ELVINNI VAGY ELVENNI? VI. (BÖLCS) LEÓ CSÁSZÁR RENDELETE ÉS ANNAK ELŐZMÉNYEI A NŐRABLÁSRÓL SZABÓ PÁL

Publicationes Universitatis Miskolcinensis Sectio Juridica et Politica, Tomus XXXIII (2015), pp. 101–121.

ELVINNI… VAGY ELVENNI? – VI. (BÖLCS) LEÓ CSÁSZÁR RENDELETE ÉS ANNAK ELŐZMÉNYEI A NŐRABLÁSRÓL SZABÓ PÁL A közép-bizánci periódusban, a Makedón-dinasztia uralkodói, de különösen I. Basileios célul tűzte ki a „régi törvények megtisztítását”, amely a iustinianusi jognak (Corpus Iuris Civilis) a revízióját és az új időszak jogalkotásának beillesztését jelentette. A nőrablás ősi gyakorlatát – mint a házasság egyik módját – a római jog, majd azt követve a bizánci jog is megtiltotta. A nők elleni erőszak egyik formájaként tartották és így a házassági célzat esetleges figyelembevétele szóba sem jöhetett. Bár a kánonjog és egyes császárok felől voltak biztató kezdeményezések, I. Basileios és fia, VI. Leó rendeletei megerősítették és megtartották a korábbi, szigorú tiltást, csupán a büntetéseket enyhítették. Kulcsszavak: nőrablás, lex Iulia de vi publica, raptus, harpagé, I. Basileios, VI. Leó The monarchs of the Macedonian dynasty in the Mid-Byzantine period, especially Basileios I. aimed at ’the purification of ancient rules’, which denoted the revision of the laws of Iustinian (Corpus Iuris Civilis) and integration of the legislation of new the period. The Roman and pursuing the Byzantine Law prohibited the prehistoric practice of abduction of woman as a special type of marriage. They took for the form of rape of woman and the respect of the contingent wedding aim was out of the consideration. Although there were some hopeful initiative from the Canon Law and from several emperor, Basileios I and Leon VI confirmed and conserved the earlier and more stringent prohibition and only the punishments were lightened. Keywords: abduction-rape of woman, lex Iulia de vi publica, raptus, harpagé, Basileios I, Leon VI



Ezen dolgozat előzményét képezi az a felkérés, amelyet IX. PhD Medievisztikai Konferencia (2015. június 17–19., Szegedi Tudományegyetem BTK) szervezőitől kaptam, miután jelentkezésemre választ nem kaptam, így a témát továbbgondolva s tovább kutatva keletkezett jelen dolgozatom. Amennyiben a forrásszövegek fordítóját külön nem jeleztem, azokat saját átültetésemben közlöm.  Dr. SZABÓ PÁL, PhD jogász, történész A szerzőt a tanulmány megírásakor a III. Kulturális Közfoglalkoztatási Program alkalmazta. Nemzeti Művelődési Intézet Csongrád Megyei Irodája 6722 Szeged, Mérey u. 6/B. [email protected]

102

Szabó Pál

„elárulom, tudom, mit tenni kell nekem, elmondom én: magamnak elrabolni őt…” Nikétas Eugenianos: Drosilla és Khariklés (378–379. sorok) Bevezetés A közép-bizánci periódusban a Makedón-dinasztia kezdettől fogva kitüntetett figyelmet szentelt a jogalkotásnak. A kora-bizánci időszaktól, I. Iustinianus (527–565) császár római jogi kodifikációja óta nem volt ekkora volumenű törvényhozás. A bizantinológiai szakirodalomban közismert Georg OSTROGORSKY megállapítása, amely szerint a dinasztiaalapító I. Basileios császár (867–886) „a görög kultúra és a római jog nagy tisztelője”.1 Ennél azonban – esetünkben – többről van szó. A császár célul tűzte ki a „régi törvények megtisztítását” (anakatharsis tón palaión nomón), amely a római jog összefoglaló munkájának, a iustinianusi Corpus Iuris Civilisnek a revízióját és az azóta eltelt időszak új jogalkotásának beillesztését jelentette. Ez utóbbit jól mutatja, hogy akár a Basileios-féle Prokheiron Nomos, akár az Epanagógé. A Prokheiron Nomos esetében a végére kerültek az új rendelkezések (38. Peri kainotomión). Fontos tudnunk, hogy a rendeletalkotás volt a bizánci jogfejlesztés mozgatója. A régi szabályoknak vagy éppen új rendelkezéseknek az aktuális életviszonyokra való alkalmazásának eszköze. Bizáncban tehát a római jog kodifikált, évszázados statikusságát ezzel igyekeztek enyhíteni, de ezzel együtt megőrizni, ugyanakkor korszerűsíteni is. Ez a kettősség tette továbbra is alkalmazhatóvá és élő joggá a megöröklött római jogot a Bizánci Birodalomban. Ez pedig esetenként nem volt könnyű. Már korábban is foglalkoztam a bizánci császári rendeletalkotással. 2 Jelen tanulmányom egy erre jellemző példát vizsgál meg, VI. (Bölcs) Leó császár (886–912) nőrablással foglalkozó rendelete vonatkozásában, amellyel – tudomásom szerint – a hazai szakirodalom még nem foglalkozott. Általánosságban azt mondhatjuk, hogy a nőrablás az ókori hellén kultúrának is szerves részét alkotta, így Bizáncban sem volt ismeretlen. Ezek a nőrablások istenek vagy heroikus párok mitologikus történeteiben maradtak ránk. Az istenek világában elég csak Hádés (Persephoné) vagy Zeus (Európé) nőrablására gondolnunk. A mitológia az emberi világban megtörtént nőrablásokat is megörökítette. Elég itt Théseus és Ariadné, Iasón és Médeia történetére, Kastór és Polydeukés kettős nőrablására (Leukippos leányai) vagy az ismertebb trójai mondakörre és az Iliászra utalnunk (Helené elrablása).3 Érdekesség, hogy helyi szokásként a görögöknél még „férfirablás” is létezett. STRABÓN leírásában erre egy krétai példát hozok: „nem rábeOSTROGORSKY, Georg: A bizánci állam története (Fordította: Magyar István Lénárd, Németh Ferdinánd, Prohászka Péter), Osiris Kiadó, Budapest, 2003, 217. 2 SZABÓ Pál: Száműzetés az egyházba? – VII. Bíborbanszületett Konstantín császár rendeletei a szándékos gyilkosok asylum jogáról és a környező jogi régiók szabályozása. Jogelméleti Szemle 2012/2. (július 15. http://jesz.ajk.elte.hu) 3 GRAVES, Robert : A görög mítoszok. Második kötet (Fordította: Szíjgyártó László), Európa Könyvkiadó, Budapest, 1981, 405. 1

Elvinni… vagy elvenni? – VI. (Bölcs) Leo császár rendelete és annak előzményei a nőrablásról 103

széléssel iparkodnak megnyerni azt, akit szeretnek, hanem elrablással. A szerelmes három-négy nappal előbb bejelenti a hozzátartozóknak, hogy rablást akar végrehajtani.” (10. 4. 21.)4 Azt is tudnunk kell, hogy az elrablónak az elrablott fiúval rangban egyenlőnek vagy fölötte álló családhoz kellett tartoznia. A Kr. e. V. század közepéről egyedüliként fennmaradt krétai jogkodifikációban, a gortyni törvényekben viszont nem találjuk nőrablás szabályozásának nyomát.5 Úgy tűnik, hogy az ókorban, a görög szokásjogban szigorúbban büntették a nőrablást, mint Ázsiában. Erre HÉRODOTOS történeti munkája első könyvében – Helené elrablása kapcsán – utalt: „A perzsák úgy vélekedtek, hogy az asszonyrablás valóban jogtalan cselekedet, de nyomban bosszút venni érte oktalanság, s úgy bölcsebb, ha nem bánkódnak az elraboltak miatt, hiszen aligha rabolták volna el az asszonyokat, ha ezt ők maguk is nem akarják… Ezért …ők Ázsiában nemigen bánkódnak az elrabolt nőkért. Ezzel szemben a hellének egyetlen lakedaimóni nő elrablása miatt hatalmas sereget gyűjtöttek, behatoltak Ázsiába és megdöntötték Priamosz uralmát.” (I. 4.; Muraközy Gyula fordítása)6 Azt azonban hozzá kell tennünk – ahogyan Susan DEARCY és Karen F. PIERCE legutóbbi munkájában kihangsúlyozta –, hogy a mitológia történeteiben felbukkanó nőrablás során nő elleni nemi erőszak nem történt, hanem inkább elcsábításról vagy házasság céljából való elrablásáról volt szó (Persephoné).7 Sőt, ebbe az elrablott nő maga is beleegyezett vagy segítően közreműködött (Ariadné, Médeia, Helené), így inkább szöktetésnek nevezhetnénk. Itt elég kitérnünk arra is, hogy a téma nemcsak a mitológiában, hanem az antik görög irodalomban többször is felbukkant. Elég utalnunk Longos által megírt Daphnis és Chloé híres történetére (Chloé elrablása), sőt több bizánci novellában is megjelenik.8 1. A nőrablás szabályozása Rómában Mielőtt a bizánci szabályozásra térünk, az előzményeket is meg kell ismernünk. A nőrablás az ókori Rómában is a Város alapításától fogva – törzsi szokásként – szintén ismert volt (pl.: a szabin nők elrablása). Ennek ellenére nem volt önálló tényállás. Általánosságban elmondhatjuk, hogy a római jog szabályai szerint nőSTRABÓN: Geógraphika (Fordította: Dr. Földy József), Gondolat Kiadó, Budapest, 1977, 514–515. 5 Görög történelem. Szöveggyűjtemény (Szerkesztette: Németh György), Osiris Kiadó Kft., Budapest, 1996, 159–165. 6 HÉRODOTOSZ: A görög–perzsa háború (Fordította: Muraközy Gyula), Osiris Kiadó Kft., Budapest, 2004, 10. 7 DEACY, Susan–PIERCE, Karen F.: Rape in Antiquity. Sexual Violence in the Greek and Roman Worlds, Duckworth, London, 1997, 45. 8 JOUANNO, Corinne: Women in Byzantine Novels of the Twelfth Century: an Interplay between Norm and Fantasy, in: Byzantine Women. Varieties of Experience. AD 800–1200. (Publications for the Centre for Hellenic Studies, King’s College London; No. 8) (Edited by: Lynda Garland), Ashgate Publishing. Aldershot–Burlington, 2006. 4

104

Szabó Pál

rablással törvényes, római házasságot nem lehetett kötni. Az erre vonatkozó szabályok is az inkább a nő elleni erőszakot vették figyelembe, és azt szigorúan szankcionálták. A nőrablás jogdogmatikai helyzetét jól mutatja, hogy a principátus korától kezdve lex Iulia de vi publica passzusaiban a közhatalmaskodás (vis publica) egyik elkövetési eseteként szabályozták. A Digesta idézi is Marcianus megfogalmazását, amely szerint e törvény rendeli büntetni többek közt azt is, „aki fiúgyermeket vagy lányt vagy bárkit erőszakkal meggyalázott” (D. 48, 6, 3, 4), illetve „aki hajadont vagy férjes nőt rabolt el…” (D. 48, 6, 5, 2).9 Még a iustinianusi Institúciók is e körben említették és Iustinianus halállal bűntette. „Ha leányt, özvegyasszonyt, apácát, vagy más nőt raboltak el erőszakosan (per vim raptus), akkor mind a bűntettesek, mind azok, kik a bűntényhez segédkezet nyújtottak, halállal bűnhődnek constitutiónk megállapítása szerint.” (Mészöly Gedeon fordítása)10 A nőrablás megítélésének jogi sorsát eldöntötte az, hogy csak a lex Iulia körében szabályozták, így a házassági célzat esetleges figyelembevétele szóba sem jöhetett. ZLINSZKY János kihangsúlyozza Antonius Pius császár egyik rendeletében a lex Iulia de vi privata során követendő vizsgálati sorrendet is (D. 48, 6, 5, 1). Amen-nyiben valamely erőszakos magatartás tényállása kerül szóba, először magát az erőszak tényét kell vizsgálni, utána a többi kérdést.11 A keresztény római jogi szabályozást legutóbb – több könyvében is – SÁRY Pál tekintette át, így ezt csupán némileg egészítem ki.12 Megállapítása szerint a nőrablás ilyen megítélése a dominatus korában már inkább a kereszténység tiltó hatásával magyarázható. Ekkor számos, a keresztény vallással össze nem egyeztethető, pogány cselekmények lettek büntethetővé. Így a pogány szertartások elvégzésén (áldozatbemutatás, jóslás, mágia) túl a törzsi szokásjogban élő nőrablás is.13 A vonatkozó császári rendeleteket a II. Theodosius keletrómai császár (408–450) törvénykönyve, a Codex Theodosianus őrizte meg az utókornak (CTh). I. Constantinus császár Kr. u. 320-ban önálló rendeletet adott ki „A szüzek és özvegyek elrablásáról” (CTh 9, 24), amely elsősorban a női beleegyezést és a nőrablásban való közreműködést próbálta korlátozni. A constantinusi rendelet kitért a lányok fogékonyságának okaira is. Ebben a keresztényi szemléletben a mitológiai történetek ártó hatására is gondolhatunk: „Mivelhogy a szülői felügyeletet a dajkák „…qui puerum vel feminam vel quemquam per vim stupraverit”, „Qui vacantem mulierem rapuit vel nuptam…” Corpus Iuris Civilis. Volumen primum. Institutiones, Digesta. Recognovit Theodorus Mommsen retractavit Paulus Krueger Berolini 1928, 851. 10 Justinianus császár Institutiói négy könyvben (Fordította: ifj. Mészöly Gedeon), Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1991, 224; CIC 1928, 56. 11 ZLINSZKY János: Római büntetőjog, Tankönyvkiadó. Budapest 1992, 128. 12 SÁRY Pál: Pogány birodalomból keresztény birodalom. A Római Birodalom kereszténnyé válása a Codex Theodosianus tükrében, Szent István Társulat, Budapest, 2009, 26, 28–29; UŐ.: Előadások a római büntetőjog köréből, Miskolci Egyetemi Kiadó, Miskolc, 2011, 143–145; UŐ.: Iustinianus császár egyházpolitikai rendelkezései, Szent István Társulat, Budapest, 2012, 192–194. 13 SÁRY: Előadások a római büntetőjog…, 139. 9


meséi és fonák rábeszélései gyakran becsapják…” A dajkákat pedig kegyetlen büntetés fenyegette: „Ezeket (ti.: a dajkákat), akiknek először is kárhozatos segítsége már bebizonyosodott… büntetés fenyegesse, hogy a torkuk és szájuk mozgását, amely istentelen buzdításokat mondott ki, folyékony ólom beöntésével zárják be.” (CTh 9, 24, 1, 1).14 Erre a becses passzusra azért hívom fel a figyelmet, mert forró ólommal való büntetést az írott törvényekben csak ritkán találunk. Ez a büntetés valójában minősített halálbüntetés.15 „Ha valaki egy lányt – anélkül, hogy a szüleivel korábban megegyezett volna – elrabolt, és ezt a lány akár akarta akár tiltakozott…az elrablónak a lány válasza a régi jog szerint semmit se használjon, hanem a lányt magát is inkább bűnrészességben marasztalják el.” (CTh 9, 24, 1).16 Ebből az is nyilvánvaló számunkra, hogy a nőrablás még akkor sem elfogadott módja a házasságkötésnek, ha ebbe a nő beleegyezett. A házassághoz nem az övé, hanem a szüleinek az előzetes beleegyezése kellett. Constantinus császár a bűnösség megállapításának kérdésében még egy fokkal továbblép: „és ha a szűzlány beleegyezésének akarata is kiderül, ő ugyanazzal a szigorral (ti.: mint a rabló) bűnhődjék.” Viszont a császári rendelet enyhébb büntetést szabott ki. Azokat ugyanis, akiket akaratuk ellenére raboltak el és hangosan nem kiabáltak a rabláskor, hogy a szülei vagy a szomszédok segíteni tudjanak, csupán az atyai örökségből kell kitagadni (CTh 9, 24, 1, 2).17 A rendelet érdekeltté tette a szülőkkel együtt titokban tartott nőrablás kiderítését is. Ha ugyanis egy rabszolga ezt nyilvánosságra hozza, akkor a latinjogot biztosítja számára, ha a latinjoggal már rendelkezett, akkor a római polgárjogot, a szülőket pedig száműzetéssel sújtja (CTh 9, 24, 1, 4). Az elkövetőt a Lex Iulia alapján főbenjáró büntetéssel (capitalem poenam) sújtották eddig is. Ha a rabló bűne kétségtelenül bebizonyosodott és fellebbezni akarna, semmiképpen se hallgassák meg (CTh 9, 24, 1, 3). A társtettesek és bűnsegédek sem kerülték el a szankciót. A nőrablásban résztvevőket (participes) és segítőket (ministros), nembeli különbségtétel nélkül ugyanezzel a büntetéssel sújtotta. Ha rab-

„Et quoniam parentum saepe custodiae nutricum fabulis et pravis suasionibus deluduntur…” “his primum, quarum detestabile ministerium fuisse arguitur… poena immineat, ut eis meatus oris et faucium, qui nefaria hortamenta protulerit, liquentis plumbi ingestione claudantur.” CTh 1842, 894–895. 15 Úgyszintén Crassus aranyéhségének csillapítása a pártus uralkodó által (tudniillik forró, olvasztott aranyat öntöttek a torkába), valamint a Vazul fülébe öntött ólom is a halálbüntetés minősített esetének tekinthető. A közvélekedéssel ellentétben Vazul esetében, nemcsak az uralkodásra alkalmatlanná nyomorításról volt szó, hanem egy brutális kivégzésről. 16 „Si quis nihil cum parentibus puellae ante depectus invitam eam rapuerit, vel volentem abduxerit… nihil ei secundum ius vetus prosit puellae responsio, sed ipsa puella potius societate criminis obligetur.” CTh 1842, 894; SÁRY: Pogány birodalomból…, 26. 17 “Et si voluntatis assensio detegitur in virgine eadem, qua raptor, severitate plectatur…” CTh 1842, 895. 14

106

Szabó Pál

szolga jogállapotú segített, akkor minősített halálbüntetésként tűzhalál várt rá (CTh 9, 24, 1, 5).18 Kr. u. 374-ben Valens, Gratianus és I. Valentinianus császárok a vád indítására határidőt szabtak meg. A nőrablás napjától számított 5 teljes éven túl már senki nem indíthat keresetet és nem emelhet vádat az ilyen „kapcsolat” (coniunctio) ellen, és valamennyi gyermek törvényes lesz (CTh 9, 24, 3).19 Ez – véleményem szerint – lehetőséget adott a nőrablás tényének egyfajta legalizálására és a házassági célú nőrablás – kissé merev – jogi szabályozásának továbbfejlesztésére. II. Constantius császár Kr. u. 354-ben fontos szabályozást hozott. A nőrablás áldozatainak körét és törvényi oltalmát külön kiterjesztette a szent szüzekre és az özvegyekre is. “ne legyen semmilyen megkülönböztetés aközött (ti.: a tett között), amely az elrablás gorombaságával bűnösen lemezteleníti a szent szüzeknek szemérmét és az özvegyi szeplőtelenséget semmivé teszi.” Az ilyen nőrablás sem lesz – egy esetleges későbbi beleegyezéssel – érvényes házasság. Az elrablottnak semmilyen későbbi beleegyezése érvényességgel ne kecsegtesse. (CTh 9, 25, 1).”20 Kr. u. 364-ben Iovianus császár az ilyen esetekben már nemcsak a befejezett bűncselekményt, hanem annak előkészületi magatartásait is ugyanazzal a főbenjáró büntetéssel (capitali sententia) sújtotta „ha valaki a szent szüzeket és özvegyeket házasság céljából (matrimonii) csak megkísérteni, csalogatni merészeli.” Az ilyen törvénytelen együttélésből (contubernium) származó gyermekek nem örökölhetnek (CTh 9, 25, 2). Kr. u. 420-ban Honorius és I. Theodosius császár ehhez hozzátették, hogy „Ha valamely nőrabló saját magának egy Istennek szentelt szüzet bőven megajándékozva megkörnyékez vagy a világi javak (ti.: javainak) elhurcolásával megbüntet”, már ez is feljelenthető legyen (CTh 9, 25, 3).21 I. Iustinianus császár a nőrablást részletesen a Kr. u. 533-ban kiadott rendeletében szabályozta (C. 9, 13, 1). Elsősorban az áldozatok személyi körét határozta meg.22 „Az elrablók akár az erkölcsös és szabadnak született szüzeknek, akár a még nem vagy már eljegyzetteknek, akár bármilyen özvegyasszonyoknak, akár felszabadítottaknak vagy mások szolgáinak elrablói lehettek, úgy rendeljük, hogy mint a legsúlyosabb bűnnel vétkezőket őket ugyanúgy fővesztéssel kell megbüntetni. Különösen, ha Istennek szentelt szüzek vagy özvegyek voltak…” Ezt utóbbit azért is fontos kiemelni, mert az elkövető nemcsak a világi jogot, hanem a kánonjogot is megsértette: „…amelynek az elkövetése nemcsak az emberek ellen elkövetett jogCTh 1842, 895; SÁRY: Pogány birodalomból…, 26; SÁRY: Előadások a római büntetőjog… 143–144. 19 CTh 1842, 897. 20 „…nec sit ulla discretio inter eum, qui pudorem virginum sacrosanctarum et castimoniam viduae labefactare scelerosa raptus acerbitate detegitur. Nec ullus sibi ex posteriore consensu valeat raptae blandiri.” CTh 1842, 898; SÁRY: Pogány birodalomból…, 28. 21 „…Si…quis…attentare matrimonii iugendi causa sacratas virgines vel viduas, volentes vel invitas, ausus fuerit… Si quis dicatam Deo virginem prodigus sui, raptor ambierit, publicatis bonis deportatione plectatur…” CTh 1842, 900; SÁRY: Pogány birodalomból..., 28. 22 SÁRY: Iustinianus császár egyházpolitikai... 192. 18


talanság, hanem a mindenható Isten elleni tiszteletlenség is.” “Különösen, mivel a megrontott szüzességet és tisztaságot nem lehet helyreállítani büntetésként legyenek halálbüntetésre ítélve.”23 Iustinianus egyúttal igyekezett megfékezni az önbíráskodás és bosszú túlzott elterjedését is. Ezért elrendelte, hogy azokat, akik ilyen bűncselekményt követnek el és azokat is, akik nekik, a megtámadás ideje alatt, segítséget nyújtanak, az elkövetés színhelyén a cselekmény során a szüzeknek, szabadon születetteknek vagy özvegyeknek vagy bármilyen asszonyoknak a szülei, azoknak rokonai, gyámjai vagy gondnokai, patrónusai vagy urai megölhetik (C. 9, 13, 1).24 Egyébként a nőrablásért az elkövetők, a helyszínen segítők, hanem a többiek is, akik tudtak róla, segítettek – bármilyen neműek, jogállapotúak, méltóságúak legyenek – fővesztéssel lakoljanak. Ha pedig rabszolga jogállapotúak, bármilyen neműek is legyenek, el kell őket égetni (C. 9, 13, 1, 3). Ha férjes asszonyt raboltak el, akkor több bűncselekményért – egyfajta bűnhalmazatként– is felelni kellett. Ebben mutatkozik meg igazán a nőrablás sajátos jogi természete, összetett bűncselekményi jellege: „akik házas asszonyt merészeltek elrabolni, mivel két bűncselekmény kötelezi őket, azaz mind a házasságtörés, mind pedig a rablás, és ebből a halmazatból (eredően) súlyosabban a házasságtörésért is meg kell büntetni őket…”25 Ilyenkor tehát mai fogalmaink szerint „halmazatban” állt a házasságtöréssel (adulterium). A büntetésben a fővesztéssel vagyonvesztés is járt (mortis et bonorum amissio). Ha az elrablók szolgálónőt vagy felszabadított rabszolganőt raboltak el, a vagyonukban ne legyen semmilyen csökkenés. Viszont, ha szabadon születettet (ingenuam personam), akkor az elkövető minden ingó és ingatlan vagyona és azoké is, akik a rablásban neki segítettek, az elrabolt szabad nő tulajdonába menjen át és a szüleinek vagy férjének vagy gyámjának vagy gondnokának a kezelésébe (C. 9, 13, 1, 1). Viszont Iustinanus is megerősítette azt az alapelvet, hogy ha a nő nem házas volt, akkor tetszése szerint bárki máshoz feleségül mehet, kivéve az elrablót. 26 Ezzel visszavonta Valens, Gratianus és Valentinianus császárok által adott jogi lehetőséget, hogy 5 év eltelte után még törvényessé is válhat a nőrablás. „Ne legyen meg a lehetősége az elrabolt szűznek vagy özvegynek vagy bármely nőnek arra, hogy az elrablóját a maga számára férjként kérje, de ha a szülei akarják, őt törvényesen „Raptores virginum honestarum, vel ingenuarum, sive iam desponsatae fuerint sive non, vel quarumlibet viduarum feminarum, licet libertinae vel servae alianae sint, pessima criminum peccantes, capitis supplicio plectendos decernimus…” „et maxime si Deo fuerint virgines vel viduae dedicatae, quod non solum ad inuriam hominum, sed ipsius omnipotentis Dei irreverentiam committitur, maxime quum virginitas vel castitas corrupta restitui non possit, et merito mortis damnantur supplicio…” Codex. Corpus Iuris Civilis Pars II. Ediderunt Fratres Kriegelii, Stuttgart, 1887, 592. 24 Codex 1887, 592; SÁRY: Iustinianus császár egyházpolitikai... 193. 25 „…qui nuptas mulieres ausi sunt rapere, quia duplici tenentur crimine, tam adulterii quam rapinae, et oportet acerbius adulterii crimen ex hac adiectione puniri.” Codex 1887, 592. 26 „Et si non nuptae mulieres alii cuilibet praeter raptorem legitime coniungentur.” Codex 1887, 592. 23

108

Szabó Pál

házasság kötelékébe adhatják, kivéve az elrablóéba.” Iustinianus a nőrablás ezen ellenséges, „idegen módját” (hostili more) a birodalomban semmiképpen, semmilyen időben nem engedélyezte (C. 9, 13, 1, 2).27 Így a szülőket is száműzetéssel büntette, ha utóbb hozzájárulnak egy ilyen házassághoz (C. 9, 13, 1, 3).28 A császár még két alkalommal tért vissza a kérdés szabályozásához. Kr. u. 546-ban terjedelmes, 44 fejezetből álló, kánonjogi rendeletet adott ki különböző egyházi témakörökben (Nov. 123. De diversis ecclesiasticus capitibus), amelynek 43. fejezete az elrabolt egyházi nők vagyoni jogait erősítette meg.29 Aki elrabol vagy megszerez vagy meggyaláz vezeklőházban élő nőt vagy diakonisszát, illetve szerzetes nővért vagy bármilyen nőt, akik szent életet vagy életmódot folytatnak, a rabló vagyona és azoké is, akik ebben még részt vettek, legyen azé a tiszteltre méltó helyé, ahol a nő lakik. Ha diakonisszáról van szó és törvényes gyermekei vannak, a törvényes részt adják a gyermekeinek. A császár továbbá megerősítette az elkövetőkre és társaira kiszabott fővesztés büntetését. Ha 1 éven belül, miután a bűntény ismertté vált, az egyházi intézmény a törvény előtt nem igényli az elkövető vagyonát, akkor arra az állami kincstár tart igényt, továbbá annak a helynek a bíráját, aki ezt a vagyont igényelni elmulasztotta, hivatalától megfosztják és aranyban 5 fontot köteles bírságként megfizetni.30 A császár szabályozásának másik fő célja a nőrablással elkövetett házasságok megtiltása. Kr. u. 563-ban külön rendeletet hozott „Az elrabolt nőkről, akik elrablóikkal összeházasodnak” (Nov. 143). Az addigi szabályok áttekintése után, a császár ebben úgy szigorította meg a gyakorlatot, hogy a nő ebben az esetben sem a törvényes részt, sem az elrablója örökségét ne kaphassa meg. A nőrablója vagyonát a szülei kapják meg, de csak akkor, ha nem egyeztek bele az ilyen házasságba. „Hogyha a szülők már meghaltak vagy az ilyen gaztettbe beleegyeztek, a rablónak a vagyonát és nemkülönben másokét is, akik még bűntársai voltak, az állami kincstárnok követelje.”31 Ugyanezt a rendelkezését Iustinianus 566-ban újra megerősítette (Nov. 150).32 Házassági tilalom lett a nőrabló és áldozata között.33

„Nec sit facultas raptae virgini vel viduae vel cuilibet mulieri raptorem suum sibi maritum exposcere, sed cui parentes voluerit, excepto raptore, eam legitimo copulent matrimonio…” Codex 1887, 592. 28 Codex 1887, 593; SÁRY: Előadások a római büntetőjog…, 144; SÁRY: Iustinianus császár egyházpolitikai..., 194. 29 Novellas et reliqua continens. Corpus Iuris Civilis. Pars tertia. Recognosci a D. Alberto et D. Mauro Fratribus Kriegeliis continuatum cura D. Aemilii Hermanni, Lipsiae, 1853, 565. 30 Novellas 1853, 565; SÁRY: Előadások a római büntetőjog…, 144–145; SÁRY: Iustinianus császár egyházpolitikai..., 194. 31 „Quodsi parentes iam decesserunt, vel huiusmodi sceleri consenserunt, substantia raptoris, nec non et aliorum, qui facinoris fuerint participes, fisci viribus vindicetur.” Novellas 1853. 635; SÁRY: Iustinianus császár egyházpolitikai…, 194. 32 SÁRY: Előadások a római büntetőjog…, 145, 823. lábjegyzet. 33 ZLINSZKY János: Ius privatum. A római magánjog története, Osiris Kiadó, Budapest, 1998, 126. 27


Lynda GARLAND könyve alapján azt mondhatnám, hogy nem véletlen a nőrablás áldozatainak ilyen „mániákus” védelme. Iustinianus jogalkotásában egyébként is jelentős a nők jogi helyzetének javítása, amelyben Theodóra császárnénak is szerepe lehetett.34 Egynémely novellában maga a császár is megemlítette a feleségét (Nov. 8, 1). „Mindezeket megfontolva és az Isten által adott legkegyesebb feleségünket is a tanácsba fogadva…”35 Így egyik rendeletében erősen hangsúlyozta a házasságban a nők jogait és a nemek egyenlőségét. Isten szolgálatában szintén. „mert mindenki egyformán elfogadja az isteni kegyelmet, amely világosan kimondja, hogy Isten szolgálatában nincs külön férfi, nincs nő, sem szabad, sem szolga, Krisztusban mindannyian egyenlő értékűek.”(Nov. 5, 2) 36 Ez az egyenlőség azonban – mint láttuk – a házasság céljából véghezvitt nőrablás megítélésére, a nő beleegyezésének figyelembevételére mégsem vonatkozott, mert ezt a császár soha nem tekintette törvényes házasságnak. 2. A bizánci kánonjog a nőrablásról Már említettem, hogy a bizánci irodalomban is sokszor szó esik nőrablásról, nemcsak az antik mitológiai történetekben.37 Tanulmányom mottója is innen származik. A Komnénos-korban, a XII. században Nikétas EUGENIANOS 12 szótagos, jambikus trimeterben írt, atticizáló nyelvű, verses novellája éppen a hősnő beleegyezés nélküli elrablásával kezdődik. Joan B. BURTON szerint ez azonban igencsak erős kontrasztot mutathatott a házasság fölötti ellenőrzésről folyó viták hátterében, amely az egyházi és világi hatalom között folyt.38 Hogyan is ítélték meg Bizáncban a nőrablást? A kérdés megválaszolását megnehezíti a római jogból megörökölt gondolkodásmód, nevezetesen az, hogy a nő erőszakos elrablásában több, önállóan is büntetendő bűncselekmény megvalósulhat. Házasságtöréssel együtt megvalósuló halmazatról már láttuk a iustinianusi szabályozást, de Bizáncban mi is akkor a nőrablás? Elsősorban a nő elleni erőszakos nemi deliktum, illetve tiltott házasság. Ezúttal nem célja tanulmányunknak a vonatkozó jogszabályok ismertetése, de Bizáncban a nő elleni szexuális erőszak mind az egyházi (kánon) mind a világi jogban (politikos nomos) súlyos bűntény volt.39 A legtöbb esetben a nő megerőszakolása főbenjáró büntetéssel fenyegetett. 34

GARLAND, Lynda: Byzantine empresses. Women and power in Byzantium. AD 527–1204, Routledge, New York, 20142, 15–16. 35 GARLAND: i. m. 15. „Haec omnia nobiscum perpendentes, et coniugem piissimam deo nobis datam in consilium assumentes…” Novellas 1853, 62. 36 Novellas 1853, 28. 37 Lásd még: Joan B. BURTON: Abduction and Elopement in the Byzantine Novel. Greek, Roman, and Byzantine Studies 41 (2000), 377–409. 38 A Byzantine Novel. Drosilla and Charikles, by Niketas EUGENIANOS. A Bilingual Edition. (Translated by Joan B. BURTON), Bolchazy-Carducci Publishers. Wauconda 2004. Introduction: p. XVII. 39 LEVIN, Eve: Sex and Society in the Worlds of the Orthodox Slavs. 900–1700, Cornell University Press, New York, 1995, 215.

110

Szabó Pál

Egyetérthetünk Eve LEVIN megállapításával, amely szerint a bizánci egyházi és világi jog igen részletes és széles körű rendelkezéseket tartalmazott a nővel szembeni erőszakra, a nő elrablására vagy az elcsábítására, amelyek például figyelembe vették az áldozat megelőző szexuális életét és az elkövetés helyszínét is. A bizánci szabályozás is alapvetően különbséget tett az áldozatok között a szűz és a házas nő elleni elkövetésben. Ha az erőszakot már házasságban élő nővel szemben követték el, arra a házasságtörés kánonjogi bűncselekménye (adulterium) vonatkozott. Így ugyanaz a büntetés sújtotta, mint a házasságtörőt. Azaz, öt év vezeklést, benne napi 24 földre borulást/megalázkodást.40 Aki pedig egy szüzet erőszakolt meg a világi jog szerint súlyos pénzbüntetést kapott. Ha nem tudta kifizetni, akkor a vagyonának a felét elkobozták, amelyet a sértett nőnek kártérítésként kellett adnia, ezen kívül még a testcsonkítás is fenyegethette. A kánonjog viszont adott egy másik lehetőséget. Feleségül is vehette áldozatát, ha a másik férfinek még nem volt a jegyese, és a nő családja is beleegyezett. Ebben az ókori hellén szokásjog is felismerhető, amely gyakorlat szerint a nő elleni erőszak bűnét általában érvénytelenítette az azt követő házasság.41 A bizánci egyház pedig a császári hatalommal karöltve igyekezett ezt a pogány szokást a keresztény kánoni szabályaival visszaszorítani. Volt azonban biztató kezdeményezés, amely éppen az egyház felől indult meg. Az egyházatyák közül a kappadókiai Caesarea püspöke, Nagy Szent BASILEIOS (Kr. u. 330–379) Amphilokhios, ikonioni püspökhöz írt I. kánoni levele már külön foglakozott a nőrablással (22, 33. cap.). Azt tudnunk kell, hogy Basileios levelei az egyházi zsinatok kánonjaival egyenrangú jogforrásként jelentek meg a bizánci kánonjogban. „Azokat, akik rablott nőket tartanak maguknál, ha más jegyesét rabolták el, nem szabad befogadni, amíg csak a lányt szabadon nem bocsájtják és vissza nem adják jegyese hatalmába, hogy ha akarja visszavegye vagy lemondjon róla. Ha viszont valaki szabad leányt rabol el, akkor el kell venni tőle, vissza kell adni a hozzátartozóknak, akár szülei, akár testvérei, akár egyéb gondviselői legyenek is. Az ő szabad rendelkezésükre kell bízni a lányt. Ha hozzá akarják adni, a házasság érvényes lesz, ha elutasítják, nem szabad őket kényszeríteni.” (22. kánon, Erdő Péter fordítása)42 A rendelkezéseknek egy külön csoportját alkotja a jegyesét elraboló vőlegény esete. A (bizánci) egyház ugyanis szigorúan büntette azokat, akik segítették a nő házassági célú elrablását. Úgy tekintette, hogy ez a keresztények számára elfogadhatatlan módja a házasságkötésnek. A menyasszony szüleinek így fenntartotta azt a lehetőséget, hogy megváltoztassák beleegyezésüket a házasságba, ha a vőlegény

40

LEVIN: i. m. 216. LEVIN: i. m. 217. 42 A kappadókiai atyák. Nagy Szent Baszileiosz, Nazianzoszi Szent Gergely, Nüsszai Szent Gergely és ikonioni Amphilokhiosz. Ókeresztény írók VI/1. (Szerkesztette: VANYÓ László), Budapest, 1983, 271. 41


egyházi adomány nélkül viszi magával menyasszonyát. Az egyházi rosszallás további jegye, hogy négy év bűnbánatot írt elő.43 Láthatjuk, hogy Basileiosnál is külön esetet képez az elrablott jegyes nő. Véleménye szerint az ilyen lányt is szabadon kell engedni, viszont a jegyes döntésére van bízva további sorsa! A szabad nő esetében pedig a szülők, gondviselők döntése a meghatározó. Basileios nem követte a világi törvények szigorát, ugyanis figyelembe vette a szülők szabad akaratát! Ezzel az egyházatya élesen szembefordult az addigi császári rendeletek szellemiségével, amely még az utólagos szülői beleegyezést is büntette. Ugyanezt a saját „különvéleményt” fogalmazza meg a 30. kánonban. A döntés szabadságát kiterjesztette az elrabolt özvegyekre, akik maguk határozhatnak saját életük folytatásáról. A kánoni szankció általánosan három évig tartott. Viszont nem büntette a nőrablást, ha nem történt erőszak, sem meggyalázás! „A leányrablókról nincs nagyon régi kánon, de saját ítéletet alakítottunk ki magunknak ebben a kérdésben. Ezeket és bűntársaikat 3 évre ki kell zárni a közös imádságból. Ha azonban a dolog nem erőszakkal történik, büntetlen marad, feltéve, hogy megbecstelenítés és rablás nem előzte meg. Ami az özvegyet illeti, neki szabadságában áll, hogy eldöntse, követni akarja-e az illetőt. Ezért hát ne törődjünk a formaságokkal.” (II. kánoni levél. Ep. 199. Erdő Péter fordítása)” 44 Nagy Szent Basileios az áldozat akaratát más bűntény során, így a rabszolga ellen elkövetett nemi erőszak esetén is, figyelembe vette.45 Viszont ettől élesen el kell határolni azt az esetet, amikor az elkövető saját magánál rejtegeti a nem házasság céljából elrablott és meggyalázott nőt. Erről a 22. kánonban olvashatunk. „Aki pedig magánál tart egy olyan nőt, akit titokban vagy erőszakkal megbecstelenített, arra mindenképpen a paráznasággal járó büntetést kell alkalmazni.” (Erdő Péter fordítása) A bűnbánat pedig 4 évig tartott.46 Időrendben tovább haladva I. Basileos császár kortársának munkájával folytatjuk a sort. A nagy bizánci kánonjogi törvénykorpuszból, a Syntagma tón kanónónból érdemes korának enciklopédikus tudósa, PHÓTIOS, konstantinápolyi pátriárka (858–867, 877–886) által összeállított Nomokanónt felidéznünk. A 9. cím 30. fejezete ír a házasság céljából elkövetett nőrablásról (Peri tón epi gamó gynaikas harpadzontón). A 9. fejezet a vétkeket és a püspökök eljárásait tartalmazza (Peri hamartématón kai dikón episkopón). 47 A fejezet főleg az apostoli kánonokból, az ankürai zsinat (Kr. u. 314) és a khalkédoni zsinat (Kr. u. 451) kánonjaiból merített, amelyeket a római császárok rendeleteiből, főleg Iustinianustól már megismertünk, 43

LEVIN: i. m. 218. VANYÓ: i. m. 274. 45 Nagy Szent Baszileiosz és Konstantinápolyi Niképhorosz vette figyelembe a rabszolganő saját akaratát és elkülönítette azt az esetet, amikor a rabnő akarattal hált a gazdájával, attól az esettől, amikor kényszernek engedelmeskedett. Ez utóbbi esetben a tiltott nemi közösülés bűne alól felmentették. LEVIN 1995, 228. 46 VANYÓ: i. m. 272. 47 Phótiou patriarkhou Kónstantinoupoleós Nomokanón. Meta tón skholión Theodórou tou Balsamónos. Syntagma tón Theón kai Hierón kanonón. Tomos prótos. Athénésin 1852, 214. 44

112

Szabó Pál

ezért csak néhányat idéznék: „Ha valaki elrabol vagy megpróbál feleségül venni szent szüzet, azt főbenjáró büntetéssel büntetik.” „A szüzeknek és a diakonisszáknak a szüleinek, és testvéreinek, rokonainak meg van engedve az ő elrablóikat és a cselekedet ideje alatt nekik segítőket a tettenérés során megölni. Ha elmenekülnek Konstantinápolyba, őket felkutatják majd a praefectusok (hyparkhos) és a provincia vezetője (eparkhos).” „A nőrablónak a dolgait és a neki segítőnek is – ahogy el van rendelve – kapja meg a monostor vagy a vezeklőház, ahol a nővel erőszakoskodtak, és azokból őt tartsák el.” „Ha csak diakonissza az erőszakot elszenvedő és nem vezeklő vagy monostori nővér, a teljes tulajdont aszerint az egyház kapja meg, ő pedig a használatát. Azonfelül, azokat, akik a rablóknak segítséget vittek vagy akik segítettek vagy a beavatottakat vagy az azt elfogadókat vagy az akármilyen segítséget oda bevivőket a legsúlyosabb büntetéssel (eskaté timória) fenyegetik.”48 „Viszont a mondottak vagyonát (khóra), ha az említett nő önként cselekszik, ne kapja meg.” „Pászka napjain a szüzek elrablói legyenek bezárva és megkötözve.” Megtaláljuk I. Constantinus szabályozását is, a rabszolgák érdekeltté tevésében: „Ha egy rabszolga említést tesz a szűznek titkos elrablásáról, abban való megegyezésről, előkészületekről, szabadítsák fel.”49 Ugyanígy a rabszolga vagy felszabadított nő elrablásáért is főbenjáró büntetés járt az elkövetőnek és a segítőinek. Biztosítva volt a szülőnek az a lehetősége is, hogy a helyszínen az elkövetőt, elkövetőket megölheti. Ha szolga vagy felszabadított követi el a nőrablást, a vagyonuk nem csökkenhet, ha viszont szabadon születettek, az elrablónak minden vagyona (panta ta pragmata) a neki segítőiével együtt, legyen az elrablotté. Ugyanaz a halálbüntetés (tén autén poinén tou thanatou) jár a segítőknek, a beavatottaknak is. A Nomokanónban is megtaláljuk azt az alapelvet, hogy az elrablott –a szülő beleegyezése után– se tudja megtenni azt, hogy hozzámenjen feleségül az elrablóhoz („Oute de synainountos tou patros, dynatai gameisthai tó harpasanti autén”). De azt is, hogy ha a szülők belenyugszanak és engedélyezik a nőrablást, száműzve legyenek („Ei de hoi goneis tés harpageisés anaskhóntai, kai parakhórésósi, deportateuontai.”). 50 Továbbá még néhány szabályt találunk a más prostituáltjának, rabszolgájának rejtegetőiről, elrablóiról, feltéve, hogy nem tolvajok vagy rabszolgakereskedők. Végül a diakonisszákra vonatkozó szabályokkal zárul a fejezet, megtartva azt a iustinianusi rendelkezést is, amely a törvényes gyermekeik számára biztosítja a törvényes részt.51 Az elmondottakat összegezve, elmondhatjuk, hogy kánonjog sem volt mindig következetes az elrablással (harpagé) kapcsolatban. Néhány rendelkezés ugyanis megtiltotta a házasság kötését az elkövető és az áldozat között, az egyházatya megengedte. A bizánci világi jog pedig az elkövető kivégzését rendelte el, azzal a fegyverrel, amelyet az elkövetéskor használt. A világi törvények pedig ugyanúgy

Nomokanón 1852, 214. Nomokanón 1852, 215. 50 Nomokanón 1852, 216. 51 Nomokanón 1852, 218–219. 48 49


szabályozták, mint a nők elleni erőszak egyik elkövetési esetét.52 Különösen fontos volt még az érintetlenség a papok feleségei esetében. Ha ilyen nő erőszak vagy nőrablás áldozatává vált, problematikussá válhatott a helyzet.53 3. III. Leó, V. Konstantin, I. Basileios és VI. Leó világi rendelkezései A képrombolás korának bizánci császárai, III. Leó (717–741) és társcsászára, fia, V. Konstantin (741–775) külön rendeletben nem szabályozták a nőrablást, viszont a nők elleni erőszakot elkövetőkre enyhébb büntetést szabtak ki. A korábbi halálbüntetést ugyanis felváltotta az inkább megszégyenítő, testcsonkító büntetés. Ez általánosságban is elmondható, nemcsak a nőrablás esetében. OSTROGORSKY is kénytelen volt megállapítani, hogy az ekkor bevezetett különböző fajta csonkítások LEVIN, Eve megállapítása szerint a nemi erőszak szabályozásában az egyház az áldozatra kiszabandó büntetés kiszabásában pedig jobban vette figyelembe a tiltott szexuális kapcsolatot, mint a nővel szemben alkalmazott kényszer nagyságát. A női beleegyezést csupán a saját bűnbánati idő mértékében vette figyelembe. Bár Nagy Szent Basileios vagy Gergely szerint a megerőszakolt nőt nem kell bűnösnek tekinteni és így nem kell magát bűnbánatnak alávetnie. Mégis ez a vélemény a gyakorlatban nem volt általános, így a megerőszakolt szűznek, az áldozatnak (sic!) is 40 napos bűnbánat és 1 évig a közös imádkozásból való kizárás járt. A férjezett asszonynak ugyanakkor rövidebb bűnbánati idő volt előírva, mivel ő a szüzességét legalább nem az erőszakkal vesztette el (LEVIN: i. m. 218). Ma ez a bizánci kánonjogi szemlélet és büntetéskiszabási módszer victimológiai szempontból erősen kifogásolható lenne. A nő korábbi szexuális „magaviselete” is érintette a büntetés szigorúságát. Itt a rossz hírű nőkről, a foglalkozásszerűen elkövetett magatartásokról volt szó. Ilyenkor a nőnek, még ha azt is állította, hogy kényszerítették, bűnbánatot kellett gyakorolnia tiltott paráznaságért. Ez már azonban túlmutat jelen témánkon, összefügg a prostitúció bizánci szabályozásával. Az erőszak helyszíne szintén befolyásolta az áldozatra kiszabható bűnbánat mértékét, amely természetesen a bibliai előírásokkal is összhangban volt. Ha ugyanis elszigetelt helyen történt az erőszak, ahol a nőnek senki sem tudott segíteni, a bűnbánat alól felmentették. Ha forgalmas helyen történt a támadás, csak akkor lehetett ártatlannak lehetett tekinteni, ha a nő segítségért kiáltott (LEVIN: i. m. 219). A rabszolgákkal szemben elkövetett nemi erőszak kérdésében az egyház azt tanította, hogy ez is bűn ugyan egy nőtlen férfi számára, de bizonyos szelídséggel kezelték, ha az a rabszolganőt nemi vágyainak kielégítésére használta. Ezt az elnézést már nem terjesztették ki a házas férfiakra. A bizánci világi jog szigorú eljárásnak vetette alá azt a férfit, aki a házastársi esküjét megszegte egy rabszolganővel. Testi büntetésnek vetették alá, a rabnőt eladták külföldre, hogy később se ejtse kísértésbe urát. A rabszolganő beleegyezése vagy annak hiánya közömbös volt, őt egyáltalán nem kárpótolták a rajta esett sérelemért (LEVIN: i. m. 1995, 227–228). 53 A házasság megkötéskor az ilyen nőknek szűznek kellett lenniük. Ha bármi ellenkező tény mégis utóbb kiderült, a kánoni előírások kényszerítették a papot a feleségétől való elválásra. A kánonjogi kérdés ilyenkor az volt, hogy melyik a nagyobb bűn? Eltaszítani egy ártatlan feleséget vagy együtt élni egy házasságtörővel? Például, ha az asszony korábban hitetlenek fogságába került és ott megerőszakolták. Ez elvezet bennünket a háborúban elkövetett nemi erőszak szabályozásához. A kérdés dogmatikai megválaszolására jelen tanulmányunkban nem vállalkozhatunk (LEVIN: i. m. 219.). 52

114

Szabó Pál

(orrlevágás, nyelvkitépés, karlevágás, megvakítás, haj és szakáll lenyírása és megégetése, stb.) a iustinianusi halálbüntetéseket váltották fel, és ezt a jelenséget a keleti szokásjog hatásával magyarázta.54 A 726-ban – mások szerint 741-ben – megjelentetett Eklógé tón nomón című törvénykodifikáció néhány passzusa a nők elleni erőszakról rendelkezett. „Aki fiatal lánnyal erőszakoskodva, őt meggyalázza, vágják le az orrát (rhinokopeisthó).” (E 17, 30).55 Ha a nő életkora a törvényes kor alatt van és az a férfi, aki olyan nővel akar szexuális kapcsolatot létesíteni, aki a 13 életévét nem töltötte be, még ha beleegyezését is adná, elköveti az erőszakos nemi deliktumot és ennek megfelelően ítélik el.56 Ezt látjuk az Eklógé alábbi rendelkezésében: „Aki meggyaláz egy fiatal lányt, serdülőkor, azaz a 13. életév előtt, vágják le az orrát és az ő vagyonának a felét adják oda a megrontottnak.” (E 17, 31)57 Azt is látjuk, hogy az áldozatnak nem teljes vagyonelkobzás jár a vagyoni jóvátételként, hanem annak csupán a fele. Véleményem szerint a nőrablásról és házassági célzatról egyedül a jegyes elrablásában beszélhetünk. Az Eklógé ezt is orrlevágással büntette. „Aki másnak a jegyesét gyalázza meg, és ha a lányt magának választva történt ez, vágják le az orrát.” (E 17, 32).58 A Makedón-dinasztia alapítója, I. Basileios uralkodása alatt megjelent Prokheiron 870–879 között születhetett.59 A 39. címben a császár a büntetésekről rendelkezett (Peri poinón). Ennek 40. szakasza első látásra a nőrablásért kiszabott büntetésekkel foglalkozik. Úgy látom azonban, hogy I. Basileios – vegyes büntetés-kiszabási rendszert létrehozva – megpróbálta szinkronba hozni a iustinianusi szabályokat az Eklógé testcsonkító-megszégyenítő jellegű büntetéseivel. Különválasztja azt az esetet, ha fegyverrel vagy más erőszakra alkalmas eszközzel követik el a nőrablást, attól, ha fegyvertelenül. Az előbbi esetben meghagyja a iustinianusi halálbüntetést, az utóbbiban viszont az Eklógé orrlevágását kézlevágásra változtatta át, a segítőkre pedig verés, hajlenyírás után a száműzetés várt. Egyedül a fegyveres elkövetés segítőinél maradt meg az orrlevágás, veréssel és hajlenyírással kiegészítve. „Aki elrabolt nőt, vagy már eljegyezettet vagy még nem eljegyzettet vagy özvegyet – akár szabadon született akár szolga vagy felszabadított – és különösen, ha Istennek szentelt szüzet, ámbár még, ha valaki saját jegyesét rabolta el, de fegyverekkel vagy kardokkal, avagy husángokkal, botokkal követték el ezt a rablást, ezek kard által vesszenek el (xiphei timóreisthósan).”60 „Viszont az őket segítőket vagy beavatot54

OSTROGORSKY: i. m. 153. Ecloga Leonis et Constantini. Epanagoge Basilii Leonis et Alexandri. Edidit: Carolus Eduardus Zachariae a Lingenthal. Lipsiae 1852, 48. 56 LEVIN: i. m. 226. 57 Ecloga 1852, 48. 58 Ecloga 1852, 48. 59 OSTROGORSKY: i. m. 217. 60 Ho Prokheiros Nomos. Imperatorum Basilii, Constantini et Leonis Prochiron. Edidit: C. E. Zachariae. Heidelbergae 1837, 241. 55


takat vagy az őket önként befogadókat vagy a nekik bármilyen segítség nyújtására igyekvőket verjék meg és hajukat lenyírva orrukat vágják le (typtomenoi kai koureuomenoi rhinokopeisthósan).”61 „Aki bármilyen fegyver nélkül követte el a nőrablást, vágják le a kezét (kheirokopeisthó). Azokat, akik az ilyen nőrablásban segédkeztek, vagy tudtak róla vagy engedelmeskedtek, vagy önként beleegyeztek vagy számukra (ti.: az elkövetőknek) valamilyen segítséget vittek, azokat megverve és hajukat lenyírva küldjék száműzetésbe (typtomenoi kai koureuomenoi exoridzesthósan).”62 Mindezeket a hosszas szabályozási előzményeket ismernünk kell ahhoz, hogy VI. (Bölcs) Leó császár tanulmányunk címben megjelölt rendelkezését teljes körűen, utalásaival együtt értelmezni tudjuk. VI. Leó császár apjával ellentétben inkább távol maradt a harcmezőktől, teoretikus életet élt. Mint Phótios tanítványa enciklopédikus ismeretre tett szert, de nevelőjét trónralépte után a pátriárkai méltóságról leváltotta és száműzetésbe küldte. Metafizikusnak, teológusnak, jogásznak, költőnek tekintette magát. Louis BRÉHIER szerint Iustinianus óta a legnagyobb törvényhozó Bizáncban, és fő műve a 60 könyvből álló Basilika joggyűjteménye.63 A császár azonban igen jelentős jogfejlesztő tevékenységet is végzett. Ebben kiemelt fontosságú volt a rendeletek (diataxis) alkotása. VI. Bölcs Leó összegyűjtette és meg is jelentette 113 novellából álló dekrétumgyűjteményét.64 A 35. novellájában rendelkezett a nő elrablásáról és a nő elleni erőszakról (Peri harpagés kai bias gynaikos). 65 Először röviden ismerteti és összefoglalja a régi világi törvény rendelkezéseit. „A világi törvény ugyanis úgy rendelkezik, hogy nemcsak az elrablás és a nő megtörtént meggyalázása miatt mond ki halált, hanem halálos ítéletet és vagyonelkobzást mond ki akkor is, amikor a meggyalázottak szabad születésűek, sőt azokat is, akik látták és segítséget nyújtottak a szentségtelenségben ugyanennek a szankciónak és pénzbüntetésnek veti alá és ugyanez vonatkozik arra az esetre is, amikor a lány önként beleegyezik az elrablásba. Sőt bizony még az apját is száműzetéssel bünteti, ha tudott a fennálló cselekedetről.” De az apa, „…ha az ilyen házasságot elfogadja, akkor a megvetés büntetését és a határon túli száműzetést szenvedi el”. 66 Annyit észrevehetünk, hogy ezekben a sorokban a rendelet többnyire Iustinianus rendeleteit idézi fel. A császár mondataiban érezhetjük a szabályozás szigorú egyöntetűségét. Azaz, hogy nem tesz különbséget az elkövetők bűnösségi foka, az áldozat jogállapota között, sőt a nő vagy az apja beleegyezését sem méltányolja. 61

Prokheiros Nomos 1837, 242. Prokheiros Nomos 1837, 242. 63 BRÉHIER, Louis: Bizánc tündöklése és hanyatlása. I. (Fordította: Baán István), Budapest, 1997, 106–107. 64 OSTROGORSKY: i. m. 220. 65 Ius Graeco–Romanum Pars III. Novellae constitutiones. Edidit C. E. Zachariae A Lingenthal. Lipsiae, 1857, 122–123. 66 Ius Graeco–Romanum 1857, 122. 62

116

Szabó Pál

E – Iustinianussal szemben gyakorolt – finom kritika után, VI. Leó császár megemlékezik az apja, I. Basileios által e tárgyban hozott rendelkezéséről is, azaz a Prokheiron előbb ismertetett – főként ítélet-végrehajtási – szabályai köszönnek vissza. „A mi örökké emlékezetes atyánk viszont, miután nemcsak a nőrablást vizsgálta, hanem minden más körülményt, ehhez hozzáilleszti azt a döntést és úgy rendelkezik, hogy fegyverekkel vagy kardokkal vagy bármi mással, fegyver nélkül, megsemmisítve történik meg a nőrablás, karddal bünteti meg azt, aki erőszakoskodott…”67 „Viszont az elrablásban együtt résztvevőket vagy a beavatottakat sürgősen orrlevágással és korbáccsal és a haj tövig lenyírásával bünteti. Viszont akik nem fegyveresen segédkeznek az erőszakban – egészen a gyilkosság elkövetéséig – a büntetésnél nem vette figyelembe, mivel nem számítanak gyilkosnak, hanem a nőrablás elkövetőjét ilyenkor kézlevágással fenyegeti. Azokat, akik együtt ugyancsak segítettek vagy azokat, akik közösülést követtek el korbáccsal, hajlenyírással és száműzetéssel bünteti…Ezeket rendeli el a mi atyánk.” A rendelet további részében – bárhogyan is keresnénk – új rendelkezést nem találunk. Leó császár megerősíti az apja által hozott szabályokat és a hatályát kiterjeszti a későbbi időkre is. „Ezzel egybehangzó a mi véleményünk a jelen időben és a későbbiekben és a büntetést és a jogerőt rendelettel megpecsételjük.”68 I. Basileios passzusai valóban maradandónak bizonyultak, hiszen majdnem szó szerint átkerültek, a VI. Leó halála után megjelent joggyűjteménybe, az Epanagógéba is (Ep 40, 45). Annyival kiegészítve, hogy „Aki a házasságtörőt rajtakapja – az együttlét közben – a saját feleségével, ha netán nem kegyelmezne meg neki, ne ítéljék el úgy mint egy emberölőt.” (Ep. 40, 46).69 Sőt, a VI. Leó nevéhez fűződő legnagyobb jogi összefoglalásban, a Basilika utolsó könyvében a szüzek, özvegyek és egyházi nők elrablásáról külön cím szól (Peri harpagos parthenón é khérón eti ge mén kai kathierómenón), amely szintén I. Basileios császárnak a Prokheironban már közzétett rendelkezésével kezdődik (B 60, 58,1).70 Majd I. Iustinianus rendeleteinek részletei következnek a Digestából (C. 9, 13, 1–3; Nov. 123; Nov. 150). Csak az ezekhez írt értelmezések, skholionok tesznek említést a vonatkozó kánonokról (pl.: Nagy Szent Basileios 30. kánonja, a trullosi zsinat 92. kánonja,71 a khalkédoni zsinat 27. kánonja) és VI. Leó 35. rendeletéről, illetve Eustathios Rhómanos bírói ítéleteinek gyűjteményéről (Peira, 64. cím), amely főleg az elkövető vagyonának átadásáról szól.72

67

Ius Graeco–Romanum 1857, 122–123. Ius Graeco–Romanum 1857, 123. 69 Ecloga 1852, 211. 70 Basilicorum libri LX. Tomus V. Lib. XLIX–LX. continens. Adiecit. D. Carolus Guilielmus Ernestus Heimbach. Lipsiae, 1850, 898–902. 71 Azok, akik azoknak, akik házas nőt rabolnak el, ha bármilyen segítséget nyújtanak vagy tudnak róla, ha egyháziak, a saját fokozatukról távolítsák el, ha világi laikusok, legyenek elkülönítve. Basilika 1850, 901. 72 Basilika 1850, 899–901. 68


Mondhatnánk, hogy a várt fordulat elmaradt? De akkor ugyanúgy tekintették ezután is a nőrablást? Meg kell állapítani, hogy a bizánci szabályozás nem tudott eljutni arra a jogi megközelítésre, hogy a nőrablás célja sok esetben egyáltalán nem az erőszak vagy a nemi erőszak volt, hanem tulajdonképpen a házasság. Ebben nemcsak I. Constantinus vagy I. Iustinianus, hanem III. Leó vagy I. Basileios és VI. Leó császár sem volt kivétel. A bizánci jogban továbbra is bűn maradt a nőrablás, de VI. Leó megtartotta I. Basileios – az Eklógét továbbfejlesztő – enyhébb és differenciáltabb büntetéskiszabási rendszerét. Ennyiben viszont szakított a korábbi széleskörű halálbüntetési szabályozással. Sajnos a Kazhdan-féle Bizánc szótárban nincs önálló szócikk a nőrablásról (harpagé), csupán az erőszakról (biasmos), holott láttuk, milyen gyakorlata lehetett, ha ilyen gyakran szabályozás tárgya volt. Alexander P. KAZHDAN és Judith HERRIN szócikkében, miután röviden áttekintette a szabályozást, kissé félrevezetően, annyit közöl, hogy Mikhaél Psellos szerint VI. Leó rendeletének alapjául szolgált a Basilika egy része (B 60, 58, 1), amely – mint előbb bemutattam – valójában nem más, mint I. Basileios rendelkezése. A szerzők szerint a későbbi bizánci jogfejlődésben, a 14. században pedig már elkülönült a szüzek elleni erőszak (parthenophtoria) az egyéb nők elleni erőszaktól.73 4. Kitekintés: a nyugati germán jogok, a magyarság és Bizánc Tudnunk kell, hogy a nőrablás a középkorban is a legősibb, törzsi eredetű, nem keresztény házasságkötési szokások egyike volt. Nemcsak Nyugat-Európában, hanem keleten is megtalálható volt. Így például a mongoloknál és magyarságnál is megmaradt.74 Első írott, latin nyelvű törvényünkben I. (Szent) István királyunk is szabályozza. Az I. dekrétum 27. capituluma szemérmetlenségtől beszennyezettnek tartotta e cselekedetet. Ám a fogalmát nagyon is pontosan meghatározza: Nem öncélú bűncselekmény, hanem kifejezetten célzatos. Az elkövető a lányt, hajadont (puella) feleségnek rabolja el a maga számára (sibi in uxorem rapuerit) szüleinek belelegyezése nélkül (sine concessione parentum).75 István törvénye sem engedélyezi az ilyen házasságot, a lányt vissza kell adni a szüleinek, még ha erőszakot is elkövetett rajta. A szülők utólagos beleegyezése pedig nem menti fel a jóvátétel (10 vagy 5 tinó) adásától: „jóllehet utóbb ki is békül a leány szüleivel”, azaz létrejön majd a törvényes és keresztény házasság is.76

73

The Oxford Dictionary of Byzantium. I–III. (Editor in Chief: Alexander P. KAZHDAN), New York, Oxford, 1991, 1772. 74 HOMOKI NAGY Mária: A magyar magánjog történetének vázlata 1848-ig, Szeged, 2001, 30. A mongol példában köszönöm OBRUSÁNSZKY Borbála segítségét. 75 ZÁVODSZKY Levente: A Szent István, Szent László és Kálmán korabeli törvények és zsinati határozatok forrásai. Függelék: a törvények szövege, Kiadja: a pápai Jókai Mór Városi Könyvtár, Budapest, 20022, 149. 76 Az államalapítás korának írott forrásai. (Az előszót írta, a szövegeket válogatta, a kötetet szerkesztette KRISTÓ Gyula), Szegedi Középkorász Műhely, Szeged, 1999, 64.

118

Szabó Pál

Ezzel a cikkellyel kapcsolatosan az a communis opinio, hogy erősen feltételezhető a bajor hatás. Ezt valószínűsítette KRISTÓ Gyula, de legutóbb – HAMZA Gábort követve – NÓTÁRI Tamás is, elsősorban a IX. századi Benedictus Levita a bajor jogot átörökítő munkájával kapcsolatban.77 Felvetődik azonban egy általánosabb probléma. A germán törvények általában csak mint lopást, rablást kezelik a nőrablást, a pontos jóvátételi összegeket rögzítik, csak a mi törvényünk részletezi kifejezetten a feleségnek óhajtást. Nézzünk néhány példát! A száli frankok jogában, az V. századból való Lex Salica-ban a lopások és rablások között találjuk meg a 14. címben a szabad (még nem házas) nők elrablásának eseteit. „Ha három férfi elrabol egy szabad leányt, 300 solidust fizessenek.” „A rablók 2500 dénárt vagyis 62 és fél solidust kötelesek fizetni.” (14. 1., ill. 14. 4.) A 15. cím pedig azokról rendelkezik, akik a más asszonyát elviszik élő házastársuktól. „Ha valaki szabad embert megöl vagy elő férfi feleségét elviszi, 8000 dénárba, vagyis 200 solidusra büntessék.” (15.)78 Ha a nő királyi gyermek vagy szabadon született lány volt, az elkövető az életével fizetett. Ha akármilyen szabadon született volt, és a saját akaratából követte rablóját, saját szabad állapotát veszíti el. (15. 3; 15. 4) Ha valaki más jegyesét viszi el, és őt magával házastársként összekapcsolja, 62 és fél solidusra ítélték. Ha valaki szabad valaki más szolgálólányt házastársként elragad, akkor vele együtt legyen szolgaságban (15. 5; 15. 7).79 Látjuk, hogy bár a nőrablás a lopások között szerepel, a száli frankoknál feltűnik a házassági szándék (jegyes és a szolgálólány elrablása). A ripuári frankok jogában (Lex Rubvaria) hasonlóképpen, ha valaki szabad születésű nőt rabolt el, 200 solidust kellett fizetnie. Ha pedig királyi vagy egyházi ember cselekedte meg, kétszer 50 solidusra ítélték. Ha szolga tette, az életével fizetett (38. 1; 38. 2; 38. 3). Ugyanígy a törvény külön szabályozta a már házas nő elrablását. Ha valaki más feleségét vitte el élő férjétől, 200 solidussal tartozott.80 A burgundok törvényeiben (Leges Burgundionum) ha valaki leányt elrabol, a megváltási ár 12 solidus. Ha a lány, akit elraboltak, érintetlen volt, a szüleihez térjen vissza, a lányságának árát fizesse meg, azaz 12 solidust. Ha a lány saját akaratából követni akarja a férfit, annak házába bement és közösültek, a házassági vételárat a

Lex Baiuvariorum – A bajorok törvénye. (Fordította, jegyzetekkel ellátta, az előszót és a kísérő tanulmányt írta NÓTÁRI Tamás), Lectum Kiadó, Szeged, 2011, 203. 78 Középkori egyetemes történeti szöveggyűjtemény. Európa és a Közel-Kelet IV–XV. század (Szerkesztette: Sz. Jónás Ilona), Osiris Kiadó, Budapest, 1999, 102–103. 79 Leges Nationum Germanicarum (Edidit: Societas Aperiendis Fontibus rerum Germanicarum), Tomi. IV, Pars II. Lex Salica. Impensis Bibliopolii Hahniani, Hannoverae, 1969, 55. 80 Leges Nationum Germanicarum (Edidit: Societas Aperiendis Fontibus rerum Germanicarum), Tomi III, Pars II. Lex Ribvaria. Impensis Bibliopolii Hahniani, Hannoverae, 1954, 90–91. 77


férfi háromszorosan fizesse meg (Liber Constitutionum 12. 1; 12. 2; 12. 4).81 A törvény romanizált változatában (Lex Romana Burgundionum) természetesen a már korábban tárgyalt római császári rendeleteket találjuk a Codex Theodosianusból (9. 1; 9. 2; 9. 3 etc.).82 A szászok törvényében (Leges Saxonum) háromfokozatú a szabályozás. Ha mindenki belegyezik a leendő házasságba, a férjnek 300 solidust kell fizetnie a menyasszony szüleinek. Ha a szülők nem egyeznek bele, csupán a menyasszony, 600 solidust. Ha pedig a lány sem egyezik bele, „azaz erőszakkal elrabolja”, a nőrablónak 300 solidust a szülőknek, 240 solidust pedig a leánynak kell megfizetnie, és a lánynak vissza kell térnie szüleihez.83 A Lex Baiuvariorum több cikkelyében is foglalkozik a nők elrablásával. A VIII. cím (A feleségekről és ügyeikről, amelyek gyakran megesnek) több cikkelyében megtaláljuk. „Ha valaki egy szüzet annak és rokonainak akarata ellenére elrabol, negyven solidusszal váltsa meg…” (VIII. 6.). „Ha pedig egy özvegyet rabol el, aki árvái, vagy saját anyagi ínsége miatt házát elhagyni kényszerült, nyolcvan solidusszal váltsa meg…” (VIII. 7.).84 „Ha valaki más jegyesét elrabolja, és rábeszéléssel feleségül veszi, adja vissza, és nyolcvan solidusszal váltsa meg.” (VIII. 16.).85 Az egyháziakat érintő I. cím 11. szakaszában a következőket találjuk. „Ha valaki egy apácát, azaz egy Istennek szentelt nőt elrabol a kolostorból, és az egyházi törvénnyel ellentétesen feleségül veszi… adja vissza azon kolostorba, ahonnan elrabolta, és fizessen a kolostornak kétszeres büntetést, mint amit az szokott fizetni, aki más menyasszonyát elrabolja. Tudjuk, hogy az is bűnt követ el, mivel más menyasszonyát elrabolja; mennyivel nagyobb annak a bűne, aki Krisztus menyasszonyát bitorolja.” (I. 11. Nótári Tamás fordításai) Az megállapítható, hogy a szüzek, özvegyek elrablása esetében a bajor jog csak a megváltási összegeket, illetve a szülők ellenkezését tartalmazza, a visszaadást például – ellentétben a szászok jogával – nem. Visszaadni az elrabolt nőt egyedül az egyházi nők esetében kellett. Összességében belátható, hogy a germán jogok szabályozási logikájukban inkább egymásra hasonlítanak, bár egy részükben nem zárható ki a Római Birodalom jogának hatása. Például a 13. századi szászok tartományi joga is megőrizte a római gyökerek emlékét. Az Eike von Repgow által írt Szász tükör Prológusában ezt találjuk: „Konstantin és Károly, akire Szászföld mindmáig visszavezeti jogát.”(Schmidt József fordítása)86

81

Monumenta Germaniae Historica. Legum Sectio I. Legum Nationum Germanicarum, Tomi II, Pars. I. Leges Burgundionum. (Edidit Ludovicus Rudolfus De Salis), Hannoverae, 1992, 51–52. 82 Leges Burgundionum 1992, 132–133; lásd még jelen tanulmány 2. fejezetét. 83 Középkori egyetemes történeti szöveggyűjtemény, 1999, 117. 84 NÓTÁRI: i. m. 63. 85 NÓTÁRI i. m. 65. 86 REPGOW, Eike von: A Szász tükör (Közreadja: Blazovich László, Schmidt József), Pólay Elemér Alapítvány, Csongrád Megyei Levéltár, Szeged, 2005, 114.

120

Szabó Pál

A szent istváni rendelkezésében is több eleme megtalálható a nőrablás Rómában és Bizáncban szabályozott – és általunk már ismertetett – esetének, és a bajor paszszusra alig hasonlít. Valószínűleg mindkettőnek a már korábban meglévő római–bizánci rendeletek képezték az alapját. Mivel az Istváné sokkal kifinomultabb, így valószínűsíthető a közvetlen Bizáncból történő átvétel, és semmi nem indokolja a bajor közvetítés bekapcsolását. Ideértve a feleségnek való elrablást, az elrabolt lány visszaadásának körülményeit. Véleményem szerint a szülők utólagos beleegyezésének törvényes házasságot létrehozó lehetősége inkább Nagy Szent Basileios kánoni levelének szellemiségére hasonlít, ezt a germán jogok – a visszaadott nővel kapcsolatban – nem tartalmazzák. Ezt az istváni szöveghelyet már ZÁVODSZKY Levente is párhuzamba vonta más kánoni szabállyal. Nevezetesen az ankürai zsinat 11. kánonjával. Ez a kánon a más jegyesét elrabló elkövető visszaadási kötelezettségéről intézkedett, azon volt a hangsúlya. Nemrég hasonló véleményen volt a bizánci hatást átfogóan elemző KOMÁROMI László is megjelentetett PhD doktori értekezésében.87 A magyar hagyományban a nőrablás a honfoglalás korában is egyértelműen a feleségszerzés célját szolgálta. Ezt látjuk Hunor és Magor mondájában a XIV. századi krónikakompozícióban és Kézainál. A krónika szerint a Meótis ingoványában „A hatodik évben pedig kivonulva, egy elhagyott helyen véletlenül Bereka fiainak gyermekeire és feleségeire bukkantak, akik férjeik nélkül laktak sátraikban… Úgy esett, hogy e rajtaütés alkalmával a gyermekek közt Dula alán fejedelem két lányát is elfogták; egyiküket Hunor, másikukat Magor vette feleségül.” (Bollók János fordítása).88 KÉZAI Simon Magyar Krónikájában hasonlóan megtaláljuk ezt az epizódot. „…történetesen Dulának, az alánok fejedelmének két leányát is ezen gyermekek között kapták, ezek egyikét Hunor, a másikat Magor vette feleségül.” (Császár Mihály fordítása)89 A latin szövegben nem a szokásos rapto, hanem a sumo igével jelzik a nőrablást.90 A nőrablás jellegzetességeit ezen a példákon is jól láthatjuk. „A nőrablás a nő idegen törzsből vagy néptől való megszerzését jelentette.”91 A házasságkötés legKOMÁROMI László: A bizánci hatás kérdése a középkori magyar jogban és a magyarországi egyházjogban, Pázmány Press, Budapest, 2013, 190. 88 Képes Krónika. Millenniumi Magyar Történelem. Források, Osiris Kiadó, Budapest, 2004, 11. 89 Kézai Simon Magyar Krónikája. Priszkosz Rétor Töredékeiből, Magyar Ház, Budapest, 1999, 14. 90 A XIV. századi krónikakompozícióban „Accidit autem Dule principis Alanorum in illo proelio inter illos pueros, duas filias conprehendi, quarum unam Hunor, aliam Magor sibi sumpserunt in uxorem.” Kézai Simon krónikájában pedig: „Accidit autem principis Dule Alanorum duas filias inter illos pueros comprehendi, quarum unam Hunor et aliam Mogor suam sumpsit in uxorem.” in.: A magyar honfoglalás kútfői (Szerkesztette: Pauler Gyula és Szilágyi Sándor), Nap Kiadó Bt., Budapest, 19002, 491, 479 91 BÓDINÉ BELIZNAI Kinga: Házasságkötés és jelképek. Ünnepi tanulmányok Révész T. Mihály 65. születésnapja tiszteletére (Szerkesztette: Máthé Gábor, Mezey Barna), Gondolat Kiadó, Budapest, 2010, 38. 87


régebbi formájaként élt tovább a nővétel mellett. A középkori magyar jog is a hasonló szabályozási dilemmát járta végig, mint a római vagy a bizánci, mert sok esetben nehéz volt az elkülönítés a nőrablás és az erőszakos nemi közösülés között. A nőrablás még a XIII. században is gyakorlatban lehetett, mert a korabeli Váradi Regestrumban is találunk ilyen eseteket. A továbbiakban a házasodási szokások között még fennmaradtak. 92 TÁRKÁNY SZŰCS Ernő jogi népszokásokról szóló könyvében ugyanígy tette fel a kérdést. Bűncselekmény vagy népszokás? A választ a gyakorlatban lelte meg. A leányszöktetés vagy leánylopás népszokásának vizsgálatában.93 Az elnevezés is mutatja a pusztán bűncselekményt jelölő nőrablás meggyökeresedett jogi kifejezésétől való megkülönböztetését. A fiatalok sok esetben szüleik előre eldöntött házassági szándékainak ellenállhattak, de elkerülhető volt a költséges lakodalom tartása vagy a kelengye, a hozomány adása. A „szökött, lopott” menyecske sorsa később legalizálódhatott, ha például az első gyermek születése után a szülőkkel megegyezve szabályos házasságot kötöttek.94 Bár István király a keresztény szellemiségben szembefordult az ősi szokásjoggal a nőrablás megítélésének kérdésében, de ugyanakkor megengedő is a szülők utólagos beleegyezésének jogi hatását illetően. Úgy gondolom, hogy ezt e cikkely jogi szemléletében a keletről ható és a szomszédságban élő bizánci hatás figyelembevételével tette. Egy későbbi példával élve, ha annyira a bajor törvény volt a minta – mint azt egyes történészek állítják – akkor miért kellett egy időre azt az István halála után trónra lépő I. Péternek még egyszer (újra) bevezetnie?

92

BELIZNAI: i. m. 38–39. TÁRKÁNY SZŰCS Ernő: Magyar jogi népszokások, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1981, 256. 94 TÁRKÁNY Szűcs: i. m. 256–260. 93

ELVINNI VAGY ELVENNI? VI. (BÖLCS) LEÓ CSÁSZÁR RENDELETE ÉS ANNAK ELŐZMÉNYEI A NŐRABLÁSRÓL SZABÓ PÁL

Recommend Documents