105
E M I L I OC E C C H I : M E X I K Ó I
KÉPEK.
Emilio Cecchi a mai olasz irodalom egyik legjelentősebb egyénisége, aki jó ideje leginkább a Voce és Tribuna hasábjain számol be kritikáiban az olasz irodalom és művészet értékeiről. Flórenci származás s alig valamivel van túl az ötvenedik évén. Igazi toszkán szellem ; mély érdeklődéssel minden szellemi és emberi megmozdulás iránt. Ragyogó, tiszta stílusa őszinte humanizmussal van átitatva s gyakran színes, költői képekben gazdag. Impresszionista, de a könnyedén odavetett vonalak s a kissé fölényesnek látszó, szabad gesztiók mögött mélyen s átizzón ott lüktet mind az a forrongó, heves vágy az igazi szépség és emberiesség után, mind az az élő, teremtő erő és kifogyhatatlan, megújuló életben vetett hit, mely évszázadok óta oly élénken s félre nem magyarázhatóan él minden igazi olasz művész szívében. És talán ez a magyarázata annak is, dacára a kaotikus időknek, hogy az olasz irodalom semmit sem vesztett régi fényéből s talán soha aktívabb, bensőségesebb és mégis nagyobb emberi területeket felölelőbb nem volt, mint ma. Az alább közölt szemelvények, melyekben Lawrence The plumed Serpent-jének bizarr civilizációja s egy halállal, borzalmakkal telített föld embereinek élete és reménytelen, sötét lelkisége rajzolódik elénk, Cecchi nem régen megjelent Utazás Mexikóban című munkájából valók. Z. S.
I. Uszó kertek. Talán Mexikó tengerszintfeletti magassága az oka, hogy az ég rendszerint borus és nyomasztó, mintha valami óriási szürke üvegbura borulna a vidék fölé. Vagy mintha a Xochimilco lagunáinak nedvessége szivárogna e fénytelen harang alá s az töltene be mindent párás, üvegházszerű levegőjével. A zaj vattás puhasága s a lélegzés nehézsége is mintha azt a látszatot erősítené, hogy az ember valóban egy hatalmas botanikus-kert mesterséges légkörében jár. Még az öreg épületek is, nem tudni miért, a lagunák poshadt levegőjében olyan benyomást tesznek, mintha élénkségük és ragyogásuk ellenére is a halál és a pusztulás vágyával dicsekednének. A Xochimilco környékének házai nagyobbrészt földszintes, fehérre meszelt viskók, melyekből karbolszag és kórházi hangulat árad. Még hozzá a pusztulás és szomorúság érzésével súlyosbítva. Napkelet
8
106 Ahogy az ember kikerül a r i t k á n n ő t t növényzet közül s halad lefelé a lagunán, a n a p fénye is lágyul és mind erőtlenebb lesz. Az útszéli árkok mellett, a rossz, fából, bádogból, sárból összetákolt h á z a k előtt virágtalan sövények álldogálnak. A n a p b á g y a d t a n hatol á t r a j t u k s úgy világítja meg m ö g ö t t ü k a bokrok és veteményes k e r t e k zöldjét, m i n t valami ünnepi éjszaka lámpasora, a m i t elfeledtek eloltani s most fényes délben is világít. A szűk kis kikötőhelyen, ahol a csónakok lengtek a vizen, l á t t a m egyet, ami papírvirágjaival kidíszítve olyan volt, m i n t egy mozgó kis lugas. Az ember díszbárkának gondolta volna v a l a m i l a k o d a l m a s m e n e t számára, ha a környező t á j nem az Acheront idézi. A csónakos egyet csapott az evezővel és m á r m e n t ü n k is lefelé. K a n y a r g ó s , közönséges velencei kanálisokhoz hasonló á r k o k b a n siklottunk előre. A p a r t o n szalmatetős, d u r v á n f a r a g o t t , oszlopos v e r a n d á k állnak. F ü r t ö s f u t ó n ö v é n y e k csokrai az ereszeken. Mindkét oldalon a poshadó növényzet p o m p á j a s a zöldszín végtelennek t ű n ő kiterjedése. Még a víz is, amin h a j ó z u n k , olyan m i n t valami hullámzó fűtenger. A h á z a k lábánál, a vízre görnyedve, indián asszonyok mosnak, hálóingszerű öltözetükben. Néha felnéznek, alulról felfelé s u h a n ó t e k i n t e t t e l fekete, olajszerű h a j u k árnyékából és sötét szemük f e h é r j e megvillan egy pillanatra. A kép lassan szélesedik és a csónak a nagy kanálisok egyikére suhan. A vízből n é h á n y lábnyira kertszerűen m ű v e l t szigetek t ű n n e k elő s a v í z p a r t r a jácintok, ibolyák virágos esője patakzik. K ö z ö t t ü k t y ú k o k és n y u l a k ugrándoznak. S fent, magasan a f e j ü n k felett, karcsú sudárú, szürkés, pehelyszerű l o m b t a k a r ó v a l b o r í t o t t f á k reszketnek. L e v e t e t t reflexük fénye a s á p a d t éggel s a hullámok fakóságával egyforma, szürkés színné vegyül. Néha kertészeket látni, akik laposfenekű csónakjaikon a virágokat szedik. Ez is oly különös. Az alacsony csónak széle elmerül a vízben s messziről úgy látszik, m i n t h a az emberek valami csoda f o l y t á n súlytalanul, libegve j á r n á n a k a vizek felett. Igy t a r t ez órákon keresztül. Az evezők lustán j á t s z a n a k a vizen s a távolból lassan b o n t a k o z n a k ki a Xochimilko lagunái. É s az ember elgondolja, hogy b á r ezek az «úszó szigetek», ezek a nagy, virágokkal, kioszkokkal és g y e r t y á n f á k k a l ékes t u t a j o k bizonyára idősebbek, m i n t amilyennek látszanak, végeredményben olyanok, m i n t h a a Némi t ó hajói z á t o n y r a kerültek volna s lassan-lassan szigetté varázsolódtak volna. Annál is inkább, m e r t ezek a szigetek is a hordaléktól nagyobb o d t a k meg ilyen szemérmetlenül s a r a j t a növő növényzet m a r a d é k a az, ami napról-napra t ö b b erővel szorítja szűkebb mederbe a folyó vizét. V a s á r n a p o n k é n t , ha szép az idő, a mexikóiak nagy tömegekben keresik fel ezeket a l a g u n á k a t . Egyes helyeken a p a r t m e n t é n csinos lugasok állnak, ahol inni és táncolni is lehet. B á r m o s t a n á b a n nem valami sok t u r i s t a j á r ki, a víz szélén még mindig lehet látni a lacik o n y h á k t u t a j a i t . Tüzelnek, füstölnek s dohos serpenyők szaga, mely
107 oly különös k o n t r a s z t ebben a halálos légkörben, valahogy becsalja h o z z á j u k a sétálókat is. Megmászok n é h á n y kőlépcsőt s egy épület áll előttem. Innen j u t Mexikóba az elektromosáram. A növényzet sűrű. A f á k e l t a k a r j á k az eget s még fényes n a p p a l is sűrű homály borít be m i n d e n t . A lombok a l a t t még f o j t o t t a b b a n t ű n i k a virágok illata és még halálosabbnak a csend. Csak messze, a gyáron túlról lehet hallani a s z i v a t t y ú k lökését s a dinamók zümmögő b ú g á s á t . . . Valami t u d a t a l a t t i érzés folytán azt éreztem, hogy a víz reflexeit, az ingadozó csónakokon libegő kert é s z e k e t s minden mozgást k ö r ü l ö t t e m ez az a l a t t o m o s zümmögés kormányoz. Olyanféle érzés volt ez, m i n t h a egy h a t a l m a s , a u t o m a t á k kal felszerelt vizióra belsejében vagy valami üvegedényben, t a l á n éppen egy a k v á r i u m b a n lett volna az ember. S miközben ezen gondolk o z t a m , a f á k csúcsairól e g y m á s u t á n langyos vízcseppek hullottak alá. II. «Ecce Homo». Mikor visszajöttem a Xochimilcoról, úgy h a t á r o z t a m , hogy benézek a b b a a kis b a r o k k - t e m p l o m b a , ami n y i t o t t , nagy a j t a j a i v a l úgy állott előttem, m i n t h a pihenőket vagy j á m b o r á j t a t o s k o d ó k a t v á r t volna. E g y é b k é n t alig különbözött azoktól a kis kápolnáktól, a m i t az itteni u r a k szoktak építtetni a villáik számára, hogy ott hallgathassák meg a misét. Semmi különös nem volt r a j t a : oltár és csupasz falak. De az embernek olyan érzése volt benne, m i n t h a valaki a h á t a m ö g ö t t állna és onnan figyelné. Megfordultam. A fal mellett, a k a p u z a t t ó l félig e l t a k a r v a , természetes nagyságba egy nagy, fából f a r a g o t t Krisztus-szobor álldogált. A sok rémes dolog közt, a m i t a régi s ú j Mexikóban l á t t a m , t a l á n a legborzalmasabb. Az e f a j t a szobrok nagyrésze Spanyolországtól Dél-Olaszországig csaknem azonos ; ott azonban sohasem t u d j á k ennyire megfosztani a szépség magasztos eszményiségétől, m i n t itt. A vörös ronggyal betak a r t lágyékú t e s t egy alacsony oszlopra v a n felfeszítve. K é t oldalra dorong ugrik ki : ezen nyugszanak a kifeszített karok. A művész dühös j á m b o r s á g a a valószínütlen sebekkel b o r í t o t t t e s t e t annyira össze-visszacsavargatta, hogy merem állítani : P i l á t u s hóhéraiban nem volt annyi buzgalom, m i n t ő benne. A lábszárcsontokon keresztül a buzogányütések szederjéskéksége f u t keresztül-kasul. A t é r d e k olyanok, m i n t h a vasgerebennel tépt é k volna fel. A törzs csupa vörös csík. A valódi töviskorona a l a t t a ritkás h a j z a t nyilván szokásból valódi hajból, t a l á n éppen egy asszonyéból v a n készítve s oly nagy, hogy jórészt ez b o r í t j a be a testet. Most piszkos, poros az egész és pókhálók libegnek r a j t a . H a egy kis légáramlat t á m a d , ezek repdesni kezdenek r a j t a s az embernek az az érzése, hogy a meggyötört t e s t ízeit kitépve t é r d r e b u k v a lezuhan a keresztről. 8*
108 De mind e piszoknál és sebeknél szörnyűbb az arc kifejezése ; különösen, ha távolabbról nézi az ember. F á r a d t a n , b á g y a d t a n motoz b e n n e m a g o n d o l a t : olyan ez, m i n t h a a művész azt a Krisztust a k a r t a volna m e g m u t a t n i , aki az ember s a j á t testében szenved. Talán éppen a peon-ra (parasztra) gondolt, aki a legutolsóbb és legmegvetettebb i t t mindenek között. S aki ezt a Krisztust odaállította, engesztelhetetlenül hirdette azt a mexikói hitvallást, hogy a f á j d a l o m n a k nincsen fénye és nincsen vigasztalása. És ha az ember elgondolkodik azon a s z á m t a l a n kőmaszkon, ami a mexikói Nemzeti M ú z e u m b a n v a n összegyüjtve, s mind egy m o t í v u m o t variál, rájön, hogy azok valamennyien : egy kimeredt szemű haldokló arcát és hörgő s z á j á t á b r á zolják.
III. Gyermektemetés. Ahogy az ember széttekint ezen a t á j o n , a fal és por fehérségéből g y a k r a n lát kiválni egy feketés árnyékot, ami a földön sötétlik, v a g y az a j t ó f é l f á n a k t á m a s z k o d i k . Már messziről észre lehet v e n n i : a t á r g y feketés, szabályos a l a k j a igen szembeötlő. Koporsók ezek. Néha t ö b b is egyszerre, ha t ö b b h a l o t t v a n a háznál. T a l á n az örökös karbolszag innen m a g y a r á z h a t ó . Utolsó Xochimilco-i emlékem, melyet még most sem f e l e j t e t t e m el, egy téren á t h a l a d ó temetési menet. E g y kis gyereket t e m e t t e k . Az apró, fehérre f e s t e t t koporsó t e t e j é n fehér virágokból nagy, f o n o t t koszorú. K é t fiatal fiú, egyik egy kis p á r n á n , másik csupasz fején t a r t v a v i t t e a k ö n n y ű kis t e r h e t . K e t t ő j ü k között, a koporsó a l a t t egy h a r m a d i k : egy kis fiú ugrándozik. Az egész kép olyan, m i n t egy virágos p á r k á n y z a t , melyet h a t lendületben lévő láb és h á r o m éles arcél stilizál ezen a furcsa t á j o n . A menet, nem t u d o m miért, oly s z o k a t l a n n a k és v i d á m n a k t e t szett előttem. Mintha a kis halott t é r t volna vissza egy kis árpacukorért, égetett agyagból készült lovacskáért vagy valami kedves b a b á j á ért, amivel elfelejtették megajándékozni erre a hosszú ú t r a . S most m é g egyszer elbúcsúzik a tértől, ahol a n n y i t p a j k o s k o d o t t , a z t á n visszaugrik a koporsójába és v i d á m a n elmegy a Békességbe.
IV. Aranyerdő. Még a sivatag v a d költészete s a t e m p l o m melletti kert f á i n a k patriárkális méltósága, levelek helyett pelyhes, gyapjúszerű lomboz a t t a l t a k a r t k o r o n á j a sem t u d t a csökkenteni meglepődésemet, amikor — á t m e n v e a Tepozotlan-i Szent Márton szeminárium u d v a r á n s nagy, tágas termein — beléptem a t e m p l o m b a , mely tetőtől-talpig a r a n n y a l b e v o n t szobrokkal, fadíszekkel volt elborítva. Igazán nem olyan volt, m i n t egy t e m p l o m b e l s e j e ; i n k á b b v a l a m i különös, dús és gazdag növényzetű a r a n y e r d ő n e k látszott.
109 Talán az egyetlen mód, hogy ezeknek a primitív lelkeknek az I s t e n t , a szerencsét és a gazdagságot jelképezze. A gonosz és zsugori földdel szemben a Természet termékenysége ; egy keresztyén Hesperidákk e r t j e , a r a n y levelekkel, virágokkal és aranygyümölcsökkel. Az aranyos oszlopok f e n t p á r k á n y z a t t á csavarodnak. És az aranyos fatörzs minden h a j t á s á n á l , a lombfészkek minden kis kiugrójában szentek szobrai, táncoló angyalok lába, ereklyetartó-szekrény, kagylóhéj, és pálmákkal, kereszttel díszített képecskék foglalnak helyet. A f ő p á r k á n y valamennyi angyala virágot t a r t az ölében s díszes keret vagy valami függöny redője fogja egybe őket. A korinthusi oszlopfők között azték m o t í v u m ú gerendák keverednek el és t á m a s z t j á k alá a boltíveket. Némelyik oltár előtt üvegszekrénykékben színesre s rikítóra f e s t e t t viaszképmások fekszenek, melyek legtöbbjük olyan, m i n t azok a pásztorok, akik egy-egy erdőszélen vagy valami csendesebb folyóparton szoktak elszundítani. A szentély környéke olyan, mint egy virágágy, a m i t m á r évszázadok óta nem t a k a r í t o t t a k . Alig v a n hely benne a p a p számára. A kis ablakokon keresztül, melyet sűrűn behálóz az aranyos f á k l o m b j á n a k levélzete, a n a p f é n y nehezen t u d áthatolni s csak hol itt, hol ott hasít fényesebb sugarat ebben a szörnyen álmosító, aranyos p á r á z a t b a n . A fény végig suhan az oltárokon s a hármasával, négyesével elhelyezett szentképek üvegjén meg-meglobban, m i n t h a valami időnként fel-felrobbanó r a k é t a volna. És amikor az ember azt hiszi, hogy végre m á r végzett ezzel a mennybemenetelhez hasonló látványossággal, felpill a n t és meglátja a legszebb szobrát. A Szűz áll o t t gyermekével a k a r j á n ; búcsút intve egy P u r g a t ó r i u m b a menő léleknek. Mellette jobbról egy védőangyal áll kis kosárkával, melyben magasra n y u j t o t t fejjel o t t fekszik a lélek megtisztult ivadéka, s úgy t e k i n t előre, mint egy a n y j á t váró kis m a d á r a fészkében. F i n o m és megható kép, de a barokk-díszek p o m p á j a i t t is ugyanazzal a vásári ízléssel találkozik, mely oly lármássá és rikítóvá teszi bajuszos pásztoraik, zarándokaik és harcias szentjeik képét. Csak meg kell nézni azt a kosarat, amiben az angyalok a megtisztult lelkek ivadékait vagy a virágokat t a r t j á k . Nemcsak szertelenül k i v a n n a k cifrázva, de a l a k j u k a függönyök és kiugrók vonalával is összeolvad. H o l o t t olyan egyszerű kosarak, amikben a mexikói parasztok a csirkét vagy a t o j á s t szokták a piacra hozni. A Lorette-i Mi Asszonyunk k á p o l n á j á b a n , ami a t e m p l o m végéhez v a n építve, az oratórium és a szomszédos öltöző, sekrestye dísze m á r nem ennyire zavaró. De a díszítés vágya, hogy legalább az anyaggal megőrizzék a látszatot, m a j d n e m világias díszekkel tölteti meg velük a t e r m e k e t . A mozaikból való kövezet, a ragyogó csillárok és f e s t e t t ablakmélyedések is azt m u t a t j á k , hogy i n k á b b valami divatherceg garde-robe-jában v a g y u n k , m i n t t e m p l o m b a n . És zavaros értelmezésű stílusban f e l r a k o t t göndörhajú, kékre, vörösre f e s t e t t
110 angyalok nemcsak ezt á r u l j á k el, h a n e m azt is, hogy szeretnek erőszakot tenni a dolgokon és még mindig sok b e n n ü k a falusi álmélkodás. A szeminárium a forradalom u t á n meglehetősen elnéptelenedett, bár még most is szívesen l á t n á falai között az i f j a k a t . A b ú t o r z a t a gyér, de még mindig jóállapotban v a n . A gvárdián, egy kékselyem reverendába öltözött pap, ajánlkozik, hogy körülvezet. Míg megyünk, szakadatlanul ugrándozik és p a r a lizistől kissé reszkető kezeivel egyre m u t o g a t . Az angolt rossz spanyolsággal keveri. Mindent m e g m u t o g a t o t t és m e g m a g y a r á z o t t . S valósággal leste r a j t a m , hogy mikor csodálkozom. Levitt a k o n y h á b a és megm u t o g a t t a azokat a t e r m e k e t is, ahol a k ö n y v t á r a k voltak elhelyezve. Az egyik lépcső aljánál m e g v á r t és bizonyos büszkeséggel n y i t o t t a ki előttem a dolgozószobák a j t a j a i t . S ha nem m u t a t t a m elég érdeklődést h a t a l m a iránt, hogy mindezzel ő rendelkezik, vagy ha nem vett e m észre valami érdekesebbnek látszó fényképet, oly kedves, gyerekes erőszakkal figyelmeztetett, hogy még a k a r a t o m ellenére sem t u d t a m elfelejteni. Mikor l e m e n t ü n k a veteményes kertbe, ahol egy nagy ciszterna t e r ü l t el, r á h a j o l t a s á p a d t f é n y e k b e n csillogó vízre és m i n t valami csintalan pásztorgyerek a hegyek között, éleset s hosszat f ü t t y e n t e t t . S mikor a h a n g zengve e l t ű n t a vén épület boltívei a l a t t és remegésbe hozta a t e m p l o m díszeit, boldog mosoly ült ki az a j k á n . Később, amikor eltávoztam, az volt a gondolatom, hogy ezt a kincses k a m r á t nem is emberi lény őrzi, h a n e m valami emberhez hasonló szatír. Olyanféle, akiről Szent J e r o m o s beszél R e m e t e Szent A n t a l n a k : f a u n , aki se Deum credere professus est. Bizonyára o t t ül a ragyogó lépcsőházban egy királyi székben és onnan kormányoz. Nem z a v a r j a se csend, se orgonabugás s v i d á m a n n y i k k a n g a t , m i n t egy kis állat. Pihenni a püspök k á p o l n á j á b a megy s ha felébred, ugyancsak dörzsölheti ezek között az aranyvirágok, a r a n y n a p o k és aranyüstökösök között a szemét, m i n t h a csak egy igazi mennyországban volna. Fordította: Zaka Sándor.
A cél felismerése szilárdságot ad; a szilárdság nyugalomhoz vezet; a nyugalom egyedül ad benső békét; a benső béke egyedül teszi lehetőve a komoly megfontolást; a komoly megfontolás vezet egyedül sikerre. Kínai életbölcsesség: KUNGTSE. *
*
*
A multtól a jelenig az árral lefelé visz az út, de ha a jövőből akarunk a jelenhez jutni, felfelé az ár ellen kell úszni. Kínai életbölcsesség LAUTSE: Változások könyve
