Emlékképek 1956ból Egy alig nyolc éves gyer ek emlékei a for r adalomr ól
Készítette: László Béláné 1214 Budapest, Festő u. 3.
1
Jézus Mária! Honnan jönnek a lövések?
Halljátok? Lőnek Pesten!
Úristen! Az én Jánosom még nincs itthon! Mi történhetett?
Sándor! Margit! Gyertek már ki! Halljátok ti is?
Ezek géppuskák!
Ez nem lehet igaz!
Hát nem hallod, tisztán kivehető: ez géppuskaropogás!
Emlékszem, 1956 október 24én hajnalban erre az izgatott kiáltozásra riadtam. Egy darabig visszafojtott lélegzettel füleltem, majd úgy ahogy voltam, hálóingben csendben, hogy a bátyám és a kishúgom ne ébredjenek fel, kiosontam én is az utcára. Végtelenül izginek gondoltam ezt az egészet. Itt egy csomó hangoskodó, hadonászó embert, jajveszékelő, sopánkodó, izgatott asszonyt találtam. Nem tudtam, mi történt, hogy is tudhattam volna, hisz alig múltam nyolc éves. Éreztem, hogy valami rendkívüli, szokatlan esemény csalogatta ki éjnek évadján a szomszédokat, és köztük anyát és apát is. Mindenkit ismertem; itt volt János bácsi és a felesége, Annus néni, a szembeszomszédék, Vince bácsiék, itt ácsorogtak Feri bácsiék, Jolán néniék, Horváth néni, valamint a közvetlen szomszédunk is: Pali bácsi és Erzsi néni.
Tudjátok, hogy az este óriási tüntetés zajlott Pesten?
Tüntettek az egyetemisták, még a gyárból is rengetek fiatal csatlakozott hozzájuk.
Ledöntötték a Sztálin szobrot! –hallottam innenonnan a szomszédok aggodalmaskodó hangját.
Ki a fene lehetett az a Sztálin? –morfondíroztam. Meg is kérdeztem a mellettem álló Annus nénit.
Úristen, mit lődörög itt ez a gyerek!? Hol van anyád? –mordult rám Annus néni – Pucolj befelé,
mars lefeküdni! Margit, Margit! Vidd be a lányod, mert rögtön megfagy, még az hiányzik, hogy valami baja essék. Anya hamar visszavitt a házba, és bedugott az ágyba. Megölelgetett, megpuszilgatott, ugyanezt tette alvó testvéreimmel is. Különös érzésem támadt, ez az ölelés, ez a puszi nem olyan volt, mint máskor. Éreztem, édesanyám nyugtalan, riadt. Tekintetéből aggodalom, féltés sugárzott, bár próbálta titkolni, ösztönösen megéreztem, hogy nagy a baj. * * * Emlékszem, aznap reggel édesapám dolgozni indult, bár anya nem akarta elengedni, nagyon féltette. Néhány óra múlva hamuszín arccal érkezett vissza, még a gyárig sem jutott el, mert megbénult a közlekedés. A városban mindenütt utcai zavargások folytak, barikádokat emeltek, a gyárakban leállt a termelés. Karszalagos emberek a teherautókról fegyvert osztogattak. Sokan, úgy mondták: a „csőcselék” kihasználva a zavaros helyzetet fosztogatni kezdett, betörték az üzletek kirakatait, kipakolták az árut. * * *
2 Emlékszem, azokban a hetekben nem jártunk iskolába. Ennek mi, gyerekek szívből örültünk. Ha nem ropogtak a fegyverek, és ha nem volt kijárási tilalom, szóval tiszta volt a levegő, szinte reggeltől estig ipiapacsoztunk, labdáztunk, mérleghintáztunk (ehhez csak egy palló és egy nagyobb kődarab kellet), ugróköteleztünk, boltost játszottunk, a nagyobb fiúk snúroztak, kártyáztak. Ha felhangzott a már jól ismert kattogó hang, vagy megjelentek a repülők, pillanatokon belül kiürült az utca, mindenki hazapucolt. Ilyenkor féltünk, naná hogy féltünk, hisz gyerekek voltunk. * * * Jól emlékszem a Községidombra, ma Tamariskadomb a neve. Hatalmas pincerendszer húzódik alatta, ami akkor 1956ban óvóhelyként szolgált. Sokan itt a bunkerban találtak menedéket, amikor az egyre sűrűbben ismétlődő lövöldözések, robbantgatások és az állandó veszély miatt el kellett hagyniuk otthonukat. Azt mesélték, amikor megnyitották ezeket a bunkerokat, hegyekben álltak itt a konzervek, amit a kiéhezett lakosság persze azonnal széthordott. Nekünk is jutott két ötliteres ecetes uborka a bátyám jóvoltából. Akkoriban pont erre volt szükségünk, már csak az ecetes uborka hiányzott a boldogságunkhoz. Nem kedveltem ezt a helyet, a közelében mindig félelem, szorongás fogott el. Egyszer, csak egyetlen egyszer merészkedtem a bunker közelébe, de a közelben felhangzó fegyverropogás, s a sarkon feltűnő orosz tank látványa hazakergetett. Még most is megborzongok, ha a bunkerok bejárata előtti hatalmas, sötét betontömbökre gondolok. * * * Emlékszem, egyik hajnalban arra riadtunk, hogy a konyhaszekrényben és a spájz polcain táncra perdülnek a poharak, bögrék, befőttes üvegek. Remegett az egész házunk, s az az őrületes dübörgés, ami ezt a csörömpölést kísérte, az feledhetetlen volt. Kirohantunk a házból, mert irtózatosan megrémültünk, elképzelni sem tudtuk, miféle dübörgés ez. Nem kellett sokáig várnunk, hogy megtudjuk: rengeteg sötétszürke, akkor a hajnali derengésben feketének tűnő tankóriás dübörgött végig a Hollandi, majd a Határ úton Pest irányába. Összeborzadtam. Ritkán volt ilyen rémisztő látványban részem. A felnőttek és mi, gyerekek letaglózva, némán meredtünk a vonuló acélszörnyekre.
Oda a szabadságunk, mindennek vége, itt vannak az oroszok! – hangzott mindenfelől. Akkor ott,
abban a pillanatban igazán féltünk. Akkor ott, abban a pillanatban megéreztem a felnőttek kiszolgáltatottságát, tehetetlenségét, fájdalmát. Fájdalmát az elveszített szabadság miatt, a még meg sem született, de már is vérbefojtott szabadság után. * * * Emlékszem, amikor 1956 novemberének egyik éjszakáján Emil bácsi, a nagybátyám bezörgetett az ablakunkon:
Sándor! Gyertek, itt az autó! Készen vagytok? Csak a legszükségesebb holmikat hozzátok, már
alig van hely! Igyekezettek már, három perc múlva indulunk! Mi nem akartunk disszidálni, eszünkbe sem jutott. Apáék ezt már korábban is, és akkor éjjel is világosan tudomására hozták Emil bácsinak.
3 Hát ti nem vagytok normálisak! Itt akartok megrohadni ebben a tetves országban? Nem
gondoltok a három gyerekre!? Mi lesz belőlük, itt nincs jövőjük, nem viszik semmire! – ordította magánkívül a nagybátyám, aztán bevágta maga mögött a kaput, s az autó elrobogott. Ha erre a pillanatra gondolok, megborzadok. Félelmetes volt végighallgatnom ezt a veszekedést, de büszke vagyok a szüleimre, mert bátran viselkedtek, és mertek itthon maradni. Büszke vagyok a testvéreimre és magamra is, hogy azért mégis vittük valamire, dolgos, becsületes, családszerető emberekké váltunk.
Emil bácsi! Látod, ott fent, nem lett igazad! * * *
Emlékszem, amikor a bátyámmal és a szomszéd gyerekekkel Kossuthcímereket gyártottunk. Igazi, hazafias cselekedetnek éreztünk ezt akkor. Másik hazafias tettünk, hogy szamárfület mutogattunk az orosz katonáknak, persze csak akkor, ha ők ezt nem látták. Azért annyira bátrak nem voltunk, csak egyszerűen csintalan gyerekek. * * * Emlékszem, amikor édesapám oldalkocsis motorkerékpárral elment vidékre a nagypapáékhoz. Egy fél disznóval tért haza, hogy legyen mit ennünk. Mennyire aggódtunk, vajon hazaére apa, hisz akkor már káosz uralkodott az egész országban. Hajnalban indult, és késő éjjel érkezett vissza. Anya egész nap fohászkodott érte. * * * Emlékszem, amikor a Vöröskereszttől csomagot kaptunk, benne tejpor, margarin, csokoládé, húskonzerv, kakaópor, édes sűrített tejkonzerv. Azt mondták amerikai, de lehet, hogy Svájcból érkezett. Addig nem ismertük a margarint, talán a többit sem, hisz a zsíros és lekváros kenyérhez szoktunk. Fantasztikus íze volt a margarinos kenyérnek! A csokoládé pedig pillanatokon belül eltűnt. Bár finom volt minden, még most is érzem az isteni ízeket, mégis fájó ez az emlék. A sok csóró, kiéhezett ember egyszer jól megtömhette a bendőjét, ez a „szeretetadomány” számunkra megalázó volt. Csak nekünk, gyerekeknek tetszett ez, akkor nem is értettük, apáék miért nem örülnek ennek a doboznyi finomságnak. Én csak megkeményedett arcvonásaikat, elkomorult tekintetüket látom még most is. * * * Emlékszem, egyszer én is találkoztam egy orosz katonával. Épp a közértből futottam haza, mert egy repülőgép megriasztott. Kenyérért álltam sorba, amikor egy óriási repülőgép tűnt fel az égbolton, s egyre alacsonyabban szállt. Az asszonyok kiáltozni kezdtek:
Meneküljünk, mert lőnek!
Hát én menekültem, ész nélkül futottam, se nem láttam, se nem hallottam. Csak arra emlékszem, hogy elvágódtam egy hatalmas kőrakásban. Próbáltam lábra állni, de nem sikerült. Iszonyatos fájdalmat éreztem a bokámnál, mozdulni sem bírtam. Ott lapultam az árokban, maszatosan, vérző térddel, pityeregve. Nem tudom, mennyi idő telt el nekem óráknak tűnt , amikor minden elcsendesett. Ekkor
4 hirtelen felbukkant egy fegyveres orosz katona. „Na, még csak ez kellett, most már tényleg vége mindennek!” – gondoltam. Olyan picire összementem, amekkorára csak tudtam, hátha nem vesz észre. Behunytam a szemem, betapasztottam a fülem, s vártam a „halált”. Helyette valaki megsimogatta a fejem, letörölte vérző térdemet, és így szólt:
Nyi bojszja, gyévocská, nyí bojszá! Já pámágú tyibé!
Azzal felkapott, s sebes léptekkel elindult az első ház felé. Szerencsém volt, Annus néniék laktak ott, az ő gondjaikra bízott. Búcsúzóul még egy darab csokit nyomott a kezembe. Édesanyám lélekszakadva rohant értem, messziről látta, hogy megsérültem, de szerencsére nem lett komolyabb bajom. Megborzadok, ha arra gondolok, hogy lehetett volna. * * * Emlékszem pár nappal később újra felbukkant a megmentőm. Társaival együtt házról házra jártak, állítólag fegyvert és forradalmárokat kerestek. Szerencsére a környéken nem találtak. Akkor sem bántottak minket. Ott, ahol én éltem, többségében gyerekes családok laktak, akik bármennyire is hazafias érzelműek voltak, nem vettek részt a harcokban, nem rejtegettek fegyvert. „Féltünk és aggódtunk” – mondta édesanyám. Igaza volt, féltették a gyermekeiket, aggódtak értük. Csúnya, érthetetlen, zavaros idők lehettek. Sokszor nem tudták, mit hoz a holnap. * * * Emlékszem, amikor egyegy utcabeli ismerős felnőtt bement a „faluba”, mert akkoriban még így emlegették Csepel központját. (Ma már erre kevesen emlékeznek.) „Vigyázz magadra, János!” „Óvatos légy, Annus!” „Nehogy belekeveredj valami utcai harcba!” „Kerüld a tömeget!” „Ne aggódj, vigyázunk a gyerekekre!” Akkoriban ilyen és ehhez hasonló intelmekkel bocsátotta útra az egyik szomszéd a másikat. S valóban aggódtak is egymásért, hisz gyakran oktalan, igazságtalan kivégzésekről, lincselésekről jött hír. Előfordult, hogy valakire ráfogták, hogy párttag, s a feldühödött tömeg azonnal meglincselte, s az első fára felakasztotta. Majd cédulát tűztek a halottra: „Így jár minden piszkos kommunista!” Rémesebbnél rémesebb hírek érkeztek hozzánk. „Kidobálták a Szabó Ervin Könyvtárból a könyveket, s meggyújtották!” – mesélték a jól értesültek. Félelmetes napok köszöntöttek ránk: kifosztott üzletek, betört ablakú kirakatok, lángoló tankok, égő könyvek, bujkáló, rettegő családok. Elszabadult a pokol! Még most is megborzadok, ha erre gondolok. * * * Mostanában egyre gyakrabban elidőzöm a gyermekkoromon, különösen az októberi eseményeken töprengek sokat. Talán az ötvenedik évforduló az oka, talán a múló idő. Ki tudja? „Hogy is volt, mi is történt 50 évvel ezelőtt?” „Ki ki ellen harcolt, kik álltak a jó oldalon és kik a másikon?” 1956ban, amikor ezeket az eseményeket kicsi gyerekként átéltem, mi már akkor is forradalomnak hittük …
