ELŐSZÓ
9
BEVEZETÉS
17
I. TEREMTÉSMÍTOSZOK Gyermek a lótusz kelyhében - az egyiptomi (heliopoliszi) teremtésmítosz. A hindu vallás teremtésmítosza (India, Visnu Purána). A Világtojás legendája - a pelaszg teremtésmítosz. A finn teremtésmítosz (Kalevala). Az orphikusok teremtésmítosza. A hermupoliszi (egyiptomi) teremtésmítosz. A szétválasz tással teremtés mitológiája: ikeristenek és kettősségek - az Atum-mítosz az egyiptomi hagyományban. Uranosz és Gaia története. Az akkád-babilóni teremtésmítosz. A taoista teremtésmítosz. A zurvánizmus teremtéstörténete (Irán). A teremtés hagyománya a sintoizmusban (Japán). A feláldozott Ősis ten motívuma - az Edda-ciklus germán teremtésmítosza. A kínai teremtés történet. A Rigvéda világkeletkezési hagyománya: a Purusaszukta
20
II. Az ARANYKOR ÉS ELMÚLÁSA
40
A hésziodoszi aranykormítosz. Az egyiptomi aranykormítosz (a Tehén Könyve alapján). Fródi király és a csodamalom (germán aranykormítosz). Dzsamséd király és az Aranykor elvesztése (iráni aranykormítosz). A maori aranykormí tosz. A csallóközi tündérek története
III. KALANDOK A LÁTHATATLAN VILÁGOKBAN - A BEAVATÁS KERESÉSE Gilgames és a halhatatlanság keresése. A hajótörött története (Egyiptom, Kö zépbirodalom). Bran utazása Avallonba (Írország). Az Argonauták mítosza. Turenn fiaínak története (Írország). Rusztem mazendaráni kalandjai
50
IV. SZENT HÁBORÚK, ISTENI KÜZDELMEK A görög teomachia (istenek és titánok harca). A hettita istenharcok története. Arany Atyácska és Lúdvérc küzdelmei. A gigászok háborúja. Ráma királyfi története
75
V. KELYHEK, SERLEGEK ÉS TÁLAK - A HALHATATLANSÁG TÁPLÁLÉKA Raziel könyve. Az Igazmondás Serlege. Az erős Ihorstein története. Parsifal
104
VI. ÉGI HITVESEK FÖLDI SZERELMEI - A MELUZINMÍTOSZOK Lohengrin. A fókabőr. Sántanu király története. Argyilus királyfi és Tündér szép Ilona története
125
VII. A NAGY ISTENNŐ MITOLÓGIÁJA Istár pokolraszállása. Danel és Akhat története. Lilith: Ádám első asszonya. Aphrodité és Ankhiszész
142
VIII. SÁMÁNOK, MÁGUSOK, ALVILÁGJÁRÁSOK Orpheusz. Zalmoxísz, a trák mágus legendája. Merlin, a varázstudó druida. Völund kovács és a varázsgyűrűk. Jaguárszarvas és Vadász története (majakiese elbeszélés)
158
IX. MEGHALÓ ÉS FELTÁMADÓ HÉROSZOK ízisz, Ozirisz és Hórusz. Démétér és Perszephoné. Adonisz mítosza. Attisz és Kübelé
184
X. Az ARANYKOR VISSZTÉRÉSE Az indiai misztikus hagyomány. Baldur isten története. A perzsa világvége hagyomány. Keresztény jövendölések
203
UTÓSZÓ
223
JEGYZETEK
226
BIBLIOGRÁFIA
229
Giordano Bruno, a vértanú alkimista, Friedrích Wilhelm Nietzsche, a meg nem értett filozófus és Mircea Eliade, a szalonképtelen vallástörténész emlékének
íme, betelt az idő, amelyet Cúmae dala jósolt: újraszületve az évszázak roppant sora tárul. Eljön a Szűz ismét; már jön Sáturnus uralma, már a magasságból küld új ivadékot a mennybolt. Óvd csak e most születő csecsemőt, Lúcina, ki majdan véget vetve a vaskornak, hoz a földre aranykort, hisz máris testvérbátyád országol, Apolló. IVergilius: Negyedik ecloga - részlet; lakatos
István
fordításai
E könyv megírásának ötletét tanítványaimnak köszönhetem, akik a mítoszok iránti lelkesedésüktől vezérelve rendszeresen számon kérték rajtam egy vallási elkötele zettségtől és anyagelvű előítéletektől egyaránt mentes „mítosz-olvasókönyv" létét, ám természetesen ez a tény korántsem jelenti azt, hogy kézikönyvünk kizárólag őhozzájuk szólna. N e m kívánom ezen a helyen tudományelméleti fejtegetésekkel fárasztani az Olvasót, az viszont nélkülözhetetlen, hogy a mitológiakutatás ma gyarországi állapotáról legalább dióhéjban ne adnék meg itt néhány, a tájékozódást segítő támpontot. Először is, az önsajnáltatás legcsekélyebb szándéka nélkül hívom fel a figyelmet arra a mérföldnyi különbségre, ami a posztmarxista társadalmak valláskutatóját el választja nyugat-európai vagy észak-amerikai kollégájától mind tudományfilozófiai helyzet, mind elfogadottság tekintetében. Hiszen ne feledjük, hazánkban néhány évtizede még magától értetődően hangzottak el olyan állítások egyetemi kated rákról, melyek szerint a vallás az emberiség ópiuma, hogy a spirituális léttechni kák, lelki- és szellemi gyakorlatok pusztán az osztályuralom leplezését szolgálják, s hogy az istenek és istennők n e m mások, mint a földi uralkodók kozmikus méretű vé duzzasztott tükörképei. A középiskolás fiatal, történelemtanára szavai nyomán álmélkodva jegyzetelhette le füzetébe, hogy a barlangokban meghúzódó előem ber a természeti jelenségek fenséges ismeretlenségén megrendülve népesítette be képzeletvilágát előbb alak nélküli szellemképzetekkel, később állat- és emberalakú istenségekkel. Megtanulhatta, hogy az őskori mágikus gondolkodásmód hogyan bonyolódott a biológiai evolúciós folyamat mintájára istenek és istennők sokasá gait felölelő többistenhitű mítoszrendszerekké, a többistenhit ideológiája viszont hogyan adta át a helyét évezredekkel később az egyetlen, ábrázolhatatlan istenség kizárólagosságát hirdető könyv-vallásoknak, hogy végül a m o d e r n kor technikai civilizációjának embere végleg a múzeumok polcaira száműzzön minden vallást, mítoszt, rítust, kultuszt és istenséget. Napjainkban Zeusz és Héra figurái hovatovább
9
T o m és Jerry alakjaival azonos létezési szintre helyeződtek, azaz a mítosz és a fik ció fogalmai közé nagyjából egyenlőségjel került. Az elmúlt évszázad vallástörté net-tudománya hivatalos álláspontjának - az érthetőség kedvéért némileg sarkí tott - alapképlet-rendszere tehát az alábbihoz hasonló: • mítosz = fikció; kitalált, n e m valós történet; • mitológia = képzeletszülte alakok, események, történetek összefüggő láncolata; • kultusz = a mitológiában szereplő elképzelt létformák felidézésére, távoltartására, kérésére vagy kényszerítésére szolgáló emberi cselekménysorozat; • vallás = a m o d e r n tudomány megjelenését megelőző kultúrtörténeti korszakok kezdetleges, tudományelőtti világmagyarázata. A mítoszokkal mind a mai napig hivatásszerűen foglalkozó irodalmárok szerint a mitológia irodalom, régesrég halott kultúrák régesrég halott egyénei által meg teremtett, a korabeli életérzést, világnézetrendszert megnyilvánító műalkotás, sőt, önálló műfaj, mint a regény, a novella, vagy a vers. Ennek megfelelően az irodalmár beállítottságú mítoszkutatók a „mítoszértelmezést" műelemzési problematikának értékelik, azaz a Grál-hagyomány és mondjuk egy Maupassant-novella elemzéséhez ugyanazon módszert alkalmazzák. A művészettörténész a mítosz képzőművészeti leképeződéseit, szoborrá, domborműve vagy sírfestménnyé válásának folyamatát vizsgálja; az esztéta számára viszont a műélvezet, a gyönyörködtetés, a befogadók lelki válaszreakcióinak szemszögéből érdekesek a mitikus alkotások. A szociológus lelki szemei előtt már látja a mítoszt elbeszélő-eljátszó rítuson résztvevő egykori közösséget, amelynek összetartását, „csoportkohézióját" éppen a törzsi-nemzet ségi-nemzeti hagyomány, a saját mitológia segíti elő - legalábbis a szociológiában közkedvelt, úgynevezett funkcionalista elmélet szerint. S megint csak máshogy vélekedik a tudománytörténész: szerinte a mítosz a kor tudományos nívóján még n e m értett oksági láncolatokat torzítva visszatükröző, leíró és eredetmagyarázó rendszer. Ő az alkímiában a m o d e r n vegytan csíraállapotát látja, az indiai ájurvédikus gyógyászatot pedig az újkori Nyugat orvostudományi ismereteihez viszo nyítva értékeli. A laikus Olvasó a felsorolt „mítosz-megközelítési" módozatokban egyetlen közös tulajdonságot találhat: a mítoszt mindegyik értelmezés csupán annyiban tartja ér tékesnek, amennyiben az valamilyen „célt" szolgál, „valamire való" - 1) magyaráz, 2) gyönyörködtet, 3) közösségi összetartozást támaszt alá, 4) tanít-nevel, 5) erkölcsi normarendszert alkot, illetve ennek megóvásában játszik szerepet, 6) az önkifejezés egy különleges változataként segíti az archaikus kultúrák emberében lejátszódó ér zelmi-tudati folyamatok megnyilvánítását. Voltaképpen mindegyik értelmezés a m o d e r n e m b e r egyéni és társadalmi igé nyeit vetíti ki a mitikus rendszerek névtelen megalkotóira. Mindegyik értelmezés előfeltételezése, hogy az őstársadalmak e m b e r e a modern korokéval azonos létfel fogással, énképpel, társadalomeszménnyel, esztétikával, logikával rendelkezett. Ha mis előfeltételezésből kiindulva persze nem csoda, ha hamis végkövetkeztetésekre
10
jutunk. A mítoszokat eleven mivoltukban megélő hajdani őseink értetlenül bámul nának, vagy éppenséggel felbőszülnének arra a feltételezésre, hogy a mítoszokat világmagyarázat, gyönyörködtetés, moralizálás, nevelés, társadalmasítás, esetleg önkifejezés céljából alkották. A felsorolt tényezőket célként ugyanis csak a felvilá gosodás korszakát követő modern európai bölcselet ismeri. Az ősi korok életszem léletében ezek legfeljebb a mítoszok szeretetreméltó „mellékhatásai" lehettek, ám maga a mitológia köszöni szépen, nagyon is jól megvan akár nélkülük is. A modern e m b e r szerint a mitikus világ az anyagi valóság idealizált szellemké pe. Az archaikus e m b e r szerint az anyagi valóság a mitikus világ Földre tükröződő torzképe. A m o d e r n e m b e r szerint az istenek világát az e m b e r e k teremtették, saját emberi világuk képmására. A hagyományok e m b e r e szerint az e m b e r e k világát az istenek teremtették, saját isteni világuk képmására, ebből következően minden, a halandók világában megnyilvánuló dolog, fogalom, t ö r t é n é s és e s e m é n y isteni előképpel (mintával) rendelkezik. Ha a halász, zsákmányát megszerzendő kievez csónakján a tengerre, akkor viselkedése az Első Halász, avagy a Halászisten lét módját idézi; a szőlő szüretkor kitaposott nedve pontosan úgy csordul a dézsába, ahogyan egykor, a mitikus időkben a titánok által meggyilkolt Dionüszosz vére; minden férfi Ég, és minden asszony Föld, n e m i egyesülésük pedig világteremtéssel egyenértékű. A modern kor e m b e r e a „hétköznapi" cselekedeteket - például egy seb kitisztítását, egy étel elkészítését, egy ház alapjainak lefektetését - és a „vallá sos" cselekedeteket - imát, t e m p l o m i szertartáson való részvételt stb. - egymástól teljesen elkülönülten kezeli; az archaikus felfogás számára ennek a különbségtétel nek semmi értelme nincsen, hiszen eszerint minden emberi cselekedet (így a hét köznapiként felsorolt összes példa is) szakrális jelleggel bír. A fentieket egy példával érzékeltetve: az akkád-babilóni hagyományban jól ismerjük a fogfájás eredetének mítoszát, amely elbeszéli, hogy a teremtés hajnalán S a m a s napisten minden élő lénynek megszabta a maga táplálékát, ám a féregről elfeledkezett; az apró állatka ezért sírva járult a hatalmas istenség elé, aki, bosszankodva ö n n ö n feledékenysé gén, jobb híján az emberi fogat ajánlotta fel neki élelemül; fenntartotta azonban saját jogát arra, hogy ha bármely halandó fogfájás esetén hozzá imádkozik, meg szüntethesse a kínokat. A babiloni orvoslásban ezért a fog kezelése során a papok elmesélték ezt a mítoszt a betegnek, felidézve S a m a s napisten könyörületességet, miáltal a gyógyítás (foghúzás) rítusként, imaként, egy istenség előtti hódolatként, illetve a mitikus időkben az istenek egykori közellétének újramegéléseként jelení tődött meg. A kontraszt kedvéért képzeljük el, hogyan reagálnánk, ha valaki jelen korunkban, például Magyarországon egy fogorvosi kezelést vallásos, mi több, az Aranykort megidéző folyamatsornak értékelne... A fenti ellentétpár tökéletesen érzékelteti a szakrális (szentségben létező) és a deszakralizált (varázstalanított, a szent közelségétől megfosztott) létmód közötti különbséget. A varázstalanított élet- és énfelfogás az emberi mivolt egy mellőz hetetlen elemét, a szentség utáni vágyat, a szentben megnyilvánuló ön- és világ megismerést próbálja kiiktati, ez a törekvés pedig, mint minden természetellenes
77
szándék, óhatatlanul torzulásokat okoz úgy a társadalom működésében, mint az egyéni életsík felületén. Azon emberi közösségek, amelyek a 2 1 . században is meg őrizték a Nyugat divatja szerint lesajnálandó szakrális mentalitást, nem meglepő m ó d o n mentesek maradtak a saját hagyományaikat elpusztító, fejlett ipari társadal makat jellegzetesen sújtó kórtünetektől (öngyilkosságok lélekszámhoz képesti ma gas számaránya, alkoholizmus, fiatalkori drogfogyasztás, nihilizmus, depresszió, egyéni pszichózisok stb.). Elmaradottnak, szegénynek mondott hagyományőrző országok lakóival beszélgetve több esetben hallottam azt a megállapítást, hogy vég telenül sajnálják a nyugati (európai) embert. Nos, a diagnózis valóban hátborzon gató, hiszen „fejlettnek" „európainak", „felvilágosodottnak" nevezett világképünk tarthatatlanságát tárja elénk... Az embert körülvevő világ megismerésével kapcsolatban további mélyreható kü lönbségeket emelhetünk ki a mítoszteremtő és a varázstalanított létmódok felfogása között. A modern e m b e r számára a megismerés egyenlő a racionális (ésszerű) és empirikus (érzéki) eszközökkel való információszerzéssel. Ha tehát a ma embere tudni szeretne valamit egy dologról, akkor vagy gondolkodik róla, vagy megérinti, kézbe veszi, megvizsgálja, megszagolja, tehát érzékei segítségével kísérli meg mivol tát kideríteni, tulajdonságait megismerni. Az ősi korok embere számára a világ meg ismerése önmaga rejtett dimenzióinak feltárásával, titkos ösvények végigjárásával, az Aranykorban jól ismert, a történeti korokban már nehezen elérhető valóságok megközelítésével - azaz beavatással! - volt azonos. Beavatás volt az ábécé elsajátítá sa, egy szobor kifaragása, vagy egy matematikai fejtörő megfejtése; őseink számára minden tanulási, megismerési és alkotási folyamat misztériumjelleget öltött. A m o d e r n e m b e r szerint a kezemben tartott pohár víz bizonyosan „létezik", mivel meg tudom fogni, szagolni, ízlelni, tapintani; ellenben például ízisz istennő bizonyosan „nem létezik", hiszen vele nem tudom végigcselekedni ugyanezt. Egy ókori egyiptomi számára viszont éppen a víz érzékelhető természete teszi bizony talanná annak létezését - inkább érzékeli létezőnek például a víz istenét-istennőj ét, mint magát az anyagot -, viszont ízisz érzékelhetetlen, megfoghatatlan mivoltá ból nemcsak n e m következtet az istennő „képzeletbeliségére", hanem ellenkező leg, ezért tartja őt erősebben, biztosabban létezőnek. A m o d e r n felfogás szerint a mítosz hihetetlen, az archaikus felfogás szerint viszont sokkal hitelesebb, mint az e m b e r t körülvevő anyagi világ. Ebből adódik, hogy a mítoszok makacs hallgatásba burkolózva őrzik tovább titkaikat, ha mítoszt és „valóságot" szétválasztva, előbbit a „nem valóság" kategóriájába utalva közelítünk hozzájuk. A m o d e r n e m b e r szélsőségesen egyénközpontú: számára inkább értelmezhető egy konkrét (történeti vagy kortárs) személy létezése, mondjuk V I I . Ptolemaiosz Kleopátráé; az ősi korokban viszont az egyéni lét kérdése a szimbolikus lét árnyé kában maradt - Kleopátra egyénisége helyett inkább a Királynő mint archetípus figuráját érzékelték. Eszerint egy konkrét királynő például annyiban volt „szép, igaz és jó", amennyiben megfelelt a királynőszimbólum eszményképének. A Tarot böl csessége például éppen ezt a sajátosságot, a szimbólumok elemi valóságteremtő
12
és -felidéző, mágikus erejét használja mind sorselemzés, mind tanítás és gyógyítás céljából. Ugyanennek a tételnek a következménye egyrészt, hogy az ősi műalkotá sok ritka kivételektől eltekintve anonimak (szerzőjük kiléte ismeretlen), másrészt hogy a háromdimenziós görög eszménytől eltérően a görögség előtti művészet még egyéniesítés nélkül, általánosítva, a szimbólumok beszélőképességére támasz kodva ábrázol. A modern e m b e r szeme felcsillan, ha azt hallja, valamely mítosznak itt az anyagi síkon is van „valóságalapja" - például ha a régészek feltárják Tróját, vagy megtalálni vélik Noé bárkájának gerendáit -, hiszen a „megfoghatóság" az újkori gondolko dásmód szerint a „hitelesség" alapvető ismérve. Az őskultúrák e m b e r e számára a mai tudományosság „bizonyítékszomja" érthetetlen, sőt visszatetsző volna. Számá ra semmivel nem „igazabb" az özönvíz története abban az esetben, ha az említett bárka darabjait megtalálják; és semmivel sem kevésbé „igaz", ha az ominózus dara bok éppenséggel soha nem kerülnek elő. A modern mítoszkutatók mítoszkutatás iránti buzgalmukban csupán egyetlen tényezőről, éppen a mitológia anyagfeletti, logikafeletti és történelemfeletti mi voltáról látszanak elfeledkezni. A mítoszoknak „keletkezést", „szerepet" „funkciót" tulajdonító, a mítoszokat kétes valóságértékű, vagy bizonyításra szoruló történeti adalékokként kezelő álláspontnak ez az abszolút sebezhető Akhilleusz-sarka, amely miatt az egész materialista mítoszmegközelítési hozzáállás elvérzik, pláne, ha azt egy, a mítoszok komolyan vételére is hajlandó kutató lövi keresztül a kételkedés nyílvesszejével. Az Európa boldogabbik felén évtizedes hagyományokra visszatekintő, ideológiai befolyásoktól mentes (objektív) vallástörténet-kutatás az elmúlt esztendőkben 1 8 0 fokos módszertani váltás megtételére kényszerült, mivel a legújabb antropológiai, bölcselettörténeti és néprajztudományi eredmények fényében egyre tarthatatla nabbá vált az ősvallás-értelmezésekre addig mesterségesen ráerőltetett, anyagelvű kényszerzubbony: a villámlást rettegve figyelő, rettegése során istenekről fantáziá ló ősember története és társaik. A fordulat azonban - mint minden jelentős ugrás az emberiség szellemtörténete során - fájdalmas következményekkel jár: tudo mányágak tűnnek el a süllyesztőben, olvadnak össze, vagy éppenséggel keletkeznek helyettük merőben újak, tudománytörténeti „szent tehenek" válnak nevetségessé; dogmák roppannak, katedrák törnek, akadémiai császárok fejéről gurul messze a tabukból, tiltásokból, „megkérdőjelezhetetlen igazságokból" összetákolt korona. A keletkezés és pusztulás világában ezek teljességgel természetes következmé nyek; az élőlényekhez hasonlóan a történeti koroknak, a tudományos elméletrend szereknek is van születésük, ifjúkoruk, delelőjük, aggkoruk és haláluk. A kedvenc teóriájuk kivénhedéséről tudomást venni n e m akaró, azokat végvonaglásukban is tűzzel-vassal (vérrel) védelmező, az új megközelítéseket inkvizítori lelkesedéssel üldöző tudósok a buddhista példázatban szereplő Gautamíhoz hasonlatosak: ez az asszony halott fiát karjaiban tartva kilincselt házról-házra, mindenhol orvosságért könyörögve, ha pedig valaki a gyermek eltemetését javasolta, haragosan támadt
13
az illetőre, azt sikoltva, hogy a fiú él! „Tudd meg, Gautamí, ami keletkezik, az el is múlik," - hangzik erre Buddha bölcsessége, aminek hallatán az anya végre megnyu godva, a múlt konzerválásának hisztérikus szándékával felhagyva adja át szeretett gyermeke holttestét a tűznek. A M e s t e r szavai képessé tették Gautamít arra, hogy hagyja elszállni az idő só lyomszárnyain azt, ami megbéklyózta lelki-szellemi továbbhaladását. Vajon az öszszehasonlító vallástörténet ma még „forradalmian" ható felismerései képessé te szik-e a m o d e r n tudományt arra, hogy szabad szellemmel, derűs szívvel pillantson a gyászosnak egyáltalán n e m mondható jövőbe ahelyett, hogy nagymúltú, ám vég elgyengülésben kimúlt elméletek tetemeibe kapaszkodna görcsös ragaszkodással? Költői kérdés, egyelőre, amelyet n e m mi, a dolce stil nuovo gyanakvással övezett szószólói fogunk megválaszolni, h a n e m maga a tudomány iránt érdeklődő laikus közönség. Ez a közönség érdektelenségével, közönyével bünteti a tudni vágyó em berrel és az ö n n ö n vizsgálati tárgyával való szerves kapcsolatot egyaránt elvesztett, elefántcsonttornyaiba zárkózott, „hivatalos" tudományt. M á r a jelenkori magyar lakosság tudomány iránti érdeklődését vizsgáló szociológusoknak is feltűnt, hogy az ezoterikus klubok előadásai sokkal nagyobb hallgatói létszámmal és mérhetet lenül élénkebb dialógusnívóval működnek, mint a nyilvános akadémiai megszóla lások. Az érdeklődők egész egyszerűen oda mennek, ahol valami újat, valami mást kapnak utolsókat rúgó elméletek kétségbeesett életre injekciózni próbálása és a „tudománytalan" teóriák elleni, több félelmet, m i n t magabiztosságot eláruló dü hös kirohanások helyett. Bojkottpolitika, de hatásos... Ne csodálkozzunk hát, ha hazánkban olyan a mítoszkutatás helyzete, mint M o h a m e d koporsójáé: önálló vallástörténeti tanszék és kutatóintézet hiányában szakágunk irodalommal, történelemmel, művészettel, vagy néprajzzal foglalko zó intézményekre kénytelen rászívnia magát, mint kőrisre a fagyöngy. Hasonló a vallástörténész pozíciója: ha belül akar maradni a „hivatalos vallástudomány" soványka, ám annál hűvösebb körén, a „ne szólj szám, n e m fáj fejem" filozófiáját kényszerül alkalmazni; ha viszont még hisz afféle tündérmesékbe illő dolgok léte zésében, m i n t „igazság", „következetesség" „bátorság", vagy „a tudomány szabad sága" akkor tapasztalnia kell, hogy az ezoterikus-spirituális érdeklődésű közönség sokkal-sokkal befogadóbb, érettebb és érdeklődőbb elmével közelíti meg a mito lógiát, m i n t az állítólagosán tudományos körök. Ha az Olvasó m o s t mosolyog, úgy igaza van. A vallástörténész is mosolyog ilyenkor, ha pedig elég elkötelezett, akkor keserűség nélkül, és legfeljebb egy-egy álmatlan éjszakáján ötlik elméjébe a szabad mítoszkutatás 2 0 . századi prófétája, M i r c e a Eliade figyelmeztetése: „...ha a vallástörténészek félénksége megmarad, hi vatásunk,
a
mítoszkutatás megszűnik önálló
tudományként létezni.." A ma már
művei képében minden nagyobb könyvesboltban jelenlévő, ám hivatalos körök b e n még mindig fejcsóválást érdemlő, tudománytörténeti „rosszcsontnak" tartott nagy mitológus másik elgondolkodtató látomása pedig így hangzik: „Hamarosan elérkezik
az
idő,
amikor
a
vallástörténet-tudomány
14
az
emberiség spirituális
újjá-
születésének,
egy
modernkori
új
Reneszánsz megszületésének kulcsa
humanizmus és
megjelenésének,
inspirálója
egy
világméretű
új
lesz..!'1
Az Eliade által leírt Vízöntő-kori ébredést követően a fent ismertetett vallástu dományi alapfogalomrendszer valószínűleg a következő m ó d o n fog kinézni: • mítosz = a szellemvilágból származó valóságelemekre (ideákra) irányuló képek, jelképek és kódok rendszere; • mitológia = szellemi síkon végbemenő jelenségek leíró vagy elbeszélő gondolat folyamatba öntött összefüggő láncolata; • kultusz = az isteni és emberi között valaha meglévő azonosság visszaállítására, az Aranykor felidézésére irányuló megnyilvánulás; • vallás = az ember eredendő törekvése a szent élményének folyamatos megta pasztalására, az őseredeti boldogság, az istenélmény újramegtalálására. Könyvünk megjelentetésével az ismeretterjesztésen kívül éppen ezt az új huma nizmust, az általunk aranykor-forradalomnak nevezett globális világnézeti irány váltás előkészítését kívánjuk szolgálni. Hálásak lehetünk az Erőknek, amiért éppen a jelenkor „itt és most"-jában tölthetjük napjainkat, hiszen egy világkorszakváltás - ráadásul éppen egy Vaskor-Aranykor átmenet - szellemi tanúiként létezni bizony nem mindennapi lehetőség! E megismételhetetlen kaland átéléséhez azonban meg kell értenünk, hogy a mitológia elsősorban n e m a tudományos katedrákra tartozó kutatási terület, hanem az emberiség közös szellemi erőtényezője, hiszen • a mitológia alapvető, a m o d e r n tudomány által még fel n e m ismert bölcsessége ket tárol az Univerzumról, annak felépítéséről, bolygónk évmilliárdos történel méről, az e m b e r fizikális és anyagfeletti szervrendszereiről, élőlénytársainkról és önmagunkról, • a mitológia az ezotéria alapvetően fontos „segédtudománya" az ezoterikus meg valósítási irányzatok (jóga, tantra, védánta, Tarot, Grál-misztika, asztrozófia, teozófia, antropozófia, rózsakeresztesség, reiki, harcművészetek stb.) forrása, éppen ezért ismerete mellőzhetetlen minden spirituális ösvényen haladó élőlény vagy közösség számára, • a mitológia olyan, példaértékű történeteket tartalmazhat, amelyek segíthetnek bennünket életutunk kisebb-nagyobb feladatai megoldásában, kérdéseink megvá laszolásában, létküldetésünk és sorsunk tudatosításában, a mítoszhősök - vagyis az istenek és istennők még arra is képesek, hogy közvetlen tanítómestereinkké, pszichológusainkká és barátainkká váljanak. Kevesen gondolnák, ám a mitológia közvetlen gyakorlati - önismereti és terápiás - jelleggel is „bevethető" a jelenkor embere általános lelki-szellemi teljessége érdekében; gondolunk itt a Magyaror szágon e sorok írója által vezetett mitológiai csakrameditációkra, illetve a mítosz terápia és mitikus szimbólumterápia módszertanára és gyakorlati eredményeire. A könyvünk c í m é b e n szereplő Aranykor világszerte elterjedt, ősi jelkép. A ha gyományok szerint valaha, Földünk ifjúkorában az élet csírája fény formájában
15
érkezett bolygónkra a Kozmosz ismeretlen méhéből, hogy itt lények és létformák sokaságának legyen kútforrása. Úgy tartják, az embert közvetlenül a Fényhazából származó erők (nevezzük őket akár isteneknek, akár angyaloknak) alkották meg egy Európától messze Nyugatra elterült, kontinens nagyságú paradicsomi szigeten, ahol fajtánk első nemzedékei egy boldog, halhatatlan, szeplőtelen létezésmódot él veztek számlálatlan időfeletti időkön át. Ez az e m b e r teremtését közvetlenül követő világkorszak az Aranykor, melynek helyszínét, a tündérszép, ám egy világkataszt rófa során elveszített ősföldrészt a mítoszok számos néven emlegetik: Atlantisz, Avallon, Dilmun, Atzlán, Boldogok Szigete, Elízeum, Fehér Sziget, Tündérország, Boldog Birodalom, Aranyos Szegelet, Nyugathon. A Platón Kritiasz című művé ben szereplő, a mitikus Atlasz titán és gyermekei által uralt Atlantisz ily módon az Aranykor szimbóluma; a szigeten virágzó civilizációk pedig az emberi létállapot történelem előtti, mitikus-mágikus stádiumai. M a g á t Atlantiszt a mítoszok az Almák Szigetének is nevezik (az Avallon és az Elí zeum fogalmak magyarra fordítva szó szerint ezt is jelentik). Az élet- és tudásalma az ezotériában a gömbszerű tökéletességet is megnyilvánítja, hiszen az Aranykor a gömbszerűség, a tökéletesség időszaka volt - azt is mondják, az Aranykorban még „minden út egyenesnek bizonyult", azaz az élőlények és a szellemvilág között még állandó, közvetítőt n e m igénylő, idő- és térfeletti kapcsolat állt fenn. Az Aranykor elmúlásakor elsüllyedt vagy elrejtőzött Atlantisz megtalálása hasonlót jelent, mint az egyszarvú szarva tövében növő karbunkuluskő birtoklása: a Tökéletes Tudás, a M i n d e n Titkok Értése megvalósítását, tehát az ön- és világmegváltás, az ezotériá ban abszolúciómk nevezett állapot bekövetkeztét. A mi álláspontunk szerint a mitológia ismerete segít a küszöbön álló Aranykort megvalósító tudatállapot egyéni és emberiség szintű elérésében, így az önnön belső Atlantiszunk eléréséhez vezető átjárókapuvá válhat. A Tudást megtestesítő Szófia istennő nevében ajánljuk tehát ezt a reményeink szerint sok izgalmas vitát kiváltó könyvecskét azoknak, akik évezredek óta a Sziget megtalálásán munkálkodva száll tak és szállnak szembe minden idők tudománytörténeti inkvizítoraival: a szabad, senki és semmi által n e m béklyózható megismerés mártírjainak.
Budapest, 2 0 0 5 . október 27.
16
Ebben a könyvben mítoszokat, mégpedig tér, idő és kulturális közeg szempontjából egymástól akár jelentős távolságra eső emberi közösségek alkotta mítoszokat talál az Olvasó. Mitikus történetek, rítusok, hagyományok és szimbólumok leírásával számos, a tudományos ismeretterjesztés célját szolgáló közkedvelt munka foglal kozik, magyar és idegen nyelven egyaránt, ám ezek a vallástörténeti kézikönyvek tudományágunk szorosabban vett tárgyával - nevezetesen magukkal a mítoszok kal - rendszerint az alábbi szempontok valamelyike szerint bánnak: • a legegyszerűbb módszernek megfelelően egyes könyvekben a mítoszok köz vetlen elbeszélései találhatók; a szerkesztésre vállalkozó vallástörténész ilyenkor vagy a mítoszt tartalmazó klasszikus nyelvű szentirat szó szerinti fordítását köz li, vagy pedig a mítosz eredeti szövegét a kortárs olvasó számára is érthető, elbe szélő jellegű olvasmánnyá, elbeszélő történetté vagy történetek füzérévé alakítja (az első módszerre példa a Vekerdy-féle 1965-ös Rámajána-kiadás, az utóbbira a Baktay Ervin feldolgozta, méltán közismert Mahábhárata-verzió lehet); • más munkák ennél - tehát a puszta szövegkiadásnál, illetve a mítoszok irodalmiasításánál - mélyebbre hatolva a mitikus történetek valamely álláspont, elmélet, tézis szerinti értelmezésére is vállalkoznak (erre a legtökéletesebb precedens a kiváló brit mitológus, Róbert Graves teljes életműve lehet, többek között A gö rög mítoszok című kétkötetes írásával, illetve A héber mítoszokkal); • vannak művek, amelyek egyetlen kultúrkör mitológiájának legismertebb míto szait mutatják be értelmezési vállalkozással egybekötve, avagy anélkül (mint a Helikon, illetve a Kossuth Könyvkiadó gondozásában megjelent kötetek, ame lyek a
monokulturális mivoltukat egyértelműsítő Germán és kelta mítoszok,
Perzsa mitológia és hasonló címeket viselik); • ismét más művek az olvasóval az összehasonlító módszertan eredményeit is megosztva a kulturális közegtől függetlenül azonos narratív, ikonográfiái vagy szimbolikus motívumok bemutatását is megkísérlik (e könyvtípus világviszony-
77
latban legnagyszerűbb példája M i r c e a Eliade Vallási hiedelmek és eszmék tör ténete című háromkötetes műve, amely, bár a történeti folyamatot követve, sőt kultúránként veszi sorra a mítoszokat, mégis elkerüli az egymástól elszigetelten t ö r t é n ő bemutatás, illetve az evolucionista látásmód csapdáját); és végezetül • vannak tipikusan szimbolológiai könyvek, amelyek egyetlen kép, jelkép vagy motívum globálisan előforduló megjelenési formáit, illetve a hozzá fűződő tör téneti, lelki és szertartásrendi képzeteket tárják fel (ilyen például Carl Gustav Jungnak A filozófusok fája, amely a fa, a Világtengely mitológiában és miszti kában megnyilvánuló szimbólumának gazdag értelmezésén keresztül a jelkép metafizikai megfejtésének, „felnyitásának" kísérletét is tartalmazza). Jelen könyv egyik fent említett sémát sem követi; ezek közül ugyanis némelyek kifejezetten a hagyománykutató vagy vallástörténész olvasók továbbléptetését cé lozzák (így Eliade háromkötetes remekműve), mi viszont ezúttal az abszolút nem szakmabeli, ám a nem anyagi világokból eredő információk számára befogadó Olvasót szeretnénk megszólítani. Az eddig megjelent mitológiai könyvek általá ban kultúránként mutatják be és beszélik el a mítoszokat. Az egyetemes mitológia kulturális közösségek szerinti felosztásának hátránya azonban egyfelől az, hogy az olvasókat „egykultúrás" beállítottságra, egészen pontosan szellemi egyoldalúságra sarkallhatja (a csak indiai mítoszokat tartalmazó könyvek például a nem vallás történész számára könnyen azt sugallhatják, hogy a reinkarnációban, a halál utáni újraszületésben való hit hindu sajátosság, pedig lélekvándorlásos mítoszok szép számmal akadnak az egyiptomi, a babiloni, a germán, a kelta és a kaukázusi mito lógiában is), másfelől pedig az, hogy a mítoszokban megbúvó fontos jelképek ér telmezését jelentősen megnehezíti (a Gilgames-történet bölcseleti mondanivalója sokkal érthetőbb, nyilvánvalóbb a Grál-legendakör ismeretében, mint anélkül). E sorok írójának többször volt alkalma megtapasztalni a magyarországi tudo mányos életben annyira jellemző agyon-analizáltság („szakbarbárság") következ ményeit: például egy egyiptológus kollégám tökéletesen ismerte a Ré napisten szü letését elbeszélő egyiptomi lótuszmítoszt, ugyanakkor ennek a szanszkrit nyelvű Visnu Puránában található „ikertestvérét" nem, amelyben pedig hajszálra pontosan ugyanazok a motívumok (ősdomb, lótusz, istengyermek) szerepelnek, ugyanazon bölcseleti mondanivalóval, mint a fáraókori verzióban. (Szinte felesleges hoz zátennem, hogy a legtöbb indológus természetesen úgy olvassa a Visnu Purána ominózus szövegrészét, hogy közben esze ágában sincs az elbeszélés egyiptomi párjának utánajárni). Valaki könnyedén rávághatná, hogy a megoldás a két, kü lönböző kulturális területen jártas kolléga egymással való konzultálása lenne (ősdomb- és lótuszügyben), azonban ez az ötlet egyáltalán nem oszlatja köddé abbéli meggyőződésünket, hogy az egyes szűkebb területek szakértőin - indológusokon, egyiptológusokon, asszíriológusokon, görög filológiai szakembereken, régészeken és nyelvészeken - kívül igenis szükség lenne totális szellemtörténeti rálátással ren delkező polihisztor tudósokra, bölcsészek mellett pedig bölcsekre, még akkor is, ha
18
utóbbiak rejtélyes okoknál fogva az európai katedrákról ezredfordulónkra végleg kipusztulni látszanak. A mítoszokat alábecsülő és az Olvasót anyagelvű (materialista) tendenciák felé befolyásoló írói hozzáállások útvesztőit elkerülve nem marad más számunkra, mint a teljeskörű összehasonlító módszer következetes alkalmazása. Egyetlen, jól meghatározott célunk ugyanis az, hogy az érdeklődő közönség ne csak művelt ségét emelő adatokat, vagy esztétikai gyönyörködtetését szolgáló tényezőket lás son a mítoszokban, hanem megtanulja érteni, érezni, becsülni, majd megfejteni, befogadni, s végül saját létküldetésére vonatkozóan megvalósítani azokat. E n n e k jegyében és érdekében könyvünkben az alábbiak szerint végezzük el a mítoszok szerkezeti elrendezését: • nem kultúránként („sumer, egyiptomi, hettita, kánaáni, görög stb. mítoszok"), hanem alapmotívum és bölcseleti tartalom szerint csoportosítjuk a mitikus el beszéléseket (teremtésmítoszok, aranykormítoszok, hősmítoszok, avatási míto szok, eredetmagyarázó mítoszok, köldökmítoszok, Állatok Ura-mítoszok, meluzinmítoszok stb.); • ebből adódik, hogy az egyes főcímek alatt térben, időben, kulturális közegben eltérő emberi közösségektől származó mítoszok is megtalálhatók (az „Égi hitve sek földi szerelmei - a meluzinmítoszok" című fejezetben például egymás alatt szerepel egy, a Mahábhárata című indiai eposzból származó történet, egy izlan di legenda és egy magyar népmese); • az elbeszélt mítoszokat értelmezés követi, amelyet jelen sorok írója mint René Guénon, M i r c e a Eliade és Hamvas Béla tanításait meggyőződésből követő mí toszkutató, mint pedig vallásfilozófus és misztikus kíván megvalósítani, szem előtt tartva azt a tényt, hogy bármennyire is „sok" mítoszt ismerünk és fogunk itt bemutatni, végső célunk a „sokaság" mögött húzódó Egyetlen, az információ tömegen keresztül az örökkévaló Tudás (philosophia perennis) szemlélése; • az értelmezés végén, mintegy összefoglalásképpen, az elbeszélt történetek szel lemi-lelki tanításait tolmácsoljuk, szubjektíven, ám lehetőség szerint érzelgősségtől és elfogultságtól mentesen. Ezek a tanítások elsősorban tanulságok, konk lúziók, melyek egyfelől a mítoszok „gyakorlati életvezetési útmutató"-szerepét tárhatják fel, másrészt segíthetik a lelki-szellemi ösvények iránt érdeklődő Olvasó tájékozódását; • a közérthetőség kedvéért néhol további kiegészítő magyarázatokat, megjegyzé seket fűztünk bizonyos fogalmakhoz, idegen eredetű kifejezésekhez, idézetek hez - ezeket a felső indexbe tett számmal jelzett hivatkozásokat a könyv végi Jegyzetekben
találhatják.
19
Az emberi megismerés alapvető sajátossága az eredet felkutatásának, megtalálá sának és újramegélésének olthatatlan vágya. „Ha valamit meg akarsz érteni, akkor mindenekelőtt értened kell a szóban forgó dolog keletkezésének mibenlétét" -
hang
zik az európai bölcselet többszáz éves alapszabálya, és ennek megfelelően még a világi tudomány jelenkorában is tudósok ezrei foglalkoznak az irodalom, a nyelvek, a zene, a szerves élet, a növény- és állatfajok, vagy épp a csillagrendszerek eredeté vel, létrejöttének mikéntjével (görög szóval genezisével). A mítoszok világa az élő és élettelen dolgok eredetének kérdésén túl szenvedélyes érdeklődéssel foglalkozik a teljes létezés származásának kérdéskörével (görögül ez az ontogenezis, a „léteredet-tan", amely elsősorban azt vizsgálja, hogyan született a nemlétezésből létezés, tehát „honnan van maga a lét"). A lét eredetének vizsgálatán túl a mitológia jelleg zetesen a következő, a m o d e r n fizika és csillagászat számára is alapvető fontosságú kérdésfeltevésekre ad választ a képek és szimbólumok nyelvét használva: • A létezés és nemlétezés kettősségének megjelenése előtt mi volt az a közös gyö kér, amely már tartalmazta mindkettejük csíráját? (Ennél a problémánál a mítoszok gyakran alkalmazzák az androgün Ősisten jelké pét. Számos teremtésmítoszban a kettősségek előtti Teljességet egy kétnemű, a hím és a női princípiumot egyszerre önmagában foglaló Lény vagy Állapot jeleníti meg: ilyenkor a teremtés gyakran az Ősisten önnemzésével, az androgün Teljesség kettéhasadásával, vagy ikrek születésével megy végbe. A létrejött két fél - ikeristenek, iker-őselvek vagy ikervilágok - a teremtett világ ellentétpárokból való felépítését szimbolizálja.) • Hogyan keletkezett a tér? Hogyan keletkezett az idő? (A mítoszok tanítása szerint a tér és az idő megjelenését egy téridőt, dimenziókat nélkülöző, alaktalan, minőségtelen, leírhatatlan Káosz uralma előzte meg, amelyet
20
leggyakrabban a víz, mint formátlannak érzékelt elem testesít meg Ősvízként, Ő s óceánként, Őstengerként, vagy a velük azonos értékű, megfelelő istenfigura formá jában. Az Ősvíz mozgékony, változékony, megfoghatatlan, nem tartalmaz irányokat vagy égtájakat, éppen ezért önmagában alkalmatlan a további világok megterem tésére. Szükséges tehát az Első Szilárd Pont létrehozása, amelyhez képest i m m á r értelmet nyernek az irányok (fent, lent, jobbra, balra), az égtájak (észak, dél, kelet, nyugat), illetve az időbeli dimenziók (múlt, jelen, jövő). Ez az abszolút Kiinduló pont, az Origó megalkotásának misztériuma. Számos mítosz drámai motívumok kal ábrázolja azt a folyamatot, amikor a teremtő istenség kétségbeesetten keresi a Káosz felületén az Első Szilárd Pont megalkotásának lehetőségét - a leghíresebb ezek közül a Kalevala elbeszélése Ukko istenről, aki kacsa alakjában helyet keres az Őstengeren, ahol leszállhatna és lerakhatná a világ alsóbb rendszereit magában rejtő tojását. A mitológiában az Első Szilárd Pontot gyakran a tenger mélyéről fel hozott földdarab, az Ősdomb, vagy a Világfa szemlélteti; a mítoszokban rendsze resen megjelenő Kert, melynek közepén a csodálatos Fa áll, valójában a teremtett Mindenség egészét reprezentálja.) • Melyek azok a folyamatok, amelyek előrevetítik a teremtett világ majdani meg semmisülését, azaz visszatérését a teremtés előtti (kaotikus) állapotba? Melyek azok az erők, amelyek a rendezett világ szerkezetét, működését és fennállását veszélyeztetik? (Ez a kérdéskör tulajdonképpen az istenharcokról szóló fejezet mítoszainak értel mét magyarázza meg. Általános álláspont a mitológiában, hogy a teremtéssel a Ká osz nem semmisül meg, hanem mintegy a létrejött dolgok színfala mögé húzódik, várva azt a „sérülékeny" pillanatot, amikor újra kifejtheti áldatlan hatását. Vannak mítoszok, amelyekben a teremtés voltaképpen az androgün, nemnélküli, minőség nélküli állapotot szemléltető Ősisten(pár) szétválasztása, nemekre, minőségekre való szétdarabolása; ez a történet síkján általában úgy jelenik meg, hogy egy ölelkező istenpárt egy harmadik istenség elválaszt egymástól, megteremtve hím és nőstény, fent és lent önjogú különállását, tehát magát a Rendet. Ám a szétválasztott pár só várogva várja önnön újraegyesülését, amely viszont a teremtett világ pusztulásával egyenértékű. Az archaikus kultúrák emberei rettegtek az olyan napoktól, óráktól, alkalmaktól, amikor a Mindenségre kényszerített Rend megsérülhet, ezáltal a Ká osz újra „előbújhat"; látni fogjuk, hogy az ilyen pillanatokra a hasonlósági mágián alapuló rítusok, szertartások megdöbbentően gazdag arzenálját tartották fenn. M á s mítoszokban viszont az istenek által megalkotott világot a Káosz régi uralmát kép viselő ellenséges lények - például démonok egy csoportja - azonnal megtámadják, azzal a céllal, hogy azt a teremtést megelőző stádiumba rántsák vissza: az istenhá ború az istenek részéről ilyenkor tehát a Rend fenntartásáért, illetve a Káosz erőinek visszaszorításáért folyik.)
21
GYERMEK A LÓTUSZ KELYHÉBEN -
az egyiptomi (heliopoliszi) teremtésmítosz Kezdetben n e m volt más, mint a nemeket, alakokat, irányokat kaotikus összeviszszaságban tartalmazó Ősóceán, a Nun, amelyet az egyiptomiak női mellekkel ren delkező szakállas férfiisten (androgün, tehát kétnemű lény) képében ábrázoltak. A Nun sötét, fortyogó, hullámokat vető végtelenségében borította be a teremtés előtti állapot teljességét, mígnem ismeretlen méhében titokzatos folyamat vette kezdetét, és az óceánból kiemelkedett az Első D o m b , a Mindenség Közepe. A D o m b adott teret a voltaképpeni teremtésnek, fáraókori nyelven a szép tepinek („első alkalom"), amelynek során lótuszvirág csírája sarjadt felületén. A lótusz növekedni, majd bim bózni kezdett, a b i m b ó virággá serdült, amely érett szépségében pompázva kibon totta égnek emelt szirmát: és íme, a virág kelyhében ott ült a Napgyermek, azaz a később a Mindenséget uraló Ré napisten c s e c s e m ő képében. A gyermek a világra csodálkozva tágra nyitotta szemeit, amelyekből a Káosz minden sarkát nappali de rűbe borító fényesség áradt szerteszét - ez volt az első Reggel, az immár nem sötét, n e m ismeretlen Univerzum életének legelső pillanata. Születését követően Ré napisten kilépett a lótusz kelyhéből, felment a D o m b közepén emelkedő, égig érő Benben-kőre, körülnézett, és látta, hogy egyedül van az Univerzumban. Ekkor vágyat érzett, kezével megérintette szívét és gyermekek fakadtak testéből: Su, a levegő istene és Tefnut, a pára istennője. Az isteni fivér és nővér szerelemben forrottak eggyé, és létükből újabb isten-testvérpár származott: Geb, a Föld istene és Nut, az Égbolt istenasszonya. G e b és Nut szintén szerették egymást, olyannyira, hogy állandóan ölelkeztek, ám ez nem egyezett az ősisten Ré terveivel, aki maga kívánta benépesíteni a Mindenséget élőlények sokaságával. Ezért Su megragadta lányát, Nut istennőt, és felemelte őt a Világ felső boltozatához úgy, hogy talpai a keleti, kezei pedig a nyugati horizontot támasztották. Amikor az isten nőt szédülés fogta el, Su úgy döntött, örökre tartani fogja leánya testét, Ré pedig csil lagokkal és csillagképekkel borította be az Égbolttá vált istenleány éjfekete ruháját. Azóta Ré napisten hajnalonta, mint Napgyermek felhág a Benben-kőre, a Világ Közepére, majd onnan indul el nappali bárkáján az ég legmagasabb pontja felé. Délben a zenitre ér, ahol Ré-Harakhtivá, aranyló ragyogású, élete delén lévő, erős férfivá válik. A bárka délután Nyugat felé halad, s ha elérte a horizontot, Ré mint Atum jelenik meg, b o t r a támaszkodó, ősz öregemberként. A Napisten éjjel az Al világot, a holtak birodalmát világítja meg, enyhet és ragyogást hozva ezzel a lelkek millióinak. Ré éjszakai bárkája az alvilági Níluson halad; a vizet pedig minden éjjel ki akarja szívni a hajó elől Apóphisz, a gonosz kígyó, hogy másnap ne kelhessen fel a nap az élők világában, s örök legyen a sötétség. Ám a nagyerejű Széth isten, Geb fia, ott áll a bárka orrában, és lándzsájával minden éjjel ledöfi a szörnyeteget. G e b és Nut ölelkezéséből származott Ozirisz, Izisz, Széth és Neftisz, a legszebb, legismertebb egyiptomi mítosz hősei, akik egyben az óegyiptomi avatási rítusok legfontosabb szimbolikus alakjaivá váltak.
22
A H I N D U VALLÁS T E R E M T É S M Í T O S Z A
(India, Visnu Purána)
A Mindenség megalkotása előtt az Okozati Ó c e á n kezdetet, véget, irányt és dimen ziót nem ismerő felületén ringatózott Ánanta („végtelen") kígyó összetekeredett gyűrűin nyugodva Visnu isten, a Mindenség jótevője, egy sem n e m álomszerű, sem nem ébrenléti tudatállapotban (jóga-nidra). Az Ó c e á n habjai közül kiemelkedett köldöke, amelyből a teremtés első mozzanataként gyönyörű lótuszvirág sarjadt elő. A lótusz kibontotta kelyhének szirmait, amelyek között ott ült a gyermek Brahma, a teremtő isten. Brahma körülnézett mind a négy irányba - így keletkezett négy arca -, és látta, hogy egyedül van. Ekkor meglátta a sötétségben lágyan derengő, hófehér lótuszvirágot, amelyből született. - Vajon honnan kerültem ide? - töprengett. - És hogy került ide ez a lótusz? Értelme ekkor megvilágosult, és megszólalt bensejében a válasz. Megértette, hogy léte a létezés egy magasabb forrásának eredménye. Áhítattal fordult oda Visnuhoz, Minden Létezés Ősokához: - Mit kell tennem, ó, Mindenség Ura? - Gyűjsd össze erőidet egyetlenegy pontba! - hangzott a válasz. Brahma ekkor gondolatait egyesítve egyetlen pontra koncentrált és elérte az össze szedettség legmagasabb fokát. Tudása határtalanná tágult, erői végtelenné lettek. Ekkor megosztotta az addig ismeretlen, vég nélküli teret, az Ákáshát, és megalkotta a Három Világot: a Földet, a Levegőeget és a Mennyboltot. Brahma azonban egyedül érezte magát és élő, létteli teremtmények után sóvár gott. Előhívott hát magából négy ős-szellemet és reájuk parancsolt: - Folytassátok, amit elkezdtem! Teremtsetek, alkossatok! A szellemek azonban nem kívántak teremteni, hanem visszavágytak lételőtti, moz dulatlan állapotukba. Brahma ekkor iszonyatos dühre lobbant. Szemei villámot lö velltek, homlokából tűz szikrázott elő, a tűz pedig fiúgyermekké alakult, az első is tenséggé, aki panaszosan üvöltve, tombolva fordult apjához, a teremtő Brahmához: - Adjál nekem nevet és lakóhelyet! - Rúdra lesz a neved, azaz B ö m b ö l ő - válaszolta Brahma, - mert születésed után rögvest bömböltél, ordítottál. Lakóhelyed pedig minden létező dolog lesz, mert te vagy az Életerő. Eredj, teremtsél, sokasodj és szaporodj! Rúdra szaporodni kezdett, ám olyan lények áradtak ki belőle, amelyek olyanok voltak, mint ő: szilajok, féktelenek és vadak, így pusztulással fenyegették a világot. Ekkor Brahma így beszélt Rudrához: - Hagyd abba az efféle teremtést! Szállj magadba, összpontosíts egyetlen célra, akkor majd megérted önmagad és a teremtés igazi lényegét. Rúdra így is tett. Világkorszakok millióin keresztül csak vezekelt, egyetlen célra összpontosítva, míg végül eljutott a létezés gyökerének megismeréséig. A szellem igába hajtását, a gondolatok összeszedését mind a mai napig igázásnak, azaz j ó gának nevezik - ettől kezdve Rúdra lett a jóga ura, akit i m m á r nemcsak B ö m b ö lőnek, hanem Jóindulatúnak, Sivának is szólítottak. Feladata az lett, hogy pusztító
23
energiáit a létkörforgás (szamszára) szolgálatába állítsa, és a Mindenséget szilaj táncával oldja vissza a lét gyökereihez minden világkorszak végén. így állt fel az Univerzum és az azt fenntartó isteni Hármasság: a t e r e m t ő Brahma, a világfenn tartó Visnu és a pusztító Siva. B r a h m a végül kettéválasztotta önmagát és létrehozta az Őspárt, Szvajambhut és asszonyát, a százalakú Satarúpát. Az ő ölelkezésükből származik minden: az ősbölcsek, a dévák, a daitják, a dánavák, illetve a világ további létmódjai, egészen az emberekig.
Magyarázat M e g d ö b b e n t ő a hasonlóság e két, térben és időben egymástól távol eső kultúra (az egyiptomi és az óind) által ránk hagyományozott mítosz között, mind a motí vumok, mind a bölcseleti mondanivaló tekintetében. A teremtés előtti Káoszt, az okok, irányok, létmódok és minőségek eredőjét mindkét történetben víz, mégpe dig végtelennek ábrázolt ősóceán szemlélteti. Nun androgün mivolta egyértelmű síti a sugallni kívánt tanítást: az ellentétpárokat (férfi-nő, száraz-nedves, tűz-víz, jó-rossz, meleg-hideg, fent-lent stb.) tartalmazó világ megjelenése előtt volt egy állapot, amely még nem ismerte a kettősségeket, hiszen minden később megjelenő dolgot önmagába sűrítve, differenciálatlan, egységes egészként hordozott. Az óind mítoszban ugyanezen információt Visnu fejtámasz-kígyója, Ánanta neve szem lélteti, akinek alakja az európai és a közel-keleti mítoszanyagban is visszaköszön (gondoljunk az idő véghetetlenségét jelképező egyiptomi ureuszkígyóra, a germán mitológia világot körülérő Mitgard-kígyójára, a héber hagyományban megjelenő, testével a zenitet átölelő Leviatánra, vagy az ophita gnosztikusok Uroborosz-kígyó szimbólumára). Az ellentéteket egységben t ö m ö r í t ő lételőtti stádiumot érzékelteti Visnu sem nem álom, sem n e m ébrenlét jellegű tudatállapota is (más mítoszokban a t e r e m t ő isten önkívületben vizionál, esetleg elragadtatottan táncol vagy énekel, hiszen a Mindenség megalkotása önmagában véve is sámánnak való, profán tudati helyzetben végrehajthatatlan feladat). A modern, hivatalos természettudomány által képviselt elmélet, amely szerint az „őslevesnek" nevezett biokémiai anyagkoncentrátumból származnak a szerves élet építőkövei, tökéletesen összecseng a mitológia tanításával, amely a földi élőlények bölcsejének a vizet tartotta. A misztika szerint a magzatvíz voltaképpen az egy kori Ő s ó c e á n analóg megnyilvánulási formája, ily m ó d o n minden édesanya méhe az Univerzum teremtés előtti éjszakájával (a Káosszal), az abban fejlődő magzat pedig a létrejövő Világmindenséggel azonos. Az archaikus gondolkodásban azon ban az analógiák oda-vissza működőképesek, tehát ha a gyermek egyenlő a Koz mosszal, akkor a Kozmosz is egyenlő Gyermekkel (Világgyermek, Fénycsecsemő, Napmagzat), aki téridőfizikai pontossággal az Első Szilárd Ponton jelenik meg. Az újszülötteket, a gyermekeket minden ősi tanításrendszer az újonnan létesült, ifjú és bűntelen Univerzum képmásainak tartotta. Mindkét fenti mítosz a „domb-köldök"
24
jelképet használja az Első Szilárd Pont megjelenítéséhez - az egyiptomiban ez az Ősdomb, az indiaiban Visnu isten hasa, illetve köldöke. Az Ősdombbal azonosított Világköldök az egyetemes misztika közismert allegóriája (az ilyen, a teremtés kiin dulópontját jelentő köldökfétist omphalosznak nevezzük). A régiek úgy tekintettek a köldökre, mint az emberi test abszolút spirituális középpontjára; a köldökcsakra pontosan ezért azonosul a Nappal, a bolygórendszerek misztikus középpontjával. A Csándóghja Upanisad szerint „a világ úgy növekedett körülötte [az Első Szilárd Pont körül], mint a méhmagzat az anyja köldöke körül". Köldök alakú kultusztár gyat imádtak Pessinusban (Kis-Ázsia), a Nagy Sándor által is megtekintett sziwai (egyiptomi) Ammon-jósdában, illetve a régészettudomány tanúsága szerint az Apollón hatalomátvétele előtti, archaikus Delphoiban is. A virágszirmok közt kuporgó gyermek az egyetemes művészettörténet által jól ismert, népszerű, gyönyörű jelkép: a kehely ilyenkor természetesen az anyaméhet jelenti (a nő-virág azonosítás világszerte elterjedt szimbolikája szerint ábrázolják a klitoriszt Indiában is nyolcszirmú lótusznak, illetve visznek virágot mind a mai napig ajándékba a nőknek), a benne rejtőző istenke allegóriája pedig még a mesevi lág képzeteit sem hagyta érintetlenül (gondoljunk itt Andersen bájos kis hősnője, a tulipán kelyhében nevelkedett Hüvelyk Panni figurájára). Fontos továbbá, hogy Ré és Brahma a két történetben egyértelműen ugyanazt, mégpedig a teremtést köz vetlenül végrehajtó ősisten alakját jelenítik meg. Ré is, B r a h m a is gyermekistenek, csecsemő-héroszok, akik alapvető tulajdonságukként mindketten androgünök, éppen ezért lehetséges, hogy önnemzéssel teremtsenek. Mindkét isten egyszerre apja is, anyja is az Univerzumnak. Az indiai mítoszban jellegzetes, hogy B r a h m a teremtésének első, alakkal és névvel is rendelkező teremtménye éppen a Pusztítás (Rudra-Siva) 2 - ez fejlett dialektikus gondolkodásmódra (az ellentétek feszüléséből adódó erők ismeretére) enged következtetni. Szvajambhu és Satarúpa, az őspár megfeleltethető az egyiptomi mitológia őspárjai bármelyikének, közvetlen analógiái azonban a fenti mítosz tekintetében Su és Tefnut. Megalkotásuk azt az ezoterikus tant sugallja, amely szerint az osztatlan oszthatatlan Isten elsőként az ellentéteket (hím-nő, fent-lent, forró-hideg stb.) árasztja ki önmagából.
Tanítás A létezés előtti állapot a Nem-Kettősség világa, amely sem nem lét, sem nem nem lét. Ennek leképeződése az elemek világában a víz, az élőlények fénytestén pedig a még nem aktivált (szunnyadó) Kundaliní. A teremtés az Első Szilárd Pont megszületésével azonos. Ennek jelképe a dolgok világában (és a mágiában) a Hegy, a D o m b , az Oszlop, az emberi testen a köldök, a fénytesten a plexus solaris (köldökcsakra). A D o m b o n megjelenő Virág (lótusz, rózsa stb.) az Anyaméh, maga a Nagy Isten nő, akit ízisznek, Istárnak, Aphroditénak, Boldogasszonynak hívnak, de millió más
25
néven is emlegetnek. A Virág leképeződése a dolgok világában a női nemi szerv, az anyaméh és a szív. Princípiuma az éltető szeretet. A Gyermek a Lótusz kelyhében maga a teremtett világ. Minden újszülött, min den gyermek a teremtés hírnöke, a gyermekeknek a felnőttekénél sokkalta való ságosabb és mélységesebb tudása, a jelenkor kutatásaiban egyre inkább felismert spirituális képességeik ebből az azonosságból erednek. A Létezés első jele az ellentétpárok megléte; ezek ősképei az Isten és az Istennő (nevezhetjük Jangnak és Jinnek is). Egyikük léte szükségszerűen feltételezi másikuk jelenlétét is, egymás nélkül nem nyilvánulhatnának meg. Figyeljük meg a bennünk szunnyadó ellentétes vágyakat, tulajdonságokat és minőségeket: a feszülésükből származó erő jelenti voltaképpen magát az életerőt, az alkimisták által vis vitális nak nevezett létprincípiumot, amely által megnyilvánult életformákként létezünk.
A VILÁGTOJÁS
LEGENDÁJA -
a pelaszg teremtésmítosz
Kezdetben semmi más nem létezett, mint a mindent elborító Világtenger, amelynek habjai közül kiemelkedett a Szélesen Országlónak (Eurünomé) is nevezett Hármas Nagy Istennő, az Univerzum Úrnője. Mikor úgy tapasztalta, nincs szilárd pont, ahol lábát megvetve a teremtés munkálatába kezdhetne, táncolni kezdett a hullámokon, hogy felmelegedjék, tánca közben pedig tenyere között sodorgatta az éter anyagta lan princípiumát: ebből keletkezett Ophión, a hímnemű Nagy Kígyó. A Kígyó létre jötte után azonnal szerelmi vágyat érzett szépséges teremtője iránt, így az Istennő teste köré tekeredve megölelte őt: ebből az egyesülésből származik az érzékelhető vi lágok mindegyike. Az Úrnő, várandósságáról tudomást szerezve galambbá változott, kihordta, majd megszülte ezüshéjú tojását, amelyből, miután héja szétrepedt, előpat tant a Nap, a Hold, a csillagok milliárdjai, a Föld és minden, rajta fellelhető élőlény. Az Istennő később elfoglalta a Mindenség trónusát, amely a pelaszgok szerint az Olümposz hófödte magasában állt. Ophión azonban fellázadt az Ú r n ő ellen: azt állította magáról, hogy ő teremtette az Univerzumot. Erre az Istenanya sarkával a Kígyóra hágott, kitörte annak fogait - ezekből lett az emberiség -, majd az ily mó don megcsonkított O p h i ó n t levetette az égből és az Alvilágba száműzte.
A FINN TEREMTÉSMÍTOSZ
(Kalevala)
A Mindenség első létezője Ilmatár Anyaistennő volt, ennek leánya pedig Kave, a „szép teremtő tündér". Kave tündér szűz magányosságában élt a Fény Birodalmában, mígnem úgy döntött, leszáll a Világtenger felületére. A Tenger hullámain lebegve az istennő tovább és tovább úszott, mígnem a Szél, méhébe hatolva teherbe ejtette őt:
26
Szél a szüzet elringatja, Végtelen vizeken hajtja, Környül a kéklő víz mezején, Tajtékzó habok tetején; Szélfúvás teherbe ejti, Tenger
dombossá
Hordja
méhe
teremti.
magzatterhét,
Nagy hasának nehéz teljét, Hordja hétszáz álló évig Kilenc
emberöltőn
végig
Mégse szülhet, nem fiazhat, Nem lesz meg a létlen magzat. Kave egészen addig nem szülhette meg gyermekét, amíg nem talált egy kellően szilárd pontot a képlékeny, sötét, ismeretlen Világtengerben. Időtlen világkorsza kokig lebegett tehát várandósán a tenger hullámain. Végül feltekintett az égre, és a következőt látta: Kacsa jön,
kecses
madárka,
Kóvályogva,
karingálva,
Földet néz,
hol fészkelhetne,
Helyet, Száll
hol lakása lenne. keletre,
napnyugtára,
Száll északi, déli tájra, Fészekföldet csak Helyet, Fészkét,
bárha
nem
kaphat,
legrosszabbat,
ahol felüthesse,
Lakát hová
helyheztesse.
A kacsa végül csak megtalálta az egyetlen szilárd pontot, amit az istennő eled dig hiába keresett - éppen Kave tündér vízből kiálló térdét. O t t fészket rakott és hamarosan gyönyörű aranytojást tojt. Költeni kezdte, ám amikor a tojásnak már csak pillanatai voltak hátra a szétrepedésig, olyan forró lett, hogy égette az istennő térdét: Kave rántott egyet a lábán, a tojás pedig elgurult és széttört. Minden, ami létezik, ebből a Világtojásból keletkezett: Tört tojásnak alsó fele Válik
alsó földfenékké,
Tört tojásnak felső fele A felettünk való éggé,
27
Sárgájának felső fele Fényes
nappá fenn
Fehérjének
az égen,
felső fele
A halovány holddá lészen; Tojáson mi tarka rész volt, Égen csillag lesz belőle, Tojáson mi feketés volt, Lesz belőle ég felhője. Kave tündér ezután megformálta a Föld arculatát: a szirteket, a szigeteket, a he gyeket, a folyókat és a tengeröblöket. A Széltől fogant, méhében harminc világkor szakon át hordott titokzatos gyermek végül saját erejéből tört ki anyja oldalán át: ő lett minden idők legnagyobb varázslója és énekese, Vejnemöjnen.
AZ
ORPHIKUSOK
TEREMTÉSMÍTOSZA
Kezdetben n e m volt más, mint a fekete szárnyú, rettenetes Nüx (az Éj), a teremtés előtti megnevezhetetlen világok Úrnője. Őt csábította el Aithér (az Éter), a mozdu latlan állapotot betöltő, anyagtalan lég megtestesítője, nászúkból pedig egy fényt árasztó tojás keletkezett, amelyet az Istennő egy titkos barlangban hozott világra. Amikor a tojás héja kettérepedt, egy különös Lény lépett elő belőle: egyszerre volt hím és nőstény, hangja, mint a bikabömbölés, szárnyai voltak, egyes ábrázolások szerint kígyófarka, oroszlánfeje és kecskelábai. Ő volt a megnyilvánult Kozmosz első létezője, a neve Prótogonosz (Elsőszülött), de Phanész (Gyermek), valamint Erikepaiosz (A Hangafű Fia) elnevezései is ismertek.
A HERMUPOLISZI TEREMTÉSMÍTOSZ
(Egyiptom)
E tanítás szerint Thot, az íbiszfejű isten óriásmadár alakjában szállt le a Világ Közép pontjára, hogy ott lerakja tojását, amelyből a Mindenség kikelt. E mítosz emlékére az egyiptomi szimbolika a tojást az újjászületés, a halhatatlanság és az élet jelképének tartotta: szokás volt a sírkamrákba is tojáshéjat helyezni, hogy ily módon biztosítsák a halott számára a teremtés esszenciájában való részesedést.
Magyarázat A tojás alakja és életet rejtő képessége révén kiváló szimbóluma a teremtett világ teljességének. A mitológia síkján a Világtojás az Első Szilárd Ponttal, avagy magával
28
a Világgyermekkel, az Isten és az Istennő gyakran kétnemű szülöttével azonosulhat. A „tojás = magzat"-képzet a védikus kor utáni hindu jelképrendszerben is megjele nik, ahol az első létező életformát hol aranyhéjú tojásként, hol Aranymagzatként (szanszkritul Hiranjagarbhá) mutatják be. Egy szanszkrit nyelvű irat, a Satapatha Brahmana szerint „Hiranjagarbhá jött először létre, minthogy eme aranyszínű gyer mek keletkezett elsőként - megszületvén minden teremtmény urává lett'.' Az, hogy az Univerzum első életteli megnyilvánulását tojásnak, magzatnak, vagy c s e c s e m ő n e k ábrázolják, nagy jövő elé tekintő szimbólum volt mind a nyugati, mind a keleti al kímia világában; az európai alkimisták munkálkodásának egyik célja a homunculus (latinul „emberke") létrehozása, tehát az E m b e r őseredeti formájának, ősképének visszateremtése volt. A taoista ezoterika szerint az úgynevezett „magzatlégzés" megtanulása, tehát az Ősmagzattal való azonosulás halhatatlanná teszi a technika gyakorlóját. E világszerte elterjedt képzetrendszer eredményeképp tehát a gyermek alakja a mitológiában az abszolút, csorbítatlan, szeplőtelen szentségi állapot szinoni májaként jelenik meg: innen pedig egyenes az út a Gyermekisten, mint a keresztény művészet történetében is központi jelentőségű motívum globális elterjedéséhez. A finn mítoszban, amit Vikár Béla fordításában idéztünk, Kave tündér ugyanúgy fogan a széltől, mint a pelaszg hagyományban E u r ü n o m é a kígyó alakú Ophióntól. Az alkímiában a kígyó eleme éppen a szél. A Kalevalában is megjelenik a Világtojás, bár azt nem Kave szüli, hanem az a kacsa alakú istenség, akiről feltételezzük, hogy szintén a Nagy Istennő (Kave), egy másik teremtő megnyilvánulásában. Ophión kígyó neve a görög ophisz („kígyó") szóból származik. Az ophiták gnosz tikus irányzata a Krisztus utáni évszázadokban a Világkígyó kultuszával szerzett magának kultúrtörténeti hírnevet. Az Exodus könyvében Mózes, mikor népe az ér zékekkel is megragadható Isten megjelenítését követeli tőle, rézkígyót tűz egy póz nára, bevezetve e Nehustan nevű bálvány kultuszát (nahas héberül „kígyó"-t jelent). A bőre megújításával a halhatatlanság, teste összetekeredésével pedig a végtelenség képzetét felidéző hüllő a mítosztudományban az Aranykor egyik alapjelképeként is ismert: Hésziodosz szerint az egykor élt aranykori emberek lelkei kígyó alakban őrzik leszármazottaik házát és földjeit; az egyiptomi Hajótörött történetében pedig egy drágakő-testű, ragyogó szakállú csodakígyó mutatkozik be a címadó tengerész nek egy világkatasztrófa utolsó túlélőjeként. Az a motívum, mely szerint az Istennő levetette az Égből a lázadó Ophiónt, a görög mitológia gigászháborújából és a bukott angyalok {nephilim) héber apokrif hagyományrendszeréből is közismert.
Tanítás A tojás álmainkban és a fentről érkező üzenetekben is az Első Szilárd Ponttal, az Ősdombbal, a Világheggyel azonos: a teremtés, az élet közvetlen, principiális forrása. A gyermekké válás, magzattá válás, a Tojáshoz való visszatérés a mágia, a misz tika tanrendszere szerint n e m más, mint maga a megváltás.
29
A Tojásból kilépő Istenember (Aranymagzat) az ember égi ideája, a Tökéletes Ember, az Üdvözült Élőlény jelképe, vagyis az, akivé a megvalósítás, az avatás be következtekor mi magunk is válunk. A Tojást őrző Kígyó maga az Idő. Önmagába visszatekeredése az idő végtelensé gét és egyben a történelem ciklikus (és nem lineáris) menetét, az örök visszatérés doktrínáját ábrázolja.
A S Z É T V Á L A S Z T Á S S A L T E R E M T É S M I T O L Ó G I Á J A : IKER ISTENEK
É s KETTŐSSÉGEK -
az Atum-mítosz az egyiptomi hagyományban
Az egyik legelterjedtebb egyiptomi teremtéstörténet szerint kezdettől fogva léte zett Atum, a kétnemű ősisten, az istenek ősapja és ősanyja, aki önnemzéssel hozta létre az első isteni testvérpárt: Sut, a levegő istenét, és Tefnutot, a pára istennőjét. Su és Tefnut az isteni testvérnász egyik mitológiai példájaként egymással egyesülve két gyermeknek adott életet: Gébnek, a Föld istenének, és a csillagos testű tehén alakjában is ábrázolt Nutnak, az Ég istennőjének. G e b és Nut szüleik példájára test vérszerelemben ölelték egymást mindaddig, amíg apjuk, Su, közéjük állva fel nem emelte G e b földtestéről az Eget - így született meg a rendezett Mindenség.
URANOSZ ÉS GAIA TÖRTÉNETE Kezdetben a Káosz (Khaosz) végtelen óceánjai borították be a teremtés előtti vilá gok végtelenjét, mígnem a habok közül kiemelkedett Gaia Anya, a Föld. Alvás köz ben született belőle fia, Uranosz, az Ég, aki szeretettel nézett le alvó édesanyjára és termékenyítő esőt permetezett le reá. így született a Földből az élővilág. Uranosz és Gaia egyesüléséből azonban további gyermekek is keletkeztek, így a százkezű óriá sok, Briareusz, Kottosz és Gügész; majd a három rettenetes küklópsz, Szteropész, Brontész és Argész, a thrákiai mesterkovácsok, akik azonban fellázadtak Uranosz világuralma ellen, ezért apjuk a Tartarosz mélyére száműzte őket. Gaia, hogy meg bosszulja a küklopszok letaszíttatását, újra odaadta magát Uranosznak: ebből az ölelkezésből származtak a titánok (Hüperión, Atlasz, Kriosz, Koiosz, Eurümedón, Okeanosz és Kronosz), valamint ikernővéreik, a titaniszok (Theia, Phoibé, Dióné, Métisz, Themisz, Thetüsz és Rheia). Kronosz, a legfiatalabb titán Gaia buzdítására álmában egy kovakő sarlóval kaszt rálta apját, a nemi szervet pedig Drepanón fokánál a tengerbe hajította (az apai termékenyítő szerv nemzette az óceánban a kagylóból kikelt szépséges Aphrodité istennőt, a habok leányát). Uranosz pár csepp vére viszont a földre hullott, amely-
30
nek nyomán azonnal előszökkent három kígyóhajú, borzalmas tekintetű Erünnisz (latinul Fúria), a szülői tekintélyt ért sérelmeket megbosszuló istennők, név szerint Alektó, Megaira és Tisziphoné. Ebből a vérből származtak továbbá a később Zeuszt is dajkáló kőrisnimfák, a Meliaszok. A misztikusok tanítása szerint a kovakő sarló - Kronosz legismertebb szent jel képe - valójában ölelkező szüleit, az Eget és a Földet választotta szét egymástól, hogy megteremtse az immár kettősségekből álló világot.
AZ AKKÁD-BABILONI T E R E M T É S M Í T O S Z A világmindenség létezés előtti stádiumában mindent Nummu, az Ősvíz borított. Belőle született az ős-szörnypár, Lahmu és Lahamu, de a későbbi istengenerációk ős apja, Ansar isten, illetve ősanyja, Kisar istennő is. A démon-nemzedékek legtekinté lyesebb tagjai Apszú, a Felső Vizek ura és Tiámat, az Alsó Vizek úrnője voltak. Ansar és Kisar egyesüléséből származott Éa isten is, aki feleségül vette Damkina istennőt: fiukat, a rettenthetetlen viharistent Marduknak nevezték. Apszú és Tiámat azonban hamarosan zsörtölődni kezdett az ifjabb istenek lármája miatt, hiszen ők a Káosz csöndjét képviselték. Vihar készült az istenek és a démonok között kirobbanni... A háborúban Tiámat démoni seregei élén Kingu állt, míg az isteneket Marduk vezette. A nőstény sárkány, Tiámat szörnyeteg teremtményeivel, a kígyók sokasá gával próbálta megadásra bírni Mardukot, aki azonban ellenállt a csúszómászók támadásának, ellenben válaszul szeleket küldött Tiámat ellen, amelyek belülről szétrepesztették az Alsó Vizek úrnőjének testét. Végül az ily m ó d o n térdre kényszerített Tiámatot Marduk „kettévágta, mint egy kagylót": alsó feléből lett a Föld, felső részéből a csillagos Ég. A győztes hadvezér megölte a démoni Kingut is, melléről pedig elvette a világ feletti korlátlan uralmat szimbolizáló sorstáblákat és azokat saját mellkasára tűzte. Kingu kiontott véréből alkotta meg az embert, akinek egyedüli feladata az istenek rendjének feltétel nélküli szolgálata lett.
A TAOISTA T E R E M T É S M Í T O S Z A létezés-nemlétezés kettőssége előtti állapotban mindent a Wui-Ji (vuj-csi), az Ere dőpont Nélküli Káosz alaktalan, diffúz egység-sokasága uralt. Ebből emelkedett ki szigetként a Tai-Ji (taj-csi), a Nagy Eredőpont, amely benső folyamatai hatására ket tévált, hogy e kettő minden, a világban megnyilvánult ellentétpár előképe legyen. Északon megszületett a hidegség, nedvesség, nőiesség, mozgékonyság, alakta lanság, sötétség, megismerhetetlenség tulajdonságát hordozó őselv, a Jin.
31
Délen pedig létrejött a forróság, szárazság, férfiasság, állandósság, formával ren delkezés, ragyogás, tudatosság képességeit horzdozó másik princípium, a Jang. A Mindenség egészét a Jin és a Jang harmonikus egyensúlya képes irányítani, s annak rendezett működését fenntartani. A kettejük közötti egyensúly felborulása működési zavarokhoz vezethet nemcsak az Univerzumban, hanem annak kisebb - élettelen és élő - egységeiben, így az emberi szervezetben is.
A ZURVÁNIZMUS T E R E M T É S T Ö R T É N E T E
(Irán)
A Mindenség ura a totalitást jelképező hímnős ősisten, Zurván volt, akit Zurván Akaranának („Végtelen Idő") is neveztek. Önnemzéssel megtermékenyítette magát, így méhében ikerpár keletkezett: Ahura Mazda, a Bölcs Úr és Ahrimán, a sötétség démona. A kegyetlen Ahrimán már Zurván testében fivére megsemmisítésére tö rekedett, sőt, hogy elsőszülöttségének jogát kikényszerítse, rést ütött teremtője ol dalán, úgy szökkent ki a Világűrbe. Az ikerpár az alsóbb világokba indult, hogy ott versengjenek az Univerzum feletti hatalomért. Amit Ahura Mazda alkotott, azt Ahri mán mindig megrontani igyekezett, így a Fény állandó visszavonulásra lett késztetve a Sötétség elől, ám kilencezer éves háborújuk után, az idők végeztével a Bölcs Úr győzelme kezdi majd meg a jelenlegi kozmikus ciklus utolsó, boldog világkorszakát.
A T E R E M T É S HAGYOMÁNYA A S I N T O I Z M U S B A N
(Japán)
A Mindenség első létmódját e tanításrendszer szerint is a Káosz óceánja alkot ta, ebből emelkedett ki bambusznád képében a hímnős Ősisten, Kuni-Toko-Tacsi. Oldalán két rügy formájában jelent meg Izanagi, a „hívogató isten" és Izanami, a „hívogató istennő" a t e r e m t ő istenpár. Ekkoriban még szivárványhíd kötötte össze a Földet az Éggel, így oda-vissza lehetséges volt az átjárás; Izanagi és Izanami pedig a tarka íven sétálva méregették lándzsáikkal a tengert, mert szilárd pontot kerestek a teremtéshez. Amikor dárdáik hegyéről egy csepp víz lehullott, sziget keletkezett belőle, ez volt Onokoro-Dzsima, a Megdermedt Sziget; az isteni pár leszállt erre és itt Izanami istennő kezdeményezésére egyesültek. Ebből a nászból csak tajtékhabok és egy pióca született, Izanagi iránymutatásával azonban még nyolcszor újraegye sültek: így fogant meg az istennő méhében Japán nyolc szigete és a legfőbb istenek: Amateraszu, a ragyogó napistennő, fivére és férje, Cuki-Jomi, a Holdisten, a „Vad Hím", Szuszonoó, valamint a Szél. A kilencedik egyesüléskor azonban Kagu-Csusi, a Tűz istene kapott lángra Izanami testében, az égető gyermek létrejötte pedig az anya halálát okozta. Izanami leszállt az alvilágra, férje pedig nyomába eredt, hogy visszahozza. Az Alvilágban Izanami meghallotta felesége hangját, aki szomorúan
32
arra kérte férjét, hogy távozzon és ne nézzen rá. Az istenség szerelme azonban erősebb volt félelménél: tüzet csiholt fésűje egyik fogával, s a láng fényénél megpil lantja borzalmas Halálanyává lett egykori szépséges feleségét. Ekkor mennydörgés hallatszott, és Izanami haraggal kiáltott az Alvilág törvényét megsértő Izanagira: - Csúfosan megaláztál engem! Ezért meglakolsz! A pokol katonái, rettenetes szörnyek vették űzőbe a rémülten menekülő istensé get, akinek üggyel-bajjal sikerült kijutnia a felvilágra, és egy sziklával eltorlaszolni az Alvilág bejáratát. Bánatosan indult megtisztulni Cukusi szigetére, ahol minden levetett ruhadarabjából egy újabb istenség keletkezett. Miután befejezte a teremtés művét, Ahadzsi szigetére költözött, hogy ott csendes visszavonultságban éljen az idők végezetéig.
A
HÉBER
TEREMTÉSTÖRTÉNET
Az apokrif kabbalisztikus hagyományok szerint Isten a teremtés munkája során szétválasztotta a szerelmes ölelkezésben egybeforrt Felső és Alsó Vizeket, név sze rint Efeszt és Tehómot. Megparancsolta Efesznek, hogy szálljon fel az égbe, hogy termékenyítő esőként permetezze a majdan megalkotandó földeket; Tehómnak pedig azt, hogy ereszkedjék alá a világ legmélyebb eresztékeiig. Ám az őspár kez detben nem tanúsított engedelmességet: többször is újraölelkeztek, pusztító özön vizek sorozatát zúdítva ezzel az éppen készülő Mindenségre. Az Úr véghezvitte akaratát, a párja után vágyódó Alsó Vizeket pedig hetvenkét betűs titkos nevét tartalmazó pecséttel zárta le a világ gyökerei alá, ám megígérte, hogy majdan, sok sok generációval az első E m b e r megszületését követően, N o é idejében elmozdítja a pecsétet, hogy egy időre újra a teremtés előtti Káoszt uraló Vizek boríthassák el pusztító hullámaikkal a világot.
Magyarázat A teremtésmítoszok szóban forgó csoportjának alapmotívuma azonos: egy, az osztat lan teljességet androgün (hímnős) mivoltával, a tulajdonságok, mértékek és irányok hiányát pedig kaotikus, nedves jellegével megjelenítő Ősistenből kettősségek (észak dél, forró-hideg, hím-nőstény, pozitív-negatív, ég-föld stb.) keletkeznek. A „kettős ség" szó a görögben düász, utóbbi kifejezéssel
a vallástudományi szakirodalomban
gyakorta találkozhatunk, csakúgy, mint a pólus, poláris, polaritás fogalomhármassal: azt is mondhatjuk, hogy az Ősisten tömörítve tartalmazott minden későbbi polari tást, a teremtés így voltaképpen nem más, mint egy ezen pólusok, ellentétpárok ön állósulását eredményező önfelosztás. Ám a pólusok - az elektromágneses töltéseknél megismert törvénynek megfelelően - szétválasztásuk után is vonzást gyakorolnak egymásra (a mítosz nyelvén szólva vonzalmat, szerelmet éreznek egymás iránt); a
33
Káosz visszatérésének elkerülése végett újbóli eggyéválásuk megakadályozása (a két fél szétválasztása) pedig valamely, már nem az ősvilági nemzedékhez tartozó isten ség által végrehajtandó feladat. E katasztrófa-elhárító küldetést magára vállaló isten általában fiatal, agresszív, mozgékony, harcias figura, levegőszerű (merkúri jellegű, közvetítő) tulajdonságokkal rendelkezik, és bár gyakran maga is a megzabolázandó Őspár leszármazottja, élénk hajlandóságot mutat a Világrend fenntartására, akár a felmenőivel való konfliktus kirobbanása árán is. Az egyiptomi hagyományban rend kívüli, hogy az apa (Su) választja szét ölelkező gyermekeit (Gebet és Nutot); a héber hagyományban Jahve végzi el a Vizek megfékezését, amit a babiloni eredetiben még Marduk teljesít; az Apszú-Efesz és Tiámat-Tehóm istenpárosok egybecsengő neve azonban félreérthetetlenül őrzi a szemiták megjelenése előtti ősmítosz alapelemeit. A görög verzió hettita, protohettita (hatti) és hurri elemeket őriz. Kronosz egy kovakő sarlóval férfiatlanítja Uranoszt, azaz alkalmatlanná teszi arra, hogy nászpárjával, Gaia földanyával ölelkezzék. A mítosz - a hellén mentalitásnak megfe lelően - nagyobb hangsúlyt fektet a moralizálásra, mint a kozmogóniai elemek kimunkálásra: a fiú (Kronosz), aki tiszteletlen m ó d o n bánt el apjával (Uranosszal), saját gyermekétől (Zeusztól) is ugyanezt kényszerül elszenvedni. A hettita válto zat kevesebb erkölcsnemesítő célzást tartalmaz; ennek mozzanatait az Ullikummi nevű dioritóriás elleni harcot elbeszélő kisázsiai mítoszban találjuk meg, ahol uta lás történik egy késre, amely „valaha az eget és a földet elválasztotta egymástól". A taoista tanítás és a zurvánista tradíció közös vonása az ikerpólusok világfenn tartó szerepének elismerése: a Jin feltételezi a Jang megnyilvánulását és fordítva, ahogyan Ahura Mazda és Ahrimán is egyszerre fogannak, hiszen ikertestvérek. Az a mód, ahogyan Ahrimán kilép Zurván oldalából, a mítoszok világában nagy jövő elé tekintő alapmotívum: megtaláljuk démonikus jellegű figurák (például Széth) születéstörténeteiben csakúgy, mint kultúrhéroszok, megváltók és isteni küldöt tek legendáriumában (így például Buddhánál). Az oldalból-születés misztériumát a héroszmítoszokról szóló fejezetben tárgyaljuk majd részletesen. Izanagi és Izanami sintoista története sem „szigethagyomány": tökéletesen illesz kedik az emberiség egyetemes mítoszkincsébe, hiszen közismert archetípusokat tartalmaz (a h í m n ő s Ősisten alakját, az eget-földet összekötő Híd, Fa vagy Tengely képét, a szilárd föld megtalálásának vágyát, a patriarchális Japánban nyilván álta lános egyetértést élvező tanmeséi motívumot a férfi kezdeményezési előjogáról, a rettenetes Halálistennőt, a kultúrhérosszá váló Izanagi alvilágjárását és sikertelen lélekvezetési kísérletét stb.). A mítoszban az őspár násza kizárólag a vizek és a szi getek megteremtése céljából áldásos, a világrend létrehozásának további lépéseihez azonban szétválásuk szükséges, így az istenek további generációi a már feleségét elvesztett Izanagiból születnek. Végezetül felhívjuk a figyelmet arra a tényre, hogy a szétválasztás (latinul sepa ratio) a későbbi nyugati és keleti alkímia rendszerében is esszeciális, az anyagok megtisztítását és egyetlen primordiális ősanyagra {matéria prima) való visszave zetését célzó technika (a hermetikus alkímiában a hét bolygónak megfelelő hét
34
alapművelet egyike). A nyugati alkimista leírásokban számos esetben szerepel az a motívum, amely szerint a h í m n e m ű kén {sulphur) és a nőstény só (sal) eggyéols
vadását a levegőszerű tulajdonságokkal rendelkező androgün higanynak (mercur)
kell megakadályoznia; és mivel az alkímia voltaképpen a Teremtés megismétlését és tökéletesítését célzó módszer, nem nehéz ráismernünk a három szereplő (az is tenpár és az őket szétválasztó harmadik létező) őstípusára.
A Nem-Kettősség állapot uralmának a Teremtés vet véget. A Teremtés során első ként kettősségek (ellentétpárok) sora keletkezik. Az Ős-Ellentétpár legnépszerűbb megnevezése a taoista mitológiából származó jin és jang. A kettősségek, így az emberi világban a nemek (férfi és nő) egymás iránti sóvárgása a Teremtés előtti állapot visszavágyására utal. A Szerelem eredete tehát a Nem-Kettősség, az Egység iránti nosztalgia; a beteljesülő Szerelem nem más, mint megvalósuló kozmikus Egység az egyéni lét szintjén. Ezért is tartották úgy a régiek, hogy az ölelkező emberpár tulajdonképpen nem két személy, hanem egyetlen androgün lény. A mítoszok arra tanítanak, hogy a Szerelmet ne csak anyagi és lelki, de szellemi állapotváltozásnak is érzékeljük. Az ideális Szerelem a partnerek szellemi tanítására, mindkettejük beavatására szolgál, és nem eltávolít az ezoterikus megismeréstől, h a n e m éppenséggel elősegíti azt. „Én vagyok az Ég és Te vagy a Föld" - szólt az ókori Indiában a nászéjszakán a vőlegény a menyasszonyához. Ismerjük fel önmagunkban és partnerünkben az is tenséget (istent/istennőt), kapcsolatunkban pedig a Teremtés előtti tökéletes állapot visszaállítására megnyíló misztikus lehetőséget!
A FELÁLDOZOTT ŐSISTEN MOTÍVUMA -
az Edda-ciklus germán
teremtésmítosza
A Mindenség megszületése előtti állapotban a Ginnungagap kaotikus, ködös, for tyogó esszenciája terjeszkedett egészen a végtelenségig: A régi időkben semmi sem volt, Nem volt sem homok, sem tenger, Sem sós habok, Nem volt lenn föld, Nem volt fenn ég. Nem zöldült a fű még Ásított a semmi.
35
A Káoszban megnyilvánuló belső hő azonban Délen hatalmas tüzeket lobbantott fel - itt keletkezett Muspellheim, a Tűzvilág -, míg Északon a meleg hiánya jéggé dermesztette a Káosz anyagát - abból lett Niefelheim, a Ködvilág. A két, ellentétes tulajdonságokat képviselő pólus találkozási síkján Niefelheim óriás jégsziklái a tűz melegétől olvadozni kezdtek: ebből a folyamatból j ö t t létre Ymir, az androgün óri ás és vele együtt Andhumbla, az őstehén, minden életforma eredendő forrása. Az óriástehén nyalogatta a sós jégsziklákat, amelyekből lassacskán előtűnt egy ember szerű kolosszus, Buri, az ősisten alakja is. Buri az Ymirtől származó óriásleányokkal nemzett három nagy hatalmú fivért, Ódinnt, Wilit és W e t : utóbbiaktól erednek az Azok, a germán mitológia mágiában és harcban legjáratosabb istenei. Az istenek úgy döntöttek, hogy a Teremtés befejezése érdekében feláldozzák ős atyjukat, Ymirt. Végre is hajtották a kegyetlen, ám mélységesen szent cselekedet minden mozzanatát: Ymir koponyájából lett az ég, csontjaiból a hegyek, fogaiból a sziklák, hajából a fák és bokrok, véréből az óceánok, szemöldöke pedig a szárazföl det a tengerektől elválasztó sövénnyé változott.
A KÍNAI T E R E M T É S T Ö R T É N E T A Mindenség létezése előtti Kezdetek idején a világot a Hun-Tun őskáosza borította. Ez az állapot az Őstojás formájában nyilvánult meg; benne aludt Pan-Ku, az ősis ten, pontosan tizennyolcezer esztendeig. Amikor felébredt, fejszéjével széttörte a tojás héját: annak fehérjéből lett az Ég (jang), sárgájából pedig a Föld (jin). A két fél állandóan újraegyesülésre törekedett, ám Pan-Kunak évezredes erőfeszítéssel sike rült szétválasztania őket. Ezek után Pan-Ku a teremtés eredményének tökéletesítése végett feláldozta önmagát. Lélegzete széllé vált, hangja mennydörgéssé, pillantása villámmá, bal szeme Nappá, jobb szeme Holddá, testtájaiból lettek az égtájak és a hegyek, húsából a föld, csontjaiból és fogaiból fémek és kövek, véréből a folyók és a tengerek. Férfimagja gyöngyökké vált, hajából és szemöldökéből csillagok és bolygók keletkeztek, verítékéből lettek a záporok. Jókedvéből lett a derült idő, rosszkedvéből a zivatar. Az emberiség e mítosz szerint a Pan-Ku testén élő bolhákból született.
A RlGVÉDA V I L Á G K E L E T K E Z É S I HAGYOMÁNYA -
a
Purusaszukta
Ez a mítosz (Rigvéda X. 90) a védikus kori árják egyik legmélyebb bölcseleti tar talmú elbeszélése, amely a brahmanák korában úgy vált az Agnicsajana (tűzoltárépítő)-szertartás 4 eredetmagyarázó alapmítoszává, ahogyan a Marduk és Tiámat
36
harcát felidéző történet a babiloni Újév-köszöntő akítu-ünnep 5 vezérmotívumává. Lényegi elemei: kezdetben az óriásember (Purusa) létezett, aki méreteit tekintve azonos volt a Világmindenség teremtést megelőző, végtelen kiterjedésével, azaz voltaképpen magát a csillagok szőtte Kozmoszt testesítette meg: Az Ember ezerfejű volt, Ezerlábú,
ezerszemű,
A Földet mind befedte már, Sőt tíz ujjnyit nagyobbra nőtt... Az istenek úgy döntöttek, hogy feláldozzák az óriásembert, megteremtve ezzel a tűzáldozatnak (agni-jadzsna) az egész indoeurópaiság számára központi jelentő ségű hagyományát. Purusa a következő m ó d o n vált önfeláldozása árán magává a teremtett, immár rendezett Világegyetemmé: Szájából lettek a papok, Két karjából a harcosok, Combjaiból
földművesek,
Két lábából a szolganép. Értelme fényességes
Hold,
Szeméből született a Nap, Szájából Indra és a
Tűz,
Leheletéből lett a Szél. Köldökéből a közti-tér, Fejéből az Ég származott, Lába a Föld, füle égtájak A
világ rendbetétetett...
A későbbi értelmezések (a Brahmanák) egybehangzóan hangsúlyozzák a Purusaáldozat további következményeit, amelyek szerint 1. az óriásember feláldozása hő felszabadulásával (tapasz) járt; 2. a művelet során Purusa tulajdonképpen kiáradt a Világmindenségbe és eggyévált azzal, mintegy „beépülve" a természeti világba; 3. innentől kezdve minden áldozó e m b e r cselekedete voltaképpen Purusa visszateremtését, meggyógyítását, anyagba zárt fényrészecskéinek a kiszabadítását szol gálja. Az első ilyen jellegű rítus egyúttal minden, a halandók világában végrehajtott hasonló jellegű cselekedet mintaképévé (görög szóval paradigmájává) vált. Purusa neve a számkhja-filozófiában a Szellem fogalmával azonos. A jógikus iro dalomban ugyanakkor Purusa az anyagi szintű kötődésektől véglegesen mentesí tett Istenembert, az üdvözült, beavatott stádium „tökéletes e m b e r é t " egyúttal az ember égi őspéldáját (ideáját) jeleníti meg.
37
Magyarázat Tértől-időtől függetlenül szinte minden régi kultúrában előforduló hiedelem, hogy bármely mű - legyen az városalapítás, házépítés, oltárszentelés, vagy éppen világ teremtés - véghezvitele csak egy élőlény életének felajánlása, az érzékfeletti hata lomnak való rituális odaszentelése árán lehetséges; az áldozat ezen típusát a vallás tudományban építőáldozatnak nevezzük. Az építőáldozat motívuma a mítoszoktól kezdve (a germán Völund, a hellén Daidalosz) az ókori történeti beszámolókon keresztül (Királyok Könyve II. 25:3.) a balladairodalomig (az erdélyi magyarságnál a Kőmíves Kelemen, a románoknál Mesterül Manole, Bulgáriában Manoil mester alakjáról szóló lírai elbeszélésekben) megtalálható. Róma határainak évezredes szi lárdságát az biztosította, hogy a városfalak emelésekor Romulus fivérét, Remust egy Celer nevű királyi testőr ásójával halálra sújtotta (a liviusi értelmezés szerint a kegyetlen tettet az váltotta ki, hogy Remus az épülő városfalat királyi bátyja, Ro mulus tilalma ellenére gúnyosan átugrotta; a történetíró nyilván már nem ismerte, vagy nem értette Remus halálának eredeti, rituális okát). Az emberi építőáldozat a szentségi tartalom lassú elhalványodása folytán idővel állatáldozattal helyettesítődött. Kadmosz király egy fehér tehén vérével alapozza meg székvárosa, Théba leendő világhírét; Aeneas egy fehér kocát áldoz fel Alba Longa városának megalapításakor; a magyarságnál és az óind rítusok rendszerében a honalapító aktust fehér ló felál dozásának kell szentesítenie. Az építőáldozat egyetemes jelenlétének nyilvánvaló oka egy őseredeti, minden emberi kultúrában közismert teremtésmítosz egykori létezése, mely szerint a Mindenség megalkotásához egy Ősisten, Ő s e m b e r vagy Őslény feldarabolása, illetve a Kozmosz épületébe való beépítése, befalazása volt szükséges. Ezt az egykori, mintaszerű áldozati aktust utánozza minden, a történeti valóságsíkon végrehajtott felajánlási cselekmény. Az, hogy a rítusok, vallásos szertartások voltaképpen a mitikus időben vég b e m e n t folyamatok imitálását, visszaidézését, újramegélését szolgálják, Mircea Eliade kutatásainak egyik legzseniálisabb felismerése. A világszerte ismert román származású vallástörténész maga is széleskörűen vizsgálta a teremtés hajnalán vég rehajtott Első Áldozat legendája globális jelenlétének a miértjét, és arra a követ keztetésre jutott, hogy a motívum voltaképpen archetípus. Archetípusnak azokat a mitikus fordulatokat, mozzanatokat és jelképeket nevezzük, amelyek az emberi gondolkodás általános sémáiként vannak jelen mítoszokban, művészeti alkotások ban, hallucinációkban és álmokban egyaránt. (C. G. Jung archetípus-fogalma, ame lyet a svájci pszichológus páciensei álmait elemezve határozott meg, mindazonáltal n e m azonos Eliadéével.) Úgy néz ki, hogy a régiek a halál, a bánat, a fájdalom, a szenvedés képzeteit a kézművesi-művészi alkotófolyamat, és különösen az élette remtés elengedhetetlen velejárójának tartották - mintha csak Nietzsche „fájda lomból születik a szépség" megállapítását akarták volna megerősíteni. Világszerte elterjedt motívum az is, hogy az Ősistent feldarabolják és testrészeit szétszórják az Univerzumban: ilyenkor az anyagba zárt isteni testtájak összegyűjtése, a feláldozott
38
istenség „összerakása" meggyógyítása válik az emberi áldozati cselekmények egyik kinyilvánított céljává. A germán mítosz a Völuspá (A völva jövendölése) c í m ű Edda-versből származik: a keretkörülmény szerint egy völva (északi germán s á m á n n ő ) tolmácsolja hallga tóságának a Mindenség keletkezésének révületben megismert titkát. Muspellheim és Niefelheim története az ellentétes pólusok szétválasztásának jól ismert allegó riáját idézi. A tápláló Andhumbla csodatehén indiai megfelelője Vaszistha ősbölcs kiapadhatatlan tőgyű, Szabalá nevű tehene, a görög mitológiában pedig a Zeuszt szoptató Amaltheia kecskenimfa. Ymir és Purusa feláldozásáról a két mítosz sze rint rajtuk kívülálló létezők, az „istenek" döntenek, ezzel látszólag szemben áll Pan-Ku rituális önfeláldozása. A kínai történet az építőáldozat szembetűnő hang súlyozásán kívül a pólusmítoszt (jin-jang) és a szétválasztásos hagyományelemet is tartalmazza. Külön kiemelésre érdemes az a motívum, mely szerint Pan-Ku fér fimagjából gyöngyök keletkeztek, a magot ugyanis a legtöbb misztikus rendszer fénytermészetűnek, illetve a fény anyagba sűrűsödött megnyilvánulásának tartja. A Purusa-legenda sajátos vonása, hogy itt a feláldozott lényt a későbbi értel mezések az e m b e r égi ősképének (ideájának) vallották. Purusa tehát n e m c s a k az emberi társadalom (konkrétan a kasztrendszer) mitikus eredőpontja, de magáé az emberi individuumé is. Az Upanisad-filozófia szerint aprócska emberalakként ő látható j o b b szemünk pupillájában (Brihadaranyaka Upanisad IV.).
Tanítás Áldozatból született a Világ. Csak a Fénynélküliség megtapasztalása után ismer hetjük meg a Fényt. A mágia tanítása szerint Isten azért szórja ki önmagát fény részecskék formájában a teremtett világba, hogy az egyes részecskék (az élőlények lelkei) hosszas vándorlás után megtanuljanak eléggé sóvárogni a Hozzá való viszszatérésre. A létezés fájdalmakkal jár. Fájdalmainkban, testi-lelki kínjainkban, bánatunk ban, elszenvedett sérelmeinkben legtöbbször a „rosszat", a minket ért igazságtalan hátrányt érezzük és tudatosítjuk. Pedig amit „rossznak" érzékelünk, amit legszíve sebben kitörölnénk életünk történetéből, az sokszor olyan kincseket termelhet ki számunkra, amelyekhez a kapott „pofonok" elviselése nélkül talán soha nem jut hattunk volna hozzá. Ezek a könnyeinken váltott ajándékok gyakran életre szóló tanítások, melyek szellemi-avatási továbblépésünket segítik elő. A megnyilvánult világban minden dolog eredője a lemondás. Ha képesek va gyunk dolgokat, érzéseket, észleleteket, vágyakat vagy emlékeket szélnek ereszteni életünkből úgy, hogy nem vágyunk lemondásunk gyümölcsére, az elengedett dol goknál magasabb minőségű tudati erőtényezőkhöz juthatunk.
39
A második fejezetben bemutatásra kerülő mítoszok közös eleme az, hogy mind egyik a Teremtés aktusát közvetlenül követő, az életformák közötti tökéletes test véri harmóniával jellemzett világkorszakot, az úgynevezett Aranykort írja le, illetve cselekménysorozata ehhez kapcsolódik. A Dél-Amerikától Japánig, Ausztráliától a Mediterráneumig elterjedt képzet szerint a Föld megformálása utáni első évmilliók e m b e r e mint „mitikus E m b e r " egy tökéletesen boldog, békés és tiszta létmódot valósított meg, amely szembetűnően különbözött a későbbi, alantasabb korok keletkezésnek-pusztulásnak alávetett emberisége életvitelétől. A mítoszok, mitikus költemények, történeti beszámolók makacs következetességgel állítják, hogy az első közel-keleti civilizációk évszázadait n e m a Darwin által feltételezett őskőkori, előemberi és főemlősi stádiumok, h a n e m az emberi lét fejlődésének egy rendkívül magas tudati színvonalú, ám a gyermekekére emlékeztetően ártatlan és szeplőtelen fázisa előzte meg. Ezt a világkorszakot Hésziodosz görög költő (Kr. e. 8. század) szóhasználata nyomán általában Aranykornak nevezzük, de a mítoszokban számos más néven is ismeretes: Igazság Kora, Béke Kora, Boldog Birodalom, Álomidő stb. M i u t á n az Aranykor egy ősbűn következtében eltűnt, végleg a mesék - illetve a kollektív tudattalan - világába került. Aranykor-mítoszokat mindenki ismer, akkor is, ha soha nem foglalkozott mito lógia-kutatással: a magyar népmesék Tündérországa, ahol Tündér Ilona szeretettel jes uralma alatt töltik végtelen létezésüket kifogyhatatlan kacagással, muzsikával, tánccal és a csodálatos Almafa gondozásával a gyönyörűséges, halhatatlan tündéri lények, a közös kaukázusi-iráni Aranykor-elbeszélés népünk által továbbörökített motívuma. Az Aranykor - még egyszer hangsúlyozzuk - globális mítosz, tehát minden emberi kultúra hagyott hátra e világkorszakkal kapcsolatos istenalakokat, történeti elemeket, meséket, díszítőmotívumokat, szimbólumokat. Ezen abszolút elterjedtség láttán a kutatóban felmerül a kérdés, vajon nem egy valóságosan (eset leg magasabb létezési síkokon) megélt, ám a későbbi korokban mitizálódott vagy
40
elfelejtődött emberi tapasztalat nyomaival áll-e szemben? A következőkben - a könnyebb érthetőség kedvéért - felsoroljuk az Aranykor legfontosabb jellemzőit, azon vonásait, amelyek ezt az időfeletti időszakot a bukást követő alacsonyabb ren dű világkorszakoktól félreérthetetlenül megkülönbözteti: • az Aranykorban az e m b e r olyan létmódot élt, amelyet a későbbi korokban az isteneknek, tündéreknek, angyaloknak, aiónoknak és egyéb magasrendű élet formáknak tulajdonított. A korszak delelőjén (csúcspontján) nem is rendelke zett biológiai testtel. A szó legteljesebb értelmében véve halhatatlan volt. Anyagi táplálékra nem volt szüksége; közvetlenül a Kozmikus Fényt alakította át egyéni létét fenntartó energiává („prána-táplálkozás"). N e m volt nemisége (mivel az Aranykor az egység kora, így nem is jelenhetett meg a kettősség), azaz görög szóval az aranykori ember androgün („nemek feletti") volt. Finomfiziológiai tes tei (mentái-, asztrál- és étertest) alkották az egyén teljességét, az anyagnélküliség miatt pedig e tökéletes e m b e r tudata segítségével olyan képességeket birtokolt, amelyeket a későbbi korok csodának értelmeztek, és csak a kiválasztottak, má gusok, sámánok, próféták, jógik stb. sajátosságainak tartottak, amennyiben... • az aranykori ember a mítoszok szerint képes volt bi- és multilokációra (egy szerre kettő vagy annál több helyen való megjelenésre), levitációra (a gravitáció semlegesítésére, „lebegésre"), az Univerzum bármely szegletében való időn kí vüli megjelenésre; tökéletesen ismerte a múltat és a jövőt; tudati energiája által a tér és az idő felületén változásokat volt képes előidézni (akaratlagos tér-, illetve időugrás); • az összes aranykormítosz szerint az Aranykor emberisége az istenekkel, az anyagfeletti hatalmakkal közvetlen közelségben és közösségben élt; n e m imával, félelemmel vagy bűntudattal fordult hozzájuk, h a n e m mintegy idősebb fivéreknek-nővéreknek tekintve őket, teljes természetességgel élvezte barátságukat; • a mítoszok állandóan visszatérő motívuma, hogy az aranykori e m b e r értette az állatok, a növények és az ásványok nyelvét, tehát bármely létformával képes volt kommunikálni, ebből adódóan még a világkorszak hanyatló fázisában sem fogyasztott állat vagy növény halálával járó táplálékot, h a n e m kizárólag „a fák gyümölcseit és a vadméhek mézét" (a vegetarianizmus ily m ó d o n - a mítoszok szerint - aranykori eredetű, a méz pedig színe és jelentősége miatt is az Arany kor globálisan ismert szimbóluma); • Hésziodosz Istenek születése (Jheogonid) című költeményében és egyéb arany korhagyományokban is szerepel az Aranykor azon sajátossága, hogy társadal ma nem ismert sem elnyomást, sem kizsákmányolást; ismeretlen volt a hierar chia; nem voltak urak és szolgák, parancsolok és engedelmeskedők, gazdagok és szegények. Az emberiség igazságos, testvériségen alapuló társadalom iránti olthatatlan vágya - amely a történelem során oly sok utópista jellegű ideológi ának adott táptalajt - számos valláskutató (így M i r c e a Eliade) szerint valójában az elveszett Aranykor teljességére sóvárgó, az emberi lélektől elválaszthatatlan „eredetnosztalgia" következménye.
41
A mítoszok egyöntetően állítják, hogy az Aranykor világkorszakának helyszíne egy óceán közepén elterült hatalmas szigetbirodalom volt, amelyen szabályos sugárutakkal épült, hófehér tengerparti városok, égig érő toronytemplomok ragyogtak a trópusi napsütésben; tiszta vizű források öntözték a pompázatos virágok szőtte buja kerteket, amelyek fáinak ágán ma már ismeretlen fajtájú madarak énekeltek. Az Atlanti-óceánban elterült aranykori szigetet Platón görögül Atlantisznak, a kelták Avallonnak, a germánok Altlandnak, az aztékok Atzlánnak, az egyiptomiak Amentetnek, az irániak Árjana Védzsának, az óindek Szvetadvipának, a magyar népmon dák Aranyos Szegeletnek nevezték. Atlantisz északi, a mai Grönland félszigetét alkotó földnyelvét a skandináv mitológia Thule, a maja-kiese indiánok eposza Tula néven ismerte, Sztrabón, a görög földrajztudós viszont Hüperboreaként említi. Az aranykori sziget, Atlantisz a hagyomány szerint egyetlen éjszaka alatt süllyedt az óceáni talapzat alá, hátrahagyva számos, a víztömeg borította fennsíkokon ma is látható városmaradványt, az óceán növényzetével borított kőoszlopok, szobortö redékek százait. M á s mitikus beszámolók viszont azt tanítják, hogy a csodálatos sziget n e m vulkanikus geológiai katasztrófa folytán, hanem téridő-anomáliák (di menziófelületi torzulások) miatt tűnt el az érzékelhető környezetből, ám a beava tottak, a mágusok, a sámánok képesek lehetnek megtalálására. Az ilyen, Tibetből és Írországból is ismert történetek szerint a találkozás pillanatában a vándor meg csodálhatja az Aranykor időfeletti, mozdulatlanná dermedt, álomszerű szépségét. Az alábbi aranykormítoszok közül nem mindegyik jelenti a Boldog Világkor szak teljességigényű, kimerítő leírását: jó néhány csak azért kerülhetett közülük ebbe a fejezetbe, mert egyes motívumai, jelképei vagy epizódjai az eredetnosztalgia tárgykörébe tartoznak. Aranykormítoszaink némelyikét akár a beavatási mítoszok csoportjába is sorolhatnánk, annak a sajátos hagyománynak köszönhetően, amely szerint a primordiális harmónia csak a profán történelemnek alávetett egyének szá mára minősül elveszettnek; a hős, az avatandó, a kiválasztott viszont pontosan en nek felkeresésére és restaurálására indul el ösvényén. Egy még mélyebb értelmezési síkon pedig voltaképpen minden mítosz aranykormítosznak (az „aranykormítosz" fogalom pedig tautológiának) is nevezhető, hiszen bármely, az egykor meghitt kö zelségben tündöklő istenvilágot feltáró elbeszélés egyben visszateremtésének elemi erejű vágyát is megszólaltatja.
A HÉSZIODOSZI ARANYKORMÍTOSZ A boiótiai születésű görög költő (Kr. e. 8. sz.) Istenek születése című tankölte ményében fejti ki a világkorszakok ciklikus váltakozásáról vallott nézeteit, s ezzel valószínűleg az árkádiai pelaszgok újkőkori alapmitológiáját foglalja össze. Számos misztikus rendszernek, így az orphizmus antropogóniájának is ihletet adó tanítás rendszere a következőképpen foglalható össze:
42
Az ember a megteremtését követő évszázadokat a békés, boldog Aranykor vi lágkorszakában töltötte. Az aranykori embernek nem kellett fáradságos munkával előállítania a létfenntartásához szükséges terményeket, mivel azokat a természet szeretetteljes önkéntességgel kínálta fel neki: a fákról makkok hullottak a földre, a fatörzsekről vadméz csöpögött; a juhok és kecskék pedig bőségesen árasztották ízletes tejüket. Az emberek állandó kacagással, muzsikával, dallal és tánccal töl tötték hosszú életüket, nem ismerve betegséget, nélkülözést, háborút és halált. Ha száz, ezer év leélése után az aranykori e m b e r a Fénybe kívánkozott, úgy elhagyhatta testét, elmúlása azonban olyan volt, mint mikor valaki szelíden, mosolyogva átadja magát egy pihekönnyű álomnak. Lelke messze Nyugatra, a Boldogok Szigetére tá vozott, ahol Kronosz király j á m b o r uralma alatt létezett tovább. Aranykori őseink ma is velünk vannak: a világkorszak végén jóságos kígyókká változtak, s azóta az árkádiai tanyák bőségét, termékenységét és biztonságát védelmezik láthatatlanul. Az utolsó aranykori e m b e r Nyugatra hajózásával kezdetét vette az Ezüstkor. Az ebben a korszakban élt emberek édesanyjukat tisztelték családfőként. Mivel vi szálykodó, az istenek áldozatait rendszeresen elmulasztó nemzedék voltak, Zeusz járványt küldött rájuk, ily m ó d o n semmisítve meg őket. A rézkori emberiség a hagyomány szerint kőrisfákról potyogott le, hatalmas, erős testalkattal és az ezüstkoriaknál sokkal alantasabb gondolkodással rendelke zett. E világkoszakban a dicsőségre vágyó hadvezérek gyilkos fegyvereket ková csolva pusztító háborúkat indítottak egymás nemzetségei, falvai és városai ellen. A felbőszült istenek özönvízzel vetettek véget terjeszkedésüknek. A rézkor végén jelent meg a halhatatlanok és a földi emberek nászából született héroszok generációja; a legemlékezetesebbek Héraklész, Thészeusz, Perszeusz és a trójai háború hősei voltak. Sárkányokat, rettenetes szörnyetegeket győztek le, pró batételeket hajtottak végre az istenek dicsőségére. Elmúlásuk után lelkük az Elíziumi Mezőkre vándorolt, és a végtelen boldogság osztályrészét nyerte el. Jelenleg - fejezi be tanítását Hésziodosz - a Vaskor évszázadait éljük. A vaskori ember silány, hazug, gyáva és erkölcstelen; sem szüleit, sem embertársait, sem a Vi lágegyetem szentségét nem tiszteli. Az Aranykor utáni vágy azonban még így, fáj dalmasan megrontott, tönkretett állapotában is törhetetlenül ott lobog szívében.
Az
EGYIPTOMI ARANYKORMÍTOSZ
(a Tehén Könyve alapján)
A teremtést közvetlenül követő világkorszakban Ré isten uralkodott az emberiség felett. Az ő idejében ismeretlen volt a betegség, a fáradságos munka és a halál. A későbbi túlvilágkönyvek szerint az ekkoriban virágzó szigetbirodalom, A m e n t e t területén a boldog nemzedékek magas fallal körülvett drágakő-városokban laktak; a földeken hatalmasra nőtt gabonák táblái kínálták önként aranyszínű kalászaikat. A Napisten, az Aranykor királya azonban megöregedett: haja ezüsthöz, szakálla
43
lazúrhoz lett hasonló, és az emberek gúnyolódni kezdtek korosodásának jelein. Ré napisten bánattól sötéten, haragra gyúlva szállt fel az égbe, s elhatározta az arcátlan emberfaj kiirtását. Elküldte hát Tefnutot, a vérengző istenasszonyt, akit Ré Sze mének, Szahmetnek és Hathornak is neveznek, hogy pusztítsa és ne kímélje az emberiséget. Eltelt egy nap, és hajnalra az emberek egyharmada halott volt. Eltelt még egy nap, és hajnalra újabb egyharmad végezte be életét. A harmadik nap feljö vetele előtt Ré megijedt, hogy ha még egyszer az emberiségre bocsátja Tefnutot, az véglegesen kiirtja az emberi fajt, s n e m lesz, aki a templomokban áldozna. Szerette volna megkímélni a népesség maradék egyharmadát, ám a rettentő istennő tom bolását senki, még maga a Napisten sem volt képes megfékezni. Thot, az istenek mindentudó írnoka azonban bölcs tanácsot adott: készítsenek édes sört, fessék azt bíborszínű pirosra, és hajnalban löttyintsék oda, ahol az istenasszony pusztító útját megkezdené. így is tettek. Tefnut a bíborszín folyadékot vérnek vélvén jó nagyot hörpintett abból, az édes sörtől pedig úgy lerészegedett, hogy nem találta meg az emberiség megmaradt egyharmadát. így menekült meg a bűnös nemzedék, amely n e m becsülte méltón Ré napisten szeretetteljes, békés uralmát. Az emberek maradéka Ré akaratából halandó, betegségre, öregségre hajlamos, kenyerét verítékes munkával előteremtő fajtává vált. A Napisten úgy döntött, hogy bár megkímélte, mégis elhagyja teremtményeit: az égi tehén, Nut hátán örökre el távozott az érzékelhető világokból. I m m á r csak az üdvözült holtak ismerhetik meg halhatatlan ragyogását.
F R Ó D I KIRÁLY É S A CSODAMALOM -
germán aranykormítosz
Az idők kezdetén Fródi király volt a legszerencsésebb, legboldogabb uralkodó. Az ő korában ismeretlen volt a gyűlölet, a háború, a viszály, az emberek pedig olyan tiszta szívűek voltak, hogy megtörtént, valaki Jütlandban ugyanazon a helyen ta lálta meg aranygyűrűjét, ahol évekkel azelőtt elveszítette. A későbbi hagyományok úgy emlegették sóvárogva ezt az áldott, boldog és termékeny világkorszakot, hogy „Fródi király békéje". Ebben az időben Dániában két varázserejű őrlőkövet találtak, amelyek tulajdo nosuk kívánsága szerint őröltek jószerencsét és balszerencsét. Fródi országába vi tette a köveket, és a Grotti nevű malmot építette köréjük; iszonyú súlyuk miatt azonban a malmot sem állat, sem e m b e r nem tudta működtetni. Egy alkalommal, amikor Fródi a svéd királynál volt vendégségben, a palota udva rán két óriásleányt pillantott meg. Fródi megvette a hatalmas erejű rabnőket, aki ket Fenjának és Menjának hívtak, és a Grotti-malomba küldte őket, megparancsol ván, hogy békét, boldogságot, szerencsét őröljenek birodalma számára. A leányok nappal varázsénekkel biztatták a csodálatos szerkezetet, őröljön a király kívánsága szerint, este pedig azt dalolták: „Pihenjen meg most a malom" Ám a király lelkét
44
elfogta a kapzsiság: még több kincset, drágakövet akart. Ettől kezdve éjjel-nappal zúgott a csodamalom. Fenjának és Menjának nem volt szabad pihennie, még akkor sem, amikor minden élőlény nyugovóra tért. Bosszúból Fenja és Menja béke he lyett háborút kezdett el őrölni: iszonyú haraggal forgatták a rudat, bánatot, vért és pusztulást őrölve a malommal, mígnem a rúd elrepedt, a kövek pedig összetörtek. Grotti, a malom azonban tovább ontotta magából a balszerencsét. Fródit megölte az ellenség, birodalma elpusztult, békéje helyett kezdetét vette az új nemzedékek harccal, viszállyal, haraggal terhes kora. Mysing király, aki megölette Fródit, magával vitte a csodamalmot a tengeren, mert nem tudott ellenállni csábításának. Addig őröltette azonban vele a sót, amíg a nagy súlytól megbillent, majd elsüllyedt a hajó: a tengervíz pedig örökké sós marad, hiszen Grotti még ma is őrli, ontja a sót a tenger fenekén.
D Z S A M S É D KIRÁLY É S A Z A R A N Y K O R E L V E S Z T É S E -
iráni
aranykormítosz
Az óperzsa hagyomány szerint az aranykori világkorszak utolsó uralkodója Yima, más néven Dzsamséd király volt. A Bundahesh című szentirat elbeszéli, hogy ez a sah mentette meg az élőlények teljességét a három évig tartó kegyetlen tél idején: az istenség, Ahura Mazda útmutatását követve ugyanis barlangot {vara) épített, s oda húzódott vissza házanépével, valamint az emberek és állatok sokaságával együtt. Az ő idejében ismeretlen volt a bánat, a háború, a hazugság; a társadalom pedig a Világrend tükörképeként a mágusok, a harcosok, a földművesek és a kézművesek hivatásrendjeire osztva élt a Bölcs Úrnak, Ahura Mazdának ajánlva mindennapi szolgálatát. Azt mondják, Dzsamséd uralkodásának háromszáz éves időtartama alatt senki nem halt meg Iránban, a tökéletessé lett emberek ugyanis testi múlha tatlanságot élveztek. A király azonban, uralma szépségét és magasztosságát látva a gőgösség vétkébe esett: egy alkalommal miniszterei színe előtt kijelentette, egyedül ő maga méltó az imádatra, tehát a szentélyekben fohászkodjanak személyesen hoz zá, mint Istenhez. Ebben a pillanatban elsötétedett a világ, s mikor újra látni lehetett, a körülötte állók döbbenten vették észre, hogy Dzsamséd király fejét elhagyta az addig hom 6
loka körül ragyogó fénykoszorú, a khvarena . A fényköröcskét hiába űzték a va dászok, az bizony ellebegett fegyvereik és hálóik érintése elől, hiszen az Aranykor elveszítése után i m m á r senki nem volt méltó viselésére Iránban. Azt mondják, utoljára a Kaszpi-tenger közelében látták a khvarenát: egy nádas között fennakadt, majd lebukott a fodrozódó hullámok közé. Évezredekkel később jelent csak meg újra, egy újszülött homlokát övezve, egy gyermekét, aki felserdülve a legnagyobb iráni mágussá, a tűzmágia legkiválóbb mesterévé lett a történelemben...
45
S hogy mi lett Dzsamséddal, az ostobán dicsekvő, valaha volt nagykirállyal? A nép t ö b b é n e m követte az uralkodót, aki Isten átkát viselve, szívében állandó rette géssel menekült országról-országra. Az Aranykor egykori királyát végül Dahák, a démonikus sah ölte meg: a S a h n a m e elbeszélése szerint elfogatta, és saját kezűleg vágta ketté egy fűrésszel az égiek kegyét i m m á r n e m élvező Dzsamsédot.
A KŐ És A BANÁN -
maori aranykormítosz
Valaha, az elveszett kezdetek korában az első emberpár élete könnyű, fáradság nél küli és boldog volt, hiszen naponta kimentek a tengerpartra, ahol az Istenatya ko sarat eresztett le számukra, tele minden ízletes és hasznos dologgal; elvették azokat a kosárból és gondoktól mentes szívvel tértek aludni. Egy alkalommal azonban, amikor hajnalban újra a tengerhez léptek, hogy lássák, aznap mivel kedveskedett nekik az Atya, íme, egy nagy, alaktalan kő volt a kosár mélyén. Forgatták, ízlelget ték, végül úgy látták, hogy semmire sem jó, semmihez nem tudnak kezdeni vele. M á s n a p panaszkodva, haraggal telve vitték vissza a követ a tengerpartra és kiál tozni kezdtek az Atyához, hogy jelenjen meg előttük. Az Istenség kérdésére, hogy mi bántja őket, méltatlankodva elmondták, hogy ezt a követ egyáltalán nem tudják használni, ezért másik ajándékot kérnek helyette. Az Atya elszomorodott, majd felment az égbe és kisvártatva leengedte a kosarat, amelyben ezúttal egy fürt banán lapult. Az első emberpár boldogan kivette a banánt és elégedetten eszegetni kezdte az i m m á r hasznos ajándékot. Ám ekkor mennydörgés közepette megjelent előttük az Atya. Haraggal szólt az emberekhez, hangja betöltötte az egész Univerzumot: - Ti ostobák! Azt kívántam, hogy életetek olyan legyen, mint a kő, amelyet viszszaküldtetek: erős, szilárd és maradandó, hogy halhatatlanok legyetek, mint az is tenek! Ti azonban a kő helyett a banánt választottátok. Legyen hát! Életetek ettől kezdve olyan lesz, mint a banán: könnyen múló, pusztulásra ítélt. Rajtatok és gyer mekeiteken uralkodni fog az idő, és a gyümölcsökhöz hasonlóan, életetek delén fog a halál leszüretelni benneteket! A döntést megváltoztatni többé n e m lehetett. így vesztette el az eredeti halhatat lanságot és boldogságot az első emberpár, s múlandóságában azóta osztoznia kell minden nemzedéknek.
A CSALLÓKÖZI TÜNDÉREK TÖRTÉNETE Réges-rég, mikor ifjú volt a világ és az Ister folyó habjai még zabolátlanul törték át a Kárpátok ölelte dús füvű m e d e n c e földjét, Csallóközben, az ős-Magyarországon
46
aranyhajú tündérleányok éltek királynőik boldog vezérlete alatt. E halhatatlan, szép séges leányzók legkedvesebb mulatsága az éjszakai tánc vigalom volt: mikor felkelt a Hold, egymást kézen fogva forogni kezdtek és önfeledten ropták a virághímzett pázsiton egészen addig, amíg a Nap nem szórta ki első sugarait a d o m b o k mögül. Amint az első fénypászmát meglátták, sietve abbahagyták a víg táncot, s ledőltek kissé, hogy kipihenjék fáradtságukat, majd amikor a ragyogás ereje az emberek vi lágát, a Nappal uralmát kezdte hirdetni, köddé válva hirtelen eltűntek, mintha soha nem is érintette volna lábuk a Csallóköz földjét. N e m is találtak más nyomot utá nuk a tisztáson átsiető falusiak, mint sok-sok arany hajszálat, amely fejükről, illetve sok-sok arany szöszt, mely ruhájukról hullott le a földre; ezeket az emberek mindig magukhoz vették, így nem is élt szegény vagy szűkölködő család azokban az időkben a Csallóközben. Megneszelte azonban egy kapzsi e m b e r a csallóköziek szerencséjét, jó barátsá gát a táncos lábú tündérekkel és úgy gondolta, ő n e m fogja beérni holmi kevéske aranyhajjal és aranyszösszel. Napnyugtakor a m o n d o t t tisztáshoz ólálkodott, és elbújt egy fa széles törzse mögött, hogy meglesse a leányokat. Azok j ö t t e k is vígan, dalra fakadtak, majd pillekönnyű lábacskáikkal forogni kezdtek a réten; ruhájukon átsütött a holdfény, aranyhaj-zuhatagukon táncra perdültek a csillagok. így volt ez egész éjszaka, miközben a kapzsi e m b e r türelmetlenül várta a napfelkeltét. Az ének egyre halkabbá vált, míg végül a domb mögött elkukorította magát a kakas - fel csillant az első napsugár. Ekkor a tündérlányok abbahagyták a mulatást, s fejüket a tiszta fűre hajtva elszenderedtek. Kapzsi emberünk csak erre várt! Előmerészke dett rejtekhelyéről, odalépett a hozzá legközelebb pihenő leányhoz, ollóval tövig metszette annak arany hajfonatát, s az országokat érő kinccsel nagy sebbel-lobbal eltávozott. A Nap fénye sürgetni kezdte a szendergő tündéreket az indulásra. Amikor fel ébredtek, rémülten látták, hogy társnőjük aranyhaját levágták. Sírtak a tündérek, hullottak a könnyeik, mint a hajnali harmat; végül a legszebb közülük, aki a király nőjük volt, fennhangon így szólt hozzájuk: - Nem volt elég az e m b e r fiainak az az arany, amit ruhánkról, hajunkról lehullva a pázsit között találtak. Kapzsi a halandók lelke és könyörtelen a szíve. Elmegyünk és soha többé nem táncolunk a Csallóköz rétjén, ahol ilyen bánat ért minket. A csallóközieknek e naptól kezdve ugyanolyan verejtékes munkával kellett meg keresni kenyerüket, mint bármely más táj lakóinak Magyarországon. S o h a t ö b b é nem látott senki tündéreket a Csallóközben.
Magyarázat Az egyetemes mitológiában közismert motívum az, hogy a teljességgel, halhatat lansággal és szentséggel jellemzett Aranykor elveszítését valamely e m b e r i hiba, tévedés, rossz választás, avagy „ősbűn" okozta. A „rossz választás" archetípusa a tropikus mítoszokban, főként Afrikában és Polinéziában gyakori, mint a példaként
47
elbeszélt maori történet esetében. A hésziodoszi négyes korszakolást az indiai puranikus hagyományban szereplő kalpa-tanításból is ismerjük, eszerint egy mahákalpa négy jugából (világkorszakból) áll: a Szatja-jugából (Aranykor), a Thréta-jugából (Ezüstkor), a Dvápara-jugából (Rézkor), és a jelenkort is meghatározó Kálijugából (Vaskor). A világkorszakoknak fémekkel, színekkel, ízekkel, égtájakkal, hivatásrendekkel és nemekkel való összekapcsolása az egyetemes misztikában, így a taoista alkímiában és az európai gnózisban is megjelenik. Mindezek tekintetbe vételével a következő, a világkorszakok jellemzőit összefoglalva bemutató tábláza tot készíthetjük:
Táblázatunk az egyes világkorszakok archetipikus alapjellemzőit tartalmazza. Fi gyelemre méltó, hogy bizonyos mítoszok a delelőre ért Aranykor sajátosságaként megnyilvánuló abszolút halhatatlanságot emelik ki, míg Hésziodosz szerint az arany kori embert éppen úgy érintette az elmúlás, mint bármely más korszak létmódjait, legfeljebb a halál riasztó, erőszakos, testi bomlással járó arculata volt ekkor isme retlen. Azzal a legtöbb aranykormítosz egyetért, hogy a világkorszak elmúlásával a legszembetűnőbb jelenség az e m b e r halandóvá, vagy a korábbinál jóval rövidebb életűvé válása lett. A katasztrófát okozó ősbűn magában az emberben rejtőzött. A bűn mibenléte, a változást - minőségromlást - kiváltó közvetlen ok a mítoszok kép használata alapján természetesen eltérő: a bibliai hagyományban az engedetlenség (a tilalom ellenére az első emberpár megízleli a Tudás fájának almáját), a germánban és a magyarban a telhetetlenség (Fródi még több vagyont akar, a csallóközi ember nek nem elég a tündérek „véletlenül" elhullajtott aranyhaja és a ruhájukról alászálló aranyszösz), az irániban az aranykori király, Dzsamséd gőgje, az egyiptomiban pedig az emberek szemtelensége (kigúnyolják Ré istent). Az Aranykor helyszíne az eurázsiai hagyományok többsége szerint „egy messze Nyugaton valaha elterült sziget" volt; ilyenkor az Aranykor vége a sziget darabokra szakadásával, égbe szállásával, Alvilágba rejtőzésével, vagy elsüllyedésével azonosul
48
(lásd könyvünk rejtett világokkal foglalkozó fejezetét). A germán elbeszélés jelleg zetesen historizált: itt a helyszín Dánia és nem valamely mitikus, időfeletti terület. Ez a jelenség - hogy tudniillik a mítosz az Aranykor színhelyeként egy nagyon is konkrét, valóságos geográfiai helyet nevez meg -, máshol is előfordul: számos görög elbeszélés Közép-Görögország Árkádia nevű tájegységét tartja például az aranykori generációk egykori lakóterületének. Az egyiptomi Tehén Könyvéből idézett történetben figyelemfelkeltő az óriási mé retű gabonák képzete - ez is általános motívumnak nevezhető és nyilván a kifogyha tatlan bőség érzékeltetését szolgálja. Fródi király történetében említésre méltó az a megoldás, hogy az Aranykor fogalmát egy csodálatos tárgy meglétével, birtoklásával társítja (a király békés uralma és a csodamalom jelenléte azonosul) - ezzel ez a mí tosz a Grál-legenda és a hozzá hasonló, kifogyhatatlan tálakról, terülj-asztalkákról, kívánságteljesítő tehenekről és egyéb, korlátlan ellátást biztosító mágikus dolgokról beszámoló tradíciók párjává válik (lásd A halhatatlanság tápláléka című fejezetet). A Dzsamséd dicsekvését és bűnhődését tolmácsoló mítosszal kapcsolatban pedig csak annyi kommentálási kötelességünk van, hogy felhívjuk az Olvasó figyelmét a király „kettéfűrészeléséről" beszámoló motívumra: ez arra utal, hogy Dzsamséd androgün lehetett, hiszen a Platón Lakomájában szereplő, a Boldog Világ emberisé gének történetét elbeszélő epizód is az aranykori ősandrogün lény férfi és női félre való kettévágásával ér véget.
Tanítás Eleink szerint a történelem nem „fejlődik" hanem egy tökéletes állapotból tart egyre tökéletlenebb korszakok és civilizációk felé. A legmélyebb tökéletlenség elérését, a Vaskort aztán az abszolút tökéletességbe való visszarobbanás követi: az új Aranykor. Az ókori naptárrendszerek és világkorszak-számítások többsége szerint napja inkban a Vaskor utolsó évtizedeit éljük. A misztika és a mágia tudománya úgy tartja, hogy a korszakok változását, az Aranykor szükségszerű hanyatlását, elmúlását és silányabb korok elérkezését a Mindenséget át- meg átható életlüktetés okozza, amely, mint egy óriási szív, im pulzusonként tágul (teremtés), majd visszahúzódik (világpusztulás). Egy ilyen szív dobbanás itt az anyagi világban Aranykorok, Ezüstkorok, Rézkorok és Vaskorok millióit foglalja magába. Az ember az őshagyomány tanítása szerint nem bűnös. Tévedéseit nem „rossza sága", hanem helytelen tudatállapota okozza. A helytelen tudatállapot („tudatlan ság") megszüntetését, az i s t e n - e m b e r azonosság visszaállítását nevezzük volta képpen beavatásnak. A mítoszok azt is tanítják, hogy a Vaskor végének legerősebb emberi érzelme az Aranykor iránti katartikus erejű vágy. A legtöbb, spirituális ösvényt követő jelen kori embert pontosan ez motiválja abban, hogy valamilyen megvalósítási módszert gyakoroljon, szellemi praxist végezzen.
49
A mítoszoknak egy szintén világszerte elterjedt típusa a keresés, a vándorút, a rejtett cél megtalálása és az ösvény bejárása során a hős által teljesítendő próbák alapmotívumaira épül. Ezt a mítoszcsoportot az egyszerűség kedvéért a „keresési mítoszok" névvel illethetjük, az őket önálló kategóriába emelő sajátosságaikat pe dig a következőkben foglalhatjuk össze: A keresési mítoszok elsődleges bölcseleti feltételezése az, hogy a kezdetekkori romlatlan, halhatatlan és mélységesen szent („aranykori") állapot az ősbűn elkö vetése, illetve a világkatasztrófa bekövetkezte után nem pusztult vagy veszett el véglegesen, csak „elrejtőzött" a profán szemek elől valamely nehezen elérhető, csak keresés árán megközelíthető szintre. B á r m i lett légyen is a keresési mítoszok meg találni vágyott tárgya (célja), biztosak lehetünk benne, hogy a próbák teljesítése után a hős által megszerzendő vagy elérendő dolog magát az Aranykor teljességét jelképezi. E csoport mítoszai középpontjában általában egyetlen hős áll, akinek a keresést és a találást végre kell hajtania (nevezzük őt ,,kereső"-nek). Fontos, hogy a mítosz konkrét keresési történetszálának elindulása előtt a leendő kereső merőben profán életet él (például a szegény e m b e r legkisebb fia, pásztor, vagy éppen élvezetekben dúskáló herceg stb.). A keresőt valamilyen, az istenektől eredő sugallat indítja el a keresési ösvényen. Előfordul, hogy a vándorútra indulás közvetlen oka az embe ri lét esendősége felett érzett fájdalom (Buddha, Gilgames vagy Nisan sámánnő esetében), de az is lehet, hogy a hősnek valamely csodás dolog megszerzésével kell bizonyítania trónkövetelése jogszerűségét
(az Argonauták próbájánál vagy Rusz-
t e m mazandaráni kalandjában), és az is, hogy odaátról álom útján hívják el (Bran és Osszián történeteiben). Ilyenkor a hérosz ha akarna, sem menekülhetne a vándor útra kiválasztottság elől (Jónást a cet kapja be, mikor kibúvót keres a nehézkesnek ígérkező küldetés alól, Hunort és M a g o r t viszont griffmadarak űzik át Kaukázuson túli táborukból az új haza felé).
50
A keresés a mítoszokban a vándorúttal azonosul. Az utat csodás események és teljesítést követelő hősies próbák szegélyezik. Maga a vándorút játszódhat föld rajzilag megfogható, anyagias valóságsíkon (ilyen a legtöbb honfoglalási történet), abszolút mitikus, létfeletti szférákban (ilyen Orpheusz útja az Alvilágban és Etana sasháton repülése az istenekhez), illetve valahol a kettő között. Ez utóbbinál az a jellemző, hogy amikor a hős elindul, útját egy darabig a földi geográfia viszonylatai között is nyomon tudjuk követni, ám egy ponton (nevezzük ezt átszállási pontnak) „kilép" a földi téridő rendszeréből, és onnantól fogva az érzékfeletti világokban uta zik (ilyen Gilgames vándorútja a nagyon is evilági Zagrosz-hegységtől a titokzatos Mesu-hegyre, onnan pedig a mitikus Dilmunra, vagy ilyen a Grál-mítoszok több sége - a keresés például Dél-Angliából indul, ám egy veszedelmes
„forgó sziget"
üvegkastélyában ér véget.) A megtalálandó, elérendő cél lehet egy város, egy ország, valamely rejtett kirá lyi székhely vagy tartomány (Tibetben Sambhala, Dél-Amerikában Agartha vagy El Dorado, a keltáknál Avallon, a kínai hagyományban a Nyugati Szigetek valamelyi ke, a középkori misztikusoknál a titokzatos „János pap országa"). Lehet egy tárgy - a Szent Grál, az Excalibur, az Aranygyapjú, a Gorgófő, Hrymnir óriás főzőüstje, a Szampónak nevezett csodamalom, a Halhatatlanság Füve, egy alma a tündérek biro dalmából, a Mahábháratában a Gándíva íj, Gérión gulyája vagy bármi más -, amelyet ilyenkor meg kell szerezni, az őrzésére hivatott erőket le kell győzni, az elnyerését legitimáló, a misztérium lényegére célzó kérdésekre meg kell felelni. A hősmítoszok csoportjában egy, a világot veszélyeztető ősvilági szörnyeteg ártalmatlanná tétele jelenti azt, hogy a hős érdemessé vált a beavatásra (így Beowulf és Grendel, R á m a és Rávana, Rusztem és a Fehér Dév mítoszaiban). Célként szerepelhet ezenkívül bajba jutott személy - leggyakrabban rabságban sínylődő vagy elvarázsolt nő (királylány, tündérlány, nimfa) - kiszabadítása is; ilyenkor a történet típusosán a hérosz és az avatást segítő Istennőt megtestesítő leány egybekelésével végződik (mint például Perszeusz és Androméda, Siegfried és Brünnhild, vagy a maori mítoszban Hutu és Pare esetében). A vándorút befejezése, azaz a cél voltaképpeni elérése (a rejtett terület megtalá lása, a halhatatlanságot vagy kifogyhatatlan bőséget adó talizmán megszerzése, a teremtés előtti Káoszt jelképező szörny legyőzése, a tündér, istennő vagy királylány feleségül vétele) mindig az Aranykor restaurálásával, az aranykori állapot visszateremtésével, tágabb értelemben a térnek-időnek alávetett profán létmód széttörésével azonos. M i n d a négy említett célfajta összefügg a lét megszentelésének ak tusával, az egyéni önvaló és a Mindenség megváltásával. M i n d e n hérosz egyszerre a megváltást kereső Avatandó, és a világ egykori tökéletes állapotát visszaidézni törekvő Megváltó prototípusa - ezt nevezzük a misztikában „megváltott megváltó" figurának {salvator salvatus). A hősök ugyanis valójában az e m b e r égi képmásának, a Felsőbbrendű Embernek, Istenembernek, Aranymagzatnak vagy Üdvözültnek nevezett ideának mesés, allegorikus környezetbe helyezett esszenciái.
51
G I L G A M E S É S A HALHATATLANSÁG K E R E S É S E Az akkád nyelvű agyagtáblák nagy erejű hőse, a kétharmadrészt isten, egyharmad részt ember, vadbika termetű Gilgames Ninszun királyné fia és Uruk város királya volt. Papjai és harcosai élén boldogan kormányozta városát, az Istár istennőnek szentelt, lebírhatatlan Urukot; asszony szerelmét nem ismerte, gyermekeket sem nemzett még. Ö r ö m é t abban lelte, hogy hatalmas hőstetteket hajtott végre; győ zelmei mámorától felbuzdulva pedig úgy döntött, olyan fallal veszi körül városát, amelyet senki t e r e m t m é n y n e m lesz képes bevenni. Falat építeni, téglát hordani, habarcsot keverni parancsolt tehát minden férfit Uruk városából: elszakította a fér j e t az asszonyától, fiát az anyjától, vőlegényt arájától, de még az előkelőket is mun kára kényszerítette. Zúgolódtak, morogtak hát az emberek, s a magukra hagyott nők sírása immár az egekig hatolt. - Gilgames elvette az életünket! - panaszolták. - Ez lenne hát a mi bölcs, tekin télyes, jóságos királyunk? N e m ilyet érdemeltünk, aki féktelenségében nem hagy nyugalmat nekünk! Meghallotta a keserves sírást Anu, az istenek égi királya. Rosszallóan nézett le csillagok közti palotájából Uruk városára. - Gilgames, a nagyerejű hős zsarnokává lett alattvalóinak, - gondolta az isten. - Ki fogjuk találni a módját, hogy megállítsuk őt, hogy alázatra bírjuk a gőgös ki rályt, az isteni származású Gilgamest! Azzal már hívatta is Aruru istennőt, a Sors örök úrasszonyát. - Leányom, a te teremtményed, az uruki Gilgames dicsősége trónomig hatol, m e r t páratlan vitéz ő az emberek között. Teremts hát, alkoss még egy harcost, egy hozzá hasonlót, olyat, ki méltó vetélytársa lesz az isteni Gilgamesnek! A szépséges Aruru úrnő bólintott és munkához látott. M e g m o s t a kezeit, agya got vett fel a földről, és megalkotta Enkidut, a hatalmas termetű, félelmetes hőst. Enkidu egész testét szőr borította, haja olyan volt, mint a gabonaistennőé, semmit sem tudott városokról és országokról, együtt legelt a gazellákkal, együtt ivott a vad állatokkal. Amikor csak tehette, széttörte a vadászok állította csapdákat, betemette a vermeket és kiszabadította onnan barátait, az erdő állatait. Egy napon megpillantotta őt egy vadász az erdőben. Rémülten mesélte el apjá nak, mit látott. Az apa azt tanácsolta fiának, menjen Urukba és beszéljen e titokza tos szörnyetegről a királynak. így is lett. Gilgames visszaküldte a vadászt az erdőbe, Istár egy gyönyörűséges papnőjének kíséretében, hogy az a szerelem erejével segít sen megszelídíteni a vadembert. Enkidu meglátta az itatónál a papnőt és szerelemmel közelített feléje. Ám az erdő vadjai ettől a naptól fogva megérezték rajta, hogy ember, hogy nem közülük való, és elmenekültek előle. Az asszony vigasztalni kezdte a könnyeket hullató Enkidut: - B ö l c s vagy immár, Enkidu, istenekhez hasonló. Barátaid többé nem a puszta vadjai, hanem az emberek. Jöjj velem a városba, megmutatlak Gilgames királynak; ő lesz a te barátod az állatok helyett!
52
Uruk városában Gilgames ekkor álmot látott: hatalmas csillag zuhant lábai elé az égből, és senki sem tudta felemelni azt, az előkelők pedig hódoltak előtte. Anyja, a bölcs Ninszun királyné reggel azt mondta fiának, hogy ez az álom j ó t jelent: a csil lag egy hatalmas hőst jövendöl, aki Gilgames hűséges szövetségese, barátja lesz, és a király után ő lesz a legerősebb e m b e r az országban. Enkidu és a papnő megérkeztek tehát Uruk városába. Gilgames elébük ment, s a város piacán ölre menve birkózni kezdett Enkiduval. Lábuk alatt megrendült a föld, de egyik sem tudta földre dönteni a másikat. Enkidu ekkor így beszélt: - Te vagy a legnagyobb a hősök között, ó, Gilgames. Méltán vagy te az ország királya! Erre Gilgames forrón megölelte Enkidut, és a két hős örök barátságot fogadott egymásnak. Uruk királyát azonban nyughatatlan lelke hősi kalandok, vitéz próbák vállalására sarkallta: azt szerette volna, ha a neve örökre fennmarad az emberek ajkán. Ezért indult el a cédruserdőbe, hogy legyőzze annak rettenetes óriás őrét, Humbabát, ily módon szerezve cédrusfát építkezéseihez. Humbaba testét hét réteg villám borítot ta, bömbölése pedig olyan volt, mint a mennydörgés. Ám Gilgames és Enkidu úrrá lettek félelmükön, behatoltak a cédruserdőbe és döntögetni kezdték a híres-neves fákat. Ekkor iszonyú üvöltés harsant a levegőben: - Ki az, aki erdőmbe hatolt? Ki merészeli kivágni a fáimat? Gilgames ekkor Samashoz, a ragyogó napistenhez imádkozott: - 0, Samas, minden oltárodat helyreállítottam Urukban. Segíts engem ebben a harcban! Samas napisten meghallgatta a kérést és a nyolc szelet Humbaba ellen küldte. Az óriás könyörögni kezdett: - Ó, Gilgames, elismerlek rokonomnak és neked adom a fákat, csak hagyd meg az életem! - Ne hallgass rá, öld meg! - szólt a királyhoz azonnal Enkidu. Gilgames megfogadta barátja tanácsát és fejszéjével lesújtott Humbabára. Enki du még kétszer hatalmasat ütött az óriás nyakára. Humbaba elesett, a két hős pedig levágta a fejét. A jó barátok dicsőségben tértek vissza Uruk városába. Gilgames tiszta ruhát öl tött, fejére koronát illesztett, hogy áldozatot mutasson be hálából az isteneknek, így látta meg Istár istennő az égből és teljes szívéből megkívánta Gilgamest, az emberek fejedelmét. Leszállt az égből és így beszélt hozzá: - Légy a férjem, Gilgames és én a feleséged leszek. Aranykocsin száguldasz majd a világ felett, mint az istenek, és a föld királyai hódolni fognak előtted. Én meg bőséget adok hazádnak: a kecskék egyszerre három gidát, a juhok mindig ikreket ellenek majd. Ám Gilgames ezt válaszolta a felséges istennőnek: - Gyönyörű istennő, én nem leszek a férjed, te pedig n e m leszel a feleségem. Nem kell nekem aranykocsi, sem az istenek dicsősége. Tudom én, hogy bántál el
53
előző kedveseiddel; én nem kívánok osztozni a sorsukban. Ha én lennék a férjed, velem is az történne, ami azokkal. A vérig sértett Istár felemelkedett az égbe és isteni apja, Anu trónja elé járult. Dühtől remegve könyörgött az istenek urának: - O, atyám, a gőgös Gilgames porig alázott engem! Teremtsd meg az égi bikát, hogy megbüntesse őt! Ha nem teszed meg, rászabadítom a halottakat az élőkre! És ekkor Anu megteremtette az égi bikát és leküldte azt Uruk városába. Tombolt a bika, és ha csak egyet fújt, emberek százait küldte a halálba. Elindult a két hős, hogy legyőzze a szörnyeteget, az istenek büntetését. Előbb Enkidu, majd Gilgames ragadta szarvon a bikát, végül Uruk királyának sikerült kardját az állat szügyébe mélyesztenie. A bika elterült, Gilgames pedig feláldozta Samasnak. Ekkor a város asszonyai nagy siratást rendeztek az égi bikának. Istár istennő a városfalon ült, onnan átkozta a bika gyilkosát. Amint ezt meghallotta Enkidu, le vágta a bika combját és az istennő arca felé hajította azt. Az énekesnők pedig a következőt énekelték: - Ki a legragyogóbb a hősök között? Ki a legdicsőbb a férfiak között? Gilgames a legragyogóbb a hősök között. Enkidu a legdicsőbb a férfiak között. A hőstett után Enkidu megbetegedett. N e m is kelt fel többé az ágyból, és a ti zenkettedik napon gyötrelmeitől megváltva elérte őt a halál, lelke pedig leszállt az alvilágba. Gilgames vígasztalhatatlan volt. Nap nap után virrasztott barátja holtteste mel lett, majd felöltöztette Enkidut, mint egy menyasszonyt és ölelgette, szólongatta őt. A vének és az előkelők szánták királyuk fájdalmát, ám eljött az ideje, hogy elte messék az eltávozott hőst. Gilgames azonban többé nem talált megnyugvást. Haját tépte, díszes ruháit szaggatta, elhagyta a várost és oroszlánbőrbe öltözve a puszta ságban kószált. Siratta barátját és minden élőlényt a földön: - Enkidu meghalt, elment Enkidu! Hát egyszer én is meghalok, én is elmegyek majd, mint Enkidu? Ha meghalok, én is olyan leszek, mint ő? És utódaim, gyerme keim, mások gyermekei, mind olyanok lesznek egyszer, mint ő? Hát az istenek ma guknak tartották meg a halhatatlanságot és nekünk csak a szenvedést, a mulandó életet, a vég nélküli könnyeket hagyták? Ezt nem engedhetem, én, Gilgames, Uruk város királya! Elmegyek és megkeresem ősömet, Ubartutu fiát, Ut-napistimet és tőle megszerzem a halhatatlanságot! Elindult hát immár egyedül a hős, hogy megszerezze az élőknek a halhatatlansá got, hogy legyőzze a halált. Útja során elért a világ végére, ott is az égig érő Mesuhegy tövébe. A hegy bejáratát skorpió-emberek őrizték. Mikor megtudták jövetele célját, átengedték Gilgamest. Nyugat felé indult, a naplementét követve. Az alagút ban alig haladt előre egy mérföldet, sűrű lett körülötte a sötétség. Kilenc mérföld után már semmit nem látott, sem maga előtt, sem a háta mögött. A tizenegyedik mérföldnél mintha derengett volna az alagút végén a fény, a tizenkettediknél pedig vége lett az alagútnak és Gilgames egy ragyogó kertbe lépett. A fákon drágakövekből való gyümölcsök csilingeltek, s hang hallatszott az égből:
54
- Gilgames, hová rohansz? A halhatatlanságot, amit keresel, az istenek a világ teremtése óta maguknak tartják fenn! Soha nem fogod megtalálni azt! A hős azonban úgy gondolta, ennyi fáradság elviselése után már semmi n e m tán toríthatja el céljától. Továbbhaladt nyugat felé, mígnem elérte a tengert. A parton lakott Sziduri, az isteni kocsmárosnő, aki előbb megijedt a hatalmas erejű, állat bőrbe öltözött hőstől, majd jó szívvel útba igazította őt. Ám végül figyelmeztette Gilgamest: - Ó, Gilgames, ne keresd az öröklétet: amikor az istenek megalkották az em bert, a halált is elhatározták számára. Ó, nagyszerű férfi, ne kergesd ezt a hiábavaló vágyat, inkább öltözz ragyogó ruhákba, táncolj és vigadj szüntelen, öleld meg fele séged, gondozd kisgyermeked és ne gondolj a halálra! E m b e r vagy, és ez az e m b e r hivatása! Gilgames nem hallgatott Sziduri tanácsára. Tovább indult, hogy megkeresse Ursanábit, a révészt, hogy átkelhessen a Halál Vizein. M i k o r megtalálta, Ursanábival közösen hajót építettek a túlvilág fáiból és elvitorláztak. H á r o m nap alatt másfél hónapnyi utat tettek meg. Gilgames vigyázott, hogy ne érintse kezét a Halál Vizé nek egyetlenegy cseppje sem, különben azonnal elérte volna a vég. Az utolsó na pon megpillantotta Dilmun csodálatos szigetét, ahol találkozott ősével, az egykori özönvíz túlélőjével, Ut-napistimmel. Ut-napistimet az istenek helyezték Dilmun égi szigetére, mert szolgálatával - az élőlények megmentésével a vízözön idején - kiérdemelte a halhatatlanságot. Gilgamest meglátva ekképp beszélt az isteni ős: - Vajon ki lehet ez? N e m olyan, mint itt bármelyikünk! - Ó, Ut-napistim, - válaszolt Gilgames, - hegyeken, tengereken és ismeretlen országokon á t j ö t t e m hozzád, mert téged kerestelek! Kérlek, beszélj nekem az örök életről és a halálról! - S e m m i nem tart örökké, - felelte Ut-napistim. - Talán örök időkre épül a ház? Örök időkre kötünk szerződéseket? Minden mulandó, Gilgames, mert az élet ma gában hordozza a halált. De a halál nemcsak rossz, van benne jó is. Pihenő az az élet fáradalmai után. Nézd csak, mennyire hasonlít egymásra az alvó ember és a halott! A nagy istenek az idők kezdetén elrendelték nekünk a halált, ám idejét soha n e m fedik fel előttünk. Ekkor Gilgames megkérdezte ősét, hogyan sikerült elnyernie az örök életet. Ut-Napistim elbeszélte, hogy valaha az istenek úgy határoztak, hogy vízözönnel büntetik az emberiséget. Ő maga azonban, a suruppaki Ubar-Tutu fia, Éa isten ke gyéből megmenekült. Bárkát épített olyan nagyságban és terjedelemben, ahogyan Éa meghagyta neki, majd ebbe vonult be házanépével, minden hasznos állattal és gabonával. Hat napig tombolt a vihar, messze sodorva a meggyűlt eső-tengeren a bárkát. A hetedik napon Ut-napistim kinézett és látta, hogy a hajó megfeneklett a Niszir-hegyen. Majd Ubar-Tutu fia szabadon eresztett egy galambot: a madár, mi vel nem volt hova leszállnia, hamarosan visszajött. Szabadon engedett egy fecskét, ám az is visszatért hozzá. Végül egy hollót bocsátott a levegőbe, és íme, a madár nem jött vissza többé, mivel száraz, szilárd földeket talált: a vízözönnek vége lett.
55
Ut-napistim, menekülése ö r ö m é r e hálaáldozatot mutatott be az isteneknek, akik elrendelték, hogy a hős és asszonya az istenek közt élhessenek, a folyó torkolatánál, messze Nyugaton, az isteni Dilmun szigetén. - Nos, Gilgames, - szólt Ut-napistim, - immár tudod, hogyan lettem halhatatlan. De mi lesz veled? Ki állít téged az istenek tanácsa elé, hogy döntsenek ügyedben? Ám majd én próbára teszlek. Ha kiállód, halhatatlan leszel. A próba pedig ez: hat nap, hét éjjel ébren kell maradnod. Gilgames is jónak látta, hogy éberség-próba döntsön további sorsa felől, ám amint ott ült, egyszer csak lebírhatatlan álmosság béklyózta le tagjait; feje mell kasára csuklott és elaludt. Amíg csak aludt, Ut-napistim felesége minden nap egy kenyeret sütött és Gilgames feje mellé tette, hogy ha felébred, ne tagadhassa le azt, hogy aludt, hiszen a halandók hajlamosak a csalásra. Eltelt hat nap, hét éjjel, majd a hetedik nap reggelén a hős felébredt és így szólt: - Éppen csak elszunnyadtam egy kicsikét. M i k o r megérintett Ut-napistim, azon nal felébredtem. - Rosszul tudod, ó, Gilgames! - válaszolta az ős. - Minden napon, melyet mély álomban töltöttél, asszonyom egy-egy kenyeret sütött, ott vannak a fejednél. Lát hatod, hogy n e m álltad meg a próbát. Gilgames ekkor mélységesen elbúsult. Ut-napistim azonban így beszélt hozzá: - Ne szomorkodj, Gilgames. N e m fogsz üres kézzel távozni tőlem. Van a tenger mélyén egy tövises növény, ami megszúrja a kezedet; ennek neve Megfiatalodik-AzEmber-Öreg-Korában. Aki eszik belőle, megóvja azt a vénüléstől és a haláltól. A hős ennek hallatán menten felvidult, és hálás szívvel búcsúzott el az isteni őstől és feleségétől. Visszafelé menet a hajón Gilgames köveket kötött a bokájára, így ug rott a tengerbe. Mélyen, a víz fenekén megtalálta a tövises növényt, ami megszúrta a kezét. Azonnal kihúzta a talajból és visszatért a felszínre. Hosszú hajóút megtétele után partra szálltak Ursanábival, a révésszel. M á r közel jártak Uruk városához, ami kor a forró nyári napon megpillantottak egy kis tavat. Gilgames levetette ruháit, a csodálatos növényt a ruha közé rejtette, és a vízbe vetette magát, hogy felfrissüljön. Amikor kiszállt a vízből, kereste a növényt, de jaj, nem találta meg a levetett ru hák között! Ám a fa tövében egy levetett kígyóbőrt talált; a kígyó, mely megette a megfiatalító varázsnövényt, tarka új bőrében éppen tovagyűrűzött a bokrok között. Gilgames megértette, hogy útja hiábavaló volt. Leült a fűbe, megragadta Ursanábi kezét és keservesen zokogni kezdett. - Hát hiába fáradtam ennyit, Ursanábi? - keseregte. - A kígyó vitte el fáradsá gom gyümölcsét! I m m á r minden embert utol fog érni a halál! M i t tehetek még? Visszatérek Urukba, erős városomba és nem megyek el többé onnan, mert örülök, hogy annyi fáradság után újra itthon lehetek. Gilgames nem lett tehát halhatatlan, ám több ezer éven át boldogan uralkodott országában. Megismerte a szerelmet és gyermekeiben is megtalálta örömét. Hőstet teinek híre, bátor kalandjainak története pedig mindörökre fennmaradt a Folyam köz népeinek legendáiban.
56
A
HAJÓTÖRÖTT
TÖRTÉNETE
(EGYIPTOM,
KÖZÉPBIRODALOM)
Réges-régen a fáraó parancsára egy százötven rőf hosszú, negyven r ő f széles egyip tomi hajó indult útnak a királyi ércbányákhoz a tengeren, fedélzetén százötven válogatott, tapasztalt hajóssal. A tenger közepén jártak, amikor iszonyatos vihar kerekedett: a hegynyi magas hullámok az égig dobálták a hajót, s a bárka összetört. A tengerészek mindegyike a hullámsírban lelte halálát, kivéve egyetlen embert, aki egy deszkába kapaszkodva sodródott tovább a tengeren. A hullámok egy lakatlannak tűnő szigetre vetették ki a hajótöröttet. Három napig teljesen egyedül volt, és félelmében ki sem mert j ö n n i egy parton növő fa odvából. A negyedik napon azonban úgy megéhezett, hogy előbújt élelmet keresni. Csodál kozva látta, hogy a szigeten szőlő, hagyma és uborka nő, ráadásul nem vadon, ha nem mintha valaki elültette volna a növényeket. M i u t á n jóllakott, hálát akart adni megmeneküléséért az isteneknek, ezért úgy döntött, hogy égőáldozatot mutat be. Elővette a tűzszerszámot, ám ekkor rettenetes hangot hallott. A fák megroppantak, a föld megrendült, és a hajótörött rettegésében eltakarta az arcát. M i k o r végre ki merte nyitni a szemeit, csodás jelenést látott: egy hatalmas kígyó közelített felé. Egész teste aranyból volt, szakálla pedig lazúrkőből. A férfi a döbbenettől reszketve a földre borult az ismeretlen lény előtt. - Hogy kerültél ide, kicsike ember? - kérdezte a kígyó. - Ha n e m m o n d o d meg, hamuvá fogsz válni és el fogsz tűnni mindörökre. - Hajótörött vagyok, - suttogta rémülten az egyiptomi férfi, - a hullámok vetet tek partra ezen a szigeten. - Azt látom, hogy beszélsz, de nem hallom, mit mondasz, - szólt a kígyó. - No, gyere velem, elviszlek valahová, ahol pihenhetsz és elmondhatsz nekem mindent. Azzal vigyázva a szájába vette az e m b e r t és elvitte egy nyugalmas helyre, ahol lefektette, anélkül, hogy fájdalmat okozott volna neki. Ekkor újra megkérdezte: - Nos, most már elmondhatod, hogy kerültél erre a szigetre, te kicsike ember. A hajótörött elbeszélte társai pusztulásának és saját szerencsés menekülésének történetét. A kígyó türelmesen hallgatta őt, majd amikor a férfi mondandójának végére ért, így beszélt: - Ne félj, kicsike ember! Téged az istenség hozott hozzám, erre a szigetre, Kának, a léleknek a szigetére. Tele van e sziget minden kellemes dologgal, mindent meg találsz itt, amit csak kívánsz. Négy hónap múlva hajó fog ide érkezni Egyiptomból, fedélzetén ismerőseiddel. Velük hazatérsz majd szülővárosodba, és késő öregséged ben fogsz meghalni ott. Milyen gyönyörű lesz majd mesélned az átélt kalandokról! Én magam is sok-sok szenvedésen m e n t e m keresztül. Valamikor régen gyerme keimmel és testvéreimmel éltem ezen a szigeten. Egyszer azonban, amikor én nem voltam velük, egy iszonyú csillag zuhant le az égből és elégette őket. M i k o r meg láttam testeiket, majdnem én is belehaltam a fájdalomba. Terád viszont más sors vár. Viszont fogod látni feleségedet, gyermekeidet, házadat. Te találkozhatsz még testvéreiddel, mert ez a legszentebb dolog a világon!
57
A hajótörött meghatódott a kígyó szomorú történetétől, ezért arcra borulva így válaszolt: - Halld meg, ó, uram, mit m o n d o k neked! Ha visszatértem Egyiptomba, beszé lek rólad a fáraónak, hírt adok neki nagyságodról és hatalmadról! Dicsőíteni foglak téged mindenki előtt! Áldozatokat fognak ajánlani neked és én elküldök számodra sok-sok hajót Egyiptom kincseivel, mindennel, ami kedves egy istennek! Egy jósá gos istennek, aki kedves az emberekkel, aki távol lakik Egyiptomtól és az emberek még a hírét sem hallották! A kígyó ekkor felnevetett, mintha nevetséges dolgot mondott volna az ember. - Ó, kicsike ember, - mondta mosolyogva, - nem kellenek nekem a te ajándéka id! Én vagyok Punt ország királya, ahonnan soha ki nem fogy a tömjén és a mirha, kenőolajban pedig az én országom a legdúsabb. Egyébként is hiába küldenél bármit. Amint távoztál innen, ez a sziget elsüllyed. A tenger hullámai árasztják el örökre. Négy hónap múlva valóban eljött a hajó, ahogyan a kígyókirály azt előre tudta. A hajótörött felmászott egy fára, onnan integetett egyiptomi társainak. Utoljára még felkereste a csodálatos kígyót, aki így búcsúzott el tőle: - M i n d e n j ó t neked, kicsike ember! Térj haza épségben, öleld meg feleségedet, gyermekeidet! Legyen neved híres a városodban, ezt kívánom neked! A férfi ekkor könnyek között borult arcra a jóságos, sokat szenvedett isteni kígyó előtt, az pedig megajándékozta őt sok-sok értékes holmival: tömjénnel, mirhával, illatos olajokkal és Punt csodálatos állataival. A hajótörött nem győzött hálálkodni, dicsérni jóságát. A kígyó utoljára így szólt hozzá: - Indulj békességben, kicsiny ember. Két hónap múlva hazaérsz, megöleled a gyermekeidet, boldogan élsz és amikor majd meghalsz, a sírodban meg fogsz újulni. M o s t menj a hajóhoz és szólj a legénységhez, segítsenek berakodni az ajándékokat. A férfi odaért társaihoz és mindent elbeszélt nekik. Azok álmélkodtak és szintén dicsőítették a sziget urát. A hajótörött pedig, ahogyan a kígyó megjósolta, két hó nap múlva hazaért. A fáraó elé állva elbeszélte a történteket és átadta neki a csodás ajándékokat, melyeket a kígyókirály küldött. A király lenyűgözve hallgatta meg a szerencsés tengerészt, majd főemberré tette az országban: sok-sok szolgát kapott, és élete végéig Egyiptom megbecsült hivatalnokaként élt szeretteivel.
BRAN UTAZÁSA AVALLONBA
(Írország)
A mitikus ősidőkben, amikor még tündérek és emberek egymás mellett éltek Íror szág smaragdzöld szigetén, Feval volt az ír nemzetségek királya. Egy alkalommal nagy mulatságot rendezett palotájában, az előkelő emberekkel és tündérekkel. A la koma közepén Feval fia, Bran királyfi különös muzsikaszóra lett figyelmes, ám ezt a dallamot rajta kívül senki nem hallotta. Amikor a szívbemarkoló zene forrását keres ve kirohant a palota kertjébe, furcsamód fáradtság lett úrrá rajta, és elszenderedett.
58
Hamarosan felébredt és egy hófehér almavirágokkal borított ezüstágat pillantott meg a füvön, amelyből Halhatatlanföld édes illata áradt. A herceg magával vitte az ágat a palotába, a mulatózok közé. Ekkor, bár az ajtók zárva voltak, egy gyönyörű leány jelent meg a trónteremben és énekelni kezdett az ámuló vendégeknek: - Ezt az almaágat az Almák Szigetéről, Emyn almafájáról hoztam el nektek; a fa ágai ezüstből, virágai kristályból vannak. Messze, Nyugaton, a fehér habok országán túl van egy csodálatos sziget, amely öröktől fogva négy hófehér lábon áll a tenger ben. Közepén áll egy hatalmas Almafa, fehér almavirágokkal, ágain madarak ülnek, akik minden órában énekelnek. Az Almafák Szigetén, Emyn szigetén nem ismerik a betegséget, a szomorúságot és a halált. Lakói arany és ezüstkocsikon járnak. Hajnalonta egy gyönyörű ifjú jelenik meg a tenger felett, égszínkék lovak vontatják ko csiját, jöttére vérvörössé válik a tenger. Vannak az Almafák Szigetén túl, nyugatra is országok: egyiken örök a kacagás, másikon csak asszonyok laknak, sok-sok ezer aszszony. Ezt az éneket Bran királyfinak daloltam, akit az Asszonyok Szigetére hívok... A tündérleány ebben a pillanatban az almafaággal együtt eltűnt a vendégsereg szeme elől, mintha soha nem lett volna a palotában. Bran királyfi elszomorodott, hirtelen fájdalom járta át a testét. Másnap hajnalban útra kelt kísérőivel Nyugat felé a tengeren, hogy megkeresse az Almák Szigetét és az asszonyok birodalmát. Sok-sok mesés, rémisztő vagy éppen varázslatos kalandban volt részük: látták Emyn földjé nek halhatatlan almafáját, majd találkoztak M a n a n n a n M a c Lirrel, a tengeristennel, aki éppen hullámok hajtotta tengeri kocsiján közeledett a habok felett. Az Ö r ö m ö k Szigetén a Brant kísérő harcosok egyike partra szállt, hogy felderítse a szigetet, ám amint földet ért a lába, olthatatlan kacagásban tört ki és soha t ö b b é nem volt képes beszélni. Otthagyták hát őt az Ö r ö m ö k Szigetén, és továbbindultak. A következő ország, melyet elértek, az Asszonyok Szigete volt. A királynő - aki azonos volt a Brant almafaággal meglátogató gyönyörű tündérlánnyal - m á r várta az érkező hősöket. Bran azonban vonakodott partra lépni, mivel varázslattól félt. A sziget úrnője ekkor pamutgombolyagot vágott a herceghez, amely azonnal úgy odatapadt Bran tenyeréhez, hogy a tündérkirálynő ennél fogva kihúzhatta Bran ha jóját a partra. Az ámuló írek megismerhették a mesés sziget városait, gyümölcsös kertjeit, boldog, halhatatlan lakóit és a habfehér kristálypalotát. Bran feleségül vette az őt már évek óta szerelemmel szerető tündérkirálynőt, akinek hamarosan arany hajú kisfia született. Azonban rövid idő eltelte után Bran egyik jóbarátja, N e c h t a n csillapíthatatlan honvágyat érzett szülei, testvérei és Írország halandó partvidékei iránt. Könyörövge kérte a királyfit, hadd látogathassanak haza. Bran úgy gondolta, ennek nincsen akadálya, ám tündér felesége megjósolta, iszonyú fájdalomban lesz részük, ha visszatérnek szülőföldjükre. Nechtant azonban már nem lehetett visszatartani, annyira vágyott a sérülékeny, mulandó, ám számára mégis immár elérhetetlen álomnak tűnő írországi élet után. Hajóra szálltak tehát Halhatatlanföld külső partjainál. Az aranyhajú királynő könynyek között kérte Brant és barátait, legalább úgy haladjanak Írország smaragdzöld vidékei mentén, hogy a lábaik ne érintsék meg az anyaföldet.
59
Sok-sok mesés kaland után az egyik hajnalon a ködből előtűnt az áhított ír part vidék. A parton emberek álltak, bámulták a furcsa hajót és a számukra nevetséges öltözetű embereket. Az egyikük odakiáltott a hajón tartózkodóknak: - Kik vagytok, idegenek? - Bran vagyok, - jött a herceg válasza, - Feval király fia és örököse. Az írek ekkor azt mondták, soha n e m hallottak ilyen nevű királyfiról, de még magáról Feval királyról sem. Ám ekkor felállt egy nagyon öreg ember és kijelentette, réges-régen élt Írországban egy bizonyos Bran királyfi, aki egy asszony keresésére elhajózott messze Nyugatra, és soha nem tért vissza; szülei boldogtalanul haltak meg, mert egész életükben eltűnt gyermeküket gyászolták. Ekkor Nechtanon annyi ra erőt vett a fájdalom, hogy nem bírt magával és a hajóból kiugrott a partra. Amint lába megérintette az ír földet, mindössze egy marék hamu maradt belőle, hiszen ő is, társai is kilencszáz évig voltak távol Írországtól, bár nekik az egész kalandozás kevesebbnek tűnt egyetlen esztendőnél. Bran és a megmaradt harcosok ekkor elbeszélték különös útjuk történetét, a par ton álló írek pedig titkosírással lejegyezték az elmondottakat. Végül Bran, megértve, hogy a jelen immár többé nem tartozik életéhez, elbúcsúzott népétől és visszaha józott a ködbe burkolt távoli földek felé, ahol aranyhajú felesége és fiacskája várták Halhatatlanföldön. Írországban többé senki nem látta sem őt, sem kísérőit.
Az ARGONAUTÁK MÍTOSZA Az aióliai Iólkosz városának trónján az idős Krétheusz király uralkodott. Az ősi szokások és szíve választása szerint is úgy döntött, hogy királynéjától született leg idősebb fia, Aiszón fogja követni őt a trónon, ha majd az árnyak világába távozik. Amikor azonban a király meghalt, Péliász, Aiszón féltestvére, aki a királyasszony és Poszeidón isten nászából származott, erőszakkal átvette a hatalmat és az összes ellenálló aiól nemest kegyetlenül legyilkoltatta. A törvényes örökösre nem mert kezet emelni, ám őt is b ö r t ö n b e zárva őriztette palotájában. Történt, hogy ezekben a napokban a rab Aiszón felesége, Polümélé fiúgyermek nek adott életet, aki anyjától a Diomédész nevet kapta. Az asszony félt, hogy a bitorló megöleti a c s e c s e m ő t , ezért elhíresztelte, hogy gyermeke holtan született, a kisfiút pedig kitette a városhoz közeli Pélión hegyére. Kheirón, az öreg, bölcs kentaur találta meg a síró újszülöttet, akit magához vett, felnevelt és amikor a fiú már avatásra érett volt, átadta neki minden tudományát; ekkor kapta Diomédész új nevét, amelyet Iaszónként ismert meg a világ. Iaszón csodaszép, nagy erejű ifjúvá serdült a vadonban. Amikor meghallotta, hogy Péliász király nagy ünnepi áldozatot mutat be a szövetséges fejedelmek élén apjának, Poszeidónnak, úgy döntött, hogy ő is részt vesz a szertartáson. El is in dult hát Iólkosz tengerparti városa felé. Útja során egyszer csak az Enipeusz folyó
60
mocsaras partjain egy fekete ruhás, töpörödött anyókát pillantott meg, aki minden arra járót megkért, hogy segítsen neki átkelnie a vízen, ám senki sem volt hajlandó megszánni. Iaszónt megindította az öregasszony könyörgése, lehajolt és egyszerű en izmos, széles hátára vette a boldogan hálálkodó anyókát. A folyó közepén a fiú bal saruja az iszapos mederben ragadt, így fél saruval volt kénytelen továbbmenni. Ekkor az öregasszony Iaszón füle mellé hajolt és sugdolózni kezdett: - Te vagy Iólkosz trónjának törvényes örököse, én pedig Héra vagyok, az Olüm posz halhatatlan királynéja. Bitorló nagybátyád megsértett engem, mert n e m mu tatta be a nekem előírt áldozatot. Vedd hát át a hatalmat, lépj apád örökébe, és az istenek áldása lesz rajtad! Ezzel az anyóka köddé válva el is tűnt Iaszón szemei elől. Az ifjú odaért az áldo zati ceremónia helyszínére, Péliász királyt azonban a delphoi jósda már korábban figyelmeztette, hogy legyen óvatos, mert egy félsarus e m b e r fogja elhozni a buká sát. Amikor tehát megpillantotta a tiszta tekintetű, hosszú hajú, a vadon állatbőreit viselő félsarus ifjút, holtsápadttá vált rémületében. A következő pillanatban már a gyűlölet töltötte el szívét. G o r o m b á n rivallt a hívatlan idegenre: - Hát te ki vagy, és hogy hívják apádat? - Iaszón vagyok, - válaszolta büszkén a fiú, - ahogyan nevelőapám, Kheirón ken taur szólított engem, ám Iólkosz népe előtt a Diomédész nevet viselem, hiszen ezt a nevet kaptam apámtól, Aiszóntól, Iólkosz királyától. - És mondd, te arcátlan vendég, mit tennél, ha előtted állna az az ember, akiről egy jósda tudomásodra hozta, hogy megdönti az uralmadat? - Elküldeném Kholkiszba az aranygyapjúért, - válaszolta könnyedén Iaszón. - De ha szabad kérdeznem, ki beszél hozzám tulajdonképpen? Peliász haraggal jelentette ki, hogy ő az ország királya. Iaszón azonban bátran visszavágott, hogy ő, mint a törvényes király, Aiszón elsőszülött fia, szintén igényt tart a trónra. Peliász az ország nemesei és a szövetségesek szeme láttára n e m m e r t e bántani vagy elkergetni az ifjút, különben is j o b b n a k látta, ha igazságos uralkodó nak mutatkozik. Jóindulatot színlelve tehát a következőképpen szólt Iaszónhoz: - Tiéd lesz a trón, ha elhozod nekem az aranygyapjút. A delphoi jósda kinyilat koztatta nekem, hogy Iólkosz földjén átok ül mindaddig, amíg el n e m hozzák ide a Zeusz küldötte isteni aranykos gyapját. Ha király akarsz lenni, előbb szabadítsd meg országunkat az átoktól. Iaszón nem tagadhatta meg a vállalkozást, de különben is, égett a vágytól, hogy ismeretlen országokat fedezhessen fel. Hírnököket küldött Hellász minden tájára, hogy toborozzanak bátor harcosokat az útra. Eközben a theszpiai ács, Argosz ötven evezős csodahajót épített az útra, amilyet még nem látott a világ. A hajó neve Argó volt. Az Argó orrába maga Paliasz Athéné illesztett be egy Zeusz dodonai tölgyfá járól hasított gerendát. Közben egymás után érkeztek meg Hellász legjobbjai, hogy részt vegyenek a páratlan kalandban: Héraklész, Zeusz fia Tirünszből; az isteni trák lantos, Orpheusz; a kalüdóni Meleagrosz; Kalaisz és Zétész, az Északi Szél szár nyas ikerfiai; Kasztór és Polüdeukész, a spártai iker-hercegek; a mürmidón Péleusz,
61
Akhilleusz későbbi apja; Atalanté, a kalüdóniai harcos szűz, az egyetlen női hős a hajón, és még sok más kiváló személyiség. Az áldozatok bemutatása és a biztató előjelek után kihajóztak a nyílt tengerre. Ha marosan Lémnosz szigete tűnt fel a láthatáron. Egy esztendővel korábban történt, hogy a lémnoszi asszonyok fellázadtak férjeik ellen; megölték őket és átvették a szi get kormányzását. M o s t azonban örömmel fogadták az országukba érkező hősöket és királynőjük, Hüpszipülé, fel is ajánlotta hitvesi ágyát Iaszónnak. Vidám mulatozás kezdődött a lémnoszi palotában és talán nem is indultak volna tovább a harcosok, ha Héraklész, aki hátramaradt a hajót őrizni, buzogányával meg nem döngeti a vá ros kapuját. Ekkor felocsúdott Iaszón és haladéktalanul elrendelte az indulást. Imbrosz szigetét maguk mögött hagyva hajóztak el az Arkton-félsziget mellett. Itt Küzikosz király volt az úr, aki meghívta a hősöket lakodalmi mulatságára. Miközben folyt a dáridó, a sziget belsejében lakó hatkezű óriások, Gaia Földanya fiai, megtá madták az Argó őreit, ám azok visszaverték őket. E győzelemért komoly árat fizettek: megharagították Rheia istennőt, aki csak akkor volt hajlandó feloldani az Argonautákat sújtó szélcsendet, amikor az egész társaság fegyveres táncot járt a tiszteletére. Müsziában elveszítették Hülaszt, Héraklész jóbarátját, aki vízért ment el a közeli Pégai-tóhoz és soha többé nem került elő. Később kiderült, hogy a tó nimfái csalták le magukkal egy víz alatti barlangba az ifjút. A keresést feladva, társukat gyászolva hajóztak tovább. Bebrükosz szigetén Polüdeukész legyőzte ökölvívásban a hencegő Amükosz királyt, Kelet-Trákiában pedig a szárnyas ikerpár, Kalaisz és Zétész meg szabadította a sziget uralkodóját, Phineuszt az őt és házanépét állandóan zaklató harpüiáktól. Utóbbiak kegyetlen, szárnyas női lidércek voltak: az Argonauták elől visszamenekültek krétai barlangjukba és többé nem látta őket halandó. Miután Phineusz hálából útba igazította őket Kolkhisz szigete felé, a hősök ismét tengerre szálltak. A Boszporusz bejáratánál a Fekete-tengert a rettenetes Bolygó Sziklák őriz ték, melyek valahányszor egy hajó próbált közöttük átsiklani, iszonyú robajjal egy máshoz csapódtak és szétzúzták azt. Az Argonauták azonban szárnyra bocsátottak egy galambot, s miután a sziklák összezárulva lecsípték a madár farktollait, a hajó szélsebesen átevezett közöttük. Elhagyták Thüniasz szigetét, Mariandünét, az ama zonok és a vasműves khalübok földjét, visszaverték a réztollú madarak támadását, és számos vakmerő kaland kiállása után megérkeztek Kholkisz szigetére, ahol Héliosz fia, Aiétész király őrizte az aranygyapjút. Iaszón a királyt felkeresve azonnal kijelentette, hogy ő bizony Zeusz kosának gyapjáért érkezett, hogy a páratlan kincset hazájába vigye. Aiétész arcán sötét ár nyék suhant át, és dühbe gurulva felelte a vakmerő kérésre: - Ha n e m lennél idegen, most azonban levágatnám a kezed ezért a tolvajokhoz méltó, arcátlan kívánságért. Azonnal hagyjátok el az országomat és térjetek vissza oda, ahonnan jöttetek, amíg jókedvemben találtok! E b b e n a pillanatban azonban gyönyörű hajadon lépett ki a palota kapuján. M é deia volt, a királyleány. Aiétész ekkor elszégyellte magát az idegen hercegek gorom ba fogadtatása miatt és jóindulatot színlelve fordult ismét Iaszónhoz:
62
- N e m tagadhatom meg tőled az Aranygyapjút, bármennyire is szeretném, hi szen Phrixosz házának örököse vagy. Mindössze egy feltételt kell teljesítened. Van két tűzokádó, bronzpatájú bikám, Héphaisztosz teremtette őket. Szántsd fel velük Árész mezejét akkora területen, amekkorát négy napi munkával fel lehet szántani, azután vesd be ezt a földet a Kadmosz által egykor legyőzött sárkány fogaival. Ha ezt megteszed, elviheted a kincset, amire vágysz. Iaszón elsápadt a feltétel hallatán, hiszen a próba minden része borzalmas ve szedelmet jelentett. Ám ekkor Érosz isten nyila pontosan a szíve közepén találta el Médeia hercegnőt, aki halálosan beleszeretett az Argonauták vezérébe. Iaszón meg esküdött, hogy hű marad Médeiához és Hellászba visszatérve feleségül is veszi. Erre a királylány átadott neki egy Prométheusz véréből sarjadt virág nedvét tartalmazó üvegcsét, védelmül a bikák tüzes lehellete ellen. Iaszón ezzel bedörzsölte testét, lán dzsáját és pajzsát, és egy gyémántkemény igával befogta őket az eke elé. Napnyugta kor a felszántott földbe elvetette a sárkányfogakat. Azonnal sisakos, páncélos, óriás harcosok támadtak minden egyes fogból, és Iaszónra támadtak. A hős azonban kö zéjük dobott egy nagy követ, mire a harcosok lemészárolták egymást. Estére kelvén a Vetett Emberekből egy sem maradt életben. A király éktelen haragra lobbant, amikor megtudta, hogy Iaszón véghezvitte a próbát, és esze ágában sem volt odaadni az Aranygyapjút. Ám Médeia elvezette a hősöket arra a szentelt területre, ahol egy égig érő tölgyfán ott lógott az isteni kos aranygyapja; a fát egy iszonyatos, ezer gyűrűbe tekeredett, halhatatlan sárkány őrizte. A varázstudó hercegnő a sárkányt ráolvasással álomba bűvölte, így Iaszón leoldozhatta a tölgyről a gyapjút, s mindnyájan a kikötőbe siettek. Ekkor a liget papjai fellármázták a várost. Menekülés és rettenetes harc vette kezdetét, ám Iaszónnak és Médeiának a kinccsel együtt sikerült felkapaszkodniuk a hajóra. Aiétész hadserege azonban a nyílt tengeren ismét üldözőbe vette őket. Szo rosan az Argó nyomában száguldottak, ezért Médeia, Hekaté halálistennő leánya könyörtelen cselhez folyamodott: megölte féltestvérét, Apszürtoszt, és testrésze it egyenként a tengerbe dobálta. A fájdalmában jajgató király megállította hajó ját, hogy gyermeke tagjait kihalássza a tengerből és tisztességgel eltemesse őt, így azonban az üldözők lemaradtak. A csodálatos kalandok a hazafelé vezető úton sem értek véget. Makrisz nimfa aranykori barlangjában Iaszón az istenek előtt feleségül vette Médeiát, hogy i m m á r mint házastársak induljanak vissza a herceg szülőföldjére. Orpheusz lantjátékával legyőzte a lenyűgöző hangú Sziréneket, akik szégyenükben a tengerbe vetették ma gukat. Kréta szigeténél Talósz, az ércóriás támadt a hajóra: óriási sziklákat dobált feléjük a tengerpartról. A varázstudó Médeia azonban halhatatlanságot ígérve altató itallal kínálta meg az óriást, majd amikor az elaludt, kihúzta sarkából az éltető eret elzáró bronzszöget és Talósz soha többé nem volt képes megmozdulni. Több esztendőnyi bolyongás után végre-valahára feltűntek előttük Iólkosz part jai. Itt Iaszón megtudta, hogy amíg távol volt, a bitorló Péliász megölette fogságba vetett apját, Aiszónt, mivel úgy hitte, hogy az Argonauták elpusztultak a tengeren.
63
A hős ennek hallatán már nem kívánta átadni nagybátyjának az arangyapjút; boszszút akart állni szülei szenvedéseiért. Péliászt Médeia keze által érte utol az iste nek büntetése: a varázslónő megfiatalítást ígérve darabokra vágta a király testét, a mágikus cselekménysort azonban készakarva nem fejezte be, így Péliász meghalt. Iaszón és Médeia házasságát azonban szintén nem kísérte szerencse. Iaszón, aki i m m á r Iólkosz uralkodójává lett, képtelen volt egy olyan asszonyhoz szerelemmel közeledni, aki ennyi gyilkosságot hajtott végre, és úgy döntött, hazaküldi Médeiát. Egy korinthoszi hercegnőt, Glaukét készült nőül venni helyette. A varázslónőtől azonban n e m lehetett ilyen könnyedén megszabadulni: Médeia úgy tett, mintha belenyugodott volna sorsába, vetélytársnőjének pedig egy koronát és egy hófehér ruhát küldött nászajándékba. Amikor Glauké gyanútlanul felpróbálta a ruhát, ab ból olthatatlan lángok csaptak fel és elemésztették a szerencsétlen királylányt. A mítoszok úgy tartják, hogy a gyilkosság után Médeia nem maradhatott többé az emberek között, ezért egy kígyó vontatta kocsin menekült el az Alvilágba. Hekaté kérésére az istenek az Elíziumi Mezőkre helyezték lelkét, ahol azóta ő az üdvözült lelkek uralkodónője. Iaszón, az Argonauták hőse azonban ennél sokkal szomorúbb véget ért. Miután eltaszította Médeiát, a nép többé nem bízott benne és elpártolt tőle minden szerencséje. Megvénülve, számkivetetten, mindenkitől elhagyatva bo lyongott, mígnem egy éjjel Korinthoszban leült szeretett hajója, az Argó árnyékába. Éppen fel akarta magát akasztani a hajó orrára, amikor az hirtelen előrezuhant és maga alá temette őt. Iaszón lelke a Tartaroszba szállt, az Argó tatját pedig, amely nek n e m volt része a gyilkosságban, az istenek csillagképpé változtatták.
T U R E N N FIAINAK TÖRTENETE
(Írország)
A Tuatha Dé Danannok, az ír mitológia tündérei Danu istennő szent nemzetsége voltak, akik hosszú, keserves háborúk során nyerték el az uralmat Írország zöld füvű, lazacban gazdag folyókkal szabdalt földje fölött. A mitikus ősidőkben hétszer érkeztek hajókon bevándorló törzsek Írországba; elsőként emberek, akiket Cessair, N o é fiának leánya vezetett, másodjára a Magóg családjából származó Partholon és népe, harmadszor a szkítiai N e m e d és családja; negyedszerre az afrikai erede tű fomoriaiak törzse, ötödiknek a harciasságukról hírhedt Fir Bolgok; hatodikként Danu istennő mágikus tudományokban jártas tündérei, legvégül pedig a hispániai Mii fiai vezetésével újra csak halandó emberek. A Tuathák elsőként az Írországot tengerparti erődökből kormányzó Fir Bolgokkal ütköztek meg az Első M a g h Turedh-i Csatában. A vesztes Fir Bolgok Connacht tartományba szorultak vissza. A tündérek felett, akik ekkoriban szövetségre léptek a fomoriaiakkal, Bres, majd a csata hőseként kitűnt Ezüstkarú Nuadha uralkodott. A fomoriai király a rettenetes, egyszemű Balor volt, akinek leányát, Ethnét titokban feleségül vette egy Tuatha, név szerint Dian C e c h t fia, Cían, a kovács. E házasságból
64
született a Tuatha Dé Danannok legkiválóbb, legtehetségesebb vezére, Hosszúkezű Lugh, aki minden létező művészetben és tudományban egyaránt jártas volt. Egy prófécia szerint Balor királynak saját unokája keze által kell elpusztulnia, Lugh pe dig, a Második Magh Turedh-i Csatában a Tuathák hadvezéreként be is teljesítette a jóslatot: miután Balor párbajban megölte Ezüstkarú Nuadhát, Lugh parittyával találta el nagyapja halált hozó egyetlen szemét. A háború tehát ismét a tündérek győzelmével végződött, és a fomoriaiak alávetették magukat a Tuathák megadási feltételeinek. Az alábbiak azonban még Ezüstkarú Nuadha király életében, a M á s o dik Magh Turedh-i Csata előtt, a fomoriaiak zsarnoksága idején történtek. A fomoriaiak Balor király parancsára elviselhetetlen adókkal sújtották Írország népét. Nuadha, a tündérek királya kelletlenül ugyan, de türelemre intette népét, hi szen az ellenséget képtelenségnek tűnt puszta erővel legyőzni. Tündérek és emberek egyaránt az ifjú Lughba vetették minden bizodalmukat, Cían fiába, akinek azonban a háború megnyeréséhez mágikus talizmánokra volt szüksége. Történt egy alkalom mal, hogy Lugh apja, Cían, a Murthemne-síkságon lovagolt, amikor megpillantotta Turenn három fiát; éppen szemből közeledtek feléje. Turenn fiai -
Brían, Iuchar
és Iucharba - egy ősi ellenségeskedés miatt gyűlölték Cíant és testvéreit. Cían nem akart harcba bocsátkozni túlerőben lévő haragosaival, ezért megérintette magát druida pálcájával és disznóvá változva legelni kezdett egy kondában. Azonban Tu renn fiai látták mindezt, s a legidősebb fivér, Brían arra kényszerítette Cíant, hogy változzon vissza saját alakjába, majd
kövekkel dobálta őt agyon, és nem karddal
ölte meg, hogy fegyvere ne tudja elmesélni a gyilkosságot. A föld hatszor vetette ki magából a holttestet, mire hetedszerre befogadta végre. Lugh és tündér harcosai hamarosan keresni kezdték Cíant. Kétségbeesve lova golták körbe egész Írországot. M i k o r a gyilkosság helyszínére értek, Cían hangja hallatszott a föld mélyéből: - Lugh, apád itt nagy veszedelembe került, mivel meglátta Turenn fiait. Disznóvá változott, ám azok saját alakja visszavételére kényszerítették és megölték. Lugh kísérői ásni kezdtek és megtalálták a holttestet. Emlékkövet állítottak a tün dér Ciánnak, amire a szent ogham nyelv rúnáival ráírták a nevét. Mérhetetlen volt Hosszúkezű Lugh fájdalma. Cían hatalmas fia rövidesen visszatért Tarába, az íror szági királyok szent székhelyére és elfoglalta trónját. Végignézve az ott összegyűlte ken, megkérdezte, ki milyen bosszút állna saját apjának gyilkosán. Turenn fiai, akik szintén jelen voltak, megértették, hogy gaztettük kitudódott és mindent bevallottak. A mértéktartó Nuadha arra kérte Lughot, tekintsen el a vérbosszútól és elégedjen meg azzal, hogy Turenn fiai vérváltságot fizessenek. Lugh beleegyezett és a követ kező ítéletet hirdette ki: - Bár csekélység apám életéért, ezeket az ajándékokat kérem vérváltságul Turenn fiaitól: három almát, egy disznóbőrt, egy lándzsát, két lovat szekérrel, hét disznót, egy kutyakölyköt, egy üstöt és három kiáltást egy hegyen. - Nem valami sok, éppen ezért árulást sejtek a dologban, - m o n d t a bizonyta lanul Brían.
65
- Pedig nincs b e n n e s e m m i csalfaság, - válaszolta Lugh. - De hogy jobban meg értsétek, e l m o n d o m részletesen a váltságdíjak mibenlétét. A három alma a Világ Keleti Kertjében terem, akkorák, mint egy gyermek feje, aranyszínűek, mézízűek és minden betegséget meggyógyítanak. A disznóbőr a görög Tuis király tulajdona, minden veszedelmet kiáll és borrá változtatja a vizeket. A lándzsa Pezaré, a perzsa királyé, amelynek hegye olyan tűzforró, hogy egy dézsa vízben kell tartani, más különben felégetné az egész palotát. A kétlovas szekeret Szicília királya őrzi, a hét halhatatlan disznó pedig Easal királyé. A kutyakölyök a leggyönyörűbb élőlény a világon, minden állat hódol neki, és a Hideg Ország királyánál lakik. Az üstöt Fin cara szigetének asszonyaitól kell megszereznetek, akik közül minden egyes asszony legalább három jó katonával felér erőben és bátorságban. A három kiáltást a Midkena-hegyen kell hallatnotok, mivel az ott lakók törvénye szerint ezen a hegyen tilos kiabálni. Ez legyen mind a vérváltság szeretett apám haláláért. Lughnak a fomoriak elleni háború befejezéséhez volt szüksége mindezekre. Az ítélet kihirdetését követően Turenn fiai elbúsulva indultak ki a tengerpartra, mert nem sok reményt fűztek ahhoz, hogy valaha élve viszontlátják még hazájukat. Lugh engedményképpen a küldetés idejére nekik adta a tengeristen, M a n a n n a n bárká ját, a Hullámtörőt. A testvérek első feladata a három aranyalma megszerzése volt. Brían druida pálcájával sólymokká változtatta magát és öccseit, majd behatoltak a Keleti Kertbe, megragadták az almákat és elrepültek velük, hiába égették őket villámokkal a Kert sassá változott tündérleányai. Ezután a görög Tuis király ud varába hajóztak. Itt ír költőknek adták ki magukat, az eldalolt versért fizetségül pedig a disznóbőrt követelték. A király ezt arcátlanságnak tartotta, ám megígérte, hogy annyi arannyal jutalmazza az állítólagos költőket, amennyivel éppen be lehet takarni a disznóbőrt. Amikor azonban az arany kiméréséhez behozták a csodála tos bőrt, Brían megölte az őrt és gyorsan magára terítve a disznóbőrt, testvéreivel együtt elmenekült. Perzsiában szintén a költői álruhával próbálkoztak és a lándzsát kérték fizetségként. M i k o r Pezar király megmakacsolta magát, Brían hozzávágta az egyik aranyalmát, mire a király azon nyomban kilehelte a lelkét. Az általános ka varodásban a testvéreknek sikerült ellopniuk a lándzsát, majd bárkájukon Szicília felé vették útjukat. A harci szekeret könnyűszerrel megszerezték, Easal király pedig m á r a hírüktől is megrettenve, inkább nekik ajándékozta a halhatatlan disznókat. A kutyakölyköt azonban újabb öldöklések árán sikerült csak megkaparintaniuk. Ám ekkor Lugh, aki n e m tudta megbocsátani apja megölését, elkeseredett, hogy a gyűlölt fivérek ilyen könnyedén teljesítik a próbákat. Druida varázslatot küldött tehát rájuk, aminek eredményeképpen a testvérek elfeledkeztek a küldetés meg maradt feladatairól és vidáman hajóztak vissza Írországba. Lugh Tarában várta őket. M i k o r Brían átadta neki a mágikus tárgyakat, színlelt jóindulattal pillantott a fivérekre: - D i c s ő tetteket hajtottatok végre, Turenn fiai, minden elismerésem. De mond játok csak, miért nem teljesítettétek a vérváltság többi részét? Hol a főzőüst? És hol maradt a h á r o m kiáltás?
66
Mit volt mit tenni, Brían, Iuchar és Iucharba nehéz szívvel újra tengerre szállt. Úgy gondolták, akár teljesítik a próbákat, akár nem, Lugh mindenképp a halálukat kívánja. Negyedévig bolyongtak a hideg Északi Tengereken. Egyszer azonban gyö nyörű zöld sziget bontakozott ki a sűrű ködből. Fincara volt az, a Szőke Asszonyok Szigete. Brían partra lépett és megkereste a palotát. Itt csupa asszonnyal találkozott, nyoma sem volt férfiaknak. A nők a teremben ültek, varrtak és hímeztek. Középen, egy asztalon állt az Üst. Brían furcsának találta a feladatot, mert nem hitte, hogy az asszonyok képesek lennének megvédeni ezt a varázserejű tárgyat. Egy pillanatig töprengett, hogy mit csináljon, majd mivel nem tudott mást kitalálni, odalépett az asztalhoz és egyszerűen felkapta az üstöt. Csilingelő nevetésben törtek ki ekkor a teremben ülő asszonyok. - Ez aztán nagy hőstett volt! - kacagta az egyikük. - A leggyengébb közülünk is könnyedén el tudna bánni veled és a fivéreiddel! Nekünk azonban tetszik a bátor ságod, vidd hát az üstöt, neked adjuk ajándékba. Brían köszönetet mondott és visszatért a hajóra. Utoljára maradt a legveszedel mesebb próba, a három kiáltás a Midkena-hegyen. A mágikus hegy őrzői nevelték valaha Lugh apját, Cíant, s az őrök már várták a gyilkosok érkezését. Midkena há rom fia és Turenn fiai összecsaptak. Brían, Iuchar és Iucharba lándzsáikkal halálra sújtották ellenfeleiket, ám maguk is halálos sebesülésben roskadtak össze. Maradék erejüket összeszedve sikerült azonban felállniuk, s egymásba kapaszkodva három fájdalmas kiáltást hallattak a hegyen. Utolsó erejükkel visszaszálltak a bárkába és még élve elérték Írország partjait. Apjuk, Turenn, elvitte az üstöt Lughnak és kérte a tündérek vezérét, adja kölcsön a gyógyító disznóbőrt, mert különben fiai belehalnak sebeikbe. Hosszúkezű Lugh azonban hidegen válaszolt: - A világ összes kincséért sem adnám oda Turenn fiainak a gyógyító bőrt. Ö r ö m től ujjong a szívem, tudván, hogy hamarosan meghalnak. így fizetnek meg édes apám, Cían kovács haláláért! Turenn nem szólt semmit. Könnyek között hagyta el Tarát, a Tuathák városát. Amikor Brían meghallotta, hogy apja nem járt szerencsével Lughnál, szívét eltöltöt te a keserűség. Kitámolygott a szabad ég alá, ahol öccsei hevertek sebeikben, mellé jük feküdt és a három testvér ugyanabban a pillanatban halt meg.
R U S Z T E M M A Z E N D A R Á N I KALANDJAI A Sahname (a perzsa eredetű Királyok Könyve) és az iráni hagyomány leghíresebb hőse, az oroszlán-erejű Rusztem, Zál-zar-i Szám (azaz Zál, Szám fia) herceg és Rudábe hercegasszony fiaként született Iránban. M á r édesapjának csodás kalandokban volt része: mivel Zál hófehér hajjal született, ezt apja, Szám baljós előjelnek értel mezte és kitétette a gyermeket az Alburz-hegységbe. Ám a mindentudó égi madár,
67
Ahura Mazda isten bölcs szárnyasa, a Szímurgh (a magyar mitológiában szereplő Turul iráni megfelelője) megtalálta a síró csecsemőt, és sziklaszirten lévő fészkében elejtett zsákmányok vérével szoptatta őt. így serdült hatalmas erejű, legyőzhetetlen hőssé a vadonban Zál, akit, mikor férfivá érett, édesapja, az iráni herceg megtalált és diadallal, boldogan vitetett vissza székvárosába. Zál megszerette és feleségül vette Mihráb sah leányát, Rudábét, szerelmükből pedig hamarosan gyermek is fogant. A hercegnő azonban több, mint tíz hónapig hordta méhében nehéz terhét, várandóssága pedig nagy fájdalmat okozott testének, hiszen a Sahname szerint így panaszkodott anyjának: Közel már az órám, s szorongás fog el, a terhem hogy engem sosem hagyhat el. Talán sziklakő tölti meg bőrömet, vasat hord az én testem, úgy is lehet. Zál megrémült, hogy elveszítheti hitvesét, ezért tűzbe dobta azt a faroktollat, amit még búcsújukkor kapott a Szímurgh madártól, azzal, hogy ha nagy bajba kerül és segítségre szorul, vesse e tollat a lángok közé. Ekkor a beteg hercegnő ágyánál megjelent a Szímurgh, s megjövendölte Zálnak, hogy fia a világ leghíresebb iráni hé rosza lesz. Végül a következő jó tanácsot adta: hívjanak egy mágust, hogy az kőkéssel szabadítsa ki az anyaméhből a késlekedő magzatot. így is tettek, és a megmentett Rudábe boldogan vette kezébe szőke hajú, pirospozsgás arcú, nevetős kisfiát, akinek mindjárt a Bí-Rusztem („én teremtettem") születési nevet adta. Rusztem ereje és bátorsága már kora gyermekkorában megdöbbenést okozott a hercegi udvarban. Alig tíz évesen puszta kézzel megfékezett egy vad elefántot, pár év múlva pedig már hadsereg élén vívott vissza apjának egy ellenséges kézre került várat. Hamarosan eljött az idő, amikor kiválasztotta magának az istenek által meg jelölt csataménjét, a pompás testű, szélsebes járású Rakhs paripát. Rusztem ettől kezdve minden nagy tettét Rakhs hátán vitte véghez, aki nemcsak hátasállata, de legjobb barátja és harcostársa is volt a hősnek. Évek teltek el, ezalatt Rusztem rettegett hírnevet szerzett az egész Keleten, főleg Afrászijáb, a Zál családjával ellenséges turáni uralkodó előtt. Ekkor történt, hogy Káosz sah, Irán nagykirálya, akinek Rusztem édesapja hűbérese volt, dicsősége tetőpontján elbizakodva úgy döntött, meghódítja a félelmetes hírű Mazendarán tartományt, ahol az erődökben n e m emberek, hanem az isteni és emberi világot egyaránt gyűlölő torz szörnyek (dévek) laktak. Az első csatában a túlerőben lévő démonsereg - az iszonyú Fehér Dév vezérlete alatt - mindjárt foglyul is ejtette Káosz sahot és mazendaráni börtönerődjébe hurcolja őt. Kiszabadítására, a rémü let földjére való behatolásra egyedül Rusztem vállalkozott; a hőst apja párducbőrbe öltöztette és útjára bocsátotta. Rusztem Rakhs paripa hátán indult el Szeisztánból (Szisztánból), iráni hazájá ból Kelet felé. Utazása harmadik estéjén, miután elejtett és vacsorára megsütött
68
néhány górt (vadszamarat), kipányvázta lovát és aludni tért a puszta füvén. Éjjel egy szörnyű oroszlán tört elő a nádasból, és megtámadta Rakhsot; a nagyerejű mén azonban rövid küzdelemben megölte a vadállatot. Reggelre kelve Rusztem látta az oroszlán holttestét, és nem győzött álmélkodni azon, hogy lova bátorságának kö szönheti az életét. Mindketten megfürödtek, s a hős tovább lovagolt célja felé, míg nem útját állta az Irán belső területeit uraló könyörtelen sivatag. A pusztaságban elfogyott a vizük, és a harcos is, a paripája is elgyengültek. Rusztem szomjúságában leszédült a ló hátáról és elnyúlt az izzó homokban. Ekkor messze, a horizontot meglátta egy baktató kos alakját, és úgy gondolta, ahol állat él, ott víznek is kell lennie. Követte hát a kost és íme, hamarosan csörgedező forrás előtt találta magát. Miután szomját oltotta és paripája is ivott, Rusztem a következő fohásszal m o n d o t t köszönetet az Ahura Mazda küldötte kosnak: Soha ne légyen tehozzád a sors mostoha; a pusztán levél s fű viruljon neked, a párduc ne láthassa búvóhelyed! S ki téged sebes nyíllal elvesztene, a kézíve törjön szét sgyors vesszeje... A következő estén Rusztem meghagyta lovának, hogy ha bármilyen szörny tá madna rá, ébressze fel őt és ne bocsátkozzon egyedül harcba. A közeli mocsárban pedig egy emberevő sárkány lakott. Amint a harcos elaludt, a szörnyeteg tüzet fúj va közelíteni kezdett, azonban a holtfáradt Rusztem nem ébredt fel a támadásra. Raksh, a csatamén viszont megrémült, toporzékolt és orrával bökdöste gazdáját, aki nagy álmosan felkelt és körülnézett, ám közel s távol egyáltalán n e m látott sem mi különöset. Erre szigorú szóval megdorgálta
paripáját, majd mérgesen vissza
feküdt aludni. Amint elaludt, újra j ö t t a sárkány, ezúttal még rettenetesebb tüzet okádva, a paripa pedig még erősebb zajjal suhogtatta farkát, majd rémületében fel nyerített. Ám hiába kelt fel újra a hős, a szörnyet a dévek varázslata láthatatlanná tette, így Rusztem ezúttal még haragosabban szidta meg nyugtalannak vélt lovát. Amikor azonban szegény Raksh i m m á r harmadszor látta meg a sárkányt közeledni, ura dühétől való félelmét levetkőzve csak felkeltette őt. Ahura Mazda ezúttal ellen varázslattal úgy intézkedett, hogy látni lehessen a sárkányt. A csillagok fényénél Rusztem megpillantotta a lángokat fújó fenevadat, azonnal kardot rántott, a szörny pedig bőszen így üvöltött feléje: ...kinek vagy fia? Mily
anyának
kell
téged gyászolnia?
S a hős így felelt néki: Rusztem vagyok, az én őseim Zál és Szám bajnokok, s Narimán; én egymagam bősz had vagyok,
69
a földön merész Rakhssal így baktatok. S mit érek, ha küzdök, te megfejtheted, mivel
porba
gördítem
immár
fejed.
Olyan rettentő haraggal támadtak egymásra, mint mikor Isten csatázik a világ ellenségeivel, a dévekkel. Végül Rusztem felülkerekedve beváltotta fenyegetését és lefejezte a sárkányt. Másnap reggel bizakodva indultak tovább Mazandarán felé: a sivatagot és a mo csarat elhagyva üdezöld füvű rétre, kies ligetbe értek. Egy tiszta vizű patak mellett különös látványt pillantott meg Rusztem: lakomára terített ékes asztalokat, borral teli aranykupákkal és minden kellemes nyalánksággal, ám emberi lénynek nyoma sem látszott a közelben, aki mindezt idehordta volna. A hős álmélkodva ült le a titokzatos asztalkához, és egy rubintokkal díszített serleget vett a kezébe. Ekkor, szinte a semmiből, ott t e r m e t t egy elbűvölő szépségű, illatos fátylakba öltözött le ány és simogatni, becézgetni kezdte Rusztemet. A harcos ölébe vette a bájos lányt és bort töltött a rubintserlegbe. Ám amint a pohárköszöntőn imádkozva kimondta a teremtő isten, Ahura Mazda nevét, a leány arca eltorzult és a démonok fejedelmé vé, az ősgonosz Ahrimánná változott - ő próbálta szépséges alakban megrontani az iráni vitézt. Rusztem megdöbbent, de n e m vesztette el lélekjelenlétét: kipányvázta, majd kardjával kettéhasította a démont. Ekkor már Mazendarán közelében jártak. Itt Rusztem foglyul ejtette a szörnyek birodalmát őrző határvidék urát, Uládot, és arra kényszerítette őt, hogy mutassa az utat a Fehér Dév búvóhelye felé. Ám a démonok ekkor már tudtak az iráni hős jöveteléről. Kiküldték ellene Arzsangot, a szörnyek seregének főparancsnokát, de a rettenthetetlen harcos Ahura Mazdához fohászkodott és legyőzte a démont: ... tüstént előugratott, s mint Gustászp tüzes lángja, úgy lobogott, meg is fogta nagy szörnyű vállát, fülét, s mint oroszlán tépte le tüstént fejét. S hajította tüstént a vérző fejet a dévek közé, kik ott sürgöttenek. A Fehér Dév, látva addig győzhetetlen hadvezére pusztulását, megértette, hogy Isten elhatározta a vesztét. Egy barlangba húzódott tehát a közeledő Rusztem elől, aki mint „tiszta nap" indult a tanyájához. Amikor meglátta az alvó szörnyet, először roppant hegytömegnek vélte őt; az iszonyú teremtmény felegyenesedve, fejével el takarta az egész égboltot. Rusztem kivonta kardját és hatalmas párbaj vette kezde tét az embereket és a démonokat képviselő két harcos között. Úgy tűnt, nem dől el, ki az erősebb, hiszen Rusztemet Ahura Mazda, a Fehér Dévet pedig Ahrimán ereje segítette; végül azonban a Jó kerekedett felül - Rusztem elpusztította a kegyetlen rémet:
70
A hős végül is bosszú-lángot liheg a vad dévet vasmarka markolja meg; szorítván s emelvén mint méregbe jött oroszlán,
nyakán fogva tépdeste őt,
és verdeste,
vagdosta földhöz fejét,
míg rút lelke elszállt, kimúlott a Dév. A Fehér Dév halálával Mazandarán országa felszabadul a gonosz varázslat alól, így a foglyul ejtett emberek, állatok és egyéb élőlények mind hazatérhettek ottho naikba. Még a Nap is kisütött az addig elátkozott, ködbe burkolózott vidék felett. Rusztem hőstette bizonyítékául magához vette a megölt Dév szívét, ami ráadásul csodatévő orvosság is volt egyben: ezzel kívánta visszaadni a fogságban látását elveszített Káosz király szeme világát. A megszabadított, meggyógyított sah és a szörnyű Dév által b ö r t ö n b e vetett egész hadserege köszönetet m o n d o t t a nagysze rű hősnek, Irán ragyogó, hatalmas hírű fiának, majd Rusztem dicséretét zengve, diadalmenetben együtt indultak vissza Szeisztánba.
Magyarázat Öt őskultúra híres keresési mítoszát ismerhette meg ebben a fejezetben a kedves Olvasó: közülük három - a kelta, a görög és az iráni - etnikai eredet szempontjából is közös gyökérre vezethető vissza, lévén mindhárom az indoeurópai kultúrkincs része. A „véletlenszerű" hajótörést elbeszélő egyiptomi példán kívül a többi törté net közös eleme, hogy a hős(ök) azért indul(nak) útnak, m e r t keres(nek) valamit (az Almák Szigetét, a halhatatlanságot, az Aranygyapjút, varázserejű talizmánokat, illetve az elátkozott Mazandaránt). Tudjuk, hogy minden keresési mítosz szabályos beavatási allegória, amelyben a keresés folyamata az egyre magasabb avatási tu datállapotok elérését - magát az avatási lépcsőfokokat -, a találás pedig a beavatás megvalósulását jelképezi. M i n d e n mítoszbeli keresési cél szimbolikus kapcsolat ban áll a tökéletesség, halhatatlanság és szabadság princípiumaival, hiszen maga a beavatás is az élőlény valaha volt tökéletességét, halhatatlanságát és szabadságát törekszik visszaadni. Az őshagyományok szerint az Aranykorban mindezen sajá tosságokkal az élőlények mindegyike rendelkezett, ám egy „avatási hiba", „tévedés", illetve „bűn" elkövetése miatt elvesztette ezeket (ezzel a folyamattal a I I . fejezetben ismertetett aranykormítoszok foglalkoznak, amelyek a Bukást, az Aranykor elrej tőzését, valamint az aranykori tudatállapot lefokozódását beszélik el). Egyértelmű tehát, hogy a keresési mítoszok végső értelme az alacsonyabb történeti korszakok embereinek elemi erejű vágya az egykori Teljesség, az Aranykor egyéni és társa dalmi szintű visszatérése után. Az itt szereplő mítoszokat tekintve az avatási cél a maga legleplezetlenebb, leg kevésbé mesés-allegorikus formájában a Gilgames-történetben tárul elénk, hiszen itt a hős konkrétan a halhatatlanságot keresi. Uruk királya azonban nem a vég-
77
telenített élet vélt gyönyörűségéért vágyik erre az ajándékra: a halhatatlanság itt az istenekével egyenrangú lét- és tudatállapot fogalom helyettesítő szinonimája. Gilgames n e m is kimondatlanul, inkább abszolút öntudatos nyíltsággal megfogal mazva arra vágyik, hogy ne legyen különbség az istenek és az emberek létmódja között, ne álljon ott különbségként az istenek végtelenített élete, illetve az emberi n e m testi múlandósága. Ez a vágy - azonossá, önazonossá válni az istenivel, sőt mondjuk ki, magával Istennel - legfeljebb a könyv-vallások világképében számít istenkáromlásnak vagy bűnös gőgnek, az ősi misztikus avatási rendszerekben, az aranykori eredetű ezotériában azonban nemcsak hogy nem az, hanem az avatásra érett tudatállapotú egyén természetes igénye és követelése. A misztika és a mágia számos megvalósítási útján úgy tanítják, hogy az élőlények halandóságának oka tu datlanságuk, ez utóbbi viszont abban áll, hogy már nem tudják, elfelejtették azt az igazságot, miszerint létezésük, önvalójuk s e m m i b e n sem különbözik a halhatatlan, fényszerű, önragyogó isteni princípiumétól - magyarán, hogy azonosak Istennel. A hajótöröttről szóló középbirodalmi elbeszélés megdöbbentő eleme a kataszt rófa során elsüllyedt aranykori sziget témájának az adott történelmi korban való előbukkanása. E gyönyörű egyiptomi mítoszban ezen kívül még két fontos mozza natra hívom fel az Olvasó figyelmét: • A sziget királya egy csodálatos, aranytestű, lazúrkő-szakállú óriáskígyó. A kígyó az ősi mágikus világképben és az alkímiában is a szaturnuszi elem, illetve az el rejtőző Aranykor szimbóluma. Hésziodosznál az olvasható, hogy egyes aranykori emberek szellemei még manapság, a Vaskorban is jótékony kígyók képében vi gyáznak leszármazottaikra és azok családjaira. Kígyóval álmodni a modern kori magyarázatok szerint is felépülést, gyógyulást, az eredeti állapothoz való vissza térést jelent, és az sem véletlen, hogy a tradicionális asztrológiában a Szaturnusz (az Aranykor bolygója) és az Ophiuchus (Kígyótartó) csillagkép között mágikus analógiás kapcsolat áll fenn. • Mikor a hajótörött búcsút vesz jóságos vendéglátójától és megígéri, hogy aján dékokkal fog ide egykor visszatérni, a kígyó elneveti magát, kijelentve, hiába is tenné ezt, hiszen amint eltávozik innen hajóján, a sziget úgy el fog tűnni, mintha soha nem is létezett volna. Ekkor érti meg a történet olvasója a közvetlenül ki nem mondott igazságot: a sziget a hajótörött érkezésekor eleve nem az anyagi va lóság síkján létezett, hanem egyfajta különös, álomszerű, hologramszerű létfelet ti léttel rendelkezett. Amint partot ért rajta a szerencsésen megmenekült egyip tomi, tulajdonképpen a mesék birodalmába - vagyis az elrejtezett, ám meg nem semmisült aranykori létszférába - lépett. Efféle, csak az arra érdemesek (beava tottak, táltosok, sámánok) előtt materializálódó, „dimenziók feletti" létezése van az olyan mitológiai helyszíneknek is, mint a tibeti Sambhala, a közép-amerikai Agartha, az inka El Dorado, az európai misztika Forgó Kastélya, avagy a magyar népmesék nehezen elérhető Tündérországa. Az ezekbe a tünékeny, anyagfeletti világokba vezető földi kapukat nevezzük átszállási pontoknak. A misztikus szak irodalom utóbbiak közül egyaránt kiemelt jelentőséggel említi az angliai Glas-
72
tonburyt, egyes egyiptomi piramisokat, valamint a magyarországi Pilis-hegység egyes tájait, de hasonló sajátosságokat mutat a Bermuda-háromszög, a csendes óceáni Ördög-tenger, illetve bizonyos kaukázusi kurgánsírok környéke is. Bran mítoszát tekintve figyelemre méltó az a tény, hogy az Almafák Szigetének hírnöke nő, mégpedig csodaszép tündérleány, istennő. Ősidők óta ismeretes a má giában az a tanítás, miszerint a beavatás égi segítője, inspirálója, „múzsája" maga az Örök Nőiség, amely látomásokban mindig gyönyörű fiatal nő formájában manifesz tálódik. Gilgames esetében Sziduri, aki a drágakőkert úrnője és „isteni kocsmárosnő" is egyben, ugyanezt a tanítást közvetíti, akárcsak az Argonauták történetében szereplő, kissé paradox jellemnek tűnő varázslónő, Médeia. Az Almafák Szigetének királynője csábítja a mesés utazásra Brant, Sziduri jó tanácsokkal látja el Gilgamest, míg Médeia közvetlenül segíti Iaszónt az aranygyapjú megszerzésében (azaz a végső beavatási próba kiállásában). A jelenkorban számos nyugati társadalomban tanúi lehetünk a Nagy Istennő és a Szent Nőiség kultusza 2 1 . századi újjáébredésének és annak felismerésének, hogy a feminin (nőies) princípium jelenléte az avatás minden lépcsőfoka során nélkülöz hetetlen. Érdekes, hogy Avallont, a Nyugati Tenger (azaz az Atlanti-óceán) egykor számos mágikus civilizációnak otthont adó elsüllyedt szigetét számos ír néphagyo mány Asszonyok Szigetének, vagy Leányok Szigetének nevezi. Úgy tűnik, az anya jogú (matriarchális) társadalmi rendszer az atlantiszi szigetbirodalom történetében legalább az Aranykor delelőjét követő évezredekben jellegzetes volt. Turenn fiainak története egy vérváltság megfizetésére irányuló vállalkozásként indul, majd szabályszerű avatási kalandok kiállásába torkollik. A Főzőüst, amit az Asszonyok Szigetének úrnői birtokolnak, jelképiségében azonos a szűz leányok által hordozott Szent Grállal, ahogyan Pezar király lándzsája is a legendák szerint Krisz tus oldalát átdöfő Szent Lándzsával. Figyelemreméltó a hegy szimbóluma, amelyet hangtabu véd, azaz ezen a hegyen tilos hangosan megszólalni vagy kiabálni. Az ókor ban számos szent körzetben votl tiltott a hangadás minden fajtája, hiszen a régiek jól tudták, hogy a hang nem pusztán a levegő rezgése, h a n e m energetikai tényező is, mely egyes égi archetípusok, sőt a szellemvilágban jelen lévő erők megidézésére szolgálhat. Ugyanez a tan az alapja az indiai mantra-jógának, csakúgy, mint a nap jainkban Magyarországon is egyre elterjedtebb hangmeditációs és hanggyógyászati eljárásoknak. Rusztem kalandjaival kapcsolatban mindössze arra hívom fel az Olvasó figyel mét, hogy a mazendaráni kalandokból éppen hét van, hasonlóan a magyar népme sék hétpróbájához, illetve az iráni Mithrasz-avatás hétlépcsős rendszeréhez. A hét kaland természetesen a planetáris hetesség (a hét bolygó), valamint az emberi fény test hét energetikai csomópontja (a hét csakra) analógiáját jelenti, azaz Rusztem a kalandok kiállása során egyre magasabb tudatállapoti minőséget képvisel. Győzel me a Fehér Dév felett a Beérkezést - a halandó létfeltételek végső meghaladását, tehát voltaképpen az istenivel való totális azonosulást - jelképezi.
73
Tanítás Bran egy álom, egy látomás során nyert tudomást arról, hogy nem az anyagi világ, szüleinek és írországi alattvalóinak jól ismert mikrokozmosza az egyetlen létmód a Mindenségben, hiszen az almafaággal megjelenő Tündér egy magasabb, finomabb, szellemi szféra hírnökeként érkezett. Amint a herceg megértette ennek a másik va lóságnak a létezését, nyugtalanná vált és el kellett indulnia, bármennyire is marasz talták szerettei. Gilgames elfogadta az anyagi valóság síkját és Uruk királyaként élt, egészen addig, amíg Enkidu halálával n e m szembesült egy tragikus paradoxonnal: az e m b e r e k halandósága és az istenek halhatatlansága tényével. Amint megértette, hogy az anyagi (mulandó) és a szellemi (örökkévaló) sík között látszólag feloldha tatlan ellentét feszül, t ö b b é n e m volt maradása Urukban, el kellett indulnia, hogy „megkeresse a halhatatlanságot." Akárcsak Bran, Gilgames, és a mítoszok legkiválóbb hősei, mi magunk is meg kapjuk életünk egy bizonyos pillanatában a „hívást" amely egyértelműen jelzi, hogy „el kell indulnunk". Aki egyszer is megízlelte a szellemvilágból származó Tudás semmihez sem fogható gyönyörűségét, annak a profán létsík többé sem nem in formációforrás, sem n e m élvezetek kútfeje. Az útkeresés stádiumában lévő jelen kori e m b e r r e éppen ezért gyakran jellemző a magányosság, a számkivetettség, az életuntság, vagy az elidegenedettség érzete. Amikor a hős elindul és próbákat teljesít, voltaképpen az egyre magasabb tudatállapoti szintek elérésének folyamatát - a beavatás lépcsőfokait - mutatja be. Ahhoz azonban, hogy elérjük a Fényt és őseredeti - tökéletes, halhatatlan és boldog - ál lapotunk helyreálljon, előbb meg kell tapasztalnunk a sötétséget, az iszonyatot és a halált is (ezt nevezzük avatási alászállásnak). A I X . fejezetben részletesen tárgyalt alvilágjárásos mítoszok pontosan erre figyelmeztetnek: nem való avatási ösvényre az, aki megijed az ö n n ö n belső poklaiba való bepillantástól. A mítoszokban meg jelenő szörnyek - sárkányok, óriáskígyók, farkasok, oroszlánok, keveréklények, d é m o n o k - legyőzése is természetesen legbensőbb önmagunkban zajlik, hiszen az avatási látomásokban megjelenő démonikus alakok nem rendelkeznek önálló léttel: az avatandó személy még nem tökéletesen tiszta tudatállapota vetíti elő őket. Az Almafák időfeletti szigetét megjárt ír kalandorok közül Nechtan, amikor - a tündérkirálynő figyelmeztetése ellenére - az anyagi valóságot jelképező írországi talajra lép, azonnal elporlad. N e m lehet két világban létezni egyszerre: választanunk, döntenünk kell tehát a profán és a szent - az anyagba süllyedt és a felemelkedett, az avatatlan és az avatott - életmód és gondolkodásmód között. A győzelem, a próbák kiállása azonos a halhatatlanság elnyerésével; ezért nincs szüksége Gilgamesnek arra, hogy az örök életet valamely, a halhatatlanságot a bio lógiai testre vonatkozóan előidéző csodaszerrel valósítsa meg. A 2 1 . században, a V í z ö n t ő K o r hajnalán nagyon fontos, hogy szenvedéseinket ne sorscsapásokként, h a n e m hősi kalandokként, avatási próbatételekként éljük meg, mivel minden aka dály legyőzése után újabb kapu tárul fel számunkra halhatatlan, isteni énünk felé.
74
Az eurázsiai kultúrkör legnagyobb őseposzai általában kozmikus méretű csaták, természetfeletti erők közötti küzdelmek elbeszéléseit hagyták a későbbi évszázadok olvasóira. Középiskolás korunkban sokunkat lenyűgözött Homérosz Iliásza, s szinte láttuk magunk előtt a Trója vára előtt a halandó hősök oldalán egymásnak rontó isteneket: a „Fellegtorlaszoló" Zeuszt, amint a könyörtelen Moira, a Sors mérlegére helyezi Akhilleusz és Hektor végzetét; vagy a szépséges Aphroditét, amint a r o m m á égett városból féltő gonddal kivezeti fiát, Aineaszt, hogy az majdan a római nemzet dicső ősatyjává legyen. Személyes emlékként írhatom le itt, hogy számomra a hellén epika igazi jelentőségére a két monumentális óind alkotás, a Rámajána és a M a h á bhárata részletes megismerése vetett fényt, hiszen számtalan tartalmi és jelképi pár huzamot figyelhettem meg Homérosz, Válmikí és Vjásza költeménye között. Iste nek által nemzett világbíró hősök, szépséges és erényes hitvesek, a szellemvilágban virtuóz módon tájékozódó mágusok, országok és trónok sorsát eldöntő, az istenek részrehajló közbeavatkozásával kísért háborúk, majd egy végső csata, egy győztes és egy vesztes, a holtak elsiratása, gyász és feloldás. Látszólag s e m m i több, mindössze réges-régi népek történelmi krónikája, a leendő nemzedékeknek szánt példaadás és önigazolás... Nagyon fontos azonban megérteni, hogy az ilyen típusú háborús epo szok mélyebb, ezoterikus jelentése akkor tárul fel előttünk, ha az egész történetet elvonatkoztatjuk az „akkor és ott"-tól és egyfelől kozmikus, másfelől lelki-szellemi síkon értelmezzük azt. Minden őskultúra rituálé-rendszerében szerepelnek szertartásszerű összecsapá sok Jó és Gonosz, Tél és Nyár, Isteni és D é m o n i , Rend és Káosz között. A magyar néphagyomány például jól ismeri a farsangkori tréfás vetélkedést a téli ínséget jel képező Cibere vajda, illetve a tavasz áradó bőségét szimbolizáló K o n c király között. A rítusban természetesen végül K o n c király, azaz az élet, a termékenység, a virágzás győz Cibere, tehát a fagy, a halál birodalma felett, s a vesztes vajda figuráját a fiatalok megverik vagy behajítják a folyóba. A vidám farsangi m ó k a valójában a T e r e m t é s
75
megújítását célozza, amennyiben az időfelettiben történt egykori eseménysorozatot annak megismétlésével, földi síkon való utánzásával idézi fel. Általában jellemző az archaikus e m b e r gondolkodására az ősminta követése, tehát az arra való lélektani hajlam, hogy a mitikus idő és a történeti jelen között tátongó minőségi különbséget megpróbálja áthidalni. M i n d e n őshagyományban megjelennek olyan események, amelyek a Teremtést megelőzően, a Teremtés folyamata alatt, illetve a Teremtést közvetlenül követően, a „létezés ifjúkorában" történtek. Ilyen lehet a csillagok és bolygók adott isten(ek) álta li megalkotása, az év futamának meghatározása, a nappal és az éjszaka elkülönítése, az első ember(ek) megteremtése, a névadás, a törzsi totemek kijelölése, kulturális vagy technikai vívmányok (a sumereknél a kerék, az írás, a naptár, a görögöknél a méhészet, a sajtkészítés, az olajfa-ültetés stb.) feltalálása és felfedezése, ezen kívül bármilyen más, az „istenek idejében" azaz az Aranykorban (a szellemvilág és az em ber bensőséges együttélése korszakában) lezajlott folyamat vagy cselekedet. Az ilyen, a mitikus t ö r t é n e l e m b e n „elsőnek" tartott események (az első gabona elvetése, az első olajfa elültetése, az első skorpiómarás sikeres gyógyítása stb.) a későbbiekben lejátszódó hasonló jellegű történések előképe, szellemvilágból szár mazó példája. Egy ausztrál törzs tagja például azért munkálja tutaját éppen egy bizonyos alakúra, mert a mítoszban szereplő első tutajkészítő férfi a teremtés haj nalán pontosan ugyanilyen vízi járművet készített. Ezzel a szándékával - pontosan oly m ó d o n cselekedni, pontosan azokat a varázsigéket kiejteni, pontosan olyan te toválást viselni stb., mint az időfelettiben megtörtént példa hőse - a halandó korok e m b e r e tudatállapotában eltörli a profán időt, megsemmisíti a fájdalommal terhes, tökéletlen és boldogtalan „hétköznapi" létmódot, és átlép egy olyan síkra, amit őseredetinek, múlhatatlannak és csorbítatlanul boldognak érzékel. Az időfelettiben megadott-bemutatott példák közül a legnagyobb horderejű, kozmikus jelentőségű esemény a Világrend megteremtése és megszilárdítása volt. A teremtő istenek legyőzték a létezést megelőző kaotikus állapotot, illetve az azt megtestesítő ősszörnyeket, a diadalt követően pedig megformáltak mindent, ami a kiismerhető, hierarchikus, megszentelt mindenségképhez tartozik. A Káosz dé monikus erői azonban a régi korok világszemlélete szerint ezzel a győzelemmel és a Teremtéssel nem pusztultak el végleg, csak a Rend „kulisszái" mögé szorultak, s ott várják azt a sérülékeny pillanatot, amikor elszabadulva bosszút állhatnak le győzőiken, azaz özönvizekkel, pusztító kataklizmákkal, torz, démonikus lények támadásával nyilváníthatják ki a teremtett világgal szemben viselt gyűlöletüket. Minden, ami rendellenes, a régiek szemében a teremtés során leigázott Káosz boszszúszomjas megnyilvánulása volt: egy napfogyatkozás, a Nílus áradásának elma radása, egy szokatlanul hideg tél, egy trónviszály, vagy éppen az ellenség betörése a saját Rend - vagyis az ország, a társadalom - területére. Ilyen krízishelyzetek esetén a szakrális uralkodónak (a fáraónak, a rádzsának, a kínai császárnak vagy az inkának) kötelessége volt megvédeni az ismert, a megszentelt környezet rendjét, az analógia miatt azonban a honvédő cselekedet egyben világmegváltói, messiási
76
szerepkörré magasztosult. Ha a király a döntő csatában elkergette a határoktól az ellenséget, nemcsak az ország, de a Világrend (maat, dharma, themisz, arta vagy nevezzük bárhogy) védelmében járt el; így amikor például II. Ramszesz Kádesnél legyőzi a hettita sereget, a karnaki feliratok őt a M a a t istennő megszemélyesítette égi Törvény védelmezőjeként, a halál erőinek lebírójaként, a szent világuralmát és a profán visszaszorulását elősegítő diadalmas héroszként ábrázolják. Az alábbi mítoszok közül jó néhány olyan idősíkon játszódik, amikor a teremtés még nem volt tökéletesen „befejezett" míg mások történései az Aranykor elmúltát követő félig mitikus, félig történeti időszakba, óriások vagy egyéb szörnyek elleni háborúk, világkatasztrófák, népvándorlások, korai honfoglalások (a régészek szá mára totálisan ismeretlen) világába helyezhető. Benső (lelki-szellemi) mondanivaló juk többnyire arra kíván rávilágítani, hogyan vessük alá fény-énünknek szeretettel jes „igázással" a külső ego tomboló, zabolátlan, lelki-tudati ösztöneit és áramlásait. A győztes héroszok ilyenformán a megváltott megváltót, a beérkezett Embert, a békéjét-célját elnyert Örök Avatottat testesítik meg.
A GÖRÖG T E O M A C H I A
(istenek és titánok harca)
A Mindenség születésének első pillanatában az Őskáosz óceánjából kiemelkedett a Nagy Istennő, a világnak életet adó Gaia Anya, és alvás közben megszülte Uranoszt, a levegő istenét. Fia az égbe szállt, majd onnan szeretettel nézett le anyjára és lágy esővel permetezte be annak testét: így szülte meg a Földanya a fákat, füveket, virágokat, a madarakat és a négylábú állatokat. Gaia további halhatatlan gyermekei a hekatonkheirek, a rettentő százkezű óriá sok, Kottosz, Briareusz és Gügész voltak. Majd az istennő megszülte a három óriás, egyszemű kovácsot, a küklópszokat, Szteropészt, Brontészt és Argészt. Az Uni verzum királya ekkoriban Uranosz volt, aki félte iszonyú erejű fiai, a küklopszok hatalmát. Bizalmatlansága nem volt hiábavaló, mivel a küklopszok fel is lázadtak uralma ellen: óriási falakat építettek mindenfelé, s az általuk kovácsolt villámfegy verrel fenyegetni kezdték a teremtett mindenséget. Uranosz ekkor megragadta és lehajította őket az Alvilág legsötétebb vermébe, a Tartaroszba. Ám Gaia istennő, gyermekei száműzése miatt bosszút forralt férje ellen. Odaad ta magát Uranosznak, de ezúttal nem szörnyszülötteket, hanem hatalmas termetű, ám teljesen emberszerű isteni lényeket hozott világra, a hat titánt és nővéreiket, a titaniszokat, akik szintén hatan voltak. A titánok neve Hüperión, Koiosz, Kriosz, Okeanosz, Atlasz és Kronosz volt, a titaniszoké pedig Theia, Métisz, Dióné, Thetisz, Phoibé és Rheia. Amint felserdültek, Gaia rávette a Szaturnusz bolygó titánját, Kronoszt, hogy erőszakkal vegye át apjától az uralmat. így is történt. Kronosz egy kovakő sarlóval férfiatlanította apját, Uranoszt, hogy alkalmatlanná tegye az uralko dásra. Azután bal kézzel megragadta apja nemi szervét és azt az óceánba hajította.
77
Csakhogy egy pár csepp vér a sebből a földre hullott és azonnal megtermékenyítette a Földanyát - abban a pillanatban előugrott a földből a három kígyóhajú, korbácsos Erünnisz: Alektó, Megaira és Tisziphoné. - N e m sokáig örvendhetsz uralkodásodnak, Kronosz, - kacagott fel gúnyosan Alektó, - hamarosan utolér a megérdemelt végzet! - Úgy ám! - kiáltott fel Megaira. - Ahogyan megfosztottad apádat a tróntól, úgy fognak téged is o n n a n letaszítani! - M o s t még félnek tőled alattvalóid, ám leginkább neked lesz okod félelemre! - j ó solta Tisziphoné. - Rheiától születő egyik gyermeked vet majd véget bitorlásodnak! Ezzel a bosszúállás istennői korbácsaikat suhogtatva, sikongva, hahotázva a le vegőbe emelkedtek, s eltűntek. Kronosz pedig töprengeni kezdett, hogyan akadá lyozza meg a megjövendölt végzetet. A királyné, Rheia hamarosan gyermeket fogant. Kronosz rettegve és gyűlölettel várta a szülés időpontját, majd midőn felesége egy bepólyált c s e c s e m ő t adott át neki boldogan, se szó, se beszéd, megragadta és lenyelte a gyermeket, egy leányt. Rheia ismerte az Erünniszek jóslatát, így megértette férje tettének okát, de lelkében forrott a fájdalom. M i k o r újra leányt szült, Kronosz ugyanígy cselekedett, majd a következő lánycsecsemőt is felfalta. Rheia ezután két kisfiúnak adott életet, ám ők is a kegyetlen titán bendőjében végezték. Amikor a titanisz érezte, hogy ismét fiú gyermeket fogant, ezúttal iszonyú haragra gerjedt leendő gyermeke várható pusz tulása miatt és úgy döntött, hogy ennek n e m szabad megtörténnie. Amint eljött az órája, Árkádiában, a Lükaión hegyén szülte meg fiát, ahol semmilyen élőlény soha n e m vet árnyékot. A gyermek a Zeusz nevet kapta anyjától. Krétára menekítették, ahol ég és föld között kifeszítve lógott a bölcsője az Ida-hegy barlangjában (hogy Kronosz sem az égen, sem a földön, sem a tengeren ne találhassa meg). A barlang nyílásánál Rheia testőrei, a Kúrészek álltak őrt: lándzsáikkal ütögették pajzsukat, s torkuk szakadtából üvöltöztek, hogy túlharsogják a gyermek sírását. Rheia végül viszszatért Kronoszhoz és egy bepólyált követ adott át férjének, amit a gyanútlan titán, abban a hitben, hogy ez legújabb gyermeke, elégedetten le is nyelt. Zeusz az Ida-hegy pásztorai között érett férfivá, ifjúkorában pedig maga is legel tette a nyájat. M i d ő n elérkezett az idő, Métisz és Rheia tanácsára pohárnoknak állt be Kronoszhoz, aki n e m ismerte fel fiát. Zeusz hánytatót kevert apja mézes borába és ezt kínálta fel neki. Kronosz nagyot húzott az italból, s először kiadta magából a követ, majd a lenyelés sorrendjében Zeusz bátyjait, Poszeidónt és Hádészt, végül nővéreit, Hesztiát,
Demetert és
Hérát. Sértetlenül ugrottak elő az istenek, s hálatelt
szívvel kérték fivérüket, Zeuszt, hogy vezesse őket harcba a titánok uralma ellen. Amazok viszont Atlasz titánt választották vezérükké, mivel a király, Kronosz, az évezredes uralkodás során sokat veszített erejéből. Iszonyatos erőkkel csaptak össze a titánok és az istenek: mennydörgött az ég, ha talmas sziklák gördültek le a hegyekből, reszkettek még az égbolt csillagai is. T í z éve tartott már a rettentő kozmikus háború, amikor Gaia Anya megjósolta unokájának, Zeusznak, hogy csak akkor győzheti le a titánok seregét, ha szövetkezik azokkal, aki-
78
ket Kronosz egykor a Tartaroszba száműzött. Ekkor Zeusz megértette, hogy nem hódíthatja meg az eget anélkül, hogy leereszkedne az éjsötét Alvilágba. Leszállt hát a Tartaroszba, megölte a Poklokat őrző szörnyeteget, Kampét, megszerezte a kul csokat és kiszabadította a világkorszakok óta ott szenvedő Küklópszokat és Százke zűeket. Miután ambróziával és nektárral életet öntött beléjük, a hálás Küklopszok három varázsos erejű fegyverrel ajándékozták meg az isteneket: Zeusz a legyőzhe tetlen villámot kapta tőlük, Poszeidónt egy háromágú szigonnyal, Hádészt pedig egy láthatatlanná tevő sisakkal látták el. Felkészültek tehát a titánokkal való végső össze csapásra, győzelmük érdekében viszont először Kronoszt kívánták harcképtelenné tenni. Hádész felöltötte tehát a láthatatlanná tevő sisakot és ellopta a titánkirály fegy vereit, eközben Poszeidón megtámadta a szigonnyal, Zeusz pedig mögéje lopakodva a halálos villámfegyverrel sújtott le rá. A Százkezűek kőzáporral verték vissza a többi titán támadását, akik királyuk segítségére próbáltak sietni, a még ezután is védekező titánokat pedig a kecskealakú Pán váratlan ordítása rémisztette halálra. Az istenek teljes győzelmet arattak. Kronoszt és a titánokat egy messzi nyugati szigetre száműz ték, az óceán kellős közepére, ahol azóta is a Százkezűek őrködnek felettük. A világ nyughatatlan, kaotikus energiáinak megzabolázása révén megszületett tehát a Rend. Métisz és Rheia kérve kérték Zeuszt, hogy bocsásson meg a titaniszoknak, akik nem vettek részt az istenek elleni háborúban; Zeusz Atya bólintásával jelezte egyet értését. Atlaszt viszont kegyetlenül, példásan megbüntette: mind a mai napig ott áll Nyugaton, ahol alkonyatkor a Nap az óceánba vész, és az égboltot tartja fenn a vállán. Csak egyetlen egyszer sikerült megpihennie, akkor, amikor Héraklész, a leg nagyobb görög hős egy pillanatra átvette tőle rettenetes szolgálatát és saját vállain emelte meg a Mindenséget.
A HETTITA ISTENHARCOK TÖRTENETE Réges-régen, a királyok jövetele előtti ősidőkben Alalus isten volt az Ég királya. Hű ségesen szolgált neki kilenc évig Anus, az istenek között a legelső, ám a kilencedik esztendőben fellázadt ellene és letaszította őt a trónról. Alulus a Föld sötét m é h é b e menekült előle, Anus pedig elfoglalta a királyságot. Anus lett tehát az Ég uralkodója. Hűségesen szolgált neki kilenc évig Kumarbi, a hatalmas isten, ám a kilencedik esztendőben fellázadt ellene és háború kezdődött az istenek között. Anus végül legyőzetett, mert n e m bírta elviselni Kumarbi félel metes látását; madárrá változott és felszállt az égbe. De Kumarbi utánament, lerán totta a madarat az égből, és megcsonkította. Anus ekkor így szólott Kumarbihoz: - M o s t örvendezel, hogy legyőztél és megcsonkítottál engem. De ne örülj na gyon, mert fiad születik majd, akit Tesubnak, Viharistennek neveznek. Ő fog leta szítani téged a trónról, úgy, ahogyan ezt velem is tetted, és saját szikláidon fogod halálra zúzni magad.
79
Anus ezután felszállt az égbe; soha többé nem látta őt senki. Tesub valóban meg született, legyőzte és letaszította trónjáról apját, Kumarbit, úgy, ahogyan azt Anus megjövendölte. Ám Kumarbi bosszút forralt Tesub és az istenek királysága ellen. Elment egy asszonyhoz, aki valójában egy hatalmas szikla volt, olyan nagy, hogy csak háromszor két óra alatt lehetett körüljárni. Kumarbi megszerette ezt a szikla asszonyt és feleségül vette. Közben Kumarbi elnyerte a Tengeristen barátságát is. Hamarosan megszületett várva-várt fia, a sziklaasszony gyermeke. Amikor a szülés nél segédkező istennők apja térdére helyezték az újszülöttet, így beszélt Kumarbi: - Legyen a neve Ullikummi! Bárcsak szétzúzná Tesubot, megbüntetné az áruló isteneket, mintha csak üres cserepek volnának! De hová rejtsem ezt a gyermeket? A Napistennek, Viharistennek n e m szabad látnia^ de még Istár istennőnek sem, máskülönben összetörné, mint egy nádszálat. Ekkor Kumarbi parancsot adott szolgájának: - Siess az istenekhez, m o n d d meg nekik, hogy jöjjenek, mert Kumarbi, az iste nek atyja hívatja őket. A szolga így is tett. Amikor az istenek megérkeztek, Kumarbi felemelte térdéről a gyermeket és átadta nekik, mondván: - Induljatok, vigyétek le ezt a gyermeket a Földre, s helyezzétek őt Upelluri, a világot tartó óriás j o b b vállára. Az istenek elvitték a gyermeket Enlil főistenhez, aki észrevette, hogy a fiú teste dioritból van, és ekként beszélt: - Ki ez a gyermek, akit az istenek hoztak? Biztosan tudom, hogy senki nem vív majd nagyobb háborút őnála. Mostanáig Tesub, a Viharisten volt Kumarbi egyetlen utóda, ám most megszületett vetélytársa, ez a dioritember. Ezután az istenek Upelluri óriás vállára helyezték a gyermeket, ahogyan Kumarbi parancsolta. Nőtt, növekedett a dioritember, egyre hatalmasabb lett, végül magas ságban felért az égig, és úgy állt ott, mint egy oszlop. Csodálatos látványt nyújtott. A Napisten lepillantott az égből és meglátta Ullikummit, a dioritembert. Nagyon elcsodálkozott a látványon. - Miféle isten áll a tengerben? Egyetlen más istenhez sem hasonló! Elment a Viharistenhez, hogy elbeszélje, mit látott. Tesub pedig, miután leültette és étellel kínálta palotájában, ekként szólt hozzá: - S e m m i t se félj! Majd én elbánok ezzel a dioritemberrel! A Viharisten, Tesub, ekkor felállt, otthagyta a lakomázó Napistent és elment nő vére, Istár istennő palotájába. Megtanácskozták, hogyan lehetne legyőzni Ullikum mit, majd felszálltak a Hazzi-hegyre. Innen jól látták a tenger közepén égbe meredő, sziklaként álló dioritembert. - M i c s o d a szörnyűség! - zokogott Tesub. - Ki m e r egyáltalán szembeszállni ezzel a szörnyeteggel? - Ne félj semmit! - felelte a szépséges Istár. - Majd én dallal megszelídítem őt! Le is ült a tengerparton, lantot vett kezébe, s varázsénekbe kezdett. Ám a tenger hulláma így beszélt hozzá:
- Mit akarsz, ó, istennő, az énekeddel? Kihez repül szájadból a dal? A k ő e m b e r süket, nem hallja éneked! Istár ekkor eldobta a lantját és abbahagyta az éneket. Tesub, a Viharisten pedig felkészült a háborúra. így szólt szolgájához, aki egyben testvére is volt: - Testvérem, hívd elő nekem a viharokat, a cikázó villámokat, a záporozó esőt, a szeleket és a mennydörgést! Ok segítenek majd legyőzni a dioritembert! Iszonyatos vihar keletkezett. Dörgött az ég, villámok villogtak, tombolva süvítet tek a szelek, ám a kőember rendületlenül állt, meg sem mozdult. Erre a Viharisten újabb támadást indított ellene. Hetven istent parancsolt elő, gázoljanak a tengerbe és döntsék le a dioritembert, de azok még csak meg sem tudták mozdítani Ullikummit, aki továbbra is szilárdan állt a helyén, sőt még nagyobbra nőtt - már kilencezer mérföld volt a magassága. Toronyként magasodott fel, megrendítette az eget, meg rázkódtatta a Földet. Úgy libbentette meg az égboltot, mint egy ruhát. Még a hírnök istennő is riadtan hagyta el a házát; ettől kezdve senki nem vitt hírt az isteneknek. Tesub és szolgája ekkor megkeresték az ősöreg, bölcs Éa istent, hogy megkér dezzék, hogyan győzhetik le Ullikummit. Tesub ötször hajolt meg Éa ajtajánál, Éa pedig tizenötször a Viharisten előtt. Mikor Tesub megtudta Éa istentől a dioritember sorsát, összehívta tanácsra az isteneket. Enlil kijelentette, még csak nem is hallott a dioritemberről, Upelluri, a földet tartó óriás pedig azt állította, nem látott és nem ismer efféle szörnyeteget. Éa ekkor iszonyatosan megdühödött. Haragjában a világteremtő ősistenekhez fordult: - Hozzátok elő azt a rézkést, amellyel valaha, a teremtés hajnalán elválasztották az Eget a Földtől! Ezzel a késsel fogom elmetszeni Ullikummi lábát. így döntöttek. Az istenek harci kocsijaikba ültek, s az égbe szállva, Tesubbal az élen újra megindultak a kőszörnyeteg ellen. A Viharisten kocsijával a tenger fölé repült, s pontosan Ullikummi felett állt meg a levegőben. A dioritember így szólt hozzá: - Nincs mit mondanom neked! Harcolj, m e r t én elfoglalom az Ég királyságát, elpusztítom az istenek házát és kikergetem őket az Égből! (Az agyagtábla, melyen ezt a mítoszt megtalálták, itt eltörött, így a befejezést csak kikövetkeztetni tudjuk. Feltételezhetően Tesub és Ullikummi személyes pár viadalára került sor, a kőóriás legyőzésének eszköze pedig minden bizonnyal az Éa által előhozott rézkés lehetett. A Viharisten tehát, mint az ifjabb istengeneráció vezére, megvédte a világ rendjét a „régebbi" istennemzedékek által jelképezett zabolázatlan, kaotikus, ösztönszerű energiák ellen.)
ARANY ATYÁCSKA ÉS LÚDVÉRC K Ü Z D E L M E I Réges-régen, a Világ Hajnalán, időtlen időknek előtte aranyból voltak a madarak, gyémántból a fű, a földön pedig aranyfákon, ezüstvesszőkön t e r m e t t a szóló szőlő,
81
a mosolygó alma és a csengő barack. Akkor még a világ tökéletes, kerek és szép volt. Együtt laktak az Aranyos Szegeleten az emberek, az óriások és a tündérek. Boldogan éltek a napsugaras hajfonatú Arany Atyácska királyságában, semmiben nem szűkölködtek, ha megéheztek, a fákról mézet pergettek, minden növény, min den állat tiszta szívvel hozta el nekik istenek adta adományait. Ám egy napon megjelent közöttük Lúdvérc, az isteneket, tündéreket, embere ket gyűlölő, ártó gonosz szellem. Valaha Arany Atyácska teremtménye volt ő is, ám születése pillanata óta hazugnak, bajkeverőnek bizonyult. Saját világot akart teremteni, őt engedelmesen szolgáló élőlényekkel, mert azt akarta, hogy a Föld gyermekei őt és ne Arany Atyácskát tiszteljék uralkodójukként. Hamisságát megis merve azonban Atyácska letaszította őt a hetvenhetedik mélységbe. O t t sínylődött Lúdvérc, de miután eleget várt a sötétségben, előmerészkedett, hogy megrontsa az Aranyos Szegelet békességét és boldogságát. Először az emberek közelébe férkőzött. Ármányos szavakkal így sugdolózott a füleikbe: - M i t törődtök nyájaitokkal, mit városaitokkal, gyümölcshozó kertjeitekkel? Te rem itt minden magától is, n e m kell fáradoznotok érte, elég, ha leszakítjátok a sok szóló szőlőt, mosolygó almát, csengő barackot, hiszen mindezek értetek, nektek teremtettek. Ne hallgassatok Arany Atyácskára, hallgassatok énrám, majd én meg m u t a t o m nektek, hogyan nyerhettek munkálkodás nélkül gyönyörteli életet! És az emberek hallgattak a gonosz Lúdvérc szavaira. A Tetejetlen Fa hegyén álló palotájából Arany Atyácska persze látta, mit gondolnak, hogyan cselekednek az Aranyos Szegelet népei. Iszonyú haragra gerjedt, háborgásában rázkódott az egész Felső Világ, cikáztak a villámok, dübörögtek a mennykövek, majdnem leszakadtak az ég csillagai mind. Atyácska szikrázó szemmel, dühében rángó-reszkető hajfona tokkal járt-kelt öles lépteivel a palotában, és elhatározta, megbünteti az emberek világát. Hogy elveszejtse az Aranyos Szegelet népeit, felhúzta a palotája előtt csör gedező ezüstpatak zsilipjét, s hét nap, hét éjjel engedte a zubogó vizet le a Földre. Odalett a gyönyörűséges Szegelet, elsüllyedt a tajtékzó hullámok, az égig verdeső hegymagas habok tajtékai között. Ám a nép egy része felmászott egy magas hegyre, hogy el ne vesszen a Földet beborító áradatban. Arany Atyácska pedig megsajnálta népét, s nagy titokban, hogy Lúdvérc fülébe ne jusson a híre, egy hatalmas tutaj ácsolásába kezdett. Palotája mögött állt a gyémántkövekkel kirakott Vílághegy, déli oldalát sárga, északi felét piros, keleti fertályát ezüstös, nyugati részét pedig szurokfekete kövek ékítették. Itt vágta a fát a tutajhoz Atyácska, miután minden reggel megmosdott az élő-haló vízben, mely naponta mérhetetlen táltoserőt adott karjainak. Lúdvérc pedig azt akarta, hogy a Szegelet népéből egy lélek, egy csecsszopó se maradjon élve. Öreg koldusnak álcázta hát magát, és felment a Tetejetlen Fára, Arany Atyácska palotájába. Színes szalagot adott ott egy szolgálólánynak és nagy titokban faggatni kezdte őt: - N e m tudod, hová jár el a te gazdád?
82
- Én azt se tudom, hogy eljárna hazulról, - válaszolta a leány. - Csak azt tudom, hogy reggel-este az élő-haló vízben mosakszik, azt mindig oda kell készíteni neki dézsában. - Még szebb szalagokat kapsz tőlem, - szólt érrel Lúdvérc, - ha úgy elrekkented a mosdóvizet, hogy gazdád ne találjon reá. A szolgáló így is tett. Másnap Atyácska hiába kereste az élő-haló vizet, nem találta sehol, mosdatlanul ment el tutajt ácsolni az erdőbe. Ám most táltoserő híján maga kopácsolt, maga fűrészelte a fát, a sok munka hangja pedig elhallatszott egészen a palotáig. Lúdvérc csak erre várt. A csattogást követve eljutott az erdő széléig, ám amikor Atyácska meglátta, hogy jön, megmosdott a harmatvízben és olyan ereje lett, hogy irdatlan ködöt bocsátott az egész erdőségre. Lúdvérc az orráig sem látott és meg szégyenülve osont vissza a palotába. Másnap újra a szolgálólányhoz fordult: - Újabb kincseket, még szebbeket adok én neked, ha megitatod gazdáddal ezt a seritalt, itt ebben a kupában. Ha megissza, mindjárt jókedve kerekedik tőle. Faggasd ki akkor, hol s merre jár, mit csinál az erdőben, neked biztosan el fogja árulni titkát. És a leány így is tett. Megkínálta Atyácskát serrel, akinek tüstént jókedve kereke dett az ármányos italtól. Kacagott nagyokat, kurjongatott, hogy a Földön egyszerre ragyogóbb lett a nyár. - M e r r e jársz, mit csinálsz az erdőben, jó gazdám? - kérdezte a lány. - Tutajt ácsolok a népemnek, az Aranyos Szegelet embereinek, hogy meg ne fulladjanak a vízözönben, - felelte Arany Atyácska. Nosza, csak erre várt a szolgálólány! Tüstént szaladt Lúdvérchez, és elmondta neki Arany Atyácska tervét szeretett népe megsegítésére. Lúdvérc rettentő dühbe gurult. Megesküdött, minden erejével hátráltatni fogja Atyácska munkáját, hogy az emberek megfulladjanak a vízözönben. Ellopta a kö teleket, eldugta a szekercéket, bokorba rejtette az emelőrudakat, földbe temette az ékeket. Mindezt hiába: a tutaj a századik esztendő utolsó napjára elkészült. Az emberek örömükben asszonyostul, háznépestül feltelepedtek a tutajra. M i n den állatfajtából is elfért egy-egy pár a hatalmas tutajon. Lúdvérc is felszállt: kígyóvá változva rejtőzött el egy elefánt füle mögött. A tutaj csak ment, ringatózott a vízen, míg az eső záporozott a földre. Végül meg állt a hajó, s az emberek szárazföldet találtak. Ujjongva köszönték meg Atyácskának a megmenekülést. Ám Lúdvérc is a partra szökött és örömében, hogy az emberek között maradhat, markába köpött. Csudák-csudája, abból, amit köpött, egy torz, rút sárkány szökkent elő, akit Kalamónának neveztek. - Jó, hogy jöttél! - kiáltott rá Ármány. - Nyomorgasd, pusztítsd Arany Atyácska népét, egy percig se hagyj nekik békét, állj bosszút rajtuk! Szomorítsuk meg életü ket úgy, ahogyan tudjuk! M e r t e naptól kezdve Lúdvércet sem hívták t ö b b é Lúdvércnek, hanem Ármány lett a neve. Ő és Kalamóna mindent megtesznek, hogy könnyek hulljanak Arany
83
Atyácska népének szemeiből. A vízözön pedig szétrombolta a világot, de a táltosok azt mondják, van még valahol itt a Földön egy Aranyos Szegelet, ahol pontosan ugyanúgy megy minden, mint ahogy a régi Szegeleten volt. Arany Atyácska özön vízből megmenekült népe pedig nemzedékek múltán Szkítiában talált hazára: ők a hunok és a magyarok nemzetségei.
A GIGÁSZOK HÁBORÚJA Az istenek első nagy háborújában Kronosz és Rheia dicső fia, Zeusz vezetésével az Olümposz égi lakói legyőzték félelmetes nagybátyjaikat, akiket a győztes Zeusz a Tartaroszba száműzetett. Ám Földanya ősi gyermekei, a hosszú hajú, hosszú sza kállú, hatalmas termetű, rettentő Gigászok bosszút esküdtek megalázott fivéreikért és megindultak a Zeusz vezette világrend támadására. Minden figyelmeztetés nél kül óriási, üszkös csóvákat és égő sziklákat dobáltak az Olümposz felé. A rémült istenek Zeusz atya segítségét kérték, ám az Istenek Ura csak elborult arccal nézett maga elé és hallgatott. Hitvese, Héra azonban így beszélt hozzájuk: - A Gigászok a Földanya erejével bírnak, mely ősibb, erősebb mindannyiunk nál. Istenek közül senki sem ölheti meg őket. Egyvalaki - egy oroszlánbőrbe bújt halandó - kezétől pusztulhatnak csak el, ha az illető megtalálja a sebezhetetlenné tevő csodafüvet. Hallotta ezt Zeusz atya és azonnal felkereste leányát, a tanácsban mindig bölcs Athéné istennőt. A fényesszemű Paliasz el is indult Héraklészhez, minden halandó közül a legbátrabbhoz és legerősebbhez, aki a nemeai oroszlán bőrét köpönyegként viselte a vállán. Eközben Zeusz megtiltotta a Hajnalnak, a Napnak és a Holdnak, hogy világítsanak, m e r t így, sötétben a Gigászok nem tudták, merre kell támadni uk; pokoli sötétség borult az emberek világára. Héraklész pedig a csillagok fényénél tapogatva találta meg Athéné segítségével a csodafüvet, mely az elkövetkező nagy háborúban sebezhetetlenné tette a testét. Megindult a rettenetes küzdelem. Héraklész első nyílvesszejével halálra sújtotta a Gigászok vezérét, Alküóneuszt, ám amint az óriás a földre rogyott, íme, új erőre kapva már emelkedett is fel, m e r t ez a föld Phlegra volt, a szülőföldje. - Vidd át őt, ó, Héraklész, egy másik országba! - kiáltotta ekkor Athéné. Hérak lész vállára vette Alküóneuszt, kicipelte Thrákiából és buzogánnyal pusztította el. Erre a Gigászok hatalmas piramis építésébe kezdtek, a piramis csúcsáról pedig Porphürion felugrott az égbe, s gyilkos vággyal Hérára vetette magát. Erósz azon ban, hogy védje az Olümposz úrnőjét, gyorsan egy szerelemnyilat lőtt ki pontosan a buja óriás májába; ekkor Porphürion dühe kéjvággyá változott. Mikor Zeusz látta, hogy veszélyben asszonya erénye, villámmal agyonsújtotta Porphüriont. Azonban a Végzet rendelése szerint csak halandó kéztől eshettek el a lázadók, ezért vala hányszor egy isten egy Gigászt legyőzött, mindig Héraklészt kellett szólítani, hogy
84
adja meg a kegyelemdöfést az ellenségnek. így kényszerítette térdre Árész, a had isten Ephialtészt, Dionüszosz, a bor istene Eurütoszt, Hekaté, az Alvilág úrnője Klütoszt, Héphaisztosz, az isteni kovács Mimaszt, Athéné, a bölcsesség istennője pedig Pallaszt - saját erőikből, ám Zeusz halandó fia, Héraklész keze által. Bátran küzdöttek a Világrend védelmében az istennők is, kivéve D e m e t e r t és Hesztiát: ők békeszeretőbbek voltak annál, semhogy harcba bocsátkoztak volna. Váltakozó szerencse után lassan felülkerekedtek az olümposziak. A megfélemlí tett Gigászok lemenekültek a Földre, ám a győztesek üldözőbe vették őket; Athéné pedig egy hatalmas sziklát dobott a megfutamodó Enkeladosz után, ebből lett Szi cília szigete. Az utolsó ellentámadást az árkádiai Trapészoszban verték vissza az istenek: itt még ma is ég a föld és szántáskor gyakran óriások csontjai fordulnak ki a talajból. A Gigászok végleg, mindörökre legyőzettek. Földanya azonban bosszút akart áll ni gyermekei elpusztításáért, ezért egy kilikiai barlangban együtt hált Tartarosszal, az Alvilág urával. Ebből a nászból született a legiszonyatosabb teremtmény, aki va laha is riogatta a világot: Tüphón, akinek nevéből a tájfun szó ered. Deréktól lefelé csupa tekergő mérgeskígyóból állt, kinyújtott karjai száz mérföldet értek át szél tében, s keze helyén is viperafejek tátogatták szájaikat. Tüphón szamárfeje felért a csillagokig, szárnyai elsötétítették a Napot, szeméből lángok csaptak elő, szájából pedig tüzes lávafolyam ömlött. Amikor egymaga megrohamozta az Olümposzt, az istenek rémületükben Egyiptomba menekültek és állatoknak álcázták magukat: Zeusz kosnak, Apollón hollónak, Dionüszosz kecskének, Héra tehénnek, Artemisz macskának, Aphrodité halnak, Árész vadkannak, Hermész pedig íbisznek. Egyedül Athéné nem futamodott meg, sőt, kigúnyolta a többieket gyávaságuk miatt. Ekkor Zeusz úgy elszégyellte magát, hogy felöltötte igazi alakját, ráhajított Tüphónra egy villámot, és azzal a kovakő sarlóval sebezte meg a szörnyet, amellyel annak idején Kronosz apját, Uranoszt férfiatlanította. Tüphón fájdalmában retten tőt ordítva szállt fel a szíriai Kasziosz-hegyre, ahol viaskodni kezdtek. A szörnyeteg millió kígyó-gyűrűjével Zeusz köré tekeredett, elvette a sarlóját, s miután kivágta az istenek urának kezeiből és lábaiból az inakat, fogta a harcképtelenné lett istent, és kilikiai barlangjába hurcolta őt. A halhatatlanok királya magatehetetlenül feküdt a barlang padlatán, az inakat pedig Tüphón óriás nővére, Delphüné őrizetére bízta. Zeusz vereségének hírére kétségbeestek az istenek, ám a csalafinta Hermésznek kiváló terve akadt. Pánnal együtt Tüphón barlangjához osontak, ahol a kecskealakú Pán elordította magát, megrémítve ezzel Delphünét. Ezalatt a tolvajok tolvaja, Her mész ügyesen elcsente az inakat, visszatette Zeusz tagjaiba, majd együtt siettek haza az Olümposzra. Nagy volt az ujjongás az istenek seregei között. Zeusz Atya i m m á r teljes fegyverzetben ült fel egy szárnyas lovak vontatta égi kocsira, és villámokat szórva ismét üldözőbe vette Tüphónt. A szörny rémülten menekült fel a Nüszahegyre. Itt a Moirák, a Végzet istennői így édesgették Földanya világpusztító fiát: - Vegyél ebből a gyümölcsből, ó, hatalmas Tüphón, hogy visszanyerd erődet és legyőzhesd minden ellenségedet!
85
Tüphón elfogadta a gyümölcsöt, ám az biztos halálát jelentette. Egyre lassabban, egyre nehézkesebben még elrepült ugyan a thrákiai Haimosz-hegyig, s ott hatal mas szikladarabokat dobált Zeuszra, de az Olümposz ura villámokból szőtt pajzsot tartott a felé szálló kősziklák elé, melyen azok visszapattantak és halálosan meg sebezték Tüphónt. A szamárfejű rém végül Szicília felé menekült, ahol Zeusz úgy vetett véget a küzdelemnek, hogy ráhajította az Etna-hegyet, mely azóta is okádja Tüphón haragjának emlékét, az izzó lávafolyamot.
RÁMA KIRÁLYFI TÖRTÉNETE Az indiai regevilág egyik legcsodálatosabb gyöngyszeme a Lótuszarcúnak neve zett Ráma herceg hőstetteit beszéli el a fenséges bölcs, Válmikí költői műve alapján. A történet c í m e Rámajána, azaz „Ráma Útja", ez az út pedig a világot fenntartó Nagy Istenség, az Úr Visnu dicső testet öltésének ösvénye volt a mitikus idők haj nalán. R á m a kalandjait brahmanák nemzedékei recitálták hangosan, a történet apáról-fiúra szállt, m o s t pedig, az istenek kegyelmét kérve szavainkra, mi magunk is megkíséreljük hűségesen elmesélni ezt az elmét gyönyörködtető mítoszt. Réges-régen, az idők kezdetén, a teremtés ifjúkorában történt, hogy a ráksaszák nemzetsége 7 az istenek végzetéből egyre nagyobb hatalomhoz jutott mindhárom világban. Démon-gonoszságú, rémületes, torz küllemű szörnyek voltak ők, akik va lójában büszke ősbölcsektől, vezeklő remeték szépséges leányaitól származtak, ám hataloméhségük, gőgös kegyetlenségük és az élőlények iránti féktelen megvetésük olyan rúttá tette testüket, amilyen csak méltó volt ádáz leikeikhez. A legrettenetesebbeket közülük Visravasznak, a remetének szülte Kaikaszí, Szumáli ráksasza leánya: először a legerősebbet, akit Tízfejűnek neveztek, majd öccsét, a Köcsögfülű Kumbhakarnát, végül húgukat, a Kosárkörmű Súrpanakhát. Búsult is az anya, hogy ilyen szörnyszülötteket hozott a világra, s bánatán megkönyörültek az istenek: ne gyedik gyermeke, Vibhísana, bár ráksasza küllemű volt, jóságos szívű, törvénytisz telő szellemű brahmanává, szent életű remetévé serdült. A Tízfejű ráksasza hamarosan megirigyelte féltestvérét, a Kincsek Őrét, Kuvérát, aki önsanyargató lemondással nyerte el Brahmától a kegyet, hogy a Világőrök egyi keként a halhatatlan istenek közé soroltasson. Tízezer évig semmit sem evett hát a Tízfejű, s ezer évig a tűzbe tartotta, úgy égette el kilenc fejét. A tízezredik évben az utolsó fejét is a tűzbe akarta tartani, ám ekkor megjelent előtte az Univerzum Ura, B r a h m a . - Vezeklésed megnyerte tetszésemet, Tízfejű, - szólt a hatalmas isten. - Kérj tőlem bármit, amit akarsz, megkapod. Boldogan felelte rá a ráksasza: - Add, ó, Brahma, hogy halhatatlan legyek!
86
- Ezt a kérést n e m teljesíthetem, - válaszolta az istenség, - m e r t a halhatatlan ság csak a dévák, az örök fényben élő istenek kiváltsága. Kérj bármi m á s kegyet, megadom! - Akkor hát add, ó, déva, hogy sem tündér, sem démon, sem ráksasza, sem vad állat, sem isten, aki csak van, ne árthasson nekem! - Megkapod, ráksaszák oroszlánja, - mosolygott Brahma. - H a n e m kérésed nem biztosít számodra teljes védelmet. Az emberről elfeledkeztél. Megvetően szólt ekkor a Tízfejű ráksasza: - Eh, ember? M i t nekem az?! Halandó féreg, annyi az nekem, mint másnak a fű. Ellene védelmet kérnem, büszkeségem sértené nagyon. Add hát az áldást, istenek ura, és bocsáss el színed elől. - Kívánságod teljesült, Tízfejű, - válaszolta a dévák fejedelme. - Tündér, démon, ráksasza, vadállat és isten nem tud kárt tenni testedben. Sőt, mindezeken felül még két keggyel is megajándékozlak: mind a tíz fejed újra kinő és tetszésed szerint ölthetsz a világban bármilyen alakot, szépet, rútat egyaránt. Hálatelt szívvel köszönte meg az adományt a rettenetes Tízfejű, s nyomban öl dökölni kezdte a tündéreket, szellemeket, j á m b o r embereket és vezeklő remetéket mindhárom világban. Az élőlények iránt érzett gyűlöletének lángjaival felperzselte a dús gyümölcsöskerteket, sziklákat görgetett a folyók medreibe, csillagokat rob bantott szét, majd Kuvérától ellopta a szélsebesen száguldó égi szekeret, a Puspakát. Világpusztító útja során egy alkalommal a Puspakán szelte széltében-hosszában a világűrt, amikor hirtelen megakadt az égi jármű és sehogyan sem akart tovább menni. Őrjöngő dühvel szállt ki szekeréből a Tízfejű, s húsz karjával rángatni kezd te a pályáját elálló akadályt, mely íme, nem volt más, mint Siva lakhelye, a Kailásza hegy. A fenséges isten éppen örök párjával, Urnával mulatott fenn a hegy csúcsán. Amikor Siva gyengéden át akarta ölelni a gyönyörű istennőt, az felsikoltott, mert megrendült alatta a föld. Haragra gerjedve nyújtotta ki lábujját ekkor a Szigonyt rengető Siva, úgyhogy a Tízfejű karjai beszorultak a Kailásza gyökerei alá. Iszonyú vonyítással üvöltött fel a ráksasza, szabadítani próbálva karjait, ám a roppant hegy ezer esztendeig nem mozdult. Az ezredik év végén aztán leszállt hegyéről a Kék nyakú isten, Umá dicső férje, derűs arccal közelített a kínlódó ráksaszához, kisza badította karjait, s így beszélt hozzá: Erővel, Mit itt,
vakmerőséggel kivívtad ím,
kegyelmemet.
e bércemen tettél: rémítő bődülésedért
- mind a Három Világot már holtra riogattad vele legyen neved süvöltő hős: Üvöltő, azaz Rávana. Istenek, emberek, lelkek,
Világ minden lakója már
e néven szólongat téged: Világ siráma, Rávana. A Tízfejű nemcsak nevet nyert Sivától, de egy villámfényű kardot is kapott, amellyel bármilyen élőlényt könnyűszerrel el tudott pusztítani. így m e n t tovább a
87
Puspaka élén Rávana, és ahol csak járt, rombolás, halál és a gyászolók elapadhatatlan zokogása töltötte be a levegőt. Egyszer aztán a Himalája vadon erdőibe tévedt be a ráksaszák ura. Egy üde zöld tisztáson gyönyörű fiatal leányka ült szent meditá cióban, haját a remeték varkocsában viselte, hattyúfehér testén antilopbőr öltözet feszült. Rávanában azonnal bűnös vágy ébredt, hát közelebb lépett és megszólította az ismeretlen szépséget: - Gyönyörű leánykám, kinek vagy a lánya, mondd? Mely férfi oly szerencsés, hogy asszonyának tudhat? És minek sanyargatod tündér testedet itt, ebben a kietlen erdőben? - Védavatí vagyok, - válaszolta szemeit lesütve a lány, - apám Kusadhvadzsa, az erényes bölcs, én pedig a Védák szent igéinek megtestesüléseként születtem meg számára. Kértek már asszonyul dicső királyok, még maga a hatalmas Siva is, ám én jó apám akaratából csak egyvalakit kívánok férjemül: a H á r o m Világ igazi királyát, az áldott jóságú Visnut. Csak őneki adom át szűzi testem és lelkem. Ró lad meg mindent tudok, ó, kegyetlen ráksasza. Felismertelek, távozz tisztásomról, tisztátalan! A sértett büszkeség hirtelen gyilkos haraggá vált Rávana sötét szívében, s még közelebb lépett Védavatíhoz. - Édes leányka, te n e m tudsz semmit rólam, máskülönben nem mernél velem ilyen gőggel beszélni. Én Lanka ura vagyok, szívem, a ráksaszák királya, a nevemet pedig minden teremtett lény rettegi! Ki az a Visnu, mondd? Kisujjamhoz nem ér fel az a senkiházi déva! M i t tudna az neked nyújtani? Gyere velem, szállj fel a Puspakára, királyném leszel és hatalmam oldalán minden gyönyörűséget élvezni fogsz! - O s t o b a démon! - válaszolta szigorúan a leány. - Senki nem veti meg az Úr Visnut, akinek van esze! Tűnj el innen, világ rémítője, és ne gyere vissza többé! Ám Rávana ekkor már Védavatí elé lépett. Démonkarmaival elkapta a szegény lány haját és gyilkos kacagással cibálni kezdte azt. Ám a szent életű szűz ekkor ki m o n d o t t egy mantrát, amitől, íme, késekké váltak ujjai, s azokkal lenyeste a haját; a meggyalázott fürtök a d ö b b e n t Rávana kezében maradtak. Hátrarántotta szép fejét Védavatí és dühtől reszketve kiáltotta: - Beszennyeztél érintéseddel, te gonosz, semmivé téve ezzel vezeklésem művét! M o s t meghalok és kérem az isteneket, új születésemben én okozzam majd halá lodat! S ha ebben az életemben j ó t tettem az Ég előtt, igaz embernek legyek nem anyaszülte leánya! Találkozunk még, Rávana! Ezzel a leány az áldozati tűzbe vetette magát; tündérszép teste hamuvá omlott a haragtól-bánattól még mindig remegő démonkirály előtt. Nem sokkal később, lenn a Földön, Mithilá uralkodója, Dzsanaka király egy nyári ünnepen szántóföld jeit meglátogatva csodás jelenségre lett figyelmes: a barázdában szépséges újszü lött leányka feküdt, ám senki nem tudta megmondani, kik voltak szülei és hogyan kerülhetett oda. A királyt megrendítette az árva c s e c s e m ő sorsa, úgy döntött hát, hogy hazaviszi és h e r c e g n ő h ö z méltóan neveli fel a kisdedet, aki nevelőapjától a Szíta, azaz Barázda nevet kapta.
88
Rávana a történtek után továbbszáguldott a Puspakán, m e r t n e m akart megállni addig, amíg ki nem irtja az élőlényeket és térdre n e m kényszerít minden istenséget. Egymás után hódoltak be a megállíhatatlan szörnykirálynak a dévák, még maga Jama, a halál istene is, hiszen Brahma ígéretéhez híven Rávana még számára is sérthetetlen volt. A ráksasza hasonlóképp bánt istennőkkel, tündérleányokkal és az emberek asszonyaival is: erőszakot tett rajtuk és B r a h m a áldása miatt senki sem állhatott bosszút meggyalázott anyja, leánya, vagy felesége miatt. Egy alkalommal éppen Rambát, Kuvéra isten fiának asszonyát, a gyönyörű égi t á n c o s n ő t ostromolta szerelmi vágyával Rávana, s a boldogtalan nimfa hiába próbált menekülni szorítá sából. Ekkor az erénye-vesztett táncosnő férje újfent megátkozta Rávanát: azonnal érje utol a halál, ha valaha erőszakkal közelítene istennő vagy földi asszony felé. A démon bosszúsan, sötét szívében rettegéssel vette tudomásul az őt sújtó átkot, ám egyelőre úgy látszott, rémuralmát nem háborgathatja a H á r o m Világ semmiféle hatalma. Elfogta és legyőzte Jamát; minden élőlény reszketve hódolt előtte, fia, a ráksasza Indradzsit pedig még magát a dévák urát, Indrát is foglyul ejtette, meg alázta, úgyhogy a Mindenség összes teremtett lelke sóvárgó szívvel várta a szaba dító eljövetelét. Összehívta Brahma az isteneket, hogy tanáccsal döntsék el, mit lehetne tenni a Rávanát védelmező áldás kikerülésére, a tanácskozás végére pedig a következő döntésre jutottak: - A ráksasza minden élőlény ellen élvezi sérthetetlenségét, egyedül az emberfaj elől nem kért védelmet gőgjében ez a világpusztító. Egy halandó embernek kell hát megölnie Rávanát. Ekkor megjelent az Úr Visnu, a Világ Védelmezője, démonok, szörnyetegek leg főbb égi ellensége, és szelíd mosollyal helyet foglalt a tanácsban égi trónusán. - Hozzád fohászkodunk, ó, Visnu, Mindenség Fenntartója. Dasarathának, Ajódhja urának három dicső asszonya fiúsarj után epekedik: vállald hát az emberi létet, ölts testet méhükben, magadat megnégyszerezve, s teljesítsd be Rávana végzetét! - Ne féljetek, istenek, - válaszolta a kék ragyogású isten. - Becsületes kézitu sában legyőzöm én Rávanát, majd tízezer és tízszer száz évig lent lakom a Földön, hogy megoltalmazzam az emberek világát minden d é m o n fenyegetése elől. Égi himnuszok magasztalták ekkor a jóságos Úr Visnut, ugyanabban a pillanat ban pedig Dasaratha három asszonya fiúmagzatokat fogant. Amikor pedig idejük betelt, a következő világbíró hősöknek adtak életet: Kausaljá, az első királyné szülte meg Rámát, Visnu ereje felének birtokosát, Kaikéjí királyné Visnu negyedét, Bharatát, a harmadik királyasszony, Szumitrá pedig ikreket hozott a világra, akiket Laksmanának és Satrughnának neveztek. Nőtt, érlelődött a négy herceg, büszke apjuk és a három édesanya örömére, kitel jesedtek erőben, vitézségben, Véda-tudományban és szívjóságban. N e m volt náluk különb harcos, nem volt náluk szépségesebb, nemesebb lelkű ifjú birodalomszerte, ám négyük közül leginkább a ragyogó szemű, lótuszszirom-arcú, hatalmas testű Ráma királyfi, a trón örököse bírta mindenki szeretetét, rajongását. Szüleik boldog ságára a testvérek forró szeretettel csüggtek egymáson is, szinte elválaszthatatlan
89
jóbarátok voltak: különösen erős kötelék fűzte össze Ráma és Laksmana, illetve Bharata és Sathrugna szíveit. Amikor R á m a már fegyferfogható fiatal férfivá érett, az országba érkezett Visvámitra, a hatalmas ősbölcs, és a király aggodalma ellenére magával vitte a vadonba Rámát; mestere oldalán a herceg már ilyen ifjú korában is az emberi faj ellenségei el leni harc dicső bajnokának bizonyult. Vele tartott hű fivére, Laksmana is, Visvámitra pedig mindkettejüket megtanította nemcsak a hadi tudományokra, de beavatta őket a létezés mélyebb titkainak ismereteibe is. M i k o r a hercegeket felkészülteknek ítélte, a b ö l c s elvitte őket Mithilá városába, ahol Dzsanaka király éppen ijászversenyt rendezett, hogy méltó férjet találhasson gyönyörű nővé serdült leánya,
Szíta
számára. Elő is hozták Siva rettenetes íját, a jelenlévő hősök - sok-sok ország híres daliája - pedig egymás után hagyták hátra kudarcot vallva, elkeseredve a porondot, mert n e m akadt halandó, aki a szörnyű íjat akár csak felemelni, nemhogy kifeszíte ni tudta volna. M o s t azonban előlépett a lótuszarcú Ráma. Szelíden fohászkodott az Úr Sivához, megemelte az íjat és a szisszenni n e m merő tömeg szeme láttára a hatalmas íj előbb engedelmesen meghajlott a hős győzhetetlen karja alatt, majd rémületes robajjal kettétört. Búsult is a király, ám annál boldogabb volt a szépsé ges hercegnő,
Szíta
Szíta,
mikor az örömtől ragyogó arcú győzteshez vezették. Ráma és
életreszóló szerelemmel esküdtek egymásnak hűséget; Laksmana
Szíta
húgát,
Urmilát jegyezte el, Dzsanaka pedig megígérte, hogy a királylányok unokahúgait Bharatához és Sathrugnához fogja feleségül adni. A négyszeres menyegző megtartása után a hercegek lótuszarcú hitveseikkel Ajódhjában, Dasaratha udvarában kezdték meg boldogságuk napjait. Közelgett azonban az idő, hogy Dasarahta király az ősök szokásai szerint csendes meditáció ban készüljön fel a Nagy Útra, és legidősebb fiát avassa juvarádzsává, azaz trónörö kössé. R á m a herceg a nagy király és a nép előtti tiszta alázattal fogadta közeli király lyá kenetésének hírét, az emberek pedig az utcákra vonulva ünnepelték a szeretett királyfit. M i n d e n k i örvendett, csak a púpos M a n t h a r á , Kaikéjí királyasszonynak, Bharata anyjának szolgálója dúlt-fúlt dühében, a királynék lakosztályába rohant, s felháborodva ébresztette fel úrnőjét: - Te szerencsétlen királyné, alszol, amikor férjed megrabol, kisemmiz a hata lomból, félreállítja fiadat, hogy Kausaljá gyermekét avassa trónörökössé? Hát tű röd, hogy így megalázzanak? Ha R á m a lesz a király, te itt annyi sem leszel, mint a legutolsó rabszolganő! Kelj fel és vedd kezedbe sorsodat! - De kedves Manthará! - álmélkodott Kaikéjí. - Ugyan miért vagy ennyire fel dúlva? R á m a jóságos, becsületes ifjú herceg, aki királyként is bizonnyal megadja majd az illő tiszteletet öccsének, Bharatának és nekem. M i é r t haragudjak reá, ami kor soha, egyetlen szóval meg n e m bántott engem? - O s t o b a vagy! - kiáltott a púpos szolgáló úrnőjére. - Majd sírni fogsz, de akkor már késő lesz! M o s t cselekedj, amíg még lehetséges! Rámának nem szabad trón örökössé lennie! Téged szeret legjobban asszonyai közül a király, érd hát el nála, hogy ne Rámát, h a n e m Bharatát kenje fel juvarádzsává! Menj, ölts gyászruhát, üsd
90
kék-zöldre arcodat, tépd meg ruháidat, majd zárkózz be a Harag Házába és ki ne jöjj onnan addig, amíg férjed meg n e m ígéri, hogy Rámát száműzetésbe küldi és Bharatát avatja trónörökössé! A megzavarodott, kétségek és félelmek gyötörte Kaikéjí királyné végül így is tett. Szép arcát meghasogatta, díszes köntöseit megszaggatta, s úgy hevert a Harag Há zának padlózatán, mint egy égből letaszított istennő. így talált rá Dasaratha király, és mikor a királyné hosszas faggatásra sem volt hajlandó elmondani, mi bántja, az uralkodó végül megesküdött, teljesíteni fogja Kaikéjí kérését, bármi is volna az. Ekkor a királyasszony felemelte fejét a porból. - Azt akarom, - sziszegte a kegyetlen szavakat, - hogy ne Rámát, hanem Bharatát avasd trónörökössé, Rámát pedig küldd tizennégy évre az erdőbe száműzetésbe! Dasaratha király döbbenten meredt hitvese idegenné lett vonásaira, majd a fáj dalomtól eszméletét vesztette. Amikor felocsúdott, kérlelte Kaikéjít, kívánjon bár mi mást, csak ezt ne, hiszen Ráma nem tett semmi rosszat, hogy ilyen iszonyú bün tetéssel sújtsák, érdemtelenül; ám a királyné hajthatatlan maradt. Amikor pedig Ráma királyfi megtudta, mostohaanyja mit követel a királytól, így szólt híveihez: - Az anya parancsa szent. Kaikéjí olyan, mintha az anyám volna. N e m akarom, hogy miattam támadjon trónviszály ebben az országban. N e m érzek vágyat a ki rályság, a hatalom iránt, nem akarok minden áron uralkodni. Elmegyek tizennégy évre az erdőbe, Bharata pedig legyen király Ajódhjában boldogan. Hiába kérlelték barátai, hiába könyörgött anyja, Kausaljá, végül Dasaratha király is, hogy Kaikéjí miatt ne hozzon magára ekkora próbatételt, az erényes herceg sze líden megölelte szeretteit: - Ne sírjatok! Az erdőben sok teljesítendő feladat várhat rám. Ha Kaikéjí úrnő ezt akarja, hát így kell lennie, hogy ne én legyek oka az ő és édesapám vitájának. Ekkor megszólalt a fiatal hercegnő, Szíta is: - Ahol a férj helye, ott van asszonyáé is. Ahogyan a Hold a Naphoz, Laksmí Visnuhoz, Szaraszvatí Brahmához, Szávitrí Szatjavánhoz, úgy tartozom én uramhoz, Rámához. Vele megyek én is száműzetésbe. Ráma öccse, Laksmana sem bírta elviselni, hogy hős bátyjától el kelljen búcsúz nia, ezért ő is fogadalmat tett, hogy vele indul az erdőbe. A h á r o m vándor - Ráma, Szíta és Laksmana - felöltötték hát a vezeklők gúnyáját, és hatalmas, zokogó em bertömeg kíséretében kivonultak a városból. A határban R á m a még visszafordult egyszer, s szelíd szóval kérte az őt olyannyira szerető férfiakat, nőket és gyermeke ket, hogy térjenek meg otthonaikba. Miután a történteket jelentették a magába ros kadt Dasaratha királynak, annak szíve éjjel a bánattól megszakadt - a négy herceg dicső édesapja meghalt. A palotában nagy lett a zűrzavar; az országnagyok végül úgy döntöttek, Ráma távollétében Bharata uralkodjon a népen. A n e m e s szívű fivér azonban kinyilvánította, hogy semmi köze anyja ármányos terveihez, s R á m a bol dogtalansága árán esze ágában sincsen trónra lépni. Hosszas könyörgésre végül a régensi címet elfogadta, azonban a trónra a száműzött R á m a díszes saruit helyezte, így várta vissza az ország törvényes királyát, bátyját, akit teljes szívvel szeretett.
91
Eközben Ráma, Szíta és Laksmana megkezdték az erdőlakó zarándokok életét. Mivel egyiküket sem fűtötte hatalomvágy, derűs boldogsággal élvezték az ébredő ős erdő illatait, a kelyhüket égnek táró pompás virágokat, a tavaszi nászukat megkezdő páva-párok táncát. Ráma és Szíta forró szerelemmel, olthatatlan vággyal csüggtek egymáson, az ifjabb királyfi, Laksmana pedig hűséggel, odaadással szolgálta bátyját és annak szépséges feleségét, akik kedves gyermekükként szerették a Laksmí áldását nevében hordozó fiatal hőst. S e m m i nem zavarta volna e három tiszta lelkű ember erdei magányát, csakhogy az elvarázsolt erdőben iszonyatos ráksaszák tanyáztak, köztük a világot rémítő Rávana fivére, Kara, és rút ráksaszí nővére, Surpanakhá. Az emberi nem iránt érzett haragjukban, bosszúszomjasan támadtak rá Rámára és övéire, ám a hős villogó kardjától, s tévedhetetlen nyilától mindketten legyőzettek. A Tízfejű r é m ekkor úgy döntött, maga teljesíti be a reá régen kirótt végzetet, és parancsot adott varázslójának, Máricsának, csalja el a remetelakból Rámát, hogy a szép Szítát egyedül, a hős védelme nélkül találhassa. így is lett. Egy derűs délelőttön kunyhójuk körül sétálgatva egyszer csak felkiáltott a karcsú derekú hercegnő: - O, gyertek ide, Ráma, Laksmana! Nézzétek, kedveseim, milyen gyönyörű őzbak van itt! Kérlek, ó, férjem, fogd el nekem ezt az őzikét, ha hazamegyünk, asszony lakom legszebb dísze lesz! Ráma királyfi, asszonya kedvére azonnal űzőbe vette a bársonyfekete fején gyémántcsillámú szarvakat viselő, ritka szép őzet, amely nem volt más, mint álalakban a gonosz Máricsá, Rávana udvari varázslója. így hát Ráma akárhogyan űzte hegyen völgyön át az állatot, utolérni sehogyan sem tudta. Hosszú órák teltek el, mialatt Szíta és Laksmana szorongó szívvel várta vissza a hőst. Végül a királyleány nem bírta tovább kétségeit és keményen megparancsolta férje fivérének, induljon tüstént, ke resse meg az erdőben Rámát; a hűséges Laksmana balsejtelemmel szívében indult el maga is a vadonba. Ekkor a világpusztító Tízfejű elkendőzte szörnyeteg alakját, s szelíd bráhmannak álcázva magát belépett a remetekunyhóba, ahol immár egyedül lelte Szítát. Ráma hitvese alázattal köszöntötte a vélt vezeklő remetét: - Üdvöz légy, brahman! Ajódhjá trónörökösének, a Lótuszarcú Rámának kuny hójába léptél, én pedig a ráksaszák réme hős felesége,
Szíta
vagyok. M i t tehetek a
kedvedre, mondd? Rávana előbb szíves szóval köszönte a vendéglátást, majd a ház asszonyának szépségét kezdte dicsérni, mire Szíta gyanút fogott, hiszen nem illett vezeklőhöz ez a beszéd. Végül szűk lett a bráhmani álca a bűnös vágyú ráksaszának, le is ve tette hát öltözékét, s ott állt Szíta előtt, mindeneket rettentő, iszonyatos alakjában. Megragadta a sikoltozó hercegnőt, majd magához intette Puspakát, az égi jármű vet 8 , felszállott rá és az égbe emelkedett. Szegény Szíta fenn a levegőben zokogott, jajveszékelt, könyörgött a fáknak, a négylábúaknak és a madaraknak, ne hagyják annyiban ezt a gyalázatos rablást, és végestelen-végig a hősök nevét kiáltozta: - R á m a ! Laksmana! Segítsetek, ó, Ráma, Laksmana! Ám a királyi harcosok messze jártak, b e n n a vadonban, ahová pokolbéli varázs lattal M á r i c s á elcsalta őket. Meghallotta azonban a boldogtalan
Szíta
sikongását
Dzsatájusz, a keselyűk ura, Dasaratha király régi barátja, és éles csőrével az asszony rabló rém ellen támadt. Ám hamarosan halálos sebet kapott a ráksaszától, s a földre zuhant. Szíta keserves könnyeket hullatott, látva védelmezője, a nagylelkű keselyű király elestét. Végül, íme, megérkeztek Lankára, a ráksaszák szigetországába, ahol Rávana előbb könyörögve kérte szerelmét, ígérve, első királynéjává teszi a ráksaszák felett, majd mikor a szép Szíta kijelentette, inkább meghal, semhogy hűtlen legyen férjéhez, a ráksaszakirály kegyetlen mosollyal így beszélt hozzá: - A hold egyetlen hónapját adom neked, hercegnő, hogy meggondolt magad. Ha teliholdkor nem léssz önként a feleségem, a szakácsaim megfőznek és feltálalnak nekem vacsorára. Eközben Ráma hazaért a kunyhóba és üresen találta azt. Hamarosan Laksmana is visszaérkezett - a porban fekve lelt rá lótusz-szemű bátyjára. Átkozták a percet, amikor magukra hagyták a remetelakban Szítát. Könnyek között járták be újra az erdőt, mindenhol a szeretett hercegnő nevét kiáltozva, ám bánatos hangjukra csak az erdei madarak csivitelése felelt. Egy tisztáson azonban sáfránysárga fátyolra, női ékszerekre bukkantak, melyeket jól ismertek Szíta szárijáról: ekkor megértették, hogy valaki elrabolta Ráma asszonyát. Beljebb, az őserdő mélyén pedig óriási ma dár feküdt, a haldokló Dzsatájusz, aki utolsó szavaival megszólította a királyfit: - Itt járt Rávana, ő rabolta el Szítát... Apád emlékére, aki barátom volt, kérlek, ó, Ráma, temess el engem... és oltalmazd szegény Szítát! Azzal a keselyűk ura a Szvarga mennyországba, a hősök égi lakhelyébe tért. Ráma és Laksmana zokogva mondták el a mantrákat a dicső madárkirály máglyája felett. Ezután a hősök az istenekhez fohászkodtak, mert n e m tudták, merre vitte a ráksasza Szítát. És íme, hatalmas majom szökkent eléjük a fáról: a Szélisten fia, Hanumán 9 , a legnagyszerűbb a majmok fajtájából, aki valaha is testet öltött a H á r o m Világban. Hanumán alázatosan köszöntötte a páratlan hercegeket, akik boldogan fogadták a bátor majomharcos jobbját; Hanumán pedig elvitte R á m á t és Laksmanát a majomkirály, Szugríva városába, ahol kis idővel ezelőtt Valin, Szugríva fivére letaszította bátyját a trónról és erővel elfoglalta királyságát. R á m a megvívott a trón bitorlóval, s visszahelyezte a koronát a jogos uralkodó fejére; erre a hálás Szugríva megígérte a hős királyfinak, hogy bármivel örömest viszonozza jótettét. Ráma n e m tétovázott, a kínálkozó alkalmat megragadva így beszélt a majomkirályhoz: - Egy módon tehetnél viszont-szolgálatot nekem, ó, M a j m o k Ura, Szugríva. Küldd ki kíváncsi, mindenbe-belenéző, fákon ügyesen járó népedet a Négy Világtáj irányába, hogy megtalálják, merre vitte el a gonosz ráksasza feleségemet. Megindult hát a majmok véghetetlen serege, ki földön táncolva, ki a levegőben ugrándozva, a négy égtáj irányába, megkeresni Szítát. Egy holdhónap telt el és a százezer majom csüggedten tért vissza királyához, m e r t n e m akadtak s e m m i nyomra afelől, hol rejtegeti a démonkirály a lótuszarcú R á m a asszonyát. Ekkor Szugríva magához hívatta Hanumánt, s eképpen szólt hozzá: - Földön, égen, tenger alatt, föld alatt nincs olyan rejtek, ahová te be ne tudnál férkőzni, Szélisten fia, páratlan harcos! Indulj, keresd meg Szítát!
93
- Ha pedig
Szíta
kételkedne, hogy én küldtelek hozzá, vedd e gyűrűt, - fordult
m o s t H a n u m á n h o z R á m a is, - mutasd meg neki, s meglásd, hozzád fog hajolni szíve! H a n u m á n a homlokához érintette a smaragdköves ékszert, összetett kézzel föld re borult R á m a előtt, majd hatalmas ugrásokkal útnak indult Dél felé. M i d ő n újra kitelt a hold ezüst tányérja, Hanumán csapata portól lepve, kimerül ten roskadt le a Nagy Ó c e á n partján. Rettegtek, hogyan mehetnének haza a főváros ba azzal a hírrel, hogy a szép szemű hercegnőnek nyomát sem lelték égen-földön. Sorra felidézték a gyászos eseményeket: Ráma száműzetését,
Szíta elrablását, Dzsa-
tájusz hőstettét, a két királyfi fájdalmát és meséléssel csillapították honvágyukat. Végül úgy határoztak, soha többé nem mennek haza, hanem böjtbe fognak és itt, a parton várják be halálukat. Egy öreg keselyű azonban meghallotta a szavukat és megszólította őket: - Kik vagytok? Hogyan kerültetek ide? És honnan ismeritek Dzsatájusz nevét? Ekkor a majmok elmesélték neki mindazt, mi történt, Dzsatájusz keselyű halálát,
Szíta szenvedéseit és
Ráma dühét, ha mielőbb nem látja viszont istennő-testű felesé
gét. Az öreg keselyű álmélkodva hallgatta őket, végül keserves zokogásban tört ki: - Tudjátok meg, vándorok, nagy fájdalmat okoztatok szívemnek! Dzsatájusz az ö c s é m volt, én pedig Szampati vagyok, az ő bátyja. S még csak bosszút sem vehetek fivéremért. Száz évvel ezelőtt ö c s é m m e l elhatároztuk, hogy versengve felszállunk a Napig. így is tettünk, ám testvérem túl közel repült a Naphoz és láttam, a forró csil lag sugarával igen kínozza őt. Én szárnyaimmal védtem meg a forróságtól, de ekkor az én szárnyam égett el, s én lezuhantam. Azóta fekszem itt szárnyaszegetten, nyo morultul. Ám még így is, puszta szavammal segíthetek nektek, hogy legyőzzétek Dzsatájusz gyilkosát. Ahogy itt gubbasztottam az óceánnál, hát néhány hónapja mit láttam az égen? Egy ékes légi kocsit, Rávana szekerét, b e n n e gyönyörű fiatal asszonyt, aki sikoltozott: „Ráma, Laksmana!". Én tudom, hol rejtette el Rávana Szí tát. Száz jódzsanára innen van egy nagy sziget a tenger közepén, Lanka, annak or m á n a démonkirály palotája. O t t őrizteti h á r e m é b e n Rávana Ráma hitvesét, senki sem férkőzhet a közelébe. És íme, miközben így beszélt, az istenek meghálálták a páratlan segítséget és Szampati szárnyai újra kinőttek. Az öreg keselyű boldogan lengette meg őket, majd felszállt és eltűnt a messzeségben. A majmok üdvrivalgással bömböltek örömük ben, hogy i m m á r n e m kell dolgavégezetlen hazatérniük, sem itt maradniuk, ám Lanka az ó c e á n közepén fekszik, úszni n e m tudnak, híd sincsen: ki képes hát száz jódzsanányi ugrásra? Egymással versengve bizonygatta mindegyik, hogy majd ő kihozza Szítát, végül Hanumán, a Szél fia megvetette lábát a Mahéndra hegy szik láján, felfohászkodott égi apjához és fölrugaszkodott az égbe. A Levegő Istenénél sebesebben szállt a hős majom az égen, dicső vállalkozását pedig kegyesen segítette még maga az óceán is. Végül földet ért a Szél szülötte, s aprócska majom alakját öltve besurrant Rávana háremébe; a vágyuk kitöltése után édesen szunnyadó ráksaszí-hölgyek között azonban sehogyse találta Szítát. M á r csaknem reményvesztetten
94
fordult vissza, amikor eszébe ötlött, megtekinti a palota kertjét is, hátha ott rejtette el a démonkirály Ráma hitvesét. A palota ablakából kiszökkent a pompázatos kert be, ott sebesen felkúszott egy asókafára, s mit látott? Az asóka törzsét két karjával átölelve, tépett ruhájú, tündérszép nő zokogott keservesen az őt kínzó, acsarkodó, torz testű ráksaszí-őrök gyűrűjében. A ráksaszík gyalázták, csúfolták szegényt, ami től csak még j o b b a n hullt a könnye, mint a zápor, végül dühödten eltávoztak az asszony-őrök, és ekkor Hanumán a fa lombja közül megszólította a még szenvedé sében is gyönyörű nőt: - Istennő vagy talán? Bájos tested, ragyogó arcod n e m halandó asszony ékessége. Úgy sejtem, te vagy Szíta, a nagylelkű Ráma hitvese, engem pedig R á m a küldött el tehozzád. Szíta előbb megijedt, hátha Rávana kínozza őt megint, ezúttal majom alakjában, ám a kis majmocska olyan alázatos arccal, olyan kedves szóval szólt hozzá, hogy bi zalmatlansága azonnal elillant. M i k o r Hanumán megmutatta neki R á m a gyűrűjét, hogy bizonyságot nyerjen küldője kiléte felől, a boldogtalan Szíta örömkönnyeket ontva kiáltott fel: - Átugrottad az óceánt, csak hogy jó hírrel gyógyítsd szegény szívemet, ó, remek majom, ki a Szélisten méltó sarja vagy! Nincs szó, mely eléggé dicsérné hőstettedet! Mondd hát, hogyan él Ráma és Laksmana? M i k o r j ö n n e k engem megszabadítani? Ó, hogy vágyom már lótuszarcú férjem látására! Egy pillanat nélküle ezer eszten dőnek tűnik! Hanumán megnyugtatta Szítát, hogy Ráma, L a k s m a n a élnek, egészségesek, és szövetkeztek a majmok királyával, hogy megtámadják Rávana birodalmát. Végül Ráma isteni párja megkérte a majomharcost, üzenje meg Rámának, hogy siessen, mert mindjárt újra megtelik a Hold. Hanumán ekkor összetett kézzel leborult a her cegnő lábai előtt, visszaváltozott igazi nagyságába, majd hatalmas ugrással vissza tért a szigetről a tengerpartra, ahol társai üdvrivalgással fogadták. Amikor Ráma megtudta, hogy Hanumán szólott a rab Szítával, boldogsága n e m ismert határt, ám haragja sem, Rávana és ráksaszanépe ellen. Tüstént megindult a hatalmas hadsereg, amilyent azóta sem látott a H á r o m Világ. Ráma, Laksmana, Szugríva és Hanumán a majomhad élére álltak, az öreg Dzsámbaván, a medvék ki rálya pedig medvesereggel támogatta vállalkozásukat. így ért a tengerpartra, maj mok és medvék élén Ráma, hogy megkezdje háborúját Rávanával. Ám hiába ugrot ta át Szíta látására a száz jódzsanát Hanumán, milliónyi majom- és medvekatonát nem lehetett átvinni az ó c e á n o n . Törték is a fejüket a hősök, hogy oldják meg ezt a feladatot, végül Ráma megparancsolta a majmoknak, építsenek lenge hidat, szép művű töltést a part és Lanka szigete közt, az óceán felett. M i k o r elkészült a százjódzsanás átjáró, a sereg egyhangúan nevezte azt el R á m a Hídjának. Megindult a hídon a medvék és majmok véghetetlen áradata a ráksasza-ország elveszejtésére. Rávana sietős haditanácsot tartott, majd m e g p a r a n c s o l t a udvari varázslójának, hogy R á m a ködképből szőtt holttestét mutassa meg Szítának, így a hercegnő n e m táplál majd t ö b b reményt férje érkezésére. Szíta hitt a gonosz
95
ármánynak és zokogva kérte a Halált, hadd kövesse ő is szeretett urát a fénybe, ám ekkor egy jószívű ráksaszí elárulta neki Rávana cselszövésének titkát, s meg nyugtatta, hogy R á m a él. Az éjszaka leple alatt a medvék és a majmok négy irányból megrohanták Lanka fővárosát. Sok kiváló majom és medve esett el az első harcban, mert a ráksaszák kegyetlenül viszonozták a támadást. Vibhísana, Rávana tiszta szívű öccse átállt R á m a seregéhez, mert maga is igazságtalannak tartotta, hogy egy asszonyrablónak segédkezzen, még ha az a bátyja is. Ekkor azonban Indradzsit, Rávana fia szállt harcba a két királyfi ellen, és íme, a majmok és medvék iszonyú rémületére Ráma és Laksmana a ráksasza nyilaitól találva holtan zuhantak le szekereikről! Ám ekkor megnyílt az ég, és Visnu óriás hátasmadara, a dicső Garuda szállt alá a fellegekből. Hatalmas szárnyával meglegyintette a mozdulatlanul fekvő hősök arcát, és szem pillantás múlva R á m a is, Laksmana is erőtől duzzadva tért vissza a háborúba. Váltakozva forgott a csata szerencséje, hol az ostromlók, hol a védők szívébe oltva a reményt. Rávana felébresztette fivérét, az ezer éve alvó iszonyatos Kumbhakarnát, és őt küldte Dasaratha két fia ellen, ám Ráma könnyűszerrel végzett vele Indra dár dájával. A ráksaszakirály fájdalmasan siratta öccsét, ám ekkor fia, Indrazsit lépett elébe és megesküdött, holnap végez mind Rámával, mind Laksmanával. Felvirradt a hajnal. Indradzsit gonosz mágiához folyamodott: felszállt harci kocsiján az ellenség tábora fölött a levegőbe, s ott egy légből szőtt Szítá-kép haját kezdte el rángatni. Hanumán a majmok élén döbbenten szemlélte, hogy kínozza a szörnyeteg a Szítának vélt képet, s hogy sújtja kardjával halálra a sikoltozó asszonyt. Ekkor a majmok el keseredésükben megfutottak a csatatérről, Hanumán pedig könnyek közt jelentette Rámának, hogy a harc immár értelmetlen, mert szeretett hitvesét megölte Rávana fia. Ráma ájultan zuhant a porba, ám az igaz lelkű ráksasza, Vibhísana kijelentet te, ismeri Rávana fekete módszereit, nem valószínű tehát, hogy Szíta halott volna. Ráma ekkor megnyugodott, és a fivérek kemény szívvel folytatták a háborút. A hős Laksmana még arra is megesküdött, hogy párbajban fogja kihívni és legyőzni Ráva na gonosz fiát. Indradzsit és Laksmana küzdelme olyan volt, mint az istenek és a démonok örök háborúja a véghetetlen űrben; a két harcos erőben és hatalomban is hasonló volt egymáshoz. Előbb földi fegyverekkel próbálkoztak - karddal, lándzsával, nyílveszszővel -, ám egyik sem tudta legyőzni a másikat. Elővették hát a mágikus fegyvere ket - Varuna, Rúdra, Agni, Szúrja, Siva és az Aszurák varázsnyilait -, de ezek sem döntöttek kettejük közt a küzdelemben. Végül Laksmana elővette Indra nyilát és így fohászkodott: - Ha igaz, hogy a nagy R á m a erényes, ha vitézségben nincs párja, úgy te nyíl, győzd le Rávana fiát! És az Indrát is foglyul ejtő Indradzsit, a Tízfejű szülötte, a nagy nyílvesszőtől találva holtan zuhant a csatatérre. Rávana, miután elsiratta fiát, i m m á r reményvesztetten küldte egymás után had vezéreit Ráma és Laksmana ellen, hiába. A ráksasza-főnökök mindegyike elesett,
%
vagy a királyfiak, vagy a dicső majmok, vagy a medveharcosok dühödt csapásai alatt. Végül nem volt más hátra: Rávana úgy döntött, maga száll harcba a városát ostromló Dasaratha-hercegek ellen. Iszonyatos, Mája készítette nyilával Laksmanára lőtt, s a hős halálra sebzetten terült el a porban. Míg Ráma keserves zokogással gyászolta vitéz fivérét, addig Hanumán, aki tudta, hogy a Mahódája-hegyen nő a forrasztófű, minden seb gyógyszere, hatalmas ugrásokkal nekiindult, hogy megkeresse a csoda tévő gyógynövényt. Kutatott egy darabig a hegy csúcsán sarjadó növények között, ám nem ismerte fel a forrasztófüvet: megdühödött hát, letépte az egész hegy csú csát, feje fölé emelte azt, s így szállt vissza Ráma táborába. Szuséna, a majmok gyó gyítója rögtön megtalálta a varázserejű füvet és meggyógyította vele Laksmanát. A gyászba csüggedt Ráma ekkor új erőre kapott, s maga szállt szekerére Rávana ellen, a végső párviadalra. Iszonyatos erővel csapott össze Szítáért a két bajnok, lélegzet-visszafojtva bámul ta küzdelmüket mind a két sereg, sőt, maguk az istenek is a Szvarga-mennyországban. Indra saját égi kocsisát, Mátalit küldte el Ráma megsegítésére, aki hatalmas repülő szekerére emelte fel a dicső királyfit, mert nem tűrhette a Dévák Ura, hogy Visnu megtestesülése gyalog menjen harcba a Puspakán száguldó démonkirály el len. Sokáig váltakozó szerencsével folyt a harc, mígnem végül Mátali így szólította meg a már fáradó, erejét veszítő herceget: - Dicső Ráma, hát elfeledkeztél B r a h m a nyiláról? Ez az egyetlen fegyver, amely egy halandó íjából kilőve képes elpusztítani Rávanát. Lődd ki hát, teljen be a végzet és szabaduljon meg a Mindenség e szörnyetegtől! Ráma ekkor megértette, hogy küldetése végre végcéljához ért. Elővette az iszo nyú fegyvert, a nyílvesszőt a Védák előírása szerint az íj húrjára illesztette, mantrákkal áldva a Világ rendjét, amely homályba űzi az istenek minden ellenségeit; és teljes erejével felajzva az íjat, kilőtte a villámfegyvert Rávanára. B r a h m a nyila sur rogva szelte át a levegőt, s pontosan Rávana fekete szívének közepébe talált, majd megfordult és engedelmesen visszatért az áldott Visnu inkarnációjának kezébe. A Fényhazában m e n t e n felcsendült a h a r m i n c isten hálatelt éneke, amrita-illatú szellő suhant át az égen, s bársony virágszirmok árasztották el Dasaratha hős fiát. Amint a majmok és medvék fegyvereitől amúgy is elgyengült ráksaszák hírét vették hatalmas uruk elestének, kétségbeesve hajították el fegyvereiket, s borultak le életükért könyörögve a porba. Lankát legyőzték, a hercegek diadallal vonultak be a városba, ujjongó seregeik élén. Rávana asszonyai, élükön a fő királynéval, M a n dódaríval, iszonyatos sírással borultak a Tízfejű holttestére. R á m a ekkor a követ kezőképp szólott az igazlelkű Vibhísanához, Rávana öccséhez, aki mindvégig Szíta szabadítását segítette: - Temesd el bátyádat királyhoz illő módon, ó, dicső ráksasza. Utána te leszel Lanka ura. Vigasztald meg bánatba süllyedt asszonyait! Ám Vibhísana csodálkozva nézett a lótuszarcú királyfira. - Nem értem, ó, Ráma, miért kellene őt tisztességgel eltemetnem, amikor becs telen és könyörtelen volt, megbecstelenítette mások hitveseit, rémületben tartotta
97
a világot, a ráksaszanemzetségek szégyenfoltjaként. Tarts gonosz szívűnek emiatt, de én bizony egy könnycseppet sem ejtek érte, aki bár test szerint a bátyám volt, én azonban ellenségemnek tartottam őt. Élesen szólott ekkor a dicső R á m a Vibhísanához: - Szeretnék kedvedre tenni, hiszen mindvégig bátran segítettél engem, ám most azt kell mondjam, nincsen igazad! Igaz harcos nem hagyja legyőzött ellenfele testét az éjjeli állatok prédájául! A harc most véget ért, odaát megszűnik a harag, Rávana pedig csak maga felel mindazért, amit tett, legyen az jó vagy gonosz! Légy vitéz a csatában, ám mindig hajts tisztességgel fejet azelőtt, aki fegyveredtől elesett! A Védák, a Sásztrák, az árják ősi törvényei mind így tanítják! Ekkor megértette Vibhísana Ráma igazát, és könnyek között eltemette fivérét. N e m volt más hátra, mint hogy a megmentett, boldog Szítát imádott Rámájá hoz vezessék. Vibhísana R á m a parancsára elment a hercegnőért, aki alig várta már, hogy annyi kín és könny után végre Ráma és Laksmana karjaiba omolhasson. Sok ezer, sok száz ünneplő, ujjongó e m b e r között kísérték Szítát Ráma trónusa elé; az erényes asszony csak nézte, nézte isteni férjét, s nem tudott betelni látásával. Ám ekkor a győztes herceg mindenki füle hallatára így szólt visszaszerzett hitveséhez: - Annyi kín, annyi dicső harcos vére árán most visszakaptalak, szépséges
Szíta!
Megtettem, mit igaz harcos megtehetett, lemostam a gyalázatot, megöltem az aszszonyrabló ráksaszát! És most elbocsátalak! Indulj! Feleségem nem lehetsz többé, te, akit elraboltak, te, aki idegen férfi házában töltött számolatlan éjeket! Hiszen, látva szépségedet, ki hinné, hogy Rávana megtartóztatta magát? Indulj még ma az erdőbe, ne lássalak! A szegény
Szíta
fájdalmában, szégyenében összeroskadt. Minden szem reá szege
ződött, minden tagját tüzes nyílként járta át ez a kegyetlen beszéd. Végül felemelte szép fejét és könnyek között, ám büszke hangon így szólt a trónon ülő királyfihoz: - Úgy beszélsz hozzám, férjem, ahogyan tisztátalan ember szól tisztátalan aszszonyához. M á s asszonyok bűne miatt vádolsz engem gyalázattal, pedig ha tudnád, hogy csak téged hívott szívem, csak feléd áradt sóhajom, amíg rabságban voltam! M i t tehettem én, a gyönge nő? Rávana elrabolt. Azonban egy ujjal sem érintett! M i é r t nem üzented meg Hanumánnal, hogy el akarsz taszítani magadtól? Ott, a li getben megöltem volna testemet, és annyi jó harcos se pusztult volna el a csatában, énmiattam! Hogy mersz így bánni velem? Földanyának vagyok leánya én! Elfelejted a napokat, amikor együtt jártuk Laksmanával az erdőt, amikor még szerettél? Ked ves Laksmana, hordass fel máglyát, mert én így t ö b b é nem élhetek! Fuldokló zokogásban tört ki ekkor Mithilá hercegnője, Dzsanaka karcsú leánya, és n e m volt senki, aki ne szánta volna bánatát. Laksmana kérdően nézett bátyjára, de R á m a könyörtelenül intett: hozzanak fát bant a láng.
Szíta
Szíta
máglyájához. Hamarosan fellob
lehajtott fejjel, kezét összetéve, tisztelettel járta körül a ragyogó
Tűzistent, majd halk, ám szilárd szóval esküdött: - Ha sem testem, sem lelkem nem volt soha hűtlen uramhoz, úgy oltalmazzák életem az istenek!
98
És a tiszta szívű királyleány a lángokba vetette magát. Borzadva fordultak félre az emberek, könnyekkel telt szemmel, Ráma pedig úgy ült trónján, mint aki kővé der medt fájdalmában. És ekkor az Ezerszemű Indra, Brahma, Agni, Siva és az istenek mind a tér fölé gyülekeztek az égen, és a Világteremtő B r a h m a az égből megszólí totta Dasaratha fiát: - Mi ez a káprázat, Uram? Mi ez a kegyetlen játék? Hát földi testedben elfeledted, hogy ki vagy? Hogy vádolhatod Szítát úgy, mint holmi közönséges halandó? És Ráma alázatosan felelt: - Hogy ki vagyok én? Eddig úgy tudtam, földi ember, Ráma, Dasaratha király fia. De ha Te jobban tudod, ó, Uram, kérlek, mondd meg azt nekem! Szelíd mosolyban tündököltek az istenek mind, és ekkor Brahma, a T e r e m t ő ki nyilatkoztatta Ráma valódi személyiségének misztériumát: Óh hős, halld az igazságot! Te vagy Nárájana isten, a harckoronggal fegyveres. Te az egy agyarú Vadkan! Múlt, jövő, vetélytársaid Legyőzője. Világ végső nagy Törvénye is csak te vagy. Bölcsesség Önfegyelmezés, te vagy a Kezdet és a Vég. Indra a te teremtményed.
Végét csatáknak te szeged.
Oltalmuknak téged hívnak a nagy királyi bölcsek is. Te az ezerszarvú isten, a Védák lelke, a Százfejű; a Nagy Bika.
Teremtője mind a Három
Világnak itt.
Az OM és a VASAT-fohász, te magad vagy az Áldozás. Végedet senki se tudja, kezdetedet se. Nos, ki vagy? Testet te öltesz minden lényben, Te lakozol minden
tájban:
bráhmanban is,
égben,
tehénben is.
hegyekben, partokon;
te, az ezerlábú isten, a százfejű, a százszemű. A Világot te tartod fönn. Midőn eltűnik mind a Föld, a Nagy Kígyó alakjában mutatkozol a vizeken. Három Világ fenntartója vagy és a szíved én vagyok, és a nyelved: az istennő Szaraszvatí. Szőrszálaid: az istennép, ők az én alkotásaim. Ha szemed zárod: éjjel van, ha nappal: nyitva van szemed. Védák: a
testetöltésed.
Rajtad kívül nincs semmi sem.
A te tested: a Mindenség. Szilárd burkod: a Föld színe. Haragod: Agni.
jóságod:
Szórna.
És Szíta: Laksmí istennő.
Te pedig Visnu vagy, fiam.
Mert azért öltöttél testet, hogy megöld ezt a Rávanát. Ezt a küldetést bíztuk rád, s elvégezted hűségesen. Aki e
Véda-himnuszt majd,
azt csapás, szerencsétlenség
ember,
énekli lelkesen,
bánat nem éri sosem!
99
És ekkor a máglya közepén megjelent Agni, a Tűz halhatatlan Istene. Karjaiban tartotta a lángvörös szárit viselő, tündöklő szemű Szítát: a királylány pedig olyan volt üdvözült boldogságában, mint égi énje, Laksmí istennő. - Visszahoztam Szitádat, Ráma! Megjárta a Fény világát és tisztának találtatott. Fogadd hát vissza őt, ó, emberek és istenek hőse, és többé ne bántsd! M e r t ártatlan ő, szeplőtelen, mint maga az ég, méltó hozzád, ahogyan lelked mélyén te ezt mindig is tudtad! M o s t átadom őt neked, íme, s halld parancsomat: úgy zárd őt mindörökre szívedbe, amilyen hűséggel ő őrizte szívét neked annyi szenvedésen át! Ráma lehajtott fejjel, boldogan vette át mosolygó hitvesét, aki szelíden fonta át karjaival isteni férje vállait. Ekkor Indra jelent meg előttük és így szólt: - Ö r ö m ö m telik benned, ó, Rávana legyőzője! Kérj tőlem is egy kegyet! Bármit kívánsz, megadom! R á m a így felelt az Istenek Királyának: - Akik miattam és Szitámért adták életüket a harcmezőn, a vitéz majmok, kérlek, ó, Déva, támaszd fel mind! Akik miattam, Szitámért szereztek súlyos sebet vagy kí nokat, add, hogy azonnal meggyógyuljanak, s új erőre kapjanak kegyedből! - Igen nagy kegyet kérsz, - felelte Indra, - de neked megadom. Legyen úgy! Támadjon fel minden majom, akit megöltek a ráksaszák! Gyógyuljanak hát meg a sebesültek! És ekkor talpra ugrottak azok a majmok, akik Hanumán vezérlete alatt estek el vagy szereztek sebet a csatákban. N e m hittek a szemüknek, egymást tapogatták, kacagtak, ujjongtak és fajtájuk szokása szerint hatalmas bukfenceket vetettek a leve gőben. Végül Ráma seregéhez csatlakozva, együtt indultak vissza Ajódhjába, Bharata székvárosába boldogan. A hazatérő hős köszöntésére az utcára tódult minden férfi és asszony Ajódhjában. Ö r ö m m á m o r b a n úszott a város, és Kausaljá királyné túláradó szívvel szorította keblére dicső fiát. Bharata pedig leemelte a sarukat a trónról, meghajolt bátyja előtt, és átadta neki oly régen kiérdemelt örökségét, a gyönyörű birodalom királyságát. Ráma, oldalán Szitájával még hosszú-hosszú évezredekig uralta az emberek világát, áldott tetteinek emléke pedig fennmarad örök bizonyságul az Úr Visnu minden élő lény iránti olthatatlan szeretetére.
Magyarázat A bemutatott öt mítosz mindegyike a Kozmosz rendjét, illetve a Káoszt jelképező, így lelki-szellemi síkon egymást kizáró erők élet-halál harcait beszéli el. Közülük a Zeusz és a titánok harcát felidéző legenda akár a Teremtésmítoszok című fejezetben is helyet kaphatott volna, mivel rokon motívumokat tartalmaz Marduk isten és Tiámat sárkány küzdelmének történetével. Arany Atyácska és Lúdvérc népmesei elemekkel tarkított elbeszélése különösképpen jelentős abból a szempontból, hogy nagyon hasonlít az iráni hagyományban jól ismert vándormítoszhoz, amely szerint a „jó" istenség egy-egy teremtési aktusát a „gonosz" abbéli próbálkozása követi,
100
hogy a teremtés eredményeit megrontsa vagy elpusztítsa. Iránban ez Ahura M a z da istenség és a démoni Ahrimán (a magyarban: Ármány) versengésében nyilvánul meg, utóbbi pedig pontosan ugyanúgy vezeti félre az iráni „Atlantisz", Airyana Vaedja szigetének lakosságát, akár a mi Lúdvércünk az Aranyos Szegeleten élő nemze dékeket. Az itt elbeszélt magyar mítosz ráadásul az özönvízmotívumot is tartal mazza, ennyiben pedig a Közel-Keleten, Közép-Ázsiában és mindkét Amerikában jól ismert világkatasztrófa-történetek Kárpát-medencei megfelelője. A hettita dioritember-történet, a gigászháború görög mítosza, illetve a Rámajána lényegi azonosságokat mutat; ezek közül a legszembetűnőbbek a következők: • mind a háromban egy, a teremtés előtti (primordiális) Káoszt, a „sötét, ismeret len, kiszámíthatatlan, veszedelmes, démoni" princípiumot jelképező szörnyeteg kozmikus garázdálkodása indítja el az események fonalát (a kőóriás megjele nése; a gigászok, majd Tüphón Olümposz elleni rohama; Rávana ámokfutása kedvenc kocsiján, a Puspakán); • mind a háromban a „főgonosz" valamilyen, az istenek egyike által megjósolt, illetve biztosított „előnyt" (védelmet) élvez; • mind a háromban ki kell, ki lehet játszani a negatív szereplő látszólagos sérthe tetlenségét vagy halhatatlanságát, s mind a háromban jellemző, hogy vagy egy, a többiekhez képest ifjúnak számító isten (Tesub, Zeusz), vagy pedig egyszerűen egy halandó (Héraklész, Ráma) képes megállítani a kaotikus energia tombolását. A csúcspont minden istenharc-mítosz esetében a döntő ütközet (Tesub és a dioritember, Héraklész és bármelyik gigász, Zeusz és Kronosz, valamint R á m a és Rávana párviadala), ahol a felek nemcsak a haditechnika, de a mágia minden módszertani vívmányát is kihasználják. Mágikus fegyverek, mantrákkal felidézett időjárási jelenségek, beszélő, névvel ellátott, csak egyetlenszer használható isteni fegyverek a mitológiai háborúknak éppúgy „általános", a mitikus közegben egyál talán nem meglepő elemei, mint a jellegzetes repülő kocsik. (Utóbbiakat a paleoasztronautika - az ős-űrhajózás - elméletének hívei előszereretettel azonosítják űrrakétákkal.) A ráksaszák különösen mesterei a májának, azaz az illuzórikus tudat bűvölete előidézte képvarázslatoknak (lásd a magyar Csodaszarvashoz hasonlóan elfoghatatlan őzet, no meg a Rámát kétségbe ejtő, Szíta halálát b e m u t a t ó Indradzsit-féle „holografikus vetítést"). Zeusz villámfegyvere, Hádész láthatatlanná tevő sisakja és Poszeidón háromágú szigonya az Ég-Tenger-Alvilág feletti mágikus ura lom talizmánjai, melyeknek magyar népmeséinkben megjelenő, szintén hármas ságot alkotó megfelelői az óriások vagy ördögfiak által birtokolt varázsostor, a mérföldlépő csizma vagy bocskor, illetve a láthatatlanságot adó köpeny vagy sisak. A főhős - például Árgyilus királyfi - tanácsa szerint e tárgyakért versenyt kell futniuk a démonoknak, s amíg ők futnak, addig mesehősünk agyafúrtan megka parintja a kincset érő talizmánokat. Jó és Rossz, Rend és Káosz, Fény és Sötétség mágusháborúját követően - a Min denség alaptörvényének megfelelően - mindig a világos oldal győzedelmeskedik:
101
az emberek csak megépítik az özönvízi bárkát, Zeusz király lesz az Olümposzon, a gigászok támadását visszaverik az istenek, Tesub megmenti a világot a kőóriás fe nyegetésétől, R á m a pedig megöli Rávanát és visszaszerzi elrabolt feleségét, Szítát. A teremtett világ és annak vezérlő szellemi energiái, az istenek diadalt ülnek minden felett, ami „sötét", „ismeretlen" „rendezetlen" és „nem valós" s a győzelemmel vissza időzítik a Mindenség futamát az „abszolút kezdetek" korába. (Nem véletlen, hogy számos őskultúrában a Jónak a Rossz felett aratott diadalának időpontját azonosí tották az újesztendő első napjával!) Új teremtés veszi ekkor kezdetét, a világ új élet ciklusa, mely természetesen az egyén, az egyes ember beavatás utáni, immár szent és n e m profán életszakaszának kozmikus méretűvé magasztosult szimbóluma.
Tanítás Az istenharc-mítoszokban az örök Létezés és a borzongató ürességű S e m m i (Nihil) élet-halál küzdelmének lehetünk tanúi. Lét és Nemlét váltakozó erőfölénye a Min denség dinamikus életlüktetését jeleníti meg: a Kozmosz kiáradás-visszahúzódás ritmusához hasonlóan váltakoznak az egyéni élet során is a „fényesebbnek" és „sö tétebbnek" látszó évek, hónapok, életszakaszok. A felébredéshez azonban szükség van a mélység, az ismeretlenség, a S e m m i félelmetes és gyakran katartikus erejű megtapasztalására is. „Fekete" életszakaszaink tehát ne legyenek számunkra a bánat vagy az önsajnálat forrásai: életünk dinamikájának szerves részei ezek, melyek nél kül kevésbé tudnánk értékelni a szenvedések nyomán bennünk lassan fel-feleszmélő Tudás fényét. A világmegváltó héroszok útja az éberség és az önfegyelem forradalmárainak ösvénye: maga a misztika, az ezotéria is a régi tanítómesterek által felismert „hő sies" „heroikus" út. A sárkányok, a gigászok, a túlvilági fenevadak mind a Fényha zájáról elfeledkezett tudat negatív beállításának kivetülései, létük pedig annyiban van, amennyiben tudatunk létet tulajdonít nekik. Az őskultúrák tanítása úgy tud ta, hogy minden „nem j ó " gondolat, „nem igaz" szó vagy „nem szép" elhatározás egy-egy szörnyeteget hív elő a tudatban, akik az avatási révület állapotában mint a beavatási folyamatot „hátráltatva előmozdító" tényezők bukkannak elő. Ugyanúgy kellett elbánni velük, akár a démonvilág egyéb megnyilvánulásaival (lidércekkel, negatív szándékú kísértetekkel stb.): szeretetet sugározva feléjük, létezéssel (tudati fénnyel) kellett megtölteni a nemlét e m e zárványait. A mítoszokban minden legyő zött szörny egy-egy semlegesített negatív előjelű tudatállapot. A halandó e m b e r képes olyasmire, amire az istenek nem. Ez a motívum Ráma és Héraklész esetében ismétlődik, de gondoljunk arra, hogy Jézus Krisztus egyik legszentebb megszólítása is úgy hangzik: Emberfia. Pilátus pedig egyenesen Em bernek, azaz az E m b e r őstípusának minősíti a Megváltót („Ecce H o m o " - „íme, az E m b e r ! " ) . Az E m b e r hatalmas ereje itt, a megnyilvánult formák és minőségek birodalmában paradox m ó d o n éppen halandósága, hiszen ez az, ami előbb félelem re, kétségben hánykolódásra, szenvedésre készteti, majd keresésre, a halandóság
102
meghaladására való törekvésre sarkallja őt. A törekvés az ezoterikus ösvényen járó ember legeredetibb tulajdonsága, az a b e n s ő feszülés, amely helyes megélés esetén egy nem-statikus jellegű nyugalom kiváltását eredményezi az elmében. N e m vé letlenül hangzott úgy a történelmi Buddha e világon kiejtett utolsó mondata: „Tö rekedjetek fáradhatatlanul!" Éljük meg úgy nagybetűs E m b e r (Avatott, Üdvözült, Beérkezett) mivoltunkat, hogy fáradhatatlanul törekszünk kisbetűs emberi (térnek, időnek, okságnak alávetett, profán létállapotot megjelenítő, „nem emlékező" tehát „alvó") létmódunk feloldására, meghaladására, túlszárnyalására!
103
Az ezoterikus hagyományok az e m b e r aranykori létmódja alapjellegzetességének tartják a kifogyhatatlan bőség jelenlétét, melyet a mítoszokban a következő leíró és elbeszélő elemek nyilvánítanak meg: • A egyetemes tradíció legkorábbi szentiratai szerint az elveszett Aranykor embe riségének - csakúgy, mint későbbi korokban a beérkezett, üdvözült vagy avatott személyeknek - nincs szükségük biológiai értelemben vett táplálkozásra (akár csak manapság az energiafelvételt a kozmikus háttérenergia biofizikai energiává alakításával megvalósító, közismert - bár pontatlan - szóval „pránaevő" egyé nek és közösségek esetében). A szimbolikában ez gyakran úgy tárul elénk, hogy az adott sámán, próféta vagy hős az istenektől kap egy mágikus erejű asztalt, edényt, vagy táplálékadó csodás állatot, amely kalandjai során a profán táplálko zás minden formáját teljesen szükségtelenné teszi. • Ilyenkor jellegzetes, hogy a bőség áradása a kapott bőségforrásból a megajándé kozott személy kérésére, kívánságára vagy parancsára kezdődik meg (a magyar n é p m e s é b e n csak annyit kell mondani, hogy „terülj-terülj asztalkám" és az asz talon megjelenik mindaz, amit szem és száj kívánhat), tehát a csodás táplálék „aktiválása" a megajándékozott tudatállapotától függ, aki kívánsága elgondolá sával vagy kimondásával mintegy „bekapcsolja" a titokzatos energiaforrást. • Fontos, hogy a bőségforrás (isteni kehely, asztal, kristálykő, üst vagy tál) nem csak halhatatlanságot, de a felismerés, a tudás, a mindent-látás képességeit is biztosítja használójának. Az Élet Serlege egyben az Igazság Serlege is, amely világi személyek elől elrejtett ezoterikus ismereteket tár fel, térben-időben távoli képeket, dolgokat vagy eseményeket mutat meg, vagy éppenséggel leleplezi az árulást és hamisságot. Ilyen esetekben az Igazmondó Serleg azonosul az alkími ában jól ismert Lapis Excellissel (a Bölcsek Kövével) is, hiszen a legtöbb mítosz szerint maga a Serleg vagy Csodaedény eleve egy égből hullott isteni kőből van kifaragva.
104
• A „Kő az Égből" - „Tudás az Égből" - „Bőség az Égből" - „Edény az Égből" - sor végezetül odáig juttatja a kutatót, hogy a Szent Grált magával a Bölcsek Kövével is azonosíthatja. Az isteni Kő-Serleg azonban eredendően istennői motívum: az ősi szimbolika az edényeket - mint minden tárolásra alkalmas tárgyat - az anyaméhhel azonosította, az égből hullott szent kő pedig számos mitológiában a Nagy Égi Istennő „hírnökeként" nyilvánul meg (például a Mekkában őrzött Kába (Qa'ba) nevű faragott meteorit is Al-Lat istenasszony kultuszának legfőbb ereklyéje volt). A régiek egyébként úgy tudták, hogy egyes férfűstenek sziklákat, köveket termékenyíthetnek meg, vagyis egyes sziklákban vagy kövekben isten női energia lakik. Az alkimista legenda szerint is csak leány, mégpedig férfi által érintetlen, szűz lány emelheti ki az egyszarvú (unikornis) szarva tövében rejlő karbunkulus-követ: az ilyen kő pedig gyógyír a világban fellelhető minden bá natra, fájdalomra és betegségre. • A Kő, a Serleg tehát gyógyerővel is rendelkezik. Látni fogjuk, hogy a kelta mi tológiában Daghda isten varázsüstje bír feltűnő megfiatalítási és újraélesztési képességgel. Daghda üstjének alkímiai minősége a druida mágia szerint a Tűz, márpedig éppen ez az elem áll kapcsolatban a kiégetés-feloldás-megtisztításújraszületés motívumaival, a Főnix mitológiai képességeivel. A hun leletanyag feltűnő darabjai - a gyönyörű kimunkálású, míves bronzüstök - természetesen szintén nem pusztán használati célra készültek, hiszen a táltosmágiában (azon belül is a hasonlósági varázslásban) elengedhetetlen szerep jutott nekik. Egyéb ként minden főzés, melegítés, hőközlés átalakítási folyamat, amelynek során a „földies" elemek „légiesekké" szublimálódnak, s ilyen m ó d o n közelebb emelked nek a Megnyilvánulatlanhoz: az üstök méhében tehát az anyagok megszentelése, tökéletesítése, a súlyosító kötőerőktől való mágikus mentesítés zajlik. A következő négy történet mindegyikének középpontjában az aranykori teljes séget, tudást és halhatatlanságot jelképező csodaedény áll, ám ugyanazon jelkép a mítoszokban más-más erény hangsúlyozásának médiumává válik. Raziel köny vének - a héber mitológiában a Szent Grálhoz hasonlóan isteni eredetű, hatalmas zafírkőnek - legfőbb tulajdonsága a Tudás; a kelta regében szereplő serlegé, illetve a germán monda Jó G r i m nevű, emberfejű csodakehelyé az Igazmondás; a közép kori európai tradícióban szereplő Szent Grál viszont a Megváltás erőtényezőjét közvetíti. Megszerzésük, birtoklásuk egyet jelent a profán létmód meghaladásával, az istenemberi létminőség elnyerésével, végső soron abba a mitikus Egykorba való visszatéréssel, amelyben Anyag, Lélek és Szellem harmonikus életviszonya még sértetlen, tökéletes és magától értetődő volt.
105
R A Z I E L KÖNYVE A héber misztikus tanok szerint Raziel a Mindentudás és a Beavatás angyala. A te remtés hajnalán Isten egy óriási zafírkőre véste fel mindazt, ami volt, ami a jelenben történik és ami a jövendőben meg fog nyilvánulni; a csillagok állását, a gyógyítás módszereit, a mágia elrejtett törvényeit és az élőlények sorsát a legkisebb fűszáltól az emberekig. Ezt a zafírkövet Raziel könyvének nevezték. Isten úgy tervezte, hogy a rajta őrzött tudást majdan megosztja teremtményeivel is. Amikor azonban ezt a szándékát az angyalok megtudták, közülük néhányan az irigy Samael vezetésével fellázadtak, és a tengerbe dobták Raziel könyvét, nehogy az emberiség bölcsebbé lehessen náluk. Isten ekkor megparancsolta az óriás tengeri sárkánynak, Ráhábnak, merüljön alá és találja meg a tenger fenekén a Könyvet. Ráháb habozás nélkül engedelmeskedett, s szarva hegyén kiemelte a csodálatos zafírkövet az iszapból. A Könyvet később maga Raziel vitte le az Édenkertbe Ádámnak, aki az angyal vezetésével elolvasta a rá vésett írást és így nyert beavatást Isten titkainak világába. Raziel zafírkönyve később csodaszép, égszínkék fényt árasztott Noé bárkájának sötétjében. N o é t ő i S é m örökölte, majd Ábrahámon keresztül a Könyv végül Sa l a m o n király birtokába került, aki innen ismerte meg a szellemek megidézésének tudományát. Egy régi legenda azonban egészen más eredetet tulajdonít Raziel Könyvének. Eszerint amikor Isten letaszította az égből a lázadó angyalok vezérét, akit Samaelnek, Azazelnek, Hélél ben Sáhárnak és Lucifernek is neveznek, a bukott angyal homlokdiadémjának zafír ékköve zuhanás közben kihullott. Ezt az angyalok később megtalálták a Földön és visszavitték Istenhez, aki erre faragta rá a Mindenségre vo natkozó összes tudományt.
Az IGAZMONDÁS S E R L E G E Az ír királyok közül C o r m a c h állt a legszorosabb kapcsolatban a tündérekkel. A szel lemvilág lényei úgy hálálták meg C o r m a c h barátságát, hogy a népre jólétet, a ga bonatáblákra bőséget varázsoltak. C o r m a c h uralkodása alatt nem volt Írországban hazugság, mivel a király különösen igazmondásáról volt híres. Egy tavaszi reggelen C o r m a c h király éppen palotája kertjében állt, amikor egy ifjú közeledett feléje; senki n e m látta, h o n n a n került elő. Az ifjú ruhája színes volt, a háta mögött pedig csodálatos ezüstágat tartott, melyről három aranyalma csün gött le. Léptei nyomán az almák olyan édesen csilingeltek, hogy a betegek és sebe sültek nyomban enyhet adó álomba merültek. - Ki vagy te, ismeretlen? - kérdezte a király. - Olyan országból jöttem, ahol az igazság uralkodik, nincs betegség, nincs gőg, nincs rosszakarat és nincs gyűlölség, - válaszolta az ifjú.
106
- Milyen boldog lehet ez az ország! Mennyire másképp van ez nálunk, halan dóknál! - gondolta a király. Majd fennszóval így fordult az ifjúhoz: - Szeretnék barátságot kötni veled, ó, idegen. Ennek zálogául azonban azt az ágat kérem, amely a hátadról csüng le. Az ifjú gondolkodott egy keveset, majd így válaszolt: - Odaadom az ezüstágat. Cserébe azonban három kívánságomat kell teljesítened. - Legyen úgy! - egyezett bele C o r m a c h király, és megpecsételték az esküt. Ettől kezdve a királyi palotában áldott béke honolt. Egy esztendő múlva azonban a titok zatos ifjú újra megjelent a kertben, hogy találkozzon a királlyal. - Itt vagyok, hogy megtedd, amit ígértél. Az első kívánságom: magammal aka rom vinni a leányodat. A királynak nagy veszteség volt ez a kérés, fájlalta is, de mi mást lehetett tenni, odaadta a királylányt. Az ír asszonyok háromszor jajdultak fel bánatukban, mikor hercegnőjüket távozni látták. Egy hónap múlva a tündérifjú újra megjelent, ezút tal C o r m a c h fiát, a következő hónapban pedig feleségét, a királynét vitte magával. Egyedül maradt a király, többé az aranyalmák édes csilingelése sem vigasztalta. A következő nyáron útnak indult C o r m a c h király családja felkutatására. Az ud vari emberek követni akarták, ám olyan sűrű köd ereszkedett le közéjük és a király közé, hogy hamarosan visszafordultak. Egyedül vándorolt hát C o r m a c h , m í g n e m egy virágzó síkságra jutott. Ezüskastély állt egy magaslaton, kapuja nyitva állott. Amikor C o r m a c h a kapuhoz ért, egy öregember és egy öregasszony fogadta. Beve zették őt a palotába, mondván, hogy hivatalos a házigazda lakomájára. M e g j e l e n t a szakács is, és négy részre vágott egy disznót. A négy részt a kastély csarnokában a tűz felett lógó üstbe dobta. Ekkor a házigazda így szólt C o r m a c h királyhoz: - Látod, mekkora tűz lángol az üst alatt? A hús mégis csak akkor fő meg, ha mind a négy darabhoz egy-egy igaz történetet m o n d u n k el. Elsőként a szakács kezdett mesélni. Elbeszélte a disznó történetét, egészen addig, amíg az üstbe került. Úgy látszik, igazat mondott, mert mire befejezte a mesét, a hús negyedrésze megfőtt. Ezután a házigazda, majd a felesége mondták el a maguk élettörténetét - a két mese alatt a disznó második, majd harmadik negyedrésze is megfőtt. Végül Cormachon volt a sor. Elbeszélte, hogyan jelent meg kertjében a tündérifjú az alma ággal, hogyan kötöttek szerződést, majd hogyan vitte magával a királylányt, a ki rályfit és a királyasszonyt. M i k o r a történet végére ért, látták, hogy a disznó utolsó negyede is megfőtt. Ekkor a házigazda megszólalt: - Megfőtt a hús, C o r m a c h király, lássunk lakomához. - Én nem tartok veletek, - válaszolta C o r m a c h - m e r t odahaza Írországban úgy szokás, hogy a király az ő ötven harcosa társaságában ül asztalhoz. Halk zene szólalt meg és C o r m a c h elszunnyadt, maga s e m tudta, mennyi ideig aludt. Mikor felébredt, íme, ott ült mellette felesége, fia, leánya és ötven kísérője. Az álmélkodó, boldog királynak a házigazda ekkor ezt mondta:
107
- M o s t már elmondhatom neked, ki vagyok. M a n a n n a n M a c Lir a nevem, aki a tündérek felett uralkodom. Én voltam az almaágas ifjú, aki elvitte szeretteidet. Mindezt azért tettem, hogy te is Tündérországba gyere, hogy megtaníthassalak mindarra, amit én tudok. Ekkor Manannan, a szellemvilág fejedelme beavatta C o r m a c h o t a titkos tudo mányba. Mielőtt elbúcsúztak, a tündérkirály a legcsodásabb ajándékot adta Cormachnak, ami valaha is létezett: az Igazmondás Serlegét. E nagyszerű edénynek az volt a tulajdonsága, hogy ha a jelenlétében valaki hazudott, három darabra tört, ám ha kiderült az igazság, a darabok újra összeforrtak. Diadalmasan vitte vissza családját Írországba C o r m a c h király, és az Igazmon dás Serlegét egy díszes asztalra helyezte a palotában. Hírnevét, dicsőségét ennek a serlegnek köszönhette a király, mert a j ó t és a rosszat ezentúl mindig meg tudta különböztetni egymástól.
Az ERŐS THORSTEIN TÖRTÉNETE Réges-régen, O l a f Tryggvasson király uralkodása idején élt Norvégiában egy Thor stein nevű ifjú: hatalmas termetű, ám kötekedő természetű, erőszakos ember volt, akit összeférhetetlen viselkedése miatt apja állandóan utazni küldött: a fiú hol csa tába ment, hol kereskedelmi útra indult. Olaf király később, rendkívüli bátorsága miatt megkedvelte Thorsteint, ám mivel féktelensége udvari szolgálatra alkalmat lanná tette őt, ezért főként hajózással járó királyi megbízatásokat teljesített: messzi földekre kalandozott. Egy alkalommal éppen egy áruval teli hajó parancsnokságát bízták rá. Emberei már berakodtak, ám az időjárás még nem kedvezett az indulásnak. Thorstein a ten gerparton ült és várakozott. Hirtelen kopasz kisfiút pillantott meg egy közeli domb oldalon, aki a domb hasadéka előtt állt és bekiáltott valakinek a domb belsejébe, akit Thorstein nem látott: - Édesanyám, add ki a k a m p ó s b o t o m a t és a kesztyűmet. Ma ünnep van az alvi lágban, oda akarok lovagolni. Thorstein látta, ahogy erre egy kampósbot és egy pár kesztyű repült ki a hasadé kon. A kisfiú ráült a botra, felhúzta a kesztyűket és sebes iramban elrepült a dom bok között. No, több se kellett Thorsteinnek, odament a nyíláshoz és elismételte azokat a szavakat, amelyeket a kisfiútól hallott. És íme, ismét kirepült egy kampós bot és egy kesztyű a nyílásból, és egy hang így szólott Thorsteinhez: - Ki beszélt hozzám? - Fiad, Bjalfi, - válaszolta Thorstein. Ráült a botra, felhúzta a kesztyűket és a kisfiú után lovagolt. Hamarosan egy folyóhoz értek és lemerültek a habokba. A víz alatt vaksötét volt, végül egyre világosabb lett, legvégül egy hatalmas szikla tövében emelkedtek ki a vízből a felszínre. A szikla tetején egy várkastély állott.
108
A fiú belépett a vár kapuján, Thorstein utána. Egy fényes, pompázatos terem be jutottak, ahol éppen nagy lakoma folyt. Ottlétükről senki nem vett tudomást, mivel láthatatlanok voltak. Az asztalfőn ült a király és a királyné. Ekkor egy díszes ruhába öltözött követ lépett a terembe, aki elmondta, hogy az indiai tündérkirály megbízásából érkezett, és egy gyűrűt adott át a királynak. A gyűrűt négy darabba lehetett szedni, de a darabok ezután maguktól összeilleszkedtek. Tetszett a gyűrű Thorsteinnek, de még inkább megkívánta a király asztalterítőjét, amelyet aranyrojtok díszítettek és tizenkét drágakő volt belehímezve. - M o s t pedig próbáljuk meg O l a f király híres szerencséjét! - gondolta Thorstein, mert Olaf király arról volt nevezetes, hogy minden lehetetlen kalandból ép bőrrel keveredett ki. A király éppen ujjára akarta húzni a gyűrűt, amikor a láthatatlan Thorstein egyik kezével a gyűrűt ragadta meg, a másikkal pedig az asztalterítőt rántotta le. Hatal mas csörömpöléssel minden a földre hullott. Thorstein a kampósbotot felejtve ki rohant a várkastély kapuján. Itt azonban már n e m volt láthatatlan, így mindenki üldözőbe vette őt. Thorstein így fohászkodott magában: - M o s t segíts meg, O l a f király! Azzal nagy verekedésbe keveredett a folyóparton, ám éppen ekkor ért oda a kis fiú is, a két kampósbottal. Mindketten felültek botjaikra, a vízbe vetették magukat, üldözőik pedig a parton maradtak. Gyorsan visszatértek a folyón át a domb hasadékába, és kiléptek a felvilágra. A nyílás barlanggá szélesedett, a barlangban pedig két asszony ült: az egyik kendőt szőtt, a másik gyermeket ringatott. Ez utóbbi megkérdezte a kisfiút: - Hát fivéredet, Bjalfit hol hagytad? - Ma nem jött velem, - válaszolta a gyermek. - Akkor hát ki utazott a másik boton? - Thorstein volt az, O l a f király kísérője. Nagy bajt okozott, m e r t olyasvalamit hozott el az alvilágból, aminek nincsen párja egész Norvégiában. Csak nagy nehe zen tudtunk megmenekülni, mert Thorstein majdnem otthagyta a botját. M é g i s igaz, hogy nagyon bátor legény ez a Thorstein! A domb nyiladéka ekkor bezárult. Thorstein felszállt addig veszteglő hajójára és elvitorlázott Olaf király udvarába, hogy királyának ajándékozza a gyűrűt és a terítőt. A palotában Thorstein elmesélte alvilági kalandjait. A király birtokkal akarta meg ajándékozni hű szolgáját, de Thorstein ezt nem fogadta el, mert még nem kívánt letelepedni. A következő tavaszon Thorstein Jamtlandban járt, s míg hajója a kikötőben vesz tegelt, ő maga sétálni indult. Az ösvényen egyszer csak egy rút törpe került a szeme elé, aki zokogott, mint a záporeső. - Miért sírsz annyira? - kérdezte Thorstein. - Ne csodálkozz, jó ember! - felelte a törpe. - Látod a m o t t azt a sast az égen? Elrabolta a fiamat, és e bajt maga Odin isten hozta rám. Ha a fiamnak baja esik, vége az életemnek.
109
Thorstein nem tétovázott, íjával célba vette a sast, kilőtte nyílvesszejét, és a ha talmas madár holtan zuhant a fölre; a legény pedig még röptében elkapta a törpe gyermekét. Átadta apjának, a rút törpe pedig hálálkodva kérdezte meg Thorsteintől, mivel tudja viszonozni a segítségét. - N e m szoktam segítségért jutalmat kérni, - felelte Thorstein, - inkább vigasz tald meg a gyermekedet az őt ért nagy ijedelem után. - A jutalom n e m maradhat el! - válaszolta a törpe. - Neked adom a gyapjúin gemet. Aki ezt viseli, n e m fárad el úszás közben és fegyver sem fogja a testét. Tiéd az ezüsgyűrűm is, amely megsegít, ha szükséget szenvednél. Ez a fekete kő pedig láthatatlanná tesz, hogy ne találjanak meg az ellenségeit. Utolsónak pedig egy ko vakövet kapsz tőlem. Ha acéllal ütöd meg a követ, ahol fehér, jégeső támad. Ha ott ütsz rá, ahol aranyszínű, perzselő napsütés kerekedik. Ha a vörös részén ütsz rá, vihar támad, villámlik és mennykövek hullanak az égből. Ha eldobod a követ, ma gától visszarepül hozzád. Ez az utolsó ajándékom. Thorstein megköszönte az ajándékokat és visszatért a hajójára. Elindultak a ten geren, de hamarosan ködbe keveredtek és senki sem tudta, hol, milyen vizeken járnak. Ám alkonyatkor végre szárazföldet pillantottak meg maguk előtt. Horgonyt vetettek hát, s kiléptek a szárazföldre. Thorstein megparancsolta az embereinek, várják meg a parton, míg ő elindul felfedezni a vidéket. Ha hetednapra nem érkez ne vissza, induljanak el és jelentsék O l a f királynak, hogy Thorstein odaveszett. Thorstein el is indult a sziget belsejébe. Hamarosan egy rengeteg tölgyerdőbe érkezett. Az éjszakát egy nagy tölgy lombjaiba rejtőzve töltötte. Hajnalban emberi hangokat hallott: huszonkét díszes öltözetű lovas érkezett az úton, majd utánuk még három. Közülük a középső arannyal hímzett ruhát, a két szélső pedig rőtvörös öltözéket viselt. Amikor pontosan az alá a fa alá értek, amelyen Thorstein rejtőzött, egyikük így szólalt meg: - Valaki van ezen a tölgyfán! Ekkor Thorstein lejött a fáról és üdvözölte a lovasokat, akik j ó t nevettek rajta, G y e r m e k Thorsteinnek nevezték, a középső, legtekintélyesebbnek látszó óriás vi szont megajándékozta egy aranygyűrűvel és elmondta magáról, hogy ő Godmund király, Glasiswellirben uralkodik, és most azért indult kíséretével útnak, mivel Jötunország királyának, Geirrődnek tartozik hűbéresi kötelességgel; ám ezt a terhet apjától örökölte és a legszívesebben megszabadulna tőle. M o s t Geirrőd udvarába tart, hogy a jötun király előtt hódoljon és az megerősítse őt királyságában. Thor stein ekkor kijelentette, hogy szívesen velük tartana ő is. - Ha O l a f király szerencséje tart veled, - mondta erre Godmund, - akkor elfo gadunk útitársnak. Thorstein felszállt G o d m u n d mögé a lóra és folytatták az utazást. Hamarosan egy folyóhoz értek, amely olyan jeges vizű volt, hogy akire csak egy cseppje hul lott, azon nyomban megfagyott. G o d m u n d lova, hogy, hogy nem, megbotlott, így Thorstein egyik lábujja a jeges vízbe merült; nosza, a fiú rögvest levágta a megfa gyott testrészt. Mindenki dicsérte Thorstein bátorságát és lelkierejét.
110
Amikor Geirrőd király udvarába értek, G o d m u n d kijelentette, hogy még túl fia tal ahhoz, hogy hűbéresküt tegyen, és bár G e i r r ő d ezt tudomásul vette, verekedés tört ki a két uralkodó kísérete között. Thorstein is harcba szállt G o d m u n d pártján. Geirrőd ekkor egy tüzes golyóbist hozatott be, és azt G o d m u n d emberei felé ha jítva kijelentette, hogy aki elejti, az elveszíti birtokait. Mindenki rémülten próbálta megtartani és lehetőleg ellenfelei felé dobni az izzó golyót, míg végül Thorsteinnek sikerült azt kilódítania az ablakon. Másnap birkózásban mérték össze erőiket G o d m u n d és Geirrőd emberei, és Thorstein itt is bebizonyította hősiességét, annak ellenére, hogy e m b e r lévén jóval kisebb termetű volt, mint a két óriásnép harcosai. E nap estéjén, mielőtt aludni tértek vol na, Godmund félrevonta Thorsteint és így beszélt hozzá: - A próbákat eddig jól megállottuk, köszönhetően neked, ám holnap következik a legveszedelmesebb varázslat. Geirrődnek ugyanis van egy serlege, akit Jó G r i m nek neveznek. A serlegnek emberfeje van, beszélni tud és ismeri a jövendőt. Sen ki sem hazudhat, esküdhet hamisan Jó G r i m jelenlétében. M i n d e n e m b e r köteles Jó Grimnek ajándékkal kedveskedni, de legjobban az tiszteli meg, aki egy hajtásra kiissza a benne lévő italt. Tudom, hogy először nekem kell majd kiinnom, ám attól félek, bajba fogok kerülni. Erre Thorstein a következőket tanácsolta G o d m u n d n a k : - Vedd fel az ingemet, azt, amit a törpétől kaptam. Ez megvéd akkor is, ha a serlegben lévő ital mérgezett lenne. Mielőtt innál, vedd le fejedről a koronát és ajándékozd Jó Grimnek. Súgd a fülébe, hogy j o b b a n fogod tisztelni, mint G e i r r ő d tette. Azután tégy úgy, mintha innál, ám ivás helyett csorgasd az italt az ingbe. Felvirradt a hajnal és újra meg kellett jelenniük G e i r r ő d előtt, aki megparacsolta két lovagjának, hogy hozzák be Jó G r i m e t . Mindenki térdre borult a csodálatos serleg előtt. Először Godmundnak kellett kiürítenie a varázskelyhet. O d a m e n t Jó G r i m h e z , a fejére tette a koronáját és fülébe súgta azt, amit Thorstein tanácsolt neki. Azután úgy tett, mintha inna, ám az italt az ingébe csorgatta. Jó G r i m ekkor felnevetett. Újratöltötték a serleget és most G e i r r ő d király járult elébe. Kérte, hozzon neki szerencsét és figyelmeztesse, ha veszély leselkedne rá. Jó G r i m arca meglehetősen bosszúsnak látszott. Geirrőd lecsatolta nyakáról az aranyláncot, és azt a serleg em berfeje alá helyezte, majd fenékig ürítette az italt. Jó G r i m csak a fejét csóválta. Harmadjára Agde kormányzó, G e i r r ő d leghatalmasabb főembere próbálkozott. Agde két aranygyűrűt ajánlott fel Jó G r i m n e k és három hajtásra itta ki belőle az italt. Ekkor a serleg emberi hangon így szólalt meg: - Minél idősebb adta, annál silányabb volt az ajándék. Ezután G o d m u n d és Geirrőd elbúcsúztak egymástól. G o d m u n d azzal dicseke dett, hogy Thorsteint maga Odin küldte hozzá, és bár kis termetű, nincs, aki nála jobban értene a mágiához. Geirrőd erre felszólította Thorsteint, mutassa be varázstudományát. A legény elővette a tűzszerszámot, a törpe ajándékát, és ott csiholta, ahol a kő fehér volt.
777
Jégeső kerekedett és hamarosan mindenki bokáig állt a hóban. Majd Thorstein folytatta a varázslatot: ezúttal ott ütötte meg a követ, ahol az aranyszínű volt. Erre forró napsütés támadt és elolvadt a hó. Az óriások döbbenten álltak, arcukra kiült a félelem. Végül Thorstein a kő piros részét kezdte csiholni: szikrák szálltak min denfelé, lángnyelvek csaptak fel, a tűz nőni kezdett, a teremben lévők pedig mind menekülni akartak. Thorstein titokban intett Godmundnak, hogy hagyja el a ter met és megkérdezte Geirrődtől: - Varázsoljak tovább? A j ö t u n o k királya igent intett. Ekkor Thorstein hozzávágta a tűzszerszámot, s Geirrőd holtan esett össze. A fiú kirohant a palotából, lóra kapott és vágtában utol érte G o d m u n d o t . M i r e a jéggé dermesztő folyóhoz értek, a tűzszerszám visszare pült Thorstein kezébe. Thorstein ekkor búcsút vett Godmundtól, aki értékes ajándékokat küldött vele O l a f királynak. Barátságban váltak el és a fiú megindult a hajója felé. Az úton azon ban meglátta Agde kormányzót, amint két, arannyal futtatott csodás ivószaruval, a Hwitingar-kürtökkel a kezében menekül. Thorstein láthatatlanná vált és a nyo mába szegődött. Eljutottak Agde házához, ahol a kormányzó leánya nézett ki az ablakon és megkérdezte apját, mi a baj. - Szörnyű dolog történt, - válaszolta Agde. - G o d m u n d mindenkit rászedett, m e r t varázsló volt a kíséretében. G e i r r ő d király meghalt, én meg menekülök az ellenség elől. Ezzel Agde eldobta a kürtöket és tovább futott az úton. Thorstein újra láthatóvá vált, felkapta a kürtöket és megkérdezte Agde leányát, lenne-e kedve vele tartani. A lány igent mondott. Szerencsésen elérték a hajót, hiába üldözték őket Geirrőd emberei és a kormányzó, aki addigra felfedezte leánya szökését. A pár visszatért Norvégiába és még abban az évben O l a f király elé járultak. Thorstein átadta urának G o d m u n d ajándékait: egy aranypoharat, amelyből senki más nem volt képes inni, csak O l a f király, egy ezüsttálat és húsz aranyozott kendőt, amelyeket nem fogott a tűz. Thorstein O l a f király jóváhagyásával feleségül vette Agde leányát. A nászéjszaka azonban baljós eseménnyel végződött: nyomtalanul eltűntek a Hwitingar-kürtök. A következő tavaszon Thorstein engedélyt kapott királyától, hogy ellátogasson az óriások földjére. Itt megtudta, hogy Geirrőd után G o d m u n d lett a király, s most ő hívhatja segítségül a csodálatos Jó G r i m e t . Mindenki elfogadta őt uralkodójának, csak Agde nem, aki épített egy titkos halmot, beleköltözött, s onnan járt kísérteni éjszakánként. Thorstein egyszer feltörte a halmot és visszaszerezte a Hwitingarkürtöket, melyeket Agde varázserővel emelt el egykor, lánya és Thorstein nászéjszakáján. Thorstein végül feleségével az óriások birodalmában telepedett le és viszszaküldte az értékes kürtöket O l a f királynak. M i k o r néhány évvel később O l a f király elesett egy ütközetben, a Hwitingar-kür tök eltűntek kincstárából. Agde j ö t t el értük, s elvitte őket föld alatti varázskam rájába: t ö b b é senki sem látta a páratlan ivóedényeket. Jó G r i m r ő l azonban még sokáig meséltek Norvégia földjén.
112
PARSIFAL Valamikor régen, amikor még vitéz királyok, lovagok erényei ékesítették Európa történelmét, és amikor az adott szót még áthághatatlanul szentnek tartották, egy titokzatos legenda övezte a Pireneusok hókoszorúzta hegyei között rejtőző M o n t salvat várát. Úgy tartották, tiszta szüzességben élő, j á m b o r lovagok őrzik itt a pom pás kristálykelyhet, a Grált, amely a Megváltó drága vérét fogta fel, a vércseppeket, amelyek egykor a római százados lándzsadöfése nyomán hullottak alá a kereszt fáról. Csodálatos hatalommal bíró, rendkívüli ereklye volt tehát a Grál; jelenlété ben felszáradtak a könnyek, behegedtek a sebek, boldogsággá váltak a fájdalmak, a védelmére rendelt hősöket pedig a Grál emberfeletti ereje halhatatlansággal és örök ifjúsággal áldotta meg. A Szent Grál maga jelölte ki őrizőit, a Grál-lovagokat, mégpedig oly módon, hogy a Montsalvat-vár kupolatermében álló fehér márvány asztalon ragyogó betűkkel megjelent annak a neve, akit Isten a szent kehely szol gálatára rendelt. A gyengék oltalmazására, az igazság megtartására és a krisztusi tanítások terjesztésére felesküdött lovagok testületét pedig a Grál által választott király kormányozta. Hosszú évek óta állt e dicső lovagrend élén Amfortas király, miután elfogadta hivatását atyjától, a vitéz Titureltől, a Grál korábbi uralkodójától. A Szent Grál bajnokai időről-időre elhagyták Montsalvatot és elindultak a világ minden tájára, harcolni a jó ügyért. Jártak Szerecsenföldön, a forró sivatag határai nál, megfordultak a legtávolabbi Északon is; küldetésük során kilétüket titokban tartották, segítségükért jutalmat soha nem vártak. Sárkányok által szorongatott országok, gonosz várurak elrabolta királyleányok áldották az őket nagy bajukban megsegítő lovagok nevét, ám a hősök, ahogyan érkeztek, úgy tűntek is el nyom talanul az országúton, beleveszve a messzeségbe, hiszen egy-egy győzelem után azonnal visszaszólította őket Montsalvatba a Szent Grál földöntúli hatalma. Ám egy napon iszonyú fájdalom törte meg a Rend életének békéjét. Volt ugyan is közöttük egy lovag, Klingsor nevezetű, nyughatatlan, gőgös természetű, aki nem átallotta az Istentől kapott tudást mágikus hatalom megszerzésére használni, sőt, azt suttogták, a fekete mágia segítségével magával a Sátánnal kötött szövetséget. Amfortas király ekkor meghallgatott mindenkit, aki tudott Klingsor ördögi prak tikáiról, kikérdezte magát a bűnöst is, s végül - megalapozottnak tartva a vádat -, mindörökre száműzte a lovagot Montsalvat földjéről. Klingsor azonban bosszút forralt. N e m messze a Pireneusok lábaitól várat épí tett magának, s toronyszobájába zárkózva végleg átadta magát istentelen varázsla tainak. A várat bűvös kerttel vette körül, b e n n e ismeretlen virágok ontották égnek illatukat, s gyönyörű leányok csábították bujaságra az odatévedőket. Történt pedig, hogy egy ízben maga Amfortas is útra kelt, hogy teljesítse küldetését, ám letért az ösvényről, s hosszas bolyongás után Klingsor varázskertjébe tévedt, ahol azon nyomban egy világszép hajadon simult a kebléhez. A király n e m tudott ellenállni a szerelem igézetének; forró ölelésben olvadtak össze a pázsiton. Ám e pillanatban a várfalon megjelent maga Klingsor. Varázserejével elvette a meggyengült Amfor-
113
tastól fegyverét, a Szent Lándzsát - azt a Lándzsát, amellyel egykor Krisztus Urunk j o b b oldalát átdöfték -, és az isteni gerelyt a Grál-királyra hajította. Surrogva szelte át a levegőt a Lándzsa, szörnyű sebet szakított Amfortas hasán, majd visszatért a gonosz varázsló kezébe. Ekkor Klingsor ördögi kacagással gúnyolta a Grált és lovagjait; a csodakert eltűnt, Amfortas pedig ott maradt a forró homokon, sebé ből patakzott a vér. Lovagjai találtak rá, akik hordágyra emelték és vigyázva vitték vissza Montsalvatba, ám ezt a sebet még a Grál életadó fénye sem volt képes behe geszteni. Amfortas napjai ezután iszonyatos kínnal teltek el: sebe minden mozdu latnál felfakadt és vérzett, s a király ilyenkor fájdalomtól torzult arccal könyörgött a megváltó halálért, de mindhiába. Élnie kellett, s bár a seb tűznél is forróbb kínnal égette testét, ezerszer inkább égette szívét a szégyen - fogadalma megszegésének, a Lándzsa elveszítésének és a kertben átélt pokolbeli kéjnek a szégyene. Ha hűséges lovagjai hordágyon csónakázni vitték a kastélyt övező hűs vizű tóra, a fájdalom enyhült kissé, de Montsalvatban t ö b b é nem csendült fel önfeledt nevetés. Elhalkult a szó, messzi vándorútra, vitéz kalandokra sem indultak többé a lovagok. Egyetlen jóslat táplálta csupán a reményt a szívekben, mely azt hirdette, hogy a király sebe azonnal beforr, ha ugyanazon fegyverrel érintik meg, amely hasát felsza kította. A rejtélyes jövendölés szerint azonban sem haddal, sem fegyverekkel nem lehet Klingsort legyőzni, még kevésbé a Szent Lándzsát visszaszerezni, mert erre egyes-egyedül egy, az Úr által küldött balga ifjú képes. Az évek múlásával azonban a király egyre kevésbé hitt a szabadító eljövetelében, s a lovagok többsége is hiú áb rándnak tartotta a próféciát. Egyedül G u r n e m a n z lovag figyelte minden nap izga tottan a kastélyhoz vezető ösvényt, hátha arra téved valaki. N e m is a várban lakott már: kis remetekunyhót épített a Montsalvatot övező ligetben, ott várta imával, böjttel a megjövendölt ifjú érkezését. Élt ekkoriban egy vitéz fejedelem, Gamurét nevű; páratlan tehetségű bajnok fegyverforgatásban és hadvezetésben egyaránt. Egyszer kis országát hatalmas túl erővel támadta meg az ellenség, és Gamuret kilovagolt, hogy védje határait, kasté lyában hagyva feleségét, a gyönyörű Herzeleidét, s várnépét. Az utolsó párviadal ban azonban ellenfele cselt vetett és a fejedelem halálos sebben bukott le lováról a porba; kísérői már csak holttestét vihették vissza lehajtott fejjel az úrnőhöz. Herzeleide iszonyú sikoltással borult hős férje koporsójára és belehalt volna bánatába, ha nem mozdul meg magzatja a szíve alatt. Erőt vett hát fájdalmán és búcsút mondott mindannak, ami kedves volt számára. Egy kis kunyhóba költözött, távol a palotától, a rengeteg erdő közepébe, s csak néhány hű szolgának engedte meg, hogy száműze tésében vele tartsanak. Amikor aztán eljött az órája, szőke kisfiúnak adott életet, aki a Parsifal nevet kapta; ám anyja annyira rettegett attól, hogy egyszer felébred b e n n e apja vére és lovaggá lesz, ha felserdül, hogy tudatlanságban nevelte a gyer meket. M i r e tizenöt éves lett, Parsifal semmit sem tudott országokról és emberek ről, azt hitte, hogy az erdő a világ, és saját magán kívül anyja és szolgái az egyedüli élőlények. Herzeleide maga tanította fiát a betűvetésre és a Szentírás ismeretére, ám semmilyen fegyvert n e m tűrt meg a házban. Mindössze annyit engedett meg
114
Parsifalnak, hogy az erdőt járva a maga készítette fűzfaíjjal, egyszerű nyílvesszőkkel madarakra lődözzön. Egy nyári délután Parsifal messze kóborolt anyja kunyhójától, mert tudni akarta, vajon tényleg az erdő-e a világ, s ha mégsem, hát mi lehet annak határain túl. Ahogy kilépett az országútra, különös látvány tárult szemei elé. Négy ezüstbe öltözött, fényes alak közeledett csillogó testű lovakon. A fiú, aki még soha n e m látott lovago kat, úgy vélte, csak istenek vagy angyalok lehetnek ilyen gyönyörűek. Kiugrott hát a bokor mögül, ahol bevárta őket, majd az útra leborulva felkiáltott: - Könyörülj rajtam, ó Istenem! A lovagok kacagásban törtek ki. Egyikük felemelte siskrostélyát. - Nem isten vagyok, te fajankó, - mondta még mindig nevetve, - h a n e m lovag! Parsifal nem értette a választ, s álmélkodva tapogatta végig a lovagok fegyverze tét, páncélját és lovait. A harcosok mosolyogva tűrték vizsgálódását, mert tetszett nekik ez a szőke hajú, izmos termetű, ám láthatóan teljesen tudatlan legény. - Ha nem isten vagy hát, - szólalt meg végül Parsifal, - s n e m is angyal, akkor ki csinálja a lovagokat? - Szép arcod, termeted n e m e s származásra vall, nagy kár, hogy az eszed kevés! - válaszolta az előbbi harcos. - Ha egy kicsit több lesz a fejedben, még belőled is lehet lovag, olyan, mint mi vagyunk, csak Arthur király udvarába menj! Több se kellett Parsifalnak! Szaladt haza édesanyjához és elbeszélte, kikkel ta lálkozott az országúton, végül kijelentette, hogy azonnal indul Arthur király udva rába, mert lovag szeretne lenni. Herzeleide előbb a rémülettől eszméletét vesztve zuhant a földre, majd mikor magához tért, szívettépő sírással könyörgött fiának, bármi mást kívánjon, csak erről az egy szándékáról tegyen le; ám mindhiába. Parsi fal hajthatatlan volt. A szerencsétlen hercegasszony végül nem ellenkezett tovább, útra bocsátotta fiát, ám tarka ruhát varrt neki, amilyet a bolondoknak szokás, és a legrozogább, sánta gebét nyergelte fel számára; azt gondolta, ebben az öltözékben úgyis kinevetik Parsifalt, elmegy a kedve a lovaggá válástól és visszatér hozzá. A fiút azonban a legkevésbé zavarta furcsa külseje. Megcsókolta anyját, istenhozzádot mondott szolgáinak, magához vette a fűzfaíjat és elporoszkált az országúton. Falvak, városok százait, legelőket, erdőket, dús majorságokat hagyott maga m ö gött, újszülöttként csodálkozva rá mindenre, amiről addig senkitől sem hallhatott. Akik csak látták, ujjal mutogattak rá, a gyermekek pedig nevetve, csúfolódva sza ladtak a nyomában, és Parsifal szelíden mosolygott vissza rájuk, mert azt hitte, boldogságukban ilyen derűsek az emberek. Úttalan utakon járt, maga sem tudta, merre, és mindenkit Arthur király udvaráról faggatott, de mindhiába: külsejét látva őrültnek tartották, és ahonnan csak lehetett, elzavarták. Parsifal azonban n e m adta fel a reményt. Lassan, tévelyegve, egy titkos akarattól segítve végül mégis eljutott a Szent Grál királyságát övező rengetegbe. Egy nyári napon Amfortast újra csónakázni vitték lovagjai a tóra, s a szenvedő király csöppnyi enyhet nyert a sebét hűsítő szellőtől. Hattyú szelte át fenséges ívben a levegőt, ám a következő pillanatban röpte megtört, vergődni kezdett és holtan zu-
115
hant a pázsitra. Gurnemanz, a remete döbbenten lépett a kimúlt madárhoz és kihú zott testéből egy gyermekded faragású nyílvesszőt. Megfordult, és a liget fái mögött tarka ruhás fiút pillantott meg, aki diadalmas arccal szemlélte lövése eredményét. - Te lőtted le ezt a hattyút? - kérdezte G u r n e m a n z . - Én hát! - kiáltotta a legény. - Röptében találtam el! - És mondd, mit vétett neked ez az ártatlan madár, amely talán párjához suhant a reggeli napfényben? Hogyan onthattál vért itt, e szent ligetben, ahol minden állat szeretettel közelít feléd? Nézd csak hófehér tollait, nézd nyilad okozta sebét; hát nem szánod őt? N e m ébred megbánás a szívedben? Parsifal lehajtotta a fejét, s némán kettétörte térdén az íjat és a nyílvesszőket. - Jól van, fiam, - enyhült meg G u r n e m a n z . - M o s t pedig mondd el, ki volt apád? Ki vagy te és mit keresel itt? Ki mutatta meg neked az ide vezető utat? - N e m tudom, - felelte Parsifal. - Ilyen balgát még sosem láttam! - mondta kissé bosszúsan Gurnemanz. - De valamit csak tudsz magadról? - Azt tudom, - szólt a fiú, - hogy az anyám Herzeleide. Az erdőben lakunk. Az íjamat és a nyilaimat magam faragtam... Ekkor fekete hajú, izzó tekintetű, tépett ruhájú lány lépett hozzájuk: Kundry, a Grál követe. E titokzatos nő hol évekre eltűnt, majd újra megjelent; vad rajongással, szenvedélyesen szolgálta a Grált, bár a lovagok megvetették, boszorkánynak tartot ták őt. Semmilyen alantas küldetés végrehajtásától nem riadt vissza. Gurnemanz gyakran m o n d t a a lovagoknak, inkább szánniuk kellene szegényt, hiszen nyilván valami nagy bűn nyomja lelkét, azért vezekel. - Majd e l m o n d o m én! - kiáltott közbe Kundry. - Ez Parsifal, Gamuret fejedelem fia. Anyja tudatlanságban nevelte, nehogy csatában végezze életét, mint egykor az apja. Idefelé jövet láttam Herzeleidét: a bánattól megszakadt a szíve. Utolsó szavá val engem kért, oltalmazzam bolondruhás fiát. - M i t mondasz? Meghalt anyám? - jajdult fel Parsifal, majd megszédült és össze esett. G u r n e m a n z csendesen nézte egy darabig a földön fekvő szőke ifjút és lelkét eltöltötte a remény. Vizet hozott, felsegítette és karon fogta Parsifalt. - Gyere, fiam, - szólt hozzá gyengéden. - Gyere velem, mutatok neked valamit. G u r n e m a n z titkos lépcsőkön, emeletek százain vezette végig a döbbenettől káp rázó Parsifalt Montsalvat égig érő kastélyában, mígnem a legfelső kupolaterembe értek. A lovag leültette a fiút és megparancsolta, maradjon csendben. Egymás után érkeztek a lovagok és helyet foglaltak egy kerek márványasztal körül, majd hord székén behozták a királyt - Amfortas arca eltorzult a kíntól. A lovagok lehajtott fejjel imádkoztak. Amikor elcsendesültek, a király felemelkedett, feltépte ingét és kitárta a rettenetes sebet. - Ó, Atyám, - kiáltotta, - meddig kell még gyötrődnöm? Hadd vessek véget nyomorúságomnak, ne kelljen felmutatnom a Grált! Hadd pusztuljak el végre szé gyenemben, én, aki méltatlan lettem hozzád és eskümhöz! Ám ekkor az agg Titurel kíméletlen hangja harsant egy függöny mögül:
m
- Hozzátok be a Grált! Négy apród lépett a terembe. Bíborszín bársonnyal letakart szekrénykét hoztak emelőrúdon, majd letették a kerek márványasztalra. Amfortas nagyot sóhajtott, erőt vett kínján és áhítatosan kiemelte szekrényéből a Kelyhet. Miután felemelte, minden földi fény kialudt, csak a Szent Grál világított földöntúli ragyogással. Meg nyílt a kupola teteje és galamb ereszkedett alá, leszállt az áhítatos imába merült Amfortas feje fölé és ekkor a Megváltó hangja hallatszott a mennyből: „Vegyétek, mert ez az én testem, mely értetek töretik meg... Vegyétek, mert ez az én vérem, mely értetek ontatik ki..." A ragyogás vakító fényoszloppá erősödött, majd a fény oszlop felszállt az égbe és ismét látni lehetett a teremben: a lovagok előtt, ím, ke nyér jelent meg, s mindegyikük kupája borral volt telítve. Amfortas ekkor feljajdult és ismét sebéhez kapott: az felfakadt és újra vérezni kezdett. Intésére az apródok kivitték a Grált. G u r n e m a n z kisvártatva megszólította a mellette ülő, n é m á n maga elé m e r e d ő Parsifalt: - Nos, fiú, van kérdésed arról, amit most láttál? Parsifal megrázta a fejét. - Ne restelld, hogy van, amit nem tudsz! - biztatta a lovag. - Kérdezz, és én megfelelek neked arról, amit itt és most láthattál. Parsifal csodálkozva nézett rá és újra nemet intett a fejével. - Értettél egyáltalán valamit is abból, ami történt? - kérdezte G u r n e m a n z . Parsifal ismét megrázta a fejét. A lovag ekkor felkelt székéről, minden gyengéd ség nélkül megragadta a fiú ruháját, kinyitott egy oldalajtót és kilökte rajta. - Bolondnak valóban bolond vagy, - kiáltotta utána haragosan, - de a részvét hiányzik belőled! Tűnj el innen és ha lehet, kíméld a hattyúkat! Parsifal kinn találta magát egy zöld pázsitos réten, a fűben fekve, egyedül. Fel állt, megfordult és íme, nyomát sem találta sem Montsalvatnak, sem a rengeteg erdőnek. Mégis tudta, hogy nem álom volt mindez - teljes erővel nyilallt szívébe a fájdalom, mert úgy érezte, visszavonhatatlanul, mindörökre elveszített valamit. Most már tudta, hogy csak a kiválasztott keveseknek adatik meg az, amit ő különös kegyből, a sors szeszélyétől vezettetve megtalált, de balgaságában képtelen volt fel ismerni. Sokáig feküdt a fűben hangtalanul, majd zokogott, mint egy c s e c s e m ő , jaj gatva, keservesen: anyját kárhoztatta, hogy tudatlanná tette, önmagát átkozta, hogy nem mozdult meg szíve a Grál-király nyomorúságán. Napok virradtak és hunytak ki felette, eső verte, szél szárította tagjait, és Parsifal lelkébe belefagyott a kín. Un dorral eltelve nézett végig önmagán; arca keserű nevetésbe rándult. - M o s t már tudom, ki vagyok! - üvöltötte a szélbe, két kézzel szaggatva tarka ruhája rongyait. - Ó, anyám, miért nem mondtad el fiadnak? B o l o n d vagyok, szá nalmas, nevetséges bolond, vagy még annál is rosszabb, mert nekem még szívem sincs! Hiányzik belőlem a részvét! M o s t azonban Istenre és angyalaira esküszöm, hogy megtalálom a Grált! Ha kell, bejárom érte a mennyet és a poklot is, de újra meglelem!
117
Azzal elindult Parsifal, hogy esküjéhez hűen újra felkutassa a Grált. Hegyeken völgyeken át vándorolt, folyókat, tengereket szelt át, messze földekre eljutott, ki rályt, kalmárt, koldust faggatott Montsalvat titkos váráról, de mindegyikük azt felelte, hogy sosem hallotta ezt a nevet. Évek teltek el Parsifal felett, aki nem volt t ö b b é tudatlan fiú, de harcra érett, rendkívüli erejű ifjú férfi; szemei a Kehely utáni sóvárgás különös tüzében izzottak. Egyszer, valahol Délen eltévedt a sivatagban és a napsütésben iszonyú szomjúság kínozta. Lerogyott a homokba, így kívánta be várni végét, ám hirtelen fák susogása, víz csörgedezése ütötte meg füleit. Felemelte a fejét és ahol az imént még homoktenger nyújtózott, most fallal körülvett pompá zatos kert képe tárult elé, melyben hívogatóan csobogtak a vízesések, bólogattak a pálmák, rózsalugasok százai ontották az ég felé illatukat. Parsifal álmélkodva kelt fel, erőt vett fáradtságán és belépett a kertbe. A márvánnyal kövezett kis ösvény szebbnél szebb ligeteken át vezetett, s a fiú, miután szomját oltotta a szökőkútnál, lepihent egy bársonnyal bevont kerti kereveten. Ekkor leányok szaladtak elő a kert minden irányából a fák mögül, a virágok színpompáját idéző, lenge keleti sely mekben. Csilingelő kacagással rohanták meg Parsifalt, körülrajongták, simogatták, majd buja körtáncot kezdtek járni körülötte. - Olyan illatotok van, m i n t a virágoknak, - szólt az ifjú a lányok szépségétől kábultan, - n e m vagytok virágok ti magatok is? A viráglányok felkacagtak és most egyenként próbálkoztak Parsifal ölébe simul ni. A fiú megkívánta őket, ám hamarosan túl tolakodónak találta közeledésüket. - így n e m lesz j ó , szépséges virágok, - mondta a lányoknak még mindig kedve sen, - indulnom kell utamra, hagyjatok elmennem! - Csúnya, gonosz fiú! - kiáltották a lányok. - Gyáva vagy tán, félsz tőlünk? Vagy a szíved hideg, mint a jégcsap? Ekkor Parsifalban felébredtek G u r n e m a n z feddő szavai; felemelkedett a kerevet ről és határozott mozdulattal eltolta magától a lányokat. - M o s t már elég! - kiáltotta. - Engem ugyan itt nem tartatok! - Parsifal, maradj! - csendült fel hirtelen a lugas mögül egy női hang. A fiú döbbenten nézett a rózsák közé. A viráglányok gúnyosan nevetgélve szer teszaladtak. A lugas árnyékából csodaszép lány lépett most elő, akiben Parsifal ne hezen ismerte fel az egykori Kundryt. - Te itt laksz? - kérdezte álmélkodva az ifjú. - Tiéd ez a kert? - 0, az én o t t h o n o m nagyon messze van innét, - súgta Kundry lágyan. Parsifal elbeszélte neki szenvedéseit, a Grál utáni vágyát, küldetését, majd Kundry mesélt neki a vitéz Gamuretről és Herzeleidéről, a gyönyörű hercegasszonyról. A fiú lelké ben még nem gyógyult be anyja elvesztésének kínja, így említésére könnyek szök tek a szemébe. Kundry csak nézte őt, majd lassan magához vonta és megcsókolta Parsifalt. Az ifjú vadul bontakozott ki az ölelésből, ellökte a lányt és felkiáltott: - Hogy hagyhattam el akkor anyámat, a drágát?! Miattam szenvedett! Úgy lát szik, kínt hozok mindenkire, akit szeretek. Eressz hát utamra, ne késlekedjem, ami kor sebe most is gyötri a királyt!
m
- Meg kell ismerned a szerelmet, Parsifal, - fogta meg a kezét Kundry, - a sze relmet, melyet egykor Gamuret is érzett anyád, Herzeleide iránt. Ó, Parsifal, ha egy csókom így felnyitotta elmédet, ölelésem a mennybe emelne! - Jaj, a seb! - kiáltotta Parsifal. - Amfortas sebe! Itt ég b e n n e m és vádol! Egy percig sem maradok tovább! - Kegyetlen vagy! - mondta Kundry és az ő szemét is elfátyolozta a könny. - Ha a király szenvedése így megindít, az enyémre miért n e m tekintesz? Tudd meg hát az én történetemet is! M i k o r Krisztus a Golgotára hurcolta keresztjét, én a tömeg ben álltam, elé léptem és kínjait kikacagtam. Ő csak fájdalmasan reám tekintett, s nekem azóta kacagnom kell, valahányszor egy bűnös ö l e m b e hull és elkárhozik! Ha egy férfi igaz szerelemmel ölelne, megváltana az átoktól! - Szánlak én tégedet is, Kundry, - válaszolta Parsifal. - Megváltalak, de nem így, és nem itt. Ég veled, majd találkozunk még! - Klingsor, segíts! - sikoltotta erre Kundry. - Elmenekül! Megátkozlak téged, Par sifal, hogy míg élsz, bárhová is mennél, soha meg ne találd a Grált! Iszonyú robajjal emelkedett ki a földből Klingsor fekete kastélya és íme, a várfa lon megjelent a varázsló. Meglódította a Lándzsát és Parsifal felé hajította a szent fegyvert; az surrogva szelte a levegőt, majd lebegve megállt a hős feje felett. Parsifal elkapta, s egy keresztet rajzolt vele a levegőbe. Az Üdvözítő jelének erejéből Kling sor vára r o m m á omlott, maga alá temetve a gonoszt, a bűvös kert fonnyadt indák kuszaságává lett, majd eltűnt, csak a tépett ruhájú Kundry feküdt a h o m o k o n . Par sifal ekkor felhágott a romokra és onnan kiáltott le a lánynak. - Ha keresel, tudod, hol találsz rám! Kundry átka megfogant. Parsifal folytatta vándorútját, de hiába kereste, n e m találta meg a Grált; úgy érezte, minél j o b b a n vágyik rá, annál messzebb téved az áhított ösvénytől. A Lándzsát birtokló hős híre azonban eljutott minden országba. Királyok kérték szorongattatásban segítségét. Harcolt a Szentföldön, járt Szerecsenországban, megfordult a távoli Ázsiában is, mindig a védtelenek ügyét oltalmazva, míg végül már az egész világ ismerte és tisztelte nevét. Egyszer francia földön küz dött Kondvirámur, a szépséges hercegnő becsületéért; fényes győzelmet aratott és a hálás királylány a felesége lett. Nem sok időt töltött azonban asszonya oldalán, mert nyugtalansága újra a Grál keresésére hajtotta: egy éjszaka elindult palotájából a rengetegbe. Hóviharos telek és izzó napsugarú nyarak váltották egymást, Parsifal haja immár ezüstszínűre váltott. Barátaitól, jóakaróitól régen elbúcsúzott, árnyékká lett számára a világ: semmi nem éltette immár, csak a szívében egyre halványabban pislákoló remény... Egy tavaszi alkonyon hajlott hátú, galambősz aggastyán lépett ki tóparti kis kuny hójából. Karját egy fekete hajú leánynak nyújtotta, aki belékarolva szelíden támo gatta lépteit. G u r n e m a n z volt az, az egykori Grál-lovag. Lépteket hallott az erdei ösvény felől és most feszülten figyelt. A fák közül zárt sisakrostélyú lovag bukkant elő. Lehajtott fejjel, lassan közeledett, mint aki senkit és semmit nem lát; kezében hatalmas lándzsát hordozott.
119
- Ki vagy, lovag? - kérdezte G u r n e m a n z . - Hogy jutottál ide? Ki mutatta meg neked ezt az ösvényt? A harcos n é m á n lépkedett tovább a tó felé, mint az alvajáró. - Lehet, hogy némaságot fogadtál, - mondta haragosan az aggastyán, - ám ak kor is tudnod kellene, hogy a mai napon senki nem hordhat fegyvert e ligetben. Vagy tán azt sem tudod, milyen nap van? A lovag megrázta a fejét. - Hát miféle pogány népek közül jöttél, - kiáltott fel Gurnemanz, - ha még azt sem tudod, hogy ma van Nagypéntek, Urunk kereszthalálának napja? A lovag összerezzent. Lándzsáját a földbe szúrta, sisakrostélyát felemelte, s lová ról leszállva, térdre borulva áhítatos imába merült. Az agg férfi és a lány álmélkodva nézték arcvonásait. Gurnemanz ocsúdott fel elsőként, s így szólt: - Csak nem... az ifjú, aki egykor hattyút ölt itt a parton? Kundry - mert ő volt a remetét támogató leány - némán bólintott. - És ott... a Lándzsa? Áldott legyen az Úr, hogy megérhettem ezt a napot! - lel kendezett az öreg. Azzal G u r n e m a n z illatos olajat vett elő, s a térdeplő lovag fejére csorgatta - így kente fel őt a Grál királyává. A lány mozdulatlanul nézte őket. Majd a lovag felemelkedett és tenyerében vizet merített a tóból, hogy annak cseppjeivel szelíden megérintse az előtte térdre boruló Kundry homlokát. - Királyi tisztemet így kezdem el. Fogadd a Megváltó hitét és keresztvizét! m o n d t a ünnepélyesen. A lecsurgó vízcseppek összekeveredtek a lány könnyeivel. Parsifal - hiszen ő volt a titokzatos lovag - ekkor j o b b karjával az aggastyánt, a ballal pedig Kundryt ölelte át, s n é m á n elindultak Montsalvat kastélya felé. Meg nyíltak a kapuk és ők mind feljebb és feljebb lépkedtek, míg végül elérték a kupola termet. A lovagok már helyet foglaltak a márványasztal körül. Amfortas hátradőlt díszes aranytrónján. Előtte a Szent Grál, ám a királynak már arra sem volt ereje, hogy kinyújtsa a karját és felmutassa a kelyhet. - Lovagok! - hörögte utolsó erejével. - Döfjétek belém kardotok! Vagy szégye n e m b e n már fegyveretekre sem vagyok méltó? M i r e vártok? Rajta, hősök! Szavai hallatán felállt Parsifal, s odalépett a szenvedő királyhoz. - Sebedre csak egy ír ad gyógyulást, Amfortas, - mondta, - a fegyver, mely a sebet ütötte. A többiek ekkor vették csak észre, hogy kezében ott a Szent Lándzsa. Parsifal gyengéden megérintette a fegyver hegyével a vérző sebet, az pedig egy szempillan tás alatt beforrt. M o s t már Parsifal mutatta fel a pompázatos Kelyhet és mondta el Krisztus nevében az imát; galamb szállt alá a mennyből és tündöklő fényben lebegve megállt a Grál új Királyának feje fölött. Kundry néma boldogsággal néz te a hőst, majd halk sóhajjal hanyatlott a földre. Érte j ö t t végre a megváltó halál, az üdvözültek mosolyát hagyva arcvonásain. A lovagok pedig áhítattal hódoltak a Királynak, az egykori bolondruhás fiúnak, aki e pillanatban teljesítette be Égtől rendelt küldetését.
120
Parsifal uralkodása alatt a Grál Lovagrendje felvirágzott: Krisztus ezüstfehér páncélos hősei újra elvitték Isten ügyét a világ négy égtája felé. A Király hamarosan Montsalvatba hozatta Kondvirámurtól született fiát, akit Lohengrinnek hívtak, s majdan apja méltó utódjává lett a Grál-királyok sorában. *** Midőn hosszú évek után Isten magához szólította Parsifalt, tetteiről már minden európai udvarban énekeltek - Wolfram von Eschenbachnak, a dicső wartburgi dal noknak adatott meg, hogy történetét ékes verssorokba szedhesse.
Magyarázat A varázslatos Edény jelképe Kelet és Nyugat ezoterikus világképeiben is központi jelentőségű. Az Edényben lévő ital egyaránt lehet halhatatlanságot adó és életve szélyes (mint minden, ami magasabb energiákkal kapcsolatos). Az Edény lehet üst (mint a hunoknál), tál, pohár, kehely, ivószaru vagy serleg; egyes népmesékben az Edény alakját az Asztal helyettesíti (Nap Asztala az etiópoknál, terülj-terülj asztal kám a magyar mesevilágban). A héber eredetű hagyomány, amely szerint Lucifer homlokdíszének ékkövéből faragták ki Raziel Könyvét - illetve egyes beszámolók szerint magát a Szent Grált! -, azt mutatja, hogy a Kehely gyakran Kő is, ily m ó d o n azonos az alkímiában ismert Bölcsek Kövével. A Követ is, az Edényt is nagyon nehéz megszerezni, ez csak kivételes tehetségű, illetve elhívást kapott személyeknek sikerülhet. Minden mítoszban megjelenik az a követelmény, hogy a Kőhöz vagy az Edényhez csak testben-lélekben tiszta személy nyúlhat; a rituális tisztaság elvárására lássunk itt néhány ismertebb példát: • A Grált nemi érintetlenséget fogadott lovagok (régebbi szövegek szerint szűz lányok) hordozzák. • A régi legendák szerint Atlantisz szigetén élt a halhatatlan egyszarvú, az uni kornis, akinek szarva tövén csodálatos karbunkuluskő (hegyikristály) nőtt. E kő minden sebet begyógyít, minden szenvedésre feloldást, minden kérdésre vá laszt ad. Ez a Bölcsek Köve. Az unikornis minden halandó e m b e r elől menekül, egyes-egyedül a férfi által soha n e m érintett nőhöz közelít szelíden: ilyenkor az egyszarvú a szűz ölébe hajtja le a fejét, így a karbunkuluskő könnyedén kivehető az állat szarva alól. A hagyományos asztrológiában az Egyszarvú (Unicornis) csil lagkép szintén a gyógyulással, a megváltással áll kapcsolatban. • Egy latin nyelvű elbeszélés szerint az egyiptomi Sziwa-oázisban őrizték A m m o n isten szent jelképét, a mágikus erejű Világköldök-követ. Ezt a hatalmas smarag dot kizárólag szűz lányok érinthették meg és hordozhatták. Nagyon fontos, hogy minden mítosz szerint a hazug (tehát lelki szinten szennye zett) egyének súlyos sérülést szerezhetnek, ha megérintik a Követ vagy az Edényt. Egy régi kelta elbeszélés szerint Nechtan birtokán volt egy titkos kút, amelynek ha
121
hazug vagy hamis e m b e r nézett a víztükrébe, a kút kiáradt és magával sodorta a szentségtörőt. N e m nehéz felismerni e kútban (Nechtan Kútjában) is a Szent Grál előfutárát. A Kehely tehát n e m csak táplál, de mindent leleplez, amit az emberek belül hor danak, ám kifelé n e m akarnak megnyilvánítani. A Kehely előtt nincs titok. A Kehely voltaképpen maga a beavatási cél, márpedig tudjuk, hogy az avatás csúcspontján minden álarc lehull, minden reánk kényszerített, át nem élt, hamis vagy álszent ér zet, érzelem és gondolat a semmivel lesz egyenlővé.
Tanítás 1. Raziel Könyve minden eseményt tartalmaz, ami az eseményhorizont síkján már megtörtént, éppen történik, avagy történni fog. Raziel Könyve nem más, mint maga az Ákása Krónika, az univerzális tudástár, amely egyetlen pontba sűríti össze múlt, jelen és jövendő történéseit. E könyvből - csakúgy, mint az Ákásából - a be érkezett személy belső látásával „olvasni" tud, mivel az ő szellemének szárnyalását az érzékek és a logika által felépített tudati akadályok már nem képesek földhöz béklyózni, megbénítani. 2. C o r m a c h királyt a szellemvilágból érkező titokzatos ifjú szabályszerűen kicsal ta az anyagi síkról a tündérek létszférájába, ám fontos kép, hogy ehhez a királynak el kellett veszítenie szeretteit. M é g a kísérete sem tarthatott vele a vándorúton, C o r m a c h n a k egyedül kellett m e n n i e - a beavatási ösvények minden ezoterikus rendszer tanítása szerint magányosak. Természetesen a veszteség időleges: aho gyan C o r m a c h le tudott mondani szeretteiről (és általuk a pszichikus érzelmi köte lékekről), úgy kapta őket vissza, miután végbement az avatása. Ne feledjük: amiről képesek vagyunk derűs szívvel lemondani, azt egy magasabb síkon többszörösen „visszaadják" nekünk! 3. Az Igazmondás Serlege és Jó G r i m közös vonása, hogy egyik sem tűri a hazug ságot. A hazugság a Mindenség rendjének megmásítására tett kísérlet, mondhatni, egy ellenkező előjelű „teremtés". A hazugság természetesen semmilyen kárt ne^n tesz az abszolút Igazság szövedékében, egyes-egyedül a hazugságot elkövető egyén lelkében és tudatában, tehát legfeljebb önmagunknak árthatunk vele. A misztikus megvalósítási ösvények a jógától a gnózisig az „igaz gondolat-igaz szó-igaz tett" hármasságát egyfajta minimumkövetelménynek, „belépési engedélynek" tartják minden avatási cselekménysorozat elkezdéséhez. 4. Parsifal megrendítő szépségű története számos ezoterikus tanítást kódol, sőt az egészet „avatási lépcsőfok-sorozatnak" szokták tartani. (Az, hogy Parsifal útja kezdetén „megöl egy hattyút", arra utal például, hogy a misztikus útra lépőnek elő ször is „el kell énekelnie hattyúdalát" azaz „meg kell halnia" a profán világ számára).
122
Vegyük tehát sorra e ponton belül a Parsifal-történetben rejlő, a Vízöntő-kor em beréhez is szóló életvezetési üzeneteket: • A Grál Lovagrend tragédiája abból adódik, hogy Amfortas királyt megsebezte a Szent Lándzsa. Sebének közvetlen oka az, hogy a gonosz varázsló kertjében nem tudott ellenállni a nemiség (azaz az anyagi gyönyörszerzés) csábításának. Az anyag fogságába zuhant Amfortas létét fájdalom, tökéletlenség és tudatlan ság jellemzi, tehát - akárcsak az anyagi sík emberisége - megváltásra szorul. • A prófécia így hangzik: csak egy balga (tudatlan) ifjú szerezheti vissza a Lándzsát, mentheti meg a királyt, állíthatja vissza a Lovagrend becsületét. Parsifalt az anyja tudatlanságban neveli, tehát ő eredendően „alkalmas" a Megváltó szerepkörére. Tudatlansága ezoterikus értelmezésben annyit tesz, hogy n e m gondolkodik, n e m veti alá létezését az okságnak, a logikának; gyermekded ártatlanságában - akár a Tao emberideálja - „csak úgy van". A gondolatfolyam, az ok-okozati láncolat ab szolút uralma alól való kiszabadulás minden avatási folyamatsor megkezdésének első tudati feltétele. • Parsifal bolondruhájában a Bolond, a Tarot Bolondja, azaz Krisztus, a Messiás. A Bolond az önmagát megvalósított ember, a Beérkezett, az Üdvözült. N e m kö tődik semmihez és nem köti meg semmi. Önmagát adja, úgy, ahogyan van, n e m játszik szerepet, nem mímel, akkor sem, ha viselkedése a maga édeni természe tességében talán felháborító, törvényen kívüli. A misztikusnak meg kell szoknia, hogy a környezete legjobb esetben is azonosítja a Bolonddal - ezt az állapotot az ezotéria insania sacránzk, szent őrületnek nevezi. A B o l o n d végső soron a misz tikusnak a profán társadalomtól való elidegenedettségét jelképezi, ami - főként a Vaskor évszázadaiban - egyáltalán nem meglepő. • Parsifal először - 15 évesen - „véletlenül" kerül a Grál birodalmába, „csak úgy" odatéved, anélkül, hogy a Grált kereste volna. Vajon mi lehet az oka, hogy még sem tud élni ezzel a sors által a lába elé dobott lehetőséggel, azzal, ami után mások egész életükön keresztül hiába áhítoznak? Nyilván az, hogy Parsifal „tu datlansága" nemcsak a világról való ismereteinek hiányát jelenti (ez még n e m is lenne baj), hanem azt, hogy még nem ismeri önmagát - az önismeret teljes hiánya pedig éretlenné teszi az avatásra. • Amikor Gurnemanz kidobja az oldalajtón, Parsifal ráébred önmagára, valamint arra, milyen lehetőséget szalasztott el. Ezt a fájdalom kitörése követi. Misztikus szemszögből azt mondhatjuk, Parsifal ekkor születik meg igazán, és n e m akkor, amikor Herzeleide méhéből a világra jön. Az iszonyatos veszteség valódi, mély megélése szabályszerűen megöli Parsifalt, a balga fiút és világra hozza Parsifalt, a hőst. • A küldetés csak ezután kezdődik el igazán! Amit egyszer elveszítettünk, elúsz ni láttunk életünkből, azt megtanuljuk igazán megbecsülni... Parsifal ellenáll a viráglányok gyengéd, majd kissé erőszakos „támadásának", és még a Kundry iránti részvétet is helyesen valósítja meg - „megváltalak, de n e m így és n e m itt". Kundry (Mária Magdolna Grál-misztikabeli megfelelője) egyébként a szamszára
123
(a halál és az újraszületés állandó körforgása) forgatagába bezárt, megváltásra szoruló lelket jelképezi, e szimbólumviszonyban tehát Parsifal újfent mint Meg váltó áll elénk. • A küldetés teljesülésének pillanatában - amikor Amfortas sebe beforr - értjük meg, hogy Parsifalnak azért kellett először elveszítenie a Grált, majd évtizedes szenvedés után újra megtalálnia, mert ő a Király, a Gyógyító, a Feloldó, már pedig tudjuk, hogy szenvedéseink mélysége életfeladatunk magasztosságával áll egyenes arányban. Parsifal példája szabályos avatási allegória, és természetesen a legtöbb „elindul a hős"-típusú meséhez hasonlóan, ebben is az ember, az Út kereső E m b e r a főszereplő...
124
A mítoszok világának egy különösen megrendítő, minden nép kultúrájában állan dóan vissza-visszatérő motívuma a halandó e m b e r és a halhatatlan szellemlény kö zötti érzelmi, netán éppen szerelmi, szeretői vagy házastársi kötelék. Ki ne hallott volna királyleányokról, akiket Zeusz vagy Apollón csábított el, hogy velük híres neves hősöket, páratlan harcosokat nemzzenek; vagy ki ne ismerné az emberi és a szellemi világ között őrlődő és választani egyre nehezebben tudó kis hableány, Andersen mesehőse történetét? Egyetemes hiedelem és képzet a misztikus megva lósítási rendszerekben és a régi ezoterikus tanításokban, hogy valaha, az Aranykor világában tökéletes volt az átjárhatóság „emberi" és „emberfeletti" között. Ennek oka valójában az volt, hogy az aranykori létállapot még az emberek világában sem különbözött oly mértékben az istenekétől, ahogyan manapság. Ezalatt azt kell érte nünk, hogy valaha sokkal-sokkal kisebb volt a különbség egy e m b e r és például egy angyal létmódja, felépítése, tudatállapota és képességei között, mint az anyagba süllyedt történelmi korokban, éppen ezért az érzelmi kötelékek sem korlátozód tak pusztán az „imádkozó" és az „imádott istenség" viszonylatára. A hagyomány szerint az első őskultúrák királyi dinasztiáinak ősei ténylegesen istenek és istennők voltak, tehát a dinasztikus láncolatokat egy isten és egy emberi nő, illetve egy isten nő és egy humán férfi szerelmi egyesülése indította el. Az ilyen kapcsolatokból szü letett gyermekek persze genetikailag „többek" voltak egy „közönséges" embernél: ők voltak a félistenek, a héroszok, akik kortársaik közül isteni szülőjüktől örökölt emberfeletti szépségükkel, bölcsességükkel, erejükkel vagy mágikus képességeikkel tűntek ki. Amikor napjainkban, a 2 1 . században földönkívüliek által elrabolt vagy eltérített emberek és nem emberi létformák közötti nemi kapcsolatokról hallunk híradáso kat, óhatatlanul a mitológia világa jut eszünkbe, és az a benyomásunk, hogy m o d e r n mítoszaink hajszálpontosan ugyanazokat a témákat elevenítik fel, mint a kettő-, öt- vagy tízezer éves őshagyományok. Természetesen ez n e m azt jelenti, hogy ezek
125
az egyesülések pusztán a képzelet szüleményei lennének, sokkal inkább azt, hogy az emberiség kollektív tudatában kódokként vannak jelen az egykori Aranykorok, Ezüstkorok, Rézkorok és Vaskorok emlékei. Tulajdonképpen azt is mondhatjuk, hogy a földi e m b e r és a szellemlény - isten, istennő, nimfa, tündér, kobold, elf, égi t á n c o s n ő vagy bármi más - szerelmi viszonya újra csak az elveszett egység iránti elemi erejű vágyat testesíti meg, egy olyan világ utáni nosztalgiát, amikor Anyag, Lélek és Szellem birodalmai még tökéletesen átjárhatóak voltak. Ha azt mondjuk, nosztalgia, abból az következik, hogy ez a létmód visszavonha tatlanul eltűnt, elveszett, kivonult a megnyilvánult valóságból, hiszen nosztalgiát olyasvalami iránt szoktunk érezni, ami már nincsen velünk. A mítoszok egyöntetű en állítják, hogy földi emberek és szellemlények egyesülései vagy dinasztikus házas ságai valaha természetesek voltak, később még mindig megtörténhettek, bár meg lehetősen nagy kockázattal jártak, végül pedig teljességgel szokatlanná, mi több, „lehetetlenné" váltak. Ezt a h á r o m lépcsőfokot, melyek az emberiség hanyatlásának szimbolikus állomásai, az alábbiakban mutatjuk be részletesen: • Az aranykori teljesség és tökéletesség világa, az „Istenek Ideje". E m b e r és szellem lény szabadon kommunikálhat egymással, értik egymás gondolatait, közöttük barátságok, mester-tanítványi kapcsolatok és akár szerelmek is szövődhetnek. A halandó és a halhatatlan szféra kapcsolatára a magától értetődő természetes ség jellemző. • Az Aranykor elvesztését közvetlenül követő időszak. Szétnyílik az „olló" az em beri és az isteni világ között: a halandók a földön maradnak, az istenek pedig felszállnak az égbe, vagy elrejtőznek a megnyilvánult sík mögötti misztikus ha tárterületeken. Istenek és emberek közötti szerelmi együttlétre csak időlegesen kerülhet sor: a halhatatlan félnek mindig el kell hagynia halandó kedvesét, ket tejük egységét, boldogságát ugyanis már nem támogatja a korra jellemző tudatállapoti helyzet. Ekkor a halandó és a halhatatlan szféra kapcsolatát a rejtőzés, a titok, a rövid beteljesülés és a fájdalmas búcsú életérzései jellemzik. • A m o d e r n világ, a Vaskor ideje. Az e m b e r és a szellemvilág között csak kivéte les helyzetekben szövődhet kapcsolat, a halandó és a halhatatlan szféra ugyanis végleg elszakad, elválik egymástól. Az e m b e r legfeljebb imával vagy áldozat be mutatásával fordul a szellemvilág felé. A Vaskor végének közeledtével azonban ez a fal egyre viszonylagosabbá válik, a világunkat a magasabb síkoktól elválasztó fátyol elvékonyodik, s végül az aranykori létmód totális visszatérésének lehetünk újfent tanúi. Az alább elbeszélt mítoszokban a földi hős és az emberfeletti lény egymásra talá lása rövidke időre visszavarázsolja az elveszett tökéletesség állapotát - az Aranykor végén kettényílt seb ideiglenesen begyógyul, az Ég és a Föld egy szempillantásra összeér. Az ilyen kapcsolatok nemcsak a Kozmosz megújítását, de az egykori Világ teremtés ősforrásába való visszaolvadást is felidézik, hiszen megszűnik a különbség az érzékelhető és az érzékfeletti között: olyan lesz a világ, mint a poláris minőségek,
126
a kettősségek (jin és jang) megjelenése előtt. E nászokat hieroszgamoszoknak, azaz „szent egyesüléseknek" nevezzük: a szerelem itt túlnő a személyes érzelmi szférán és világfenntartó, sőt megváltó szerepkörében áll elénk. Az „aranykori szerelem" bölcselete jelenkorunkban az indiai tantra módszertanában még elérhető; a m o dern világ emberi kapcsolataiban megfigyelhető világméretű válság (krízis) pedig a mítoszokban feltáruló minták segítségével válik majd áthidalhatóvá.
LOHENGRIN Az Úr megtestesülésének tizedik évszázadában a brabanti hercegségben történt, hogy Brabant hercege egy csatából gyógyíthatatlan sebbel tért haza. Haldokolva magához hívatta hát legvitézebb, leghűségesebb fegyvertársát, Telramundi Frigyes grófot és így szólt hozzá: - Nemes Frigyes gróf, közeleg már halálom órája. Reád bízom két gyermekemet, legyél te a gyámjuk, hiszen édesanyjuk régen Istenhez távozott már. Neveld fel őket becsülettel, és ha eljön az idő és feleségül veszed Elza lányomat, szálljon reád herce gi címem és birodalmam. Ám ha Elza szíve nem hajlana feléd, avagy te más asszonyt kívánnál feleségül, úgy fiam, Gottfried örökölje a hercegséget. Esküdj meg, hogy teljesíted akaratomat! Miután a gróf esküre nyújtotta kezét, a herceg lelke elhagyta testét, árván hagyva tizenkét éves Elza lányát és négyesztendős, kicsi Gottfried fiacskáját. Frigyes gróf mindig jószívű gyámja volt a hercegi csemetéknek, akik békében, egészségben nö vekedtek gondoskodása alatt. Ám amikor eljött volna az idő, hogy az i m m á r gyö nyörű hajadonná serdült Elza kezét nyújtsa nevelőjének, a grófnak, Frigyest meg babonázta egy, még a pogány isteneknek hódoló várúr leányának szépsége. Ezt a nőt Ortrudnak hívták, és pusztán a hatalom, a hercegnői cím vágya hajtotta Frigyes gróf felé, akiben trónra emelkedésének eszközét látta. Kegyetlen terve az volt, hogy előbb eltántorítja a gróf szívét Elzától, majd Gottfriedot erőszakkal távolítja el az útból, így Brabant háza utód nélkül maradván Frigyes grófra és őreá szállhatna az uralkodás joga. Elgondolását hamarosan tett követte. Pogány varázslattal szelíd őzzé változtatta magát, becsalta Elzát és kisöccsét a vadon erdőbe, és egy kis tó partján Gottfriedet fehér hattyúvá változtatta. Elza zokogva tért haza a palotába, és hiába kérdezték, n e m tudott számot adni öccse eltűnéséről. Ekkor előlépett Ortrud, és az udvar színe előtt kijelentette, hogy látta, amint a hercegnő a tóba taszította a gyermeket. Az udvar népe előbb nem adott hitelt e borzalmas vádnak, ám Ortrud addig bujtogatta Elza ellen a neme seket és legkivált Frigyes grófot, míg a gróf szíve elfordult a leánytól és megülte menyegzőjét Ortruddal, Radbod leányával. Ezekben az időkben történt, hogy Madarász Henrik király Brabant tartomány fő városába, Antwerpenbe érkezett, hogy fegyverbe szólítsa a n é m e t e k e t a kalandozó
127
magyarok ellen. Hírnökök száguldottak a birodalom minden zugába és kikiáltot ták, hogy a seregszemle előtt, virágvasárnapon törvényt ül a király Antwerpennél, a Schelde folyó partján. Százával járultak a panaszosok Henrik király elé, s a bölcs uralkodó mindegyikük nek igazságot szolgáltatott. Utoljára Telramundi Frigyes gróf állt elő, és így kiáltott: - Uram, királyom! Vádolom Brabanti Elzát, boldogult hercegünk leányát, hogy orgyilkos merénylettel ö c c s e életére tört! Az elszörnyedés moraja zúgott végig a jelenlévőkön. - Szörnyű vád ez, n e m e s Telramund! - szólt ekkor a király. - Hogy történt ez és mi oka lehetett a leánynak ily bűnre? - Felséges király, Elza egy alkalommal öccse nélkül tért haza az erdőből. Arcán bánatot láttunk, de mikor kérdeztük, semmiképp nem tudta megmagyarázni a her ceg eltűnését. Erős a gyanú, hogy tán szeretője van, akit ö c c s e meggyilkolásával akart trónra segíteni. Ezért mostantól engem illet a föld hercegi címe, ahogyan fele ségemet a hercegasszonyi cím, hiszen Gottfried meghalt, Elza pedig testvérgyilkos ság iszonyú vétkébe esett. ítéleted kérem ebben a dologban, királyom. - Jöjjön elő a megvádolt leány! - parancsolta fennhangon a király. Elza előlépett udvarhölgyei kíséretében. Tündöklő szépségű arcán mélységes bá nat tükröződött; n e m volt ember, aki szívből ne szánta volna őt. - Brabanti Elza, ismered az ellened felhozott vádat? - kérdezte szelíden a király. A lány n é m á n bólintott. - Mi a válaszod rá? Hallgatsz? Beismered hát a bűnt? Elza mélyet sóhajtott és csak ennyit mondott: - Szegény testvérem! Majd tágra nyílt szemmel felnézett az égre, és mint aki félálomban beszél, aka dozva folytatta: - Földöntúli fényben egy férfit látok... a nap csillámlik hófehér vértjén, az Ég küldötte ő... ő majd megvív becsületemért... csak őreá várok! - Telramundi Frigyes, - fordult most újra a vádlóhoz a király -, meggondoltad a vádat? - Felség, feddhetetlen múltam legyen a bizonyíték, hogy igazat szóltam. Aki ké telkedik ebben, hát álljon ki velem párviadalra. - D ö n t s ö n hát istenítélet, n e m e s párviadal! - szólt a király. - Brabanti Elza, kit kívánsz védelmeződül? - Királyom, én azt a bajnokot kívánom, akit Isten küld értem küzdeni! - felelte a hercegleány. A király ekkor kürtjébe fújt, ám senki sem állt ki a megvádolt Elza becsületéért. A lány a Schelde hullámaira függesztette tekintetét. Újra felharsant a kürt, de to vábbra sem felelt rá senki. Végül harmadjára rivallt a kürtszó, s lám, minden szem a folyó felé fordult. Hattyúvonta csónak közeledett, s hófehér vértet viselő, tündöklő arcú lovag lépett ki belőle a partra. Megsimogatta a hattyú fejét, búcsúszót sutto gott neki, majd büszkén a király trónusa elé lépett.
128
- Üdvöz légy, Henrik, nagy király! Súlyosan vádolnak itt egy gyenge lányt és ha méltónak találom, magam leszek a védelmezője. Ezután Elzához fordult és megkérdezte a leányt, feltétel nélkül megbízik-e benne, hozzámegy-e feleségül és megígéri-e, hogy soha, de soha nem fogja megkérdezni, mi a neve és honnan származik? A hercegnő mindhárom kérdésre igent bólintott. Majd fennhangon, hogy mindenki hallja, újfent Elzára nézett: - Jól értettél, Brabanti Elza, engem? Soha, amíg élünk, nem szabad nevem és származásom után tudakolódnod! És a leány felkiáltott: - Hogyisne bíznék benned, ó, hős lovag, aki megvívsz ártatlanságomért! Összecsaptak a kardok. Frigyes gróf úgy érezte, földöntúli erő nyűgözi le ere jét, mert az idegen az első csapásával földre kényszerítette. Az ezüst páncélos ifjú megkímélte a legyőzött életét, s Telramundi Frigyes megszégyenülten hagyta el a küzdőteret. A kikiáltók boldogan adták hírül a világnak, hogy Brabant hercegének leánya minden vád alól tisztázatott. Az ármányos Ortrud dühödten hallgatta végig férje elbeszélését arról, hogyan győzte le őt a nevét titkoló, hattyúcsónakos idegen. A varázslónő sejtette, ki lehet valójában az ezüstvértes lovag, és ekképpen gondolkodott magában: - Ha kitudódik a neve, azzal erejét veszíti, nyilván ezért is titkolja annyira. El kell hát érni, hogy Elza ne bízzon meg leendő férjében, sőt, maga legyen az okozója bukásának! Azzal a gonosz asszony odaállt a hercegnő erkélye alá, s hangosan, keservesen siránkozni kezdett. A jószívű Elza meghallotta a jajveszékelést, lesietett Ortrudhoz, barátsággal átölelte és megígérte, hogy férjének, Frigyes grófnak s e m m i bántódása nem eshet. Ortrud előbb mézes-mázos szavakkal hálálkodott, de aztán a következő szavakkal folytatta csalárd mondandóját: - Mennyire örülök, Elza, boldogságodnak, és mennyire féltelek, hogy boldog ságod cserbenhagy! Szánlak és meg n e m értelek, hercegnő, hogyan kötheted éle ted olyasvalakihez, akinek sem nevét, sem származását n e m ismered! Bizonnyal szégyenfolt csúfítja mindkettőt, hiszen ha n e m így lenne, ugyan mi oka volna a titkolózásra?! Meglátod, még bajod lesz e furcsa nászból, és bánni fogod, hogy te, Brabant hercegének lánya, egy földönfutó j ö t t m e n t n e k nyújtottad oda a kezedet! - Én nem félek, Ortrud, - válaszolta Elza szelíden, - habár kedves tőled, hogy ennyire szíveden viseled sorsomat. Sajnállak, ha n e m tudod, mi az, feltétel nélkül hinni abban, akit szeretünk, származzon bár kunyhóból vagy palotából! Másnap a király Elza könyörgése ellenére mindörökre száműzte a tartományból Telramundi Frigyes grófot, mert hamisan vádolta meg az ártatlan leányt. Henrik parancsa továbbá úgy szólt, hogy a hattyús lovag vezesse oltárhoz Brabanti Elzát, s egyúttal nyerje el a hercegi címet; a hős azonban szerényen elhárította e rangot - csupán Brabant védelmezőjének nevezte önmagát. Ekkor a násznép, élükön a sugárzóan boldog Elzával és lovagjával elindult a t e m p l o m felé, ám mielőtt beléptek volna, Ortrud felemelkedett és mindenki füle hallatára így kiáltott:
129
- Ki és micsoda ez a j ö t t m e n t , aki Isten bajnokának nevezi magát? Ha tényleg oly tiszta lenne, mint állítja, n e m titkolná el nevét! K i m o n d o m én, mit senki sem mer: nyilván a Sátán küldötte ő, ezért ez a nagy homály körülötte! Frigyes gróf is előlépett és ekként beszélt Henrik királyhoz: - Királyom! Engem mindenki ismer itt, és tudja, hogy nevemet folt sohasem érte. S mégis ennek a kóbor lovagnak hisztek, aki bűvös állatokkal húzatja csónakját, aki titkolja nevét és ördögi praktikákkal kápráztat el benneteket?! N e m e s haraggal válaszolt erre a fehérbe öltözött lovag: - Nincs az a király, aki előtt felfedhetném szent titkomat! Frigyes gróf, téged rágalmazónak bizonyított az istenítélet, ezért asszonyoddal együtt rögvest hagyd el e várat és az országot! Jöjj, hitvesem, vár az oltár! Mielőtt távoztak volna, Telramundi Frigyes Elzához lépett, s e szavakat súgta a fülébe: - Ha bármelyik testrészét levághatnám, úgy örökre magadhoz köthetnéd és töb bé n e m térhetne vissza oda, ahonnan j ö t t ! Én megteszem ezt neked, csak hagyd éjjelre nyitva a titkos ajtót! A menyegzői lakoma után, a nászszobában a lovag gyengéden karolta át hitvesét, és halkan szólította: -
Drága Elzám!
- Milyen szépen hangzik a nevem, ha a te szádból hallom, - mosolygott szo morúan a lány. - Bárcsak én is kimondhatnám a tiédet! Ha elmész a csatába, hogy kérem majd Istenemet, hogy vigyázzon reád? A lovag arca elkomorult. - Én n e m kérdeztem, ki vagy, csak szerettelek, és bíztam benned, amint meglát talak. Neked is éppen így kell bíznod é n b e n n e m ! Ne félj attól, hogy valami sötét, fájdalmas titkot őriznék, hiszen az én hazám a fény országa volt! - Ó, hiszen éppen ezért félek! - kiáltott most szenvedélyesen Elza. - Te a fény hónából jöttél, mi kötne hát hozzám, az egyszerű halandó nőhöz? Érzem, tudom, hogy el fogsz menni, és én fájdalmamban meghalok. De ha legalább tudnám, kit keressek... mely táján a földnek... - Megállj, Elza! - szólt komolyan a lovag. - Irigyeink elvetették lelkedben a ké telyt! Ne mondd ki a végzetes kérdést, mert akkor oda a boldogságunk! - Milyen boldogság az, amelyért minden órán reszketnem kell? - jajdult fel Elza, szinte önkívületben. - Egy szellemhez m e n t e m feleségül? Amíg ez a titok köztünk áll, soha n e m lehetek igazán a tiéd! Ha belehalok is, követelem, mondd meg, ki vagy, mi a neved és hol van a hazád! Az ifjú hős megtörten roskadt le az érintetlen hitvesi ágyra. - Ó, Elza... - suttogta könnyek között, - miért tetted ezt velünk? A szomszéd szobából ekkor fegyvercsörgés hallatszott. - A titkos ajtó! - sikoltotta Elza. - Jaj, védd magad! Telramund rontott a nászszobába kivont karddal. A lovag könnyen hárította csa pását és kardja egy pillanat alatt átdöfte a támadót.
130
- Vigyétek a király elé a testét, - szólt megvetően a gróf csatlósainak. Majd hívat ta az udvarhölgyeket, adják Elzára díszes ruháját. Egy utolsó, fájdalmas pillantást vetett hitvesére; a lány arcát elfátyolozták könnyei. - Hajnalban mindenki előtt megfelelek a kérdésedre, - szólt még halkan, s azzal elhagyta a nászszobát. A Schelde partján a király a hadba indulókat búcsúztatta. Megérkezett Brabant új ura, karján a falfehérre sápadt Elza, mögöttük saroglyán egy holttestet hordoztak. - Felség, - szólította meg a lovag Henriket, - vádolnom kell magam. Ez a férfi ma éjjel orvul rám támadt hálótermemben, s én védekezés közben megöltem. ítéld meg, vétkeztem-e? - Az ármánykodót igazságosan büntette Isten, - felelte a király, - és megvédett téged, hogy népünket győzelemre vezesd. - Nem, királyom, - szólt erre a lovag. - Brabant hőseit én t ö b b é n e m vezethe tem csatába. Szavait mélységes csend fogadta. - Másodiknak Brabanti Elzát vádolom, - folytatta szomorúan a lovag. - Szent esküvel fogadta, hogy sosem fog kérdezni nevem és hazám után, mégis helyt adott szívében a kétségnek. Megkérdezte tőlem, mi a nevem és honnan érkeztem e föld re. Hát most, íme, színetek előtt megfelelek kérdésére. Minden szem a fehér vitéz felé fordult, aki földöntúli fényben fürdő, ragyogó arccal nézett szembe a brabantiak soraival, s ekként beszélte el történetét: - Messze-messze földön, e m b e r nem járta vidéken, ahol még a madár is megtöri fenséges röpte ívét és visszafordul, ott áll a hegyekben Montsalvat vára. Az ősi vár féltve őrzött kincse egy csodálatos kristálykehely: angyalok hozták le a földre Jézus Krisztus áldott vércseppjeivel. Ez a kehely a Szent Grál, melynek őrizői tiszta életű, j á m b o r lovagok. A Grál bűvös erővel tölti el lovagjait, megvédi őket fájdalomtól, betegségtől és öregségtől; olykor pedig kiküldi őket a nagyvilágba, hogy óvják a gyengéket, védjék az ártatlanul megvadultakat. Ám a Grál-lovagok nevüket és kül detésük titkát senkinek nem árulhatják el. Ha kétség támad irántuk, vagy ha titkuk kipattan, a Grál megvonja tőlük halhatatlan bűverejét, el kell hagyniuk az emberi földet, s vissza kell térniük Montsalvatba. Halljátok hát! A Grál küldött közétek engem, Lohengrin a nevem és Montsalvatban apám, Parsifal a király! A brabantiak némán, lehajtott fejjel hallgatták, csak a szél játszott a folyóparti lombokon. És ekkor a Schelde vizén feltűnt a hattyú vonta csónak. Lohengrin a fájdalomtól megtörten álló Elzától búcsúzott el utoljára: - Ó, Elza, csak egyetlen évig bíztál volna bennem, s visszakaptad volna holtnak hitt öcsédet! G o n o s z varázs köti, ám a Grált szolgálja, s egy nap visszatér majd, hogy elfoglalja Brabantnak trónját! Vedd, íme, kürtömet, kardomat és gyűrűmet, s add majd át neki, mert tiszta életű, hős lovag lesz belőle. M o s t m e n n e m kell, mert szólít már a Grál. Ég áldjon, Elza, tűnt boldogságom! Midőn Lohengrin a parthoz lépett, a tömegből kivált a fekete ruhás O r t r u d és iszonyatos gúnykacajjal üvöltötte Elzának:
131
- Tudod, ki húzza a hősöd csónakját? Öcséd, Gottfried, Brabant ifjú hercege! Én, Ortrud vetettem rá a varázst! Ez az ősi istenek bosszúja, amiért elpártoltatok tőlük! Lohengrin nem szólt semmit, csak áhítattal térdre ereszkedve a fövenyen, imába merült. Fehér galamb ereszkedett alá az égből; a hattyú a habokba merült, helyén a gyönyörű ifjúvá serdült Gottfried szökkent a partra, majd boldog kiáltással vetette magát nővére karjaiba. - Brabantiak, íme a vezéretek! - kiáltotta az ifjúra mutatva Lohengrin. Ortrud tehetetlen dühében felsikoltott, majd holtan bukott a földre. A Grál lo vagja pedig csónakba szállt, melyet a Szentlélek fehér galambja vontatott, s hama rosan eltűnt a brabantiak döbbent tekintete elől.
A FÓKABŐR Élt egyszer Izland szigetén, Myrdalban egy halász, aki egy napon a tengerparti sziklák között bolyongva egy barlangot talált. Bentről, a barlangból zene és tánc hangjai hallatszottak, a barlang nyílása előtt pedig fókabőrök hevertek. A férfi nem mert belépni a barlangba, így felemelt egy fókabőrt, magához vette és hazaindult. Otthon, a házában fogta a fókabőrt és elzárta egy ládikába. Ezután újra kiment a tengerpartra halászni. M i k o r este hazaérkezett, a láda tetején mezítelen, szépséges leányka zokogott. Ő volt a fóka, akinek a bőrét a halász a ládikába zárta. A férfi megsajnálta őt, ruhát adott neki, s mivel nagyon megszerette, feleségül vette. Boldogan éltek együtt és hét gyönyörű kisgyermekük született. Az asszony azonban néha, mikor férje nem látta, kiment a tengerpartra, ott állt egyedül, arcán könnyek csorogtak és vágyódva nézett a messzeségbe. Egy napon a halász újfent kiment csónakján a nyílt tengerre, az asszony pedig egyedül maradt a házban. Kíváncsian kutatni kezdett férje ágyában, és íme, a párna alatt kulcsot talált. M á r régen izgatta, mi lehet a szoba sarkában álló ládikában: megpróbálta hozzá a kulcsot, s a láda kinyílt. B e n n e fókabőr hevert. A halász fele sége többé nem bírt magával - elbúcsúzott gyermekeitől, felöltötte a bőrt és vissza tért az óceánba. M i k o r a tengerbe ugrott, így énekelt: Sír az egyik szemem, másik szemem nevet, A
tengerben hagytam hét szép gyermekemet,
Itt a földön hagytam hét szép gyermekemet. Mikor a halász visszatért, rémülten jutott eszébe, hogy a kulcsot, melyet mindig magához vett, valahányszor elindult hazulról, ez egyszer otthon felejtette. Balsejtel me beteljesült, mert házát üresen találta, az asszony és a fókabőr is eltűnt. Kirohant a tengerpartra, de csak a szél zúgott félelmetesen a hullámok felett. Szomorú volt az
ember, hogy elhagyta a felesége. Másnap, mikor kiment csónakjával a tengerre, egy fóka úszott körülötte, akinek könnyek hullottak a szeméből és fájdalmas hangokat hallatott. Ez a fóka ezentúl minden halászatán végigkísérte a férfit, mintha csak vi gyázna rá. A halász e naptól kezdve mindig nagyon sok halat fogott. Ha gyermekei a tengerpartra mentek játszani, a fóka ott is megjelent: tarka halakat és szép kagylókat dobott eléjük a homokra. Anyjuk azonban soha többé nem tért vissza hozzájuk.
SÁNTANU KIRÁLY T Ö R T É N E T E Réges-régen Indiában, Hásztinapur városában uralkodott a Hold nemzetségéből való nagy király, Pratípa. E dicső dinasztia ősatyja Bharata volt, Dusjanta és Sakuntalá fia, akit az istenek egykor az egész Föld uralkodójává tettek, a családot ezért Bharaták nemzetségének is nevezték. Az ős-uralkodó után számos más leszárma zott birtokolta még a magasztos világkirályi címet. Amikor Pratípa megöregedett, magához hívatta elsőszülött fiát, Sántanut, aki testben és lélekben is méltó volt atyjához, majd így beszélt hozzá: - Szeretett fiam, sokáig hordoztam az uralkodás terhét és hamarosan elindulok az ősök hajlékába vezező úton. Ezennel átadom neked koronámat, viseld dicsőség gel. És most halld a sorsodat, amit születésedkor kinyilatkoztattak nekem az iste nek! A Gangá folyó 1 0 partján egy gyönyörű leányt fogsz találni, akit az istenek neked szántak, ő lesz a feleséged. Ám jól jegyezd meg! Bármit tenne asszonyod, nyugodj bele, soha ne szegülj ellene, s ami legfontosabb: ne próbáld megtudni származását! Ne kérdezz tőle semmit! Meglásd, életed szerencséjét találod meg benne. Sántanu megfogadta, hogy mindenben atyja parancsai szerint fog eljárni. Ekkor Pratípa átadta fiának a birodalmat, hogy ő maga remeteségbe vonulva, szent elmé lyedésben töltse élete hátralévő napjait. A bölcs, igazszívű uralkodó n e m sokkal később elhagyta földi testét és az istenek fényességes világába tért. Sántanu király apjához hasonlóan bölcsen, igazságosan és vitézen vezette orszá gát. De szívében állandóan leendő hitvesére gondolt, akit atyja jövendölt meg neki, ezért vadászat idején mindig a Gangá partján kóborolt és vágyódó szívvel merítette tenyerét a szent hullámokba. Egy napon a folyóparton imádkozott és áhítattal tárta ki karjait a Gangá habjai felé, amikor szépséges fiatal lány lépett elé és így köszöntötte: - Üdv néked, én uram, Sántanu király! - Mondd, te vagy az, akit az istenek megjövendöltek a számomra feleségül? kérdezte boldogan a király. - Én vagyok. De jól vigyázz, királyom, többet nem szabad kérdezned tőlem! - vá laszolta a leány. - Légy bárki, - kiáltott lelkendezve a király, - soha nem fogom kilétedet kutatni, csak magaménak tudhassalak!
133
- Ha megtartod szavad, örökre melletted maradok, - felelte a gyönyörű leányzó, s a király örömtől repesve vezette be városába menyasszonyát, az ég ajándékát. Rögvest megtartották a menyegzőt és a király, miután a szent tűz körül körbe vezette hitvesét, szerelemmel ölelte magához, az asszony pedig, mikor eljött az ő órája, csodaszép kisfiút szült. Ám ami ezután történt, rémülettel, megdöbbenéssel töltötte el a királyt. A m i n t a bába a királyné kezébe adta a c s e c s e m ő t , az asszony felállt, a gyermeket a Gangá partjára vitte és a hullámsírba dobta, e szavakkal kí sérve tettét: - Emberi vonzalom adta életedet, isteni szeretet adja halálodat! Sántanu elfojtotta könnyeit, mert emlékezett a tilalomra, hogy semmit sem sza bad kérdeznie asszonyától. Ám szíve mélyén gyászolta kisfiát és egyre csak a rette netes talányon töprengett. Felesége az évek során még hat fiút szült, de mindegyiket a Gangá habjaiba dobta a születésüket követő órában, ugyanazon szavak kíséreté ben, amelyeket az első fiú feláldozásakor mondott. Amikor azonban a titokzatos asszony immár nyolcadik fiát hozta világra és kar jában a csecsemővel megindult a Gangá partjai felé, Sántanu nem bírta tovább tür tőztetni magát. Fogadalmáról megfeledkezve, borzadva kiáltott rá feleségére: - M o n d d hát, ki vagy, te rettenetes nőszemély, s miért ölöd meg gyermekeidet? Ó, kérlek, hagyd életben ezt az utolsó fiút! Az asszony letette karjaiból a gyermeket és szomorúan nézett a királyra: - Legyen, ahogy kívánod, ó uram, Sántanu. De megszegted ígéreted, ezért én m o s t elmegyek, mert tudd meg, én magam vagyok Gangá, a folyam istennője. Halld hát történetemet! A nyolc Vászudéva isten, a Föld-istenek egyszer elrabolták Vaszisthának, a hatalmas remetének csodálatos tehenét, amelynek teje örök ifjú ságot ad. Amikor a nagy szent észrevette a rablást, rettentő átkot mondott a tolva jokra: „Süllyedjetek földi születésbe és szenvedjétek végig a halandóság kínjait!" A Föld-istenek ekkor felkerestek engem, búsan elbeszélték mindezt, végül így szóltak hozzám: „Ó, Gangá, a nagy szent átka sújt bennünket. Légy könyörületes irántunk, ölts emberi alakot, hozz világa, majd születésünk után azonnal ölj szent habjaidba minket, hogy a halandóságtól mielőbb megszabaduljunk!" Én megsajnáltam őket, ezért ezt m o n d t a m nekik: „Megteszem, amit kértek. Ám előbb keressetek nekem férfit, aki méltó arra, hogy földi születésemben a férjem legyen és általa ménem be fogadhassalak benneteket!" A nyolc Vászudéva jelölt ki téged férjemül, mert te vagy a legdicsőbb a földi uralkodók közül. A Föld-istenek pedig megígérték, hogy az utolsó gyermekben mindegyikük erejét egyesítik, hadd nyerjél jutalmat te is egy isteni származású királyfiban. M o s t már tudod, miért történt így mindez. Vedd hát fiadat és élj boldogul: búcsúzom tőled! Azzal az istennő eltűnt. Sántanu könnyes arccal ölelte magához a kisfiút, aki a Bhísma nevet kapta édesapjától. Bhísma ragyogó szépségű ifjúvá, ellenállhatatlan harcossá érett, és a Mahábhárata, az óind őseposz egyik legrokonszenvesebb hő seként vált híressé.
134
ÁRGYILUS KIRÁLYFI ÉS T Ü N D É R S Z É P ILONA T Ö R T É N E T E Réges-régen élt egyszer egy király, s annak három fia. A király kertjében az egyik éjszaka csodamód egy felségesen szép almafa sarjadt. Az almafa minden éjjel kivi rágzott és hajnalra megérlelte gyümölcseit, a színarany almákat. Reggelente a király megszedette a fákat, így idővel ő lett a világ leggazdagabb uralkodója. Ám az egyik hajnalon szörnyű dolog történt. Hiába ment ki a király, hogy lássa, hogyan szüretelik kertészei a csodás aranyalmafát, bizony egy szemernyi gyümölcs nem sok, annyi sem hintázott a kopár, üres ágakon, se aznap, se másnap. Harmad nap délben meghirdette a király, hogy a fele országával jutalmazza azt, aki megvédi fáját a tolvajoktól. Nosza, próbálkoztak hű lovagjai egymás után, de hiába. Éjfél táján mindegyikü ket elnyomta az álom. Mire felocsúdtak, az almáknak már hűlt helye volt. Végül a három királyfi úgy döntött, hogy maga is megpróbálja az őrködést. A legidősebb ugyanúgy járt, mint a többi őr, a középső szintúgy kudarcot vallott, már csak a legfiatalabbik, Árgyilus királyfi volt hátra. Felkötötte hát kardját, színarany tubákosszelencét vett magához, s azzal kiült este az almafa alá vigyázni. Telt-múlt az idő, nézte, nézegette a teliholdas éjszaka árnyait a királyfi, m í g n e m egyszer csak úgy érezte, menten becsukódik a szempillája. Elővette hát a tubákos szelencét, egyet szippantott belőle, s akkorát tüsszentett, hogy rögvest eltávozott szeméből az álom. Ekkor nagy surrogást hallott a levegőben, s íme, tizenhárom holló közeledett a fa felé. A királyfi kinyújtotta a karját, s elkapta az elöl repülő, a többiek vezérének tűnő fekete madár lábait. Ám alig fogta meg, a holló eltűnt, s helyette gyönyörű, arany hajú leány állt előtte a selymes füvű réten. A királyfi szívébe azonnal belenyilallt a szerelem. Kérlelni kezdte hát a tündérszép lánykát: - Ne menj el! Kérlek, maradj velem és legyél a feleségem! - Nem tehetem, - felelte szomorúan a leány, - mert én Tündér Ilona vagyok, a tündérek országának királynője. De megígérem, eljövök hozzád minden éjjel és az almákat sem visszük el többé. Másnap éjjel immár egyedül repült a fához a holló, s azonnal Tündér Ilonává vál tozott. Boldog volt a királyfi, hogy minden éjszakát tündérszép kedvesével tölthet, ám a lány arcán mindig fájdalom suhant át, égszínkék szemei mindig könnyben fürödtek, valahányszor elbúcsúzott Árgyilustól. Örvendett viszont a király, hogy lám, legkisebb fiának sikerült megvédenie az aranyalmákat. Élt azonban a királyi udvarban egy varázstudó vénasszony, aki boszorkány híré ben állott. Megtudta, hogy Árgyilus minden éjjel az almafa tövében virraszt, és el határozta, kitudja ő a királyfi titkát. A fa mögé rejtőzve megleste a párt, hajnalban pedig lélekszakadva rohant a királyhoz: - Uram, királyom! Láttam én Árgyilus királyfit! Egy aranyhajú leánnyal mulatja át az éjszakát! Talán az ördöggel is cimborál, ezért tudja éjről-éjre megőrizni az aranyalmákat!
135
- Dajkamese! - mordult rá a király. - Bizonnyal álmot láttál, öreganyám. Mutasd meg nekem azt a lányt, vagy hozz el valamit tőle, akkor talán elhiszem beszédedet. Több se kellett a gonosz boszorkának. Elbújt a csodálatos fa mögött, megvárta, míg Árgyilus és Tündér Ilona elalusznak, levágott egy fürtöt a tündérleány arany hajából, s már futott is a tinccsel a királyhoz. Hajnaltájt Tündér Ilona felébredt édes álmából. Meglátta, hogy hiányzik hajának egy aranyfürtje, s ekkor mélységes bánatában így szólt: - M o s t elválunk örökre, drága Árgyilus: gonosz erők irigylik a szerelmünket, s én n e m maradhatok t ö b b é a ti világotokban. Ám adok neked egy gyűrűt! Ha legyő zöd az én hazám s a te hazád közti akadályokat és eljössz hozzám, erről a gyűrűről foglak majd megismerni. Azzal összecsapta két tenyerét, hollóvá változott és elrepült. Sírt, zokogott Ár gyilus királyfi, mert minden perc fájt lelkének, amit Tündér Ilona nélkül kellett töl tenie. Végül letörölte könnyeit, megkereste tarisznyáját, s mielőtt felkelt volna a Nap, m á r híre-hamva n e m volt a palotában. Bejárta a fél világot a királyfi, mindenkit arról faggatott, hol találja a gyönyö rűséges Tündérországot, ám mindhiába. Senki sem hallott ilyen nevű országnak a létezéséről. Pedig még a Napot, a Holdat és a Szelet is megkérdezte, ám ők sem tudtak semmit Tündérországról. M i k o r már az Üveghegyeket is megmászta, hát egyszer csak egy pusztaságba ért. Olyan mély sötétség ült azon a pusztán, hogy még saját lábát sem látta. Árgyilus azonban n e m félt, olyannyira nagyon vágyott Tündérország látására, Tündér Ilona ölelésére. Egyszer csak hatalmas ragyogás vakította el a szemét a nagy sötétségben. Tün döklő palota előtt állott. Árgyilus bekopogott a kapun: válasz ugyan nem hallat szott, ám a kapu magától kinyílt. Kardját előre meresztve lépett be rajta a király fi, ám odabent sem barátot, sem ellenséget nem talált. Felment hát a kanyargós lépcsőkön, míg végül egy t r ó n t e r e m b e érkezett. A trónon a legnagyobb óriás ült, aki valaha létezett. Feje felért a mennyezetig, homloka közepén egyetlen hatalmas szem ült. O volt az Állatkirály. - Üdvöz légy, felséges király! - köszöntötte őt illően a királyfi. - Tündérországot keresem. Igazítson útba felséged, ha megkérhetem rá! - Üdv néked, vándor! - válaszolt az Állatkirály. - M a g a m nem tudom, merre van Tündérország, ám alattvalóim talán segíthetnek neked. Az Állatkirály ekkor hatalmasat füttyentett, mire seregleni kezdtek palotájába a különféle szelíd és vad állatok: szarvasok, rókák, oroszlánok, tigrisek és vadkecs kék; suhogtak be az ablakokon a minden rendű és rangú madarak. A király rendre megkérdezte mindet, hallott-e Tündérországról, de hiába. Nemet intett a szarvas, tagadóan b ö m b ö l t az oroszlán, fejüket rázták a juhok és a vadkecskék. Végül már csak egyetlen állat maradt a palotában: egy sánta farkas. Az Állatkirály nekiszegez te a kérdést: - M o n d d , te tudod, m e r r e van Tündérország?
136
- Tudom bizony, királyom! - felelte a farkas. - Szépséges szép birodalom az, és Tündér Ilona, királynője a legszebb! Megörült ekkor az Állatkirály, de még nagyobb volt Árgyilus boldogsága. Az óri ás ekkor megparancsolta a sánta farkasnak: - Vezesd hát ezt a vándort Tündérországba! Elbúcsúzott a királyfi a jóságos Állatkirálytól, s követte a sánta farkast hegyeken völgyeken által. Száz esztendő is eltelt, és ők még mindig vándoroltak. A századik évben a sánta farkas ezt mondta Árgyilusnak: - Tovább nem mehetek, uram, mert varázsos föld ez, ahová most lépünk. De innen már te is odatalálsz, csak mindig egyenesen haladj. Háromszor csókold majd meg Tündér Ilonát, akkor megtörik az átok, és te elviheted békében. Azzal a farkas eltűnt, köddé vált, mielőtt Árgyilus köszönetet mondhatott volna. A királyfi folytatta útját. Nemsokára egy völgybe ért, ahol h á r o m ördögfi vesze kedett. Árgyilus elbújt egy szikla mögött, hogy kihallgassa, vajon miért zördültek össze, s hamarosan már tisztán hallotta szavaikat. - Enyém az örökség! - rikoltotta az egyik. - Vedd le róla a mancsod, mert fel aprítalak! - Úgy ám! - rivallta a másik. - Majd még te fogsz büszkélkedni vele! Te, család szégyene, takarodj onnét! - Felesleges verekednetek, - kacagott a harmadik. - Apám nekem hagyta, úgy hogy tűnjetek innen, amíg szépen beszélek! Árgyilus erre előbújt rejtekéből és lesétált a völgybe. Kérdezte a veszekedőket: - Mi az, amin nem tudtok megosztozni? M i é r t civakodtok? - Hej, uram, - felelte az egyik ördög - bizony, nagy a mi bajunk! Meghalt az apánk, a legöregebb ördög, és ezt a köpönyeget, ezt az ostort, no meg ezt a b o c s k o r t hagyta ránk. De azt nem mondta meg, melyikünké legyen az örökség, így napok óta ezen veszekszünk. - Aztán miért n e m osztoztok meg rajta igazságosan? - m o n d t a erre a királyfi. - Egyikőtöké a köpönyeg, másikótoké az ostor, a harmadiké meg legyen a b o c s k o r ! - Nem úgy van az, uram! - sóhajtotta a második ördög. - M e r t csodás tárgyak ám ezek! És csakis úgy működnek, ha együtt használják őket, külön-külön egyik sem ér egy hajítófát sem! - M i t tudnak hát? - kíváncsiskodott Árgyilus. - Ha valaki nyakába kanyarítja a köpönyeget..., - kezdte az egyik. - ...felhúzza lábára a bocskort..., - vágott szavába a másik. - ...és cserdít egyet az ostorral, miközben azt kiáltja, hogy „Hipp-hopp, ott le gyek, ahol akarok" azonnal ott terem, ahol akar, legyen az akár a világ vége is! - fe jezte be büszkén a harmadik. Árgyilus j ó t mosolygott a bajusza alatt. - Ne bánkódjatok! - vigasztalta az ördögfiókákat. - Majd én igazságot teszek köztetek! O t t az a nagy hegy. Fussatok versenyt! Amelyiktek előbb ér fel a hegyre, azé lesz az örökség!
137
- Úgy legyen! - rikkantottak az ördögök, azzal huss! Nekiiramodtak, futottak a hegy felé, ahogy csak a lábaik bírták. Árgyilus csak erre várt. Nyakába kerítette a köpönyeget, felhúzta a bocskort, nagyot cserdített az ostorral és felkiáltott: - Hipp-hopp, ott legyek Tündérországban! Abban a pillanatban megváltozott körülötte a világ. M i k o r leereszkedett, látta, hogy egy szépséges-szép országba érkezett: smaradgzöld volt a fű, a fákon gyé m á n t m a d a r a k énekeltek, a selymes füvű rét közepén pedig egy égig érő kristály palota állt. A n n a k a kapuján bekopogtatott Árgyilus, de n e m Tündér Ilona lépett eléje, h a n e m az apja udvarából ismert varázstudó gonosz boszorkány. - Nahát, felséges úrfi, - mosolygott álnokul a banya, - tudtam én, hogy előbbutóbb eljössz! Azt is tudom, mi járatban vagy: Tündér Ilonáért jöttél. Hallgass rám, s feloldhatod kedvesedet az átok alól! M i n d e n éjfélkor eljön ide holló képében. M i n d e n úgy lesz, ahogy a legjobb, csak arra vigyázz, hogy el ne aludj ültödben! - No, ez n e m olyan nehéz, - gondolta Árgyilus, - virrasztottam én már eleget az almafa alatt! Azzal leheveredett pihenni a kristálypalota kertjében. Nem is jött szemére álom, annyira várta Tündér Ilonát, ám a boszorkány éjfél előtt megfújta a sípját. Ettől legott leroskadt egy kerevetre a királyfi és úgy elaludt, mint még soha életében. M e g is j ö t t a holló, megrázta tollait, s átváltozott Tündér Ilonává. Határtalan volt öröme, látván, hogy kedvese ott alszik a palotakertben. Melléje simult, költöget te, csókolgatta, ám mindhiába. Árgyilus mélyen, mozdulatlanul aludt. Ilona nem várhatott hajnalnál tovább. Búcsúzóul könnyeivel öntözte meg választottja arcát, búsan tapsolt egyet, s holló képében elrepült. A második éjszaka ugyanígy történt. Rettegett Tündér Ilona a harmadik éjszaká tól, m e r t jól tudta, hogy mindez a gonosz boszorkány műve, ám azt is tudta, hogy ha harmadjára sem sikerül felébresztenie a királyfit, beteljesül az átok, s ők sem égen, sem földön t ö b b é soha n e m találkozhatnak. Ám segített bánatukon az Isten hatalma! A harmadik éjszakán a gonosz boszor kány elaludt, s nem tudta megfújni a sípját. Árgyilus éberen várta a palotakertben kedvesét. Illatozott a fű, ragyogtak a holdfényben a színarany gyümölcsök, s a hegy felől, íme, megérkezett a holló. Megrázta tollait, s a következő pillanatban az arany hajú Tündér Ilona állt a réten. Felkiáltott ámulatában, s mint a szél, repült a királyfi karjaiba. Árgyilus jól emlékezett a bölcs farkas tanácsára: háromszor csókolta meg Tündér Ilonát. Az első csók után megremegett a föld, a második után iszonyú sikolylyal rogyott össze holtan a boszorkány, a harmadik után pedig csodamód kinőtt a tündérkirálynő aranyhaja. Az átok megtört. Akkor Árgyilus magához ölelte Tündér Ilonát, beterítette kettejüket a köpennyel, felhúzta a bocskort, cserdített az ostorral és felkiáltott: - Hipp-hopp, ott legyek apám palotájában! M é g végig sem mondta, máris ott termettek a királyi udvarban. Megörült az öreg király, hogy viszontlátta elveszett fiát, ám akkor volt csak igazán nagy az öröme,
138
amikor megtudta, hogy Árgyilus tündért szeretne feleségül venni. Hét országra szóló lakodalmat csaptak. Árgyilus és Tündér Ilona még ma is élnek a boldog Tündérországban, s két hal hatatlan, aranyfürtű gyermekük született: Tündér B o r c s a és Tündér Pál. Örömük nek sosincs vége a smaradgzöld, selymes füvű, világvégi réten.
Magyarázat A bemutatott mítoszok típusát a vallástörténet-tudomány egy középkori francia legenda hősnője, Melusine
11
nevéről meluzin-mítoszoknak nevezi. A meluzin-míto-
szok olyan elbeszélések, amelyek központi témája a halandó e m b e r és a halhatatlan lény közötti szerelem vagy házasság, és amelyekben az emberi és az isteni közötti kapcsolat nem tartható fenn huzamosan: az istennőnek vissza kell térnie az Égbe (mint Sántanu történetében Gangának, vagy a magyar n é p m e s é b e n a téridőfeletti Tündérországba Ilonának), a fókaasszonynak és a hableánynak a tengerbe, Lohengrinnek pedig a Grál láthatatlan birodalmába. A halandó-halhatatlan kapcsolatot megkötő erő az úgynevezett meluzin tabu: ez annyit jelent, hogy a halhatatlan kedves csak addig maradhat az emberek világában, amíg nem tesznek vele kapcsolatban valamit, ami tiltott - ez a tabu tárgya. Vegyük sorba, hogy mítoszainkban éppen mi jelentette a meluzin tabu által megtestesített tilalmat: • Lohengrintől nem szabad megkérdezni, ki ő, h o n n a n származik, s hogy miféle országból érkezett; • a fóka-tündér anyagi síkon maradásához el kellett rejteni a fókabőrt, tehát meg kellett gátolni, hogy a leány saját n e m emberi énjével szembesülhessen; • Gangá istennő tabuja Lohengrinéhez hasonló: ha megkérdezik, ki ő, s miért dobja a hullámok közé gyermekeit, akkor el kell hagynia az e m b e r i világot és Sántanu királyt; • Tündér Ilona tabuja varázserejű aranyhajával kapcsolatos: a boszorkány azzal, hogy levág egy fürtöt a hajából, lehetetlenné teszi, hogy a tündérkirálynő sza badon járhasson át az anyagi és anyagfeletti létsíkok között - ezért n e m talál kozhat többé fürtjének elveszítése után a királyi palota kertjében Árgyilussal. (A három csók ugyanakkor ellenmágiaként működik: Tündér Ilona visszakapja a hatalmát szimbolizáló aranyfürtjét, helyreáll tehát az a mágikus rend, amely a tabu megsértése által került veszélybe.) A meluzin tabut mindegyik történetben megszegik, ennek következtében Ég és Föld szétválik, a halhatatlan hősnek/hősnőnek vissza kell térnie a létfeletti szférába, ahonnan érkezett. A kultúrtörténet bővelkedik meluzin tabukban, isteni szeretők és fájdalmasan itthagyott földi kedvesek témájában, de beteljesült ember-tündér kapcsolatokban is: gondoljunk csak a Niebelung-mondakörből ismert halandó Siegfried és a halhatatlan Brünhilde tragédiájára, vagy a tolkien-i fantasy univerzumá-
139
ban visszaköszönő motívumra, Béren és Lúthien, Turgon és Idril, illetve Aragorn és Arwen házastársi egyesülésére - mindhárom esetben halandó férfi és elf szár mazású nő szerelméről beszélhetünk. Mindezekből arra következtethetünk, hogy a halhatatlanokkal folytatott kapcsolatok kétféle - tragikus, avagy boldog - végki fejlete szintén ezoterikus tudáselemet tartalmaz, amely szerint: • ha a halhatatlannak vissza kell térnie övéihez, el kell hagynia a Földet, akkor a mítosz a bukás, az Aranykor elvesztése utáni léthelyzetet mutatja be, azt a világot, amelyben az időfeletti és az időbe zárt létezők legfeljebb ideiglenesen, extatikus tudatállapotban, esetleg beavatás során érintkezhetnek (egyéb pillana tokban a két sík nem találkozhat egymással); • ha viszont a mítosz a halhatatlan és a halandó tökéletes egyesülésének bemuta tásával zárul, akkor a tanítás az Aranykort ábrázolja: azt a világot, melyben meg szűnik mindenfajta válaszfal az anyagon túli és a testbe zárt életformák között.
Tanítás 1. E m b e r i lények és szellemvilágból származó felsőbb hatalmak közötti egyesü léseket a misztika minden irányzata jól ismer. Az E m b e r ilyenkor a bennünk élő „halandó" ént (kis én), míg az Istenség létünk halhatatlan arculatát (Magasabb Én) jelképezi. Amikor a kettő összeér (a Föld és az Ég birodalma egy szerelmes ölelés erejéig találkozik), a kettő szintézise megvalósul, tehát bekövetkezik az, amit be avatásnak, megváltásnak, beérkezésnek, üdvözülésnek nevezünk. 2. A bennünk élő Égi és Földi, Jang és Jin, Hím és Női, Száraz és Nedves, Szoláris és Lunáris arculatok eggyéválásának gyümölcse az Istengyermek: saját újjászüle tett, megvalósított énünk (Fény-Önmagunk). E folyamat tökéletes művészetét ne vezik a nyugati civilizációban Ars Amorisnak (a szerelem alkimista módszertaná nak), Keleten pedig tantra-jógának. 3. Sajnos azonban Ég és Föld találkozása még a mítoszokban is rendszerint ide iglenes. A szellemvilág küldöttének vissza kell térnie hazájába, ha erre ellenállha tatlan vágyat érez, vagy ha halandó társa nem tanúsít iránta feltétel nélküli, tökéle tes bizalmat. Brabanti Elzát ármánykodó irigyei, Sántanu királyt viszont fájdalma késztette arra, hogy megtörje a varázst, pedig mind a ketten tudatában voltak a szomorú következményeknek. A misztika világában nagyon fontos a teljeskörű, to tális bizalom és önátadás: a tanítvány részéről a mester iránt, a mester részéről a tanítvány iránt, a misztikus szerelemben pedig mindkét násztárs részéről a másik fél iránt. A meluzin-mítoszok fontos tanulsága, hogy a szellemvilágban lényegtelen semmiségnek számít az, amit a profán társadalmakban annyira fontosnak tartanak: a név, a származás, a múlt, a rang, az, hogy „ki vagy" „honnan jöttél", „mit csináltál mostanáig", hiszen a magasrendű létmód megvalósítása éppen ezen földies kate góriák viszonylagossá válását, végső soron feloldódását és megsemmisülését von-
140
ja maga után. Társadalmi életünkben adjuk meg e manapság még fontosnak tűnő adatoknak azt, ami „a császáré" ám ezt annak tudatában tegyük, hogy odafent, a Szívek Ismerője trónusa előtt „névtelen" és „neves" egyaránt tudata tisztasága alap ján mérettetik meg!
141
Napjaink társadalmi életének egyre s z e m b e t ű n ő b b jellegzetessége a nőiség, a női őselv szentségének újrafelfedezése, ezzel együtt a nők spirituális önismeretének, ö n m e g é r t é s é n e k határozottabbá válása. Ismeretes tény, hogy részint az úgyneve zett könyv-vallások (judaizmus, egyházi kereszténység, iszlám) bölcseleti alapjai ból következett az a folyamat, melynek során a női szentség, a szent nőiség Európa középkorában lassan háttérbe szorult az egyre inkább tért nyerő férfias (lovagi), il letve „semleges" (papi) életérzés világa mögött, és az sem titok, hogy ez a tendencia vezetett el olyan m e g d ö b b e n t ő jelenségekig, mint amilyen a nő és az eredendő bűn azonosítása, vagy a boszorkányüldözések. Manapság, amikor az ezotéria világában a hallgatóság oroszlánrészét önismeretre, felébredésre, tudásra vágyó lányok, asszo nyok alkotják, elkerülhetetlenné vált, hogy a szellemi tanító legalább alapvonások ban ne foglalkozzék e kérdéskörrel, tudniillik a női szentség évezredes múltjával, az elmúlt évszázadokra jellemző alászállásával, mártíromságával, valamint jelenleg megfigyelhető globális reneszánszával. E könyv keletkezése idején Istennő-rítuso kat rendeznek Ausztráliától Japánig, a világháló bővelkedik a látványosabbnál lát ványosabb kőkori istennőket, madonnákat, Vénuszokat, nimfákat ábrázoló, bámu latra méltóan szakszerű oldalakban, és csak néhány hete vonultak végig Budapest utcáin az első magyarországi Istennő Fesztivál lelkes résztvevői. Mi történhetett? Hogyan tűnt el a történelem szeme elől egy olyan vallás, amely évezredekkel ezelőtt Európa teljes ezoterikus, művészeti és szellemi életének vezérfonala volt? S mi az oka, hogy éppen mostanában kezd el ébredezni Csipkerózsika-álmából? A régi misztikus tanítások szerint az Isten és az Istennő éppúgy összetartoznak, mint az Egy és a Kettő, a Páratlan és a Páros, a Pozitív és a Negatív, vagy - a taoizmusból átvett közkedvelt dualitás-pár nevével élve - a Jang és a Jin. Isten istennő nélkül - „agglegényként" - az ókori mítoszvilágban egyszerűen fogalmi képtelenség lett volna, akárcsak az ókori Egyiptomban, ahol ha a fáraónak épp nem volt felesége, akkor a lánya, a nővére vagy bármely más nőrokona játszotta el a „rituális hitves"
142
szerepét, mivel a férfi és a nő együtt jelenítik meg a Világrendet. Az egyik vagy a má sik hiánya a mágia síkján káoszhoz, terméketlenséghez, pusztuláshoz vezetett volna. Azt is mesélték a régiek - így a görög költő, Hésziodosz -, hogy az Aranykor pusz tulása, az aranykori szigetbirodalmak elsüllyedése után a kivándorló és a ma ismert kontinenseken hont foglaló emberiség társadalmaiban a nők birtokolták a vezető pozíciókat. „Ebben
az időben az emberek az anyjuknak tartoztak engedelmességgel"
- így Hésziodosz 1 2 . Ezekben az évezredekben a vallás tanítása szerint n e m egy Is ten teremtette, hanem egy univerzális istennő-édesanya szülte meg a Mindenséget. Ő a Nagy Istennő, az egyetemes M a g n a Mater, teremtés és pusztítás, keletkezés és felbomlás, alászállás és visszatérés korlátlan hatalmú úrasszonya, akit „ezernevű nek" szólítottak a régiek. A hagyományok alapján minden nő és n ő n e m ű élőlény az O leánya, földi képmása és tükörképe. Megjelenési formáit, arcait h á r o m kozmikus aspektus szerint csoportosították; ezek a mitológia világában a következők: • A Szűz, az Istennő első arca, az Első Ú r n ő - Őt jeleníti meg a világban mindaz, ami első, kezdeti, ami a nemzessél, szüléssel, születéssel és ifjúkorral kapcsolatos. Színe a fehér. Asztrológiai jelképe az újhold. Növényei: a narancsvirág, a mirtusz (innen a menyasszonyok ártatlanságát szimbolizáló mirtuszkoszorú), a fehér lili om és minden csíraállapotú, rügyező vagy sarjadó növény. Állatai: a fiatal négy lábúak és a madárfiókák, ezen kívül a vadkacsa, a ludak és a hattyú. A nő élete során a gyermek és a szűz fiatal leány életkorszaka áll az ő uralma alatt. A legenda szerint, miután szűzen megfogan, ő szüli meg egy titkos barlangban, a téli nap fordulón a Fiúistent, a Szent Királyt, szülése után pedig megfürdik egy szent for rásban és visszanyeri érintetlenségét. Példák: Artemisz, Koré, Diána, Brigid, Szűz Mária, Szatí,
Tára,
Kumárí, a magyarságnál Kisboldogasszony, Kisasszony.
• A Szerető és az Anya, az Istennő második arca, a Második Ú r n ő 1 3 - Az ő hatalmát képviseli a világban mindaz, ami az éréssel, kiteljesedéssel, boldogsággal, termé kenységgel, szaporodással, szerelemmel kapcsolatos. Színe a vörös. Asztrológiai jelképe a növekvő hold és a telihold. Növényei: a királyi tölgy, a pisztáciafenyő, a gyümölcsfák, a kőris, a szilfa, a galagonya, a rózsa és a gabonák. Állatai: az anyajuh, a nősténykecske, a tehén, a fehér galambok, a páva, a párduc, a nőstény oroszlán, minden halfajta, a delfin és a cet. A nő életkorszakai közül a szerelemre érett nő, a csábító, a szerető, a feleség és az édesanya létszakaszait uralja. Az ősi elbeszélés szerint ő az, aki májusban, a szerelem hónapjában szeretőjévé teszi a Királyt, rituális nászúk során pedig egy esztendőre termékennyé varázsolja a szántóföldeket és a gyümölcsöskerteket. Példák: Aphrodité, Héra, Démétér, Júnó, Istár, ízisz, Astarté, Anat, Aséra, Frigga, Freyja, Bóann, M á r i a Magdolna, Szófia, Durgá, Laksmí, Sakti, a magyarságnál Nagyboldogasszony, Hétboldog asszony, a palócoknál Babba Mária, Székelyföldön pedig B á b o l n a Ú r n ő . • A Banya, az Istennő harmadik arca, a Harmadik Ú r n ő - Minden, ami bevégzés sel, pusztulással, halállal, feloldással, visszatéréssel, végzettel, sorssal és mágiával kapcsolatos, az ő erejét jeleníti meg a világban. Színe a fekete. Asztrológiai jel képe a veszedelmes fogyó hold. Növényei: a mérgező növények, a bódító hatású
143
gombák, az altató hatású mákvirág, valamint a fűzfa (a sírokra ültetett szomorú fűz mindmáig egykori kultuszára emlékeztet). Állatai: a kígyó, a skorpió, a kese lyű, a holló, a varjúfélék, a bagoly, a kutya, a sakál, a hiéna, a fekete macska, a teve és a strucc. A régiek azt tanították, hogy a nyári napfordulón ő az, aki egy fűzfára felfeszítve feláldozza a Királyt, ezzel visszaadva őt a kozmikus szükségszerűség körforgásának. A nő egyéni léte során ő uralja az öregasszony, a bölcs nagyanya életkorszakát, de az ő hatalma alatt áll minden mágusnő, papnő és női tanító mester is. Példák: Hekaté, Perszephoné, Lilith, Seól, Hel, Morrigan, Morgana, a keresztényeknél a titokzatos Hajbodorító Mária, Indiában Káli, a magyarság nál pedig a gyermekeket megrontó vagy elcserélő félelmetes démonasszony, akit Szeged környékén Szépasszony, népmeséinkben pedig Kincs néven ismernek. Az Istennők vezette törzsi társadalmak kora a régészek által újkőkornak (Kr. e. 1 2 . 0 0 0 - 5 0 0 0 ) nevezett, az ezotéria világában viszont Ezüstkorként emlegetett vi lágciklus. Ekkoriban a földművelő közösségekben az élelemtermelő munkát elsőd legesen nők végezték, ami elismertségüket a végsőkig megnövelte. A törzsek élén királynők, mágusnők, papnői testvériségek, női bírák és hadvezérek álltak; a férfiak a szellemi életben nem, kizárólag a testi munkák elvégzésében játszottak jelentő sebb szerepet. A Szent Király feláldozását minden Nagy Évben végrehajtották, mert úgy hitték, kiontott vére áldást biztosít a gabonatáblák számára. Ebben a korszak ban épültek meg Európában a megalitok, amelyek közül a dolmenek (kőasztalok) a legtöbb kutatás eredménye szerint az Istenasszony megszentelt méhét ábrázolták, amelyből a Mindenség világra született. Az Ezüstkorban emelték az első városokat, terjesztették el öt kontinensen az atlantiszi eredetű matematikát, csillagászatot, al kímiát, írástudományt és gyógyítást. Az ábrázolóművészet is hűen tükrözi, hogy az Ú r n ő szellemi birodalmában járunk: várandós hasú anyák, hatalmas farral és kebel lel rendelkező erotikus Vénuszok, gyermeket vagy állatkölyköt szoptató istennők, szeretkező párok és rettenetes csontvázarcú banyák hirdetik az Örök Nőiség vezé relte világ megállíthatatlan körforgását. Az Ezüstkor tehát a női szentség egyértel mű világuralma volt, a következő világkorszakban, a Rézkorban azonban az apajogú pásztortörzsek férfiisten-hármasságai globális léptékű szellemi háborúk során szo rították föld alá az Istennőt, papnőivel és kultuszaivei együtt. A könyv-vallások rézkori eredetűek, akárcsak maga a filozófia, amely bennük megnyilvánul. Az Ó t e s t a m e n t u m Jahve-alakja megrögzött agglegény, aki parancso lataiban iszonyú haraggal pusztíttat el mindent, ami az ezüskori női bölcsességre emlékeztet: a szent ligeteket, a kánaáni termékenységrítusokat, a szerelempapnők (szakrális prostituáltak) intézményét, sőt még maga Anat istennő fehér márvány kultuszszobrát is, melyet darabokra törve találtak meg a régészek Jeruzsálem kül területén, az ókori G e - H i n n o m 1 4 nevű szeméttelepen. A fordulat azonban más kultúrrégiókban is végbement. Görög földön a végtelen hatalmú égi Héra istennő számára Zeusz házsártos feleségeként nem éppen hálás szerep jutott. Amikor Héra úrnő egyszer fellázadt férje zsarnoksága ellen, Zeusz
144
arany bilincseket erősített az istennő bokájára és csuklójára, így lógatta fel bünte tésképpen az égre, hogy egyértelműen megmutassa: az új világban a nő legfőbb kötelessége az, hogy minden körülmények között engedelmeskedjen édesatyjának, házasságkötése után pedig férjének. Az istennők eredeti kultusza „illegalitásba" vo nult: okkulttá, titkossá, ezoterikus tanrendszerré változott, amelyről nyilvánosan legfeljebb rejtélyes utalások, allegóriák formájában lehetett beszélni. A kereszténység, az iszlám már ezt a világképet formálta tovább a maga bölcse leti képmására. A Kr. u. 4 5 1 . évi khalkedoni zsinat után a keresztény egyház elfo gadta az eredendő bűn tanát, félreértelmezve ezzel egy ősrégi, közkedvelt mítoszt, melyben a Sziget istennője avatási almát nyújt át az odaérkező Király lelkének. A gnosztikus változat még őrzi az Édenkert-történet eredeti megfejtését: ebben a verzióban Jahve (Jaldabaoth) retteg attól, hogy az emberpár mindentudóvá válik, ezért tiltja meg a Tudás Fája gyümölcsének megízlelését. A Szentlélek azonban kígyó (vagy nősténysólyom) alakjában megjelenik a Fán, és elmagyarázza Évának, mi az oka a tilalomnak, egyúttal arra buzdítja őt, fogadja el az alma jelképezte szel lemi avatás állapotát. Az asszony megérti: rajta áll, hogy utódai számára biztosítsa az üdvözülés lehetőségét, ezért megízleli az almát és Ádámot is megkínálja vele. Jaldabaoth, amint tudomást szerez arról, hogy az emberpár csúfosan becsapta, dühében megátkozza és kiűzi őket az Édenkertből. Ebben a középkor évszázadaiban szigorúan titkos, „tilos" verzióban a nő szerepe a keresztény liturgiában elénk tárulótól gyökeresen különbözik: Éva itt nem Ádám megrontója, elcsábítója, hanem az égi tudás továbbörökítője, férje avató mestere. A mítosz egyértelműen őrzi egyfelől a Nagy Istennő misztikus papnői hivatásának - az isteni üzenet tolmácsolójának - küldetését, másfelől irányt mutathat azoknak a nőknek, akik napjainkban a rézkori klisékből szabadulni próbálván, részt kíván nak venni az előttünk álló, globális méretű spirituális ébredési folyamatban. Következő mítoszaink a Hármas Úrnő régi misztériumait mutatják be a mitoló gia kódnyelvén. Az Istennő a bennük megjelenített arculatai szerint lehet megváltó (Istár), csábító (Aphrodité), féltékeny, elkeseredett szerelmes (Anat), és az Ezüstkor-Rézkor korszakváltást megjelenítő, a férfidominancia ellen még lázadó, ám el bukásra ítélt alak is (Lilith). Annak oka, hogy épp e mítoszokra esett választásunk, egyszerűen az, hogy ezekben különösen átható az Istennő sorsformáló, kikerülhe tetlen hatalmának ábrázolása. Az első mítosz babiloni (akkád), a második ugariti (kánaáni), a harmadik héber, a negyedik pedig ógörög eredetű: mind a négy a női szentség egy-egy - téridőtől független - jellegzetes aspektusát idézi elénk.
ISTÁR P O K O L R A S Z Á L L Á S A Szín leánya, Istár, a szerelem és a termékenység istennője egyszer az Alvilágra, Irkalla istennő lakóhelyére, az eltávozott lelkek fénytelen országára gondolt, s elhatá-
145
rozta, hogy leszáll oda. Mikor elérte az ország kapuját, a következő szavakkal fordult az ajtónállóhoz: - Ó, ajtónálló, nyisd ki a kapukat! Ha nem nyitod ki, szétrombolom a kapukat, leverem a zárakat, szétzúzom a kapufélfát és úgy megyek be az Alvilágba! Azután feltámasztom a holtakat és felvezetem őket a felvilágra, hogy többen legyenek, mint az élők és valamennyiüket felfalják! Az ajtónálló rémülten válaszolt a dühös Istár istennőnek: - Állj meg úrnőm, ne döntsd ki a kapukat! Inkább megyek és jelentelek Ereskigalnak, az Alvilág királynőjének. Azzal elrohant Ereskigal trónja elé, és így szólt: - Húgod, Istár istennő van itt, be akar jönni a birodalmadba. M i k o r ezt Ereskigal meghallotta, arca sápadt lett, mint a kivágott tamariszkusz, ajka meg olyan, mint a letört nádszál. így válaszolt az ajtónállónak: - Vajon miért j ö n ide Istár istennő? Mi kényszerítette erre az útra? Talán le akar taszítani t r ó n o m r ó l ? Talán azt akarja, hogy kenyér helyett agyagot egyek, sör he lyett iszapos vizet igyak? Talán én sirassam meg a férfit, aki özvegyet hagyott maga után? Talán én sirassam meg a lányt, akit kedvese mellől ragadott el a halál? Talán én sirassam meg a gyermeket, aki idő előtt halt meg? Menj hát, ajtónálló, nyisd ki neki a kaput és bánj vele az Alvilág törvényei szerint. Az ajtónálló m e n t és kinyitotta Istárnak a kaput: - Lépj be úrnőm, örvendjen neked az Alvilág, boldog legyen a te jelenléted által. M i k o r az első kapun beengedte, levette fejéről díszes koronáját. - M i é r t veszed le fejemről, ajtónálló, díszes koronámat? - kérdezte Istár. - Azért, úrnőm, mert az Alvilág törvényei így parancsolják, - felelt az ajtónálló. M i k o r a második kapun beengedte, kivette füléből a fülönfüggőket. - M i é r t veszed ki fülemből, ajtónálló, fülönfüggőimet? - Azért, úrnőm, mert az Alvilág törvényei így parancsolják. M i k o r a harmadik kapun beengedte, elvette a nyakláncát. - M i é r t veszed el, ajtónálló, nyakláncomat? - Azért, úrnőm, mert az Alvilág törvényei így parancsolják. M i k o r a negyedik kapun beengedte, elvette a keblén lévő ékszereket. - M i é r t veszed el, ajtónálló, a keblemen viselt ékszereket? - Azért, úrnőm, mert az Alvilág törvényei így parancsolják. M i k o r az ötödik kapun beengedte, elvette a derekát díszítő övet. - M i é r t veszed el, ajtónálló, derekamat díszítő övemet? - Azért, úrnőm, mert az Alvilág törvényei így parancsolják. M i k o r a hatodik kapun beengedte, elvette karperecét és lábán hordott arany karikáját. - M i é r t veszed el, ajtónálló, karperecem és lábamon hordott aranykarikámat? - Azért, úrnőm, mert az Alvilág törvényei így parancsolják. M i k o r a hetedik kapun is beléptek, elvette utolsó ruháját, mely testét takarta. - M i é r t veszed el, ajtónálló, utolsó ruhámat is, mely testemet takarta?
1AÓ
- Azért, úrnőm, mert az Alvilág törvényei így parancsolják. Mikor Istár végre megérkezett az Alvilágba, odafutott nővéréhez, Ereskigalhoz, hogy megölelje. Ám Ereskigal dühösen eltaszította magától húgát és így szólt had vezéréhez, Namtarhoz: - Menj, Namtar, és zárd be Istárt palotám b ö r t ö n é b e ! Bocsásd rá a hatvan ször nyű csapást! Szemfájás támadja meg szemét, oldalfájás az oldalát, szívfájás a szí vét, lábfájás a lábát, gyötörje szörnyű fejfájás is! Ne legyen testének egy része sem, amely ne szenvedne! Ez történt Istárral az Alvilágban. Fenn a földön pedig, miután az istennő eltűnt, megszűnt a termékenység. A búzakalász mag nélkül száradt el, a tehén n e m ellett, a vadszamár nem futott párja után, a férfiak n e m kívánták a nőket. Eltűnt a szere lem, elszállt az emberek életkedve. Ekkor Papszukal, Éa isten hadvezére gyászruhát öltött és könnyek között szólí totta meg a nagy istent, Éát: - Amióta Istár istennő leszállt az Alvilágba, eltűnt a szerelem, eltűnt a termé kenység a földről. Segíts, uram, mert különben kopár lesz a föld, kipusztul az élet. Éa ekkor teremtett egy bűvös erejű embert, akit Aszúsu-námirnak hívtak. így beszélt hozzá a nagy isten, Éa, az istenek színe előtt: - Indulj, Aszúsu-námir, az országba, ahonnét nincs visszatérés! Ennek az or szágnak hét kapuja nyíljon meg előtted, lásson meg Ereskigal, az Alvilág úrnője, s szeressen beléd. És mikor a legnagyobb boldogságban éltek, vegyél tőle esküt, hogy teljesíti egy kívánságodat. Kívánságod pedig az legyen, bocsássa szabadon Istárt, küldje vissza a felső világba. Menj, és cselekedj, ahogy m o n d o t t a m ! Aszúsu-námir így is tett. Leszállt az Alvilágba, á t m e n t a hét kapun és Ereskigal színe elé járult. Az Alvilág úrnője kedvét lelte benne, és nagy boldogságban éltek. És akkor Aszúsu-námir így szólt kedveséhez, Ereskigal istennőhöz: - Esküdj meg, hogy teljesíted egy kívánságomat! - Esküszöm! - felelte nevetve az istenasszony. - Azt kérem tőled, hogy engedd szabadon Istárt, b o c s á s d ki őt a felső világba. Ereskigal ekkor hívta Namtart és így beszélt hozzá: - Rajta, Namtar, nyisd ki a börtönt és engedd szabadon Istárt. Itt ez a korsó, eb ben van az Élet Vize, hintsd meg ezzel, hogy visszamehessen az élők közé. Namtar teljesítette a parancsot. Szabadon engedte Istárt és meghintette őt az Élet Vizével. Ekkor az istennőnek minden fájdalma eltávozott. M i k o r az első kapun az ajtónálló kiengedte, visszaadta a ruháját. M i k o r a második kapun az ajtónálló kiengedte, visszaadta karperecét és lábán hordott aranykarikáját. M i k o r a harma dik kapun kiengedte, az istennő visszakapta derekát díszítő övét. M i k o r a negyedik kapun haladt át, visszakapta a keblén viselt ékszereit. Az ötödik kapunál nyakláncát, a hatodiknál fülönfüggőit, a hetediknél díszes koronáját kapta vissza Istár istennő. Istár boldogan tért vissza a felső világba. Az élet újra kivirult a földön, a vadsza marak felkeresték párjukat, a tehenek borjakat ellettek, a férfiak szerelmet vallottak a nőknek, s a búzakalászban aranyszínű magok termettek.
147
DANEL ÉS AKHAT TÖRTÉNETE Danel király, Kádes istennő fia magába roskadtan búsult palotájában hét napon és hét éjszakán át. A hetedik éjjelen végül ágyba feküdt, ám szemére egész éjjel nem jött álom. Sóhajtásai elhatoltak az égbe és meghallotta Baál, a viharisten. - Ugyan ki jajgat, ki sóhajtozik? - kérdezte. - Talán Danel király, az istenek ki rályának szolgája jajgat, sóhajtozik? Ó, igen, ő az, ő jajgat, sóhajtozik, mert nincs fia, mint testvéreinek, nincs gyermeke, mint barátainak. Áldd meg hát őt, atyám, Él isten! Ha megáldod, lesz fia házában, lesz gyermeke palotájában, aki hódol neked a szentélyben, aki megtorolja, ha apját valaki megsérti, aki elűzi, ha apját valaki meg zavarja, aki vezeti apját, ha az lerészegedik, aki kimossa apja ruháját, ha az beszenynyeződik. Áldd meg hát őt, jó atyám, Él isten! Az istenek ura, Él meghallgatta Baál könyörgését. Baál ekkor megjelent Danelnek és megjövendölte, hogy fia fog születni. Danel király az örömhír hallatán han gosan felnevetett, lábát zsámolyra fektette és így kiáltott: - I m m á r megnyugszik a szívem, mert fiam lesz, mint testvéreimnek, gyerme kem, mint barátaimnak! És a király hatalmas ünnepet rendezett palotájában. Meghívta Kótart 1 5 , az ügyes kézművesistent és az istennőket is lakomára. Kótarnak ökröt vágatott, az istennők nek pedig inni adott. Hét napon át folyt a mulatság Danel házában, és a hetedik napon Kótar isten és az istennők elhagyták a király palotáját. (Itt a tábla szövege töredékes, de a történet könnyedén kikövetkeztethető: Danelnek hamarosan megszületett a fia, Akhat. Amikor az elbeszélés folytatódik, Akhat már erős
ifjúvá
serdült.)
Danel király egyszer kiment a szérűre és ítélkezett az előtte megjelentek fölött. Igazságot szolgálatott az özvegyeknek és az árváknak. Ekkor meglátta, hogy Kótar, a bölcs és ügyeskezű istenség közeledik. így szólt a feleségéhez: - Vágj le egy fiatal bárányt Kótarnak, az ügyes és okos istenségnek! Adj enni, inni neki, mutass tiszteletet, hódolatot iránta! A királyné így is tett. Amikor az istenség megérkezett, íjat és nyilat ajándékozott Danel királynak a fogadtatásért, majd eltávozott. Danel pedig, az ég királyának szol gája, fiának, Akhatnak ajándékozta az íjat és a nyílvesszőt. Akhat olyan ügyesen bánt az isteni íjjal, hogy azt Anat istennő is észrevette az égben. Megkívánta a csodálatos íjat; úgy kavargott lelkében a vágy, mint egy teker gőző kígyó. Földhöz vágta ivócsészéjét, leszállt a földre és kérlelni kezdte az ifjút: - Add nekem, ó, Akhat, ezt az íjat és nyílvesszőt! Kérj ezüstöt, adok neked, kérj aranyat, küldök neked, csak add nekem az íjadat! Mire az erős Akhat királyfi így válaszolt: - N e m adhatom neked ezt az íjat. M e g akarom lesni vele a Libanon sasmadarát, az öklelő vadbikát, a szarvat viselő szélsebes zergét. Inkább keresd meg a kovács-
148
istent, vagy még inkább, adj ajándékot Kőtárnak, a bölcs és ügyeskezű istenség nek, hogy készítsen neked is egy íjat! E szavakra így felelt a szűz Anat: - Kérj életet, kérj halhatatlanságot, ó, Akhat, és én megadom. Annyi évet élsz majd, mint Baál isten, annyi hónapot, mint Él isten fiai! Ahogyan Baál isten, úgy fogsz te is élni, istenekhez hasonlóan, ha nekem adod az íjadat! - Ne ígérj valótlant, szűz istennő! - mondta erre a királyfi. - Egy hős előtt oly utálatos a hazugság! Én nem félek a haláltól! Ugyan miért lenne j o b b egy késői ha lál, mint egy korai: a hajam megőszülne, h o m l o k o m megráncosodna. N e m hiszek neked! Akármit ígérsz, úgyis meghalok, mint bárki más, mert nem lehet elkerülni a halált! Felnevetett ekkor a szűz Anat, majd elkomolyodva így válaszolt: - Ó, Akhat, legkedvesebb és legerősebb az emberek között, gondolj saját érde kedre és az enyémre is! M e r t így ellenséged leszek, a bűn ösvényére lépek és min denképp megalázom büszkeségedet! Anat istennő ezután elsietett, hogy a föld megremegett a léptei alatt. Elment a két óceán forrása tövébe Élhez, felment Él hegyére, a jóságos király országába. Megha jolt és Él lábaihoz borult, így köszöntötte őt. Majd szidalmazni kezdte Akhatot, az erős királyfit, Danelnek, az ég királya szolgájának fiát. A jóságos Él isten így válaszolt: - Mindig is tudtam, leányom, hogy olyan vagy, mint egy férfi, s hogy egy sem mérhető hozzád az istennők közül. Látom, haragos a szíved, menj hát és hajtsd vég re tettedet, valósítsd meg szándékodat, amelyet kebledben ápolsz. El fogod pusztí tani azt, aki az utadban áll. Mikor meghallotta atyja szavait, felnevetett a szűz Anat istennő. E l m e n t tehát Akhathoz és újra halállal fenyegette őt, ám az ifjú rendületlen maradt. Ekkor Anat elment Tatpanhoz 1 6 tanácsot kérni. Jatpan így beszélt hozzá: - Várd meg a kínálkozó alkalmat, ó, istennő! Öld meg, vágd le őt az íja miatt! Mikor Akhat, ez az erős és kedves ifjú enni kezd, én majd előjövök a hegyekből és megragadjuk őt. - Várj csak! - szólt közbe ekkor a szűz Anat. - Én majd keblembe rejtelek, az után te majd sas alakját öltöd magadra, és mikor Akhat enni kezd, sasok fognak felette körözni a levegőben. Én is elrejtőzöm akkor a sasok között, és mikor Akhat fölé érek, kibocsátalak keblemből. Kétszer üss majd a feje búbjára, háromszor a füle tövére. Folyjon el a vére, folyasd ki, mint a mészáros! El fog röppenni lelke az orrán át, mint a szellő, mint egy méhkas. N e m engedem, hogy életben maradjon! És ez mind így történt. Jatpan megölte Akhatot. M i k o r Akhat meghalt, a szűz Anat sírni kezdett: - Ó, jaj! Meghalt Akhat, a legkedvesebb, a legerősebb a férfiak között! M o s t már visszaadnám az életét, de n e m lehet. N e m adta nekem az íját, a bűn ösvényére kényszerített és elpusztult! Danel királyhoz pedig szolgák érkeztek a hírrel:
149
- Halld, ó, Danel király! Meghalt Akhat királyfi, az erős. A szűz Anat úgy vitte el lelkét, mint a szellőt, mint egy méhrajt, mint füstöt az orrán át! Danel király lábai összecsuklottak és veríték patakzott orcáján. Felnézett az égre és sasokat látott körözni. Ekkor felkiáltott: - Törje le Baál a sasok szárnyát, hadd keresem meg gyomrukban fiamat, hogy eltemethessem! Az isten barlangjának földjében fogom nyugalomra helyezni őt. Baál isten meghallgatta a kérést, és a sasok a földre hullottak. Ám Danel semmit n e m talált a gyomrukban. Ekkor újra kiáltott: - Adja vissza Baál a sasok szárnyait! Rajta, sasok, repüljetek! Erre a sasok szárnya kinőtt, és azok felrepültek az égbe. Ekkor Danel meglátta a sasok atyját és újra könyörgött Baálhoz, hogy törje le annak szárnyait, ám fia testét annak gyomrában sem találta, tehát kérte Baált, adja vissza a sasok atyjának a szár nyait, így is lett. Ezután a sasok anyját látta meg, annak gyomrába is betekintett, és íme, megtalálta benne fia maradványait! Kivette és zokogva eltemette az isten bar langjánál az éjszakában. Végül újra az égnek fordult, s eképp fohászkodott: - Törje össze Baál a sasok szárnyait és tépje szét tollúkat, ha fiam sírja fölé mer nének repülni, hogy álmát megzavarják! (A töredékes tábla utolsó szavai szerint a történet mégsem ért oly szomorú véget: Akhat királyfi húga, Pugat ugyanis az íjat magához vette, férfiruhába öltözve elin dult, s hősi kalandok során feltehetőleg kiszabadította bátyja lelkét az Alvilágból.)
L I L I T H : Á D Á M E L S Ő ASSZONYA Miután Isten világosságot teremtett, elválasztotta egymástól a vizeket, megalkotta az eget és a földet, a földrészeket és a tengert, az égitesteket, a halakat, madarakat, négylábúakat, végül embert készített önnön ragyogó képmására. S mivel az embert vörös földből formálta meg, teremtményének az Ádám nevet adta 1 7 . Az ember óriás termetű volt, és oly fényesség áradt testéből, hogy hasonlatos volt az angyalokhoz. Az Úr elhelyezte Ádámot a Paradicsomkertben, messze Keleten, ahol az ember lé lekben és szellemben napról-napra gyarapodott. Történt, hogy Isten Ádámra bízta, adjon nevet minden állatnak, madárnak és az összes teremtett élőlénynek. Ezért megparancsolta a teremtményeknek, vonul janak el az Édenben trónoló Ádám előtt párosával, hím és nőstény együtt. Ádám pedig nevet adott az állatoknak, ám szerelmüket, pompázatos násztáncukat látva fájdalmas érzés kezdte el mardosni a szívét; végül nem bírta tovább és felkiáltott: - Minden teremtménynek van hozzá illő társa, csak nekem nincsen! Kérlek, ó, Uram, orvosold ezt az igazságtalanságot! Isten ekkor port vett kezébe és megformálta az első asszonyt, akit Lilithnek ne vezett el 1 8 . Lilith gyönyörű volt: hollófekete haja beborította hófehér testét, egészen
150
a sarkáig. Ádám boldogan ölelte magához feleségét, és az Édenkertben, a szabad ég alatt hozzá akart simulni, hogy egymáséi legyenek. Lilith azonban gőgös volt. N e m kívánta uraként tisztelni Ádámot, mivel különbnek tartotta önmagát és sértőnek találta, hogy a hitvesi ölelkezés során ő feküdjön alul. - Miért kellene nekem alattad feküdnöm, - kiáltotta haragosan -, amikor én is porból lettem, tehát egyenlő vagyok veled? Ádám ekkor erővel kívánta engedelmességre kényszeríteni párját, így a szerelmeskedésből mindjárt verekedés lett; végül Lilith felbőszült, kimondta Isten mági kus nevét, a levegőbe emelkedett és elrepült. Ádám végleg elkeseredett és panasszal fordult az Úrhoz: - Az asszony, akit adtál nekem, elhagyott! - Ne búsulj, Ádám, - válaszolta Isten, - azonnal elküldöm Szenoj, Szanszenoj és Szemangelof angyalokat, hogy hozzák vissza a feleségedet, Lilithet. így is történt. A három angyal elindult, hogy megkeresse Ádám hűtlen párját. A Vörös-tenger mellett találtak rá, ahol rengeteg buja, sivatagi démon tanyázott, s Lilith ezeknek adta oda a testét. Az angyalok haragosan szólították fel az asszonyt: - Az Úr nevében, azonnal térj vissza Ádámhoz! - Hogyan lehetnék én tisztes feleség azok után, hogy itt éltem a Vörös-tenger mellett? - kérdezte gúnyosan Lilith. - Ha nem engedelmeskedsz, - válaszolták az angyalok, - meghalsz! - M á r hogyan is halhatnék meg? - ellenkezett Lilith. - Hiszen én halhatatlan vagyok! Maga Isten rendelte úgy, hogy míg a világ áll, én döntsek majd minden újszülött életben maradásáról: a lányokéról a huszadik napig, a fiúkéról pedig a körülmetélésükig. Egyet azonban megígérek. Ha egy újszülöttön olyan amulettet látok, amelyen a ti hármótok neve vagy képmása van, biztosan megkímélem a gyer mek életét! - Legyen hát szavaid szerint! - egyeztek bele az angyalok, s szárnyra kelve viszszatértek Istenhez. Szenoj, Szanszenoj és Szemangelof beszámoltak az Úrnak arról, hogy n e m tud ták visszatérésre bírni Lilithet, valamint az asszony ígéretét is elbeszélték. Isten megvigasztalta Ádámot: amikor az első e m b e r elaludt, oldalából kivette egy bor dáját és azt formálta asszonnyá. Haját befonta, huszonnégy ékszerrel felékesítette, mint egy menyasszonyt, majd felébresztette alvó teremtményét. Az asszony neve Éva volt 1 9 . Ádám boldogan üdvözölte új feleségét, s t ö b b é n e m érezte magát magá nyosnak a Paradicsomban. Lilith gyönyörű haja időközben félelmetes szőrzetté rútult, amely i m m á r egész testét elborítja. G o n o s z szellemmé, nőstény d é m o n n á lett Ádám első asszonya; el hagyatott romok között tanyázik a sivatagban, ahol szatírok, vadbikák, pelikánok, sakálok, baglyok, struccok, kígyók és kányák veszik körül. Lilith támadása ellen mind a mai napig védelmet nyújt az, ha a szülők a három angyal nevével ellátott amulettet függesztenek a gyermek nyakába, vagy ha fa szénnel kört rajzolnak a szülőszobába és a körbe a következőt írják: „Ádám és Éva.
757
Kifelé, Lilith!" Isten megbüntette Lilithet lázadásáért és engedetlenségéért: ha az angyali amulett miatt n e m tudja az embergyerekeket magával vinni, saját démon gyermekei ellen fordul és azokat falja fel; nyugtalanságában pedig folyton vándo rolnia kell - mindig felkapja, s magával sodorja a sivatagi forgószél.
APHRODITÉ ÉS ANKHISZÉSZ Kronosz, a Szaturnusz bolygó titánja féktelen hatalomvágyában letaszította trón járól apját, az égisten Uranoszt, sőt férfiasságától is megfosztotta őt, hogy mind örökre alkalmatlanná tegye az uralkodásra. A lemetszett nemzőszerv azonban belehullott az óceánba, s azonnal megtermékenyítette Dionét, a végtelen tenger istenasszonyát. A magzat az istennő m é h é b e n nevelkedett, amely nem volt más, mint egy gyönyörű, hatalmas fésűskagyló, majd amikor eljött az idő, a kagyló héjai szétnyíltak és érett pompájában előlépett belőle Uranosz és Dioné leánya, minden halhatatlanok legszebbike, Aphrodité. Felemelkedett a víz felszínére és delfinháton lovagolt egészen Ciprus szigetéig. Ahová csak lépett, virágok nyíltak nyomában, könnyeiből pedig igazgyöngy keletkezett. Az Olümposz úrnője, Héra végül Zeusz tól született fiához, a sánta kovács Héphaisztoszhoz adta feleségül a szépséges is tennőt, aki, lévén a mindenható szerelem és termékenység megtestesítője, egymás után fogadott ágyába isteneket, félisteneket és titánokat is. Azt mondják, volt egy varázsöve, amelyet ha felcsatolt, egyetlen férfi sem tudott ellenállni vonzerejének, s azt is tanították a régiek, hogy Aphroditére egyetlen kötelességet róttak a Sors istennői, a Moirák: azt, hogy szeretkezzék. M a g a Zeusz is vágyat érzett Aphrodité iránt, de mivel fogadott leányaként te kintett reá, ezért ellenállt a kísértésnek. Szenvedésében azonban elhatározta, hogy megalázza az istennőt: izzó szenvedélyt ébresztett fel benne egy halandó iránt. Ez a férfi Ilosznak, a kisázsiai dardánok királyának volt az unokája, Ankhiszésznek hívták. Egy csillagfénnyel átszőtt, forró nyári éjszakán a királyfi a szabad ég alatt tért nyugovóra a trójai Ida-hegyen, amikor hirtelen elszorította szívét a vágy. Felkelt hát, hogy egy sással körülvett kis tónál hűsítse arcát; a víz csobogása eny hítőén hatott zaklatott érzékeire. Ekkor könnyű léptek suhogását hallotta; amint hátrafordult, a nád közül bíborvörös ruhát viselő, káprázatos szépségű nő lépett elébe. Az ámuló királyfinak még a lélegzete is elállt. - Ki vagy, szépséges úrnő? - suttogta egész testében remegve a herceg. - Isten nő-e, avagy földi leány? Mely boldog halandó nevezhet asszonyának? És hogyan kerültél ide az éjszakában? Szelíden mosolygott Ankhiszész zavarán a szépfonatú Aphrodité és így válaszolt: - Hős királyfi, én a frígiai király leánya vagyok. Apám méltatlan házasságba kí vánt kényszeríteni egy alattvalójával, ám én hallottam vitézséged hírét és hozzád menekültem. Védj meg engem, ó, Ankhiszész, férfiak legdicsőbbike!
152
- Tiéd az életem, úrnőm, rendelkezz velem szíved szerint! - válaszolta boldogan Ankhiszész. - Bármit parancsolsz, azonnal megteszem! - Ha ez valóban így van, - ragyogtatta gyönyörű szemeit Aphrodité a piruló királyfira, - akkor első parancsom, én hősöm: jöjj velem titkos barlangomba, amely itt van nem messze az Ida-hegyen! Légy az enyém, s én szeretni foglak, ahogyan földi asszony még sosem szeretett férfit! Rózsaillat köszönt fel ott bennünket, mé hecskék zsonganak nekünk nászindulót! Ankhiszész mintegy álomban követte a barlanghoz a mámorító jelenést; nem gondolt arra, tényleg Frígia királyának leánya áll-e előtte, nem akarta tudni, honnan ismeri az idegen nő a nevét. Csak azt érezte, még soha asszonnyal nem volt ilyen boldog, mint vele egy medvebőrrel, oroszlánirhával leterített ágyon, a barlang hűs öblében. Ölelkezésük közben méhek zümmögtek körülöttük, és bár a herceg n e m látott virágokat, egészen elkábult a mindenünnen áradó mézédes, rózsaillatú szellő től. Csak akkor bontakoztak ki egymás öleléséből, amikor a hegyen már felfénylett a Hajnalcsillag, jelezve a Nap közeledtét. Gyönyörű kedvese ekkor ily szavakkal be szélt a királyfihoz: - M o s t el kell válnunk, drága Ankhiszész, mert j ö n a hajnal és meg kell t é r n e m oda, ahová te nem követhetsz. M e r t tudd meg, hogy én vagyok Aphrodité, Uranosz leánya, a szerelem örökkön boldog, halhatatlan istennője, és én választottalak ki arra, hogy egyetlen éjjelen át a kedvesem legyél, ó, Ilosz hős húsárja! Aphroditét szeretted hát, az ő karjaiban voltál ezen a m á m o r í t ó éjszakán! Ankhiszész e szózat hallatán megszédült, térdre esett és szívet tépően könyörögni kezdett: - Miért tetted ezt velem, ó, istennőm? M i é r t áltattál azzal, hogy földi nő vagy, aki méltó hozzám, az egyszerű halandóhoz? Ám ha már örökre sebet hagysz szívem ben azzal, hogy elmész, legalább ne ölj meg, hagyj életben és bocsásd meg, hogy múlhatatlan testedet hitvány karjaimban tartottam! - Megbocsátok, én vőlegényem, - mosolygott az istennő, - hiszen én hívtalak magamhoz, én parancsoltam neked, hogy ma éjszaka az enyém légy. S e m m i bán tódásod nem esik, boldogan élhetsz akármeddig, ha soha, sehol és senkinek el n e m mondod, hogy a rózsák titkos barlangjában Aphroditét ölelted! Szerelmedért pe dig, íme, most megjutalmazlak: tudd meg, ma éjjel fiad fogant a m é h e m b e n , s ha felserdül majd, egy erős nemzet ősatyja válik belőle! Gyermekeid gyermekei pedig bírni fogják a két tenger között mind az egész világot! 2 0 Ankhiszész könnyek között vetett egy utolsó pillantást Aphroditére, mielőtt Uranosz leánya végleg eggyé vált volna a rózsaujjú hajnal fényeivel. Szédelegve botorkált le a hegyről a királyfi és magában megesküdött, hogy soha senki nem fogja megtudni titkát. Néhány nap múlva azonban lakoma volt a trójai palotában, Ankhiszész pedig, barátaihoz hasonlóan alaposan a fenekére nézett a borral telt serlegeknek. Körbejárt a pohár, s a legények buja tréfákkal, asszonyokról m o n d o t t ízes pletykákkal múlatták az időt. A lakoma tetőpontján, egy vidám dal elharsogása után, az egyik herceg vigyorogva fordult Ankhiszészhez:
153
- Ilosz fia, mondd, hát n e m bájos a tarszuszi király leánykája? Ne tagadd, láttam, milyen szemeket meresztettél ma rá! Fogadok, inkább hálnál vele, mint magával a szépmosolyú Aphroditével! - Értelmetlen a kérdésed, cimbora! - nevetett fel Ankhiszész. - Mivel mindket tejükkel háltam már, bizony, még Aphroditével is, nem mondasz újat, ha bármelyi kük szépségét emlegeted! És ekkor elsötétült a terem. Kint, az éjszakában iszonyatos mennydörgés hallat szott, a föld pedig megrendült, a tele tálak fülsértő csörömpöléssel gurultak szer teszét. Megnyílt az ég és íme: egy kék ragyogású villám sújtott le a palotára, hogy pontosan Ankhiszész lába előtt csapjon sisteregve a földbe. Zeusz égi fegyvere ha lálra sújtotta volna a hencegőt, ám Aphrodité rémületében letépte derekáról a va rázsövet és a királyfira hajította, akit így épp hogy elkerült a végzetes mennykő. Ám Ankhiszész soha t ö b b é n e m tudott felegyenesedni, görnyedt háttal járt, lábai pedig úgy megrövidültek, hogy csak botorkálni volt képes - halál helyett a megnyomorodás volt tehát büntetése fecsegéséért. Hamarosan azonban újra meglátogatta őt Aphrodité: könnyek közt vetette szemére a hallgatási tilalom megszegését, majd mielőtt elbúcsúzott volna, átadta apjának, Ankhiszésznek a félisteni csecsemőt, aki az Aineiász (latinosan Aeneas) nevet viselte. Aineiász pedig valóban egy világbíró nemzet, a rómaiak történelmi ősatyjává lett, ahogyan azt egykor édesanyja, a gyö nyörű istenasszony megjövendölte.
Magyarázat A Nagy Istennő a női lét kozmikus eredőforrása, az analógia törvénye értelmében („ahogy fent, úgy lent") viszont minden nő az Ú r n ő földi leképeződése. Nyilván ennek is köszönhető, hogy mind a négy mítosz egyszerre értelmezhető a szellem világ szimbolikus síkján, és módfelett gyakorlatiasan egyaránt. Istár (sumer nyel ven Inanna) az akkád nyelvű babiloni kultúrkörben a szerelem, a termékenység és a háború istennője, Tammúznak, az ifjú pásztornak a kedvese, halálának okozója majd megsiratója, az itt bemutatott mítoszban pedig az élővilág sarjadásának leté teményese. A történet homályban hagyja a választ arra a kérdésre, vajon miért in dult el Istár az Alvilágba. Nővére, Ereskigal (aki tulajdonképpen Istár „másik énje") mindenesetre birodalma elleni támadásnak értelmezi a látszólag rokoni látogatást. Az egész mítosz gerince és legmélyebb ezoterikus mondanivalója a hét kapun való átlépés motívuma. Istárnak minden kapunál le kell vetnie valamit ruházatából vagy ékszereiből, hiszen az egész folyamat avatás, a hét csakra megnyitása, a hét bolygó szférán való átutazás; éppen ezért szükséges a megvalósítást, az üdvözülést gátló tudattényezők (az „ékszerek") elengedése. Danel és Akhat története az ugariti mítoszciklus talán legszebb, legmegrendítőbb darabja. Ugarit kánaánita város volt a Kr. e. 14. században, évszázadokkal az izraeli honfoglalás előtt; ma Ras-Samra néven találjuk meg Libanonban. 1928-ban tárták fel francia régészek ezt a települést, s az ásatás legváratlanabb eredményének egy
154
félig-meddig összedőlt házban megtalált agyagtábla-könyvtár bizonyult. A táblák láthatóan ékírással íródtak, ám az akkádban megszokottól eltérően ez n e m szótag-, hanem betűírás volt, egy - a kutatók számára ekkor még ismeretlen - nyelven. Nos, ez a nyelv a kánaáni, amelynek ma ismert leghosszabb szövegemléke ez a könyvtár; nem áll rokonságban sem a sémi, sem az indogermán nyelvekkel, ám rendkívül sok alaki és nyelvtani hasonlóságot mutat mind a sumerrel, mind az óegyiptomival. Danel neve kánaániul annyit jelent: „Él az én bírám". Él az ugariti mitológia fő istene, a görög mítoszok Uranoszához hasonló, aktív szereppel nem rendelkező, ám annál tiszteletreméltóbb figura. A héber Dániel név feltehetően ebből a kána áni személynévből származtatható. Akhat születésének körülményei eleve az ifjú misztikus mivoltát, kiválasztotti sorsát vetítik előre: régi hiedelem, hogy a meddő nek vélt asszonyok m é h é b e érkező, régen várt gyermekekből sámánok, táltosok, kiváló hősök lehetnek. Danel fia Nagy Vadász, éppen úgy, mint a magyar mitológia Nimródja, fegyvere pedig isteni eredetű, akárcsak ő maga (egyes mítosztöredékek arra utalnak, hogy Akhat voltaképpen Baál, a kánaáni termékenység- és viharis ten természetes fia volt). A mítosz legdrámaibb része ott kezdődik, amikor a „szűz Anat" (aki mellesleg más történetekben fékezhetetlen férfifalóként áll elénk) meg akarja szerezni Akhat íját, az ifjú azonban semmilyen áron n e m hajlandó azt elaján dékozni. Sejtésünk szerint ez allegorikusán arra utal, hogy az eredeti változatban Anat olyasfélét kérhetett Akhattól, amit babiloni megfelelője, Istár kívánt Gilga mestől (lásd a III. fejezet első mítoszát), nevezetesen azt, hogy legyen a szeretője. Halandó részéről istennők szerelmi felhívását visszautasítani pedig, mint tudjuk, minden misztikus tanítás szerint életveszélyes, bármilyen más m ó d o n tanúsított tiszteletlen viselkedéshez hasonlóan - például úgy, hogy az illető kifecsegi a Nagy Istennővel való rituális egyesülés titkát... Fejezetünk negyedik elbeszélésének hőse, Ankhiszész éppen így cselekszik; minthogy azonban az Aphroditével való násza bi zonyítja, nem más ő, mint a trójai misztériumvallás Szent Királya, ezért rangjához 21
méltó büntetést kap fecsegéséért: megnyomorodik . Lilith a héber mitológia egyik legkülönösebb szereplője. Alakjának eredete egy nem héber, hanem kánaáni istennő, Seól, aki az Alvilág Hekatéhoz hasonlóan kor látlan hatalmú úrnője volt, neve pedig később a pokol héber elnevezésévé lett. Li lith egy másik típusrokona a Gilgames és a fűzfa című akkád elbeszélésben szereplő nőstény démon, Lilláké, aki egy tó partján álló fűzfa törzsében lakik, éjjelente pedig vámpírként szívja ki a férfiak vérét. A görög mitológiában szintén találkozunk vele: itt Lamia névre hallgat és Bélosz király leánya; Zeusz kedvesévé lesz, ám a féltékeny Héra elpusztítja az e nászból született gyermekeit, Lamia pedig őrjöngő fájdalmá ban kegyetlen démonná válik, aki mások gyermekei elrablásában leli élvezetét. A baltikumi litvánoknál ugyanezt a félelmetes h ő s n ő t L a i m a halálistennő alakjában ismerhetjük fel. Lilith meglehetősen öntörvényű nő, aki képtelen elfogadni a patriarchális társa dalom asszonyokra rótt szerepkörét. Fellázad férje ellen, és a Vörös-tenger partvi dékére menekül - ez a terület az apokrif héber iratok szerint hemzseg a bujábbnál
755
bujább démonoktól. Egy mágikus szöveg azt állítja, hogy Lilith „Zmaragdosz király nőjeként" uralkodott tovább, ez pedig azért is érdekes, mivel a smaradgot rendsze resen kapcsolatba hozzák a tudással, a beavatással, az Ákása-krónikával mint ese ményhorizonttal (univerzális tudattárral), de a luciferi gőg motívumával is. Lilith végül Éva ellenlábasaként, mint a női létben megjelenő, nem anyai és tápláló, ha n e m a férfiakat „kiszívó" könyörtelen, hideg, csábító figura költözött be a történe lembe, aki gyönyörű hajával megkötözi az alvó fiatalemberek szívét. Állítólag maga Salamon király is félt Lilith hatalmától. Egy ókori anekdota sze rint a bölcs jeruzsálemi uralkodót meglátogatta a szépségéről híres Sába királynő je, Dél-Arábiából. Amikor Salamon körbemutatta gyönyörű vendégének a palotát, egy díszes t e r e m b e léptek, ahol a padlót egyetlen hatalmas, ékszínkék zafírkőből faragták ki. A királynő azt hitte, vízzel teli m e d e n c e van a szoba közepén, ezért megfeledkezve magáról, felemelte ruhája szélét, hogy felfrissítse magát a vélt für dővízben; ekkor azonban Salamon király meglátta, amit mindenki előtt titkoltak: a királynő lábát sűrű, fekete szőr borította! Az izraeli uralkodó biztos volt benne, hogy Sába királynője valójában Lilith; éppen ezért ezután kizárólag erős mágikus óvintézkedések megtétele után m e r t közelíteni hozzá...
Tanítás 1. Istár hét kapuja a beavatási fokozatok fájdalmas jellegét jelképezi. Ahogyan az istennőnek minden kapunál le kellett vetnie valamit, ami szívének kedves volt, úgy nekünk is tudnunk kell, hogy „odaátra" csak lecsupaszított tudatállapotban leszünk képesek átlépni: érzelmek, vágyak, ragaszkodások és a profán létezésmód minden megszokott kategóriája nélkül. Mezítelenül, az újszülött bőre minden sebezhetősé gével kell kiállnunk az avatási szenvedés pokolbeli kínjait, az Istárt is gyötrő fájdal makat. A kínzás során meghal az ó e m b e r (a térnek, időnek, karmikus törvényeknek alávetett létező), és megszületik az Új Ember (a beérkezett, a szabad, az üdvözült). Amikor a hét kapun visszafelé újra átmegyünk, immár anyagi jellegüktől megfoszt va, megszentelve kapjuk vissza mindazt, amit volt bátorságunk elengedni. 2. Akhat látszólag tiszteletlenül visszautasítja Anat istennő kérését, adná oda neki isteni eredetű íját. A termékenység kánaáni úrnője azonban kívánságával azt teszi próbára, vajon a halhatatlanság csábítása elég erős lesz-e Akhat állhatatosságának megtöréséhez. ígérete szerint az ifjú megmenekülhet a testi öregedés, beteg ség és halál minden iszonyatától, azaz létmódjában is olyanná lehet, mint az iste nek. Akhatnak azonban n e m kell ez a halhatatlanság. Jól tudja azt, amit Indiában is tanítanak a jógik: a beavatás során emberfeletti képességek, másokat elkápráztató csodákra alkalmassá tévő energiák jelennek meg fénytestünkben, de az igazi hős, a valóban avatásra érett n e m ezektől várja megvilágosodását. A halál Anat ígérete szerinti legyőzése n e m jelentené a halál feletti végleges diadalt, ellenben az Akhat szimbolizálta félelem nélküli tudatállapot sokkalta közelebb visz ehhez a célhoz.
156
3. Lilith, az „Első Éva" a Nagy Istennő banya-alakja, az avatást látszólag hátrál tatva segítő félelmetes Fekete Úrnő. Nagyon nagy erejű védelmező ő, a női mágia, a tellurikus (földenergiákat felébresztő) alkímia megtestesülése. A régi legendák úgy tudják, ha valakinek megjelenik, akkor az illető vagy meghal, vagy mindennél hatásosabb avatásban részesül. A megfelelően felkészített misztikus a Harmadik Úrnő fekete fátyola mögött is képes iszonyat nélkül, m o c c a n a t l a n tudatállapotban szemlélni mindazt, ami a testi felbomláshoz tartozik. Ennek a misztériumnak a legkiválóbb mesterei a tibeti tantra-jógik: meditációik során rendszeresen vetíte nek maguk elé Lilith legszörnyűbb alakjaihoz hasonló csontváz-istennőket, akiket dákiníknek neveznek. 4. Ankhiszész bűnhődésének oka az, hogy képtelen volt hallgatni ö n n ö n be avatásáról. Az ezoterikus ösvényen haladó egyénnek fontos képessége a hallgatás, annak művészete, hogy mindig a befogadók tudatnívójához m é r t e n adjunk át in formációkat a nem anyagi valóságelemeket érintő eseményekről. Az Aphroditével való ölelkezés kifecsegése valószínűleg sokkal kevésbé sértette az amúgy is buja hírű istennőt, mint magát a misztériumot. Tanuljunk meg hát szakrális tapasztala tainkról, misztikus élményeinkről hallgatni, annál is inkább, mivel a szellemvilágot érintő folyamatok szavakba foglalása úgyis lehetetlen a tartalom óhatatlan csorbu lása nélkül. Ami igazán lényeges, az az elmének elgondolhatatlan, a nyelvnek pedig kimondhatatlan!
157
Az ősi vallások világát át- meg áthatja az abban való tökéletes meggyőződés, hogy léteztek és léteznek emberek, akik megváltozott tudatállapotban képesek bejárni az anyagfeletti valóságok rendszereit. Őket nevezi M i r c e a Eliade az „eksztázistechnika mestereinek" 2 2 , közkeletű fogalommal sámánoknak. A sámán szó szibériai eredetű, a samana kifejezésből származik, melynek jelentése „összerendező" „összpontosító" vagy „koncentráló" lehet. Fontos leszögezni, hogy sámánikus jellegű elbeszélések, sámánmítoszok mind az öt kontinensen léteznek, illetőleg minden vallásban szere pelnek - még a kereszténységben és az iszlámban is találhatók sámánikus elemek. Szó sincs tehát arról, hogy a sámánizmus a vallások „primitív" állomása lenne, még kevésbé arról, hogy ha egy kultúrkörben nagy szerepe van a sámánoknak, akkor azt okunk-jogunk lenne automatikusan „kezdetlegesnek" bélyegezni. Jelenkorunk krízisszerű értékválságának egyértelmű kísérőjelensége, hogy min den országban, minden társadalmi rétegben látványosan megnő az érdeklődés a hétköznapi tudat eltörlését célzó technikák, ősi beavatási ösvények iránt. A „városi sámánizmus" egyfajta reneszánszát éli, akárcsak a régi sámánok által használt tudat módosító szerek, az indiai asramok, tibeti kolostorok pedig döbbenetes mértékben vonzzák évről-évre az európai, amerikai turistákat, akik pontosan az évezredes tu dás elsajátítása reményében érkeznek. Természetes, hogy az elmúlt évtizedben Ma gyarországon is kultusszá vált a táltostudomány. Nos, ezt a folyamatot a vallástör ténész - ha tisztességes - az esetleges dilettantizmus kritikája mellett a legnagyobb ö r ö m m e l üdvözölheti. Mindazonáltal a sámán jellegzetes szereplője a mitológia tel jes világának, olyasvalaki, aki birtokában van mind a három létszféra - Anyag, Lélek és Szellem - tökéletes ismeretének. A sámán több, mint tanító és gyógyító: voltaképpen az egész közösség spirituális helyzetéért, tudatállapotáért ő felel, s mint az égiek közvetítője, egyfajta összekötő láncszem a látható és a láthatatlan világok között. A mítoszokban éppen ezért gyak ran előfordul, hogy a sámán felszáll az égbe (rendszerint táltos paripa vagy vala-
158
milyen csodálatos madár hátán), avagy leereszkedik az Alvilágba, ahol istenekkel, istennőkkel, szellemekkel vagy ősökkel társalog, azoktól megszerzi a Mindenség szerkezetére vonatkozó titkos tudást, majd visszatér saját testébe, a jelenvaló létbe. Az alvilágjárásos történetek tehát testelhagyással járó asztrálutazások mítosszá vált emlékei. A magyar táltostudományban ilyen, testen kívüli révület során informáci ót szerző és ezeket ébrenlétben továbbító sámán volt az úgynevezett énekes halott: teste tetszhalálnak látszó állapotban feküdt, míg fény-énje fent bolyongott Arany Atyácska világában, végül visszatért, s a sámán elénekelte mindazt, amit odafenn hallott vagy érzékelt. A sámánok egy másik fontos küldetése a lélekkísérés, a lélekvezetés; ezek legti pikusabb formája egyfelől a halottak lelkének kalauzolása a túlvilágon, másrészt a beteg személyek eltévedt lelkének megkeresése és visszahívása. A régiek ugyanis - mára bebizonyosodott, hogy nagyon helyesen! - úgy gondolták, hogy a betegség gyökere nem a testben, hanem minden esetben a lelki-szellemi állapotban keresen dő. Ha valaki beteg, akkor a lelke eltévedt, vagy elrabolta azt egy ártó d é m o n és fogságban tartja az Alvilágban. A sámán feladata ilyenkor a testelhagyás, a szellemi szintre kerülés, és ott a fogságba esett lélek kiszabadítása, akár veszedelmes mágikus harcok, akár varázsigék, vagy természetfeletti fegyverek segítségével. Orpheusz és Eurüdiké közismert története jellegzetes sámánmese: Orpheusz a lélekvezető mágus prototípusa, míg Eurüdiké a misztikában is n ő n e m ű n e k ismert lélek megtestesítője. A sámánokat gyakran állatalakú segítőszellemek veszik körül (ezeket mexikói nyel ven nagualoknak is nevezzük), ezért is kísérik Orpheuszt csapatostul állatok, akiket a trák lantos a révületi önkívületet előidéző mágikus zene segítségével bűvöl el. A zene szerepe a tudatmódosításban egyértelmű. M á r egy egyszerű dallam meg hallgatásakor is egészen más tudatállapotba kerülünk; a zeneterápiát egyes tüne tek gyógyítására pedig napjainkban kezdték el újra felfedezni. A kelta legenda sze rint Merlin dalára Stonehenge leendő kövei egyszerűen átrepültek Egyiptomból Dél-Angliába, Püthagorasz pedig a szférák zenéjének felismerésére alapozta teljes tudományát. Indiában jól ismert az A U M ( O M ) mantra, a teremtés rezgéskódja vibrálásának hatása. Azonos szótagok vagy spirituális jelentőségű szavak medita tiv állapotban való ismételgetése (amit közkeletű szóval mantrázásnak neveznek) az őskori sámánoknak is kedvelt módszere volt, ha anyagfeletti kalandok átélésére kívántak indulni. A sámáni tevékenység végső célja nem más, mint test, lélek és elme béklyóinak széttörése, ezen keresztül pedig a lét tiszta teljességének megélése és megismerése. E fejezetünkben a mítoszhősökké vált s á m á n o k leghíresebbjeit mutatjuk be, nemcsak az európai kultúrkörből. Völund, aki a finn Kalevala két nagy mágusa, Vejnemöjnen és Ilmarinen germán szintézisének tűnik, kiváló varázsló, kovács és ékszerész, ám egyben szenvedő szerelmes és bosszúálló hős is - ékszerekbe falazza a gyermekeket, akárcsak Déva várának kőmívesei Kőmíves K e l e m e n n é t . Orpheusz, Apollón fia a tudatmódosítás, a gyógyítás és a jóslás őskori eredetű kultúrhérosza, akinek az állatokkal való bensőséges kapcsolata egy még romlatlan, az e m b e r és a
159
környezet harmóniáján alapuló aranykori létállapotról árulkodik. Maga Püthagorasz szintén az orpheuszi tanítás képviselője, akinek misztikus-mágikus iskolája az egész klasszikus antikvitás idején virágzott. A püthagoreus irányzat izgalmas tanítványa, majd mestere Zalmoxisz, aki a románságnak ma is körülbelül olyan mitikus „kultfigurája", mint a magyarságnak Nimród; M i r c e a Eliade, a 20. század legnagyobb összehasonlító vallástörténésze 1937-ben Zalmoxis címen jelentetett meg mitológiával foglalkozó folyóiratot a bukaresti egyetemen. A trák-görög ha gyomány azonban olyan feltűnő kötelékekkel fűződik a kelta-ír mágikus tradíciók hoz, hogy a görög mítosz szerint Apollón, a sámánok istene minden évben hattyú vontatta kocsin Hüperboreába repül - Hüperboreának (azaz az Északi Szelén Túli Birodalomnak) pedig Britanniát és Írországot nevezték. A kelta druidák szellemi leszármazási vonalának legkimagaslóbb mestere Merlin, Arthur király hűséges ta nácsadója, maga is avalloni (atlantiszi) beavatott, aki ura (az aranyszínű Világki rály) mellett a lunáris-szellemi alapelvet (az ezüstszínű Világmágust) jeleníti meg. Merlin, akárcsak Arthur, nem hal meg, h a n e m a magyar pálos atyákhoz hasonlóan visszavonul az anyagi síkról egy, a profán dimenziók számára elérhetetlen zónába - a „várakozást" és a Mindenség vaskori kihűlését szimbolizáló jégbarlangba. Vé gezetül a maja-kiese kultúra világhírű szent könyvéből, a Popul Vuhból idézünk egy gyönyörű sámántörténetet, amelyben két, mágikus képességgel megáldott kisfiú a szellem, az ügyesség és a szeretet erejével térdre kényszeríti az Alvilágot. A sámán históriák, mágusmesék végső következtetése természetesen az, hogy mindannyi unkban ott lakik a mágus, a logikán túli megtapasztalások ura, aki saját sorsának n e m passzív elszenvedője - tudatosságával, éberségével és fegyelmezettségével a végzet legviharosabb rázkódásai idején is képes irányítani azt.
ORPHEUSZ A trákiai Orpheusz Oiagrosz folyóisten és Kalliopé nimfa fia volt. Anyja egy titkos barlangban szülte meg őt a téli napfordulón. Mikor a gyermek ifjúkorba ért, Apol lón megajándékozta őt egy bűvös lanttal, melyen a Múzsák tanították meg játszani, olyan gyönyörűen, hogy ha dala felcsendült, minden teremtett lény mintegy álom ban követte Orpheuszt, csak hogy hallgathassa a muzsikát. Ilyenkor az oroszlán n e m bántotta a gazellát, a farkas sem a báránykát; sőt, mondják, az embereken és állatokon kívül még a fák is kiszaggatták gyökereiket a földből, hogy Orpheusz után vonuljanak, s a kövek és sziklák is elbűvölten gurultak utána. Trákiában néhány fa még ma is táncmozdulatba merevedve áll. A lantos ezután Egyiptomba látogatott, ahol beavatást kapott a Napisten szent misztériumaiba, majd csatlakozott a kalandozó Argonautákhoz, akiknek sok hasz nos szolgálatot tett varázserejű zenéjével. Útban hazafelé feleségül vett egy szépsé ges nimfát, Eurüdikét, s vele együtt maga is Trákiában telepedett le.
160
Történt azonban, hogy egyszer Arisztaiosz, Apollón fia a Péneiosz folyó völgyé ben üldözőbe vette Eurüdikét, mert magáévá akarta tenni őt. Az asszony mene külés közben rálépett egy kígyóra, mely megmarta a sarkán és Eurüdiké meghalt. Amikor a nimfák búsan értesítették Orpheuszt, az isteni dalnok vígasztalhatatlan volt. Azt mondják, olyan fájdalmasan gyönyörű dallamokat játszott lantján, hogy az egész teremtett világ vele zokogott, átérezve bánatát. Az oroszlánok, tigrisek igazi könnyekkel sírtak, a fák pedig búsan lógatták ágaikat. Végül Orpheusz nem bírta tovább: úgy döntött, visszaszerzi asszonyát az Alvilágból. A theszprótiai Aornonban találta meg azt a föld alatti folyosót, amely a Tartaroszba vezetett. Gyönyörű muzsikájával elaltatta a háromfejű Kerberosz kutyát, Khárón révészt pedig rávette, hogy bár nem halott, mégis vigye át őt ladikján a Sztüx félelmetes hullámain. Lant ját pengetve érkezett meg oda, ahol a bűnösöket kínozzák, és mondják, dallama hatására Ixión tüzes kereke megállt, a Danaidák is abbahagyták lukas korsóik meregetését, Tantalosz pedig végre szomját olthatta a szigetét körülvevő tó vizéből. Mikor végre Orpheusz megérkezett az Alvilág királyi párja, Hádész és Perszephoné trónusa elé, letérdelt, és olyan szépséges dalt zengett Eurüdikéről és kettejük sze relméről, hogy Perszephoné könnyezve kérte férjét, engedje fel a szegény nimfát férjéhez, vissza a felvilágra. Hádész, akinek szíve szintén meglágyult, megrendülten így beszélt Orpheuszhoz: - Kalliopé fia, éneked elbűvölte mindannyiunk szívét. Visszatérhet veled asszo nyod az élők sorába, egyetlen feltétellel. Amíg Eurüdikét nem érinti a napvilág, n e m szólhatsz hozzá és még pillantásodat sem vetheted rá, különben mindennek vége! Hálásan mondott köszönetet az Alvilág urának és úrnőjének Orpheusz. Amint elé vezették Eurüdikét, az asszony boldog zokogással borult hitvese mellkasára, ám Orpheusz elfordította a fejét és némán elindult felfelé a folyosókon; felesége pedig nehéz szívvel követte őt. M á r majdnem fenn jártak a felvilágon, amikor Eurüdiké megtörte a sötét alagút csendjét: - Orpheusz, - kiáltotta, - kedvesem, miért nem beszélsz hozzám? M i é r t n e m nézel rám? így megrútultam volna az Alvilágban? M i t tettem, hogy még pillantá sodra sem méltatsz? Ám Orpheusz nem válaszolt. N é m a csendben rótta az utat, szemeivel a sötét folyosókat tapogatva. - Haragszol rám? - sírt fel Eurüdiké. - N e m önszántamból hagytalak el, a ke gyetlen halál vitt magával, Arisztaiosz pedig ujjal sem érintett! Ne tedd ezt velem, nézz már rám, ölelj már magadhoz! De a lantos továbbra sem m o n d o t t semmit. A szegény asszony tett még néhány lépést, majd megállt és szinte önkívületben sikoltotta: - Minek szabadítasz ki, ha már nem szeretsz? Hogy vethetsz meg ennyire engem? Ám legyen! Innen egy tapodtat sem megyek tovább, ha rám nem nézel és hozzám nem beszélsz! Utolsó szavai már messzebbről hallatszottak és Orpheusz megrémült, hogy Eu rüdiké visszamegy az Alvilágba, vagy készakarva lemarad az úton. Feltűntek az első
161
napsugarak és a dalnok úgy gondolta, itt már nem köti Hádésznek tett ígérete. Meg fordult hát, hogy végre megölelje hitvesét, de jaj! Ködöt és semmit ölelt magához asszonya helyett, s még látta, amint Eurüdiké árnya végleg visszazuhan az Alvilág ba - örökre elnyelte őt a mindent magába fogadó, véghetetlen éjszaka. A régiek azt mesélték, Orpheusz ezután vigasztalanul bolyongott a világban, kétszer is elveszített asszonyát siratva. Az anyagi világ már s e m m i t nem jelentett számára. M i n d e n hajnalban felment a Pangaion-hegyre és ott kitárt karral köszön tötte a Napot, tanítványait pedig beavatta Apollón szent misztériumaiba. Amikor Dionüszosz, a féktelen önkívület istensége Trákiába jött, Orpheusz ellene szegült és mindenütt hirdette, mennyire veszedelmes a bor, a részegítő ital és a véresál dozat, melyek a Bacchanáliának nevezett Dionüszosz-rítusok elengedhetetlen kel lékei voltak. Ezért a mértéktartó Apollón riválisa, Dionüszosz bosszút esküdött. Felingerelte saját papnőit, a bakkhánsnőket Orpheusz ellen, s az őrjöngő asszonyok egy ünnepükön darabokra tépték az isteni dalnokot. Fejét a Hebrosz folyóba dob ták, ám az n e m süllyedt el, h a n e m még ekkor is gyönyörűen énekelve sodródott ki a tengerre, amíg partot n e m ért Leszbosz szigetén. A kilenc Múzsa zokogva kereste meg Orpheusz tagjait, melyeket Leibethrában temettek el; azóta ott édesebben da lolnak a fülemülék, mint bárhol másutt a világon. A bakkhánsnők pedig megpró bálták lemosni testükről Orpheusz vérét a Helikon folyóban, ám az inkább elbújt a föld alá, semhogy vállalta volna a bűnrészességet a gyilkosságban. A vétkes pap nőket később férjeik tetoválták, s a legenda szerint a vétkükre emlékeztető jelzés nemzedékeken át látható volt leszármazottaik testén. Orpheusz fejét végül Leszbosz szigetén falazták be, egy titkos földalatti barlang ban. A fej ott is éjjel-nappal énekelt, sőt, képes volt az egyéni sorsokat, életutakat is megjövendölni. A dalnok bűvös lantját Apollón kérésére Zeusz az égboltra helyez te: belőle lett a különösen nyáron ragyogó fényű Lyra csillagkép.
Z A L M O X I S Z , A TRÁK MÁGUS LEGENDÁJA A görög történetírók azt beszélik, Püthagorasz, a zseniális számmisztikus és isko laalapító filozófus mester házába egyszer egy fiatal trák rabszolgafiú került; még kicsi gyermek lehetett, amikor egy háborúban elvesztette családját, őt magát pedig foglyul ejtették és eladták az embervásáron. A fiúcskát Zalmoxisznak hívták. Püt hagorasz hamarosan rájött, hogy Zalmoxisz rendkívüli értelemmel, felfogó- és em lékezőtehetséggel van megáldva, így ö r ö m m e l fogadta tanítványai sorába, és többé senki n e m bánt vele rabszolgaként. Zalmoxisz rajongással szerette mesterét, akitől minden lehetséges tudást elsajátított; mikor pedig már felnőtt ifjúvá érett, vissza tért hazájába, Trákiába, ahol is egy Alexandrosz nevű fejedelem szolgálatába állt. Zalmoxisz mágikus képességeit bámulta a királyi udvar és nemsokára egész Trákia leghíresebb varázslója lett. Gyógyíthatatlannak tartott betegeket tett egészségessé,
162
sőt, mint mondják, még a halottakat is feltámasztotta; egyszerre két helyen is képes volt megmutatkozni, máskor pedig a levegőben repülve utazott a székvárosba, ha a fejedelem hívatta. Egy alkalommal hét évre bezárkózott egy föld alatti barlangba, és mindenki úgy gondolta, hogy meghalt; a hetedik évben azonban előjött, megfiata lodva, erőben még inkább kiteljesedve, és azt állította, az isteneknél járt látogatóban az Olümposzon. Zalmoxiszról azt is mesélték, mestere tudományával elérte a halhatatlanságot; sírját mindenesetre máig nem találják a hajdani trák városok romjai között. Nyom talanul tűnt el, miután elbúcsúzott saját követőitől; neve román földön mind a mai napig a mágia, a misztika, a varázstudomány fogalmaival egyenértékű, s hasonló tiszteletben részesül, mint a druida Merlin Nagy-Britanniában.
M E R L I N , A VARÁZSTUDÓ DRUIDA Uther Pendragon király volt Britannia uralkodója a népvándorláskor évszázadaiban, amikor Anglia földjén a piktek, britek, walesiek és szászok gyakran egymás ellen is hadakozó törzseinek kellett szembenézniük a közös ellenség, a Római Birodalom hódításaival. Maga Uther mindig a legvéresebb csatákban forgolódott és lovagjain kívül senki más nem várta kastélyában; asszonyát ifjan ragadta el mellőle a halál, mi előtt trónörököst hozhatott volna világra, testvéreit pedig gyilkos trónviszályokban érte utói a vég. Egy alkalommal Pendragon éppen Igraine hercegének várát vívta, amikor a bástyán megpillantotta a várúr feleségét, a gyönyörűséges Igraine herceg nőt, és menten olthatatlan vágy töltötte el a szívét. Magához intette hát hűséges tanácsadóját, Merlint, a titkos bölcsességben jártas druidát, és ekként beszélt hozzá: - Látod ott azt a hölgyet, druida? M é g ma éjjel az enyém kell, hogy legyen, kü lönben meghalok! - Hogy mondhatsz ilyet, uram? - kérdezte Merlin. - Ez a nő halálos ellenséged nek, Igraine hercegének a felesége! - Éppen azért! - nevetett fel a király. - Találj ki gyorsan valami bűvöletet, és sze rezd meg nekem ezt az istennőt, ha kedves neked a szék, melyet lakomákon a király mellett elfoglalsz! Merlin nem tétovázott. Varázstudományával úgy elváltoztatta Uther király külse jét, hogy az a megszólalásig hasonlított Igraine hercegére, és úgy intézte, hogy ura bejusson a hercegnő hálótermébe. Az asszony mit sem sejtve, örömkönnyek között fogadta azt, akit hitvesének vélt és hamarosan szerelmes ölelésben forrtak egybe a fejedelmi nyoszolyán. Mikor megvirradt, Uther így szólt Igraine hercegasszonyhoz: - Én feleségem, m e n n e m kell, mert várnak a csatában. De meglásd, hamarosan hazatérek hozzád! - Ne menj, uram! - sírt fel a hercegnő. - Balsejtelem gyötör, úgy érzem, soha nem látlak többé. Legalább azt várd meg, míg feljön a Nap, ne indulj el ily korán tőlem!
163
De Pendragon tudta, hogy Merlin varázslata megtörik, ha testét napfény éri, s akkor lelepleződne valódi kiléte. Gyorsan elbúcsúzott hát kedvesétől, megcsókolta a hercegi pár leányát, a nyolc éves Morganát - a gyermek húzódozott az apjának látszó férfi érintésétől -, majd sebtében ellovagolt. N e m sokkal később lehajtott fejű lovagok hozták egy saroglyán Igraine herceget; a hercegasszony előbb értetle nül bámult reájuk, majd iszonyú zokogással roskadt ura holttestére. - Hogyan lehetséges ez? - sikoltotta. - Hiszen az előbb mentél el tőlem, még látszik a por az úton, melyet lovad vágtája kavart! - Úrnőnk, az n e m lehet, - felelték a lovagok. - Urunk egész éjjel odakünn har colt, s még n e m nyugodott le a Hold, amikor hőshöz méltó küzdelemben elesett! Ekkor Igraine hercegnő megsejtette, hogy a férfi, aki egész éjszaka vele volt, nem Igraine hercege, hanem másvalaki lehetett, aki nyilván álnok varázslattal rabolta el tőle erényét. Kilenc hónap múlva az asszony fiúgyermeknek adott életet, akinek Uther Pendragon volt az édesapja, és anyjától a „rettenetes medve" jelentésű Arthur nevet kapta. A kis Arthur születése éjjelén iszonyú vihar tombolt, így a szolgák ugyancsak meglepődtek, amikor pontosan éjfélkor zörgettek a kastély kapuján. Egy titokzatos öregember érkezett szürke csuklyás köpönyegben, elkérte édesanyjától és magával vitte a c s e c s e m ő Arthurt. Az öregember n e m volt más, mint Merlin, a varázstudó druida. N e m sokkal ko rábban Pendragon király is elesett egy csatában, s a mágus eljött, hogy felnevelje a trónörököst. Merlinről azt suttogták, hogy halhatatlan; évezredek óta járja a vi lágot, minden fű, fa bokor gyógyerejét ismeri, tud beszélni az állatok nyelvén, sőt, valójában ő építette réges-régen Stonehenge kőkörét, mégpedig úgy, hogy varázs énekével a tenger felett lebegtette át annak hatalmas súlyú kőtömbjeit egyenesen Egyiptom földjéről. Merlin az erdőben telepedett le Arthurral, s amint annak ér telme nyiladozni kezdett, mindenre megtanította, ami fenn, középen és odalenn megtalálható. M i r e erőteljes, nyurga fiúcska lett belőle, Arthur olyan tudásnak volt birtokában, ami akkoriban, a kereszténység terjedése következtében már lassanlassan a föld alá szorult; Angliában Merlin volt az utolsó mester, aki ezt a tudást csonkítatlanul megőrizte. Amikor pedig már tíz éves volt Pendragon fia, egy hajna lon így szólt hozzá tanítója: - Készülj, Arthur, indulunk! Itt hagyjuk az erdőt, megyünk Glastonburybe! - De miért? - kérdezte a fiú. - N e m te mondtad, hogy az erdőben sokkal többet tanulok, mint bárki más, aki a városban lakik? - Tedd, amit m o n d t a m ! - válaszolta a varázsló. - Első tanulásod ideje lejárt, most következik a második. Merlin egy lovag házába vitte el tanítványát, akinek volt egy Arthurral egyidős fia, Kay. Arthur lett Kay szolgája, fegyverhordozója, mert hogy Merlin nem árulta el a lovagnak és feleségének védence valódi származását. A házaspár szeretettel bánt Arthurral, Kay viszont irigyelte a jobbágysarjadéknak vélt fiú testi erejét és szellemének bámulatos képességeit. Mindig versengett szolgájával, bár ezt igazság szerint magának sem szerette volna beismerni.
164
Történt egyszer, hogy karácsony napján királyválasztásra gyűltek össze Glastonburyben a főurak. Tudták ugyanis, hogy Pendragon király halála előtt belevágta egy nagy kőbe Excaliburt, a varázserejű kardot, amelyet a Tó Hölgyétől kapott, és kijelentette, az lesz Britannia királya, aki kihúzza Excaliburt a kősziklából. Nosza, próbálkoztak is a hercegek, bárók, tartományurak, de mindegyikük csúfos kudar cot vallva bukfencezett hanyatt a nagy erőlködésben. A kard meg sem m o c c a n t . Még Kay édesapja, sőt az ifjú Kay is szerencsét próbált, ám miután még csak meg lazítani sem tudták a kőbörtönbe zárt csodás fegyvert, l e m o n d ó a n legyintettek, s a lovag így szólt fiához: - Gyere, menjünk inkább a rétre, vegyünk részt mi is a bajvívásban! - Az ám, - mondta Kay, - csakhogy nem hoztam magammal a kardomat! Arthur, szaladj haza érte és kérd el anyámtól! Arthur el is indult visszafelé, ám útközben meglátta a sziklába szúrt Excaliburt. „Itt egy gazdátlan kard, jó lesz az uramnak!" - gondolta magában. Körülnézett, hogy nincs-e valaki a közelben, azután odalépett a sziklához, megfogta a kard markolatát, és íme! Könnyedén siklott ki a ragyogó penge a kőből, még csak meg se kellett rán dítania! Arthur lélekszakadva rohant vissza gazdáihoz, majd alázatosan meghajtott fejjel átnyújtotta Kaynek a kardot. - Bocsáss meg, uram, - mondta, - ahogy parancsoltad, elindultam hazafelé a kardodért. Ám útközben találtam egy gazdátlan kardot, gondoltam, jó lesz neked, így hamarább vehetsz részt a bajvívásban. Apa és fia döbbenten néztek egymásra, a kardra, majd Arthurra. - Hol találtad ezt a kardot? - kérdezte izgalomtól remegő hangon a lovag. - Nem messze a templomtól, - hebegte Arthur. - Egy nagy sziklába volt bele szúrva egy tisztáson, s én kihúztam, hogy elhozzam uramnak. Remélem, s e m m i rosszat n e m csináltam! Ekkor Kay szeme felcsillant. Kikapta szolgája kezéből az Excaliburt és nagy han gon kiabálni kezdett: - Hé, emberek, ide mind! Én húztam ki a sziklából a kardot! Álmélkodva sereglettek oda a főrangúak, s feltűnt köztük egy ősz szakállú öreg ember is. Odalépett Kayhez és szigorúan így szólt hozzá: - Ha te húztad ki a sziklából, hát vissza is tudod oda tenni. Gyerünk, próbáld meg, hadd lássuk! Kay nagyon félt, hogy hencegése lelepleződik, de azért megpróbálta visszadugni az Excaliburt a sziklába. Hiába igyekezett azonban, még csak meg se tudta karcolni a márványsima követ. Szégyenkezve horgásztatta le a fejét. - Bocsássatok meg! - suttogta. - N e m én húztam ki, hanem a szolgám, Arthur! - Úgy? - mosolygott az öregember. - Hát akkor próbáld meg te visszadugni, Arthur fiam! Arthur megfogta az Excaliburt és könnyűszerrel visszadugta a sziklába. Majd újra kihúzta onnan, de ezután már n e m adta át senkinek, hanem diadallal felemelte, megsuhogtatta; a pengén vidám szikrákat vetett a napsugár.
165
- Üdvöz légy, Arthur, Britannia királya! - kiáltotta Merlin, a druida. - Éljen a király! - zúgta a tömeg. E boldog pillanattól számolták a krónikások az egységes Anglia történelmét. A tizenöt éves Arthur királynak azonban nem volt könnyű dolga. A bárók közül néhányan kétségbevonták a Pendragon-házból való származását, szolgasarjnak, felkapaszkodott fattyúnak gúnyolták. Valójában ők maguk szerettek volna királylyá lenni, és emésztette a szívüket az irigység, hogy egy kisfiú volt az, aki legyőzte őket az Excalibur próbájában. Hadat gyűjtöttek hát, s megtámadták Arthur király újszülött Angliáját, ám az ifjú uralkodó Merlin bölcs tanácsai segítségével hamaro san visszaverte őket. Ezután feleségül vette a francia fejedelem leányát, Guinevrát, majd dél-angliai székhelyére, Camelotba gyűjtötte együvé a világ legvitézebb lo vagjait. Napjainak ö r ö m é t azonban az uralkodás gondjain túl más is beárnyékolta. Féltestvére, Morgana időközben gyönyörű nővé serdült, de a lelke fekete volt, mint a csillagtalan éj. Gyűlölte Arthurt, aki apja halálára és anyja szégyenére emlékez tette, s e gyűlöletének szentelte egész életét. N e m fogadott magához férfit, viszont felkereste Merlint, a druidát és kérte, fogadja őt is tanítványául, ahogyan egykoron ezt Arthurral tette. A varázsló pedig - lenyűgözve Morgana szépségétől és tehet ségétől - beleegyezett. M o r g a n a kiváló tanítványnak bizonyult, aki a mágiában ha marosan a mesteréével vetélkedő tudásra tett szert. Ám gyógyítás helyett a rontás, az áldások helyett az átkok, a gyógynövények fajtái helyett pedig inkább a mérgező füvek érdekelték; az erők tanában pedig n e m az azoknak való engedelmességet, h a n e m az elemek abszolút uralását kívánta megtanulni. Mestere szeme láttára vált Morganából veszedelmes hatalmú fekete mágus, varázslónő, akit az udvarban min denki került és rettegett, mert tudták, hogy Arthur pusztulására tör. Ám Morgana bosszúja beteljesülésének volt még egy akadálya: maga a hűséges Merlin, a királyi trón legszilárdabb támasza. Annak érdekében, hogy őt is eltüntesse az útból, go nosz tervet kovácsolt Morgana, s egy szép nyári napon így szólt a druidához: - Sokat tanultam már tőled, mester: elégedett lehetsz velem. Ám egyvalamit m é g s e m mutattál meg nekem, pedig megígérted. - Arról beszélsz? - kérdezte Merlin. - M é g n e m j ö t t el az ideje. Oda csak igazi mágusok léphetnek be, mert halálos veszedelmet rejt az a hely. - És én talán nem vagyok igazi mágus? - mosolygott tanítójára kacéran Morga na. Merlin elgondolkodva nézte a lányt. - No látod! - nevetett fel végül tanítványa. - M i k o r indulunk? Merlin úttalan bozótokon, messze hegyek ormán, vízmosásokban, ember nem járta ösvényeken vezette Morganát, aki némán lépkedett mögötte. Végül egy hegy oldalban öblös barlang szája tárult eléjük. M e r l i n megállt és a bejáratot fürkészte. - M e n j be előbb te, mester! - hallotta maga mögött Morgana hangját. - Vezettél végig az úton, vezess hát most is és én követlek! M e r l i n belépett a barlangba. Az ösvény kanyargott, majd önmagába fordult, mint a csigalépcső, eltűnt a tér, összetört az idő, s a druida megértette, szörnyű csapdába csalták. Rémülten próbálkozott varázsigékkel, de azok mit sem használtak; majd
166
Morgana nevét kiáltozta, de válasz helyett csak a lány gúnyos kacagása visszhang zott mindenünnen a falakról. Jég vette körül, tűhegyes jégsziklák, tükörsima fa lak, melyeken Merlin önmaga bukását, Anglia véres jövendőjét látta tükröződni. A tükörben hirtelen megpillantotta maga mögött Morganát, valódi, kendőzetlen mivoltában, és a varázsló egész testében reszketni kezdett. - Vesztettél, vén bolond! - üvöltötte diadallal a varázslónő. - Itt maradsz mind örökké! Innen végignézheted, hogyan váltom valóra a végzetet, én, Morgana, aki sosem voltam a tanítványod! Azzal a tükörterem végleg magába zárta Merlint, a halhatatlant, Anglia utolsó varázstudó druidáját, mert Morgana, Arthur nővére fekete varázzsal tér és idő fog ságába ejtette őt. Egy régi jóslat szerint eljön majd az az idő, amikor Merlin kisza badul, de akkor már a világnak egy új korszaka köszönt az emberiségre... Merlin eltűnése hírére mély bánat szállt Arthur király udvarára. N e m volt már senki, aki útját állta volna Morgana gonosz terveinek, melyek végcélja Arthur or szágának elpusztítása volt. A mágusnő főzetével már korábban meddővé tette a királynét, Guinevrát, aki így Arthur legnagyobb bánatára n e m szülhetett trónörö köst. Egy este pedig álomport tett a király serlegébe Morgana, és a hálóteremben öccse mellé feküdt: ebből a bűnös nászból fogant Arthur egyetlen fia, Mordred, akit anyja titokban nevelt fel földalatti rejtekhelyén. M i k o r M o r d r e d betöltötte hu szadik életévét, Morgana megkérdezte tőle: - Kit gyűlölsz a legjobban a világon? - Apámat, Arthurt, - felelte dacosan a fiú, - m e r t elvette tőlem a királyságot, amely senki mást nem illet, egyedül engem! - Jól van, fiam! - suttogta Morgana. - Itt az idő, hogy szembeszállj apáddal! Indulj, vedd át az örökséged, pusztítsd el ezt a zsarnokot! - De hogyan, anyám? - kérdezte Mordred. - Apám lovagok ezreinek parancsol, nekem pedig egy szál katonám sincsen! - Az igaz, hogy apád a bajkeverő Merlin tanácsára magához édesgette a bárókat, - mondta az anyja, - de azért vannak, akik éppúgy gyűlölik őt, mint te meg én. Ke resd fel őket, lázítsd fel a népet Arthur ellen, indulj csatába és te leszel a király! Mordred így is tett. Bejárta a tartományokat, mindenhol a királyt szidalmazta, vádolta és lassan egész sereg gyűlt fekete lobogója alá. Véres polgárháború tört ki az országban. Egymás után vívott győztes csatákat M o r d r e d serege, Arthur király lovagjai pedig hátrálni kényszerültek. Végül, mikor az ostromlók már C a m e l o t o t fenyegették, az ekkor már ezüst hajú Arthur király úgy döntött, vállalja a fájdal mas küzdelmet és kilovagol saját fia ellen, Angliáért. Az utolsó csatában elesett Sir Lancelot, Sir Gawain és a Kerekasztal számos világhírű lovagja. N e m maradt más hátra, mint a két vezér végső összecsapása. Iszonyú erővel rohant egymásnak kivont dárdával apa és fia. A sötét lelkű M o r d r e d holtan bukott a földre, ám a király is halálos sebet kapott gyermekétől. A haldokló Arthur csak annyit kért megmaradt híveitől, vigyék testét a tengerpartra, hadd érezze még egyszer a sós levegőt, hadd hallja utoljára a sirályok rikoltását. Utolsó szavaival pedig fegyverhordozóját hívta:
167
- Jöjj, Bedivere, vedd az Excaliburt! Ott, a nádasban van egy kicsi tó. Dobd bele a kardot, mert senki sem méltó t ö b b é a forgatására! Bedivere könnyek közt vette át a dicső fegyvert, majd a tóhoz sietett. Ám nem volt szíve a vízbe dobni a kardot, inkább elrejtette a nád között, majd visszasietett urához. - Bedobtad? - sóhajtotta a haldokló király. - Be, uram, - mondta Bedivere. - És... mit láttál? - S e m m i t , uram, csak a szél zúgott a nádasban és hullámok tajtékoztak a tavon. - Megcsaltál, Bedivere! - szólt most haraggal a király. - N e m dobtad be a kardot! Indulj és másodszor ne m e r d megszegni végakaratomat! Bediverének másodjára sem volt szíve átadni az enyészetnek az Excaliburt, ám mikor újra n e m tudott felelni ura kérdésére, hogy mit látott, Arthur árulónak ne vezte, olyannak, aki n e m teljesíti egy haldokló kívánságát. Harmadjára a lovag nem merte megcsalni a királyt és sajgó szívvel bár, de behajította a csodás kardot a tóba. És íme, egy hófehér női kar emelkedett ki a hullámokból. Elkapta a kardot, három szor megsuhogtatta maga körül, majd berántotta a víz alá; az Excaliburt azóta sem látta senki egész Angliában. M i k o r visszaért Bedivere, Arthur királynak már egyre csendesebben dobogott a szíve. Alig hallhatóan rebegte fegyverhordozójának: - Bedobtad... a kardot? - Igen, királyom, - mondta könnyek között Bedivere. - És... mit láttál? - Hófehér női kar emelkedett ki a habokból. Háromszor megforgatta, megsu hogtatta az Excaliburt, majd lehúzta magával a víz alá. Ekkor Arthur megnyugodott. Hálásan megszorította az ekkor már zokogó Bedi vere kezét, és mosolyogva elszunnyadt, mint egy gyermek. A körülötte álló lovagok leoldották kardjaikat, egymás után térdre borulva megcsókolták a király kezét és fájdalmasan sírtak. Ám ekkor a tenger felől sirályok rikoltását hallották, felemelték hát könnyes szemüket. Messze, a tengeren hajó közeledett, s amint a parthoz ért, látszott, hogy arcuk elé vont csuklyával három nő áll a bárkában, akik elbűvölő han gon énekelnek. Az egyik fehér, a másik vörös, a harmadik fekete köpönyeget viselt. Kiléptek a partra; a fekete ruhás asszony felemelte Arthur testét és a hajóba helyezte. Ekkor magas hangon felkiáltott mind a három, egy pillanatra hátralökték csuklyáikat, s a parton állók felmoraj lottak álmélkodásukban. M e r t a fehér ruhát viselő nő n e m volt más, mint a Tó Hölgye, akitől Arthur apja az Excaliburt kapta; a vörös köpenyes Guinevra, a királyné; a fekete csuklyás pedig maga Morgana volt, Igraine hercegének leánya, Arthur király féltestvére! Azzal a hajó elindult visszafelé; a há rom asszony alakja lassan ködbe veszett a nyugati láthatáron, csak csengő énekük hallattszott még egy darabig, míg végleg eggyé nem váltak a lenyugvó nap fényével. Úgy tartják, Arthur király testét a három nő Avallon szigetére vitte, oda, ahol nincsen halál, nincsen bánat és betegség, s itt Arthur meggyógyult és megfiatalo-
168
dott. Gyönyörű, kristálykupolás palotában ül azóta is a király, a jóslat beteljesülését várva, hogy az idők végezetével Merlinnel együtt visszatérjen a világba. Guinevra, a hűséges királyné teste mind a mai napig Glastonbury katedrálisában nyugszik, ám Arthur koporsója üres; sírjára latin nyelven a következő feliratot vésték: Hic
iacet Arthurus,
rexquondam,
rexquefuturus...23
VÖLUND KOVÁCS ÉS A V A R Á Z S G Y Ű R Ű K Három fia volt a finn királynak: Slagfid, Egil és Völund. A legidősebb királyfi a va dászatban, a középső a lovagi párviadalokban tüntette ki magát ifjúkora óta, a leg fiatalabb, Völund pedig mestere útmutatása nyomán bámulatosan ügyes kováccsá vált. Nem volt olyan páncél, ékkővel kivert sisak vagy halálos élű kard, melyet ki ne kalapált volna műhelyében; nem volt olyan gyöngyös gyűrű, násfa vagy diadém, amivel ne ékesítette volna a palota hölgyeinek szépségét. Művészetének híre bejár ta egész Skandináviát, sőt eljutott még a nagy tengereken túlra is. Egy napon medvevadászatra indult a három fivér sítalpakon. Fenyves vadonokon át, hó borította ösvényeken száguldottak az űzött vad nyomában; olyannyira bele feledkeztek a vadászatba, hogy tudtukon kívül már svéd felségterületre tévedtek. Ott esteledett rájuk. A Farkasvölgyben magányos kunyhóra találtak, s mivel igen csak elfáradtak, ott töltötték az éjszakát. Másnap reggel a tóparton hattyútollakra lettek figyelmesek, hószínű, pehely puha tollruhákra: magukhoz vették őket és el rejtették a házukban. Ezek a tollköntösök három valkűrleányé voltak. A legidősebb leánynak Hattyúfehér, a középsőnek Hadvédő, a harmadiknak Rúnatudó volt a neve. A királyfiak feleségül vették a valkűröket: Slagfid Rúnatudót, Egil Hattyúfehért, Vö lund pedig Hadvédőt szerette. Boldogan éltek a Farkasvölgyben mindannyian, ám a hetedik évben a leányokban felébredt a vágy arra, hogy asszonysorsukat újra szabad, büszke valkűrlétükkel cserélhessék fel. Megtalálták a féltve őrzött tollruhákat, ma gukra öltötték azokat, szárnyra kaptak és elrepültek. Szomorkodott a három testvér, búsongtak gyönyörű hitveseik után. Slagfid és Egil nem is bírtak többet megülni a Farkasvölgyben: sítalpat kötöttek, s elindultak, hogy megkeressék a valkűröket. Egyedül Völund maradt a kunyhóban: drágaköves bűvös gyűrűket kovácsolt és háncskötélre fűzte fel őket, így várta vissza Hadvédőt, asszonyát. Megtudta azonban az ügyeskezű mester rejtekhelyét Nídud, a svéd ki rály. Katonákat küldött Farkasvölgybe, hozzák magukkal Völundot, hadd csináljon gyűrűket, kösöntyűket ezután a királyné és Bödvild királyleány számára; ám a kato nák hiába rontottak a kunyhóba, nem találtak ott senkit. Völund éppen vadászaton volt. Meglátták ekkor a poroszlók a legszebb gyűrűt a háncskötélen: fogták, levág ták és magukkal vitték a királylánynak. Hazatérvén látta ám Völund kovács, hogy jártak a kunyhójában, azt is, hogy eltűnt a legszebbik aranygyűrű. Boldogságtól repesett a szíve, mert ekként gondolkodott:
169
- Biztos asszonyom, Hadvédő tért vissza és vitte magával a gyűrűt. Ekkor azonban súlyos kezek nehezedtek a vállára és egy szempillantás múlva már megkötözve taszigálták őt a svédek királya elé. Völund ott látta a trón mellett Bödvildet is; a hercegnő kezén a Hadvédőnek szánt legszebbik gyűrű csillogott. Könynyek szöktek ekkor Völund kovács
szemeibe, ám száját összezárta és keményen,
makacsul hallgatott. Nídud király így beszélt hozzá: - M á t ó l a lányomnak készíted majd remekmívű ékszereidet. Mondasz-e erre valamit nekem, kovács? Völund csak nézett megvetően a királyra és hallgatott. - Vérengző fenevad, farkas ez a Farkasvölgyből! - szólt a királyné. - Vágjátok el a térdinát, meg ne szökhessen, nyomorítsátok meg, hogy kárt ne tehessen bennünk! És a poroszlók kardot ragadva elvágták Völund térdinait, majd így, nyomorékká téve kilökték őt egy szigetre. Ezen a szigeten rendezték be a mester kovácsműhe lyét, itt kellett naphosszat ékszereket kalapálnia a király leányának. A király és a királyné pedig megtiltotta Bödvildnek és két kisöccsének, hogy valaha is megláto gassák ezt a szigetet. Ám egy napon a király vadászni ment, és a királyné sem volt a palotában. Unta magát a két gyermek királyfi, Nídud kisfiái, kiszöktek hát a folyópartra és találtak egy csónakot. A folyó hullámai elringatták őket Völund szigetére. Kiszálltak a par ton és rátaláltak a kovácsműhelyre. Völund nyájas szóval édesgette őket magához, majd mikor a gyermekek bizalommal odaszaladtak hozzá, megragadta, kegyetlenül levágta mind a kettőt, és egy pillanat múlva már kopogott is keze alatt a kalapács: remekmívű ékszereket, násfákat, fülönfüggőket készített a kis királyfiak csontjaiból. Ezeket küldte el a palotába, hadd viselje őket a királyné és Bödvild, a királyleány. Kereste Nídud a kisfiáit, mikor hazatért a vadászatból, de senki n e m tudta meg mondani, hová is tűntek. N e m sokkal később Bödvildnek eltörött a legszebbik gyű rűje. Szégyellte ezt m e g m o n d a n i apjának, csónakba szállt hát, hogy maga vigye el megjavíttatni a mesterhez. Ahogy a királylány belépett a kovácsműhelybe, Völund tudta, hogy bosszúja beteljesül. Szép szóval fogadta Bödvildet, megvizsgálta a tö rött gyűrűt, majd édes borral kábította álomba a leányt. Amikor az elszunnyadt, Völund megragadta, saját ágyába fektette, megerőszakolta, majd még mindig alvó testét kitette a csónakba, amin érkezett. Teltek a hónapok és Böldvild karcsú dereka vastagodni kezdett. Magához hívta őt apja és faggatni kezdte, vajon ki az apja gyermekének. A királylány lehajtott fejjel hallgatott. Ekkor azonban kacagást hallottak az égen. Felnéztek a felhők közé, s hát láss csudát, Völund, a sánta kovács repült a magasban, szárnyakon! Hiába nyomorí tották meg térdeit, keze ügyességét senki el n e m vehette tőle: szárnyakat kovácsolt pihekönnyű anyagból, és szögekkel erősítette azokat vállaihoz. Hatalmas hangon kiáltott le az égből a kovács: - Nídud, hallasz? Ne keresd a fiaidat, ott vannak azok asszonyod míves ékkövei ben, leányod díszes gyűrűiben! De a búcsúajándékom még hátravan! O t t növekszik
170
az Bödvild méhében! M o s t elmegyek végre! Ég veled Nídud, üdvözöl téged Völund, a világhírű kovács! - Rettentő hahotája betöltötte az eget, úgy szállt el örökre Svéd országból. A régi germánok úgy beszélték, Völund, miután kegyetlenül bosszút állt térdi nai átvágásáért, megtalálta szerelmét, Hadvédőt, a tündérszép valkűrleányt. Isteni származású asszonya később meggyógyította őt, visszaadva lábainak erejét és a ko vács boldogan élt tovább titkos kunyhójában a Farkasvölgyben.
JAGUÁRSZARVAS
És
VADÁSZ T Ö R T É N E T E
(maja-kiese elbeszélés)
Spijakoktól, a Nagy Öregatyától és Smukanétől, a Nagy Öreganyától született a két fiú, Egyvadász és Hétvadász. Bölcsek voltak, hatalmas tudású jövendőmondók, va rázslók voltak ők a Földön. Egyvadász feleségét Aligátorpapagájnak hívták, aki két fiúgyermeket, Egymajmot és Bőgőmajmot szülte a férjének. Egymajom és Bőgőma j o m furulyás, énekes, képíró, kőfaragó, ékszerkészítő és ezüstkovács volt. Nem csináltak mást, mint egész álló nap kockát vetettek és labdajátékot 2 4 ját szottak, négyen, egyik pár a másik pár ellen. így telt az életük. Bosszantotta ez a játék az Alvilág urait, Egyhalált és Héthalált. így fakadtak ki: - Kik ezek? M i t művelnek itt? Hívjuk ki őket labdajátékra, mutassák meg, mit tudnak, hiszen nem tisztelik a rangunkat, nem félnek tőlünk és egész nap zajt csap nak a fejünk fölött! Tanácsot ültek hát az Alvilág nagyurai, mind félelmetes főnökök, akiknek felada tuk az emberek megkínzása, betegséggel, sebekkel, lázzal sújtása, megölése volt. Megtanácskozták, hogyan lehetne elpusztítani Egyvadászt és Hétvadászt, a nagy tudású varázslókat. Az alvilágiak valójában Egyvadász és Hétvadász bűvös erejű labdajáték-felszerelését irigyelték, a bőr ágyékkötőket, a gyűrűket, kesztyűket, fej díszeket és maszkokat. Úgy döntöttek, az lesz a legjobb, ha meghívják Egyvadászt és Hétvadászt az Alvilágba labdajátékot játszani. Démon-küldöncöket - Baglyokat - menesztettek hát a Felvilágra az alvilági nagy urak. Át is adták a Baglyok az üzenetet Egyvadásznak és Hétvadásznak: indulniuk kell az Alvilágba. A két varázsló összenézett és ezt mondták: - Jól van, indulunk! Várjatok meg minket, csak elköszönünk anyánktól. - Elmegyünk, anyánk, az Alvilágba, - mondták a fiúk Smukanénak -, de csak rövid időre, hamarosan visszatérünk. Addig is itt hagyjuk a labdánkat a háztetőn. Ha visszajövünk, ismét játszunk majd vele. Anyjuk azonban keserves sírásra fakadt. - Ne aggódj, anyánk, csak látogatóba megyünk, n e m halunk meg! - vigasztalta Smukanét Egyvadász és Hétvadász, majd elindultak. Rettenetes, meredek sziklaszirten vezették őket a Baglyok, az Alvilág küldöncei. Addig mentek, míg egy folyóhoz értek, amely Reszketőszurdok és Keskenyszurdok
171
között folyt. Ezután a Skorpiók Földjére léptek, ahol rengeteg volt a skorpió, de a varázslók átléptek rajtuk úgy, hogy az állatok nem marták meg őket. Majd egy folyó következett, melyben víz helyett vér hömpölygött, utána meg egy epével teli folya m o n kellett átkelniük. Végül egy négyes útkereszteződéshez értek: az egyik út piros, a másik fekete, a harmadik fehér, a negyedik sárga színű volt. A fekete út megszólalt: - Engem válasszatok! A varázslók ezen az úton indultak hát tovább. De jaj, rosszul választottak, mert ez az út egyenesen az Alvilág nagyurainak a tanácstermébe vezetett! Fából faragott bábuk ültek ott, amelyek úgy voltak felöltözve, amilyen ruhákat Egyhalál és Hétha lál viselnek. A két varázsló azt hitte, ők azok, ezért köszöntötték őket: - Légy üdvöz, Egyhalál! - Légy üdvöz, Héthalál! Ám ezek csak bábuk voltak, n e m válaszoltak. Az Alvilág urai nevetésben törtek ki. Előlépett Egyhalál és Héthalál, és így szóltak Egyvadászhoz és Hétvadászhoz: - Jól van, eljöttetek! Üljetek ide mellénk a padra! Ám a pad tüzes kő volt, égetett és nem tudtak felállni róla. Jajgattak, vonaglottak, az Alvilág urai pedig még nagyobbat nevettek. - M o s t pedig menjetek be abba a házba, - mondták a varázslóknak. - O t t majd megkapjátok fáklyáitokat és szivarjaitokat. Virradatkor hozzátok vissza őket ide, de úgy vigyázzatok, hogy n e m fogyhatnak el használat közben. Egyvadász és Hétvadász b e m e n t e k a házba - a Sötétség Házába, amiben örök sötétség uralkodott -, és ott megkapták a fáklyákat és szivarokat. Reggel kijöttek onnan, és az Alvilág urai megkérdezték tőlük: - Hol vannak a fáklyák és a szivarok, amelyeket tőlünk kaptatok? - M i n d elfogytak, ó, nagyurak, - felelték Egyvadász és Hétvadász. - Akkor biz meghaltok! - mondták a nagyurak. - Feláldozunk benneteket! így is tettek. Megölték a varázslókat, feláldozták őket. Egyvadász fejét levágták és egy út menti fára akasztották. Abban a pillanatban gyümölccsé változott Egyvadász feje, de úgy, hogy senki nem tudta megkülönböztetni a többi gyümölcstől. - Senki ne merjen elmenni e fa alatt! - szóltak a nagyurak. És így is lett, senki nem mert elmenni a fa alatt, messze elkerülték... Kivéve egyvalakit, egy leányt. Ez a lány az egyik alvilági nagyúr, Vérfőnök leánya volt, a neve Vérlány. Apja mesélt neki a különös gyümölcsfáról. A lány kíváncsi lett, elment és megállt a fa alatt. - Ha szakítok egy gyümölcsöt erről a fáról, bizonyosan meghalok, - morfondí rozott magában. - N e m halsz meg! - szólt egy hang a fáról, Egyvadász koponyájának a hangja. - Csak nyújsd ide a kezedet és én adok neked a gyümölcsből. Vérlány felemelte a kezét, és ekkor Egyvadász koponyája egy csepp nyálat csor gatott a leány tenyerébe, akinek m é h é b e n abban a pillanatban megfogantak Egy vadász fiai. Hat hónap elteltével Vérfőnök észrevette, hogy leánya gyermeket vár.
172
Tanácsot kért ekkor az Alvilág nagyuraitól, akik azt mondták, áldozzák fel a lányt. Vérfőnök hazament és megkérdezte lányát: - Kinek a gyermekét hordod méhedben, leányom? - Nincs gyermekem, atyám, hiszen még soha nem ismertem férfit - felelte erre Vérlány. - Akkor hát bűnös asszony vagy, vétkeztél valakivel! - kiáltott az apja. - Vigyétek, Baglyok, ezt a lányt, áldozzátok fel és hozzátok el nekem egy tökhéjban a szívét! A négy Bagoly elindult és magával vitte Vérlányt, hogy feláldozzák. Útközben a lány így szólt démoni kíséretéhez: - Nem szabad feláldoznotok engem, mert amit m é h e m b e n hordok, nem gyalá zat, hanem áldás. Akkor fogant, amikor elmentem megcsodálni azt a gyümölcsfát. - Mi sem akarjuk, hogy meghalj, - így a Baglyok, - de akkor mit vigyünk el apádnak a szíved helyett? 25
Fogott ekkor Vérlány egy holomas-gyümölcsöt , beletette a tökhéjba, és íme, az mindjárt olyan lett, mint egy élő szív. Vérlány azt m o n d t a a Baglyoknak: - Jól tettétek, hogy nem öltetek meg, mert eljön az idő, amikor fiaim legyőzik az Alvilágot, és akkor ti is megbűnhődtetek volna. így viszont áldani fognak bennete ket a Földön! A Baglyok elvitték Vérfőnöknek a vérvörös gyümölcsöt, aki elhitte, hogy az leá nyának a szíve. Vérlány pedig elmenekült az Alvilágból: egy üregen keresztül kiju tott a Földre. A leány elment Smukanéhoz, Egyvadász és Hétvadász anyjához, megállt előtte és így beszélt hozzá: - Én vagyok a menyed, ó, anyósom! Ám az öregasszony nem akart hinni neki, mert azt gondolta, fiai réges-régen meghaltak. Kételkedett abban, hogy Vérlány igazat mond, ezért próbára tette őt. A próba az volt, hogy a leánynak naplementéig be kellett gyijtenie a kukoricát Nagy anya földjeiről. Napnyugtakor állatok érkeztek a próba nehézsége miatt búslakodó Vérlányhoz, és íme, mindegyikük kukoricacsövet tartott a szájában. Egy pillanat alatt tele lett Vérlány hálója kukoricával. Smukane látta a jelet, és most már elhitte, hogy a lány valóban unokáit hordja méhében, akikből egykor még nagyobb varázs lók lesznek, mint Egyvadász és Hétvadász voltak. Megszülettek Vérlány ikrei 2 6 , akiket Vadásznak és Jaguárszarvasnak hívtak. Idő sebb bátyjaik, Egymajom és Bőgőmajom gyűlölték és irigyelték a gyerekeket. Ter meszdombra helyezték az újszülötteket, ám a hangyák n e m bántották őket; tüs kékre ültették a fiúkat, de a tüskék nem szúrták meg testüket. Teltek az évek, és az idősebb fivérek nagyon rosszul bántak öccseikkel. Vadász és Jaguárszarvas elhatá rozták, hogy bosszút állnak rajtuk, ezért egy alkalommal nem hoztak haza madarat a vadászatról. Bátyjaik éhesek voltak és dühösen kiáltottak rájuk: - Hol van a zsákmány? M i é r t nem hoztatok madarakat? - Fennakadtak a fán, nem tudtuk őket lehozni. Segítsetek nekünk, hozzátok le őket a fáról, - válaszoltak a gyerekek.
173
- Jól van! - m o n d t a Egymajom és Bőgőmajom. - Hajnalban elmegyünk és le hozzuk őket. El is indultak mind a négyen és a gyerekek megmutatták a fát. Madarak ültek rajtuk, ezer és ezer madár, gyönyörű színekben pompáztak, ám hiába lőtt rájuk fúvócsöveivel a két idősebb fivér, egy madár sem hullott le a földre. Haragra gerjed tek és felmásztak a fa törzsére, hogy megfogják a madarakat. Cakhogy ekkor a fa nőni kezdett, fel az ég felé, olyan magasra, hogy a fivérek rémülten kapaszkodtak az ágakba és kiáltoztak. Megértették, hogy mindez a gyerekek műve volt. - Könyörüljetek rajtunk, testvéreink! - kiabálták. - Rendben! - válaszolta Vadász és Jaguárszarvas, akik a fa tövében álltak. - Old játok meg ágyékkötőtöket, hogy az egyik vége lelógjon a hasatok alatt, ezen majd könnyedén lemásztok. A bajba j u t o t t fivérek engedelmeskedtek, de ekkor szörnyű dolog történt. Az ágyékkötők lelógó vége farokká változott a hasuk alatt, testük szőrösödni kezdett, arcuk is elváltozott. Pókmajmokká váltak és visítva bemenekültek az erdő sűrűjébe. M i k o r a gyerekek bátyjaik nélkül tértek haza, nagyanyjuk megkérdezte tőlük: - Hol vannak a bátyáitok, Egymajom és B ő g ő m a j o m ? - Ne búsulj, nagyanyánk! - válaszolták a fiúk. - Elmentek, de furulyánk szavára vissza fognak j ö n n i . Csak arra vigyázz, ha meglátod őket, nehogy nevess rajtuk, mert erősen megváltozott a külsejük. S m u k a n e megígérte, n e m fog nevetni. Ekkor a gyermekek furulyázni kezdtek és íme, beugrándozott a házba a két pókmajom. A nagyanya nem bírta ki nevetés nél kül, olyan mulatságos volt, ahogy illegtek-billegtek hosszú farkukkal a zeneszóra. M é g kétszer megpróbálták, ám amikor harmadjára is elnevette magát a nagyanya, elszégyellték magukat, nagyot ugrottak, bevették magukat az őserdőbe és soha töb bé n e m jöttek vissza. Teltek az évek és a fiúk, hogy nagyanyjuk és anyjuk jól vélekedjen róluk, kimen tek dolgozni a földekre. Ám itt sem tudták megtagadni, hogy híres varázslók fiai! Hozzá sem értek a fákhoz, és a balta táncolva kivágta azokat; egyszer sem nyúltak a kapához, és az egyedül ugrándozva törte fel a földet. Éjjel azonban az állatok megtréfálták őket, m e r t minden fát visszaállítottak a helyére, minden kidöntött agavét újra felegyenesítettek. Vadász és Jaguárszarvas meg akarták büntetni a tréfacsinálókat, de csak a patkányt kapták el. Ekkor Patkány emberi nyelven szólt a gyermekekhez: - Ne öljetek meg! Híres varázslók fiai vagytok, nem a ti dolgotok a földművelés! - Hát akkor mi a mi dolgunk? - kérdezték a fiúk. - A ház tetején őrzi nagyanyátok azt a labdát, amivel apáitok játszottak, - mond ta Patkány, - meg a bőr ágyékkötőket, kesztyűket, gyűrűket és maszkokat is. Apái tok meghaltak az Alvilágban, és hamarosan nektek is el kell oda mennetek, hogy bosszút álljatok értük. M i t adtok jutalmul nekem, amiért mindezt elbeszéltem? - Enni kapsz, kukoricát, tökmagot, csilipaprikát és kakaót, - válaszolták a fiúk. - De segíts nekünk levenni a tetőről a játékfelszerelést!
174
így is lett. A fiúk b e c s e m p é s z t é k Patkányt a házba. Nagyanyjuk vízért m e n t a forráshoz, a varázsló gyerekek pedig utánaküldték a szúnyogot, hogy lukassza ki a korsóját, így Smukane késlekedett a visszatéréssel. Ezalatt Patkány elhozta a fi úknak mindazt, amit a nagyanya a tetőn őrzött; az öregasszony n e m akarta, hogy unokái megtalálják a labdajáték kellékeit, mivel apáik is a labdajáték miatt haltak meg. M o s t azonban, hogy megvolt minden, ami a labdázáshoz kellett, a gyerekek boldogan szaladtak ki arra a térre, ahol valaha Egyvadász és Hétvadász játszottak Egymajom és Bőgőmajom ellen. Játszani kezdtek, mire az Alvilág nagyurai azonnal haragra gerjedtek. - Mi ez? - kérdezték. - Mi ez a dübörgés a fejünk felett? Csak n e m megint a két gőgös varázsló, Egyvadász és Hétvadász játszanak a labdával? Hiszen ők meghal tak! Azonnal menjetek, Baglyok, és adjátok át nekik az üzenetet, bárkik is ők: hét nap múlva jöjjenek az Alvilágba, m e r t kihívjuk őket labdajátékra! A küldöncök elindultak és átadták az üzenetet a nagyanyának. Az azonnal sír va fakadt, és megkérte az állatokat, vigyék el a hírt unokáihoz, akik ekkor is épp a játéktéren múlatták az időt. Az állatok e l m o n d t á k Vadásznak és Jaguárszarvas nak az Alvilág nagyurai parancsát; a fiúk pedig elszaladtak elbúcsúzni anyjuktól és nagyanyjuktól. - Búcsúzni jöttünk! - mondták. - Eljött az idő, és mi leszállunk az Alvilágba. De hogy tudjátok, mi lett ott a sorsunk, mindketten ültetünk egy-egy kukoricaszárat a ház közepébe. Ha valamelyik elszárad, akkor az azt jelenti, egyikünk meghalt. Ez lesz a jel és ti érteni fogjátok, - szóltak, azután elindultak az Alvilágba. Leereszkedtek, éppen ott, ahol egykor apáik is tették. Átkeltek a vér- és epefolyón, a félelmetes szurdokok és szakadékok között, de n e m érintették a folyókat, hanem fúvócsöveikre állva kapaszkodtak át rajtuk. Odaértek a négy úthoz, a piros hoz, feketéhez, fehérhez és sárgához, ám ők tudták, hogy mindegyik az Alvilágba vezet. Előreküldték hát a szúnyogot és megparancsolták neki, ha az Alvilág nagy uraival találkozik, szúrja meg őket. A szúnyog így is tett. Előbb megszúrta a fából faragott bábukat, ám amikor azok n e m jajdultak fel, tovább repült és megszúrta a valódi nagyurakat is. Azok egymás után kiáltottak nagyot a fájdalomtól, és sorban kimondták egymás neveit. így lepleződött le minden név Vadász és Jaguárszarvas előtt, hogy erőt tudjanak venni az Alvilág hatalmasságain, akik lemeztelenítve, név varázslat nélkül álltak Egyvadász és Hétvadász gyermekei előtt. Az ifjak folytatták az útjukat - a fából faragott bábuk elé értek. Az egyik Bagoly ekként szólt hozzájuk: - Üdvözöljétek a nagyurakat! - Azok nem nagyurak, - válaszolták a fiúk, - csak fából faragott bábuk. S egymás után üdvözölték az Alvilág valódi hatalmasságait, hangosan kimondva mindegyikük nevét. - Jó, hogy itt vagytok! - felelték a köszöntésre a nagyurak. - Üljetek le mellénk a padra! - Az n e m pad, - mondták a fiúk, - h a n e m izzó szikla! N e m ülünk le rá!
775
- Jól van. Akkor inkább menjetek be abba a házba! Adunk fáklyákat és szivarokat. De j ó l vigyázzatok, reggelre ugyanannyinak kell maradnia belőlük, mint amennyit adtunk! - így lesz! - szólt Vadász és Jaguárszarvas egyszerre, azzal beléptek a Sötétség Házába. De n e m használták el a fáklyákat és a szivarokat, ahogyan apáik tették, ha n e m egy tűzpiros papagáj farktollával és világító bogarakkal világítottak. Reggelre a nagyurak látták, hogy épp annyi fáklya és szivar van az ifjaknál, amennyit előző este odaadtak nekik. - Vajon kik ezek és hogy képesek minderre? - álmélkodtak. - H o n n a n jöttetek, ifjak? - kérdezték a gyermekeket. - Valahonnan, - mondták azok, - de nem tudjuk, honnan. - Jól van, - így a nagyurak, - gyertek, menjünk a térre, játsszunk labdajátékot! Előbb az alvilágiak labdájával játszottak, ami koponyából és csontokból készült. Ám a fiúk ezzel is legyőzték őket. Majd Vadász és Jaguárszarvas saját labdájával folytatták, és ismét a varázslóifjak nyertek. Végül a fiúk úgy gondolták, hogy még j o b b a n megalázzák az alvilágiakat, ezért fáradtságot színlelve hagyták azokat nyer ni. Az alvilágiak örültek, hogy végre legyőzték a gyerekeket. - M i t kértek díjként? - kérdezték a fiúk. - Csekélységet, csak négy virágot a kertünkben álló fákról, - felelték az alvilágiak, mert tudták, hogy veszedelmes Baglyok őrzik a kertet. - Rendben! - mondták a gyerekek, de n e m maguk indultak a virágokért; megparacsolták a hangyáknak, hozzák el azokat a kertben álló fákról. A démoni Ba goly-őrök hiába repkedtek egész éjjel a kertben, csak azt látták, hogy eltűnik négy virág, de azt nem, hogy ki szakította le őket. így járt túl Vadász és Jaguárszarvas az alvilágiak eszén. Amikor átadták a virágokat, a nagyurak keserű arccal köszönték meg az ajándékot. Éjjel a fiúkat bekülték a Kések Házába. A Sötétség Háza után ez volt a második alvilági próbatétel helye. Kések repültek, vagdalkoztak ebben a házban és minden kit megöltek, aki csak megpróbált belépni ide. Ám a varázslóifjak megszólították a késeket: - Tiétek lesz minden áldozati állat húsa, csak ne bántsatok bennünket! Erre a kések leestek a földre és nem bántották a fiúkat. A következő próba a Didergés Háza volt. Itt lakott a jégeső, itt lakott a hideg. Mindenki meghalt a hidegtől, aki csak belépett ebbe a házba. Csakhogy a fiúk va rázserővel megszüntették a hideget és a jégesőt a Didergés Házában és egészsége sen léptek ki abból. Az Alvilág nagyurai álmélkodva bámulták őket. - Hogy lehet, hogy még élnek? - kérdezték. Ezután az ifjakat beküldték a Jaguárok Házába. Itt egész éjjel fel-alá járkáltak, or dítottak a jaguárok, és mindenkit felfaltak, aki csak be mert lépni közéjük. Ám a fiúk csontokat dobtak nekik, mire a jaguárok megszelídültek, és nem bántották őket. - Miféle emberek ezek? Kinek a fiai lehetnek? - tűnődtek az alvilágiak.
176
Az ötödik próba a Tűz Háza volt. N e m volt ott más, csak tűz, de a fiúk n e m ég tek el, éppen hogy megperzselődtek egy kicsit. Hajnalban újra egészségesen léptek ki a házból. Az alvilágiak szíve csüggedéssel telt meg. A hatodik próba az volt, hogy beküldték a gyerekeket a Denevérek Házába, ahol denevérek röpködtek egész éjjel, karmuk és foguk éles, mint a kés. Az ifjakat azon ban nem bánthatták, mert azok fúvócsöveikben aludtak. Egyikük aztán mégis raj tavesztett: ahogy telt-múlt az idő, Jaguárszarvas türelmetlenül így szólt Vadászhoz: - Nézd meg, hajnalodik-e már? Erre Vadász kidugta a fejét a csőből, hogy megnézze, hajnalodik-e már, mire Haláldenevér egy pillanat alatt lefejezte. Jaguárszarvas hiába szólongatta fivérét, az nem felelt és az ifjú keservesen felkiáltott: - 0, jaj, elárultak bennünket! Vadász fejét azonnal elvitték az Alvilág szolgái a nagyuraknak, akik megkönynyebbülve örvendeztek a fiú pusztulásán. Jaguárszarvas azonban nem sokáig kesergett. Szólította az állatokat, hozzák el mindazt, amit enni szoktak, ami a táplálékuk, és íme, a pekari és a koati nevű ál latok
27
tököt hoztak, mert azzal táplálkoznak. Jaguárszarvas varázsdalt énekelt, s
erre a tök Vadász fejévé változott. Beleköltöztek az istenek és szépségesebb lett, mint valaha. Jaguárszarvas odaillesztette ezt a fejet Vadász testéhez és íme, a fivére életre kelt. Hajnalban együtt indultak ki a labdajáték-térre. A fiúk megparancsolták a nyúlnak, hogy bújjon el egy bokorba, és ha a labda feléje gurul, szökkenjen fel és szaladjon, a többivel meg ne törődjön. Az alvilágiak begurították a térre a labdát, amely Vadász feje volt: az a fej, amit a szolgák hoztak el nekik, miután Haláldenevér levágta azt. Játszani kezdtek és egy szer csak a bokor felé gurult a fej. Ekkor a nyúl felugrott, az alvilágiak pedig, ahá nyan voltak, utána szaladtak, hogy elfogják. Jaguárszarvas elkapta a labdát, levette fivére nyakáról az elvarázsolt tököt és visszaillesztette oda eredeti fejét. Mindketten boldogok voltak. Mikor visszatértek az Alvilág főnökei, nem vették észre a labda kicserélését. Ját szottak tovább, de az ifjak minden játékban legyőzték őket, végül pedig belerúgtak a tökbe és annak darabjai az alvilágiak arcába szóródtak. így alázták meg a varázslók az Alvilágot. A hetedik próba a K e m e n c e próbája volt, és az ifjak úgy döntöttek, meghalnak ebben, majd feltámadnak, hogy még j o b b a n elkeserítsék az alvilágiakat. Odahívták az Alvilág két bölcsét és így szóltak hozzájuk: - Érezzük, hogy meg fogunk halni. Ha meghaltunk, ne dobjátok testünket szaka dékba, ne is akasszátok fára, mert akkor újjáéledünk. H a n e m őröljétek meg csont jainkat, mint a kukoricalisztet és szórjátok a folyóba, így soha t ö b b é nem fogunk feltámadni! Előhozták a nagyurak a tüzes kemencét, a fiúk pedig megfogták egymás kezét és fejjel előre belezuhantak. Nagy volt az alvilágiak ö r ö m e ! Rikoltoztak, nevettek és ezt mondták egymásnak:
177
- Végre legyőztük őket, igazán nehezen adták meg magukat! De hogyan temes sük el őket, hogy soha t ö b b é ne jöhessenek elő? Ekkor a két bölcs azt javasolta, őröljék meg csontjaikat és szórják a folyóba. Az alvilágiak így is tettek. Ám a fiúk azonnal feltámadtak a folyó mélyén, és arcuk megjelent a víz tükrén. Mindenki rájuk kezdett el vadászni, de hiába, mert hol el tűntek, hol újra megjelentek. Az Alvilág főnökei ekkor már rettegtek a varázslóktól és megértették, hogy n e m lehet legyőzni őket.
28
M á s n a p két öreg, rongyos koldus jelent meg a sötét ország városában és táncaik kal elkápráztatták az ottaniakat. De nemcsak táncoltak, varázslatokat is végrehaj tottak: megölték, majd feltámasztották egymást, tűzbe borítottak egy házat, majd víz nélkül eloltották azt; hírük csakhamar eljutott az Alvilág nagyurainak fülébe. Megparancsolták a hírnököknek, azonnal hozzák elébük a két táncos koldust. Azok először vonakodtak, mondván, egyszerű mutatványaik nem valók ilyen ha talmasságok színe elé, de olyan kitartóan kérlelték őket a hírnökök, hogy végül rá álltak és velük mentek. - H o n n a n származtok? - kérdezték tőlük a főnökök. - N e m tudjuk, urak, - válaszolták a koldusok. - Gyerekek voltunk még, mikor apánk és anyánk meghalt. - Adjátok hát elő mutatványotokat! Milyen fizetséget kértek? - N e m kérünk semmit, mert még sosem voltunk ilyen hatalmas uraságok előtt - feleltek azok, s táncolni kezdtek. Majd feláldoztak egy kutyát és újra életre keltették: az úgy csóválta a farkát, mint ha s e m m i sem történt volna vele. Majd tűzbe borítottak egy házat és eloltották: az olyan lett, mintha semmi sem történt volna vele. Majd feláldoztak egy e m b e r t és újra életre keltették: szíve dobogni kezdett, egészségesebben, m i n t annak előtte. Majd feláldozták egymást, és mindketten újra életre keltek: egészségesebben, mint annak előtte. Ekkor bámulatukban így kiáltottak az Alvilág nagyurai: - M o s t minket áldozzatok fel! Velünk is csináljátok meg mindezt! Nosza, a táncosok megtették ezt is. Megölték Egyhalált, Héthalált és a többi al világi nagyurat, de n e m támasztották fel őket. így arattak diadalt az egész Alvilág felett. Végül még meg is nevezték magukat: - Mi vagyunk azok, Vadász és Jaguárszarvas! Mi vagyunk! - Apáinkat Egyvadásznak és Hétvadásznak hívták, akiket ti megöltetek! - Mi azonban bosszút álltunk szenvedéseikért! Elpusztítunk mindannyiótokat! - Senki sem m e n t meg benneteket! Az életben maradt alvilágiak ekkor könyörgőre fogták: - Könyörüljetek rajtunk, ó, n e m e s varázslók, Vadász és Jaguárszarvas! - Jól van, - felelték a fiúk, - kihirdetjük az ítéleteteket! Mivel legyőztünk benne teket, az áldozataitok sem lesznek többé nagyok és véresek! Csak növényeket, füve-
178
ket kaphattok az emberektől! Csak a gyászolók vagy bűnösök fognak hozzátok imád kozni! Többé nem lesztek hatalmasok és nem rémíthetitek meg az embereket! így is történt. Vadász és Jaguárszarvas tettei óta t ö b b é nem hatalmasok az Alvi lág urai. Mindeközben valaki sírt a felvilágon, mégpedig S m u k a n e nagyanya, mert a két kukoricaszár elszáradt, amikor a fiúk belezuhantak a k e m e n c é b e . Ám hamarosan a kukoricák feltámadtak, újra kizöldelltek és virágot is hajtottak. A nagyanya ekkor leborult előttük és imádta a kukoricaszárakat. Miután a fiúk mindörökre legyőzték az Alvilágot, megkeresték apáik testét, Egyvadászt és Hétvadászt, és áldoztak emléküknek. így beszéltek hozzájuk: - A Világosság Gyermekei mindig imádni fognak benneteket, míg csak a világ fennáll, ó, apáink, Egyvadász és Hétvadász. Megbosszultuk halálotokat, elégtételt vettünk keserűségeitekért, fájdalmaitokért, pusztulásotokért. Legyőztük, leigáztuk az Alvilágot! A varázslók ezután felszálltak az égbe és ragyogó testekké változtak. Jaguárszar vas és Vadász lett a Nap és a Hold. Tiszta fényük világossággal borította el az addig vaksötét világot.
Magyarázat Öt történet, ám több mint öt hatalmas erejű mágus. Olyasvalakik, akik tudásuk (Zalmoxisz, Merlin, Vadász és Jaguárszarvas), művészi alkotóerejük (Orpheusz), vagy bűvös kézügyességük (Völund) által képesek köldökzsinórt teremteni Anyag, Lélek és Szellem birodalma között. Valaha képességeik általánosak voltak, tehát bármely halandó rendelkezhetett effélékkel: a legenda szerint az Aranykorban az egész emberiség ismerte, birtokolta azt a művészetet, melyet később mágiának neveztek el. Ám amikor e mítoszok keletkeznek, az egykori mágikus civilizációk emléke már a múlt ködébe veszett, csakúgy, mint a fenti mítoszhősök tudásának egészen pontos mibenléte. Orpheuszról később azt tanították, nem is Oiagrosz folyóisten, hanem Apollón fia volt, akit azért küldtek a földre, hogy egy új beava tási-megváltási ösvényt nyisson meg a halandók elméje előtt, egy ösvényt, amely többet mutatott meg a Mindenségből, mint amennyire a hagyományos Olümpo szi Zeusz-vallás képes lehetett. Mindenesetre Orpheusz fejéről képletesen tényleg elmondható, hogy halála után is zengett: a trák lantos távozását követő történeti időkben Orpheusz-csoportok százai alakultak Görögország-szerte, akiket közös fogalommal orphikusoknak nevezünk. Az orphikus irányzat (ma azt mondanánk, ezoterikus „szekta") életmódjában és világképében is gyökeresen különbözött az általánosan elfogadott olümposzi vallás irányelveitől, sőt, voltak évek, amikor egye nesen „illegalitásban" - titokban, föld alatt - működött. Az orphizmus legfonto sabb jellemzői a következők voltak: • arisztokratikusán zárt, csak a beavatottak szűk körét magában foglaló, mágikus technikákat, szertartásokat is gyakorló csoportok, k o m m u n á k szervezése;
179
• a tagok kizárólag növényi eredetű táplálékot fogyasztottak (vegetáriánusok vol tak), csak növényi eredetű öltözetben jártak - tilos volt a hús, a tojás, a bab fo gyasztása, valamint a gyapjúruha vagy bőr lábbeli viselése; • a csoportba kerülni alsó fokú avatás útján lehetett, melyet a jelölt tudatállapotá nak fejlődése nyomán magasabb avatási próbák teljesítése követett; • az orphikusok tiltották az erőszak bárminemű formáját, beleértve a háborút, a megkülönböztetést, a társadalmi elnyomást - soraikba nőket és rabszolgákat is felvettek, egymást pedig nemre, bőrszínre, társadalmi státusra való tekintet nélkül testvérnek szólították; • az orphikusok hittek a reinkarnációban, a karmikus kötelékek fennállásában -
magát
az
újraszületést
metempszichózisnak
(„lélekvándorlás")
és palingene-
szisznek („újra-testetöltés) nevezték -, s remélték, hogy orphikussá válásuk biz tosítani fogja azt, hogy ez az utolsó megtestesülésük, tehát haláluk után többé n e m térnek vissza a Földre; • túlvilágképük feltűnően hasonlít az Upanisadok-kori India egyes tanításai nyo mán feltáruló világképre, illetve a jógikus-tantrikus elképzelésekre. A legfon tosabb orphikus túlvilágkönyveket Dél-Itáliában találták, ezek az úgynevezett Aranylevél-könyvek. Az ezekben leírt túlvilág-kép az egyiptomi Halottak Könyve alvilágára emlékeztet: ösvényeket, tavakat, szakadékokat, dimenziófeletti tájakat foglal magában. A léleknek próbatételek teljesítésén keresztül kell eljutnia Kronosz Tornyához, át a Világóceánon. El kell kerülnie a Feledés Forrása vizének megízlelését - bármennyire is kínálja a szomjas léleknek e vizet egy csalafinta nimfa -, szomját ehelyett az Emlékezés Kútjából kell oltania. Ezután Perszephoné, az Alvilág úrnője trónusa elé kell járulnia. Az istennő megkérdezi tőle: „Ki vagy"? A léleknek erre azt kell felelnie: „Bár testem Földanyából vétetett, lelkem a csillagos Égé". Ekkor az istenasszony maga mellé ülteti trónusára, s ezzel a lélek megszabadul - többé n e m kell visszatérnie az anyagi valóságba. Az orphikusok irányzata hatása alatt tevékenykedett - maga is beavatottként - a szamoszi Püthagorasz, az ókori Nyugat egyik legnagyobb hatású filozófusa és ezo terikus tanítómestere. Híres tételének felismerése - amely a derékszögű három szög szögeire érvényes - o n n a n származik, hogy a háromszöget a legtökéletesebb síkidomnak tartotta. Azt vallotta, hogy a püthagoraszi háromszög egyik befogója az Isten, másik befogója az Istennő, átfogója pedig a Világgyermek - íme, a Szent háromság megjelenése a matematikában! Dél-Itáliában titkos tanítványi csoportot hozott létre, amely pontosan az orphikus elveknek megfelelően élt és szerveződött. Tanítványa, Zalmoxisz jellegzetesen apollóni típusú sámán. Képes volt repülni, ha lottakat feltámasztani, eltűnni, majd újra megjelenni, akárcsak az indiai Siva-imádó szádhuk, azaz mágikus erejű bölcsek. Ezek a képességek, úgy tűnik, szinte általá nosak voltak az orphikusok történelmében. Egy másik orphikus tanítvány, a szkíta származású Abarisz például egy arany nyílra felpattanva az égre emelkedett, s ezen a furcsa járművön repülte körül a világot...
180
Merlin, a varázsló druida a britanniai sámánhagyomány legismertebb hőse. Az angolok úgy tudják, ő volt az utolsó druida, mielőtt a keresztény térítés végleg a föld alá szorította volna ezt az avalloni (atlantiszi) eredetű bölcseletrendszert. Az ősi kelta (ír, walesi) társadalomban a druidák - a mágia mesterei - kasztszerűen elkü lönülő hivatásrendet alkottak, elsődleges életfeladatuk az ifjak oktatása, beavatása, a Kozmosz felületén megjelenő képek, jelzések, szimbólumok figyelése, valamint a mágia tanrendszerének őrzése és továbbhagyományozása volt. A halhatatlan M e r lin, aki egyenesen a fáraók földjéről teleportálja Angliába Stonehenge köveit, nem más, mint a minden téridő-köteléktől megszabadult, beérkezett, üdvözült Mágus képe: Indiában az ilyen, világkorszakok milliárdjaiban is jelenlévő bölcseket risiknek nevezték. Persze felmerül a kérdés, hogyan kerülhetett egy tértől-időtől függetle nül létező mestermágus éppen a téridőt jelképező jégbarlang fogságába, ráadásul egy mágusnő, az ezüstkori Istennő-vallást, a Hármas Ú r n ő erejét képviselő Morga na által? Nos, a történet ezoterikus értelmezése alapján a válasz a következőképpen hangozhat: Merlinnek el kell tűnnie abból a világból, amely többé n e m ismeri a téridő felett álló Mitikus Embert, h a n e m csak és kizárólag a térnek-időnek alávetett Történelmi Embert, ám az idők végeztével, amikor majd - az új Aranykorban - a Történelmen újra diadalt ül a Mítosz, Merlin visszatér. Völund kovács az óizlandi Edda saga-gyűjtemény egyik legkarakteresebb hőse. Az ősgermán mitológiában nyilván olyan kézművesistenség lehetett, m i n t a görö göknél Héphaisztosz, a rómaiaknál Vulcanus, vagy az egyiptomiaknál Ptah. Az, hogy a kovács egyben sámán is, közkeletű hiedelem a történelem előtti társadal makban, erre a skóciai G r e t n a G r e e n falu nevezetessége, a házasulandó párokat összeeskető helyi kovács is éppen elegendő bizonyíték. Nyugat-Afrika törzseinél a kovácsokat ma is különleges tisztelet, számos esetben babonás félelem övezi (akárcsak szerszámaikat, az üllőt, a kalapácsot és a fújtatót). Völund mítosza úgy indul, mint egy meluzintörténet: a királyfiak valkűröket, azaz O d i n isten szol gálatában álló, bűvös erejű tündérlányokat vesznek feleségül, ám Ég és Föld öszszeérése itt sem valósulhat meg tartósan - a tündérek felöltik hattyútollaikat és elrepülnek férjeiktől. Völund térdinainak elvágása a görög Héphaisztosz sántasá gára emlékeztet (utóbbi istenséget Héra hajítja le az Olümposzról, estében pedig beveri lábát egy sziklába, ezért sántul meg; saját készítésű aranymankói azonban később mindenkivel feledtetik ezt az esendőségét). A kovács sántasága olyannyira állandósult jelkép a misztikában, hogy Robert Graves mítoszkutató feltételezi, az őskorban készakarva törhették el a kovácsok lábait, hogy átszökve egy ellensé ges törzshöz, el ne árulhassák a fémmunkálás titkait. Mivel a kovács a Földanya méhében érlelődő rejtelmes anyagot, a fémet alakítja szerszámaival, ráadásul a félelmetes Tűz elemét hívja mindehhez segítségül, alakja óhatatlanul összekap csolódik a tűzpróbával, a beavatással, az alkímiával, a Mindenség szívében lakozó Titkos Tűzzel, valamint - a Tűz kiismerhetetlen, sokszor veszedelmes hatalma miatt - egyfajta zabolázatlan démoni-titáni energiával. Völund bosszúja könyörte len, akárcsak eleme, a Tűz, a történet abszolút csúcspontja azonban az a pillanat,
181
amikor a kovács - krétai megfelelőihez, Daidaloszhoz és Ikaroszhoz hasonlóan - szárnyakon menekül. A maja-kiese történet az egyik legösszefüggőbb és legszebb mítosz Közép-Ame rikában. Jaguárszarvas és Vadász apáinak, Egyvadásznak és Hétvadásznak már meggyűlik a baja az Alvilággal, ezért is kell - a pokolbeli nagyurak parancsára - sámánikus kalandjukra elindulniuk. Az, hogy az alvilágiakat zavarják a fényistenek labdajátékának hangjai, a mezopotámiai teremtéstörténet egy jelenetére emlékez tet: ott Apszú és Tiámat, az ősistenek zsörtölődnek, hogy az ifjabb istengeneráció „zajos" tevékenységei miatt n e m képesek aludni. Általában jellemző szimbólum, hogy a Halált a Csenddel, az Életet pedig a Hanggal, a Szóval, a Beszéddel és a Dallal azonosítják... Vérlány, az alvilági főnök leánya a tiltott Fa gyümölcsével elegyedik beszédbe, gyermeket fogan tőle, majd apja haragja elől kell menekülnie: a bibliai Éva paradicsomkerti történetének, úgy látszik, sokkal-sokkal ősibb gyökerei vannak, mint azt a bibliakutatók többsége feltételezné! Az is jellegzetes, hogy az Alvilágot olyan héroszpár győzi le, akiknek származás szerint apja a Fényhez, anyja pedig a Sötétséghez tartozik: így mindkét, a Mindenség egyensúlyához nélkülözhetetlen princípiumot egyesíteni tudták létezésükben. Oly sok veszedelmes próba - csupa jellegzetes sámánikus beavatási kaland - teljesítése után pedig végre megmutatják voltaképpeni énjüket, spirituális mivoltukat: a csillagos égre költöznek, ahol a lunáris (Hold: a meghaló-feltámadó, elhalványodó-újrafényesedő Vadász) és a szoláris (a történet során is az állandóságot képviselő Jaguárszarvas, a Nap) őselv mágikus megtestesítőivé, őrzőszellemeivé válnak.
Tanítás 1. Orpheusz zenéjének hatalma képes békés egymás mellett élésre, táncra, öröm teli mozgásra inspirálni növényevőket és ragadozókat, egymáshoz képest ősellen ségnek vélt állatfajokat, sőt élettelennek gondolt létezőket (köveket, sziklákat, ásvá nyokat) is. A harmonikus zene Isten hullámhosszának közvetítője a Földön. A zene tanít, gyógyít, önkívületi állapotot idéz elő, vagy éppen teremt: Isten számos mítosz ban úgy alkotja meg a dolgokat (világokat, égitesteket, jelenségeket, élőlényeket), hogy egészen egyszerűen kiénekli őket. A zene mágiájának orpheuszi megélése, megvalósítása a Vízöntő-kori művészetelmélet egyik legfontosabb alapelve lehet. 2. Eurüdiké nem térhetett vissza a Felvilágra, mivel a sámán Orpheusz lélekveze tő munkája csak akkor lehet sikeres, ha ő és a kalauzolandó lélek is mély meditációs állapotban, némán, befelé figyelve haladnak át ö n n ö n belső világukon, a veszedel meket, próbatételeket, kétes ösvényeket rejtő tudatalatti Alvilágán. Orpheusz aszszonya akkor „rontja el" ö n n ö n feltámadásának mágikus művét, amikor nem bízik a lélekvezető szerepét játszó férjében. N e m ez az első mítosz, amely a kérdések, a kételyek, a „tudni akarom"-ok nélküli feltétlen bizalom alapvető fontosságára fi gyelmeztet bennünket!
182
3. Az olvasó tudja, hogy Arthur igenis királyfi, mégpedig egyenesen Uther Pendragon király vér szerinti fia, a trónörökös. A fiú nevelőszülei, csakúgy, mint Kay, ezt nem tudják, ezért is bánnak vele úgy, ahogyan szolgával szokás. Az a második „isko la" amiről Merlin beszél Arthurnak, nem más, mint az alázat, a kis én alávetésének, a helyes önismeret tudományának a próbája. Arthurból csak úgy válhat igazi király, ha előbb megismeri a szolgasorsot; nos, belőlünk is csak abban az esetben lehet igazi „avatott", spirituálisán beérkezett személy, ha megtanultuk az egót kényeztető földi címek, rangok és kategóriák viszonylagosságát. Az is nagyon fontos, hogy Arthurt először nem hajlandóak elfogadni Anglia nemesurai: sérti önérzetüket az a tény, hogy egy, a földi társadalmi piramison kívül álló, „erdőből j ö t t " fiú volt képes tel jesíteni az Excalibur próbáját. A mítoszok szerint ugyanis az igazi Kiválasztott útja sosem egyenes ösvény a dicsőségbe, sokkal inkább vérrel, könnyel, félreértésekkel, kívülről nézve méltatlan élethelyzetekkel, fájdalmakkal, kétségbeesésekkel szegélye zett Golgota-járás... 4. A három nő, aki elviszi Arthur testét Avallon szigetére, hogy ott, e téridőn kívüli, a világ számára „elsüllyedt" országban meggyógyulhasson, n e m más, m i n t az ezüstkori Hármas Istennő: Élet, Teljesség és Halál fehér, vörös és fekete színű Úrnője. A mítosz olvasója ekkor értheti meg, hogy M o r g a n a n e m volt „gonosz": vajákossága, fekete mágia iránti hajlandósága, félelmetes figurája az ősi Halálanya, a Mágus-úrnő alakjának népvándorlás-kori visszfénye. 5. Völund történetének misztikus mondanivalója a léleknek (a kisfiúk csontjai nak) bezártsága a test b ö r t ö n é b e (a Világteremtő Kovács által elkészített anyagi univerzumba). A maja mítosz viszont arra tanít bennünket, hogy megfelelően fel készült tudatállapotban a hideg nem dermeszt, a kések nem vágnak, a tűz n e m éget, s a veszedelmes jaguárok is megszelídülnek (ahogyan az ószövetségi Dániel is mu zsikával nyűgözi le az oroszlánokat). A kemence-próba szintén Dániel könyvének közép-amerikai változata. A sámánt nem égeti a tűz, mivel éber tudatállapotának összpontosítottsága maga is tűz - nem anyagi, h a n e m Láthatatlan Tűz (tibetiül: gtummo, szanszkritul: tapasz) -, ennek hatalmát pedig bárki saját bőrén is megta pasztalhatja, ha felkészült tudattal vesz részt egy tradicionális tűzönjáráson...
183
A keresztény vallásbölcselet legnagyobb misztériuma a szűzen fogantatás (parthenogenezis) mellett Jézus Krisztus golgotai halála és feltámadása. Világszerte jól ismert, évszázadok óta számtalan művészeti alkotás által megörökített képek a következők: B e t l e h e m EfFrata sziklás tája, erdőségekkel, barlangokkal; az egyik barlang fölött sugaras csillag áll, megvilágítja a téli éjszakai tájat; a barlang bejárata előtt fáklyafénynél pásztorok virrasztanak és jól láthatóan várnak valamire; benn a száraz, meleg, szénával borított padozaton ökör és szamár áll, melengetik az új szülöttet, akit egy gyönyörű fiatal asszony hozott a világra ezen a titokzatos éjjelen, c s o d a m ó d úgy, hogy földi férfi soha nem érintette a testét. Az isteni származású kisded később ifjúvá serdül, bebarangolja a világot, tanít, csodákat tesz és gyógyít; tizenkét hűséges tanítványa pedig úgy kíséri őt vándorútján, akár az állatöv tizen két csillagképe a Napot. Az istenküldötte tanító a Szeretet diadaláról, az Igazság korának eljöveteléről, minden teremtett lény Isten előtti egyenlőségéről beszél; ám a rossz lelkiismeretűek, a gazdagok és a hamis papok egyre növekvő gyűlölettel figyelik tevékenységét. Végül elfogják, megkínozzák és fára feszítik az ártatlan, tisz ta lelkű prófétát, mint egy áldozati bárányt, aki a keresztfán küldetését bevégezve meghal, lelke leszáll az Alvilágba, harmadnapra azonban feltámad, felszáll a felhők fölé és égi édesapja trónjának j o b b oldalán foglal helyet. Csodálatos élmény felismerni, hogy gyermekkorunk áldott karácsonyi ünne peiben, a kis jászol örömteli elkészítésében, a születés éjféli misztériumában egy többmillió éves titkos tanítás rejtőzik, mely a történeti kereszténység előtt sok-sok évszázaddal már számos beavatási filozófia világképét meghatározta. Az említett titkos tanítás - a keresztény üdvtörténet igazi lényege - három sarokpontja: a Szü letés, az Alászállás és a Feltámadás. Ez utóbbi - a Feltámadás - valódi misztikus örömujjongását csak fokozza a tény, hogy az Alászállás fájdalma előzi meg. (Gyer mekkorom egyik legboldogítóbb élményét jelentette az a pillanat, amikor négy éve sen, húsvétkor rádöbbentem, hogy a szeretetre méltó, szelíd arcvonású férfi „nem
184
is halt meg igazán"). Az emberiség egyik legrégebbi bölcseleti felismerése a tény, mely szerint az élőlény anyagba zárt Isten, akinek létezése itt a Földön tökéletlen, tudatlan és szenvedésteljes. Minden misztikus ösvény végső célja kiszabadítani az embert a téridő és az ok-okozati láncolatok képezte bilincsekből, azaz visszaállíta ni létezése tökéletes, tudatos és gyönyörteli állapotát. Az utóbbi aktust a misztika tudományában megváltásnak nevezzük; a bilincseket titkos tanításaik megérteté sével széttörő, a Fényhazából származó szellemi tanítókat, prófétákat vagy meste reket pedig Megváltóknak. A mitológiában szereplő meghaló és feltámadó istenek Megváltók. M i n d e n meg haló és feltámadó isten a Megváltó típusának mitikus előképe, akinek sorsa Szüle tés, Alászállás és Visszatérés pólusai körül járja mindig önmagába visszatérő ör vénytáncát. Misztikus szemmel tehát Ozirisz, Tammúz, Adonisz, Attisz, Mithrasz, a Tollaskígyó, Baldur és Jézus Krisztus nemcsak hasonlónak, de szimbolikus síkon azonosnak nyilváníthatók. A Megváltók mítoszai sokban hasonlítanak a hősmítoszokra, azt is mondhat juk, minden Megváltó egyben hérosz is, de n e m minden hérosz Megváltó. M i n d a hősök, mind a meghaló és feltámadó istenségek születését gyakran égi előjelek jövendölik; kora gyermekkorukban már halálos veszedelmek fenyegetik őket, me lyeket rendszerint csodás körülmények között sikerül túlélniük; közülük jónéhány kitett gyermekként kezdi meg életét, a vadonban állatok szoptatják vagy nevelik fel őket; később mind a héroszok, mind a Megváltók testi szépségükkel, emberfeletti lelki erejükkel, bátorságukkal és isteni eredetű tudásukkal emelkednek embertár saik fölé. A meghaló és feltámadó héroszok (Megváltók) típusát azonban a hősö kétől könnyedén elkülöníthetővé, első pillantásra felismerhetővé teszik az alábbi tulajdonságok: • Sorsuk egyértelműen naptármítosz: születésük időpontja leggyakrabban a téli napforduló (december 21.), míg rituális haláluké a Nap pályájának nyárközépi fordulópontja (június 2 1 . ) . • Az ősi, újkőkori (ezüstkori) eredetű meghaló és feltámadó héroszoknál szembe tűnő a kozmikus hatalmú Nagy Istennő jelenléte. Az Úrnő, mint Szűz, megszüli a hőst, mint Vörös Királynő a kedvesévé teszi, végül Fekete Istennő alakjában feláldozza, majd rituális elsiratásban részesíti őt. • A Megváltó ily m ó d o n nem más, mint az Ú r n ő örök Fia, Kedvese és Áldoza ta. Halála után a hérosz leszáll a Mindenség legalsóbb rendszereibe (pokolba, Alvilágba), az Istennő könyörgésére azonban a Kozmikus Hatalom döntése ér telmében kiszabadul, és i m m á r mint Megváltott Megváltó, ujjongva tér vissza fénytermészetű testében a virágzó Földre és az istenek örökragyogású világába. • Az alászállás mindig a természet hervadását, a visszatérés pedig a tavaszi életfakadást szimbolizálja. A meghaló és feltámadó hősök éppen ezért mindig a gabonával, a szőlővel, a gyümölcsökkel, a fákkal és a virágokkal állnak kapcso latban. Koré, D é m é t é r leánya például gabonahérosz; Dionüszosz élete a leszüre telt, kitaposott, borrá változtatott szőlő sorsának allegóriája; az Utolsó Vacsora
185
kenyér- és boráldozata pedig ugyanennek az évmilliós misztériumnak - „elfo gyasztva meghal, majd testünkben erővé válva életre támad" - az Aranykor életés ételközösségeit is felidéző, költői szépségű újragondolása. Az életből halál - halálból élet körforgás misztikus valósága minden korszak minden kultúrájának emberiségét mélyen megérintette. Polinéziában, a Ceramszigeteken például közismert Hainuwele története: az isteni származású leányt fel áldozzák, testéből lesz a kókuszdió, véréből a kókusztej, ám harmadnapra feltámad és újonnan megjelenik a világban. Sorsát minden évben rituális táncosok adják elő pantomimszerűen. A Megváltók sorsa, körforgásszerű léttörténete minden esetben példává, para digmává lesz a későbbi nemzedékek számára. A tanításaikat követőkből gyakran titkos beavatási közösségek szerveződnek, akik az égbe távozott példakép útjának állomásait - a Születést, az Alászállást és a Feltámadást - naptári évente közös rítusokon, szent szertartásokon adják elő, játsszák el, idézik fel muzsikával, dallal, tánccal vagy álarcos felvonulással. így keletkeznek a misztériumvallások és azok szertartásos elemei, a misztériumjátékok, amelyek nem mások, mint a színházi elő adások voltaképpeni ősei. A következő oldalakon bemutatott mítoszok a keresztény üdvtörténet előtti leg híresebb Megváltó-történetek. Valójában az Aranykor-mítoszok csoportjába is tar tozhatnának, hiszen a meghaló-feltámadó hősök életükkel, tanításaikkal éppen az Aranykor szépségét, jóságát, spirituális bölcsességét idézik vissza a halandók lassanlassan megfakuló történelmébe. Amikor a hellenisztikus korban (Kr. e. 4. század - Kr. u. 2. század) az ízisz-avatottak Alexandriában és a Római Birodalom egyéb területein előadták Ozirisz darabokra tépetését, elsiratását, majd ujjongva, diadal lal hordozták körbe a győztes Hórusz jelvényeit, éppen úgy az Aranykor elveszett teljessége iránti nosztalgiát fejezték ki, mint Attisz követői, akik a hős tiszteletére csillagdíszekkel ékített hatalmas fenyőfát táncoltak körül, majd megajándékozták egymást. Ki gondolta volna, hogy a mi Karácsony-ünnepünk ajándékai is az Arany kor magántulajdont és hierarchiát nem ismerő világát varázsolják vissza napjainkba, azét az Aranykorét, amikor az e m b e r még minden teremtett lényre édestestvére ként tekintett...
ízisz,
OZIRISZ ÉS HÓRUSZ
M i u t á n mindent látó szemeivel felragyogtatta az első reggelt, Ré, a világteremtő napisten önnemzéssel hozta létre gyermekeit, Sut, a levegő istenét és Tefnutot, a pára oroszlántermészetű istennőjét. Su és Tefnut, bár testvérek voltak, szerelem mel szerették egymást és nászúkból ikerpár származott: Geb, a Föld istene és a csillagos testű tehénként ábrázolt Nut, az Ég istenasszonya.
186
Megtudta Ré, az ősatya, hogy G e b és Nut, fivér és nővér létére házasságot kö töttek egymással és dühében megátkozta a m é h é b e n m á r G e b gyermekeit hordozó istennőt: - Ne legyen a naptárban olyan év, olyan hónap vagy olyan nap, amelyen gyerme keidet világra szülhetnéd! Bánatosan kereste fel ekkor Nut istennő a mindent tudó Thotot, az írás, a böl csesség, az orvostudomány íbiszfejű istenét. A furfangos T h o t megszánta a gyer mekeket váró úrnőt, ezért cselt eszelt ki. Leült kockázni a Hold istennőjével és elnyerte tőle az év minden napjának egyhetvened részét. Ezeket öt nappá illesztette össze, így az addig 3 6 0 napos esztendő i m m á r 3 6 5 napot számlált. Az átok n e m sújtotta újdonsült napokon születtek meg az isteni gyermekek. Az első napon Ozirisz isten j ö t t világra. M i k o r elhagyta édesanyja méhét, égi hang zendült át az egész Mindenségen: - Örvendjetek, mert jóságos király született a Földre, a nagy Ozirisz! Ozirisz már az anyaméhben szerette testvérhúgát, a gyönyörűséges ízisz isten nőt. Az elsőszülött után azonban újra fiú lépett ki a fényre, az idősebb Hórusznak is nevezett Aruérisz. Harmadiknak Széth isten j ö t t a világra. Széth azonban fogan tatása óta gyűlölte bátyját, Oziriszt, mert irigyelte tőle a majdan általa birtokolandó királyi címet, viszont hozzá hasonlóan már anyjuk m é h é b e n szerelemmel fordult testvérhúga, Neftisz istennő felé. Azt is mondják, hogy az erőszakos Széth, hogy megcáfolja az elsőszülött Ozirisz trónutódlási jogát, rést hasított édesanyja, Nut oldalán, és n e m a szülőcsatorna útját jött világra, h a n e m ezen a természetellenes módon, nagy fájdalmat okozva ezzel a csillagos Nut úrnőnek. Széth mindenesetre később sem tagadta meg soha veleszületetten kegyetlen jellemét. Ezután születtek meg a nővérek: a negyedik napon Ozirisz majdani hitvese, ízisz, az ötödiken pedig Széth leendő felesége, Neftisz istennő. A két pár hamarosan öszszeházasodott egymással, Egyiptom földjén pedig Ozirisz király és ízisz királyné uralkodott jóságosan. Oziriszről az évezredes egyiptomi hagyományok úgy mesélik, hogy királysága alatt az ország a béke, a szeretet és a bőség áldott földjévé változott. Ismeretlen volt a háború, a halál és az öregedés. A szelíd szívű király iszonyodott a vérontástól, ezért az országban senki n e m ölt sem állatot, sem embert; hús helyett gabonát et tek, az állatok vére helyett gyümölcsök, virágok és illatos vadméz ékesítették az is tenek oltárait. Az áldott Ozirisz egyszer vándorútra indult országában, s ahol csak járt, minden embert meggyőzött a jó erkölcsök igazáról, sosem erővel, büntetéssel, hanem rábeszéléssel, zenével és dallal. Minden olyan volt, mint az elveszett Arany korban, Ré napisten idejében. A gonosz Széth megtudta, mennyire szereti népe a királyt, és az irigység még forróbban izzott fel fekete lelkében. Ő is vándorútra indult hát, és ahol csak meghallgatták, így beszélt az emberekhez: - Ne higgyetek Ozirisznek, telebeszélte a fejeteket! G o n o s z varázslattal fűevő birkákká, sápadt árnyékokká alázott titeket. Ha rám hallgattok, követitek vágyaito kat, testetek parancsait! Kövessetek engem, s én a Föld uraivá teszlek b e n n e t e k e t !
187
Ahol igazat adtak Széthnek, ott öldöklés, vér, háború és gyűlölet támadt azon nyomban, ahogy kimondta rettenetes tanácsait. Ozirisz életének huszonnyolcadik évében történt, hogy Széth végül összeeskü vést szőtt a király ellen. Cinkostársai hetvenketten voltak, közülük hetvenegy férfi és egy nő, Aszó, Etiópia királynője. Széth megvesztegette Ozirisz szolgáját, hogy amíg a király alszik, vegyen méretet testének hosszáról. Mikor a mértéket meg kapta, a gonosz fivér egy drágakövekkel ékes koporsót készíttetett szikomorfából. Azután nagy lakomát rendezett, amire sok más vendéggel együtt meghívta Oziriszt is. A mulatság tetőpontján felhozatta az ékes ládát, s miután mindenki megcsodálta annak szépségét, Széth elkiáltotta magát: - Annak adom, aki beleillik! Nosza, egymás után feküdtek a drágaköves koporsóba a vendégek, de hiába, mert kinek túl kicsi, kinek túl nagy volt. Végül Ozirisz vidáman kijelentette, hogy ő is tesz egy próbát, azzal belefeküdt a ládába, s íme, éppen kitöltötte a méretet! Több se kel lett az összeesküvőknek! Gyorsan rácsukták a fedelet, melyet ólommal le is forrasz tottak, s a ládát a Nílusba dobták. A közelben tanyázó mezei istenek, a Pánok látták a gyilkosságot, ezért rémülten ordítozva vitték meg a gyászhírt mindenfelé - ezért is nevezik a hirtelen támadt rémületet páni félelemnek. A folyó hullámai pedig ki sodorták a ládát, s benne a jóságos király holttestét a tengerre. Hosszú hónapokig hánykolódott Ozirisz koporsója a fodrozódó tengeren, míg végül Fönícia partjainál egy, a fövenyen álló erika-cserje gyökerei közé akadt. A kis bokor ettől hatalmas fává sarjadt és körülfonta a koporsót. Büblosz királya arra járt, és mikor megpillantotta a sudár, égig érő fát, megparancsolta szolgáinak, vágják ki és vigyék haza a szálfát, hogy mostantól a királyi palota ebédlőjét támassza alá. így is történt. A bübloszi király persze n e m tudta, hogy Ozirisz teste tartja fenn ebédlője mennyezetét. ízisz istennő pedig zokogva, jajveszékelve indult útnak, hogy megkeresse férje holttestét. Amíg Egyiptomban volt, vele tartott Anubisz, a sakálfejű isten, a holtak oltalmazója is, és együtt kérdezősködtek az embereknél, nem látták-e a szeretett királyt. Ám mindhiába. Végül a Nílus deltájához értek, ahol az ott játszadozó gyer mekektől megtudták, hogy egy ékes ládát nemrég sodort ki a tengerre a víz - az egyiptomiak azóta hisznek a gyermekek bölcsességében és jóstehetségében. Tengerre szállt hát az istennő és hosszasan bolyongott Kisázsiában, Szíriában és Fönícia partjainál. Már-már feladta a keresést és vissza akart térni Egyiptomba. Egy este fáradtan roskadt le a tengerparton egy sziklára, arcát elfátyolozta és szívszag gatóan sírva fakadt. így találtak rá a bübloszi királyné szolgálólányai, akik ruhát mosni mentek a tengerpartra. Egyikük így beszélt a társnőihez: - Ki lehet ez az ismeretlen fiatal asszony? Milyen szépséges és milyen szomorú! Biztosan valami nagy bánat érte, hogy ilyen keservesen zokog. Megszólították íziszt, ám az a fájdalomtól nem volt képes válaszolni nekik. Fel emelte arca elől a fátylat, egymás után az ölébe ültette a leányokat, majd befonta mindegyikük haját és szépen elrendezte ruháikat. A szolgálólányok ezután vissza tértek úrnőjükhöz a palotába.
188
- Ki csinosított így ki benneteket, lányok? - kérdezte a királyné. - És miféle fel séges illat van a hajatokon? - Egy idegen asszony ül a tengerparton, nagyon szép és nagyon szomorú, - felel ték a kis szolgálók, - ő fonta be hajunkat és tőle való ez a csodálatos illat. - Hozzátok hát elém, mert szeretném őt megismerni! - parancsolta a királyné. Erre a lányok visszafutottak a tengerpartra és szelíd szóval úrnőjük elé kísérték Iziszt. A királyné nagyon rokonszenvesnek találta őt, akit száműzött előkelő aszszonynak tartott, úgyhogy azonnal megtette dajkának a c s e c s e m ő királyfi mellé. ízisz, mivel meg akarta hálálni a királyné jóindulatát, n e m emlőjéből, h a n e m leg kisebb ujjúból táplálta a csecsemőt, éjjelente pedig az oltár tüze fölé tartotta, hogy kiégesse belőle a halandóságot. Ezután pedig minden éjszaka fecskévé változott és jajongón csipogva repdeste körül azt az oszlopot, amely szeretett férje holttestét rejtette magában. Ám az egyik éjjel baj történt. A királyné felébredt, mert zajt hallott. Berohant a bölcsőterembe és íme, mit látott?! Az idegen dajka az oltár tüzébe tartja a kisfiát! Nagyot sikoltott és kikapta a gyermeket ízisz kezéből. Abban a pillanatban ragyogó fény áradt szét a szobában, és a királyné rémületében a földre borult. ízisz szánakozóan nézett le rá, és halkan csak ennyit mondott: - M o s t már fiad is éppen úgy átmegy majd a halál kapuján, mint bármelyik ha landó. Te vagy az oka, hogy nem részesül az istenek életidejében! - Ki vagy hát? - kérdezte reszketve a királyasszony. - Én vagyok ízisz, a Nagy Varázslónő, Mindenek Úrnője, az Ö r ö k Istennő, az égben Ré leánya, itt a földön Egyiptom királynéja, Ozirisz hitvese! Általam mozog, él minden növény, e m b e r és állat, általam nyílnak ki tavasszal a virágok, általam sarjad a magzat az anyaméhben! M i ó t a a világ létezik, Én vagyok, mert én egyidős vagyok a végtelennel! - Mondd hát, úrnőm, mit kívánsz tőlünk? - suttogta rendülten a királyné. - Szolgáltam nálad tisztességgel, szolgálatomnak most elkérem a bérét! N e m ké rek mást tőled, mint azt az oszlopot, amely az ebédlő mennyezetét tartja! A király és a királyné alázattal hódolt az istennőnek, és nekiadták a kért oszlopot, ízisz kifejtette belőle a koporsót, a fát pedig évszázadokkal később is őrizték a bübloszi ízisz-templomban. Elbúcsúzott az istennő a királyi pártól és megindult, hátán a koporsóval, vissza Egyiptom földjére. Amikor a Nílus partjához ért, letette a ládát és elkészült rá, hogy kinyissa. Ekkor azonban zajt hallott a háta mögül. Megfordult és meglátta a bübloszi király idősebbik fiát, aki idáig követte, mert kíváncsiságból ki akarta tudni a titkát. ízisz olyan tekintettel nézett a királyfira, hogy az ott helyben összeesett és meghalt. M o s t már zavartalanul tekinthetett a koporsóra az istennő. Imába merült, majd felnyitotta a láda fedelét. Ozirisz arca szép volt, mintha csak álomra szunnyadt volna az ékes koporsóban. Az istennő iszonyatos sikoltozásban tört ki, gyásza oly heves volt, hogy megrázkódtak a világ fundamentumai. Majd erőt vett magán, só lyommá változott, férje teste fölé repült és gyermeket fogant tőle. Ezután vissza-
189
változott királynői alakjába, magához vette a koporsót és elrejtőzött a Nílus-delta bozótjaiban. Mindeközben Széth rémuralommal bitorolta Ozirisz trónját és keresztül-kasul kerestette ízisz istennőt, m e r t tudta, hogy világra hozta a trónörököst. A gyermek neve Hórusz volt, ami Távolit jelent, mivel ő volt a messze égbolt istensége. Egy al kalommal azonban ízisz elment Butó városába Hórusszal, és otthagyta rejtekhelyü kön a koporsót. Széth megtalálta azt, és hogy ne lehessen fivérét eltemetni, dühében negyvenkét darabra vágta szét a testet, és széjjelszórta a darabokat az országban. M e k k o r a volt az istennő bánata, mikor nem találta férje testét, majd megtudta, mit tett a sötétlelkű Széth! Papiruszcsónakra szállt, és húgával, Neftisz istennővel együtt megkeresték a drága testrészeket, s külön-külön eltemették mind a negy venkettőt. Ahol egy-egy testrész nyugszik, föléje Ozirisz-szentélyt emeltek - ezeket nevezték később az egyiptomiak abatonókmk, azaz Tiszta Helyeknek. Nőtt, serdült a trónörökös, Ozirisz és ízisz szépséges, kedves fia, Hórusz. Egy alkalommal Széth mérges skorpióval maratta meg a gyermeket, ám Thot isten, a b ö l c s gyógyító h a m a r kiűzte véréből a lázat okozó mérget. M á r érett ifjú volt Hó rusz, amikor megjelent neki édesapja szelleme és megkérdezte, mit tart a világon a legszebb dolognak. - A legszebb dolog igazságot szolgáltatni ártatlanul szenvedett szüleimnek, - fe lelte Hórusz, - és megbüntetni azt, aki most jogtalanul sanyargatja Egyiptom népét. - Helyesen szóltál, fiam! - válaszolta Ozirisz. - És mondd, melyik állatot szeret néd leginkább magadénak tudni az előtted álló nagy küzdelemhez? - Én a lovat választanám, ó apám, - mondta erre Hórusz. - M i é r t a lovat? M i é r t n e m az oroszlánt mondod? - kérdezte Ozirisz. - Hasznos az oroszlán, ó apám, azoknak, akik segítségre szorulnak vagy félnek az ellenség erejétől. Én azonban nem félek semmitől, és azért kell a ló, mert tudom, hogy gyáva az ellenségem. Ha legyőzöm, menekülni fog, én azonban lovon utol érem, és megbüntetem őt. Ozirisz nagyon büszke volt fia válaszaira, mert tudta, hogy le fogja győzni Széthet. N e m sokkal később Hórusz a m e z ő n sétált, amikor női sikoltozásra lett figyel mes. Fiatal asszony menekült egy őt üldöző mérges vipera elől. Az ifjú dárdájával megölte a kígyót és odalépett a még mindig remegő mezítelen szépséghez. - Ki vagy te? - kérdezte szelíden Hórusz. - Thoérisz a nevem, Széth kedvese voltam, - válaszolt az asszony, - és ezt a kí gyót gonosz nagybátyád küldte rám, m e r t elhagytam őt, irtózván kegyetlenségétől. Amiért m e g m e n t e t t e d az életemet, elmondok neked egy titkot. Ha majd harcolsz Széth ellen, a bal karját ragadd meg, mert az gyönge, erőtlen; így bizonyosan le fogod győzni őt. Hórusz megköszönte a segítséget és hamarosan eljött a végső összecsapás napja. A Nagy Völgyben ütközött meg Hórusz és Széth az Egyiptom feletti uralomért. Elsőnek Széth sújtott az ifjúra, megsebesítve ezzel Hórusz bal szemét. Ám azonnal odalépett az isteni orvos, Thot, és varázsmondásával újra éppé tette a hős szemét.
190
Ennek emlékére készítenek az egyiptomiak mind a mai napig szem-amuletteket. Ezután Hórusz támadta meg Széthet. Megragadta annak bal karját, ahogyan Thoérisz tanácsolta, és ettől Széth a földre zuhant. Hórusz felemelte a kardját, hogy lefejezze apja gyilkosát, ám ekkor odaszaladt édesanyja, ízisz istennő. - Jaj, ne bántsd! - sikoltotta. - A fivérem, a te nagybátyád! Hórusz ekkor elengedte Széthet, és feje helyett férfiasságától fosztotta meg a bi torlót. A megalázott Széth jajveszékelve menekült el Egyiptomból, ki a sivatagba, hogy soha vissza ne térjen az általa annyira gyűlölt országba. Földi asszonnyal vagy istennővel együtt hálni többé nem tudott, ám a pusztában lidérc-asszonyok fogan tak tőle gyermekeket - ezek a forgószelek, amelyek azóta is sanyargatják az utazó kat. Mások úgy tudják, hogy nőstény démonokkal két démon-gyermeket nemzett Széth, akiket Iudaiosznak és Hieroszalamosznak neveztek. Hórusz pedig diadallal fogadta az apjától örökölt fáraói kettős koronát. Feleségül vette Hathor istennőt, és jóságos édesanyjával együtt még sok-sok évezredig vezet te békében Nílus-völgyi pompás birodalmát.
DÉMÉTÉR ÉS PERSZEPHONÉ Démétér istennő nevének jelentése: D e o Mater, azaz Istenanya. Ő Zeusz nővére volt, és noha a gyümölcsérés úrnőjeként kapcsolatban áll mindennel, ami életadó, ami termékeny, neki magának soha n e m volt férje. Fivére, Zeusz azonban meg kívánta és elcsábította: így szülte meg leányát, Korét, majd fiát, a bujasága miatt ismertté lett Iakkhosz istenséget. M i n t a gabona, a kenyér, az érés és táplálás ado mányozója, D é m é t é r kedves természetű, szelíd istenasszony volt, mézszőke haját mindig koszorúba kötve viselte homloka körül, kosarában pedig illatos, színes gyü mölcsök mosolyogtak. Sajnos azonban rettenetes gyász, fájdalom érte a szeretetre méltó istennőt. Hádész, az Alvilág fekete ura beleszeretett Koréba, és engedélyt kért Zeusztól, hogy feleségül vehesse a lányt. Zeusz nem merte visszautasítani bátyját, ám azt is tudta, Démétér soha nem egyezne bele ebbe a házasságba. Ezért, miután Hádész előadta kérését, az Olümposz ura meglehetősen ravaszul a következő választ adta neki: - N e m adhatom beleegyezésemet ehhez, ám meg sem tagadhatom tőled Korét. Tégy belátásod szerint. Hádész bólintott és visszatért a Tartaroszba. A következő hajnalon a kis Koré virágot szedett a réten nem messze Eleuszisz városától, egy csapat fiatal nimfa tár saságában. Éppen egy különösen illatozó virághoz hajolt le D é m é t é r lánya, amikor megrendült a föld; a nimfák sikoltozva szaladtak szerteszét. A m e z ő n rettenetes szakadék tárult fel, a szakadékból pedig előrobogott egy fekete lovak húzta ször nyűséges fekete hintó. Egy sötét árnyék kihajolt a kocsiból, elkapta a kétségbeeset ten jajveszékelő Korét, majd hatalmas dörejjel visszatért a Föld alá. A következő
191
pillanatban s e m m i sem mutatta, mi történt: a m e z ő olyan lett, mint annak előtte, a virágok illatoztak, a madarak pedig vidáman énekeltek az ágakon. A nimfák, amint ijedelmük elmúlt, visszatértek és aggódva keresték úrnőjüket, ám Koré eltűnt, nyomát sem lelték a környéken. Amint D é m é t é r istennő megtudta, hogy leánya elveszett, fekete fátlyat vont arca elé, nem vett magához sem ételt, sem italt, és azonnal útnak indult. Kilenc nap, kilenc éjjel kereste gyászosan zokogva Korét, mindenhol leánya nevét kiáltozva. A tizedik napon fáradtan, reményvesztett szívvel érkezett oda, ahol éppen Onkosz, az árkádiai király legeltette ménesét. Ek kor látta meg Poszeidón, aki már régóta szerette volna magáévá tenni - üldözőbe vette hát, de az istennőnek sem istennel, sem titánnal nem volt kedve enyelegni, hiszen lefoglalta szívét a fájdalom. Hogy megszabaduljon a kínos udvarlótól, fehér kancává változott, és Onkosz m é n e s é b e n elrejtőzve legelészni kezdett. Poszeidón azonban rátalált és fekete csődör képében meghágta őt. A rettenetes dühre lobbant istennő e nászból szülte Deszpoina nimfát és egy vad lovat, Ariónt, miután pedig kitombolta magát, visszaváltozott igazi alakjába és tovább folytatta a keresést. Könnyek között kóborolt tovább Görögországban az isteni édesanya, mígnem végül Eleusziszba érkezett. Itt elfáradva leült egy sziklára és elfátyolozta arcát. Hir telen leányok nevetését hallotta: a királyné szolgálólányai érkeztek meg, hogy a kö zeli pataknál mossák ki a rájuk bízott ruhát. Meglátták az istennőt, akit messziről érkezett idegen asszonynak néztek, szelíd szóval kifaggatták, majd nagy fájdalmát enyhítendő, bekísérték a palotába. Keleosz király és Metánéira királyné megszán ták a bánatában is szépséges istennőt, ezért vendégszeretőén fogadták és felkérték, legyen dajkája az újszülött királyfinak, D é m o p h o ó n n a k . D é m é t é r beleegyezett. Ek kor belépett a t r ó n t e r e m b e a királyi pár sánta leánya, Iambé. Meglátta a szomorú szemű idegen dajkát, s azonnal részvét és szeretet ébredt iránta a szívében. Hogy megvigasztalja, pajzán rigmusokat kezdett el szavalni, és íme, a versikék hatására az istennő arcán felcsillant lánya elveszítése óta az első halovány mosoly. Iambé emlékére hívják azóta is az ilyen mondókákat iambusoknak. Beszaladt az öreg daj ka, B a u b ó is, ő szintúgy megszánta D e m e t e r t , ezért előhúzta szoknyája alól az ott elbújt kisfiút, Iakkhoszt, Koré kisöccsét; az istenke édesanyja karjaiba vetette ma gát és megcsókolta őt. A királyné ö r ö m m e l látta, hogy oldódott az új dajka szomorúsága. Barátságosan szólította meg ekkor az istennőt: - Kérlek, egyél vagy igyál valamit, bizosan megéheztél, megszomjaztál az úton, amíg ideértél! - N e m tehetem, királyném, - válaszolta Démétér, - esküm köt, hogy megtartsam a böjtöm addig, amíg bánatomnak vége nem szakad. - De hát csak elfogadsz tőlem valamit?! - unszolta őt Metánéira. - Ha olyat kí vánsz, amit a te hazádban szoktak enni, inni, csak mondd, mi elkészítjük neked! - K ö s z ö n ö m jóságodat, királyasszony, - bólintott az istennő. - Fogadalmamat n e m t ö r h e t e m meg, ám egyvalamit m é g s e m lenne szentségtörés megízlelnem. Ké szíttess nekem kükeónt, mentával ízesített árpasört!
192
Csodálkozott a király és a királyné, de azért teljesítették a kívánságot. M i k o r D é m é t é r az egész korsó kükeónt egy hajtásra jóízűen kiitta, a legidősebb királyfi, Abász csúfondárosan felkiáltott: - Ejha, de m o h ó n nyakalsz! Démétér haragos pillantást vetett rá szemtelensége miatt, mire a fiú azonnal gyíkká változott. Az istennő ekkor elszégyellte, hogy bánatot okozott a háziaknak és úgy döntött, valamivel jóvá teszi ezt. M é g aznap éjjel a b ö l c s ő t e r e m b e ment, kivette a c s e c s e m ő D é m o p h o ó n t bölcsejéből és a tűz fölé tartotta, hogy kiégesse belőle a halandóságot. Azonban ebből is szomorúság történt. Metánéira királyné zajt hallott, berontott a szobába és rémülten látta, hogy az idegen dajka mit művel a kisfiával. Nagyot sikoltott, ám ekkor megtört a varázs és D é m o p h o ó n meghalt. Ha tártalan volt a szülők gyásza és megértették, hogy náluknál mérhetetlenül nagyobb hatalom van jelen a palotában. D é m é t é r pedig ekként beszélt Keleoszhoz: - Ne bánkódj gyermekeid távozása miatt, hiszen velem vannak ők! M é g min dig maradt három fiad, és közülük Triptolemosznak olyan csodás ajándékot adok, hogy meg fogsz vigasztalódni. Előző este történt ugyanis, hogy Triptolemosz felismerte az istennőt és elbe szélte neki a következőket. T í z nappal korábban két fivére, Eumolposz, a juhász és Eubuleusz, a kondás az állatokat legeltette a mezőn, amikor egyszerre megnyílt a föld és elnyelte Eubuleusz disznóit. Azután megjelent egy fekete lovak vontatta szörnyű fekete hintó. Az éjsötét ruhába öltözött kocsis arcát n e m látták, csak azt, hogy karjaival egy keservesen sikoltozó lányt szorít magához. Eumolposz annyira sajnálta a szegény hajadont, hogy egy panaszos dallal emlékezett meg sorsáról. Mikor D é m é t é r megtudta mindezt, Hekaté társaságában felkereste Hélioszt, a mindent látó napistent, aki bevallotta, hogy Hádész rabolta el Korét, méghozzá a lány apja, Zeusz jóváhagyásával. Ekkor a gyászoló anya megesküdött, hogy nem tér vissza az Olümposzra; Eleusziszban maradt és megtiltotta a növényeknek, hogy beérjenek, a fáknak, hogy gyümölcsöket hozzanak. Csakhogy így a kihalás veszélye fenyegette az egész élővilágot. Zeusz restellte személyesen kiengesztelni
Demetert,
ezért elküldte hozzá hírnökét, a szivárványos íriszt, csillapítsa haragját és oldja fel átka alól a földet, különben mindennek vége. M i k o r az istennő n e m válaszolt a ké résre, Zeusz az olümposziak küldöttségét menesztette hozzá ugyanazon kéréssel, de D é m é t é r fennszóval esküt tett, hogy mindaddig terméketlen marad a világ, amíg Korét vissza nem kapja. Zeusznak ezek után nem maradt más választása. M e g ü z e n t e Hádésznak, hogy ha nem adja vissza a leányt, elpusztul az egész Mindenség,
Demeternek pedig meg
ígérte, hogy visszakapja Korét, ha a lány még nem evett a holtak eledeléből. Miután Hádész végighallgatta a Zeusz üzenetét tolmácsoló Hermészt, nyájassá got színlelve így szólt Koréhoz, aki semmit sem volt hajlandó enni, mióta az Alvi lágba került: - Úgy látszik, leányom, nem érzed jól magad itt nálunk. Hazaküldelek hát anyád hoz, ne bánkódjon annyira miattad.
193
Koré arca ekkor felderült és Hermész felsegítettea kocsijára. M á r indultak volna, amikor Hádész kertésze, Aszkalaphosz gúnyosan felkiáltott: - Én láttam ám, hogy Koré megette egy gránátalma hét magját! Tanúsíthatom, hogy evett a holtak eledeléből, ezért n e m mehet vissza a Felvilágra! Hádész elégedetten elmosolyodott, majd megparancsolta a kertésznek, kapasz kodjon fel ő is Hermész szekerére. Eleusziszban D é m é t é r boldogan ölelte magá hoz Korét, ám mikor tudomást szerzett a gránátalmáról, még szomorúbbá lett, mint annak előtte, és így szólt: - N e m megyek vissza az Olümposzra és nem oldom fel átkom alól a földet! Végül Zeusz azzal az istennővel tanácskozott, aki Hádésznak, Demeternek és neki is anyja volt: Kronosz feleségével, Rheiával. Az ősanya döntése így hangzott: Koré az év három hónapját Perszephoné néven az Alvilágban tölti, mint Hádész királynéja, a többi kilencet pedig Demeterrel az Olümposzon. Hekaté, a Tartarosz úrnője pedig felajánlotta, hogy odalent is vigyázni fog Koréra. Ekkor az istennő végre visszatért az Olümposzra, a virágoknak pedig meghagy ta, növekedjenek, illatozzanak, a fáknak pedig azt, hogy érleljenek gyümölcsöket. Ám még ezelőtt elbúcsúzott az eleusziszi Keleosz királytól és Metánéira királynétól, megköszönve nekik a jóságos fogadtatást. Triptolemosz herceget pedig, ahogyan ígérte, Eumolposz fivérével együtt beavatta titkos misztériumaiba, amelyeket ha bárki ismer, biztosan megmenekül a haláltól. Triptolemosznak ezen kívül vetőma got, faekét és egy kígyó vontatta bűvös kocsit is adott, hogy bejárhassa a világot és taníthasson meg másokat is a gabonanevelés tudományára. Aszkalaphosz kertészt azonban csúfosan megbüntette árulkodásáért: rövid fülű bagollyá változtatta őt.
ADONISZ MÍTOSZA Réges-régen, Kisázsiában élt egyszer egy király, akit Kinürasznak hívtak. Igazsá gos uralkodó volt, felesége, Astarte pedig gőgös természetű: a királyné azonban semmilyen kincsre, vagyonra, palotára n e m volt olyannyira büszke, mint egyetlen szépséges leánykájukra, Szmirnára. Óvta is őt anyja még a fúvó széltől is, az érte esengő hercegeket pedig fennhéjázó szavakkal utasította vissza, mondván, a király lány rózsaszirom arcához, pálmasudár termetéhez földi halandó sosem, legfeljebb egy istenség lehetne méltó. Egy alkalommal fényes lakomát rendezett a királyi pár, melyre a környező tarto mányok uralkodói, uralkodónéi is hivatalosak voltak, velük együtt pedig újfent ne mesiíjak érkeztek, akik vacsora után alázattal megkérték Szmirna hercegnő kezét szüleitől. Ám amint a kérés elhangzott, a királyné szörnyű haragra lobbant, felállt és így kiáltott az ifjakra: - M á r mondtam, hogy n e m adom semmiféle j ö t t m e n t n e k a lányomat, Szmirnát, aki még magánál Aphroditénál is gyönyörűségesebb!
194
Döbbent csend ülte meg a lakomázok sorait, odakint pedig távoli mennydörgés hallatszott. A vérig sértett Aphrodité istennő megkapta égi apjától, Zeusztól a j ó váhagyást, hogy megbüntesse azt, akinek szépségét még az övénél is többre merték tartani. Uranosz lányának, a szépmosolyú Aphroditének kegyetlen volt a bosszúja: megparancsolta szárnyas kisfiának, Erósznak, aki játszi kedvtelésből szokta nyilai val eltalálni a szíveket, hogy lője keresztül láthatatlan nyílvesszejével Szmirna keb lét úgy, hogy a királylány ellenállhatatlan szenvedélyre lobbanjon saját apja iránt. így is történt. Szegény Szmirnának ettől kezdve n e m volt sem éjjele, sem nap pala. Testben, lélekben egyaránt kívánta ö n n ö n édesapját, ám bűnös vágyáról sen kinek nem mert beszélni. Szépsége elhervadt, rózsaszirom arcocskája megsápadt, mosolytalanul bolyongott fel-alá a palotában, mint egy alvajáró. Végül n e m bírt tovább Aphrodité hatalmával. Egy este álomport kevert apja borába, s amikor a király aludni tért, Szmirna felkelt saját ágyából és apja mellé feküdt. Reggel, mielőtt Kinürasz felébredt volna, az önvád iszonyában tántorgott vissza szobájába a királylány és megesküdött magában, hogy soha, senki n e m fogja megtudni, mi történt ezen az éjszakán. Azonban mikor karcsú teste gömbölyödni kezdett, magához hívatta őt a király és szelíd szóval faggatni kezdte: - Leányom, látjuk, hogy gyermekkel jársz. Ki érintette meg szűzi testedet tud tunk nélkül, ki az apja magzatodnak? Szmirna egész testében reszketni kezdett. Lehajtotta a fejét és kicsordult szemei ből a könny. - Ne félj! - bíztatta a király. - Inkább m o n d d meg, melyik kérőd tette ezt veled, hadd büntessük meg a gonosztevőt! A szerencsétlen hercegnő n e m bírta tovább. Apjára nézett, mondhatatlan fájda lommal, majd sarkon fordult és mintha vadállatok űznék, kiszaladt a trónteremből. Kinürasz nem tudta mire vélni a dolgot, és Astarte királyné is tanácstalannak bizonyult. Azonban néhány nappal később egy szolgáló kért kihallgatást a király tól. Elmondta, hogy látta Szmirnát, amint kilenc hónappal korábban éjjel elhagyta hálótermét és a király szobájába osont. Aphrodité ekkor, hogy bosszúja beteljesül jön, úgy intézte, hogy Kinürasz elméje megvilágosodjon. A király megértette, hogy egyszerre apja és nagyapja lett lánya gyermekének. Őrjöngő düh töltötte el minden tagját, hatalmasat üvöltött és kardját kivonva rohant, hogy megölje Szmirnát. Ami kor a királylány meglátta, milyen szándékkal keresi őt az apja, fejvesztve szaladt ki a palotából. A király utána. Egy kis d o m b o n érte utol Kinürasz a lányát. Szmirna erejét vesztve, ájultan roskadt a földre. A király felemelte a kardot, hogy lesújt son vele, ám ekkor Aphrodité lenézett az Olümposzról, látta, hogy hová vezetett bosszúja, és hogy megakadályozza a gyilkosságot, kimondott egy bűvös varázsigét. Kinüraszt elvakította az isteni fény, lecsapott kardjával, majd amikor kiderült az ég, döbbenten látta, hogy Szmirna helyett egy kecses törzsű mirhafa kérgét vágta ketté; a fácska hasadékából pedig mezítelen újszülött kisfiú pottyant ki a földre. Aphrodité fogta a gyönyörű c s e c s e m ő t , beledugta egy gabonaszelelő kosárba és magával vitte. A gyermek nevelőanyjától az Adonisz nevet kapta.
195
Az istennő egy tengerparti nádasban rejtegette Adoniszt, egészen addig, amíg a gyermek fiúvá érett - olyan csodaszéppé, hogy hamarosan Aphrodité szeretője lett. Maga Adonisz hatalmas juh- és kecskenyájakat terelgetett pásztorként, és nagyon szeretett a Libanon erdőiben vadbivalyra, oroszlánra, sebes lábú zergére vadászni. Évek teltek el, így éltek boldogan. Egy nyári napfordulón azonban Perszephoné, az Alvilág úrnője meglátta Adoniszt, amint mezítelen testtel, puszta kézzel éppen egy farkast ölt meg, mely báránykáját akarta elragadni. Nézte a gyönyörű hős testét, s menten szerelemre lobbant iránta. Kérlelte hát Aphroditét, engedje át neki, csak rövidke időre, szeretőnek Adoniszt, ám az istennő hidegen utasította vissza kéré sét, mondván, ő nevelte fel az ifjút, tehát csak őt illeti meg Adonisz szerelme. Az igazság pedig az volt, hogy Aphrodité mindig magán hordta varázsövét, amelynek egyetlen férfi sem tud ellenállni, így mágikus előnyt élvezett minden vetélytársnő jével szemben. Ekkor azonban Perszephoné bosszút esküdött. Felkereste Thrákiában Arészt, a háború istenét, akiről mindenki tudta, hogy korábban ő élvezhette Aphrodité kegyeit, és ekként beszélt hozzá: - Az istennő, aki kedvesed volt, most egy halandó ifjút kényeztet szerelmével! Együtt űzik a vadakat a Libanon hegységében, s rajtad kacagnak! Sötét pillantással válaszolt erre a rettenetes hadisten és magában eldöntötte, hogy Adonisznak pusztulnia kell. Vadkanná változott tehát, és amikor a nyári nap fordulón a szép ifjú újfent vadászni indult a hegyekbe, egy bokor mögül előszök kenve agyarával halálra sebezte őt. Adonisz véréből kökörcsin sarjadt, lelke pedig leszállt az Alvilágba. Aphrodité sírva, jajveszékelve kereste kedvesét. Mikor megta lálta néma testét, könyörögve fohászkodott fel Zeusz Atyához, támassza fel őt, aki ártatlan volt, szépséges, minden növény és minden állat barátja. Az Olümposz ura, meghatódva az istennő fájdalmán, mennydörgő szóval hirdette ki döntését: - Adonisznak, a kedvesnek a tél közeledtével le kell szállnia az Alvilágba, hogy ott Perszephoné istennővel legyen. Ám amint az első rügyek megjelennek a fákon és elolvad az utolsó hó, kikelet szép napján feltámad Adonisz, ifjúi erejében jön fel a Felvilágba, hogy egész nyáron Aphrodité oldalán élvezze a boldogságot! így is történt, és így is lesz mindaddig, míg áll a világ, és Zeusz Atya kormányozza az istenek és halandók nemzetségeit. Aphrodité pedig két gyermeket is szült a fel támadt Adonisznak: egy fiút, Golgoszt, a ciprusi Golgi város alapító királyát és egy leányt, Beroét, aki a thrákiai Béroiát alapította meg. A szépséges Szmirnából lett kis mirhafát pedig egészen a késő ókorig nagy tisztelet övezte, ahol pedig állt, ott hama rosan város épült, amely Adonisz anyjának emlékére a Szmirna nevet kapta.
ATTISZ ÉS KÜBELÉ Valaha, a Mindenség hajnalán fenn, az Anatóliai-hegység járhatatlan magasában kő szikla állt, egy szikla-asszony. Zeusz Atya megkívánta őt, egyesült vele, a termékeny
196
szikla pedig gyermeket fogant, aki születésekor az Agdisztisz nevet kapta. Agdisztisz kétnemű istenség volt, női emlőkkel és férfi nemzőszerwel, vidám természetű, aki gyakran részt vett a hegyi nimfák orgiáin. Egy alkalommal azonban a nimfák leitat ták, s míg aludt, kőkéssel megfosztották férfiasságától. Mire felébredt, Agdisztiszból szépséges istennő lett, és ezentúl a Kübelé, azaz a Hegy Úrnője nevet viselte. Élt ekkoriban Kizsázsiában egy folyóisten, Szangarisz, akinek volt egy bájos le ánykája, Nana. A leány egyszer egy üdezöld domboldalon sétált nimfa-társnőivel, amikor kecses mandulafára lett figyelmes. Nana kedves szóval üdvözölte a fácskát, megfogott egy érett mandulát, kibontotta héjából és jóízűen megette. Abban a pil lanatban gyermek fogant a méhében. Amikor eljött az órája, Nana egy barlangban keresett menedéket; vajúdása ide jén pedig jószívű nimfák, hegyi pásztorok, mindenféle szelíd és vad állatok virrasz tottak mellette. A téli napforduló éjfelén fia született, akit anyja Attisznak nevezett el. Mivel azonban félt apja haragjától, Nana kitette a kis Attiszt egy hegyoromra, s az istenek jóakaratára bízta életét. Jöttek a medvék, vad farkasok, és megszoptatták az isteni c s e c s e m ő t . Amikor megerősödött, a hegyi nimfák megtanították vadászni, Kübelé istennő pedig meg szerette és vőlegényévé választotta. Egy tengerparti nádasban fogadtak egymásnak örök hűséget. Ám hamarosan nagy szomorúság történt. Meglátta a csodaszép ifjút Szangaritisz, egy folyó-nimfa, és ellenállhatatlan szerelemre lobbant iránta. Kér te Attiszt, fogadja el szerelmét, ám a fiú hű maradt Kübelének tett fogadalmához. Szangaritisz látta, hogy így nem teljesülhet be vágya, ezért cselhez folyamodott. Varázsitalt főzött, megkínálta vele Attiszt, aki ennek hatására elfelejtette nemcsak ígéretét, de még magát Kübelét is, s megígérte Szangaritisznek, hogy a következő holdtöltén feleségül veszi. így is történt. Éppen a kézfogó utáni víg mulatságnál tartottak, amikor megjelent a Hegy Úrnője, Kübelé. Egyetlen pillantásával porrá égette a menyasszonyt, a vőlegényre pedig őrjöngést b o c s á t o t t . Attisz tombolva tört szét mindent, ami útjába került, a vendégek riadtan menekültek haragja elől. Végül fájdalmasan zokogni kezdett, felkapott egy kardot, és egy fenyőfa tövében férfiatlanította önmagát. Attisz ezután még visszanyerte elméje tisztaságát, de már késő volt: belehalt se bébe, így Kübelé csak a holttestét ölelhette magához. Az istennő ekkorra mindent megtudott a varázsitalról és megértette, hogy bosszúja ártatlanul sújtotta kedvesét. A Hegy Úrnője jajongva kiáltozta Attisz nevét; gyászában bejárta az illatos réteket, a tengerparti nádast, a sziklás hegyormokat, s a természet együtt szenvedett az istennővel. Kübelé végül Zeusz Atyához fohászkodott, támassza fel a mandula ked ves gyermekét, s az istenek ura mennydörgő hangon válaszolt kérésére: - Attisz nem halt meg igazán, ám többé nem lehet olyan, mint azelőtt. Aludni fog, hosszú, hűvös álmot, szépsége pedig örökké megmarad; sőt még azt is meg teszem neked, hogy bal keze kisujján nőni fog a köröm, hogy lásd, valóban csak alszik. Eljön majd az idő, mikor újra felébred, erről azonban még a Sors istennői sem nyilvánítottak ki többet nekem.
197
M i n t mondják, Attisz valóban mind a mai napig mélyen alszik egy kisázsiai bar langban. Szépsége mit sem változott, arcán békesség honol; Kübelé istennő pedig mellette ül, őrzi az álmát és várja, hogy elérkezzen a Zeusz Atya által megjövendölt idő, mikor kedvese újra kinyitja szemét és ők örvendezve járják majd be szelíd ál latok kíséretében Anatólia hegyeit. M á s o k úgy tartják, Attisz minden évben meg hal, majd tavasszal újra feltámad: hívei ilyenkor a nevét kiáltozva elsiratják őt, ám harmadnapon szalagokkal díszített fenyőfát hordozva vonulnak ki vígan azokba a ligetekbe, hegyi ösvényekre és bércekre, amelyeket Attisz és Kübelé olyannyira szeretett.
Magyarázat ízisz, Ozirisz és Hórusz története Plutarkhosz tolmácsolásában (íziszről és Oziriszről) maradt ránk a legteljesebb formában. A mítosz az egyiptomi mitológia, misztika és mágia legelbűvölőbb darabja; epizódjai évezredeken át képezték mind a temetési, m i n d a koronázási és beavatási rítusok szertartás-elemeit. Egyes szö vegek szerint Ozirisz (egyiptomi átírásban Uszir, arab változatban Szaurid) király valaha a messzi nyugati A m e n t e t szigetén uralkodott, sőt, ő maga menekítette ki a földrésznyi sziget lakosságát akkor, amikor A m e n t e t egy katasztrófa során össze töredezett és a tenger habjai alá süllyedt. Mondják, vele volt szépséges felesége, Iszet úrnő (ízisz) is, valamint A m e n t e t legbölcsebb máguspapja, aki a Dzsehuti (Thot) nevet viselte. Ozirisz békés, igazságos királysága A m e n t e t e n is, Egyiptom ban is az aranykori társadalom ideálját jeleníti meg, míg Széth rémuralma egy értelműen a könyörtelen, igazságtalan, pusztulással és háborúval terhes Vaskor. A fivérek rivalizálása természetesen a M i n d e n s é g b e n megnyilvánuló teremtő és pusztító energiák örök harca. Széth, bár a mítosz szerint csúfos bukása után elme nekült a sivatagba, a Ramesszidák uralkodása idején ( X I X . dinasztia, Kr. e. 13-12. század) komoly egyiptomi kultusznak örvendett, számos szentély épült a tisztele tére, amelyek feliratai mint viharistent - és a viharok elhárítóját - dicsőítik. A mítosz utóélete legalább olyan izgalmas, és spirituális szempontból legalább olyan fontos, mint maga a történet. Ozirisz élete, alászállása, majd fiában való dia dalmas reinkarnálódása az újjászületési körforgás (szamszárá) legfontosabb jelképe lett Egyiptomban. A fáraókorban úgy tartották, aki meghal, legyen akár férfi, nő, vagy gyermek, a meggyilkolt Ozirisszal azonosul, a túlvilági fényhazában - Amen teten, amely egyfajta mennyországként volt jelen az egyiptomiak vallásában - az Alvilágot uraló Ozirisz energiáit fogadja magába, itt a földön pedig új testében, Hóruszként születik újjá. Hasonlóképpen, nemcsak a halott, de a beavatott is Ozirisszá vált. A piramisavatások során a jelöltet múmialepelbe csavarták, Ozirisznak szólí tották, egy Széth-álarcos pap a piramis szarkofágtermében testét ékköves ládába csukta, majd az illető testelhagyásos élményben részesült. Mikor visszatért, immár avatottként, kint, a völgytemplomban és a felvonulási úton álló papok Élő Hórusznak nevezve koronázták őt szimbolikus királlyá. Az ezoterikus Ozirisz-vallásban
198
ízisz istennő szerepe is rendkívül karakteres és nélkülözhetetlen: ő az, aki megta lálja és egy testté rendezi a szétszórt testrészeket, azaz ő forrasztja a M i n d e n s é g széttört, kaotikus, mélybe hullt fényrészecskéit egésszé. ízisz az egyiptomi mitoló giában éppen ezért a Nagy Varázslónő nevet viseli. Szaiszban, Nyugat-Egyiptom ban az ókorban lefátyolozott szobra állt az istennőnek, a következő felirattal: „Én, ízisz vagyok minden, ami volt, van és lesz, és halandó fel n e m fedheti fátylaimat." A lefátyolozott ízisz a kozmikus káprázat (mája) elrejtette valóság jelképe; az al kimista allegória szerint az igazi bölcs alázatos, bátor és szabad szívvel lép oda az Úrnőhöz, hogy megtisztult tudatállapotban felemelve annak egész testét b o r í t ó fátylait, megpillantsa a kendőzetlen Létezést. D é m é t é r és Perszephoné görög mítosza az ókori Hellász legnépszerűbb ezo terikus irányzatának, az eleusziszi Démétér-kultusznak lett az alapmisztériuma. Az irányzat legszentebb központja az Athéntól 40 kilométerre található Eleuszisz városa volt. A Démétér-misztérium szertartásait és spirituális tanait keresztény szerzők örökítették meg műveikben, természetesen rosszalló h a n g n e m b e n ; a két legfontosabb forrásunk ebből a szempontból Arnobius püspök, illetve Alexandriai Kelemen. Mindketten úgy tudják, hogy D é m é t é r kultusza egy tavaszi és egy őszi ünnepet foglalt magában; az előbbit Kis Misztériumok, az utóbbit Nagy Misz tériumok néven ismerték. A Nagy M i s z t é r i u m o k ü n n e p é n a kultusz avatottjai - nagyobbrészt nők - többnapos böjt és egyéb tisztító szertartások után Athénből Eleusziszba vonultak, s ott fáklyafénynél virrasztottak egy barlang sötét bejárata előtt. Éjfélkor fénybe borult a barlang szája, s a fényözön közepén az avató főpap (az epiphantész) alakja jelent meg. Kosarából titokzatos dolgot vett elő, magasra emelte, s ekkor a jelenlévők csörgőket rázva, dobokat verve, sikoltozva, ö r ö m könnyeket ontva fejezték ki ujjongásukat; majd hajnalig tartó lakoma és álarcos mulatság vette kezdetét. Az, amit a főpap felmutatott, egyes beszámolók szerint egy gabonakalász, mások szerint egy pólyába burkolt c s e c s e m ő volt. Kelemen sze rint felemelésekor az epiphantész a következőt kiáltotta: „A Nagy B r i m ó isteni gyermeket szült, Brimoszt!" (más fordításban: „A Hatalmas Asszony életet adott a Hatalmasnak!") Arnobius viszont azt állítja, hogy a főpap kinyilatkoztatása ekként hangzott: „A Szűz szült - a Fény növekedik!" Ugyanő - Arnobius püspök - még arról is beszámol, hogy volt egy titkos m o n dókájuk a Démétér-avatottaknak, amelynek igazi értelmét a profán kívülállókkal soha nem osztották meg. Az állítólag a misztérium lényegét is tartalmazó mondat így szólt: „Böjtöltem, ittam kükeónt, fogtam a kis kosarat és b e t e t t e m a nagy kosár ba, majd újra fogtam a kis kosarat és kivettem a nagy kosárból..." A böjt és a kükeón D é m é t é r istennő viselkedésére emlékeztet, hiszen ő volt az, aki böjtjére hivatkozva csak mentával kevert árpasört fogadott el M e t á n é i r a ki rálynétól. Hívei nyilván ebben is utánozták őt az eleusziszi lakomákon. A kosaras mondatrészek még a vallástörténészek számára is rejtélyesek. Sokan arra gyana kodnak, hogy orgiasztikus rítus (szexuálmágia) áll a háttérben, ahol is a kisebb
199
tárgy a falloszt, a nagyobbik az anyaméhet jelentené. Tény, hogy D é m é t é r imádói nak legfeltűnőbb jelképe a kosárka volt, b e n n e kígyókkal, fallikus amulettekkel és fallosz alakú süteményekkel... Ráadásul a Démétér-kultusz és a tantra-jóga között is nagyon sok hasonlóságot találunk. Úgy néz ki, az eleusziszi rítusok egyik spi rituális tanítása a két őselv (jin-jang, női-férfi) egymásra találása, és az elveszett egység, az androgün ősállapot helyreállítása volt. Adonisz n e m más, mint a sumer Dumuzi és a babiloni Tammúz. Pásztoristen, természethérosz, a Nagy Istennő fia, szeretője és áldozata, akinek az év egyik felét az Életet megtestesítő hatalommal (Aphroditéval) kell törtenie, az év másik felét pedig a Halál erőinek úrnőjével (Perszephónéval). Az Attisz-Kübelé tanrendszer a Krisztus előtti századokban szivárgott be a Római Birodalomba; Kr. e. 187-ben egy szenátusi rendelet határozottan betiltja a kultusz gyakorlását, híveit pedig kitiltja a Birodalom területéről. S hogy miért járt el ilyen szigorúan az ezoterikus irány zatokkal általában igen toleráns R ó m a ? Nos, ez könnyen megérthető a szertartá sok mibenlétét ismerve. A kultusz hívei egy négy napos fő ceremóniát tartottak meg nyilvánosan minden év márciusában. Az első napon nádkoszorúval a fejükön jártak t á n c o t az utcákon - Attisz nádasban nevelkedését jelképezve -, majd egy óriási, kivágott fenyőfát hoztak elő fektetve, mint egy holttestet. A második napon iszonyatos jajongással, üvöltéssel, a sámánikus hang-effektusok minden válfajának felvonultatásával meggyászolták Attiszt, testüket véresre korbácsolták, majd azok a férfiak, akik papi hivatásra határozták el magukat, kardot ragadva önkasztrációt hajtottak végre. Ezután rohanni kezdtek, kezükben a levágott testrésszel, melyet Kübelé istenasszony ezüstszobrához hajítottak. Végül beugrottak egy magánházba: az ott lakóknak kötelességük volt az újdonsült papot ellátni, ruhával megajándé kozni és gyógyulásáig ápolni. Attisz eunuch papjai Kisázsiában hatalmas tisztelet nek, megbecsülésnek örvendtek, a kultusz hívei ugyanis Kübelé választott vőle gényeinek tartották őket. A sebek gyógyulása után rendezték meg a Hilariát, az Örvendezés Ü n n e p é t - ekkor a halottnak tartott fenyőfát talpára állították, ágaira bolygókat, csillagokat ábrázoló díszeket, gyümölcsöket, süteményeket aggattak, körbetáncolták a fát, majd ujjongva, dalolva megajándékozták egymást. így záró dott az ünnep, amelynek évezredes elemei a mi Karácsonyunk fenyőfa-rítusaiban élnek tovább.
Tanítás 1. Ozirisz a misztika tanítása szerint az elsüllyedt A m e n t e t (Atlantisz) utolsó királya. Uralkodásának jellegzetességei (a húsevés tilalma, az erőszakmentesség, a gabonatermesztés központi szerepe, a hangmágia - zene általi „rábeszélés" - alkal mazása) mind-mind a letűnt Aranykor utolsó évezredeinek tipikus vonásai. Halála az Aranykor elveszítését, „Alvilágba költözését" szimbolizálja; a boldog világkor szak innentől kezdve kizárólag az üdvözült holtak, illetve a tradicionális egyiptomi avatást elnyertek számára válik elérhetővé.
200
2. Plutarkhosz értelmezése szerint Ozirisz maga az őseredeti Fény, a szellem világ teljességét uraló Kozmikus Tudat. „Halála" voltaképpen az alsóbb világokba (lelki és anyagi szférák) való alászállását ábrázolja, amelynek során az oziriszi fény a durva energiák (így az anyag) koporsójába záródik be. A görög misztikus szerző legizgalmasabb állítása az, hogy tudniillik Ozirisz testének negyvenkét darabra vá gása és Széth általi szétszóratása voltaképpen Isten fényének alsóbb világokba való kiszóratását, kiáradását „kódolja" a mítoszok nyelvén. A testrészeket összeszedő, azokat eltemető vagy újra egészbe rendező ízisz istennő e szerint az értelmezés szerint a Megváltókat vezérlő Bölcsességgel (Szófiával) azonos. 3. Ahogyan Ozirisz az Alászálló (Kiáradó), úgy Hórusz a Feltámadó (Visszatérő) istenség; ugyanazon energia ellentétes irányban m ű k ö d ő kettős arca. N e m vélet len, hogy míg Ozirisznak a földmélyi mivoltra, a lefelé irányulásra utaló gabona múmia, addig Hórusznak az ég felé szárnyaló sólyom a szimbóluma. A piramisban zajlott beavatások résztvevői a hagyomány szerint tetszhaláluk során Ozirisszá váltak, avatottként való felébredésük után azonban a győzedelmes Hóruszt teste sítették meg. 4. ízisz istennő megkíméli Széthet, mivel nem akarja annak halálát. Azon kívül, hogy e motívum a bosszúállás erkölcstelenségét, értelmetlenségét példázza, egy mélyebb misztikus valóságot is kódol: a megnyilvánult világ harmonikus működé séhez a rombolás, a Fény megértéséhez az Árnyék energiaminőségének megléte is elengedhetetlenül szükséges. 5. A történetben több, az egyiptomi mágiában alapfontosságú amulett eredet magyarázata is szerepel. Az egyiptomi anyák, ha skorpió marta meg gyermeküket, a következőképpen jártak el. Készítettek egy Hórusz-táblát - egy egyszerű kő- vagy agyaglapot, rajta a vadállatokon (különösen a skorpión) diadalmaskodó gyermek Hórusz ábrájával, illetve a Hóruszt a skorpiócsípésből kigyógyító varázsige szö vegével. A táblára tiszta vizet csorgattak és ezt itatták meg a beteg gyermekkel. Az analógiás mágia működése alapján a gyermek meggyógyult. A másik fontos, a mítoszhoz kapcsolódó amulett az úgynevezett Hórusz-szem (udzsat-szem). Ezt a Nagy-Völgyi csata sebesülési jelenetének emlékére készítik el (amikor is Széth megsebezte Hórusz bal szemét, ám Thot meggyógyította azt). Védi a szemet min den fertőzés vagy sebesülés ellen, tisztítja, élesíti a látást. 6. Koré nem más, mint a virágzó Természet, melynek minden télen Perszephonévá kell változnia, és a hó köntöse alatt, látszólat holtan kell szunnyadnia egészen a következő tavaszig. D é m é t é r nem más, mint maga a megnyilvánult Mindenséget fenntartó Hármas Nagy Istennő, a magyar mitológiában G y ü m ö l c s o l t ó Boldog asszony vagy Hétboldogasszony. Fontos az a motívum, mely szerint aki eszik a holtak gránátalmájából, az nem j ö h e t fel t ö b b é a felvilágra, vagy legalábbis örökre
201
hozzáköti létállapotát az Árnyak Birodalmához. A gránátalmát a mágiában hol halálos méregnek, hol örök életet biztosító csodaszernek tartották. Az almába ha rapó, s ezzel alászállása-feltámadása körforgását mindörökre biztosító Koré szim bolikusan megegyezik a tudás gyümölcsét megízlelő, s ezzel az emberiség megvált hatóságát biztosító bibliai Éva alakjával. 7. Adonisz és Attisz között szinte tökéletes a szimbolikus azonosság. Mindket ten „apa nélkül" j ö n n e k világra (Adonisznak a saját nagyapja az édesapja, Attisznak pedig a mandula, amely a férfimagot jelképezi - utóbbi esetben Zeusz nemző hatalmának megjelenésére kell gondolnunk, feltehetően ő ejtette ugyanis teherbe a fa alatt elhaladó N a n á t ) . Régi hiedelem a mágiában, hogy magvas gyümölcsök elfogyasztása, vagy egy éppen gyümölcsöket hozó fa megérintése termékenység varázs erejével bír (könnyen várandóssá teheti a leányokat). M i n d Attiszt, mind Adoniszt kiteszik - a különböző verziók szerint mindkettőjüket vagy nádasba, vagy a tengerpartra. Mindketten a Nagy Istennő szeretőjévé lesznek és mindkettejük halálát a féltékenység érzelmi jelenléte okozza (Adonisznál a férfi-rivális, Árész, Attisznál pedig éppen az isteni szerető, Kübelé féltékenysége). Mindketten feltá madnak, bár létezésük ezek után már n e m kapcsolható egyértelműen az ébrenléti szférához; végül mindkettejük alakjához az ókorban közismert, látványos, egyben titokzatos ezoterikus kultuszok fűződtek. 8. A meghaló és feltámadó istenek visszatérését minden prófécia az új Aranykor jövetelével azonosítja. Ezek a héroszok valójában mi magunk vagyunk: az istenek alászállása kis énünk beavatás során való feloldódását, feltámadásuk pedig a Belső M e s t e r (az Önvaló, a fénytermészetű Magasabb Én) avatotti diadalát jelenti.
Vajúdó történelmi korszakban élünk. Az elmúlt két évtizedben az ezotéria hatal mas reneszánszát tapasztalhattuk meg Magyarországon. Hazánkban az ezoterikus érdeklődés, a spirituális témakörű előadások, tanfolyamok látogatása, a szellemi is mereteket átadó oktatók iskoláihoz való csatlakozás hovatovább életformává vált. Az olyan, nemrégiben még egzotikusnak, titokzatosnak számító, távoli kontinensek őshagyományaiból ideszármazott irányzatok, mint a jóga, a tantra, a zen vagy a tao gyakorlása ma már bárki számára elérhetők. A hivatalos tudomány - ideértve a szo ciológiát is - önmaga teljes csődjét olvassa ki e jelenségekből, éppen ezért a korábbi harsány ellentámadás, felháborodás vagy gúnyolódás helyett ma már a szemérmes agyonhallgatás, a „tegyünk-úgy-mintha-nem-is-létezne" módszertanát alkalmazza. A tudós számára az jelenti a legfőbb problémát, hogy az ezotéria „mozgalommá" a szellem szabadságáért kiáltó néma demonstrációvá vált Magyarországon - a tu dományos szkepszis viszont ebben a különös küzdelemben kénytelen a „reakció" hálátlan szerepkörét játszani. Valahányszor a történelem során egy világkép kiöregedésének lehetünk tanúi, mindig megfigyelhető, hogy az új, a friss irányzatok évszázadokkal vagy évezre dekkel korábbi mintákhoz nyúlnak vissza. A feudalizmus elnyomó gyakorlata ellen tiltakozó középkori parasztmozgalmak - így a husziták, vagy a magyar Dózsa-féle keresztesek - például a jézusi őskeresztény társadalomképben látták meg azt az ideált, amit ők a maguk szóhasználata, gondolatvilága szintjén szerettek volna kép viselni és megvalósítani. A jézusi mozgalom a Római Birodalom testében viszont még sokkal régebbi mintákat és ideálokat követett: számára az előképek a platóni akadémiai rendszer, az orphikus és püthagoreus misztikusok titkos közösségei, il letve az egyiptomi Napváros Ré-avatottjainak ezoterikus csoportjai voltak. Az ezoterikus közösségek azonban mindenkor csakis egyetlenegy példakép, a mítoszokban emlegetett Aranykor elveszett, ideális társadalma mintájára szerve ződtek.
203
A mitológiában, a misztikában és a mágiában világszerte közismert az a hiede lem, miszerint az eltűnt, elmúlt, elrejtezett Aranykor - silányabb világkorszakok szenvedései, történelmi megrázkódtatásai után - globális katasztrófák, válságok és vajúdási szenvedések kíséretében újra visszatér. A maja, az azték, a tibeti és a Főnix-éven alapuló egyiptomi naptár számításai szerint az új Aranykor Kr. u. 2 0 1 2 - b e n köszönt a világra. M á s naptári számításokban egyéb adatok is szerepelnek (az óind világkép alapján például ma még csak a Vaskor első évezredei egyikében tartunk), ám minden ezoterikus rendszer tud az Aranykor ciklikus visszatérésének tanításáról. Az előző Aranykor elvesztését számos mítosz egy istenküldötte hős vagy Meg váltó halálához és Alvilágra szállásához kapcsolja - ilyenkor az Aranykor vissza térése a nevezett hérosz feltámadásával azonosul. Az egyiptomiak szerint például a Széth által meggyilkolt és azóta az Alvilág felett uralkodó Ozirisz egyszer újra megjelenik majd a Földön. Jövetelét iszonyatos tűzáradat és minden élőlényt el pusztító özönvíz előzi meg. A kiválasztottak egy rejtett, „világfeletti" szférában fogják átvészelni a katasztrófát, melynek végén Ozirisz és Atum isten „jóságos kí gyók"
29
képében visszatérnek, hogy jelezzék az új Aranykor beköszöntét.
A germán mitológia - mint azt alább látni fogjuk - a Jézus Krisztus alakjával azonos Baldur isten feltámadásával azonosítja a boldogabb világkorszak kezdetét. A kelta druida-mágiában a három Istennő által meggyógyított, halhatatlanná lett Arthur király Avallon szigetéről való visszatérése szimbolizálja a profán történe lem végetértét. M á s mítoszok arra is utalnak, hogy a Vaskor végén egy új, égi származású isten emberi nemzedék megszületése mutat majd egy egészen más létminőség kialaku lására. Azt is mondják, hogy az istenemberek generációjából fognak származni az Aranykor szellemi vezető rétegének legkiválóbbjai. Világszerte nagy lelkesedés kí séri ezoterikus körökben az úgynevezett indigó- és kristálygyermekek születését; arra viszont már kevesebben gondolnak, hogy a csillaggyerekek érkezését a misz tikus szentiratokban számos évezredes Aranykor-prófécia jövendöli. Az ősi tanítások sötét színekkel festik le az Aranykor eljövetele előtti utolsó év századok képeit. Háborúk, természeti katasztrófák, az emberi átlagéletkor szánnivaló megrövidülése, a spirituális képességek teljes elsorvadása, társadalmi elnyo más, igazságtalanság, viszálykodás, gyűlölködés jellemzi a vaskori emberek létmi nőségét és közegét. Fivér fivér ellen, nővér nővér ellen támad, apa a fiával, anya a leányával viszálykodik. A vaskori e m b e r szomorú, kiégett, kétségbeesett, nihilista és magányos. Szenved, de szenvedése n e m képes szétégetni létezése fojtogató kor látait: a vaskori egyén n e m képes a katarzisra. Ha szenvedése mégis eléri az emberi elme épen maradása melletti abszolút mélypontját, keresővé válik: lázasan szaba dulni akar magányától, kiégettségétől, reményvesztettségétől, és mindenekelőtt a lelkében t o m b o l ó , őt száz és száz darabra marcangoló kérdésektől. Ezek a kérdések a vaskori e m b e r igazi sorstragédiáját szimbolizálják. Főként a „ki vagyok?" a „ho gyan vagyok?" és a „miért vagyok?" béklyózza, tépi, pusztítja a környezete értel-
204
metlenségétől, kiszámíthatatlanságától és igazságtalanságától amúgy is összezavart illető érzékeit. A Vaskor az abszolút történelem: az ittfelejtett, magára hagyott e m b e r vergődé se elmúlt évezredekből visszamaradt, egykori érték- és erkölcsrendszerek szánal mas roncsai között. Az Aranykor: a történelem eltörlése és a mitológia diadala. Az Aranykor visszatérésekor a szentséggel telített mitikus idő teljes győzelmet arat a profán történelmi időszámítás felett. Ezzel a szakrális jellegű harccal és győzelemmel a mitológiában az úgynevezett világvégemítoszok, szakszóval az eszkhaton-mítoszok foglalkoznak. A görög eszkhaton szó jelentése: „kimenetel, végkimenetel, távozás, befejezés". Záró fejezetünkben a legismertebb eszkhaton-történeteket mutatjuk be, remél ve, hogy segítségükkel az Olvasó is tájékozódási ponthoz juthat egyszerre remény vesztettnek és mégis reményteljesnek látszó jelenkorunkban.
A Z INDIAI M I S Z T I K U S H A G Y O M Á N Y A Mindenség kezdetén az Úr Visnu, a létezés Legfelsőbb Ura köldökéből árasztotta ki Brahmát, a teremtő istenséget. Brahma megalkotta a Kozmoszt, melynek ő az irányítója, hatalma és ereje azonban nem vetekedhet az Univerzum rejtett, ám igazi vezérlőerejeként ható, kék ragyogású Visnuéval. Maga Brahma száz Brahmá-évet él meg, amelyben egy Brahmá-nap 4 3 2 0 millió földi esztendőnek felel meg, 3 6 . 5 0 0 Brahmá-nap alkotja tehát egy-egy Univerzum teljes élethosszát, a Kalpát. Amikor a Kalpa kezdetén Brahma felébred, megalkotja a H á r o m Világot: Szvargát, a szellemi szférát, Bhuvart, a lelki világrendszert és Bhurt, az anyagi minden séget. Kezdetét veszi a Kalpa történelme. Egy-egy Kalpa 1 0 0 0 Mahájugára, azaz Nagy Korszakra tagolódik, s minden Mahájuga négy-négy Jugát, azaz világkorsza kot tartalmaz. Az első korszak neve Szatjajuga, az Igazság Kora. Ez az Aranykor: a boldog ság, ártatlanság, béke, szentség, mindentudás és igazságosság világa. Az Aranykor 1.728.000 földi esztendőt ölel fel: az igazság istene, D h a r m a ekkor négy lábon áll. Az aranykori ember halhatatlan, földi táplálékra nincsen szüksége, ismeretlen szá mára a betegség, a háború, a viszály és a halál. A második korszak az 1.296.000 évig tartó Ezüstkor, a Trétajuga. D h a r m a ekkor már csak három lábbal támaszkodik a Földre. Az emberek még kötelességtudóak, de az első viszályok már megnyilvánulnak a társadalmakban. Ekkor jelenik meg a vagyon, a birtoklás és az önzés. A harmadik korszak a Rézkor, neve Dváparajuga, időtartama pedig 8 6 4 . 0 0 0 földi év. Dharma istenség már csak két lábon áll, ám emiatt a jó és a rossz még éppen kiegyensúlyozzák egymást. A szent áldozatokat még rendszeresen bemutatják, de már mindennapos a hazugság, az elégedetlenség és a veszekedés.
205
A legutolsó korszak azonban mindegyiknél sötétebb. Ez a Vaskor, a Kalijuga, amely 4 3 2 . 0 0 0 évig határozza meg a földi emberiség életét. D h a r m a már csak egyetlen lábon áll, nincsen más támasza. Az emberek hazugok, gonoszak, mohók. Az áldozati tűzhelyek kihűltén, üresen állnak a városokban, melyek felett méltatlan, elnyomó uralkodók zsarnokoskodnak. A férfiak kegyetlenek, az asszonyok buják; szánalmasan rövid életüket még a gyakori természeti katasztrófák, járványok és világháborúk is megkeserítik. A Kalijuga vége azonban egyúttal egy csodálatos folyamat kezdete is. Ez a folya mat már évmilliók óta tart a világban: a Mindenség lassú gyógyulásának, megszentelődésének lehetne nevezni. Világkorszakok óta járja ugyanis az univerzumokat halandó alakokat öltve a létezés jótevője, a szépséges Visnu isten. Valahányszor felüti fejét a gonosz a Földön, alászáll ő, hogy megvédje az ártatlanokat és megbün tesse a kegyetleneket. Jelenkorunkig kilenc Visnu-avatára, azaz isteni testet öltés ismert. Az özönvíz előtti nemzedék idején jelent meg elsőként az Úr Visnu a világban. Az istenek ugyanis úgy határoztak, hogy mindent elárasztó vízözönnel pusztítják ki a rossz csíráit a létezésből. Egy igazszívű ember, M a n u egy napon kis halacskát fogott ki a Gangá folyamából. Szánta visszadobni a vízbe, nehogy a nagyobb halak felfalják, ezért vízfogó edényében hazavitte. A halacska azonban növekedni kez dett: kinőtte a nagyobb cserepeket, kádakat is, végül olyan hatalmassá vált, mint egy cet. Ekkor emberi nyelven így szólt M a n u ősatyához: - M e g m e n t e t t e d az életemet, ezért én is m e g m e n t e m a tiédet és a családodét! Hamarosan özönvíz köszönt a világra! Építs bárkát, költözz be tiéiddel, és vigyél magaddal minden élőlényből egy párat, hímet és nőstényt, a hasznos gabonákból pedig egy-egy magot! Kösd a bárka orrát a farkamhoz, majd én vontatni foglak! M a n u hálatelt szívvel m o n d o t t köszönetet a jótanácsért. A hal ugyanis nem volt más, m i n t maga Visnu, aki így, Matszjá-avatára, azaz „hal-megtestesülés" képében akarta átmenekíteni az emberi fajt a pusztulás utáni világkorszakba. így is történt. Ö z ö n l ö t t az eső, t o m b o l t a zivatar, a halvontatta bárka pedig simán siklott az ára datban. Végül az özönvíz apadni kezdett, a vihar is felhagyott a tombolással: Manu partra lépett és olvasztott vajat áldozott a jóságos Visnunak megmeneküléséért. M á s o d s z o r r a akkor testesült meg Visnu, amikor a dévák - az istenek - és az aszurák - az ősi származású d é m o n o k - háborúja után az istenfiak rájöttek, hogy sok-sok mágikus értékű dolog eltűnt a régi világból. Elhatározták hát, hogy kiköpü lik a Tejóceánt, s így nyerik vissza e létfontosságú talizmánokat. Visnu isten ekkor teknősbékává változott (Kurma-avatára) - az ő teknője lett a köpülőkő; rúdnak pe dig az óriáskígyó Vászukit használták. A köpülőmunka legáldásosabb eredménye a halhatatlanságot adó isteni nektár {amrita) megszerzése lett. Visnu harmadik alászállása az idő tájt történt, amikor az óceán újra áradással fenyegette a fiatal Földet. Az istenség ekkor vadkan-alakot öltött (Váraha-avatára): gyönyörűszép, égszínkék vaddisznó képében szállt le a tenger mélyére, majd ki emelkedett onnan, agyarán diadalmasan felmutatva a megmentett Föld-istennőt.
206
Negyedszerre akkor volt szükség Visnu segítségére, amikor egy Bali nevű aszúra király meghódította a Mindenséget, és zsarnokként sanyargatta a H á r o m Világ élő lényeit. Az istenség ekkor aprócska bráhmanává (pappá) változott, akit Vamanának hívtak. Szokás volt ekkoriban Indiában, hogy ha bráhmanok, áldozópapok érkeztek egy király udvarába, az uralkodó bőkezően megvendégelte őket, s ha kértek valamit, teljesítette azt. Vamana, a törpe b r á h m a n a
30
fogta koldulócsészéjét, vándorbotját,
paphoz illő őzbőrt öltött testére, így jelent meg Bali király palotájában. Végignézte, amint a gőgös uralkodó, gazdagságában gyönyörködve osztja ajándékait az előtte hódoló papok százainak, majd maga is a királyi trónus elé járult. - Hát te mit kívánsz tőlem, bráhmana? - hajolt le az apró emberkéhez Bali király. - Felséges maharadzsa, - válaszolta Vamana, - semmi mást n e m szeretnék, mind össze egy akkora földet birodalmadból, amelyet három lépéssel be tudok járni. - Legyen hát! - nevetett a király. - Tedd meg h á r o m lépésedet itt előttem, s bi zony tiéd lesz mindaz a föld, amelyet általlépsz! A törpe bólintott, s azzal hirtelen növekedni kezdett. Előbb akkora lett, mint egy ember, majd tovább nőtt: feje már felért a palota tartóoszlopáig, keresztültörte a mennyezetet, még tovább nőtt, feje a csillagokat súrolta, végül az Univerzum leg felsőbb pontjából nézett alá a rémült királyra és udvaroncaira. - Köszönöm ajándékodat, ó, király! - mennydörögte. - Én Visnu vagyok, a min denség Legfelsőbb Ura, és most visszaveszem tőled azt, ami az enyém! Lépett egyet - ez volt Bhúr, a Föld. Lépett kettőt - és átlépte Bhuvart, a Levegőég birodalmát. Harmadik lépésével Szvargát, a Mennyországot is meglépte a kék ra gyogású, felséges Visnu isten. így vette vissza a H á r o m Világot Bali maharadzsától, de nem tartotta meg magának, h a n e m visszaadta azok lakóinak, az élőlényeknek. Bali királyt is megvigasztalta: a Levegőég-szférában egy egész bolygót kapott tőle ajándékba. 3 1 Ötödszörre akkor szállt alá Visnu, midőn egy ráksasza, azaz démoni származá sú király, Hiranjakasipu fenyegette az élőlények világát. A ráksaszák ekkoriban el szaporodtak a Földön. Rút, kegyetlen, gonosz szívű szörnyetegek voltak: élvezettel itták emberek és állatok vérét, elcsúfították a b r á h m a n á k áldozatát, kigúnyolták a jóságot és a becsületet. Hiranjakasipu király azonban minden ráksaszánál ke gyetlenebb, gonoszabb és zsarnokibb szívű volt. Gyűlölte az isteneket - kivált képp Visnut -, bezáratta szentélyeiket, leromboltatta oltáraikat, helyükbe pedig új templomokat építtetett, melyekben őt magát, Hiranjakasipu d é m o n t kellett isten ként imádni. Született azonban a királynak egy n e m e s szívű, szelíd, jóságos fia, aki a Prahlad nevet viselte. Ráksasza mivolta ellenére gyámolította az elnyomottakat, tisztelettel áldozott az isteneknek, különösen Visnunak, akit a dévák közül a legeslegjobban szeretett. Csúfolta, sértegette, fenyegette ezért eleget gonosz apja, a király: a j á m b o r herceg ilyenkor lehajtott fejjel, alázatos lélekkel, megadóan tűrte a sérelmeket, hiszen tudta jól, hogy az Úr Visnu mindig megsegíti híveit. Egy alkalommal ismét rajtakapta fiát a király, hogy az országos tilalom ellenére Visnunak mutatott be áldozatot.
207
- Te áruló, te gyalázatos! - üvöltött fel Hiranjakasipu. - Hát nem mondtam, hogy tilos a bálványimádás, m e r t itt én, egyedül én vagyok az isten?! Halállal lakol az, aki meg meri szegni parancsomat! - Megölethetsz, apám, - felelte szelíden Prahlad királyfi, - félelem nélkül fogom elhagyni testemet. Ha az Úr Visnu vigyáz reám, a hóhér kezei közt is biztonságban vagyok! A király tajtékzott a dühtől. Vérben forgó szemekkel ordította: - Ki az a Visnu? Hogy m e r e d jobban tisztelni énnálam? - Visnu isten a H á r o m Világ valódi ura, az élőlények barátja, - mondta halkan a királyfi. Vészjósló kacagásban tört ki ekkor Hiranjakasipu. - Hol ez a te Visnud? M u t a s d meg, hozd elém, majd én megmutatom neki, hogy ki a Három Világ ura! - Visnu mindenhol ott van. Bárhol megtalálhatod. - M é g ebben az oszlopban is? - gúnyolódott a király, a palotát tartó díszes pil lérre mutatva. - Igen, még ott is. Mindenhol, - felelt a királyfi. A király ekkor iszonyút ordított, felemelte a kardját, s egy csapással kettéhasí totta az ékes oszlopot. Abban a pillanatban megdördült az ég, villám száguldott keresztül a H á r o m Világon és íme, félig ember, félig oroszlán harcos szökkent ki a kettévágott oszlopból: ő volt Naraszimha-avatára, azaz Visnu „ember-oroszlán alászállása". Éles karmaival szétszaggatta a kegyetlen királyt, majd kézen fogva Prah lad herceget, felvezette őt a királyi trónhoz, hogy apja örökébe lépve foglalhassa el méltó helyét. Végül kinyilatkoztatta magát, mint Visnu, az Igazságtevő, a Világok Fenntartója; Prahlad uralkodása alatt pedig béke, szeretet és igazságosság virágzott a Földön. Hatodik alászállása során az Úr Visnu Parasuráma, a „Csatabárdos Ráma" alakjá ban jelent meg a Földön. Ebben az időben a harcosok kasztja felülkerekedett a pa pokén és rémuralmat kezdett gyakorolni a népek felett. Parasuráma egyszerre volt félelmetes mágus és legyőzhetetlen erejű katona. A hagyomány szerint az elbizako dott harcosok huszonegy nemzedéke felett aratott mindhárom világban diadalt. A hetedik Visnu-alászállás Ráma volt, a Rámajána hőse. Küldetése nem más volt, mint minden idők legfélelmetesebb ráksasza-királyának, Rávanának a meg fékezése, amit becsületes küzdelemben végre is hajtott. Győzelme után még évez redeken át uralkodott feleségével, Laksmí istennő megtestesülésével, a gyönyörű Szítával; végül levetve a földi test bilincseit, maga is hazatért a Felső Világba. Nyolcadszorra a jádavák törzsében öltött testet, mint Krisna, Vaszudéva király és Dévakí királyné gyermeke. Azért j ö t t világra, hogy legyőzze démoni nagybátyját, a gonosz szívű Kamszát, visszaállítva ezzel a világban az erők egyensúlyát. Krisna már gyermekkorában csodás képességekről tett bizonyságot. Újszülöttként meg szabadult a börtönből, ahová Kamsza záratta be szüleit, Vászudévát és az akkor még várandós Dévakít, m e r t rettegett a jóslattól, mely szerint a születendő gyer-
208
mek meg fogja őt fosztani uralmától. Krisna démonokkal, kígyókkal, veszedelmes boszorkányokkal szállt szembe; egy vihar idején felemelt egy hegyet, menedéket nyújtva ezzel az élőlényeknek; meghódította a gópik, a tehénpásztorlányok szívét, fuvolamuzsikájára pedig együtt táncolt az egész t e r e m t e t t természet. A Kamsza legyőzését követő további hőstetteiről a Mahábhárata c í m ű hatalmas eposz szá mol be. A kuruksétrai csatában Ardzsuna kocsihajtójaként vett részt: ekkor tárta fel hű tanítványa előtt a Bhagavad Gitát, a Magasztos Szózatát, az indiai misztikus bölcselet legszebb, legköltőibb alkotását. Végül a jádavák közt kitört testvérhábo rúban távozott a Fénybe tiszta tudattal, félelem és szenvedélyek nélkül; követői, akiket bhaktáknak neveznek, mind a mai napig fenntartják kultuszát Indiában és az egész világon. A hagyomány szerint a történeti Buddha, Sziddhártha Gautama Sákjamuni her ceg volt Visnu kilencedik megtestesülése. Világuralkodónak született, ám tökélete sen megvalósított Arhattá (Szentté), Tathágatává (Beérkezetté) és Buddhává (Felébredetté) lett, hogy a Tan kerekének megforgatásával mutasson utat a szenvedések kötelékei által megbéklyózott lények millióinak. A Vaskor legvégén, az emberiség teljes lealacsonyodása idején az ég elborul, fe ketébe öltözik. A villámok szántotta fellegek olyanok lesznek, mint a virágfüzéres elefántok. Földrengések, áradások, tűzvészek pusztítják végig a gonosz és tudatlan nemzedékek által sanyargatott Földet. Végül meghasad az égbolt, s hófehér csata mén lép elő a világba, hátán villogó szemű, hatalmas kardot forgató harcossal: ő lesz Kalki, Visnu tizedik, végső alászállása. Kalki-avatára végigvágtat majd fehér lován minden kontinensen: haragjával felégeti a Vaskor maradványait, kardjával elpusztítja a gonoszokat, hogy elkövetkezhessen a tiszták és igazak régen várt új Aranykora. •
BALDUR ISTEN TÖRTÉNETE A világ csúcsán, a fellegek övezte Ászgard palotájában trónolt Odin, a germán isten világ fejedelme. Villogó félszeme előtt semmi n e m maradhatott rejtve, ha körbe kémlelte a világot; kezében kőrisfa dárdáját tartotta, lábai előtt farkas hevert; vállán pedig két kedves hollója üldögélt, Hugin, a Gondolat és Munin, az Emlékezet. Az istenek félelmetes urának gyönyörű fia született feleségétől, Frigga istenaszszonytól. A fiút Baldurnak hívták; ragyogó volt, mint maga a Nap. Szépségét, j ó ságát, szelídséget bámulta minden isten, valkűr, ember, óriás és törpe. N e m volt senki, aki ne szerette volna Odin fiát, a dicsőséges napistent. Egy éjjel azonban szörnyű álmot látott Baldur, félelmeteset, melynek jelentését egyik isten vagy istennő sem tudta megfejteni. Útnak indult tehát apja, Odin, az istenek ura, híres nyolclábú paripáján, a Sleipniren: leszállt az Alvilág kapujához, hogy megtudakolja fia sorsát.
209
A kapunál barlang szája tátongott. Odin elmondta az ébresztő varázsigét, mire a ködből túlvilági fényben tündöklő, ősz öregasszony lépett elő. - Ki merészelte megzavarni álmomat? Ki kényszerített vissza e világra? - kér dezte fennhangon. - Hó alatt szunnyadtam, eső verte homlokomat, harmat lepte hajamat, úgy aludtam. - M o n d d meg nékem, ó, Válla, dicső jósnő, - felelte Odin, - miért áll készen Helben, a holtak honában arannyal ékesített nyugvóhely? - Fiadnak, Baldurnak készült ez a heverő, aki hamarosan megtér közénk, m o n d t a Válla. - M á r a m é h s e r t is kitöltötték számára az aranykupába. Kényszerí tettél, ezért feleltem, de t ö b b e t ne kérdezz! - Felelj, Válla, bölcs jósnő, ki fogja elvenni fiam életét? - A vak Hödur, fiad bátyja lesz öccsének gyilkosa! S z o m o r ú szívvel tért meg Ászgardba Odin, az istenek királya. Gyászba borult az égi ország, mindenki szánta a fiatalon távozásra ítélt napistent. Pihent Hugin és Munin, Odin két hollója: hosszú ideig nem hordtak uruknak üdvös híreket. Még Iduna örök ifjúságot adó csoda-almájából sem ettek bánatukban az istenek. Min denki azon töprengett, tanakodott, mi m ó d o n lehetne megmenteni Baldurt, Odin szeretett fiát. Ekkor Frigga, Baldur anyja, az isteni királyné útnak indult. Megesketett minden fűt, fát, bokrot, szelíd és vad állatot, törpét, óriást, istent, embert, még a fémeket, köveket és ásványokat is, hogy n e m fogják bántani a szépséges Baldur istent. Ö r ö m e s t tette le minden t e r e m t m é n y az esküt, hiszen nem volt, aki ne szerette volna Baldurt. Örvendezve tért vissza Ászgardba, az istenek várába Frigga: megme nekült a ragyogó napisten, hiszen nincs a világban, aki az esküt megszegve bántani merészelné. Ujjongtak az ö r ö m h í r hallatán az istenek, körtáncot lejtettek Baldur körül az Ida-mezőn, majd próbára tették az esküt: nyilakkal, dárdákkal, kővel do bálták, karddal sújtották Baldurt, de kicsorbult a penge, földre hullott minden dobófegyver a szent eskü ereje miatt. Boldogan kacagtak az istenek, s újra táncra perdültek, simogatva, ölelgetve a megmenekült napistent. Csak Loki, az istenek cselszövője nem nevetett, n e m örvendezett velük. Gyűlölködve figyelte őket egy fa mögül, majd ősz öregasszonnyá változott és Frigga elé lépett. - Veszélyes játékot űztök! - mondta az öregasszony. - Ugyan miért? - kérdezte Baldur anyja. - Szólj világosan! Mi érhetné fiamat, hiszen minden teremtett dolgot megeskettem! - Csak a fagyöngyöt nem! - kacagott gúnyosan az öregasszony, azzal köddé vált. Frigga még utána kiáltott: - A fagyöngy azért n e m tett esküt, mert nincs is önálló élete, a fára tekeredve szívja annak életerejét! Az istenek tovább dobálták, célozták Baldurt, és valahányszor a napisten sértet len maradt, boldog nevetésük szállt az ég felé. Csak a vak Hödur, Baldur bátyja állt a m e z ő szélén magányosan és n e m vett részt a játékban. Loki megállt mellette és megszólította őt:
210
- Te miért nem játszol? M i é r t n e m próbálod ki te is Baldur sérthetetlenségét? - Vak vagyok, nem látom, hol áll Baldur, és különben sincs fegyverem, - felelte Hödur. - M i é r t ne tisztelnéd meg fivéredet te is? Próbált meg az én íjammal, majd én célzok helyetted és vezetem a kezedet a lövésnél! Ezzel Loki megfogta Hödur karját és kifeszíttette vele saját íját. Az íj húrjára pedig fagyöngyből készült nyílvesszőt illesztett. - Most! - suttogta Loki és Hödur elengedte az íjat. A nyílvessző surrogva szelte át a levegőt, s pontosan szíven találta a szépséges Baldurt. Odin fia holtan esett össze az Ida-mező smaragdzöld füvén. Istenek és emberek létének ez volt a legszomorúbb napja. N é m á n állták körül a halottat az égiek, hiszen megszentelt helyen történt a gyilkosság, így vérbosszúra sem gondolhattak. N é m a és mély volt Odin és Frigga gyásza is - ők tudták csak igazán, mit jelent igazán Baldur távozása! Baldur testét saroglyán vitték le a tengerpartra: ott horgonyzott a napisten hajója. Viking temetéssel kívánták örök útjára küldeni a kedves istent, mint a királyokat és hősöket szokás, de a hajó annyira gyászolta gazdáját, hogy n e m akart útnak indul ni. Végül egy óriásasszony érkezett - farkason lovagolt, kígyókból állt a gyeplője -, aki vállalta, hogy vízre taszítja a hajót. Fáklyákkal meggyújtották a bárkát, melyen Baldur teste nyugodott, mire az istenek és az istennők keserves zokogásban törtek ki. Mielőtt azonban a hajó a vízre siklott volna, kivált a valkűrök köréből Odin, fia testéhez lépett, lehajolt és súgott a fülébe valamit. Nanna, Baldur ifjú felesége felsikoltott és a hajóra vetette magát, hogy együtt égjen el hitvesével. Felugrott a bárkára Baldur lova is, hadd kövesse urát a holtak országába. Utoljára Odin áldozati ajándékul fia máglyájára dobta csodálatos arany karkötőjét, mely minden kilencedik éjjel kilenc új karkötőt fiadzott. Hazatértek az istenek és azonnal tanakodni kezdtek, ki szálljon le az Alvilág ba, hogy váltságdíjat kérjen Baldur lelkéért. Az istenek követe, a hősies H e r m ő d vállalkozott a küldetésre: felült a Sleipnir-paripa hátára és elvágtatott. Kilenc nap, kilenc éjjel vándorolt a Sötét Birodalomban, míg végre Hel országának kapuja elé érkezett. A kapuban egy óriásleány állt őrt. - M i t keresel a holtak birodalmában? - kiáltott Hermődre. - Hermőd vagyok, Baldur isten fivére, - válaszolta a követ. - Halott testvéremért jöttem! - Láttam, amint átment a hídon és észak felé tartott! - mondta az óriáslány. Megsarkantyúzta H e r m ő d a nyolclábú paripát, és m e n t e n Hel országában ter mett. Az Alvilág úrnője, Hel éppen trónusán lakomázott, mellette a díszhelyen Baldur isten ült. H e r m ő d is részt vett a lakomán, másnap pedig megkérte Hel ki rálynőt, engedje vissza Baldurt a felvilágra. - Legyen így, de csak egy feltétellel! - mondta az istenasszony. - Ha igaz, hogy minden élő és élettelen dolog siratja Baldurt, menjen haza az élők közé. De ha csak egyetlenegy akad, aki nem siratja őt, itt marad velem mindörökké!
211
M e g k ö s z ö n t e H e r m ő d a választ és visszatért az Alvilág kapujához. Baldur és Nanna elkísérték idáig. A napisten visszaküldte apjának a csodás karkötőt, Nanna pedig az istennőknek küldött ajándékot. H e r m ő d megérkezett Ászgardba és elmondta Odinnak mindazt, amit ott látott, hallott. Ekkor az istenek követeket küldtek szerte a világba, akik megparancsolták minden élőlénynek: könnyekkel sirassák, jajszóval gyászolják Baldurt, Odin fiát. Senkinek n e m kellett kétszer mondani: a napisten halálhírét hallva zokogtak az emberek, könnyeztek a törpék, még a keményszívű óriások is sírva fakadtak, a vé rengző farkasok is égnek üvöltöttek, úgy gyászolták a mindenkihez jóságos Baldur istent. M i d ő n a követek már körüljárták mindhárom világot, s indultak volna vissza Ász gardba, egy sötét barlangban magányos óriásasszonyt találtak. Felszólították hát őt is, sirassa meg Odin Alvilágra szállt gyermekét. Ám az asszony így felelt: A szemem, az száraz. Ugyan
miért sirassam
Odin-fi Éltében,
halálát? holtában
Nekem jót sosem tett: Maradjon
hát
holtan.
A m i n t ezt kimondta, sebtében lazaccá változott, s elúszott egy gyors sodrású vízesésben. Riadtan tértek vissza Ászgardba a követek, mert sejtették: az ármányos Loki volt az óriásasszony, ebben az alakban hiúsítva meg Hel istennő feltételét. Odin és Frigga lehajtott fejjel hallgatták a követek szavait. Baldur, szépséges fiuk i m m á r örökre az Alvilág lakója marad. Fellobbant azonban az istenekben, istennőkben most már a bosszúvágy: hogyan büntethetnék meg Lokit, Baldur gyilkosát? Megtudták, hogy Loki most is ott él a vízesés melletti barlangban. Feltalálta a hálót, és naphosszat halakat fogdosott. Ha bárki megközelítette búvóhelyét, azonnal lazaccá vált és eltűnt a zuhatag hullámai között. Elmentek hát az istenek a barlangba, ahol egy félig égett hálót találtak. Tudták, hol bujkálhat Loki: saját hálójával fogták ki a vízesésből a lazacot. Thór isten ragad ta meg a farkánál fogva: innentől kezdve keskenyednek el farkuknál a lazacok. Az istenek rettentő bosszút álltak a cselszövő Lokin. Megkötözték, leláncolták a Himingbjörg-hegy gyökerei alatt, kötelékeit egy hatalmas sziklához erősítették. A sziklán egy vipera csepegteti mérgét pontosan Loki feje felett - a gonosz isten kínjai elviselhetetlenek lennének, ha nem állna mellette hűséges felesége, Sigün. Az asszony csészét tart kezében, ebben fogja fel mindig a viperamérget. Ám időről időre megtelik a csésze, s olyankor Sigünnek ki kell öntenie a tartalmát. Ilyenkor a méreg Lokira cseppen és az isten rázkódik, vergődik fájdalmában: ekkor van kint, a világban földrengés.
212
Ám hiába Odin hatalma, Ászgard fényes, csillagtornyú vára, hiába a világrend, melyet az idők mélyén állított fel a h á r o m ősisten, Odin, Willi és W e . A Nornák, a Világfa gyökerénél lakó rettenetes sorsistennők már megfonták a végzet fonalát, már elhatározták az Odin uralta mostani Mindenség végét. Hol vannak már az istenek erkölcsei az egykori Boldog Világétól, amikor még Frey isten kormányozott minden élőlényt békében, igazságban, szeretetteljes testvériségben? Háború árán lett Odin, az Ázok vezére, minden isten fejedelme: háborújában le kellett győznie a Ván-istenek családjait, meg kellett ölnie Kvasirt, a törpét, s fel kellett áldoznia Gullweig aranyasszonyt. Csalás és árulás árán épült meg, az óriások meg n e m fizetett bére árán Ászgard, a fenséges fellegvár. Gyilkosság által szerezték meg az istenek a Nagy Gyűrűt a ködfiaktól. Ármány végzett Siegmunddal, a büszke hőssel, Odin fiával csakúgy, mint Siegmund gyermekével, a legdicsőbb harcossal, Siegfrieddel. Recseg-ropog a Világfa kiszáradt, ősöreg-vén törzse; gyökerét kígyók emésztik, lombja leveleit falánk sasok és szarvasok pusztítják. Odin világa roskadozik már az ártatlanul ontott tengernyi könny és vér terhe alatt. A völva, ahogyan a sámánasszonyt nevezték az ősi germánok, révülése során fel tárta Odin univerzumának jövendőjét, s Baldur halála volt az utolsó jósjel. H á r o m évig tartó iszonyatos tél köszönt majd a világra, az emberek jószágaikkal együtt mind halálra fagynak. Csak a farkasok híznak a felfalt holttestektől hatalmasra, ak korára, hogy végül fejük felér az egekig, s akkor elnyelik majd a Napot, a Holdat és a csillagokat. Elsötétül az egész létezés, megremeg a Föld, medréből kilép a tenger, s kezdetét veszi a világvége, a régiek nyelvén a Ragnarök, az Istenek Alkonya. Rettegés tölti majd el minden isten és istennő szívét. Odin a Világfa forrásához járul tanácsot kérni, ám a bölcsesség kútjának ezúttal zavaros lesz a vize. A Világfa megremeg, ősi törzse kettéhasad. Loki leláncolt fia, a rettenetes Fenrisz-farkas el szabadul és Odinra támad. Megindulnak északról a dér-, délről pedig a tűzóriások, hogy megostromolják Ászgardot, az istenek országát. A holtak körmeiből készült hajókon érkeznek majd, hadvezérük n e m más lesz, mint a Himingbjörg-hegy alól megszabadult áruló isten, Loki. Megremeg az eget-földet összekötő szivárványhíd iszonyú rohamuk ereje alatt. A híd őre, Heimdall megfújja kürtjét, s megindul a háború, a legutolsó döntő csata istenek és szörnyetegek seregei között. Az istenek mellett szállnak síkra a Wallhalla lakói, az egykor csatában elesett földi hősök szellemei. A halott harcosok rohamától megtántorodnak az óriások, ám késő már megmenteni Odin düledező világát. Egymás után hullanak el Ászgard fényes lakói: Frey, Niörd, a harcos kedvű Tyr, s az istennők sem kerülhetik el a fegyve res halált. A Fenrisz-farkas nagyra tátja száját és elnyeli az istenek apját, Odint. A kalapácsos Thór a tengerlakó ősi kígyóval, Loki másik szörny-gyermekével, a Mitgard-sárkánnyal száll szembe, s pörölyével halálra sújtja a rémet, de annak rettentő méregfogától találva, maga is halálba hanyatlik. Végül az óriások olthatatlan tűzzel felgyújtják a Földet, s a lángok közt minden elhamvad, ami csak volt: ég, föld, tenger, istenek, emberek, óriások teljes mindensége. A lét beleolvad oda, ahonnan valaha előlépett: a Ginnunga-gap káoszába, az ősanyag kavargó, sötét, feneketlen méhébe.
213
Ám hamarosan tenger születik, víz árasztja el a hamvába halt univerzumot. A víz közepén smaragdzöld füvű, csodaszép sziget születik. Az emelkedő új föld felett új Nap süt, újszülött Hold világít. Thór fiai megtalálják apjuk egykori pörölyét. Iste nek és istennők jönnek, közelednek, boldog kacagásuk betölti a sós illatú levegőt, vezérük, fejedelmük i m m á r Baldur, Odin feltámadt, dicső fia, s az új sziget az ő királysága. Az istenek a fű között rúnákkal írt aranytáblákat találnak, kézbe veszik őket, s álmélkodva olvassák, milyen harcokat vívtak valaha a régi világ istenei, Odin, Frigga és gyermekeik. Majd kacagva mennek fel a dombra, ahol várja őket Baldur aranypalotája, a véget n e m érő lakoma, a szüntelen öröm birodalma. Új embernép lakja majd a szigetet, új állatfajok népesítik majd be a hegyeket-völgyeket, eltűnnek a mérgeskígyók, n e m lesznek többé bárányra támadó farkasok. Baldur új világában n e m lesz halál, istenek és emberek tiszta testvériségben ör vendenek majd egymásnak, s betegség, öregség sem sújtja többé a sziget gyermek ártatlan nemzedékeit. Baldur, Odin fia az új Aranykor fejedelme lesz, s íme, most már tudjuk, mit súghatott fia máglyája fölé hajolva egykor az isteni édesapa...
A
P E R Z S A VILÁGVÉGE-HAGYOMÁNY
Az iráni ősmitológia tanítása szerint kezdetben n e m volt más, mint az androgün Zurván, a végtelen, oszthatatlan, mindent átható Idő. Belőle sarjadt az ikerpár: a jóságos Ahura Mazda és az irigy Ahrimán. Ahura Mazda, a Bölcs Úr teremteni kez dett: megalkotta a csillagokat, a bolygókat, a Napot, a Holdat, a földet, rajta növé nyekkel, állatokkal és az első emberekkel. Ahrimán nem tett mást, mint utánozta Ahura Mazda műveit, ám bármit alkotott, az gonoszságát tükrözve rúttá, torzzá, gyűlöletessé alakult. Amikor például Ahura Mazda megalkotta a hegyeket, Ahrimán mindjárt létrehozta a veszedelmes szakadékokat. Amikor Ahura Mazda növényevő állatokat teremtett, Ahrimán vérszomjas ragadozókat és kártevőket alkotott elle nük. Amikor Ahura Mazda megteremtette az embert, Ahrimán rögtön létrehívta annak betegségeit; amikor Ahura Mazda kiárasztotta az Életet, Ahrimán rögvest előhívta a Halált. A Bölcs Úr első teremtménye egy kétnemű ősökör volt: teste oly fehéren ra gyogott, mint maga a felső fényvilág, teje pedig halhatatlanságot adományozott megízlelőjének. Ahura Mazda megteremtette Gajómartot is, minden áldozópap példaképét, az első embert a világon. Gajómart egy titkos szigeten lakott, és az ősökör tejével táplálkozott: minden hajnalban pedig hálatelt szívvel áldozott Ahura Mazdának. Megtudta ezt Ahrimán, és sötét szíve féltékenységgel telt el. Töpren geni kezdett azon, hogyan állhatna bosszút a Bölcs Úr által teremtett világon, és mindenekelőtt hogyan alázhatná meg, tehetné tönkre az embert. Ekkor jelent meg előtte Dzsehi, egy nőstény lidérc a pokolból. Buja táncot járt Ahrimán színe előtt és felajánlotta, hogy megrontja Gajómartot. A sötétség fejedelme örömmel fogadta
214
el ezt az ajánlatot, és maga is egyesült Dzsehivel. Gajómart, az áldozópap nem bírt ellenállni a gyönyörűséges nőnek álcázott Dzsehi vonzerejének: feledve hivatását, szerelmes ölelésben forrott eggyé vele. Ekkor Ahrimán diadalmasan vágta dárdáját az ősökörbe - a szentséges állat rögvest kimúlt. Véréből gabona, gyümölcsök és gyógynövények sarjadtak; a lemészárolt G a j ó m a r t testéből pedig egy férfi és egy asszony szökkent elő. Az első emberpár, Gajómart utódai Airyana Vaedján, azaz a Ragyogók Országá ban, egy messze Nyugaton, az óceán közepén elterült csodálatos szigeten laktak. A férfi neve Masja volt, feleségéé pedig Masjane. Ahrimán azonban őket is meg rontotta: Ahura Mazda alakjában jelent meg előttük, és a tudatlan emberpár térdre borulva imádta az Istennek vélt gonoszt. Ekkor megremegett a föld, elsötétült az égbolt, iszonyatos hullám csapott ki a tengerből, s a mesés sziget, Airyana Vaedja egyetlen nap, egyetlen éjszaka alatt elsüllyedt. Masja és Masjane utódai hajókon menekültek el, s benépesítették a Földet. Vérvo nalukból hatalmas hősök származtak Iránban, akik állandó harcban álltak az embe reket még ekkor is zaklató Ahrimánnal és déveknek nevezett szörnyű démonaival. Az egyik legnagyobb démonölő Hósang volt, de hasonlóan hősies volt Szijámak, és a híres vitéz, az ifjú Kerszászpa is. Amikor Jima király volt a világ királya, három évig tartó iszonyatos tél köszöntött Iránra. Ám Jima Ahura Mazda tanácsára varát, azaz barlang-menedéket épített az embereknek és az állatoknak - így mentette át az élet csíráit a következő világkorszakra. Jima dicső, igazságos, fennkölt uralkodó volt: az Aranykor utolsó királya. Sze rette őt, s követte szavát minden teremtett lény, istenektől a legkisebb állatokig. Birodalmában az emberek többezer esztendeig éltek, haláluk pedig csak olyan volt, mint az álom. Jima király feje körül mindig ott ragyogott az igazak szimbóluma, a homlokot övező kis fénykoszorú, a khvarena. Ám Ahrimán, aki ekkor már itt a Földön vívta élet-halál harcát Ahura Mazdával, elhatározta, hogy véget vet az e m b e r boldogságának. Szakácsként állt be Jimához, s levágott állatok, madarak húsával etette a királyt, holott addig csak a növényi élel met ismerte az emberiség. Majd tanácsadó miniszternek álcázta magát, és ekként beszélt az uralkodóhoz: - Dicsőséges sah, te vagy minden élőlény legcsodásabbja, téged dicsér mindenki itt a Földön. Miért áldoznak hát templomaidban Ahura Mazdának, ennek a sosem látott szellemnek, akiről azt sem tudjuk, élő-e vagy holt? Rendeld el népednek, hogy ezentúl minden szentélyben egyetlen istenségnek adassék hódolat: Jimának, a M i n denség Uralkodójának! Tetszett a királynak ez a javaslat, ekként cselekedett hát. Lovas futárok vitték szét Irán-szerte a hírt, hogy e naptól tilos Ahura Mazda imádata az országban, helyette Jimához kell kicsinynek és nagynak fohászkodnia. Elsötétült az ég, különös villá mok cikáztak a láthatáron, de az önimádattól bódult király még mindig hallgatott tanácsadójára. Amikor legközelebb a királyi t r ó n t e r e m b e n ült együtt miniszterei vel, oldalán a feketébe öltözött Ahrimánnal, így szólt fennhangon a jelenlévőkhöz:
215
- Urak, halljátok! N e m vagyok-e a Mindenség Uralkodója? N e m vagyok-e töké letes? M á t ó l fogva nincs más isten az Univerzumban, csak én, Jima, minden idők leghatalmasabb padisahja! Ahogy száját elhagyták e szavak, túlvilági sötétség borult a trónteremre, az urak még az orrukig sem láttak. Iszonyatos földrengés rázta meg a palotát, majd a kö vetkező pillanatban egy hófehér villám csapott be a trónterembe, kettéhasítva a ta nácskozók asztalát. A h r i m á n elmenekült. Mindenki reszketve kuporgott a földön, ám ekkor hirtelen kitisztult az ég. Ragyogott a napsütés, felhőtlen volt az égbolt, és a király is ott ült a trónján: értelmetlen szavakat suttogott maga elé, tekintete zavaros volt, s ó, m i n ő b o r z a l o m - feje körül eltűnt a dicsőséges khvarena! Még épp látták az urak, amint a fényköröcske kilebeg az ablakon, mint egy madár, majd elszáll a közeli szántóföldek felett. M a g á h o z tért ekkor Jima király és parancsot adott mindenkinek, vegyék űzőbe a khvarenát. Szaladtak is lasszókkal, lepkehálókkal az udvari emberek, de hiába. Egy halász látta utoljára a fénykarikát: lebegett egy kicsit a Kaszpi-tó nádasa felett, majd alábukott a morajló habokba. Jima királyt pedig örökre elhagyta szerencséje. Egymás után veszítette el csatáit, míg végül ellensége kezei között végezte: Dahák, az arabok vezére könyörtelenül kivégeztette a bukott, népe által i m m á r gyűlölt uralkodót. A khvarena hatezer esztendeig n e m mutatkozott Iránban. A hat évezred lepergé se után történt, hogy egy nemes ház sarja, egy Dughdov nevű, tizenöt éves hajadon éjszaka csodálatos álmot látott. Álmában egy hatalmas fa tövében sétált: a csodás fa ágai a csillagokat súrolták, gyökere pedig leért az Alvilágba. A leány felnézett a fa koronájára és azt látta, hogy onnan egy ragyogó fényköröcske hullik egyre lefelé, ágról-ágra, pillekönnyen, végül leszáll a fáról, s pontosan Dughdov méhébe hatol. M i k o r felébredt a leány, i m m á r viselős volt gyermekével. Kilenc hónap múlva szépséges újszülöttet hozott a világra Dughdov. A kisfiú bol dog kacagással bújt ki anyja méhéből, haja szokatlan szőkeségben ragyogott, de a legkülönösebb a feje körül tündöklő, lángnyelvekből álló fénykarika volt. A gyer mek erről kapta a Zarathusztra nevet, mely Élő Csillagot jelent. Dughdov rokonai baljós jelnek vélték a kisded homlokát övező fénykoszorút. Akik irigyelték a leányt, azt mondták, gyermeke apja Ahrimán, s szegény Dughdov valóban n e m tudta megmagyarázni szüleinek, hogyan szülhetett szűz létére gyer meket. A rokonok úgy döntöttek, tűzbe dobják a csecsemőt, ám amint megtették, látták, hogy a lángok n e m bántják Zarathusztrát, sőt, vidám táncot járnak a kacagó fiúcska körül. Megrémültek és vízbe dobták a kisdedet, ám a vízitündérek meg szoptatták és fehér karjukkal kiemelték őt a Kaszpi-tó örvényei közül. Harmadjára vágtató ökrök elé vetették a gyermeket, de hiába: a vezérökör, amint megpillantotta Zarathusztrát, hirtelen megállt, vele az egész csorda, s békésen nyalogatni kezdték az elpusztíthatatlan kisfiút. Zarathusztrából lett Irán legnagyobb prófétája. Bejárta a perzsa és a méd tör zseket, és mindenütt Ahura M a z d a dicsőségét hirdette. Sok törzsfő még a régi dé-
216
veknek, Verethragnának, Átarnak, Vájunak áldozott, de sokan voltak, akiket meg győzött az isteni küldött szózata és hamarosan együtt hódoltak a Fény Legbölcsebb Hatalmának, Ahura Mazdának a tűzoltárokon. A hatalmas szellemi tanítóvá lett Zarathusztrát végül maga Vistászp király vette pártfogásába, így a próféta Irán- és Turán-szerte zavartalanul terjeszthette tanait. Végül Ahrimán küldötte, egy far kassá vált gyilkos döfte le hátulról a hetvenhét éves, imádkozó Zarathusztrát; hívei azonban jól tudták, hogy Ahura Mazda leghűbb szolgája egyszer visszatér. Eljön az idő, amikor a gonoszok, Ahrimán követői végső harcba indulnak a jóságot, szépséget, igazságot képviselő Ahura Mazda-tanítványok ellen. Szűztől születik majd az első Megváltó, Osetar, szűztől j ö n világra a második Megváltó, Osetarman is. Sokan azt mondják, O s e t a r az a Messiás, akit a keresztények Jézus Krisztusnak neveznek, míg O s e t a r m a n M á n i prófétával azonos. Ám közeleg az utolsó összecsapás. A Demávend-hegy alá leláncolt Dahák hamarosan elszabadul, hogy Ahrimán zászlói alatt hívja harcba a démonokat. Megszületik majd a fény leghatalmasabb küldötte, a harmadik Megváltó, Szaoszjant: a hagyomány szerint maga Gajómart és Zarathusztra testesül meg b e n n e újra. Egymás után támadnak fel a hősök, többek közt a dicsőséges Kerszászpa, aki valaha megkötözte a gonosz Dahákot: egykori ellenségét most végleg, mindörökre legyőzi. Hatalmas háború ban a visszatért fényharcosok, a túlvilágot megjárt egykori hősök vezetésével arat nak diadalt a hamisak felett az igazak, míg végül a háromezer évre megbéklyózott Ahrimán és Asa démonok kivételével senki sem marad életben a gonoszok közül. Ahura Mazda maga is leszáll az égből, hogy az egykor leölt gyönyörű ősökör zsírjá hoz haoma-növényt keverve elkészítse a halhatatlanság elixírjét, s ezzel megszüle tik a jók három évezredes, tökéletes birodalma, a Világmindenség új Aranykora.
KERESZTÉNY JÖVENDÖLÉSEK A Vaskor végéről, az Aranykor jöveteléről kinyilatkoztató keresztény források kö zül János Apokalipszise a legismertebb és legrészletesebb. Az ebben rejlő tanítást maga Jézus Krisztus adta át látomás útján az apostolnak, aki mellesleg a legtöbb ezoterikus utalást tartalmazó evangéliumnak is a szerzője. Amikor az emberiség történelme befejezéséhez közeledik, az égi Krisztus, a feláldozott Bárány feltöri a titkos Könyv pecsétjeit. Az első hat pecsét kinyitása nyomán világuralomra törő császárok érkeznek, rettenetes háborúk kezdődnek, éhség, pusztulás és halál tá mad a Földön. Az értékek eltűnnek a világból, az embereket pusztán ö n n ö n anyagi jólétük és testi túlélésük foglalkoztatja majd. Százak, ezrek tesznek tanúságot vérük kiontásával hitük, meggyőződésük nevében: ők fehér ruhát kapnak és közvetlenül Isten trónusa előtt foglalnak helyet az Égben, kezükben pálmaággal. A Nap fekete lesz, mint egy szőrcsuha, a Hold pedig vörös, mint a vér; a csillagok úgy zuhannak le a Földre, mint a gyümölcsök, ha a fákat megrázza a szél. A Vaskor királyai, vezérei
217
és leggazdagabbjai barlangokban, föld alatti sziklamenedékekben próbálnak majd elrejtőzni a végítélet elől, de hiába. Száznegyvennégyezer igaz embernek kerül pe csét a homlokára: ők a választottak, akik túl fogják élni a kozmikus katasztrófát. Az életre ítéltek elpecsételése után az angyalok feltörik a hetedik pecsétet. Megjelenik hét hatalmas angyal, kezükben hét trombitával, s kezdetét veszi az apokaliptikus harc, Fény és Sötétség végső közdelme a világban. Az első trombitaszóra jégeső, tűz és vér hullik a Földre. A másodikra egy tűzzel égő hegy omlik a tengerbe. A harmadikra egy csillag zuhan a Földre. A negyedikre elhomályosul a Nap harmada, a Hold harmada és a csillagok har madrésze. Az ötödik trombitaszó nyomán megnyílik a Mélység feneketlen kútja. Füst tör fel a nyílásból, amely i m m á r elsötétíti a teljes égboltot. Sáskák száguldanak elő, és megtámadják az emberiség azon maradékát, akik nem viselnek pecsétet a homloku kon. A skorpiószerű szörnyek vas mellvértnél keményebb páncélt viselnek, hangjuk pedig olyan, mint sok, csatába száguldó lovas szekér zúgása. Királyuk a sötétség angyala, akit héberül Abaddonnak, görögül pedig Apollüónnak, azaz Pusztítónak hívnak. E napokban „...keresik az emberek a halált, de nem találják meg azt; és kí vánnának meghalni, de a halál elmegy előlük" (Jel. 9:6.) A hatodik harsonaszóra Kelet felől pokolbeli harcosok serege vágtat végig a Föl dön, tüzet, füstöt, kénkövet okádó, oroszlánfejű lovak hátán; e lovak farka kígyófe jekben végződik, s elöl-hátul hatalmas pusztítást okoznak. A hetedik trombitaszóra gyönyörűszép szűz leány száll alá az Égből a Földre. Olyan, mintha a Nap ruháját viselné; lába alatt a Hold, koronáján tizenkét csillag. Feltűnik egy nagy vörös sárkány is, hét fejjel és tíz szarvval, hogy ha a szűz szül, annak fiát felfalja. A leány fiúgyermeknek ad életet, akit az angyalok Isten trónu sához menekítenek. Ekkor hatalmas háború tör ki az Égben. Mikháel angyal vezeti Isten seregét a vörös sárkány szolgái ellen, s a legyőzött sárkány levettetik a mennyből a Földre. A szörnyeteg üldözőbe veszi legnagyobb ellenfelét, a szüzet, ám nem éri utol, még csak meg sem érintheti; a szűz sasszárnyon repül el előle, amikor pedig a Gonosz vizet bocsát ki utána, hogy az elnyelje őt, még a Föld is segít a Napba Öltözött Aszszonynak: megnyitja magát és befogadja az áradatot. A vörös sárkány, aki a Sátán maga, ekkor bosszút esküszik „a szűz magvából valók ellen" - kiáll a tengerpartra és felidéz egy hétfejű Fenevadat, akit hamarosan az egész megmaradt emberiség imádni kezd. Feljön a Földből is egy Fenevad, a Ha mis Próféta: az előbbi szörny kultuszát terjeszti el a világban, s megöli azt, aki nem imádja a hétfejű, tengerből érkezett Fenevadat. Senki nem adhat, vehet, csak az, akinek j o b b kezén vagy homlokán ott látható az első Fenevad neve vagy nevének száma, a hatszázhatvanhat. Ám a harc i m m á r befejezéséhez közeledik. Isten hét rettentő csapást küld azokra, akik viselik a Fenevad nevét vagy számát. Babilont, a kereskedelem központjává és a pénz uralmának szimbólumává lett várost - illetve
218
jelképét, a vörös sárkányon lovagló parázna asszonyt - az angyali seregek elpusz títják. Meghasad az ég, és leszáll egy fehér lovon ülő Lovas: szemei, mint a tűz, sok-sok koronát visel, ám hogy mi a neve, azt csak Ő maga tudja. A Lovas megra gadja a Fenevadat és a Hamis Prófétát, kénköves tüzes tóba vetteti őket, követőiket pedig - vévigszáguldva lovával a Földön - villámló kardjával semmisíti meg. Ezer év múlva a Sátán elszabadul fogságából, utoljára egybegyűjti követőit, ám végleges vereséget szenved. Ekkor a halottak megelevenednek, s új emberiség jelenik meg az immár megtisztult világban. Új ég, új föld születik: a világ közepén pedig drá gakőből épített csodálatos város emelkedik. Itt fognak lakni az Aranykor igazai, a Hajnalcsillag, Jézus Krisztus szelíd királysága alatt, mindörökké.
Magyarázat A boldog, igazságos, spirituális létforma és az alacsonyrendű, anyagba zuhant ál lapot világkorszakonként ciklikusan változik. A régiek ciklikus létszemlélete éles ellentétben áll a mai történészek álláspontjával; utóbbi ugyanis azt vallja, hogy az emberi történelem a primitív, fejletlen, egyszerű csíraállapotból egy egyenes vona lú fejlődés által jut el a bonyolult, fejlett, technikai szempontból magasabb rendű szakaszokig (ezt a vilászemlélet a lineáris jelzővel illetjük). Ha a modern, lineáris történelemszemléletet („ősembertől az űrkutatásig") elmagyaráznánk mondjuk egy ókori sumernek, ős-germánnak vagy ó-egyiptominak, az azt egyszerűen nevetsé gesnek találná. Ő ugyanis, ha arról kérdeznénk, milyen volt a kezdetek-kori, ősrégi, történelem előtti világ, semmiképpen nem kezdetleges eszközöket készítő, vadászó-gyűjtögető ősemberek hordáit látná maga előtt. Számára a világ éppen a kez detek idején volt tökéletes, s ebből az őseredeti teljességből, boldogságból és szent ségből veszített fokról-fokra az évszázadok haladása során, egészen a mélypontig, a történelembe, térbe, időbe zárt, háborúval, halállal, fájdalommal és tudatlansággal terhelt jelenkorig. Számára éppen a múlt, az egykori „álomidő" az Aranykor teste sítette meg a földi létideált, s gondolkodásmódjának látszólagos pesszimizmusát éppenséggel az árnyalta, hogy mélységes meggyőződéssel hitt ugyanennek az ideá lis állapotnak - az Aranykornak - majdani visszatérésében. Ugyanaz az Aranykor köszönt-e majd világunkra néhány évtizeden, évszázadon belül, amelyet a nagy szigetbirodalmak elsüllyedésekor elveszítettünk? Igen és nem. Igen, hiszen az Aranykor egységes fogalom: az osztatlanság, a differenciálatlan egy ség, a társadalmi igazságosság és az egyéni tudatosság tökéletes rendje és rend szere. És nem, hiszen minden Aranykor más és más létezésnívót képvisel. Nézzük meg a mítoszokat: a germánok régi Aranykorát Frey isten, Freyja bátyja, a bőség és a termékenység megtestesítője uralta, ám a világégés utáni Aranykor fejedelme a feltámadt Baldur, a napfény, a ragyogás, a béke és a szeretet szépséges istensége lesz. Egyiptomban Ozirisz és ízisz Nílus-völgyi fáraósága volt a mitikus Egykor megjelenítője; az új Aranykor helyszíne viszont a tengerből kiemelkedő A m e n t e t lesz, melyen ezúttal Ozirisz és Atum kígyók alakjában fognak uralkodni... M á s -
219
más szinten, más-más alakban, mégis közös tudatállapotban. Minden Aranykor ugyanazt az értéket: az értékek abszolútértékét testesíti meg... A világ számtalan kultúrkörében, mind az öt kontinensen állandóan visszatérő motívum szerint az elveszett őskontinens ki fog emelkedni a tenger habjaiból, a meggyilkolt (tetszhalálba dermedt) alvó őskirály fel fog ébredni, illetve új életre kel. Az angol hagyományban az Aranykor első jele az lesz, hogy Merlin kiszabadul a Tükörteremből, az Avallon szigetén meggyógyult Arthur pedig újra visszahajózik Britanniába. A tibeti mítosz szerint a Sambhala titkos városában elrejtőzött Gesair, a mitikus vezér újra visszatér övéi közé. A középkorban „János pap országának" eljövetelét várták, a hun mitológiában pedig a Csillagösvény égi nyomdokain szá guldó Csaba királyfi visszatértét. Az Aranykor jövetelének legfeltűnőbb sajátossá ga: a létfeletti világból érkező küldött testet öltése. Azé a küldötté, aki az elmúlt Aranykor végén eltűnt, elaludt, elrejtőzött, vagy mártírhalált szenvedett: személye szimbolizálja a végtelenbe suhanó Aranykorok mögött meghúzódó, örökkévaló tartalmi azonosságot. A Vaskor végét minden mítosz természeti és társadalmi kataklizmákkal övezi. Ahogyan a gyermek születése lehetetlen lenne burokrepedés, magzatvíz-ömlés, véres-könnyes életadó fájdalom nélkül, úgy az új világ jövetele sem puszta átsiklás egy magasabb rendű világba. Kalki karddal a kezében vágtat be, s egyszerűen elpusztítja a vaskori l é t m ó d o t képviselő nemzedékeket; az Ótestamentum szerint az Északról támadó G ó g és Magóg, Nimród leszármazottai még Jeruzsálem vá rosát is meg fogják ostromolni. A régi rend - nevezzük Vaskornak, Kalijugának, B ű n ö s Világnak vagy bármi másnak - makacsul, erőszakkal tartani akarja uralmát az ellenállhatatlanul érkező új létállapot ellenében is, ez pedig véres konfliktusokat eredményez. Vérben születik meg az aranykori béke; s ez egyáltalán nem parado xon! Mi lenne a hajtóerő, amely kíméletlen következetességgel, gátakat repesztve löki át a történelmet az új világ kapuján, ha nem az agresszióját kiterjesztő vaskori létmód totális eltakarításának vágya? Mindazonáltal az emberiség egyéni érése, az egyes benső Aranykorok megszüle tése jóval csendesebb, személyesebb, vértelen folyamat. Itt a konfliktusok legfeljebb a jussát követelő kis én, és a visszatérés során hangját egyre határozottabban hallató Magasabb Én között játszódik le, habár ez a folyamat is éppen elég avatási kínt okoz a lélek és a tudatállapot szintjén. Egy apokrif szövegben Jézus azt ígéri, hogy visszajövetelekor elveszi az élőlények hús-szívét és ad helyette fényből lévő igazi szívet: mi ez, ha nem annak jövendölése, hogy az Aranykor világában az anyagorientált világképet a szellem vezérelte létezésmód fogja felváltani? Az egykori Boldog Világ androgün, n e m e k feletti természete is visszatér, hiszen egy másik kijelentés szerint „amíg nem lesz egy a hím és a nőstény, és amíg a hím hím marad és a nőstény nős tény, senki nem mehet be Isten Országába..'.' (Tamás evangéliuma 22.). Az a motí vum, amely arra utal, hogy a katasztrófákat túlélő kiválasztottak az Aranykorban valamilyen, már az ősidőkben e célra elpecsételt állat húsából fognak lakomázni, az Atlantiszon oly jól ismert fénytáplálkozás elterjedésére utalhat. Az emberi lé-
220
tezésre tehát ezúttal, közelgő Vízöntő-Aranykorunk évszázadaiban is jellemzőek lesznek azok a sajátosságok, melyek az Istenek Idejében közismertek voltak. Sokan félve olvassák az ijesztőnek tűnő jövendöléseket, melyek tűzözönről, víz áradatról, világháborúkról, az emberiséget végigpusztító rettenetes démonhadse regekről szólnak. Szellemi tanítóként magam is rendszeresen találkozom aggódó kérdéseikkel, melyek általában a „lesz-e világvége?" „mindenki elpusztul, vagy van esélyem a túlélésre?" „lesz-e globális dimenzióváltás, átugrás egy magasabb téridő koordináta-rendszerbe?" témakörök köré összpontosulnak. Megnyugtatásul - ha egyáltalán használható itt ez a fogalom - mindig el szoktam magyarázni, hogy amennyire az Aranykor, az Ezüstkor, a Rézkor és a Vaskor sem csak történeti korsza kokat, de főképp tudatállapoti szinteket jelentenek, úgy a katasztrófákat sem lehet pusztán a meteorológiai konkrétum síkján értelmezni. A háború nemcsak odakint, de bensőnkben is dúl; a démonölő Megváltó nemcsak holmi földöntúli országból ér kező külső hatalom, de szintúgy a bennünk élő katarzisvágy, a megszenvedve-megtisztulni, a rombolva-építeni akarás költői szépségű misztikus-mágikus allegóriája.
Tanítás 1. Visnu isten, az indiai világciklus-hagyomány Messiás alakja a mítoszokban a teremtett világ legjobb barátjaként lép elénk. Emberi testet öltve számos esetben életét adja az élőlények védelmében; állatalakban pedig nagyon is gyakorlatiasnak tűnő küldetésekben vesz részt. A misztika tudománya szerint a Mindenség három szférájának - az anyagi, a lelki és a szellemi világnak - megvannak a maguk jel legzetes életformái, létmódjai, azaz „lakói". Az anyagi síkon élnek a keletkezésnek pusztulásnak kitett testtel rendelkező lények. A lelki világban az eltávozottak lélekmaradványai, a démonok, illetve egyes elementál-típusok laknak, és innen szár maznak olyan létformák is, mint a tündérek, a manók, vagy a koboldok. A szellemi síkon - nevezzük Fényvilágnak -, Isten közvetlen közelében nyilvánulnak meg az angyalok hierarchiái és itt találhatók az aiónoknak nevezett anyagfeletti életformák világai is. Az aiónok magasrangú szellemlények. A régi legendák szerint Isten a teremtmények iránt érzett halhatatlan szeretete megtestesüléseiként árasztotta ki őket önmagából. Ám az angyalokkal ellentétben az aiónok nem pusztán a szellem világban képesek alak, forma és minőség megjelenítésére. Az aiónok szembetűnő tulajdonságai a következők: földi testet ölthetnek, azaz megszülheti őket egy ha landó asszony; ki lehetnek téve a növekedésnek és a hanyatlásnak; növényekként, állatokként, lelki létformaként, vagy emberekként élhetnek; szaporodhatnak, meg sérülhetnek, megöregedhetnek és meghalhatnak. Az ősi szentiratok alapján, ha egy aión testet ölt az anyagi világban, akkor ezt nem karmikus hatóokokból, hanem Is ten által rendelt küldetése teljesítése céljából teszi. Csak a küldetés időtartama alatt van jogosultsága földi testében maradni. Világkorszakváltások idején - például egy pusztuló Vaskor és egy születő Aranykor történelmi határán - nagyobb számban testesülnek meg aiónok itt a Földön. A misztikatudomány alapján az az égi szellem,
221
akit Visnunak, Baldurnak, Ozirisznek, de Jézus Krisztusnak is nevezhetünk, a Fiú isten volt: az Atya első kiáradásának szülötte, maga az Aiónok Aiónja, aki Isten akaratának és saját elhatározásának engedelmeskedve vállalta az idők kezdetétől a golgotai beteljesítő misztériumig teste anyagba záratását, megtöretését. 2. Az ősi jóslatok jelenkorunkra - a maja, egyiptomi és tibeti naptárakban sze replő 2 0 1 2 - e s Vaskor-Aranykor váltásra vonatkozóan - több aión lejöveteléről is szólnak, ám a mítoszok szerint ebben az időben egy nagy hatalmú égi küldött is testet ölt. A másodszor is, immár finomabb testben elérkező Krisztus, a perzsa pró féciában szereplő Szaoszjant, a feltámadt Baldur, illetve a fehér lovon bevágtató Kalki t ö r t é n e t e mind-mind ennek a jövendölésnek kultúránként más-más szim bolikával leírt változatai. 3. A világkorszakot lezáró Megváltó mindig egy ősidők óta Földünkre többször visszatért, sokat szenvedett, a negatív erők által valaha elpusztított vagy meggyö tört, az élőlények pártját fogó jótékony hatalom. Szaoszjant és Kalki alakjában in kább a küldött igazságosztó, harcos jellege tükröződik. Ozirisz és Baldur viszont erősen emlékeztetnek a kereszténység „szenvedő Krisztus - diadalmas Krisztus" alakjaira. Mindkét típusra más mítoszokból is lehet további példákat sorolni. Előb bire - a harcos típusú Messiásra - az O t e s t a m e n t u m b a n szereplő „Dávid fia" ad hat még példát, a szelíd, ártatlanul üldözött, világos bőrű, fehér ruhás, szeretetet hirdető Megváltók közül pedig a közép- és dél-amerikai mitológiából jól ismert Tollaskígyó említhető (Tollaskígyót az inkák Virakocsának, a maják Kukumaknak, a toltékok Kukulkannak, az aztékok Ketzalkoatlnak, a csibcsákok Nemketebának és Nemkecsának nevezik). 4. A Vaskor lezárását a mítoszok szerint iszonyatos háborúk, szörnyseregek tá madása, világégés kíséri. Az Aranykor a teljes mértékben felszámolt régi világ he lyén születik újjá. A germán mitológiában még maga a Káosz is visszatér Odin vi lágának elpusztulása és Baldur aranykorának jövetele előtt, jelezvén, hogy a Vaskor maradványaira nem lehet építeni. Az emberiség új létállapota tehát semmi olyan sajátosságot nem jelenít meg, amely a Vaskorhoz, a Rézkorhoz, vagy az Ezüstkor hoz tartozott: egy új, az alapokig „ledózerolt" felületen épül. 5. A teljes eszkatológiai mítoszrendszert persze értelmezhetjük az egyén szintjén is. Az Aranykor elérkezik bennünk, ha gondolataink, szándékaink, szavaink és tet teink „aranykoriak", azaz egyetlen vezérelvük a korlátlan, feltételeket nem ismerő, önátadó, minden élő és élettelen dologra kiterjedő Szeretet. Mivel a mitikus tanok szerint az Aranykor a Szellem, az Ezüstkor az érzelmi én, a Rézkor a logikai én, a Vaskor pedig a test uralkodásának korszaka, az Aranykor az egyén világában az emberi szellem diadalát jelenti!
222
Ez a könyv itt és most véget ér, de n e m a mitológia: az jelen van napjainkban is, meghatározza gondolatainkat, szólásainkat, közmondásainkat, művészetünket, szórakozásunkat, műveltségünket, a környezetünkben jelen lévő szimbólumokat és életünk még sok-sok más területét. A mítoszok öntörvényű létezők: nincs szük ségük arra, hogy „funkciójuk" legyen, hasznosságukat - szépségük, esztétikai gyö nyörködtető képességük mellett - mégsem lehet elég nyomatékosan hangsúlyoz ni. Mítoszok tartják fenn egy mégoly sanyarú történelmi helyzetben lévő nemzet egészséges öntudatát; mítoszok kalauzolják az e m b e r t az anyag törvényeinél m é lyebben-magasabban fekvő igazságok megismeréséhez; és ahogyan azt néhány évti zeddel ezelőtt újra felfedezték, a mítoszok, ha akarjuk, még betegségeket gyógyítani is képesek. Könyvünket mindenekelőtt azok forgathatták haszonnal, akik egészen egyszerűen szeretik a mitológiát, hajlandóak az ősi varázsvilág segítségével maguk is elvarázsolódni, hiszen megtanultuk, hogy a mitológia egy különösen szemérmes istennőre hasonlít: csak akkor hajlandó levetni a kódok, jelképek, ködös utalások fátylát, ha tisztelettel, szeretettel, alázattal közelítünk hozzá. Az Aranykor visszatér mindemellett számos más olvasói cél esetén is segítségül szolgálhat: • a történelemmel, irodalommal, ókortudománnyal, pszichológiával, néprajzzal vagy kultúrantropológiával foglalkozók számára lehet mítosz-szöveggyűjtemény; • a bármilyen spirituális megvalósítási (beavatási) módszert (például jógát, tantrát, táltostudományt stb.) gyakorlóknak lehet elméleti háttérolvasmány; • a Magyarországon is sikeresen működő ezoterikus, spirituális vagy szellemtudo mányi szabadegyetemek, képzések hallgatói számára pedig lehet tankönyv. A mitológiakutatásban még ennél is mélyebbre búvárkodni kívánók számára ed dig főként a külhoni egyetemek «Comparative History of Religion" (Összehasonlító vallástörténet) szakirányait javasoltam, ám most ö r ö m m e l adhatom át a hírt a mí toszok szerelmeseinek: 2 0 0 7 tavaszától - M i r c e a Eliade születésének 100. évfor dulójára emlékezve - szakszerű, ám népszerű, közérthető jellegű képzést indítunk M I T O L Ó G I A szakon Magyarország első Mitológia és Vallástörténeti Iskolájában!
A falak lassan leomlanak; az elszigetelt egyéni ébredési folyamatok mellett ma már közel járunk a társadalomszintű eszmélés bekövetkeztéhez. Hazánk szellemi élete a kedvezőtlen körülmények ellenére is megőrizte tradicionális színvonalát, megújulásra is hajlamos rugalmasságát, az emberiségszintű bölcseleti szükségletek azonnali felismerésének képességét. A magyarországi ezoterikus társadalom hely zete - más országokéval összehasonlítva - szintén különleges, hiszen nálunk az „ezotéria" számos olyan tudományágat is befogadott (parapszichológia, holisztika, alternatív orvostudományi módszerek, spirituális téridőfizika, alkímia, asztrológia, magyarságkutatás, misztika, mágia stb.), amelyeket a hivatalos katedratudomány mellőz, vagy éppen a középkori eretneküldözésre emlékeztető vehemenciával pró bál lehetetlenné tenni. Úgy tűnik, egyelőre a vallástörténet-tudomány is itt, a „mos tohagyerekek" soraiban foglal helyet; az a tudat azonban talán mindenkit elégedett séggel tölthet el, hogy a történelem eddig még rendre a szőnyeg alá söpörni próbált világképeknek szolgáltatott igazat... Az ezotéria ma az intellektuális lázadás legkifejezőbb formája. A mitológia kép viselője, művelője ma az ezotéria világában talál otthonra, előadói pódiumra és fi gyelmes, lelkes, hihetetlenül értelmes és érzékeny közönségre. Ennek a könyvnek a mítoszok tértől-időtől független hasonlóságának megmuta tása volt legkifejezettebb, legfontosabb célja. Anélkül, hogy bárkit világnézetében befolyásolni akarnánk, megállapítható, hogy a mitológia önmagáért beszél. Nem keletkezhetett pusztán „véletlenül" azonos gondolat, azonos szimbolika, azonos mítosz Iránban és a maoriknál, a görög mitológiában és a Ceram-szigeteken, az ókori egyiptomiaknál és a maja-kicséknél. A gyakran a tapasztalt valláskutatót is megdöbbentő tartalmi és képi azonossá gok öt kontinens mítoszaiban alapjaiban rengetik meg a modernkori, haladáselvű, materialista tudomány világképét. Egymással semmilyen kapcsolatot nem tartó kö zösségek „kezdetlegesnek" titulált tagjai nem fantáziálhatnak egyszerre ugyanúgy, ugyanolyan jelképiséggel, ugyanarról. A rejtélyt - amelyet talán a mitológia nagy kérdésének nevezhetünk (hogyan keletkezhettek térben, időben egymástól mérhe tetlenül nagy távolságra lévő kultúrközegekben gyakran hajszálpontosan azonos mítoszok?) egyedül maguk a mítoszok képesek feloldani, megválaszolni. Válaszuk pedig rendkívül egyszerű. Szinte halljuk az istenek és az istennők önnön védel mükre felhozott szavait évmilliókon, történelmi kultúrák felemelkedésén és mély be tűnésén át: „...a mítoszok közötti azonosságok oka mindössze az a tény, hogy a mítoszok igazak. Igazat mondanak, igazat tanítanak, csak éppen ez az igazság n e m olyan, mint az az igazságfogalom, amit a modern emberiség szánalmasan ego centrikus, környezetpusztító, anyagközpontú világképe hozott létre. A mítoszok igazsága felsőbb, romolhatatlan igazság, mely a csillagok felett elgondolhatatlan távolságban lakozik. A halandók földi logikája n e m érhet fel ezekhez a csillagfeletti birodalmakhoz..." Megkérdezheti valaki azt is, vajon hogyan lehetséges az, hogy régi mítoszok, ókori szentiratok szövegeiben olyan adatok és ismeretek szerepelnek, amelyek a
224
modern nyugati tudomány számára ismeretlenek vagy értelmezhetetlenek - pél dául az óind tantrikus orvostudományi könyvek leírásai az élőlények fénytestének energetikai központjairól, a Mahábhárata című indiai őseposz időfilozófiai fejte getései, vagy a kínai akupunktúra-hagyomány. Az istenek és istennők kara itt is vé delembe veheti önmagát:
tudnotok kellene, hogy az Univerzum végtelen men
nyiségű olyan információt rejteget, melyet ti, 2 1 . századi halandók már, illetve még nem ismerhettek. M á r nem, hiszen az Aranykor tudása lassan-lassan kifakult vilá gotokból; és még nem, hiszen csak most kezdődik számotokra az új világkorszak, melynek során - akárcsak a Baldur-mítoszban a pázsiton régi aranytáblákat találó istenségek - ti is rádöbbentek majd jövőtök múltotokban rejlő kulcsaira..." Próbálkozhat valaki kritikával vagy támadással úgy is, hogy megkérdezi, vajon nem áll-e gyenge lábakon a spirituális mítoszkutatás, hiszen elsődlegesen n e m tár gyi bizonyítékokra, hanem hitre építi állításait. Az olümposzi kórus válasza erre talán a következőképpen hangozhatna: „...talán azt gondoljátok, hogy a ti tudomá nyotok elméletei n e m hitre alapulnak? Kedvenc teóriáitok - az anyagelvű világkép, a darwini evolúcióelmélet, vagy a Big Bang, a világkeletkezést állítólag leíró Nagy B u m m tézise - vajon mi mások, ha nem modernkori bálványpapok által szentesí tett hiedelmek? Különben is, ami igazán lényeges, az úgyis bizonyíthatatlan, m e r t logikafeletti, ezt már megtanulhattátok volna..." Az ókoriaknál kevesen értékelnék jobban Saint-Exupéry világhírű megállapítását, mely szerint „ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan" A mítoszok éppen eze ket a láthatatlan, sőt elgondolhatatlan igazságokat tárják fel a maguk módján, a szim bólumok nyelvén, beavatás-szerűén. Sokan szeretnének manapság „igazi beavatást" sokan vágynak önmaguk és a világ tökéletes megértésére: a mitológia számukra is megmutatja, milyen tudatállapoti lépcsőfokokon kell áthaladniuk, míg végre-vala hára - valahol, a Nyugati-tengeren túli Almák Szigetén - céljukhoz érhetnek. Végezetül egy olyan kérdést teszek fel a fenti sorokban már meginterjúvolt isteni karnak, amely tanítványaim kedvenc kérdései és a jelenlegi vallástörténet legna gyobb problémái közé tartozik, nevezetesen azt, hogy mi lehet a mitológia álta lános üzenete a Vízöntő-kori emberiség számára? A felelet fiktív párbeszédünk ben valahogy ilyenképpen szállna alá Zeusz trónusáról: „...szeressétek világotokat, melyet gyönyörűnek alkottunk a ti számotokra... vigyázzatok Gaia anyánk testére, hiszen testeteknek bölcsője és örökre elringató nyoszolyája is ő... életetek fenntar tása, egyéni boldogságotok hajszolása közben gondoljatok arra, hogy élőlény-test véreitek mindegyike egyformán jogosult az életre, a boldogságra...
és végezetül,
ha Szófia istennő-testvérünk kérését tolmácsolhatjuk számotokra: temessétek be a lövészárkokat ezotéria és tudomány arcvonalai között, mert az Aranykor legfőbb tudományága: maga a Bölcsesség!" Az Aranykor legyen Mindenkivel! Avatára Szatjavati Budapesten, 2 0 0 6 . szeptember 11-én
225
Mircea Eliade: Az eredet bűvöletében: vallástörténeti kutatás és módszertan 1912-töl napjainkig. Ford.: Vargyas Zoltán. Cartaphilus Kiadó, Budapest, 2002. Brahma az első megnyilvánulatian Létező. (Visnu ebben a mítoszban maga az Abszolútum, tehát őrá még nem mondható, hogy Létező lenne: Visnu egyszerre Létező és Nemlétező.l Rudra-Siva az első megnyilvánult Létező. Brahma feladata így tulaj donképpen a megnyilvánítás maga. A három egy, és mégis különböznek, mivel más és más bölcseleti fogalmat jelenítenek meg: Visnu az Abszolútum, Brahma a Teremtő, Slva pedig az Univerzumot Irányító dialektikus lüktetés. (Brahma meditációja során mellesleg létrejöttek névtelen és formátlan energiák is.) A nyugati alkímia középkori tanításai szerint az Atya mielőtt megteremtené az anyagi világot, három gyökérelemet nyilvánít meg az Anya méhében: a ként, a sót és a .folyékony ezüsf-öt, azaz a higanyt. A kénben saját maga férfias, tüzes, atyai tulajdonságai jelennek meg; a só a Nagy Istennő nedves-termékeny létmódját hordozza; a higany pedig a Fiúisten megnyil vánulása (az alkimista szövegekben éppen ezért gyakran Jézus Krisztussal azonosítják). Mivel a gyökérelemek nem azonosak a .profán" kénnel, sóval és higannyal, ezért neveikben is eltérést mutatnak, így míg a .hétköznapi" higany latin neve argentum vivum Lélő ezüst"), addig a krisztusi gyökérelemé mercur, lévén Hernnész-Mercurlus a közvetítő természetű alkímiai higany istene. Az Agnicsajana-szertartás során 365 agyagtéglából építik fel a kitárt szárnyú madarat ábrázoló oltárt, amelybe a védikus történeti időkben öt élőlény fejét is befalazták. Az áldozat végrehajtása során a világteremtéskor feláldozott ősisten, Purusa testrészei összegyűjtésével kívánják az anyagba zárt fényt felszabadítani. Az akítu-ünnep a sumer zagmuk-ünnep akkád-babilóni változata; óévbúcsúztató-újévköszöntő szertartás. Történései a következők: az óév utolsó napján a babiloni király leveti ruháit, port hint fejére és vezekelni indul a hegyekbe, ahol Marduk főpapja segítségével megtapasztalja önnön szimbolikus halálát. Eközben egy halálraítélt foglyot megkoronáznak, díszes ru hákba öltöztetnek mint pótkirályt - ő jelképezi az óév során elkövetett esetleges hibákat, bűnöket. Az akítu-ünnep mulatozás sal, féktelen orglasztikus szertartásokkal járó rítus, melynek csúcspontján Marduk főpapja felolvassa Tiámat legyőzetésének történetét. Végül a pótklrály nyilvánosan szeretkezik a királynéval. Az újév első napjának hajnalán a valódi király visszatér. Kivégezteti a pótkirályt (Kingu démon megtestesítőjét), fellépdel a babiloni toronytemplom emeletein, és a hetedik szinten mint Marduk, rituális nászt ül a Szarpánitu istennőt, Marduk feleségét megjelenítő papnővel. Ezzel egy teljes esztendőre biztosítja a Világrend uralmát és Mezopotámia termékenységét. A khvarena az iráni mitológiában szereplő, királyok, kiválasztottak, mágusok homloka körül látható fényköröcske. Mint jel kép, azonos a keresztény glóriával, illetve az akkád me/ommwal. A khvarena szó ugyanazt az Indoiráni gyököt tartalmazza, mint a latin corona és a magyar korona kifejezés. Számos misztikus hagyomány szerint a magyar Szentkorona valójában az égi eredetű khvarena földi képmása.
226
A róksaszák rút, kegyetlen, torz testű démonok, az árja társadalom és az egész emberiség ellenségei. Nevük jelentése: .éjszakában kóborló'. A védikus óind mitológiában gyakran fordulnak elő titokzatos repülő jármüvek. Típusaikat, fajtáikat, működési elvüket a Szamarangana Szútradhára című, a Kr. e. I. évezredben íródott szöveg mutatja be. Eszerint voltak égi hajók, melyeket mantrákkal lehetett irányítani; egyeseknek folyékony arany, másoknak higany volt az .üzemanyaga". A védikus eredetű repülő szerkezeteket összefoglaló néven w'mónóknak nevezik. Hanumán apja Váju, a védikus mitológia szélistene, anyja pedig a majmok királyának leánya, egy Andzsnyá nevű hercegnő volt. Maga Hanumán így nem .majom", sokkal inkább egy különös, állat alakú félisten. A dévák - az istenek és a félistenek az óind kaszt-tudatban Agni és Varuna kivételével ksatrijáknak Iharcosoknak) minősülnek. Hanumán így apja jogán harcos nak született, Váli majomkirály udvarában pedig kimondottan hadvezéri feladatot töltött be. A Gangá nem más, mint a Gangesz szanszkrit neve, egyben a folyam isteni úrnője, egyes mítoszokban megtestesítője. A francia eredetű kora-körépkori legenda szerint Melusine gyönyörű tündérleány, akit azonban rettenetes varázslat sújt: derekából minden szombatnapon tekergő kígyók sarjadnak elő. Raymond lovag, Lusignan várának ura megszereti, fe leségül veszi, Melusine pedig azt a feltételt szabja urának, hogy szombatonként nem keresheti, nem is vethet rá egyetlen pillantást sem. A féltékeny lovag egy alkalommal mégis meglesi hitvesét, aki éppen a kastély melletti tóban fürdik kígyó alakjában. Melusine a bánattól és a szégyentől kétségbeesve elhagyja férjét és három, a lovagtól született fiát. Visszatér a tóba, ahonnan érkezett, Raymond pedig élete végéig hiába szólongatja éjszakánként. Melusine évszázadok múlva is meg-megjelent a Lusignan család egyes tagjai előtt, aki pedig látta őt, annak halála a találkozástól számított három napon belül bekövetkezett. Hésziodosz: Istenek születése-Munkák és napok. Ford.: Trencsényi-Waldapfel Imre. Magyar Helikon, Budapest, 1974 A Szerető és az Anya alakja mindig egy típusba olvad össze: a Második Úrnő figurájába. A szerelem és a szülés is a .csúcspont, kiteljesedés" fogalmát idézte fel az ókori misztikusokban. Az Istennőt mint a Szent Király menyasszonyát és mint a leendő Új Király édesanyját Vörös Úrnőnek nevezik; a másik két alakkal, a Fehér Úrnőnek nevezett égi Szüzleánnyal és a halált hozó Fekete Úrnővel együtt képezik a Nagy Hármasistennő három arculatát. A közismert .gyehenna" kifejezés a Ge-Hinnom földrajzi név eltorzult változata. A gyehenna a köznyelvben poklot, alvilágot jelent; a jeruzsálemi Ge-Hinnom-völgy viszont a régi kánaánita istenszobroknak a legyőzött kánaánlak megalázása céljából szeméttelepre hajított maradványait őrizte. A kánaáni mitológia kézmüvesistenségének teljes neve - Katar va Khaszisz - beszédes név, ami magyarul annyit tesz: .Ügyes és Okos". Ezek az istenség állandó díszítő jelzői tepitheton ornans). Jatpan egy, a kánaáni hagyományban szereplő démon, aki bármilyen alakot képes magára ölteni. Mivel kígyóként is ábrá zolják, ezért őt tekinthetjük a luciferi ellenerő kánaáni megfelelőjének. Ádám neve a kánaáni adama szóból ered, melynek jelentése .termőföld", illetve .vörös". Apokrif héber hagyomány szerint Lilithet az Úr teremtette Ádámnak asszonyul, és Ő is nevezte el. Nevének jelentése: .éjszaka". Éva nevének jelentése: .minden élők anyja". Az Úr e névadással Éva ősanyái küldetését kívánta kifejezni. Az ókori földrajzi felfogás az Atlanti-óceán és a Fekete-tenger közötti területeket írta le ismertként. A jóslat a Római Birodalom későbbi kiterjedésére vonatkozik. A bármilyen módon megcsonkult embereket őseink az istenség követeinek - sámánoknak, beavatottaknak - tartották.
22
Eliade, Mircea: A sámánizmus -Az eksztázis ősi technikái. Ford.: Saly Noémi. Osiris Kiadó, Budapest, 2001
23
„Itt nyugszik Arthur, aki király volt hajdan, és egykor újra király lesz...'
24
A pokatok nevű labdajáték a Fény és a Sötétség küzdelmét szimbolizáló archaikus játék volt Közép-Amerikában.
25
A hdomas gyümölcsöt számos esőerdei terméssel próbálták azonositani a kutatók. Vándormotívumról van szó: a szívgyümölcs azonosítás a világ számos népénél közismert.
24
A mitológiában gyakoriak az ikerterhességek. Az ikerfivérek az év fényesebbik, illetve sötétebbik felét jelenítik meg.
27
Pekari {Tayassu tojacu): Dél-Arizonától La Platóig honos vízilóféle. Koati Wasua wfa, nasua narica): Dél- és Közép-Amerikában honos, mindenevő ormányos medve.
28
A varázslóifjak által kiállt próbatételek, pusztulásuk és feltámadásuk leírása a maják kozmológiai tanításait .kódolja": a Mindenség ciklusonként megújul; a világkorszakváltásokat hatalmas katasztrófák, világégések jelzik. A maja panrheon sokban hasonlít az egyiptomiakéra: a fivér és nővér közötti egyesülésekből született égi istenek éppúgy jelen vannak benne, mint a népek törzsi héroszai, a meghaló és feltámadó istenségek, valamint a termékenységszellemek.
29
Az exoterikus kereszténységben a bűnbeeséssel azonosított, s ezért általában negatív szerepű kígyó más kultúrák mitoló giájában pozitív alakként - a bölcsesség hordozójaként, istenségek védelmezőjeként, sőt isteni rangú lényként - tűnik fel. Ilyen kígyók például a hindu mitológia kincsőrző, rendszerint jótékony istenségei, a nágák. (Női formáik a nágink)
30
31
A bráhmana a mágusok, áldozópapok és tanítók hivatásrendje az indiai kasztrendszerben. A védikus asztrológia a Jupiterrel azonosítja Bali bolygóját, mely az uralom, az Igazságosság, a helyes irányítás erőinek szim bóluma. Bali szigetén uralkodott a legenda szerint egy másik Bali, mégpedig Szugríva, a majomkirály bátyja la Rámajánábóll. Ő a névadója e szigetnek. Hasonlóan ellentmondásos figura, mint a visnu-történetben szereplő névrokona...
228
Baktay Ervin: Mahabharata. Tericum Kiadó, Budapest, 1 9 9 4 Baktay Ervin: Indiai regék és mondák. M ó r a Kiadó, Budapest, 1 9 6 3 Boglár Lajos
(ford.): Popul
Vuh-A
maja-kiese
indiánok szent könyve.
Helikon
Kiadó, Budapest, 1 9 8 4 Cowell, E. B. (szerk.):
The Jataka or Stories of the Buddha's Former Births.
Blue Dove Publisher Co., Cambridge, 2 0 0 0 Dobrovits Aladár - Kákosy László: Egyiptomi és mezopotámiai
regék és
mondák.
Móra Könyvkiadó, Budapest, 2 0 0 3 D ö m ö t ö r Tekla: Germán, kelta regék és mondák. M ó r a Könyvkiadó, Budapest, 1998 Eliade,
Mircea:
Az
eredet
bűvöletében:
vallástörténeti
kutatás
és
módszertan
1912-től napjainkig. Cartaphilus Kiadó, Budapest, 2 0 0 2 Eliade, Mircea:
Vallási hiedelmek és eszmék története I-III.
Osiris Kiadó,
Budapest, 2 0 0 2 Eschenbach, Wolfram von: Parzival 1-11. Kláris Kiadó, Budapest, 2 0 0 4 Firdauszi: Sahname. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1 9 5 9 Fórizs László: Rigvéda- teremtéshimnuszok.
Farkas Lőrinc Imre Kiadó,
Budapest, 1995 Foss, Michael: Kelta mítoszok és legendák. Gold Book, Debrecen, 1 9 9 9 Frazer, James George: The Belief in Immortality. London, 1 9 1 3 In: Ipolyi Arnold: Magyar Mythologia I. kötet, 135 o. Kiadta: Zajti Ferenc. Budapest, 1929 Graves, Róbert: A görög mítoszok. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1 9 7 0 Graves, Róbert - Raphael Patai: Héber mítoszok. Gondolat Kiadó, Budapest, 1969 Hamar Imre (szerk.): Mítoszok és vallások Kínában.
Balassi Kiadó, Budapest,
2000 Hésziodosz: Istenek születése-Munkák és
napok.
Magyar
Helikon,
1974 Hinnels, John R.: Perzsa mitológia. Corvina Kiadó, Budapest, 1 9 9 2
229
Budapest,
Ions, Veronica: Mitológia. Holló Kiadó, Kaposvár, 1999 Jánosy István: Rámajána. M ó r a Könyvkiadó, Budapest, 1978 Jung, Carl Gustav: A filozófusok fája. Édesvíz Kiadó, Budapest, 2 0 0 0 Kákosy László: Az alexandriai
időisten
-
Válogatott tanulmányok,
1957-1998.
Osiris Kiadó, Budapest, 2 0 0 1 Kákosy László: Réfiai. Gondolat Kiadó, Budapest, 1979 Károli Gáspár (ford.): Szent Biblia. János Apostolnak Mennyei Jelenésekről Való Könyve 5-22. Komjáthy István:
Mondák Könyve-Hun
és
magyar mondák.
Móra
Könyvkiadó, Budapest, 1 9 5 5 Körösi Csorna Sándor: Buddha élete, tana és egyháza. Athenaeum Kiadó, Budapest, 1 9 2 4 Majtényi
Zoltán
(szerk.):
Magyar Királyi
Mesék-Nagy
Magyar Mesemondók.
Unikornis Lap- és Könyvkiadó Kft., Budapest, 1999 Malory, T h o m a s : Arthur királynak és vitézeinek,
a Kerek Asztal lovagjainak
históriája. Háttér Kiadó, Budapest, 1 9 9 6 Rákos Sándor: Tandori Dezső
Gilgames-Agyagtáblák üzenete.
Magyar Helikon, Budapest,
(ford.): Edda-Óészaki mitologikus
és hősi énekek.
1963
Európa
Könyvkiadó, Budapest, 1985 Tenigl-Takács László (szerk.): India bölcsessége. Gandhi A l a p í t v á n y - T K B F , Budapest, 1 9 9 4 Tőkei Ferenc (szerk.): Kínai buddhista
filozófia.
Történelem és Kultúra-sorozat.
M T A Orientalisztikai Intézet - Balassi Kiadó, Budapest, 1 9 9 6 Tyler, Royall (szerk.): Japán regék és mondák. Móra Könyvkiadó, Budapest, 2005 Vekerdy József: Rámajána. Részletek.
Budapest,
Vikár Béla (ford.): Kalevala: szemelvények a Kiadó, Budapest, 1 9 8 0
230
1965
finnek
naiv eposzából.
Európa
ISBN 978-963-06-1367-5
Ezo tér
Ezo tér Kiadó www.ezomedia.hu 2490 Ft
