jött el a stúdióba, amikor én melóztam (talán megtudta, hogy a Digbeth vágóhídon dolgoztam korábban). Nem a pénzről szólt amúgy ez az egész, egyszerűen csak jól éreztem magam. Bár az is igaz, hogy miután kivásároltuk magunkat Don Ardentől, és kifizettük az adóinkat, végre elkezdett dőlni a lé. Emlékszem, egyszer kaptam egy levelet Colin Newmantől, és miközben bontottam fel a borítékot, arra gondoltam: na, jött még egy utolsó követelés. Helyette azonban egy hétszázötvenezer dollárnyi jogdíjról szóló csekket találtam benne. Soha az életben nem volt még ennyi pénzem. Miután elváltam Thelmától, egy részem szerette volna azt mondani neki: „Ide nézz, baszd meg, remekül vagyok.” Úgyhogy vettem egy Outlands villa nevű birtokot Staffordshire- ben, nem messze onnan, ahol ő élt. Nádfedeles épületről beszélünk, és kábé az első dolgom az volt, miután beköltöztünk, hogy felgyújtottam azt a kibaszott tetőt. Ne kérdezze senki, hogy csináltam: csak arra emlékszem, hogy jött egy fütyörésző tűzoltó, azt mondta: „Egy kis bemelegítő buli, mi?”, aztán eloltotta a tüzet, és jól betintázott velem. Mondjuk, akár hagyhatta volna leégni is az egészet, mert az elszenesedett nád szaga kibaszott undorító, és soha nem is sikerült kiszellőztetni. Sharon az első pillanattól fogva gyűlölte az Outlands villát. Folyton elhúzott Londonba, és nem akart hazajönni. Én viszont félig- meddig arra számítottam, vagy inkább azt szerettem volna, hogy Thelma könnyek között felhívjon és könyörögjön, hogy menjek vissza hozzá. Ilyet soha nem tett. Egyetlenegyszer viszont felhívott, hogy elmondja: „Na, látom, megint megházasodtál, TE KIBASZOTT FASZKALAP”, aztán lecsapta a kagylót. Lassacskán azért kezdtem belátni, hogy amennyire szerettem közel lenni Jesshez és Louishoz, annyira rossz volt egy sarokra élni az exnejemtől. Egyszer még a Bulrush villát is megpróbáltam visszavásárolni. Aztán meg elkövettem azt a hibát, hogy magammal vittem Sharont, amikor a gyerekekkel találkoztam. Jól ment egyébként minden, de aztán kiraktuk őket otthon, beültünk egy hotelba egy italra, benyomtam, és szentimentális hangulatba kerültem. Azt mondtam Sharonnak, hogy soha többet nem akarok visszamenni Amerikába, hiányoznak a gyerekeim, hiányzik, hogy a Hand & Cleaver mellett éljek, és vissza akarok vonulni. Amikor nem voltam hajlandó beszállni a kocsiba és hazamenni – egyébként a könyvelőnk, Colin Newman BMW-jét arra az egy napra kaptuk kölcsön –, elvesztette a fejét. Átmászott a vezetőülésbe, sebességbe tette az autót, és padlóig nyomta a gázt. Kibaszottul megrémített. Félreugrottam az útból, és a hotel előtti pázsit felé futottam, de Sharon belehajtott a virágágyásba, és jött utánam. A kerekek feltépték a füvet, mindenfelé gyepdarabok repkedtek. És nem én voltam az egyetlen, akit majdnem megölt. Dolgozott nekem akkoriban egy Pete Mertens nevű srác, aki szintén ott volt a helyszínen. Régi iskolai barátom volt, nagyon vékony és nagyon vicces srác, aki folyton elképesztően randa, kockás dzsekikben mászkált. Na szóval, amikor Sharon a virágágyásba hajtott, Pete-nek be kellett ugrania egy rózsabokorba, hogy eltűnjön az útjából. Amikor felállt, lesöpörte a dzsekijét, és azt mondta: „Baszd meg, ez nem ér meg kétszázat egy héten. Felmondok.” (Később meggondolta

magát, és visszajött. Lehet, hogy veszélyes volt nekünk dolgozni, de legalább érdekes is, gondolom.) Végül kijött a hotel vezetője, és valaki a rendőrséget is felhívta. Addigra én már egy sövény mögött lapítottam. Sharon odajött, és az összes gyűrűjét meg ékszerét beleszórta a bokorba, majd megfordult, hívott egy taxit, és elviharzott. Következő nap ott túrtam a földet, büdösen és másnaposan, egy ötvenezret érő Tiffany-kő után kutatva. Történt még néhány vad esemény az Outlands villában, mire végre beláttam, hogy Sharonnak igaza van, és el kell költöznünk. Az egyik este például találkoztam egy nagyon komoly külsejű fickóval a kocsmában – könyvelő volt, ha jól emlékszem –, aki aztán feljött hozzám egy jointra, és kidőlt a nappaliban a kanapén. Míg aludt, én leszedtem róla a ruháit, és eltüzeltem őket. Szerencsétlen csávó reggel hatkor tökmeztelenül ébredt. Aztán odaadtam neki az egyik láncingemet, hogy menjen haza abban a feleségéhez. A mai napig röhögök, ha eszembe jut, ahogy csörömpöl a kocsija felé, és azon gondolkozik, hogy ebből hogy a faszba magyarázza majd ki magát. A másik kedvenc szórakozásom az Outlands villában az volt, hogy leborotváltam az emberek szemöldökét, míg aludtak. Higgye el mindenki, nincs viccesebb látvány, mint egy pasas szemöldök nélkül. Az emberek általában nem veszik észre, hogy a szemöldök mekkora szerepet játszik a mimikában, és hogy milyen nehéz aggódó vagy meglepett arckifejezést vágni, vagy más alapvető emberi érzést mutatni, ha nincs ott az ember fején. Bele is telik egy időbe, míg rájönnek, hogy mi a gond. Amikor először a tükörbe néznek, csak azt mondják: Atyaisten, de szarul nézek ki ma. Az egyik csávó, akivel eljátszottam ezt, egyenesen orvoshoz ment, mert nem tudott rájönni, mi a fasz van vele. Pete Mertens gyakran akaratlanul is a bűntársammá vált a részeg tréfáimban. Egyszer például karácsonykor kíváncsi lettem, milyen lehet, ha egy kutya bepiál. Úgyhogy fogtunk Pete-tel egy darab nyers húst, beletettük egy tál sherry közepébe, aztán odahívtuk Sharon Yorkshire terrierjét – ezt épp Bubblesnak hívták –, és vártuk, hogy mi fog történni. Naná, hogy Bubbles felnyalta az egész sherryt, hogy hozzáférjen a húshoz, aztán öt perc múlva keresztbe álló szemekkel botorkálni kezdett a szobában, és közben vonyított a zenére, ami épp szólt. Megcsináltuk: Bubbles totál bebaszott. Zseniális volt, egészen addig, amíg a kutya ki nem dőlt a nappali közepén. Betojtam, hogy kinyírtam, úgyhogy leszedtem az égősort a fáról, és rátekertem a testére, hogy azt mondhassam Sharonnak: baleset történt, megcsapta az áram. De hálistennek rendben volt – bár reggel elég másnaposan ébredt, és nagyon csúnyán nézett rám. Mintha csak azt mondta volna: „Tudom, mit tettél, te rohadék.” Nem Bubbles volt az egyetlen állat, aki velünk élt akkor. Tartottunk egy Sally nevű szamarat is – rendszeresen ott ült a nappaliban, és együtt nézte velem a focimeccseket –, meg egy dán dogunk és egy németjuhászunk. A legjobban arra emlékszem ezekkel az állatokkal kapcsolatban, amikor hazamentem néhány disznólábbal a hentestől. Egy bödönbe raktam őket, amit a konyhaasztalon hagytam, gondolván, jó lesz ez még egy rendes reggelibe. De Sharon egyből fintorogni kezdett, amikor belépett, és azt mondta: „Ozzy, mi a fasz ez a bűz? Es mik azok a gusztustalan izék az asztalon? Amikor megmondtam, szó szerint öklendezni kezdett. „Az ég szerelmére, Ozzy – mondta. – Én ezt nem bírnám megenni, add a kutyáknak.” Így is tettem. De alighogy bekajálták, mindkettőnek az ábrázata eltorzult, aztán az egyik elhányta magát, a másik meg körbefosta a falakat. Szegény öreg Pete Mertens végül eljutott arra a pontra, hogy nem bírta már tovább. Velünk élt akkoriban, és az őrületnek soha nem volt vége. Az utolsó cseppet az jelentette a

pohárban, amikor egy egész éjszakás vedelés után túl sok altatót nyeltem le, és kórházba kellett vinni gyomormosásra. Amikor a doki a nevemet kérdezte, azt mondtam: „Pete Mertens”, aztán el is felejtettem az egészet. De amikor Pete hónapokkal később elment egy kivizsgálásra, az orvosa behívta az irodájába, bezárta az ajtót, és azt mondta: „Nos, Mr. Mertens, ennek véget kell vetni.” Pete nem értette, mi a baja az orvosnak, a doki meg persze azt hitte, hogy Pete próbál úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Azt hiszem, az orvos még valami tanácsadásra is elküldte. Aztán végül Pete megtalálta a betegkartonját, aminek a tetejére rá volt írva, hogy „altató- túladagolás”, és kibaszottul kiakadt rám. Pete Mertens jó srác. Nagyon jó srác. Miután eljöttünk az Outlands villából, olyan sokszor költöztünk, hogy a felére nem is emlékszem. Ekkoriban derült ki, hogy a feleségem semmit nem szeret jobban annál, ha vehet egy házat, és felújíttathatja. Mivel azonban felújítani nagyon hosszú idő, mindig egy bérleményben kötünk ki, és ott várjuk, hogy készen legyen a munka. Majd három másodperccel azután, hogy beköltözünk, Sharon megunja a házat, úgyhogy eladjuk, és veszünk egy másikat – meg persze bérelünk egyet, hogy legyen hol lakni, amíg azt felújítják. Így megy ez évtizedek óta. Néha úgy érzem, hogy az összes pénzünket a nyugati félteke renoválására költjük. Egyszer megkértem Sharont, hogy számolja össze a házainkat, és az jött ki, hogy a házasságkötésünk óta eltelt 27 évben összesen 28 helyen laktunk. Mint már mondtam, Sharon eleinte nem haragudott rám a pia miatt. Viccesnek tartott, ha be voltam nyomva. Valószínűleg azért, mert általában ő is be volt nyomva. De hamarosan megváltozott a véleménye, és már a piát is majdnem olyan rossznak tartotta, mint a kokót. Azt mondta, mókás részegből dühös részeg lettem. Az alkoholizmussal kapcsolatos rengeteg probléma közül azonban az egyik éppen az, hogy általában be van rúgva az ember, amikor elmondják neki, milyen szar az, amikor be van rúgva. Úgyhogy vedel tovább. Az a vicc egyébként, hogy nem is szeretem a pia ízét. Legalábbis addig, amíg össze nem keverik valami gyümölcslével vagy más cukros szarral. Én az érzést akartam mindig. Persze szerettem meginni egy jó korsóval, de soha nem azért jártam kocsmába, hogy igyak egyet, hanem, hogy szétbasszam az agyam. Nagyon sokáig próbáltam úgy inni, mint a normális emberek. Amikor például még Thelmával éltem, elmentem egy borkóstolásra a Birmingham NEC[lxxix]-be. Karácsony körül jártunk, éppen valami vásárt tartottak. Mondtam magamnak: baszod, borkóstolás, ez úgy hangzik, mint amit a civilizált, felnőtt emberek szoktak csinálni. Másnap reggel Thelma megkérdezte: „Mit vettél?” Mire én: „Ó, semmit.” Ő meg: „Tényleg? Hát csak vettél valamit”, amire azt feleltem: „Ja, hát tényleg. Asszem, vettem pár láda bort.” Mint kiderült, száznegyvennégy ládával vettem. Annyira bekúrtam, hogy azt hittem, száznegyvennégy üveggel veszek. Aztán megjelent egy akkora teherautó a Bulrush villa előtt, mint az Exxon Valdez[lxxx], és lepakoltak róla annyi ládát, hogy minden szobát a plafonig feltölthettünk volna velük. Hónapokba telt, míg a roadokkal eltakarítottuk az összes bort. Amikor az utolsó üveget is kiürítettük, lementünk a Hand & Cleaverbe ünnepelni. Szerintem egyébként ez az egész bor-mizéria egy baromság. Elvégre akármit is mondanak a borszakértők, csak némi cukorral felütött ecet az egész. Én már csak tudom, hiszen volt egy borozóm: úgy hívtuk, Osbourne's. Micsoda egy szar hely volt. Emlékszem, egyszer megkértem az egyik beszállítót: „Figyeljen csak, mondja már meg nekem, milyen a jó bor.” Erre a nő: „Nos, Mr. Osbourne, ha ön a Blue Nunt szereti kétszáz fontért üvegenként, akkor az egy jó bor. Ha pedig a Chateau du Fasz-szopeau-t szereti kilencvenkilenc fontért üvegenként, akkor az a jó bor.” Oda se figyeltem. Akkortájt az egóm rendelte azokat a borokat: mindig a legdrágábbat választottam a listáról, csak hogy dagadjon a fejem. Aztán másnap reggel kétszáz fontos

macskajajjal ébredtem. De valamire azért rájöttem a kétszáz fontos másnaposságokkal kapcsolatban: pontosan ugyanolyanok, mint a kétfontos másnaposságok. Mindenesetre Sharon igazán csak onnantól próbálta megváltoztatni az életmódomat, hogy kiderült: teherbe esett. Épp Németországban turnéztunk akkoriban. „Azt hiszem, történt valami – mondta. – Elég szarul érzem magam egy ideje.” így hát eldülöngéltem terhességi tesztet venni, és olyan színű lett, ami azt jelzi, hogy az asszony várandós. Alig akartam elhinni, ugyanis Sharon néhány hónappal korábban elvetélt, miután megtámadta az anyja egyik kutyája. Jó nagy lebaszást kaptam egyébként emiatt, mert pont mögötte álltam, amikor a dolog történt. Hallottam, ahogy felmordul a dobermann, de ahelyett hogy előrerohantam volna leharapni a fejét – vagy tudom is én, mi a faszt kellett volna tennem –, egyszerűen kővé dermedtem. Beszari alak vagyok, ha ilyesmi történik. És azt sem tudtam, hogy Sharon terhes volt. Csak akkor mondták meg az orvosok, amikor bevittük a kórházba. Szóval nagyon nagy dolog volt, hogy az a teszt pozitív lett Németországban. – Csináljunk még egyet, csak hogy biztos legyen – mondtam. Ugyanolyan lett a színe, mint az előzőnek. – Tudod mit? – mondtam, miközben a fény felé tartottam a kis papírcsíkot. – Csináljunk még egyet, csak hogy teljesen biztosak legyünk. Végül vagy öt tesztet elhasználtunk. Emlékszem, amikor végül már teljesen biztosak voltunk, Sharon azt mondta: – Rendben, Ozzy, egyszer mondom el, úgyhogy jobban teszed, ha figyelsz. Ha csak egyszer, akár csak egyszer is kokaint hozol ebbe a házba, kihívom a rendőrséget, és börtönbe küldelek. Megértetted? A leghalványabb kétségem sem volt afelől, hogy komolyan gondolja. – Megértettem – mondtam. – És mi lesz a fegyverekkel, Ozzy? – Megszabadulok tőlük. Másnap el is adtam mindet. Tudtam, hogy soha nem bocsátanám meg magamnak, ha bármi történne a babával. Úgyhogy ennyi volt: búcsút intettem a félautomata Benellinek, amivel kinyírtam a csirkéket a Bulrush villában, és ment vele együtt az összes többi fegyverem is. A piálást viszont folytattam. Sőt még többet is ittam, mivel nem volt kokó a házban. Nem tudtam leállni. De addigra Sharon már ezzel kapcsolatban is elvesztette a türelmét. Abban a pillanatban, hogy beléptem az ajtón, rám szállt. El nem hinné senki, mennyi időt áldoztam rá, és micsoda erőfeszítéseket tettem annak érdekében, hogy legurítsak egy pohárral a háta mögött. „Leugrottam” például a szomszéd szupermarketbe, aztán elmentem az élelmiszerosztály hátuljába, ott be az ajtón a raktárba, annak a hátuljában ki az ablakon, majd átugrottam a falon, átmásztam egy sövényen, és bementem a kocsmába a túloldalon. Aztán meg, miután benyakaltam hat korsóval, végigcsináltam ugyanezt visszafelé is. A leghihetetlenebb az volt a viselkedésemben, hogy meg voltam róla győződve: teljesen normális ez így. Később elkezdtem piát csempészni a házba. Egyszer egy olyan tizenöt literes vodkás üveggel próbálkoztam, amilyet a bárokban lehet látni, de nem tudtam kitalálni, hol lehetne eldugni. Körbe- körberohangáltam a házban, keresve a tökéletes rejtekhelyet. Aztán beugrott: a sütő! Sharon soha az életben nem főzött, tehát oda soha nem is néz be – mondtam magamnak. És igazam is volt: hetekig sikerült titokban csapolnom az üveget. Csak azt mondtam Sharonnak: „Beugrott egy dalötlet. Leszaladok a stúdióba, és felveszem”, aztán öntöttem magamnak egy bögre vodkát, legurítottam, amilyen gyorsan csak tudtam, és úgy tettem, mintha mi sem történt

volna. Végül azonban rájött. – Sharon – mondtam. – Beugrott egy dalötlet. Leszaladok a… – Megtaláltam reggel a dalötletedet a sütőben – szakított félbe. – És ki is öntöttem a mosogatóba. Úgy egy héttel a sütős incidens után, 1983. szeptember 2-án megszületett Aimee a londoni St. John's Woodban található Wellington kórházban. Fényt hozott az életünkbe, de tényleg. Alig több mint egy év telt el Randy és Rachel halála óta, és éppen csak kezdtük túltenni magunkat a történteken. Aimee-nek köszönhetően volt egy vadonatúj okunk arra, hogy örüljünk az életnek. Annyira ártatlan volt, hogy ha ránézett az ember, azonnal mosolyognia kellett. Fültől fülig. De alighogy megszületett Aimee, megint útra kellett indulnunk, ezúttal a Bark at the Moon albummal, amit nemrég fejeztünk be az új gitárosommal, Jake E. Lee-vel. Sharon otthon is maradhatott volna, de az nem az ő stílusa, úgyhogy betettünk a turnébusz hátuljába egy kiságyat Aimee-nek, és úgy mentünk. Ez jót is tett neki: többet látott a világból az első születésnapja előtt, mint a legtöbben egész életükben. Csak azt sajnálom, hogy nem voltam többet józan. Fizikailag ott voltam, de fejben nem, és így rengeteg megismételhetetlen pillanatról lemaradtam, például arról, amikor először kezdett kúszni-mászni, az első lépéséről, az első szaváról. Ha túl hosszú ideig gondolok erre, beleszakad a szívem. Sok szempontból nem is Aimee apja voltam. Inkább Sharon másik gyereke, akire szintén oda kellett figyelnie. KILENCEDIK FEJEZET Betty, merre van a bár?

Valaki meg fog halni, még mielőtt a végére érünk ennek – mondtam Doc McGhee-nek a Bark at the Moon turné második éjszakáján. Doc az előzenekarunk, a Mötley Crüe amerikai menedzsere volt, egyben nagyon jó cimborám is. – Valaki? – kérdezte. – Nem hiszem, hogy egyvalaki hal meg, Ozzy. Szerintem mindannyian ki fogunk purcanni. Az alapvető probléma maga a Mötley Crüe volt. A banda akkor még javában az eredeti felállásában működött: Nikki Sixx volt a basszer, Tommy Lee dobolt, Mick Mars gitározott és Vince Neil énekelt. Kibaszott elvetemült alakok voltak, és ezt én persze kihívásként éltem meg. Akárcsak John Bonham esetében, úgy éreztem, hogy túl kell szárnyalnom őket őrültség tekintetében, máskülönben nem teszem jól a dolgomat. Csakhogy számukra meg ez volt a kihívás, úgyhogy az egész turné nonstop akciózásból állt, minden nap minden percében csináltunk valamit. A koncertek nem jelentettek gondot, azok könnyen mentek. A nehézséget az jelentette, hogy túl kellett élni a két buli közti időt. A Mötley Crüe-ben az volt a legviccesebb, hogy úgy öltöztek, mint a csajok, közben meg úgy éltek, mint az állatok. Még én is tanultam tőlük. Akárhova mentek, vittek magukkal egy jó

nagy utazóbőröndöt, amit tökig tömtek az összes létező droggal. Abban a pillanatban, hogy a koncert véget ért, a táska fedele felnyílt, és elszabadult a pokol. Éjszakánként röpködtek az üvegek, villogtak a késpengék, törtek a széklábak meg az orrok, a hotelszobákat pedig teljesen lezúzták. Ha egyenletben kéne leírni, ami ott ment, azt mondanám, téboly plusz pokoli zűrzavar szorozva káosszal. Mesélik nekem a sztorikat arról a turnéról, és lövésem sincs, hogy igazak-e vagy sem, amiket hallok. Kérdezik, hogy: „Ozzy, tényleg felszippantottál egyszer egy csík hangyát egy nyalóka nyeléről?”, és nekem fingom sincs az egészről. De simán lehet, hogy igaz. Mindennap felrántottam valamit az orromba, aminek semmi keresnivalója nem lett volna ott. Folyton magamon kívül voltam. Még Tony Dennist is sikerült belerángatni az őrjöngésbe. Egyszer megpróbált felszippantani egy csíkot, úgyhogy onnantól fogva csak „Krell kapitánynak” hívtuk – a Krell volt nálunk akkor a kokain új neve –, habár nem hiszem, hogy bármikor is megismételte volna ezt a későbbiekben. A kosztümökért felelős csaj még egy jelmezt is csinált neki, aminek a mellkasán egy „CK” logo díszelgett Superman-betűkkel. Ezt mindannyian szenzációs poénnak tartottuk. Az egyik legőrültebb éjszakánkat Memphisben éltük át. Mint mindig, abban a pillanatban elkezdődött a banzáj, ahogy befejeztük a koncertet. Emlékszem, mentem a folyosón az öltözőm felé a backstage-ben, amikor meghallottam Tommy Lee-t. – Hé, Ozzy! Ezt nézd meg, öregem! Megálltam és körülnéztem, hogy merről jöhetett a hangja. – Itt bent, pajti – mondta Tommy. – Itt bent. Belöktem egy ajtót, és meg is láttam őt a helyiség másik végében. Egy széken ült, háttal nekem. Nikki, Mick, Vince és még néhány roadie is ott álldogált a szobában, cigiztek, nevetgéltek, a buliról beszélgettek, söröztek. Tommyval szemben pedig egy meztelen csaj térdelt, és úgy szopta, mintha doktorátusa lenne cidázásból. Tommy odaintett, hogy menjek közelebb. – Hé, Ozzy! Ezt kapd ki, haver! Átnéztem a válla fölött. És akkor megláttam a farkát. Mint amikor egy csecsemő karjára bokszkesztyűt húznak. Akkora volt az a kibaszott dorong, hogy a csaj csak a harmadát tudta a szájába venni, és én még így is csodálkoztam rajta, hogy nem dudorodott ki hátul a nyaka. Soha életemben nem láttam még ekkorát. – Hé, Tommy – mondtam. – Tudsz intézni egy kört nekem is? – Ülj le, pajti – felelte. – Told le a gatyád, öregem. Megcsinál téged is a csaj, ha végzett velem. Visszakoztam. – Nem fogom elővenni az enyémet, amíg ez a monstrum uralja a szoba légterét. Az olyan lenne, mintha a horgászcsónakommal a Titanic mellé kötnék ki. Van egyáltalán engedélyed a tartásához, Tommy? Veszélyesnek tűnik. – Ó, haver, nem tudod, mit hagysz ki… oh, oh, oh, aah, uu, úúúú, áááááhhhhhhhhh… El kellett fordulnom. Aztán Tommy felugrott, felhúzta a sliccét, és bejelentette, hogy: „Menjünk enni, pajti, mindjárt éhen döglök.” Végül egy Benihana nevű helyen kötöttünk ki, egy ilyen japán kisütödében, ahol az orrod előtt, egy nagy, forró lapon készítik el a kaját. Amíg vártunk az ételre, rövideztünk és söröztünk. Aztán kaptunk egy kibaszott nagy üveg szakét is. Az utolsó emlékem az, hogy leraknak elém egy jó nagy tányér wonton levest, belapátolom, aztán teleöntöm a tányért szakéval, és egy hajtásra kiürítem.

– Aaahhh – mondtam. – Így mindjárt más. Mindenki csak bámult rám. Aztán Tommy fölállt, és azt mondta: – Baaazmeg, húzzunk innen, srácok! Ozzy mindjárt kidobja a taccsot. Ezt követően minden elsötétült. Teljesen elsötétült. Mint amikor valaki kirántja a zsinórt a tévé hátuljából. Később megtudtam a többiektől, hogy fölkeltem az asztaltól, elindultam a klozetre, és soha nem tértem vissza. A mai napig nem emlékszem rá, hogy mit csináltam a következő öt órában. Azt viszont sosem felejtem el, hogy milyen volt felébredni. Először csak a zajt hallottam: NYÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÚÚÚÚÚÚÚÚM.NYÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÚÚÚÚÚÚÚÚÚMMMM, ZZZZZZZZZZZZZMMMMMMM… Aztán kinyitottam a szememet. Még mindig sötét volt, nagyon sötét, de mindenfelé apró fénypontok villogtak. Azon járt az eszem, hogy mi a fasz történhet velem. Meghaltam, vagy mi? És még mindig a zaj: NYÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÚÚÚÚÚÚÚÚM.NYÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÚÚÚÚÚÚÚÚÚMMMMZZZZZZZZ ZZZZZMMMMMMM… Aztán megéreztem a gumi és a benzin szagát. Majd egy duda is megszólalt a fülem mellett. DÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ! Sikoltozva elgördültem onnan. Vakító fények közeledtek felém, húsz vagy harminc, és úgy világítottak, mint egy irodaépület. Mielőtt fölálltam, és rohanni kezdtem volna, egy szörnyű harsogó hangot hallottam, és egy széllöket homokot meg port vágott az arcomba. Egy tizenkét sávos autópálya közepén, az elválasztó sávon ébredtem. Hogyan és miért kerültem oda, gőzöm sem volt. Csak annyit tudtam, hogy le kell takarodnom a sztrádáról, mielőtt meghalok, és hogy pisálnom kell, mert a hólyagom majd szétrobbant. Úgyhogy vártam egy kimaradást a fényszórók áradatában, aztán átkacsáztam a hat sávon. Ahhoz még mindig részeg voltam, hogy egyenesen menjek. Végül átjutottam a túloldalra, miután a külső sávban épphogy csak elkerültük egymást egy motorossal. Átugrottam a korláton, átfutottam egy másik úton, és elkezdtem nézelődni, hogy hol tudnék pisálni. És akkor megláttam a megoldást: egy fehér autót egy pihenőhelyen. Tökéletes, gondoltam, ez legalább némileg takarni fog. Elő is vettem a farkamat, de alighogy elkezdtem megöntözni a kocsi kerekét, színes fények gyulladtak ki a járgány hátsó ablakában, és egy nyomasztóan ismerős hangot hallottam. BÚÚÚ-BÚÚÚ-DÚÚÚ. DÁÁÁÁÁ! Nem akartam elhinni. Memphis összes pisálásra alkalmas helye közül sikerült kiválasztanom egy jelzés nélküli, gyorshajtókra vadászó rendőrautó kerekét. A következő pillanatban a bent ülő rendőrnő letekerte az ablakot, és kiszólt: „Ha kirázta, indulhatunk is az őrszobára!” Tíz perc múlva benn is voltam. Szerencsére csak pár óráig tartottak bent. Akkor felhívtam Doc McGhee-t, és megkértem, hogy vegyenek fel a turnébusszal. Amikor felszálltam, az első dolog, amit meghallottam, az volt: – Hé, Ozzy! Ezt nézd meg, öregem! És már kezdődött is minden elölről. Ezért vagy azért minden éjjel rács mögé került valaki azon a turnén. És mivel Mick meg Nikki annyira hasonlítottak egymásra – mindkettőjüknek hosszú, sötét, csajos frizurája volt –, az is előfordult, hogy nem azt zárták be, aki tett is érte valamit. Az egyik éjszaka például egy szállodaszobában aludtak. Nikki egyszer csak fölkelt, és kiment a folyosóra tökmeztelenül, hogy vegyen egy kólát a lift mellett álló automatából. Épp megnyomta a gombot, amikor a lift ajtaja kinyílt, és ziháló hangot hallott. Felnézett, és három középkorú nőt pillantott meg. Egyik sápadtabb volt a rémülettől, mint a

másik. „Üdv” – mondta Nikki, aztán sarkon fordult, és visszament a szobájába, mintha mi sem történt volna. Pár perc múlva aztán kopogtak az ajtón, mire Nikki odaszólt Micknek: „Gondolom, az egyik grupi lesz. Kinyitnád?” Mick föl is kelt, és ajtót nyitott – a hotel tulajának, egy rendőrnek meg az egyik csajnak a liftből. A nő felkiáltott: „Ő az!”, azzal fel is nyalábolták Micket, és vitték a rács mögé, noha azt sem tudta, hogy mindezt miért. Mondjuk amennyire szét voltunk ütve mind, teljesen normálisnak számított az is, hogy tényleg nem tudtuk, mit teszünk. Az autópályán való ébredést leszámítva a legszörnyűbb pillanat számomra azután jött el, hogy befejeztük a bulinkat a New York-i Madison Square Gardenben. A koncert utáni partit egy régi templomban tartották. Egy különszobában lógtunk mindannyian, iszogattunk meg kokóztunk, és egyszer csak odalépett hozzám egy csávó, majd azt mondta: – Hé, Ozzy, akarsz egy közös fotót Brian Wilsonnal? – Ki a fasz az a Brian Wilson? – Tudod, Brian Wilson. A Beach Boysból. – Ó, vagy úgy, hogy ő. Aha. Persze. Miért is ne. Akkortájt mindenki Brian Wilsonról beszélt, mert a testvére, Dennis – aki Charles Manson haverja volt a hatvanas években – megfulladt Los Angelesben. Csak harminckilenc éves volt, úgyhogy rettenetesen szomorú a történet. Na mindegy, szóval mondták, hogy kint a lépcsőházban találkozzak Brian Wilsonnal, úgyhogy totál benyomva meg bekokózva kitámolyogtam, és elkezdtem várni rá. Eltelt tíz perc. Aztán húsz perc. Aztán harminc. Végül még öt perc után megjelent Brian. Addigra már rendesen felszívtam magam, és csak azon járt az eszem, hogy micsoda egy fasz ez az ürge. Ugyanakkor tudtam, mi történt Dennis-szel, úgyhogy azt mondtam magamnak, udvarias leszek. Úgy is kezdtem, hogy: „Sajnálom, ami a testvéreddel történt, Brian.” Ő azonban nem válaszolt semmit, csak vágott egy hülye pofát, aztán megfordult és otthagyott. – Nem elég, hogy elkésel – emeltem meg a hangom –, most még van képed elhúzni a beled anélkül, hogy egy kurva szót is szólnál, baszd meg? Tudod mit, Brian? Felejtsük el azt a fotót. Dugd fel inkább a fejedet a seggedbe, ahova való, oké? Másnap reggel a hotelszobámban feküdtem dübörgő fejjel, amikor csörgött a telefon. Sharon vette fel: „Igen… nem… igen. Oké. Tényleg ezt tette? Hmmm. Rendben. Ne aggódj, majd én elintézem.” Klikk. Aztán alighogy letette, már nyomta is a kezembe a készüléket. – Felhívod Brian Wilsont. – Ki a fasz az a Brian Wilson? Kaptam egyet a fejemre a kagylóval. Puff. – Aú! Ez kibaszottul fájt! – Brian Wilson az az élő zenészlegenda, akit tegnap éjjel inzultáltál – felelte Sharon. – Most pedig felhívod, és bocsánatot kérsz tőle. Lassan előjöttek az emlékek. – Várjunk csak egy percet – mondtam felháborodva. – Brian Wilson inzultált engem! – Ó, valóban? – kérdezte Sharon. – Bizony! – Ozzy, amikor Brian Wilson kezet nyújtott neked, te azt mondtad: „Hello, Brian, te kibaszott seggfej. Örömmel hallom, hogy elpatkolt a testvéred.” Abban a pillanatban felültem. – Én ilyet nem mondtam. – Nem hát. Az a kurva kokain mondta helyetted, amit folyamatosan tömsz az orrodba. – De hát emlékeznék rá.

– Mindenki más emlékszik rá, ráadásul elég pontosan. Arra is emlékeznek, hogy azt mondtad neki: dugja fel a fejét a seggébe, ahova való. Na, itt van Brian száma. Kérj bocsánatot. Így hát felhívtam, és bocsánatot kértem. Kétszer. Azóta többször is összefutottam vele, és most már teljesen jóban vagyunk. Habár az a bizonyos fotó sosem készült el. Ha valaki halálközeli élménnyel gazdagodott a Bark at the Moon turnén, akkor az én voltam. Meglepő módon azonban ennek semmi köze nem volt a piához vagy a drogokhoz – vagy legalábbis nem volt közvetlen köze hozzájuk. Akkor történt, amikor egy New Orleans-i buli után tartottunk egy 48 órás szünetet, hogy felvegyük a ›So Tired‹ klipjét Londonban. Lehetetlenül nagynak tűnt a távolság ahhoz, hogy ilyen rövid idő alatt megtegyük az utat, de az MTV akkoriban kezdett a zeneipar meghatározó tényezőjévé válni. Ha sokat játszották valakinek a klipjét, akkor tutira lehetett venni, hogy az illető lemezéből platina lesz, úgyhogy sok pénzt költöttünk a videókra, és keményen melóztunk rajtuk. Azt terveztük, hogy elrepülünk New Orleansból New Yorkba, onnan egy Concorde-dal Londonba, leforgatjuk a klipet, visszamegyünk a Concorde-dal New Yorkba, és elutazunk a következő koncert helyszínére. Kegyetlenül feszített tempót diktáltunk magunknak, és az sem segített sokat, hogy végig szét voltam csapva. Csak azért nem dőltem ki, mert folyton szippantottam. Aztán amikor végre odaértünk a londoni stúdióba, a rendező azzal fogadott: – Oké, Ozzy, ülj le ez elé a tükör elé. Amikor jelt adok, hátulról széttörik. – Rendben – feleltem, közben azon gondolkozva, vajon miféle hitech effekteket fognak használni. De speciális effektek szóba sem kerültek. Hacsak azt a régi tükröt, és mögötte azt csávót kalapáccsal a kezében nem nevezzük annak. Nem tudom, ki a fasz lehetett a kellékes, de az biztos, hogy senki nem mesélt neki a színházi tükrökről, amiket arra találtak ki, hogy halálos áldozatok nélkül is szét lehessen törni őket. Szóval, úgy a dal felénél a csávó meglengette a kalapácsot, a tükör széttörött, nekem meg telement a pofám szilánkokkal. Még szerencse, hogy be voltam nyomva, mert így legalább semmit nem éreztem. Csak köptem némi vért meg üvegszilánkot, és azt mondtam: „Jeee, egészségetekre.” Aztán felkeltem, és kerestem még egy doboz Guinnesst. Nem is jutott eszembe a dolog egészen addig, amíg már félúton voltam az Atlanti-óceán fölött a Concorde-dal. Megnyomtam a gombot, hogy kérjek még egy italt, de amikor megjelent a stewardess, és meglátott, ijedtében majdnem eldobta a tálcáját. „Istenem! – sikoltotta. – Jól van, uram?” Mint kiderült, ott fent, közel húszezer méteres magasságban olyan nagy volt a nyomás, hogy a bőrömbe ágyazódott kis üvegszilánkok a felszínre kerültek, és az arcom gyakorlatilag szétrobbant. Egyszerűen szétdurrant, mint egy összenyomott paradicsom. Amikor Sharon odafordult hozzám, majdnem elájult. Mire leszálltunk a JFK-n, már várt rám a mentőautó. Nem ez volt egyébként az első alkalom, hogy úgy toltak le a Concorde-ról, mert a repülőutak alatt általában annyira beálltam, hogy Sharonnak egy kofferkulira ültetve, a homlokomra celluxozott útlevéllel kellett végigvinnie a vizsgálatokon. Amikor megkérdezték tőle, hogy van-e elvámolnivaló-ja, csak rám mutatott, és mondta, hogy „Ő”. A New York-i kórházban telenyomtak érzéstelenítővel, és megpróbálták csipesszel eltávolítani a szilánkokat. Aztán még több fájdalomcsillapítót kaptam, hogy kevésbé dagadjon az arcom, és betoltak egy fehér szobába. Fehérre festett falak között fehér lepedővel letakart emberek feküdtem körülöttem, úgyhogy azt gondoltam: bassza meg, a hullaházban vagyok. Aztán valami pisszegést hallottam az ágyam mellől.

Pssszt, pssszt. Lenéztem, és ott állt egy kölyök, a kezében tollal meg a Bark at the Moon egy példányával. – Aláírnád nekem? – kérdezte. – Menj a faszba – feleltem. – Halott vagyok. A turné befejeződött, és mindannyian éltünk, de az a jóslatom, hogy valaki meg fog halni, így is valóra vált. Akkor történt, amikor Vince Neil hazatért a házába a Los Angeles-i Redondo Beachre, és jól szétbaszták az agyukat a Hanoi Rocks dobosával. Egyszer csak kifogytak a piából, és úgy döntöttek, hogy elgurulnak a helyi italboltig Vince kocsijával, egy félelmetesen gyors, tűzvörös De Tomaso Panterával. Vince annyira be volt nyomva, hogy nyílegyenesen belehajtott egy szembejövő autóba. A srác a Hanoi Rocksból még azelőtt meghalt, hogy beértek vele a kórházba. Nem sokszor találkoztam a Mötley Crüe tagjaival a turné után, bár Tommyval, még ha rendszertelenül is, de tartottam a kapcsolatot. Soksok évvel később egyszer még vendégségbe is elmentem hozzá a fiammal, Jackkel, aki akkor úgy 13 lehetett. – Wow, haver, gyertek be – mondta Tommy a kaputelefonba, amikor becsöngettem. – El sem hiszem. Ozzy Osbourne a házamban. Volt néhány másik vendég is, úgyhogy Tommy mindenkit körbevezetett, aztán amikor ezen túlestünk, azt mondta: „Hé, srácok, ezt nézzétek.” Beütött egy kódot valami falba épített billentyűzeten, mire elcsúszott egy titkos ajtó, és a túloldalán megláttunk egy bőrborítású szexkamrát, aminek a plafonjáról elég durva kinézetű hámok lógtak. Arra találták ki, hogy bevigyed a tyúkot, kikötözd ehhez a szerkezethez, aztán kikeféld belőle a szart is. – De mi a gond egy sima ággyal? – kérdeztem épp Tommytól, amikor megfordultam, és megláttam, hogy Jack is bejött a vendégekkel együtt a szobába. Ott állt, és kerek szemekkel bámult. Annyira zavarba jöttem, hogy azt se tudtam, hova nézzek. Többet nem vittem fel Jacket Tommyhoz. A Bark at the Moon turné végére a Sharonnal folytatott összecsapásaink még vadabbá váltak. Egyrészt a hírnévvel együtt járó nyomás miatt mérgesedett el a helyzet. Ne értsen félre senki, nem panaszkodom: az első három albumomból csak Amerikában több mint tízmillió példány fogyott összesen, és ez messze túlszárnyalta a reményeimet. De ha elad ennyi lemezt az ember, onnantól nem csinálhat semmi normális dolgot, mert folyton zűrjei lesznek a közönséggel. Egyszer például egy Holiday Inn hotelban éjszakáztunk Sharonnal. Hajnali három vagy négy felé járt az idő, és mindketten ágyban voltunk már, amikor egyszer csak kopogtak, úgyhogy fölkeltem és ajtót nyitottam. Se szó, se beszéd, néhány overallos csávó masírozott el mellettem, egyenesen be a szobába. Amikor Sharon meglátta őket, rájuk szólt: – Kik vagytok, és mi a faszt csináltok a szobánkban? – Hát csak kíváncsiak voltunk, hogyan éltek – felelték. Sharon hozzájuk vágott valamit, mire megint elmasíroztak mellettem, ezúttal már kifelé. Csak be akartak jönni, és meg akartak bámulni minket. Ennyi. Onnantól fogva többé nem szálltunk meg olcsó hotelokban. Félreértés ne essék, többnyire szeretek találkozni a rajongókkal, de olyankor nem, amikor hajnali négyet mutat az óra, és éppen aludni akarok a feleségemmel. És akkor sem, amikor eszem. Attól nagyon be tudok gazolni, amikor Sharonnal éppen étteremben vagyunk, és odajönnek hozzánk. Ez nekem tabu, ez van. A legrosszabb pedig az, amikor azt mondják: „Hé, maga valami híres ember, nem? Adjon már egy autogramot!” Ilyenkor legszívesebben azt felelném: „Megmondom én, mi legyen inkább. Menjen el, találja ki, hogy ki vagyok, aztán jöjjön vissza, és akkor majd adok egy autogramot.”

Na de nem a hírnév okozta a legnagyobb problémánkat Sharonnal. A legnagyobb problémánk az alkoholizmusom volt, ami addigra már anynyira eldurvult, hogy semmit nem lehetett rám bízni. Amikor például egy németországi koncert után elmentünk a dachaui koncentrációs táborba, ki kellett kísértetni, mert részegen randalíroztam. Valószínűleg én vagyok az egyetlen ember a történelemben, akit kidobtak arról a helyről. Előszeretettel tetováltattam is magam részegen, amitől Sharon különösen ki tudott bukni. Végül be is jelentette, hogy: „Ozzy, ha felrakatsz még egy tetoválást, a töködnél fogva akasztalak fel.” Még aznap éjjel elmentem, és feltetováltattam a jobb tenyerembe, hogy „Thanks”. Akkor pompás ötletnek tűnt, hiszen mégis hányszor mondjuk azt az életünkben, hogy „köszönöm”? Innentől kezdve nekem hasonló esetben csak fel kellett emelnem a jobb kezem. Sharon viszont nem nagyon díjazta ezt az újítást. Amikor másnap reggel észrevette – próbáltam a kezemet eldugni a konyhaasztal alá, de aztán megkért, hogy adjam oda a sót –, azonnal elhajtott velem egy plasztikai sebészhez, hogy levetessük a tetkót. Csakhogy a sebész azt mondta, hogy a fél kezemet le kellene vágni ahhoz, hogy eltűnjön a felirat, úgyhogy végül inkább maradt. Amikor elindultunk haza, Sharon megköszönte az orvosnak, hogy fogadott minket. Én csak felemeltem a jobb tenyerem. Egy másik alkalommal Albuquerque-ben jártunk épp. Tél közepe volt, fagypont alatti hőmérséklet, hó és jég mindenütt, én meg benyomva és beszíva, mint az állat. Kitaláltam, hogy fölszállok arra a lanovkára, ami egy étteremhez és egy kilátóhoz visz fel háromezer méter magasra a Sandia-hegységbe. Csakhogy valami gond volt a járgánnyal, mert félúton egyszerűen megállt. – Mégis mit csinál, ha idefent ragad? – tettem fel a kérdést a fülke irányítójának, miután egy örökkévalóságnak tűnő ideje lógtunk már a levegőben. – Nos, van egy vészkijárat a tetőn – mondta, és rámutatott a fejünk felett egy ajtóra. – Na de hogy mászik fel oda? – Van egy létra pont az ön háta mögött. Csak ki kell húzni, nagyon egyszerű. – Zárva van az az ajtó? – Nincs. Nagy hiba volt ezt elárulni nekem. Amint megtudtam, hogy van egy létránk és egy nyitott ajtónk, ki kellett próbálnom. Úgyhogy ki is rántottam a létrát, és elindultam rajta fölfelé. A csávó rettenetesen pipa lett. – Mit csinál maga? Ezt nem teheti! Állj! Állj! Persze ezzel csak adta alám a lovat. Kinyitottam az ajtót, és miközben az arcomba vágott a jeges szél, kimásztam a tetőre. Addigra már a pasas és az összes utas is sikoltozva könyörgött, hogy másszak le. Már éppen kezdtem megtalálni az egyensúlyt, amikor a kabin újra megindult. Majdnem megcsúsztam, hogy több ezer méter mélységben, sziklákon placcsanjak szét, de aztán kitártam a karjaimat, mintha szörföznék, így végül sikerült egyensúlyban maradnom. Elkezdtem énekelni a ›Good Vibrations‹-t[lxxxi]. Végül ott is maradtam fönt majdnem egészen addig, amíg elértük a csúcsot. Az a vicc ebben az egészben, hogy nem bírom a magasságot, tériszonyom van már egy lépcsőházban is. Úgyhogy amikor megláttam másnap a lanovkát lentről – ez egyszer színjózan voltam –, majdnem elhánytam magam. Még ma is feláll a szőr a hátamon, ha rágondolok. Amikor ilyen őrültségeket műveltem, mindig összevesztünk Sharon-nal. Egyszer annyira begőzöltem, hogy fölkaptam egy vodkásüveget, és hozzávágtam. Abban a másodpercben rájöttem, hogy mit tettem, amikor kirepült a kezemből az a szar: pontosan a feje felé tartott. Ó, bassza meg – gondoltam –, megöltem a feleségem. De hála istennek egy-két centivel mellément.

Az üveg nyaka belefúródott a feje fölött a vakolatba, és ott is maradt, mint valami kortárs művészeti alkotás. Tegyük hozzá: Sharon mindig megtalálta a módját, hogy bosszút álljon. Egyszer például úgy, hogy nekiment egy kalapáccsal az aranylemezeimnek. Aztán én bosszút álltam a bosszújáért azzal, hogy bejelentettem: nem állok színpadra aznap este. Egyszer még a hajamat is rövidre vágtam, hogy kihúzzam magam egy fellépés alól. Fáradt voltam, másnapos meg pipa is, úgyhogy azt mondtam magamnak, bassza meg, megbaszhatja mindenki. De az ilyen szarakodással nem sokra ment az ember Sharonnál. Épphogy csak rám nézett, és máris azt mondta: „Jól van, akkor szerzünk neked egy parókát.” Aztán néhány roadie-val együtt elrángatott egy diliboltba, aminek a kirakatában ott állt vagy ötszáz éve egy Lady Godiva-paróka[lxxxii], tele döglött legyekkel, porral, korpával meg még ki tudja, mi mindennel. Amikor fölvettem, a többiek majd beszartak a röhögéstől. Végül azonban elég jól jöttünk ki ebből a sztoriból, ugyanis teleraktam a parókát vérkapszulákkal, és a koncert felénél úgy tettem, mintha kitépném a hajam. Zseniálisan nézett ki, ahogy elkezdett dőlni a vér az arcomra. Csakhogy a denevérevős balhé után mindenki azt hitte, hogy ez sem trükk. Az egyik koncerten például egy csaj az első sorban majdnem el is ájult. Sikoltozott, mutogatott, siránkozott és azt üvöltötte: „Igaz, amit beszélnek! Tényleg őrült!” – Drágám – mondta Sharon pár hónappal a Bark at the Moon turné után, amikor megtudta, hogy terhes Kellyvel. – Hallottam egy helyről Palm Springsben, ahol megpihenhetnél a következő turné előtt. Egy hotel, ahol mindennap tartanak foglalkozásokat, és megtanítanak úriember módjára inni. – Tényleg? – kérdeztem vissza. Közben arra gondoltam: „Ez az! Eddig rosszul csináltam. Bizonyára ezért vagyok mindig ilyen szörnyen másnapos. Meg kell tanulnom úgy inni, ahogy James Bond szokott!” – Mi ennek a helynek a neve? – kérdeztem. – Betty Ford Center. Hallottál már róla? – Nem én. – Nos, nemrég nyílt, és egy exelnök felesége a vezetője. Szerintem remekül fogod érezni magad ott. – Csodálatosan hangzik – mondtam. – Jelentkezz be a nevemben. – Az az igazság, hogy már regisztráltattalak is a baba születése utáni hétre – felelte Sharon. Kelly végül 1984. október 28-án érkezett meg. Ha azt mondom, eseményekben gazdag szülés volt, finoman fogalmazok. Sharon valamilyen hülye okból kifolyólag úgy döntött, nem akar epidurális érzéstelenítést. Ahogy azonban elkezdődtek a fájások, azt mondta: „Meggondoltam magam! Hívják az aneszteziológust!” Na most ez Sharon esetében azt jelenti, hogy kibaszottul szenvedett, ugyanis az én feleségem bírja a fájdalmat, sokkal jobban, mint én. A nővért viszont nem nagyon érdekelte a dolog. Azt mondta: „Mrs. Osbourne, tudja, hogy a harmadik világban a nők mindig epidurális érzéstelenítés nélkül adnak életet a gyermekeiknek?” Na, ez nagy hiba volt. Sharon felült az ágyban, és elkezdett rikoltozni: „IDE FIGYELJEN, MAGA OSTOBA PICSA, NEM A HARMADIK VILÁGBAN VAGYUNK, ÚGYHOGY KERÍTSEN NEKEM EGY ANESZTEZIOLÓGUST, DE AZONNAL!” Egy órával később világra jött Kelly. Iszonyatosan visított, és ezt azóta sem hagyta abba, egyem a szívét. Egyszóval nem esett messze a fájától. Valószínűleg ezért is éreztem mindig úgy, hogy védelmeznem kell mindentől. Nem volt egyszerű otthagynom az én gyönyörű kislányomat Sharonnal meg a nővérekkel alig pár órával azután, hogy megszületett, de tudtam, hogy meg kell tanulnom kontrollálni a vedelést. Ha van egy kis szerencsém, új emberként térek haza Palm Springsből – gondoltam.

Úgyhogy másnap reggel fölpattantam a repülőre, megittam három üveg pezsgőt az első osztályon, 12 órával később leszálltam a LAX-en[lxxxiii], hánytam egyet, felrántottam pár csík kokszot, aztán kidőltem a limo hátuljában, ami a repülőtérről egyenesen a Betty Ford Centerbe vitt. Remélem, jót lehet ott pihenni, mert kibaszottul kimerültem – gondoltam. A „rehab” szót még csak nem is hallottam korábban. Azt pedig pláne nem tudtam, hogy Betty Ford – Gerald Ford elnök felesége – maga is alkoholista volt korábban. Amikor turnéztam, sosem szántam túl sok időt a tévénézésre meg az újságolvasásra, úgyhogy nem tudtam sem arról, mekkora durranás volt ez a klinika, sem arról, hogy a sajtó „Betty-tábornak” hívta. Én úgy képzeltem el, hogy ez egy gyönyörű oázis lehet kint a kaliforniai sivatagban, aminek a közepén áll egy szálloda, a kertjében csillámló úszómedence, golfpálya, dögös bikinis csajok mindenfelé meg egy szabadtéri bárpult, aminek csokornyakkendős, bársonyszmokingos Hugh Hefner-hasonmások támaszkodnak, és egy nő Barbara Woodhouse- éra emlékeztető hangon azt mondja nekik: „Oké, uraim, csinálják utánam. Fogják az olívabogyót, áztassák meg a martiniban, és emeljék meg a poharat így, ahogy mutatom. Ez az, jó, jó. Most kortyoljanak egyet, számoljanak háromig, aztán ismételjék meg. Lassan, lassan.” Egész életemben egy ilyen nyaralásra vágytam – mondtam magamnak. Csakhogy amikor megérkeztem, sokkal inkább egy kórházat láttam magam előtt, mintsem egy szállodát. Na nem mintha nem lett volna lenyűgöző a környezet: frissen öntözött pázsit, hatalmas pálmafák, mesterséges tavak mindenütt, a háttérben pedig óriási, barna hegyek magasodtak, amik mintha egy másik bolygóról kerültek volna oda. Az ajtón belépve maga Betty fogadott – egy nagyon aprócska hölgy, kerek nyakú kötött pulóverben, magasra tupírozott frizurával. Ránézésre úgy tűnt, nem sok humora van. – Üdvözlöm, Mr. Osbourne – mondta. – Mrs. Ford vagyok. Pár napja beszéltem a feleségével, Sharonnal. – Betty, nem bánja, ha kicsit később jelentkezem be? – kérdeztem. – Alig kapok levegőt. Szörnyű volt a repülőút. Merre van a bár? – Tessék? – A bár. Gondolom, itt van valahol. – Tudja, hol van ön, Mr. Osbourne? – Öőő, azt hiszem. – Akkor azt is tudnia kell, hogy nálunk nincs… bár. – De akkor hogy tanítják meg rendesen inni az embereket? – Mr. Osbourne, azt hiszem, a felesége egy kicsit félrevezette önt. Itt nem azt tanítjuk meg önnek, hogyan igyon. – Nem? – Mi azt tanítjuk meg, hogyan ne igyon. – Ó. Nos, akkor talán máshol kéne megszállnom. – Attól tartok, ennek a lehetősége nem áll fenn, Mr. Osbourne. A felesége. .. hogy is mondjam csak… rendkívül határozott volt. Meg sem próbálom leírni, milyen csalódott voltam. Majdnem annyira, amennyire untam magam. Egy óra után már úgy éreztem, mintha ezer évet töltöttem volna el azon a helyen. A legjobban azt utáltam az elkövetkező hetekben, hogy a csoportterápiák alkalmával idegenek előtt kellett arról beszélnem, hogy piálok. Habár az is igaz, hogy hallottam pár klassz dolgot. Volt ott például egy fogász csávó Los Angelesből. A felesége rájött, hogy tintázik, és 24 órában rászállt az ürgére, így hát ő kiürítette a BMW- jében az ablakmosó tartályt, feltöltötte ginnel meg tonikkal és átalakította a rendszert úgy, hogy a műanyag tankból a légbeömlő nyíláson keresztül az utastérbe vezette a csövet. Úgyhogy ha inni akart, csak beült a kocsijába, a szájába vette a végét, meghúzta a kart, ami eredetileg az

ablakmosó folyadékot spriccelte rá a szélvédőre, és már nyelhette is a gin-tonikot. Remekül meg is volt így – egészen addig, amíg egy nap valami nagyon durva dugóból annyira szétcsapva keveredett be a munkahelyére, hogy véletlenül lyukat fürt az egyik páciense fejébe. Azt kell mondjam, az alkoholisták találékonysága egészen lenyűgöző. Bárcsak valami jó ügy szolgálatába lehetne állítani! Szerintem ha egy alkesznak azt mondanánk, hogy csakis akkor juthat piához, ha megtalálja a rák ellenszerét, a kórt öt másodperc alatt el lehetne felejteni. A csoportfoglalkozások mellett egyedül is el kellett járnom egy terapeutához. Nehéz volt folyton józannak maradni, és folyton arról beszélni, amiről épp csak beláttam, hogy komoly probléma az életemben. Például arról, hogy diszlexiás vagyok és figyelemhiányos rendellenességben szenvedek. (A „hiperaktivitás” szót csak pár évvel később adták hozzá a kifejezéshez.) Mindenesetre ez sok mindent megmagyarázott. A pszichiáter azt mondta, hogy a diszlexiám miatt súlyos önbizalomhiányban szenvedek, így nem bírom az elutasítást, a kudarcot és a nyomást, ezért önmagamat „gyógyszerezem” az alkohollal meg az anyaggal. Azt is hozzátette, hogy mivel iskolázatlan vagyok, és tudatában is vagyok annak, hogy iskolázatlan vagyok, mindig azt hiszem, hogy az emberek a bolondot járatják velem, és senkiben nem bízom. Igaza volt, csak épp egy dolgot kihagyott: hogy általában tényleg hülyét csinált belőlem mindenki, amíg Sharon mellém nem állt. Hozzáteszem: bekokózva néha annyira beparáztam, hogy még a feleségemben sem bíztam. A dilidoki azt is elmondta, hogy addiktív személyiség vagyok, azaz mindent addiktívan csinálok, mindennek a tetejébe pedig még mániás depresszióban is szenvedek, ami tízszer rosszabbá teszi az egészet. Olyan vagyok, mint a pszichiátriai problémák két lábon járó szótára. Teljesen kikészültem, amikor ezt megtudtam, és jó sok időbe is telt elfogadnom. A Betty-táborban töltött időszak volt felnőtt életem leghosszabb tiszta periódusa, és kegyetlenül szenvedtem, ahogy ürült a szervezetemből az anyag. Mindenki más is ugyanezen ment keresztül, de nem mondanám, hogy ettől nekem egy kicsit is könnyebb lett. Először egy tekepályatulajjal laktam együtt, de az a faszi úgy szipogott, mint egy asztmás ló, úgyhogy átmentem egy másik szobába, ahol egy depressziós temetkezési vállalkozó mellé kerültem. Meg is kérdeztem tőle: – Ha egyszer depressziós, miért épp temetkezési vállalkozó? – Nemtom – felelte. – Ez a foglalkozásom. Ez a pasas még a tekepályás fazonnál is hangosabban szipogott – olyan volt, mint egy gégemetszett jávorszarvas. Az egész szoba beleremeged, amikor rákezdett, úgyhogy minden éjszakát egy kanapén töltöttem az előcsarnokban, reszketve és verejtékezve. Végül Sharon eljött értem. Hat hetet töltöttem bent. Jobban néztem ki – leadtam pár kilót –, de félreértettem az egészet. Azt hittem, meg fognak gyógyítani odabent, pedig az én bajomra nincs gyógyszer. A rehabon annyit tudnak tenni, hogy elmondják, mi a baja az embernek, és javasolnak neki néhány módszert arra, hogyan javíthat a közérzetén. Később, amikor már megértettem, hogy önmagában nem jelent megoldást az elvonó, azért jártam be, hogy kicsit kiengedjem a gőzt, amikor a dolgok kezdtek kicsúszni a kezem közül. A rehab hatásos tud lenni, de akarni is kell hozzá. Ha valaki tényleg fel akar hagyni a szenvedélyével, nem mondhatja azt, hogy: „Na, ma abbahagyom, de jövő héten azért lehet, hogy iszom egyet a haverom esküvőjén”. El kell szánnia magát, hogy befejezi, és napról napra kell élnie. Minden reggel azzal kell felkelnie: „Oké, ez egy újabb nap, ami pia nélkül fog eltelni.” Vagy cigaretta, vagy tabletta, vagy joint, vagy akármi más nélkül, amivel az illető pusztítja magát. Csak ennyiben bízhat az ember, ha függő. Az első fellépésem a Betty Ford után Rio de Janeiróban volt. Még fel sem szálltam a gépre, de már alig tudtam járni. Mire Rióba értünk, túl voltam egy egész üveg Courvoisier-n, és

összeestem a széksorok közt. Sharon mindent megtett, hogy mozgásra bírjon: de én olyan voltam, mint egy holttest. Végül annyira bepipult, hogy fogta a rozsdamentes acél villáját, amit a kajájához kapott, és elkezdett azzal döfködni. Na, erre hamarosan megmozdultam. De legalább azt már tudtam, hogy mi vagyok: kőkemény, gyakorló alkoholista. Nem tehettem többé úgy, mintha csak mókáznék, sem úgy, mintha a tintázás olyasmi lenne, amire mindenki rákap, akinek lesz egy kis pénze. Beteg voltam, és tudtam, hogy a betegség elpusztít. Sokszor elgondolkoztam rajta, hogy még egy állat sem megy oda kétszer ahhoz, ami árt neki, és akkor azt kérdeztem magamtól: én vajon miért kezdem ezt újra mindig? A koncertet a Rock in Rio, nevű tíznapos fesztivál keretében adtuk, amelyen fellépett a Queen, Rod Stewart, az AC/DC és a Yes is. Másfél millióan váltottak rá jegyet. Én azonban elég nagyot csalódtam a helyben. Arra számítottam, hogy minden sarkon az ipanemai lány[lxxxiv] jön majd szembe, de ő nem volt sehol. Csak piszkos, csóró kölykök szaladgáltak mindenfelé, mint a patkányok. Az emberek vagy pofátlanul gazdagok voltak, vagy az utcán éltek – a kettő között semmi nem volt. Sosem felejtem el, ezen az utamon találkoztam Ronnie Biggs-szel, a nagy vonatrablás egyik elkövetőjével. Akkoriban már Brazíliában élt, és igyekezett a lehető legtöbbet kihozni a helyzetből. Állítása szerint két és fél ezer csajt dugott meg, míg ott tartózkodott. De még így is börtön volt számára az ország, annyira szenvedett a honvágytól. Egy „Rio csodálatos hely szökésben lévőknek” feliratú pólóban jött át a szállodámba, de folyton azt kérdezgette, hogy milyen Angliában? Megvan még ez meg az a bolt, kapható még ez meg az a sör? Sajnáltam a srácot. Épeszű ember nem adott neki munkát, úgyhogy jobb híján felhordta a házába az angol turistákat, lehúzta őket ötven fontra, pár sörre meg egy adag hasisra, aztán elmesélte nekik a nagy vonatrablást. ,A Ronnie Biggs-élménybeszámoló”-nak nevezte ezt a programot. Persze a börtönnél szerintem azért még ez is jobb volt. Ronnie rendes pasas. Nem egy rosszfiú, és az is köztudott, hogy rajta sem volt a vonaton, amikor a mozdonyvezetőt megtámadták, mégis harminc évre ítélték. Ma már akárki megerőszakolhat egy gyereket, és megölhet egy nagymamát, aztán a kettőért együtt nem kap húsz évet. Erre persze sokan azt mondják: „Végül is sikerült megúsznia, nem?” Szerintem viszont nem. Ugyanis piszok szomorú volt az a faszi. Egyáltalán nem is lepődtem meg, amikor végül visszajött Angliába annak ellenére is, hogy tudta: ez azt jelenti, hogy már a Heathrow-n letartóztatják, és egyenesen a sittre viszik. Végül is az otthonod, az az otthonod, még akkor is, ha rács mögött vagy. És legalább a végén ki is szabadult, habár csak azért, mert már a halálán van. Ronnie mindig azt mondta: az utolsó kívánsága az, hogy lemehessen egy margate-i pubba, és angol ember módjára vehessen egy korsó sört. Sajnos azonban az alapján, amit az állapotáról hallottam, ezzel az élvezettel már várnia kell a következő életéig. A Rock in Rio utáni nyáron belementem, hogy megcsináljuk a Live Aidet a Black Sabbath-tal. Sharon ismét terhes lett, úgyhogy nem akartunk repülővel menni Philadelphiába, inkább elutaztunk a QE2-val[lxxxv] New Yorkba, onnan meg levezettük a maradék távot. Már az első tengeri mérföld után megbántuk a döntést. Akkoriban ahhoz szoktunk, hogy a Concorde-dal három óra alatt New Yorkban vagyunk. A QE2-val ugyanez öt kurva hosszú napba tellett, és vagy ötmillió évnek tűnt. Mégis mi a faszt tud csinálni az ember egy hajón azonkívül, hogy kiokádja a beleit a tengeribetegség miatt? Az első nap végére már komolyan abban bíztam, hogy nekimegyünk egy jéghegynek, csak hogy történjen valami. És az unalom egyre csak fokozódott. Végül elmentem a hajóorvoshoz, és elkezdtem könyörögni neki, hogy adjon be némi altatót, és iktasson ki az út hátralévő részére. 48 órával később ébredtem fel, épp amikor kikötöttünk. Sharon iszonyatosan mérges volt, hogy egyedül kellett elszórakoztatnia magát, amíg én ki voltam ütve. Csoda, hogy nem dobott le a fedélzetről. Amikor kinyitottam a szemem, az

első mondata így hangzott: „Emlékszel még rám, te seggfej?” Őszintén meg kell vallanom, ideges voltam a Live Aid miatt. Évek óta nem beszéltem Tonyval, úgyhogy nem volt épp kellemes a szitu. Ráadásul a szervezők beraktak minket Billy Ocean és a kibaszott Four Tops közé… reggel tízre. Nem tudom, mit képzeltek. Mondták, hogy több fekete előadót akartak a műsorba, úgyhogy lehet, hogy azt hitték, mi feketék vagyunk – mint a közönség, amikor Philadelphiában játszottunk az első amerikai turnénkon. Rosszul is indult az egész. Épp bejelentkeztem a szállodába a fellépés előtt, amikor odalépett hozzám egy fazon, és azt mondta: „Hé, Ozzy, csinálhatnánk egy közös fotót?” Mire én: „Persze, naná.” Erre a faszi: „Sajnálom, de meg kell tennem”, azzal a kezembe nyomott egy bírósági idézést. Az apósomtól jött. Beperelt – egy kurva jótékonysági koncert előtt. Amikor már mindenki tudott a papírról a backstage-ben – ne kérdezze senki, miről volt szó benne, vagy mi lett vele, mert az egészet Sharon-ra hagytam –, az egyik roadie odajött hozzám, és azt mondta: – Nem semmi egy alak az apósod. – Mire gondolsz? – kérdeztem vissza. – Azt mondta, hogy a Born Again borítója az unokáira emlékezteti. A Born Again volt a Black Sabbath harmadik lemeze nélkülem. Ha valaki nem látta volna a borítóját: egy démoni újszülött csecsemő látható rajta, hatalmas fogakkal és karmokkal. Hát hogy lehet ilyet mondani? Egyfelől azért így is nagyszerű volt a Live Aid: jó cél érdekében rendezték, és senki nem tudja úgy eljátszani azokat a régi Sabbath- számokat, mint én, Tony, Geezer és Bill. Másrészt azonban eléggé lehangolt az egész. Először is még mindig csúnyán túlsúlyos voltam – a videofelvételen akkora vagyok, mint egy bolygó. Meg aztán a Black Sabbath elhagyása óta eltelt hat évben én híres lettem Amerikában, a zenekar viszont épp az ellenkező irányba haladt, úgyhogy én különleges bánásmódban részesültem, pedig nem is kértem. Apró hülyeségekről volt szó, például én kaptam egy Live Aid-dzsekit, ők meg nem, de így is szörnyen éreztem magam. Ráadásul nem is kezeltem valami szépen a helyzetet, mert a kokó előhozta belőlem a nagyképű rocksztárt, és nem tudtam parancsolni magamnak. Valahol mélyen egy részem azt szerette volna mondani nekik: „Kirúgtatok, de nekem most már nincs is szükségem rátok, úgyhogy megbaszódhattok.” így visszatekintve csak arra tudok gondolni: miért viselkedtem így? Miért kellett ekkora faszfejnek lennem? Mindenesetre a buli zökkenőmentesen zajlott. Épp csak bejelentkeztünk a hotelba, találkoztunk a soundchecken, végigmentünk a műsoron, eljátszottuk a dalokat, aztán húztunk haza a faszba. Ami Don Arden bírósági idézését illeti, nem nagyon lehetett meglepődni rajta. A Jet Records elég nagyot bukott, amikor eljöttünk tőlük, és egy csomó más gondja is akadt az apósomnak. Például akkoriban került bíróság elé Sharon bátyja, David. Azzal vádolták, hogy részt vett egy Harshad Patel nevű könyvelő elrablásában, megzsarolásában és bántalmazásában. Nagyon szomorú történet. Davidét két évre ítélték bűnrészességért, és bezárták a Wandsworthbe, de csak pár hónapot töltött ott, mert a vége felé áthelyezték a lazább a Ford Open Prisonbe. Aztán utánamentek Donnak is, aki még mindig a Howard Hughes- házban élt Los Angelesben a Benedict Canyon tetején. Végül belátta, hogy kiadatás is lehet a dologból, úgyhogy önként hazament és bíróság elé állt. Felbérelte a legjobb londoni ügyvédeket, és büntetlenül megúszta az egészet. Pár hónappal a Live Aid után, 1985. november 8-án megszületett Jack. Túlságosan be voltam baszva, hogy fel tudjam idézni a részleteket – az idő nagy részét a kórházzal szembeni kocsmában töltöttem –, de arra emlékszem, hogy Sharon azt akarta, legyen körülmetélve. Nem ellenkeztem. A vicc az, hogy bár az anyám katolikus volt, ő is körülmetéltetett engem. Egyik öcsémmel sem csinálta meg, csak velem. Emlékszem, meg is kérdeztem tőle, hogy mégis mi a

faszt képzelt, ő meg azt mondta: „Ó, hát ez volt a divat.” Nem akartam elhinni, amit hallottam, azt üvöltöttem válaszként: „Divatos volt megcsonkíttatni a faszomat?!” De be kell vallanom, így higiénikusabb. Másrészt Jack részben zsidó – Don Arden révén, akinek Harry Levy az igazi neve – úgyhogy így is tűnt helyesnek. Az volt a legcsodálatosabb Jack születésében, hogy ő volt a harmadik gyerekünk három éven belül. Nem így terveztük, csak így alakult. Akárhányszor visszatértem egy turnéról, egymásnak estünk Sharonnal – ahogy az már csak lenni szokott –, és egyik dolog után jött a másik, mígnem Sharon kilenc hónappal később életet adott egy újabb kis Osbourne-nak. Őrületes volt: a félelmetes Sötétség Hercege három kisgyerekkel turnézott a nagyvilágban. Mit mondjak, az imidzsem szempontjából nem volt éppen nyerő. Néhány évig a koncertek közti időben általában Jack kedvenc játéka, egy Baby nevű, sárga Teddy mackó után kutattam fejvesztve. Jack kibaszottul be tudott kattanni, ha nem ölelgethette és rágcsálhatta Babyt, de annyit utaztunk, hogy mindig elhagytuk valahol. Megszállottja lettem annak a kurva plüssmedvének. Lejöttem a színpadról, miután elénekeltem a ›Diary of a Madman‹-t, és az volt az első kérdésem: „Hol van Baby? Látta valaki Babyt? Biztos akarok lenni benne, hogy nem hagyjuk el Babyt!” Nemegyszer fél Amerikán át kellett repülnie a privát gépünknek, hogy utánunk hozza Babyt a szállodából, ahol előző éjjel laktunk. Vagy húszezer dollárt kidobtunk üzemanyagra, csak hogy Babyt minden esetben meg tudjuk menteni. És ne gondolja senki, hogy nem próbáltunk egy kurva másolatot venni Jacknek. Azonnal kiszúrta, nem kellett neki egyik sem. Találtunk egy teljesen ugyanolyan macit, mint Baby, de Jack csak ránézett, és már hozzánk is vágta, aztán addig üvöltött, amíg vissza nem kapta az igazit. Ráadásul egy idő után Babyt elég sokat kellett műteni is, mert Sharon kutyája is belekóstolt néhányszor, onnantól kezdve pedig végképp nem lehetett átverni Jacket egy cseredarabbal. Akármennyit voltam részeg, és akármennyi mindenből is maradtam ki, imádtam apa lenni. Egyszerűen hatalmas öröm számomra nézni, ahogy cseperednek és fejlődnek ezek a kis emberek, akiket mi magunk nemzettünk erre a világra. És Sharon is szeretett anya lenni, de azért jóból is megárt a sok egy idő után. Emlékszem, Jack születése után azt mondta: „Ozzy, a közelembe se gyere, ha befejezed a következő turnét. Úgy érzem, mintha időtlen idők óta terhes lennék, nem bírom már tovább.” Így hát fogtam magam, és elmentem a nyisszantásra.[lxxxvi] Na, az aztán egy furcsa élmény volt. – Ugye tudja, hogy ez a műtét visszafordíthatatlan, Mr. Osbourne? – kérdezte az orvos. – Aha. – És biztos benne, hogy akarja? – Ó, hogyne. – Teljesen biztos? – Higgye el, doki, teljesen biztos vagyok benne. – Oké, akkor töltse ki ezt a nyomtatványt. Az operáció után a heréim akkorára duzzadtak, mint két görögdinnye, és fájtak is rettenetesen. „Hé, doki – mondtam az orvosnak. – Tudna adni valamit, amitől a fájdalom elmúlik, de a duzzanat megmarad?” Összességében nem ajánlom ezt a beavatkozást senkinek, ugyanis amikor elélvez az ember a nyisszantás után, semmi nem jön ki a farkán, csak por. Olyan, mint a száraz takony. Elég furcsa dolog. Ha ez nem volna elég, kilenc hónappal később Sharonra megint rájött a szülhetnék, úgyhogy mehettem vissza megkérni a dokit, hogy kösse össze, amit szétvágott.

– Ó, a kurva életbe – válaszolta. – Megmondtam, hogy az nem megy. De persze megpróbálhatjuk. Nem sikerült. Ahogy a doki is mondta, nagyon nehéz visszacsinálni egy nyisszantást. Talán ha visszamegyek, és kitisztíttatom a vezetékeimet, működött volna. Ki tudja? Mindenesetre öt gyerek egy életben nem olyan rossz eredmény. És mindegyiküket nagyon imádom. Ők a legjobb dolgok az életemben, ez nem vitás. Akadt azonban még egy gond a nyisszantással: azt gondoltam utána, hogy most már azt csinálok, amit akarok, vagyis inkább azt, amiről teljesen szétcsapva úgy gondoltam, hogy akarom. Csakhogy a feleségem a rock ‘n’ roll világában nőtt fel, úgyhogy több ezer kilométerről kiszagolja a hazugságot, én meg amúgy is a földkerekség legszarabbul füllentő embere vagyok. Szóval pontosan tudta, miben sántikálok. Természetesen nagyon utálta is, de eltűrte. Mármint egy ideig. Nem arról van szó, hogy komoly nőügyeim voltak, csak szerettem volna azt hinni egy-egy órára, hogy én vagyok Robert Redford. A gond az, hogy sosem voltam jó ebben a játékban. Amikor összejöttem egy tyúkkal, legtöbbször az lett a sztori vége, hogy a csajnak mentőt kellett hívnia, vagy taxiban kellett hazavinnie a szállodámhoz, miközben én a belemet is kihánytam. Úgy kezdtem az éjszakát, mint James Bond, és úgy fejeztem be, mint egy kupac szar a földön. És utólag mindig halálos bűntudatom volt. Gyűlöltem az egészet, egy seggfejnek éreztem magam. Ráadásul szörnyű hipochonder vagyok, úgyhogy az egésznek a tetejébe még attól is folyton be voltam szarva, hogy összeszedtem valami ritka és halálos vírust. Én még a tévéből is el tudom kapni a fertőzéseket, el én. Beveszek valami tablettát, hogy el tudjak aludni, aztán meglátom a reklámját a tévében, bemondja a hang, hogy „mellékhatásaként előfordulhat hányás, vérzés és ritka esetekben halál is”, én pedig már meg is vagyok győződve róla, hogy félúton járok a hullaház felé. Szóval hamar eljutottam odáig, hogy hetente kétszer ellenőrizte az orvos a farkamat, hogy biztonságban érezzem magam. Aztán jött az AIDS. Eleinte nem tojtam be tőle. Mint a legtöbb ember, én is azt hittem, hogy ez a melegek ügye. És akármennyire is be voltam baszva vagy anyagozva, arra sosem éreztem vágyat, hogy összefeküdjek valami szőrös seggű faszival. De nem tellett sok időbe, hogy mindenki belássa: nem kell homokosnak lenni ahhoz, hogy AIDS-es legyen az ember. Valamelyik éjszaka megdöngettem egy csajt a nyugat-hollywoodi Sunset Marquis Hotelban, és már akkor tudtam, hogy nincs rendben valami, amikor végeztem. Úgyhogy éjjel kettőkor letelefonáltam a recepcióra, és megérdeklődtem, van-e szolgálatban orvosuk. Volt – ezeknek a flancos hoteloknak mindig van saját kuruzslójuk –, úgyhogy fel is jött a szobámba, megnézte a szerszámomat, és azt mondta, hogy el kéne mennem egy tesztre. – Milyen tesztre? – kérdeztem. – Egy HlV-tesztre. Ennyi volt, halott ember vagyok – gondoltam. Pár napig úgy aggódtam, hogy majdnem beleőrültem. Elviselhetetlen voltam. Aztán mindent kitálaltam Sharonnak. El lehet képzelni, milyen volt, de ha valakinek nem megy, akkor gondoljon arra a száz megatonnás bombára, amit az oroszok robbantottak fel egyszer az Északi-sarkon. Na, pont olyan volt Sharon, amikor megmondtam neki, hogy HIV-tesztre kellett mennem, mert megdugtam valami gyanús csajt, akit egy hotel bárjában szedtem föl. Az, hogy dühös lett, nem is kifejezés. Annyira rémes jelenetet rendezett, hogy kezdtem azt hinni: talán jobb is lenne meghalni, mint életben maradni még egy lebaszás erejéig. Akárhogy is, megcsináltattam a vizsgálatot, aztán egy hét múlva Sharonnal együtt

elmentünk a leletekért. Sosem felejtem el, ahogy bejött az orvos a szobába, leült, elővette a papírjait, és elkezdte mondani: „Nos, Mr. Osbourne, a jó hír az, hogy nincs herpesze, kankója, sem szifilisze.” Abban a pillanatban, hogy ezt kimondta, tudtam: baj van. – És mi a rossz hír? – kérdeztem. – Nos, attól tartok, ezt nem lehet kíméletesen közölni – mondta, miközben én tetőtől talpig lemerevedtem a félelemtől. – Ön HIV- pozitív. Szó szerint térdre zuhantam, a kezembe temettem az arcom, és felüvöltöttem. – HOGY A FASZBA ÉRTI AZT, HOGY HIV-POZITÍV VAGYOK? EZ EGY KIBASZOTT HALÁLOS ÍTÉLET, MAGA SEGGFEJ! Emlékezhet mindenki: akkoriban a HIV még nem tudták úgy kezelni, mint manapság. Ha HIV-pozitív volt az ember, az azt jelentette, hogy AIDS-es lesz, aztán meghal. Vége. És ha én HIV- pozitív voltam, az azt jelentette, hogy valószínűleg Sharon is az. Az pedig azt jelentette, hogy megöltem a gyerekeim anyját. Még csak rá sem tudtam nézni Sharonra, annyira szörnyen éreztem magam. Nyilván gyűlölte azt a pillanatot, de semmit nem mondott. Gondolom, őt is ugyanúgy sokkolta et az egész, mint engem. Aztán megcsörrent a telefon az orvos asztalán. Én még mindig a földön térdeltem és üvöltöttem, de hamarosan befogtam, mert meghallottam, hogy a laborból telefonáltak, mégpedig az én leleteimmel kapcsolatban. Hallgattam egy ideig, ahogy hümmögött meg hammogott a doki, aztán végre letette a kagylót, és azt mondta: ,A helyzet az, Mr. Osbourne, hogy a teszteredménye valójában határeset, nem pozitív. Ez azt jelenti, hogy újra el kell végezni a vizsgálatot. Elnézést a kavarodásért.” Kavarodás? Ha nem lettem volna annyira kiborulva, felkeltem és bemostam volna egyet annak a gazembernek. De messze nem éreztem magam a megfelelő állapotban ehhez. – Mennyi időt vesz az igénybe? – krákogtam, azon igyekezve, hogy ne hányjam el magam. – Még egy hét. – Én már nem húzom ki egy hétig – mondtam. – Komolyan, doki. Addigra nekem annyi. Van bármilyen mód arra, hogy gyorsabban meglegyen? – Sokba fog kerülni. – Nem érdekel. – Akkor jó. Holnapra meglesz. Addig is, Mrs. Osbourne, javaslom, hogy ön is csináltassa meg a tesztet. Sharon bólogatott. Az arca falfehér volt. Másnap visszamentünk a leleteimért. Egy roncs voltam egész éjjel, de Sharon nem volt épp megfelelő hangulatban ahhoz, hogy támogasson. Egyedül a váláshoz érzett kedvet. Tényleg azt hittem, hogy vége a házasságunknak. – Nos, Mr. Osbourne – kezdett bele a doki. – Elvégeztünk egy újabb vizsgálatot, és örömmel közölhetem, hogy úgy tűnik, mégsem HIV-pozitív, habár a biztonság kedvéért újra meg kell ismételnünk a tesztet. Beletemettem az arcomat a tenyerembe, kiengedtem az összes levegőt a tüdőmből, és olyan őszintén rebegtem hálát Istennek, mint még soha. Közben halottam, hogy Sharon felzokog örömében, és kifújja az orrát. – A kavarodást valószínűleg az immunrendszere állapota okozta – folytatta az orvos. – Mr. Osbourne, az ön immunrendszere jelenleg tulajdonképpen nem is működik. Egyáltalán nem. Elsőre a labor ezt nem tudta értelmezni, így hát tovább vizsgálták a vérét, és végül találtak

néhány olyan… nos, öööö, néhány olyan életmódbeli tényezőt, amik megmagyarázzák ezt az anomáliát. – Életmódbeli tényezők? – Mr. Osbourne, az ön vérében csaknem halálos mennyiségű alkohol és kokain kering, nem beszélve a többi illegális anyagról. A labor még sosem látott ilyet. – Szóval akkor nem vagyok HIV-pozitív? – Nem. De a szervezete azt hiszi, hogy az. – Nos, ez nagy megkönnyebbülés. – Mr. Osbourne, az lehet, hogy nem HIV-pozitív, de az élete így is hatalmas veszélyben forog, ha nem fogja vissza magát. Bólogattam, de már oda sem figyeltem. Nem értem rá, mert azt tervezgettem, hogy mit iszom ünneplés gyanánt. Viszont bizonyos szempontból azért csak megváltoztattam az életvitelemet – soha többet nem csaltam meg Sharont. Miután az AIDS-krízis véget ért, visszarepültem Angliába, hogy felkészüljek a következő turnéra. Egy vagy két hete lehettem csak távol, amikor Sharon őrjöngve telefonált Kaliforniából. – Ozzy, szállj fel az első gépre, és gyere ide! Rettenetes volt a hangja. – Mi? Miért? – kérdeztem. – Csak menj ki a reptérre, vegyél egy jegyet, aztán hívd a Beverly Hills Hotelt, és mondd meg, hogy melyik járaton vagy. – Minden rendben? – Nem. És még valami, Ozzy. – Igen? – BE NE RÚGJ! Klikk. Tizenöt órával később az útlevél-ellenőrzésnél álltam épp a LAX- en, amikor úgy kábé tízezer vaku villant fel egyszerre mellettem. Gondoltam, valami királyi látogatás zajlik épp, vagy ilyesmi. De aztán egy riporter a képembe nyomta a kameráját, és azt kérdezte: – Mit tud mondani, Ozzy? – Hát, ööö, a csirke kicsit szottyadt volt – feleltem. – De egyébként jól repültem. – A gyerekre gondoltam. A halott gyerekre. Mit tud hozzáfűzni? – Mi? – Az öngyilkosság. Mi az álláspontja? – Gőzöm sincs, miről besz… Mielőtt még bármi mást is mondhattam volna, megjelent vagy tíz biztonsági ember, félrelökték az operatőrt, körbeálltak, aztán kikísértek, és beültettek egy fekete limóba. A hátsó ülésen Howard Weitzmann, az ügyvédem fogadott. – A gyerek neve John McCollum. Vagyis ez volt a neve – kezdett magyarázni, miközben átnyújtotta a Los Angeles Times egy példányát. – Tizenkilenc éves. Nagy rajongód volt. A szülei szerint fölrakta a Speak of the Devil-t[lxxxvii], bepiált, aztán főbe lőtte magát az apja 22-esével. Rajta volt a fülhallgató, amikor megtalálták. Téged okolnak a történtekért. – Engem? – Az apja szerint a gyerek azt tette, amit a ›Suicide Solution‹ szövege sugalmazott neki. – Na de a Speak of the Devil egy koncertlemez, amin csak Black Sabbath-számok szerepelnek. A ›Suicide Solution‹ nincs is rajta. – Így van. – Olvasta az az ember egyáltalán annak a dalnak a szövegét? – Nézd, mi mind a ketten tudjuk, hogy a szám a túlzásba vitt piálás veszélyeiről szól, de ő nem így gondolja.

– Azt hiszi, hogy azt szeretném, ha a rajongóim kinyírnák magukat? Akkor mégis hogy a faszba adnék el több lemezt? – Ez még nem minden, Ozzy. Azt is állítják, hogy a lemezeiden rejtett üzenetek szerepelnek, amelyek arra utasítják a fiatal és befolyásolható hallgatókat, hogy „szerezzenek fegyvert”, „vessenek véget az egésznek most”, „lőjenek-lőjenek-lőjenek”, és ilyenek. Ez mind benne van a feljelentésben. Küldtem a szállodádba egy másolatot. – Mennyit akarnak kiperelni belőlem? – Mindent. Plusz a károkat. – Viccelsz. – Sajnos nem. Most épp egy sajtótájékoztatóra megyünk. Kérlek, hagyj engem beszélni. A sajtótájékoztatót egy teniszklubban tartották. Szenvedtem az időeltolódástól, be voltam baszva (nem tudtam uralkodni magamon), és sokkos állapotba kerültem a történtek miatt. De még szörnyűbb lett minden, amikor odakísértek egy kis pódiumhoz, hogy szembenézzek a kamerákkal. Ahhoz voltam szokva, hogy zenei magazinok készítenek velem interjúkat, nem ez a hard core nemzetközi médiageng. Úgy éreztem, mintha ismét a tanteremben állnék, Mr. Jones-szal szemben. A riporreret olyan gyorsan kérdezgettek, hogy legszívesebben fedezékbe vetettem volna magam. Az egyik azt mondta: – Mr. Osbourne, ön azt énekli az egyik dalában, a ›Paranoid‹-ban, hogy „I tell you to end your life[lxxxviii]”, nemdebár? Szükségem volt egy pillanatra, hogy végigpörgessem Geezer szövegét a fejemben. Aztán válaszoltam: – Nem, azt éneklem, hogy „enjoy life”[lxxxix]. De a riporterek már kiabálták az újabb kérdéseket, úgyhogy ezt senki nem hallotta. – Azt éneklem, hogy „ENJOY life” – ismételgettem. – „ENJOY life”. Senki nem figyelt. – Ozzy – mondta egy másik riporter. – Mr. McCollum ügyvédje azt mondja, elment az ön egyik koncertjére, és ahogy a közönség az ön nevét skandálta, úgy érezte magát, mintha Nürnbergben lett volna. Mit tud ehhez hozzáfűzni? Azt kellett volna mondanom, hogy: „Nürnbergben? Nem hinném, hogy Hitler azzal töltötte volna az idejét Nürnbergben, hogy békejeleket mutatott, és azt kiabálta, hogy »rock 'n' roll«.” De nem mondtam. Nem tudtam egy szót sem kinyögni. Lefagytam. Ezután a ›Suicide Solution‹-ről kezdtek kérdezni. Csak arra emlékszem, hogy Howard Weirzmann átkiabált a tömegen: – A dal önéletrajzi ihletésű. Mr. Osbourne alkohollal vívott harcáról szól, amiről rengeteget lehetett olvasni a sajtóban is. Mr. Osbourne úgy gondolja, hogy az alkoholizmus az öngyilkosság egy formája, amit jó barátja, az ausztrál AC/DC énekese, Bon Scott tragikus halála is alátámaszt. – De Ozzy – kiabálták a riporterek. – Nem volna igaz az, hogy… Aztán végre vége lett, és visszamehettem a hotelba. Reszkettem. Lezuhantam az ágyra, benyomtam a tévét. Éppen Don Arden kommentálta az ügyet. „Ha egészen őszinte akarok lenni, kétségbe kell vonnom, hogy Mr. Osbourne tisztában volt a szövegei jelentésével – már ha egyáltalán van valamilyen jelentésük –, ugyanis az angol nyelvet csak minimális szinten ismeri” – mondta. Gondolom, így fejezte ki, hogy mellettem áll az ügyben. A sajtótájékoztató nagyon ijesztő volt, de csak ízelítőt adott abból, ami rám várt. Én lettem az első számú közellenség Amerikában. Egy reggel például kinyitottam egy újságot New Yorkban, és ott volt rólam egy kép, amin egy pisztolyt szegezek a fejemnek. Montírozott fotó lehetett, mert sosem készült ilyen rólam, de teljesen kiborultam tőle. Aztán meg halálos fenyegetéseket kaptam, akármerre jártam, a rendőrök pedig arra próbálták használni ezeket, hogy

lemondassák velem a fellépéseimet. Egyszer például Texasban a helyi rendőrfőnök felhívta a turnémenedzseremet, és azt mondta: „Elloptak némi dinamitot a helyi bányából, és kaptunk egy névtelen levelet, amiben az áll, hogy Ozzyt fogják felrobbantani vele.” A gyerekeket féltettem a legjobban. Megmondtam a dadáknak, hogy soha senkinek ne álljanak meg az utcán. 1986-ot írtunk, csak öt év telt el azóta, hogy John Lennon aláírta egy pasasnak a Double Fantasy borítóját, aztán ugyanaz a faszi lelőtte. És nagyon jól tudtam, hogy gyakran pont a rajongók a legelvetemültebbek. Egy faszi például elkezdett követni mindenhova, a kezében egy ötmillió éves mamutagyarral. Egy másik csávó meg küldött nekem egy videót a házáról: mindenre ráírta a nevemet, kint is meg bent is. Aztán kaptam tőle egy másik videót is, amin egy kislány gumicsizmában táncolt a ›Faities Wear Boots‹-ra. Komplett őrült volt az ürge. Épített egy nagy sírboltot is, hogy együtt tölthessük az örökkévalóság hátralévő részét. Őszintén szólva, jobb ötleteim is voltak az örökkévalóság eltöltésére. Végül odáig jutottunk, hogy a pasast a zsaruknak mindig őrizetbe kellett venniük, ha a lakóhelye közelében koncerteztem. Ha pedig a környéken dedikáltam valamelyik lemezboltban, mindig golyóálló mellényt adtak rám a biztonság kedvéért. Eléggé begazoltam egy idő után ettől a sok őrültségtől. Emlékszem, egyszer épp Tokióból Los Angelesbe repültünk az asszisztensemmel, Tonyval. Hatórás késésben voltunk, és ingyenes piajegyeket osztogattak, úgyhogy mindenki magánkívül volt. Egy amerikai csaj pedig egyszerűen nem szállt le rólam. Mögöttem ült, két másodpercenként böködte a hátamat meg a fejemet, és azt ismételgette: „Ismerem magát.” Tony mondogatta neki, hogy most már hagyja abba, mert nem szeretnénk, ha tovább zavarna minket, de ő meg se hallotta. Végül felkelt, odajött hozzám, és kért egy közös fotót. Hagytam, hadd csinálja meg. Aztán meg elkezdett kiabálni, hogy „Megvan! Maga Ozzy Bourne!” Elegem lett. „BASSZA MÁR MEG!” – üvöltöttem rá. Erre odajött egy stewardess, és rám szólt, hogy ne udvariatlankodjak az utasokkal. – Akkor tartsa távol tőlem azt a nőt – feleltem erre én. De ő csak visszajött. És megint. És megint. Végül azt mondtam magamnak: jól van, ezzel kezdeni kell valamit. Akkoriban mindig hordtam magamnál ebből a Doom Dotsnak[xc] nevezett cuccból, ami tulajdonképpen kapszulás kiszerelésben kapható klorálhidrát[xci]. Annyi csak vele a teendő, hogy megszúrja az ember a kapszula végét, és belespricceli az anyagot valakinek az italába. Amikor azt mondják valakiről, hogy „becsempésztek neki egy Mickeyt”[xcii], erről van szó: az illető kapott egy Doom Dotot. Na szóval kivártam, hogy a nő elmenjen pisálni, és belenyomtam egy Doom Dotot a borába. Amikor visszajött, mondtam Tonynak, hogy figyelje, mi történik hátul, és közvetítsen nekem. – Noss, tejjessen rendbe' van. Na most előrehajó't. Kicsit zavaros a tekintete. Várgyá’, most, most, most… Valami nekizökkent a székem hátának. – Mi történt? – kérdeztem Tonyt. – Arccal az asztalon fekszik. Igen hamar elalutt. – Varázslatos – feleltem. – Azám. Csak az a szomorú, hogy a levesét nem takarította el a zútbó'. Szegény nő. Jó retkes lessz. A legrosszabbak azonban így is a Jézus-mániákusok voltak. Amíg a ›Suicide Solution‹-ügy a bíróság előtt volt, mindenhova elkísértek. Felvonultak a koncerthelyszínek körül, és olyan transzparenseket lóbáltak, hogy „Itt az Antikrisztus”, közben meg azt kántálták:

„Utasítsd magad mögé a Sátánt! Hívd magad elé Jézust!” Egyszer csináltam magamnak én is egy táblát – egy mosolygó arc volt rajta, és ráírtam azt is, hogy „Szép napot!” –, aztán beálltam közéjük. Észre se vettek. Aztán amikor közeledett a buli kezdése, leraktam a táblát, azt mondtam: „Sziasztok, srácok”, és visszamentem az öltözőmbe. A legemlékezetesebb afférom a texasi Tylerben volt a Jézus- mániákusokkal. Addigra már csaknem mindennap kaptam halálos fenyegetéseket, úgyhogy állandóan jött velem a testőröm, egy Chuck nevű vietnami veterán. Chuck annyira kemény arc volt, hogy még egy kínai étterembe is képtelen volt belépni. „Ha valaki úgy néz ki, mint egy vietkong, én azonnal kinyírom” – mondta. Egy japán turnémat le is kellett mondania, egyszerűen nem tudta vállalni. Ha megszálltunk egy hotelban, ő egész éjjel laposkúszásban nyomult a kerti aljnövényzetben, vagy fekvő-támaszozott a folyosón. Nagyon durva srác volt. Szóval megcsináltuk a bulit Tylerben, aztán bementünk a városba, és úgy reggel hétre értünk vissza a szállodába. Megbeszéltem egy találkozót egy orvossal aznap délre, mert valami nem stimmelt a torkommal, úgyhogy lefeküdtem, aludtam pár órát, aztán Chuck bekopogott hozzám, és lementünk a dokihoz. De a doki nem volt sehol, úgyhogy szóltam a csajnak a recepciónál, hogy: „Ha jönne egy fehér köpenyes alak, mondja meg neki, hogy a kávézóban vagyok.” Egy dologról azonban sajnos nem tudtam: a helyi hittérítő csávó tévékampányt indított ellenem a koncert előtti napokban, amiben előadta, hogy én vagyok az ördög, megrontom Amerika ifjúságát, és mindenkit magammal rántok a pokolba. Szóval a fél város el akart kapni, csak én nem tudtam róla. Ültem a kávézóban, mellettem pedig ott rángatózott és dörmögött Chuck. Eltelt harminc perc. A doki sehol. Még harminc perc. A doki még mindig sehol. Aztán végül belépett egy faszi, és odajött hozzám. – Maga Ozzy Osboutne? – Aha. – UTASÍTSD MAGAD MÖGÉ A SÁTÁNT! HÍVD MAGAD ELÉ JÉZUST! UTASÍTSD MAGAD MÖGÉ A SÁTÁNT! HÍVD MAGAD ELÉ JÉZUST! UTASÍTSD MAGAD MÖGÉ A SÁTÁNT… A prédikátor volt a tévéből. És mint kiderült, a kávézó tele volt a követőivel, úgyhogy amint elkezdte nyomni ezt a dilinyós Jézus- baromságot, csatlakozott hozzá majdnem mindenki más is. Végül vagy negyven-ötven Jézus-mániákus állt körülöttem, mindnek vörös volt a feje, és mind ugyanazt kántálták. Chuck ettől kurvára bekattant. Gondolom, valami vietnami emléket hívott elő belőle a dolog, mert egyszerűen begolyózott – előjött belőle a pszichopata. Tíz másodperc alatt úgy tizenöt Jézus- mániást küldött padlóra, mindenfelé fogak, Bibliák meg poharak röpködtek. Nem maradtam megnézni, hogy mi történt ezután. Könyökkel tökön ütöttem a prédikátort, aztán olajra léptem. Az a vicces ebben az egészben, hogy nagyon érdekel a Biblia, és meg is próbáltam elolvasni párszor. De sosem jutottam tovább annál a résznél, amikor kiderült, hogy Mózes 720 éves, mert ott mindig fel kellett tennem a kérdést: mi a francot szívhattak ezek akkor régen? A lényeg annyi, hogy én nem hiszek jobban abban, hogy van egy Isten nevű csávó, aki valami fehér hacukában üldögél egy bolyhos felhőn, mint abban, hogy van egy Ördög nevű faszi, akinek szarva van és háromágú villája. Én abban hiszek, hogy van nappal és van éjszaka, van jó és van rossz, van fekete és van fehér. Ha van Isten, akkor az a természet. Ha van Ördög, akkor az is a természet. Ugyanígy érzek, amikor azt kérdezik tőlem az emberek, hogy háborúellenesek-e az olyan dalok, mint a ›Hand of Doom‹ és a ›Wai Pigs‹. Szerintem a háború az emberi természet része. És engem lenyűgöz az emberi természet – főleg a sötét oldala. Mindig is lenyűgözött. Ettől viszont még

nem vagyok sátánista, ahogyan attól sem leszek náci, hogy érdekel Hitler. Különben is, ha náci vagyok, akkor hogy lehet az, hogy egy olyan nőt vettem feleségül, aki apai ágon zsidó? Ezeknek a Jézus-mániákusoknak mindössze annyit kellett volna tenniük, hogy leülnek, és meghallgatják a lemezeimet, mert akkor nyilvánvaló lett volna számukra is az egész. De csak arra akartak felhasználni, hogy reflektorfénybe kerüljenek. Engem mondjuk nem nagyon érdekelt, mert akárhányszor nekem jöttek, ott volt a hülye pofám a tévében, és ezzel eladtam újabb pár százezer lemezt. Végeredményben lehet, hogy még karácsonyi üdvözlőlapot is kellett volna nekik küldenem. Aztán végül még az amerikai jogrendszer is mellém állt. A ›Suicide Solution‹-per 1986 januárjában kezdődött, és ugyanaz év augusztusában ejtették a vádakat. A védőbeszédében Howard Weitzman azt mondta, hogy ha be akarják tiltani a ›Suicide Solution‹-t, és engem akarnak felelőssé tenni, amiért egy szerencsétlen gyerek lelőtte magát, akkor Shakespeare-t is be kell tiltaniuk, mert a Rómeó és Júlia is az öngyilkosságról szól. Azt is elmondta, hogy a dalszöveget védi a szólásszabadságról szóló amerikai törvény. A bíró egyetértett, de a végén az összefoglaló beszéde nem sikerült túlzottan barátságosra. Azt mondta, hogy bár „visszataszító alak és nemkívánatos személy” vagyok, „még a szemetet is védi a szólásszabadságról szóló paragrafus”. Ötször kellett elolvasnom az ítéletet, mire rájöttem, hogy a mi javunkra döntött a faszi. Egyetlen dologban volt igazuk McColluméknak: tényleg van rejtett üzenet a ›Suicide Solution‹-ben. Csakhogy nem az, hogy: „Get the gun, get the gun, shoot-shoot-shoot.”[xciii] Valójában azt mondom: „Get the flaps out, get the flaps out, bodge-bodge-bodge”. Ez csak egy hülye disznó vicc, amivel akkoriban szórakoztattuk egymást. Ha egy tyúk levette a ruháját, azt mondtuk, kirakta a zsebfedőit[xciv] – a lába közti zsebfedőket. A „bodge” szót pedig egyszerűen a baszásra használtuk. Tehát nagyjából azt mondtam a lemezen, hogy: „Vetkőztess le egy csajt, és dugd meg”, ami azért kibaszottul nem azt jelenti, hogy: „Lődd szét az agyadat”. A média mindenesetre hosszú időre rászállt a dologra. Ez azonban a tapasztalataink szerint kitűnő PR-t biztosított számunkra. Rövidesen ott tartottunk, hogy ha rákerült a „parental advisory”[xcv] címke egy lemezre, és azt is ráírták, hogy „szókimondó szövegek”, akkor kétszer annyi példány kelt el belőle. Aztán eljutottunk odáig is, hogy már muszáj volt elérni, hogy rajta legyen a címke a lemezen, különben nem került fel a listákra. Egy idő után egyébként elkezdtem rejtett üzeneteket rakni annyi dalba, ahányba csak tudtam. Ha például a No Rest for the Wickedről a ›Bloodbath in Paradise‹-t lejátssza valaki visszafelé, tisztán hallhatja, amint azt mondom: „Your mother sells whelks in Hull”[xcvi]. Nem az volt azonban a legszomorúbb dolog ebben az időszakban, hogy a Jézus-mániások ránk szálltak. A legelkeserítőbb azt tartottam, hogy a régi zenésztársaim, Bob Daisley és Lee Kerslake is úgy döntöttek, hogy tesznek velem egy próbát. Kezdtem úgy érezni magam, mintha valaki egy céltáblát rajzolt volna a homlokomra pusztán azért, mert kerestem egy kis lóvét. Azt állították, hogy tartozunk nekik a Blizzard of Ozz és a Diary of a Madman miatt, úgyhogy bepereltek minket. Mi meg felvettük a kesztyűt, mert nem tartoztunk nekik semmivel. Bob és Lee bérzenészek voltak, heti díjat kaptak a stúdiómunkáért, egy másik összeget a turnéért, és megint egy másik összeget azért, hogy otthon maradjanak. Még a kurva benzinjüket is fizettem, amivel odafurikáztak a stúdióba, és amivel hazahajtottak. Igen, segítettek néhány dal megírásában az első két lemezen, de azért meg szerzői jogdíjakat kaptak – és kapnak is mind a mai napig. Szóval mégis, mi többet akartak még? Egyértelmű, hogy nem vagyok egy nagy koponya jogi dolgokban, de ha jól értettem, azt magyarázták, hogy nem szólóelőadó voltam, hanem mindannyian egy zenekar tagjaiként dolgoztunk. Csakhogy, ha én pusztán az énekes

voltam, és mindannyian egyenrangú feleknek számítottunk, miért én tartottam nekik meghallgatásokat? És hogy lehet az, hogy én már a Blizzard of Ozzról beszéltem azelőtt, hogy találkoztam volna velük? És hol a faszban vannak az ő sikerlemezeik a velem készített két album előtti és utáni időkből? Kérdezgetik tőlem az emberek, miért nem egyeztünk meg velük. Nos, Michael Jackson ezt csinálta, meg lehet nézni, mi történt vele. Ha van egy kis, kemény munkával megkeresett pénze az embernek a bankban, és azt mondja valakinek, aki bepereli, hogy: „Oké, mennyiért felejthetjük el ezt?”, azzal ajtót nyit a világ összes félcédulásának és seggfejének, aki következőként szeretné megfejni őt. Ki kell állni magunkért, mert ez a biznisz mocskos tud lenni. Főleg, ha az emberek azt hiszik, hogy valaki egy nagy pénzhegyre jár aludni éjszakánként. Végül Bob és Lee keresetét Amerika összes bíróságán elutasították. Ami nagyon felbassza az agyamat, az az, hogy Bob és Lee sosem mondta azt, hogy: „Ozzy, le kéne ülnünk. Szeretnénk beszélni veled.” Csak tüzeltek minden kibaszott irányba. Akkor tudtam meg ezt, amikor megkaptam az idézést. Mint kiderült, ott lopakodtak és mesterkedtek a hátam mögött: felhívogattak más embereket is, akik játszottak a lemezeimen, és megpróbálták bevenni őket is. Kurva sok rossz dolgot követtem el, de ők az évszázad bűnözőjének próbáltak beállítani, és ezzel azért tele lett a tököm egy idő után. Sharon igyekezett megóvni a részletektől, mert tudja, milyen nyugtalan típus vagyok. Végül aztán egyszerűen letöröltette és újra felvetette Bob és Lee szólamait azon a két lemezen. Amikor újra kiadtuk, rátetettünk egy-egy matricát a borítókra, hogy tudjanak erről az emberek. Nem mondhatom, hogy örülök ennek, és mondtam is Sharonnak, hogy ez így nekem elég kényelmetlen, de megértem őt. Tudom, miért érezte úgy, hogy meg kell tennie. Akárhányszor túlléptünk egy akadályon, jött a következő. Soha nem volt vége. Az ügy huszonöt évvel azutánig elhúzódott, hogy a Blizzard of Ozzt felvettük. Simán csak szerettem volna rock 'n rollerként boldogulni az életben, helyette azonban én lettem a kibaszott Perry Mason[xcvii], aki vallomásokat tett itt is meg ott is meg amott is. Igazán az fáj, hogy évekig dolgoztam Bobbal, és nagyon szerettem őt és a családját is. Piszok tehetséges a csávó. Jó barátok voltunk. Nem fordultam ellene és nem pereltem be őt, amikor máglyára raktak a ›Suicide Solution‹ miatt, pedig ő írta a szöveg egy részét. De hát néha muszáj továbblépni az életben. Végül kénytelen voltam megszakítani vele a kapcsolatot, mert féltem, hogy valami rosszat mondok, aztán már kapom is a következő pert a nyakamba. Másrészt kurvára utálom a konfrontációt. Ez az egyik gyengeségem. Soha többé nem szeretnék ilyen szarságokon keresztülmenni. Most már akárkivel dolgozom, megmondom neki, hogy szerezzen egy ügyvédet, az az ügyvéd írjon egy szerződést az én ügyvédemmel, aztán ő olvassa el, gondolja át, győződjön meg róla, hogy elégedett-e vele, majd győződjön meg erről még egyszer, meg még egyszer, és utána soha ne mondja azt, hogy bárki is lehúzta. Mert én ilyet nem teszek – akármit is állít Bob Daisley és Lee Kerslake. Az utolsó kellemes emlékem a nyolcvanas évekből, a legsötétebb periódusom előtti időszakból az, hogy beküldtek a Wormwood Scrubs börtönbe. Csodával határos módon ez ugyanis nem azért történt, mert megint megszegtem a törvényt, hanem azért, mert megkértek, hogy lépjek ott fel. Őrületes élmény volt. Megfordultam néhány rendőr-kapitánysági fogdában és őrszobán az évek során, de rendes sitten nem jártam azóta, hogy 1966-ban kiléptem a Winson Green ajtaján. A vasrácsok, a függőfolyosók, sőt még a smasszerek is ugyanúgy néztek ki, mint húsz évvel korábban, de igazán a szag hozta vissza az emlékeket: olyan volt, mint egy nyilvános klozet, csak tízszer durvább – elég undorító ahhoz, hogy könnybe lábadjon tőle az ember szeme. Akkor sem

tudnám kitalálni, miért akarhat valaki egy ilyen helyen dolgozni, ha az életem lenne a tét. Akik ezt a melót választják, talán mindannyian leszerelt katonák, így hozzászoktak már ehhez. Lehet, hogy én is ezt csináltam volna a végén, ha nem basznak ki a seregből. Azért hívtak meg fellépni, mert a börtönnek volt egy saját bandája, a Scrubs, amiben smasszerek és elítéltek is játszottak. Írtak egy dalt, és a bevételeit jótékony célokra ajánlották fel. Aztán megkerestek engem, és megkérdezték, fellépnék-e velük. Úgy állapodtunk meg, hogy eljátsszák a műsorukat, aztán én az enyémet, majd jammelünk egyet a ›Jail-house Rock‹-ra. Szóval elmentünk a börtönbe, átvittek az összes rácson, kapun, ajtón, és bekísértek egy kis szobába valahol hátul, ahol egy nagydarab, hájas faszi épp teát főzött. Rendes, kedves, barátságos faszinger volt, meg is kínált egy csésze teával. – És meddig vagy még itt bent? – kérdeztem tőle. – Ó, én már soha nem kerülök ki innen – felelte. Beszélgettünk tovább, iszogattam a teámat, de aztán csak felülkerekedett bennem a kíváncsiság, és megkérdeztem: – Hogyhogy ilyen hosszú időt töltesz itt? – Megöltem nyolc embert. Hát ez azért egy kicsit erős – gondoltam, de beszélgettünk tovább. Aztán megint felülkerekedett bennem a kíváncsiság. – És hogy csináltad? – kérdeztem, miközben kortyoltam még egyet a teámból. – Úgy értem, hogy ölted meg azokat az embereket? – Megmérgeztem őket – válaszolta. Kis híján a falhoz vágtam a teáscsészémet, ami pedig a számban volt, az mind kijött az orromon. Vicces, hogy ha egy gyilkosra gondolunk, mindig valami magas, sötét, gonosz külsejű szörnyeteget képzelünk el. Pedig lehet akár egy kedves, normális, hájas pasas is, akinél valami nem stimmel. A buli maga szürreális volt. A fűszag olyan erősen terjengett a teremben, ahol játszottunk, hogy majdnem hanyatt vágódtam tőle – mintha csak valami jamaicai esküvőn lettünk volna. Meg aztán az se semmi, hogy volt egy bárjuk kint, ahova a smasszerek kijárogattak. Hogy mit kell tudni a Scrubs tagjairól? Nos, a basszer egy vietnami csávó volt, aki harminchét embert égetett halálra egy sohói pinceklubban úgy, hogy benzint öntött be a levélnyíláson, aztán utána dobott egy égő gyufát. Ez volt a brit történelem addigi legnagyobb tömeggyilkossága. A gitáros pedig halálra vert egy drogdílert egy vasrúddal. Ezenkívül volt még velük két smasszer, az egyik énekelt, a másik dobolt. Sosem felejtem el a pillanatot, amikor színpadra léptünk. Jake E. Lee épp elhagyta a csapatot, és Zakk Wylde lett az utódja a szólógitáros posztján. Fiatal srác volt, kigyúrt karokkal, hosszú, szőke hajjal, úgyhogy abban a pillanatban, hogy belépett, az egész hely füttyögni és üvöltözni kezdett: „Hajolj előre, kisfiú, hajolj előre, kisfiú!” Aztán mind elvesztették a fejüket, és beindult az ugrálás, miközben a smasszerek ott strázsáltak mellettük. Őrület volt. Mielőtt bementünk, azt mondtam Sharonnak: „Legalább nem megy ki senki, ha szarok leszünk.” Akkor viszont már azt gondoltam: nem mennek ki, csak szépen ki fognak nyírni. Menet közben lenéztem magam elé, és ott állt az első sorban Jeremy Bamber, az a csávó, aki egy essexi farmházban kivégezte egy puskával az egész családját, aztán megpróbálta úgy elrendezni a dolgot, mintha a mentálisan sérült húga csinálta volna. Az arcképe hónapokig ott virított az összes brit bulvárlap címoldalán. Az öreg Bambinátor szélesen rám mosolygott. A végén pedig, amikor a Jailhouse Rock‹-ot játszottuk, ellepték az emberek a színpadot, az élen az egyik gyerekkel, aki megpróbálta levágni annak a Blakelock nevű rendőrnek a fejét a Broadwater farmi zavargásokban[xcviii]. Tudtam, hogy ő az, mert az egyik smasszer a színpadról megmondta. Az utolsó dolog, amit láttam, az volt, hogy a kölyök leveszi a cipőjét, és elkezdi ütni

vele a saját fejét. „Baszd meg, ez tényleg a katonáknak való – gondoltam. – Örültem a találkozásnak, de most megyek.” És nem néztem vissza. Nem sokkal a börtönkoncert után egy reggel Sharon azt kérdezte tőlem: – Jól érezted magad tegnap éjszaka, Ozzy? – Hogy érted? – Kelly születésnapi buliján. Jól érezted magad? – Igen, azt hiszem. Én annyira emlékeztem, hogy kint játszottam a kertben a gyerekekkel, megnevettettem Jacket, amikor megcsiklandoztam a pocakját, elsütöttem néhány viccet, és túl sokat ettem Kelly születésnapi tortájából. Meg arra, hogy még egy bohócot is felbéreltünk az alkalomra – Ally Doolally-nak hívták a csávót –, aki előadott egy kis bábjátékot. A többi kicsit homályos volt, mert ittam egyet vagy kettőt. – Látnod kellett volna magad – mondta Sharon. – Hogy érted? – Úgy értem, hogy látnod kellett volna magad. – Nem értem, Sharon. Jó, kicsit becsiccsentettem, de hát ez egy születésnapi buli volt. Mindenki becsiccsentett egy kicsit. – Nem, komolyan mondom, Ozzy, látnod kellett volna magadat. Tényleg, akarod látni magadat? Van rólad egy videóm. – Ó, a faszba – gondoltam. Sharon felvette az egészet. Berakta a kazettát a magnóba, és én nem hittem a szememnek. Azt hittem, hogy vicces mintaapa voltam, akinek mindenki örülne. Aztán megláttam a valóságot. Jack halálra rémült és sírt, Kelly és Aimee a bozótosban bujkált, és ők is zokogtak. Az összes többi szülő távozóban volt, és az orra alatt mormogott. A bohócnak betört az orra. És az egésznek a közepén ott álltam én, dagadtan, bebaszva, az arcom összekenve a tortával, csuromvizesen valamitől. Egy őrjöngő, üvöltöző részeget láttam magam helyett. Egy szörnyeteget. Elképesztően rémisztő volt a látvány. Miután kijöttem a Betty Ford Centerből, elkezdtem azt mondogatni magamnak: „Nos, lehet, hogy alkoholista vagyok, de megtaláltam az alkoholistáknak való tökéletes melót, úgyhogy talán teljesen rendben is van ez így, hogy alkoholista vagyok.” Bizonyos értelemben igazam is volt. Elvégre, melyik foglalkozásról mondható még el, hogy minél inkább elveszted az eszed, annál kifizetődőbb? Én minél jobban be voltam nyomva a színpadon, a közönség annál biztosabb lehetett benne, hogy jó esténk lesz. A baj az volt, hogy annyira kicsinált a pia, hogy működésképtelenné váltam, ha nem tablettáztam vagy kokszoltam rá. Attól meg nem tudtam aludni, mert vagy pánikrohamaim lettek, vagy paranoiás tévképzeteim támadtak, úgyhogy nyugtatóhoz nyúltam, amit az utazások közben az orvosoktól gyűjtöttem be. Amikor pedig túladagoltam – állandóan ez történt –, egyszerűen ráfogtam a diszlexiámra: „Sajnálom, doki, azt hittem, az volt ráírva, hogy hatot óránként, nem egyet hatóránként” Minden városban más orvoshoz jártam – „bulidokiknak” hívtam őket –, és kijátszottam őket egymás ellen. Ha drogfüggő az ember, az izgalom egyik felét nem is maga az adag okozza, hanem a felhajtása. Amikor például felfedeztem a Vicodint, mindig magamnál tartottam egy régebbi üvegcsét, beledobtam egy-két tablettát, és azt mondtam: „Ó, doki, itt ez a Vicodin, de mindjárt elfogy.” Az orvos megnézte a lejárati időt, látta, hogy már csak pár darab van az üvegben, úgyhogy hozzám vágott még ötvenet. Így minden buli előtt volt ötven tablettám. Egy idő után már egy nap huszonötöt vettem be. Hozzá kell tenni: ha híres az ember, Amerikában nem nagyon kell erőlködnie, hogy az

orvosok bármit megadjanak neki, amit akar. Az egyik bulidoki például egy furgonnal jött ki hozzám. A hátuljában tartott egy szerszámos szekrényt, tele kis fiókokkal, és mindegyikben másmilyen cuccot tartott. Az összes kemény anyag ott sorakozott, amit csak akarhatott az ember. Végül Sharon rájött, mi történik, és rálépett a tökünkre. Megfogta a gallérjánál az orvost, és azt mondta: „Semmilyen körülmények között ne adjon gyógyszereket a férjemnek, különben börtönbe kerül.” Mélyen belül tudtam: a pia és a drogok tönkretettek. Már nem voltam vidám és dilis, szomorú ember lett belőlem. Kilométereket le tudtam futni, csak hogy piálhassak egyet. Bármit megtettem, hogy ihassak. Volt egy hűtőm a konyhában, tele sörrel, és amikor reggel felkeltem, az első dolgom az volt, hogy kinyitottam egy Coronát, így délre már teljesen szétbasztam az agyam. Amikor pedig a Vicodint nyomtam, meg a többi szart, állandóan kokóztam. Meg lehet nézni, milyen szar voltam Penelope Spheeris dokumentumfilmjében, a The Decline of Western Civilization Part II-ban[xcix]. Mindenki szerint tök beteg, ahogy tojást próbálok sütni reggel hétkor, miután egész éjjel saturészeg voltam, mert egyik üveg bort döntöttem le a másik után. A pia szörnyű dolgokat művel az emberrel, ha valaki annyit iszik, mint én akkoriban. Egy idő után például rendszeresen összeszartam magam. Először még elvicceltem a dolgot, de aztán már nem volt olyan poénos. Egyszer valahol Angliában épp egy hotel folyosóján vánszorogtam, úton a szobám felé, amikor megéreztem, hogy dudál a kanyarban a kaka. Mennem kellett. Vagy a szőnyegre nyomtam ki, vagy a gatyámba, de abból már elegem volt, hogy folyton összeszartam magam, úgyhogy letoltam a nadrágom, leguggoltam, és odakuláztam a folyosóra. Pontosan abban a pillanatban lépett ki egy londiner a liftből. Meglátott, és elkezdett ordítani: – Mi a francot művel maga itt? Fingom sem volt, hogyan lehetne ezt megmagyarázni. Úgyhogy csak felemeltem a kulcsomat, és azt mondtam: – Semmi gond, vendég vagyok, itt lakom. – Nem, már kibaszottul nem – felelte. Nagyon sok alkoholista szarja össze magát. Gondoljunk csak bele: öt liter Guinness benyakalása után annyi kábelt fektet le az ember, hogy két közeli falut össze lehet velük kötni. És amikor felébredünk másnap, a szervezetünk mindentől meg akar szabadulni: ki akarja lökni az összes mérgező szutykot, amit beletömtünk előző este. Én ezt azzal próbáltam meg elkerülni, hogy átváltottam a Guinnessről a Hennessyre. De mivel folyton narancslével vagy kólával ittam, ugyanolyan rossz lett a végeredmény. És hát én bedöntöttem négy üveg Hennessyt egy nap, plusz nyomtam a kokaint, a tablettákat meg a sört is. Eleinte nem nagyon voltam másnapos, de ahogy múlt az idő, egyre rosszabbak lettek a macskajajok, míg végül kezelhetetlenné váltak. Úgyhogy visszamentem az elvonóra. Egyszerűen szarul éreztem magam, és belefáradtam abba, hogy folyton szarul éreztem magam és fáradt voltam. Ha iszol egyet, és jobb kedved lesz tőle, az egy dolog. De ha iszol egyet, és rosszabb kedved lesz, mint volt, annak mi értelme? És én úgy éreztem magam, mint aki haldoklik. Nem tudtam volna szembenézni a Betty Forddal még egyszer, úgyhogy a minnesotai Center Cityben lévő Hazelden klinikára vonultam be. Tél volt, jéghideg idő. Egész végig mást sem csináltam, csak reszkettem, okádtam és sajnáltam magam. Az első napon a terapeuta összehívta néhányunkat, és azt mondta: „Ha visszamennek ma este a szobájukba, szeretném, ha összeírnák, hogy tudomásuk szerint nagyjából mennyibe került önöknek az ivás és a drogozás azóta, hogy elkezdték. Számolják össze, és keressenek fel, ha megvannak.” Így hát aznap este kerítettem egy számológépet, és elkezdtem osztani-szorozni. Nagy

számot akartam kapni, úgyhogy durván felnagyítottam sok mindent. Például azt, hogy hány korsóval ittam meg egy nap (huszonötöt írtam be), és hogy mennyibe került egy. A végére egy nagyon randa számot kaptam. Hatalmas, rémisztő összeg jött ki, lehetetett vagy egymillió font. Megpróbáltam aludni utána, de nem tudtam. A másnapi foglalkozáson megmutattam a számításaimat a pasasnak, mire ő azt mondta: – Ó, nagyon érdekes. Meglepődtem, mert arra számítottam, hogy azt mondja: „Ugyan már, Ozzy, valós számokat mutasson.” De ő így folytatta: – Szóval ez csak az ivászatból jött össze? – Meg a drogokból – feleltem. – Hmm. És biztos benne, hogy ez minden? – kérdezte. – Egymillió fontról beszélünk! – feleltem. – Hát hogy lehetne több? – Nos, büntették már pénzbírsággal az alkoholizmusa miatt? – Igen, néhányszor. – Kellett kihagynia fellépést, vagy tiltották már ki koncerthelyszínről azért, mert túl sokat ivott? – Igen, néhányszor. – Kellett ügyvédeket fizetnie azért, hogy olyan slamasztikából húzzák ki, amibe az alkohol miatt került? – Igen, néhányszor. – Mi a helyzet az orvosi számlákkal? – Rengeteg volt. – És mit gondol, a lemezeladásaiban okozhatott kiesést az, hogy a munkájára hatással volt az alkoholizmusa? – Talán. – Talán? – Oké, egyértelműen. – Utolsó kérdés: vesztett már el ingatlant vagy más vagyont olyan válóperben, aminek az alkoholizmusa volt az oka? – Igen, mindent elvesztettem. – Nos, Ozzy, én is kutatgattam és számolgattam tegnap éjjel. Szeretné tudni, hogy szerintem mennyibe kerültek önnek a függőségei? – Mondja csak. Elmondta. Majdnem elhánytam magam. TIZEDIK FEJEZET Filmszakadás

Nyögdécselve ébredtem. Bassza meg – gondoltam, miközben kezdett kitisztulni a látásom –, ez megint egy elég jó

éjszaka lehetett. Burkolatlan betonpadlón feküdtem egy négyzet alaprajzú szobában. Az ablakon rácsok, a sarokban egy vödör, a falakon szar. Egy pillanatig azt hittem, nyilvános vécében vagyok. De nem: a rácsok az ablakon másról árulkodtak. Most már lassan le kéne szoknom arról, hogy börtöncellákban ébredek – gondoltam. Hozzáértem az arcomhoz. Aúúú! A picsába, ez fájt. Valamiért csak egy régi, büdös póló volt rajtam – egy olyan, amiben aludni szoktam –, és egy fényes szmokingnadrág. Annyiból végül is jó, hogy legalább nem megint Sharon egyik köntösében ébredtem – mondtam magamnak. Azon gondolkoztam, mennyi lehet az idő. Reggel hét? Kilenc? Tíz? Az órám nem volt nálam. A tárcám sem. A zsernyákok valószínűleg bezacskózták a cuccomat, amikor becsekkoltattak. Egyetlen dolog maradt a zsebemben: egy összegyűrt számla a lakásomhoz közeli kínai étteremből, a Dynastyból. Felidéztem a hely belsejét – vörös volt, mint a pokol –, és láttam magamat, ahogy ott ülök Sharonnal az egyik bőrfalú bokszban, és tablettákat török össze egy… hogy is hívják? Mozsárban. Mi a szart nyomhattam tegnap éjjel? Kokszot? Altatókat? Amfetamint? Magamat ismerve mindet, és még pár másik dolgot is. Undorítóan éreztem magam. Az egész testem fájt, különösen a pofám, a fogaim és az orrom. Egy zacskó jeget akartam. Orvost akartam. „HELLO! – kiabáltam ki a rácsok közt. – VAN OTT VALAKI?” Semmi válasz. Megpróbáltam végiggondolni, mit művelhetett az én bepiált, bekokózott gonosz ikrem, aki miatt rács mögé kerültem. De az agyam üres volt. Teljesen. Csak az volt meg, hogy a Dynastyban ülök, aztán csak a hangyák rohangáltak a képernyőn. Talán megint rajtakaptak, hogy az utcán pisálok? De ha így történt, miért van rajtam a pizsamapólóm? Otthon tartóztattak volna le? Akármi is történt, úgy fájt tőle a fejem, mint még soha. Reméltem, hogy még nem használtam fel a telefonálási lehetőségemet, mert szólnom kellett Sharonnak: börtönben vagyok, jöjjön értem és vigyen ki. Vagy lehet, hogy elment Amerikába? Mindig elhúzott Amerikába, ha félre akart állni az utamból, főleg nagy balhék után. Ebben az esetben Tony Dennist kell hívnom – gondoltam. A jó öreg Tony. Majd ő kivisz. 1989. szeptember 3-a volt. Addigra már állandó jelleggel visszaköltöztünk Angliába. Egy Beel-ház nevű helyet vettünk meg magunknak a buckinghamshire-i Little Chalfontban. Az épületet még a 17. században húzták fel, vagy legalábbis Sharon ezt mondta nekem. Dirk Bogarde[c]0 is élt benne korábban. Igazi ház volt, nem olyan filmdíszletszerű kamuszarság, amilyeneket Kaliforniában lehet kapni. Én azonban a legjobban mégis a szomszédunkat, George-ot bírtam az egészben. George vegyész volt, és saját bort is készített. Mindennap bekopogtam hozzá azzal, hogy: „Adjon egy üveggel abból a szuper cuccból, George.” Olyan volt az a bor, mint a rakéta-üzemanyag. Ha átjött hozzám valaki Amerikából, és ivott belőle egy kortyot, kikerekedett a szeme, és csak azt tudta mondani: „Mi a fasz ez a cucc?” A Chateau d'George-ból elég volt pár pohár is ahhoz, hogy rendesen kicsinálja magát az ember. A vicc az, hogy George nem is ivott. Absztinens volt, úgyhogy ilyeneket mondott nekem: „Ó, Mr. Osbourne, láttam, tegnap felgyújtotta a konyhát. Ezek szerint jófajta bort sikerült készítenem. Melyik is volt, a bodzás vagy a tealeveles?” Sharon viszont nagyon keményen rám szállt, úgyhogy nem ihattam George borát az orra előtt. Minthogy pedig már a sütőben sem tudtam elrejteni az üvegeket, jobb híján elástam a szajrét a kertben. A gond csak az jelentette, hogy mindig akkor dugtam el a piát, amikor be

voltam baszva, úgyhogy következő este nem emlékeztem rá, hova a faszba is raktam. Így aztán folyton ott mászkáltam hajnali kettőig ásóval a kezemben, és lyukakat túrtam mindenhova. Amikor Sharon reggel lejött enni, és az ablakon kinézve meglátta a gödröket, azt mondtam neki: „Bassza meg, Sharon! Nagyon elevenek ezek a vakondok, mi?” Végül aztán felszereltettem pár reflektort, hogy könnyebben megtaláljam a tintát. A gatyám is ráment. Sharon azonban rájött mindenre, úgyhogy fújhattam. „Gondolhattam volna, hogy nem a kertművelés iránt kezdtél el hirtelen érdeklődni” – mondta. Valószínűleg egyébként jobb is volt, hogy rajtakapott, mert már nem nagyon bírtam a kemény terhelést. Negyven voltam, és a szervezetem kezdte megadni magát. Akkor jöttem rá, hogy valami nagy baj van, amikor egyszer lementem a kocsmába, és öt nap múlva ébredtem fel. De olyan is előfordult, hogy odajött hozzám valaki: „Hello, Ozzy”, én meg csak azt tudtam kérdezni: „Ismerjük mi egymást?” Mire ő: „Három hónapig laktam nálad nyáron. Nem emlékszel?” Beszéltek nekem a filmszakadásokról, amikor Kelly születése után bementem a Betty Ford Centerbe: a doki elmondta, hogy az alkoholtoleranciám egyszer csak eléri majd a nullás szintet, és az agyam leáll – de én akkor azt gondoltam, hogy csak ijesztgetni akarnak ezzel a szarsággal. „Tudja, mi az én igazi problémám az alkohollal? – kérdeztem tőle. – Az, hogy nincs bár ezen a kurva helyen.” De aztán egyszer csak tényleg egyre több filmszakadásom lett, pontosan úgy, ahogy ígérték. A vedelésben viszont ez sem állított meg – sőt mivel aggódni kezdtem az emlékezetkiesések miatt, még többet ittam. Vince Neil autóbalesete után a legnagyobb félelmem az volt, hogy egy napon a tárgyalóteremben ébredek, amint valaki épp rám mutat, és azt mondja: „Ő az! Ő ütötte el a férjemet”, vagy: „Ő az! Ő ölte meg a gyerekemet!” Aztán mielőtt bezárnak, és eldobják a kulcsot, az utolsó szó jogán azt mondom: „De hát nekem filmszakadásom volt, bíró úr!” „HELLO! – kiabáltam megint. – VAN OTT VALAKI?” Kezdtem ideges lenni, ami azt jelezte, hogy az előző napi pia és koksz lassan kiürült a szervezetemből. Amint kijutok ebből a kurva lyukból, iszom egy jót, hogy lenyugodjak – mondtam magamnak. Csend. Vártam. És vártam. És vártam. Hol a faszban vannak innen az emberek? Ekkor már izzadtam és reszkettem. És nagyon kellett szarnom. Végül aztán megjelent egy rendőr. Nagydarab, korombeli – talán idősebb – pasas volt, felháborodott arckifejezéssel. – Elnézést – mondtam neki. – Megmondaná, hogy mit keresek itt? Csak állt ott, és úgy nézett rám, mintha egy csótány lennék a vacsorájában. – Tényleg tudni akarja? – kérdezte. – Igen. Odajött a rácsokhoz, és alaposan végigmért. – Általában nem hiszek az embereknek, amikor azt mondják, hogy nem emlékeznek rá, hogyan szegték meg a törvényt. De mivel láttam, milyen állapotban volt tegnap, magával kivételt teszek. – He? – Látnia kellett volna magát. – Most megmondja, miért vagyok itt, vagy nem? – Tudja mit? – mondta a zsernyák. – Elmegyek, és idehozom a dossziéját. Aztán felolvasom magának a vádakat.

Felolvassa a vádakat? Mi a faszt tettem? Megöltem valakit? Erről egyből az a dokumentumfilm jutott eszembe, amit pár héttel korábban, Amerikában láttam a tévében egy New York-i gyilkosról. A faszit bíróság elé állították, és tudta, hogy örökre bebörtönzik, úgyhogy szerzett némi mogyoróvajat, bekente a seggvájatába, aztán közvetlenül azelőtt, hogy az esküdtszék felolvasta volna az ítéletét, hátranyúlt a gatyájába, beletúrt a cuccba, és azt eszegette. Felmentették, mondván, hogy őrült. A gond ott kezdődött, hogy nekem nem volt mogyoróvajam. Úgyhogy ha úgy akartam kinézni, mint aki megeszi a saját szarát, meg kellett ennem a saját szaromat. Be kell vallanom, még azután sem tartottam magamat ijesztő részegnek, hogy Sharon lejátszotta nekem a Kelly születésnapján készült videót, amin az összes gyerek sírt miattam. Nem értettem, mivel bántanék én bárkit is. Azt hittem, csak elmegyek, megiszom pár sört, hazamegyek, beszarok, aztán összepisálom az ágyat, az meg mindenkivel előfordul. Kicsit persze vicces, de amúgy teljesen normális dolog. A rehabon viszont azt mondták: „Képzelje magát a felesége helyébe. Mit érezne, ha arra menne haza, hogy Sharon a saját húgyában és szarában fetreng, azt se tudja, hol van, képtelen a gyerekekre vigyázni, közben meg a konyha lángokban áll? Mennyi ideig maradna mellette? Milyennek tartaná a házasságát?” Amikor ezt így elmondták, már értettem, mire gondolnak. De egészen mostanáig tartott, hogy belássam, milyen ijesztő és gyalázatos módon viselkedtem akkoriban. Egy kibaszott disznó voltam, akivel semmit nem lehetett kezdeni. Megittam egy üveg konyakot, kidőltem, aztán felébredtem, és megittam még egy üveggel. Nem túlzok, amikor azt állítom, hogy négy üveg Hennessyt húztam le egy nap. Még ma is csak nehezen tudom megérteni, miért maradt velem Sharon, és hogy egyáltalán miért jött hozzám, ha már itt tartunk. Hiszen a velem töltött idő nagy részében rettegett tőlem. És az igazság az, hogy én is féltem magamtól. Féltem tőle, hogy mit művelek magammal, vagy rosszabb esetben valaki mással. Gyakran megesett, hogy Sharon egyszerűen elhagyta az országot, amikor elkezdtem tivornyázni. „Szia, mentem Amerikába” – mondta, és indult is. Akkoriban kezdett más zenekarokat és előadókat is menedzselni, mert olyan kibaszott megbízhatatlan voltam, hogy nem akart csak tőlem függni. Én viszont emiatt aggódni kezdtem: attól tartottam, hogy lelép valami fiatal, nagymenő fasszal. Persze haragudni nem tudtam volna rá miatta, hiszen nem voltam túl vidám társaság. Inkább olyan lehetett velem lenni, mint belezuhanni egy feneketlen szakadékba. Egy este aztán, amikor Sharon épp nem volt otthon, vettem George-tól ötven fontért egy üveg extraerős bort, és alaposan szétcsaptuk magunkat a billentyűsömmel, John Sinclairrel. Pont orvosnál jártam aznap, úgyhogy volt egy nagy zsák gyógyszerem is: altatók, fájdalomcsillapítók, és még hosszan sorolhatnám. A dokik tonnaszámra tömtek ezekkel a szarokkal. Lényeg a lényeg, amíg vedeltem, nyeltem a tablettákat is, egyiket a másik után, mígnem végül jött a filmszakadás. Amikor másnap reggel felébredtem, egymásba gabalyodva feküdtünk az ágyban Johnnyval. Megpróbáltam megtapogatni a farkam, hogy ellenőrizzem, nem történt-e semmi, és akkor rájöttem, hogy semmit nem érzek. Le voltam bénulva. Teljesen béna voltam. Üvöltözni kezdtem: – Bassza meg! Bassza meg! Nem érzem a lábam! Aztán meghallottam azt a morgó hangot magam mellett. – Azért nem érzed, mert az az én lábam – mondta Johnny. Háromszor kellett lezuhanyoznom utána. Még ma is feláll a szőr a hátamon, ha rágondolok. Egy szardarabnak éreztem magamat, úgyhogy azt mondtam: „Rendben, ennyi volt. Ez tarthatatlan. Nincs több pia, nincs több tabletta, nincs többé semmi. Sharon elhagy, ha ez így megy tovább.” Leálltam mindennel. Bármelyik drogfüggő megmondhatja: ez volt a legnagyobb hülyeség, amit tehettem.

Amikor Sharon hazajött, Jack elé rohant, és azt kiabálta: „Anyu! Anyu! Apu abbahagyta az ivást! Abbahagyta az ivást!” Én pedig bemásztam az ágyba, mert kegyetlen szarul éreztem magam, és mivel nem tudtam aludni az elvonási tünetektől, teletömtem a pofám Excedrin PM-mel[ci]. Azt gondoltam, hogy az nem drog. Na, akkor tényleg lebénultam. Semmit nem éreztem. Amikor kinyitottam a szemem, Sharont láttam, ahogy fölém hajol, és azt kérdezgeti: „Mi a nevem? Mi a nevem?” Nem tudtam válaszolni, mert úgy éreztem magam, mintha víz alatt lennék. Akkor váltott: „Hány ujjamat mutatom, Ozzy? Hány ujjat látsz, Ozzy?” De nem tudtam megszámolni. Csak aludni akartam. Évek óta először úgy éreztem: minden fájdalmam elmúlt. Hirtelen megtudtam, mit jelent az, hogy „testen kívüli élmény”. Olyan túláradó, meleg és kellemes érzés öntött el, amilyet még sosem éreztem. Nem akartam, hogy vége legyen. Gyönyörű volt, annyira gyönyörű. Aztán Sharon ésTony berángatott a kocsi hátsó ülésére, és elindultunk orvost keríteni. Hosszas autózás után egyszer csak egy ágyon feküdtem, csövek lógtak belőlem, és tompán hallottam, hogy a doki azt mondja Sharonnak: „A férje szervezete összeomlott az alkoholmegvonástól. Ez nagyon-nagyon komoly dolog. Gyógyszerezzük, de egész éjszaka megfigyelés alatt kell tartanunk. Lehet, hogy nem fog rendbe jönni.” De aztán lépésről lépésre visszatért az érzés a testembe. Először a lábfejembe. Aztán a lábamba. Aztán a hasamba. Úgy éreztem, mintha egy nagyon-nagyon mély tenger fenekéről emelkednék fel. Aztán hirtelen pattant egyet a fülem, és meghallottam magam mögött az EKG-t. Bip. Bip. Bip. Bip. – Hány ujjamat mutatom? – kérdezte Sharon – Hány ujjamat mutatom, Ozzy? Bip. Bip. Bip. Bip. – Ozzy, mi a nevem? Mi a nevem? Bip. Bip. Bip. Bip. – A neved Sharon. Annyira sajnálom, Sharon. Annyira kibaszottul sajnálok mindent. Szeretlek. Kopp, kopp, kopp, kopp. A zsernyák odajött a cellám rácsaihoz. A kezében ott volt a papír. Folyt rólam a veríték, kapkodtam a levegőt, a kezem ökölbe szorult, és kurvára meg akartam halni. Ránéztem, ő visszanézett rám. Aztán megköszörülte a torkát, és olvasni kezdett: John Michael Osbourne, vádat emelünk ön ellen, a felesége ellen fojtogatás útján elkövetett gyilkossági kísérlet miatt, amelyre 1989. szeptember 3.-án, vasárnap, a korai órákban került sor egy családi veszekedés során a buckinghamshire-i Little Chalfontban található Beel-házban. Úgy éreztem magam, mintha valaki fejbe vert volna egy lapáttal. Hátrálni kezdtem, nekiestem a szarfoltos falnak, aztán lecsúsztam a földre, és a fejemet a kezembe temettem. Egyszerre szerettem volna hányni, elájulni és üvölteni. Gyilkossági kísérlet? Ez volt a legszörnyűbb rémálmom. Egy percen belül fel fogok ébredni, gondoltam. Ilyen nem történhet. Azt akartam mondani a zsarunak: „Szeretem a feleségem! Ő a legjobb barátom a világon, és megmentette az életem. Mi a faszért akarnám megölni?” De nem mondtam semmit. Nem tudtam beszélni. Semmit nem tudtam csinálni. – Remélem, büszke magára – mondta a rendőr.

– A feleségem jól van? – kérdeztem, miután visszajött a hangom. – A férje megpróbálta megölni. Mit gondol, hogy van? – De miért tennék én ilyet? Nem értem! – Nos, itt azt írják, hogy megünnepelték a lánya, Aimee hatodik születésnapját, ennek során orosz vodkát fogyasztott, és erős alkoholos befolyásoltság alá került, majd beült egy kínai étterembe. Ezt követően hazament, majd meztelenül besétált a hálószobába, és azt mondta, idézem: „Megbeszéltük a másik Ozzyval a dolgot, és egyértelmű, hogy meg kell halnod.” – Mit mondtam? – Úgy tűnik, egész éjjel a túlhajszoltság miatt panaszkodott, mondván: épphogy hazaért a moszkvai békefesztiválról – milyen ironikus, nem? – és már indulnia is kellett Kaliforniába. Nekem mondjuk ez inkább nyaralásnak tűnik, semmint munkának. – Nem lehet igaz – mondtam. – Soha nem próbálnám megölni. De persze simán lehetett igaz. Sharon évek óta mondogatta, hogy soha nem tudja, melyik énem lép be az ajtón: a Rossz Ozzy vagy a Jó Ozzy. Általában a Rossz Ozzy volt az. Főleg olyankor, amikor megjöttem a turnéról, és az a rettenetes nyugtalanság kínzott. Csakhogy most nem a tyúkokat akartam megölni, mint valaha a Bulrush villában. – Még valami – mondta a rendőr. – A felesége azt mondta nekünk, hogy ha lett volna valamilyen fegyver a keze ügyében a támadás során, használta volna. Bár ahogy nézem, a szemeit így is egész nagy sikerrel próbálta kikaparni. Tud küzdeni a neje, mi? Nem tudtam, mit mondjak, ezért megpróbáltam elviccelni a dolgot. – Legalább lesz miről írni az újságoknak. A zsernyáknak nem tetszett a poén. – A vád súlyosságát elnézve szerintem ez kibaszottul nem vicces – mondta. – Magát gyilkossági kísérlettel vádolják, seggfej. A felesége valószínűleg halott lenne, ha nem hallják meg a házban tartózkodó emberek, hogy sikoltozik. Jól jegyezze meg: magát nagyon hosszú időre kivonják most a forgalomból. – Sharon tudja, hogy szeretem – feleltem, miközben próbáltam nem a Winson Greenre és Bradleyre, a gyerekmolesztálóra gondolni. – Meglátjuk. Meglátjuk. Az Amersham börtönben dolgozó zsernyákok finoman szólva nem szerettek. Az, hogy meghúztam magam, és befogtam a pofámat, nem sokat segített odabent. Ott nem a denevérevő, Alamóra hugyozó, ›Crazy Train‹-éneklő rock 'n roll hős voltam. A hírnév és hasonló szarságok semmit nem érnek a Thames Valley-i rendőrség szemében. Főleg nem akkor, amikor gyilkossági kísérletért csukják le az embert. Végül úgy harminchat óráig tartottak a cellában. Az egyetlen társaságom a szarfolt volt a falon. Don Arden valószínűleg megpróbált hívni, amíg odabent voltam, Tony Iommi úgyszintén. De nem sikerült elérniük – és nem is beszéltem volna velük. Néhány újságíró is telefonált. A zsaruk elmondása szerint arra voltak kíváncsiak, hogy Sharon tényleg megcsalt-e, és hogy igaz-e a hír, miszerint visszamegyek a Jet Recordshoz és újjáalakítjuk a Black Sabbath-ot. Fasz tudja, honnan szedték ezt a sok baromságot. Én csak egy dolgot akartam: hogy együtt maradjon a családom. Aztán meg kellett jelennem a Beaconsfield Magistrates' Court[cii] előtt. Kiengedtek a cellából, hogy tisztálkodhassak egy kicsit, de akárki is dekorálta ki a zárka falát, ugyanazt művelte a zuhanyzóval is, úgyhogy nem akartam bemenni. Végül megérkezett Tony Dennis egy szmokinggal, egy fekete inggel és két fülbevalóval. Mindent felvettem, és igyekeztem okosnak és méltóságteljesnek tűnni, de hát elvonási tüneteim voltak, úgyhogy szörnyen néztem ki, és szörnyen is éreztem magam. Ráadásul szörnyű szagom volt. Amikor eljött az idő, hogy távozzak, a rendőrök végigkísértek a fogdán, kivittek a hátsó ajtón – távol a sajtó képviselőitől –, és

beraktak egy rendőrautóba. Tony szorosan mögöttünk jött a Range Roverrel. A tárgyalóterem egy állatkert volt. Mintha megint a ›Suicide Solution‹ sajtótájékoztatón lettem volna. Csakhogy most tényleg komoly volt az ügy. Véreset szartam félelmemben, ahogy az öregem mondta volna. Don Arden kiküldte az egyik nehézsúlyú emberét, hogy üljön le hátul figyelni, és a könyvelőm, Colin Newman is megjelent. Az a vicc, hogy arra viszont nem emlékszem, Sharon ott volt-e – ami valószínűleg azt jelenti, hogy nem. Szerencsére nem tartott sokáig a jogászduma meg a kalapács-csapkodás. – John Michael Osbourne – mondta végül a bíró. – Három feltétellel helyezem óvadék ellenében feltételes szabadlábra: azonnal bejelentkezik egy ön által választott, hivatalosan elismert rehabilitációs intézménybe; nem próbál meg kapcsolatba lépni a feleségével; és nem próbál meg visszamenni a Beel-házba. Megértette? – Igen, bíró úr. Köszönöm, bíró úr. – Ozzy! – kezdett rá a sajtó. – Igaz, hogy Sharon válni akar? Igaz, hogy van valakije? Ozzy! Ozzy! Tony már be is jelentkezett a nevemben egy rehabra, a Huntercombe Manorbe, ami úgy húszpercnyi útra volt tőlünk. Odafelé menet elhaladtunk egy újságosbódé mellett. Állt előtte egy kinyitható hirdetőtábla, rajta a következő felirattal: „GYILKOSSÁGI KÍSÉRLET – OZZYT ELVONÓRA KÜLDTÉK”. Mit mondjak, nagyon furcsa érzés, amikor az ember az élete legprivátabb eseményeit látja viszont így közszemlére téve. Nagyon furcsa. A Huntercombe Manor egyébként teljesen rendben volt. Persze nem egy Palm Springs a hely, de nem is egy szeméttelep. Rendesen meg is kérték az árát: mai áron kábé úgy ötszáz fontba került egy éjszaka. Bejelentkeztem, aztán naphosszat csak ültem egyedül a szobámban, szívtam a cigiket, ittam a kólát, és rettenetesen sajnáltam magamat. Iszonyatosan szerettem volna az üveghez nyúlni – annyira, hogy már fizikailag fájt. Vagy két hónapot töltöttem el azon a helyen. A szokásos alkeszek és junkie-k vettek körül odabent. Volt köztük egy meleg csávó, aki szerepet játszott a Profumo-botrányban[ciii], aztán egy arisztokrata, Lord Henry, és egy fiatal ázsiai nő, akinek nem emlékszem a nevére. Elvonóra menni akkoriban még nem volt olyan elfogadott Angliában, mint manapság. Rengeteg szégyen tapadt hozzá. Végül Sharon eljött meglátogatni. Elmondtam neki, mennyire sajnálom a történteket, mennyire szeretem őt, mennyire szeretem a gyerekeket, és mennyire szeretném, ha együtt maradna a család. De tudtam, hogy ez mind hasztalan. – Ozzy – mondta mély, nyugodt hangon. – Van egy fontos hírem. Azt hiszem, szeretnéd hallani. Ennyi, gondoltam. Vége. Talált valaki mást. Válni akar. – Sharon – mondtam. – Rendben van. Én megér… – Ejtem a vádakat. Nem akartam elhinni, amit hallottam. – Mi? Miért? – Nem tudom elhinni, hogy képes lennél embert ölni, Ozzy. Az nem te vagy. Te egy édes, jószívű ember vagy. De ha berúgsz, Ozzy Osbourne eltűnik, és valaki más lép a helyébe. Szeretném, ha az a másik ember eltűnne, Ozzy. Nem akarom többet látni. Soha. – Leállok – mondtam. – Megígérem, hogy leállok. Mindeközben a sajtó teljesen meg volt húzatva. Fotósok bujkáltak a bokrokban, sőt még a fákról is lógtak. Szerintük a történetnek még nem ért véget. És tényleg: bár Sharon ejtette a vádakat, a Királyi Ügyészség testi sértés miatt még mindig le akart csukni. Nem mehettem vissza a Beel- házba sem. De aztán Halloweenkor lezárták az ügyet.

Végre vége volt. A sajtót azonban kibaszottul nem érdekelte ez sem. Az egyik lap riportert küldött anyám házába Walsallbe, aztán lehoztak valami hazug faszságot arról, hogy milyen rossz szülő, és milyen szarul nevelt engem. Felháborító volt, a mutter meg ráadásul be is szállt a sárdobálásba, úgyhogy a sztori egyre csak dagadt. Egy idő után már ott tartottunk, hogy a gyerekek nem mehettek iskolába, mert rögtön a kapuban nekik ugrottak. Akkor felhívtam anyámat, és azt mondtam neki: „Nézd, én tudom, hogy nem igaz, amit állítanak, de a bulvársajtóval szemben nem lehet megnyerni a meccset. És ha tovább csinálod a fesztivált, pokollá fogják tenni a gyerekeim életét. Mi lenne, ha elmennék a BBC-hez ezen a héten, és tisztáznám az ügyet? Akkor végre mindnyájan lezárhatnánk ezt az egészet.” Anyám beleegyezett, úgyhogy elmentem a Radio I-ba a Tommy Vance Show-ba, ahol elmondtam a magamét: hogy a szüleim nagyszerű emberek, a sajtó pedig hazudik, nem is keveset. Kész. Vége. Ennyi. És nem több – gondoltam. Pislogni sem maradt időm azonban, és az anyám már helyreigazítást kért egy laptól, úgyhogy megint állt a bál. A gyerekek újabb három hónapig nem mehettek iskolába. Végül felhívott a mutter, és azt mondta: – Azt hiszem, ennek örülni fogsz: meglesz a helyreigazítás. – Most boldog vagy? – kérdeztem. Még mindig baromi pipa voltam rá. – Igen, nagyon boldog vagyok. Már dolgoznak a megállapodáson. – Megállapodás? – Ötvenezret kértem, ők meg negyvenötöt ajánlottak. – Szóval a pénzről szólt az egész? Anya, odaadtam volna neked én azt a kurva pénzt. Én a gyerekeimet próbáltam védeni! Ma már nem tudok haragudni rá, amiért így viselkedett. Szegénységben nőtt fel, úgyhogy ötven rongy neki rengeteg lóvét jelentett. Viszont még mindig nagyon elszomorít a dolog. Tényleg csak a pénzről szólt az egész? Az lett volna az élet értelme? Persze, a barátaim mindig azt mondják erre, hogy „neked könnyű, mert van pénzed”, és ebben van is némi igazság. De nekem az fájt ebben az egészben, hogy ha az én gyerekeim mondják csak egyszer is nekem azt, hogy: „Apa, hagyd ezt abba, mert a családomnak ártasz vele”, akkor azonnal leállok. És az anyám nem volt csóró, minden héten küldtem neki pénzt. Valamiért azonban nem értette meg, hogy minél többet buzerálja a sajtót, és minél többet hisztizik, annál inkább rám másznak a lapok. Végül nagyon sokat ártott ez a kapcsolatunknak. Folyton összevesztünk ezen vagy azon, de utána mindig kibékültünk. Azután viszont, hogy megkapta a helyreigazítást és a kárpótlást, nem sokat jártam hozzá. Úgy tűnt, hogy csak a pénzről tudunk beszélni, én meg azt a témát sosem szerettem. A rehab után nagyon keményen küzdöttem, hogy rendbe tegyem magam. Rengeteg súlyfeleslegtől megszabadultam, aztán elmentem egy plasztikai sebészhez, és levetettem vele mind a negyvennégy tokámat, hogy újra csak egy állam legyen, ne negyvenöt, bár be kell vallanom, részben azért is csináltattam meg, hogy telenyomjanak Demerollal[civ], amit a létező legjobb anyagnak tartottam. A faszi egyszerűen csak vágott egy lyukat, bedugott rajta egy porszívót, és kiszippantotta a zsírt. Míg bent voltam, a derekamról is leszedettem némi hájat. Nekem nincs problémám a plasztikai sebészettel, de nincs ám, mert azt mondom: ha valami zavar, és megoldható a probléma, oldd meg. Sharonnak például egy valag beavatkozása volt – ha megkérik, szívesen ad egy listát róluk –, és remekül néz ki. Ugyanolyan ez, mint bármi más az életben: azt kapja az ember, amiért fizet. Sokkal jobban éreztem magam, miután megszabadultam néhány kilótól. Ráadásul távol

tudtam tartani magam a piától is, habár az Anonim Alkoholisták terápiás foglalkozásaira nem nagyon mentem el. Egyszerűen sosem éreztem jól magamat azokon az összejöveteleken, sőt rosszabbat el sem tudok képzelni. Kiállok és kiéneklem a szívemet kétszázezer néző előtt egy rockfesztiválon, de amikor olyan embereknek kell az érzéseimről beszélnem, akikkel soha nem találkoztam még, az nem megy. Ott nincs hova elbújni. Egyébként Los Angelesben ezek a csoportfoglalkozások amolyan rocksztár-találkozók szoktak lenni. Egyszer például, amikor egy Los Angeles-i klinikán ültem ezekkel a búsképű alkoholistákkal, felnéztem, és megláttam Eric Claptont. Szörnyű pillanat volt, mert akkoriban meg voltam győződve róla, hogy Clapton utál engem. Találkoztunk egy díjátadón úgy tíz évvel korábban, és valaki szeretett volna egy fotót róla, rólam meg Grace Jonesról, úgyhogy be is álltunk a képhez, de én magamon kívül voltam a piától meg a kokótól, és elkezdtem hülye pofákat vágni. Az volt a benyomásom, hogy Clapton vagy megijedt tőlem, vagy csak egyszerűen nem voltam szimpatikus neki, és valamiért úgy éreztem, hogy személyesen felhívta a fotóst, hogy semmisíttesse meg a képet. Úgyhogy amikor megláttam a foglalkozáson, olyan gyorsan elhúztam a belemet a hátsó ajtón keresztül, ahogy csak tudtam. Pár nappal később aztán megint megláttam, és újra megpróbáltam elkerülni, de ezúttal utánam jött. – Ozzy! – kiáltott rám, amint épp átvágtam az utcán a kocsimhoz. – Ó, ööö, hello, Eric – mondtam. – Itt élsz most? – kérdezte. – Aha. – És hogy tetszik? Innentől meg már minden ment magától. Nagyon jól elbeszélgettünk. Aztán pár héttel később épp egy magazint lapozgattam, és egyszer csak megláttam egy képet magamról, Eric Claptonról és Grace Jonesról, amin én hülye pofát vágok, Eric meg mosolyog. Az egészet csak bemeséltem magamnak. Mindazonáltal az AA-foglalkozásokat továbbra is utáltam. Végül teljesen fel is hagytam a látogatásukkal. Ha elcsúsztam, inkább áthívtam valakit, és egy házi detoxkúrával rakattam magamat rendbe. Nagyon benne voltam ezekben a dolgokban egy ideig: gyógyitalok, masszázs, gyógynövényes-gyümölcsös fürdők – akármilyen marhaságot lehet mondani, én mindent kipróbáltam. Egyszer az egyik csávótól még valami béltisztító oldatot is kaptam. „Mossa ki magát ezzel minden reggel – mondta. – Pompás érzés lesz, ezt megígérhetem.” Sokáig nem tudtam rávenni magam, hogy kipróbáljam – rágondolni sem szerettem, hogy őszinte legyek –, de végül egy reggel azt mondtam magamnak: „Baszod, ha már megvetted ezt a szart, ki is kéne próbálni.” Valamilyen magok héjából készült a lötty, és a használati utasítás azt írta, hogy csak ki kell tölteni egy pohárral, aztán egyben lehúzni, mielőtt még megülhetne az ember torkában a cucc. Így is tettem – kibaszott szar volt az íze, kábé mint a nedves fűrészpornak, csak rosszabb –, aztán elindultam Sharonnal házakat nézegetni. Ilyesmire egyébként ritkán vetemedtem, mert legjobb tudomásom szerint nem sok szarabb dolog van az ingatlanvadászatnál, de ez alkalommal Sharon nagyon szerette volna, hogy nézzek meg egy kérót, ami Roger Whittaker, az easy- listeninges csávó tulajdonában volt, ugyanis egy pincestúdió is tartozott hozzá. Nem volt más dolgom, úgyhogy nem tudtam nemet mondani. Amikor odaértünk a házhoz, az ingatlanügynök már ott várt ránk. Puccos tyúk volt, a harmincas évei végén járhatott, zöld Barbour kabátot és gyöngyöket viselt, meg minden. Előrántott egy nagy kulcscsomót, és beengedett minket a bejárati ajtón, de alighogy betettem a lábamat az előszobába, valami pokoli görcs állt a beleimbe. Ajajaj, mondtam magamnak, akcióba lépett a béltisztító. Megkérdeztem a csajt, merre találom a legközelebbi klozetet, aztán amilyen

gyorsan és feltűnésmentesen csak tudtam, elhúztam, bevágtam az ajtót magam mögött, leültem, és kiengedtem egy jó nagy löket híg fost. Annyi ideig jött belőlem, hogy már kezdtem azt hinni, a Mississippit eresztem ki magamból. Amikor végre abbamaradt, körülnéztem vécépapírért. Sehol semmi. Felálltam, és azt mondtam magamnak: „Faszom, törlés nélkül kell hazamennem.” Ekkor azonban észrevettem, hogy a fos lecsorgott a lábam hátulján, úgyhogy nem volt más választásom, le kellett törölnöm valamivel. De még csak egy felmosórongy sem volt sehol. Álltam ott letolt gatyával, bénultan, és próbáltam kitalálni, mit lehetne tenni. Ekkor kopogott be az ajtón Sharon. Bumm! Bumm! Bumm! – Ozzy? Jól vagy? – Ööö, igen, köszi, édes – válaszoltam. – Szörnyen hosszú ideje vagy benn. – Nem tart már sokáig, szívem. – Siess. Végre rájöttem: a függöny. Kitörlöm a seggem a függönnyel! Letéptem, és megtettem, amit meg kellett tennem. Ezzel viszont kész is volt a következő gond: mi a faszt kezdjek Roger Whittaker szaros függönyével? Mégsem vihettem ki magammal a budiból és kérdezhettem meg az ingatlanközvetítőt, hogy merre van a legközelebbi veszélyeshulladék-lerakó. Gondoltam rá, hogy esetleg hagynom kéne egy üzenetet. Na de mit írnék? „Kedves Roger, bocsi, hogy összekentem szarral a függönyöd. Klasszul fütyülsz! Csocsi, Ozzy”? Így hát végül egyszerűen összetekertem és eldugtam a kádban, a zuhanyfüggöny mögött. Ha esetleg olvasod ezt, Roger, rettenetesen, rettenetesen sajnálom. De mi lenne, ha legközelebb vennél néhány tekercs klozetpapírt? Sokan azt hiszik, hogy csak szétbaszott aggyal lehet jó dalokat írni, de én úgy gondolom, hogy a Huntercomb Manorból való távozásom után készült albumom, a No More Tears évek óta a legjobb munkám volt. Talán részben azért is, mert mielőtt elkezdtük volna megírni, azt mondtam a zenekarnak: „Figyeljetek, minden dalt úgy kell kezelnünk, mintha sláger lehetne belőle, de kerülni kell, hogy elcsépeltnek vagy erőltetettnek hassanak.” És ez a hozzáállás elég jól is működött. Úgy tűnt, minden stimmel azzal az albummal. Az új gitárosom, Zakk Wylde egy zseni volt, a producereim lenyűgöző munkát végeztek, Sharon pedig telibe talált a borítóval. A feleségemnek amúgy nagyon jó érzéke van a művészetekhez, csak ezt sokan nem veszik észre. Na szóval, a frontkép egy szépiaszínű fotó rólam, amin egy angyalszárnnyal a vállamon vagyok látható. Úgy terveztük, hogy megpróbálunk felnőttes jelleget adni az albumnak, mert a vérköpősdi már kezdett cikivé válni, úgyhogy nem csinálhattam tovább. Nagyon jól emlékszem a New York-i fotózásra: általában vagy ötszáz tekercs elmegy, mire egy megfelelő kép elkészül, de a No More Tears esetében annyi volt az egész, hogy klikkklikk-klikk, „oké, megvagyunk, sziasztok”. Egyetlen dolgot nem szerettem a No More Tears-szel kapcsolatban: a (Mama I'm Corning Home‹ klipjét. Ilyen hi-tech, millió dolláros munka volt, én meg valami egyszerűt akartam, olyat, mint például a Nirvána ›Smells Like Teen Spirit‹ videója. Végül csináltam is egy másik klipet ötvenezer dollárból a Nirvána operatőrével, és az tökéletes lett. Nagy hatással volt rám a ›Smells Like Teen Spirit‹ – és nagyon büszke voltam, amikor megtudtam, hogy Kurt Cobain a rajongóm. Fantasztikus srácnak tartottam, és az egész Nevermind albumot is fantasztikusnak találtam. Tragédia, hogy hogyan végződött az a történet. Megjegyzem, csoda, hogy én nem jutottam Kurt Cobain sorsára. Lehet, hogy józan voltam a No More Tears után – legalábbis többnyire –, de amennyit visszavettem a piálásból, azt mind bepótoltam a tablettákkal. A dokik átverésében már amúgy is profi voltam. Minden héten

másikhoz mentem, aztán felmarkoltam valami receptre kapható gyógyszert. Egy jó ideig elég volt csak színlelni, de miután Sharon gyanút fogott, és előre felhívta az orvosokat, hogy figyelmeztesse őket, már valódi tüneteket kellett produkálnom. Úgyhogy például fejbe vertem magam egy fadarabbal, aztán azt mondtam: – Leestem a motoromról, felírna egy kis Vicodint? – Biztos, hogy leesett a motorjáról, Mr. Osbourne? – Hát hogyne. – Csak azért kérdezem, mert egy szög áll ki a fejéből, és van ott egy szálka is. – Gondolom, akkor egy fadarabra estem. – Rendben, akkor vegyen be ebből ötöt. – Kösz, doki. De nemcsak orvosokhoz jártam: voltak dílereim is. Emlékszem, egyszer, talán Németországban elmentem egy fickóhoz altatót venni, merthogy az altatóra mindennél jobban rákattantam. Épp kifogyott belőle, de megkérdezte, nem akarom-e kipróbálni helyette a Rohypnolt. Na most, én már eleget hallottam addigra a Rohypnolról. A sajtó akkoriban nagyon keményen rászállt a témára, randi-erőszak drognak hívták, de hogy őszinte legyek, én azt gondoltam, ez mind csak duma. Egy kábítószer, ami teljesen lebénít, miközben tökre magadnál vagy? Ugyan már, túl szépnek tűnt, hogy igaz legyen. De azért vettem belőle pár adagot, és úgy döntöttem, hogy afféle tudományos kísérletként kipróbálom. Amint visszaértem a hotelszobámba, be is vettem a tablettákat egy kis konyakkal. Aztán vártam. Semmi. „Hát, ez egy nagy faszság” – mondtam magamnak. Két perccel később azonban, amikor az ágy szélén heverve épp megpróbáltam filmet rendelni a tévén a távirányítóval, hirtelen beütött. Baszod, ez tényleg működik! Nem tudtam mozogni, de teljesen magamnál voltam. Iszonyat furcsa érzés. Csak az volt a baj, hogy az ágy szélén billegtem, amikor az izmaim lebénultak, úgyhogy leestem, és bevertem a fejem a dohányzóasztalba. Kibaszottul fájt. Aztán meg beszorultam az ágy és a fal közé, és vagy öt órán keresztül se megszólalni, se megmozdulni nem tudtam. Szóval nem tudom azt mondani, hogy ajánlom a cuccot. Az egészségem akkortájt erősen hanyatlani kezdett. Észrevettem, hogy remeg a kezem. A beszédem érthetetlenné vált. Állandóan ki voltam száradva. Azzal próbáltam menekülni a tünetek elől, hogy telenyomtam magam, de olyan ellenálló képesség fejlődött ki bennem a gyógyszerekkel szemben, hogy csak akkor lettem jól, ha túladagoltam magam. A végén már kéthetente kellett gyomormosásra járnom. Volt néhány nagyon meleg helyzetem. Egyszer kicsaltam egy orvostól egy üveg kodeint New Yorkban, és egyben lenyomtam az egész kibaszott adagot. Majdnem leállt a légzésem. Csak arra emlékszem, hogy fekszem az ágyon a szállodában, izzadok, és úgy érzem, hogy mindjárt megfulladok, közben a doki meg azt magyarázza nekem a telefonban, hogy ha túl sok kodeint vesz be az ember, az agy elfelejt üzenni a tüdőnek, hogy működjön. Nagy szerencsém volt, hogy túléltem. Habár ahogy akkor éreztem magam, örültem volna, ha nem kell többet felkelnem. Minél rosszabb lett az állapotom, annál jobban féltem, hogy Sharon elhagy. És minél jobban aggódtam, annál rosszabb lett az állapotom. Valójában nem is értettem, miért nem hagyott el már rég. Mondták persze erre sokan, hogy: „A feleséged csak a pénzedet akarja költeni”, de hát könyörgök, csak neki köszönhetem, hogy élek és pénzt keresek. És az emberek arról is megfeledkeznek, hogy amikor találkoztunk, neki volt pénze, nem nekem. Én éppen a csőd szélén álltam. Mindegy, a lényeg annyi, hogy Sharon mentette meg az életem, Sharon az életem, és szeretem. És rettegtem, hogy elvesztem. De akármennyire is szerettem volna normális és rendes lenni, szörnyen beteg voltam, fizikailag és mentálisan is. Már a színpadra sem tudtam felállni.

Meg is próbáltam párszor megölni magam, hogy kibújjak a bulik alól. Jó, nem akartam tényleg megölni magam, mert ha komolyan gondolod, hogy öngyilkos leszel, akkor ugyanaz, mint az imént, vagy leugrasz egy magas épület tetejéről, más szóval valami visszafordíthatatlan dolgot csinálsz. Amikor úgy próbálod „megölni magad”, hogy túl sok tablettát veszel be, mint én, akkor tudod, hogy valószínűleg rád talál valaki, szóval csak egy üzenetet küldesz. De ez egy halálos játék. Meg lehet nézni, mi történt öreg cimborámmal, Steve Clarkkal a Def Leppardból. Csak egy kis brandy, egy kis vodka, némi fájdalomcsillapító meg antidepresszáns kellett, és vége. Fények le. Örökre. Egy nap aztán Sharon odaállt elém, és azt mondta: – Oké, Ozzy, megyünk Bostonba. Szeretném, ha megnézetnéd magad egy orvossal. – Miért nem jó egy angol orvos? – Ez egy specialista. – Minek a specialistája? – Annak, ami a te bajod. Holnap indulunk. Gondoltam, egy olyan orvosra gondol, aki sokat tud a függőségről, úgyhogy azt mondtam, oké, és indultunk Bostonba. De ez a doki egy kőkemény figura volt. A legjobbak közt is a legjobb. Egy oktatókórházból jött – a St. Elizabeth's Medical Centerből –, és több oklevél lógott a falán, mint ahány aranylemezem volt nekem. – Oké, Mr. Osbourne – mondta. – Kérem, álljon a szoba közepére, és lassan induljon el felém. – Miért? – Csak csináld – sziszegte Sharon. – Hát jó. Elindultam a faszi felé. Valószínűleg nem ittam aznap, mert egyenesen tudtam lépdelni. Többé-kevésbé. Aztán mondta, hogy kövessem az ujját, és elkezdte fel-le, meg jobbra-balra mozgatni. Mi a fasz köze van ennek ahhoz, hogy gyógyszerfüggő vagyok? – gondoltam. De itt még nem volt vége a dolognak: a következő pillanatban már fél lábon ugráltam, tárgyakat emelgettem, és körbe-körbe futottam csukott szemmel. Olyan volt, mint egy kibaszott tornaóra. – Hmmm, oké – mondta. – Nos, azt elmondhatom, Mr. Osbourne, hogy nincs szklerózis multiplexe. Mi a…? – De hát nem is gondoltam soha, hogy szklerózis multiplexem lenne – nyökögtem. – És Parkinson-kórja sincs. – De hát nem is gondoltam soha, hogy Parkinson-kórom lenne. – Mindazonáltal – folytatta – olyan tüneteket produkál, amelyeket mindkét betegség okozhat, és a diagnózis felállítása nehéz lehet. Most csak annyit mondhatok, hogy jelenleg száz százalékig rendben van. – Mi? Sharonra néztem. Ő a földet bámulta. – Ozzy, nem akartam elmondani – mondta olyan hangon, mint aki nagyon erőlködik, hogy ne sírja el magát. – De az utolsó néhány vizsgálatod után az orvosok azt mondták, aggódnak. Ezért vagyunk itt. Mint kiderült, a sztori már vagy hat hónapja tartott. Az orvosaim Los Angelesben erősen meg voltak győződve róla, hogy szklerózis multiplexem vagy Parkinsonom van. Ezért kellett

egészen Bostonig mennünk ehhez a specialistához. Bár ő azt mondta, minden rendben, én már csak a kifejezésektől is pánikba estem: „szklerózis multiplex” és „Parkinson”. A legrosszabb az volt az egészben, hogy ha bármelyik betegséget diagnosztizálják nálam, az sok mindent megmagyarázott volna, a remegésem ugyanis már kibaszottul kontrollálhatatlanná vált. Ezért is akartuk Sharonnal mindketten, hogy kikérjük valaki más véleményét is, úgyhogy amikor a doki azt javasolta, menjünk el egy kollégájához, aki az Oxford Egyetemen vezet egy kutatóközpontot, már indultunk is. Ugyanazokat a vizsgálatokat végezte el, mint a másik, és ugyanazt is mondta: rendben vagyok. „A drogfüggőségétől és az alkoholizmusától eltekintve ön kifejezetten egészséges ember, Mr. Osbourne – mondta. – A megalapozott orvosi szaktanácsom az, hogy menjen, és élje az életét.” Így hát elhatároztam: visszavonulok. 1992-ben turnéra indultam a No More Tears-szel, és úgy neveztük el a turnét, hogy No More Tours[cv]. Ennyi volt. Befejeztem. Vége. Huszonöt éven át többé- kevésbé folyamatosan úton voltam. Úgy nyomtam, mintha mókuskerékben lennék: album, turné, album, turné, album, turné, album, turné. Megvettem azokat a kibaszott házakat, és soha nem laktam bennük. Ilyen az, ha az ember a munkásosztályból származik: úgy érzi, soha nem hagyhatja abba a melót. De miután eljöttem az orvostól Bostonból, azt mondtam magamnak: „Miért csinálom ezt? Nem kell dolgoznom. Nincs szükségem a lóvéra.” Amikor hazamentünk Angliába, Sharon újabb bejelentést tett. – Ne kapd fel a vizet: vettem magunknak egy új házat. – Hol? – Welders-ház a neve. Egy Jordans nevű faluban van Buckinghamshire-ben. – Van kocsma a közelében? – Ez egy kvéker falu, Ozzy. Nem viccelt, de nem ám. A Welders valószínűleg Anglia összes házánál messzebb van a kocsmától. Komolyan be voltam gőzölve, amiért Sharon megvette. Vagy hat hónapig nem is beszéltem vele, annyira szörnyű állapotban volt az a hely. Az, hogy düledező, enyhe kifejezés rá – egy évig kellett bérelnünk egy házat Gerrards Crossban, mire felújították. Még ma is úgy gondolom, hogy közel sem olyan szép, mint a Beel-ház, de el kell ismernem: belülről viszont első osztályú. A viktoriánus miniszterelnök, Benjamin Disraeli építtette a lányának nászajándékba, aztán a második világháborúban tisztek gyógyüdülője lett. Amikor Sharon rátalált, a Csillagok háborúja stábjának egyik tagjáé volt – a csávó a speciális effekteken dolgozott a filmben. Végül megbocsátottam Sharonnak, mert amikor beköltöztünk, az valami varázslatos volt. Tökéletesebb nem is lehetett volna az idő azon a nyáron, és hirtelen ott volt nekem ez a kurva nagy föld – kétszázötven hektár –, amin anélkül baszakodhattam a kvadjaimmal, hogy bármiért is aggódnom kellett volna. Az egészségem rohamos ütemben javult. Egy idő után már a szklerózis multiplex és a Parkinson miatt sem aggódtam. Azt mondtam magamnak, ha ilyen bajom van, hát ilyen bajom van. Viszont ahogy jobban lettem, elkezdtem unni magam. Őrülten unatkoztam. Állandóan apámra gondoltam, aki korkedvezménnyel ment nyugdíjba, majd kórházba került, amikor befejezte a kertet. Elkezdtem azon is agyalni, hogy mennyit költöttünk a felújításra, meg hogy menynyit fizetünk a stábnak a menedzsmentnél, és azon, hogy most már az összes pénz, amivel működtetjük a gépezetet, a megtakarításaimból megy el. Aztán azt mondtam magamnak: hogy mehetek nyugdíjba negyvenhat évesen? Elvégre én nem dolgoztam senkinek, csak magamnak. És amivel pénzt kerestem, az nem is munka volt. Ha meg mégis az, akkor kurvára a legjobb munka a világon. Úgyhogy felkeltem egy reggel, csináltam egy teát, és azt mondtam Sharonnak minden csinnadratta nélkül: – Tudsz nekem intézni egy fellépést valamelyik amerikai fesztiválon?

– Hogy érted, Ozzy? – Koncertezni akarok. Vissza akarok térni. – Biztos vagy benne? – Kibaszottul unom magam, Sharon. – Oké. Ha komolyan gondolod, megeresztek pár telefont. Fel is hívta a Lollapalooza[cvi] szervezőit. Ők meg közölték vele, hogy menjen a faszba. – Ozzy Osbourne? Az egy elbaszott őskövület – mondták, csak kicsit szűkszavúbban. Mint sejthető, ez kegyetlenül felbaszta Sharon agyát, úgyhogy pár nap múlva azt mondta: – Basszak meg, akkor megcsináljuk a saját rohadt fesztiválunkat. – Várj egy percet Sharon – mondtam. – Hogy érted azt, hogy a saját fesztiválunkat? – Lefoglalunk pár helyszínt, és megcsináljuk mi magunk. Kinyírjuk a kibaszott Lollapaloozát. – Nem fog ez sokba kerülni? – Nem fogok hazudni neked, Ozzy: lehet, hogy nagyon drága lesz. De hát az élet arról szól, hogy kockáztatunk, nem? – Oké, de mielőtt elkezded mindenfelé lefoglalni a stadionokat, teszteljük a terepet, nem? Kezdjük kicsiben, ahogy a Blizzard of Ozz- zal csináltuk. Aztán ha beindul, emeljük a tétet. – Hallgatok rád, Mr. Hirtelen Lett Üzletember. – Hogy akarod hívni a fesztivált? – Ozzfest. Amint kimondta a szót, én csak egy dologra tudtam gondolni: „Sörfesztivál”. Szóval tökéletesen hangzott. Hát így kezdődött. Az volt a stratégiánk, hogy összeszedünk mindenkit, aki nemkívánatos, az összes olyan zenekart, akik sehol máshol nem kaptak szereplési lehetőséget, és kiállítjuk őket a nagyközönség elé. Jobban ment, mint vártuk, mert azoknak a bandáknak akkoriban tényleg nem volt semmijük. Odáig fajultak a dolgok a zenebizniszben, hogy ha fel akartál lépni, a helyszín azt követelte, hogy vedd meg az összes jegyet elővételben, vagyis vagy ingyen adtad a belépőket, vagy magad árultad őket, ami egy szemétség. A Black Sabbath idejében sosem kellett ilyenekkel baszakodnunk. Soha nem is jutunk ki Astonból, ha ez lett volna a helyzet. Honnan szedtük volna össze a dohányt? Egy évvel később, 1996-ban készen álltunk. És pontosan azt csináltuk, amit mondtunk. Kicsiben kezdtük, az Ozz-mosis album turnéja keretében (úgy hívtuk, hogy Retirement Sucks[cvii] turné), de csak két városban: Phoenixben és Los Angelesben. Nem is alakulhatott volna jobban. A bulik az első perctől kezdve taroltak. A turné végén Sharon rám nézett, és azt mondta: – Tudod, kik lennének a legjobb főzenekar az Ozzfest '97-re? – Kik? – A Black Sabbath. – Mi? Viccelsz? Szerintem már csak Tony van benne. És az utolsó lemezük a listákra sem került fel. – Nem, az igazi Sabbath: te, Tony, Geezer és Bill. Újra együtt 18 év után. – Igen… tényleg. – Itt az idő, Ozzy. El kell ásni a csatabárdot. Egyszer s mindörökre. Tonyval a Live Aid óta összesen egyszer vagy kétszer beszéltem, habár volt egy többé-kevésbé közös bulink Orange Countyban, a No More Tours koncertsorozat vége felé, 1992-ben[cviii]. Nem tudom, én hívtam-e őt először, vagy fordítva történt, de ahogy híre ment a reunionnak, néhányszor hosszasan elbeszélgettünk telefonon. Az egyik során végül

megkérdeztem tőle azt is, miért rúgtak ki annak idején a Black Sabbath-ból. Azt mondta, amit már amúgy is tudtam – hogy pocskondiáztam a zenekart a sajtóban, és hogy kezelhetetlenné vált az alkoholizmusom –, de akkor először felfogtam a dolgot. Nem mondom, hogy egyetértettem, de felfogtam. És nem tudtam vitatkozni sem, mert ha nem rúg ki Tony, hol lennék most? Azon a nyáron elindultunk. Eleinte nem a teljesen eredeti felállásban nyomtuk: csak Tony, Geezer és én voltunk ott, Bill helyén pedig Mike Bordin dobolt a Faith No More-ból. Komolyan nem tudom, miért nem sikerült beszervezni Billt az első bulikra, de azt mondták, nagyon komoly egészségügyi problémái vannak, köztük súlyos agorafóbiája[cix] is, úgyhogy talán mi akartuk óvni a stressztől. Az év végén viszont már ott volt velünk két bulin a birminghami NEC-ben, és azok a fellépések kibaszottul fenomenálisra sikerültek. Mindig játszottam Sabbath-számokat a koncertjeimen, de soha nem szóltak olyan jól, mint amikor mi négyen toltuk őket. Ha ma meghallgatom azoknak a buliknak a felvételeit – a következő évben adtuk ki őket egy Reunion című albumon még mindig libabőrös leszek. Azon a lemezen nincsenek utólag felvett dolgok, meg semmi ilyesmi: ha felrakja valaki, pontosan úgy szól az egész, mint azon a két estén. Annyira jól ment minden, hogy elhatároztuk, nekifutunk egy új albumnak is, az első közös munkánknak az 1978-as Never Say Die óta. Be is vonultunk a dél-walesi Rockfield stúdióba, ahol húsz évvel korábban kiléptem a zenekarból. Eleinte zökkenőmentesen ment minden, csináltunk is két bónuszdalt a Reunion albumra: a ›Psycho Man‹-t és a ›Selling My Soul‹-t. De aztán újra beindultak a régi rossz viccek. Vagy legalábbis én azt hittem. – Ozzy – mondta Bill az első próba után. – Meg tudnál masszírozni? Fáj a kezem. Na, kezdődik, gondoltam. – Komolyan, Ozzy. Aú, a kezem. Csak megforgattam a szememet, és kisétáltam. A következő pillanatban egy villogva közeledő mentőautót pillantottam meg a kocsifelhajtón. Befarolt a stúdió elé, kiugrott belőle négy rohammentős, és berontottak a stúdióba. Egy perccel később már jöttek is ki Billel a hordágyon. Én még akkor is azt hittem, hogy vicc az egész. Fáradhatatlanul basztattuk Billt a kényes egészségi állapota miatt, úgyhogy azt gondoltam, így vesz revánsot. Valahol még le is voltam nyűgözve, hogy milyen sok energiát fektetett a dologba. Tony is azt hitte, hogy csak baszakszik. Éppen jött ki, amikor megérkezett a mentő, és ahogy odanézett, csak azt mondta: „Ez Billért jött”. Emellett szólt az is, hogy Bill mindig szeretett farkast kiáltani. Emlékszem, annak idején egyszer például átmentem hozzá, és azzal fogadott: – Á, hello, Ozzy. Képzeld, mi történt velem: az imént tértem magamhoz a kómából. – Hogy érted azt, hogy a kómából? Az csak egy lépésre van a haláltól. Ugye tudod, Bill? – Csak azt tudom, hogy lefeküdtem pénteken, és most ébredtem fel, ma meg kedd van. Ez akkor kóma volt, nem? – Nem, ez az volt, hogy túl sok drogot nyomtál, túl sok cidert ittál, és átaludtál három napot, te fasz. Ezúttal azonban, mint kiderült, Bill nem baszakodott: a fájó keze a szívroham első jele volt. Mindkét szülője szívproblémák miatt halt meg, úgyhogy örökölte a hajlamot. Évszázadokig maradt a kórházban, és még akkor sem dolgozhatott egy évig, amikor kiengedték, úgyhogy megint nélküle kellett turnéznunk. Szörnyen sajnáltuk a dolgot. Amikor aztán végre készen állt, nekifutottunk még egyszer a stúdióban, de egyszerűen nem ment már. A sajtó az én egómra fogta, hogy nem sikerült új albumot csinálnunk, de őszintén mondom: nem hiszem, hogy ez okozta a gondot. Megváltoztam, már nem az őrült frontember voltam, aki ideje nagy részében a kocsmában ült, de akármikor vissza lehetett hívni, hogy

énekeljen, ha Tony kitalált egy riffet. Már nem így dolgoztam, és arról se feledkezzünk meg, hogy addigra sokkal hosszabb ideje szólóztam, mint amennyit a Black Sabbath-ban töltöttem. Ha őszinte akarok lenni, azt kell mondanom, hogy a józanság sem segítette a munkát – habár én még mindig krónikus gyógyszerfüggő voltam. Egy pillanat alatt lecsaptam egy orvosra Monmouth-ban, és felírattam vele egy kis Váliumot, meg bevettem vagy huszonöt Vicodint is naponta, ugyanis sikerült átcsempésznem egy kis vésztartalékot Amerikából. Kellett valami, ami lenyugtatott, mert nagyon nagyok voltak az elvárások a lemezzel kapcsolatban. Ha pedig nem lett volna olyan jó, mint régen, akkor mi értelme lett volna megcsinálni? Szerintem semmi. Úgyhogy nem is csináltuk meg soha. Los Angelesben, egy bérelt malibui házban voltam épp, amikor csörgött a telefon. A sógorom, Norman volt az. Bassza meg, gondoltam. Ez rossz hír lesz. Az volt. – John? – mondta Norman. – Édesanyádról van szó. Nincs túl jól. Haza kéne jönnöd meglátogatni. – Most? – Igen. Sajnálom, John. De az orvosok azt mondják, tényleg súlyos az állapota. Tizenegy év telt el a kártérítési vita óta, és ezalatt nem nagyon láttam a muttert, habár telefonon azért kibékültünk. Most már persze azt kívánom, bárcsak több időt töltöttem volna vele, de hát nem könnyítette meg a dolgomat azzal, hogy folyton a pénzről beszélt. Azt hiszem, többet kellett volna neki adnom. Csakhogy én mindig úgy gondoltam, hogy amim van, az csak átmenetileg van. Amint letettük Normannal a telefont, az asszisztensemmel, Tonyval együtt visszarepültem Angliába, aztán felmentünk kocsival a walsalli Manor kórházba, ahol anyámat kezelték. Nyolcvanhét éves múlt, és egy ideje már betegeskedett: diabéteszes volt, veseelégtelenséggel küzdött, és a ketyegője sem volt rendben. Tudta is, hogy lejárt az ideje, mert nem emlékszem, hogy valaha is templomba ment volna, de akkor hirtelen mélyen vallásos lett. Amíg ott voltam vele, az idő jelentős részét imádkozással töltötte. Minthogy katolikusnak nevelték, gondolom, úgy érezte, hogy jobb lesz bepótolni a leckét, mielőtt elér a nagy vízválasztóhoz. De nem tűnt rémültnek és nem is szenvedett, vagy ha mégis, nekem nem mondta. Merthogy ez volt az első dolog, amit megkérdeztem tőle: – Anya, vannak fájdalmaid? Ugye nem csak úgy teszel, mint akinek kutya baja? – Nem, szívem, jól vagyok – válaszolta. – Mindig is olyan aggódós voltál. Már kisfiúkorodtól fogva. Pár napig vele maradtam. Felült beszélgetni velem, és bár a karja be volt kötve ebbe a sustorgó, pittyegő dializáló gépbe, annyira jól nézett ki, hogy nem is értettem egészen, mire föl a nagy felhajtás. Aztán az utolsó napomon megkért, hogy húzzam közelebb a széket az ágyához, mert valami fontosat akar kérdezni tőlem. Nagyon közel hajoltam, nem tudva, mire számítsak. – John – mondta. – Igaz? – Mi igaz, anya? – Tényleg milliomos vagy? – Ó, a kur… – le kellett állítanom magam. Hiszen az anyám haldokolt. Végül csak annyit mondtam: – Nem szeretnék erről beszélni. – Jaj már, John, mondd meg. Kééérlek. – Hát jó. Igen, az vagyok. Elmosolyodott, és a szeme úgy csillogott, mint egy iskolás lánynak. Arra gondoltam: legalább végre boldoggá tettem. Aztán azt kérdezte:

– És mondd csak, John, multi-multi-multi-multi-milliomos vagy? – Ugyan már, anya – feleltem. – Ne beszéljünk erről. – De én tudni akarom! Sóhajtottam, és azt mondtam: – Hát jó. Igen, az vagyok. Újra elterült az arcán az a széles vigyor. Egyrészt arra gondoltam: tényleg ennyire fontos neki ez? Másrészt viszont tudtam azt is, hogy évek óta nem voltunk ilyen közel egymáshoz, úgyhogy inkább csak felnevettem. Ő is nevetett. – És milyen? – kérdezte kuncogva. – Lehetne rosszabb is, anya – mondtam. – Lehetne rosszabb is. Ezután elköszöntünk, és én visszarepültem Kaliforniába Tonyval. Alighogy leszálltunk, indulnom is kellett koncertezni a Black Sabbath-tal a Universal Theaterbe. Nem sokra emlékszem a fellépésből, mert nem tudtam odafigyelni. Folyton csak az járt az eszemben, ahogy anyám azt kérdezgette tőlem, milliomos vagyok-e. A buli után visszamentem a malibui házba, és amikor kinyitottam az ajtót, a telefon már csörgött. Norman volt. – John – mondta. – Elment. Felzokogtam. És csak zokogtam és zokogtam és zokogtam. 2001. április 8-a volt. Csak negyvennyolc óra telt el azóta, hogy a kórházban beszélgettem vele. Nem tudom, miért, de nagyon nehezen viseltem. Ez egyébként egy olyan dolog, amit megtanultam magamról az évek során: nem tűröm jól, ha az emberek meghalnak. Nem arról van szó, hogy félek tőle – egyszer mindenkinek mennie kell –, de tudom, hogy csak egy- vagy kétféleképp lehet idekerülni ebbe a világba, viszont rengeteg elbaszott úton-módon lehet távozni belőle. Na nem mintha az anyám olyan rossz körülmények között ment volna el: mint Norman elmondta, egyszerűen csak elaludt, és soha többet nem kelt fel. Nem bírtam rászánni magam a temetésre, egyszerűen nem ment azután, ami az apámén történt. Másrészt azt sem akartam, hogy sajtóesemény legyen belőle, és az emberek fotót kérjenek tőlem a templom előtt. Azt szerettem volna, hogy az anyám békében távozhasson, és ne rólam szóljon a dolog. Épp elég szomorúságot okoztam neki, nem akartam még fokozni. Úgyhogy nem mentem el. Még most is úgy gondolom, hogy jól döntöttem. Ha másért nem, hát azért, mert így szép az utolsó emlékem róla. Tisztán látom magam előtt a kórházi ágyon, ahogy mosolyog rám, és azt kérdezi, milyen érzés „multi-multi-multi-multi-milliomosnak” lenni, én pedig azt mondom: „Lehetne rosszabb is, anya. Lehetne rosszabb is.” TIZENEGYEDIK FEJEZET Újra holtan

Először 1997-ben engedtünk be tévékamerákat az otthonunkba, amikor összeállt a Black Sabbath. Akkoriban Beverly Hillsben béreltük Don Johnson és Melanie Griffith régi házát. Már

nem piáltam – legalábbis többnyire –, de még mindig annyi tablettát vettem be, amennyit csak fel tudtam íratni az orvosokkal, és persze szétdohányoztam az agyam. Főleg szivaroztam: teljesen elfogadhatónak tűnt, hogy este kilenckor az ágyban fekve meggyújtok egy harminccentis kubait. Persze mindig megkérdeztem Sharont, hogy nem zavarja-e, mire ő felnézett a magazinjából, és közölte, hogy: „Ó, ugyan már, ne zavartasd magad!” A tévések többnyire képtelenek voltak elhinni mindazt, amivel nálunk szembesültek. Már az első napon odajött hozzám a producer: – Ozzy! Ez mindig ilyen? – Mármint milyen? – Mint egy sitcom[cx]. – Mit értesz azon, hogy „mint egy sitcom”? – Az időzítést. Bejössz az egyik ajtón, miközben a kutya kisétál a másikon, a lányod pedig megkérdezi, hogy: „Apa, miért megy így ez a kutya?” Mire te azt mondod, hogy: „Azért, mert négy lába van.” Erre Kelly dühösen kivonul a színről. Ilyet nem lehet előre kitalálni. – Tudod, mi nem erőltetjük, hogy viccesek legyünk. – Tudom. Pont ez teszi az egészet viccessé. – Az én családomban a dolgok csak úgy megtörténnek. De a dolgok általában minden családban csak úgy megtörténnek, vagy nem? – De nem úgy, mint itt. Egy September Films nevű cég csinálta a dokumentumfilmet – Ozzy Osbourne Uncut (Ozzy Osbourne vágatlanul) címmel –, Angliában a Channel Five, Amerikában pedig a Travel Channel vetítette. Az emberek megőrültek érte, a Channel Five abban az évben folyamatosan ismételte. Kötve hiszem, hogy bárki túl tudta tenni magát azon, hogy nekünk is pont ugyanolyan unalmas hétköznapi problémákkal kell foglalkoznunk, mint más családoknak. Jó, persze, én vagyok az a zizzent rock ‘n’ roller, aki leharapta egy denevér fejét, és lepisálta az Alamót, de attól még nekem is van egy fiam, aki imádja összekavarni a tévém beállításait, úgyhogy amikor csinálok egy nagy bögre teát, felrakom a lábamat, és néznék valami műsort a History Channelen, még bekapcsolni sem tudom azt a kibaszott tévét. Ez pedig frankón felpiszkálta az embereket. Szerintem a legtöbben azt hitték rólam, hogy amikor éppen nem botrányos részegségért vesznek őrizetbe, akkor egy barlangban lógok fejjel lefelé, és kígyóvért iszom. Közben meg olyan vagyok, mint Coco, a bohóc[cxi]: a nap végén hazamegyek, letörlöm a sminkemet, leveszem a nagy, vörös orromat, és családapává változom. Svájcban, a Montreux TV fesztiválon egy Rose d'Or-díjjal jutalmazták a dokumentumfilmünket, úgyhogy hirtelen mindenki tévésztárt akart belőlünk csinálni. Na most, én nem szeretek annyira a tévében szerepelni, illetve egyszerűen rosszul vagyok tőle. Meg aztán forgatókönyveket sem tudok olvasni, és pánikrohamot kapok, amint meglátom magamat a képernyőn. De Sharon benne volt, úgyhogy megegyeztünk az MTV-vel, hogy csinálhatnak egy egyszeri adást a Cribs [cxii]-nek, ami a Through the Keyhole[cxiii] kicsit dögösebb amerikai változata. Akkor már nem Don Johnson házát béreltük, hanem ahhoz közel laktunk a Doheny Road 513.-ban, amiért hatmillió dollárt csengettem ki. Az volt a fő lakhelyünk, csak akkor mentünk a Welders-házba, ha családi vagy üzleti ügyek miatt Angliába utaztunk. A nézők a Cribsre is rákattantak, kultikus rész lett. Ezután már egyik dologból következett a másik, és az MTV végül felajánlott nekünk egy saját show-műsort. Fogalmam sincs, hogy az egésznek mi az üzleti háttere, ezt Sharon intézte. Részemről csak annyi, hogy egyik reggel felébredtem, és ott volt a The Osbournes, amit csinálni kellett. Persze annak örültem, hogy Sharon örül, mert ő aztán imádta, hogy mekkora káoszt okoz a műsor a házban. Szívesen szerepelt a tévében, ki is mondta nyíltan, hogy: „Egy tévés szajha vagyok!” Ha tehetné, ő lenne a monoszkóp.

De ha őszinte akarok lenni, azért bíztam benne, hogy az egész műsort ejtik, mielőtt valaha is adásba kerül. Néhány nappal a szerződéskötés előtt összeült a családi tanács, mivel biztosak akartunk lenni, hogy a gyerekek részéről is okés a dolog. Gyakran hallani az emberektől, hogy: „Hogy tehették a hírnév miatt közszemlére a gyerekeiket?” De hát nekünk eszünkbe sem jutott, hogy a műsor ilyen népszerű lesz. Másrészt meg a mi gyerekeink beleszülettek a szórakoztatóiparba: Aimee már akkor velünk jött turnézni, amikor még egyéves sem volt, Kelly az a fajta csaj, aki kiállt egy jumbo jet összes utasa elé elénekelni a ›Little Donkey‹-t, Jack pedig a vállamon ült a koncerteken a ráadásnál. Ismerték ezt az életet, szóval egyáltalán nem lepett meg, amikor Jack és Kelly azt mondták, hogy benne vannak. Aimee viszont másképp gondolta. A kezdetektől fogva ki akart maradni belőle, és mi figyelembe vettük a kérését. Szeret névtelenségbe burkolózni, mi pedig sosem erőltettünk rá semmit, amitől rosszul érezte volna magát. Meg is mondtam a gyerekeimnek: „Nézzétek, ha úgy döntötök, hogy részt vesztek benne, olyan lesz, mint egy menet a hullámvasúton: képtelenek lesztek megállítani.” Jack és Kelly felfogták. Vagy legalábbis azt mondták, hogy felfogták. De őszintén szólva nem hinném, hogy bármelyikünk is felfogta igazán. Időközben Aimee elhatározta magát: „Érezzétek jól magatokat. Sziasztok!” Aimee okos gyerek. Félreértés ne essék, nem azt mondom, hogy mind idióták voltunk, amikor aláírtuk a pontozott vonalat, merthogy a The Osbournes sok szempontból nagy élmény volt, de sose egyeztem volna bele, ha tudom, hogy mi lesz belőle. Nincs az a pénz. Leginkább azért mentem bele, mert azt hittem, hogy nagyon kicsi az esélye annak, hogy tényleg bejön, és úgy gondoltam, hogy ha mégis sikeres lesz, akkor sem tart tovább egy vagy két adásnál. Elvégre az amerikai tévéiparban brutális, teljesen abszurd módon megy a kurválkodás és a képmutatás amikor kikapcsolják a kamerákat. Ehhez képest a rock ‘n’ roll biznisz egy kurva nagy vicc. És ennek egy oka van: az, hogy a legtöbb műsor elbukik. Én pedig meg voltam róla győződve, hogy a The Osbournes is egy lesz ezek közül. Az első hibát ott követtük el, hogy megengedtük az MTV-nek, hogy a saját otthonunkban forgassanak. A legtöbb tévéműsort stúdióban veszik fel, aztán odapakolnak mögé vágóképeket az utcáról, vagy valami bárból, vagy akárhonnan, és így elhitetik a nézőkkel, hogy a jelenetet külső helyszínen forgatták. Olyan műsort viszont még senki sem csinált, mint a The Osbournes, úgyhogy az MTV menet közben találta ki az egészet. Először is berendeztek egy irodát a garázsunkban. Fort Apache- nak[cxiv] hívtam, merthogy úgy nézett ki, mint egy hadiszállás. Bepakolták a monitorokat, apró irodai elválasztófalakat húztak fel, és volt ott egy hatalmas faliújság is, amin nyomon követhették a napi programjainkat. Tudomásom szerint senki sem aludt a Fort Apache- ban. Elosztották a műszakokat, úgyhogy a technikusok, az operatőrök és a producerek örökké ki-be jártak. Lenyűgözően szervezte meg az MTV a munkát, azok a csávók simán megszállnának egy országot is, annyira ügyesek. Egy, talán két hétig mókásnak is tartottam, hogy ezek az emberek ott sürögtek körülöttünk. Jó gyerekek voltak, és egy idő után szinte családtaggá váltak. De aztán megváltozott a helyzet, olyan „mennyi ideig fog ez az egész tartani?”hangulata lett. Úgy értem, ha 2001-ben néhány hét forgatás után azt mondják nekem, hogy ezt én még három év múlva is csinálni fogom, tökön is lőttem volna magam, hogy kiszállhassak. De kurvára nem tudtuk előre. Egyikünk sem. A stábnak eleinte könnyű dolga volt, merthogy elég jellegzetes szokásaim vannak. Reggelente, történjen bármi aznap, felkelek, iszom egy kávét, csinálok egy kis gyümölcslevet, és edzek egy órát. Úgyhogy annyi dolguk volt, hogy a megfelelő helyiségekbe felszereltek néhány

fix kamerát, és hagyták, hadd menjen a felvétel. Csakhogy aztán kamerák tűntek fel mindenfelé a házban, és egy idő után azt éreztem, hogy képtelen vagyok elrejtőzni előlük. „Rendben, ennyi volt – mondtam egyik nap. – Szükségem van egy bunkerre, egy biztonságos helyre, különben megőrülök.” Úgyhogy egy szobában leszerelték a kamerákat, és ott végre vakarhattam a tökömet, kinyomhattam a pattanásaimat, és kiverhettem anélkül, hogy az végül adásba kerüljön. Komolyan, egy valóságshow-t nem lehet sokáig bírni. Egy nap viszont ott ültem a bunkeremben, szívtam a spanglimat, emberesen vakartam a tökömet, és egyszerre csak valami hátborzongató érzés fogott el. Elsőre azt hittem, hogy megkattantam a show okozta folyamatos feszültségtől, és előjött a jó öreg üldözési mániám. De aztán átkutattam a szobát, és a sarokban, egy köteg újság alá rejtve találtam egy apró kémkamerát. Kibaszottul bedühödtem. – Mi értelme van egy ilyen biztonsági szobának, ha van bent egy kibaszott tévékamera? – üvöltöztem a stábbal. – Ne izgulj, Ozzy, az nem vesz fel semmit. Csak arra jó, hogy tudjuk, merre vagy. – Faszfejek! Tüntessétek el onnan! – De akkor honnan tudjuk, hogy merre vagy? – Ha a szoba ajtaja csukva van, ott vagyok. A műsor 2002. március 5-én, kedd éjjel került adásba. Szerda reggelre pedig úgy éreztem magam, mintha egy másik bolygóra költöztem volna. Az egyik percben még egy őslény voltam, akit elhajtottak a picsába a Lollapalooza fesztiválról, másnap pedig beszíjaztak egy rakétába, amit 10-es warp faktorral[cxv] átlőttek a sztratoszférán. Őszintén szólva nem voltam tisztában a televízió hatalmával, amíg a The Osbournes be nem indult. Egy sikeres tévéműsor szereplőjeként Amerikában hatalmas hírnévre lehet szert tenni. Nagyobbra, mint filmsztárként vagy politikusként. És sokkal nagyobbra, mint a Black Sabbath exfrontembereként. Sosem ültem le végignézni egy adást sem, de azokból a részletekből, amiket láttam, nyilvánvaló volt, hogy a stáb fenomenális munkát végez, különösen, amikor az ezerórányi nyersanyagból összevágják a műsort. Már a főcím maga zseniális. Pat Boone[cxvi] selymes hangon énekli a jazzesített ›Crazy Train‹-t. Mókás módon egyébként egy ideig pont Pat Boone szomszédjai voltunk a Beverly Drive-on. Imádni való fazon: megtért keresztény, mégsem problémázott velünk soha. A The Osbournes azonnal sikeres lett, de beletelt néhány napba, hogy rájöjjünk, mennyire. Sharonnal lementünk egy kicsit körülnézni abba a Beverly Hills-i vásárba, amit a parkban tartanak. Addig is gyakran jártunk oda, de aznap abban a másodpercben, hogy kiszálltam a kocsiból, utánam fordult egy lány, felsikoltott, majd rohanni kezdett felém a mobiljával: – Ozzy! Ozzy! Csinálhatunk egy közös képet? – Persze, hogyne – válaszoltam. Ez azonban még több embernek feltűnt, így még több ember kezdett sikoltozni, ami a környéken mindenki figyelmét felkeltette, úgyhogy végül már mindenki sikoltozott. Három másodpercen belül úgy tűnt, mintha háromezer ember visítana, akik mind velem akarnak egy kibaszott közös képet. A mögöttünk cammogó MTV-stáb sem tette könnyebbé a dolgunkat. Megijedtem. Persze nem panaszkodom, mert a műsornak köszönhetően elértem egy teljesen új közönséget, csak hát olyanná vált ez az egész, mint a Beatlemania egy LSD-trippel súlyosbítva. Képtelen voltam elhinni, fel sem tudtam fogni. Sosem voltam addig ennyire híres, sőt még a közelébe sem értem. Úgyhogy el is szöktem a picsába az egész elől haza, Angliába. De ott ugyanez történt. Abban a pillanatban, hogy a Heathrow reptéren kiszálltam a gépből, villogtak a vakuk, és ezer ember üvöltötte, hogy: „Hé, Ozzy, csináljunk egy közös képet!”

Nyilvánvalóvá vált, hogy már nem énekesként voltam híres, hanem azért, mert én voltam az a trágár pasas a tévéből. Ez eleve furcsa érzés volt, és nem is mindig kellemesen furcsa, merthogy rengetegen támadtak is érte. Néhányan egyenesen azt mondták: eladtam magam azzal, hogy a tévében virítok. Pedig ez faszság, hiszen senki nem csinált ilyen valóságshow-t előttem, én pedig mindig hittem abban, hogy haladni kell a korral, és meg kell próbálni feljebb lépni egy szinttel, különben bennragadok a mocsárban. Ha örökké ugyanolyan maradok, csak néhány embernek leszek szórakoztató – leginkább azoknak, akik úgy gondolják, hogy minden változás megalkuvással jár –, és előbb-utóbb lőttek a karrieremnek. Na meg azt sem szabad elfelejteni, hogy a kezdetekben a The Osbournes egy MTV-s kísérletnek indult, amitől senki sem várta, hogy ekkora durranás lesz. Ráadásul nem is változtatott meg engem ez az egész. Amikor vett a kamera, sosem éreztem, hogy mást kell játszanom, mint aki valójában vagyok. Még akkor is magamat adom, ha reklámokban vállalok szerepet. Ez meg hol megalkuvás? Persze történt néhány olyan dolog a műsorban, ami a mai napig elgondolkodtat. Például amikor Sharont felhívta Greta Van Susteren, a Fox News egyik műsorvezetője. – Mondd csak, akartok együtt vacsorázni az Amerikai Egyesült Államok elnökével? – kérdezte. – Bajban van megint? – kérdezett vissza Sharon. – Nem, amennyire én tudom, nem – mondta nevetve Greta. – Hála az Úrnak! – Szóval eljönnétek? – Persze, hogyne. Megtiszteltetésnek vesszük. Nem hittem a fülemnek, amikor Sharon ezt elmondta. Mindig is azt hittem, hogy előbb nézek le egy körözési plakátról az Ovális Irodában, mint hogy meghívjanak oda egy teára. – Miről akar vajon Bush elnök beszélni? – kérdeztem Sharont. – A Black Sabbath-ról? – Ne aggódj! Nem négyesben leszünk. A Fehér Ház-i tudósítók évente megrendezett vacsorájára megyünk. A Fox Newsnak van ott egy asztala, sokan lesznek ott rajtunk kívül. – George Bush valamikor régen Texas állam kormányzója volt, ugye? – Igen. – Hát, én meg egyszer lepisáltam az Alamót. Szerinted haragszik miatta? – Szerintem nem törődik vele. Tudod, ő is szeretett iszogatni. – Tényleg? – Ó, igen. Így hát elmentünk Washingtonba. A vacsorát a Hiltonban tartották, ahol Ronald Reagant meglőtték. Nem sok idő telt el a 2001. szeptember 11.-i terrortámadások óta, úgyhogy egy kicsit be voltam tojva, hogy nem vagyunk-e veszélyben. Amikor odaértünk, pokoli zűrzavar fogadott minket. Kábé ötezer tévékamera volt kint, a kapunál pedig csak egy kis fémdetektor meg pár csávó, akik kezelték. Greta kabátjába kellett kapaszkodnom, hogy egyáltalán átjussunk a tömegen. Időközben az asszisztensem, Tony – aki egy kis növésű csávó – átugrott a kötélen, és elsétált a fémdetektor mögött anélkül, hogy bárki is észrevette volna. Egy vicc volt az egész. Becsempészhettem volna egy kibaszott nagy pokolgépet is arra a helyre, és senki nem szólt volna egy szót sem. Amikor a vacsora elkezdődött, rémes pánikroham lett úrrá rajtam. Mi a faszt keresek én, az idióta rocksztár egy szobában a Nagy Agyakkal és a Szabad Világ Vezetőjével? Mit akarnak tőlem ezek az emberek? A The Osbournes még csak két hónapja volt műsoron, és azt sem tudtam feldolgozni. Bekattantam. Egy másodpercet is képtelen lettem volna túlélni abban a teremben ideggörcs nélkül, úgyhogy lenyúltam egy üveg bort az egyik pincértől, töltöttem a poharamba, lehúztam, újra töltöttem, lehúztam, újratöltöttem, és addig hordtam magamnál az üveget, amíg ki nem ürült. Aztán meg szereztem egy másikat. Időközben Sharon ellenségesen méregetetett az

asztal másik végéről, de nem vettem róla tudomást. Nem, ma nem, drágám – gondoltam. Végül besétált a First Lady a terembe, mögötte pedig George W. Bush. És az első dolog, amit a pódiumra lépve mondott, az volt, hogy: „Laura és a magam nevében is azt mondhatom: megtiszteltetés számunkra, hogy itt lehetünk ma este. Köszönjük a meghívást. Micsoda remek közönség gyűlt egybe: washingtoni üzletemberek, hírességek, hollywoodi sztárok… és Ossie Ozz-Burn!” Addigra már rendesen berúgtam, úgyhogy amint meghallottam a nevemet, igazi részeg fasz módjára felugrottam az asztalra, és felüvöltöttem: „Jeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeee!!!” Nagy sikert arattam vele, de mivel be voltam baszva, nem tudtam, mikor kéne abbahagyni, úgyhogy ott maradtam, és nyomtam tovább, hogy „Jeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeee!!!”, míg mind a nyolcszáz ember el nem némult a teremben. Bush rám nézett. – Jeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeee!!! – üvöltöttem újra. Csend. –Jeeeeeeeee… – Oké, Ozzy – jegyezte meg ingerülten Bush. A felvételen egyébként hallani, hogy azt is hozzáteszi: „Lehet, hogy ez baklövés volt.” Végül lemásztam az asztalról, illetve azt hiszem, Greta húzott le. Aztán Bush belekezdett egy viccbe. Rólam. „Ozzyról azt kell tudni, hogy csinált jó néhány slágert: ›Party with the Animals‹, ›Face in Hell‹, ›Blood-bath in Paradise‹…” Már-már azon voltam, hogy visszaállok az asztalra, és közlöm, hogy ezek egyáltalán nem nagy slágerek, de akkor elsült a poén: „Ozzy! Anyukám imádja a zenédet.” Az egész terem felröhögött. Sok mindenre nem emlékszem az este további részéből. Mióta elmentem arra a vacsorára, az emberek folyamatosan azt kérdezgetik tőlem, hogy mit gondolok Bushról. De nem mondhatom, hogy van véleményem, merthogy nem tudok eleget a politikáról. Csak azt tudom, hogy néhányan szavaztak rá, nem? 2000-ben és 2004-ben is. És ezek az őrült terrorista baszakodások már azelőtt is bőven mentek, hogy ő hatalomra került. Nem hinném, hogy a terroristák ott ültek a barlangjaikban, és egyszer csak hirtelen azt mondták: „Hé, figyeljetek, Bush beült a Fehér Házba. Repüljünk bele néhány géppel a World Trade Centerbe.” Másrészt én Amerikában amúgy is csak vendég vagyok, szóval nincs felhatalmazásom bármit is mondani. Gyakran próbálom is ezt megmagyarázni Jacknek: „Ne beszélj politikáról, mivel nem vagy amerikai. Csak annyit fognak mondani, hogy »húzz a picsába az országból, ha nem tetszik valami«. Jól megélünk Amerikából, úgyhogy hálásnak kell lennünk.” Egy hónappal később találkoztam a királynővel. Odajött hozzám, és megrázta a kezemet azután, hogy előadtam egy dalt a Party at the Palace rendezvényen, a II. Erzsébet királynő uralkodásának ötvenedik évfordulójára rendezett ünnepségsorozat keretében. Fenséges teremtés, ahogy azt mindig is gondoltam. Mérhetetlenül tisztelem őt. Aztán nem sokkal később újra találkoztam vele a Royal Variety Performance alatt. Cliff Richard mellett álltam. Ránk nézett, és azt mondta, hogy: „Szóval ezt nevezik varietének, ugye?”[cxvii] – majd kitört belőle a nevetés. Őszintén azt hittem, hogy Sharon aznap becsúsztatott egy kis LSD-t a müzlimbe. Na de komolyra fordítva a szót, én jól kijöttem a királyi családdal. Ma már a hátrányos helyzetű fiataloknak segítséget nyújtó Prince's Trust alapítvány nagykövete vagyok, úgyhogy Károllyal is találkoztam néhányszor. Nagyon kedves ember. A sajtó néha kikezdi, de ha annyi lenne az alkotmányos királyságnak, mivel helyettesítenék? Gordon „Wet Fart” Brownnal[cxviii]? A személyes véleményem az, hogy a királyi család fene sok jó dolgot tesz. Az emberek azt hiszik, hogy csak ülnek a palotában, emelgetik a jogart, nézik a tévét, pedig kidolgozzák a belüket is. Ráadásul ha összeadjuk azokat a pénzeket, amelyeket ők Nagy-Britanniának összehoznak, akkor egy képtelenül nagy összeg jön ki évente.

Zavarba jövök egyébként, ha politikusokkal találkozom. Furcsán érzem magam, és egy kicsit félek, bárkiről is legyen szó. Egyszer például találkoztam Tony Blairrel, még a The Osbournes időszakában, a Pride of Britain díjátadón. Rendben volt a pasas, mondhatni, bájos alak. De nem tudtam túltenni magamat azon a tényen, hogy van ideje popsztárokkal szórakozni, miközben fiatal katonáink halnak meg a Közel-Keleten. Odajött hozzám, és megkérdezte: – Egyszer benne voltam egy rock ‘n’ roll zenekarban, tudta? – Hallottam róla, miniszterelnök úr. – Viszont sosem tudtam levenni az ›Iron Man‹ riffjét. Szívem szerint csak ennyit mondtam volna: „Bassza meg, Tony, ez megrázó, de tényleg. Éppen háborúban állunk Afganisztánnal, emberek hullanak el mindenfelé, úgyhogy őszintén: ki a faszt érdekel, hogy soha nem tudta eljátszani az ›Iron Man‹-t?” De hát ezek a politikusok mind egyformák, felesleges rajtuk idegeskedni. Amikor a The Osbournes már ment egy ideje, úgy tűnt, hogy a világon mindenki velem akar foglalkozni. Tartottunk például egy bulit, amire még Elizabeth Taylor is eljött. Életem legszürreálisabb élménye volt, mert sosem felejtem el azt a napot a gyerekkoromból, amikor apám közölte velem, hogy „Szeretném, ha látnád a világ leggyönyörűbb nőjét”, majd utána hagyta, hogy fennmaradjak és megnézzem a Macska a forró bádogtetőn című filmet. Ezek után nekem Elizabeth Taylor mindig is a világ leggyönyörűbb nője volt. Persze lövésem sincs, mit mondtam neki a bulin, annyira kibaszottul összezavarodtam. Sok emberrel kellett találkoznom, de mind közül a legkülönlegesebb talán az volt, amikor megismertem Paul McCartneyt, mivel rá tizennégy éves korom óta felnéztem. Egy gond volt csak: mégis mi a faszról lehet vele beszélgetni? Kábé olyan, mintha Istennel dumálnék. Hol kezdhetném? „Ó, hallottam, hogy egy hét alatt megteremtetted az egész világot. Milyen volt?” Elton John születésnapi buliján találkoztunk: Paul az egyik oldalamon, Sting a másikon, Elton pedig szemben. Úgy éreztem magam, mintha meghaltam volna, és egyenesen a rocksztármennyországban kötöttem volna ki. Csak hát használhatatlanná válok, ha olyan emberekkel kell beszélnem, akiket csodálok, ráadásul nagyon is hiszek benne, hogy jobb őket békén hagyni. Ezen a téren nagyon gyáva vagyok. Egy ideig ment amúgy a pletyka a sajtóban, hogy Paul és én csinálunk egy duettet, de őszintén mondom: az ő szájából én sosem hallottam egy szót sem erről. És örülök is neki, mert összeszartam volna magamat az izgalomtól. Paul fellépett azon a Brit Awards-díjátadón is, aminek Sharon és én voltunk a házigazdái. – Gondoltad volna, hogy egyszer egy színpadon állsz majd egy Beatle-lel? – kérdezte Sharon, amíg Paul zenélt. – Soha az életben – válaszoltam. Akkor és ott úgy tűnt: nem is volt az olyan régen, amikor még ott lógott a képe a falamon a Lodge Road 14.-ben. Időről időre váltunk egy-egy e-mailt Paullal. (Ez azt jelenti, hogy én beszélek, Tony pedig bepötyögi a gépbe, amit mondok, merthogy nekem nincs türelmem ilyen internetes faszságokhoz.) Úgy kezdődött az egész, hogy hallottam a ›Fine Line‹ című számot egy Lexus-reklámban, és azt gondoltam: basszus, egyáltalán nem rossz ez a dallam, úgyhogy lenyúlom. Mintegy mellékesen megemlítettem ezt John Rodennek is, aki nekem és Paulnak is dolgozott. – Tudod, hogy ki írta? – kérdezte John. – Fogalmam sincs. – A másik főnököm. Ezek után nyilván békén hagytam inkább a dalt. Aztán egyszer csak jött egy e-mail a semmiből: „Kösz, hogy nem nyúltad le a ›Fine

Line‹-t, Ozzy.” Napokig nem lehetett letörölni a vigyort az arcomról ezután, a kapcsolatunk pedig önjáró lett. Nem túl gyakran levelezünk, de ha éppen kijön egy lemeze, vagy ha rászáll a sajtó, írok neki pár sort. Utoljára akkor írtam, amikor gratuláltam a The Fireman-lemez-hez[cxix]. Aki nem hallotta, mindenképp szerezze meg, mert fenomenális. Nem mindenki szerette a The Osbournest. Bill Cosby[cxx] például egyáltalán nem. Mondhatni, rohadt módon zavarta. Valószínűleg támadásnak érezte az egészet, merthogy a sajtóban a mi műsorunkat az övéhez hasonlították: az egyik újság azt írta, hogy én vagyok „Amerika újdonsült kedvenc apukája”. Úgyhogy Cosby írt nekünk egy levelet, amiből ilyen és ehhez hasonló sorokat lehet kiemelni: „Láttam Önt a tévében, és úgy gondolom, hogy folyamatos káromkodásával rossz példát mutat.” Végül is igaza van. De hát az a helyzet, hogy a káromkodás hozzánk tartozik, része a személyiségünknek, mi örökké anyázunk és szitkozódunk. A The Osbournes lényege pedig az, hogy az igazi énünket adjuk. Ennek ellenére azt kell mondanom, hogy a káromkodások kifütyülésével csak javítottak a show-n. Kanadában nem fütyültek ki semmit, és szerintem közel sem volt olyan vicces az egész. Egyébként természetes emberi jellemvonás, hogy vonzódunk mindenhez, amit nem szabad, ugye? Ha valaki azt mondja, ne dohányozz, tuti rágyújtasz. Ha azt mondják, hogy ne drogozz, tuti drogozni fogsz. Ezért gondoltam mindig is úgy, hogy a legjobb megoldás arra, hogy az emberek ne drogozzanak, ha legalizálják azokat a kibaszott szereket. Öt másodpercbe telne felfogni, hogy függőként élni egy szörnyen taszító és szánalmas módja a létezésnek, de a tiltás miatt a drogozás még mindig egyfajta fasza kis lázadásnak minősül. Sharon mindenesetre válaszolt Bill Cosbynak. „Mr. Cosby, kérem állítson le, ha már hallotta ezt mástól, de aki üvegházban lakik, az ne dobáljon köveket. Mindenki tud az ön kis ügyeiről, hiszen tele voltak velük a lapok, úgyhogy jobban tenné, ha azelőtt, hogy a mi házunkat zargatja, rendet tenne a sajátjában.” Sharon kiemelte azt is, hogy ha Amerikában valaki bekapcsolja a tévét, szinte mindig lát egy lelőtt, szétdarabolt vagy agyonvert figurát, és ettől mégsem rebben senkinek a szeme sem. De attól mindenki hülyét kap, ha kimondod, hogy „baszd meg”. Tiszta őrület. A gyilkosság rendben van, de a káromkodás nem. Billnek legyen mondva, nagyon korrekt választ kaptunk tőle: „Megadom magam. Megfogtak. Sajnálom!” Szóval végül tökjól kezelte a dolgot. Az MTV összeszarta magát attól, hogy a The Osbournes milyen gyorsan mekkora sikert ért el, mivel nem írtak alá velünk szerződést hosszú időre. Úgyhogy elkezdődött az üzleti játszadozás, az meg köztudott, hogy ezeket a dolgokat én utálom. Nem sokkal azután, hogy a nézettségi mutatók durván megugrottak, Sharonnal elmentünk New Yorkba, az MTV Times Square-en álló épületébe, hogy szerepeljünk a Totál Request Liveben. Amint lement az adás, valami góré odajött hozzánk: – Hello, van egy kis meglepetésem önöknek. – Miféle meglepetés? – kérdeztem. – Jöjjenek utánam, és megmutatom. A pasas felvitt minket az épület egyik felső szintjére egy tárgyalóba. Egy hatalmas asztal állt benn, rajta telefonok, körülötte székek, a tágas ablakon át pedig New York felhőkarcolóinak sziluettjét lehetett látni. – Készen állnak? – kérdezte. Ránéztem Sharonra, ő pedig vissza rám. Fogalmunk sem volt, mi a fasz történik. A fazon megnyomott egy kihangosítót, mire megszólalt egy ilyen Charlie Angyalai-hang. – Nálad van az ajándék? – kérdezte. – Igen – mondta a fazon. – Rendben. Add nekik oda!

A faszi benyúlt a kabátzsebébe, elővett egy aranyszínű dombornyomással díszített borítékot, és odaadta nekem. Kinyitottam. Egy kétszázötvenezer dollárról szóló csekk volt benne. – Mi ez? – kérdeztem. – Ajándék. Az MTV-től. Na most. Lehet, hogy nem vagyok üzletember, de azt még én is tudom, hogy ha felveszi az ember egy kétszázötvenezer dollárról szóló csekk után a kápét, az akár szerződésnek is tekinthető. Ha ugyanez az összeg a bankszámlámon landolt volna, a következő néhány évadról szóló tárgyalások másképpen játszódnak. Úgy értem, lehet, hogy ez tényleg csak ajándék volt, és nem akartak semmit trükközni, de akkor is megrémisztett. Most az egyszer még Sharonnak is torkán akadt a szó. – Köszönjük szépen – mondtam. – Megkérhetném, hogy küldjék el az ügyvédemnek? Ő foglalkozik ilyen dolgokkal. Cápákkal együtt úszni nagyon veszélyes dolog. 2002 nyarára úgy tűnt, mintha a The Osbournes lenne a világon a legmenőbb dolog, ennek a súlya alatt pedig én konkrétan összeroppantam. Mióta a Fehér Ház-i tudósítók fogadásán beseggeltem, újra elkezdtem napi szinten vedelni, és még mindig annyi pirulát nyaltam be, amennyi csak a kezembe került, és az sok volt. A végén már ott tartottam, hogy naponta negyvenkét féle gyógyszert kaptam be: nyugtatókat, altatókat, antidepresszánsokat, serkentőket, antipszichotikumokat. Lehet mondani bármit, én rajta voltam. Hihetetlen mennyiségű tablettát vettem be, amiknek az egyik fele csak azért kellett, hogy a többi mellékhatásait megszüntesse. Ráadásul nem úgy tűnt, hogy bármelyiktől is jobban lettem volna. Olyan durván remegtem, mint egy epilepsziás. Elkezdtem dadogni, pedig előtte sosem volt ilyen problémám, habár az is igaz, hogy a dadogás nálunk családi vonás. Ha valaki kérdezett valamit, bepánikoltam, és mire a szavak eljutottak az agyamtól a számig, már semmi értelmük nem volt, csak zagyváltam. Ettől persze még inkább stresszes lettem, mert azt hittem, hogy itt a vég, egy napon félrehúz egy orvos, és bejelenti, hogy nagyon sajnálja, de szklerózis multiplexem van. Vagy Parkinson-kórom. Vagy valami hasonló szörnyűség. Ráadásul egyre tisztában is láttam, hogy milyen nagy a baj. Emlékszem, megnéztem a The Osbournes néhány részletét, és egyszerűen fogalmam nem volt róla, hogy miről beszélek. Nekem sosem okozott problémát, hogy nevetnek a hülyeségeimen, de amikor egy világ röhögött rajtam azért, mert senki nem értett egy szót sem abból, amit mondok, az egy kicsit más érzést keltett bennem. Olyan, mint amikor gyerekkoromban nem tudtam felolvasni egy oldalt sem egy könyvből, és ezért mindenki kiröhögött meg lehülyézett. Úgyhogy elkezdtem még többet inni, és még többet cuccozni. De a piától és a gyógyszerektől csak még jobban remegtem – és ez pontosan az ellentéte volt annak, amit vártam, merthogy az alkoholisták pont akkor esnek delírium tremensbe, amikor lejönnek a piáról, nem amikor be vannak nyomva. A pirulák pedig, amiket a dokim felírt, elvileg pont arra szolgáltak, hogy ne remegjek. Úgy tűnt, egyetlen értelmes magyarázat van csak minderre. Hogy haldoklom. Minden egyes héten elvégeztettem magamon valami vizsgálatot, mintha ez lett volna az új hobbim. De egyik eredményem sem lett pozitív, úgyhogy arra jutottam: lehet, hogy rossz dolgokat vizsgáltak. Elvégre apámmal a rák végzett, nem a Parkinson-kór. Elmentem hát egy rákspecialistához. – Doki – mondtam neki. – Van valami hiper-szuper gépe, ami átvilágít, és megállapítja, hogy rákos vagyok-e? – Milyen rákos? – Bármilyen rákos. – Hát, tulajdonképpen van… ilyesmi.

– Mit ért azon, hogy „ilyesmi”? – Van egy gép. Csakhogy az még legalább öt évig nem áll a rendelkezésünkre. – Miért nem? – Mert még nem fejlesztették ki teljesen. – Más egyebet tud tenni? – Csinálhatunk egy vastagbéltükrözést. De nem látok semmi olyan jelet, ami… – Nem számít, csináljuk. A doki adott egy csomagot, hogy a seggemet felkészíthessem a látogatásra. Négy üveg folyadékról volt szó, amelyekből kettőt meg kellett inni délután, aztán fosás és öblítés, majd jöhetett a másik kettő, aztán fosás megint, és onnantól huszonnégy órán keresztül tilos volt az evés. Annyira kitisztultak a beleim, hogy nappali világosság uralkodott odabent. Készen álltam a vizsgálatra. A doki először felfektetett egy asztalra, és megkért, hogy a térdemet húzzam fel a mellkasomhoz. – Rendben – mondta. – Most kap egy adag Demerolt. Utána pedig behelyezek egy kamerát a végbelébe. De ne aggódjon, nem fog érezni semmit. És mindent felveszek egy DVD-re, úgyhogy szabadidejében meg is nézheti. – Oké. Belém döfött egy tűt, és amíg arra vártam, hogy kidőljek, egy nagy falitévé képernyőjét bámultam. Aztán hirtelen azt éreztem, hogy valami apró dolog megy felfelé a beleimben. Lihegtem, becsuktam a szemem, majd amikor újra kinyitottam, a képernyő egy hatalmas, vörös barlangot mutatott nagy felbontásban. – Ez a seggem belülről? – kérdeztem. – Mi a francért nem alszik? – kérdezett vissza az orvos. – Nemtom. – Nem érzi magát úgy, mintha be lenne csípve? – Nem igazán. – Egy kicsit sem? – Nem. – Kap még egy kis Demerolt. – Amennyit csak gondol, dokikám. Úgyhogy adott még egy adagot a cuccból. Ahhhh. Két perccel később megkérdezte: – Hogy érzi magát? – Kösz, jól – mondtam, miközben még mindig rátapadtam a képernyőre, amin az Utazás a seggem közepébe című filmet vetítették. – Jézus Krisztus! Maga még mindig ébren van? Adok még. – Nyomja csak, gyerünk! Eltelt még néhány perc. – És most, Mr. Osbourne? Pislogjon, ha hall engem. – Pislogjak? Nem jó, ha inkább szólok? – Ez lehetetlen. Maga nem ember! – Hogy alhatnék el eközben? Bármelyik percben találhat ott egy rég elveszett mandzsettagombot, vagy egy öreg órát, esetleg Sharon egyik harisnyanadrágját. – Nem tarthatom ébren. Adok magának egy utolsó injekc… Sötétség. Amikor az egésznek vége lett, a doki közölte, hogy talált néhány rendellenes kinövést a beleimben – polipnak nevezik őket –, amiket elküld elemzésre. De állítása szerint nem volt miért aggódnom. És igaza volt, mert az eredmények szerint mindent rendben találtak. Viszont a fejembe vettem, hogy Sharonnak is mindenképpen el kell mennie vasragbéltükrözésre, merthogy ő sosem járt orvoshoz, így még sosem vizsgálták ki. A végére már

annyit szekáltam, hogy beleegyezett, és elment, mielőtt a gyerekekkel New Yorkba repültek valami forgatás miatt. Ott volt még, amikor megjöttek az eredmények. És ezúttal nem voltak megnyugtatóak: rákos daganatokat találtak. Kibaszottul hihetetlen, hogy egy ilyen lesújtó hírt milyen módon közöltek velünk: egy nő telefonált az orvosi rendelőből Sharon Los Angeles-i irodájába, és hagyott egy üzenetet. Nekem kellett volna személyesen elmondanom neki a híreket. Ehelyett valami tyúk felhívta őt egy irodából egy üzenettel: „Apropó, ülni tetszik? Maga rákos!” Sharon először engem hívott fel, miután megtudta. – Ozzy, kérlek, ne ess pánikba. Ma este hazamegyek, és holnap befekszem egy kórházba. Döbbent csend. – Ozzy, minden rendben lesz. Ne ess pánikba! – Nem fogok. Alighogy letette, én már szó szerint a földön fetrengve üvöltöztem. Életemben nem láttam még senkit, aki felépült a rákból. A dokik mindig azt mondják, hogy túl lehet élni, de mindenki tudja, hogy ez baromság, és csak meg akarnak nyugtatni. De össze kellett szednem magam, mielőtt Sharon gépe leszállt Los Angelesben. Lezuhanyoztam, felkentem magamra Sharon kedvenc arcvizét, és felvettem egy fekete frakkot egy fehér sállal. Amennyire csak lehetett, tetszeni akartam a feleségemnek. Aztán kimentem a reptérre. Amikor Sharon kilépett a gépből a gyerekekkel meg a kutyákkal, még ott a leszállópályán mind átöleltük egymást, aztán kitört belőlünk a sírás. Amilyen bátran próbáltam hozzáállni a dologhoz, akkora egy kibaszott roncsként viselkedtem. Gyenge ember voltam azelőtt is, hogy tudomást szereztem Sharon rákjáról, de akkor a szakadék szélére kerültem. Az orvosaim túlórában dolgoztak, emelték az adagomat ebből is, abból is. Úgy éreztem, a fejem egy méterrel a vállam felett lebeg. Sharonnak viszont az első mondata az volt: – Leszámolok vele. Amikor hazaértünk, az MTV-s stáb fogadott minket: – Nézzétek, teljesen rendben van, ha most azt akarjátok, hogy mind elhúzzunk. Csak szóljatok. A ti döntésetek. De Sharont ez nem érdekelte. – Ez egy valóságshow – válaszolta. – Ennél pedig kurvára nem lehetne valóságosabb semmi. Menjenek csak azok a kamerák! Hihetetlenül bátran viselkedett, de hát ilyen az én feleségem. Szívós és erős. Így utólag már egyértelmű, hogy 2002 júliusában teljes idegösszeomlást kaptam, és az állapotomat még vagy tízszer rosszabbá tette az a sok szar, amit a nap huszonnégy órájában nyeltem. Képtelen vagyok kifejezni, mennyire szeretem Sharont. Neki köszönhetem, hogy élek. Már a gondolata is elviselhetetlen volt, hogy elveszíthetem. De soha nem adtam fel. Ha valami olyan kemény dolog történik, mint ez, érzek magam körül egyfajta energiamezőt, és azok a dolgok, amik normális esetben zavarnak, nem számítanak többé. Nehéz ezt megmagyarázni, az agyam egyszerűen máshova kapcsol. Sharont 2002. július 3-án műtötték. A daganatot eltávolították, az orvos pedig azt mondta, hogy teljesen fel fog épülni. De amíg odabent kutakodtak, kivettek néhány nyirokedényt, hogy megvizsgálják őket, és pár nappal később a labor megállapította, hogy a rák átterjedt a nyirokrendszerére. Ami azt jelentette, hogy még közel sincs vége a bajnak – távolról sem. Akkor nem tudtam, de Sharon túlélési esélyei harminchárom százalék körül voltak. Csak azt tudtam, hogy több hónapos kemoterápiás kezelést kell túlélnie. Ezek voltak a legsötétebb, legnyomorultabb, legszörnyebb és legelbaszottabb napjai az életemnek, azt pedig el sem tudom képzelni, hogy Sharonnak mennyire rossz lehetett. Rögtön azután, hogy kihullott a haja, parókát csináltatott. Minden egyes alkalommal, amikor a sok

hányás miatt kiszáradva hazajött a kemóról, rohama lett. Első nap csupa ideg, a második nap bamba volt, a harmadik napon viszont rohama lett. És a rohamok egyre rosszabbak lettek. Egy este elmentem a gyerekekkel vacsorázni, és amikor visszamentünk, Sharont rosszabb állapotban találtam, mint addig bármikor: egymás után törtek rá a rohamok. Kibaszott rémisztő volt. Nem volt időnk megvárni a mentőt, úgyhogy berohantam a Fort Apache-ba, és ráförmedtem az MTV-s faszikra: „Azonnal szedjétek elő az egyik teherautótokat! Be kell vinnünk Sharont azonnal, mondom, most azonnal az ügyeletre, mert ha megvárjuk a mentőt, már késő lesz!” Visszarohantam a hálóba, felkaptam Sharont az ágyból, és levittem a lépcsőn, egyenesen a kocsifelhajtóhoz. A faszik már ott álltak az egyik autójukkal, mire kiértünk. A stáb két tagja beült előre, amíg én bemásztam hátra Sharonnal. Rászíjaztuk egy kerekes hordágyra, de még így is annyira rángatózott azon a szaron, hogy az hihetetlen. Olyan durva volt, mint egy jelenet az Ördögűzőből. A görcsök olyan intenzívek voltak, hogy úgy tűnt, mintha lebegne. Aztán amikor beértünk a kórházba – három percre volt szükségünk –, megjelentek a nővérek, és csak fel-alá rohangáltak meg kiabáltak. Rémisztő látvány volt, a legrosszabb, amit csak el lehet képzelni. Az eset után odaköltöztettem egy csapatnyi nővért a Doheny Roadra, mert nem akartam, hogy Sharonnak még egyszer át kelljen élnie ezt, az ügynökömnek pedig szóltam, hogy hívja fel Robin Williamst, és kérjék meg, hogy jöjjön át felvidítani Sharont. Mindig is hittem benne, hogy ha valakit meg tudsz nevettetni betegen, azzal hozzásegíted a gyógyuláshoz – és úgy éreztem, hogy Robin is így gondolta, miután láttam a Patch Adams[cxxi] című filmjét. Egyik nap át is jött, míg én a stúdióban voltam, és Sharon egész délután könnyezett a nevetéstől. A mai napig úgy gondolom, hogy ez volt a legnagyszerűbb ajándék, amit a feleségemnek adtam, és ezért örökre Robin adósa maradok, merthogy a „köszönöm” ilyenkor baromira nem elég. Az a fazon egy csodálatos emberi lény. De sajnos hiába vidította fel a feleségemet, Sharon megint rohamot kapott aznap éjjel, és újfent a kórházban végeztük. Rettenetes üldözési mánia tört rám, ha Sharon bent volt a kórházban. Azon járt az eszem, hogy egy kósza baktériumtól bekaphat egy fertőzést, és belehalhat, úgyhogy szóltam is a gyerekeknek, hogy húzzanak maszkot és kesztyűt, ha mellette vannak. De akkor meg behozták a kutyákat, amitől hülyét kaptam. Sharon kutyája, Minnie egyébként egy másodpercre sem hagyta magára őt a kemó alatt. Soha nem láttam enni vagy pisálni, és a kezelések végére pont annyira kiszáradt, mint Sharon. Egyszer, amikor bementem a kórházba, ott feküdtek egymás mellett, egyformán legyengülve. Minnie olyan volt, mintha Sharon őrangyala lenne. De engem valamiért nem csípett. Őszintén szólva egyáltalán nem szerette a férfiakat. Még akkor is volt arra energiája, hogy rám morogjon, amikor már haldoklott, és az utolsó megmozdulása is az volt, hogy lesújtó tekintettel rám nézett, mintha azt mondaná, hogy „Urgh.” Fizikailag szenvedtem Sharon betegségétől, de ezt magamnak köszönhettem. Reggelire megittam egy doboz sört, ebédre elszívtam egy vagon füvet, speeddel tartottam ébren magam, utána meg elmentem edzeni. Ettől legalább eltompult a helyzet valódisága – csakhogy közben egy elkúrt emberi ronccsá váltam. Sharon egy nap rám is szólt: „Az ég szerelmére, Ozzy, mindenkit meghülyítesz. Menj, és nyomj le néhány koncertet!” Így is tettem. Pár Ozzfest-buli addigra már elmaradt, de augusztus 22-én Denverben visszatértem. Annyira feszült voltam, hogy senkit nem hagytam a rákról beszélni. Ha meghallottam egy R betűs szót, hülyét kaptam. Néhány éjszakával később azonban, amikor egy másik városban voltunk – ne kérdezze senki, hol –, a koncert felénél egyszer csak arra jutottam, hogy bassza meg, nem tudom titokban tartani mi történik. Úgyhogy azt mondtam a közönségnek: „Szeretnék pár szót mondani Sharon gyógyulásáról. Jól van, és le fogja győzni a rákot. Kibaszottul seggbe fogja rúgni! A közönség őrjöngött. Esküszöm az istenre, nagyon feldobódtam, egyszerűen varázslatos

volt. Mindig csodálattal tölt el, amikor ennyi ember egyszerre, erőteljesen valami jó dologra összpontosít. Néhány nappal később fizikoterápiára mentem, mert valami gond volt a hátammal. – El akarok mondani neked valamit – mondta a gyógytornászom. –Az arcodra van írva a rémület, úgyhogy szeretném, ha tudnád: tíz évvel ezelőtt ugyanezt állapították meg nálam is, mint a feleségednek most, és teljesen felépültem. – Túlélted a kemót? – Nekem még kemót sem adtak. Ez volt az első pozitív dolog, amit Sharon betegségével kapcsolatban mondtak nekem. Vagy legalábbis az első, amiből kihallottam bármi pozitívumot. Nekem a rák egyet jelentett a halállal, és azt hiszem, a legtöbb ember pontosan úgy gondolkodott, ahogy én. Azt mondogatták: „Sajnálom, ami Sharonnal történik”, és még csak rám se néztek közben, mintha tudnák, hogy meg fog halni. De ez az ember más volt. Megváltoztatta az egész hozzáállásomat, ott és akkor, abban a pillanatban. És igaza lett: amint a kemó véget ért, úgy tűnt, hogy Sharonból kiirtották a rákot. Emlékszem, mentem be a kórházba, és az egyik doki odajött hozzám. – Készüljön fel rá, hogy a felesége annyi idő alatt lesz túl a kemoterápia utóhatásain, amennyi idő alatt a rákon túlesett. – Mondok én magának valamit a feleségemről – válaszoltam. – Abban a másodpercben, amikor elárulja neki, hogy teljesen tiszta, ő lelép. Elszalad. És maga nem lesz képes megállítani. – Nem vitatkozom, Mr. Osbourne. De higgye el, nem lesz képes sok mindenre. Egy héttel később Sharon megkapta a papírját, hogy gyógyult. És úgy húzott el onnan, mint a villám. Sharon már majdnem húsz éve nem beszélt az apjával, amikor elkezdtük forgatni a The Osbournest. Szörnyen szomorú történet ez, mert tudtam, hogy valahol mélyen szereti a csávót. De azok után, amiket tett, teljesen elege lett belőle. Még a gyerekeknek is azt mondta, hogy a nagyapjuk meghalt a háborúban, habár nem volt nehéz kitalálniuk, hogy mi az igazi sztori. Emlékszem a napra, amikor megtudták: együtt ültünk az autóban, mentünk át Beverly Hillsen, és Sharon egyszer csak lefékezett, szabálytalanul megfordult, majd félrehúzódott a Nate 'n Al vegyesboltnál. Mielőtt bárki is megkérdezhette volna, hogy mi a faszt csinál, kihajolt az ablakon, és elkezdett üvölteni: „Te kibaszott faszfej! TE KIBASZOTT FASZFEJ!” Aztán megláttam Dont. Azonnal visszaüvöltött. A végén odajött a kocsi ablakához, alig pár centire volt Sharontól, és azt mondta neki: „Te mocskos kurva!” Sharon erre tövig nyomta a gázpedált, és úgy nekilódult, hogy az apja csak köhögött és köpködött a gumiszagtól és a füsttől. Mindeközben az autóban döbbent csend lett. Kurvára nem volt ötletem sem, hogyan magyarázhatnám el a gyerekeknek, hogy mi történt. Végül Aimee törte meg a csendet. A vékony kis hangján azt mondta a hátsó ülésről: – Anya! Miért kurvázott le Tony Curtis? – MERT TONY CURTIS EGY KIBASZOTT NAGY FASZFEJ! – jött a válasz. A mai napig nem tudom, miért hitte Aimee, hogy Don Tony Curtis. Talán mert Sharon ezt mondta neki, vagy mert látta Tony Curtist a tévében. Akkoriban a csávó tényleg pont úgy nézett ki, mint Don. De már nem számított, mert Sharon akkor mindent elmondott a gyerekeknek. Nem ez volt az egyetlen alkalom, hogy beleszaladtunk Donba Los Angelesben. Egyszer elmentünk megnézni egy filmet a Century City bevásárlóközpontba, és miközben vártunk, hogy a parkolós hozza a kocsinkat, észrevettem Dont, közvetlen Sharon mögött.

– Ígérd meg, hogy nem húzod fel magad – mondtam Sharonnak. – Mert? – Csak ígérd meg. – Oké, megígérem. – Itt áll mögötted az apád. Abban a pillanatban, hogy ezt kimondtam, az egyik parkolós feltűnt a kocsinkkal. Gondoltam: hála az Úrnak. – Szállj be az autóba! – szót rám Sharon. – Nem csinálsz semmi hülyeséget, ugye? – Nem. – Biztos vagy benne? – SZÁLLJ BE ABBA A KIBASZOTT KOCSIBA! Beszálltam az anyósülésre, és bezártam az ajtót. Sharon bemászott a sofőrülésre. Sátáni grimasz ült ki az arcára. Tövig nyomta a gázpedált, felugratott a kocsival a járdaszegélyre, és egyenesen az apja felé rohant Donnak be kellett vetődnie a sövénybe, hogy kikerüljön a kocsi útjából. Sharon majdnem kinyírta, nagyjából tizenöt szemtanú előtt. Rémisztő jelenet volt. Ezek után évekig nem láttuk Dont, és nem is hallottunk róla. A kilencvenes évek végén viszont Sharon mamája meghalt. Nem ismerem mélységében a sztorit, de az anyósomnak volt néhány vicces pálfordulása az évek alatt, ami azzal végződött, hogy már ők sem beszéltek egymással. Az Arden família elég heves természetű. Állandóan szapulták és pocskondiázták egymást, ami szerintem néha rosszabb, mint a testi erőszak. Mindegy is, szóval nagyjából egy évvel azután, hogy Sharon anyja meghalt, a család Angliában élő tagjaitól megtudtuk, hogy Don beteg, és nehéz idők várnak rá. Annak ellenére, hogy még mindig nem beszéltek, Sharon intézett neki egy helyet, ahol lakhat. Aztán felhívott Sharon bátyja, David, és azt mondta: „Rossz híreim vannak. Donnak Alzheimer-kórja van.” Semmiképpen sem akartam ezt elhallgatni Sharon elől. Először lerázott, és közölte, hogy már így is támogatja anyagilag. De én azt mondtam neki: „Nem tudom, hogy valójában mit érzel az apád iránt, de nagyon ajánlom, hogy ha bármit is akarsz neki mondani, akkor tedd meg most, még akkor is, ha csak újra le akarod faszfejezni. Merthogy minden egyes nappal rosszabb lesz az állapota.” Az az igazság, hogy sosem hittem a családi viszályokban. Félre ne értsen senki: voltam dühös emberekre. Nagyon dühös is – például Patrick Meehanre, vagy arra az ügyvédre, aki le akart húzni egy italra, meg Bob Daisleyre. De nem gyűlöltem őket, és nem kívánok nekik semmi rosszat. Én azt mondom, gyűlölködni kibaszott fölösleges idő- és energiapocsékolás, mert hát mit érsz el vele végül? Semmit. Nem akarok Gábriel arkangyalt játszani, csak azt mondom, hogy ha dühös vagyok valakire, megmondom neki, hogy egy seggfej, kiadom magamból, amit ki kell adni, és továbblépek. Annyira hosszú időt nem töltünk ezen a bolygón, hogy többet foglalkozzak velük. Végül Sharon úgy döntött, hogy találkozni akar vele, úgyhogy Don visszatért az életünkbe. Még a The Osbournes néhány részében is szerepelt, aminek nagyon örültem, annak ellenére is, hogy többnyire Tökfejnek nevezett, mióta csak ismertem. Amikor Sharon elhatározta, hogy meg akarja újítani a házasságunkat – akkor még javában kapta a kemót –, Dont is meghívtuk az ünnepségre szilveszter éjszakáján a Beverly Hills Hotelba. Zsidó stílusban adtuk elő: hüppe[cxxii] alatt, pohártöréssel, ahogy kell. Egy csomó ember megkérdezte tőlem aznap este, hogyan lehet az, hogy Sharon és én ilyen sokáig együtt maradtunk. Ugyanazt válaszoltam akkor erre, amit ma is: sosem felejtem el azt mondani a feleségemnek, hogy szeretem, mindig elviszem vacsorázni, és mindig meglepem valami apró ajándékkal. Sajnos azonban a bulin nem tudtam leállni a piával és a drogozással,

úgyhogy a ceremónia pont úgy ért véget, mint az igazi esküvőnk: annyira szétcsaptam magam, hogy eldőltem a lépcsőházban. Az a Don Arden, akit én a hetvenes évek elején megismertem, akkor már nem létezett. Talán valami halvány fény még világított benne, de inkább csak pislákolt. Mivel láttam az apósomon, mire képes az Alzheimer, elmondhatom: még a legrosszabb ellenségemnek sem kívánnám. Szörnyű lehet abban a kórban meghalni. Akármi is történt köztünk, hiába, hogy még a Bob Daisley-pernek is részese volt, őszintén sajnáltam őt az utolsó éveiben. A végén elhelyeztük egy nyugdíjasotthonban. Emlékszem, hogy fülzsírdugók alakultak ki nála, ezért amikor meglátogattam, mindig csöpögtettem a fülébe. Nem tudom, miért gondoltam, hogy ez az én dolgom, csak csináltam. Nyilván kellett kezdenem valamit azzal a mérhetetlen szánalommal, amit iránta éreztem. Ez a rosszindulatú, erkölcstelen, erős és ijesztő ember egy gyerekké fejlődött vissza. – Apa – mondta egyszer Jack. – Mit gondolsz: amikor a tévében szerepelsz, az emberek veled nevetnek vagy rajtad? Láthatóan nyugtalanította már egy ideje a kérdés. – Tudod mit? Amíg nevetnek, addig egyáltalán nem érdekel. – De miért, apa? Miért akarsz bohóc lenni? – Mert én mindig képes voltam magamon röhögni, Jack. Mindig is a humor tartott életben. Tényleg így van. Úgy értem, nem kell hozzá sok, hogy felbasszanak – habár ahogy öregszem, egyre inkább gondolom, hogy bassza meg, a lényeg az, hogy így is, úgy is megy tovább az élet-, de a humor megszámlálhatatlanul sokszor mentette meg az életemet. Már a Black Sabbath-ban is én voltam a főbohóc. Mindig én löktem a hülyeséget. De Jacket azért sajnáltam. Nem lehetett könnyű neki, különösen nem a műsor első két évében, amikor egy reszketeg, morgó, elbaszott roncs voltam. El sem tudom képzelni, milyen érzés lehetett ez számára. És ugyanez igaz Kellyre is. Akkor értettem meg, hogy ezek a fiatal hollywoodi csillagok miért drogozzák szanaszét magukat, és miért mennek elvonóra a hét minden másnapján, amikor szupersztárok lettünk. Kibaszott nagy a nyomás rajtuk. Nonstop. Látástól vakulásig. És ebből a gyerekeim sem maradtak ki. Amikor például az első évad ment, Kelly elénekelte Madonna '86-os slágerét, a ›Papa Don’t Preach‹-et az MTV Movie Awardson. Egy nagy lépcsőfordulóban jött lefelé, ott ült egy csomó filmcsillag, és mind őt nézték. Bátran szembeszállt a dologgal, és végül minden egyes percét imádta, ahogy a közönség is. De neki is megvoltak a problémái, ahogy mindegyikünknek. Az különösen összetörte a szívem, amikor Jack is elkezdte csapatni magát. Ugyanolyan nehezen dolgozta fel Sharon rákját, mint én, úgyhogy rápattant egy erős fájdalomcsillapítóra, az OxyContinra, amit „hillbilly heroinnak”[cxxiii] neveznek Los Angelesben. Emlékszem, rettenetesen összevesztünk miatta. – Jack, mi a fasz van? Miért vagy állandóan szétcsapva? Sosem volt hiányod semmiben! Mégis, mit akarhatsz még ezenkívül? – Egy apát – válaszolta. Nem fogom egyhamar elfelejteni azt a jelenetet. Szörnyű érzés először szembesülni azzal, hogyan éltem évekig, és hogy ennek mi volt az ára – a fiam, akit imádtam, akire büszke voltam, és mégsem voltam mellette. Csak annyit tudtam mondani: „Jack, nagyon sajnálom.” Jack ezután lehiggadt, és abbahagyta az anyagozást. De én nem. 2003 augusztusára már annyira remegtem, hogy nem bírtam járni, nem voltam képes megfogni semmit, és beszélni sem tudtam. Sharon rettenetesen kibukott az orvosaimra. A cuccok, amiket adtak, úgy tűnt, hogy rosszabbá teszik a helyzetet, nem jobbá. Úgyhogy lett egy új orvosom, Allan Ropper, aki ugyanazon az egyetemi klinikán

dolgozott Bostonban, ahol a kilencvenes évek elején megállapították, hogy nincsen szklerózis multiplexem. Akkoriban Michael J. Foxot kezelte Parkinsonnal – Sharon olvasott egy cikket róla a People magazinban. Amikor átrepültünk hozzá, kapásból azzal kezdte, hogy dobjam a kukába a pirulákat, amiket szedek. Aztán befektetett a kórházba öt napra, és amilyen vizsgálatot valaha csak kitaláltak, azt el is végezte rajtam. Utána még egy hetet kellett várnunk az eredményekre, de végül aztán csak ott voltunk Sharonnal az irodájában, hogy egyszer s mindenkorra kiderítsük, mi a fasz bajom van. – Vágjunk bele a közepébe – kezdte. – Mr. Osbourne, az ön problémája nagyon-nagyon ritka, mivel az az oka, hogy az apjának és az anyjának is volt egy sérült kromoszómája a DNS-ében. Amikor azt mondom, hogy ritka, azt értsük úgy, hogy egy a milliárdból. A jó hír az, hogy nincsen sem szklerózis multiplexe, sem Parkinsonja. Rossz hír viszont, hogy amiben ön szenved, annak neve sincsen. Legjobban talán úgy lehet leírni, hogy Parkinson-szerű betegsége van. – Ettől remegek? – Pontosan. – És ez örökletes? Semmi köze a piához meg a drogokhoz? – Az alkohol és a kábítószerek minden bizonnyal csak rontottak a helyzeten. De nem ez az elsődleges indok. – Tudja kezelni? – Igen. De előre kell bocsátanom valamit, Mr. Osbourne. Ha tovább iszik és drogozik, keresnie kell egy másik orvost, mert én nem fogadom el a páciensemnek. Elfoglalt ember vagyok, nagyon hosszú a várólistám, és nem engedhetem meg magamnak, hogy pazaroljam az időmet. Még sosem beszélt velem így orvos. És ahogy rám nézett, abból tudtam, hogy komolyan gondolja, amit mond. – Oké, doki. Megteszem a legtöbbet, ami tőlem telik. – Helyes. Két gyógyszert fog szedni egy nap. Hatalmas javulást fog észlelni az egészségi állapotában. Ez enyhe kifejezés volt. Az évszázad legenyhébb kifejezése. Már éjszaka enyhült a remegésem. Tudtam újra járni. Elmúlt a dadogásom. És visszatértem a stúdióba, hogy felvegyük Kellyvel a ›Changes‹ új verzióját. Megígértem Kellynek, hogy írok neki egy dalt azok után, hogy az Ozz-mosis egyik számát Aimee-ről neveztem el, mert onnantól fogva mindig azt kérdezgette: „Hogy lehet, hogy Aimeenek van egy száma, nekem meg nincs?” Igaza volt. Sőt írtam egy számot Jacknek is, a ›My Little Man‹-t, ami szintén az Ozz mosison jelent meg, úgyhogy tartoztam Kellynek, és ki akartam engesztelni, mert ő amúgy is különleges helyet foglal el a gyerekeim között. Félreértés ne essék, mindegyiküket egyformán szeretem, de Kelly valamiért mindig a tűzvonalba kerül. Szóval megcsináltuk együtt az egyik kedvenc számomat, a ›Changes‹-t, kicsit átírt szöveggel, hogy amolyan apa-lánya stílusa legyen. Annyira jó lett, hogy azt gondoltam, egy igazi Christmas Number One[cxxiv]-t alkottunk. Decemberben át is repültünk Angliába, hogy csapjunk neki egy kis hírverést. Addigra már – dr. Ropper utasítására – nem vedeltem, de még mindig egy csomó tablettával baszakodtam. Egyik napról a másikra nem lehet leállítani a gyógyszerfüggőséget – akkoriban épp a klorálhidráton voltam rajta, ami a világ legrégebbi altatója. Orosz rulett volt minden egyes napom, de ez persze így is nagy előrelépést jelentett ahhoz a képtelen mennyiségű narkotikumhoz képest, amit még néhány hónappal korábban is szedtem. Problémamentesen végig is csináltam Kellyvel a Top of the Pops-os fellépésünket, aztán felmentem a Welders-házba hétvégére az asszisztensemmel, Tonyval.

Az MTV ott is elhelyezett néhány kamerát, mivel addigra a napi dolgaink unalmassá váltak, és szinte könyörögtek valami új anyagért, de arrafelé nem nagyon volt mit forgatni. Volt egy Yamaha Banshee 355cc típusú kvadom – kábé egy pisztolygolyó négy keréken –, amivel órákig tudtam száguldozni a mezőn, úgyhogy a hétvége nagy részét azon töltöttem. December 8-án, hétfő reggel, amikor a ›Changes‹ boltokba került, újra felültem rá. A stáb addigra szerintem megcsömörlött. Már nem is forgattak. Emlékszem, leszálltam a kvadról, hogy kinyissam nekik a kaput, aztán amikor mindenki kiment, visszaültem a járgányra, és megnyomtam neki a salakon, majd ráhúztam a fékre, ahogy mentem le egy meredek töltésen. A kvaddal azonban van egy kis baj: nem olyan csavaros a gázadagolója, mint a motorbicikliknek, hanem csak egy kis kar van rajta, amit hüvelykujjal kell tolni a gyorsításhoz. Azt a kart pedig nagyon könnyen akár véletlenül is meg lehetett nyomni, miközben próbáltam irányítani a járgányt, különösen akkor, ha a kvad instabillá vált. Pontosan ez történt, amikor a töltés közepéhez értem: az elülső kerekek bezuhantak egy gödörbe, a jobb kezem pedig lecsúszott a markolatról, és nekiütközött a karnak. Ettől a motor kurvára felpörgött, aztán az egész cucc kilőtt alólam, csinált egy hátraszaltót a levegőben, és a földre dobott. A másodperc milliomod részéig azt gondoltam, hogy ez nem is volt rossz. De aztán a kvad rajtam landolt. Durr! Amikor kinyitottam a szemem, a tüdőm tele volt vérrel, a nyakam pedig eltört – legalábbis az orvosok ezt mesélték később. Oké, most tényleg meghalok, gondoltam. Hihetetlenül hangzik vagy sem, a nácik tehetnek mindenről, a gödör ugyanis egy kis bombakráter volt a második világháború idejéből. Akkor még nem tudtam, de kiderült, hogy a Welders környéke tele van ilyenekkel. A német pilóták beszartak, mielőtt a nagyvárosokhoz értek, ahol kilőhették volna őket, úgyhogy inkább leszórták a bombáikat Buckinghamshire-re, bejelentették, hogy elvégezték a küldetésüket, és húztak haza a picsába. Nem emlékszem sok mindenre a következő két hétből. Az első néhány órában néha elvesztettem, néha visszanyertem az eszméletemet. Valami tétova emlékem van Samről, a testőrömről, amint felrak a kvadjára, és visz át a mezőn. Aztán futó pillanatok egy mentőautó belsejéből, meg az, hogy egy csomó orvos mereven bambul le rám. – Hogyan juttatták el ide? – kérdezte az egyik. – Feltettük egy kvad hátuljára – válaszolta egy hang, amit nem ismertem fel. – Meg is béníthatták volna! Eltört a nyaka, az isten szerelmére. Szerencsés, ha még egyszer lábra áll. – Hát és mégis hogyan kellett volna kihoznunk az erdőből? – Úton volt egy helikopter. – Azt mi nem tudtuk. – Nyilván. Minden kezdett elhomályosulni. Az utolsó dolog, amire emlékszem, mielőtt végleg elvesztettem az eszméletemet, az volt, hogy meghúzom az orvos köpenyének az ujját, és belesuttogom a fülébe, hogy: „Bármit is csinálnak, el ne basszák tetkóimat.” Sharon Los Angelesben volt, úgyhogy Tony felhívta, és adta neki a főorvost. A doki mindent elmondott, és egyetértettek abban, hogy minél előbb meg kell műteni. Nagyon durván megsérültem. Eltört a nyakam meg nyolc bordám, a tüdőm mindkét oldalon kilyukadt, és megtelt vérrel. Amikor pedig a kulcscsontom eltört, átvágott egy fő ütőeret a karomban, úgyhogy megszűnt a vérellátása. Egy ideig az orvosok azon gondolkoztak, hogy le kellene csapni. Amikor befejezték a műtétet, mesterséges kómába helyeztek, mert ez volt az

egyetlen módja annak, hogy elviseljem a fájdalmat. Ha akkor kipurcanok, hozzám illő módon halok meg, hiszen az egész felnőttkoromat azzal töltöttem, hogy megpróbáltam mesterséges kómába kerülni. Végül nyolc napig tartottak ebben az állapotban, utána szépen, lassan felélesztettek. Másik hat nap telt el, mire teljesen magamhoz tértem. Ez alatt az idő alatt álmodtam életemben a legbetegebb dolgokat. Elevenebb és színesebb volt, mint egy hallucináció. A Nemzeti Egészségügyi Szolgálat valami prémiumkategóriás anyaggal tömhetett meg, mert még mindig úgy él bennem az álom minden egyes részlete, mintha csak tegnap lett volna. Kezdésnek Monmouthshire-ben voltam, ahol a Black Sabbath-tal és a szólózenekaraimmal is próbálni szoktam. Esett az eső – illetve szakadt. Aztán egy folyosón találtam magam a Rockfield stúdióban. Előttem egy olyan szöges drótkerítés, amilyenek a lövészárkoknál is álltak a második világháborúban, balra tőlem pedig egy ablak. Amikor átnéztem rajta, megpillantottam Sharont, aki épp bulit tartott. Ő nem látott engem, de én láttam őt. Követtem kifelé a buliról, és végignéztem, ahogy találkozik egy jóvágású, gazdag pasassal, akinek saját repülője volt. Álmomban azt gondoltam: ennyi, a feleségem elhagy engem. Szörnyen elkeseredtem. A faszinak a hátsó kertjében volt egy leszállópálya, aminek a végén állt egy nagy ágyú. Hirtelen meglátott, én meg felajánlottam neki egy éjszakai távcsövet, mert azt akartam, hogy megkedveljen. Erre közölte, hogy menjek a picsába, szóval megint elutasítottak. Abban a pillanatban a parti vendégei mind kirohantak a pázsitra, a tömeg egyre csak nőtt és nőtt, mígnem végül egy nagy zenei fesztivál kerekedett a dologból. És akkor feltűnt Marilyn Manson. Micsoda egy kibaszott baromság. Utána a gazdag faszi gépén ültem, útban Új-Zélandra, és csapolt Guinnesst szolgáltak fel a pilótafülkében. Feltételezem, ez valahogy a fiam, Louis írországi esküvőjéhez kapcsolódik, amiről lemaradtam, mert kórházban voltam. Új-Zélandon éppen szilveszter volt. Jack is ott volt, teljesen kifehérített hajjal, és tűzijáték-rakétákat lőtt ki. Aztán letartóztatták. Ezután Donovan kószált be a képbe, és elkezdte énekelni a ›Mellow Yellow‹-t. Az egészet az tette még furcsábbá, hogy közben már ébredeztem, úgyhogy néhány valóságos elem is keveredett az álomba. Például azt hittem, hogy egy étteremben vagyok, valójában azonban az ágyam közvetlenül a kórházi konyha mellett volt, és annak a szagát éreztem. Aztán megláttam a gitárosomat, Zakk Wylde-ot, ami álmomban lehetetlennek tűnt, mert ő Amerikában él – de később megtudtam, hogy átrepült hozzám meglátogatni, úgyhogy tényleg ott volt. Láttam azt is, hogy fodros ruhában, egy vödörrel és egy felmosóval a kezében táncol. De ez nem a valóság volt. Vagy legalábbis remélem, hogy nem. – Ozzy, Ozzy, hallasz engem? Sharon volt az. Majdnem két hét után végül felébresztettek a kómából. Kinyitottam a szememet. Sharon mosolygott, és egy papírzsebkendővel törölgette az arcát. – Híreim vannak – mondta, a kezemet szorongatva. – Álmodtam valamit – feleltem neki, mielőtt bármit is mondhatott volna. – Elhagytál valami gazdag fickó miatt, akinek saját repülője volt. – Miről beszélsz, Ozzy? Ne butáskodj. Senki nem hagy el senkit. Mindenki szeret téged. Látnod kéne a virágokat, amiket a rajongók raktak le odakint. Nagyon meg fogsz hatódni, gyönyörűek mondta, és megint megszorította a kezemet. – Na, kíváncsi vagy a hírekre? – Mi történt? A gyerekek rendben vannak? – Kellyvel vezetitek a slágerlistát. Végre megcsináltad. – A ›Changes‹-zel? – Igen. Rekordot döntöttél, Ozzy. Soha senkinek nem telt még harminchárom évbe, hogy az első listás dalától eljusson az első number one-jáig. Lulu[cxxv] is csak megközelíteni tudta ezt

az eredményt. Elmosolyodtam. – És ettől most jobban kéne éreznem magam? – kérdeztem, és felnevettem. Ami nem a legjobb ötlet nyolc törött bordával. Utálom a karácsonyt. Ha ugyanis alkoholista vagy, és iszol, a karácsony a legjobb dolog a világon, de ha nem iszol, kibaszott gyötrődés az egész. És utálom azt is, hogy mindenkinek ajándékot kell venni. Na nem azért, mert smucig vagyok, hanem azért, mert ilyenkor kötelességből ajándékozunk, nem azért, mert akarunk. Világéletemben totál hülyeségnek tartottam. De 2003 karácsonya kivételes volt. Végül nem húztuk be Kellyvel a Christmas Number One-t – az utolsó héten Michael Andrews és Gary Jules átvette az első helyet a ›Mad World‹ feldolgozásával –, de akkor is kaptam még egy esélyt az élettől. És ez eléggé hihetetlen, ha jobban belegondolunk. Egyetlen szomorú emlékem maradt csak abból az időből, mégpedig az, hogy a Black Sabbath egyik tagja sem hívott fel, hogy tetszik neki a ›Changes‹, vagy hogy azt mondja: „bravó, gratulálok az első helyhez”. Még az is jobb lett volna a hallgatásnál, ha azért hívnak fel, hogy közöljék: szar az egész. Nem csoda, hogy álmomban olyan durván esett Monmouthshire-ben. Na mindegy, nem nagy ügy. A Wexham Park kórházban feküdtem ki a kómát, és jobb helyem nem is lehetett volna. Persze végül így is kiborítottam őket. Haza akartam menni, mert elegem lett az egészből. Ők erre azt mondták, hogy esélyem sincs lelépni, és való igaz, hogy akkor még nem tudtam járni, nyakmerevítő volt rajtam, a karom sem működött, és kibaszottul kínlódtam a fájdalomtól, de az az álom felbaszta az agyamat. Biztos voltam benne, hogy Sharon egy magánrepülőn repked a Föld körül, amin még masszázskád is van, és érzéketlenül dugja valami milliomos. Azt gondoltam, hogy ha kórházban vagyok, semmi esélyem nincs visszaszerezni őt. Sharon persze aznap is bejött a kórházba a gyerekekkel, és milliomodik alkalommal is elmondta, hogy minden rendben van, és ez csak álom volt, de addigra már késő lett: elintéztem, hogy kimehessek. Úgyhogy Sharonnak szereznie kellett egy kórházi ágyat a Welders-házba, és egy nővért is, aki kitörölte a seggemet és lerázta a farkamat pisálás után. Hetekig csak kerekes székkel tudtam eljutni egyik szobából a másikba, és minden éjjel fel kellett vigyenek a lépcsőn az ágyamhoz. Végül azonban teljesen felépültem – vagy legalábbis annyira, amennyire lehetett. A rövid távú memóriám rosszabb lett, de lehet, hogy ez csak az öregedésnek vagy az altatóknak köszönhető. A bordáim pedig még mindig tele vannak csavarokkal, szegekkel és fémlapokkal, úgyhogy ha átsétálok egy reptéri fémdetektoron, az összes riasztó megszólal a Pentagonban. De nem panaszkodom. Emlékszem, amikor a baleset után először utaztam vissza Amerikába, el kellett mennem egy orvoshoz rutinellenőrzésre. Kipakolta a röntgenképeket a mellkasomról, bámulta őket, fütyörészett egy ideig, majd azt mondta: – Szép munka. Bár gondolom, kicsit drága volt. Mennyibe került? Hét vagy nyolc számjegyű az összeg? – Valójában nem került semmibe. – Mit mond? – nem akarta elhinni, amit hallott. – NHS[cxxvi] – feleltem, és megvontam a vállamat. – Szent szar – mondta. – Ha ilyen dolgokra képesek, akkor nem is csoda, hogy kibírják azt a hülye időjárást. Amikor kiszálltam a tolószékből, és levették rólam a nyakmerevítőt, eljött az idő, hogy újratárgyaljuk a szerződésünket az MTV-vel. Csakhogy én képtelen lettem volna végigcsinálni

még egy évadot. Ami elég, az elég. Az MTV addigra egyébként ki is nyírta a show-t, mivel az utolsó fillért is ki akarta facsarni belőle. Úgy tűnt, mintha napi huszonnégy órában azt adnák. Ha pedig túlzásba visznek egy ilyen műsort, az emberek megunják. Az adó azt szerette volna, hogy a nézők otthon azt mondják: „Hoppá, kilenc óra van, nézzük a The Osbournest”, de ehhez fel is kellett volna őket csigázni, mert ha minden este megy a műsor, akkor csak annyit mondanak: „Eh, lesz az holnap is!” Ugyanez történt a Who Wants to Be a Millionaire?[cxxvii]”rel is. Öt percig működött, utána pedig nem lehetett megszabadulni tőle. A másik probléma az volt, hogy három év alatt ebben a műsorban mindent leforgattunk, amit lehetett. Úgyhogy az utolsó évadra kitaláltunk egy csomó propagandafogást. Ráadásul már híresek is voltunk, úgyhogy amint elhagytuk a házat, lerohant minket a tömeg. Én meg ezt így már kicsit hamisnak éreztem, mivel pont a szöges ellentéte volt annak, amiről a The Osbournes alapvetően szólt. Úgyhogy eljött a vége. 2005-ben befejeztük, a Fort Apache-ot leszerelték, a stáb pedig elköltözött. Nem sokkal később Jack és Kelly is elköltöztek. Mindenesetre szeretném azt gondolni, hogy letettük a névjegyünket a tévében. Különösen az MTV-ben, hiszen nagyon is közkedvelt műfaj lett náluk a valóságshow. Ma már hajnali háromig kell fennmaradnod, hogy elkapj egy klipet. Amúgy persze most már, hogy vége, egy csomó ember állítja, hogy része volt a The Osbournes sikerében. De nekem soha nem volt kétségem afelől, hogy kik voltak az igazi megteremtői a műsornak. Végtére is, minket hívnak Osbourne-nak. A show egyik legnagyszerűbb hozománya, hogy Sharonnak beindult a televíziós karriere. Miután túlesett a kemoterápián, semmi mást nem akartam, csak hogy boldog legyen, és amikor felkérték zsűritagnak a The XFactor[cxxviii]-ba, azt imádta is nagyon. A negyedik évad után azonban abba akarta hagyni, mire én megkérdeztem tőle: „Teljesen biztos vagy benne, hogy ezt akarod? Mert ha igen, én melletted leszek” A végén jól is jött ki belőle, merthogy ragyogóan érzi magát az America’s Got Talent[cxxix]-ben. Azt hittem, hogy a The Osbournes után az életem egy fokkal normálisabb lesz, mint közben volt, de arra ugyan várhattam. Kezdésnek a Welders-ház háromszor egymás után majdnem leégett. Aztán meg majdnem kinyírtam egy ékszertolvajt a saját fürdőszobámban az éjszaka közepén. Ilyen baromságok is csak velem történhetnek meg. Ha nincs tele a húgyhólyagom, sosem találkozom a pasassal. Csakhogy én fel-alá járkálok egész éjszaka, mint egy prímás könyöke, mivel rémesen sok folyadékot iszom, még akkor is, ha éppen nem piázok. Levesestál méretű csészékből iszom a teát, akár tizenkettőt is egy nap. Bármit is csinálok, azt mértéktelenül csinálom. A betörés 2004. november 22-én történt, kora hajnalban. Felkeltem, hogy pisáljak egyet, és szerencsére semmi más nem volt bennem a szokásos gyógyszereken kívül, úgyhogy nem dülöngéltem, és nem estem el mindenben. Kikeltem az ágyból tökmeztelenül, és bementem a fürdőbe, amiből egy gardróbszoba is nyílik. Felkapcsoltam a villanyt, felemeltem a vécéülőkét, és odapillantottam Sharon sminkasztalához. Ott állt a fazon: nagyjából olyan magas, mint én, tetőtől talpig feketében, a fején símaszk. Gyorsan leguggolt, de nem volt hova rejtőznie. Nehéz leírni, mennyire dermesztő, ha ilyesmi történik az emberrel. De ez vészhelyzet volt, és az adrenalin átvette az irányítást. Amint meglátta a pasas, hogy észrevettem, odarohant az ablakhoz, és megpróbált kimászni rajta. Valamiért – Isten tudja, hogy miért, hiszen rémesen beszari vagyok – utánarohantam, és elkaptam a fejét, mielőtt még a teljes testével átmászott volna

a résen. Szóval ott volt ez az ékszertolvaj, hanyatt fekve az ablakban, a kezem a torkán, és rám pislogott. Hirtelen elgondolkoztam: rendben, és most mi lesz? Úgy tűnt, mintha már évek óta ott lettünk volna, és egyikünk sem szólt egy szót sem, mígnem én eldöntöttem, hogy mit teszek. Ha visszahúzom belülre, gondoltam, kiderülhet, hogy van nála egy feszítővas vagy egy fegyver. És az is lehet, hogy vár rá egy haverja odakint, hogy kisegítse, ha baj van. Reggel négy óra körül pedig amúgy sem álltam készen a harcra, a Rambo-ruhámat sem vettem még fel, már ha szabad így kifejeznem magam. Akkor arra gondoltam: miért nem nyírom ki a szemétládát? Mégiscsak ott volt a házamban, pedig én nem hívtam oda. De aztán belegondoltam: hát akarok én azzal a tudattal élni, hogy elvettem valakinek az életét, amikor volt lehetőségem elengedni is? Úgyhogy végül csak kidobtam a tetűt az ablakon, a második emeletről. Hallottam, ahogy átzuhan az egyik fa lombján. Aztán végignéztem, ahogy lihegve átbiceg a kerten. Kis szerencsével eltörte valamijét. Kétmillió font értékű ékszerrel lépett le, és a zsaruk sosem kapták el. A cucc persze biztosítva volt, de az ember sosem kapja vissza a tényleges értéket. Talán üvöltenem kellett volna Sharonnak, hogy nyomja meg a vészjelzőt, de nem gondolkoztam. Semmit nem tudott az egészről, míg véget nem ért. És végül is csak smukkokról beszélünk, nem? Sokkal rosszabbul is járhattam volna. Fejbe is verhetett volna egy baseballütővel álmomban. Vagy megerőszakolhatta volna Sharont. A kocsmában az emberek ilyenkor persze mindig azt mondják: „Ó, baszottul szeretném, ha ez velem történt volna. Megmutattam volna a szemétládának.” De nem így megy. Élesben másképpen hat, amikor ilyen meglepetés éri az embert. Vettem néhány fegyvert azóta, úgyhogy ha jön még egy pasas, annak annyira már nem lesz könnyű lelépni. Másfelől viszont nem tudom, hogy lenne-e bátorságom lelőni valakit. A fegyverekkel kibaszottul kell vigyázni. Ahogy apám mondta mindig: „Ha bárkire fegyvert fogsz – mindegy, milyet –, tökéletesen kell tudnod használni, mert ha nem tudod, és az ellenfeled bizonytalanságot lát a szemedben, akkor elveszi tőled, és ellened fordítja. Akkor pedig tényleg bajban vagy.” A rablás utáni napon a sajtó teljesen beindult, ahogy szokott, ha valami történik velem. „A MEZTELEN OZZY DÜHÖDTEN KÜZDÖTT MEG EGY ÉKSZERTOLVAJJAL A SAJÁT HÁZÁBAN” – írta a Sun. Aztán néhány lap elküldte a riportereit Astonba, hogy arról írjanak, hogyan fosztottam ki a Sarah Clarke's ruhaüzletet, és hogy mennyire ironikus, hogy most én panaszkodok azért, mert betörés áldozata lettem. Őszintén szólva, ezt egy kicsit túlerőltették. Egy kis hülyegyerek voltam, amikor betörtem a Sarah Clarke's üzletbe, egy kis elkúrt éjszakai csavargó. És megtanultam a leckét. 1965-ben azok a ruhák, amiket elloptam, nagyjából huszonöt fontot értek, és akkor azt hittem, hogy az a világ összes pénze. Sosem hittem volna, hogy negyven évvel később kétmillió fontnyi smukkom lesz, amit valaki elemelhet. Na meg azt sem, hogy ezután még mindig bőven elég marad ahhoz, hogy ne nagyon vegyem tudomásul, hogy az már nincs, amit megfújtak. Elképesztő, de tényleg. Sehogy sem alakulhatott volna jobban az életem, és nagyon hálás vagyok ezért. Egy nap sem telik el anélkül, hogy ne jutna eszembe, honnan jöttem, hova jutottam, és hogy kurvára nem tett volna senki egy fillért sem arra, hogy a végén majd így alakul.

ZÁRÓJELENTÉS Hidden Hills, Kalifornia, 2009

Oké , Mr. Osbourne, feltennék önnek egy kérdést – mondta az orvos. – Élt valaha úgynevezett „utcai drogokkal”? Ez egy új csávó volt, akit akkor kerestem fel, amikor elhatároztam, hogy teljesen tiszta leszek. Közel negyven éven keresztül tintáztam, drogoztam és tömtem magam a legkülönbözőbb tablettákkal, úgyhogy azt gondoltam, érdemes lenne felmérni, milyen károkat okoztam magamnak. – Hát – feleltem neki. – Egyszer szívtam egy kis füvet. – Ennyi? – Igen, ennyi. A doki tovább birizgált, és nézegette a jegyzeteit. Aztán megállt, és azt kérdezte: – Biztos benne? – Hát – mondtam. – Nyomtam egy kis speedet is. De az már elég rég volt. – Szóval csak a fű és egy kis speed? – Igen, nagyjából. Csinálta tovább a dolgát, de egy idő után megint megállt. – Egészen biztos benne, hogy csak fű és speed volt? – Hát, lehet, hogy párszor felszippantottam némi fehér port is. – Szóval fű, speed és… néhány csík kokain? – Igen, nagyjából. – És biztos ebben? – Aham… – Csak szeretnék száz százaié… – A heroin számít? – Igen, a heroin számít. – Ó. Akkor volt még heroin is. De csak egyszer vagy kétszer. – Biztos benne, hogy csak egyszer vagy kétszer került rá sor? – Ó, hogyne. Kibaszott szar egy drog az a heroin. Próbálta? – Nem. – Szerintem túl sokat rókázik tőle az ember. – Igen, az émelygés nagyon intenzív tud lenni. – Szerintem az egy tök fölösleges cucc. – Oké – csattant fel az orvos. – Hagyjuk ezt abba. Van olyan drog amit nem próbált ki, Mr. Osbourne? Csend. – Mr. Osbourne! – Amiről tudok, azok közt nincs. Megint csend. Végül aztán a doki megszólalt megint: – És mi a helyzet az alkohollal? Említette, hogy iszik. Mennyi a nap adagja? – Ó, hát úgy négy lehet talán. Nagyjából. – Négy mi? Tudna egy kicsit pontosabban fogalmazni? – Üveg Hennessy. De attól függ. – Mitől? – Hogy mennyi időre dőlök ki két üveg közt.

– És csak a Hennessy? – Hát a sör, az nem számít, nem? A doki megcsóválta a fejét, felsóhajtott, és elkezdte a szemét masszírozni. Úgy nézett ki, mint aki haza akar menni. Aztán megkérdezte: – Dohányzik is, Mr. Osbourne? – Hébe-hóba. – Milyen meglepő. Megmondaná, naponta mennyit szív el? – Hát, úgy harminc-egynéhányat. – Milyen márkát szív? – Szivart. A cigarettákat nem számolom. A doki kezdett elfehéredni. – Mennyi ideje annak, hogy ezt napi szinten csinálja? – Milyen évet írunk? – kérdeztem vissza. – 2004-et. – Akkor közel negyven éve. – És van még valami az egészségi állapotával kapcsolatban, amit tudnom kellene? – Nos – kezdtem bele. – Egyszer elütött egy repülőgép. Vagyis majd nem, mindegy. És egyszer egy kvadbalesetben eltörtem a nyakam. Aztán kétszer meghaltam, míg kómában feküdtem. Huszonnégy óráig voltam AIDS-es is. És egy ideig azt hittem, hogy szklerózis multiplexem van, de aztán kiderült, hogy Parkinson-szerű remegésről van szó. Egyszer lenyeltem a fecsegőmet is. Ja, és volt tripperem is párszor. Meg egy-két rohamom, például akkor, amikor bekodeineztem New Yorkban, meg amikor Rohypnolt nyomtam Németországban. Ennyi. Már ha nem számoljuk a gyógyszerfüggőséget. Az orvos bólogatott. Aztán megköszörülte a torkát, kioldotta a nyakkendőjét, és azt mondta: – Egy utolsó kérdésem van már csak, Mr. Osbourne. – Mondja csak, dokikám. – Miért van maga még életben? Igaza volt: nincsen semmilyen elfogadható orvosi magyarázat arra, hogy még életben vagyok. És az még ennél is érthetetlenebb, hogy miért vagyok ilyen egészséges. Mostanában ugyanis kibaszottul nincsen semmi bajom – de komolyan. Oké, a rövid távú memóriám nem az igazi a kvadbaleset óta – bár most már van egy terapeutám, aki segít ez ügyben is –, és egy kicsit még mindig dadogok. De a szívem jól működik, a májam pedig olyan, mintha új lenne. Millió és egy vizsgálat után a doki mindössze annyit tudott mondani, hogy „kicsit magas a koleszterinszintje”. De ez meg aligha meglepő egy hatvanéves ember esetében, aki zsíros kenyéren és sült krumplin nőtt fel. Őszintén mondom, soha nem hittem volna, hogy átlépem a hatodik ikszét – azt meg pláne nem, hogy még használható is leszek valamire. Ha gyerekkoromban odaállít valaki egy fal mellé a többi utcabéli kölyökkel együtt, és megkérdezi, hogy ki él majd még 2009- ben is, kinek lesz öt gyereke és négy unokája, meg háza Buckinghamshire-ben és Kaliforniában, nem tettem volna egy fityinget sem magamra. Gyakran röhögök is ezen, mert úgy nőttem fel, hogy az egész rendszer ellenem dolgozott. Elvégre tizenöt évesen úgy csaptak ki az iskolából, hogy egy mondatot nem tudtam rendesen elolvasni. De végül én nyertem. Mindannyian nyertünk – én, Tony, Geezer és Bill is. És remekül érzem magam. Jobban, mint valaha. Persze megvannak a magam bajai. Még mindig rettegek, ha idegenekkel kell találkoznom, bár ez csak hullámokban tör rám. És nagyon babonás vagyok. Ha a konditeremben gyűröm magam, mindig tizenháromnál többször nyomok. Mindig. Meg aztán semmilyen körülmények

közt nem veszek fel zöld ruhát, mert a zöld színtől teljesen kiborulok. Lövésem sincs, miért – talán csak azért, mert volt egy zöld kocsim, ami mindig lerobbant. És esküszöm, hogy mióta józanul élek, van valamiféle természetfeletti képességem is. Azt mondom például Sharonnak, hogy „Mi lehet XY-nál?”, akit már évek óta nem láttam, és másnap az illető előbukkan a semmiből. Valami hasonló megérzésem volt Diana hercegnő halálával kapcsolatban is. A karambol előtti héten megálmodtam. Annyira élénk álom volt, hogy Tony Dennisnek is elmeséltem. A hercegnő pedig pár nap múlva meghalt. Tony akkor azt mondta: „Kurvára ne álmodjál rólam semmit.” Gyakran kérdezik az emberek, hogy tényleg teljesen tiszta vagyok-e. Nem tudok nekik olyan választ adni, amilyet várnának. Csak azt tudom mondani, hogy ma tiszta vagyok. Ennyit tudok felmutatni. Soha nem is tudok majd többet. De mindenképpen tisztább vagyok, mint az elmúlt negyven évben. Utoljára évekkel ezelőtt, egy prágai koncert után basztam be úgy istenigazából. Annyira jó volt a sör, hogy nem tudtam ellenállni. És hát a gitárosommal, Zakkel voltam, aki a világ legveszélyesebb társasága, ha alkoholista az ember. Úgy tud nyakalni a srác, hogy az hihetetlen. Egy gép. Emlékezetes este is lett belőle. Miután jól körbetivornyáztuk a várost, visszavonultunk a kilencedik emeleti lakosztályomba abban a piszok magas, puccos hotelban, ahol megszálltunk, és rátapadtunk a minibárra. Aztán úgy hajnali egy körül eszembe jutott valami. – Tudod, mit nem csináltam még soha? – kérdeztem Zakktől. – Hát az egy kibaszott rövid lista lehet, öregem – válaszolta. – Komolyan, Zakk – mondtam. – Van egy tök rock 'n roll dolog, ami nekem kimaradt. – Mi? – Sosem dobtam még ki a tévét a szállodai szobám ablakán. – Baszod, öreg – mondta Zakk. – Ezen változtatni kell. Ki is vettük a készüléket a szekrényből, és odacibáltuk az ablak elé. Megpróbáltuk kinyitni, de csak pár centire lehetett, úgyhogy addig kellett ütnünk a zsanért egy papírnehezékkel, mígnem eléggé ki tudtuk tárni ahhoz, hogy kiférjen rajta az a jó százhuszonöt centis tévé. Aztán adtunk neki egy jó nagy svungot. Huuuuusssssssssssss! Zuhant is lefelé, elhagyta a nyolcadik emeletet, a hetediket, a hatodikat, az ötödiket, a negyediket… – Az ott egy cigiző csávó? – kérdeztem Zakket. A tévé zuhant tovább. – Ne aggódj – mondta Zakk. – Kilométerekre van. BUMM! Látnia kellett volna mindenkinek, amikor felrobbant. Mint egy bomba. Szerencsétlen bagózó csávó majdnem lenyelte a cigijét, pedig a tér túloldalán állt. Amikor aztán eluntuk a roncsok bámulását, bemásztam a szekrénybe a tévé helyére, és úgy tettem, mint aki híreket olvas. Közben megcsörrent a telefon. A hotel vezetője volt. – Mr. Osbourne-nal szeretnék beszélni – mondta. –Történt egy kis… incidens. – Nincs itt – felelte Zakk. – Épp a tévében van. Végül csak átköltöztettek egy másik szobába – az ablak ugyanis elég rossz állapotba került –, és amikor kijelentkeztem, kaptam a számlámra egy „egyéb költségek” tételt. Harmincnyolcezer dollárról! Azzal magyarázták, hogy a szobát egy hónapig nem lehet használni, ami nyilván kamu volt. Ráadásul Zakket is megvágták tízezerre, és még tízezret számoltak fel a minibárra. De bizonyos értelemben megérte. Amikor ugyanis kifizettem a számlát, rájöttem, hogy nem akarok már ez az ember lenni.

Eljutottam odáig, hogy azt mondtam magamnak: „Mit akarsz, Ozzy? Állsz továbbra is fél lábbal a sírban, amíg aztán úgy nem végzed, mint az a sok másik tragikus sorsú rock 'n' roller, vagy kimászol végre a lyukból?” Más szóval, eljutottam a mélypontra. Négy évtizedembe telt, de megérkeztem. Mindent gyűlöltem magamban. Féltem az élettől, de féltem meghalni is. Ez meg így nem élet, el lehet hinni nekem. Úgyhogy eldöntöttem, tiszta leszek. Először a cigarettával álltam le. Kérdezik az emberek, hogy a faszba csináltam, de csak annyi történt, hogy elegem lett belőle, hogy megveszem a tapaszt, lekapom, rágyújtok, aztán visszarakom. Inkább azt mondtam: „a faszomba”, és egyszerűen nem gyújtottam rá többet. Simán csak nem akartam tovább csinálni. Aztán ugyanígy tettem a piával is. Amikor egy ideje már józan voltam, megkérdeztem Sharont: – Most már ihatok egyet? – Elég idős vagy hozzá, hogy eldöntsd magad – felelte. – De én sosem döntök jól – mondtam. – Mindig rosszul választok. – Hát nézd, Ozzy: akarsz inni egyet? – kérdezte. Életemben először az volt az őszinte válasz, hogy „nem”. Régen, amikor abbahagytam a piálást, mindig arra gondoltam, hogy milyen szép idők is voltak, amikor még tintáztam. Most már csak az jut eszembe, hogy azok a szép idők végül mindig – és kurvára mindig – rosszul végződtek. Meg sem tudom már mondani, mennyibe kerül egy korsó sör, és nem is akarom tudni. Ez azért lenyűgöző, figyelembe véve, hogy régen a kocsma körül forgott az egész életem. De már nem érdekel az egész. Múlt héten a Beverly Hills Hotelban összefutottam Ronnie Wooddal a Rolling Stonesból. Látszott rajta, hogy volt már benne pár löket, és csak arra tudtam gondolni: baszd meg, még mindig nyomja. Nemrég egy díjátadón találkoztam egyébként Keith Richards-szal is. „Hogy vagy, Keith?” – kérdeztem, mire azt felelte: „Élő legendához képest nem is rosszul.” Majdnem visszaszóltam neki, hogy: „Élő? Keith, mi kibaszott élőhalottak vagyunk!” Egyébként rengeteg régi ivócimborám piál még most is, de már elérték azt a kort, amikor nem bírják tovább a sok megpróbáltatást. Az egyikük épp nemrég halt meg májzsugorban. És a temetés után mindenki a kocsmába ment. Ott álltak a pultnál a fekete karszalagjaikkal, és itták a ház sörét. Meg is kérdeztem tőlük: „Szeretnétek utánamenni, vagy mi?” De az emberek ilyenek Angliában. Lemennek a kocsmába megünnepelni valakit, aki azzal nyírta ki magát, hogy túl sokat jatt a kocsmába. Az egy alkoholista kultúrkör. Fiatalabb koromban azt hittem, az egész világ részeg. Aztán elköltöztem Amerikába, és rájöttem, hogy csak Anglia részeg. Végül a gyógyszerekkel is leálltam. A remegésre felírt tablettákat és az antidepresszánsokat leszámítva narkómentes övezet a szervezetem. Most már azzal kezdem, ha elmegyek egy orvoshoz, hogy: „Nézze, függő vagyok, egy alkoholista, úgyhogy egy szót se higgyen el a hantámból.” És Tony is mindig eljön velem a vizsgálatokra, egyfajta biztosítékként. Azoknak a gyógyszereknek, amiket most szedek, már nem nagyon vannak mellékhatásai. Nem úgy, mint azoknak, amiket némelyik régebbi orvosomtól kaptam. Habár az antidepresszánsok elég jól hazavágták a szexuális életemet: feláll a farkam, de nem megyek el. Szóval pumpálom Sharont egész éjszaka, mint egy légkalapács, de nem történik semmi. Próbáltam a Viagrát, de mire hatni kezdett, Sharon elaludt, úgyhogy egyedül maradtam az előttem meredező sátorrúddal, és az egyetlen lehetőségem az maradt, hogy a History Channelt nézzem.

Amikor megkérdeztem az orvost, hogy lehetne-e tenni valamit, azt mondta: – Ó, ugye nem mondja, hogy még mindig csinálja? – Ez az egyetlen kurva öröm maradt az életemben! – feleltem. Itt jegyezném meg, hogy néhány korombeli pasassal ellentétben én soha nem estem kísértésbe, hogy lelépjek egy fiatalabb csajjal. Mégis, mi a faszról dumálnék egy húszévessel? Az ingatlanpiacról? Az afganisztáni helyzetről? Olyan lenne, mint egy gyerekkel beszélgetni. Legalább négy-öt éve tiszta vagyok mát. Nem tudom, pontosan mikor álltam le, mert ez kurvára nem egy verseny. Egyszerűen csak kikelek reggelente az ágyból, és nem iszom, és nem drogozom. Viszont az Anonim Alkoholisták foglalkozásait továbbra is kerülöm. Az nekem olyan, mintha az alkoholfüggőséget a programtól való függőséggel helyettesítenénk. Nem mondom, hogy nem segít, mert nagyon is sokat segíthet. De a változásnak tőlem kell indulnia. A terápia sokat használt, még ha eleinte nem is fogtam fel, miről szól. Ugyanabba a hibába estem vele, mint a rehabbal – azt hittem, meg fognak gyógyítani. Pedig csak abban segít, hogy megkönnyebbül az ember, mert beszélhet a problémájáról. De segít, mert ha valamiről nem beszél az ember, az bennmarad a fejében, és bekattan tőle. Van egy mentorom is: Billy Morrison, a Camp Freddy gitárosa. Az egyik terápiás csoporttársamon keresztül ismertem meg. Ha bármikor úgy érzem, kéne egy joint, hogy megírjak egy dalt vagy valami, felhívom őt. És ez segít elhessegetni a gondolatot. Azt mondja olyankor: „Először jólesik a joint, de aztán az a vége, hogy üvegszámra döntöd le a Scotchokat.” Jó ez a mentor-rendszer, mert pont a titkolózás és a hazudozás miatt rúg be újra meg újra az ember. Én magam viszont nem tudnék mentor lenni. Nem bízom az emberekben, és mint mondtam, nem járok el a foglalkozásokra, szóval nem csináltam végig a 12 lépést sem, amiből a rehabilitációs program áll. Nem a hittel kapcsolatos része tartott egyébként vissza, mert nem kell hinni Istenben, hogy végignyomja az ember a programot. Csak azt kell elfogadni, hogy létezik egy magasabb rendű erő. Okét az már nem érdekli, hogy mit tekintesz annak, lehet akár a lámpa is a szoba sarkában. Van, aki a természetben hisz, van, aki az óceánban, van, aki a farkában – kinek mi jut eszébe. Az a helyzet, hogy mivel tiszta vagyok, ha egyszer elhajlok megint, nagy az esélye, hogy bele is halok. Az alkohollal szembeni tűrőképesség semmivé foszlik, amikor leáll az ember. Ha pár pohárral meginnék, baszhatnám, úgyhogy nem is nagyon járok el sehova, ha nem turnézok. Ott a feleségem, ott vannak a barátaim – meg a földjeim. Látnia kéne mindenkinek az új házamat fent Hidden Hillsben. Igazi rocksztárpalota. Ha az ágyban fekszem, csak meg kell nyomnom egy gombot, és egy hatalmas, sík képernyős tévé emelkedik ki a padlóból, aztán ott lifeg a fejem fölött. És hát a klozetok. Komolyan, sokért nem adnám, ha megérte volna az öregem, hogy kipróbálhassa az egyik budimat. Úgy nőttem fel, hogy vödörbe hugyoztam, mert nem volt vécénk a lakásban, most meg ilyen komputerizált japán szuperklotyóim vannak, amelyeken fűtött az ülőke, és gombnyomásra kimossák, aztán meg is szárítják az ember seggét. Pár év, és olyan klozetom lesz, amiben egy robotkar kihúzza belőlem a szart is, hogy még erőlködnöm se kelljen. Nem egy rossz élet, na, fogalmazzunk így. És elfoglalom magam. Például megcsinálom a vezetői engedélyt. Negyven éven keresztül vezettem, de jogsi nélkül, és többnyire részegen, úgyhogy jobb, ha megszerzem a papírt, mielőtt feldobom a talpam. Mondjuk az oktatóm egy olyan verdában akart tanítani, amiben két kormány van, de hát ez egy faszság. Meg is mondtam neki: „Vagy a Range Roveremben csináljuk, vagy sehogy.” A legutóbbi óra után viszont nem lepne meg, ha a következő alkalommal sisakban lenne. Azt hiszi, teljesen őrült vagyok, és akárhányszor befordulok egy sarkon, úgy rándul össze, mintha szemtől szembe neki akarnék menni egy kamionnak. Persze, érthető ez is, figyelembe véve, hogy mennyi baromságot hordtak össze rólam az évek során. „Leharapta egy denevér fejét.” Oké. „Leharapta egy galamb fejér.” Rendben van. De

nem vagyok macskagyilkos, nem vagyok a Sátán szolgája, és nem akarom, hogy a rajongóim főbe lőjék magukat. Kísértenek engem ezek az őrült pletykák. De hát ez van: az emberek egyszerűen kiszínezik a sztorikat. Így megy már a gyerekeknél is az iskolaudvaron. Valaki azt mondja:, „Johnny megvágta az ujját”, de mire eljut a hír a grund túloldalára, már arról szól, hogy Johnny levágta a fejét. Manapság ha otthon vagyok, rajzolok, és közben fülhallgatóval régi Beatles-lemezeket hallgatok. Igazából csak firkák ezek, mert nem vagyok túl jó. Mintákat rajzolok, és baszakszom velük, furcsa formákat alkotok élénk színekből. Olyasmit csinálok, mint amilyen a Pop Art volt a hatvanas években. Ja, és náci relikviákat is gyűjtök. Vannak zászlóim, SS-tőrjeim, bőrkabátjaim, minden, bár a horogkereszteket nem nagyon pakolhatom ki, mivel ugye a nejem félig zsidó. A cuccok nagy része végül el is kerül Lemmyhez, aki még jobban belemászott ebbe, mint én. Látni kéne mindenkinek a házát. Olyan, mint egy múzeum. Sokkal több időt töltök a családommal is, mint amikor ittam. Aimee, Kelly és Jack remekül vannak, és gyakran találkozom Jess- szel és Louis-szal is. Mindketten Thelmától örökölték az eszüket: Jess kutató, Louis pedig jogász. Megajándékoztak négy unokával is, amibe belegondolni is őrületes. És még most is minden vasárnap beszélek Jean nővéremmel. „Van valami jelentenivalód? – kérdezgetem mindig. – Mindenki jól van?” Rendbejöttünk a Black Sabbath-tal is, bár most van egy vitánk arról, hogy ki a név tulajdonosa. Az én álláspontom az, hogy egyenlő részben kellene osztoznunk rajta. Meglátjuk, mi történik, de remélem, hogy megoldódik az ügy, mert nagyon tisztelem Tony Iommit. Geezerrel már nem beszéltem egy ideje – még mindig a könyveket bújja –, Billel viszont tartom a kapcsolatot. Tiszta és józan most már huszonöt éve. És aki ismerte negyedszázada is, az tudja, hogy ez egy csoda. Ami engem illet, én csak azt szeretném, ha rock ‘n’ rollerként élhetném le életem hátralevő részét. A tévében már biztos nem akarok szerepelni, leszámítva egy-két reklámot, már amennyiben viccesek. Régen begőzöltem, ha nem értettek meg az emberek, de végül karriert csináltam belőle, úgyhogy ma már rá is játszom egy kicsit, mert ezt várják tőlem. Az egyetlen beteljesületlen vágyam az, hogy legyen egy number one albumom Amerikában. De ha nem jön össze, nem fogok bánkódni miatta. Minden mást elértem. Nagyon hálás vagyok érte, hogy én vagyok én, hogy itt lehetek, és még mindig élvezhetem az életem. Ha egy napot sem élhetek tovább, akkor is többet kaptam, mint amennyi járt. Az egyetlen kérésem, hogy ha agyhalottként végzem egy kórházban, akkor szíveskedjen valaki kihúzni a dugót. De nem hiszem, hogy ez bekövetkezne, mert magamat ismerve úgyis valami hülye módon végzem. Például megbotlok a küszöbben, és a nyakamat szegem. Vagy félrenyelek egy cukorkát, és megfulladok. Vagy leszar egy madár, és elkapok egy különleges vírust, ami egy másik bolygóról származik. Meg lehet nézni, mi történt a kvaddal is: évtizedekig halálos dózisokban nyomtam a piát és a drogokat, aztán belehajtottam egy gödörbe a kertemben öttel, és majdnem belehaltam. Félreértés ne essék: nem foglalkozom ilyen súlyos kérdésekkel egész nap. Arra jutottam, hogy az életben minden meg van írva előre, úgyhogy ha valami szarság történik, nincs mit tenni ellene. Túl kell élni, kész. A halál pedig végül úgyis eljön mindenkiért. Azt mondtam Sharonnak: „Akármi is lesz, ne hamvasszatok.” Azt akarom, hogy a földbe rakjanak valami szép kertben, és ültessenek egy fát a fejem fölé. Lehetőség szerint egy vadalmafát, hogy a kölykök bort tudjanak csinálni belőlem, amitől aztán jól benyomhatnak. Hogy mi lesz a sírkövemre írva, azzal kapcsolatban nincsenek illúzióim. Ha behunyom a szemem, már látom is: Ozzy Osbourne, született 1948-ban

Elhunyt akármikor Leharapta egy denevér fejét Köszönetnyilvánítás Imádott feleségemnek, Sharonnak, aki mindig mellettem állt. Szeretlek. Csodálatos gyermekeimnek: Aimee-nek, Kellynek, Jacknek, Jessicának és Louisnak. Fantasztikus unokáimnak: Isynak, Harrynek, Miának és Elijah-nak. Colin és Mette Newmannek. Nélkületek nem tudtam volna megcsinálni. Fivéreimnek és nővéreimnek: Paulnak, Tonynak, Irisnek és Gilliannek, nem utolsósorban pedig az én csodálatos nagytestvéremnek, Jeannek, aki mindig is inkább második anyám volt, nem pedig a nagytestvérem. Továbbá természetesen sógoraimnak, Norman Russellnek és Tomnak, valamint unokaöcsémnek, Terrynek. Drága anyámnak és apámnak, akik lehetővé tették ezt az egészet. Gina és Dean Mazlinnak, és gyermekeiknek, Olivérnek és Ameliának. Jó barátaimnak, Billy és Jen Morrisonnak, akik segítettek, hogy visszataláljak. Örök barátaimnak a Black Sabbath-ból: Bill Wardnak, aki mindig segített rajtam. Isten áldjon. Tony Iomminak és Terence „Geezer” Butlernek. Szélesebb családomnak, a stábomnak: Michael Guarracinónak, feleségének, Dennynek és fiának, Jesse-nek; John Fentonnak és feleségének, Sandeenek; Kevin Thomsonnak; Silvana Arénának; Lynn Seagernek; Claire Smith-nek; Davis és Sharon Godmannek; Jude Alcalának; Bob Troynak; Sábának; Darinak; Trinónak; Steve és Melinda Vargának, Lukey és Scarley girlnek (ki mondta ezt?) Külön köszönet legjobb barátomnak, Tony Dennisnek (ájje, fiam, gyere, igyá' meg egy korsóvá', az aptyának hajója van, az annyának meg motorgya). Kedves barátaimnak, Mrs. Delores Rhoadsnak; Pete Mertensnek, feleségének, Danielle-nek és lányuknak, Phoebe-nek; Gloria Butlernek; valamint barátomnak és koproduceremnek, Kevin Churknek. Antonia Hodgsonnak, aki az őrületbe kergetett azzal, hogy írjam meg ezt a könyvet. A kötet társszerzőjének, Chris Ayresnek. Köszönöm, hogy könyvformátumba rendezted az élettörténetemet. Nélküled nem ment volna. Zakk és Barbaranne Wylde-nak, keresztfiamnak, Jesse Wylde- nak, Haley-Rae és Hendrix Wylde-nak. Zenekaromnak: Mike Bordinnak és családjának; Merileenek, Abbynek és Violetnek; Blaskónak és feleségének, Carolnak; Adam Wakemannek és családjának. És végül az én összes négylábú angyalomnak, akik mindennap teleszarják a házamat. OZZY OSBOURNE 1948-ban született Birminghamben. Több mint 100 millió lemezt adott el a Black Sabbath tagjaként és díjnyertes szólóelőadóként. Öt gyermeke van, feleségével, Sharonnal Kaliforniában és Buckinghamshire-ben élnek. A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: OZZY OSBOURNE WITH CHRIS AYRES I am Ozzy First published in Great Britain, Sphere, 2009 Copyright © Ozzy Osbourne, 2009 Chris Ayres és a Sphere köszönetet mond a The Timesnak a könyv megírásához nyújtott segítségért. Chris Ayresról további információ a www.chrisayres.net oldalon található A szerző köszönetet mond, hogy engedélyt kapott a következő dalszövegekből való idézésre:

›Evil Woman, Don't You Play Your Games With Me‹: L. Weigand, R. Weigand, Waggoner. EMI Music Pub Ltd. ›Spiral Architect‹: Ward, Butler, Osbourne, Iommi. Westminster Music. ›Suicide Solution‹: Osbourne, Daisley, Rhoads. Blizzard Music/Westminster Music. Fordította: BUS ANDRÁS ÉS FENCSIK TAMÁS Szerkesztette: HRASCHEK DÁVID Megjelent a Cartaphilus Könyvkiadó gondozásában, 2010-ben [i] Lehet, hogy mások nem ugyanúgy emlékeznek a könyvben szereplő eseményekre, mint én. Nem szállok vitába velük. Az elmúlt negyven évben állandóan tele voltam nyomva alkohollal, kokóval, LSD- vel, metakvalonnal, ragasztóval, köptetővel, heroinnal, Rohypnollal, Klonopinnal, Vicodinnal és annyi más kemény anyaggal, hogy lehetetlen lenne felsorolni mindet ebben a lábjegyzetben. Nemritkán egyszerre álltam az összes említett szer hatása alatt. Más szóval nem én vagyok a kibaszott Encyclopaedia Britannica. A következőkben az olvasható, amit kiköpött magából a kocsonya, ahogy én az agyamat hívom, amikor az élettörténetemről kérdeztem. Se több, se kevesebb… [ii] A „nagy vonatrablás” 1963. augusztus 6-án történt Angliában. Az elkövetők egy postavonatról 2,6 millió fontot raboltak el – a ford. [iii] Brit rajzfilmkarakter 1949-ből, később tévésorozat is futott ezen a címen. Magoo leginkább egy táncoló Mézga Gézára hasonlít – a ford. [iv] A Spitfire egy vadászrepülő volt, amit a britek nagy mennyiségben gyártottak a II. világháború idején – a ford. [v] Közkedvelt, édes, barna dél-angol sör. 1907 óta főzik – a ford. [vi] Angol népdal a húszas évekből, amelyből hamar kocsmadal lett. A mai napig szívesen éneklik a pubokban – a ford. [vii] Birmingham egyik városrésze – a ford. [viii] Az eredeti angol szövegben: heavy metalwork – a ford. [ix] Televíziós szakácsnő – a ford. [x] A metán klórozott származéka, alkoholban és éterben jól oldódik. Kisebb mennyiségben belélegezve altató és érzéstelenítő hatású, nagyobb adagban mérgező. A bőrrel érintkezve gyulladást okoz – a ford. [xi] A brit rockabilly-rajongók első generációja. Szalonkabátban, csőnadrágban és magas talpú cipőben jártak – a ford.

[xii] Az 1950-es évek végén kialakult és a '60-as évek közepén tetőző londoni eredetű szubkultúra, amelynek neve a modernist szóból származik. Jellemzői: divatos ruhák, gyakran kézzel szabott öltönyök, napszemüvegek és olasz gyátmányú robogók, zenében pedig a pop, az afrikai és amerikai soul, a jamaicai ska és a brit beat – a ford. [xiii] Az angórakecske gyapjából készülő fonál, ül. az abból szőtt anyag – a ford. [xiv] Amfetamin-tartalmú tabletta, hatása erősebb, mint a speedé – a ford. [xv] Tévésorozat Roger Moore-ral a főszerepben, 1962-től 1969-ig adta a brit televízió. Hazánkban is sikeres volt, a hetvenes évek óta többször ismételték – a ford. [xvi] Az utolsó pillanatban lefülelt „lőpor-összeesküvés” leghíresebb szereplője. Az akció célja a parlament felrobbantása és I. Jakab király meggyilkolása volt. Butler bajusza Fawkeséra, hajviselete pedig Jézuséra hasonlított – a ford. [xvii] A „geezer” szó nagyjából annyit tesz: fickó, faszi, szivar – a ford. [xviii] Afrikai ütőhangszer, ami két, egymáshoz rögzített dobból áll – a ford. [xix] San Francisco (Mindig viselj pár virágot a hajadban) – a ford. [xx] A Kumbaya egy spirituálé az 1930-as évekből, amely a '60-as években a hippik körében is népszerűvé vált – a ford. [xxi] Aston (Mindig legyen egy kis üveg az arcodban) – a ford. [xxii] Otis Redding slágere – a ford. [xxiii] Tipikus brit munkásétel tojásból és sült krumpliból – a ford. [xxiv] A legnépszetűbb barna szósz mártás Nagy-Britanniában és Kanadában. Címkéjén az angol parlament (Houses of Parliament – HP) épülete látható – a szerk. [xxv] III. Richárd a köztudatban gonosz, kegyetlen, képmutató, alattomos és púpos, torz fizikumú uralkodóként él – a szerk. [xxvi] Angol szleng. Jelentése: birminghami – a ford. [xxvii] London és Skócia fővárosa, Edinburgh között közlekedő exptesszvonat – a szerk. [xxviii] A korszak népszerű brit cigarettája – a ford. [xxix] Bobby Charlton az egyik leghíresebb angol focista. 1966-ban világbajnok és az év legjobb európai labdarúgója volt, 1994-ben II. Erzsébet lovaggá ütötte – a ford. [xxx] A bővített kvart hangköz régi neve. Két, egymástól ilyen távolságra lévő hang együtt meglehetősen disszonáns hangzást ad – a ford. [xxxi] Híres angol színész. Frankenstein filmszerepét ő játszotta először 1931-ben – a

ford. [xxxii] A (toll)hegy angolul annyit tesz: „nib” – a ford. [xxxiii] Artists and repertoire. Új tehetségeket kutató ügynök vagy egy lemezkiadó erre specializálódott alkalmazottja – a ford. [xxxiv] „Gonosz asszony, ne játszadozz velem!” – a ford. [xxxv] A korszak egyik legsikeresebb brit zenekara – a ford. [xxxvi] A Simon &Garfunkel ötödik, és egyben utolsó stúdiólemeze, öt Grammy díjat nyert – a ford. [xxxvii] 1938-ban született sláger, Angliában a mai napig közkedvelt kocsmadal – a ford. [xxxviii] Szellemidézéseknél használatos tábla, aminek a segítségével beszélni lehet a szellemekkel – a ford. [xxxix] Madoff a történelem legnagyobb csalását követte el, és közel ötvenmilliárd dollárral károsította meg ügyfeleit. 2009-ben, 71 évesen 150 év börtönre ítélték – a ford. [xl] Ronnie és Reggie Kray az ötvenes-hatvanas évek legismertebb bűnözői voltak Londonban, számtalan bár és szórakozóhely tulajdonosai, melyekben fellépett Frank Sinatra és Judy Garland is. Éttermeiket előszeretettel látogatták politikusok – a ford. [xli] 1967-ben Steve Winwood vezetésével akkuit brit zenekar – a ford. [xlii] A Fekete Párducok a legnagyobbak. (A Black Panthers az afro-amerikaiak forradalmian baloldali szervezete, amely a feketék önvédelmét látta el) – a ford. [xliii] Olyan politikusok, akik puszta szórakozásból háborút szítanak – a ford. [xliv] Zenés heti tévéműsor, amely a hét legjobb eladásait produkáló előadók fellépésével készült. 1964-től 2006-ig ment a BBC-n – a ford. [xlv] 1968-tól 1976-ig a Top of the Pops házi tánccsoportja – a ford. [xlvi] Mintha magyarul kerítésszaggató lenne egy ital neve. A wallbanger jelentése faldöngető – a szerk. [xlvii] Szójáték: az amerikai angolban úgy ejtik a Harry nevet, mint a „hairy” szót, ami azt jelenti: szőrös. A bollocks szó eredeti jelentése here (bár többnyire szitokszóként használják), jelen esetben tehát a Hairy Bollocks jelentése kb. szőrös fasz – a ford. [xlviii] A Flash Gordon-képregények és a film gonosz főszereplője – a ford. [xlix] 1964 óta létező, mára már kultikusnak nevezhető rock klub. Onnan indult a Doors,

a Mötley Crüe, és még számtalan világhírű zenekar – a ford. [l] Eredetileg ezt írja: „.. .asking for twenty fag.” A fag az angol szlengben cigit, az amerikaiban viszont köcsögöt jelent – a ford. [li] Az eredeti műben „waffle dust”-nak nevezi, ami alapvetően az MDMA és az amfetamin keverékét jelenti, de a szlengben a kokainra szokás használni – a ford. [lii] A köptetők tartalmazhatnak kodeint, ami opiát-származék – a ford. [liii] Csillagfény – a ford [liv] Szó szerint hóvakság, de a szleng a kokaintól teljesen szétcsúszott alakokra használja – a ford. [lv] Amerika legismertebb használtautó-kereskedője a mai napig, jelenleg kilencvenéves – a ford. [lvi] Kisváros Észak-Angliában – a ford. [lvii] Az Egyesült Államok Élelmiszer- és Gyógyszerellenőrző Hivatala – Food and Drug Administration (FDA) – a ford. [lviii] Általános nyugtató – a ford. [lix] A butt jelentése a szlengben segg, a lane pedig annyit tesz: köz – a ford. [lx] Híres étterem, akkoriban még egyszerű kocsma volt – a ford. [lxi] Amerikai western-sorozat Clint Eastwood főszereplésével. Nyolc évad készült belőle 1959-től 1966-ig – a ford [lxii] A szeánszok egyik népszerű kelléke az ún. quija tábla, amelyre fel vannak írva az ABC betűi, a számok 0-tól 9-ig, valamint egy „igen” és egy „nem” felirat is, ily módon állítólag alkalmas a szellemekkel való kommunikációra. A szeánsz résztvevői által megidézett halott úgy válaszol a kérdésekre, hogy egy poharat vagy más átlátszó eszközt mozgat a betűkön és a számokon. [lxiii] Téboly mágusai/ őrültségem okozói/Isten gyermeke a Napban… – a szerk. [lxiv] A Wizard of Oz (Óz a nagyvarázsló) kiforgatása, de így a jelentése: Ozz hóvihara. Nyilvánvalóan kokaint kell érteni rajta. Ozzy első szólólemezének ez lett a címe 1980-ban – a ford. [lxv] Német börtön, ahol tisztek raboskodtak mindkét világháborúban – a ford. [lxvi] Nehezen lefordítható szójáték a zenekar nevével – nagyjából annyit tesz: „löttyedt punci” – a ford.

[lxvii] Az USA Iowa államának fővárosa – a szerk. [lxviii] A bor is jó, de gyorsabb a whiskey / Sokáig tart magad a halálba inni – a szerk. [lxix] Amerikai gitáros-énekes, a Mountain frontembere. Leghíresebb dala a ›Mississippi Queen‹, amit Ozzy is eljátszott 2005-ös feldolgozáslemezén, az Under Coveren. Az átiratban maga West is játszik – a ford. [lxx] Az Északkelet-Angliai Tyneside régió lakóinak neve a szlengben – a ford. [lxxi] Stuart Leslie Goddard, zenész, színész, az Adam and the Ants nevű new wave zenekar frontembere. 1982-ben feloszlatta az együttest, és Adam Ant néven szólókarrierbe kezdett – a ford. [lxxii] Népszerű brit mesefigura. [lxxiii] Amerikai iparmágnás, pilóta, filmrendező és producer. Martin Scorsese Aviátor címen rendezett filmet az életéről 2004-ben Leonardo DiCaprio főszereplésével – a ford. [lxxiv] Az az útvonal, amelyen 1838-39-ben körülbelül tizenötezer cseroki indiánt telepítettek ki otthonukból, embertelen körülmények között. Az elüldözöttek közel egyharmada meghalt az úton az éhínség és a fellépő betegségek következtében – a ford. [lxxv] Társaság az állatok ellen elkövetett kegyetlenkedések megelőzéséért – a szerk. [lxxvi] A doom szó jelentése: végzet, balsors – a ford. [lxxvii] Eredetileg: ›You can't kill rock 'n' roll‹, ami utalás a Diary of a Madmanen szereplő azonos című dalra – a ford. [lxxviii] Az „eightball” a pool biliárd játék legelterjedtebb fajtája, amelyben a nyolcas számú golyónak kiemelt szerepe van, azt kell utoljára lyukba küldeni, vagyis az az utolsó lökés – a ford. [lxxix] National Exhibition Centre. Jelentős rendezvényközpont Birminghamben – a ford. [lxxx] Híres olajszállító hajó, amely 1989-ben zátonyra futott, és sérülése következtében ötvenmillió liter nyersolajat juttatott a tengerbe. A balesetet a legnagyobb környezeti katasztrófák között jegyzik – a ford. [lxxxi] A Beach Boys 1966-os slágere – a ford. [lxxxii] A X-XI. században élt angol nemesasszony, Coventry grófjának felesége. A legenda szerinr azzal vette rá a férjér a magas adók csökkentésére, hogy meztelenül végiglovagolt Coventry utcáin – a ford. [lxxxiii] A Los Angeles-i Nemzetközi Repülőtér hárombetűs kódja a Nemzetközi Légi

Szállítási Szövetségnél. A tepteret gyakran emlegetik a hétköznapi beszédben is ezen a néven – a ford. [lxxxiv] A ›The Girl form Ipanema‹ egy bossanova-standard 1962-ből. Zenéjét Antonio Carlos Jobim írta, melyet 1965-ben Grammy-díjjal is jutalmazták – a ford. [lxxxv] A Queen Elizabeth 2 híres brit óceánjáró hajó, amely 1969-től 2008-ig teljesített szolgálatot – a ford. [lxxxvi] Ozzy a vazektómiát becézi így, azt a sebészeti eljárást, amelynek során elkötik az ondóvezetéket – a ford. [lxxxvii] Ozzy 1982-ben megjelent koncertalbuma, amelyen kizárólag Black Sabbath-dalok szerepelnek. Talán azért nem említi külön a könyvben a kiadását, mert a későbbiekben megtagadta a lemezt – a ford. [lxxxviii] „Azt mondom, vess véget az életednek.” – a ford. [lxxxix] „Élvezd az életet.” – a ford. [xc] Kb.: „a végzet bogyói” – a ford. [xci] A klorál és a víz vegyülete. Altató hatású – a ford. [xcii] Angolul: „slipping a Mickey”. A kifejezést valószínűleg egy Mickey Finn nevű chicagói bártulaj és pultos ihlette, akit 1903-ban letartóztattak, mert rendszeresen altatót csempészett vendégei italába, majd kirabolta őket, amíg ájultan hevertek – a ford. [xciii] „Elő a fegyvert, elő a fegyvert, lőj, lőj, lőj.” – a ford. [xciv] A flap szó jelentése többek közt zsebfedő, de a szlengben a „piss flaps” kifejezést a női nemi szerven lévő nagyajkakra használják – a ford. [xcv] „Figyelmeztetés a szülőknek”. 1985-ben bevezetett címke, amellyel az ifjúságra károsnak ítélt szövegeket tartalmazó lemezeket látják el. Az Al Gore felesége, Tipper Gore által létrehozott, a fiatalok védelme nevében számos zenekart meghurcoló Patents Music Resource Center nyomására kezdték el használni a lemezkiadók – a ford. [xcvi] „Anyád csigákat árul Hullban.” Hull észak-angliai város – a ford. [xcvii] Kitalált személy, egy védőügyvéd, aki az ezen a néven futó detektívregény-sorozat főszereplője – a szerk. [xcviii] Észak-London Broadwater Farm nevű területén 1985. október 6-án zavargások törtek ki, miután előző nap a rendőrség letartóztatott egy színes bőrű férfit, és az otthona átkutatásakor a rendőrök és a család közt kialakult összetűzésben életét vesztette az anyja. A fekete közösség rasszizmussal vádolta a rendvédelmi szervet, és kivonult tüntetni a rendőrkapitányság elé. A demonstráció utcai harcba torkollott, amelyben Keith Blakelock rendőr

életét vesztette – a ford. [xcix] A nyugati civilizáció hanyatlása, II. rész. Dokumentumfilm a Los Angeles-i heavy metál zenészekről. Ozzyn kívül olyanok nyilatkoznak még benne drogokról, alkoholról, hírnévről és cenzúráról, mint Alice Cooper, Paul Stanley a Kissből vagy Dave Mustaine a Megadeth-ből. Ozzy a saját jelenetében reggelit készít egy konyhában, és amikor narancslevet tölt magának, melléborítja az italt. Mint később kiderült, a konyha nem az övé volt, az ominózus jelenetet pedig megrendezték. (A film egyébként egy trilógia része, elődje a Los Angeles-i punkzenészekről, a harmadik epizód pedig a hajléktalan punkokról szól) – a ford. [c] Sir Dirk Bogarde brit színész és író volt – a ford. [ci] Vény nélkül kapható fájdalomcsillapító. A PM nevű, 1969-ben piacta dobott változata már nincs forgalomban, de a termékcsalád ma is létezik – a ford. [cii] A brit jogrendszerben a kisebb, egyszerűbb ügyekkel foglalkozó bíróság. A komolyabb tárgyalások a Crown's Court hatáskörébe tartoznak – a ford. [ciii] 1963-ban John Profumo brit hadügyminiszter hatalmas botrányba keveredett, amikor kiderült, hogy viszonyt folytat Christine Keeler táncosnővel. A helyzetet az tette igazán kellemetlenné, hogy Keelernek ezzel egyidejűleg Jevgenyij Ivanov szovjet katonai attaséval is kapcsolata volt – a ford. [civ] Fájdalomcsillapító szer – a ford. [cv] Elég volt a turnékból – a ford. [cvi] Úgynevezett utazó fesztivál, amely turnészerűen járja az Egyesült Államok városait. Alapítója Perry Farrell, a Jane's Addiction frontembere – a ford. [cvii] A nyugdíj szívás – a ford. [cviii] 1992 novemberében Costa Mesában két este is a Black Sabbath volt Ozzy előzenekara. Az együttesben ekkor ismét Ronnie James Dio énekelt, elődje előtt azonban nem volt hajlandó fellépni, ezért a Black Sabbath végül a Judas Priest frontemberével, Rob Halforddal állt színpadra – a ford. [cix] Kóros szorongás a nagyobb terektől, tériszony – a szerk. [cx] Szó szerint fordítva: helyzetkomédia. Tévés szaknyelven az olyan sorozatokra használják, mint a Rém rendes család vagy a Jóbarátok – a ford. [cxi] Anglia egyik leghíresebb bohóca – a ford. [cxii] Tuti Kecók – az MTV műsora, melyben sztárok otthonait mutatják be – a ford. [cxiii] A kulcslyukon keresztül – brit tévés vetélkedő, amelyben videofelvételek és különböző adatok alapján kell egy híresség házát azonosítaniuk a játékosoknak – a ford.

[cxiv] Az Apacs erőd című, 1948-as filmre utal, mely egy indián rezervátum mellett álló katonai támaszpont életét mutatja be. Főszereplői John Wayne és Henry Fonda – a ford. [cxv] A Star Trekben használták a sebesség kifejezésére, a 10-es mérték két fokkal gyorsabb, mint az utazósebesség, ami a 8-as – a ford. [cxvi] Az ötvenes-hatvanas években sikeres amerikai előadó, az utóbbi húsz évben szinte csak feldolgozásokat énekel – a ford. [cxvii] A variety szó egyben változatosságot is jelent, vagyis a királynő viccesen arra utalt, hogy ugyanazokkal az emberekkel találkozott, mint a korábbi eseményen- a szerk. [cxviii] 2007. június 27-e óta az Egyesült Királyság miniszterelnöke. Gúnyneve „wet fart”, „nedves fing”, azaz fing, ami nyomot hagy a gatyán – a ford. [cxix] McCartney félig-meddig elektronikus alapokon fekvő zenei kísérletei – a ford. [cxx] Amerikai humorista, színész, televíziós személyiség – a ford. [cxxi] 1998-as film Robin Williams főszereplésével, amely dr. Patch Adams élettörténetét dolgozza fel. A doktor szerint minden betegségre a legjobb gyógyír a nevetés – a ford. [cxxii] A szertartások során használt sátor, amely az ifjú házasok leendő otthonát szimbolizálja – a szerk. [cxxiii] Paraszt heroin. A „hillbilly” a szlengben „hegylakó parasztot” jelent, Los Angelesben egyébként kifejezetten a hollwyoodi és a Beverly Hills-i úrifiúkra használják. Mind a két városrész a hegyoldalban fekszik – a ford. [cxxiv] Az Egyesült Királyságban külön jegyzik, hogy karácsonykor ki vezeti a kislemezlistát – az ünnep hetében első helyezettnek lenni különleges elismerést jelent – a ford. [cxxv] Lulu Kennedy Cairnes skót énekesnő. Bár már a hatvanas években is voltak slágerlistás dalai, az első number one-ja a Take Thattel közös ›Relight My Fite‹ lett 1993-ban. Neki így huszonkilenc évbe telt eljutni a lista élére – a ford. [cxxvi] A Brit Nemzeti Egészségügyi Szolgálat – a ford. [cxxvii] A nálunk „Legyen ön is milliomos” címen futó kvízjáték eredetije – a ford [cxxviii] Amerikai tehetségkutató műsor – a ford. [cxxix] Szintén amerikai tehetségkutató műsor – a ford.

Tartalom

ELSŐ RÉSZ Kezdetben ELSŐ FEJEZET John, a betörő MÁSODIK FEJEZET Ozzy Zig bandát keres HARMADIK FEJEZET A boszorkány és a náci NEGYEDIK FEJEZET „Ti nem is vagytok feketék!” ÖTÖDIK FEJEZET Kinyírom a lelkészt HATODIK FEJEZET Közel a vég MÁSODIK RÉSZ Újrakezdés HETEDIK FEJEZET Des Moines NYOLCADIK FEJEZET Mialatt én aludtam KILENCEDIK FEJEZET Betty, merre van a bár? TIZEDIK FEJEZET Filmszakadás TIZENEGYEDIK FEJEZET Újra holtan ZÁRÓJELENTÉS