Emléktöredékek a Horánszky utcából (1930-40-es évek) E sorok írója 1938-ban született és egész életében Budapesten, a VIII. kerületben, a Horánszky utca 12-ben lakott. Most, 2012-ben, mielőtt az emlékek teljesen elhalványulnának, lejegyzi az akkori időkben látott környezetet és életvitelt. Úri negyed volt ez a környék, a jómódú polgárság minden előnyével: csend és béke uralta a vidéket, a jó modor következtében az emberek tisztelték egymást és a szegényebb néprétegnek is jutott az általános gazdasági előnyökből – egészen a háborúig. Vázlat a közeli épületekről A Horánszky utca 1. számú ház alagsorában Labosa úr könyvkötészete működött, a tulajdonos jókora, oldalkocsis Zündapp-motorkerékpárjában szállította az árut. A motor olykor nehezen indult, mi gyerekek segítettünk betolni a gépet, jutalmul elvitt minket az utca sarkáig. A 2. szám pincéjében lakások voltak, ez az akkori időben természetes volt, a saroküzletben tejcsarnok működött. A 3. szám pincéjében Spielmann bácsinak volt asztalosműhelye, mellette bizonyos Nagy nevű egyén tartott fenn tüzelőanyag kereskedést. A gyújtóst dróttal összefogott karikákban árusították. A cég egyik alkalmazottja négykerekű kézikocsival hordta a zsákokba mért fát és szenet a megrendelőknek. A szegényebbek saját maguk, zsákkal a hátukon szállították haza a tüzelőt. Hasonló kereskedés volt a Mária utcában is. Az 5. szám alatt működött a Tóth Ödön-féle vegytisztító üzem, ez később a Patyolat Vállalat telepe lett - gyárkéménye ma is áll, a szépen tatarozott épület hátsó udvarán. A 7. szám pincéjében Kakuszi műbútorasztalos dolgozott. A 6. szám egyházi intézmény volt, később a Belügyminisztérium munkásszállója lett, jelenleg a Corvinus Egyetem egyik intézménye van az épületben. A 8. szám pincéjében Ferenczi István lakatosműhelye várta a megrendelőket. Lakóház a 9. szám, egyik lakásában, az 1980-as években, állítólag a parketta alatt, Tornyai János festőművész számos, elveszettnek hitt képét fedezték fel. A 10. szám átjáróház volt a Mária-utcára, ott egyemeletes, a többi részen földszintes, hangulatos épület, nagy kerttel. Közepén parányi házikó állt, benne cipészműhely - az elégetett bőr füsttel és bűzzel látta el a környéket. Az emeletes rész földszintjén tejkimérés volt, a ház Horánszky utcai végén két szabómester, Megyeri és Móser varrta a ruhákat, mellettük sámfakészítő lakott. A ház közepén még egy szabóság találtatott, a Lőrinczi-féle. A Vörösmarty Gimnáziumé a 11. számú telek, hosszú éveken át volt itt iskolaszolga a Bárdosi-család. Az iskola egyik tanára, Benkő, a 13. szám alatt lakott, (meg – korábban - Szendrey Júlia is) és még három, név szerint ismert család: Dölle Attila, Ángyási Lajos, Karácsonyiék, utóbbinál a férj katonatiszt volt. A 14. szám egyházi tulajdon, népies elnevezéssel a Szürke Lányok otthona. A rendszerváltás után a rend visszakapta az épületet. Visszatérve a 13. számra, az udvari toldaléképületben lakott Cserhátiné jósnő, aki szegényes, de ugyancsak zsúfolt lakásában fogadta a jövőjükre kíváncsi ügyfeleket. A berendezés misztikus háttere fokozta a jövendőmondás hitelességét. (Ezt a házat 2012-ben teljesen átépítették, a helyreállított homlokzatot megőrizve.) A 15. szám a román követség volt, gondnoka a Takács-család, egyik hivatalszolgája az erdélyi Laci bácsi, akinek hivatalosan nem szabadott magyarul beszélni. Amikor Románia kilépett a háborúból, a németek letartóztatták és a Pannónia-szállodába vitték a követség alkalmazottait. A 17. számú épület korábban és most újból egyházi birtok, az Isteni Megváltóról Nevezett Nővérek Szent Anna Kollégiuma. A 18-20-22. szám szintén egyházi tulajdon, a Magyarországi Jezsuita Rendtartomány épülete. A 23. szám hajdan szintén egyházi birtok, most lakóépület. A 24. szám a Keresztény Ifjúsági Egyesület épülete, később lakóház, jelenleg a Református Egyház tulajdona.
A Bródy Sándor-utcának a Mária-utca és a Horánszky-utca közötti szakaszán is üzletek voltak. Száraz-féle élelmiszerbolt, Scharschmidt vegyiáru kereskedése, Boros órásmester üzlete, Égető Pál roppant hangulatos fodrászműhelye, Rajz-féle papír- és írószerbolt, Tivadar italmérése. Az egyik ház első emeletén dr. Scholtz körzeti orvos rendelője. Szinte egymással szemben két pékség, a Hegedűs és a Nyári árasztotta el finom kenyérillattal a környéket. Bérmunkát is vállaltak, a tepsiben odavitt finomságokat megsütötték. A Krúdy-utcában is volt egy pékség, a Váli, hasonlóan finom illatok előállítója. Külső közélet Bevásárlás. A szegényebbek személyesen, a tehetősek cseléd segítségével szerezték be az élelmiszereket és a háztartási vegyi árukat. Szállítási eszköz a szatyor és az egyfülű, vesszőből font bevásárló kosár. Nagyon kevés áru volt előcsomagolva, mint a csokoládé, egyes fűszerek, sütőpor. Az áru zömét a fűszeres kétkarú mérlegen mérte ki és a vevő edényébe vagy papírzacskóba tette. Újságpapírból csavarták a staneclit, ebbe kb. 1 kg anyag fért el. Nagyobb mennyiség csomagolópapírból ragasztott zacskóba került, ebbe legfeljebb 5 kg áru fért el. Ismert, megbízható vásárló hitelbe is kapott, a tartozást díszes könyvecskébe jegyezték fel és az adós havonta egyszer fizetett. Házaló árusok könnyítették a háztartások gondját. A házalók élelmiszereken kívül textilféléket is ajánlottak, utóbbit részletre is. Az árus az első részlet kifizetésekor átadta a portékát a sokszor felelőtlen szegény embereknek, akik azt azonnal a zálogházba vitték s a pénzt elitták. Ez volt az akkori idők adósságcsapdája. Nyáron minden reggel jött a jeges, két ló által vont kocsijával és a vödörrel érkező háziasszonyoknak árulta a jeget. A jég kb. 20x20x100 cm-es tömbökbe volt fagyasztva. Egy ilyen táblát jégcsákánnyal négy részre darabolt és egy adagot egy forintért adott, ez a 40-50-es évek árszintje. A konyhákban jégszekrény volt, ebbe tették az összetört jeget és a romlékony élelmet. A tüzelőt is meg lehetett rendelni. A fát és a szenet a szenespincéből 2 és 4 kerekű kézikocsival szállították házhoz. Egy markos ember 10 mázsa anyagot tudott elhúzni. A tüzelőt aztán a házak pincéiben tárolták, ugyanis minden lakáshoz tartozott pince-, sőt padlásrész is. Az éppen szükségtelen tárgyakat itt tárolták. Nagyobb élelmiszer szállítmányhoz szakképzett, egyenruhás hordárokat lehetett bérelni, akik a mi környékünkön a Rákóczi-téri vásárcsarnoknál voltak megtalálhatók. Egyéb házalók. A kőporárus edények tisztításához kínált finomszemcséjű dolomitport. Szalmaárus – akinek nem tellett matracra, az szalmazsákon aludt, mely anyagot évente cserélni kellett. Kerékpárral járt a köszörűs, kések, ollók élesítője. A követ, ügyes áttétellel, kerékpárján ülve hajtotta. A drótostót lyukas lábasokat és fazekakat tett ismét használhatóvá. A lyuk két oldalára egy-egy lemezkét ragasztott, azt a lyukon keresztül egy szegeccsel összeerősítette. Használt cikkeket vásárolt meg az ószeres, amiket aztán valamelyes haszonnal eladott. A verklis és az énekes koldus zenéjét, illetve énekét adta el a házak lakóinak. Nem lévén kapualji levélszekrény, a levélhordó postás a lakásokat kereste fel és az ajtón lévő levélszekrénybe tette a küldeményt. Lovas kocsival járt az utcai levélgyűjtőket ürítő postás. Nagy újdonság volt a 40-es években, amikor ezt a munkát villanyautóval végezték. Úri házak főlépcsőházának bejáratához táblát tettek: Koldusok és cselédek a lépcsőházat nem használhatják. A cipőtisztító nem járhatott házakhoz. Utcai standja kis zsámoly volt, amire a vendég cipős lábát rátette s a mester pasztával, kefével és puha textillel fényesre varázsolta.
Rendtartás A 15. számú ház, mint román követség előtt, állandó rendőrőrszem állt, aki nem csak az épületet vigyázta, de az utcai rendet is. Mellékutcákban a viceházmesternek nem csak a járdát, de az úttest felét is takarítania kellett. Télen, ha a hó-takarítás reggel 6 órára nem volt elvégezve, a két állandó rendőr – Karcsi bácsi és Juhász bácsi – egyike hosszú csengetés után közölte: egy pengő (kb. 100 forint) büntetés kilátásba helyezve, ha a munka azonnal meg nem kezdődik. Szemétszállítás. A viceházmester minden este bejárta a házat és a lakások ajtaja mellé készített szemetet összegyűjtötte és nagyobb edényekben tárolta másnap reggelig, amikor a két megtermett ló által húzott hegyes tetejű lemeztartályba a kocsis beleöntötte. A kocsi hosszában palló volt erősítve, a kocsis ezen állva vette át a viceházmestertől és a nyitott fedélen át öntötte a tartályba. Az állandó körzetben hosszú ideje dolgozó lovaknak csak annyit mondott a kocsis: tovább! - s a két ló pontosan a következő szemetes edényeknél állt meg. A házfelügyelő feladatai közé tartozott a kapu zárva tartása este 10 és reggel 6 óra között. Aki éjjel érkezett haza, kapupénzt fizetett. Hasonlóan, a lifthasználatért is fizetni kellett, mert csak a házfelügyelő kezelhette a felvonót. Ha a fülke két emelet között megállt, a gépházban kézi hajtókarral kellett a közeli emeletig mozgatni. A házmesterek és a viceházmesterek valóban a ház mesterei voltak. Vezették a lakónyilvántartó könyvet s ha valakinek három napon túli vendégei voltak, azt is be kellett jelenteni. A kisebb víz-, villany- és zárjavításokat is e házi mesterek végezték, hozzávéve a központi fűtés ellátását. A házfelügyelő szedte be a lakbért is, külön könyvecskébe beírva. A lakhatás jogosultságát az elöljáróságnál kiállított bejelentőlap igazolta. Belső munkák Takarítás. Szegényebb halandók maguk takarítottak, tehetősebb családok állandó vagy alkalmi cselédet tartottak. Háztartási gépek nem léteztek. Általános eszközök a seprő, partvis, szemétlapát, portörlő, tollazó, felmosó vödör és –ruha. A parkettát Tangó-pasztával kenték be és rövidszőrű, lábra is erősíthető kefével fényesítették. A réz díszítéseket és szerelvényeket a Sidol nevű tejszerű folyadékkal kenték be, majd puha ruhával fényesítették. A mosóvizet szódával vagy kenőszappannal – káliszappan – lúgosították. A szőnyegeket az udvaron lévő állványra, a porolóra tették és kiporolták, azaz nádszálból font prakkerrel alaposan elverték, így a por kiszállt belőle. Nagymosáskor úri házaknál mosónőket fogadtak fel. Az alsóruhát és a lakástextil egy részét a mosókonyhába vitték, ott nagy, fafűtésű üstben, hamulúgban kifőzték, utána padra helyezett teknőbe tették és szintén forró lúgos vízben gyökérkefével kisikálták. Ezt nagy bádogkádban hidegvizes öblítés követte, majd a ruhát – fajtájától függően – keményítették és kékítették, így állaga tartósabb, színe fehérebb lett. A kicsavart ruhát vesszőkosárban a padlásra vitték és ott kötelekre teregetve szárították. A szárítást belocsolás követte – a következő műveletekhez nedvesség kellett -, ezután a sima ágyneműket, abroszokat, függönyöket mángorolták, a többit vasalták. A vasaló vagy stóglivasaló volt – nyitható belterébe tüzes vasdarabot tettek -, vagy szenes volt. Utóbbiba nyitható fedelén át faszenet tettek, meggyújtották és a parázs melegítette a talpat. Rendszerint fejfájást okozott a keletkező széngáz, és a kipattanó szikra kiégethette a ruhát. Szórakozás A gazdag polgárság olvasással, zongorázással, színházlátogatással, rokonok felkeresésével, külföldi utazással töltötte szabad idejét. A szegényebb népréteg, ideértve a munkásarisztokráciát is, a költségkímélő szórakozást kereste. Az alacsony iskolázási szint – hat elemi osztály, esetleg hozzá csatlakozó szakma – nem keltett igényt az olvasás iránt.
Kirándulásoknál – Hűvösvölgy – szempont volt az utazási kiadás megtakarítása. Moziba a legolcsóbb helyre váltottak jegyet. Az asszonyok egymáshoz jártak át beszélgetni – traccsolni! -, a férfiak gyülekező helye a kocsma volt. A rádió nagy ritkaságnak számított, kevesek engedhették meg maguknak. Az asszonyok nagy figyelemmel tanulmányozták a Színházi Élet folyóiratot. Háborús évek A háború teljesen tönkretette a békés, nyugodt életet. A házunkból két személyre emlékszem, akik katonák voltak. Egyikük Fazekas Sándor szerszámkészítő mester, asztalos, arcán sebesült, így az ostromot itthon vészelte át. A másik keresztapám, Vajda László házfelügyelő, vele kapcsolatos egyik legrégibb emlékem: 1943 karácsonyán itthon volt szabadságon, Oroszországban zsákmányolt gépszíjat hozott, amiből cipőtalpat lehetett készíteni. Ő mondta el, visszavonuláskor az élelmiszer- és ruharaktárakat felgyújtották, nehogy az ellenség kezére kerüljön. Ugyanekkor a menekülő katonák éheztek és megfagytak a kegyetlen hidegben. Az ostromra készülve elsötétítést rendeltek el. Minden ablakra rámára erősített vastag fekete papírt kellett szerelni, nehogy a legcsekélyebb fény tájékoztassa az ellenséges repülőket. Azok jöttek is bőségesen. Egy alkalommal udvarunk kb. 15x25 méteres szelvényében 52 angol-amerikai bombázót számoltak meg, akik ipartelepek, vasúti csomópontok rombolására érkeztek. A front közeledtével a ház lakói a pincében kialakított óvóhelyre szorultak, tartós berendezkedésben. Elsősegély dobozok voltak kirakva, ládákban oltóhomok állott, mellette lapát, hosszúkás vödrökben oltóvíz várta felhasználását. A falra víztartályokat erősítettek, csappal ellátva. Pinceszinten egy-egy tömb házait 1,5x1,5 méteres vészátjárókkal kötötték össze, ezeket élére állított téglával visszafalazták és nagy piros X betűvel jelölték. Egyetlen falikútból állandóan cérnavékonyan folyt az ivóvíz, ezt kellett beosztani. A pince mennyezetét gerendákkal erősítették meg, így ha bombatalálat érte volna a házat, a pincefödém elviselte volna az épület romterhét. Élelmiszerhiány lépett fel, a péküzletek előtt hosszú sorok álltak, többen már hajnaltól, sőt előző estétől, kis zsámolyon ülve várták az egyre kevesebb kenyeret. Légitámadásnál háromszor szóltak a szirénák, a harmadik jel után csak a rendfenntartó egységek tartózkodhattak az utcán. A légiveszély elmúltát más szirénahang adta tudtul. 1945 januárjában érkeztek meg a szovjet csapatok a már említett pinceszinti vészátjárónál, a 14. számú házból érkeztek hozzánk. Az első katonáknál még fegyver volt, a többiek ételt és italt hoztak és sült krumplit készíttettek maguknak. Óvatosságból a ház lakói minden alkoholos italt a pince földjére öntöttek s arra kölnivizet locsolva még a szesz szagát is eltűntették. Ekkor vidékünkön megszűnt a harci tevékenység, fel lehetett menni a pincéből. Az utcán borzalmas látvány fogadott. Sérült épületek, mindenütt romok, elpusztult lovak, emberi holttestek s hozzá a hideg tél. Fűtőanyagból, élelemből, ruhából nagy hiány volt. Gyertyával és petróleumlámpával világítottunk és petróleumfőzőn főztünk, minden élelemnek – kenyér, bab, borsó, lencse, krumpli – petróleum szaga és íze volt. Nagybácsim, Bukovszky János, Doxa zsebórájáért a Teleki-téren 5 kg krumplit cserélt. Egyszer kaptunk egy kb. 25 kg súlyú kakaó tömböt, ami keserűsége miatt ehetetlen volt. A Horánszky-utca 12-be szovjet utászokat szállásoltak, a két garázsban és az udvaron apró lovak vontatta szekerek álltak. Az utászok vezetői, két alezredes, sok zsákmányolt bort fogyasztottak. Az utászkatonák az idősebb korosztályhoz tartoztak. Rendszeresen kaptunk tőlük kenyeret, a közkatonáktól fekete, de igen jóízű vekniket, a tisztek hófehér zsemlekenyeret adtak. Minden finom étkezés bámulatos netovábbja a margarinos kenyér volt, árpakávéval.
Háborús törmelék kínálkozott a fűtőanyag megoldására. Ruhát és élelmet holland, angol és amerikai segélyszervezetektől kaptunk. Ekkor találkoztam először a később „hétötvenes vagdalthús” néven elterjedt konzervvel és más hasonló finomságokkal. Anyám, Bukovszky Ilona a 20-30-as években cseléd volt gazdag polgári családoknál, gyakran és szívesen elmondta, az ő gazdája római követ, névszerint Barcza György. Amikor e család Rómába költözött, báró Dirsztay Bélánál kapott alkalmazást, hasonló megelégedéssel. A háború után családunk ismerőse, Somogyi néni ajánlotta be anyámat a Vas-utcai Széchenyi István Gimnáziumban működő deportált kórházba takarítónőnek. Ide is hozták a német fogolytáborokból kimentett elítélteket, akiknek orvosi kezelésre volt szükségük. A WC-papírhoz hasonló, de erősebb papírt használtak sebkötözésre, a hiány miatt a szabatos gézszalagokat kimosták és ismét felhasználták. Ezt a kórházat is az amerikai Joint támogatta, elsősorban élelmiszerekkel és gyógyszerrel. Minden nap kaptunk egy 5 literes fazék tarhonyát. A tea 25 literes tejeskannákban korlátlanul állt rendelkezésre. Amikor 1946-ban megszűnt az infláció, anyám egyheti fizetése 26 forint volt. Kellemetlen háborús emlék volt a sok élősködő, környékünkön a poloskák és a svábbogarak uralkodtak. Poloskák ellen az ágyakat szétszedtük és minden rést és szögletet benzinnel kentünk be. Éjjel a folyosó valósággal feketéllett a svábbogaraktól. Ekkor érkezett újdonságként a svájci Gesarol, egy DDT-készítmény és csodát művelt. A küszöb mellett leszórt csíkon a svábbogár átment, kb. egy méternyi út után összeesett és elpusztult. Fennállt a járványveszély. Kötelező tífusz-védőoltásra jártunk a Szvetenai-utcában lévő Kórbonctani Intézetbe. Három héten egy-egy oltást kaptunk, ami a felkar megdagadásával és alapos fájdalommal párosult. A 13-as számú házat ciánozták. Minden rés betapasztása után árasztották el az egész épületet mérges gázzal. Az utcán sajátos illat terjengett. A fent említett Vas-utcai kórházat rövid idő után az Országos Zsidó Segítő Bizottság vette át és a XIV. kerületbe, az Ida-utcai iskolába költözött. Anyám itt kötött barátságot Grűn nénivel, munkatársával. Az idős házaspár nagy szerencsével vészelte át a haláltáborban töltött idejét. Szörnyű élmény volt látni a Corvin Áruház rendbehozását. Akkoriban a 28-as villamos a modern üzletházat megkerülve indult a temető felé. Láttam, amint a nyitott vasúti kocsikban voltak felhalmozva az áruházban elhunytak tetemei. Végül egy jellemző történet a rendtartásra. Balogh István 24 évesen, 1942-ben jelentkezett rendőrnek. A péküzletek előtti fegyelem biztosítására őt is kivezényelték. Egy alkalommal a zúgolódást szép szóval már nem tudta csillapítani, egyre erélyesebben és határozottabban lépett fel, s amikor már a rákiáltás sem használt, kivonta a kardját és lapjával jól elverte a leghangosabbakat. Azonnal csend lett. Később a népi demokrácia közrendőrként őt is állományba vette, belépett az MDP-be. Amikor taggyűlésen a szónok „a kizsákmányolók megalkuvó kiszolgálóit” elmarasztalta, minden szem rá szegeződött – emlékezve a kardlapozásra. A háború utáni évek A hadjárat óriási károkat okozott. („Hadjárat”, a hadak járása – milyen szemléletes kifejezés…) Fő élelmezési cikk a bab és a sárgaborsó volt, de mindegyiket meg kellett tisztítani a természetes és a szándékosan – súlynövelés miatt – belekevert szeméttől. Természetesen csak a legegyszerűbb ételeket fogyasztottuk. A malátakávé pörkölt árpaszemekből készült. Rézlemezekből alkotott kézi darálóval tették főzésre alkalmassá, a daráló aljában lévő fiókba hullott a felaprított anyag. Ehhez ízesítőnek még Frank-„kockát” tettek, ami kb. 1 cm vastag és 10 forintos átmérőjű korong volt. Mindez ihatatlanul keserű, cukorral lehetett ízesíteni, ha volt. Cukor helyett gyártásának közbeeső termékét, a melaszt – barna, sűrűn folyó anyag –
használtuk. Gyakori étel volt a zabkása is. Sajátos péksütemény a buci. Ez kenyértésztából sütött, zsemlenagyságú, két végén hegyes termék volt. A szegényebb háztartásokban a főzés és egyben a konyha melegítése takaréktűzhellyel – sparherd – történt, amely fa- és széntüzelésre volt alkalmas. Legalább havonta a füstcsöveket szétszedni és tisztítani kellett, ami a korom miatt volt kellemetlen. Különösen a kátránnyal ragasztott dorogi brikett nagyon kormozott. Az 1950-es évek elején került az üzletekbe a német brikett, ennek korma alig volt és sárgás hamuvá égett el. A fűtés szoros tartozékai: hasító fejsze, kisbalta, fáskosár, szeneskanna, szénlapát, tűzpiszkáló vas és a füstcsőtisztító nyeles pamacs. Ritkaság volt a kész cigaretta, még a tehetősek is otthon töltötték hűznibe a dohányt. A szegényebbek sodorták a cigarettát, ügyesen tartva a dohánnyal telt dóznit és a cigarettapapírba tett dohányt hengerré sodorták. 1945-ben cigarettapapír sem volt, újságpapírból készítettek ujjnyi vastag, ormótlan cigarettát. Gyufa sem volt mindig, az öngyújtókban nélkülözhetetlen tűzkövet drótdarabbal hamisították. A tűzkő fontos feketepiaci- és csempészáru volt. Árak a forint-időben: egy pakli dohány – kb. 5-10 deka -, 1 forint és 60 fillérbe, 100 lap cigarettapapír 75 fillérbe került. 1951-ben rengeteg görögdinnye termett, még a húsüzletekben is árusították, kilója 40 fillérbe került. Házunk egyik lakójának rokona Budán lakott. Az ottani lebombázott ház pincéjéből – egy falba vésett lyukon át -, hordtuk ki a szenet és négykerekű kézikocsin húztuk-tóltuk a Horánszky utcába. Az ácsművekkel kipótolt-helyreállított Ferenc József-hídon lehetett átmenni. A munkaképes lakosság közmunkára lett beosztva, ez romeltakarítást jelentett. Halálozás, elköltözés, külföldre távozás miatt sok érték maradt gazdátlanul. Ezek, tanulatlan, gondatlan vagy elkeseredett egyének kezére jutva, zömmel elpusztultak. Voltak közöttük úgynevezett pótolhatatlan értékek, de sok olyan mindennapos használati tárgy is elveszett, amelynek hiányát szintén okkal sajnálhatjuk. Egyebek között sok könyv vált a tüzelőanyag hiány áldozatává vagy a hamarosan megalakult MÉH nyersanyagává. A színesfém-gyűjtő mozgalomnak iparművészeti alkotások is zsákmányai lettek (akárcsak – sajnos – napjainkban). Az életszemlélet és az életmód változása miatt is fontos használati tárgyak kerültek a szemétre. Épületünkben éppen a Házkezelőség törette össze az egyik hibátlanul működő mángorlót (néhány évtized múlva pedig – minden tiltakozás ellenére – kiselejtezte a házzal egyidős, faburkolatú, hibátlan liftszekrényt). Iskola, munkahely Általános iskolámat 1945-ben kezdtem. Körzetileg a Rökk Szilárd-utcai iskolába tartoztam, de ez, romos állapota miatt, használhatatlan volt, így az első két osztályt a Mária Terézia-téri – most Horváth Mihály-tér – iskolában végeztem, majd később a III. és IV. osztályt már a Rökk Szilárd-utcában. Ekkor még minden a régi tanmenethez igazodott. Palatáblára palavesszővel írtunk, később ceruzával füzetbe. Nagy újdonság volt tintával írni. A kis, kb. fél deci űrtartalmú, parafa dugóval lezárt tintásüveget zsinegre kötve vittük magunkkal, hozzá itatóspapírt mellékelve. A tollszáron 363-as jelzésű, acél tollszem foglalt helyet. A romos iskolaépületek miatt két műszakban, délelőtt és délután folyt az oktatás. Az osztálytermekben egybeépített, két-, illetve három-személyes padok voltak, tintatartóval és fiókos résszel az iskolatáska részére. Az ajtóhoz közeli sarokban embermagasságú öntöttvas kályha állt, ehhez a fát és a szenet a fűtő hordta szét az épületben. Külön figyelmet érdemel a fegyelmezés gyakorlata. Az első években a padokban hátratett kezekkel kellett ülnünk és beszélni csak akkor volt szabad, ha a tanító néni felszólított. Mivel ez az első naptól kezdve így történt, senkinek eszébe sem jutott
rosszalkodni, s ha ez nagyritkán mégis előfordult, a rendbontó büntetése sarokba állítás volt. Ezt a kitűnően bevált módszert törte meg, roppant káros módon, az 1949-ben bevezetett ellentétes irányú módszer, amely a gyerekek minden káros megnyilvánulását lehetővé tette (és vezetett egyenesen a ma tapasztalható, „felháborító” esetekhez). Házunk lakója volt Dénes István okleveles építészmérnök, aki számomra egy ipari cégnél szándékozott állást biztosítani. Ez a munkakör nem tetszett, ezért örömmel pillantottam meg az újságban a Budapesti Parkfenntartó Vállalat hirdetését. 1954. február 15én jelentkeztem és másnap, február 16-án volt az első munkanapom a Köztársaság-téren. 19 fokos hidegben az utakat hintettük homokkal, a síkosság ellen. Nevezett vállalat utódjától, 46 év munkaviszony után mentem nyugdíjba és most, 2012-ben írtam meg jelen visszaemlékezéseimet. 2012. június-augusztus Pesti László
