Emberi értékek
Minden embernek számtalan jó és rossz tulajdonsága van, melyek a legtöbbször meghatározzák az illető személyiségét. A személyiség, a jellem teljesen az egyénre jellemző, olyannyira, mint például az ujjlenyomat. Természetesen az, hogy inkább a jó vagy a rossz oldala mutatkozik-e meg, helyzettől, körülményektől, aktuális hatásoktól és azoktól a személyektől függ, akikkel közvetlen kapcsolatba kerülünk. Sajnos a többiek, a „mások” gyakran előbb veszik észre akár egyetlen negatív jellemvonásunk is, mint a pozitívokat, és ez alapján azonnal téves képet alakíthatnak ki rólunk hosszabb távra is, igaztalanul. Ahogy Weöres Sándor írta: „A bűn nem akkor a legveszedelmesebb, amikor nyíltan szembeszegül az erénnyel, hanem amikor erénynek álcázza magát és megfertőzi a felismerőérzéket”. Ezzel a gondolattal arra próbál rámutatni a költő, hogy nem az a legveszélyesebb, amikor a bűn nyilvánvalóan, egyértelműen megmutatkozik, hanem az, amikor magát erkölcsösnek álcázva végez titokban „aknamunkát”. Utóbbi sokkal-sokkal rosszabb, és nagyobb fájdalmat okozhat, ha fény derül rá. Nézzünk csak egy egyszerű példát! Egy embernek lehet nagyobb sérelem az, ha valaki, akit korábban a barátjának gondolt, elárulja, orvul hátba támadja, mint az, ha esetleg egy ismeretlen a nyílt utcán szemtől szemben megtámadja. Az efféle színleléssel éppen a naiv, jóhiszemű és jó szándékú embereket lehet a leginkább félrevezetni; és amikor valaki azt hinné, teljesen ismeri a másikat, ráadásul bizalmába is fogadta, az a másik pont akkor mutatja ki a foga fehérjét. Az ilyen kétszínű emberekkel - feltéve, ha ezt már tudjuk róluk - nagyon kell vigyázni, mert a legváratlanabb helyzetben szúrnak, amikor a legvédtelenebbek, legkiszolgáltatottabbak vagyunk, az érzéseinknek is.
Weöres Sándor következő gondolata a szeretetről szól. Arra próbál figyelmeztetni, hogy a szeretetnek nem a gyűlölet a fő ellensége, hanem az érzelgős jóságoskodás. Vagyis nem az a legkártékonyabb, ha két ember nyíltan ki nem állhatja egymást, hanem, amikor kettejük közül az egyik csak megjátssza, hogy szereti a társát, és érdeklődik iránta. Így jönnek létre a látszatbarátságok, ahol az egyik fél gyakran kihasználja, szélsőséges esetben akár ki is semmizi a másikat. Az álbarát visszaél a neki elmondott bizalmas információkkal, kibeszéli társa féltett titkait annak háta mögött, vagy akár fel is használja ellene a maga céljai elérése érdekében, ha úgy hozza a helyzet. Mindeközben szemtől szemben teszi a szépet és a jót, színleli az őszinteséget, a kedvességet. Ha ez kiderül, akkor egy világ omolhat össze abban, aki valóban hitt a másik barátságában, és a csalódás miatt alapjaiban rendülhet meg bizalma a többi emberben. Lehet, hogy zárkózottá, bizalmatlanná válik, és soha többé nem nyitja meg igazán senki előtt sem a szívét, mivel már nem akar sérülni.
Az idézet következő tagmondatai a hazafiságról, a hazaszeretetről szólnak. Ellentétpárt felállítva itt is azt hangsúlyozza a költő, hogy nem az a bűn, ha valaki nyíltan felvállalja nemzetellenességét, hanem az, ha megjátssza a hazafiságot, sőt sokszor túlzásokba is esik, mert annyira erősen hangoztatja, kimutatja, hogy az már önmagában is gyanús. Ám amikor baj van, és a nemzet valóban számítana rá, akkor visszahúzódik, elmenekül kötelezettségei elől, egyszóval elárulja a hazát vagy szűkebb közösségét. Valódi hazaszeretetről szerintem akkor beszélhetünk, amikor az ember akár életét is kész feláldozni országáért, honfitársaiért, illetve, amikor szolgálatkész vészhelyzetekben, gondolok itt például egy váratlan katasztrófahelyzetre, árvíz elleni védekezésre... Az efféle odaadó tettrekészség legtöbbször az olyan embereket jellemzi, akikből talán ki sem néznénk ezt, mert nem hangoztatnak lépten-nyomon hazafias szólamokat, hanem ha "helyzet" adódik, akkor bizonyítják áldozatkészségüket. Ugyan történelmi a példám, de eszembe
jutottak mondjuk az aradi vértanúk is, akik között volt osztrák, horvát, szerb származású. Többen közülük még magyarul sem tudtak, vagy csak törték a nyelvet, mégis olyan erős érzelmekkel kötődtek nemzetünkhöz, hogy egy pillanatig sem volt kérdéses számukra a Habsburg-ellenes küzdelmekben való részvétel. A szabadságharc vereségét követően is méltósággal, emelt fővel viselték a rájuk kiszabott börtönt, és bátran néztek szembe kivégzésükkor a halállal. Számomra ez a nagybetűs Hazaszeretet, és nem a külsőségekben ugyan látványosan megnyilvánuló mai formája: gondolok itt például a hungaristákra, akiknek torz hazaszeretete összefér a fajgyűlölettel, a más származású, világnézetű és vallású emberek kiközösítésével, megvetésével, adott esetben az ellenük elkövetett tettleges megnyilvánulásokkal.
A Weöres-idézet záró gondolata a szerelmet említi, mégpedig abban a felfogásban, ami rímel a korábbi észrevételekre is. A szerelemben sem az érzés és a szerelmi erkölcs kézenfekvő ellentettje a fő gond, hanem, ha az erkölcstelenség elrejti és erkölcsösnek mutatja magát. Vegyünk csak erre egy egyszerű példát a mindennapjainkból! Ha kedvesünket egyszer megcsaljuk, azzal természetesen ártunk neki. Ám ha ezt a "botlást" felvállaljuk, és őszintén bevalljuk, még mindig ezerszer gerincesebb viselkedés, mint ha össze-vissza hazudozunk neki, vagy éppen huzamosabb ideig kettős játékot űzünk. Másik példám az olyan házasság, amely kifelé csaknem tökéletesnek tűnik, a párt a külső szemlélő boldognak, harmonikus életűnek, elégedettnek gondolja. Miközben a "színfalak" mögött esetleg egy agresszív apuka tartja rettegésben a családtagokat, bántalmazza a kék-zöld foltjait takargató, rettegésben élő anyukát... Vagy épp úton-útfélen dicsekszik azzal, milyen tökéletes is az ő kis felesége, és mennyire szerelmes belé még x év után is; közben meg éjjel,
suttyomban bújja a neten a pornóoldalakat, vagy meztelen kiskorúak nézegetésével pótolja érzelmi hiányait, éli ki torz szexuális vágyait...
Visszatérve a szépirodalomhoz, sok műben találhatunk példát az előbbi bekezdésekben felsorakoztatott problémákra. Nekem azonnal Petőfi Sándor neve és költészete jutott eszembe, hiszen nála a két legfontosabb alapérték volt a szabadság (hazaszeretet) és a szerelem. Szerelmi költészete fő múzsája felesége; a Szendrey Júlia iránti mély érzéseiről tanúskodnak a magyar hitvesi líra élvonalába tartozó költemények, mint például: Szeptember végén, Beszél a fákkal a bús őszi szél, Minek nevezzelek? stb. Hazafisága pedig forradalmi látomásköltészete verseiben érezhető. Azt is tudjuk, hogy a gyakorlatban is felvállalta a népvezér-költő szerepét, és nem csak szavakkal buzdított a harcokban való részvételre, hanem személyes példát is mutatott azáltal, hogy beállt Bem apó seregébe katonának. A hazafiság Mikes Kelemen kapcsán is egyértelmű. Ugyan II. Rákóczi Ferenc hűséges társaként emigrációba kényszerült ő maga is a Rákóczi-szabadságharc után, ám a kényszerű földrajzi eltávolodás ellenére lélekben olyan szorosan kötődött az otthonához, az itthon maradottakhoz, hogy kitalált levelezőtársnak számolt be a rodostói hétköznapokról, az ottani szokásokról és a kis magyar kolónia életéről. A Törökországi levelek csaknem mindegyikében érezhető a folyamatos sóvárgás és az elszakadás miatti fájdalom.
Úgy gondolom, a Weöres által kiemelt értékek mai életünknek is alapkövei, vagy legalábbis azoknak kellene lenniük. Olyan iránymutatóknak, amelyek a gyakran zűrzavaros XXI. századi mai magyar valóságban kapaszkodókat adnak, útba igazítanak. Amikre éppen
állandóságuk és tisztaságuk miatt van szükségünk, hogy erősítsenek bennünket, és amiket kötelességünk továbbvinni, majd átadni az utánunk következő generációknak is.
