Emlékezet és emlékezetvesztés

Emlékezet és emlékezetvesztés A jelen csak akkor nem ismétli meg a múltat, ha legyőzésére jelentős erők gyülekeznek. Kelet-Európa országainak csatlakozása az Európai Unióhoz alig volt több garancialevélnél arra, hogy ezek az országok apróbb-nagyobb válságok hatására nem zuhannak vissza a két világháború közötti fél-autoritárius rendszerekhez hasonló formációkba. A fenti érvelés a neves izraeli tudós és politikus, Slomo Avineri gondolatmenetét követi.1 Az elemző úgy képzelte, hogy Kelet-Európában a demokratizálódás a belső ellentmondások és visszaesések ellenére kiteljesedik, mert a civil társadalom múltbeli emlékei tilalomfákat állítanak a regresszió ellen. Kelet-Európa országainak tradíciói azonban felemás természetűek. A történelmi emlékezet ösztönvilágából a megkülönböztetés ideológiái reflexszerűen nyomulnak az előtérbe. A térség uralkodó ideológiáinak középpontjában például az antiszemitizmus vehemens tagadása áll. Az antiszemitizmus tagadása tünetszerűen az antiszemitizmus jelenlétének szemérmetlen bizonysága. Az elmúlt húsz esztendőben a kódolt beszéd, a célzásos szótár Kelet-Európa új eszperantója lett. A Sorstalanság című regény írója, Kertész Imre még Avinerinél is csüggedtebben látja Kelet-Európa jövőjét. A visegrádi országok népei ajándékba kapták az új szabadságot. Eddigi ideológiai stratégiáik a merő túlélést szolgálták, ezért a szabadság korában hasznavehetetlenné váltak, vagy éppen szégyenletes kollaborációnak tűntek. „A szabadság elnyerésével így mégsem annyira a megújulás szelleme szabadult fel, sokkal inkább a rossz múlté, a ressentiment-é, a réges-régi nemzeti sebek feltárásának néhol a gyilkosságig, a népirtásig fajuló nemzeti őrjöngésé, máshol a demokrácia maszkjába burkolt visszafogottabb nacionalizmus formájában.”2 Kertész analízise pontos. Nagy valószínűséggel csak a távoli jövendő történészei sorolják majd fel tételesen, hogy a szabad választások óta eltelt időben hol s mikor értek felszínre antiszemita nézetek. A változatos köntös alatt azonban ugyanaz a csontváz kísért.3 A poszt-holokauszt antiszemitizmus szellemileg kiüresedett epigonizmus. Nincs újfasiszta ideológia, csak a régi: ezért volt lehetséges az olyan jelentős tudósok

520

Csalódások kora

számára, mint George L. Mosse, feltérképezni a fasizmus általános elméletét.4 Nyerges András Színrebontás sorozata tételesen és idézetek során mutatja be, hogy a posztholokauszt antiszemitizmus a két világháború közötti jobboldal téziseit melegíti fel. Ezeket tévesen nevezik „radikálisnak”. Valójában neofasiszta mozgalmak, a tegnapi fasiszta ideológiák fattyai, legfeljebb terjesztésükhöz találtak új technikát.5 A neofasiszta mozgalmak nyelvi meghatározása, történelmileg árnyékos szavakkal való lefedése egész nyelvi háborúhoz vezetett. Általánosságban megállapítható, hogy minél veszedelmesebb közelségbe került az új ideológia a régihez, annál kevésbé engedi meg valóságos nevével lefedni magát.6 Új mozzanatnak az rémlik, hogy a neonáci ideológia az aktuális izraeli–palesztin vitát kényszeresen aktualizálja a jelen helyzetre. A törvényileg feloszlatott Magyar Gárda politikai keresztapja, a Jobbik nevű pártformáció az izraeli tőke benyomulásától félti a magyar földet és a magyar etnikumot. „Nem leszünk palesztinok a saját hazánkban”, adták ki a jelszót, feltételezve, hogy könnyű lesz megfejteni, mit jelent ez az erőszakolt párhuzam. Ugyanazt, amit történelmileg a galíciai bevándorlás réme, a magyar föld elözönlése a zsidóság mint gyarmatosító erő által stb. A szélsőjobb izraeli katonákat vizionál Budapest belvárosában.7 Ez az ideológia jelentős fogadókészségre számíthat. A Kertész Imre által említett ressentiment, a történelmi neheztelés nem válaszol a zsidókkal kapcsolatos tapasztalatra, mint azt a negyvenes években Bibó képzelte. Hanem éppen arra a „bibói” zsákutcás történelemre, amelyik Magyarországot kicsiny országgá, kicsiny hatalommá, gazdaságilag kritikus szint alá nyomta. A bűnbakképzés igénye igencsak megnövekedik, ha minden bűn nyomába csupán egy ismeretlen tettes elleni feljelentést küldenek. A szélsőséges nézetek a kibeszéletlen történelem férges gyümölcsei. A ressentiment a kétszer vesztes világháborúért perel. Politikai közösségek történelmi jogok köré szerveződnek. Lehetőség szerint pozitív mítoszokra építenek, vagy a szenvedés történelmi tanulságára. Az egyiptomi kivonulás emléke jó példa lehetne a megaláztatás eredetlegendává változtatására. A modern történelemben, kivált a második világháború után, ez a történelmi metonímia csupán akkor lehetséges, ha a történelmi úttévesztés bevallása az új szerveződés kiindulópontja. Jürgen Habermas német filozófus egyenest azt állította, hogy a németség történelmi tisz-

Emlékezet és emlékezetvesztés

521

tánlátásához Auschwitzon keresztül vezet az út. Ha egykoron de Gaulle úgy vélte (s politikájának középpontjába helyezte), hogy a második világháború első számú áldozata a francia nép, akkor ez a kollaboráns Vichy-rendszer emlékének fényében tarthatatlan állítás volt. Hasonló katarzison ment át Svájc köztársasága, amidőn lelepleződött bankjainak a náci aranyhoz és a zsidó vagyonhoz fűződő sajátos viszonya.8 Az emlékezés kulturális kontextusát Heller Ágnes világította meg egyik jelentős tanulmányában. Heller azt fejtette ki, hogy a zsidóság európai történetében a vallási közösség és a történelmi létezés sajátosan választotta el az üdvtörténetet az időbeli folyamattól. Így lehetett a zsidóság vallási közösség, de egyszersmind világias szubkultúra. Ebben az értelemben a zsidóság éppoly örök, mint a zsidóság jelenlétére adott válaszként az antiszemitizmus. Ezután Heller Ágnes a kortárs Európára tekintett. „Meg kell ismételnem, hogy Európa egyetlen közös tapasztalata a 20. században a holokauszt. Ez az, ami mindenütt megtörtént, s ami sehol másutt nem történt meg, mint Európában. Ezért mondtam, hogy a zsidósághoz való viszony az a lakmuszpapír, amelyen az európai kultúra szubsztanciája, pontosabban szólva, értéke lemérhető. Nem az a kérdés, hogy van-e vagy lesz-e antiszemitizmus vagy hogy milyen formákat ölt vagy fog ölteni, hanem az erre adott válasz.”9 A magyar történelmi emlékezet nem vívta meg a harcot a felelős emlékezetért. A magyar történelmi emlékezet neonáci kifordítása éppen az ellenkező úton jár. Az egykori fasiszta egyenruhák „light” változatának újjáélesztése a történelem átírásának kísérlete. Az operettruhás gárdisták elődei véres fejjel menekültek Budáról, míg azt valamiféle hősiességgé át nem írta a Vér és Becsület nevű, egyébként betiltott társadalmi szervezet. A történelem paródiája, hogy egy, a Magyar Gárdából kivált csoport a Német Követség előtt tüntetett, zavaros, holokauszttagadó szöveggel. Mit nehezményeztek, talán csak nem azt, hogy az „Endlösung” sikertelen volt? A ressentiment eredeti jelentése szerint az elbukottak védekezése valaminő legyőzhetetlen erő ellen. Kierkegaard nyomán Nietzsche a „morál genealógiájában” a ragadozó madarak és a bárányok képével érzékelteti, hogy a ragadozók nem is képesek átélni a bárányok kiszolgáltatottságát. A számon kívül maradottak azonban mégis fellázadnak az ismeretlen erő ellen.10

522

Csalódások kora

A jobboldal folytonosan azzal védekezik, hogy a baloldal az „antiszemita” kártyát játszotta ki ellenük, s rossz hírét költi Magyarországnak. Ezen az állásponton volt az alkotmánybíróból lett államelnök, aki több nyilatkozatában kisebbítette a palotája előtt alakult fegyveres Gárda jelentőségét.11 Három emberöltővel a magyar zsidóság elpusztítása után is politikai aktualitása lehet a kollektív emlékezet elfojtásának. A magyar uralkodó osztályok egy sérült nemzettudatot hagyományoztak örököseikre, s ez, mint a lesüllyedt kulturális javak általában, régi tartalmakat tölt új hordóba. A változás a 21. századra annyi, hogy a kódolt beszédet a nyílt rasszizmus váltotta fel. Az Európai Parlamentbe bejutott neonáci erő a „Magyarország a magyaroké” jelszóval kampányolt egy többnemzetiségű országban, bár ez aligha irányult a nemzetiségek ellen. A neonácizmus visszakereste a rasszizmus etnikai gyökereit. A „Magyarország a magyaroké” tautológia az adott társadalmi térben cigány- és zsidóellenességet takar pompás szimmetriával. A roma kisebbségre a megélhetési bűnözők szerepét osztották, a zsidókra a nemzetközi tőke képviseletét. A romák szaporodása ellen az eugenika érveit használják, a zsidók ellen a nemzetközi antiszemitizmus toposzaiból merítenek.12

Kettôs történelmi emlékezet Ezzel a szomorú jelenséggel mintegy párhuzamos – meglehet, egymást feltételező – a zsidóság történelmi diaszpóratudatának növekedése. A magyar zsidóság asszimilációs történelmének egyre több dokumentuma lát napvilágot. A korszak egyik kiemelkedő tanúsága a Komoróczy Géza és társai által írott és szerkesztett kétkötetes mű, A zsidó Budapest, amelyik az asszimilációs vitákon azzal lépett túl, hogy dokumentálta a „zsidó” jelenlétet a fővárossá fejlődő metropoliszban.13 Ez a mű a zsidóság történelmét jeleníti meg, a zsidótartás királyi privilégiumától a fővárosi zsidóság különös megmeneküléséig. Egyszerre tárgytörténet és városrajz, históriai összefoglaló és emlékőrző keresztmetszet. Bekapcsolódik a francia Pierre Nora törekvésébe, hogy a „lieu de mémoires”, az emlékhelyek felidézésével elválassza a történelmet az emlékezettől. Az emlékezet az élő tradíció megszűnésének pillanata –


523

az emlékezés arra az eseményre vagy tárgyra vonatkozik, amelyik már nem él. Ahogyan a szerző mondja: „A lieu de mémoire […] – ahol kikristályosodik, előbukkan az emlékezet – történelmünk […] egyedi pillanatához kötődik. Fordulópont ez, ahol a múlttól való elszakadás tudata keveredik a fájó emlékezet érzésével, de ahol a fájdalom még fel tud annyit ébreszteni az emlékezetből, hogy az felvetette megtestesülésének problémáját. A folyamatosság érzése a helyekbe költözött át. Helyei vannak az emlékezetnek [lieux de mémoire], mivel nincs már valódi közege az emlékezetnek [milieux de mémoire].”14 A magyarországi zsidó történelem pontosan ebben a kettőségben írható le. A magyar zsidóság élő közösségének folyamatossága megszakadt a vészkorszakban. Történelme, ahogyan azt addig ismertük, lezárult. Az emlékezet fájdalma azonban az emlékezet közegének eltűnte után is értelmezheti, megőrizheti éppen a „helyekbe” átköltözött történelmet, amiképpen azt A zsidó Budapest tette. Ezt a törekvést és szempontot nem fogadta osztatlan elismerés. Gerő András történész úgy érezte, hogy A zsidó Budapest visszabontja a már befejeződéséhez közeledő asszimilációt annak zsidó és nem zsidó elemeire, például azzal, hogy az építész Lajta Béláról felemlíti, hogy zsidó, holott nem építészként volt az; továbbá azzal is, hogy magyarosított nevű személyekről közli a régi nevüket, például Hajós (Guttman) Alfréd.15 Az emlékezet „környezete” elvileg az élő nemzetközösség lehetne, amelyik a pusztulás emlékezetét is beilleszti a kollektív nemzettudatba. Ezt Gyáni Gábor vetette fel egyik fontos cikkében. Gyáni a magyarországi történészek szemére veti, hogy nem foglalkoznak a holokauszt kollektív emlékezetének problémájával: „mely »feledékenység« jelzésértékű abban a tekintetben, hogy mily mértékben nem tudatosult nálunk továbbra sem, még a szakemberek között sem, hogy miért kiemelten fontos 20. századi európai és magyar történet tapasztalat, ez okból hangsúlyosan fontos kutatási téma és gondolkodási tárgy a holokauszt történelmi eseménysora. Nem valamely elvileg lehetséges vizsgálati terepről, hanem annak vizsgálatáról van tehát itt szó, hogy mit jelent a 20. századi európaiaknak saját közösségi identitásuk szempontjából, ha szembesülnek valamikori tevőleges vagy a passzivitásból eredő kollaboráns szerepükkel a saját (ország)területükön végbement és nem utolsósorban a saját honfitársaikat (állampolgártársaikat) ért atrocitások nyomasztó történelmi tényeivel.”16

524

Csalódások kora

Az elmaradt számvetésből táplálkozik a jelen számtalan politikai feszültsége. Innen a vita a korszerű nemzeti identitásról. A kollektív emlékezetből mintha kimaradt volna a vidéki zsidóság pusztulásának megannyi következménye. Itt nem csupán arról van szó, hogy becslések szerint félmillió zsidót semmisítettek meg magyar segítséggel, hanem arról, hogy velük együtt a polgári életforma, mint azt Komoróczy Géza is hangsúlyozza, elsorvadt. A kommunista hatalomátvétel ugyan bizonyára megszüntette volna azt az életformát, amelyik meghatározott társadalmi rétegek együttélését és dialógusát jelentette – ám furcsa módon a vészkorszak ebben is megágyazott az újabb diktatúrának. A vidéki zsidóság pusztulása, ez is Komoróczy érve, beszűkítette a másság élményének lehetőségét. A dualizmus korában ugyanis létrejött egy sajátosan kedélyes patriarkalitás a különböző társadalmi rétegek és a zsidóság, valamint a „más vallású” polgárság és dzsentri között. Ezt a bonhomián alapuló kedélyességet olyan művek tükrözték, mint a Szent Péter esernyője Mikszáth tollából, s ezt alapozták tovább a 19. századi vicclapok, az Ágai Adolf-féle humoreszkek. Ezek a kísérletek, bármily torzan vetítették is vissza az asszimiláció folyamatát, egy átélt társadalmi dinamikát ábrázoltak. Mindez mintegy elégett a világháborúban. A holokauszttal eltűnt a vidéki zsidóság, vele együtt a zsidó kisvárosi rétegnyelv, s eltűnt a jiddis nyelv többféle változata is.17 A nemzettudatot ugyanakkor nem táplálta a pusztulásra reflektáló, nagyszabású művek sora. A második világháború egészének magyar vonatkozásai is csupán néhány műben kerültek feldolgozásra, a zsidóság pusztulására pedig jószerivel csak a túlélők emlékei figyelmeztettek. A túlélők meg-megszólaltak, de a tanúk némák maradtak. Az emlékezésnek voltak kegyelmi pillanatai. Szép Ernő Emberszag című naplóregénye joggal lett posztumusz világsiker. Déry Tibor és Nagy Lajos „pincenaplói” a háború vége utáni eufóriával elenyésztek. A diktatúra idején kiteljesedő nagy életművekben – Illyés Gyula vagy Németh László bő termésében – alig szólalt meg a vészkorszakra visszhangzó szó. A szigorúan hierarchizált, „fősodorban” és „nemzeti érzületben” gondolkodó magyar irodalomban Kertész Imre felfedezéséig inkább rétegirodalomnak minősítették Ember Mária Hajtűkanyar, Gyertyán Ervin Szemüveg a porban, Keszi Imre Elysium, Gera György Terelőút, Bárdos Pál Első évtized című műveit. Ezekben tematizálva jelent meg a pusztulás, s aligha véletlenül maradtak visszhangtalanok.18


525

Az emlékezet „környezete” azonban csak bizonyos feltételek mellett teremthető meg. Szükséges hozzá az a „kollektívum”, az a közösség, amelyik bizonyos egyetértésre jut a megtörtént események jelentőségét illetően. Ezeket az eseményeket bizonyos rendbe rakja, értékeli. Az elsődleges élményre rárakja az ünnep foncsorát, vagy a kritika górcsövével veszi azt szemügyre. A nemzetről számos értekezés eltérő meghatározásokat ad. A nemzet napi népszavazás, vagy éppen a lojalitás próbája. Képzelt közösség, amelyik közös hittel támasztja alá népének narratíváját. A nemzet így nagy elbeszélés, s mint minden elbeszélés, az emlékezés és a feledés drámájából építkezik. A zaklatott és töredezett magyar történelem a politikai instrumentalitás vitáinak középpontjába helyezte az emlékezést. A kor politikai vitáit vetítette vissza a történelembe. Mintha sérült nemzettudatok vitája lenne a Bibó által felállított diagnózis, amelyben „az eltorzult magyar alkat, zsákutcás történelem” sajátos kinövéseivel, a feszültségekre adott hamis karakterválaszokkal szembesítette kortársait. A „hamis realisták” vagy a „túlfeszült lényeglátók” balga jellemmintákat és megoldásokat kínáltak arra, milyen szerepe lehet az adott történelmi szakaszban a nemzetnek, s milyen alakot öltsön „kollektív tudata”.19 Az ilyen tudatra nem lehet kizárólagos jogot formálni. Az emlékezet nem azonos a történelemmel, de a történelem magyarázatához az emlékezeten át vezet az út. A kollektív emlékezet fogalmának meghonosítója, Maurice Halbwachs (francia tudós, zsidóként elhunyt mártír) említi alapművében azt a római szokást, hogy az eladott telken domboruló sírok megmaradnak az eredeti tulajdonosok birtokában.20 Az emlékezetpolitika ilyen alapon perli vissza a múltat. Ha a Kárpátmedence zsidóinak életükkel nem sikerült magyarrá vagy szlovákká, románná stb. válniuk, halálukkal ezt a jogot végérvényesem megváltották. Ezért nincs értelme immár magyar–zsidó együttélésről szólni, mert ez annyit jelent, hogy nemzetiséggé vagy kisebbséggé, sőt ha úgy tetszik, külön entitássá alakítják át azt, ami befejezett folyamat volt, bár igaz, az adott körülmények között természetében befejezhetetlen. Karády Viktor nagy jelentőségű tanulmányai az asszimilációról azt feltételezték, hogy az Magyarországon amolyan titkos ajánlatként eredt a polgárosodásra léha nemességtől, vagy a hivatalnokká fajzott dzsentritől a zsidóság számára. Adam Smith feltételezte, hogy a piac kiegyenlítődését egy láthatatlan kéz irányítja. Ilyen láthatatlan kéz nyúlt ki a zsidóságért

526

Csalódások kora

a jogegyenlőség korában Karády szerint, a titkos egyezség a kölcsönös érdek hallgatólagos felismerésén nyugodott. Ez az elmélet bizonyos finomításra szorul. A „láthatatlan kéz” fikció. A történelemben ritkák a kimondatlan egyezségek, artikuláció híján maradt, s az egész társadalomfejlődésre nagy hatású alkufolyamatok. Ráadásul a tapasztalat azt mutatja, hogy elébb a zsidóság kopogtatott a polgári jogegyenlőség ajtaján, amelyet a befogadók olyan dörömbölésnek hallottak, amire résre nyitották ki azt.21 Az emancipációt, a jogegyenlőséget, az érvényesülés egyenlő esélyeit a zsidóság elvilágiasodó rétegei kérték, illetve követelték. A Karádymodellben az asszimilációs folyamat a többség nagylelkű ajánlatának rémlik, talán azért – mint erre Szabó Miklós figyelmeztetett –, mert ebben a mátrixban az asszimiláció folyamata nem válik el attól, amit modernizációként is leírhatunk.22 Egyetlen vallásban sincs annyi archaikus – a múlt emlékezetéhez köthető – vonás, mint éppen a felvilágosodásig egységes zsidóságéban. Ezért a vallásától elszakadó, szekularizálódó zsidóságnak csak egyik útja volt az új nemzet- vagy sorsválasztás. A modernitásba történő beilleszkedés vágya még nem jelentheti az asszimilációs alku elfogadását. Aki szabadulni akar a vallás nyűgeitől, az nem feltétlenül vágyik új vallásra. A folyamatot azonban közös múlttá, és így közös emlékezetté próbálta formálni a magyar–zsidó együttélés krónikája. Az empirikus adatok azonban nem mindig támasztják alá azt, hogy a magyarországi modernizáció mintegy kiválasztott népe – Karády szerint eredeti kollektív tulajdonságai következtében – a zsidóság lett volna. Az elmélet sebezhető pontja a „kiválasztottság” gondolata. A „zsidókérdést” negatív folyamatnak feltételező történelmi fantáziákból is éppen ez a mármár démoni zsidóság bújt elő. A zsidó történelem ajándékaképpen előttünk áll az ügyességre kárhoztatott, a középkor munkamegosztásában szelektált, ezért a modernizációra kiváltságos réteg, a zsidóság, amelyik betölti azt a társadalmi szerepet, amelyre társadalmi genetikája predesztinálta. Ebben egy visszafelé rekonstruált szociológiai modell csontváza rémlik fel: Karády költőien magyarázza el az asszimiláció eredeti tőkefelhalmozását, de így és ettől irracionálisnak tetszik ugyanennek a folyamatnak a csődje. Karády számos munkája igencsak fontos hozzájárulás volt az identitás–asszimiláció vitához, még ha az asszimilációs alku elmélete finomításra szorul is.23


527

Az asszimiláció értékelése körül egyébként újabb vita bontakozott ki Gyurgyák János A zsidókérdés Magyarországon című könyvének megjelenése körül.24 A könyv álláspontját a cím is hordozza. Míg a jelen sorok szerzője két esztendővel Gyurgyák műve előtt megjelent könyvében idézőjelbe tette a „zsidókérdés” szót, addig itt idézőjel nélkül látjuk viszont.25 Viszonylag ritka, hogy egy alcímre („Zsidókérdés” Magyarországon) főcímével válaszoljon egy testes könyv, ahogyan azt Gyurgyáknál látjuk. Az idézőjel elhagyása azt jelentheti, hogy Gyurgyák valóságos kérdésnek látja a zsidókérdést: olyan tovább élő társadalmi polarizációnak, amelyik két vagy több halmazban észleli a magyar zsidókat, illetve a zsidó magyarokat, vagy a magukat a magyarságtól megkülönböztető zsidókat. Gyurgyák szövegében egy jelentős kutató, Horváth Iván antiszemitizmust feltételezett.26 Gyurgyák célpontja azonban a magyar történelemben sajátos szerepet játszó liberális gondolat. Könyvének narratíváját a zsidóság pereméről leszakadt liberális reformértelmiség ellen hegyezte ki. Ez az értelmiség egy polgári Magyarországot vizionált, s mintegy ezt kínálta fel alternatíva nélkül a „keresztény Magyarországnak”. A magyar liberalizmust végső soron az buktatta meg, hogy az asszimiláció ábrándjától elkábult értelmiség maga ásott árkot a történelemben, s ez a máig ható ideológiai szakadék külön ellenséges szekértáborokba toborozta az antiszemitákat, a konzervatívokat és a liberálisokat. A szociáldemokrácia Magyarországon a progresszív liberalizmust képviselte. Vezetőségében azonban, mint azt Gyurgyák nem mulasztja el megjegyezni, már a kezdetektől fogva túlreprezentált volt a zsidóság. Szabó Ervin, Jászai Samu, Weltner Jakab, Garami Ernő, Buchinger Manó, Kunfi Zsigmond, Révész Mihály, Büchler József, Propper Sándor, Mónus Illés – valamennyien zsidók voltak. Politikájuk pedig, érvel Gyurgyák, nem egy új magyar nemzettudat kialakítása volt, hanem „a hagyományos nemzeti tudat totális tagadása és az internacionális osztálytudat előtérbe állítása”. Mindennek tragikus következményei voltak; így például az, hogy mellőzték a zsidókérdést. A liberális szocialista Jászi Oszkár is illúziókban ringatta magát. Bár foglalkozott a zsidókérdéssel, nem mérte fel jelentőségét egy alapvetően keresztény országban. „Jászit ugyanis nemcsak hogy a magyar társadalom döntő többsége nem követte, hanem szűk csoportjának – nagyobbrészt zsidó vagy zsidó származású – tagjai

528

Csalódások kora

1919 elején egyértelműen magára hagyták egy új messiás, a kommunizmus kedvéért.”27 Ez érdekes, sőt, meglehet, nem alaptalan elemzés, ha feltételezzük, hogy a „mainstream” Magyarország identitását a konzervatív nemzettudat hordozta. Ezzel az identitással pedig minden más politikai akaratnak számolnia kellett, vagy inkább hódolnia annak. Gyurgyák könyve ehhez a premisszához keres példázatokat, s így, bár hatalmas anyagot ölel fel, bizonyosan nem kínálja a „kérdés” elfogulatlan narratíváját. Úgy rémlik, mintha a szerző a zsidókérdés megoldatlanságából vezetné le azt, amit Bibó a zsákutcás magyar fejlődésnek tételezett. Található azonban itt számos további vitatható premissza. Gyurgyák azt állítja, hogy Magyarország geopolitikai zsákutcába került azáltal, hogy a nacionalizmus korában asszimilálta a zsidóságot. Ez azért is érdekes feltételezés, mert a szerző Jákov Katzra, a zsidóság történetének kortárs legnagyobbjára hivatkozott. Jákov Katz álláspontja épp az ellenkezője annak, mint amit Gyurgyák kiolvas belőle. Katz szerint a magyar zsidó asszimiláció különleges szerencséje a sajátos elkésettség volt. Ezt Jákov Katz többször idézett, irányadó tanulmánya, A magyar zsidóság egyedisége fejtette ki.28 Katz szerint a magyarországi zsidóság szerencsés körülmények között érkezett a modernitás küszöbére. A zsidók egyenjogúsításának eszméjét egy még kialakulatlan nemzeti mozgalom tűzte napirendjére. Itt, és úgy rémlik, egyedül itt merült fel egy közös alkotás lehetősége. A zsidók befogadása és betagozódása különleges csillagállás alatt született. A magyar nacionalizmus befogadókészsége, mondja Katz, „kétségtelenül liberális és csaknem korlátozottságtól mentes volt. Németországban a nacionalizmust megelőző racionalizmus korszakában a zsidók csatlakozhattak az értelmiséghez, a nacionalizmus és a romanticizmus felemelkedése után azonban csaknem kirekesztették őket. Magyarországon ezzel szemben a nacionalizmus liberalizmussal ötvöződött s a zsidók irányában nyitottá vált.” Vagyis a geopolitikai és belső helyzet éppenséggel a betagozódásnak, a kulturális azonosság keresésének kedvezett. Ezt nem érdemes csupán azon mérni, hogy a zsidóság egy része a magyar nyelvet választotta, hiszen a magyarországi zsidóságnak a modernitás határán már nem volt „önálló” nyelve. A héber csupán rituális célokat szolgált, a jiddis pedig akkor még konyhanyelv volt. A magyarországi zsidóság többsége németről váltott magyarra.


529

A magyar–zsidó összeolvadás történetének pesszimista-tragikus változatát Szekfű és követői nyomán Gyurgyák tovább hangszereli; éppen fordítva, mint Katz, vagy a magyar zsidó szellemtörténet megalkotója, Komlós Aladár. A zsidóság és a magyarság találkozását Komlós Aladár nem helyezte tragikus narratívába. „Tudnunk kell azt is, hogy a magyar-zsidó asszimiláció a negyvenes években kezd kibontakozni, a magyar nacionalizmus legszebb korszakában: ez a magyarázata, hogy míg a felvilágosodás légkörében meginduló mendelssohni mozgalom zsidó világpolgárokat, a hazai asszimiláció már zsidó magyarokat akart nevelni.”29 A zsidó magyarok nevelése nem mindig vezetett sikerre. Az etnikai nemzettudat megakadályozta annak az alkunak az artikulálását, amelyet Karády Viktor elemzett. A 19. században a reformlelkű fiatalság megpróbált közös múltat teremteni. Elsőnek azzal, hogy Ábrahám és Árpád földiek voltak, „s miért nem egyesülhetnének utódaik egy eszmében: a nemzetiségben”?30 De ez a közösség eo ipso nem teremtődhetett meg. Ábrahám és Árpád nem voltak földiek. Egy akkulturációs, integrálódó, szekularizációs folyamatban az egészséges és a valóságos esélyeket mérlegelve – nem a közös múlt, hanem a közös jövő lenne fontosabb. A közös nemzeti emlékek keresése szép kísérlet volt, de nem szülhette meg a nacionalizmus és liberalizmus szövetségét.

Variációk a magyar-zsidó történelemre A magyar-zsidó történelemnek tehát volt egy „tragikus” és egy neológ, vagy whig, tehát liberális értelmezése. A neológ liberális zsidó történet csakugyan egyoldalú volt. Nem szabad azonban elfeledni, hogy a „neológ” történetírás az antiszemitizmus fenyegetettségében született. Venetianer Lajos klasszikus műve a magyarországi zsidók történetéről az ellenforradalmi korszak után (1922) jelent meg; innen az a benyomás, hogy a zsidók „honfoglalása” megelőzte volna a magyarokét.31 Nemzetiség lenne a zsidóság? Ezt az 1860-as években határozottan utasította vissza a forradalom rabbija, Lőw Lipót. „Igen nagy megtiszteltetés ugyan reánk, zsidókra nézve, hogy miután már közel két évez-

Emlékezet és emlékezetvesztés

Recommend Documents