Előszó... 9 Blattolás Visszahívás az életbe Az írástudó Arcvakság Sztereo Sue A látás állhatatossága Napló

Tartalom

Előszó . . . . . . . . . . . . . . Blattolás . . . . . . . . . . . . . Visszahívás az életbe . . . . . . Az írástudó . . . . . . . . . . . Arcvakság . . . . . . . . . . . . Sztereo Sue . . . . . . . . . . . A látás állhatatossága – Napló Lelki szemeink . . . . . . . . . Irodalom . . . . . . . . . . . . Név- és tárgymutató . . . . . .

. . . . . . . . . .

. . . . . . . . . .

. . . . . . . . . .

. . . . . . . . . .

. . . . . . . . . .

. . . . . . . . . .

. . . . . . . . . .

. . . . . . . . . .

. . . . . . . . . .

. . . . . . . . . .

. . . . . . . . . .

. . . . . . . . . .

. . . . . . . . . .

. . . . . . . . . .

. . . . . . . . . .

. . . . . . . . . .

. . . . . . . . . .

. . . . . . . . . .

. . . . . . . . . .

. . . . . . . . . .

. . . . . . . . . .

. . . . . . . . . .

. . . . . . . . . .

. . 9 . 13 . 34 . 50 . 71 . 93 . 118 . 160 . 189 . 199

7

Sacks_Elmeszeme.indd 7

4/28/2011 5:11:24 PM

Sacks_Elmeszeme.indd 8

4/28/2011 5:11:25 PM

Előszó

A ház, amelyben felnőttem, tele volt orvosokkal, és orvosi beszédtől volt hangos – apám és bátyáim általános orvosok voltak, anyám pedig sebész. A vacsoraasztalnál a beszélgetések óhatatlanul orvosi témák köré szerveződtek, de soha nem pusztán „esetekről” szóltak. A páciensek ilyen vagy olyan eseteket képviseltek ugyan, de szüleim beszélgetéseiben az esetekből életrajzok, emberek élettörténetei bontakoztak ki, aszerint, hogy hogyan reagáltak egy betegségre vagy sérülésre, stresszre vagy szerencsétlenségre. Talán elkerülhetetlen volt, hogy én is orvos és mesélő lettem egy személyben. Amikor 1985-ben megjelent A férfi, aki kalapnak nézte a feleségét című könyvem, egy kiváló elméleti neurológus kedvező bírálatot közölt róla. Azt írta, hogy az esetek lebilincselők, de van egy fenntartása: szerinte hamisan úgy mutattam be a betegeimet, mintha semmiféle előre kialakult véleményem nem lett volna róluk, illetve kevés háttértudásom lett volna állapotukról. Valóban csak a beteggel való találkozás után néztem utána a tudományos irodalomban az adott tünetegyüttesnek? A kritikus szerint nyilvánvalóan már kezdetben is volt egy neurológiai téma a fejemben, és egyszerűen csak kiválogattam azokat a betegeket, akik példával szolgáltak hozzá. Én azonban nem elméleti neurológus vagyok, és az az igazság, hogy a legtöbb gyakorló orvos, az átfogó orvosi képzést leszámítva, sok állapotról kevés mélyreható tudással rendelkezik, különös tekintettel azokra, amelyeket ritkának tartanak, és ezért az orvosi egyetemen nem érdemes sok időt szentelni rájuk. Amikor egy beteg ilyen állapottal jelentkezik, utána kell néznünk a betegségnek, és ami nagyon fontos, elő kell keresnünk az eredeti leírásokat. Így hát az én esettörténeteim tipikusan egy találkozással vagy egy levéllel kezdődnek, esetleg azzal, hogy valaki be9

Sacks_Elmeszeme.indd 9

4/28/2011 5:11:25 PM

Az elme szeme

kopogtat az ajtón – a páciensek saját tapasztalataikról adott beszámolója ösztönzi az általánosabb vizsgálódást. Időseket ellátó otthonokban dolgozó általános neurológusként az elmúlt évtizedekben páciensek ezreivel találkoztam. Valamennyiüktől tanultam valamit, és örömmel találkozom velük orvosként rendszeresen, néhányuk esetében már több mint húsz éve. Igyekszem megtenni minden tőlem telhetőt, hogy klinikai feljegyzéseimben rögzítsem, mi történik velük, és tapasztalataikon eltöprengjek. A beteg beleegyezésével időnként a jegyzeteimből cikkek születnek. 1970-ben Migraine (Migrén) címmel kezdtem el esettörténeteket publikálni. Ezt követően sokan írtak, akik saját neurológiai állapotukat igyekeztek megérteni, vagy annak a leírásához szerettek volna valamilyen megjegyzést fűzni. Ez a fajta levelezés tulajdonképpen a praxisom egyfajta kiterjesztésévé vált. Az ebben a könyvben bemutatott emberek közül néhányan tehát pácienseim; mások valamelyik esettörténetem elolvasása után írtak nekem. Mindannyiuknak hálás vagyok, amiért beleegyeztek tapasztalataik megosztásába, hiszen az ilyen tapasztalatok gazdagítják a képzeletet, és rámutatnak arra, ami az egészséges működésben gyakran rejtve marad: hogy milyen bonyolultan működik az agy, és milyen elképesztő képessége van az alkalmazkodásra és mindenféle akadályozottság legyőzésére – nem is beszélve arról a bátorságról és erőről, amelyről sok páciens bizonyságot tesz, és azokról a belső tartalékokról, melyeket a legtöbbünk számára szinte elképzelhetetlen neurológiai kihívásokkal szemben mozgósítani képesek. Egykori és jelenlegi kollégáim közül sokan nagylelkűen áldoztak idejükből és szakértelmükből a könyvben megjelenő gondolatok megbeszélésére vagy a különféle kéziratvázlatok elolvasására és kommentálására. Mindannyiuknak (azoknak is, akiket kifelejtettem) rendkívül hálás vagyok, különösképpen az alábbi személyeknek: Paul Bach-y-Rita, Jerome Bruner, Liam Burke, John Cisne, Jennifer és John Clay, Bevil Conway, Antonio és Hanna Damasio, Orrin Devinsky, Dominic ffytche, Elkhonon Goldberg, Jane Goodall, Temple Grandin, Richard Gregory, Charles Gross, Bill Hayes, Simon Hayhoe, David Hubel, Ellen Isler (Jewish Braille Institute – Zsidó Braille Intézet) Narinder Kapur, Christof Koch, Margaret Livingstone, Ved Mehta, Ken Nakayama, Görel Kristina Naslund, Al10

Sacks_Elmeszeme.indd 10

4/28/2011 5:11:25 PM

Előszó

varo Pascal-Leone, Dale Purves, V. S. Ramachandran, Paul Romano, Israel Rosenfield, Theresa Ruggiero, Leonard Shengold, Shinsuke Shimojo, Ralph Siegel, Connie Tomaino, Bob Wasserman és Jeannette Wilkens. Számos intézet és magánember erkölcsi és anyagi támogatása nélkülözhetetlen volt a könyv befejezéséhez. Hatalmas hálával tartozom nekik, mindenekelőtt az alábbiaknak: Susie és David Sainsbury, Columbia University, The New York Review of Books, The New Yorker, The Wylie Agency, The MacDowell Colony, Blue Mountain Center és az Alfred P. Sloan Alapítvány. Ugyancsak sokat köszönhetek az Alfred A. Knopf, a Picador UK, a Vintage Books kiadók munkatársainak és a többi kiadómnak világszerte. Rengeteg levélíró járult hozzá a könyvhöz ötletekkel és esetleírásokkal, többek között Joseph Bennish, Joan C., Larry Eickstaedt, Anne F., Stephen Fox, J. T. Fraser és Alexandra Lynch. Köszönettel tartozom John Bennetnek (The New Yorker) és Dan Franknek (Knopf), két nagyszerű szerkesztőnek, akik sok szempontból emelték a könyv színvonalát; illetve Allen Furbecknek, aki az illusztrációkban nyújtott segítséget. Hailey Wojcik gépelte a kéziratok nagy részét, közreműködött a kutatásokban, és gyakorlatilag mindenféle egyéb segítséget megadott, hogy a majdnem 90 000 szavas „melanómanaplóim” kibogarászását és átírását már ne is említsem. Kate Edgar az elmúlt 25 év során a munkatárs, barát, szerkesztő, szervező és megannyi más egyedülálló szerepét töltötte be. Mint mindig, most is arra buzdított, hogy gondolkodjak és írjak különböző nézőpontokból, de végül mindig térjek vissza a középpontba. Mindenekelőtt azonban pácienseim és családjaik iránt érzek hálát: Lari Abraham, Sue Barry, Lester C., Howard Engel, Claude és Pamela Frank, Arlene Gordon, Patricia és Dana Hodkin, John Hull, Lilian Kallir, Charles Scribner, Jr., Dennis Shulman, Sabriye Tenberken és Tőrey Zoltán. Nem csak azt tették lehetővé, hogy tapasztalataikról írjak és idézzem leírásaikat; a kéziratokhoz is megjegyzéseket fűztek, bemutattak más embereknek és forrásoknak, és sok esetben jó barátaim is lettek. Végezetül pedig legmélyebb hálámat szeretném kifejezni orvosomnak, David Abramsonnak; neki ajánlom ezt a könyvet. New York, 2010. június

O. W. S.

11

Sacks_Elmeszeme.indd 11

4/28/2011 5:11:25 PM

Lelki szemeink

Élményeinknek vajon mennyire vagyunk mi magunk a szerzői vagy alkotói? A velünk született agy és az érzékek mennyire határozzák meg őket előre, és vajon a tapasztalat milyen mértékben alakítja agyunkat? Egy vaksághoz hasonló súlyos észlelési megvonás meglepő fényben tüntetheti fel ezeket a kérdéseket. A megvakulás, különösen ha az élet későbbi szakaszában történik, hatalmas, akár mindent elsöprő kihívást jelenthet az embernek: új életmódot kell találnia, és a régi, elpusztult világ helyén új világot kell berendeznie. 1990-ben egy rendkívüli könyvet küldött nekem valaki, melynek címe Touching the Rock: An Experience of Blindness (A szikla megérintése: A vakság megtapasztalása), szerzője pedig egy angol vallástudós professzor, John Hull volt. Hull részben látóként nőtt fel, ám tizenhárom évesen hályogok alakultak ki a szemén, majd négy év múlva a bal szemére teljesen megvakult. Harmincöt éves koráig jobb szemére a látása elég tűrhető volt, ezt követően azonban egy évtizedes stabil hanyatlás után Hull az olvasáshoz egyre erősebb nagyítókat, az íráshoz pedig egyre vastagabb tollakat volt kénytelen használni. 1983-ban, negyvennyolc éves korában, teljesen megvakult. A Touching the Rock a következő három évben lediktált naplóiból született. Tele van éles megfigyelésekkel vak emberként élt életének átalakulásáról, számomra azonban a megvakulása utáni tapasztalatairól szóló leírások voltak a legmegdöbbentőbbek: látási képzelete és emlékezete fokozatosan felhígult, majd végül gyakorlatilag teljesen megszűnt (az álmokat kivéve). Ezt az állapotot nevezte ő „mély vakságnak”. 160

Sacks_Elmeszeme.indd 160

4/28/2011 5:11:32 PM

Lelki szemeink

A kifejezés alatt Hull nemcsak a látási képzelet és emlékezet elvesztését, hanem magának a látás ideájának az elvesztését is érti: még az olyan fogalmak is elvesztették jelentésüket, mint az „itt”, „ott” vagy a „szemben”. Eltűnt az az érzése, hogy a tárgyaknak vannak látható tulajdonságaik vagy megjelenésük. Nem emlékezett többé például, hogy a hármas szám hogyan néz ki, csak akkor, ha az ujjával leírta a levegőben. A hármas számról csak motoros képet volt képes alkotni, vizuálisat azonban nem. Hullt először nagyon nyomasztotta ez: nem tudta többé felidézni felesége és gyermekei arcát, sem az ismerős és szeretett tájakat vagy helyeket. Aztán végül hatalmas nyugalommal eljutott oda, hogy elfogadja mindezt, és a látás elvesztésére adott természetes reakciónak tekintse. Úgy érezte, hogy tulajdonképpen a vizuális képzelet elvesztése volt többi érzéke fejlődésének és fokozódásának az előfeltétele. Teljes megvakulása után két évvel Hull képzeletében és emlékezetében láthatóan annyira mellőzte a vizualitást, hogy a születésük óta vak emberekre kezdett hasonlítani. Hull mélyen hívő vallásossággal és néha Keresztes Szent Jánost idéző nyelvet használva lépett be a mély vakság állapotába, ahol egyfajta belenyugvás és öröm vette őt körül. A mély vakságról úgy beszélt, mint ami „egy autentikus és önálló világ, egy saját jogú hely… Teljes testtel látni annyit jelent, mint koncentrált emberi állapotban lenni.” „Teljes testtel látni” Hull számára azt jelentette, hogy figyelmét, gravitációja középpontját áthelyezte többi érzékére. Ezek az érzékek így új gazdagsággal és erővel ruházódtak fel. Elmesélte, hogy az eső hangja, aminek azelőtt soha nem szentelt sok figyelmet, egy egész tájat volt képes körvonalazni a számára, ugyanis más az eső hangja a kerti ösvényen és más, amikor a pázsiton dobol vagy a kert bokrain, vagy akár a kertet az úttól elválasztó kerítésen: Az eső mindennek képes előhozni a körvonalait; színes takaróba burkolja a korábban még láthatatlan dolgokat; a kitartóan zuhogó eső egy szaggatott és ezért töredékes világ helyett az akusztikus élmény folytonosságát hozza létre… egyszerre nyújtja egy egész helyzet teljességét… perspektívaérzést ad, és érezhető a világ egyes részeinek valódi kapcsolata egymással.

A hallási tapasztalat (vagy figyelem) új intenzitásával és egyéb érzékeinek élesedésével Hull meghitt viszonyba került a természettel, kezd161

Sacks_Elmeszeme.indd 161

4/28/2011 5:11:32 PM

Az elme szeme

te megérezni a világban levés intenzitásának mindent elsöprő, látóként nem ismert érzését. A vakság „egy sötét, ellentmondásokkal teli ajándék” lett számára. Hangsúlyozta, hogy ez nem csak kompenzáció, hanem egy teljesen új rend, az emberi létezésnek egy teljesen új módja. Ezzel kiszabadította magát a vizuális nosztalgiából, abból a hamisságból és erőlködésből, hogy „normálisnak” tekintsék, és egy új középpontot, egy új szabadságot és identitást talált. Egyetemi tanítása kiszélesedett és gördülékenyebb lett; írásmódja megerősödött és elmélyült; intellektuálisan és spirituálisan merészebb és magabiztosabb lett. Úgy érezte, végre szilárd talaj van a talpa alatt.1 Hull leírása számomra kiemelkedő példája annak, hogyan tudja valaki az észlelés egy formájától megfosztva teljesen újraalakítani önmagát egy új középpont, egy új észlelési identitás köré. Ugyanakkor azt is rendkívülinek találom, hogy a vizuális emlékezet általa leírt megsemmisülése megtörténhet egy olyan felnőttel, akinek több évtizednyi, gazdag és jelentős látási tapasztalat van a háta mögött. Hull lelkiismeretes odafigyeléssel és világosan megfogalmazott beszámolójában mindazonáltal nem kételkedhetem. A kognitív idegtudósok néhány évtizede már tudják, hogy az agy sokkal kevésbé előrehuzalozott, mint azt egykor hitték. Ennek a területnek Helen Neville volt az egyik úttörője. Bemutatta, hogy a prelingválisan siket embereknél (vagyis azoknál, akik siketen születtek vagy még kétéves koruk előtt veszítették el hallásukat) az agy hallási részei nem sorvadnak el. Aktívak maradnak és működnek, ám aktivitásuk és működésük új: 1 A látás elvesztése miatt érzett kezdeti, mindent elsöprő kétségbeesés ellenére vannak, akik Hullhoz hasonlóan a vakság másik oldalán találják meg alkotóerejük teljét és identitásukat. Különösen beleillik ebbe a sorba John Milton, aki harmincévesen kezdte elveszíteni látását (valószínűleg zöldhályog miatt). Költészetének legnagyszerűbb részét tizenkét évvel később, teljes megvakulása után alkotta. Sokat töprengett a vakságon, a külső látás helyét felváltó belső látáson az Elveszett Paradicsomban, a Küzdő Sámsonban és – legközvetlenebbül – barátainak írott leveleiben, valamint egy nagyon személyes műben, „A vak szonett”-ben is. Jorge Luis Borges, egy másik megvakult költő, saját vakságának változatos és ellentmondásos hatásairól írt; elmélkedett Homéroszról is, aki Borges elképzelése szerint elvesztette ugyan szeme világát, helyette azonban egy sokkal mélyebb időérzéket és azzal együtt páratlan elbeszélő képességet nyert. (Gyönyörűen taglalja ezt J. T. Fraser az 1989-es Time, the Familiar Stranger [Idő, az ismerős idegen] Braille-kiadásának előszavában.)

162

Sacks_Elmeszeme.indd 162

4/28/2011 5:11:32 PM

Lelki szemeink

átalakulnak, vagyis Neville szóhasználatával élve, a vizuális nyelv feldolgozására „lesznek átcsoportosítva”. A született vakok vagy korán megvakultak összehasonlító vizsgálata szerint a látókéreg bizonyos területeit szintén át lehet csoportosítani a hang és tapintás feldolgozására. A látókéreg részeinek átcsoportosításával a hallás, tapintás és más érzékek olyan hiperélességgel működhetnek, ami látók számára talán elképzelhetetlen. A matematikus Bernard Morin, aki az 1960-as években bemutatta, hogyan lehet egy gömböt kifordítani, hatévesen vakult meg zöldhályog következtében. Matematikai eredményei eléréséhez szerinte speciális térérzékre volt szükség – olyan tapintási észlelésre és képzelőerőre, amivel a látó matematikusok valószínűleg nem rendelkeznek. Hasonló fajta téri vagy tapintási képesség áll a paleontológus Geerat Vermeij munkásságának középpontjában. Vermeij a puhatestűek szakértőjeként rengeteg új puhatestű fajt határozott meg kagylójuk vagy házuk alakjának, illetve körvonalának apró variációi alapján. Vermeij hároméves kora óta vak.2 Ilyen eredmények és beszámolók tükrében az idegtudósok az 1970es évektől kezdték elfogadni, hogy lehet az agyban némi rugalmasság, egyfajta plaszticitás, legalábbis az élet első pár évében. Amikor azonban ennek a kritikus időszaknak vége, azt gondolták, az agy már kevésbé képlékeny. A szenzoros deprivációra, vagyis ingermegvonásra adott reakcióként az agy mégis képes radikális változásokra. 2008-ban Lotfi Merabet, Alvaro Pascual-Leone és munkatársaik bebizonyították, hogy látó felnőtteknek is elegendő öt napot bekötött szemmel tölteni ahhoz, hogy jelentős változások következzenek be a viselkedés és kogníció nem vizuális formáiban. Az ezzel járó, agyban végbement élettani változásokat is leírták. (Fontosnak tartják megkülönböztetni az olyan gyors és visszafordítható változá2 Richard Hamblyn, a The Invention of Clouds (A felhők feltalálása) című könyvében elmeséli, hogy Luke Howard, a 19. századi kémikus, aki elsőként osztályozta a felhőket, több kortárs természettudóssal levelezett, köztük John Gough matematikussal, aki kétévesen vakult meg himlő következtében. Hamblyn azt írja, hogy Gough „elismert botanikus volt, és az egész Linné-féle rendszert tapintás alapján tanulta meg. Mestere volt a matematikának, az állattannak és a szkotográfiának – a sötétben való írás művészetének.” (Hamblyn hozzáteszi, hogy Goughból „válhatott volna kiváló zenész is, ha az apja, aki szigorú kvéker volt… nem akadályozta volna meg abban, hogy azon az istentelen hegedűn játsszon, amit egy vándorhegedűs adott neki.”)

163

Sacks_Elmeszeme.indd 163

4/28/2011 5:11:32 PM

Az elme szeme

sokat, amelyek a már eleve meglévő, de latens érzékek közti kapcsolatokat használják ki, illetve a hosszú távú változásokat, amelyek különösen a korai vagy veleszületett vakságra adott válaszként fordulnak elő, és a kérgi áramkörök nagymérvű újraszerveződését vonják maguk után.) Hull látókérge láthatóan még felnőttkorban is képes volt alkalmazkodni a vizuális bemenet elvesztéséhez, más szenzoros feladatok – hallás, tapintás, szaglás – átvállalása által, miközben a vizuális képzelet képességét feladta. Feltételeztem, hogy szerzett vakság esetén Hull tapasztalata tipikusnak mondható, vagyis előbb-utóbb mindenkinek ez a reakciója, aki elveszíti a látását – ragyogó példát szolgáltatva ezzel a kérgi plaszticitásra. Hull könyvéről 1991-ben tanulmányt írtam, és elképedtem, hogy utána milyen sok vak embertől kaptam levelet. Ezek a levelek gyakran zavart, időnként pedig felháborodott hangnemben íródtak. Sok ember írta azt, hogy nem tud azonosulni Hull tapasztalataival. Ők látásuk elvesztése után több évtizeddel sem veszítették el vizuális képzeteiket és emlékeiket. Egy nő, aki tizenöt évesen vesztette el látását, ezt írta: Annak ellenére, hogy teljesen vak vagyok… nagyon is vizuális embernek tartom magam. Még mindig „látom” magam előtt a tárgyakat. Most is, gépelés közben, látom a kezeimet a billentyűzeten… Új környezetben addig nem érzem magam kényelmesen, amíg nem alakítok ki egy mentális képet a hely megjelenéséről. Független mozgásomhoz is mentális térképre van szükségem.

Tévedtem vajon, vagy legalábbis egyoldalú voltam, amikor Hull tapasztalatát a vakságra adott tipikus válaszként fogadtam el? Hibát követtem el vajon, amikor a reakciók egyik módját túlhangsúlyoztam, és figyelmen kívül hagytam más, radikálisan különböző lehetőségeket? Rossz érzésem néhány évvel később érte el tetőpontját, amikor egy Ausztráliában élő magyar pszichológustól, Tőrey Zoltántól kaptam levelet. Tőrey nem a vakságról írt nekem, hanem egy könyvről, amit az agy-elme kérdésről és a tudatosság természetéről írt. Levelében azt is megemlítette, hogy egy baleset következtében 21 évesen megvakult. Annak ellenére azonban, hogy „azt tanácsolták neki, hogy az eligazodás látási módjáról a hallásira térjen át”, ő az ellenkező irányba indult el, azzal a 164

Sacks_Elmeszeme.indd 164

4/28/2011 5:11:32 PM

Lelki szemeink

határozott szándékkal, hogy ehelyett inkább egy belső szemet, a vizuális képzelet képességeit fejleszti ki, a lehető legteljesebb mértékben. Elmondása szerint rendkívüli sikereket ért el, és figyelemre méltó, képek létrehozásához, megtartásához és irányításához szükséges képességeket alakított ki. Olyannyira, hogy képes volt egy olyan virtuális világot felépíteni, ami számára ugyanolyan valódi és intenzív, mint az elveszített észlelési világ – tulajdonképpen néha még valódibb és intenzívebb is. Sőt ez a képzelet tette képessé arra, hogy olyan dolgokat vigyen véghez, melyek egy vak ember számára aligha lettek volna lehetségesek. „Saját kezűleg cseréltem ki bonyolult tetőszerkezetű házam teljes ereszcsatorna-rendszerét, kizárólag a már teljesen hajlékony és érzékeny mentális terem pontos és jól fókuszált erejének köszönhetően” – írta Tőrey. Később bővebben is kifejtette ezt a történetet, a szomszédok nagyfokú riadalmát is ecsetelve, amikor egy vak embert egyedül láttak a ház tetején – éjnek évadján (még akkor is, ha a sötétség ugyebár már nem rontott tovább a helyzeten). Úgy érezte, hogy újonnan megerősödött látási képzelete képessé tette őt korábban elérhetetlen módokon való gondolkodásra. Képes volt magát gépek vagy más rendszerek belsejébe vetíteni, és elképzelni megoldásokat, modelleket és terveket. Válaszomban Tőreynek azt javasoltam, hogy írjon egy másik könyvet, egy személyesebbet, amelyben feltárja, hogyan hatott életére a vakság, és hogyan volt képes erre a legvalószínűtlenebb és látszólag legellentmondásosabb módon reagálni. Néhány évvel később elküldte nekem az Emlékirat a sötétségből című könyvének kéziratát. Ebben a könyvben Tőrey leírta gyermekkorának és fiatalkorának korai vizuális emlékeit a második világháború előtti Magyarországról: az égszínkék budapesti buszokat, a tojássárga villamosokat, a gázlámpák világítását és a budavári siklót. Egy gondtalan és kiváltságos fiatalságról írt, arról, hogy apjával a Duna-menti erdőkben barangoltak, játszottak és csintalankodtak az iskolában; Tőrey felettébb intellektuális környezetben nőtt fel, írók, színészek és mindenféle hivatású emberek között. Apja egy nagy filmstúdió vezetője volt, és gyakran adott oda neki forgatókönyveket olvasnivalóként. Tőrey szerint ez lehetőséget kínált neki, hogy történeteket, cselekményeket és karaktereket vizualizáljon, hogy dolgoztassa fantáziáját – ez a képesség az eljövendő években életmentő jelentőségű erőforrás lett számára. 165

Sacks_Elmeszeme.indd 165

4/28/2011 5:11:32 PM

Az elme szeme

Mindennek brutális véget vetett a fasiszta megszállás, Buda ostroma, majd a szovjeturalom. Tőrey ekkor már kamasz volt, és szenvedélyesen érdekelték a nagy kérdések – az univerzum és az élet titkai és mindenekelőtt a tudatosság és az elme rejtelmei. 19 évesen szükségét érezte, hogy belemerüljön a biológiába, a mérnöki tanulmányokba, az idegtudományba és a pszichológiába, és mivel tudta, hogy a szovjethatalom alatt álló Magyarországon a szellemi életnek semmi esélye nincs, Tőrey megszökött. Eljutott Ausztráliába, ahol pénz és kapcsolatok híján mindenféle kétkezi munkát végzett. 1951 júniusában, az akkori munkahelyén, egy vegyszergyárban egy savtartály dugójának meglazítása közben történt vele a baleset, ami kettétörte életét: Az utolsó kép, amit még tisztán láttam, az arcomat elöntő és életemet megváltoztató savözönből felvillanó fény volt, a másodperc töredékéig tartó szikra, a tartály talán arasznyira lévő fekete peremével keretezve. Ez volt a zárójelenet, az utolsó vékonyka cérnaszál, mely vizuális múltammal összeköt.3

Amikor kiderült, hogy szaruhártyái menthetetlenül károsodtak és hogy életét vak emberként kell leélnie, azt javasolták neki, hogy a világról alkotott reprezentációját hallás és tapintás alapján építse újjá, és a „látást és vizualizálást úgy, ahogy van, felejtse el”. Ezt azonban Tőrey nem tudta vagy nem akarta megtenni. Első nekem írott levelében a kritikus választás fontosságát hangsúlyozta helyzetében: „Azonnal eltökéltem, hogy megtudom, meddig mehet el egy érzékeitől részben megfosztott agy az élet újjáépítésében.” Így megfogalmazva ez elég absztraktnak hangzik, akár egy kísérlet. Könyvéből azonban kiérezhető az a rengeteg érzelem, ami elhatározása mögött állt: a sötétség borzalma – az „üres sötétség”, ahogyan Tőrey gyakran nevezi, a „szürke köd, ami bekebelezte” – és az a szenvedélyes vágy, hogy a fénybe és látásba kapaszkodjon, illetve még ha csak emlékezetében és képzeletében is, de fenntartson egy élénk és élő vizuális világot. Ezt fejezi ki könyvének címe is, melyből elejétől fogva az ellenszegülés hangja hallatszódik. Hull, aki nem ilyen tudatosan használta képzeletét, két vagy három éven belül el is veszítette azt, és képtelen volt például emlékezni, hogy a 3-as számot melyik irányba kell írni; a másik oldalon Tőrey viszont ké3 Tőrey 2005, 11–12. Kiss Katalin fordítása.

166

Sacks_Elmeszeme.indd 166

4/28/2011 5:11:32 PM

Lelki szemeink

pes volt négyjegyű számokat összeszorozni úgy, hogy az egész műveletet fejben végezte el, mintha csak egy táblára írná fel, és a részműveleteket különböző színekkel „festette” fel. Tőrey egy óvatos és „tudományos” hozzáállást tartott fenn saját vizuális képzeletével szemben. Képzeteinek helyességét fáradságosan, minden elérhető módon ellenőrizte. „Megtanultam, hogy a képet csak kísérleti módban tartsam meg, és csak akkor ruházzam fel hitelességgel és státusszal, ha valamilyen információ a javára billenti az egyensúlyt.” Hamarosan elég önbizalomra tett szert vizuális képzeletének megbízhatóságával szemben ahhoz, hogy az életét is feltegye rá. Ezt példázza az az eset is, amikor egyedül vágott bele a tetőjavításba. Ez az önbizalom kiterjedt más, tisztán csak mentális feladatokra is. Megtanulta „elképzelni, vizualizálni például a differenciálmű belsejét működés közben, a burkolaton belül. „Láttam, amint a fogaskerekek egymásba harapnak, záródnak, fordulnak és szétosztják a megfelelő fordulatot. Játszani kezdtem ezzel a belső látással műszaki és technikai problémákkal kapcsolatban. Vizualizáltam, hogyan viszonyulnak egymáshoz az atomok vagy az élő sejtek összetevői.” Tőrey szerint a képzelet ereje kulcsszerepet játszott abban, hogy az agy-elme probléma egy új megközelítéséhez jutott el, és az agyat „egymással kölcsönhatásban lévő készségek örök zsonglőrmutatványaként vizualizálta”. Nem sokkal azután, hogy megkaptam az Emlékirat a sötétségből kéziratát, jutott el hozzám egy másik, vakságról szóló emlékirat korrektúrája is: Sabriye Tenberken My Path Leads to Tibet (Az utam Tibetbe vezet) című könyve. Míg Hull és Tőrey gondolkodók, és saját bensőjük és az agy, valamint az elme állapotainak különféle szempontjaival vannak elfoglalva, Tenberken cselekvő ember; gyakran utazott egyedül Tibetben mindenfelé, ahol a vakokat évszázadok óta alsóbbrendűként kezelték, és megtagadták tőlük az oktatást, munkát, tiszteletet és mindenfajta közösségben betöltött szerepet. Az elmúlt körülbelül egy évtizedben Tenberken, gyakorlatilag segítség nélkül, átalakította helyzetüket, kidolgozta a Braille-írás tibeti változatát, megalapította az első iskolákat a vakok számára, az iskolákat elvégző diákokat pedig integrálták közösségeikbe. Tenberken születésétől kezdve maga is látássérült volt, ám 12 éves koráig az arcokat és tájakat képes volt felismerni. Gyermekként, még 167

Sacks_Elmeszeme.indd 167

4/28/2011 5:11:32 PM

Az elme szeme

Németországban, imádott festeni, és különösen vonzódott a színekhez. Amikor már az alakokat és formákat nem tudta megfejteni, még mindig képes volt szín alapján azonosítani a tárgyakat.4 Annak ellenére, hogy már tizenkét éve vak volt, Tibetbe utazott. Ahhoz, hogy a tájakról és szobákról, a környezetről és helyszínekről „képeket” alkosson, többi érzékét használta, kiegészítve a szóbeli leírásokkal, vizuális emlékekkel, valamint erős képi és szinesztéziás érzékenységével együtt. Olyan élénk és részletes képeket hozott létre, melyekkel lenyűgözte hallgatóit. Ezek a képek időnként vadul és komikusan eltértek a valóságtól. Mesélt egy ilyen esetet, amikor társával a Nam-tóhoz, Tibet legnagyobb sós tavához kirándultak. Terbenken képzeletében buzgón a tó felé fordult, és „egy kristályos sóval borított partot látott csillogni, ami olyan volt, mint a hó az esti napsütésben, egy hatalmas türkizszínű víztömeg szélén… Lent pedig, a partot szegélyező sötétzöld hegyeken néhány nomád pásztor bámészkodott legelésző jakokkal.” Kiderült aztán, hogy egyáltalán nem is a tavat „nézte”, hanem a másik irányba fordult, és a sziklákat meg a szürke tájat „bámulta”. Ezek a zökkenők csöppet sem izgatják – örül, hogy vizuális fantáziája ilyen élénk. Képzelete lényegében művészi, lehet impresszionisztikus, romantikus és az igazságtól egészen távol eső. Ezzel szemben Tőrey képzelete mérnökien pedáns, és az utolsó részletig tényszerűségre és pontosságra törekszik. A francia ellenállás hősének, Jacques Lusseyrannak az emlékirata, az És lőn újra Világosság, főleg a nácik elleni küzdelemmel, majd a későbbi buchenwaldi élményeivel foglalkozik. Rengeteg gyönyörű leírás van azonban benne a vaksághoz való korai alkalmazkodásáról. Lusseyran egy baleset során vakult meg nem egészen nyolcéves korában. Úgy érezte, ez az életkor „ideális” egy ilyen történésre, hiszen már elég gazdag vizuális 4 Tenberkennek nagyon erős szinesztéziája is van, ami vakságával megmaradt, és látszólag fokozódott is: Amióta az eszemet tudom, a számok és szavak azonnal színeket hoznak elő bennem… A négyes szám például aranyszínű. Az ötös világoszöld. A kilences cinóber… A hét napjai – csakúgy, mint a hónapok – szintén színesek. Geometriai alakzatokban vannak elrendezve, körkörös részekben, kicsit egy tortához hasonlóan. Amikor fel kell idéznem, hogy egy bizonyos esemény melyik napon történt, az első dolog, ami belső képernyőmön felugrik, az a nap színe, majd a helye a tortában.

168

Sacks_Elmeszeme.indd 168

4/28/2011 5:11:32 PM

Lelki szemeink

tapasztalata volt, amelyből táplálkozhatott, ugyanakkor „egy nyolcéves fiú szokásai még nem alakultak ki, sem testben, sem gondolkodásban. Teste végtelenül tanulékony.” Lusseyran először vizuális képzeletét veszítette el: Alighogy vak lettem, édesanyám és édesapám arcát, meg a többiekét is, akiket szerettem, azonnal elfelejtettem… hirtelen közömbössé vált, hogy barnák, szőkék, kék vagy zöld szeműek-e. Úgy találtam, túlságosan is sok időt pazarolunk ezekre a haszontalan megfigyelésekre… Nem gondoltam ezekre többé: úgy tűnt, mindez nem az emberek tulajdona. Lelki szemeim előtt fej és ujj nélküli férfiak és nők bukkantak fel.5

Ebben hasonlít Hullra, aki azt írta: „Már nem is nagyon próbálom meg elképzelni, hogyan néznek ki az emberek… Egyre nehezebb tudatosítanom, hogy az emberek valahogyan kinéznek, és jelentéssel felruháznom azt a gondolatot, hogy van megjelenésük.” Ugyanakkor a tényleges vizuális világ feladásával együtt Lusseyran egy, a Tőreyéhez hasonló képzeletbeli világot kezdett el felépíteni és használni. Saját magát végül a „vizuális vakok” speciális kategóriájába tartozóként azonosította. Lusseyran belső látása fényérzékeléssel kezdődött, egy alaktalan, áradó, özönlő ragyogással. Ebben a már szinte misztikus közegben a neurológiai fogalmak feltétlenül kevésnek bizonyulnak, az ember mégis megkockáztathatja ezt valamiféle felszabaduló jelenségként értelmezni, a normális vizuális ingerektől megfosztott látókéreg spontán, szinte kirobbanó éberségeként. (A jelenség hasonló lehet talán a fülzúgáshoz és a fantomvégtagokhoz, bár ezt jelen esetben ez a jámbor, koraérett és képzeletgazdag kisfiú valamiféle éteri minőséggel is felruházta.) Világos ugyanakkor, hogy nemcsak egy formátlan fényességnek, hanem hatalmas vizuális képzelőerőnek is birtokában volt. Az aktivált látókéreg és a belső szem elméjében egy „vásznat” hozott létre, amelyre kivetült minden, amire gondolt vagy vágyott, és szükség esetén egy számítógép képernyőjéhez hasonlóan lehetett irányítani. „Ez a képernyő nem olyan volt, mint egy téglalap vagy négyzet alakú tábla az iskolában, melyet a fal kihasználatlan felülete vesz körül” – írta. 5 Lusseyran 2005, 68–69. Hevesi Mihály fordítása.

169

Sacks_Elmeszeme.indd 169

4/28/2011 5:11:32 PM

Az elme szeme

Belső képernyőm mindig akkorára nyílt, amekkorára épp szükségem volt. Sehol nem volt és mégis mindenhol jelen volt… Belső képernyőmön a nevek, a számok és a dolgok nem amorf tárgyakként vagy fekete-fehéren jelentek meg, hanem a szivárvány összes színében. Semmi sem került elém, amit ne itatott volna át egy bizonyos mennyiségű fény… Néhány hónap múlva személyes világegyetemem a színek műhelyévé vált.6

A fiatal Lusseyran számára rendkívüli vizualizációs képességei kulcsfontosságúak lettek, még az annyira kevéssé vizuális dolgokban is (legalábbis az ember azt hinné), mint a Braille-írás megtanulása és a tanulmányaiban elért fényes sikerei. A vizualizáció a valódi, külső világban sem volt kevésbé fontos. Lusseyran mesél látó barátjával, Jeannal tett sétáiról; a Szajna völgyében együtt felmásztak a domboldalon, és azt mondta Jeannak: „Nézd! Fenn vagyunk! Innen láthatod a folyó összes kanyarulatát, ha nem süt a szemedbe a nap!” Jean kimeresztette a szemét, szétnézett és felkiáltott: „Tényleg!” Ez a jelenet ezerféleképpen ismétlődött meg közöttünk. Fogalmam sincs, hogyan zajlott a dolog, de minden alkalommal, amikor egy eseményről hallottam azonnal megjelent egy képernyőn, egyféle belső vásznon… Világát [Jean] összehasonlította az enyémmel, s megállapította, hogy az övé sokkal kevesebb képet és színt tartalmaz. Ettől majdnem dühbe gurult: „Valójában melyikünk a vak?”7

A normális tartományt túlszárnyaló vizualizációs képességei és vizuális manipulációs képességei – az emberek helyzetének és mozdulatainak vizualizálása, bármely tér topográfiájának, védekező és támadó stratégiáknak az elképzelése – karizmatikus személyiségével párosítva (és kiegészítve látszólag csalhatatlan, árulókat leleplező „orrával” vagy „fülével”) volt az, ami később Lusseyrant a francia ellenállás példaképévé tette. Négy visszaemlékezést olvastam el. A megvakult emberek vizuális élményeit illetően mind a négy meglepően eltérő megközelítés: Hull belenyugvó alászállása a „mély vakságba”; Tőrey „kényszeres vizualizációja” és belső vizuális világának pedáns felépítése; Tenberken lobbanékony, szinte regényes vizuális szabadsága és figyelemre méltó és különös szi6 Uo., 38–39. 7 Uo., 80–83.

170

Sacks_Elmeszeme.indd 170

4/28/2011 5:11:32 PM

Lelki szemeink

nesztéziás adottsága; és a magát „vizuális vakként” meghatározó Lusseyran. Kíváncsi lettem, van-e vajon tipikusnak mondható vak tapasztalat? Dennis Shulman klinikai pszichológus és pszichoanalitikus, aki bibliai témákról tart előadásokat. Az ötvenes éveiben járó, megnyerő, zömök, szakállas férfi fokozatosan vesztette el látását tizenéves korában, és mire egyetemre ment, teljesen megvakult. Amikor néhány évvel ezelőtt találkoztunk, elmondta nekem, hogy az ő tapasztalatai teljesen különböznek Hullétól: Még mindig, harmincöt évnyi vakság után is egy vizuális világban élek. Nagyon élénk emlékeim és képeim vannak. A feleségemre is, akit egyébként soha nem láttam, vizuálisan gondolok. A gyerekeimre is. Magamat is vizuálisan látom – úgy, ahogyan utoljára láttam magam, tizenhárom éves koromban, bár nagyon igyekszem frissíteni a képet. Gyakran tartok nyilvános előadásokat, és a jegyzeteimet Braille-írással készítem el; amikor azonban a fejemben átnézem őket, a Braille-írást vizuálisan látom – vizuális és nem tapintási képzetként.

Arlene Gordon, a hetvenes éveiben járó szociális munkás mesélte nekem, hogy az ő esete is nagyon hasonló. Azt mondta: „Megdöbbentem, amikor Hull könyvét olvastam. Az ő tapasztalatai nagyon nem hasonlítanak az enyéimre.” Csakúgy, mint Dennis, ő is sok tekintetben vizuális emberként azonosítja magát. „Nagyon erős színérzékem van. Én választom ki a saját ruháimat. Ha valaki megmondja a színeket, kigondolom, hogy melyik ruha mihez illene.” Valóban, nagyon elegánsan volt öltözve, és nyilvánvalóan büszke is volt megjelenésére. Vizuális képzelete még mindig figyelemre méltó volt, és így folytatta: „Ha a karjaimat előre-hátra mozgatom a szemem előtt, látom őket, még akkor is, ha már több mint harminc éve vak vagyok.” Úgy tűnt, hogy karjának mozgatása azonnal látási képzetté alakul. Hozzátette, hogy hangoskönyvek hallgatásakor elkezd fájni a szeme, és ha túl sokáig hallgatja őket; úgy érzi, mintha „olvasna” olyankor, és a kimondott szavak hangjai nyomtatott sorokká alakulnak át előtte egy élénken megjelenő könyvben.8 8 Annak ellenére, hogy jómagam gyenge vizuális képzelettel vagyok megáldva, ha olyan darabot játszom, amit jól ismerek, akkor is „látom” a kezeimet a zongora billentyűin mozogni, ha behunyom a szememet. (Ez még akkor is így van, ha csak fejben játszom.) Ezzel egy időben a kezeim mozgását is érzem, és nem vagyok teljesen biztos

171

Sacks_Elmeszeme.indd 171

4/28/2011 5:11:32 PM

Az elme szeme

Arlene megjegyzése eszembe juttatta Amy nevű páciensemet, aki kilencévesen süketült meg skarlát következtében, és annyira ügyes volt szájról olvasásban, hogy gyakran meg is feledkeztem róla, hogy süket. Egyszer, amikor szórakozottan elfordultam tőle beszéd közben, élesen megjegyezte: – Már nem hallak. – Vagyis nem látsz – javítottam ki. – Te nevezheted látásnak – válaszolta –, de nekem ez akkor is hallási tapasztalat. Amy, annak ellenére, hogy teljesen süket volt, beszédhangokat hozott létre a fejében. Dennis és Arlene hozzá hasonlóan nemcsak azt említették meg, hogy a látási képzelet és a fantázia fokozódott látásuk elvesztése óta, hanem azt is, hogy mintha az információ sokkal könnyebben alakulna át vizuális formába szóbeli leírás – vagy saját tapintás-, mozgás-, hallás- vagy szaglásérzékelésük alapján. Egészében véve tapasztalataik meglehetősen hasonlítottak Tőreyére, még akkor is, ha szisztematikusan nem is gyakorolták látási képzeletüket úgy, ahogyan ő tette, és nem próbáltak tudatosan egy teljesen virtuális látott világot megépíteni. Mi történik, ha a látókéreg nem szorul a vizuális bemenet korlátai közé? Az egyszerű válasz az, hogy a látókéreg a külvilágtól elszigetelve hiperérzékeny lesz a különféle belső ingerekre: saját önálló működésére; az agy egyéb területeiről érkező jelekre – hallási, tapintási és verbális területekre; és a gondolatokra, emlékekre és érzelmekre. Tőrey, Hull-lal ellentétben, nagyon aktívan részt vett vizuális képzeletének felépítésében. Attól a pillanattól fogva irányítása alá vonta, hogy lekerült a kötés a szeméről. Ez talán azért is volt lehetséges, mert már eleve nagyon otthon érezte magát látási képzeletében, és saját kedve szerint irányította azt. Tudjuk, hogy Tőrey a balesete előtt is nagyon vizuális bebenne, hogy meg tudnám különböztetni az „érzést” a „látástól”. Ebben a kontextusban elválaszthatatlannak tűnnek, és az ember szívesen használna valami érzékek közti kifejezést rá, mint például: „látás-érzés”. A pszichológus Jerome Bruner az ilyen képzeletet „enaktívnak” nevezi – az előadás (ami lehet valódi vagy képzeletbeli) szerves jellemzője – szemben az „ikonikus” vizualizációval, ami az emberen kívül lévő dolgok vizualizációja. A kétféle képzelet hátterében álló agyi mechanizmusok meglehetősen különböznek.

172

Sacks_Elmeszeme.indd 172

4/28/2011 5:11:33 PM

Lelki szemeink

állítottságú volt, és az apjától kapott filmforgatókönyvekkel már gyerekkorában csiszolni kezdte a vizuális narratíva létrehozásának képességét. (Hull-lal kapcsolatban nincs ilyen információnk, mert naplóbejegyzései csak megvakulásával kezdődnek.) Tőreynek több hónap intenzív kognitív fegyelemre volt szüksége, amit vizuális képzelete javításának szentelt. Kitartóbbá, stabilabbá és alakíthatóbbá kellett tennie. Lusseyrannak ezzel szemben, úgy tűnt, ez szinte rögtön az elejétől fogva ment. Talán azért, mert Lusseyran még nyolcéves sem volt, amikor megvakult (miközben Tőreyvel ez huszonegy éves korában történt), és a kisfiú agya ennek megfelelően jobban tudott alkalmazkodni egy új és drasztikusan más helyzethez. Az alkalmazkodóképesség azonban nem ér véget fiatalkorban. Nyilvánvaló, hogy Arlene, aki negyvenes éveiben lett vak, szintén radikális módokon volt képes alkalmazkodni. Kifejlesztette azt a képességét, hogy „lássa” a kezét maga előtt mozogni”, hogy „lássa” a neki felolvasott könyvek szavait, és hogy részletes látási képzeteket alakítson ki szóbeli leírások alapján. Az embernek olyan érzése támad, hogy Tőrey alkalmazkodását nagyrészt tudatos indíték, akarat és szándék alakította; Lusseyranét a túláradó fiziológiai alkat; és Arlene valahol a kettő között áll. Hull pedig mindeközben maga a rejtély. Mennyire tükrözik ezek a különbségek a vakságtól független, háttérben meglévő fogékonyságot? Vajon az erős vizualizációs képességgel rendelkező látó emberek megtartják vagy esetleg még fokozzák is képzelőerejüket, ha megvakulnak? Másrészt viszont, vajon a gyengén vizualizáló emberek hajlamosak a „mély vakság” irányába elmozdulni vagy látásuk elvesztése esetén hallucinálni? Mekkora a látási képzelet tartománya a látókban? Bennem először körülbelül tizennégy éves koromban tudatosodott, hogy a látási képzeletnek és látási emlékezetnek hatalmas ingadozásai lehetnek. Anyám sebész volt és összehasonlító anatómus. Egy nap az iskolából egy gyíkcsontvázat vittem neki haza. Egy percig szúrósan nézte, körbeforgatta a kezében, aztán letette, és anélkül hogy még egyszer ránézett volna, jó néhány rajzot készített róla, egyenként harminc fokkal mentálisan elforgatva. Olyan sorozatot készített, melynek utolsó darabja ugyanaz lett, mint az első. Elképzelni sem tudtam, hogyan csinálta. Amikor azt mondta, hogy a fejében ugyanolyan tisztán és élénken látta 173

Sacks_Elmeszeme.indd 173

4/28/2011 5:11:33 PM

Az elme szeme

a csontvázat, mintha tényleg nézné, és hogy minden alkalommal egyszerűen csak elforgatta a képet a kör tizenketted részével, zavarodottnak és ostobának éreztem magam. Én a lelki szemeimmel alig láttam valamit – legfeljebb csak halvány, tünékeny képeket, melyeket nem tudtam irányítani.9 Anyám abban bízott, hogy a nyomdokaiba lépek, és belőlem is sebész lesz, de amikor rájött, hogy vizuális képességeim mennyire gyengék (ráadásul gyenge mechanikai készségem miatt ügyetlen is vagyok), belenyugodott, hogy valami más területre kell specializálódnom. Néhány évvel ezelőtt egy orvosi konferencián Bostonban előadtam Tőrey és Hull vaksággal kapcsolatos tapasztalatait: elmondtam, hogy Tőrey a fejlett vizualizációs képességeinek köszönhetően „tehetséges” volt, Hullt pedig vizuális képzeletének és emlékezetének elvesztése – legalábbis bizonyos értelemben – „tehetetlenné” tette. Az előadás után a közönség soraiból odajött hozzám egy férfi, és azt kérdezte, hogy becslésem szerint milyen jól funkcionálnak a vizuális képzelettel nem rendelkező látók. Azt is hozzátette, hogy neki egyáltalán nincs vizuális képzelete, legalábbis olyan, amit szándékosan felidézhetne, és ez a családjában mindenkire jellemző. Tulajdonképpen azt feltételezte, hogy mindenkivel ez a helyzet, amíg a Harvard egyetem hallgatójaként részt nem vett egy 9 Bár szinte semmi akaratlagos képzeletem nincsen, akaratlan képzetekre hajlamos vagyok. Régebben csak elalvás előtt, migrén előjeleként, kábítószerek vagy láz hatására jelentkeztek. Most azonban, hogy látásom megromlott, állandónak mondhatók. Az 1960-as években, amikor sokat kísérleteztem amfetaminokkal, egész másfajta, élénk mentális képzeletet tapasztaltam. Az amfetaminok megdöbbentő észlelési változásokat és drámai felfokozottságot idézhetnek elő a vizuális képzeletben és emlékezetben (amint arról A férfi, aki kalapnak nézte a feleségét című könyvem, „Kutyabőrbe bújva” című fejezetében írok. Azt vettem észre, hogy körülbelül két héten keresztül elég volt csak ránéznem egy anatómiai ábrára vagy példára, és a kép órákig élénken a fejemben maradt. Képes voltam a képet mentálisan egy papírra vetíteni – olyan határozottan és világosan, mintha egy camera lucida vetítette volna oda –, és a körvonalakat egy ceruzával körül tudtam húzni. A rajzaim nem voltak elegánsak, de abban mindenki egyetértett, hogy egészen részletesek és pontosak voltak. Amikor azonban az amfetamin által gerjesztett állapot elmúlt, nem tudtam többé vizualizálni, sem képeket kivetíteni, sem rajzolni – és az azóta eltelt évtizedekben sem soha. A jelenség nem hasonlított az akaratlagos képzelethez – nem én hívtam elő a képzeteket az elmémben, és nem én építettem fel őket részletenként. Akaratlanul és automatikusan történt, inkább az eidetikus vagy fotografikus emlékezettel, vagy a palinopsziával, a szélsőséges utóképekkel volt rokon.

174

Sacks_Elmeszeme.indd 174

4/28/2011 5:11:33 PM

Lelki szemeink

pszichológiai vizsgálatban, és rá nem jött, hogy nyilvánvalóan hiányzik belőle egy olyan mentális képesség, ami többi diáktársában változó fokban megvolt. – Ön mivel foglalkozik? – kérdeztem, mert kíváncsi voltam, mit csinálhat ez a szegény ember. – Sebész vagyok – válaszolta. – Érsebész. És anatómus is. És napelemeket is tervezek – megkérdeztem tőle, hogyan tudja felismerni azt, amit lát. – Az nem jelent gondot – válaszolta. – Gondolom, bizonyára vannak az agyamban reprezentációk vagy modellek, amelyek illeszkednek az általam látott vagy csinált dolgokhoz. Ezek azonban nem tudatosak. Nem tudom őket felidézni. Ez látszólag szöges ellentétben áll anyám tapasztalatával – neki nyilvánvalóan szélsőségesen élénk és gyorsan irányítható vizuális képzelete volt, bár (most úgy tűnt) ez csak egy bónusz volt, csak luxus, nem pedig előfeltétele a sebészi pályának. Vajon Tőreyvel is ez a helyzet? Vajon az ő rendkívül fejlett vizuális képzelete, bár nyilvánvalóan sok örömnek a forrása, mégsem annyira nélkülözhetetlen, mint ő hiszi? Lehetséges, hogy valójában ugyanígy mindenre képes lett volna a tetőn végzett ácsmunkától kezdve az elme modelljének kidolgozásáig mindennemű tudatos képzelet nélkül is? Ezt a kérdést ő maga is felteszi. A mentális képzelet gondolkodásban betöltött szerepével Francis Galton is foglalkozott 1883-ban Inquiries into Human Faculty and Its Development (Az emberi képességről és annak fejlődéséről) című könyvében. (Galton Darwin unokatestvére volt; elfojthatatlan és rendkívül széles érdeklődési körrel rendelkezett, sokrétű munkássága olyan témákat ölel fel, mint az ujjlenyomatok, eugenika, kutyasípok, bűnözés, ikrek, szinesztézia, pszichometriai mérések és az „öröklött lángelme”.) A vizuális képzelettel kapcsolatos vizsgálódását kérdőívek segítségével végezte. Olyan kérdéseket tett fel, mint például „Világosan fel tudja idézni összes közeli hozzátartozója és sok más személy vonásait? A mentális képet képes akarattal… leültetni, felállítani vagy lassan körbeforgatni? Eléggé világosan látja ahhoz, hogy kényelmesen vázlatot készítsen róla (feltéve, ha képes rajzolni)?” Az érsebész kétségbeejtő teljesítményt nyújtott volna ezeken

175

Sacks_Elmeszeme.indd 175

4/28/2011 5:11:33 PM

Az elme szeme

a teszteken – tulajdonképpen hasonló kérdések teperték le egyetemista korában is. Ennek ellenére számított ez valamit? Az ilyen képzelet jelentőségét tekintve Galton kétértelmű és óvatos. Azt mondja egyfelől, hogy „a tudós emberek osztályának gyenge vizuális reprezentációs képességei vannak”, másfelől viszont az a véleménye, hogy „az általánosított gondolatok magasabb folyamataival kapcsolatban az élénk vizuális készségnek nagy a jelentősége”. Szerinte „kétségtelen tény, hogy a szerelők, mérnökök és építészek általában rendelkeznek a mentális képzetek figyelemre méltóan világos és pontos látásának képességével”, hozzáteszi azonban, hogy „kénytelen vagyok mindazonáltal leszögezni, hogy a hiányzó képességet láthatóan olyan szolgálatkészen helyettesítik a képzelőerő egyéb módjai…, hogy a mentális képek látásának terén magukat teljesen fogyatékosnak ítélő emberek is adhatnak élethű leírást a látottakról, és úgy tudják kifejezni magukat, mintha élénk vizuális képzelőerővel lennének megáldva. Akár a Királyi Akadémia festőinek rangjára méltó művészek is válhatnak belőlük.” Galton szerint a mentális képzet az ismerős személy vagy hely képének megjelenése lelki szemeink előtt; egy tapasztalat reprodukciója vagy rekonstrukciója. Léteznek azonban sokkal elvontabb és látnokibb fajta mentális képzetek, olyan dolgok képzetei, amelyeket a fizikai szem soha nem látott; az alkotó képzelet azonban mégis képes megidézni őket, és a valóság megvizsgálásához modellként szolgálhatnak.10 Alan Rocke Image and Reality: Kekulé, Kopp, and the Scientific Imagination (Kép és képzelet: Kekulé, Kopp és a tudományos képzelet) című könyvében az ilyen képek és modellek a tudósok, különösen a 19. századi kémikusok alkotó életében betöltött kulcsszerepét hangsúlyozza. A középpontban elsősorban August Kekulé és az a híres londoni buszutazás közbeni ábrándozás áll, ami elvezette őt a benzolmolekula szerkezetének vizualizálásához. Ez a fogalom aztán forradalmasította a kémiát. Bár a kémiai kötések láthatatlanok, Kekulé számára ugyanolyan valóságosak és vizuálisan elképzelhetőek voltak, mint Faradaynek a mágnes körüli 10 John Tyndall fizikus Galton Inquiriese előtt néhány évvel, egy 1870-es előadásában már tett erre utalást: „Tudományos jelenségek magyarázatakor szokásosan mentális képeket alakítunk ki az érzékelhetőn túli dolgokról… E képesség gyakorlása nélkül a természetről szerzett tudásunk csak az együttélések és sorozatok merő kitalációja lenne.”

176

Sacks_Elmeszeme.indd 176

4/28/2011 5:11:33 PM

Lelki szemeink

erővonalak. Kekulé magáról azt vallotta, hogy „ellenállhatatlan szükségét érzi a vizualizációnak”. A kémiáról folyó párbeszédet tulajdonképpen ilyen képek és modellek nélkül is fenn lehet tartani. A filozófus Colin McGinn Mindsight (Elmelátás) című könyvében azt írja, hogy „A képzetek nem csak az észlelések és gondolatok kisebb variációi, melyek elméleti érdekessége elhanyagolható; a képzetek egy hatalmas mentális kategóriát alkotnak, mely önálló vizsgálódást érdemel… A mentális képek… alkotják a harmadik nagy kategóriát… a percepció és kogníció ikeroszlopai mellett.” Vannak Kekuléhoz hasonló emberek, akik ebben az elvont értelemben nyilvánvalóan nagyon erőteljes vizualizálók, legtöbbünk azonban a tapasztalati vizualizációt (például saját házának képzetét) kombinálja absztrakt vizualizációval (egy atom szerkezetének képzetével). Temple Grandin ugyanakkor úgy érzi, ő másként vizualizál.11 Ő teljes mértékben szó szerinti, már korábban látott képekben gondolkodik, mintha egy ismerős fényképet nézegetne, vagy egy film forogna a fejében. Amikor elképzeli a „mennyország” fogalmát például, azonnal a Stairway to Heaven (Út a mennyországba) című filmre asszociál, az elméjében egy felhők közé emelkedő lépcsősor képe jelenik meg. Ha valaki megjegyzi, hogy ma esős napunk van, akkor lelki szemeivel ugyanazt a „fényképet” látja az esőről, az ő saját, szó szerinti és ikonikus reprezentációját. Tőreyhez hasonlóan, ő is erőteljes vizualizáló; a szélsőségesen pontos látási emlékezete lehetővé teszi számára, hogy elméjében végigsétáljon egy tervezendő gyáron, még a megépülés előtt megjegyezve a szerkezeti részleteket. Gyerekkorában azt hitte, hogy mindenki így gondolkodik, és zavarba jött attól a gondolattól, hogy vannak emberek, akik nem tudnak akaratlagosan képeket felidézni. Amikor elmondtam neki, hogy én sem tudok, azt kérdezte: „Akkor hogyan gondolkodik?” Amikor emberekkel beszélek, vakokkal és látókkal, vagy amikor megpróbálok saját belső reprezentációimra gondolni, bizonytalan vagyok, hogy vajon a különböző típusú szavak, szimbólumok és képek a gondolat elsődleges eszközei, vagy esetleg a gondolatnak vannak mindezeket megelőző 11 Temple-ről részletesebben az Antropológus a Marson című könyvemben írok, ő pedig a Thinking in Pictures (Képekben gondolkodva) című írásában beszél vizuális gondolkodásáról.

177

Sacks_Elmeszeme.indd 177

4/28/2011 5:11:33 PM

Az elme szeme

formái, lényegében amodális gondolatformák. A pszichológusok említik a „mentalese”-t, a mentális nyelvet, a gondolkodás egyetemes nyelvét, amelyről azt tartják, hogy az agy saját nyelve. Lev Vigotszkij, a nagy orosz pszichológus annak idején beszélt a „tiszta jelentésekkel való gondolkodásról”. Nem tudom eldönteni, hogy ez vajon badarság vagy mély igazság – mindig ugyanerre a zátonyra futok, ha a gondolkodásra gondolok. Galtont is zavarba ejtette a látási képzelet: tartománya hatalmas, és bár néha úgy tűnik, hogy a gondolkodás lényegi részét képezi, máskor irrelevánsnak hat. Azóta is ez a bizonytalanság jellemzi a mentális képzelet feletti vitát. Galton kortársa, a korai kísérleti pszichológus, Wilhelm Wundt introspekcióból kiindulva úgy hitte, hogy a képzelet a gondolkodás lényegi részét képezi. Mások fenntartották, hogy a gondolkodás képek nélküli és teljes egészében analitikus vagy deskriptív propozíciókból áll, a behavioristák pedig egyáltalán nem hittek a gondolkodásban – csak a „viselkedésben”. Vajon az introspekció, vagyis önmagunk megfigyelése önmagában megbízható tudományos megfigyelési módszer? Képes következetes, megismételhető és mérhető adatokkal szolgálni? Ezzel a kihívással csak az 1970-es évek elején szállt szembe a pszichológusok egy új nemzedéke. Roger Shepard és Jacqueline Metzler arra kérték alanyaikat, hogy olyan mentális feladatokat hajtsanak végre, amelyekhez egy geometriai alakzat fejben történő elforgatására volt szükség – az a fajta képzeletbeli elforgatás, amit anyám is végzett, amikor emlékezetből lerajzolta a gyík csontvázát. Ezek az első mennyiségi kísérletek alátámasztották, hogy egy kép elforgatásához bizonyos időtartamra van szükség – amely időtartam egyenesen arányos az elforgatás szögével. Egy kép hatvan fokkal történő elforgatása például kétszer annyi ideig tart, mint egy harminc fokos elforgatás, míg a kilencven fokos elforgatás háromszor annyi időt vesz igénybe. A mentális forgatásnak megvan a sebessége, folyamatos és stabil, erőfeszítést igényel, mint bármely akaratlagos cselekvés. Stephen Kosslyn a vizuális képzelet témáját egy másik szemszögből közelítette meg. 1973-ban egy korszakalkotó jelentőségű cikket jelentetett meg, amelyben verbalizálókat és imaginálókat állított szembe. A vizsgálatban részt vevőknek mutattak egy sor rajzot, melyeket meg kellett jegyezniük. Kosslyn feltételezése szerint ha a belső képek tériek és képszerűen vannak elrendezve, akkor az „imaginálóknak” tudniuk kellene szelektíven fókuszálni a kép egy részére, és időre lenne szükségük ahhoz, 178

Sacks_Elmeszeme.indd 178

4/28/2011 5:11:33 PM

Lelki szemeink

hogy figyelmüket áthelyezzék a kép egyik részéről a másikra. Kosslyn úgy vélte, hogy a szükséges idő arányos azzal a távolsággal, amennyit a belső szemnek meg kell tennie. Kosslyn be tudta bizonyítani, hogy valóban ez a helyzet áll fenn, és bemutatta, hogy a vizuális képzetek lényegében tériek és képszerűen vannak elrendezve a térben. Munkássága rendkívül termékenyítőnek bizonyult, ám a vizuális képzelet szerepéről folyó vita még mindig tart. Zenon Pylyshyn és mások azt tartják, hogy a képek mentális forgatása és azok „beolvasása” értelmezhető úgy, mint az elme/agy egy tisztán elvont, nem vizuális műveletének eredménye.12 Az 1990-es évekre Kosslyn és mások képesek voltak a képzelettel kapcsolatos kísérleteket PET- és funkcionális MR-vizsgálatokkal kombinálni. Ez lehetővé tette, hogy az agy érintett területeit feltérképezzék mentális képzeteket igénylő feladatok végzése közben. Azt találták, hogy a mentális képzelet sokszor ugyanazt a látókérgi területet aktiválja, amit maga az észlelés. Ez azt mutatja, hogy a vizuális képzelet egyszerre fiziológiai és pszichológiai valóság, és részben ugyanazokat idegpályákat használja, mint a látásészlelés.13 Klinikai vizsgálatok is alátámasztják, hogy az észlelés és képzelet közös idegpályákon osztoznak az agy vizuális részeiben. 1978-ban Eduardo Bisiach és Claudio Luzzatti Olaszországban két olyan beteg esetéről számolt be, akiknél stroke következtében hemianopia, vagyis féloldali látótérkiesés alakult ki, és bal oldalra nem láttak. Amikor azt kérték tőlük, hogy képzeljék el magukat, amint egy ismerős utcán sétálnak végig, és írják le, mit látnak, csak a jobb oldalon található boltokat említették; aztán amikor azt kérték tőlük, hogy képzeljék el, hogy megfordulnak és visszafelé sétálnak, csak azokat a boltokat írták le, amelyeket eddig nem „láttak”, vagyis a jobb oldali boltokat. Ezek a csodálatosan kivizsgált ese12 Kosslyn legutóbbi könyve a témában a The Case for Mental Imagery (A mentális képzelet kérdése) részletesen elmondja a vita történetét. 13 A funkcionális MR-vizsgálatok azt is kimutatták, hogy képzelet tekintetében az agy két féltekéje másként viselkedik: a bal félteke az általános, kategorikus képekkel foglalkozik – például „fák” kategóriájának képzetével – míg a jobb félteke a konkrét képekkel – például a „ház előtti juhar”. Ez a specializáció a látásészlelésben is jelen van. Ilyen értelemben a prozopagnózia, a konkrét arcok felismerési képtelensége a jobb félteke károsodott vagy sérült látásfunkciójához köthető, miközben a prozopagnóziás embereknek az arcok általános kategóriája, ami bal féltekés funkció, nem jelent gondot.

179

Sacks_Elmeszeme.indd 179

4/28/2011 5:11:33 PM

Az elme szeme

tek bebizonyították, hogy a hemianopia nemcsak a látómező kettészakadását okozhatja, hanem a vizuális képzeletét is. A látásészlelés és a vizuális képzelet közötti párhuzamokra vonatkozó klinikai megfigyelések legalább egy évszázados múltra tekintenek viszsza. 1911-ben Henry Head angol neurológus számos enyhe nyakszirtlebenyi károsodást szenvedett beteget vizsgált meg – ez a károsodás nem teljes vaksághoz, hanem a látómezőben jelentkező vakfoltokhoz vezet. A páciensek alapos kikérdezése után azt tapasztalták, hogy a vakfoltok pontosan ugyanott jelentkeztek a betegek mentális képzeteiben is. 1992ben Martha Farah és munkatársai beszámoltak arról, hogy egy beteg esetében, aki nyakszirti lobotómia következtében részben elvesztette egyik oldali látását, a belső szem látószöge úgy csökkent, hogy az tökéletesen illett észlelési veszteségéhez. Számomra az demonstrálta a legmeggyőzőbben a vizuális képzelet és látásészlelés legalábbis némely vonatkozásbeli elválaszthatatlanságát, amikor 1986-ban felkeresett engem Mr. I., a művész, aki egy fejsérülés következtében teljesen színvak lett.14 Mr. I teljesen elkeseredett színészlelésének hirtelen elvesztése miatt, de még annál is jobban megviselte, hogy még felidézni is képtelen volt a színeket emlékezetében vagy képzeletében. Még az alkalmanként előforduló vizuális migrénje is színtelen lett. A Mr. I.-hez hasonló páciensek eseteiből arra következtethetünk, hogy a látókéreg magasabb szintjein az észlelés és képzelet nagyon közel vannak egymáshoz.15 14 Mr. I esete az Antropológus a Marson című könyvemben olvasható. 15 Nyilvánvaló, hogy az észlelés és képzelet osztoznak bizonyos idegi mechanizmusokon magasabb szinteken, ám ez az osztozás az elsődleges látókéregben kevésbé evidens – ezért jöhet létre például az Anton-szindrómában is megfigyelt disszociáció. Az Anton-szindrómás betegek a nyakszirti lebeny sérülése következtében kortikális vakságban szenvednek, miközben azt hiszik, hogy még mindig látnak. Minden korlátozás vagy elővigyázatosság nélkül mozognak, és ha nekimennek egy bútordarabnak, akkor azt esetleg annak tudják be, hogy a bútor „nem volt jó helyen”. Az Anton-szindrómában a nyakszirti lebeny károsodásának ellenére néha megmarad valamennyi a vizuális képzeletből, és a betegek ezekről a képzetekről hiszik azt, hogy észleletek. Közrejátszhatnak azonban más furcsa mechanizmusok is. A vakság tagadása – vagy pontosabban fogalmazva az arra való képtelenség, hogy az ember belássa, hogy elvesztette a látását – nagyon hasonlít egy másik „diszkonnekciós szindrómához”, az anozognóziához. Anozognóziában a jobboldali parietális lebeny károsodását követően a beteg elveszíti saját bal oldalának és a bal térfélnek a tudatát, és abban a

180

Sacks_Elmeszeme.indd 180

4/28/2011 5:11:33 PM

Lelki szemeink

Osztozni jellemzőkön vagy akár idegi területeken, vagy mechanizmusokon egy dolog, Kosslyn és mások azonban ennél tovább menve azt feltételezik, hogy a látásészlelés a vizuális képzelettől függ, ami összeköti a szem által látottakat, a retina kimenetét az agyban lévő emlékképekkel. Véleményük szerint vizuális felismerés nem jöhet létre ilyen kapcsolat nélkül. Kosslyn azt is felveti, hogy a mentális képzelet magában a gondolkodásban is kulcsszerepet játszik – a problémamegoldásban, tervezésben, kigondolásban és elméletek kieszelésében. Ezt azok a vizsgálatok támasztják alá, amelyek során az alanyoknak vizuális képzeletüket megmozgató kérdésekre kell válaszolniuk – például, „Melyik sötétebb zöld, a fagyasztott borsó vagy a fenyőfa?”, vagy „Milyen alakú Miki egér füle?”, vagy „Melyik kezében tartja a Szabadság-szobor a fáklyát?” – vagy arra kérik őket, hogy olyan problémákat oldjanak meg, amelyekhez képzelet vagy elvontabb, nem vizuális gondolkodás szükséges. Kosslyn megemlíti az emberek gondolkodásmódjában lévő kettősséget: a közvetlen „depiktív” reprezentációk használatát szembeállítja a „deskriptív” reprezentációkkal, amelyek analitikusak és verbálisan vagy más szimbólumok által közvetítettek. Kosslyn felveti, hogy az embertől vagy a megoldandó problémától függően néha az egyik mód jobban előtérbe kerül a másikkal szemben. Néha a két mód együtt érvényesül (bár a depikció valószínűleg megelőzi a deskripciót), más esetekben az ember kezdhet depikcióval – vagyis a képekkel –, és folytathatja tisztán verbális vagy matematikai reprezentációkkal.16 hitben él, hogy minden rendben van. Ha valaki felhívja a figyelmet a bal karjára, akkor azt mondja, hogy az valaki másé – „az orvos karja” vagy „a bátyám karja”, vagy esetleg „valaki itt felejtette a karját”. Ezek a kitalációk abban hasonlítanak az Anton-szindrómára, hogy szintén egy, a beteg számára bizarr módon megmagyarázhatatlan helyzetet próbálnak megmagyarázni. 16 Einstein saját gondolkodásával kapcsolatban ezt írta: A gondolkodás elemeiként szolgáló fizikai entitások bizonyos jelek és többé-kevésbé világos képek, melyeket „akaratlagosan” lehet reprodukálni és kombinálni… Az én esetemben vannak köztük vizuális és vannak muszkuláris típusúak. A konvencionális szavakhoz vagy egyéb jelekhez egy második lépésben, fáradságos munkával kell eljutni. Darwin viszont saját gondolkodása vonatkozásában egy nagyon elvont, szinte már komputációs folyamatot írt le önéletrajzában: „Úgy látszik, az agyam valamiféle géppé vált, amely az adatok halmazából általános törvényeket őröl.” (Darwin 1955, 54. Szász Béláné fordítása.) Darwin csak azt nem vette számításba, hogy fantasztikus szeme volt a formákhoz és részletekhez, rendkívüli megfigyelő és leíró képessége volt, és ezek biztosították számára a „tényeket”.

181

Sacks_Elmeszeme.indd 181

4/28/2011 5:11:33 PM

Az elme szeme

És mi a helyzet az olyan emberekkel, mint én? Vagy a bostoni érsebésszel, aki semmilyen vizuális képzetet nem képes felidézni akaratlagosan? Bostoni kollégámhoz hasonlóan arra következtethetünk, hogy a mi agyunkban is vannak vizuális képzetek, modellek és reprezentációk, a vizuális észlelést és felismerést lehetővé tevő képek, de ezek megbújnak a tudatosság küszöbe alatt.17 Ha a vizuális képzelet központi feladata a vizuális észlelés és felismerés létrehozása, mi szükség marad rá, ha az ember megvakul? És mi történik idegi alapjával, a látóterületekkel, amelyek az agykéregnek majdnem a felét foglalják el? Tudjuk, hogy a látásukat elvesztett felnőttekben a retinából az agykéregbe futó idegpályákon és közvetítő központokban bekövetkezhet némi sorvadás – ám magában a látókéregben kismérvű a degeneráció. A látókéreg funkcionális MR-vizsgálatai nem mutatnak csökkenést a működésben ilyen helyzetben; sőt épp az ellenkezőjét láthatjuk: fokozott működést és fokozott érzékenységet találunk. A látási ingertől megfosztott látókéreg még mindig jó neurális ingatlan: kiadó és szívesen tölt be új funkciót. Egy olyan embernél, mint Tőrey, több kérgi terület szabadul fel a vizuális képzelet számára; egy olyan embernél, mint Hull, viszonylag többet használnak fel az egyéb érzékek – a hallásészlelés és figyelem vagy esetleg a tapintásészlelés és figyelem.18 Ez a fajta keresztmodális aktiváció lehet a hátterében annak is, hogy Dennis Schulmanhoz hasonlóan vannak vakok, akik „látják a Brailleírást, amikor az ujjukkal olvasnak. Ez talán több mint egyszerű illúzió 17 Dominic ffytche, aki a tudatos látás neurobiológiai vonatkozásait vizsgálta – a képzelet, hallucináció és az észlelés területén –, úgy érzi, hogy a vizuális tudatosság küszöbjelenség. Funkcionális MR-vizsgálatoknak vetett alá vizuális hallucinációs betegeket, és megmutatta, hogy vannak szokatlan működésre utaló jelek a látórendszer bizonyos részeiben – például a fusiform arcfelismerő területen –, de ennek az ilyen agyi aktivitásnak el kell érnie egy bizonyos intenzitást, mielőtt eléri a tudatosság szintjét, mielőtt az alany valóban „látja” az arcokat. 18 A normális észlelési ingertől megfosztott látókéreg fokozott (és néha morbid) érzékenysége szintén táptalaja lehet tolakodó képeknek. A megvakult emberek egy jelentős aránya – a legtöbb becslés szerint 10 és 20 százalék között – hajlamos az akaratlan, időnként erőteljes és bizarr képzetekre, sőt egyenesen hallucinációkra. Az ilyen hallucinációkat eredetileg az 1760-as években a svájci természettudós, Charles Bonnet írta le, ezért a látássérülés melléktermékeként fellépő hallucinációkat Charles Bonnet-szindrómának hívjuk.

182

Sacks_Elmeszeme.indd 182

4/28/2011 5:11:33 PM

Lelki szemeink

vagy különös metafora; az agyban valóban végbemenő folyamatok viszszatükröződése lehet, hiszen erős bizonyítékok támasztják alá, hogy a Braille-olvasás intenzív aktivációt okoz a kéreg látási területeiben, amint arról Sadato, Pascual-Leone és kollégáik beszámoltak. Ez az aktiváció lelki szemeink idegi alapjának kulcsfontosságú részét képezi, még retinából érkező ingerek híján is. Dennis beszélt arról, hogy egyéb érzékeinek fokozódása megnövelte érzékenységét más emberek beszédének és bemutatkozásának finom nüanszaival szemben. Sok páciensét szagról felismerte, és gyakran megérezte azt a feszültséget vagy aggódást, aminek ők nem is voltak tudatában. Úgy érezte, hogy látása elvesztése óta, sokkal érzékenyebb lett mások érzelmi állapotára, mert nem terelte el a vizuális megjelenés, amivel sok ember megtanulja álcázni magát. A hangok és szagok ezzel szemben, úgy érezte, az emberek mélységeit tárják fel. Más érzékek fokozódása vakságban számos nagyon figyelemreméltó adaptációt tesz lehetővé. Ilyen például az „arclátás”, a vakoknak az a képessége, amellyel hallási vagy tapintási mozzanatokat használnak a tér és a benne lévő emberek vagy tárgyak alakjának, illetve méretének érzékelésére. A filozófus Martin Milligan, akinek kétéves korában mindkét szemét eltávolították (rosszindulatú daganat miatt) így írt saját tapasztalatairól: A normális hallású, születetten vak emberek nem csak a hangokat hallják: a tárgyakat is hallják (vagyis főként a fülükön keresztül, tudatában vannak azoknak), ha elég közel vannak, feltéve, ha a tárgyak nincsenek nagyon alacsonyan. Ugyanilyen módon képesek „meghallani” közvetlen környezetük alakjából is valamit… Meghallom a néma tárgyakat, amint közeledem feléjük Hull, amikor látása utolsó morzsáit is elvesztette, valami ehhez hasonló, átmeneti jelenséget írt le: Körülbelül egy évvel azután, hogy hivatalosan vak lettem, olyan erős képeim támadtak emberi arcokról, hogy szinte hallucinációknak tűntek… Ültem valakivel a szobában, az arcom a társam felé nézett, és hallgattam őt. Aztán hirtelen egy anynyira élénk kép villant fel a fejemben, mintha tévét néztem volna. Á, gondoltam, megint itt van, szemüvegben, kis szakállával, hullámos hajával és kék, csíkos öltönyében, fehér gallérral és kék nyakkendővel… Aztán a kép rendszerint elhalványult és helyére egy másik vetült. A társam ezután kövér volt, izzadt és kopaszodott. Piros nyakkendőt és mellényt viselt, és néhány foga hiányzott.

183

Sacks_Elmeszeme.indd 183

4/28/2011 5:11:33 PM

Az elme szeme

és elhaladok mellettük, hallom például a lámpaoszlopokat és álló motorral parkoló autókat, amint a teret atmoszféra-sűrítően elfoglalják, minden bizonnyal azért, mert elnyelik és/vagy visszaverik lépteim vagy más apró zajok hangját… Általában nem is szükséges hangot kiadnia az embernek ahhoz, hogy ilyen tudatosságra tegyen szert, bár az azért segít. A fejmagasságban lévő tárgyak valószínűleg enyhén befolyásolják az arcomat érő levegő áramlását, ami segíti a tudatosítást – ezért lehet, hogy néhány vak ember ezt a fajta érzékelést-tudatosságot „arcérzéknek” nevezi.

Az arclátás azoknál a legfejlettebb, akik vakon születtek, vagy nagyon korán veszítették el a látásukat; a négyéves kora óta vak író, Ved Mehta esetében annyira jól fejlett, hogy gyorsan és magabiztosan járkál bot nélkül, ezért másoknak néha nehéz rájönni, hogy ő vak. A léptek vagy a bot hangja mellett az echolokáció egyéb formáiról is beszámoltak már. Ben Underwood megdöbbentő, a delfinekére emlékeztető stratégiát fejlesztett ki, szabályos csettintéseket adott ki a szájával, és pontosan olvasta a közeli tárgyakról visszaverődő hangokat. Annyira ügyesen mozgott ily módon a világban, hogy képes volt terepsportokat űzni, sőt sakkozni is.19 A vakok gyakran hangoztatják, hogy a bot használata képessé teszi őket arra, hogy „lássák” környezetüket, hiszen a tapintás, cselekvés és a hangok is azonnal „vizuális” képzetté alakulnak át. A bot érzékhelyettesítőként vagy meghosszabbításként szolgál. Lehetséges-e vajon egy vak embernek részletesebb képet nyújtani a világról modernebb technológia alkalmazásával? Paul Bach-y-Rita ennek a területnek az egyik úttörője, és évtizedeket töltött mindenféle szenzoros érzékelést helyettesítő eszköz kipróbálásával, bár érdeklődése főként egy olyan eszköz kifejlesztésére irányult, ami a vakokat a tapintási képzetek használatában segíti. (1972ben egy korszakalkotó könyvet adott ki, amelyben áttekintette az összes lehetséges agyi mechanizmust, melyek által a szenzoros érzékelés helyettesítése megvalósítható lenne. Hangsúlyozta, hogy az ilyen helyettesítés az agyi plaszticitáson múlik – abban az időben az a gondolat, hogy az agy egyáltalán plasztikus, forradalminak hatott.) 19 Bennek retinoblasztómája volt, és háromévesen mindkét szemét eltávolították, majd tragikus módon tizenhat évesen a rák kiújulása miatt meghalt. Benről és az echolokációról készült videókat a www.benunderwood.com webhelyen a lehet megtekinteni.

184

Sacks_Elmeszeme.indd 184

4/28/2011 5:11:33 PM

Lelki szemeink

Bach-y-Rita érdeklődése középpontjában az a kérdés állt, hogy vajon össze lehet-e kötni egy videokamera kimenetét pontról pontra a bőrrel, és ezáltal lehetővé tenni a vak személy számára, hogy egyfajta „érintési képet” kapjon környezetéről. Ezt ő működőképesnek gondolta, hiszen a tapintási információ topografikusan szerveződik az agyban, és a topográfiai pontosság alapvető fontosságú egy kvázi vizuális kép létrehozásánál. Végül egy körülbelül száz apró elektródából álló rácsot használt a test legérzékenyebb részén, a nyelven. (A nyelvben a legnagyobb az receptorok sűrűsége, és arányait tekintve ez foglalja el a legnagyobb teret az érzőkéregben. Emiatt különlegesen alkalmas a szenzoros érzékelés helyettesítésére.) Ezzel a bélyeg nagyságú eszközzel a személyek egy nyers, mindazonáltal hasznos „képet” kapnak magán a nyelven. Az évek során az ilyen eszközök rengeteget finomodtak: a mostani prototípusok felbontása Bach-y-Rita korai verziójának a négy-, hatszorosa. A vastag kamerakábeleket miniatűr kamerákat tartalmazó szemüvegek váltották fel, melyek lehetővé teszik a személyek számára, hogy a kamerát természetesebb fejmozgással irányítsák. Ezzel az eszközzel a vak személyek képesek keresztülsétálni egy nem túl rendetlen szobán, és el tudnak kapni egy feléjük gurított labdát. Vajon ez azt jelenti, hogy ők most már „látnak”? Annyi bizonyos, hogy a behavioristák által „vizuálisnak” nevezett viselkedést mutatnak. Bach-y-Rita beszámolt arról, hogy alanyai „megtanultak észlelési ítéleteket hozni az értelmezés olyan vizuális eszközeinek használatával, mint perspektíva, mozgásparallaxis, a fény- és méretviszonyok változása és mélységbecslések”. Az ilyen eszközökkel érzékelő emberek közül sokan úgy érezték, mintha újra látnának, és a funkcionális MR-vizsgálatok is erős aktivációt mutattak agyuk látási területein, miközben a kamerával „láttak”. („Látás” különösen akkor jelentkezett, amikor az alanyok akaratlagosan tudták mozgatni a kamerát, ide-oda tudták irányítani, „néztek” vele. A nézés kulcsfontosságú volt, hiszen nincs észlelés cselekvés nélkül, nincs látás nézés nélkül.) A látás visszaállítása egy olyan személynél, aki valaha rendelkezett vele, sebészi úton vagy szenzoros érzékelést helyettesítő eszközökkel, csak egy dolog, hiszen egy ilyen embernek ép a látókérge, és egy egész életnyi látási emlék van a háta mögött. Ezzel szemben látást adni egy olyan embernek, 185

Sacks_Elmeszeme.indd 185

4/28/2011 5:11:33 PM

Az elme szeme

aki soha nem látott, soha nem tapasztalt fényt vagy látványt, lehetetlennek tűnne, annak fényében, amit az agy kritikus időszakairól tudunk, és figyelembe véve, hogy valamennyi, az élet első két évében szerzett látási tapasztalat szükséges a látókéreg fejlődéséhez. (Pawan Sinha és mások közelmúltbeli munkássága ugyanakkor azt feltételezi, hogy a kritikus időszak talán nem is annyira kritikus, mint ahogy azt korábban gondolták.20) A nyelvlátást kipróbálták születetten vak emberekkel is, némi sikerrel. Egy fiatal, vakon született zenész azt mondta, hogy életében először „látta” a karmester mozdulatait.21 Annak ellenére, hogy veleszületetten vak emberekben a látókéreg térfogata több mint 25 százalékkal csökken, szenzorosérzékelés-helyettesítéssel úgy tűnik, még mindig lehet aktiválni, ahogy ezt több esetben funkcionális MR-vizsgálatok is megerősítették.22 Egyre több bizonyíték halmozódik fel az agy szenzoros területeinek rendkívül gazdag kölcsönös kapcsolatrendszereiről és kölcsönhatásairól. Éppen ezért nehezen állítható bármiről, hogy tisztán vizuális vagy tisztán hallási, vagy tisztán bármi lenne. A vakok világa különösen gazdag ezekben a köztes – interszenzoros és metamodális – állapotokban, melyekre nincs közös nyelvünk.23 20 Lásd pl. Ostrovsky et al. 21 Azt feltételeznénk, hogy a veleszületetten vak embereknek egyáltalán nem lehet vizuális képzelete, hiszen soha nem volt látási tapasztalatuk. Ennek ellenére vannak, akik álmukban megjelenő, egyértelmű és felismerhető vizuális elemekről számoltak be. Helder Bértolo és munkatársai Lisszabonban egy érdekfeszítő 2003-as beszámolóban leírták, hogy összehasonlítottak veleszületetten vak személyeket normális látású személyekkel, és a két csoportban álom közben „egyenértékű vizuális aktivitást” találtak (EEG-alfa-hullámok csillapodásának elemzése alapján). A vak alanyok ébredéskor képesek voltak lerajzolni álmaik vizuális elemeit, bár az álom felidézése kisebb mértékű volt. Bértolo és kollégái ebből arra következtetnek, hogy „a veleszületetten vak emberek álmai is tartalmaznak vizuális elemeket.” 22 Vajon a „látás” megszerzése egy olyan embernél, aki azelőtt soha nem látott, zavart kelt vagy inkább gazdagítja a világát? Virgil nevű páciensem egy vakságban eltöltött élet után műtéti úton visszakapta látását. Számára először ez teljesen felfoghatatlan volt, amint azt az Antropológus a Marson című könyvemben leírom. Ilyen értelemben, bár a szenzoros érzékelést helyettesítő technológiák izgalmasak és a vakok számára egy új szabadságot ígérnek, figyelembe kell vennünk a látás nélkül felépült életükre gyakorolt hatást is. 23 John Hull Simon Hayhoe nevű kollégájához közelmúltban írt levelében bővebben kifejtette ezt: Amikor például egy autó gondolata megjelenik, annak ellenére, hogy a frontvonalban lévő képzetek az autó nemrégiben megérintett meleg motorháztetejéről vagy az autó alakjáról, vagy a kilincs utáni tapogatózásról szólnak, vannak az autó

186

Sacks_Elmeszeme.indd 186

4/28/2011 5:11:33 PM

Lelki szemeink

Martin Milligan vak filozófus levelezése a látó filozófussal, Bryan Magee-vel On Blindness (A vakságról) címmel jelent meg. Milligan, miközben saját nem vizuális világa koherensnek és teljesnek tűnik számára, tudja, hogy a látó embereknek rendelkezésére áll egy olyan érzék, egy olyan ismeretmód, ami számára nem elérhető. Ragaszkodik azonban hozzá, hogy a veleszületetten vak embereknek lehet (és általában van is) gazdag és változatos, a nyelv és nem vizuális képzetek által közvetített észlelési tapasztalata. Ilyen értelemben nekik lehet „lelki fülük” vagy „lelki orruk”. Van-e azonban lelki szemük? Ezen a ponton Milligan és Magee nem jutnak dűlőre. Magee ragaszkodik hozzá, hogy Milligannek, a vak férfinak, nem lehet valódi tudása a vizuális világról. Milligan nem ért egyet ezzel, és fenntartja, hogy annak ellenére, hogy a nyelv csak leírja az embereket és eseményeket, időnként kiválthatja a közvetlen tapasztalatot vagy ismeretséget. Sokszor jegyzik meg veleszületetten vak gyerekekről, hogy jobb az emlékezetük és verbálisan érettebbek kortársaiknál. Az arcokról és helyekről adott verbális leírásokban olyan folyékonyságot fejlesztenek ki, ami a többieket (és talán még magukat is) elbizonytalanítja, hogy valóban vakok-e. Híres példaként vegyük Helen Kellert. Írásának ragyogóan vizuális minősége megdöbbenti az embert. Gyerekkoromban imádtam Prescott Mexikó és Peru meghódítása24 című könyvét, és úgy éreztem, hogy erőteljesen vizuális, már-már hallucinogén leírásain keresztül szinte „látom” ezeket a földeket. Megdöbbenve fedeztem fel évekkel később, hogy Prescott nem csak hogy soha nem járt sem Mexikóban, sem Peruban, hanem gyakorlatilag tizennyolc teljes megjelenésére utaló nyomok is, könyvekben található autók képeiből vagy jövő-menő autók emlékeiből. Néha, amikor egy modern autót érintek meg, meglepődve veszem észre, hogy ez az emléknyom nem vág egybe a valósággal, és az autók már nem olyan alakúak, mint huszonöt évvel ezelőtt voltak. Van egy második szempont is. A tény, hogy egy ismeretrészlet mélyen el van temetve az azt először befogadó érzékben vagy érzékekben, számomra azt jelenti, hogy nem mindig tudom eldönteni, hogy az én képzetem vizuális-e vagy sem. Az a baj, hogy egy alak tapintási képzete és a dolgok tapintási érzete szintén gyakran vizuális tartalmat kap, vagyis az ember nem tudja megmondani, hogy a háromdimenziós emlékképet mentálisan egy vizuális vagy egy tapintási képzet reprezentálja-e. Így aztán ennyi év után az agy már nem tudja eldönteni, hogy honnan szerzi az anyagot. 24 Magyarul: Prescott 1967.

187

Sacks_Elmeszeme.indd 187

4/28/2011 5:11:33 PM

Az elme szeme

éves kora óta vak is volt. Vajon Tőreyhez hasonlóan ő is úgy kompenzálta vakságát, hogy hatalmas vizuális képzeletet fejlesztett ki, vagy esetleg ragyogó leírásait csak színlelte valamilyen módon, a nyelv felidéző és képleíró lehetőségein keresztül? Milyen mértékben képes a leírás, a szavakkal történő ábrázolás helyettesíteni a tényleges látást vagy a vizuális, ábrázoló képzeletet? Arlene Gordon, miután negyvenes éveiben megvakult, a nyelvet és a leírásokat egyre fontosabbnak találta; ez a korábbihoz nem fogható módon ösztönözte látási képzeletét, és bizonyos értelemben lehetővé tette számára, hogy lásson. „Imádok utazni – mondta nekem. – Láttam Velencét, amikor ott voltam.” Elmagyarázta nekem, hogy útitársai leírják a helyeket, aztán ő ezekből a részletekből, olvasmányaiból és saját látási emlékeiből felépít egy látási képet. „A látó emberek szeretnek velem utazni – mondja. – Kérdéseket teszek fel, aztán ők figyelnek, és olyan dolgokat látnak meg, amiket egyébként nem vennének észre. A látók nagyon gyakran semmit nem látnak! Így ez egy oda-vissza folyamat – gazdagítjuk egymás világát.” Van itt egy finom ellentmondás, amit nem tudok feloldani: ha valóban van egy alapvető különbség a tapasztalat és a leírás között, a világról alkotott közvetlen és közvetített ismeret között, hogyan lehet a nyelv ilyen hatalmas? A nyelv, a legemberibb találmány lehetővé teszi azt, ami elvben nem lehetséges. Mindannyiunknak megengedi, még a veleszületetten vakoknak is, hogy egy másik ember szemével lássunk.

188

Sacks_Elmeszeme.indd 188

4/28/2011 5:11:33 PM

Név- és tárgymutató

Abbot, Edwin 149 Abramson, David H. 119–126, 128, 130, 133–137, 147, 154 afázia 35–49, 56, 61, 80–81 álmok és ~ 37 átmeneti ~ 35, 61 elszigeteltség és ~ 37–38, 40 epilepszia és ~ 61 felépülés ~ából 35, 38 formái 35–37 gesztikuláció, mutogatás és ~ 42 gondolkodás képessége és ~ 36–38 hazugságok leleplezése és ~ 41 lexikon ~ásoknak 42–43 zene és ~ 43, 46 agnózia 17–33, 52–53, 60, 76–77, 81, 83, 87; lásd még topográfiai agnózia specifikus ~ 22, 52 agráfia 52, 56, 68 izolált ~ 56 agyi képalkotás 16, 21, 57, 63, 83, 157, 179, 181–182, 184–185 alexia 15, 24, 28, 31, 51–70; lásd még olvasás átmeneti ~ 61 kétnyelvűség és ~ 63 specifikus ~ 15, 53, 60 ~ története 53–57 zenei ~ 15, 31 álmok 125, 135, 153, 160, 186

Alzheimer-kór 15, 22–24, 76 amfetaminok és képzelet 174 amigdala 78, 88 Anne F. 76 anómia 22, 29 anozognózia 180 Anton-szindróma 180–181 arcfelismerés 16–17, 22, 31, 51, 71–92, 96 ~ csecsemőknél 71, 84–85 ~ fényképeken és tükörben 17, 30– 31, 72–74, 78, 81–82 ~ idegi megfelelői 83–88, 179, 181 ~ képességének tartománya 89–92 korai hatás és etnikai részrehajlás 84 szakértelem és ~ 75–76, 86–87 arckifejezés 40–41, 44, 70, 75, 78 arcvakság ~ genetikai alapja 74–75, 90 ~ közmegértése 91 ~ társadalmi következményei 72– 75, 77, 89–91 alkalmazkodás ~hoz 77–79 daganat miatt kialakult ~ 76–77 szerzett/veleszületett ~ 89–90 Asperger-szindróma 73, 78; lásd még Grandin, Temple átmenetelv (kérgi szerveződésé) 86

199

Sacks_Elmeszeme.indd 199

4/28/2011 5:11:34 PM

Az elme szeme

Bach-y-Rita, Paul 184–185 Barry, Sue 102–117 Benson, Frank 22–24 Bértolo, Helder 186 Beth Abraham Kórház 39–40 betűformák kialakulása 66 betűírást/képírást használó nyelvek 57–58, 66 Bigley, G. Kim 61 Bisiach, Eduardo 179 Bodamer, Joachim 81–82 Book of Kells (Kellsi kódex) 113 Borges, Jorge Luis 162 Brady, Frank 158 Braille 162, 167, 170–171, 182–183 Brewster, David 112–113 Broca, Paul 53, 80–81 Bruner, Jerome 172 cannabis 150 Capgras-szindróma 88–89 Changizi, Mark 66 Charcot, Jean-Martin 53, 68, 81 Charles Bonnet-szindróma 182 Cisne, John 113 Close, Chuck 77 Conway, Bevil 101 Critchley, Macdonald 37, 82, 100, 143–144 Damasio, Antonio 78 Damasio, Hanna 57 Darwin, Charles 64, 66, 71, 75, 181 Dehaene, Stanislas 57, 62–63, 66 Déjerine, Joseph-Jules 53, 55–57, 63, 81 Devinsky, Orrin 86, 88 diszlexia 53, 91 Donald, Merlin 46 dr. P. (a férfi, aki kalapnak nézte a feleségét) 23–24, 28, 76, 89 Duchaine, Brad 90

Einstein, Albert 181 elképzelés lásd még vizuális képzelet arcok ~e 169, 182 enaktív ~ 55, 68–69, 142, 160, 172 Ellinwood, Everett 71 emlékezet, szenzoros észlelés helyettesítésére lásd vizuális képzelet Engel, Howard 50, 52, 54, 56, 58, 70 epilepszia és alexia 61 Etcoff, Nancy 41 Faraday, Michael 94, 176 Farah, Martha 86, 180 fejlődési optometria 105, 111 felismerés tudatelőtti ~ 31 vizuális ~ lásd agnózia, topográfiai agnózia féloldali figyelemhiány 16, 26, 154– 159 fényképek és képek felismerése 17, 19, 27, 30–31, 72–73, 78, 81–82, 115, 151–152 fényképészet története 94 ffytche, Dominic 63, 83, 182 Fleishman, John A. 61 Flourens, Jean-Pierre 80 Fox, Stephen 157 Fraser, J. T. 162 Federico da Montefeltro, Urbino hercege 155 Freiwald, Winrich 84 frenológia 80 Freud, Sigmund 52, 71, 80–81 Fried, Itzhak 84 fusiform arcérzékeny terület 83–88, 182 Gall, Franz Joseph-Jules 79–80 Galton, Francis 175–176, 178 Garrido, Lucia 90 Gauthier, Isabel 87

200

Sacks_Elmeszeme.indd 200

4/28/2011 5:11:34 PM

Név- és tárgymutató

Gerstmann-szindróma 22 gesztikuláció és mutogatás 41–44, 46 Gibson, J. J. 115 Goldberg, Elkhonon 86 gondolkodás és képzelet 176–178, 181 Goodall, Jane 75, 88 Gordon, Arlene 171, 188 Gough, John 163 Gould, Stephen Jay 64–65 Grandin, Temple 78, 177 Gregory, Richard L. 96 Gross, Charles 83–84

írás ~ fennmaradása alexia esetén 51– 70 ~ hallucinációja 63, 129 ~ sötétben 163 ~ tanulása 62–63 ~nehézségek lásd agráfia ~rendszerek 62–63, 66 afázia és ~ 37 kéz~ felismerése 87 ~ kialakulása 65–67 ismerősség érzése 88–89

Hale, John és Sheila 38 hallucináció 22, 63, 83, 130, 144–146, 182–183 arcok ~ja 83, 123, 138, 144, 182; lásd még kitöltés lexikai ~ 63, 129, 146 hangoskönyvek 59, 132 hátsó kérgi atrófia 17, 22 Head, Henry 81, 180 Helmholtz, Hermann von 96 helyfelismerés 22, 26, 28–29, 32, 51, 60, 72, 75–77, 81–83, 86–88, 90–92 hemianopia 179–180 hiperlexia 58 Holmes, Oliver Wendell 94 Howard, Luke 163 Hubel, David 93, 99–100, 103–104, 115 Hull, John 156, 160–162, 164, 166– 167, 169–174, 182–183, 186

Jackson, John Hughlings 36–37, 80– 81 japán írásjelek (kandzsi/kana) 63, 66 Joan C. 76, 87 Johnson, Samuel, dr. 37 Julesz Béla 112

idegi plaszticitás 43, 65–67, 77, 84–86, 116, 163, 184; lásd még szenzorosérzékelés-helyettesítés inferotemporális kéreg lásd fusiform arcérzékeny terület, vizuális szóforma-felismerő terület

Kallir, Lilian 13–14, 52, 70 Kapur, Narinder 36 Karinthy Frigyes 144 Kekulé, August 176–177 keresztrejtvény 28 kérgi funkciók lokalizálásának története 79–81 kínai ideogramok 63, 66 kitöltés (filling-in) minta ~e 140–141, 144–147 mozgás ~e 141–144 szín ~e 137, 139 vakfolt ~e 136–144 Klessinger, Nicolai 43 Koch, Christof 84 kórházak krónikus betegeknek 39 Kosslyn, Steven M. 44, 178–179, 181 Landolt, Edmund 53–55 látásterápia 105–107, 112, 116 Lester C. 78 Lissauer, Heinrich 52

201

Sacks_Elmeszeme.indd 201

4/28/2011 5:11:34 PM

Az elme szeme

Livingstone, Margaret 84, 101 Lombroso, Cesare 80 Lordat, Jacques 37 Luria, A. R. 135, 144 Lusseyran, Jacques 168–171, 173 Luzzatti, Claudio 179 Lynch, Alexandra 90

mozgás ~ észlelése és érzékelése 94, 143 ~ kitöltése 141–144 mozgásparallaxis 95, 110, 152, 185 mozgóképkészítés 94, 97, 101

Magee, Bryan 187 makuladegeneráció 134 Maxwell, James Clerk 94 McDonald, Ian 31 McGinn, Colin 177 Mehta, Ved 184 mélységészlelés ~ egyéni variációi 98, 110–111 ~ monokuláris jelzőmozzanatai 94–95, 101, 110–111 gyakorlás hatása 111–112; lásd még sztereolátás Merabet, Lotfi 163 Mesulam, M.-Marsel 156 migrén afázia és ~ 35–36 akaratlan képzelet és ~ 123, 174 alexia és ~ 61 daganattól megkülönböztetett ~ 118, 125 szín és ~ 180 sztereovakság és ~ 100 Milligan, Martin 183, 187 Milton, John 162 mintakitöltés vagy hallucináció 130, 140–141, 145–146 modularitás (kérgi) 79–88 Morgan, W. Pringle 53 Morin, Bernard 163 Morris, Errol 101 Moss, Scott 36–37 motoros képzelet vagy memória 47, 63, 68–69, 78, 80–81, 142, 161

Nakayama, Ken 63, 90, 92 neglekt (vizuális) 15, 26, 154–159 nevek vizualizációja és előhívása 22– 23, 25, 30, 36, 43, 52, 54, 84 Neville, Helen 162–163 New York-i Sztereoszkópos Társaság 111, 122, 147–148 Nordby, Knut 114 nyelv és szenzorosérzékelés-helyettesítés 68, 184–185 olvasás ~ kialakulása 63–66 jelentés és ~ 57–58; lásd még alexia Ostrovsky, Yuri 186 palinopszia 144, 174 Pallis, Christopher 82–83, 88 Pammer, Kristen 57 Pascalis, Olivier 85 Pascual-Leone, Alvaro 163, 183 Patricia H. 34 perifériás látás 134, 139, 153, 155, 159 Petersen, Steven 57 Pick-betegség 24 Poe, Edgar Allan 151 Post, Wiley 100, 104 Prescott, William 187 Purves, Dale 115 Pylyshyn, Zenon 179 Quian Quiroga, Rodrigo 84 Raichle, Marcus 57 rajzolt karikatúrák 84

202

Sacks_Elmeszeme.indd 202

4/28/2011 5:11:34 PM

Név- és tárgymutató

rák 119–129 Rembrandt van Rijn 101 Rocke, Alan J. 176 Romano, Paul 98 Rosenfield, Israel 54–56 Ruggiero, Theresa 105, 111 Russel, Bertrand 108 Russel, R. 90–91 Scribner, Charles, Jr. 59 Sellers, Heather 89 Sharp, Frank R. 61 Shepard, Roger és Jacqueline Metzler 178 Shimojo, Shinsuke 66, 110–111 Shin, Yong-Wook 79 Shulman, Dennis 171 Siegel, Ralph 109 siketség kérgi átszerveződés és ~ 162–163 multimodális érzékelés és ~ 172 Sinha, Pawan 186 skizofrénia és arckifejezések felismerése 78 Spurzheim, Johann 80 számok észlelése vagy felismerése 20, 54–55, 57, 63, 129, 146, 166–168 szemmelanóma 119–129 szenzorosérzékelés-helyettesítés 68– 69, 163, 172, 182–188 szimbólumok felismerése 56, 64 szín ~ mint azonosító 18, 20, 24–27, 30–31, 167 ~ vizualizációja vagy elképzelése 167–171, 180 ~anómia 22 ~felismerés vagy -észlelés 79, 94, 111, 153 ~felismerési nehézség 51, 55, 82 ~torzulás 134–137

kitöltés és ~ 137–142 migrén és ~ 180 szinesztézia 125, 136, 168, 175 színvak festő 51, 109, 180 színvakság 77, 83, 90, 114 szkotóma 122–124, 129, 138–141 sztereogramok 97, 109–110, 112–114 sztereoillúziók 112, 147 sztereokép-nézegetők és technológiák 94, 104 sztereolátás 93–117 ~ állatokban 101–102 ~ álmokban és képzeletben 103, 152 ~ elvesztése 98–99, 139, 147–153 ~ idegi mechanizmusai 99–100 ~ kritikus időszaka 104–105, 108– 109, 115–116 intoxikáció és ~ 150 kétdimenziós kompozíciók és ~ 101, 150–151 látásterápia ~ eléréséhez 105–107, 111, 116 sztereovakság 78, 100–101, 108, 115, 148 ~ előfordulása 100 átmeneti ~ 100 művészek és ~ 101; lásd még Barry, Sue, sztereolátás elvesztése tárgyfelismerés 65–66, 87; lásd még agnózia Tenberken, Sabriye 167–168, 170 tintahalak 102, 141 topográfiai agnózia 22, 26, 28–29, 51, 60, 76–77, 90, 92 Tőrey Zoltán 164–170, 172–175, 177, 182, 188 Tsao, Doris 84 Turnbull, Colin 99 Tyndall, John 176

203

Sacks_Elmeszeme.indd 203

4/28/2011 5:11:34 PM

Az elme szeme

Underwood, Ben 184 vakfolt 51, 118, 129, 139–141, 159, 180 vaklátás 180 vakság álmok és ~ 186 érzékelésfokozás vagy -helyettesítés és ~ 68, 161–163, 172, 182–188 tapasztalása 134, 144, 156, 160– 173, 182–188; lásd még agnózia, színvakság, sztereovakság vegetatív állapotok 35 Vermeij, Geerat 163 Virgil (páciens) 109, 186 vizuális képzelet 28 ~ funkcionális MR-vizsgálatai 179, 181 afázia és ~ 43 akaratlagos ~ 142, 144, 164–188 akaratlan ~ 123, 142, 160, 174, 182 alexia és ~ 67 deskriptív/depiktív ~ 44, 181 ~ elvesztése vagy hiánya 67, 81, 89, 161, 164, 173–176 kreatív gondolkodás és ~ 176–178, 181 vakság és ~ 160–173, 179–180, 182–188 vizuális szóforma-felismerő terület 53, 56–58, 62–67, 81

Vrba, Elisabeth 64–65 Vigotszkij, Lev 178 Wallace, Alfred Russel 64–65 Wasserman, Bob 109, 113 Wells, H. G. 137 Wernicke, Carl 53, 81 West, Thomas G. 53 Wheatstone, Charles 93–94, 96, 112– 113 Wiesel, Torsten 99–100, 103–104 Wigan, A. L. 89 Wilkens, Jeannette 42 Winchester, Simon 132–133 Wittgenstein, Ludwig 44 Wolf, Maryanne 53, 62 Wundt, Wilhelm 178 Young, Thomas 94 zene ~i alexia 13–16, 31–32, 64 ~i előadás 13–15, 17–19, 21–22, 24, 31–33, 55, 163 ~i emlékezet és képzelet 17, 28 ~i írásrendszerek 31–32, 53, 55, 63–64 ~terápia 31, 46 afázia és ~ 43, 46 vakság és ~ 186

204

Sacks_Elmeszeme.indd 204

4/28/2011 5:11:34 PM