Tizedik fejezet
Emberi érettség
Múltunk összefoglalásának és felvállalásának művelete, melyet az emberi dimenzióra jellemző tevékenységként és módszerként jelöltünk meg, önmagunk újszerű érzékeléséhez, továbbá az élet eseményeivel és saját ideálunkkal szembeni újszerű hozzáálláshoz kellene hogy vezessen, pusztán emberi szinten is. Élettörténetünk újraolvasásának-írásának gyakorlása identitásunk újraolvasásához-írásához is el kellene hogy vezessen az emberi érettség egy másfajta, gazdagabb és koherensebb felfogásán belül. A darabkák újbóli összerakása nem csupán a részletek összeillesztését, a múltba vesző események tudatosítását és elfogadását jelenti, hanem meg kell ragadni azok értelmét, illetve olyan értelmet kell nekik adni, amely az élet ellentmondásait és egyenetlenségeit is képes összetartani azáltal, hogy mindent összefüggéseiben és egységben lát, ez pedig kétségkívül identitáserősítő is. E fáradozásnak ez az első és talán leglényegesebb gyümölcse. Vizsgáljuk meg hát alaposan az emberi érettség eme egyedi és új felfogását. 125
Tizedik fejezet
Nem arról van szó, hogy most elkezdjük ismertetni az emberi érettség kritériumainak szokásos listáját, hanem arról, hogy megértessük, mit jelent a saját emberségét a rá jellemző erőforrásokkal és korlátokkal együtt teljes mértékben megvalósító, Istennek szentelt embernek lenni. Arról van szó tehát, hogy megértsük, milyenek legyenek – saját emberségünk szintjén – azok az előfeltételek, amelyek a képzési út különböző szakaszaiban elősegítik, hogy egyre világosabban lássuk Isten ránk vonatkozó elképzelését, valamint hogy szabadon és nagylelkűen adhassunk választ rá. Később pedig azt kell megértenünk, hogyan jutnak teljes érettségre ezek az emberi előfeltételek a képzési út más dimenzióival való egymásra hatásuk következtében. Meglátásom szerint, nincs értelme úgy tekinteni az emberi dimenzióra, mint a pszichikai egészség egyik elemére, vagy mint a kapcsolatteremtő képességek együttesére, vagy mint a többi terület közül kiragadott, kizárólagosan a pszichológus hatáskörébe tartozó szektorra: az emberi dimenzió a keresztény és a rendi karizma szempontjából történő képzés integráns része. Az emberi dimenziónak nem egyszerűen a képzés mellett (előtt vagy mögött) van a helye, hanem tartalmazza azt és egyúttal benne is foglaltatik. Emberi dimenzió és képzés kölcsönösen hatnak egymásra, és nemcsak oly mértékig, hogy elválaszthatatlanokká válnak, hanem gyakorlatilag megkülönböztethetetlenek is lesznek egymástól, legalábbis az érett ember esetében. Az új embert, akiről Szent Pál beszél, teljesen megvilágosítja a Szentlélek bölcsessége. Ám ez a fény emberségében tündököl, beragyogja emberségét, megújítja azt, de mindig meghagyja emberinek, sőt egyre hamisítatlanabbul emberivé teszi. Meggyőződéssel mondhatjuk, hogy ha tehát – az emberi kifejezés legszebb és legtágabb értelmében véve – egy szerzetes igazi férfi, és egy szerzetesnő igazi nő, akkor képes megmutatni Isten szent misztériumát. Az ilyen értelemben vett emberi dimenzióra a növendéknevelőnek kifejezetten figyelnie kell.
126
Emberi érettség
A hívő, bibliai-érzelmi emlékezet munkáját ugyanakkor nem lehet egyszer s mindenkorra elvégezni. És nemcsak azért, mert ez, amint már említettük, lényegénél fogva teljesen soha be nem fejezhető, hanem azért, mert nagyon jól összeköthető a szerzetesképzés három klasszikus szakaszával, vagyis a prenoviciátussal, a noviciátussal és a posztnoviciátussal. Élettörténetünknek ez a fajta újbóli érvényre juttatása olyan döntő motivációt adhat és kell is adnia, amely először kezdeti hivatástudatot ébreszt, majd a megszenteltség választásához, végül pedig ahhoz a radikális döntéshez vezet, hogy örökre az élet Istenéhez akarunk tartozni. Életünk így Isten életünkben való jelenlétének és működésének folyamatos keresésévé válik, és éppen ebből a keresésből nő majd ki emberi érettségünk egyfajta megértése is. Most tekintsük át röviden az emberi érettségnek ezt a „módját”, a nyolcadik fejezetben ismertetett tartalmi elemeknek megfelelően.
1. Az őszinteségtől az igazságig Az érett ember mindenekelőtt ismeri önmagát, kiváltképp pedig a régi és a mostani énje közötti kapcsolatot, illetve a mostaninak azzal az énnel való kapcsolatát, amivé lehetne vagy lennie kellene, mindazokkal a pozitívumokkal és negatívumokkal együtt, amelyek minden élő ember történetének részét alkotják. Erről már szóltunk. Tisztázzuk azonban már most, hogy ennél a műveletnél nem elég őszintének lenni. Arra van szükség, hogy igazak legyünk. Az őszinteség szubjektív. Annak szabadságát jelenti, hogy el merjük ismerni magunknak (és később, ha szükséges, másoknak is) azt, amit belül érzünk, amit saját élettörténetünkben látunk, és amit magunkról gondolunk. Fontos, hogy meglegyen ez a szabadságunk, és nyilvánvaló, hogy csak a közvetlenül érintettnek lehet meg az a fajta ismerete, ami abból ered, hogy bizonyos érzelmi rezdülést érez magában. Ez azonban csak az első lépés. Sőt 127
Tizedik fejezet
ezzel egy időben éppen ez az, ami paradox módon gyengévé és kétessé, vagy legalábbis hiányossá teszi az őszinteséget az önismeretet illetően. Van, aki azzal dicsekszik, hogy őszinte, és ami a szívén, az a száján. De nincs tudatában annak, hogy a tökéletes őszinteség sem elég ahhoz, hogy igazak legyünk, és nem is sejti milyen messze lehet őszintesége attól az igazságtól, ami ő maga. Az igazság ugyanis objektív. Azt a szabadságot jelenti, hogy nemcsak az általában könnyen felismerhető érzelmet ragadjuk meg, hanem azt is, ahonnan ered: az emóció valódi gyökerét, amely nem mindig ugyanannyira nyilvánvaló, sőt néha egyenesen tudattalan, és valami olyan valósat képvisel, ami gyakran minden ellenőrzés nélkül befolyásolja életünket. Mindenesetre valahogyan mégis tetten érhető életünkben, múltunkban és jelenünkben (és ha Freud az állította, hogy az álmok jelentik a királyi utat a tudattalan feltárásához, akkor mi azt mondjuk, hogy a személyes élettörténet is ilyen királyi út). Nem elegendő például, ha valaki felismeri, hogy esetleg rokonszenvet érez egy másik ember iránt, vagy hogy felfedezi magában, hogy hajlamos gyakorta kapcsolatokat létesíteni, ápolni, keresni stb., hanem egyrészt arra is szükség van, hogy meglássa, mindez honnan, milyen reális igényből fakad (ilyen esetben arról az erős késztetésről lehet szó, hogy szeretve legyünk); másrészt szükséges, hogy megtalálja ennek az igénynek az eredetét és kibontakozását addigi életében. Általában éppen ennek a gyökérnek a megtalálása, vagy a ránk vonatkozó történeti igazság kutatása az, ami segít megérteni egy bizonyos pszichés igény pontos értelmét (a hozzá kapcsolódó lelkiállapotokkal, hangulatokkal együtt), vagy pedig azt, amit egy intrapszichés hajlam pszichodinamikai funkciójának szokás nevezni. Ez a túlzott érzelmi igény fakadhat például alacsony önértékelésből, vagy abból a megszokásból, hogy a figyelem középpontjában legyünk, vagy a magánytól való félelmünkből, stb. A gyökér pontos beazonosítása teszi lehetővé a megfelelő beavat-
128
Emberi érettség
kozást, vagyis a gyökérrel és nem csupán a viselkedéssel való foglalkozást. Nagyon fontos tehát, hogy a fiatal mindezt időben fel tudja fedezni, hogy képzését okos és célzatos módon lehessen irányítani. Csak ekkor marad meg az igazságban, és ekkor járhat az igazság útján. Ha igaz az, hogy aki nem ismeri a múltját, az arra kárhoztatott, hogy megismételje,65 ugyanez történik azzal is, aki nem ismeri jól saját inkonzisztenciái gyökerét.
2. Erő az erőtlenségben Gyakran mondják, hogy az érett ember erős ember, aki már minden inkonzisztenciáját megoldotta és minden éretlenségét felszámolta. Ez azonban nem teljesen igaz, sőt veszélyes is a képzés során az ideális érettséget tökéletességként beállítani. Míg ezen a földön élünk, az éretlenség mindig hozzánk fog tartozni, hiszen a tökéletesség nem innen lentről való. Mégis lehetőség van arra, hogy személyes gyengeségünket érett módon éljük meg, paradox módon ebben találva meg erőnket. Mit jelent ez? Ez mindenekelőtt azt a képességet jelenti, hogy nem általánosságban, hanem igazságban és pontosan el tudjuk ismerni éretlenségünket. Tehát tudunk neki nevet adni, és amint épp az imént említettük, felismerjük a gyökerét. Vannak olyan fiatalok, akik az összes képzési szakaszt végigjárták anélkül, hogy bárki segített volna nekik – vagy hogy hagyták volna, hogy segítsenek nekik – megfejteni saját inkonzisztenciájukat, vagyis anélkül, hogy tudták volna, hol van még tennivalójuk. Nyilvánvaló, hogy az ilyen esetekben semmiféle képzés nem történt. Tény, hogy sok ilyen esetben előfordult, hogy éppen az örök fogadalom 65
A költő, Santayana szerint. Idézi Luigi M. Rulla: Antropologia della vocazione cristiana, vol. I. Basi interdisciplinari, EDB, Bologna, 1997, 129.
129
Tizedik fejezet
letétele és a diakónussá vagy pappá szentelés után tört ki krízis, vagy még gyakrabban, más esetekben „kitört” a középszerűség. Mindenekelőtt azonban az a fontos, hogy integrálni tudjuk saját gyengeségünket, vagyis hogy értelmet tudjunk neki adni, mielőtt küzdeni kezdenénk ellene. Fontos, hogy fel tudjuk ismerni benne vagy általa saját identitásunk alapvető elemét, illetve az élettel szemben tanúsítandó lényegi magatartást. A felnőtt ember tudja, hogy bizonyos tekintetben még gyermek (akkor is, ha ez kívülről nem látszik). Tudatában van ellentmondásainak, tudja, hogy néha feltör belőle valami hatalmas erő, amely legyűri jóra való törekvését, és amellyel szemben valóban gyengének érzi magát. Ezt tudnunk kell ahhoz, hogy pontos képet alkothassunk önmagunkról, hogy ne értékeljük túl, ne magasztaljuk fel magunkat, és hogy megértsük: az életszentségre törekvés kezdetén és végén az irgalmasság megtapasztalása áll. Aki még nem járta meg saját poklát, s nem tapasztalta meg bizonyos mértékű tehetetlenségét, az még egy lépést sem tett sem az emberi, sem pedig a keresztény érettség terén. Ebben az értelemben példaértékű Szent Pál tanítása (vö. Róm 7,15–24; 2Kor 12,7–10): azzal az igénnyel indult, hogy Isten törölje el gyengeségét, vegye el egyszer s mindenkorra a megalázó „tövist” a testéből, hogy legyőzhesse a „Sátán angyalát”, ezt kérte Istentől, ezért könyörgött hozzá. És végül odajutott, hogy gyengeségével „dicsekszik”, mivel a legmélyén felfedezte az üdvözítő kegyelem erejét. Ez a tapasztalat fontos a többiek gyengeségéhez való helyes viszonyulásunk szempontjából is, s hogy miért, az azonnal nyilvánvaló: az, aki jól ismeri saját önzését és gonoszságát, valamint a sokszor eredménytelen megjavulási kísérleteit, nem botránkozik meg a mellette álló szegénységén sem, és senkit sem utasít el gyengesége miatt. Ha ezt teszi, ott valami bűzlik. Az arra utal, hogy még messze van a helyes önismerettől, és a többieket arra használja, hogy kivetítse rájuk, amit nem fogad el saját énjéből. Saját pokoljárásunk váratlan gyümölcse az imádkozás elsajátítása. Az elszenvedett sebezhetőség és tehetetlenség élménye 130
Emberi érettség
térdre kényszeríti a hívőt Isten előtt, és arra ösztönzi, hogy olyan segítséget és erőt keressen, amelyet önmagában nem talált meg. A könyörgés lényegét kifejező legigazabb szavakat adja ajkára: „Uram, irgalmazz… Ments meg, Uram…, mutasd meg arcodat…” Aki sohasem élte át ezt a fajta kétségbeesést, az sohasem fog megtanulni imádkozni, és soha nem fogja megismerni azt a reménységet, amely éppen akkor születik meg a szívben, amikor a legmélyén érinti meg valami. Ezt kellene megértenie néhány, a Lélek dolgaiban szakadatlanul dilettáns fiatalnak, akik soha sem élnek át válságot, de lelkesedést sem, akik kevéssé hisznek, és még kevésbé imádkoznak, de néhány növendéknevelőnek is, akik nem igazán készek arra, hogy végigkísérjék őket az én gyökeréhez vezető fárasztó úton. Végezetül, miután szemtől szembe láttuk saját szörnyeinket, furcsának tűnhet, de ez segít bennünket ideálunk jobb meghatározásában. Az a terület, ahol gyengék vagyunk, nemcsak az a terület lesz, ahol növekednünk kell, hanem azt is pontosan megmutatja, hogy az alany merrefelé találhatja meg ideális énje misztériumát, azt, amit még nem tud önmagáról, ami mégis identitása és érési útja sajátosságát alkotja. Ha például a központi inkonzisztencia érzelmi természetű, a fiatal tudja, hogy csak akkor ismerheti meg magát teljesen, és csak akkor valósíthatja meg önmagát szabadon és boldogan, ha növekedni fog ezen a területen. Egyszóval ott, ahol észreveszem és megtapasztalom a bennem lévő rosszat, ott születik meg a felhívás arra, hogy jobb legyek, vagyis ott rejtőzik az én eszményi identitásom. Éretlenségünk felfedezése tehát egyúttal azt is jelenti, hogy felfedezzük, mire kaptunk meghívást, mik legyünk, avagy megismételve: hogy igazságban járjunk, és az erőtlenségben találjuk meg az erőt.
131
Tizedik fejezet
3. Az előrébb lépés, az önfelülmúlás szabadsága Az ember természeténél fogva arra kapott meghívást, hogy kilépjen önmagából, hogy szembe találja magát egy felszólítással, egy tevel, aki arra hívja, hogy önmaga legyen, vagy hogy felülmúlja önmagát. Senki sem ismerheti meg önmagát tükörben szemlélve saját képmását, és nem is valósíthatja meg önmagát, ha csak biztosítékot keresve számítgat, és nem vállal semmilyen kockázatot. A „csak annyit tegyünk, amennyi jól esik” logikája gyakran odavezet, hogy megakadályozzuk saját önmegvalósításunkat, ami meglehetősen csekély eredmény egy olyan embernek, aki az önmagán való túllépésre, önmeghaladásra kapott meghívást. Valójában a túlzott elővigyázatosság és a végeredmény biztosítékának igénye általában visszatartó és leszállító hatású az önmegvalósításra nézve. Akiből hiányzik a kockáztatás bátorsága, aki nem bocsátkozik merész vállalkozásokba, az végül csak szánalmasan ismételgeti önmagát. Még inkább igaz ez magasabb szinten: ha valaki ezt a logikát követve Istennek szentelhetné magát, sohasem fedezné fel önmaga legjobb oldalát! A jövő valójában nem lehet a jelen egyszerű kivetítése, mivel az ideális én természeténél fogva az aktuális énhez mindig hozzátesz – és hozzá is kell tennie – valami újat és addig ismeretlent, titokzatosat, kockázatosat, valami olyat, ami túlmegy azon, amit a személy egészen biztosan képes megcsinálni. Az ideális én akkor mondja meg az igazat az alanynak, amikor önmaga felülmúlását javasolja neki, vagy amikor azt kéri tőle, hogy igyekezzen lehetőségeit maximálisan kiaknázni. Ugyanakkor hamis, pszichológiailag hamis, amikor annak megvalósítását tűzi ki célul számára, ami már megvan, vagy pedig képességeinek szakadatlan ismételgetésére biztatja. Így az élet halálosan unalmas lenne, a jövő nem lenne más, mint a jelen megfáradt másolása, és eltűnne a szabad választás maradék lehetősége is.
132
Emberi érettség
Az érett ember ezzel szemben elfogadja ezt a természetes vágyakozást, amely állandóan hajtja előre, és amely megakadályozza, hogy megelégedjen a középszerűvel, vagy hogy életjáradékból éljen, idő előtt megöregedve. Az élet kihívásait úgy fogadja, mint lehetőségeket önmaga és meglepő (gyakran rejtett) erőtartalékai felfedezésére. És elhatározza, hogy továbbfejleszti személyiségét, meghaladja mai önmagát. Vagy ahogyan az olasz szó (pro-gettare) eredeti értelme jelenti: „előrébb lép, túllép önmagán”, túl a félénk és szánalmas számítgatásokon, túl saját adottságain és tehetségén, azért, hogy kész legyen befogadni azt a titokzatos hívást is, amely meghaladja az ént, és egy újabb dimenzióba lépni készteti. Csak ezen a ponton történik meg, hogy az alany többé már nem önmaga megfáradt ismételgetője lesz, hanem saját létezésének mesterévé válik. Őszinte lesz önmagához, és Natánaelhez hasonlóan egyre nagyobb dolgokat fog majd látni és végbevinni (vö. Jn 1,47–50).
4. Az élet átadása A proicio igének (amelyből a pro-getto – ’előrébb lép’ ered), van egy ilyen jelentése is: életünket átadni. Az emberi lénynél szükségszerű, hogy valakinek vagy valaminek átadja önmagát. Azt, hogy kinek vagy minek, ő dönti el, de az önátadásnak mindenképp meg kell valósulnia. Aki nem adja át, és azzal áltatja önmagát, hogy ő csak saját magához tartozik, az valójában valami olyannak lesz a foglya, amit nem ismer. És ez a rabság annál súlyosabb, minél kevésbé vesz róla tudomást. Szomorú és magányos rabság ez, hiszen aki azt határozza el, hogy nem adja át önmagát, az egyre inkább egyedül marad, egyre gyanakvóbbá válik, nem bízik senkiben (barátban, közösségben, jövőben, Istenben), nem hagyja, hogy bárki is hasson rá, míg végül minden önbizalmát elveszíti, és a dolgok, a félelmek végtelen sokaságának nyomása alá kerül. 133
Tizedik fejezet
Az érett ember nem az a fajta, aki megelégszik önmagával és önelégültségbe zárkózik. Az érett ember felismeri, hogy szüksége van a többiekre, és megbízik a mellette lévőkben olyannyira, hogy kész az életét valaki Másnak a kezébe tenni, és hagyni, hogy a többiek gyengeségei korlátozzák az életét. Ez a szabadság logikája, amely, ha igazságból születik, bizalommá és lemondássá, az önmagunkról való lemondássá válik. Még egy példát hozhatunk erre a szabadságra Szent Páltól, aki „fogoly az Úrban” (Ef 4,1), aki életét teljesen az Úr kezébe tette, s ennek következtében szabadnak érzi magát. Szabadnak mindentől és mindenkitől, a törvénytől, attól az igénytől, hogy saját eszközeivel üdvözítse magát, hogy tetsszen másoknak, stb. Annyira szabadnak, hogy kész lemondani saját szabadságáról testvérei javára, egészen odáig, hogy akár soha többé nem eszik húst, ha a hús evésével megbotránkoztatná valamelyik hitben gyenge testvérét (vö. 1Kor 8,13). Ez tehát az emberi érettség misztériuma, ahogyan az imént felvázoltuk: felismerjük azt az objektív és történelmi igazságot, amely megmutatja az embernek önmagát. Felismerjük az erőt rejtő gyengeséget, a szolgává tevő szabadságot, a bizalmat, amely nyitottá tesz a másokkal való kapcsolatra és a szeretet megtapasztalására, s életünk átadásához vezet. Ez az emberi érettség, amely egyre jobban összeforr a spirituális érettséggel.
134
