TARTALOM Előszó
9
„Ember’ képét hordó Majom forma Lajhár”. Felvilágosodás-kori magyar nyelvemlékek a testgyakorlás hasznáról
13
Angol hatások a magyar sport kezdeteire
51
Clair Ignác testgyakorlati iskolája
105
100-ak könyve. Magyarország legkedveltebb sportolói 1927-ben
131
A Nemzeti Stadiontól a Népstadionig
209
A képek jegyzéke
315
Források és irodalom
329
A tanulmányok első megjelenése
351
„Ember’ képét hordó Majom forma Lajhár”
Felvilágosodás-kori magyar nyelvemlékek a testgyakorlás hasznáról Az újkori sportmozgalom gyökerei A rendszeres testgyakorlás hagyománya a felvilágosodást megelőzően lényegében csak a társadalmi elit köreiben élt tovább. A középkori és koraújkori fejedelmi és főnemesi családok ifjai gyermekkoruktól fizikai képzésben is részesültek, melynek során elsajátították a vadászat, a lovaglás, a fegyverforgatás fortélyait, birokra keltek egymással, vagy futásban, esetleg úszásban mérték össze erejüket. E gyakorlatokat mégsem tekinthetjük a szó mai értelmében sportnak, hiszen elsősorban a politikai és katonai elit hagyományos hadi előképzéséhez tartoztak s többé-kevésbé elengedhetetlenek voltak e szűk irányító csoport számára hivatásának gyakorlásához. Hiányzott még a modern sport ethosza, amely az emberi tökéletességet, az önmagáért való fizikai (és szellemi) fejlődést, a tökéletesedésben és az öncélú versengésben lelhető örömöt kereste, s amely egyre inkább a rendszeresség, az összemérhetőség, a szabályozottság és az intézményesülés felé törekedett. A középrétegek és különösen az alsó osztályok életében még ennyire sem jelent meg a tudatos testkultúra. A nemesi és polgári ifjúságnak csupán töredéke részesült szervezett testgyakorlati képzésben – ez is csak a reformációt követően, főként a protestáns egyházak által fenntartott jobb középiskolákban. Ám ez sem volt igazán rendszeres gyakorlás, s elsősorban szintén az alapfokú hadi ismeretek megszerzését célozta. Ráadásul a 18. századra – a török háborúk befejeztével – még ez is valamelyest háttérbe szorult az iskolai oktatásban. A század elejéről több olyan középiskolai rendtartás is fennmaradt, amely iskolaidőben és azon túl is korlátozta a diákok testgyakorlását, s míg a tekézést és a labdajátékokat megtűrte, a harci gyakorlatokat – például a birkózást, a céllövést, a dárda- és kőhajítást vagy a nyilazást – szigorú tilalom alá vette.1 A hagyományos népi játékok sem lépték túl a szó szoros értelmében vett mulatság és játék kereteit, s elsősorban a gyermekkorra korlátozódtak. A karneválokon, a „fordított világ” e sajátos ünnepnapjain, illetve az életöröm kimutatására különösen alkalmas tavaszünnepeken megrendezett versenyszerű vetélkedések lényege pedig – bár közösséget erősítő szerepük vitathatatlan – sokkal inkább a gondtalanság, a fel1
Földes–Kun–Kutassi 1977, 94. o.
13
szabadultság ritka eufóriájának megélése volt, semmint a kiváló fizikai teljesítmény demonstrálása vagy az iránta tanúsított köztisztelet. Nem csoda, ha e népi játékok mögött a rendszeres és célszerű testgyakorlásnak a modern sportban oly fontos mozzanatát is hiába keressük.2 A mai értelemben vett sport kialakulása Európa-szerte a 18–19. század szellemi és politikai mozgalmaihoz, változásaihoz köthető. Ekkorra értek be és váltak társadalmi méretekben is meghatározóvá annak a mintegy három évszázados szellemi átalakulási folyamatnak az eredményei, amelynek nyomán jelentősen megváltozott az emberi testről alkotott felfogás. A modern filozófiai, művészeti és természettudományi irányzatok erőteljes és – úgy tűnik – döntő támadást intéztek azon középkori felfogás ellen, amely kárhoztatta, de legalábbis kerülte az emberi test valósághű ábrázolását, a test művelését pedig evilági hívságnak, tehát gyűlöletesnek vagy fölöslegesnek tekintette. Míg azonban a humanizmus a 15. században még inkább csak rácsodálkozott az antikvitás testkultúrájára, a felvilágosodás idején már kormányzati intézkedésekben is érvényesült az a szemlélet, amely a test tudatos gondozásában látta a hosszú és egészséges élet zálogát. A felvilágosult államhatalom ugyanis bevezette és folyamatosan tágította a közjó fogalmát, amelybe idővel éppúgy beletartozott a lojális és törvénytisztelő állampolgár – aki születésétől haláláig hasznos tagja a társadalomnak, pontosan fizeti adóját, s ha fegyverbe hívják, katonaként szolgálja hazáját –, mint a gondoskodó állam, amely hivatalai révén a bölcsőtől a koporsóig szolgálja és szemmel tartja polgárait. E gondoskodás kiterjedt az orvostudomány támogatására is, amely egyfelől tömegével produkálta a testmozgás hasznát ecsetelő műveket, másfelől lehetővé tette a tisztiorvosi hálózat kiépítését Európa számos országában. Az állam az iskolákat is igyekezett fokozatosan saját fennhatósága alá vonni, a tananyagban pedig – igaz, nem mindenütt oly következetesen, mint például a brit magániskolákban – lassan megjelent a testi nevelés is. S végül a közérdek, az eredményes hadviselés követelménye motiválta az újkori tömeghadseregek megszületését is, ami további hajtóerőt adott a testgyakorlás elterjedésének és rendszeressé válásának. A napóleoni háborúk idején ugyanis Európa szinte minden országa állandó hadsereg felállítására kényszerült, ami a tíz- és százezerszámra besorozott civilek hatékony és egységes fizikai kiképzését is megkövetelte. Ezekhez a korjelenségekhez társult az emberi természetből fakadó játékkedv és versengési hajlandóság, amelyek nagyban elősegítették a modern sport kialakulását és elterjedését. Ez a korszakoktól kevésbé függő, ösztönös diszpozíció a 18–19. század fordulóján mintegy eszmei, politikai és tudományos támogatást nyert a modern sport ethoszának kialakulásával. A játék és a vetélkedés iránti természetes késztetés útjából
Kivételesen pompásak voltak az 1795-től évente megrendezett ünnepségek, amelyek során május első napján mindenféle mulatságokkal köszöntötték a tavaszt a Nádorerdőben. A játékokban olykor politikai és katonai előkelőségek is részt vettek. A versenyek között zsákfutás, póznamászás és birkózás szerepelt, a győzteseket maga a nádor ajándékozta meg. Ld. Zoltán 1963, 183–184. o. 2
14
végeredményben a modernitás emberközpontú szemlélete hárította el az ideológiai akadályokat. E folyamat Magyarországon is megindult, ám – az ország általános civilizációs lemaradásából következően – némi késéssel, kibontakozását pedig lassította, hogy a potenciális kezdeményező erők nem voltak eléggé dinamikusak, a fogadó közeg pedig túlságosan passzív maradt. A testgyakorlás meghonosításában, modern értelemben vett sporttá válásában ezért meghatározóak lettek a külföldi minták, amelyeket a korszerűségre érzékeny hazai társadalmi és tudományos elit közvetített Magyarországra. Az arisztokrácia megismerte, megkedvelte és importálta a divatos sportformákat, az orvostudomány hazai képviselői pedig külföldi tanulmányaik során és a medicina újdonságait tárgyaló traktátusokból szerzett ismereteiket továbbították a magyar közönséghez, melyekben a testgyakorlás üdvös hatásairól is értekeztek. Most ez utóbbiakról, a felvilágosodás korának magyar nyelvű testgyakorlati irodalmáról lesz szó.
Testgyakorlati irodalom az újkori Európában Az újkorban, a reneszánsztól a felvilágosodásig sok új, a racionalizmus felé mutató szellemi impulzus érte a nevelés és a gyógyászat mesterségét, s e folyamat során a 18. századra lassan tudománnyá érlelődött a pedagógia és a medicina. Az orvostudomány a 18. században már bizton támaszkodhatott az ugyancsak gyors ütemben fejlődő vegytan és gyógyszerészet új eredményeire. Az évszázad közepétől pedig egyre nagyobb teret nyert az a szemlélet, amely a gyógyítás mellett a betegségek megelőzésére is nagy hangsúlyt fektetett, és az egészséges életmód fontosságát hirdette. E felfogás nem volt éppen új keletű, hiszen Hippokratész már az i. e. 5. század végén többek között a lakókörnyezet, az életmód és az ételek helytelen megválasztásával magyarázta a betegségeket, egyik szellemi örököse, a pruszai Aszklepiadész pedig az i. e. 1. század elején az ellenőrzött táplálkozást és a rendszeres fürdőkúrát ajánlotta az egészség megőrzéséhez. Róma bukása után azonban az antik orvoslás számos tanítása feledésbe merült – részben azért, mert ellentétben állt a kereszténység diktálta világszemlélettel. S bár arab tudósok megőrizték e tudást, az igazán csak a 15. században került vissza Európa szellemi vérkeringésébe, amikor a humanizmus újra felfedezte magának a klasszikus műveltséget. A felvilágosodás idején az orvosok már nem az isteni kegyelemtől vagy az elixírtől várták az élet meghosszabbítását, hanem a gyógyszerektől, a modern terápiától és az egészséges életmódtól. Utóbbihoz ekkor már a rendszeres testgyakorlás is hozzátartozott. A genfi Jacques Balexert (vagy Ballexserd) volt az első orvos, akinél megjelent a testi nevelés fogalma. Dissertation sur l’éducation physique des enfants (Értekezés a gyermekek testi neveléséről) című, 1762-ban mindjárt két kiadást is megért műve széles körben elismerést keltett, de kritikát is kiváltott. Rousseau egyenesen plágium-
15
mal vádolta honfitársát, amiért az állítólag szóról szóra átvette az ekkoriban megjelent Émile, ou De l’éducation (Emil, avagy a nevelésről) első fejezetét.3 Pedig Balexert nem hágta át az ekkoriban megszokott közlési normákat: könyve az egyik első programszerű összefoglalása volt a korszak orvosi és neveléstudományi eredményeinek, s szövegében és tárgyalásmódjában is eltért Rousseau művétől. Ugyanakkor kétségkívül voltak benne a Rousseau-éhoz hasonló gondolatok; például az, hogy a gyermeknevelést négy szakaszra kell felbontani, s a 10-15 hónapos korban történő elválasztástól kezdve a gyermekeket testmozgásra kell szoktatni. A mű alapkérdése – amint az a Domby Sámuel által 1807-ben készített magyar fordításban olvashatjuk – az volt: „Miképpen kelljen a’ gyermekeket az ő születésektől fogva bizonyos emberkorig, a’ melly itt 15 vagy 16 esztendőkre tétetik, úgy nevelni, hogy egésségesek, nagyok, erőssek és hoszszú életűek lehessenek”.4 Balexert – legtöbb kortársához hasonlóan – a türelem és a mértékletesség híve volt. Úgy vélte, sem a türelmetlenség nem vezet jóra – helytelen például a gyermeket idő előtt járásra szoktatniuk, mert könnyen „görbe lész […] lassanlassan béhajlott lábai lesznek” –, sem az, ha a gyermeket mindig bölcsőben, pólyában vagy ölben tartják, ami csak lustává teszi őt. Az 5-6 éves gyermeket azonban a szülőknek ülés és heverés helyett már állásra kell szoktatni, „a’ fejeket, a’ mennyire lehet, egyenesen, vállaikat hátrafelé tartsák, hasok ki nem düllyesztvén, és nagy lépéseket tétessenek velek”. Később, 10-12 éves korban már hasznosak lehetnek az egyszerű gimnasztikai gyakorlatok, sőt azt is engedni kell, hogy a gyermekek „az hegyekre és kősziklákra felmenjenek, futkossanak az hidegben a’ jégen, h[og]y sikárkozni, kortsolyázni tanúljanak. Némelly testi gyakorlásokat, p. o. birkozást elővehetnek; mert az által az ő testök húsosabb és erősebb lesz.” Végül a 15–16. esztendőben el lehet kezdeni „az erőss testi gyakorlásokat, fáradságos és hoszszú járások által a’ napfényen és essőben. […] hasznos, és jó gyakorlásoknak tartom az ugrásokat, tántzokat, bálokat, lovaglásokat ’s a’ t.” – zárta gondolatait Balexert.5 Az antikvitás iránti tisztelet a neveléstudományt is ebbe az irányba fordította. Már a korai humanisták közül is többen nagy figyelmet szenteltek a testi nevelésnek, s ennek körét fokozatosan kiterjesztették a közrendű ifjakra is. A dalmáciai születésű, de később Páduában, majd haláláig Magyarországon tevékenykedő Pietro Paolo Vergerio De ingenuis moribus et liberalibus adolescentiae studiis (Az ifjúság nemes erkölcseiről és szabad emberhez illő tanulmányairól, 1403) című művében a testgyakorlás és a fegyverforgatás fontosságáról írt. Két évtizeddel később Vittorino da Feltre magániskolát állított fel Mantua mellett Gian Francesco Gonzaga őrgróf nyári lakában, ahol a nagyúr fiait, valamint más előkelő és szegény családok gyermekeit nevelte egyforma figyelemmel és szeretettel. Tanítványai naponta végeztek valamilyen testgyakorlatot, lett légyen az birkózás, gimnasztika, halászat, íjászat, labdázás, lovaglás, úszás, vadászat, verseny3 A plágiumvádhoz ld. Rousseau 2001, II. köt., 317–335. o. Érdekes, hogy Rousseau Émile-jének első magyar fordítása csak 1875-ben látott napvilágot. Ld. Rousseau 1875. 4 Ballexserd (Domby) 1807, 15. o. 5 Ballexserd (Domby) 1807, 1–224. o. (Idézetek a 92., 138., 177. és 222. oldalról.)
16
futás vagy vívás, s a mester olykor ostromjátékokat is rendezett a növendékek számára. Hasonló elveket vallott Maffeo Vegio is, aki elsőként foglalta rendszerbe pedagógiai nézeteit De educatione liberorum et eorum claris moribus (A gyermekek neveléséről és tiszta erkölcseikről, 1444) című művében, melyben már a leányok testi nevelését is sürgette. Juan Luis Vives valenciai zsidó filozófus 1531-ben tette közzé neveléstudományi főművét De disciplinis (A tudásról) címmel, melyben a birkózást, a gyaloglást és a futást sorolta a legfontosabb testgyakorlatok közé. Az idősebb Joachim Camerarius másfél évtizedes tanári tapasztalat birtokában De gymnasiis dialogus (Párbeszéd az gimnáziumokról, 1536) cím alatt tette közzé nézeteit a nép egyszerű gyermekeinek szánt mintaiskoláról, melyben fedett tornateremnek is helyet kell kapnia. Ötven évvel később Michel de Montaigne egy hasonló intézményről értekezett Les essais (Esszék, 1580–1588) című sorozatában. Ebben az iskolában kötelező tananyag lett volna a birkózás, a futás, a kőhajítás, az ugrás, az úszás, a vívás – és a sakkozás. Időközben nyomdafestéket kapott Girolamo Mercuriale páduai professzor De arte gymnastica (A testgyakorlás művészete, 1569) című hatkötetes munkája, melyben a szerző részletesen ismertette a testgyakorlás történetét, valamint a birkózás, a futás, a gyaloglás, a halászat, a játékok, a kocsizás, a kopjavetés, a kötélmászás, a lovaglás, az ökölvívás, a pankration (az antik ökölvívás és birkózás bizonyos szabályait egyesítő sportág), a tánc, az ugrás, a súly- és diszkoszdobás, a teherhordás, az úszás és a vadászat jótékony egészségügyi hatásait. A magyar pedagógiai irodalom úttörője az erdélyi Apáczai Csere János volt, aki öt évi németalföldi és angliai tanulmányai végén még Utrechtben, de magyar nyelven adta ki Magyar Encyclopaedia (1653) című művét. A több mint 400 oldalas munka karteziánus felfogásban, a test és a szellem párhuzamos művelését hirdetve, 11 fejezetben tárgyalta az ifjúság képzésének programját – benne szórványos utalásokkal a testgyakorlásra.6 A neveléstani irodalom különleges darabja volt Jan Amos Komenský (humanista nevén Johannes Amos Comenius) cseh pedagógus Orbis sensualium pictus (A látható világ, 1685) című munkája, amely később többnyelvű (latin, német, magyar, cseh) kiadásokban is napvilágot látott. (I/1. kép) A képes szótárként és tankönyvként is használható mű előmunkálatait a szerző még Sárospatakon kezdte el, ahol 1650 óta a kollégium oktatójaként, valamint a Rákóczi fiúk – Zsigmond és György – nevelőjeként működött. A könyv célszerű ábrákkal és a kissé nehézkes nyelvezet ellenére nagyon didaktikusan mutatta be – többek között – jó néhány testgyakorlat művelésének módját és eszközeit. Az egy-egy kép- és szövegoldalt tartalmazó fejezetek – vagy leckék – között ilyen címeket találhatunk: „A’ Halászás”, „A’ Madarászás”, „A’ Vadászás”, „A’ Fördö”, „Az Uszás”, „A’ Küszödö Játék-hely”, „A’ Labda-Játék”, „A’ Koczka-Játék (Ostábla-Játék)”, „A’ Pállya Futás”, „Gyermeki Játékok”. E gyűjtőnevek alatt azonban a fentieken kívül megtalálható volt a búvárúszás, a kard-, kopja-, alabárd- és lándzsavívás, a birkózás, az ökölvívás, a régi teniszjáték, a kártyázás, a sakkozás, a korcsolyázás, a szánkózás, a homokcsata, a tekézés, a csürközés, a karikázás, a pörgettyűzés, az íjászat, a gólyalábon járás és a hintázás is.7 (I/2–8. kép) 6 7
Szemző 1902, 38–45. o. Comenius 1685, 102–280. o.
17
