ELSÕ RÉSZ
Chiba City blues
13
14
1 A kikötõ felett úgy szürkéllett az ég, mint a televízió képernyõje mûsorszünet idején. – Ne higgyétek, hogy ilyesmin élek! – hallotta Case, ahogy átfurakodott a Chat ajtaját körülvevõ tömegen. – Csak engem is elkapott ez a szörnyû, járványos droghiány! A hang és a tréfa egyaránt a Sprawlból származó beszélõre vallott; a Chatsubót jobbára hivatásos hontalanok látogatták, s a japán szót a bárból gyakran hetekre számûzték. Ratz a pult mögött tett-vett. Mûkarja egyhangúan rezgett, ahogy egy tálcányi pohárrakományt csapolt Kirinnel töltött fel. Észrevette Case-t, és rámosolygott, feltárva kelet-európai acéllal átszõtt, barnás-szuvas fogsorát. Case odatelepedett a bárpulthoz, Lonny Zone egyik valószínûtlenül napbarnított kurvája, valamint egy makulátlan egyenruhájú afrikai tengerész közé, akinek arccsontjain gondosan kimunkált, tarajos törzsi díszhegek sorakoztak. – Wage ma kora reggel itt járt, két apróddal – tolt elébe egy teli korsót Ratz az ép kezével. – Netán vanni neki valami dolog magával, Case? Case vállat vont. A jobbján ülõ lány felvihogott, és oldalba bökte. A legendásan rút csapos még szélesebb mosolyt villantott fel. A megfizethetõ szépség korában ilyen csúfnak maradni szinte ódivatúnak hatott. A muzeális mûkar megnyikkant, ahogy gazdája egy újabb korsóért nyúlt. A protézis szutykos rózsaszín mûanyag burkolata hétfunkciós, erõ-visszacsatolásos, orosz katonai manipulátort takart. – Maga túlságozottan mûvész, Herr Case! – röffentett Ratz, ami nála a nevetést helyettesítette, és rózsaszín mûkarmával megvakarta fehér trikós pocakját. – A vicces kis ügyek nagy mûvésze. – Aha... – felelt Case, és belekortyolt a sörébe. – Kell, hogy legyen itt egy vicces arc. Mert hogy maga nem vicces, az tuti! A kurva kuncogása egy oktávnyival feljebb csuklott. – De te se vagy az, hugi, Zone meg egy régi haverom, szóval húzz el innét, oké? A lány Case szemébe nézett, és szinte ajkát se rezdítve, alig hallhatóan, megvetõen maga elé fújt, de távozott. – Jézusom, milyen lebuj már ez itt? Még inni se lehet nyugodtan? – méltatlankodott Case. – Eh, a csaj csak dolgozik – törölgette Ratz egy ronggyal a repedezett faburkolatot –, Zone leadja nekem utána százalék. Magát is engedem üzletelni, aber magán csak nevetni tudok, keresni nem. Ahogy Case felemelte a sörét, hirtelen különös csend támadt, mintha száz különbözõ társalgás egyszerre szakadt volna félbe. Aztán felharsant a kurva kissé hisztérikus vihogása. – Angyal szállt el felettünk! – röffent fel Ratz. 15
– A kínai idegsebészet – bõdült fel egy részeg ausztrál –, az nagyon ott van! Idegkezelést csakis a kontinensen! Azok majd helyrepofoznak, haver... Ennek hallatán Case-ben epeként tolult fel minden keserûsége, de csak a poharába morogta: – Na, ez az, ami hatalmas baromság...
Japánban a már feledésbe merült ismeretek is jóval felülmúlták a kínaiak idegsebészettel kapcsolatos összes tudományát. A chibai zugklinikák igazi csúcstechnikát, havonta gyökeresen megújított eljárásokat alkalmaztak, de azt az idegkárosodást, ami Case-t abban a memphisi szállodában érte, még náluk sem tudták kezelni. Már egy éve élt itt, de még mindig álmodott a cyber-térrõl, noha a reménye éjrõl éjre apadt. Bármennyi speedet szedett, bármerre is fordult, bármibe is kezdett Night Cityben, álmaiban makacsul ott kísértett a mátrix, a színtelen ûrben fénylõn kibomló logikai rács... Sprawl-beli otthona, odaát a Csendesóceán túlpartján már furcsa, távoli emlékké fakult. S õ többé már nem volt sem konzollovag, sem cyber-tér cowboy, csak egyike a puszta létért küszködõ, seregnyi pitiánernek. De az elérhetetlen cyber-tér álmok, mint megannyi felvillanyozott vudu varázslat, csak özönlöttek rá a japán éjben, mígnem összegörbedve felriadt valami fülkehotel hálókapszulájának sötét magányában. És a szétmarcangolt ágybetét habszivacsába vájt ujjairól láthatta, mennyire mohón is vágyott megmarkolni a konzolt, amely ott sem volt.
– Láttam a nõjét múlt éjjel – szólt Ratz, Case elé téve a második pohár Kirint. – Nekem olyan nincs – kortyolt a sörébe Case. – Miss Linda Lee! Case nemet intett a fejével. – Nincs nõ? Semmi más, csak az üzlet, mûvész barátom? A kereskedelem mindenek felett? – A csapos apró, barna szeme mélyen fészkelt ráncos arcában. – Azt hiszem, jobban kedveltem magát, amikor még vele járt. Többet nevetett. Mostanában attól tartok, a mûvészkedést viszi majd túlzásba. Egy éjjel végzi majd maga Kliniken-tartályokban, lesznek magából friss póttestrészek. – Mindjárt elsírom magam, olyanokat mond, Ratz! Case kiitta a sörét, fizetett és ment; keskeny vállait összehúzta esõverte orkándzsekijének khakiszínû nejlonja alatt. Ahogy keresztültört a Ninszeiben hemzsegõ tömegen, megcsapta orrát saját áporodott testszaga.
Case huszonnégy éves volt. Huszonkét évesen lett cowboy, adatrabló, az egyik legjobb a Sprawlban. A legnagyobb mesterek tanították, McCoy Pauley és Bobby Quine, az üzleti élet nagy alakjai. Fiatalos hevülete és profizmusa folytán 16
szinte állandó adrenalin-túltengésben dolgozott, egyedi kialakítású cyber-téri deckjébe csatlakozva, amely testetlen tudatát a mátrixnak nevezett, akaratfüggetlen hallucinációba vetítette. Tolvajként más, tehetõsebb tolvajoknak dolgozott; õk szerezték be számára a különleges programokat, amelyekkel meglékelhette a vállalati rendszerek fényes falait, és ablakot nyithatott a mögöttük rejlõ dús adatmezõkre. Case elkövette a klasszikus hibát, amelyrõl sose hitte volna, hogy becsúszhat: meglopta a megbízóit. Megtartott valamit magának, és egy amszterdami orgazda útján megpróbálta elpasszolni. Azóta se jött rá, hogy õk hogyan jöttek rá – ennek amúgy sem volt már jelentõsége. Biztosra vette, hogy végeznek vele, de õk csak elmosolyodtak, és megnyugtatták, hogy a pénzt bátran megtarthatja. És szüksége is lett rá. Mert megbízói, továbbra is mosolyogva, arról is gondoskodtak, hogy soha többé ne dolgozhasson. Háborúból maradt, orosz gombamérget használtak. Megfertõzték vele az idegrendszerét, és Case egy memphisi szállodában, ágyra szíjazva s látomásoktól gyötörve, harminc órán át vergõdött, mialatt a tehetsége mikronról mikronra égett ki. A parányi, kifinomult idegkárosodás tökéletes eredménnyel járt. Case számára, aki a cyber-tér testtelen mámoráért élt, ez maga volt a kiûzetés a Paradicsomból. Fénykorában, belevaló cowboyként még kedvenc bárjaiban hizlalta elit tudatát, s vele az ernyedt megvetést a hús-vér test iránt. Ám most épp saját testének húsbörtönében lett fogollyá.
Összes pénzét sietve új jenbankók vaskos kötegére váltotta. A világ feketepiacainak berkeiben a régi papírvaluta még rendületlenül kitartott, akár a Trobriand-szigetlakók közt a kagylópénz. A szabályos ügyletek készpénzes fizetése a Sprawlban sem ment könnyen, de Japánban már egyenesen illegális volt. Elszántan bizakodott, hogy Japánban megleli majd a gyógyulást. Chiba valamelyik bejegyzett klinikáján vagy a zuggyógyászat árnyékvilágában lesz majd segítség. A beültetésekkel, idegsebészettel és mikrobionikával egyet jelentõ Chiba mágnesként vonzotta a Sprawl technobûnözõ szubkultúráját. Chiba Cityben egy-két hónapos vizsgálat- és megbeszéléssorozat során semmivé olvadt új jenkészlete. Utolsó reményét a zugklinikákba vetette, de ott is csak megcsodálták a megnyomorítására alkalmazott szaktudást, aztán lassan megrázták a fejüket. Case-nek ekkoriban már csak a kikötõ melletti, legolcsóbb fülkehotelekre futotta. Itt húzta meg magát, a dokkokat, mint roppant színpadokat egész éjjel megvilágító kvarchalogén fényáradatban. Errefelé a televízióég ragyogásától nem látszottak Tokió fényei, még a Fuji Electric Company feltornyosuló holoemblémája sem, és a Tokiói-öböl csupán elnyújtózó feketeségnek látszott, ahol sirályok köröztek a sodródó fehér habszivacs törmelék felett. A kikötõ mögött terült el a város, a gyárkupolákkal és a fölébük tornyosuló, saját ökorendszerükbe gubódzó, irdatlan irodatömbökkel. A város és a kikötõ között régebbi 17
utcák keskeny, névtelen mezsgyéje húzódott. Ez a negyed volt Night City, s ennek magja Ninszei. Napközben Ninszei-szerte zárva voltak a bárok; jellegtelen egyformasággal, halott neonjaikkal, mozdulatlan hologramjaikkal csak várakoztak a megmérgezett, ezüstszín ég alatt.
A Chattõl két háztömbnyire nyugatra, a Jarre de Thé nevû teázóban Case erõs duplával öblítette le aznap éjjeli elsõ tablettáját. A rózsaszínû, lapos, nyolcszöget formázó pirula erõs brazil dexedrint rejtett; Zone egyik nõjétõl vette. A teázó falait tükrök borították, minden lapot vörös neon keretezett. Amikor rádöbbent, hogy Chibában egyedül van, pénze alig, reménye a gyógyulásra pedig még kevesebb, Case tõle egészen idegen, végsõkig menõ elszántsággal igyekezett újra pénzhez jutni. Az elsõ hónapban két férfit és egy nõt ölt meg, egy évvel korábban még nevetségesnek számító összegeket zsákmányolva. Ninszei úgy felõrölte az idegeit, hogy végül már az utcában is valami halálvágy, valami tudtán kívül benne lappangó titkos méreg öltött testet számára. Night City leginkább egy unatkozó tudós által kiagyalt és agyongyorsított, zûrzavaros társadalomfejlõdési kísérletre emlékeztetett. Ha a bûnös nyüzsgést nem bírod szusszal, elsüllyedsz, mint kõ a tóban; de akkor is beszakítod a feketepiac érzékeny felületi hártyáját, ha csak kicsivel pörgõsebb vagy a kelleténél. Hibázz így vagy akár amúgy: nyomod sem marad, legfeljebb holmi elmosódó emlék egy Ratz-féle helyi kövület tudatában. Szív, tüdõk vagy vesék alakjában viszont még hasznára lehetsz a zugklinikák tartályaiból válogató gazdag idegeneknek. Az üzlet itt állandó, tudat alatti zsongás volt; a lustaság, óvatlanság, modortalanság, a bonyolult illemszabályok elleni legapróbb vétség elfogadott büntetése pedig a halál. Ahogy ott ült egyedül egy asztalnál a Jarre de Thében – a tabletta hatni kezdett, tenyerén kiütöttek az izzadtság gombostûfejei, karján és mellén minden szõrszál bizsergését külön érezte –, Case ráébredt, hogy egy ideje igen õsi, névtelen játékot játszik önmagával, végsõ leosztásban. Már nem hordott fegyvert, és a legelemibb elõvigyázatossággal sem törõdött. A leggyorsabb, legkötetlenebb utcai ügyletekre hajtott, és úgy ismerték, mint aki bármit képes megszerezni. Énjének egy része tudta, hogy leívelõ önpusztítása nem marad rejtve egyre fogyatkozó ügyfélköre elõtt, ugyanakkor lubickolt annak tudatában is, hogy mindez hamarosan véget ér. És énjének ez a halálvárásban önelégült része gyûlölte leginkább Linda Leenek még a gondolatát is. Egy játékteremben jött vele össze, egy esõs éjszakán. A kékes cigarettafüst fátylába burkolózva a Varázslókastély, az Európai Tankcsata és New York sziluettjének izzó hologramjai ropták felettük fénylõ szellemtáncukat. Ahogy felidézte, most is ugyanúgy látta maga elõtt a lányt, sosem nyugvó lézerfényben fürdõ arcát, jelekké egyszerûsödött vonásait: a Varázslókastély égõ pokla skarlát visszfényt lobbantott arccsontjain, a Münchent feldúló Európai Tankcsata azúrkékben áztatta homlokát, s a felhõkarcolók szurdokfalain csúszkáló kurzor szikrakévéi olvadt aranyba vonták ajkait. 18
Case-nek jól ment aznap éjjel: Wage ketaminjából egy kilónyit indított útnak Jokohamába, és a pénzt már a zsebében tudta. A Ninszei kövezetét paskoló meleg esõbõl belépve, a játékba mélyedt lány valahogy rögtön feltûnt neki a konzoloknál álló tucatnyi játékos között. Akkori arckifejezését Case jó pár óra múltán, egy kikötõparti hálófülkében láthatta viszont: az alvó lány felsõ ajka úgy hatott, mint egy szárnyaló madár gyermekkéz rajzolta jelképes vonala. A jó üzlettõl elégedetten vágott át a termen, és megállt a lány mellett, aki felpillantott rá, fekete szemceruzával körülmaszatolt tekintettel. A szürke szemekbõl egy rárontó jármû fényszóróitól megbûvölt állatka riadtsága sütött. Együtt töltött éjszakájuk reggelbe nyúlt, amely a légpárnás hajó-kikötõ jegyirodájához vezette õket; Case elsõ ízben utazott a Tokiói-öböl túlfelére. Az esõ kitartóan esett egész Haradzsukuban, cseppjei végiggyöngyöztek a lány mûanyag dzsekijén és a híres divatüzletek elõtt csoportosuló, fehér papucscipõs tokiói gyerekek fóliaköpenyén. Végül éjféltájt kikötöttek egy pacsinkószalonban, és a csattogó zajban a lány úgy fogta a kezét, akár egy gyerek. Case feszültséggel és drogokkal terhes mindennapjai egy hónap múltán éreztették együttes hatásukat, és ama örökösen riadt szemek kútjából felbukkant a drog utáni vágy. Figyelte, hogy a lány személyisége hasadozó jéghegy módjára széttöredezik, szilánkjai tovasodródnak, és végül kiütközik a nyers drogfüggõség éhes váza. A lánynak az épp soros adag belövését kísérõ összpontosításáról Case-nek a sáskák jutottak eszébe, amelyeket a sigai bódésoron árultak, mutáns kék pontyokkal teli tartályok és tücsköket rejtõ bambuszketrecek között. Case a kávéüledék fekete gyûrûjét bámulta üres csészéjének alján: az imént beszedett speedtõl vibrálni látszott. Az asztallap barna lemeze apró karcolások patinájától homálylott. Ahogy a dexedrin felkúszott a gerincén, Case szinte látni vélte a rengeteg véletlen ütõdést, ami ilyen felszínt hoz létre. A Jarre kialakításának múlt századi, ósdi, jellegtelen stílusában hagyományos japán elemek keveredtek fakó milánói mûanyaggal, ám úgy rémlett, a berendezést finom filmréteg borítja. Mintha a tükrökre és az egykor ragyogó mûanyagra valahogy átragadt volna a milliónyi vendég feszültsége és rosszkedve, s ettõl minden felületet megült valami köd, amit letörölni sem lehet többé soha. – Hé, Case, öreg haver... Felnézett a szemceruzával kihúzott szürke szemekbe. A lány ûrállomásokon használatos, napszítta francia gyakorlóruhát és új, fehér tornacipõt viselt. – Már régóta kereslek, öregem... – Leült vele szemben, és az asztalra könyökölt. Kék kezeslábasának ujjai a vállrészen fel voltak hasítva; a férfi szeme önkéntelenül végigsiklott a kivillanó karokon, tapaszok vagy tûszúrások nyomait keresve. – Egy cigit? A lány egyik bokazsebébõl gyûrött csomag Jehjüant kotort elõ, és megkínálta vele. Case elvett egy szálat, és hagyta, hogy Linda meggyújtsa egy piros mûanyag csõvel. – Jól alszol, Case? Fáradtnak tûnsz... – A lány akcentusa a Sprawl déli, Atlanta felõli részét idézte. Szeme alatt a bõr sápadt, beteges színt mutatott, húsa azonban még ruganyos volt és erõs. Húszéves volt. Szája szögletében Case 19
a fájdalom újabb, örökre bevésõdött ráncait vette észre. Sötét haját selyemszalaggal fogta hátra, amelynek nyomtatott rajzolata mikroáramköröket vagy épp egy várostérképet ábrázolt. – Csak akkor fáradok le, ha elfelejtem bevenni a tablettáimat – mondta Case, s megcsapta a vágyakozás tömény hulláma, az amfetamin hullámhosszán belovagló gerjedelem és magány. Újra érezte a lány bõrének illatát a kikötõ menti fülke túlhevült sötétjében, s az ujjait, ahogy a derekára kulcsolódnak. Mind csak a hús, gondolta. És mindaz, amit a hús akar... – Wage lyukat szeretne a fejedbe – mondta a lány. Összehúzta a szemét, és maga is rágyújtott. – Ki mondta? Ratz? Vele beszéltél? – Nem, Monával. Az új pasija Wage embere. – Olyan sokkal nem lógok neki. Õ is jön nekem, és végeredményben neki kell annyira a pénz. – Túl sokan lógnak már neki, Case, és lehet, hogy te leszel az elrettentõ példa. Komolyan, jobb lesz, ha vigyázol! – Na igen... És veled mi a helyzet, Linda? Van hol aludnod? – Hol aludnom? – A lány megrázta a fejét. – Hát persze, Case! – Megborzongott, és közelebb hajolt az asztal felett; arca verítékben fürdött. – Nesze! – mondta a férfi, orkándzsekije zsebébõl elõhalászva egy gyûrött ötvenest. Az asztal alatt gépiesen kisimította, négyrét hajtotta, és a lány elé csúsztatta. – Ez neked kell, édes! Add inkább Wage-nek! – Volt most valami a szürke szemekben, amit Case nem értett, valami, amit sose látott bennük azelõtt. – Sokkal többel jövök neki. Tedd csak el! Nemsokára úgyis kapok még – hazudta, s figyelte, ahogy új jenje eltûnik egy cipzáras zseb mélyén. – Amint megkaptad a pénzed, Case, húzz vele Wage-hez! – Késõbb még beszélünk, Linda – felelte Case, és felkelt az asztaltól. – Persze! – A lány mindkét pupillája alatt kilátszott egy milliméternyi fehérje: szanpaku. – Vigyázz magadra, öregem! A férfi biccentett, alig várva, hogy mehessen végre. Ahogy a mûanyag ajtó becsapódott mögötte, visszapillantott, s még látta a lány vörös neonketrecben tükrözõdõ szemét.
Péntek éjjel Ninszeiben. Jakitoristandok és masszázsszalonok mentén lépdelt, elmaradt mögötte a Beautiful Girl nevû kávézólánc egyik boltja és egy játékterem elektronikus robaja. Kitért egy sötét ruhás hivatalnok útjából, és észrevette a férfi jobb karjának hátoldalára tetovált Mitsubishi-Genentech logót. Vajon igazi a tetkó? Ha igazi, gondolta, akkor szarba kerülhet miatta, ha kamu, úgy kell neki! A bizonyos rangot elért M-G alkalmazottakba a vérkeringés mutagénszintjét ellenõrzõ modern mikroprocesszorokat ültettek be. Egy ilyen készülékért Night Cityben bárkit elkapnak, és egy feketeklinikán hamar meg is szabadítják tõle. 20
A hivatalnok ugyan japán volt, a Ninszeiben nyüzsgõ tömeg viszont gaidzsin a javából. Kikötõbõl felszállingózó matrózcsoportok, útikalauzban nem jelzett élményekre vadászó izgatott, magányos turisták; át- és beültetéseikkel kérkedõ sprawl-beli nehézfiúk, valamint még tucatnyi fajtája a gyanús alakoknak, akik mind a vágy és az üzletelés kusza táncában rajzottak utcahosszat. Számtalan elmélet született annak magyarázatára, hogy Chiba City miért tûri el a belé ékelõdõ Ninszeit. Ezek közül Case leginkább arra hajlott, hogy a jakuzák igyekeznek úgy megõrizni a területet, mint a szerény kezdetekre emlékeztetõ sajátos skanzent. De az elképzelésben felfedezni vélt holmi szándékosságot is: a bimbózó technológiáknak talán szüksége van törvényen kívüli övezetekre, és Night City igazából talán nem is lakóinak otthonául, hanem a technológia szándékosan felügyelet nélkül hagyott játszótereként szolgál. Igaza lenne Lindának? – töprengett, feltekintve a fényekre. – Wage tényleg képes kinyíratni, csak hogy példát statuáljon? Nem tûnt túl ésszerûnek, de Wage fõleg betiltott biológiai anyagokkal foglalkozott, és úgy mondják, aki ilyesmibe kezd, az eleve bolond. De Linda szerint Wage a halálát kívánja. Case az utcai ügyletek dinamikájából elsõnek azt értette meg, hogy személyére valójában sem a vevõnek, sem az eladónak nincs szüksége. Egy közvetítõnek az a dolga, hogy szükséges rosszá váljék. Case kétes üreget vájt magának Night City bûnös biostruktúrájába, hazugságokkal faragta és árulással mélyítette éjszakáról éjszakára. S most, ahogy a falakat omladozni érezte, lassan furcsa eufória lett úrrá rajta. Az elõzõ héten visszatartott egy tétel szintetikus mirigykivonatot, és így a szokottnál nagyobb haszonnal adhatta el. Tudta, hogy Wage-nek ez nem tetszett. Wage volt a legfõbb szállítója, kilenc éve élt Chibában, és egyike volt annak a néhány gaidzsin kereskedõnek, akik a Night City határain túli, merev hierarchiába szervezett bûnszervezettel kapcsolatokat tudtak kiépíteni. A génanyagok és hormonok álnevek és fantomcégek szövevényes csatornáin keresztül szivárogtak le Ninszeibe. Wage-nek egyszer valahogy sikerült visszanyomoznia valamelyik szállítmányt, s azóta tucatnyi városban örvendett biztos kapcsolatoknak. Case azon kapta magát, hogy egy kirakatot bámul. A jobbára tengerészek látogatta boltban mindenféle csillogó apróságot árultak: órákat, rugós késeket, öngyújtókat, zsebkamerákat, szimstim deckeket, nehezékkel ellátott manrikiláncokat és surikeneket. A surikenek mindig megigézték. Tûhegyes ágú acél dobócsillagok: némelyik krómozott, némelyik fekete; akadt szivárványos felületû is, mint a vízen csillanó olaj. De leginkább a krómozott csillagok bûvölték el. Alig látható damilszálakkal élénkvörös mû antilopbõrre erõsítették õket; közepükre sárkányok, jin-jang jelek voltak vésve, s megtörve verték vissza a beesõ utcai neonfényt. Case-nek hirtelen úgy rémlett, hogy eme olcsó krómcsillagzatok alatt utazott idáig, és a végzete is bennük áll megírva. – Julie – mondta a csillagainak. – Ideje felkeresni az öreg Julie-t. Õ tudni fogja, mi a pálya. 21
Julius Deane hetente egész vagyonokat költött az anyagcseréjét szabályozó szérumokra és hormonokra, s e szorgoskodásnak köszönhetõen már százharmincöt évet ért meg. Az öregedés elleni védekezés jegyében évente elzarándokolt Tokióba, ahol génsebészek utánállították DNS-ének kódjait. Egy ilyen eljárás Chibában elérhetetlen lett volna. Azután Hongkongba repült, és megrendelte az évi öltönyeit és ingeit. Aszexuális volt, embertelenül türelmes, és úgy tetszett, leginkább abban leli örömét, ha a szabászmágia csak beavatottaktól ismert formáinak hódolhat. Case sosem látta rajta kétszer ugyanazt az öltönyt, bár az volt a benyomása, hogy Deane ruhatára kizárólag múlt századbeli öltözékek aprólékos gonddal rekonstruált példányaiból áll. Dioptriás szemüvegének arannyal erezett keretében mesterséges kvarclemezekbõl csiszolt vékony, rózsaszín lencsék ültek, fazettázott peremükkel viktoriánus babaházak tükreit idézték. Irodája Ninszei szélén, egy raktárépületben rejtõzött. Az épület egy részét néhány találomra összeválogatott európai bútordarabbal igyekeztek kicsinosítani, jó pár évvel korábban, mintha valaha Deane arra készült volna, hogy itt fog lakni. A szobában, ahol Case várakozott, az egyik fal mentén neoazték könyvszekrények porosodtak. Egy Kandinszkijt idézõ, alacsony, vörös lakkos acél kávézóasztalon két gömbölyded Disney-lámpa gubbasztott sután. A könyvszekrények között Dali-stílusú óra csüngött, eltorzult számlapja a csupasz betonpadlóig ereszkedett. Hologrammal kirajzolt mutatói járás közben követték a számlap görbületét, de sohasem mutattak pontos idõt. A szoba többi részét fehér üvegszálas szállítómodulok töltötték meg, tartósított gyömbér szagát árasztva magukból. – Úgy látom, tiszta vagy, fiam – szólalt meg Deane testetlen hangja. – Kerülj beljebb! A könyvespolcoktól balra esõ masszív mûrózsafa ajtó felõl szétnyíló mágneses reteszek tompa csattanása hallatszott. JULIUS DEANE IMPORT-EXPORT, hirdették a mûanyagról itt-ott már lehámló öntapadós nagybetûk. Míg a Deane hevenyészett elõszobájában szétszórt bútorok a múlt század végére utaltak, addig az iroda maga múlt század elejinek hatott. Deane ránctalan, rózsaszín arccal tekintett Case-re egy négyszögletû zöld üvegernyõs, régi rézlámpa fénykörébõl. Az importõr hatalmas, festett acél íróasztal mögé barikádozta el magát, s mindkét oldalról valamilyen halvány fából készült magas, fiókos szekrények vették körül. Case sejtette, hogy az ilyeneket valaha írott feljegyzések tárolására használták. A rendetlen asztalon kazetták és megsárgult, telenyomtatott papírtekercsek keveredtek össze holmi mechanikus írógép különféle alkatrészeivel, amelyeknek újbóli egésszé varázsolására Deane sosem tudott sort keríteni. – Mi járatban erre, öcsém? – kérdezte Deane, kék-fehér papírba csomagolt apró bonbonnal kínálva Case-t. – Kóstold meg! Ting Ting Djahe, a legeslegjobb! Case nem kért a felkínált gyömbérbõl. Leült egy ingatag fa forgószékre, hüvelykujját végighúzta fekete farmerének kikopott varrásán. – Julie, úgy hallottam, hogy Wage meg akar engem ölni. – Ah! No lám! És kitõl hallottad ezt, ha szabad tudnom? 22
– Az emberektõl. – Az emberektõl – ismételte Deane, egy gyömbérbonbont majszolva. – Miféle emberektõl? A barátaidtól? Case bólintott. – Nem mindig egyértelmû, hogy ki az ember barátja, igaz? – Tartozom neki némi pénzzel, Deane. Mondott magának valamit? – Nemigen találkozunk az utóbbi idõben – sóhajtott fel a másik. – De ha tudnám, természetesen akkor sem lennék abban a helyzetben, hogy elmondhassam neked. Hiszen tudod, hogy vannak ezek a dolgok... – Dolgok? – Õ egy fontos kapcsolat, Case. – Aha. Szóval, meg akar ölni, Julie? – Tudomásom szerint nem – vont vállat Deane, mintha csak a gyömbér áráról csevegnének. – Ha mindez alaptalan szóbeszédnek bizonyulna, akkor gyere vissza egy hét múlva, vagy azután, édes fiam! Mutatok neked egy apróságot Szingapúrból. – A Nan Hai Hotelbõl, a Bencoolen Streeten? – Sokat jár a szád, fiacskám! – vigyorodott el Deane. Az acélasztal lehallgatás-elhárító szerkentyûk seregével volt telitömve. – Minden jót, Julie! Adja át üdvözletemet Wage-nek! Deane ujjai felkúsztak, hogy megigazítsák halványszín selyem nyakkendõjének tökéletes csomóját.
Alig járt egy háztömbnyire Deane irodájától, amikor meglegyintette az érzés; hirtelen ráébredt, hogy valaki a sarkában van – és nagyon közel. Case a paranoiának egy bizonyos szelídített formáját egészen természetesnek tekintette mindaddig, amíg ellenõrzése alatt tudta tartani. A rengeteg tabletta után ez egyáltalán nem volt könnyû feladat. Küzdött a felszökõ adrenalinhullámmal, és keskeny vonásaira unott üresség maszkját erõltette, tettetve, hogy sodortatja magát a tömeggel. Amikor talált egy sötét kirakatot, megállt elõtte; sebészeti szakbolt volt, felújítás miatt zárva. Case kezét kabátzsebébe mélyesztve az üveg mögé kémlelt: odabent, egy faragott jade-utánzat állványon, mesterséges húsdarabot pillantott meg, amelynek színe Zone kurváit juttatta eszébe. A lapos rombuszt formázó bõrszeleten digitális reklámtetoválás ragyogott, a bõr alá ültetett chipbõl kapta a jeleket. Minek veszõdni a mûtéttel, ötlött fel benne önkéntelenül, miközben verejtékcseppek csorogtak végig a bordáin, ha a chip lehetne a zsebedben is? Anélkül, hogy megmozdította volna a fejét, felemelte a tekintetét, és a járókelõk tükörképét tanulmányozta. Ott. A tengerészek mögött, rövid ujjú khakiben. Sötét haj, tükörszemüveg, sötét ruha, nyúlánk termet... És eltûnt. És aztán Case már rohant, mélyen meggörnyedve, cikázva a testek között. 23
– Kölcsönöznél egy pisztolyt, Shin? A fiú elmosolyodott. – Két óra. – Egy sigai szusibár hátsó részében álltak, friss, nyers tengeri herkentyûk szagfelhõjébe burkoltan. – Te jön vissza, két óra! – De nekem most kéne, öreg! Tudsz valamit most adni? Shin üres, egykor porított tormával töltött, kétliteres konzervdobozok mögött kotorászott. Végül elõhúzott egy keskeny, szürke mûanyagba tekert csomagot. – Távsokkoló. Egy óra, húsz új jen. Harminc letét. – Tartsd meg, baz’, nekem pisztoly kell! Mintha le akarnék lõni valakit, érted? A pincér vállat vont, és visszarakta a távsokkolót a tormásdobozok mögé. – Két óra.
Case belépett a boltba. A kirakatban lévõ surikenekre rá se nézett; életében nem hajított el egyet sem. Vett két csomag Jehjüant. Egy Mitsubishi Bank hitelchippel fizetett, ami Charles Derek May néven azonosította. Ez mindenesetre jobb volt a Truman Starrnál, amit az útleveléhez talált ki. A terminál mögött álló japán nõ ránézésre néhány évvel verte az öreg Deane-t, de nem a tudománynak köszönhetõen. Case elõszedte zsebébõl új jenjeinek megfogyatkozott kötegét, és felmutatta. – Fegyvert vennék. A nõ egy késekkel megrakott polc felé mutatott. – Nem – felelte Case –, a késeket nem szeretem. A nõ erre a pult alá nyúlt, és kiemelt onnan egy hosszúkás dobozt. Sárga kartonfedelére kiterjesztett csuklyájú, összetekeredett kobra elnagyolt ábráját nyomták. Nyolc egyforma, papírkendõbe csavart hengert tartalmazott. A férfi figyelte, ahogy a májfoltos barna ujjak az egyikrõl lehántják a burkot. A nõ feltartotta a tárgyat, hogy szemügyre vehesse: matt acélcsõ, egyik végén bõrszíjjal, a másikon egy kis bronzgúlával. A nõ egyik kezével megmarkolta a csövet, a másikkal mutató- és hüvelykujja közé fogta a gúlát, és meghúzta. Szorosan felcsévélt, olajosan csillogó tekercsrugó háromrészes teleszkópja csusszant ki, és rögzült. – Kobra – mondta a nõ.
Ninszei reszketõ neonjain túl az ég szürkébb árnyalatra váltott. A levegõ is fojtóbb, szinte torkot harapó lett ma éjjel: a tömeg fele szûrõmaszkot viselt. Case egy nyilvános vécében tíz percig veszõdött azzal, hogy megpróbálta alkalmas helyre rejteni a kobráját. Végül beérte annyival, hogy a nyelét farmerjének övrészébe gyömöszölte, így a csõ keresztben állt a hasán. A gúla alakú ütõhegy mellkasa és orkándzsekijének bélése között lengett. Úgy érezte, a következõ lépésnél a járdán fog csattanni az egész, de a közérzete jobb lett tõle. 24
A Chat nem volt kimondottan az üzletelõk bárja, de hétköznapokon inkább a hasonszõrû vendégeket vonzotta. Pénteken és szombaton más volt a helyzet. A törzsvendégek legtöbbje ugyan akkor is ott lebzselt, de szinte elvesztek a beözönlõ tengerészek és a rájuk lesõ specialisták között. Átvergõdve az ajtón, Case Ratzot kereste tekintetével, de a csapos nem mutatkozott. Lonny Zone, a bár törzsstricije merev, atyai érdeklõdéssel figyelte, amint egyik nõje épp egy fiatal matrózzal készült megegyezni. Zone a japánok közt „Felhõtáncos” néven ismert hipnotikus szer rabja volt. Elkapva a strici tekintetét, Case intett neki, hogy jöjjön a bárpulthoz. Zone lassan nyomakodott közelebb a tömegben, hoszszúkás arca bágyadt volt és szenvtelen. – Láttad Wage-t ma éjjel, Lonny? Zone szokásos higgadtságával nézett vissza rá. Megrázta a fejét. – Biztosan nem, haver? – Talán a Nambanon. Úgy két órája. – Voltak vele apródok? Az egyik vékony, sötét hajú, esetleg fekete dzsekiben? – Nem – bökte ki végül Zone, míg sima homlokán ráncok jelezték, milyen nagy erõfeszítésébe kerül, hogy egy ennyire semmitmondó részletet felidézzen. – Nagy bivalyok voltak, tele mûizmokkal. Zone szemében alig látszott a fehérje és még kevésbé az írisz; félig csukott szemhéjai alatt kitágult és hatalmas pupillák sötétlettek. Hosszasan fürkészte Case arcát, majd lejjebb siklott a pillantása, és meglátta az acélkorbács dudorát. – Kobra – állapította meg, és felhúzta a szemöldökét. – Haza akarsz vágni valakit? – Viszlát, Lonny! – Case elhagyta a bárt.
A kullancs ismét rátapadt. Biztos volt benne. Mámorító érzés töltötte el, a tabletták és az adrenalin hatásába valami más is vegyült. Élvezed a dolgot – gondolta –, nem vagy normális! Ugyanis ez az egész, valahogy furcsán és nagyon távolról, de a Mátrix-akciókra hasonlított. Csak robbanj le eléggé, kerülj egy kétségbeejtõ, de furcsamód szeszélyes kutyaszorítóba, és Ninszeit máris egy adatmezõnek láthatod; pont úgy, ahogy Case-nek a mátrixról egyszer a különféle sejttulajdonságokat meghatározó fehérjeláncok jutottak eszébe. Aztán máris belevetheted magad egy szédült kavargásba, nyakig merülve, de mégis kívül maradva – s körülötted mindenütt az üzlet, az információcsere, az eleven adatok tánca a feketepiac útvesztõiben... Gyerünk! – biztatta magát Case. – Verd át õket! Ezt várják a legkevésbé. Fél saroknyira járt a játékteremtõl, ahol elõször találkozott Linda Leevel. Keresztülrohant Ninszein, szétugrasztott egy csapat õgyelgõ tengerészt; az egyikük utána ordított spanyolul. Aztán beugrott az ajtón, a hang robajló hullámverésként zúdult rá, gyomorszájában érezte az inframély lüktetést. Valakinek tíz megatonnás találata volt az Európai Tankcsatában; egy szimulált hangrobbanás a játéktermet fehér zajjal árasztotta el, és a fejek felett egy rikító holotûzgömb gombafelhõje terült szét. Case átvágott jobbra, és felosont egy fes25
tetlen furnérlemez lépcsõsoron. Egyszer már jártak itt Wage-dzsel, betiltott hormonserkentõkre vonatkozó üzletet vitattak meg egy Macuga nevû pasassal. Emlékezett a folyosóra, koszos gyékényszõnyegére, az apró irodákba nyíló, egyforma ajtók sorára. Az egyik ajtó most nyitva állt. Ujjatlan fekete pólót viselõ japán lány pillantott fel egy fehér terminál mellõl. Feje mögött görögországi utazásra csábító plakát feszült, az Égei-tenger áramvonalas keleti írásjegyekkel telehintett kékje. – Hívd ide a biztonságiakat! – vetette neki oda Case, azzal már tovább is száguldott, végig a folyosón, eltûnve a lány szeme elõl. A két utolsó, csukott ajtó – ahogy feltételezte – be volt zárva. Megperdült, és nejlon futócipõs lábával a távolabbi, kékre lakkozott mûanyag ajtóba rúgott. Az felpattant, forgácsokra szakadt keretébõl olcsó záralkatrészek hullottak ki; a benti sötétségben csak egy terminálburkolat fehér körvonala derengett. Aztán a jobb oldali ajtóhoz ugrott, mindkét kezével megragadta az átlátszó plasztikkilincset, és teljes erejével benyomta. Valami reccsent, és már bent is volt. Õ és Wage itt találkozott Macugával, de akármilyen fantomcéget vezetett is Macuga, mostanra már nyoma se maradt. Se terminál, se semmi. A játékterem mögött húzódó sikátorból, a kormos plexiüvegen keresztül beszûrõdõ derengésben csak egy falicsatlakozóból elõtekeredõ üvegszál kábelt, egy halom eldobált élelmiszeres dobozt, és egy lapátja vesztett ventilátortestet tudott kivenni. Az ablaktábla hitvány mûanyag lemez volt. Case lecibálta a kabátját, jobb karja köré csavarta, és rávágott. A tábla kettéhasadt, de még két ütés kellett, hogy kiszabadítsa a keretbõl. A játékok tompított hangkáoszában utat tört egy riasztó vijjogása; a betört ablak kapcsolhatta be, vagy talán a lány a folyosó elején. Case megfordult, felvette a kabátját, és a kobrát teljes méretére kattintotta. Az ajtó csukva volt, így arra számított, üldözõje azt hiszi majd, hogy a másik, félig szétrúgott ajtón át menekült. A kobra bronzgúlája finoman lüktetni kezdett, ahogy az acélrugós szár felerõsítette a szívverését. Nem történt semmi. Csak a riasztó visítását, a játékok csattogását és szívének kalapácsütéseit hallotta. A félelem úgy bukkant fel, mint valami félig elfeledett barát. Nem a dexedrin-paranoia hideg, gyors mechanizmusa volt ez, csak egyszerû, állati rettegés. Oly régóta élt már a szorongás mezsgyéjén, hogy majdnem elfelejtette, milyen is az igazi félelem. Ez a fülke is olyasféle hely volt, ahol emberek haltak meg. Õ is meghalhat itt. Lehet, hogy pisztoly van náluk... Csattanás a folyosó túlsó végérõl. Férfihang, ahogy japánul kiált valamit. Sikoly, a rémület velõtrázó sikoltása. Újabb csattanás. És léptek, ráérõsek, közeledõk. Elhaladtak az õt rejtõ, csukott ajtó elõtt. Megálltak, három gyors szívdobbanásnyi idõre, majd visszafordultak. Egy, kettõ, három. Csizmasarok csikordult a gyékényen. Case tabletta keltette harciasságának maradéka is elenyészett. A kobrát viszszakattintotta a markolatába, s az ablakhoz kúszott, félelemtõl vakon, vonító idegekkel. Mielõtt ráeszmélt volna, mit csinál, fellépett a párkányra, kiugrott, és már zuhant is. A járdára esett, lábszárába tompa fájdalomrudak döftek. 26
Egy félig nyitott szervizablakból kicsapó keskeny fénycsík szétszórt üvegszál kupacot és egy mellette terpeszkedõ, kiszuperált játékkonzol-burkolatot fogott keretbe. Case ragacsos kartonpapír kötegen landolt, arccal elõre, átfordult, és begurult a konzol árnyékába. A fülke ablaka csak halvány fény négyszögnek látszott odafenn. A riasztó továbbra is vijjogott; itt még hangosabban szólt, mert a hátsó fal elfojtotta a játékterem moraját. Az ablakban, a folyosó fénycsöveitõl hátulról megvilágítva egy fej jelent meg, majd eltûnt. Aztán újra felbukkant, de a vonásait Case továbbra sem tudta kivenni. A szemek helyén ezüst csillant. – Picsába! – mondta egy nõi hang, a Sprawl északi hanghordozásával. Aztán a fej eltûnt. Case a konzol alatt fekve lassan húszig számolt, majd felállt. Még mindig szorongatta az acélkobrát, s eltartott néhány másodpercig, míg rájött, hogy mi is az. Nekiindult, végigsántikált a sikátoron, bal bokáját dédelgetve.
Shin ötvenéves pisztolya egy dél-amerikai készítésû Walther PPK vietnami utánzata volt. Kakasát az elsõ lövés elõtt csak a ravasszal lehetett megfeszíteni, és ez felettébb izmos mutatóujjat kívánt. Töltényûrjét .22 long rifle méretre alakították ki, és Case szívesebben is használt volna hozzá ólomazid robbanógolyókat a Shintõl vett közönséges, üreges hegyû kínai lõszer helyett. De mégiscsak kézifegyvernek számított, kilenc tölténnyel, s a dzseki zsebében ringatta, míg a szusibárból jövet végigment Sigán. A markolat élénkvörös, ágaskodó sárkányt formázó, öntött mûanyag volt, olyasmi, amit jó a sötétben hüvelykujjal dörzsölgetni. A kobrát egy gyûjtõtartály gondjaira bízta Ninszeinben, és szárazon lenyelt egy újabb tablettát. A szer felpezsdítette; Case végigtolongott Sigán egészen Ninszeiig, majd átment Baiicuba. Úgy vélte, kísérõje lemaradt, s ez jó érzés volt. Telefonálnia kellett, üzletelnie, és ezek a dolgok már nem várhattak. Baiicuban, a kikötõ irányában már csak egy háztömbnyi járásra állt a csúf sárga téglából rakott, kilencemeletes, jellegtelen irodaház. Ablakai most ugyan sötétlettek, de ha valaki felszegte a fejét, a tetõn láthatott némi gyengén parázsló fényt. A fõbejárathoz közel, japán írásjegyek füzére alatt egy kialudt neonfelirat kínált „OLCSÓ HOTEL”-t. Hogy a helynek más neve is lett volna, arról Case nem tudott. Mindig csak Olcsó Hotelként emlegették, Baiicu felõl egy sikátoron át lehetett a liftjéhez jutni. Az átlátszó akna alján várakozó lift, akár az Olcsó Hotel maga, utólagos elgondolás volt: bambusszal és epoxigyantával erõsítették az épülethez. Case bemászott a plasztikketrecbe, és kulcsa – egy jelzés nélküli, merev mágneskártya – segítségével elindította. Case már Chibába érkezése óta bérelt itt egy kapszulát, hetente fizette a díját, de sosem aludt az Olcsó Hotelben. Aludni még olcsóbb helyekre járt. A lift parfümtõl és cigarettától bûzlött, oldalait karcolások és mocskos ujjnyomok éktelenítették. Ahogy a negyedik emelet elmaradt alatta, Case meglátta Ninszei fényeit. Ujjaival a pisztolymarkolaton dobolt, míg a lift elhalkuló szisszenéssel lelassított. Mint rendesen, most is erõset zökkenve állt meg, de Case már felkészült rá. Kilépett a belsõ teraszra, amely a ház hallja és egyben a kertje is volt. 27
A zöld mûgyep szõnyeg négyzetének közepén, C alakú pult mögött japán kamasz ült tankönyvébe mélyedve. A fehér üvegszálas kapszulákat ipari szerelõállványzat tartotta: hatszintnyi kapszula, szintenként tíz-tíz mind a négy oldalon. Case odabiccentett a fiúnak, és a mûfüvön keresztül a legközelebbi létrához sántikált. A felépítményt ócska laminált gyékény fedte, ami erõs szélben zörgött, esõben beázott, de a kapszulákat kulcs nélkül meglehetõsen nehéz volt kinyitni. A lengõrács futóhíd remegett a súlya alatt, ahogy végigoldalazott a harmadik szinten, a 92-es számig. A kapszulák hossza három méter volt; ovális csapóajtajuk szélessége egy, magassága pedig alig másfél méter. Case kulcsát a nyílásba tolta, és megvárta, amíg a ház számítógépe ellenõrzi azt. Mágneszárak megnyugtató csattanása hallatszott, rugók nyikordultak, s az ajtó felemelkedett. Bemászott, az ajtót lerántotta maga mögött, és rácsapott a kézi zárpanelre; a belsõ fénycsövek vibrálva kigyúltak. A 92-es üres volt, eltekintve egy szabvány Hitachi zsebszámítógéptõl és egy kisméretû, fehér habszivacs hûtõládától. A hûtõ három tízkilós szárazjég tömb néhány – a párolgást késleltetendõ, gondosan papírba csomagolt – törmelékét, valamint egy alumíniumszálas lombikot rejtett. A padló és az ágy funkcióját egyaránt betöltõ barna laticellapra kuporodva Case kihúzta zsebébõl Shin .22-esét, és a hûtõ tetejére tette, majd levette a dzsekijét. A kapszula terminálját az egyik homorú falba süllyesztették, szemben a házirend pontjait hét nyelven felsoroló táblával. Case leemelte a rózsaszín telefonkagylót, és fejbõl beütött egy hongkongi számot. Hagyta, hogy ötször kicsengjen, aztán letette. Aki a Hitachi memóriájában õrzött három megabyte-nyi forró adatra lett volna vevõ, nem fogadott hívásokat. Egy tokiói számot hívott, Sindzsukuban. Japánul beszélõ nõi hang jelentkezett. – Kígyó Nagyúr ott van? – Nagyszerû ismét hallani felõled! – szólalt meg Kígyó Nagyúr, egy mellékvonalon bekapcsolódva. – Már vártam a hívásodat. – Megszereztem a zenét, amire vágytál. – Case gyors pillantást vetett a hûtõre. – Ezt igazán örömmel hallom! Jelenleg likviditási gondjaink vannak. Tudnál hitelbe szállítani? – Nézd, öregem, most állatira kellene a pénz... Kígyó Nagyúr letette. – Anyád! – mondta Case, de már csak a zümmögõ kagylónak. Rámeredt a hitvány kis pisztolyra. – Necces – motyogta –, ma éjjel minden egyre neccesebb!
* * * Napkelte elõtt egy órával tért be megint a Chatbe. Mindkét kezét dzsekije zsebébe rejtette; az egyikkel a kölcsönpisztolyt, a másikkal az alumíniumlombikot szorongatta. 28
Ratz egy hátsó asztalnál ült, és söröskorsóból Apollinaris vizet ivott; testének falhoz dõlõ, százhúsz kilós, tésztaszerû hústömege alatt recsegett a szék. A bárpultnál egy Kurt névre hallgató brazil kölyök szolgálta ki a jobbára csendes részegekbõl álló gyér vendégsereget. Ratz plasztikkarja felzúgott, ahogy felemelte a korsót, s ivott; borotvált fejét izzadság borította. – Kinéz maga rosszul, mûvész barátom! – szólalt meg, kivillantva fogazata nedves romjait. – Pedig remek formában vagyok – felelt Case halálfejszerû vigyorral. – Csúcsformában! Továbbra is zsebre vágott kézzel, Ratzcal szemben egy székre zökkent. – És csak mászkál ebben a maga kis Piadrogstruktúrmobilbunkerében, na ja... Védi meg ez durvább érzelmektõl, hm? – Miért nem száll már le rólam, Ratz? Látta Wage-et? – Védi meg félelemtõl és egyedülléttõl – folytatta a csapos. – Hallgasson a félelemre! Talán a barátja magának. – Hallott valami balhéról, ami ma éjjel volt a játékteremben, Ratz? Megsérült valaki? – Egy biztonsági õr lett kaputt – vont vállat a csapos. – Valami õrült lány tette, mondják. – Muszáj beszélnem Wage-dzsel, Ratz, én... – Ah! – Ratz szája összeszûkült, sima vonallá préselõdött. Case mögé nézett, a bejárat felé. – Azt hiszem, tüstént fog is. Case-nek hirtelen eszébe villantak a surikenek a kirakatukban. A speed a fejében dalolt. A kezében szorongatott pisztoly iszamos volt az izzadságtól. – Herr Wage! – mondta Ratz, miközben lassan elõrenyújtotta rózsaszín manipulátorát, mintha azt várná, hogy kezet rázzanak vele. – Mily nagy ez öröm! Ön megtisztel minnünket túlságos ritkán... Case odafordította a fejét, és felnézett Wage arcába. Lebarnult, felejthetõ maszkot látott, s lombikban tenyésztett, tengerzöld, transzplant Nikon szemeket. Wage sötétszürke selyemöltönyt viselt, s mindkét csuklóján egyszerû platina karkötõt. Oldalról az apródjai zárkóztak mellé: közel egyforma, fiatal férfiak, karjuk-válluk beültetett mûizmoktól duzzadt. – Hogy s mint, Case? – Uraim – szólalt meg Ratz, s rózsaszín karmával felmarkolta az asztal teli hamutartóját –, nem akarok itt semmi rumlit! – A vastag, szilánkmentes mûanyagból készült hamutartó felirata Csingtao sört reklámozott. Ratz puhán összemorzsolta: csikkek és zöld plasztiktörmelék keveréke záporozott az asztallapra. – Világos? – Hé, szépfiú – mondta az egyik apród –, csak nem akarja azt a vacakot rajtam is kipróbálni? – Ne fáradj azzal, hogy a lábukra célzol, Kurt! – szólt Ratz társalgási hangnemben. Case átpislantott a termen, s látta, hogy a brazil a bárpulton áll, és egy Smith & Wesson gyártmányú smasszerpuskát szegez a trióra. A papírvékony fémötvözetbõl és kilométernyi üvegszál kötegbõl tekert csõbe egy ököl is befért 29
volna. Az áttetszõ tár látni engedte az öt vastag, narancssárga töltényt: szubszonikus homokzsákzselé gumilövedékek voltak. – Elvileg nem halálos – jegyezte meg Ratz. – Hé, Ratz – mondta Case –, jövök magának eggyel! A csapos vállat vont. – Semmivel jön maga. Ezeknek – dühödten Wage-re és az apródokra meredt – jobban tudniuk kell! A Chatsubóban bárkit sem lehet kicsinálni. Wage köhintett. – No és ki beszél bárkinek a kicsinálásáról? Csak üzletrõl akarunk beszélni. Case és én üzlettársak vagyunk. Case kihúzta a zsebébõl a .22-est, és Wage ágyékára irányította. – Hallom, el akarsz intézni... Ratz rózsaszín marka összezárult a pisztoly körül, és Case elernyesztette a karját. – Ide figyelj Case, elmondanád, mi a fasz van veled? Megkattantál, vagy micsoda? Mi ez a seggség, hogy meg akarlak ölni? – Wage a balján álló fiúhoz fordult: – Ti ketten húzzatok vissza a Nambanra, és várjatok meg ott! Case figyelte, ahogy átvágnak a báron, amely mostanra teljesen kiürült, leszámítva Kurtot és egy khakiruhás, részeg tengerészt, aki egy bárszék lába mellé roskadt. A Smith & Wesson csöve egészen az ajtóig követte a két apródot, majd visszalendült, hogy Wage-et tartsa sakkban. Case pisztolyának tárja csattanva az asztalra esett. Ratz a karmával feltartotta a fegyvert, és kiugratta a lõszert a töltényûrbõl is. – Ki dumálta be neked, hogy le akarlak nyomni, Case? – kérdezte Wage. Linda. – Ki mondta, öreg? Talán valaki be akar szopatni? A tengerész felnyögött, és sugárban hányni kezdett. – Vidd ki innét! – szólt rá Ratz Kurtra, aki most a bárpult szélén üldögélt, ölében a Smith & Wessonnal, s épp rágyújtott. Case érezte, hogy az éjszaka súlya nedves homokkal teli zsákként ráereszkedik, leülepszik a szeme mögé. Kihúzta zsebébõl a lombikot, és átnyújtotta Wage-nek. – Ez az össz cuccom. Agyalapi mirigyek. Ötszázat biztosan hoz, ha gyorsan elpasszolod. A többi zsét RAM-ban tartottam, de az már nincs meg. – Jól vagy, Case? – A lombik már el is tûnt a fegyveracél szürke hajtóka mögött. – Úgy értem, oké, ezzel kvittek vagyunk, de pocsékul nézel ki. Akár a mosott szar. Inkább menj, és aludd ki magad valahol! – Egen... – Case felállt. Úgy érezte, a Chat meginog körülötte. – Szóval, volt egy ötvenesem, de odaadtam valakinek. – Kuncogott. Felemelte a .22es tárját és a külön heverõ töltényt, az egyik zsebébe ejtette õket, majd becsúsztatta a pisztolyt a másikba. – Shinhez kell mennem, visszakérni a letétemet. – Menjen haza! – mondta Ratz, s zavartan fészkelõdött a recsegõ széken. – Lóduljon, mûvész! Menjen haza! Case érezte, hogy figyelik, ahogy keresztülment a termen, és átnyomakodott a mûanyag ajtószárnyak között. 30
– Ringyó... – dünnyögte a Siga felett úszó rózsás derengésnek. Odalenn Ninszeiben a hologramok szellemek módjára szertefoszlottak, a neonok legtöbbje hideg volt már és halott. Egy utcai árusnál sûrû feketekávét vett (gyûszûnyi habpohárban kapta), kortyolgatta, és nézte a felkelõ napot. – Te csak repülj el, kicsim! Az ilyen városok azoknak valók, akik szeretnek mélyen lenni. De ez valójában nem így volt, s Case számára az elárultság érzete egyre elviselhetetlenebbnek tûnt. A lány csak jegyet akart, hogy hazautazhasson, s a memóriachip Case Hitachijában fedezni is tudja az árát, ha jó orgazdát talál. Na és az a színjáték az ötvenessel: a lány majdnem visszautasította, elõre tudva, hogy úgyis lenyúlja majd mindenét, amije még maradt. Amikor kimászott a liftbõl, a recepciónál ugyanaz a fiú ült. Csak a tankönyv volt más. – Okos fiú! – kiáltott oda neki Case a plasztikgyep felett. – Ne is mondd, már tudom! Csinos hölgy jött látogatóba, és azt mondta, nála van a kulcsom. Szép jattot is adott neked, mondjuk, ötven újat? A fiú letette a könyvét. – Nõ... – Case hüvelykujjával vonalat húzott a homloka elõtt. – Selyem – tette hozzá és szélesen mosolygott. A fiú visszamosolygott, bólintott. – Kösz, seggfej! – mondta Case. A futóhídon állva veszõdött egy keveset a zárral. A csaj biztos elcseszett benne valamit, amikor feltörte – gondolta. – Kezdõ! Case tudta, honnét lehet olyan blackboxot kölcsönözni, amely mindent kinyitna az Olcsó Hotelben. Ahogy bekúszott, a fénycsövek felragyogtak. – Nagyon lassan csukd be az ajtót, barátom! Nálad van még az a játékpisztoly, amit a pincértõl kölcsönöztél? A nõ hátával a kapszula hátsó falának támaszkodva ült, csuklóit felhúzott térdein nyugtatta; kezébõl egy tûvetõ lyukacsos torkolata meredt elõ. – Te voltál az, ott a játékteremben? – Case lecsukta az ajtót. – Hol van Linda? – Csapd már meg azt a zárkapcsolót! Megcsapta. – Õ a csajod? Linda? Bólintott. – Lelépett. Elvitte a Hitachidat. Izgága kiscsaj. A fegyverrel mi van, tes’vér? A nõ tükörszemüveget viselt. Ruhája fekete volt, fekete csizmáinak sarka a habszivacsba mélyedt. – Visszavittem Shinhez, és visszaadta a letétemet. Még a lõszert is megvette féláron. Akarod a pénzt? – Nem. – Akarsz egy kis szárazjeget? Másom momentán nincs. – Mi ütött beléd ma éjjel? Miért rendezted azt a jelenetet a játékteremben? Le kellett nyomnom azt a bérzsarut, aki nuncsakuval jött utánam. – Linda mondta, hogy meg fogsz ölni. – Linda mondta? Sose láttam, mielõtt feljöttem ide. – Hát nem Wage-nek dolgozol? A nõ megrázta a fejét. Case felismerte, hogy a szemüveg be van operálva, lezárva a nõ szemüregeit. Úgy tûnt, mintha az ezüstlencsék egyenesen az arc31
csontjai feletti finom, sápadt bõrbõl nõttek volna ki, durván bozontosra vágott sötét hajtól keretezve. A tûvetõ köré kulcsolódó ujjak vékonyak voltak és fehérek. A borvörös lakktól csillogó körmök mesterségesnek látszottak. – Azt hiszem, elkúrtad, Case... Felbukkantam, és te máris beleraktál a saját valóságshow-dba. – Szóval, mit óhajt, hölgyem? – dõlt ernyedten a csapóajtónak Case. – Téged. Egy eleven testet, még némileg sértetlen aggyal. A nevem Molly, Case, és a megbízómnak gyûjtelek be. Csak beszélgetni akar veled, ennyi az egész. Senki nem akar bántani. – Ez jól hangzik. – Én viszont néha bántok embereket, Case. Azt hiszem, egyszerûen csak ilyen vagyok. Szûk, fekete kesztyûbõr farmer és valami matt, fényelnyelõnek tûnõ anyagból szabott, vastag fekete dzseki volt rajta. – Ha elteszem ezt a tûvetõt, akkor nyugton maradsz, Case? Olyannak látszol, aki hülye húzásokra is képes. – Á, nagyon nyugis vagyok, könnyû préda! Nem lesz semmi gond. – Ez remek, haver! – A tûvetõ eltûnt a fekete dzseki mélyén. – Ugyanis ha megpróbálnál átejteni, az lenne életed leghülyébb húzása. A nõ kinyújtotta mindkét kezét, tenyérrel felfelé; a fehér ujjak kissé széttárultak, s egy alig hallható kattanással tíz kétélû, négycentis szikepenge siklott elõ a burgundivörös körmök alatti tokokból. A nõ elmosolyodott. A pengék lassan visszahúzódtak.
32
