ELŐHANG 1798. július 5. Dél-Írországban, az Askeaton várkastély közelében Gerald O'Neill feldúltan viharzott be az udvarházába. Máskor mindig makulátlanul fehér inge vörösre színeződött, barna térdnadrágját és sötétkék kabátját vastag koszréteg borította. Fején és kezén nyílt sebek tátongtak, oldalszakállába vér ragadt bele. Szíve vad iramban vert, fülében még mindig a csata zaját és a haldoklók utolsó sikolyait hallotta. - Mary! Mary! - kiáltotta. - Azonnal menjetek le a pincébe, és rejtőzzetek el! Devlin O'Neill túlságosan kábult volt ahhoz, hogy meg tudjon mozdulni. Apját május közepe óta, immár több mint egy hónapja most látta először, bár rendszeres időközönként azért hírt adott magáról. Devlin még csak élete tizedik évében járt, de azt így is pontosan tudta, hogy háború közeleg. Gazdálkodók és papok, Birkapásztorok és földesurak, egyszerű parasztok és köznemesek mind-mind egy emberként lázadtak fel, hogy egyszer s mindenkorra elűzzék az angol pokolfajzatokat. Hogy visszafoglalják tőlük azt, ami valójában mindig is őket illette meg: a dúsan termő ír földet, amelyet egy évszázada elraboltak tőlük. Nagy-nagy remény bennük, de nagy-nagy félelem is. Devlin szívverése most egy pillanatra kihagyott, miközben az édesapjára meredt. Hallatlanul megkönnyebbült, amiért végre újra láthatja, de szörnyen félt is. Rettegett attól, hogy az apja megsebesült, és valami sokkal rosszabbtól is tartott. Halk kiáltás szakadt fel belőle, és végre elindult Gerald felé. Ő azonban nem állt meg, hanem a lépcső aljához lépett, és újra a feleségét szólította. Kezét egy pillanatra sem vette le rövid kardja hüvelyéről, és vállán egy muskéta is lógott. Tekintetét Devlin soha nem látta még ilyen vadnak. Nagy Isten! -Apa megsebesült? - suttogta mellette egy vékony hangocska, és ingujját egy kis kéz rángatta meg. Devlin oda sem pillantott sötét hajú öccsére. Szemét nem tudta levenni az apjáról, fejében egymást kergették a gondolatok. A lázadás kezdetén a felkelők elfoglalták Wexford városát, és az egész grófság örömmámorban úszott, legalábbis a lakosság pápista része. Az első győzelmet újabbak követték, ám a vereségek sem maradtak el. Most már mindenütt ott voltak az angol vörös kabátosok. Devlin egy hegyhátról ma reggel is megleste őket, amint százával masíroztak, s vészjóslóbb képet soha életében nem látott még. Az is fülébe jutott, hogy Wexford elesett, és egy szolgáló elmondása szerint New Rossnál ezrek vesztették életüket egy csatában. Devlin ezt nem akarta elhinni, most azonban azt kellett gondolnia, hogy a vereségről és a halottakról szóló pusmogások talán mégiscsak igazak voltak. Azoknak kell lenniük, mert rövid életében ő most először látott félelmet az édesapja szemében. - Apa megsebesült? - kérdezte Sean újra remegő hangon. - Nem hiszem - válaszolta Devlin az öccse felé fordulva. Tudta, hogy bátornak kell mutatkoznia, Sean előtt mindenképpen, ha közben félelem szorítja is satuba a szívét. A lépcsőn ekkor karján a kishúgukkal az édesanyjuk sietett le. - Gerald! Hála az égnek, hogy itt vagy! - kiáltotta, és arca olyan halvány volt, mint egy kísérleté. - Rettenetesen aggódtam érted. Gerald O'Neill levette a kezét a kardja markolatáról, és megragadta a felesége karját. - Fogd a gyerekeket, és menj le velük a pincébe! – mondta nyersen. - Most azonnal, Mary! Az asszony felsikoltott. Tekintete a férjére tapadt, és kék szeme könnyel telt meg. - Megsebesültél? - Tedd, amit mondtam! - kiáltotta a férfi, és az ajtó felé tolta a feleségét, akinek karján sírni kezdett a csecsemő. - És az ég szerelmére, hallgattasd el Meget! - tette hozzá a családfő ugyan olyan nyersen. Válla fölött közben a nyitott bejárati ajtóra pillantott, mintha arra számított volna, hogy bármelyik percben angol katonák ronthatnak be rajta. Devlin követte az apja tekintetét. Odakint füstoszlopok törtek a kék ég felé, és hirtelen puskalövéseket lehetett hallani.
Mary O'Neill kigombolta a blúzát, és mellére tette a csecsemőt, de egy pillanatra sem állt meg. - Mi lesz velünk, Gerald? - kérdezte. - És mi lesz veled? - tette hozzá halkabban. A férfi már kinyitotta a pinceajtót, amelyet egy évszázados falkárpit rejtett. - Minden rendben lesz - válaszolta felindultan. - Neked, a fiúknak és a babának nem esik bajotok. Az asszony megint a férjére szegezte könnyes szemét. - Nem sebesültem meg - mondta Gerald fojtott hangon, és futó csókot lehelt a felesége ajkára. - Most menjetek le a pincébe, és maradjatok ott, amíg nem szólok. Mary bólintott, és lesietett a lépcsőn. Devlin odaszaladt az édesapjához, amikor az udvarházhoz ijesztően közel eldördült egy ágyú. - Hadd menjek veled, apa! Segítségedre lehetek. Tudok lőni... Gerald O'Neill hirtelen megpördült a tengelye körül, és hatalmas pofont kent le Devlinnek. A fiú elveszítette az egyensúlyát, és a fenekén kötött ki a kemény kőpadlón. - Tedd, amit mondtam! - kiáltotta az apja, miközben átvágott az előcsarnokon. - És törődj édesanyáddal, Devlin! - tette hozzá, aztán becsapódott mögötte a súlyos bejárati ajtó. Devlin kipislogta szeméből a csalódottság könnyeit, és észrevette, hogy Sean őt nézi. Öccse félelemtől elkerekedett, halványszürke szeméből ki nem mondott kérdést olvasott ki. Reszketve, mint egy hátulgombolós gyerek, feltápászkodott a földről. Tudta, mit kell tennie. Még soha nem szegte meg az édesapja rendelkezéseit, most azonban nem engedhette, hogy Gerald O'Neill egyedül találja szemközt magát azokkal a vörös kabátosokkal, akiket ő reggel kémlelt ki a dombról. Ha az apjának meg kell halnia, ő is vele fog halni. Félelem kerítette hatalmába, de nagyokat nyelt, és elszántan férfiként akart viselkedni. - Menj le a mamához és Meghez! - mondta az öccsének. - Indulj szépen! - tette hozzá csendesebben. Nem várta meg, hogy öccse engedelmeskedik-e, csak átvágott az előcsarnokon, és kinyitotta az apjuk könyvtárszobájának ajtaját. - Te harcolni fogsz, igaz? - kérdezte Sean, és a bátyja után indult. Devlin nem válaszolt. Szeme előtt már csak egy cél lebegett. Beszaladt a súlyos íróasztal mögé, de ott hirtelen döbbenten megállt. Nem akart hinni a szemének. A fegyverállvány üres volt. Ebben a pillanatban meghallotta a katonákat. Kiáltások jutottak el hozzá, lovak nyerítése, kardok pengéinek a csattogása. Valahol egészen közel megint eldörrent egy ágyú. A puskaropogásba elszórt pisztolylövések keveredtek. Devlin a testvére felé fordult, és egymásba fonódott a tekintetük. Sean arcát félelem torzította el, ugyanaz a félelem, amelytől Devlin szíve is olyan szaporán vert, hogy alig kapott levegőt. - Nagyon közel vannak, Dev - suttogta az öccse. Devlinnek minden akaraterejét mozgósítania kellett, hogy meg tudjon szólalni. - Menj le a pincébe! - szólította fel az öccsét. - Nem hagylak el - jelentette ki Sean. - Neked anyával és Meggel kell törődnöd - mondta Devlin, miközben a fegyverállvány alatt fekvő fedeles padhoz szaladt. Lesöpörte róla a párnákat, és felnyitotta a tetejét. Arcára hitetlenkedés ült ki. Édesapja mindig tartott itt egy tartalék pisztolyt, most azonban csak egy tőr feküdt a lócában. Egyetlen, semmire sem jó tőr! - Veled megyek - mondta Sean sírós hangon. Devlin magához vette a tőrt, aztán édesapja íróasztalának a fiókjából előkapta az éles levélbontó kést, és az öccse kezébe nyomta. Sean arcán mosoly jelent meg, amelyet a bátyjának nem sikerült viszonoznia. Pillantása aztán a könyvtárszoba egyik sarkában álló ősrégi lovagi páncélzatra esett, amelyet itt-ott már kikezdett a rozsda. A családi legenda szerint egykor egy becstelen ősük viselte, aki az angol királynő kegyence volt. Devlin, sarkában szorosan az öccsével, odaszaladt a páncélzathoz, amelynek vaskesztyűjéből kirántotta a kardot. Heves mozdulatától a páncél felborult, és nagyot koppant a padlón. Devlin máris bátrabbnak érezte magát. A kard régi és rozsdás, de mégiscsak fegyver, gondolta megkönnyebbülten. Kezét óvatosan végighúzta a pengén, és hangosan felszisszent, amikor ujjbegyéből vér buggyant ki. Aztán Seanra nézett, és a fivérek összemosolyogtak. Odakint megint elsütötték az ágyút. A dörrenésbe most már az egész ház beleremegett, és betörtek az előcsarnok ablakai. A fiúk félelme visszatért, és tágra nyílt szemmel meredtek
egymásra. Devlin végül megnedvesítette kiszáradt ajkát. - Sean, neked anyával és Meggel kell maradnod - mondta. - Nem. Devlin közel járt ahhoz, hogy ugyanúgy pofonnal térítse jobb belátásra az öccsét, ahogyan előbb az apjuk tette vele. Titokban azonban meg is könnyebbült attól a gondolattól, hogy nem egyedül kell szembenéznie a vörös kabátosok hordájával. - Jól van, akkor menjünk! - válaszolta a testvérének. A csata közvetlenül a kukoricatáblák mögött zajlott, amelyek egészen az Askeaton várkastély beomlott külső falaiig elnyúltak. A fiúk a már magasra megnőtt növények takarásában szaladtak, amíg elérték a szántó túlsó szélét. Devlint rosszullét környékezte, amikor meglátta az elébe táruló véres képet. Vörös egyenruhások százai vagy inkább ezrei harcoltak az írek jóval kisebb, elrongyolódott seregével. Az angol katonák puskákkal és kardokkal voltak felfegyverkezve, az írek többsége viszont csak lándzsával. Devlinnek azt kellett látnia, hogy honfitársait lemészárolják, nem is egyesével, hanem sűrű hullámokban, ötösével, hatosával és még nagyobb csoportokban. Gyomra erősen háborgott, mert noha még csak tízéves volt, már különbséget tudott tenni rendezett csata és mészárlás között. - Apa - suttogta Sean. Devlin megrázta magát, és követte az öccse tekintetét. A harcmezőn egy szürke lovon eszelősen vágtató férfit látott meg, aki vadul lengette a kardját, és csodák csodájára az egyik vörös kabátost vágta le a másik után. - Gyerünk! - kiáltotta Devlin, aztán előugrott a rejtekükből, és magasba emelt karddal futni kezdett a csatázok felé. Egy angol katona a muskétájával éppen célba vett egy lándzsával és tőrrel felfegyverkezett ír parasztot. Más katonák és földművesek ember ember elleni küzdelmet folytattak. Mindenütt vér folyt, harcosok hulltak el, és mindent beborított a halál szaga. Devlin két kézzel meglendítette a kardját, és lesújtott vele az angolra. Legnagyobb ámulatára pengéje mélyen belefúródott a vörös kabátosba. Megdermedt a döbbenettől, és kirázta a hideg, amikor az ír paraszt a lándzsájával végleg elintézte az angolt. - Köszönöm, fiam - mondta neki a férfi, és a mocsok borította földre lökte halott ellenfelét. A következő pillanatban puskalövés dörrent, és a paraszt, aki éppen megmenekült a haláltól, térdre rogyott. Szeme ámulva elkerekedett, és mellén vér színezte vörösre elkoszolódott ingét. - Dev! - kiáltotta Sean figyelmeztetőn. Bátyja megpördült a tengelye körül, és egyenesen egy rászegeződő puska csövével nézett farkasszemet. Fején átfutott a gondolat, hogy meg kell halnia, mert kardjával nem szállhat szembe egy muskétással. Ekkor azonban Sean kirántotta az elesett katona angol kezéből a puskát, és a tusával hátulról térden vágta a lövészt. Az angol elveszítette az egyensúlyát, és a golyó, amelyet éppen kilőtt, nem találta el Devlint. Sean fejbe verte az egyenruhást, aki eszméletlenül terült el a földön. Devlin megfeszítette magát, és levegőért kapkodott, mert gondolatban már holtan látta magát. Aztán az öccsére nézett, akinek vadul villogott a szeme. - El kell jutnunk apához - mondta végül. Sean némán bólintott. Lerítt róla, hogy vészesen közel jár a síráshoz. Bátyja megfordult, és a viaskodók tömegében szürke lovon ülő apját kereste a szemével, de sehol sem látta. Aztán rádöbbent, hogy a borzalmas csatazaj egyszeriben elcsendesedett. Tágra nyílt szemmel körbenézett a harcmezőn, amelyen százával feküdtek a barna és homokszínű tunikát viselő halott írek. Közöttük tucatnyi elesett angol hevert, és elpusztult lovakat is látni lehetett. Innen-onnan sebesültek nyögései és segélykiáltásai hallatszottak. Egy angol tiszt parancsokat osztogatott a csapatának. Devlin tekintete újra bejárta a borzalmak színhelyét. A harcmező egyik oldalát folyó határolta, a másikat a kukoricás zárta le, délen pedig egészen az udvarházig terjedt. És most az angol katonák újra csatarendbe álltak fel. - Gyorsan! - kiáltotta Devlin, és a két fiú már rohanni is kezdett a hullák között a kukoricaföld széle felé, hogy elrejtőzzenek. Sean megbotlott egy véres testben, és elesett, bátyja azonban talpra rántotta, és magával húzta. Amint elérték a kukoricást, a fiúk kifulladva lebújtak a növények magas szárai közé. Az alacsony dombról, amelyre a kukoricatáblák felfutottak, most már látták, hogy a harc valóban véget ért. És rengeteg halottat hagyott maga után. Sean közelebb bújt Devlinhez, és ő tudta, hogy az öccse közel jár a síráshoz. Bátorítón magához ölelte, de a szemét nem tudta levenni a csatatérről. Családi kúriájuk jobbra emelkedett tő-
lük, mindjárt a legelő mögött, és annak az udvarán is halottak hevertek. Devlin elnézett jobbra. Nem messze a búvóhelyüktől ott állt az apjuk szürke csődöre, de senki sem ült a nyergében. Kantárszárát egy angol katona tartotta. A következő pillanatban a szürke csatamén mellé angol katonák érkeztek lóháton. Gerald O'Neillnek gyalog kellett mennie közöttük, kezét összekötözték, és gorombán lökdösték előre. - Apa! - lehelte Sean. Devlint rémület kerítette hatalmába. - Gerald O'Neill, hajói sejtem - mondta a vezénylő tiszt gúnyos és lekezelő hangon. - És nekem kihez van szerencsém? - kérdezte a megkötözött férfi ugyanolyan gúnyosan és lekezelőn. - Harold Hughes kapitány vagyok, őfelsége nemes szolgája - válaszolta hideg mosollyal az ajkán a tiszt, akinek csinos arca volt, kékesfekete haja és hideg kék szeme. - Magához nem jutott el a hír, O'Neill? A Defenders mozgalom felkelői megsemmisítő vereséget szenvedtek. Laké tábornok sikeresen megostromolta a nevetséges főhadiszállásukat. Értesüléseim szerint tizenötezret tesz ki az elesett lázadók száma. Maga és az emberei nem többek jelentéktelen csürhénél. - Átkozott legyen az a Laké - mondta Gerald O'Neill mogorván -, és Lord Cornwallis is! Devlin tudta, hogy az édesapja Írország alkirályáról beszél. - Küzdeni fogunk az országunk és a szabadságunk visszaszerzéséért, Hughes. Ha úgy kell lennie, az utolsó lélegzetvételünkig harcolni fogunk. Devlin kétségbeesetten arra gondolt, hogy édesapjának nem kellene ilyen hangon beszélnie az angol kapitánnyal. Harold Hughes azonban csak szenvtelenül megvonta a vállát. - Égessetek fel mindent! - mondta olyan közönyösen, mintha csak az időjárásról beszélne. Sean fojtottan felkiáltott, és Devlint is jeges rémület fogta el. - Égessünk fel mindent, kapitány úr? - kérdezett vissza egy hadnagy. Hughes kajánul rámosolygott Geraldra, aki holtsápadt lett. - Mindent, Smith. Az összes mezőt, legelőt, minden istállót a jószággal együtt, a teljes termést. És a házat is. A hadnagy megfordult, és továbbadta a parancsot. Devlin és Sean halálra váltan összenézett. Édesanyjuk és a kis Meg az udvarházban vannak! Most mit tegyenek? Szinte már leküzdhetetlen vágyat éreztek arra, hogy előugorjanak és megállásra késztessék az angol katonákat. - Hughes! - kiáltotta Gerald O'Neill indulatos, parancsoláshoz szokott hangon. - A feleségem és a gyermekeim odabent vannak. - Igazán? - A kapitányra szemlátomást semmiféle hatást nem tett, amit hallott. - A haláluk talán majd elgondolkodtatja a lázadókat, hogy érdemes-e hitszegést elkövetniük. Gerald szemében rémület jelent meg. - Égessetek fel mindent! - ismételte meg Hughes a parancsát. - És ha azt mondom, hogy mindent, akkor azt úgy is értem. Gerald fölindultan rá akart rontani a lóháton ülő angol tisztre, de visszarántották. Devlin nem töprengett sokáig, csak megfordult, hogy a kukoricáson át a házhoz fusson. Alig tett meg azonban két lépést, amikor hirtelen megállt, mert a kúria nyitott ajtajában, karján a kisbabával, az édesanyját látta meg. Megkönnyebbülésében kis híján elbotlott. Megragadta az öccse kezét, és most már levegőt venni is mert. Aztán visszanézett az édesapjára és az angol kapitányra. Hughes arckifejezése megváltozott. Kíváncsian felvonta a szemöldökét, s a tőle és a foglyától több tucat méterre álló asszonyra nézett. - A felesége, ha jól sejtem - mondta. Gerald O'Neill felbőszültén rángatni kezdte a kötelékeit, és három katonának kellett lefognia. - Ha egy ujjal is hozzáér, maga rohadék, ha addig élek is, megölöm! A kapitány elmosolyodott, mintha meg sem hallotta volna a fenyegetést, és egy pillanatra sem vette le a szemét Maryről. - Nocsak, nocsak! Ez aztán az érdekes fordulat - dünnyögte. - Vigyétek az asszonyt a szálláshelyemre! - Értettem, uram - felelte Smith hadnagy, aztán megfordította a lovát, és a ház felé indult. - Ha a feleségemnek haja szála is meggörbül, Hughes, levágom a golyóit! - kiáltotta Gerald felindultan. - Valóban? Ezt mondja az a férfi, akit felkötés fenyeget, vagy talán még rosszabb? - kér-
dezte az angol tiszt, és lassan kihúzta hüvelyéből a kardját. A következő pillanatban egyetlen jól irányzott csapással levágta Gerald O'Neill fejét. Devlin megrendültén nézte, hogy édesapja megcsonkított teste lassan a földre rogy. Levágott feje távolabb gurult tőle, és nyitott szemében még mindig ott volt a mérhetetlen düh. Devlin rémülten megfordult, és meglátta, hogy édesanyja ájultán rogyott össze. Mellette a földön hangosan sírt és rúgkapált a kis Mary. - Fogjátok el az asszonyt! - mondta Hughes. - Vigyétek a szálláshelyemre, ezt az átkozott házat pedig gyújtsátok fel! - tette hozzá, aztán megsarkantyúzta a lovát, és elvágtatott. Két katona az udvarház felé indult, amely előtt még mindig aléltan feküdt Mary O'Neill és mellette síró csecsemője. Devlin csak most fogta fel, hogy az édesapját kegyetlenül a halálba küldték, és határtalan haragra gerjedt. Kardját még a menekülése előtt elveszítette a csatamezőn, de most megmarkolta a nevetséges kis levélbontó kést. Valahonnan hangos, elborzadt, dühös és fájdalmas kiáltást hallott, s csak megkésve döbbent rá, hogy ez a hang az ő torkából tört fel. Bizonytalan léptekkel elindult, eltökélten, hogy minden útjába eső angolt leöljön. Egy katona elképedten feléje fordult, amikor meglátta, hogy kését előreszegezve feléje tart. A következő pillanatban Devlin fejét erős ütés érte. Egy másodpercre égő fájdalmat érzett, aztán minden elhomályosult előtte, és jótékony sötétség borult rá. Csak lassan, nehezen tért magához. Sajgott a feje, és homályos félelem szorította össze a szívét. - Dev? - hallotta meg Sean suttogását. - Dev, ébren vagy? Devlin most már megérezte, hogy öccse vékony kis karja a testére fonódik. A levegőben furcsa, szúrós és kesernyés szag terjengett körülötte. Nem tudta, hol van, és azt sem, hogy mi történt, lelki szemei előtt aztán megjelent az édesapja, ahogy megbéklyózva áll a vörös kabátosok között. Látta, hogy Hughes kapitány felemeli a kardját, és levágja a fogoly fejét. Devlin zihálva kinyitotta a szemét. Sean szorosabban magához síelte. Miután emlékezete egészen visszatért, Devlin nagy nehezen feltérdelt. Testvérével az erdőben voltak, valamikor eleredhetett az ső, s most minden hideg és nedves volt. Devlin az oldalára dőlt, rosszullét környékezte, és ujjaival belemarkolt a fekete ír földbe. Végül elmúlt a hányingere. Felegyenesedett ültében, és az öccsére nézett. Sean közben kis tüzet rakott, amely fényt ugyan adott, meleget azonban nem. - Anya? Meg? - kérdezte Devlin rekedten. - Nem tudom, hol van anya - felelte az öccse. - Még nem tért magához, amikor már elvitték a katonák. Én Meghez akartam szaladni, de amikor te elvesztetted a fejed, és az a katona leütött, inkább téged vonszoltalak be ide, hogy biztonságba helyezzelek, aztán az angolok mindent felgyújtottak. - Sean szemében könnyek csillogtak, és hevesen zihált. - Minden odaveszett. Minden. Devlin egy pillanatig a semmibe révedt, ugyanolyan rémülten,mint az öccse, ám aztán megrázta magát. Most már minden rajta múlik. Nem sírhat, mert neki kell átvennie a vezetést. - Ne bőgj már, mint egy kisbaba! - szólt rá éles hangon a testvérére. - Meg kell mentenünk anyát, és meg kell találnunk Meget. Sean egyik pillanatról a másikra felhagyott a pityergéssel. bólintott, és várakozón bátyjára szegezte a szemét. Devlin felkelt a földről, és nem vesztegette arra az időt, hogy megtisztítsa térdnadrágját a kosztól. A fiúk átvágtak a tisztáson, de a túlsó szélén Devlin hirtelen megállt. Máskor holdvilágnál is tisztán ki lehetett venni a dús réteket és a szélben szelíden lengedező kalászokat. Most végtelen semmi terült el előttük, s ott, ahol eddig az udvarház állt, csak kormos falak meredeztek, és két magányos kémény tört az éjszakai égbolt felé. Devlin most már azt is tudta, mitől származik a szűrős és kesernyés szag. A füsttől és a hamutól. - Éhen fogunk veszni a télen - suttogta Sean, és megmarkolta a bátyja kezét. - A katonák visszamentek Kilmallockba, a helyőrségükbe? - kérdezte Devlin mogorván, és jeges, émelyítő félelme helyét végképp eltökéltség foglalta el. Sean bólintott. - Dev? Hogy mentsük meg anyát? Ők ezren vannak, mi pedig ketten. És még csak gyerekek vagyunk. Devlint ugyanez a kérdés foglalkoztatta. - Találunk megoldást - válaszolta. - Megígérem, Sean. Már dél is elmúlt, mire a két fiú felért egy dombra, amelyről ráláthattak a kilmallocki angol garnizonra. Devlin bizakodása megingott, amikor megpillantotta az erős cölöpkerítést, a fehér sátrak erdejét és a vörös kabátosok seregét. Az erőd közepén zászlók jelezték a parancsnokok
szálláshelyeit. Devlin lázasan törte a fejét, hogy kitalálja, hogyan juthat be két magukfajta fiú a jól védett erődítménybe. Ha magasabb volna, megölhetne egy angol katonát, és felvehetne az egyenruháját. De talán éppen azért, mert még kicsik, és mert senki sem tart tőlük, egy kocsira felkapaszkodva, vagy egy osztag katona között esetleg beosonhatnak a nyitott kapun. - Mit gondolsz, anya jól van? - suttogta Sean. Arcába nem tért vissza a szín azóta, hogy végig kellett néznie az édesapjuk kegyetlen meggyilkolását. Még mindig ijesztően sápadt volt, ajkát véresre harapdálta, szemében rémület ült. Devlin attól tartott, hogy a végén még megbetegszik, és védelmezőn átkarolta. - Megmentjük anyát, és minden jóra fordul - mondta határozottan. Sebzett szíve mélyén azonban tudta, hogy ez szemenszedett hazugság. Többé semmi sem lesz olyan, amilyen volt. És mi lehet a kis Meggel? Húguk is a tűz áldozatául eshetett, ám erre a lehetőségre Devlin gondolni sem akart. Lehunyta a szemét, s légzése órák óta most először lett újra nyugodt, és az émelygésének is nyoma veszett. Fejében formát kezdett ölteni egy gondolat. Komor, mogorva eltökéltség szállta meg iszonyatos erővel és hajlíthatatlanul. Sean megint elsírta magát. - Mi lesz, ha az az angol... bántja anyát? Ha az a kapitány...ugyanazt teszi vele, amit a papával tett? Devlin hunyorogni kezdett, és rádöbbent, hogy még mindig az erődöt nézi meredten. Pár pillanatig továbbra sem vette le róla a szemét. Nem válaszolt az öccsének, csak teljesen átadta magát annak a változásnak, amely éppen végbement a bensőjében. A tízéves kisfiú örökre eltűnt, és helyébe egy férfi lépett. Egy hidegszívű és eltökélt férfi, akiben mérhetetlen harag lobogott, amely csakis egy célt ismert. Elszántságának ereje őt magát is elképesztette. Minden félelem kiveszett belőle. Sem az angoloktól nem félt többé, sem a haláltól. Egyszeriben bizton tudta, mit kell tennie, s azt is, hogy akkor is meg fogja tenni, ha évek mennek rá az életéből. Öccse felé fordult, aki még mindig könnyes szemmel nézett vissza rá. - A kapitány nem bántotta anyát - hallotta meg valahonnan nagyon messziről a saját hangját, amely ugyanolyan erőteljes volt, mint az édesapjáé is mindig, amíg élt. Sean meglepetten hunyorgott, aztán rábólintott a bátyja szavaira. - Menjünk! - mondta Devlin határozottan. Leereszkedtek a dombról, és az út mellett találtak egy nagy sziklát, amely mögött elbújhattak. Úgy egy órát várhattak, mire négy társzekeret láttak közeledni. Az élelmiszereket szállító konvojt egy tucat lovas katona kísérte. - Tegyünk úgy, mintha üdvözölni akarnánk őket! - súgta Devlin az öccsének. Számtalanszor látta már, hogy a parasztok alázatosan integettek az angol csapatoknak. Az ostoba vörös kabátosok azt persze már nem tudták, hogy a lelkes üdvözlés azonnal abbamaradt, amint a katonák már nem láthatták az íreket, akiknek az arcán akkor mosoly helyett undor és gyűlölet jelent meg. A nap már magasan járt, és melegen sütött, amikor a fiúk kiléptek az útra, és mosolyogva integetni kezdtek a közeledő angoloknak. Néhány katona visszaintegetett, és egyikük még egy darab kenyeret is ledobott a testvéreknek. Ők egészen addig mosolyogtak és lengették a karjukat, amíg a szekerek elhaladtak mellettük. Akkor Devlin oldalba bökte az öccsét, és mindketten futni kezdtek az utolsó szekér után. Devlin ugrott fel rá elsőként, aztán lenyújtotta a kezét Seannak, és őt is felhúzta maga mellé. A fiúk elrejtőztek a liszttel és burgonyával megtöltött zsákok között, szorosan összebújtak, és egymásra néztek. Devlin úgy érezte, kisebbfajta diadalt arattak, és elégedetten rámosolygott az öccsére. Amint a szekér áthaladt velük a helyőrség kapuján, kilesett a rejtekhelyéről. Mivel senkit sem látott, aki észrevehette volna őket, megbökte a testvérét. Leugrottak a szekérről, és beszaladtak az első sátor mögé. Öt perccel később már a kapitány sátra mellett bújtak meg egy-egy ivóvíztartó hordó mögött. Egyelőre biztonságban voltak. - És most mit csinálunk? - kérdezte Sean, s izzadságot törölt le a homlokáról. Még mindig szép és meleg idő volt, bár a láthatáron közeledő szürke felhők újabb esőt ígértek. - Csitt! - mondta Devlin, és azon törte a fejét, hogyan szabadíthatnák ki az édesanyjukat. A vállalkozás reménytelennek tűnt, de ő szentül hitte, hogy kell lennie megoldásnak. Nem azért jött el ilyen messzire, hogy most Hughes kapitány kezére kerüljön. Meg kell menteni az édesanyját. A papája is ezt várná el tőle, és neki ő még holtában sem akar újabb csalódást okozni. Fülét egyszer csak zaj ütötte meg. Gyors vágtában közeledő lovak patadobogását lehetett hal-
lani. Devlin az öccsével együtt feltérdelt, és kilesett a hordók között. Hughes kapitány is kilépett a sátrából, hogy kiderítse a felbolydulás okát. Kezében egy öblös pohár brandyt tartott. Devlin követte a nyitott kapu felé néző tiszt tekintetét. Arcára elképedés ült ki, amikor meglátta az érkező lovasok zászlóvivőjének feje fölött lengő kobaltkék, ezüst és fekete színű lobogót, amelyet az öccsével együtt fájdalmasan jól ismert. Hallotta, hogy Sean nagyot sóhajt mellette, és a két testvér hitetlenkedő pillantást váltott. - Adare grófja az - suttogta Sean izgatottan. Devlin az öccse szájára tette a kezét. - Biztosan segíteni akar. Maradj csendben! - Átok verje a nyavalyás íreket, azokat is, akik Anglia szövetségesei - mondta Hughes egy másik tisztnek. - Adare grófja közeledik - tette hozzá, aztán bosszúsan földhöz vágta a brandyspoharát. - Zárjuk be a kaput, uram? - Sajnálatos módon Adare az ír királyi koronatanács tagja, és Lord Castlereagh jó ismerőse. Hallottam, hogy egy állami vacsorán is mellette foglalhatott helyet. Ha bezáratom a kaput, annak csak én innám meg a levét - mondta a kapitány. Arca még jobban elkomorult, és vörös zubbonyának feketearany gallérja fölött piros foltok jelentek meg a nyakán. Devlin uralkodni próbált az izgatottságán. Az Adare grófja címet viselő Edward de Warenne az ő földesuruk volt. Noha Gerald O'Neillnek tőle kellett bérelnie családja ősi földjeit, a két férfi között jóval több volt úr és bérlő viszonyánál. Időnként együtt vettek részt társasági összejöveteleken, vidéki bálokon és rókavadászatokon, de akadálylovaglásban is összemérték az erejüket. Adare az askeatoni udvarháznak is legalább tucatszor volt már vacsoravendége. A többi földesúrtól eltérően ő mindig tisztességesen viselkedett az O'Neill családdal. Soha nem követelt uzsorabért, hanem csakis annyit, amennyi az angol jog szerint megillette. Devlin azon kapta magát, hogy izgatottságában az öccse kezét szorongatja. Lélegzetét viszszafojtva figyelte a grófot, aki kíséretével könnyű ügetésben egyenesen a kapitány sátrához lovagolt. Útjukból több katonának is sietve kellett félreugrania. A lovasok végül csak közvetlenül Hughes kapitány és a tisztjei csoportja előtt álltak meg. Az érkezőket azonnal egy tucat angol muskétás fogta körbe, de a gróf nem zavartatta magát, és nem állította meg fekete hátasát. A magas, sötét hajú Adare elegáns és méltóságteljes jelenség volt, akit az erő és a hatalom levegője lengett körül. Arcát azonban most harag torzította el. - Hol van Mary O'Neill? - kérdezte mindenféle bevezető nélkül. Hughes halványan elmosolyodott. - Jól sejtem, gróf úr, hogy máris értesült O'Neill idő előtti haláláról? - felelt kérdéssel a kérdésre. - Az idő előtti haláláról? - Adare leugrott a lova nyergéből, és a kapitány elé lépett. - A meggyilkolása helyesebb kifejezés volna. Maga megölte az egyik bérlőmet, Hughes. - Talán grófságod is pápista lett? O'Neillt akasztás fenyegette, és ezt maga is tudja, Adare. A gróf a haragtól reszketve meredt az angolra, és végül nagy levegőt vett. - Még mindig volt esélye a száműzetésre vagy a királyi kegyelemre. Eget-földet megmozgattam volna a jó emberem érdekében. Maga aljas kurafi, és hallatlanul elbizakodott gazember is. Adare fenyegetőn a kardja markolatára tette a kezét, de Hughes csak közönyösen megvonta a vállát. - Mint már mondtam, O'Neill pápista volt, és jakobinus is. Veszélyes időket élünk, barátom. Még Lord Castlereagh sem akarná, hogy együtt emlegessék egy jakobinussal. Adare grófja pillanatokig hallgatott, és láthatóan az önuralma megőrzéséért küzdött. - Az asszonyt akarom - jelentette ki végül. - Hol van? A kapitány habozott. Arcán rángatózni kezdett egy izom, és megint vörös foltok jelentek meg a nyakán. - Ne kényszerítsen arra, Hughes - tette hozzá a gróf fagyosan -, hogy megtegyem, amit szíves örömest megtennék. Hogy kiszorítsam magából a lelket. - Jól van. Egy ír szajha engem nem bilincselhet le. Egy pennyért egy egész tucatot kaphatok. Devlint elképesztette ez a hallatlan gyalázkodás, és szédülés tört rá. Oda akart rohanni az angol tiszthez, hogy megölje, ám mielőtt még megmozdult volna, a gróf szorosan az angol kapitány elé lépett, és fölébe magasodott. - Ne becsülje alá Adare urának a hatalmát! Azt ajánlom, hagyjon fel a mocskolódással, mie-
lőtt még Felső-Kanadában találja magát a helyi vörös kabátosok parancsnokaként. Tizenötödikén együtt vacsorázom Cornwallisszal, és kész örömmel súgnék magáról néhány igen kellemetlen tényt a fülébe. Megértett, kapitány? Hughes nem bírt megszólalni, és bíborszínt öltött az arca. Adare ellépett tőle, és sötét köpenye vadul lebegett mögötte, amikor bement a sátorba. Devlin összenézett az öccsével, aztán megfogták egymás kezét, elrohantak az angol kapitány mellett, és ők is berontottak a sátorba. Édesanyjuk egy alacsony széken kuporgott, szőke haja összekócolódott, és látszott rajta, hogy sokat sírt. - Mary! - szólította meg a gróf, és megállt előtte. - Jól van? Az asszony felállt, és a magas úrra szegezte kék szemét. - Bíztam benne, hogy eljön értem - mondta reszketeg hangon. Adare közelebb lépett hozzá, és megfogta a vállát. - Megsérült? - kérdezte óvatosan. Mary csak pár pillanat múlva tudott megszólalni. - Úgy nem, ahogy ön talán feltételezi, mylord - felelte, aztán kis ideig hallgatott, és könnyel telt meg a szeme. - Az az ember megölte Geraldot. A szemem láttára ölte meg az uramat. - Tudom - válaszolta a gróf elkínzottan. - Sajnálom, Mary. Szörnyen sajnálom. Az asszonyt elhagyta az ereje. Félrefordult, és megint közel járt ahhoz, hogy elsírja magát. Adare gyengéden maga felé fordította az arcát, hogy a szemébe nézhessen. - Hol van Meg? - kérdezte. - Nem tudom - felelte Mary, és most már kibuggyantak a könnyei. - A karomban tartottam, amikor elájultam... - kezdte, de nem tudta folytatni. - Megtaláljuk - mondta a gróf, és halványan elmosolyodott. - Meg fogom találni. Az asszony bólintott, és látszott rajta, hiszi, hogy Adare be tudja váltani az ígéretét, akkor is, ha erre csekély a remény. Aztán tekintete a sátor bejáratára esett, és meglátta, hogy a fiai szobormereven állnak ott, s őt és a nagyhatalmú protestáns grófot figyelik. Mary odasietett hozzájuk, és magához ölelte őket. - Devlin! Sean! Hála az égnek, hogy éltek, és nem esett bajotok! Devlin lehunyta a szemét. Alig hitte el, hogy megtalálták a mamájukat, aki most már biztonságban lesz, mert a nagyúr gondoskodni fog róla. - Jól vagyunk, anya - mondta halkan, és kibontakozott az ölelésből. A gróf odalépett hozzájuk, s miközben védelmezőn átkarolta Mary vállát, gyorsan megnézte magának a fiúkat. - Devlin, Sean, figyeljetek rám! - mondta. - Ti most ellovagoltok velem és az embereimmel a váramba. Amint kiléptünk ebből a sátorból, azonnal felültök a nyeregbe a katonáim mögé. Megértettetek? Devlin bólintott, de tekintete ide-oda járt az édesanyja és a gróf között. Korábban is feltűnt már neki, hogyan nézett Adare az ő mamájára, igaz, őt a szépségéért sok férfi csodálta illő távolságból. Az édesapja halála előtt Devlinnek könnyű volt ezzel nyugtatnia magát, most viszont már tudta, hogy ez önáltatás volt. Természetesen megkönnyebbült attól, hogy a befolyásos úr a segítségükre sietett, de közben bosszús is volt. A gróf özvegyember, és szerelmes az ő édesanyjukba. Devlin egészen biztos volt ebben. És megint arra kellett gondolnia, hogy az édesapja még csak tisztes temetésben sem részesült. - Devlin! - Adare hangja éles volt, a tekintete metsző. - Indulj! Devlin azonnal engedelmeskedett. Öccsével és az édesanyjával együtt követte a grófot, aki elhagyta a sátrat. Odakint zeniten állt a nap, és vakítón, forrón tűzött le az égről. Természetellenes csend boralt a sátortáborra és a mögötte húzódó hegyekre, amelyek fölött még több fenyegető felhő gyűlt össze. A grófot kísérő egy tucat lovas katonával szemben több sorban angol fegyveresek sorakoztak fel. Nem fért kétség hozzá, hogy újabb vérengzés törne ki, ha Hughes úgy akarná. Devlin felnézett a grófra, ám rajta, ha félt is, ez egyáltalán nem látszott meg. Devlin ezért őszinte tisztelettel adózott előtte. Adare sok tekintetben hasonlított Gerald O'Neillre, és ő ugyanolyan bátor akart lenni, mint az édesapja volt. A gróf határozott léptekkel odament a lovához, és felemelte a nyeregbe Maryt. Hughes feszülten figyelte őket, rezzenéstelen arcáról gyűlölködést lehetett leolvasni. Devlin megbökte az öccsét, s miközben az egyik katona felemelte maga elé Seant, ő egy másik fegyveres mögé ült fel. Adare is lóra szállt, és most Mary mögött ült a nyeregben. Tekintete előbb a két fiúra és az angol katonákra siklott, aztán a kapitányukra nézett. - Ön megsértette a tulajdonjogomat - mondta neki fenyegetőn. - Ez soha többé ne forduljon
elő! Hughes mogorván elvigyorodott. - Sejtelmem sem volt arról, hogy grófságod... igényt formál a hölgyre. - Ne forgassa ki a szavaimat, kapitány! - emelte fel Adare a hangját. - Maga megölte a hűbéresemet és felégette a földemet. Erről a birtoksértésről beszéltem. Most pedig engedjen át bennünket! A gróf és Hughes tekintete egymásba fonódott. Devlin pillantása ide-oda járt közöttük, és érezte, hogy lapockái közül izzadság folyik le a hátára. Az erődben egy pillanatra akkora csönd támadt, hogy még egy lehulló falevél zizegését is meg lehetett volna hallani. - Hátralépni! - adta ki végül a parancsot a kapitány az embereinek. - Engedjétek át őket! Az angol katonák sora engedelmesen szétvált. Adare felemelte a kezét, könnyű ügetésre fogta a lovát, és kivezette csapatát az erődből. Devlin átfogta az előtte ülő katona derekát, de még egyszer hátrafordult. Egyenesen Hughes kapitány fakó szemébe nézett, és testében azonnal újra jelentkezett a perzselő érzés. Valahonnan a lelke legmélyéről indult ki, aztán nagy, erős hullámokban szétáradt benne, amíg minden porcikáját betöltötte az emésztő keserűség. Egy nap majd elégtételt vesz. El fog jönni a bosszúállás ideje. És akkor Harold Hughes kapitány megfizet azért, mert megölte Gerald O'Neillt.
I. RÉSZ A TÚSZ
1812. április 5. Richmond, Virginia állam Az ifjú hölgyek egyike tenyere mögé rejtette kaján mosolyát. - De hát ő még a lépéseket sem ismeri! - jegyezte meg jól hallhatóan. Virginia Hughes arca lángba borult, miközben magán érezte a táncteremben mögötte felsorakozott lányok pillantásait. A tánctanár őt szemelte ki magának arra, hogy bemutassa a sissonne hallotténak, a francia négyes egyik lépésének helyes módját. Virginia azonban nem értette, mit kellene csinálnia, de nem is akarta megérteni. Sem ez a tánc nem érdekelte, sem bármi más. Ő csakis odahaza szeretett volna lenni Sweet Briarben. - És soha ne hagyja abba az udvarias társalgást, Hughes kisasszony, még egy lépés kivitelezése közben sem! Az ugyanis félreértésekre adhatna okot - figyelmeztette a sötét hajú, karcsú táncmester. Virginia azonban nem igazán figyelt oda rá. Lehunyta a szemét, s egy pillanat múlva gondolatban máris egészen máshol volt. Egy sokkal jobb helyen, és nem az ifjú hölgyek számára fenntartott Marmott Leánynevelő Intézet falai között. Nagy levegőt vett, s orrában a búbos lőne mámorító illatát érezte, aztán pedig egy még áthatóbb illatot, a virginiai fekete földét, amelyen ilyenkor, tavasszal éppen tüzeket gyújtanak, hogy kiirtsák a kártevőket. Gondolatban látta az egészen a szemhatárig elnyúló földeket és rajtuk a fehér ruhás rabszolgákat, amint hosz-szú sorokba rendeződve izzó szenet terítenek szét. Közelebb pázsitfű hullámzott szelíden, rózsakertek terültek el, s ősöreg tölgyek és szilfák vették körül a takaros téglaházat, amelyet Virginia édesapja épített. „Akár Angliában is állhatna, és száz éve is emelhették volna. Senki sem fedezhet fel rajta semmi különbséget" - mondta el sokszor büszkén a papája.
Virginiának hiányzott Sweet Briar, de még jobban vágyódott a szülei után. Hirtelen szomorúság tört rá, akkora erővel, hogy önkéntelenül kinyitotta a szemét, és egyszeriben a gyűlölt táncteremben találta magát, az iskolában, amelybe akarata ellenére küldték el. A barna bőrű olasz tánctanár szörnyen bosszúsnak tűnt, ahogy csípőre tett kézzel állt előtte. - Miért csukta be ilyen sokáig a szemét? - kérdezte az egyik lány suttogva. - Azért, mert bőg. Mi másért? - érkezett egy másiktól a dölyfös válasz. Virginia tudta, hogy ezt Sarah Lewis mondta. Az a szőke szépség, aki máris egész Richmond legkívánatosabb első bálozó lányának tartja magát, pedig majd csak az év végén fogja elhagyni az iskolát. Virginiában csak úgy forrt a düh, amikor megfordult, hogy odamenjen Sarah-hoz. Ő maga nagyon alacsony és vékony volt, de bájos jelenség is a szív alakú arcával, magasan ülő járomcsontjával és ibolyakék szemével. Sötét haja, amelyet nem volt hajlandó levágatni, valójában a derekáig ért, de az intézetben szigorúan feltűzve kellett viselnie. Sarah jó három hüvelykkel magasabb volt nála, és több mint hat kilóval súlyosabb is, de ő kicsit sem tartott tőle. Hatéves volt, amikor először verekedett össze egy másik lánnyal. Édesapjától, aki végül szétválasztotta őket, azt kellett hallania, hogy csak buta lányok tépik egymás haját. Aztán pedig, a mamája legnagyobb rémületére, a papája mindjárt meg is tanította őt arra, hogyan kell úgy bevinnie ügyesen egy ütést, ahogy a fiúk csinálják. Virginia ma már nemcsak ütni tudott biztos kézzel, hanem ötven láb távolságból vadászpuskával egy palack nyakát is bármikor eltalálta. Most olyan közel állt meg Sarah-hoz, hogy orra majdnem a másik lány orrához ért. Ehhez persze neki lábujjhegyre kellett állnia. - A tánc az olyan buta libáknak való, amilyen te vagy, Sarah Lewis - mondta fennhangon. Bizony, Buta Liba kisasszony, ez volna a hozzád illő név. Sarah levegő után kapkodott, elkerekedett a szeme, és önkéntelenül hátrált egy lépést. Aztán azonban utat tört magának a dühe. - Signor Rossini! Hallotta, mit mondott nekem ez a bugris? Virginia még jobban felszegte a fejét. - Ennek a bugrisnak ötezer holdas ültetvénye van. És ha jól számolok, ami nekem, veled szemben, Sarah Lewis, nem esik nehezemre, akkor ezzel sokkal gazdagabb vagyok, mint te, Buta Liba kisasszony. - Csak a féltékenység beszél belőled - sziszegte Sarah -, mert girhes és ronda vagy. Senkinek nem kellesz, és ezért küldtek ide! Virginia visszazökkent a sarkára, és éles fájdalom hasított a szívébe. Sarah-nak igaza volt. Belőle senki nem kér, egyedül van, mint a kisujja, és csak a Jóisten tudja, hogy ez milyen nagyon fáj. Sarah észrevette, hogy szavai elérték a hatásukat, és elvigyorodott. - Mindenki tudja, hogy egészen addig itt kell maradnod, amíg nem leszel nagykorú - folytatta. - Addig még három teljes évnek kell eltelnie. Öreg és ráncos leszel, Virginia Hughes, mire haza mehetsz a tanyádra. - Elég ebből, hölgyeim - szólt közbe Signor Rossini. - Ha volnának olyan szívesek, és felállnának a... A folytatást Virginia már nem hallotta. Sarkon fordult, s miközben kirohant a táncteremből, még megütötte a fülét, hogy kinevetik. Gyűlölte Sarah-t, gyűlölte az összes többi lányt, az egész iskolát, de most még a szüleit is. Hogy tehették ezt vele? Az előcsarnokban lerogyott a földre, csontos térdét felhúzta a melléhez, és magában azon imádkozott, hogy kínzó fájdalma szűnjön meg végre. Istenre is haragudott, mert elvette tőle a szüleit, múlt ősszel, azon a borzalmas, esős napon. - Jaj, papa! Annyira hiányzol! - suttogta maga elé. Tudta, hogy nem szabad sírnia. Inkább meghal, semmint bárki könnyezni lássa. Csakhogy ennyire elveszettnek és magányosnak sem érezte még soha magát. És soha nem is volt ilyen elveszett és magányos. Korábban, ha napsütéses idő volt, kilovagolt az ültetvényre az édesapjával, este pedig a kandalló előtt üldögélt, miközben a mama kézimunkázott, a papa pedig olvasott. Sok rabszolgájuk volt, és ő mindegyiküket már a születése óta ismerte. Egyikük, Tillie, a legjobb barátnője volt. Noha két évvel idősebb volt nála, és rabszolgaként szolgált a házuknál, Virginiát ez a legkevésbé sem zavarta. Erősebben átfogta a térdét, mélyeket lélegzett, és szaporán pislogott, hogy ne buggyanjanak ki a könnyei. Hosszú időnek kellett eltelnie, mire úgy-ahogy sikerült megnyugodnia. Akkor felegyenesedett ültében, és egyszeriben eszébe jutottak Sarah szavai. Az a liba azt mondta neki az előbb, hogy egészen addig itt kell maradnia az intézetben, amíg nem lesz nagykorú. Még három évig, mivel éppen csak betöltötte a tizennyolcat... Képtelenség!
Virginia felkelt a földről, és arra sem vette magának a fáradságot, hogy leporolja fekete ruháját, amelyet azért viselt, mert gyászolt. Már hat hónap múlt el a szülei végzetes kocsi balesete óta, és az intézet igazgatónője jóindulatúan figyelmeztette, hogy letelt a gyászidő, ő azonban makacsul továbbra is feketében járt. Konokul eltökélte, hogy élete végéig gyászolni fogja a szüleit. Lelkében még akkor is vihar dúlt, amikor keresztülvágott a fa-padlós előcsarnokon. Egyetlen közeli rokona a nagybátyja volt, Marold Hughes, aki az Eastleigh grófja címet viselte. Angliában élő bácsikája csak levélben fejezte ki a részvétét szülei halála után, s a hivatalos gyámjaként azt is közölte vele, hogy be kell költöznie a richmondi Marmott Leánynevelő Intézetbe. Virginia erre csupán halványan emlékezett, mert fél éve se látott, se hallott a fájdalomtól és a bánattól. Egy nap aztán egyszer csak itt találta magát ebben az iskolában. Nem tudta volna megmondani, hogyan jutott el ide, és arról is csak bizonytalan emlékei voltak, hogy Tillie-vel könnyek között vettek búcsút egymástól. Miután első szomorúságuk enyhült valamelyest, rendszeresen írtak egymásnak. A levelek gyorsan jöttek-mentek közöttük, hiszen Sweet Briart csak nyolcvan mérföld választotta el Richmondtól, Norfolktól pedig alig néhány. Virginia így arról is értesült, hogy megörökölt birtokának nagybátyja lett a vagyonkezelője, s ebbéli minőségében úgy rendelkezett, hogy minden ugyanúgy menjen tovább, ahogy az már a fivére halála előtt is volt. Ha igaz volna, amit Sarah állított, mármint hogy neki itt kell maradnia, Tillie erről a kegyetlen döntésről is egészen biztosan beszámolt volna. Kivéve persze akkor, ha ő sem tud róla... Ha Tillie-re és Sweet Briarre gondolt, Virginiát mindig honvágy fogta el, de most egyenesen ellenállhatatlan vágyat érzett a hazatérésre. Betöltötte tizennyolcadik évét, és az ő korában sok lány már jegyben járt, sőt olyanok is voltak, akik férjes asszonyként önálló háztartás élén álltak. Haláluk előtt Virginia szülei soha nem hozták szóba a házasság témáját, és ezért ő őszintén hálás volt nekik. Nem igazán tudta, mi lehet az oka, de a férjhezmenés gondolata soha nem foglalkoztatta, ahogyan a fiatalemberek se érdekelték. Viszont ötéves kora óta, amikor az édesapja először ültette fel maga elé a lovára, nap mint nap Randall Hughes oldalán dolgozott. Sweet Briar minden négyszöghüvelykjét jól ismerte, amiként az összes fát és virágot is. Az ültetvény egyébként valójában csak száz holdat tett ki, és nem ötezret, de Sarah Lewisnak ezt senki sem fogja az orrára kötni. Virginia mindent tudott a dohánytermesztésről, kiváltképp a Sweet Briar nevet viselő illatos fajtáról. Tudta, mikor és hogyan kell elültetni az előnevelt növényeket, a legeredményesebben kiszárítani a learatott leveleket, és kialkudni a legjobb felvásárlási árat. Akárcsak az édesapja, ő is mindig buzgó érdeklődéssel és töretlen reménnyel figyelte, mennyit adnak a piacon egy bála dohányért. A papa és ő minden nyáron kimentek a földekre, ujjuk között szétmorzsolták a száradófélben levő dohányleveleket, belélegezték zamatos illatukat, és megbecsülték, milyen termésre számíthatnak majd aratáskor. Virginia természetesen sok minden mást is megtanult, és másféle kötelességeknek is eleget tett. Senkit sem ismert, aki az édesanyjánál jobban értett volna a gyógyfüvekhez és az alkalmazásukhoz, s aki nála többet tett volna a rabszolgákért. Számtalanszor figyelte a mamáját, miközben lázas betegeket kezelt. Ő maga sem félt soha bemenni a rabszolgák szállására, ha valamelyikük megbetegedett, és túlzás nélkül kiváló dunsztkötéseket tudott készíteni. Édesanyja azt nem engedte neki, hogy szüléseknél segédkezzék, az istállókban azonban Virginia sok csikót látott világra jönni. Számtalanszor virrasztotta át az éjszakát egy vemhes kanca mellett, azt várva, hogy megszülje a kicsinyét. Miért nem lehet most is otthon, hogy James MacGregorral, az előmunkással együtt vezesse Sweet Briart? Mi értelme van annak, hogy ebben a nyavalyás iskolában kell sínylődnie? Ő arra született, hogy az ültetvényt vezesse. Egy test, egy lélek Sweet Uriar-rel. Virginia tökéletesen tisztában volt azzal, hogy ő nem úri kisasszony. Attól a naptól fogva, hogy megtudta, térdnadrág is van a világon, szívesebben viselt azt, mint szoknyát. A papa nem bánta ezt. Büszke volt szókimondó, egyenes természetű lányára, a lovaglástudására, az éles eszére. Szépnek is tartotta, és mindig az ő kis vadrózsájának nevezte. Igaz, nyilván minden apa így gondolkodik a lányáról. Virginia tudta, hogy az édesapja túloz. Ő valójában túlságosan cingár, és a rengeteg haja túlságosan fékezhetetlen ahhoz, hogy szépnek hihesse magát. Nem mintha ez őt kicsit is zavarta volna. Egyébként is túl okos ahhoz, hogy finom hölgy akarjon lenni. A mamája soha nem bánta, hogy a férje és a lánya között szokatlanul szoros a kapcsolat. Virginia öccsei a világrajöttük után, mind a ketten meghaltak, előbb Todd, aztán pedig Charles. Édesanyja attól fogva más szemmel nézte akkor hatéves lánya szokásait, a térdnad-
rágokat, a lovaglást és a vadászatokat. Kisfiái halála után ő maga hetekig csak sírt, és a családi kápolnában imádkozott. Végül aztán megtalálta a lelki békéjét, megint tudott mosolyogni, és visszatért napsugaras lénye. Többé azonban nem esett teherbe, mintha csak hallgatólagos megállapodást kötött volna erről a férjével. Virginia fel nem foghatta, miért vágyhat egy nő egyáltalán arra, hogy igazi hölgy legyen. Egy hölgynek illemszabályokhoz kell tartania magát, amelyeknek a többsége bosszantó, némelyik pedig nyomasztóan terhes. Egy hölgy valójában rabszolga, csak azzal a különbséggel, hogy szép házban él, de ugyanúgy béklyók között. Az ő döntése már akkor megszületett, amikor megállt az intézet igazgatónőjének irodája előtt. Mindegy, hogy Sarah Lewis igazat mondott-e, vagy sem. Számára ennek nincs jelentősége. Ideje, hogy hazamenjen, és kész. Hallatlanul jó érzéssel töltötte el, hogy elhatározásra jutott. A szülei elvesztése óta most először érezte magát erősnek és bátornak. Ugyanez az érzés korábban is gyakran töltötte el, amíg azon a borzalmas napon a lelkipásztor nem köszöntött be hozzájuk a szülei halálhírével. Virginia most kopogott, aztán benyitott a nemes mahagónifa ajtón. A kövérkés és barátságos Mrs. Towne intett neki, hogy jöjjön beljebb. Az igazgatónő szeme máskor mindig nevetett, most viszont komoly volt a tekintete. - Attól tartok, előbb-utóbb magának is meg kell tanulnia táncolni, Hughes kisasszony - jegyezte meg. Virginia elhúzta a száját. Az egyetlen ember, akit szinte már kedvelt ebben az iskolában, Mrs. Towne volt, most viszont nagyon nem értett egyet vele. - Miért? - kérdezte. Az igazgatónő arcára csodálkozás ült ki. - Foglaljon helyet, kedvesem! - mondta. Virginia leült. Miután rádöbbent, hogy nem szorítja össze illedelmesen a térdét, és a karját is hanyagul átlógatja a széke karfáján, sietve úrilánytól elvárható testtartást vett fel. Nem azért, mert előírásosan akart viselkedni, hanem mert nem szerette volna magára haragítani az igazgatónőt. Összezárta a térdét, összekulcsolta a kezét, és arra gondolt, mennyivel jobb volna, ha nadrágot viselhetne. Mrs. Towne elmosolyodott. - Ugye, hogy illedelmesnek lenni nem is olyan nehéz, kedvesem? - Igazából az - felelte Virginia. A csökönyösség soha nem állt távol tőle, amit az édesanyja gyakran szóvá is tett. - Egy hölgynek tudnia kell táncolni, Hughes kisasszony. Hogyan akarja egyébként egy estélyen megállni a helyét? Virginia egy pillanatig sem habozott a válasszal: - Engem nem érdekelnek az estélyek, asszonyom. Semmi szükségem arra, hogy megtanuljak táncolni. Őszintén szólva, legfőbb ideje, hogy hazamenjek. Mrs. Towne meglepetten felvonta a szemöldökét, Virginia pedig megfeledkezett arról, hogy úgy üljön, ahogy az egy ifjú hölgytől elvárható. - Ugye, nem igaz, amit az a gonosz Sarah Lewis mondott? Hogy még három teljes évig itt kell maradnom, vagyis inkább raboskodnom? Az igazgatónő elkomorult. - Lewis kisasszony meghallhatta, amit én négyszemközt akartam közölni Blakely tanárnővel. Kedvesem, ezt a rendelkezést a nagybátyja hozta a tudomásunkra. Virginia megdöbbent, és percekig csak szótlanul meredt az igazgatónőre. Titokban attól tartott, hogy Eastleigh grófja Angliába fogja vitetni, ahova ő a legkevésbé sem vágyott. Ezzel a problémával azonban, amint az most kiderült, nem kell szembenéznie. De hogy még három évig bezárva legyen ebbe az intézetbe? Szó sem lehet róla! ő igenis haza fog menni! - Tudom, a három év nagyon hosszúnak tűnik - mondta Mrs. Towne. - Tekintettel azonban a körülményekre, amelyek között maga felnőtt, kedvesem, ennyi időre mindenképpen szükség lesz ahhoz, hogy elsajátítsa nálunk mindazon képességeket, amelyek nélkül nem állhatja meg a helyét a jó társaságban. Jó hírem is van azonban magának, Hughes kisasszony. A nagybátyja azt óhajtja, hogy azonnal menjen férjhez, amint elérte a nagykorúságot. Virginia rémülten talpra ugrott. - Micsoda? Az igazgatónő zavartan hunyorgott. - Sejthettem volna, hogy ez nem fog tetszeni önnek. A jó családból való lányok azonban mind férjhez mennek, és ez alól maga sem lehet kivétel. A gyámapja megfelelő férjet kíván keresni önnek...
- Abból nem eszik! Most Mrs. Towne volt az, akinek elakadt a szava. Virginia haragra lobbant. - A bácsikám előbb elküld engem ide, aztán meg azt képzeli, hogy három évre elzárhat itt? Végül pedig egy másik börtönt jelölne ki számomra, vagyis a házasságot egy vadidegen férfival? Ó, nem, abba én megyek bele! - Üljön vissza! - mondta az igazgatónő szigorúan. - Nem ülök. Ne értsen félre, igazgatónő, egy napon majd én is férjhez megyek, de csakis szerelemből. Ugyanúgy, ahogy a szüleim is olthatatlan szerelemből házasodtak össze. Virginia látását könnyek homályosították el. Ezen a téren nála nem lehet szó engedményről. Egyszer majd ő is megismer egy férfit, aki olyan ember lesz, amilyen az édesapja volt, s akivel ugyanúgy fogják szeretni egymást, ahogyan a szülei szerették, ebből jottányit sem enged. Kevesebbel egyszerűen nem érheti be. - Hughes kisasszony, üljön le! - Az igazgatónő hangja kemény volt, s amikor a lány csak a fejét rázta, ő is felállt. - Tudom, súlyos csapás érte, és mi mind együtt érzünk magával. A sorsa felől azonban nem maga rendelkezik, gyermekem, hanem a nagybátyja. És ha ő úgy kívánja, hogy maradjon itt a nagykorúságáig, akkor az úgy is lesz. És biztos vagyok abban, hogy meg fogja szeretni a jövendő férjét, bárki lesz is az. Virginiát vakrémület fogta el, és nem tudott megszólalni. Egy idegen akar dönteni a sorsa felől! Úgy érezte, csapdába esett. Mintha bezárták volna egy ketrecbe, amelyet lassanként elönt a víz, és neki meg kell fulladnia. - Kedvesem, azon kell igyekeznie, hogy a közösségünk részévé váljék. Maga eldöntötte, hogy lekezelően fog bánni intézményünk többi ifjú lakójával. Még csak kísérletet sem tett arra, hogy barátságos vagy nyájas legyen. A megérkezése pillanatától kezdve elzárkózott, és mi engedtük ezt, mert tekintettel voltunk a bánatára. Én tudom, miért viselkedik így, a többiek viszont dölyfösnek és pökhendinek gondolják. Ideje, hogy megváltozzék, és barátságokat kössön. Ezt ugyanúgy elvárom magától, mint azt, hogy jeleskedjék a tanulásban. Virginia magára fonta a karját. A többiek valóban dölyfösnek és pökhendinek tartják? Nem hitte, hogy ez volna az igazság. Azért nézik le, mert vidéki, és mert más, mint ők. Az igazgatónő mosollyal ajándékozta meg. - Maga okos lány, Hughes kisasszony. Sok mindent elérhet nálunk, csak akarnia kell. Virginia nagyokat nyelt. - Nem maradhatok itt - jelentette ki. - A többiek pedig azért nem szeretnek, mert különbözöm tőlük. Én nem szeszélyeskedem, nem vagyok se félénk, se szemérmeskedő, és nem alélok el, ha meglátok egy csinos férfit. - Maga eltökélte, hogy mindenáron más lesz, de valójában ugyanúgy jó házból való, csinos ifjú hölgy, mint itt mindenki. - Mrs. Towne odalépett a lányhoz, és átkarolta keskeny vállát. - Nem akarok rosszat magának, kedvesem. Csakis azt szeretném, hogy végezze el sikeresen az iskolát, és legyen nagyon boldog. Virginia hűvös mosolyt varázsolt az arcára. Mindent elmondott, amit akart, hozzátenni már semmit sem tudott. Abban viszont egészen biztos volt, hogy nem marad ebben az iskolában. És a nagybátyjának sem fogja megengedni, hogy ő válasszon számára férjet. Az igazgatónő melegen rámosolygott a tanítványára. - Hagyjon fel a lázongással, kedvesem! Meglátja, meglesz a jutalma. Virginia kierőszakolt magából egy bólintást. Egy perc múlva Mrs. Towne elbocsátotta, ő pedig kimenekült az irodából. Amint beért a hálóterembe, ahol most rajta kívül senki sem tartózkodott, nekilátott, hogy megtervezze a szökését. Két nappal később Virginia addig nyújtotta reggeli tisztálkodását, amíg csak tudta. A többi ifjú hölgy már sorra elhagyta a hálótermet, amikor ő még csak a kézmosásnál tartott. A tetőablakokon át kora reggeli fény szűrődött be a tágas helyiségbe. Szeme sarkából Virginia látta, hogy az utolsó lány is kiment az ajtón. Fern kisasszony, az egyik tanárnő is elindult kifele, de még megállt a küszöbön. - Hughes kisasszony? Nem érzi jól magát? Virginia halványan elmosolyodott. - Sajnálom, Fern kisasszony, de nagyon gyenge vagyok, és egy kicsit szédülök is - felelte, s látványosan megkapaszkodott a mosdóállványban. A tanárnő odalépett hozzá, és megtapintotta a homlokát. - Láza nincs, de talán mégis jó volna, ha lemenne Mills doktorhoz.
- Igen, azt fogom tenni. Valószínűleg influenzás leszek. Máris megyek, csak még leülök egy pillanatra - mondta Virginia, és leereszkedett az ágya szélére. - Rendben, várja meg nyugodtan, hogy elmúljon a szédülése - bólintott Fern kisasszony kedvesen, majd végigsietett a húsz ágy között, és elhagyta a hálótermet. Virginia ülve maradt, és magában elszámolt tízig. Aztán felugrott, egyenesen a negyedik ágyhoz sietett, és áttúrta a mellette álló éjjeliszekrény fiókjait. Nem az ő szekrénye volt, és furdalta is a lelkiismeret azért, amit csinál, de elhallgattatta. Sarah Lewisnak mindig volt zsebpénze, és a fiókja alján valóban ott feküdt tizenkét dollár és harmincöt cent. Virginia az egészet magához vette, és egy cédulát hagyott a helyén. Nem írta alá, csak megígérte, hogy amint teheti, a teljes összeget visszafizeti. Rosszul érezte magát, mert lopott, és szinte látta, hogy megboldogult édesanyja fejcsóválva néz le rá a mennyországból. - Az utolsó centig megadom a tartozásomat Sarah-nak, mama - suttogta bűntudatosan. Nem maradt azonban más választása, mert pénzre volt szüksége postakocsira és arra, hogy megszánhasson egy fogadóban. Bátor lánynak ismerte magát, ám azt azért nem hitte, hogy gyalogszerrel, étlen-szomjan és pihenés nélkül meg tudná tenni Sweet Briarig a nyolcvan mérföldes utat. Aztán a saját ágyához ment, és szekrényéből kivette a köpenyét. Szüksége lesz rá, mert az éjszakák még hűvösek ilyenkor, tavasszal, egyelőre azonban csak batyut kötött belőle. Beledobálta kevéske holmiját, az édesanyja kámea függőjét és jegygyűrűjét, az édesapja pipáját és egy lószőrből font karkötőt, amelyet Tillie készített neki, amikor nyolcéves volt. Egy blúzt, egy pár kesztyűt és egy főkötőt is elcsomagolt, aztán zsineggel átkötötte a batyut, az ablakhoz vitte, és ledobta a járdára. A legszívesebben rohant volna, de visszafogta magát, és lassan ment le a lépcsőn. Látszólag akkor is higgadt maradt, amikor két tanárnő jött szembe vele. Végül leért a magas, elegáns előcsarnokba, amelynek padlóját márvány borította, falait pedig sötét fa, és a mennyezetét ugyancsak sötét faoszlopok tartották. A bejárati ajtót napközben nem zárták, mivel soha egyetlen lány sem merte volna elhagyni az épületet. Virginia óvatosan körbelesett. Ez az utolsó esélye arra, hogy elszökjön, de ha most meglátják, búcsút mondhat a tervének. Egy folyosóról lépteket hallott, és gyorsan behúzódott a sarokba. Levegőt venni sem mert, miközben a közelgő hangokat hallgatta. Az egyik a zenemesteré volt, a másik a franciatanáré. A tantermekbe menet át kellett vágniuk az előcsarnokon, és a lány attól tartott, hogy észre fogják venni. Sietve körbenézett, és végül az üres portásfülkében bújt el. A két tanár léptei elhaltak a folyosón. Virginiát kiverte az izzadtság, és a türelme is elfogyott. Résnyire nyitotta az ajtót, és megkönnyebbülten látta, hogy senki sincs az előcsarnokban. Előbújt a rejtekhelyéről, mélyeket lélegzett, hogy bátorságra kapjon, aztán a nagy, súlyos bejárati ajtóhoz szaladt, és kinyitotta. Amint kilépett a tavaszi napsütésbe, úgy érezte, a szabadság csodálatos, mámorító levegője veszi körül. Végigszaladt a kovácsoltvas kapuhoz vezető úton, kilépett a járdára, megkerülte az épületet, és megkereste a batyuját. Felkapta és megint futásnak eredt. Három nap telt el Virginia szökése óta. Az első délelőtt jó régben gyalogolt, amíg maga mögött hagyta Richmond nyüzsgő életü városát. Egy falusi vendégfogadóban bőségesen megebédelt, mert igencsak megéhezett a hosszú gyaloglástól, s ott összeakadt egy családdal. Miután beszélgetésbe elegyedtek, Virginia természetesen idősebbnek hazudta magát a koránál, és azt füllentette, hogy a beteg édesanyjánál járt látogatóban Richmondban, és most tőle tér haza a férjéhez. Nagy lélekjelenléttel még megboldogult mamája jegygyűrűjét is sikerült felhúznia a bal kezére, hogy hihetőbbé tegye a történetét. Az asszony, miután megtudta, hogy egyféle visz az útjuk, azonnal felajánlotta, hogy tartson velük. A saját hintójukon vitték el egészen addig a kereszteződésig, ahol egy útjelző tábla Norfolk felé mutatott, egy másikon pedig Land's End, Főúr Corners és Sweet Briar neve állt. Virginia szíve olyan heves dobogásba kezdett, hogy beleszédült. Öt mérföldre van az otthonától! Csupán öt rövid mérföldre... Érzékeny búcsút vett a segítőkész családtól, s hosszasan integetett a Norfolk irányába tartó hintó után. Aztán széttárta a karját, és hangosan kacagva addig forgott körbe-körbe, amíg végül egészen elszédült. Elterült a földön, de a nevetést még mindig nem hagyta abba. Itthon van! Gyorsan felkelt, felkapta a batyuját, és elindult a poros úton. Végtelenül hosszúnak tűnt az az öt mérföld, amelyet még meg kellett tennie, de lépteit minden egyes takaros szántó, minden tavasziasan zöldellő domb, s minden egyes csörgedező patak látványa meggyorsította. Hangosan zihált és kimelegedett, mire megpillantott egy díszesen faragott oszlopok között függő táb-
lát, és rajta a feliratot: SWEET BRIAR. A birtok bejáratától hosszú út kanyargóit a lakóházig, amelyet vörös téglás dohányszárító pajták és a rabszolgák fehérre meszelt szállásai vettek körül. Mögöttük, amíg a szem ellátott, termékeny, barna földek terültek el. Virginia szíve vad kalapálásba kezdett. Ledobta a batyuját, felfogta a szoknyáját, és futni kezdett a ház felé. - Tillie! - kiáltotta teli tüdőből. - Tillie! Tillie, én vagyok az! Hazajöttem! Tillie férje, Frank éppen egy szekeret fogott be a ház mellett. Ő látta meg először a lányt, és meglepetésében eltátotta a száját. - Virginia kisasszony, maga az? - kérdezte hitetlenkedőn. Mögötte két kis ikerfia jelent meg, és az ő arcukra is csodálkozás ült ki. Közben kinyílt a ház ajtaja, és Tillie lépett ki a verandára. Addigra azonban Virginia már Frank karjába repült. - Micsoda buta kérdés ez? - kérdezte, és olyan szorosan átölelte a fekete férfit, hogy majdnem kiszorította belőle a levegőt. - Persze hogy én vagyok, ki más volna? - Nagyot nevetett, aztán hátrált egy lépést, és szélesen rámosolygott a magas, erős Frankre. - A kisasszonyból az a flancos iskola sem csinált úrhölgyet, az már egyszer szent - mondta a férfi vigyorogva, és vakító fehér fogai élesen elütöttek sötét bőrétől. - Hála istennek, nem. Ezt akartad mondani, igaz? – kérdezte Virginia incselkedőn. - Rufus, Ray, gyertek ide, és öleljetek meg! Vagy talán már meg sem ismertek? A félénk természetű kis ikerfiúk erre odaszaladtak hozzá, és átfogták a lábát. A lány szemében könnyek csillogtak, amikor lehajolt hozzájuk, és megsimogatta a fejüket. Aztán megérezte, hogy Tillie a háta mögött áll, és lassan feléje fordult. Gyermekkori barátnője mosolygott, de közben egy könnycsepp is végiggördült tejeskávészínű arcán. Jóval magasabbra nőtt, mint Virginia, teltebb és asszonyosabb is volt nála, és teremtője feltűnően szép arccal áldotta meg. - Tudtam, hogy haza fogsz jönni - suttogta. Virginia a nyakába borult, és szorosan magához ölelte. Miután elapadtak az örömkönnyei, hátrább lépett és elmosolyodott. - Szörnyen fáj a lábam a gyaloglástól, és kopog a szemem az éhségtől - mondta. - Hol tart a tarlóégetés? Egészségesek a gyökerek? És milyenek a palánták? - Letörölte a könnyeit, és várta, hogy választ kapjon a kérdéseire, Tillie aranylón csillogó szeme azonban ijesztően komoly volt. - Tillie? - kérdezte Virginia, mert nagyon nem tetszett, amit a barátnője arcán látott, és félelem szorította össze a gyomrát. - Kérlek, mondd, hogy minden rendben van! - suttogta. Érezte, hogy valami rossz történt, és félt megtudni az igazságot. Szerencsétlenségből már bőven kijutott neki. Nem tudta, képes lesz-e még egy csapást elviselni. Tillie megfogta a barátnője kezét. - Eladják az ültetvényt. Mindenestül. - Mit beszélsz? - kérdezte Virginia értetlenül. - Édesapádnak adósságai vannak. Akarom mondani, Hughes gazda súlyos adósságokat hagyott hátra. A nagybátyád most elküldött ide egy ügynököt, és ő mindent pénzzé tesz. Eladja a földet, a házat, a rabszolgákat, a lovakat. Egyszerűen mindent. Virginia felsikoltott. Mellébe olyan erős fájdalom hasított, hogy megtántorodott. Tillie sietve átfogta a derekát. - Jaj nekem - kapott észbe -, én csak locsogok itt a bajainkról, miközben te éhes vagy, és soványabb is, mint valaha. Gyere, egyél, fürödj meg, aztán majd beszélgetünk. Elmesélheted, milyen az, ha az ember lányából finom hölgy lesz. Virginiának nem volt ereje ahhoz, hogy válaszoljon. Ez biztos csak rossz álom. Rémálom, és nem a valóság, gondolta. Az nem lehet, hogy Sweet Briar kalapács alá kerül! Sajnos azonban már hamar kiderült, hogy ez az igazság. Virginia bátran rámosolygott Frankre, aki mellette ült a kocsin, miközben Norfolkba tartottak. A lány, aki megboldogult édesanyja legjobb vasárnapi ruháját viselte, lesimította kék szoknyáját, és megigazította bélelt kék köpenyét, amelyhez ugyanolyan színű főkötőt viselt. A mamájától megörökölt ruhák valójában nagyok voltak rá, de Tillie és két másik rabszolganő egész éjszaka dolgozott rajtuk, és most tökéletesen álltak viselőjükön. Frank megpróbálta viszonozni a mosolyt, de nem járt sikerrel, Virginia tudta, miért nem. A derék férfi attól retteg, hogy őt és a feleségét a gyerekeikkel más-más ültetvényesnek fogják eladni, és ő soha többé nem láthatja majd őket. Ez azonban nem történhet meg. Virginia szentül eltökélte, eget-földet megmozgat, hogy megakadályozza Sweet Briar eladását. Ennek érdekében édesapja jó barátjához, Charles Kinghez akart fordulni, az Első Virginiai Bank elnökéhez. Charles King mindig is jó szívvel viseltetett a családjuk iránt, s benne most már nem kislányt
fog látni, hanem felelősségteljes ifjú tölgyet. Egészen biztos, hogy megkapja tőle az adósságok kiegyenlítéséhez és Sweet Briar megmentéséhez szükséges hitelt. Virginia tudta, hogy felelősséggel tartozik az ültetvényért és a lakóiért. Ötvenkét rabszolga sorsa függ tőle, és közülük sokan még gyerekek. Tillie, a legjobb barátnője is rá van utalva, akárcsak Frank. - Megkapom a hitelt. Nem kell aggódnod, Frank - mondta, amikor megérkeztek. A férfi szeme felcsillant, és megemelte előtte a kalapját. Ő még egyszer bátorítón rámosolygott, és gondolatban Isten segítségéért fohászkodott, miközben bement a bankba. Odabent kellemesen hűvös volt, és szinte már olyan áhítatos csönd, mint egy templomban. A pénztárablak előtt két ügyfél várt a sorára, és egy pult mögött egy banktisztviselő állt. Beljebb, egy nagy íróasztalnál Charles King ült. Amikor felnézett, és meglátta a lányt, meglepetten elkerekedett a szeme. Virginia előreszegezte az állat. Mosolya furcsán kényszeredett volt, miközben az előcsarnokon át a bankelnök asztala felé tartott. Charles King felállt. A testes, választékosán öltözött úr még mindig régimódi, púderezett parókát viselt, amelyet a tarkóján copfban fogott össze. - Virginia, kedvesem! Egy pillanatig azt hittem, édesanyádat látom, Isten nyugosztalja a drága lelkét. Édesapja sokszor mondta Virginiának, hogy nagyon hasonlít a mamájára, de ő nem hitt neki, mert az anyukája gyönyörű asszony volt. Az viszont igaz, hogy a haja ugyanolyan sötétbarna, már-már fekete, mint a mamáé volt, és ibolyakék szemét is megörökölte. A lány kezet nyújtott a bankárnak. - Ez a világítás csalhatta meg a szemét, Mr. King - mondta. Határozott, ugyanakkor nőies fellépése őt magát is meglepte, de hát most végül is komoly a tét. Azt kell bizonyítania, hogy alkalmas az ültetvény vezetésére. - Igen, a világítás lehetett az érzékcsalódásom oka - felelte a bankár. - Azt hittem, te Richmondban jársz iskolába. De gyere beljebb! - mondta, és odavezette a lányt az íróasztalával szemközt álló támlás székhez. - Hozzám jöttél? - Hogy őszinte legyek, igen - felelte Virginia, és megmarkolta édesanyja elegáns, fekete bársonyretiküljét. Charles King elmosolyodott, és hellyel kínálta ifjú látogatóját. Megkérdezte, hozathat-e neki teát, de ő köszönettel nemet mondott. -Nos, hogy tetszik a nagyvárosi élet, Virginia? - kérdezte a bankár. Leült az íróasztala mögé, s amikor találkozott a tekintetük, a lány aggódást vélt kiolvashatni a szeméből. Nyilván látszik rajtam, gondolta, hogy megviselt a gyász, és most még az anyagi helyzetem is nyomaszt. - Kellemes Richmondban - felelte a vállát vonogatva -, de mint tudja, uram, én az egész világon Sweet Briart szeretem a legjobban. A bankár elkomolyodott. -Tudom, hogy okos lány vagy. Nyilván értesültél arról, hogy a bácsikád el akarja adni az ültetvényt. Virginia egy darabig levegőt venni sem mert, amíg úrrá nem lett hirtelen fellobbant haragján. Akkor is kimondta azonban azt, amit gondolt: - Ahhoz a nagybátyámnak nincs joga. - Attól tartok, van. Elvégre ő a gyámod. - Mr. King, azért jöttem el önhöz, hogy hitelt kérjek, amelyből visszafizethetem édesapám adósságait, és megmenthetem Sweet Briart az eladástól és a pusztulástól. Gyerekkorom óta segítettem édesapámnak a birtok működtetésében. Nálam jobban senki sem ért a dohány termesztéséhez, aratásához és értékesítéséhez. Biztosíthatom arról, uram, hogy a lehető leghamarabb törleszteni a hitelt, természetesen kamatostul, és... - Virginia - szólt közbe Charles King túlságosan is nyájasan. A lány pánikba esett, és talpra ugrott. - Igaz, nő vagyok, és még csak tizennyolc éves, de igenis tudom, hogyan kell vezetni Sweet Briart. Nálam jobban ezt csak édesapám tudta. Esküszöm önnek, uram, minden centet visszafizetek. Mennyi pénzre van szükségem ahhoz, hogy megadjam az ültetvényt terhelő adósságokat? - kiáltotta kétségbeesetten. A bankár sajnálkozón nézett rá. - Drága gyermekem, azok az adósságok szédítően magasak. Huszonkétezer dollárt tesznek ki.
Virginiának a rémülettől egy pillanatra kihagyott a szívverése. A lába is remegni kezdett, és erőtlenül visszarogyott a székére. - Jaj, ne! - suttogta. - Hosszas megbeszélést folytattam Robert Blounttal, a nagybátyád ügynökével. Tudomásom szerint napokon belül visszahajózik Angliába, miután itt elrendezte Sweet Briar ügyét. Az ültetvény nem termel nyereséget, Virginia - mondta Charles King szelíd hangon. - Édesapádnak évről évre veszteséget kellett elkönyvelnie. Még ha én el is követném azt a könynyelműséget, hogy ekkora összeget kölcsönöznék egy fiatal és tapasztalatlan lánynak, te azt a pénzt soha nem tudnád megadni, mert nem tudnád kitermelni az ültetvényből. Sajnálom, de Sweet Briar eladása az egyetlen lehetséges megoldás. Virginia újra felállt. Porig volt sújtva, és kétségbeesés mardosta. - Nem - jelentette ki. - Nem mehetek bele az eladásba. Sweet Briar az enyém. A bankár is felemelkedett. - Megértem, hogy felzaklatott, amit hallanod kellett. Nem tudom, miért nem vagy iskolában, noha valójában ott kellene lenned, és ez nem is az én dolgom. De ha óhajtod, beszélhetek a nagybátyáddal, hogy segítsen megoldást találni... - Az csakis az lehetne, hogy dúsgazdag férjet kerít nekem, abból viszont nem kérek! - kiáltotta Virginia. - Nem engedhetem, hogy eladják Sweet Briart. Miért nem képes belátni, uram, hogy nekem az egész világon már csak az ültetvényem maradt? Ha kicsit is szerette édesapámat és a mamámat, akkor segít rajtam. - Sajnálom, de nem tehetem. Semmiképpen sem adhatok kölcsönt egy fiatal lánynak, aki élete végéig sem tudná visszafizetni azt a pénzt a banknak. Virginia nem akarta feladni. Nem adhatta fel. - Akkor kölcsönözzön nekem magánemberként! - mondta. A férfi a fejét csóválta. - Nekem nincs ekkora vagyonom, kedvesem. Nagyon sajnálom - ismételte meg. A lány hitetlenkedőn meredt rá, aztán hirtelen megfordult és kirohant a bankból. Az ajtó előtt egy oszlopnak dőlt, remegve levegő után kapkodott, s a kétségbeesés és a vakrémület könnyei égették a szemét. Ez nem történhet meg, gondolta. Kell lennie megoldásnak! - Virginia kisasszony? Jól van? - fogta meg Frank aggódón a könyökét. A lány belenézett a férfi fekete szemébe, de nem tudott válaszolni neki. Nem, mert egyszeriben támadt egy gondolata, és az többé nem eresztette el. A nagybátyja gróf, és egy angol gróf nyilván gazdag ember. Tőle fog kölcsönkérni! - Virginia kisasszony? - próbálkozott Frank újra, és egy kicsit megszorította a lány könyökét. Virginia kiszabadította a karját, és végignézett az utcán. Szekerek, hintók és gyalogosok haladtak el előtte, de ő semmit sem látott belőlük. Egészen biztos volt abban, hogy bácsikája rendelkezik azzal a pénzzel, amellyel meg lehet menteni Sweet Briart. ő az utolsó, az egyetlen reménye. Kapcsolatba kell lépnie vele, mégpedig személyesen. Egy levél nem elég, ahhoz túl sok forog kockán. Valahogy elő fogja teremteni a pénzt ahhoz, hogy elutazhasson Angliába. Akkor is előteremti, ha ahhoz el kell adnia megboldogult édesanyja értékes ékszereinek egy részét. Szemtől szemben fog beszélni a nagybátyjával, és meggyőzi, hogy ne adja el Sweet Briart, hanem mentse meg. Könyörögni fog, érvelni, küzdeni, harcolni. Bármit megtesz, ha kell, akár egy vadidegen férfihoz is feleségül megy, ha az a férfi cserében kifizeti az ültetvény adósságait. Igen, azonnal hajóra kell szállnia, hogy Angliába utazzon, mielőtt még késő volna.
2. 1812. május eleje London Érkezésének híre messze megelőzte Devlin O'Neillt. A Temze partján ujjongó tömeg várta, amikor Kurázsi névre keresztelt hajója büszkén befutott a kikötőbe. A kapitány szálfaegyenesen,
kezét karba fonva, szobormereven és mosolytalanul állt a tatfedélzeten. Hazatérése alkalmából, már ha ezt egyáltalán így nevezhette, tengerész-díszegyenruhát öltött. Aranyrojtokkal díszített, kék tiszti zubbonyt viselt, hozzá vakító fehér térdnadrágot, vastag harisnyát és fényesre suvikszolt csatos cipőt. Wellington-kalapjának csúcsai, mivel előrefordítva csak admirálisok viselhették, oldalra mutattak. Aranylón csillogó, hosszú szőke haját selyemszalag fogta össze. A London alsóbb rétegeihez tartozó, elesett és legyengült férfiakból, asszonyokból és gyerekekből álló tömeg a parton kísérte a befutó hajót, és néhány nő még virágcsokrot is dobott a vízbe. Hősnek kijáró fogadtatás. Azt a hőst fogadják így, akit mindenki csak őfelsége kalózaként emleget, gondolta Devlin örömtelenül. Már egy teljes éve nem tette angol földre a lábát. Ha rajta múlt volna, most sem teszi, de negyedszer már nem hagyhatta figyelmen kívül az admiralitás jelentéstételre felszólító parancsát. Szája körül hideg vonás húzódott. Csakis egy puha ágyra és egy készséges nőre vágyott, aki nem szajha, és nem szenved vérbajban, ám ezeket a kívánságait egyelőre háttérbe kellett szorítania. Egyáltalán nem lepte meg, hogy az admirálisok a sarkukra álltak. Az utóbbi években annyi parancsukra fütyült, és annyi szabályt szegett meg, hogy a tengernagyok számtalan engedetlenségéért akár a fejét is követelhették volna. Azt is tudta, hogy most új parancsot fog kapni, és ennek örült is. Néhány napnál, vagy legfeljebb egy hétnél tovább egyetlen kikötőben sem időzött szívesen. Tekintetét lassan végigjáratta a hajóján. A Kurázsi harmincnyolc ágyúval felszerelt fregatt volt, híres a gyorsaságáról és a fordulékonyságáról, de legfőképpen kapitánya teljességgel szokatlan és merész manővereiről. Devlin O'Neill tudta, hogy fregattjának már csak a puszta látványa is megfutamodásra készteti a többi hajót, és ezért főként éjszaka indult az üldözésükre. Matrózai most felkapaszkodtak a magas elő- és főárbocra, hogy bevonják a vitorlákat. A fedélzeten ötven vörös egyenruhás haditengerész várta vigyázzállásban, vállhoz tett fegyverrel a további parancsokat, miközben a hajó lassan a kikötőhelye felé tartott. Más matrózok a partot nézegették, és alig várták, hogy hamarosan szabadságot kapjanak. Az előfedélzetre beosztott tengerészek a nagy horgonyt készítették elő kivetésre. A dokkok mögött, amelyekben két háromfedélzetes sorhajó, számos naszád, egy szkúner és két csatahajó állt, London templomtornyai és háztetőinek oromzatai törtek a kék égbolt felé. Az utóbbi év rendkívül sikeres volt Devlin O'Neill számára. A Gibraltári-szorosból Algírba hajózott, majd a Biscaya-öböltöl a portugál partokig. Negyvennyolc hajót zsákmányolt, és ötszáznál is több foglyot ejtett. Feladatai mindennapos rutinná váltak, teherszállító hajókat kísért, part menti őrjáratot látott el, és részt vett a Franciaország elleni tengeri blokádban. Éjszakánként óvatlan francia kalózhajókon ütött rajta, nappal pedig a nyílt tengeren pihent. Már egy éve is vagyonos ember volt, mostanra azonban egyenesen dúsgazdagnak mondhatta magát, hála annak, hogy sikeresen zsákmányul ejtett egy aranyrudakkal megrakott amerikai hajót. Ajkán most végre halvány mosoly jelent meg. Az a fiú azonban, aki egykor volt, ma is még félelemtől reszketett benne. Az a fiú egyre csak nem akart eltűnni. Nem volt az a vagyon, az a hatalom, amellyel beérte volna. És annak a fiúnak csak le kellett eresztenie a szemhéját, hogy megjelenjen előtte az édesapja levágott feje, és rajta a mérhetetlen haragot őrző szeme, ahogy vértócsában feküdt az ír földön. Devlin három évvel a wexfordi felkelés után kezdett hajózni, Adare grófjának az engedélyével és támogatásával. Édesanyját a gróf még abban az esztendőben feleségül vette, noha a gyújtogatás után a kis Meget soha nem találták meg. Adare mindenkivel ügyesen elhitette, hogy Devlinnek már vannak hajózási tapasztalatai, így aztán ő kadétként kezdhette tengerészkarrierjét, és nem legalulról, fedélzetsúroló matrózból kellett felküzdenie magát. Már hamar sorhajóhadnagyi rangra emelkedett, és rövid időre Nelson admirális zászlóshajójára kapott beosztást. A trafalgari tengeri ütközetben halálosan megsebesült annak az ágyúnaszádnak a kapitánya, amelyen Devlin akkor szolgált, és ő azonnal átvette a parancsnokságot. A kis Gazella naszád mindössze tíz löveggel rendelkezett, de rendkívül fürge volt, és Devlinnek sikerült vele lopva megközelítenie egy francia hajó szél alatti oldalát. Közvetlen közelről aztán tűz alá vette az övénél jóval nagyobb ellenséges hajót, amelynek árbocai meszsze a Gazella felé magasodtak. Fedélzetét és kötélzetét azonnal szétrombolták az angol ágyúk, aztán Devlin büszkén bevontatta a zsákmányát Leghornba. Hadisikere után nem sokkal kapitánnyá léptették elő, és megtették egy jóval gyorsabb szkúner, a Loretta parancsnokának. És akkor még mindig csak tizennyolc éves volt.
Azóta számos csatát vívott meg, és rengeteg zsákmányt szerzett. A legnagyobb fogás azonban még előtte volt, és azt a prédát nem valamelyik óceánon kell majd elejtenie. Dühe, amely a felszín alatt mindig ott lobogott benne, most felerősödött kicsit. Devlin azonban nem engedte, hogy elhatalmasodjék rajta. Egyelőre nem foglalkozott a jövővel, azzal a nappal, amelyen majd benyújtja a számlát Harold Hughesnak, aki ma már Eastleigh grófja, inkább azt figyelte, hogyan siklik be a Kurázsi a kikötőben egy szkúner és egy csatahajó közé. Elégedetten biccentett az első tisztjének, az izmos, vörös hajú skót MacDonnel hadnagynak. Mac erre megfújta a kürtöt, hogy jelt adjon a szabadságolás megkezdésére. Devlin halványan elmosolyodott, amikor a matrózok ujjongva és kiáltozva villámgyorsan elhagyták a fedélzetet, mintha legalábbis arra adott volna nekik parancsot, hogy vessék át magukat a hajókorláton. A kapitányt azonban nem zavarta ez a felszabadult vidámság. Legénysége válogatott emberekből állt. Mintegy ötvenen már azóta szolgáltak alatta, hogy megkapta az első hajóját, és sokan a tilsiti békeszerződés megszegését is vele együtt élték meg. Mindnyájan értették a dolgukat, és nem ismertek félelmet. Olyan fegyelmezettek voltak, hogy akkor is engedelmeskedtek volna a parancsnokuknak, ha ő arra ad utasítást nekik, hogy kövessenek el öngyilkosságot. A Kurázsit tengerészei odaadása, hűsége és engedelmessége miatt rettegték a tengereken. Devlin büszke volt az embereire. Mac felvette kapitánya lépteinek a ritmusát. Szemlátomást nem érezte jól magát az egyenruhában, amely megfeszült mokány testén. A hadnagy az utóbbi évben feltűnően megvastagodott. Ugyanúgy huszonnégy éves volt, mint Devlin, aki tudta, hogy igencsak furcsa látványt nyújthatnak így együtt. Ö, a magas, szőke ír az ezüstszürke szemével, és mellette az alacsony, zömök skót a lángvörös hajával. - Még vissza kell szoknom a szárazföldi járáshoz - dörmögte Mac. Devlin elmosolyodott. Ő is úgy érezte, hogy a föld imbolyog a talpuk alatt, mintha legalábbis tengeri viharba kerültek volna. - Holnapra jobb lesz. Legyen kicsit türelmesebb! - mondta, és megveregette a hadnagy vállát. - Az leszek, és aztán még teljes hét napig, ha nincs kifogása ellene, uram - felelte Mac, és szélesen elmosolyodott. Még az összes foga megvolt, és csak az egyik feketedett meg. - Vannak már tervei, kapitány? Én alig várom, hogy eljussak egy kemény húsú szajhához. Meg sem állok az első bordélyig, annyi szent - tette hozzá az első tiszt élveteg vigyorral az ajkán. Devlin ebben a tekintetben belátó volt az embereivel, s a legtöbb hajóparancsnokhoz hasonlóan megengedte nekik, hogy a kikötőkben felkeressék az örömházakat. Jó néven vette azonban, ha a tengerészei előbb felhozták a szajhákat a fedélzetre, hogy a hajóorvos megvizsgálhassa őket. Nem akarta, hogy a vérbaj áldozatokat szedjen közöttük. - Csak egy hét telt el azóta, hogy kikötöttünk Lisszabonban - jegyezte meg barátságosan. - Nekem egy évnek tűnik - brummogta a skót. Devlin észrevette, hogy őt már várja a postakocsi. Levélben előre megírta Seannak, az öcscsének, hogy úton van hazafelé. - Elvihetem egy darabon, Mac? Az első tiszt elvörösödött. - Nem a városba megyek - válaszolta. Devlin tudta, hogy a skót a West Endről beszél, és bólintott. Emlékeztette a hadnagyát, hogy egy hét múlva legyen megint a Kurázsi fedélzetén, mert akkor bontanak újra vitorlát. Ez a parancs természetesen a legénysége háromszáz tagjára is vonatkozott. Alig-alig fordult elő, hogy valamelyikük dezertált volna, és ezt a brit haditengerészetnél mindenki elképesztőnek, sőt érthetetlennek találta. Devlin azonban kicsit sem csodálkozott rajta, elvégre az embereinek nagyon jó dolguk volt, mert őnekik is mindig bőven juttatott a megszerzett zsákmányból. Harminc perc múlva a cséza áthajtott vele a London-hídon. Devlin átadta magát az ismerős látványnak. Hosszú időt töltött a szeles óceánokon és a Földközi-tenger egzotikus partvidékén, Észak-Afrika és Portugália fülledt kikötőiben, s most a brit birodalom fővárosát sötétnek, piszkosnak és tisztátalannak találta. Ő is csak férfi volt azonban, s ha a szájnak nyújtotta örömökből általában nem is kért, azért a női szépséget természetesen nagyra értékelte. Tekintete most is rendre megakadt a csinos és előkelő hölgyeken, akik hintókban, bérkocsikban vagy gyalogosan az elegáns üzletekbe tartottak. Látványuk érzéki vágyat ébresztett benne. A kikötőkből több levelet indított útnak, és az egyiket angol szeretőjének küldte. Biztos volt benne, hogy már ma este izgalmas élményekben lesz része. Aztán pedig az egész héten is.
Az admiralitás hivatala a Brook úton, egy fél évszázada emelt, impozáns homokkő épületben működött. A folyosókon parancsnokok és szárnysegédek jöttek-mentek, s kisebb csoportokban más tisztek is beszélgettek. Amikor Devlin a súlyos faajtón át belépett a tágas és magas előcsarnokba, amely fölé boltozatos kupola borult, minden fej feléje fordult. A falakat a brit történelem híres admirálisainak portréi mellett nagy csatahajókat és tengeri ütközeteket ábrázoló festmények díszítették. Szeretője egyszer azt mondta Devlinnek, hogy egyszer majd az ő képmása is ott fog függeni. Most sokan abbahagyták a beszélgetést, és szinte már kísérteties csönd lett. Devlin hallotta, hogy többen is a nevét suttogják, és magában jót mulatott ezen. - O'Neill kapitány! - szólította meg a márványlépcső aljából egy fiatal tiszt, és elpirult, miközben előírásosan tisztelgett. Devlin csak futólag viszonozta az üdvözlést. - St. John tengernagyhoz kell kísérnem, uram - mondta a fiatal tiszt, és szeplős arca még vörösebb lett. - Legyen szíves! - felelte Devlin, és nem sikerült elfojtania egy sóhajt. St. John nem tartozott az ellenségei közé. A fegyelemsértéseit ugyan nem nézte jó szemmel, de azzal is tisztában volt, hogy ő a legsikeresebb kapitánya. Nem St. John, hanem Farnham admirális volt az, aki szíves örömest hadbíróság elé állíttatta volna Devlint, hogy nyilvánosan megalázza. Ebben a törekvésében buzgó bujtogatóra talált Thomas Hughes kapitány személyében, aki Eastleigh grófjának kisebbik fia volt. A karcsú, dús fehér hajú St. John már várta Devlint, és nem volt egyedül. A nála jóval testesebb, magasabb és ritkább hajú Farnham tengernagy is a szobában tartózkodott, és gróf Liverpool, a hadügyminiszter is jelen volt. Devlint, miközben tisztelgett, nyugtalanság fogta el, mert nem emlékezett arra, hogy a minisztert valaha is itt látta volna. Az ajtó becsukódott mögötte. A sovány, alacsony és sötét hajú Liverpool mosollyal ajándékozta meg. - Rég nem találkoztunk, Devlin - mondta. - Foglaljon helyet! Parancsol whiskyt vagy konyakot? Devlin leült az egyik plüssel bevont székre, és ölébe tette a kalapját. - Francia az a konyak? - kérdezte. A hadügyminiszter arcára mosoly ült ki. - Attól tartok, igen. - Akkor kérek - mondta Devlin, és maga előtt kinyújtotta hosszú lábát. Farnham bosszúsnak tűnt. St. John helyet foglalt az íróasztala mögött. - Régóta nem tisztelt meg bennünket a látogatásával, O'Neill jegyezte meg. Devlin közönyösen megrántotta a vállát. - A Gibraltári-szoros forgalmas hely, mylord. Liverpool konyakot töltött egy kristálypalackból, és minden úrnak odanyújtott egy-egy poharat. - Igen, rendkívül forgalmas - mondta Farnham. - Éppen ezért súlyos vétség volt a Lady Anna veszélybe sodrása. Devlin ivott egy kortyot, hogy megízlelje a francia konyakot. Magában arra jutott, hogy a hajóján és odahaza is finomabb brandyt ihat. - Fel tud hozni valamit a védelmére? - kérdezte St. John. - Nem igazán - felelte Devlin -, a Lady Anna ugyanis nem volt veszélyben. Farnham félrenyelte az italát. - Tessék? A hadügyminiszter megcsóválta a fejét. - Farnham tengernagy súlyos ítéletet követel maga ellen, fiam. Valóban cserben kellett hagynia a Lady Annát, hogy üldözőbe vegye azt az amerikai kereskedelmi hajót? Devlin halvány mosolyra húzta a száját. - A Függetlenség arannyal volt megrakodva, mylord. - És maga ezt már akkor tudta, amikor Tripoli partjai előtt meglátta? - kérdezte St. John. - Pénzért minden megvásárolható, mylord. Az értesülések is - dörmögte Devlin. - Nem ismerek magánál vakmerőbb kapitányt. Ki a spionja, és hol van most az a férfi? akarta tudni St. John admirális. - Az is lehet, hogy nem férfi, hanem nő - mondta Devlin. És az a személy, aki Málta szigetén egy amerikaiak által sűrűn látogatott késdobálót vezetett, valóban nő volt. - Az pedig, hogy kémeket alkalmazok, úgy gondolom, csakis rám tartozik. Az értesüléseim segítségemre vannak abban, hogy végrehajtsam a parancsokat. Úgy hogy erre az ügyre aligha érdemes több szót veszte-
getni. - Csakhogy maga nem teljesítette a parancsot! - mondta Farnham felindultan. - Az utasítása az volt, hogy kísérje Lisszabonba a Lady Annái. Csakis a szerencsének köszönhető, hogy nem ütöttek rajta ellenséges hajók. Devlin kezdett méregbe gurulni, de uralkodott magán. - A szerencsének ahhoz semmi köze nem volt - állította. – A Gibraltári-szoros az én ellenőrzésem alatt áll. Ez pedig azt jelenti, hogy a Földközi-tengert is én ellenőrzöm. Senki nem hajózhat rajta a tudtom és engedélyem nélkül. A Lady Anna egyetlen pillanatig sem volt veszélyben. Erre már az is fényes bizonyíték, hogy biztonságban eljutott Lisszabonba. - És maga most meglehetősen gazdag - dörmögte a hadügyminiszter. - A zsákmány Gibraltárban van az ügynökünknél – mondta Devlin. A Függetlenség-et elvontatta a brit ügynökéhez, hogy az értékesítse az elfogott hajó rakományát. A közvetítésért az ügynöktől őt a bevétel háromnyolcada illette meg. Az összeget az első gyors kalkuláció alapján százezer angol fontra becsülte, amely messze felülmúlta a várakozását, és gazdagabbá tette, mint azt ezek az urak itt sejthették. - Engem nem a Lady Anna sorsa érdekel, az végül is csak egy hajónk a sok közül - mondta Liverpool gróf. - Igaz, hogy maga, kapitány úr, megszegte a parancsot, de mi készek vagyunk elfelejteni ezt az ügyet. Jól mondom, uraim? St. John határozottan bólintott. Henry Farnham sem ellenkezett, de Devlin tudta, hogy úgy érzi magát, mintha a fogát húznák. És ez őt kimondottan szórakoztatta. - Én csak azt tartom fontosnak, hogy fejezzük be ezt a véres háborút. Mégpedig mielőbb folytatta Liverpool, és úgy beszélt, mintha a parlamentben szónokolt volna. - Újabb fegyveres konfliktus jelei mutatkoznak, és nekünk azt mindenképpen el kell kerülnünk. - És maga most ezért van itt, kapitány - tette hozzá St. John tengernagy. Devlin kihúzta magát ültében. Az amerikaiak elleni háború hiba - jelentette ki. Farnham.fanyalgó hangot hallatott. - Maga ír, és változatlanul a jakobinusokkal szimpatizál. Devlin erős késztetést érzett arra, hogy az admirális torkának ugorjon. Uralkodott azonban magán, és csak akkor szólalt meg, amikor már sikerült leküzdenie ezt a vágyát: - Így igaz. Amerika a testvérnemzetünk, ahogyan Írország is az. Szégyenletes volna, ha bármi okból háborúba keverednénk az Egyesült Államokkal. - Meg kell őriznünk a tengerek felett gyakorolt kizárólagos ellenőrzést - mondta Liverpool ellentmondást nem tűrően. – Ezzel nyilván maga is tisztában van, Devlin. - O'Neill lojalitására nem számíhatunk - szólt közbe Farnham felindultan. - Őt cseppet sem érdekli Anglia sorsa. Neki csak az a fontos, hogy minél jobban megszedje magát a tengerészetnél befutott karrierje révén. - Nem azért vagyunk itt, hogy Devlin lojalitásáról értekezzünk - mondta a hadügyminiszter éles hangon. - Haditengerészetünknél senki sem szolgálja őfelségét nála hűségesebben, állhatatosabban és eredményesebben. - Köszönöm - dünnyögte a kapitány kényszeredetten. Természetesen tudta, hogy Liverpool az igazságot mondta ki. Az ő tengeren aratott sikereit senkinek sem sikerült még túlszárnyalnia. - A háborúnak még nincs vége, és ezt maga is jól tudja, Devlin vette át a szót St. John -, elvégre magánál többet senki sem járőrözött a Gibraltári-szorosban és a Földközi-tengeren. Ezt a szobát ma új paranccsal fogja elhagyni, amennyiben biztos lehelek abban, hogy ezúttal az elképzeléseink szerint fogja végrehajtani az utasításokat. Devlin őszinte érdeklődéssel felvonta a szemöldökét. - Folytassa, kérem! - mondta. A híre messze megelőzi magát. A Földközi-tenger vidékén minden ellenségünk tisztában van azzal, akárcsak az összes kalóz, hogy a maga tengerészeti ismeretei, ha szokatlan megoldásokat választ is, magasan az öveik felett állnak. Azt is tudják, hogy az emberei harcedzettek, és nem ismerik a félelmet. Ezért aztán mindenki retteg magától, és kitér az összetűzések elől. A legtöbbször valóban ez történt. Devlinnek általában elég volt egyetlen figyelmeztető lövést leadatnia ahhoz, hogy a matrózai elfoghassanak egy ellenséges hajót. Szinte soha nem ütközött ellenállásba, és ezt lassanként már unalmasnak találta. - Úgy gondolom, már Amerika partjainál is akkora a tekintélye, hogy az ellenség azonnal megfutamodik a hajója láttán - mondta a hadügyminiszter.
- Ez igazán hízelgő - dörmögte Devlin. - Azon vagyunk, hogy elkerüljük a háborút Amerikával - folytatta Liverpool, és Devlinre szegezte a szemét. - Ha tehát nyugatra küldjük, fiam, szavát kell adnia, hogy tartani fogja magát a parancshoz. Az pedig úgy szól, hogy annak rendje és módja szerint elrettenti az ellenséget, de nem támadja meg az amerikai hajókat. A hazának szüksége van magára, Devlin, de kalózkodásnak nincs többé helye. Devlin nem akart hinni a fülének. - Fenyegessem, vegyem üldözőbe és kényszerítsem visszafordulásra őket, aztán meg vonuljak vissza? - kérdezte. - Igen, lényegében ezt várjuk magától. Amerikai áru nem juthat át Európába, ezen a téren nincs változás. Az összetűzéseket illetően viszont van. Nem akarunk több hajót elfogni vagy megsemmisíteni, és nem akarjuk, hogy amerikai életek száradjanak a lelkűnkön. Devlin felállt. - Keressenek valaki mást! - mondta. - Erre a feladatra nem én vagyok a megfelelő ember. Farnham bosszúsan felhorkant, de elégedetten is, mert igazolva érezte magát. - Látják, uraim? - kérdezte. - Ez nyílt parancsmegtagadás! Mikor döntünk már úgy, hogy ez az ember kötelet érdemel az örökös engedetlenségéért? Devlin a legszívesebben rákiáltott volna a vén idiótára, hogy fogja be a kenyérlesőjét. Helyette azonban a hadügyminiszternek válaszolt: - Egy magamfajta csirkefogónak hiba volna ilyen megbízást adni. Liverpool sokáig csak szótlanul méregette, aztán hűvösen elmosolyodott. - Nekem erről más a véleményem, és én jobban ismerem magát, mint hinné. -A miniszter a két admirálishoz fordult. - Megbocsátanak nekünk, uraim? A tengernagyok meglepődtek, de szó nélkül bólintottak, és elhagyták a szobát. Liverpool megint elmosolyodott. - Most már zavartalanul beszélgethetünk. Igaz, fiam? Devlin válaszképpen csak felhúzta kicsit a szája sarkát. Nem szólalt meg, mert nem tudta, simogatásra vagy fejbe kólintásra számíthat a hadügyminisztertől. - Már jó ideje megértettem, milyen játékot folytat, barátom. - Liverpool elhallgatott, hogy újratöltse a poharakat. - Az ereiben az ír királyok vére folyik, s amikor belépett a haditengerészethez, szegény volt, mint a templom egere. Ma háza van a Temze partján, az ősi birtokát is visszavásárolta Adare grófjától, és csak találgatni tudom, mennyi aranya lehet a bankjában és odahaza a pincéiben. Mindenesetre elég gazdag ahhoz, hogy ne legyen ránk szorulva - tette hozzá, és felvonta a szemöldökét. - Hazafiatlannak állít be engem, uram - dünnyögte Devlin, bár tudta, hogy a miniszter közel jár az igazsághoz. - Azon tépelődöm, hogy egy magafajta férfinak, aki előkelő család sarja, mi oka van arra, hogy örökösen a tengereket járja, csatákban vegyen részt, zsákmányt szerezzen, és soha ne legyen odahaza, a meleg tűz mellett üldögélve. Kíváncsi vagyok, mi lehet az, ami oly sokszor és oly távoli tájakra űzi-hajszolja magát. - Attól tartok, tévesen ítél meg engem, uram - felelte Devlin. - Én csak egy tengerész vagyok a sok közül. - Erről én mást gondolok. Szerintem a maga cselekedeteinek mélyebb, összetettebb okai vannak. Én azonban azokat, ha jól sejtem, soha nem fogom megismerni - mondta a miniszter mosolyogva, és ivott egy korty konyakot. Devlinben félelemtől kezdett reszketni az egykori kisfiú. Honnan tud róla ilyen sokat ez az idegen? - Élénk fantáziája van, mylord - mondta, és hidegen elmosolyodott. - Magát egyszer még lovaggá fogják ütni, O'Neill kapitány - mondta Liverpool. Devlin megfeszítette magát. Ez volt a simogatás, de mindjárt jön a fejbe kólintás, gondolta. Az ősei egykor valóban királyok voltak, de az évszázadokon át folytatott rablások következtében az O'Neillekből szegény haszonbérlők lettek. Ő változtatott ezen a helyzeten. Mostohaapja kész örömmel eladta neki Askeatont, amikor felajánlotta, hogy aranyrudakkal fizet érte. Temze-parti elegáns házára pedig akkor tett szert, amikor Eastleigh grófjának két éve anyagi nehézségei miatt pénzzé kellett tennie. Liverpool jól tudja, hogy ő az anyagi biztonsága megteremtésére használta fel a haditenge-
részetnél befutott karrierjét. Azt viszont a miniszter nem sejti, és nem is sejtheti meg, hogy mi áll valójában a cselekedetei mögött. - Folytassa, mylord! - kérte halkan, de homlokán máris izzadságcsöppek jelentek meg. - Maga is tudja, hogy a lovaggá ütése elérhető közelségbe került. Már csak annyit kell tennie érte, hogy betartja a kapott parancsokat. Az egykori tízéves fiú meg akarta kapni ezt a címet. Az a kisfiú, aki végignézte, hogyan lesz az édesapja hidegvérrel elkövetett gyilkosság áldozata, ugyanúgy akarta azt a rangot, mint a gazdagságot, mert a cím és a rang minden korábbinál nagyobb biztonságot jelentett volna a számára. - Ültessen lovaggá most - mondta Devlin -, és én elhajózom Amerikába, hogy fenyegessem a partjait. Senkiben és semmiben nem teszek kárt, hacsak előre nem látható körülmények nem kényszerítenek rá. - Hogy a fene enné meg magát, O'Neill! - válaszolta a gróf, de közben mosolygott. Megegyeztünk - tette hozzá. - Még az előtt Sir O'Neill kapitány lesz magából, mielőtt a jövő héten újra tengerre száll. Devlin nem tudta elrejteni a mosolygását. Ujjongott a lelke, s felgyorsult a szívverése a bejelentés hallatán. - Hol szeretne birtokot kapni? - kérdezte Liverpool kedvesen. - Dél-Hampshire-ben - válaszolta késlekedés nélkül. Új lovagi birtoka úgy alig egy óra járó földre lesz Eastleigh Halltól. Devlin most még szélesebben mosolygott. Már sok éve élt benne a bosszúvágy. Zsenge tízéves kora óta mást sem akart, mint megsemmisíteni az ellenségét. Már a haditengerészethez is csak azért lépett be, hogy célja elérése érdekében vagyonra és befolyásra tegyen szert. Arról azonban annak idején még csak nem is álmodott, hogy egy nap majd tízszer olyan gazdag és befolyásos lesz, mint az az ember, akit tönkre akar tenni. A lovagi cím most újabb muníciót adott neki, ámbár arra valójában nem szorult rá. Eastleigh máris a nyomor szélére jutott, mert Devlin évek óta kitartóan dolgozott a tönkretételén. Útjaik időről időre keresztezték egymást London társasági eseményein. Eastleigh grófja jól ismerte Devlint, sőt már akkor felismerte, amikor először találkoztak a fővárosban. Annak idején Devlin tizenhat éves volt, és egy szajha miatt párbajra hívta ki a gróf kisebbik fiát, Tom Hughest. A kurtizán bájai azonban csak ürügyül szolgáltak neki. Valójában azért akarta leszúrni az ellenfelét, hogy annak apján, az ő halálos ellenségén ejtsen sebet. A párbajt végül megakadályozták, de mégis az jelentette annak a gyilkos játéknak a kezdetét, amelyet Devlin azóta mind nagyobb elvezettel folytatott. Ügynökei szabotázsakciókat indítottak Hughes ólombányái ellen, malmában sztrájkokra bujtották fel a munkásokat, és tömegével bírták rá a haszonbérlőit arra, hogy követeljenek tőle alacsonyabb bérleti díjat, amibe a grófnak végül bele kellett mennie. Anyagi helyzete így aztán drasztikusan megromlott, s ma már nem sok választotta el attól, hogy el kelljen adnia ősi birtokát. Devlin alig várta, hogy eljöjjön az a nap, s eltökélte, hogy akkor majd ő maga fogja megvásárolni az Eastleigh-birtokot. Időközben már megszerezte a gróf legjobb kancáját, kedvenc és többszörös díjnyertes farkaskutyáit, akárcsak greenwichi házát. Legnagyobb zsákmánya azonban a gróf második felesége, Elizabeth Sinclair Hughes volt. Eastleigh grófhéja már hat teljes éve készségesen bújt be Devlin ágyába. Egészen biztos, hogy most is ott vár már rá. Legfőbb ideje, hogy hazainduljon. Waverly Hall közel egy évszázadon át Eastleigh grófjainak a birtokában volt. Két évvel ezelőttig, amikor is sorozatos csapások arra kényszerítették a grófi cím jelenlegi viselőjét, hogy eladásra kínálja. A mészkőből emelt nagy háznak három emelete volt, két torony díszítette, s kilátóterasz mellett teniszpályák is tartoztak hozzá, kertjei pedig egészen a folyópartig nyúltak. Devlin egy olasz jachton tért haza, amelyet még karrierje kezdetén zsákmányolt. Komótosan ballagott fel a kikötőhelytől, s tekintete közben bejárta a tökéletesen nyírt pázsitot, a nagy műgonddal kialakított kerteket és a sötét kőfalakat beborító futórózsákat. Az egész birtok angol ízlést testesített meg. Devlin, akit hidegen hagyott ez a pompa, a kövezett úton megkerülte a házat, amelynek hátsó teraszáról lélegzetelállító kilátás nyílt a folyóra és a városra. Az egyik kerti karosszékből egy férfi kelt fel. Devlin azonnal felismerte, és meggyorsította a lépteit.
-Ty! Tyrell de Warenne, Adare grófi címének várományosa a mostohabátyja elé sietett. Akárcsak az apja, ő is magas volt, barna bőrű és hollófekete hajú, s ő is szokatlanul mélykék szemet kapott a teremtőjétől. A két féltestvér, akik úgy különböztek egymástól, mint éjszaka és nappal, szívélyesen megölelte egymást. - Ez aztán a kellemes meglepetés! - mondta Devlin. Őszintén örült, hogy láthatja Tyrellt. Egyszeriben úgy érezte, mégis érdemes volt hazajönnie, noha ez a ház valójában semmit sem jelentett neki. - Seantól hallottam, hogy már elindultál Londonba, s mert amúgy is elintéznivalóm akadt a városban, úgy döntöttem, megállok itt, és megnézem, megérkeztél-e már. Amint látom, tökéletes volt az időzítésem - mosolyodott el Tyrell, aki veszélyesen jóképű fiatalember volt, és már számos hódítást könyvelhetett el. - Ezúttal valóban jól időzítettél - felelte Devlin, miközben felmentek a teraszra. - Édesanyám hogy van? És a gróf? - Jól vannak, mint mindig. Már sokszor kérdezték, mikor jössz végre haza - válaszolta Tyrell egy célzatos pillantás kíséretében. Devlin kinyitotta a franciaajtót, és belépett a tágas, elegáns szalonba. Úgy döntött, hogy mostohatestvére megjegyzéséről inkább nem vesz tudomást. - Épp most fogadtam el egy észak-amerikai küldetésre szóló megbízást - mondta. - Egyelőre nem hivatalos a dolog, mert a parancsot még nem kaptam meg. Tyrell megfogta Devlin vállát, hogy neki a szemébe kelljen néznie. - Farnham admirális magánkívül van a Lady Anna miatt, Dev. Bárhol járok, mindenütt erről beszélnek. Apám is hallotta, hogy Farnham áskálódik ellened. Már azt kellett hinnem, ez lesz az utolsó utad - mondta egyszerre vádlón és aggódón. Devlin a csengőzsinórhoz lépett, de komornyikja közben már megjelent, és úgy tett, mintha örülne ura hazatérésének. Devlin tudta, az inas nem szívesen szolgálja ír gazdáját, ám őt ez kimondottan szórakoztatta. Ezért is tartotta meg Eastleigh személyzetét, miután megvásárolta az udvarházat. - Benson, legyen szíves, hozzon nekünk harapnivalót és egy palack jóféle vörösbort! - mondta a komornyiknak, aztán visszafordult a féltestvéréhez. Tudta, hogy családja többi tagjához hasonlón Tyrell is úgy gondolja, túl sok időt töltött már a tengereken, és meg szeretné győzni, hogy ne vállaljon el több küldetést. - Felajánlották, hogy lovaggá ütnek, Ty - mondta. Tyrell arcára meglepődés ült ki, ám aztán mindjárt elmosolyodott, és megveregette Devlin vállát. - Ez jó hír - mondta. - Átkozottul jó hír! - Egy magamfajta anyagias alak nem mondhatott nemet egy ilyen lehetőségre. Tyrell pár pillanatig a féltestvére vonásait fürkészte. - A hátad mögött vihar van készülőben, Dev - mondta. – Légy óvatos! Úgy hiszem, Eastleigh nem bocsátotta meg neked, hogy megszerezted a házát. Tom Hughes annak érdekében lobbizik az admiralitásnál, hogy állítsanak téged hadbíróság elé. És ennek érdekében ocsmány pletykákat terjeszt rólad. Devlin megrántotta a vállát. - Bármit mond is rólam, én fütyülök rá. - Azzal vádol téged, suba alatt francia kalózokkal folytatsz tárgyalásokat, és tetemes summa fejében át fogod engedni a hajóikat a brit blokádon. Az ilyen híresztelés tönkretehet téged – mondta Tyrell figyelmeztetőn. - Ha én nem aggódom, te miért tennéd? - kérdezte Devlin szenvtelenül. Közben azonban Thomas Hughes kapitányra gondolt, aki soha nem parancsnokolt még hajót. Tengert csak egy elegáns zászlóshajó fedélzetéről látott, amelyen az admirálissal és más tisztekkel múlatta az időt. Ennek ellenére ugyanolyan rangban volt, mint Devlin, noha egy játék vitorlást sem tudott volna elirányítani egy csónakázótavon. Hughes kapitány ideje legnagyobb részét azzal töltötte, hogy azoknak a tengernagyoknak a talpát nyalta, akiket szolgált. - Nem félek Tom Hughestól - jelentette ki Devlin. Tyrell nagyot sóhajtott, de nem válaszolt, mert Benson éppen visszatért két másik inassal, s egy-egy ezüsttálcán könnyű falatokat és bort hoztak be a szalonba. Miközben fürgén megterítettek egy kis asztalt, a két úr hallgatott. Benson végül meghajolt. - Parancsol még valamit, kapitány úr? - kérdezte.
- Köszönöm, nem - felelte Devlin. Miután az inasok távoztak, odanyújtott a féltestvérének egy pohár bort, aztán a teraszra néző ablakhoz sétált. Kinézett a kertre, csöppet sem élvezte a kilátást, mert nem tudott nem Askeatonra gondolni. Tyrell követte a panorámaablakhoz. - Hat éve nem voltál már otthon - mondta, mintha olvasni tudott volna a fivére gondolataiban. Devlin nagyon jól emlékezett, sőt órára, percre tudta, mikor volt utoljára Askeatonban. Most mégis elmosolyodott, és úgy tett, mintha meglepődött volna. - Valóban olyan rég volt? - kérdezte. - Miért kerülöd az otthonodat, Dev? A fenébe is, mindenki hiányol! Sean nagyszerűen irányítja Askeatont, de mind a ketten tudjuk, hogy te jobban csinálnád. - Ha sokszor elfog is a vágy, soha nem tudok időt szakítani arra, hogy Írországba vitorlázzam - felelte Devlin. Valójában nem hazudott, de ettől még kitért a kérdés elől, s ezzel nemcsak ő volt tisztában, hanem Tyrell is. Ha igazán akart volna, szinte bármikor elutazhatott volna az ír partvidékre. - Furcsa ember vagy te - jegyezte meg a féltestvére éles hangon. - És nem én egyedül aggódom érted. - Mondd meg anyámnak, hogy pompásan vagyok. Elfogtam egy amerikai kereskedelmi hajót, amely egy berber fejedelemnek szállított aranyat, váltságdíj gyanánt a túszaiért. Devlin halványan elmosolyodott. - A zsákmány rám eső részéből én is kiválthatnék egy-két túszt. - Ezt neked magadnak kellene elmesélned a mamának - mondta Tyler határozottan. Devlin félrefordult. Askeaton rettenetesen hiányzott neki, az utóbbi években azonban megtanulta, hogy az otthona az a hely, amelyet neki minden körülmények között kerülnie kell. Ott túlságosan elevenen kísértenék, sőt elemésztéssel fenyegetnék az emlékei. Az egykori kisfiú még mindig ott él. Néhány órával később Tyrell elköszönt, hogy visszatérjen az Adare család mayfairi házába. Devlin, a több pohár bortól kellemesen ellazulva, felment a lépcsőn. Magánlakrésze egy egész szárnyat foglalt el a második emeleten. A ház teljes felső részét kisajátította magának, ahogyan lassanként Eastleigh grófot magát is minden tulajdonától megfosztotta. Sorra átment a csinos szalonokon, tekintete vázákon és műalkotásokon akadt meg, amelyeket mások találtak szépnek és vettek meg, és elhaladt egy zongora mellett, amelyen ő soha nem játszott. Közben megint a tudatára ébredt, hogy a saját könyvein kívül semmi sem okoz neki örömöt ebben a házban. De nem is azért vette meg, hogy örömét lelje benne. Csakis egy oka volt rá. A bosszú. Hálószobája előtt egy szobalány jött szembe vele. Barna hajával és halvány bőrével csinos teremtés volt, és Devlin agyán átfutott a gondolat, hogy beinvitálhatná az ágyába. A lány arca azonban mélyvörös színt öltött, amikor meglátta a ház urát, aztán elsietett mellette, és leszaladt a lépcsőn. Devlin mosolyogva utána fordult, és magában azt találgatta, mi késztethette megfutamodásra a csinos kis alkalmazottat. Ennyire nyilvánvaló volna, mi jár éppen a fejében? Igaz, vágy feszül benne, de félelmetesnek azért nem tűnhet. Egy perc múlva, amikor belépett nagy hálószobájába, megértette a szobalány zavarát. Széles ágya közepén egy szőke Vénusz hevert. Csak alsóruhát viselt, amely többet mutatott meg buja testéből, mint amennyit elrejtett. Devlin tekintete bejárta a dús kebleket, a nagy, barna mellbimbókat, a gömbölyű csípőt és a combok között sötétlő rubinvörös háromszöget. Elizabeth Sinclair Hughes mosolyogva nézett a szeretőjére. - Megkaptam az üzenetedet, és jöttem, ahogy tudtam - mondta. Devlin feszítést érzett az ágyékában, miközben az asszonyt nézegette. Az ősellensége feleségét, annak a férfinak a hitvesét, akin ő lassan, de biztosan beteljesíti a bosszúját. Elizabeth gyönyörű teremtés volt, és zöld szeme most egyenesen Devlin duzzadó nadrágjára szegeződött. - Amint látom, a kapitány úr különleges figyelemre vágyik - suttogta érzékien. Devlin beljebb lépett. Agyára vörös köd borult, és ereiben felforrt a vér, miközben kibújt az ingéből. Szilaj és leküzdhetetlen vágy fogta el, s felébredt állati ösztöne. Kapkodva kigombolta a nadrágját, rávetette magát az ágyra, rá asszonyra, és mélyen beléhatolt. Elizabeth kéjes sikolyt hallatott, s az öle máris tüzes és nedves volt. Szeretője olyan gyorsan és keményen mozgott benne, ahogy csak bírt. Közben Eastleigh grófjára gondolt, a ma ötvenéves, testes, ősz férfira, és arra a fiatal, karcsú és kegyetlen angol kapitányra, aki a gróf tizennégy éve volt. Devlin gyűlölete nem ismert határokat, és az a gyűlölet most összeolvadt a
testét betöltő kéjjel. Száját Elizabeth szájára tapasztotta, s mind erősebb és fájdalmasabb lökései egyre mélyebbre hatoltak benne. Végül már-már vadállattá változott, de a szeretője mit sem sejtett ebből. Ő csak izzadságban úszó hátába kapaszkodott, és az önkívület határán hánykolódott alatta. Devlin is felszabadító megkönnyebbülésre vágyott, ám gyűlölete, gyönyöre és elragadtatottsága olyan erős és boldogító volt, hogy visszafogta magát. Még tovább akarta élvezni Elizabeth testét, ám miközben az asszonyt az uralma alá hajtotta, őt iszonytató emlékek kínozták. Lelki szemei előtt ocsmány, véres képek villantak fel. Ádázul, gyors egymásutánban bukkantak elő a sötét és borzalmas múltból. Egy kisfiút látott, aztán egy megcsonkított férfit, egy levágott fejet, egy üres szempárt, egy mind nagyobbra növekvő vértócsát... Elfelejtette a nőt, akit éppen a magáévá tett, s a csúcspont felé közeledő kéjes vágya dühvé és fájdalommá alakult át. Ellenállhatatlanul magával ragadta egy örvény, a saját gyűlöletes emlékeinek örvénye, és kíméletlenül a mélybe rántotta. Édesapja haragos, élettelen szeme most vádlón szegeződött rá, és a hangját is hallotta: „Hagytál meghalni, hagytál meghalni!" Devlin már csak a menekülést kereste, s amikor felért a csúcsra, sikerült is meglelnie. A béke, a megkönnyebbülés pillanata azonban nem jött el számára. Azonnal visszatért a valóságba. Tudta, ki az a nő, aki alatta fekszik, és ki az a férfi, akit éppen újra felszarvazott. Tudatában volt a kísértő emlékeknek, amelyeket neki mindenképpen el kell temetnie. Legördült a grófnéról, elhúzódott tőle, és hangosan zihált. Ebben a nagyon is ismerős, fájdalmas percben mélységes űr támadt a lelkében, amely elemésztéssel fenyegette. Hirtelen mozdulattal kiugrott az ágyból. - Nagy ég, az ember azt hihetne, hogy egy teljes éve nem voltál már nővel - dünnyögte Elizabeth. Arcára elégedettség ült ki, ajkán halvány, hamiskás mosoly játszott, miközben tekintete bejárta szeretője keskeny csípőjét és izmos combját. Devlin csak fél füllel hallotta a grófné szavait. Átvágott a hálószobán, és sietve töltött magának egy pohár bort. Egy hajtásra ledöntötte, mert még mindig reszketett az emlékektől. Alighanem soha nem fogja elfelejteni őket. Letette a poharat, és addig harcolt a vadállattal, amíg az vissza nem bújt a barlangjába. - Soha semmi nem változik. Igaz, Devlin? - kérdezte Elizabeth, és felült. A férfi még egy pohár bort töltött, odavitte az asszonynak, s közben érezte, hogy férfiassága megint életre kelt. Szeretője pillantása az ágyékára siklott, és elmosolyodott. - Szörnyen kiszámítható lettél. - Ezen könnyen változtathatnék - felelte a férfi. Miközben átnyújtotta a poharat az asszonynak, csodálattal nézegette a mellét. - Semmit sem változtál - állapította meg. - Te pedig, a híred ellenére, megmaradtál úriembernek - mondta a grófné, aki szemlátomást örült a bóknak. - Az az igazság, hogy megint idősebb lettem egy évvel. Egy keveset híztam is. És kéjsóvárabb vagyok, mint valaha. - Semmit sem változtál - ismételte meg Devlin. Közben azonban felfedezte, hogy szeretője szeme sarkában apró ráncok vannak, és a dereka sem a legkarcsúbb már. Elizabeth néhány évvel idősebb volt nála, de hogy pontosan hány éves, azt Devlin nem tudta, és soha nem is érdekelte. A grófnénak mindenesetre két serdülő lánya volt, és Devlin úgy emlékezett, hogy az idősebbik most tizennégy vagy tizenöt éves. Egyik gyermekének sem Eastleigh volt az apja. - Drágám, képes leszel valaha is arra, hogy nyugodtan és ellazulva feküdj mellettem? kérdezte az asszony, aztán lerakta a poharát, és végighúzta a kezét szeretője combjának belső oldalán. Devlin férfiassága azonnal felágaskodott. - Előtted soha nem mutattam magam másnak, mint aki vayok. Nem kenyerem a nyugalom. - Nem, te őfelsége kalóza vagy. Mindig így emlegetnek, ha a vacsoraasztalnál a hőstetteid kerülnek szóba. - Elizabeth ujjai feljebb vándoroltak a férfi combján, és kézfejével végigsimított a hímtagján. - Szörnyen unalmasak lehetnek azok a vacsorák - felelte Devlin. Kevésbé már nem is érdekelhette volna, minek nevezik a háta mögött, de ezt nem mondta ki. Szerelmi csatározásaik után a kielégült grófné szeretett mindenféléről csacsogni. Devlin hat teljes éve tőle szerzett értesüléseket Eastleigh grófjáról, és ezért általában még buzdította is a locsogásra. - Hiányoztál, Dev - suttogta most Elizabeth. Devlin megfogta a kezét, és a lába közé húzta. - Mutasd meg, mennyire!
- Így beszél egy igazi parancsnok - mondta az asszony rekeden, és a férfira hajolt. Devlin nem akart parancsoló hangot megütni, de a jelek szerint ez már a vérévé vált. Mozdulatlanul állt, s miközben Elizabeth a szájával és a nyelvével kényeztette, szenvtelenül nézett le rá. Egy nap Eastleigh majd értesülni fog a viszonyukról. Hogy az mikor lesz, azt én fogom eldönteni, gondolta. Elizabeth hirtelen felemelte a fejét, és rámosolygott a szeretőjére. - Hallhatom majd egyszer is tőled, hogy én is hiányoztam neked? - kérdezte. Devlin megmerevedett. - Ez nem a legmegfelelőbb pillanat a beszélgetésre - mondta. - Valóban? Csakhogy mi kizárólag ilyen pillanatokban vagyunk együtt. Kíváncsi lennék, Dev, milyen szív dobog a mellkasodban. Néha azt kell hinnem, hogy kőből van. A férfi vesszeje keményebb már nem is lehetett volna. Felszabadító kielégülésre vágyott, nem társalgásra. - Tettem én neked valaha is ígéretet, Elizabeth? – kérdezte mégis. - Nem, soha. - Az asszony felült, és egyenesen a férfira nézett. - De hat év nagy idő, és bármilyen furcsa is, én megkedveltelek. Devlin nem válaszolt. Nem tudta, mit mondhatna, noha csak ritkán esett meg vele, hogy nem talált szavakat. - Még az is lehet, hogy szerelmes vagyok beléd, Dev - folytatta Elizabeth, és tekintetét a férfiéba fúrta. Devlin a szép arcra meredt, amely ugyanolyan igéző volt, mint az asszony teste. Tudta, hogy gondosan meg kell válogatnia a szavait, ha majd válaszol. Semmiféle érzelmet nem táplált a szeretője iránt, még csak barátságot sem. Eszköz volt csupán számára a célja eléréséhez, és nem akart fájdalmat okozni neki, mert egyelőre még a hasznát vette. - Az nem volna okos tőled - mondta végül. - Nem színlelhetnél legalább a kedvemért? - kérdezte az asszony vágyakozón. - Nem hazudhatnál szerelmet? Devlin hüvelykujjával végigsimított Elizabeth ajkán, és nem vett tudomást a szemében csillogó könnyről, miközben keze a nyakára, a mellhajlatára vándorolt, és végül megkeményedett mellbimbójára. Ujjai útját aztán a szája is bejárta. Pár pillanat múlva újra összekulcsolódott a testük, és a férfi mélyen, vadul az asszonyba hatolt. Órákkal később Devlin bedugta kezét a fürdőkádba, és elég melegnek találta a vizet. Elizabeth odakint öltözködött, ő pedig bemászott a karmos lábú kádba, és elmerült a vízben. Miután többször is kielégült, most végre jólesően üres volt a feje. Nem jelentek meg a démonok, amelyekkel meg kellett volna küzdenie... - Drágám? Devlin összerezzent, és rádöbbent, hogy elszundított a kádban. Elizabeth mosolyogva állt fölötte. Elegáns, zafírkék ruháját fekete bársonyszegély díszítette. - Sajnálom, hogy felébresztettelek - szabadkozott. – Annyira csábító vagy, ahogy itt fekszel a kádban, hogy a legszívesebben beugranak melléd - tette hozzá. A férfi felvonta a szemöldökét. - Eastleigh nem vár haza? - De igen. Vacsorára vagyunk hivatalosak. Csak szólni akartam, hogy még két hétig a városban leszek. Devlin tudta, mi jár a szeretője fejében. Még egyszer látni akarja őt, mielőtt újra kihajózna, de ez ellen neki sem volt kifogása. - Még nem kaptam meg a végleges parancsot - válaszolta óvatosan. - Ezért aztán nem tudom, mikor kell legközelebb útnak indulnom. Elizabeth szeme felcsillant. - Holnap jó neked? Kora délután? - kérdezte. A férfi halvány mosollyal ajándékozta meg. - Az nagyszerű volna. Eastleigh is a városban marad? - kérdezte. Tudta, hogy az asszony ártalmatlannak fogja találni a kérdését. Végül is bármelyik szerető feltenné. - Szerencsére nem. Akár az éjszakát is együtt tölthetjük. Devlin erre inkább semmit sem mondott. Egyetlen nőnek sem engedte még meg, hogy az ágyában töltse az éjszakát. Ezt a szabályt soha nem is fogja megszegni. Elizabeth arckifejezése megváltozott. Bosszúsnak tűnt.
- Két hétig Londonban kell maradnom. Kész csoda, hogy te is éppen most vagy itt, Dev. Igazán nem kellene leráznod. - Miért kell itt maradnod? - kérdezte Devlin szelíden. - Eastleigh amerikai unokahúga Londonba jön. Már az Americana fedélzetén van, és tíz nap múlva várható a megérkezése. Devlin egy kicsit meglepődött. Eddig unokahúgról sem tudott, amerikairól meg végképp nem. Az értesülés elgondolkodtatta. - Még nem is beszéltél erről a rokonról - jegyezte meg. Szeretője megvonta a vállát. - Eddig nem volt okom rá. Most viszont elárvult az a lány, és ezért jön ide. Eastleigh azt akarta, hogy maradjon odaát egy előkelő leánynevelő intézetben, de ő úgy dönthetett, hogy bennünket fog itt, Angliában boldogítani. Már csak ez hiányzott nekem! Egy ilyen faragatlan nőszemély a gyarmatokról! Talán még csinos is. Tizennyolc éves, az én Lydiám pedig még csak tizenhat. És mert az a faragatlan gyarmati nő az idősebb, természetesen neki kellene először férjhez mennie. - Kétlem, hogy az amerikai unokahúg túlragyogná a lányaidat, ha ők is olyan gyönyörűek, amilyen te vagy - válaszolta Devlin jól begyakorolt hízelkedéssel, de fejében közben egészen más gondolatok kergették egymást. Eastleigh unokahúga Angliába tart egy amerikai hajón. Ő pedig napokon belül parancsot kap arra, hogy induljon nyugatra, és akadályozza meg az amerikaiak tengerentúli kereskedelmét, de közben ne tegyen kárt a hajóikban. A gróf nem látja szívesen az unokahúgát, és bizonnyal már hamar útjában lesz. Vajon ő miképp használhatná fel a céljaira azt a lányt? - No, én ebből nem kérek! - mondta Elizabeth. – Feldühít hogy az az unokahúg be akarja szállásolni magát hozzánk. Tudod, milyen rosszul állunk anyagilag. Az utóbbi időben egyik csapás ért bennünket a másik után. Nem vagyunk abban a helyzetben, hogy illő módon bevezessük azt a lányt a társaságba. Devlin bólintott. Lázasan törte a fejét, és halvány bűntudatot sem érzett, miután kigondolta, mit kell tennie. Eastleigh biztosan nem kér az unokahúgából, de nyilvánvalóan a botrányt is el akarja kerülni. Ó, hogy fogja ő élvezni, hogy megint kibabrálhat a hájas gróffal! Elfogja azt az amerikai tengerjárót, foglyul ejti a lányt, és Eastleigh csak váltságdíj fizetése ellenében kaphatja meg az ifjú hölgyet, akit valójában egyáltalán nem akar a házában tudni. Devlin szája mosolyra húzódott, és izgatott dobogásba kezdett a szíve. Ez a váratlan szerencse szinte már túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. És mindenképpen túl szép ahhoz, hogy ő kihasználatlanul hagyja.
3. 1812. május vége A nyílt tengeren Jóságos ég, ez támadás! Virginia az ágyon térdelt a kabinjában, tekintete az egyetlen kajütablakra tapadt, és egy hevederbe kapaszkodott rémülten, miközben a hajót ágyúlövések remegtették meg újra és újra. Ez a szörnyűség órákkal korábban kezdődött, amikor már csak egynapi hajóútra jártak Anglia partjaitól. A tengerészek azt is tudlak, hogy most már bármikor sirályok tűnhetnek fel fölöttük a kék égbolton. Nem sokkal ezután a látóhatáron egy másik hajó bukkant fel, még olyan távol tőlük, hogy nem volt több sötét, vészjósló foltnál. A folt azonban gyorsan nagyobbra nőtt, és élesen kirajzolódtak a körvonalai. Szélirányban az ismeretlen vitorlás gyorsan szelte a vizet, míg az Americana lassan haladt. Nagyon úgy tűnt, hogy a két hajó nemsokára keresztezni fogja egymás útját. Virginia a tengerjáró fedélzetén élvezte a napsütést, amikor az amerikai legénységet egyszer csak érezhetően nyugtalanság fogta el. Az idős kapitány, aki korábban a haditengerészetnél szolgált, a közeledő hajóra irányította a távcsövét. Virginia hamar megértette, hogy a tengerészek azért aggódnak, mert nem tudják azonosítani a másik hajót.
- Kék-fehérjelző zászlót felhúzni! - adta ki Horatio kapitány a parancsot. - Uram! Ők a mi nemzeti lobogónkat vonják fel - mondta a fiatal első tiszt. - Az jó! - felelte a kapitány. - Ezek szerint a mi hajónk. De nem az volt. A fregatt már nem egészen ötven méterre járt az Americaná-tól, és kicsit később a szél alatti oldala mellé fordult. Árbocrúdjáról ekkor eltűnt a vörös, fehér és kék amerikai zászló, de másikat nem vontak fel helyette. Az amerikai matrózok a tíz ágyúhoz siettek, Virginiát pedig leküldték a kabinjába. A lány még nem érte el a lépcsőt, amikor a másik hajón már fülsiketítő robajjal eldördült egy ágyú. A golyó szerencsére nem talált, és a tat mellett a vízbe csapódott. - Americana! - kiáltotta egy hang szócsövön keresztül. - Itt a Kurázsi. Zárják be az ágyúnyílásaikat, és készüljenek fel a fogadásunkra! Virginia megdermedt, és megmarkolta a hajófenékre vezető nyílás csapóajtaját. Átnézett a nagy, többárbocos fregattra, és tekintete a kapitányán akadt meg. Az egyik magasabb fedélzeten állt, kezében szócsövet tartott, szőke haja aranylón csillogott a napfényben. A magas, izmos férfi fehér térdnadrágot, hesseni csizmát és bő, fehér inget viselt. A lány szinte már megigézve nézte, mert egyszerűen nem tudta levenni róla a szemét, és nagyon furcsa érzések fogták el. Leírhatatlan érzések. Mintha egyszeriben minden megszűnt volna olyannak lenni, amilyen eddig volt. - Még ne nyissunk tüzet! - parancsolta Horatio kapitány. – És maradjanak nyitva az ágyúnyílások! - Kapitány! - kiáltotta az első tiszt ijedten, - Ez O'Neill, a tengerek réme! Őt nem győzhetjük le. -Azért megpróbálhatjuk - válaszolta Horatio kurtán. Virginia megértette, hogy nem fogják megadni magukat. Akkor pedig neki is fegyverre lesz szüksége. Villámgyorsan körbenézett, miközben a Kurázsi kapitánya megismételte a parancsát, hogy adják meg magukat. Egy végtelen pillanatig csönd volt, miközben az Americana legénysége megkezdte a felkészülést az összecsapásra. Aztán hirtelen véget ért a csönd, és felkorbácsolódott az addig nyugodt tenger. A Kurázsi tüzet nyitott, ágyúiból golyók záporozlak az Americanára. Közülük nem is egy eltalálta, s az amerikai hajó vadul bukdácsolt a becsapódások erejétől. Valaki felkiáltott, és Virginia recsegést-ropogást hallott a feje fölül. Felnézett oda, ahonnan az ijesztő hangok jöttek, és sikoly tört fel belőle. Horatio kapitány tüzparancsot adott ki, de az Americana három árboca a kötélzettel együtt már hangos dörrenéssel a saját ágyúira zuhant. A Kurázsin közben újra elsütötték az ágyúkat, nem egyszerre, hanem sorban egymás után. Virginia habozás nélkül összefogta a szoknyáját, és a sebesült tengerészekhez rohant, Hárman az egyik letört árboc alatt feküdtek, de még életben voltuk, egyikük viszont azonnal szörnyethalt. A lány megpróbálta leemelni a sérültekről az árbocot, ám hiába, mert nem bírt a súlyával. Gyorsan magához vette a halott matróz pisztolyát, és megint a lépcsőlejáróhoz szaladt. Leereszkedett a fedélzet alá, és beviharzott a parányi kabinba, amelyen egy középkorú házaspárral osztozott. Hármójukon kívül más utasok nem voltak a kereskedelmi hajón. A szűk, sötét helyiben Mrs. Davis halálra váltan a bibliáját szorongatta, és hangtalan imát mormolt. A férjét Virginia odafent látta a fedélzeten, és úgy sejtette, azért nem jött le, mert ő is megsebesült. A lány megragadta az asszony karját. - Jól van? - kérdezte. Mrs. Davis csak rémülten meredt rá. Ha netán meg is értette a kérdést, megszólalni nem tudott, hogy válaszoljon rá. Újabb ágyúlövések dörrentek, és Virginia a recsegő fa hangjából kikövetkeztette, hogy megint eltalálták a hajójukat. Felmászott az ágyára, megkapaszkodott egy lelógó hevederben, és a kajütablakon át az ellenséges hajót leste. Az Americana vadul imbolygott alatta, és ő többször is majdnem lecsúszott a keskeny fekhelyről. Hogy történhetett meg ez? - találgatta döbbenten. Ki és miért támadhatott meg egy ártatlan és szinte fegyvertelen kereskedelmi hajót? És mi lesz ebből? Mit tervezhet velük az a rettenetes kapitány? El akarja süllyeszteni a hajójukat? De hát annak semmi értelme nem lenne! Mrs. Davis felzokogott. Virginia most már felismerte, milyen imát mormol, és a legszívesebben rákiáltott volna, hogy maradjon csendben, de nem tette meg. Tekintete ösztönösen viszszatért a Kurázsi tatfedélzetre, amelyen olyan mozdulatlanul állt az a fiatal férfi, mintha bronzból öntött szobor lett volna. Szemét az Americanám szegezte, akár egy prédára leső héja.
Hogy telhet ki egy emberből ennyi vadság és kegyetlenség? - futott át a lány fején a kérdés, és eszébe jutott, hogy az első tisztjük a tengerek rémének nevezte a támadójukat. Virginia egyszeriben megdermedt, és rémülete fokozhatatlanná növekedett. A Kurázsi fedélzetén egy perce még vad felfordulás volt, most viszont elhallgattak az ágyúk, amelyeket nem töltöttek újra a tüzérek. A matrózok is csak várakozón álltak vagy lógtak a köteleken, amelyekre felkapaszkodtak. Senki és semmi nem mozdult, csak néhány tengerész ereszkedett le kötélhágcsón a fregatthoz erősített két csónakba. Virginia rémülten megértette, hogy az ellenséges kapitány különítményt indít útnak, mert el akarja foglalni az ő hajójukat. Közben az Americana fedélzetén is hátborzongató csönd lett. Virginia úgy gondolta, hogy Horatio kapitány nem fogja megadni magát, és a helyében ő is így döntött volna. Ellenőrizte a pisztolyát, és látta, hogy meg van töltve. - Istenem, Uram, irgalmazz nekünk! - kiáltotta Mrs. Davis váratlanul. Virginiának elfogyott a türelme. Odalépett az asszonyhoz, megragadta a karját, és istenesen megrázta. - Az Úr ma nincs itt velünk, és holtbiztos, hogy nem fog a segítségünkre sietni, Mrs. Davis! - kiáltotta. - Elvesztettük a csatát, és elfoglalják a hajónkat. Kalózok lehetnek, úgyhogy az lesz a legjobb, ha elrejtőzünk. Mrs. Davis melléhez szorította a bibliáját. Láthatóan megbénította a félelem. A szája mozgott, de hang nem jött ki rajta. - Menjünk! - mondta Virginia kedvesebben. - Elbújunk oda lent. Tudta, hogyan juthatnak le az alsóbb fedélzetre. Ha szerencséjük lesz, találnak ott egy zugot, amelyben meghúzódhatnak. Mrs. Davist azonban hiába kérlelte, így végül felhagyott a győzködésével. Pisztollyal a kezében visszakapaszkodott a főfedélzetre, és éppen akkor ért fel, amikor megérkezett az első csónak. Orrában O'Neill állt széles terpeszben. Virginia nem értette, miért nem lövi le valaki azt az alakot. Már nem élne, ha neki puskája volna. Ujjai viszketni kezdtek, és izzadt a tenyere. Nem tudta, mekkora távolságra hord a pisztolya, de ilyen messzire biztosan nem. O'Neill azonban egyre közelebb ért. Miért nem ad már tűzparancsot Horatio kapitány? A lány nem bírta tovább türelemmel. Odafutott a hajókorláthoz, és felemelte a pisztolyát. Sokáig célzott, hogy pontos legyen a lövése. Az ellenséges kapitány ekkor hirtelen feléje fordult. Alighanem ösztönösen megérezte a fenyegetést. Jól van, gondolta Virginia dühösen, és elsütötte a pisztolyt. A golyó azonban nem repült elég messzire, és közvetlenül a csónak orra előtt a vízbe hullott. A lány megkésve döbbent rá, hogy ha még várt volna kicsit, a férfi közelebb ért volna hozzá, és akkor biztosan eltalálja. Most viszont O'Neill kapitány egyenesen őrá szegezte a tekintetét. Virginia megfordult, és az első lejáróhoz rohant, amelyen át korábban csak tengerészeket látott lemenni. Leereszkedett a létfán, és a szűk, rossz szagú legénységi szálláson találta magát. Egy pillanatra megdöbbentette, milyen rettenetesek itt a körülmények, ám aztán sietve körbenézett, és a helyiség túlsó végén felfedezett egy csapóajtót. Felemelte, és meglátta, hogy egy újabb létrán még lejjebb ereszkedhet. Meg is tette. A tenger szintje alá került, ahol alig volt levegő, és a bezártságtól rémület tört rá. Sikerült azonban leküzdenie, és megpróbált egyenletesen lélegezni. Nem messze a létrától felfedezett egy alacsony átjárót, amely mögött sötétség tátongott. Óvatosan, tapogatózva elindult, és egy kis raktárba jutott, amelyben ládák és hordók álltak. Virginia megbújt az egyik sarokban, és csak most döbbent rá, hogy még mindig kezében van a pisztoly. Lőport és golyót azonban nem vett magához, és így semmire sem megy a fegyverrel. Mégsem dobta le, hanem tovább szorongatta a markolatát, miközben tehetetlenül a sötétségbe meredt. Hirtelen reszketés tört rá. Az az O'Neill látta, hogy ráemelte a fegyverét. Látnia kellett, mert elképedés ült ki az arcára, miközben feléje nézett. A vonásait olyan messziről Virginia nem tudta kivenni, de nem volt nehéz kitalálnia, mi járhatott a férfi fejében egy orvlövész láttán. Most vajon mit csinálhat? A lánynak egyszer csak úgy tűnt, hogy a tócsában, amelyben állt, emelkedni kezd a víz szintje. Éppen imádkozni kezdett, hogy ezt csak ő képzelje így, amikor újabb lövéseket hallott. A fedélzeten puskákat sütöttek el, aztán pedig már kardok is csattogtak. Virginia gyomra öszszeszorult. A kalózok megszállták az Amerícanát. Le fogják mészárolni a legénységet? És neki mi lesz a sorsa? Első gondolata az volt, hogy megerőszakolhatják, és halálos félelem fogta el. Tudta, mit jelentene az. Sok lófedezést látott odahaza az ültetvényen, és el tudta képzelni, milyen rettenetes volna, ha vele is hasonló történne. Megborzongott, és közben észrevette, hogy körülötte
már bokáig ér a beszivárgott víz. Egyszer csak megdermedt. Odakint abbamaradtak a lövések, és kardok sem csörögtek már. Feje fölött a fedélzeteken teljes csönd volt. Szent ég, lehet, hogy máris véget ért a küzdelem? Az Americanán legalább száz matróz szolgált. A kalózok mégis ilyen hamar győzelmet arattak volna felettük? A lány érezte, hogy már egész testében reszket. Egy ideig azzal nyugtatta magát, hogy vékony testalkata miatt még mostanában is sokszor nézték tizennégy évesnek. Az arca ráadásul túl keskeny, a bőre túl sápatag, a haja reménytelenül engedetlen. Istennek hála, messze nem olyan szép, mint Sarah Lewis. Hirtelen kővé dermedt. Közvetlenül a feje felől lépések hangja ütötte meg a fülét, és még erősebb remegés fogta el. Valaki keresztülgyalogolt a matrózok szállásán, ahogyan ő is tette, amikor búvóhelyet keresett. Tekintetét most az átjáróra szegezte, amelyen át bejött ide. Szeme időközben hozzászokott a sötétséghez, de így sem tudott semmit kivenni ott, ahol a felsőbb fedélzetről lehetett leereszkedni a létrán. Valahol a közelben fa reccsent. Virginia lehunyta a szemét. A tengeren töltött napok alatt megismerte a hajó hangjait, a deszkák recsegését és ropogását, az Americana törzsének csapódó hullámok robaját. Ez a reccsenés azonban most egészen más volt, mint a szokásos zajok. Valaki lefelé tartott a létrán. A lányt izzadság verte ki. Szoknyája redői közé rejtette a pisztolyt, és még erősebben megmarkolta. Tudta, egyszerűen biztos volt benne, hogy senki más, csakis az a férfi tarthat feléje. A lejáró fölött egy lobogó gyertya lángja jelent meg. Virginia hunyorogni kezdett, hogy lásson a szemébe folyó izzadságtól. Elakadt a lélegzete, amikor a lejáróban egy fehér inget vett ki. Viselője magasba tartotta a gyertyáját, és lassan körbefordult, hogy minden zugot alaposan átvizsgáljon. A lány még mindig nem mert levegőt venni, noha már attól félt, hogy meg fog fulladni. A férfi belépett az átjáróba. Virginia nem mozdult, de nem is lett volna képes rá. Az idegen megint felemelte a gyertyáját. Azonnal meglátta a sarokban kuporgó alakot, és egymásba fonódott a tekintetük. A lány képtelen volt levenni szemét a férfiról. Tudta róla, hogy kegyetlen szörnyeteg, akinek életek száradnak a lelkén, az elébe táruló látványra azonban nem volt felkészülve. Az ismeretlen arca olyan zavarba ejtően és veszélyesen szép volt, mint egy görög istené, aki egyenesen az Olümposzról ereszkedett alá. A homloka magas, a vonásai markánsak, csillogó szeme ezüstszürke. Arca a szépségével akár egy angyalé is lehetett volna, merev vonásaival azonban inkább tengeri ördögre hajazott. A férfi sokkal magasabb volt, mint Virginia eddig gondolta. A válla széles, a csípője keskeny, és hosszú, emberpróbáló tengeri utakon megizmosodott lábán összevéreződött térdnadrág feszült. Fehér vászoningét is vércseppek borították. Oldalán hüvelyébe dugott kardot viselt, öve alatt pedig egy tőrt, de puska nem volt nála. Virginia az ajkába harapott. Amikor újra mert lélegezni, kapkodó levegővételeinek hangja betöltötte a szűk helyiséget. Szinte semmit sem tudott erről az emberről, de már így is biztos volt abban, hogy nem ismer irgalmat és megbocsátást. A kalóz végül megtörte a feszült csöndet: - Jöjjön ide! A lány mozdulatlanul állt tovább a felhalmozott ládák között. Úgy érezte, akkor sem tudna eleget tenni a felszólításnak, ha akarna. Most már értette a Mrs. Davist megbénító félelmet. - Nem fogom bántani. Jöjjön elő! - A férfi hangja parancsoló volt. Virginia látta, hogy dühös. Tekintete tetőtől talpig bejárta őt, a száját, a haját, keskeny derekát, az elázott szoknyáját, és vészjóslón elsötétedett a szeme. Álla megfeszült, halántékán jól láthatóan rángatózott egy ér. Virginia nagy levegőt vett, és minden bátorságát összeszedte. - Mit... akar tőlem? - Azt akarom, hogy jöjjön ide hozzám. Kétszer sem szoktam kiadni egy parancsot, ez pedig most már a harmadik alkalom. A lány belátta, hogy nincs választása. Gyerekes önfejűségében mégis biztos akart lenni abban, hogy nem fog baja esni. - Mit akar csinálni velem? - kérdezte rekedten. -A hajómra viszem - hangzott a határozott válasz. Meg akar becsteleníteni. Erőszakot fog elkövetni rajtam, gondolta Virginia. Elszántan igyekezett megállítani a reszketését, de az nem akart megszűnni.
- Maga épp most támadott meg egy ártatlan hajót – sikerült nagy nehezen kinyögnie. Én azonban csak egy fiatal, védtelen nő vagyok, és a könyörületéért esedezem A férfi szája apró, zord mosolyra húzódott, amely mindent ígért, csak könyörületet nem. - Nem fogok kárt tenni magában - mondta. A lány összerezzent. - Tessék? - Csak nem okoztam csalódást? - kérdezte a kalóz gúnyosan. Virginia szótlanul meredt rá, és megpróbálta eldönteni, hogy hitelt adhat-e a szavának. Arra jutott, hogy nem teheti, mert ez az ember már bizonyára ölt, és aki öl, az hazudik is. - Szabad akaratomból nem megyek át a hajójára - hallotta a saját válaszát. A férfi szeme meglepetten elkerekedett. - Elnézést, mit mondott? A lány megpróbált hátrálni egy lépést, de nem volt hova. A faládák már így is a hátához és a kezéhez nyomódtak, amelyben a pisztolyt tartotta. Az idegen váratlanul felnevetett. - Ellent mer mondani nekem, aki ennek a hajónak a kapitánya vagyok? - kérdezte. - Ennek a hajónak nem maga a...- kezdte Virginia felháborodottan, de aztán keményen az ajkába harapott, és elhallgatott. A férfi mosolya szigorú volt, a szeme hideg, akár a jég. - Engedelmével, én mást gondolok erről - mondta. – Most már én vagyok az Americana kapitánya, mert elfoglaltam. De elég ebből a vitából! Elfogyott a türelmem. Jó északnyugati szelünk van - tette hozzá, mintha ez mindent megmagyarázna. A lány nem mozdult, és arra gondolt, hogy leüti a kalózt, ha az odalép hozzá. Csakhogy fejbe verni nem tudná, mert sokkal magasabb nála. Pillantása aztán a férfi lába közé siklott, és úgy döntött, ott fogja megütni. A szűk helyen a kalóz két nagy lépéssel már ott is volt előtte, és nagy kezét a karjára fonta. Virginia szíve olyan gyorsan vert, hogy az már fájt. Egy pillanatig megdermedt, ám aztán előhúzta és meglendítette a pisztolyát. A férfi azonban villámgyorsan kitért az ütés elől. A fegyver markolata csak kőkemény combját találta el, és lepattant róla. ő pedig még erősebben megmarkolta a lány karját. - Ez felettébb méltatlan volt egy ifjú hölgyhöz - jelentette ki. Virginia szemébe könny szökött az erős szorítástól, és elhomályosult a látása. - Igaz, mi mást is várhatnék egy olyan nőszemélytől - kérdezte a kalóz -, aki egyszer már rám lőtt? A lány kipislogta a könnyeit, és ellenfele kifejezéstelen szemébe nézett. Ha igaz, hogy a szem a lélek tükre, akkor ennek az alaknak nincs lelke. - Mit akar csinálni velem? - suttogta. - Már megmondtam. Átviszem a hajómra. A férfi kivette a lány kezéből a pisztolyt, és elhajította. Még mindig nem engedte el Virginia karját, csak szabad kezével mutatta neki, hogy induljon a raktár felé. Ő azonban nem mozdult. - Miért akar magával vinni? - kérdezte. - Még csak csinos sem vagyok! - kiáltotta. A kalóz először értetlenkedőn nézett rá, ám aztán rájött, mire gondol, és összehúzta a szemét. - Azért viszem magammal, mert a vendégem lesz, Hughes kisasszony. Virginia levegő után kapkodott, és bénító félelem fogta el. Honnan tudja ez a gazember a nevét? Egy pillanat múlva azonban eszébe jutott, hogy bizonyára az Americana kapitányától vagy a legénységétől hallotta. - A vendége leszek? Nem inkább az áldozata? - suttogta. - Jézusom! Hogy lehet egy csitri ennyire konok? - nyögött fel a férfi, és magával húzta a lányt. - Fel tud mászni a létrán, vagy dobjam a vállamra? - kérdezte. Virginia nem akarta, hogy ez az alak hozzáérjen. - Kapitány úr! Londonba tartok, ahol sürgős dolgom van. Meg kell engednie, hogy folytassam az utamat - hallotta meglepetten a saját hangját. A férfin látszott, hogy most már végképp elfogyott a türelme. Mielőtt még beválthatta volna a fenyegetését, hogy a vállára dobja, Virginia sietve összefogta a szoknyáját, és elkezdett felkapaszkodni a létrán. Háta mögül azonban nem hallott mozgást, és egyszeriben rossz sejtelem fogta el. Megállt, és lenézett maga mögé. Hosszú, fodros bugyogója alól elővillant a bokája, és a férfi tekintete most éppen arra tapadt.
A szemében ülő különös kifejezés megijesztette Virginiát, és felgyorsult a szívverése. - Évek óta nem láttam már hosszú bugyogót viselő nőt - jegyezte meg a kalózok kapitánya. A lány elpirult, és Sarah Lewis gonosz szavai jutottak eszébe, amelyeket még a richmondi intézetben kellett hallania tőle. „Nem szívesen mondok ilyet, Virginia, de ezek a holmik már réges-rég kimentek a divatból." A férfi közben elindult felfelé a létrán, ezért ő is gyorsan folytatta a kapaszkodást, és végül felért a legénységi szállásra. Miközben végigsietett a priccsek között, érezte, hogy a kalóz szorosan mögötte van. Tudta, hogy mindenképpen meg kell szöknie tőle, mert különben az ágyasává fogja tenni. Elérték a következő létrát. Virginia nem akart elsőként fölmenni rajta, de a férfi szelíden meglökte. - Másszon fel, Hughes kisasszony! A lány minden bátorságát összeszedte, és a kalózkapitány felé fordult. - Tudom, hogy maga nem úriember, de annyit azért megtehet hogy másfelé néz. Az idegen arcára elképedés ült ki. Aztán mosolyra húzódott a szája, sőt Virginia egy pillanatig azt hitte, hogy el fogja nevetni magát. - Engem nem érdekelnek a kegyed bájai, Hughes kisasszony - közölte. - Az jó - válaszolta a lány, de egyszeriben haragra is gerjedt. - Akkor itt is hagyhat ezen a hajón, hogy folytassam az utamat, maga pedig egy másik nőn követhet el erőszakot - mondta. A férfi egy hosszú, feszült pillanatig szótlanul nézett rá. - Mondtam már, hogy a vendégem lesz - felelte végül. - Miért kellene hinnem egy gyilkosnak? A kalóz arcán megfeszültek az izmok. - Kegyed azt hisz, amit akar - válaszolta. - Én mindenesetre nem szoktam megerőszakolni a vendégeimet. Hogy őszinte legyek, soha senkit nem erőszakolok meg. Most pedig induljon tovább! ,,i - De akkor miért akar magával vinni? - értetlenkedett a lány. - Kezd elegem lenni az akadékoskodásából, Hughes kisasszony. Virginia érezte, hogy ez túlzás nélkül így van. Megint felfogta a szoknyáját, és felkapaszkodott a következő létrán. Ezúttal sikerült megállnia, hogy ne nézzen hátra. Odafent a szél felhőket kergetett a kék égbolton, és mindenütt a halál szaga terjengett. A lány megdöbbent, amikor látta, hogy a fedélzeten öt halott amerikai tengerész fekszik egymás mellett kiterítve. Bizonyára a tengerbe fogják vetni őket. Egyikükben Virginia a derék Horatio kapitányt ismerte fel, és könny szökött a szemébe. Az idős férfi nagyon kedves volt hozzá, és furcsamód az édesapjára emlékeztette. Az amerikai legénység életben maradt tagjait időközben megkötözték. Virginia aztán Mr. és Mrs. Davist is meglátta, akik átölelve tartották egymást. - Velük mit tervez? - fordult dühösen a foglyul ejtőjéhez. – ők is a vendégei lesznek? - kérdezte utálattól és gúnytól csöpögő hangon. - Nem - felelte a kalózok kapitánya, de pillantást sem vetett a lányra. - Mac! Gus! Egy izmos tengerész lépett elő, aki két pisztolyt és két tőrt viselt az övében, s kard is volt nála. Nyomában egy nyúlánk, szőke fiú is megjelent, ugyancsak talpig fegyverben. Mindkettejük ruhája véres volt, de nem a saját vérüktől. - Kapitány? - kérdezte a vörös hajú. - Gus átviszi Hughes kisasszonyt a Kurázsira a csomagjaival együtt. A következő parancsok mindenkire vonatkoznak. A hölggyel senki nem beszélhet, és más módon sem közeledhet hozzá. Ő az én tulajdonom, és számotokra nem létezik. Elég világosan fejeztem ki magam? Mac bólintott. - Igen, uram. Gus is mogorván biccentett. Virginiára egyik férfi sem vetett még csak futó pillantást sem. A lány ijedten nyelt egyet. Mit mondott ez a kalóz? Hogy ő a tulajdona? - Azt hittem, a vendége leszek! - kiáltotta. A kalózkapitány azonban ügyet sem vetett rá, ahogyan Mac és Gus sem. - Mac, maga átveszi ennek a hajónak a parancsnokságát - mondta az aranyszőke kalóz. - Elvitorlázik vele Portsmouthba. Ott kapjuk meg az ügynöktől a zsákmányból a jutalékunkat. Drogo, Gardener és Smith magával megy, és válasszon ki még tíz embert maga mellé! Én a Kurázsival követem magukat.
MacDonnel hadnagy meglepetten hunyorgott. - Ön is Portsmouthba jön? O'Neill kapitány Mac széles vállára csapott. - Változott a terv - mondta szűkszavúan. – Portsmouthban majd maguk is visszatérnek a Kurázsi fedélzetére. - Parancs, értettem, uram! Virginia éber figyelemmel követte a beszélgetést, és szorongás fogta el. Miért változtathatott a kalóz a tervén? - találgatta, és magában azon imádkozott, hogy hozzá semmi köze ne legyen ennek. És egyáltalán, mit akar tenni vele ez az alak? Fején átfutott a gondolat, hogy a kalóz a jó ruhái alapján gazdagnak hiheti őt, és talán váltságdíjat akar követelni érte. De hogyhogy éppen őt szemelte ki erre? Mrs. Davis holmijai sokkal finomabbak, ráadásul igazgyöngy nyakláncot és gyémántgyűrűket is visel. A kalóz a Davis házaspárhoz fordult. - Azt javaslom, önök most menjenek le a kabinjukba. Jó északnyugati szelünk van, és azonnal vitorlát bontunk. Portsmouthban majd kiszállhatnak. Virginia most már végképp semmit sem értett. Miért nem rabolja ki a kalóz Mrs. Davist, amikor csak az ékszerei dollárezreket érnek? A lánynak rossz előérzete támadt, és félelem fojtogatta. Davisék halálra váltan tették, amit mondtak nekik, és eltűntek a fedélzet alatt. A kalóz is megfordult, és elindult. - O'Neill kapitány! - sietett utána Gus. Parancsnoka nem fordult feléje, és a lépteit sem lassította meg. - Te megszólíthatod Hughes kisasszonyt, de csak azért, hogy megtudd tőle, hol találod a csomagjait. Utána kísérd a kabinomba! - mondta. Virginiára futó pillantást sem vetett, csak felsietett a fedélzet egy magasabb részére, ahol a Kurázsi ágyúi komoly károkat tettek a vitorlákban és a főárbocban. Több kalóz máris nekilátott a vitorlázat kijavításának. - Erősítsétek meg a főárbocot! - adta ki O'Neill a parancsot. - Odalent van még ép vitorlavászon. Cseréljétek ki gyorsan az előkötélvitorlát! A többit meg lehet foltozni. Mindenki ezen dolgozzon! Egy órátok van, aztán elindulunk. Ki kell használnunk a kedvező szelet. Virginia a magas, erélyes férfin felejtette a szemét. Egészen addig nézte meredten, amíg meghallotta, hogy valaki beszél hozzá. - Hughes kisasszony, izé... Kérem, erre parancsoljon! A lány megfordult, és a szőke fiúval találta szemközt magát, aki még nála is fíatalabbnak tűnt. Arca kivörösödött, és nem mert egyenesen Virginiára nézni. Szemlátomást roppant komolyan vette a kapitánya parancsát. - Hova megyünk? - kérdezte tőle a lány. A fiú akkor is elnézett mellette, amikor válaszolt neki: - A Kurázsira. Hol vannak a csomagjai? - Odalent a kabinban - felelte Virginia, bár a hajóbőröndje valójában a legkevésbé sem érdekelte. Gus megfordult, odaintett magához egy másik fiatal matrózt, és leküldte a csomagért, aztán a hajókorláthoz kísérte a gondjaira bízott hölgyet. Virginia lenézett a vízre, amelyen egy evezős csónak ringott. Egyszeriben kétségbeesés fogta el, és tétován megállt. A kalóz azt mondta, hogy nem fogja bántani, ő azonban ostoba lenne, ha hinne neki. Azt nem tartotta valószínűnek, hogy elrablója váltságdíjat akarna követelni érte, mert a Davis házaspárra szinte ügyet sem vetett. De akkor mit akar tőle? Az Atlanti-óceán ólomszürke volt, sokkal sötétebb, mint a kalóz szeme, de a hullámok ugyanolyan fenyegetőnek tűntek, mint az ő tekintete. A lány agyán átfutott a gondolat, hogy más nők bizonnyal a tengerbe vetnék magukat, és inkább a megfulladást választanák, semmint a megbecstelenítést... - Eszébe ne jusson! - hallotta meg maga mellől a kalóz hangját, amikor még mindig a vizet méregette. Összerezzent, és a férfi villogó szürke szemébe nézett. Haragot, sőt egyenesen dühöt olvasott ki belőle. Rádöbbent, hogy ennek az embernek semmi sem kerüli el a figyelmét. Mindent megérez, mindent meghall, és mindent lát, mintha a hátán is volna szeme. - Ha le akarok ugrani, akkor le is fogok, amikor maga éppen nem akadályozhat meg benne - jelentette ki dacosan.
Legnagyobb ámulatára a kalózok kapitányának arcán mosoly suhant át. - Ez kihívás volt, vagy fenyegetés? - kérdezte. Virginia nagyot nyelt, mert alig kapott levegőt a férfi hangjától és szavaitól. Aztán furcsa dolog történt vele. A kalóz egészen közel állt hozzá, és nagyon magas, nagyon férfias, nagyon fegyelmezett volt. Virginia egyszeriben bizton tudta, hogy nem engedné meghalni őt. Ettől a gondolattól bizseregni kezdett a teste, a feje búbjától egészen a lába kisujjáig. Sietve hátrált egy lépést, mert hirtelen nyugtalan és zavarodott lett. - Vidd át a hölgyet a Kurázsival És ha csak futó pillantást is vet a vízre, kösd be a szemét! utasította a kölyökképű Gust a kapitány. Virginia rászegezte a tekintetét, s ebben a percben megértette, hogy kettejük küzdelméből, szóljon az bármiről is, ő csakis vesztesként kerülhet ki. Derekára hirtelen erős karok fonódtak, és a következő másodpercben már egy férfi széles vállán feküdt. Hangosan tiltakozni kezdett, de hiába kiabált, mert Gus már elkezdett vele leereszkedni a kötélhágcsón a csónakba, és közben úgy tartotta, mintha egy zsák kincset vagy aranyat vinne. Virginia fejjel lefelé lógott, miközben elkapta a kalózkapitány pillantását. Megalázó testhelyzetéből nem látta tisztán az arcát, mégis esküdni mert volna, hogy a homlokát ráncolva nézi őt. Mire azonban Gus talpra állította és leültette a csónakban, a kapitány már sehol sem volt. Az Americana fedélzetéről nyugodtnak tűnt az óceán. Amint azonban elkötötték mellőle a kis csónakot, és két matróz evezni kezdett a Kurázsi felé, a hullámok vadul fel-le kezdték dobálni az apró lélekvesztőt. Virginia a peremébe kapaszkodott, miközben víz fröcskölt fel rá. Egy perce még egészen közel látta az amerikai hajót, most viszont úgy érezte, hogy szörnyen távol van tőle. Egy hatalmas hullám hátára kapta az evezős csónakot, és az ég leié röpítette. Virginia az ajkába harapott, hogy ne sikoltson fel. A következő pillanatban nyaktörő sebességgel száguldani kezdtek a háborgó tenger feneke felé, de istennek hála, nem süllyedtlek el, mert egy újabb hullám megint felkapta őket. Virginia reggel óta egy falatot sem evett, mégis felfordult a gyomra. Tekintetét sikerült elszakítania a dühöngő óceánról, és azt kellett látnia, hogy a matrózok kicsit sem aggódnak. Ő is megpróbált nyugodtan lélegezni, de nem járt sikerrel. Pillantása aztán találkozott Guséval. A fiatal férfi sietve elkapta róla a szemét, zavartan elvörösödött, és meredten a Kurázsi felé nézett. Micsoda ostobaság volt olyan parancsot adni a tengerészeknek, hogy még csak ne is pillantsanak rám! - gondolta Virginia mérgesen. Végre aztán elérték a fregattot. Az egyik tengerész köteleket hajított le, amelyekre egy deszka volt kötözve. Virginia alig várta, hogy elhagyhassa a dióhéjnyi csónakot. A Kurázsiról matrózok bámulták, és mogorva ábrázatuk a legrosszabb sejtéseit igazolta be. Gus azonban határozottan felkiabált a társainak: - A lány a kapitányé! Senki nem beszélhet vele, senki sem nézhet rá! Ez a kapitány parancsa! A négy durva arc azonnal elfordult Virginiától. Gus felsegítette a deszkára, és erősen megtartotta, neki pedig arra kellett gondolnia, hogy ennek az O'Neillnek szemlátomást feltétel nélkül engedelmeskednek az emberei. Mivel tarthat ekkora fegyelmet közöttük? Az mindenesetre bizonyos, hogy szigorú és kíméletlen parancsnok. - Erre - mondta Gus, miután felhúzták őket, de most sem nézett a lányra, és a Kurázsi fedélzetén már elengedte a karját. A tekintélyes fregatt sokkal nyugodtabban feküdt a vízen, mint az Americana, és természetesen jóval kevésbé imbolygóit, mint a kis evezős csónak. Virginiát mégis rosszullét környékezte, miközben körbenézett. Sokat megadott volna azért, hogy megtudhassa, milyen sors vár rá. Gus a főfedélzetre kísérte. Oda is eljuthatott már a kapitány parancsa, mert a legénység minden tagja makacsul mindenhova nézett, csak őrá nem. Pár pillanat múlva, egyetlen bőröndjével együtt, már bent is volt egy kis kabinban, és becsukódott mögötte az ajtó. Virginia magára fonta a karját. Megpecsételődött a sorsa. Egy kalózkapitány foglya lett, és az ő kabinjába van bezárva. Megborzongott, és rádöbbent, hogy azért rázza a hideg, mert tetőtől talpig elázott. Körülnézett a kabinban, amely nagyjából négyszer akkora volt, mint az a kajüt, amelyen ő az Americanán a Davis házaspárral osztozott. A berendezést kimondottan fényűzőnek kellett neveznie. Mindjárt az ajtóval szemközt egy alacsony, mahagónifából készült mennyezetes ágy állt. Lábai a padlóhoz voltak csavarozva,
és aranybojtokkal díszitett, keleties mintázatú bársonypárnák feküdtek rajta. Fölötte két polc függött, és két sötétvörös perzsaszőnyeg fedte a padlót. Az egyik sarkot könyvekkel, szárazföldi és tengeri térképekkel borított íróasztal foglalta el. A bútorzathoz egy törékeny kis étkezőasztal is tartozott. Lapja viasztól csillogott, lábait aprólékos faragás ékesítette, és csíkos kárpittal bevont négy elegáns, magas támlájú szék vette körül. A negyedik fal előtt, amelybe szekrényt is beépítettek, fekete, gyön-gyökkel kirakott paraván állt. A kabinban még egy porcelán ülőkád is volt. Virginia elhúzta a száját, és szörnyen kellemetlenül érezte magát. Utálta, hogy itt kell lennie egy kalóz kvártélyán, az ő személyes holmijai között. Az pedig végtelenül lehangolta, hogy a berendezés sokkal elegánsabb, mint odahaza az ő házáé. Odalépett az ágyhoz, s bár nem akarta alaposabban megnézni magának, szorongva mégis azon kezdett gondolkodni, hogy ő vajon hol fog aludni. Az egyik polcon összehajtogatott ruhadarabok feküdtek, a lány alsónadrágoknak és térdharisnyáknak gondolta őket. Látott még tükröt, beretvapengét, egy vastag borotvapamacsot, fogkefét egy aranyszegélyes porcelántálat. Szeme több ezüst gyertyatartón is megakadt, és szorongásába lassanként álmélkodás vegyült. A felső polcon szótárak sorakoztak, egy-egy francia-angol, spanyol-angol, német-angol, olasz-angol, portugál-angol és orosz-angol. Mellettük két elrongyolódott kötet feküdt, az egyik arab kifejezéseket tartalmazott, a másik kínaiakat. Elrablója művelt ember volna? Erős ír akcentusa van, a fellépése mégis arisztokratikus. Egyáltalán nem olyan, mint amilyennek Virginia egy kalózt képzelt el magának. Az összes foga megvan, ő maga nem bűzlik, nem piszkos, ha most éppen véres is a ruhája. És szemlátomást még a hajóján is rendszeresen borotválkozik. A lány elviselhetetlennek, már-már fojtogatónak érezte a kabint, amelyben neki minden a tulajdonosát juttatta eszébe. Az ajtóhoz sietett, és megpróbálta elfordítani a nyitógombot. Arra számított, hogy kísérletével kudarcot fog vallani, de tévedett. Nem zárták be. Résnyire nyitotta az ajtót, és kilesett rajta. Odaát az Americana fedélzetén már majdnem befejeződtek a munkálatok, és a matrózok most éppen az új fővitorlát tekerték szét. Ez pedig azt jelenti, hogy a hajó hamarosan elindulhat. Virginia vágyakozva arra gondolt, hogy bárcsak visszamehetne oda. Végül kilépett a kabinból. Már késő délután volt, és felerősödött a borzongató szél. A lány tenyerével árnyékot formált a szeme fölé a vakító nap ellen, és újra átnézett az Americanára. Oldala mellől eltűntek az evezős csónakok. Ő tehát már akkor sem juthatna vissza, ha eszébe ötlene valamilyen menekülési lehetőség. A két hajó lassan távolodni kezdett egymástól. Virginia óvatosan körbenézett a Kurázsi fedélzetén. Férfiak másztak fel az árbocokra, egyes vitorlákat kibontottak, másokat reffeltek, vagyis csökkentették a felületüket, néhány matróz pedig éppen a súlyos horgonyt csörlőzte fel. Úgy tűnt, hogy őt senki nem vette észre, ő viszont felfedezte a kalózok kapitányát. A tatfedélzeten állt, és parancsokat osztogatott. Tarkóján összefogott hajából több tincset is kiszabadított az erős szél, belekapott még mindig véres ingébe, és a testéhe/ nyomta. Kidolgozott izmai jól láthatóan kirajzolódtak a könnyű anyag alatt. Egész tartása tekintélyparancsoló volt, túlságosan is az ahhoz, hogy kalóznak állt földművesnek lehetett volna tartani. Igen, ez az ember arisztokrata, aki rossz útra tért, gondolta Virginia. A férfi egyszer csak felfedezte őt, és a távolból rászegezte a szemét. A lány levegőt venni is alig mert, de a kalóz a következő pillanatban már hátat fordított neki. A Kurázsi váratlanul megmozdult, olyan hirtelen, mint egy indítóállásból kiengedett versenyló, és Virginia a kabin külső falának csapódott. Gus azonnal ott termett mellette. - A kapitány a leghatározottabban arra kéri, Hughes kisasszony, hogy maradjon odalent mondta neki, de most is kerülte a tekintetét. - Akkor miért nem zárt be? - kérdezte a lány csípősen. - Legyen szíves, menjen be, Hughes kisasszony! – ismételte meg a tengerész, és bíborszínt öltött az arca. - Ez a kapitány parancsa. - Gus! - kiáltotta Virginia felindultan, és megragadta a fiatal férfi karját. - Ez az ember nem az én kapitányom. Fütyülök rá, mit parancsol - jelentette ki. Gus hitetlenkedőn nézett rá, a lányt pedig diadalérzet töltötte el. - Nem ajtófélfa vagyok - mondta. - Legyen szíves, nézzen rém, ha hozzám beszél! A tengerész még vörösebb lett, és makacsul elnézett Virginia mellett.
- Felsőbb utasítás, kisasszony - motyogta. - Ördög vigye a gyilkos kapitányukat! Előbb-utóbb biztosan a pokolban fogja végezni! kiáltotta a lány. Gus most már megkockáztatta, hogy egy pillantást vessen rá. - Megfordult a szél. Vihar lesz. Kérem, menjen be, különben a parancs szerint erővel kell bevinnem. Virginia úrinőhöz cseppet sem illően felhorkant, de azért bevi-harzott a kabinba, és bevágta maga mögött az ajtót. Azt várta, hogy rá fogják zárni, de nem hallott erre utaló kattanást. Igaz, felesleges is volna, hogy becsukják, elvégre hova mehetne itt, a nyílt óceánon? Portsmouthban majd megszököm, tökélte el, és egészen izgatni! lett, miközben leült az egyik ebédlőszékre. Ha jól értette, még nagyjából egynapnyira vannak a szárazföldtől. Huszonnégy óráig biztosan sikerül távol tartania magától a kéjsóvár kapitányt. Ez az idő ahhoz is elég lesz, hogy kidolgozzon egy tervet. Portsmouth Angliában van. Onnan valahogy majd eljut Londonba, ahol már bizonyára várja a nagybátyja. Egyelőre azonban tétlenségre volt kárhoztatva. Fázott, és a kofferjára nézett vágyakozva, de nem mert átöltözni, mert félt. hogy a kapitány éppen akkor fog belépni a kajütjébe, amikor ö már levette magáról a vizes holmikat. Dörzsölgetni kezdte a kezét, és igyekezett a menekülési tervére összpontosítani. Percek múlva már alig bírta nyitva tartani a szemét. Pillái elnehezedtek, és egyre inkább nehezére esett a gondolkodás. Végül karjára hajtotta a fejét, és elaludt. Gus a kapitányhoz lépett. - A hölgy lement a kabinba, uram - jelentette. Devlin átengedte a kormányt az első tisztnek, de ott maradt mellette. A sebesen vonuló felhőket kémlelte, a beborult eget, és érezte, hogy hirtelen lehűlt a levegő. A szél viharos lett, és Devlinnek a tengeren töltött évek alatt kifinomult ösztönei azt súgták, hogy komisz idő lesz. Azzal azonban még várhatott, hogy parancsot adjon a derékvitorla raffolására. Egyelőre volt esély arra, hogy sikerül kitérniük a vihar elől. Ahhoz azonban tartaniuk kellett a sebességet. A lány pedig lent van a kabinban. Devlin előtt egy finom vonású kis arc és egy nagy, ibolyakék szempár jelentek meg, amely felháborodottan és haragosan nézett rá. Elhessegette azonban magától a kéretlen képet, és Gus felé fordult, aki elvörösödött. Zavarát a kapitány kimondottan szórakoztatónak találta. - Igencsak próbára tett téged az utasunk, igaz? - kérdezte. Gus habozott a válasszal. - Ahhoz képest, amilyen kicsi és törékeny, nagyon bátor hölgy - felelte végül. Devlin lekicsinylő hangot hallatott, és félrefordult. Bátor? Ez enyhe kifejezés, gondolta. Őt már azóta zavarba ejtette az az ibolyakék szempár, hogy rossz sorsa összehozta Eastleigh grófjának amerikai unokahúgával. Nem igazán tudta eldönteni, hogy nevessen a lány akaratoskodásán, vagy bosszankodjék a tiszteletlenségén és az engedetlenségén. Vékony és picike teremtés, mint egy tizenhárom éves csitri, Devlin azonban jó emberismerő volt, és tudta, hogy a lányba annyi kurázsi szorult, mint tíz felnőtt férfiba. Nem mintha őt ez érdekelné. Virginia Hughes a túsza, és csupán eszköz a céljai eléréséhez. Valójában arra számított, hogy Eastleigh unokahúga kifinomult hölgy lesz, Elizabethhez hasonló felnőtt és tapasztalt nő, aki majd megédesíti az éjszakáját. Nem gondolta volna, hogy egy pinduri bajkeverővel lesz dolga, aki orvul le akarja őt lőni, aztán pedig még egy pisztoly markolatával is megpróbálja leütni. Ez minden volt, csak nem tréfadolog. Devlin a tatfedélzet korlátjához lépett, és szeméhez emelte a távcsövét. Ágyékában erős feszítést érzett, s ebben a forró és veszélyes szenvedély biztos előjelét ismerte fel. Szája örömtelen mosolyra húzódott, miközben belenézett a messzelátóba. Az istenverte Eastleigh unokahúga komoly kísértés, ezt hiába is akarná tagadni. Lappangó vérszomja egyre erősebb lett, s minden korábbi testi vágyát felülmúlta. Talán azért, mert a lány inkább gyerek, semmint nő, s ettől még erkölcstelenebb, még brutálisabb tett volna, ha a magáévá tenné. Devlin tudta, hogy attól csak még édesebb lenne a bosszúja. Ám amikor azt mondta a lánynak, hogy nem szokott nőket megerőszakolni, ahogyan az emberei sem, nem hazudott. Az ilyen tetteket mélységesen elítélte. Igaz, ő is csak férfi, akinek vannak természetes vágyai, de nem szörnyeteg. Édesanyja, édesapja és a mostohaapja is úriembernek nevelte, s mindenki annak is gondolta, ha nagy ritkán megjelent egy-egy bálban
vagy fontos tanácskozáson, amelyeken államügyekről esett szó. Valójában azonban nem felelt meg ennek a képnek. Úriember nem tudna győzelmet aratni a tengereken, sem békeidőben, sem háborúban. Úriember nem tudná egyik komoly bevételt jelentő zsákmányt szerezni a másik után. És úriembernek az ö legénysége soha nem engedelmeskedne. Ha mindez igaz is, az mégsem jöhet szóba, hogy tönkretegyen egy tizennyolc éves szűz lányt. Akkor sem, ha elég bosszúszomjas ahhoz, hogy ez azért megforduljon a fejében. Devlin leengedte a távcsövet. Virginia Hughes hírneve mindenképpen csorbát fog szenvedni, mire ő átadja Eastleigh grófnak. Ez azonban őt hidegen hagyja, és miért is ne hagyná? Ez a lány semmit sem jelent neki. És ha netán megtudja, hogy Eastleigh vonzalmat táplál az ifjú hölgy iránt, akkor csak még nagyobb örömét fogja lelni abban, hogy a kicsikét megtépázott hírnévvel juttatja el a nagybátyjához. Hogy ezzel a saját jó hírének is árt, az a legkevésbé sem érdekli. Hogy mások mit gondolnak róla, édes mindegy neki. Mindig is az volt. A háta mögött szinte egész életében beszéltek róla. Kisfiú korában, mielőtt az édesapját meggyilkolták, a szomszédaik sajnálkozással vegyes tisztelettel suttogtak arról, hogy egy nap majd az ősei nyomába lép. Később a családjuk sanyarú anyagi helyzete szolgáltatott sokaknak beszédtémát, és az édesapja szerelmi ügyeiről is mendemondák terjengtek. Nem minden alap nélkül, mert Gerald O'Neill jó férj volt ugyan, de sok másik férfihoz hasonlóan nem éppen a házastársi hűség mintaképe. A szomszédság körében rosszindulatú megjegyzések keringtek arról is, hogy a családjuk áttért a protestáns hitre, és kibeszélték Devlin megözvegyült édesanyját, mert újra férjhez ment. Egyesek még attól sem riadtak vissza, hogy azt állítsák, Devlinnek nem Gerald O'Neill az igazi apja, hanem valójában az édesanyja már korábban Edward de Warenne szeretője volt. Devlin mindezt végtelen önfegyelemmel tűrte, és ha az arca lángba borult is, nem foglalkozott a pusmogókkal. A szóbeszédek terjesztéséből újabban az angol lordok és ladyk is kivették a részüket. Szemtől szemben a legnagyobb elismerés hangján szóltak Devlinről, és hősnek nevezték, a háta mögött azonban egészen másként beszéltek róla. Olyankor bűnözőnek és kalóznak titulálták, noha a bálokon, amelyekre rendre meghívták, lelkesen összeboronálni igyekeztek eladósorban levő, bájos leányaikkal. Devlin a tengerésztiszti karrierjét sem féltette. Kétségtelenül jól hozott neki a konyhára, és gazdaggá tette, mégis vegyes érzelmekkel viszonyult a pályafutásához. Az ő világa a tenger, a hajója és a legénysége, ehhez kétség sem fért. Ha netán idő előtt el is bocsátanak a haditengerészet kötelékéből, attól ő még továbbra is az, óceánokat járná, csak éppen más minőségben. Nem érezte úgy, hogy odaadással és hűséggel tartozna angol elöljáróinak, ugyanakkor hazafi volt, és bármit megtett volna a hazájáért, Írországért. Természetesen tisztában volt azzal, hogy már megint nem tartotta be a parancsot. Sőt ennél jóval többet tett: előre megfontolt szándékkal, szemérmetlenül szembeszegült vele. Az admiralitásnak azonban túlságosan is szüksége van rá ahhoz, hogy a tengernagyok a fejét követeljék. Emellett most is oda fog figyelni arra, hogy elegánsan, diszkréten és látszólag tisztelettudó módon játssza ezt az új kis játékot Eastleigh grófjával. Ősellensége nem kér a botrányból, s bizonyára gyorsan és feltűnésmentesen túl akar majd esni az unokahúga elrablásának ügyén. Devlinnek sem állt inas a szándékában, de úgy gondolta, előtte azért megizzasztja kicsit a grófot. Ajkán diadalmas mosoly játszott, amikor felnézett az elfeketedő égboltra. Virginia nem tudta, mennyi ideje állt már fölötte a kabinban a kalóz, míg ő aludt. Miután azonban felriadt, pillantása azonnal a férfira esett. Elakadt a lélegzete, és felegyenesedett, de tekintetét fogva tartotta a kapitány szemének különös csillogása. O'Neill az ajtóban állt, mintha éppen csak most lépett volna be rajta. A lány talpra ugrott. Ruhája még nem száradt meg, úgyhogy nem alhatott sokáig. - Mióta van már itt? - kérdezte. A férfi tekintete arcáról a mellére siklott, de villámgyorsan vissza is tért a szeméhez. Beljebb jött a kabinba, és ellépett Virginia mellett. - Nem régen - felelte hidegen és közönyösen. A lány elpirult, és testére fonta a karját. Jól látta, hogy ez az alak a mellét bámulta? De hát ő olyan lapos, mintha nem is volna melle! Ez a kabin viszont egyértelműen kicsi és szűk kettejüknek... -Azt hittem, ez most az én kajütöm - mondta.
O'Neill kinyitotta a szekrényajtót, és közben félig Virginia felé fordult. Tekintete szelíd volt, de megfejthetetlen is. - Jól hitte. - Akkor magának ki kellene mennie. A férfi most már egészen a lány felé fordult. - Mondták már magának, hogy szörnyen házsártos nőszemély? - Maga pedig goromba fráter. Ez a kajüt kicsi kettőnknek, és... - Virginia elbizonytalanodott, és a kapitány nedves, véres ingére szegezte a szemét. Alatta izgalmas formák rajzolódtak ki. - Maga bűzlik. - Szabad legyen emlékeztetnem, Hughes kisasszony, hogy ez az én kabinom, és maga vendég itt. Amint látom, még nem öltözött át. Miért nem? A lány zavartan hunyorgott, mert meglepte a hirtelen témaváltás. - Nem akarok átöltözni - mondta óvatosan. A férfi felvonta sötét szemöldökét. - Szeret fázni? Vagy jól érzi magát, ha úgy fest, mint egy kis híján vízbe fűlt macska? - Köszönöm a hízelgő bókot. És a gúnyolódást. O'Neill felsóhajtott. - Hughes kisasszony, tüdőgyulladást fog kapni, ha nem szabadul meg a vizes ruháktól. Nem célom, hogy eltegyem magát láb alól. - És mi a célja? - kérdezte Virginia azonnal. A férfi arckifejezése megváltozott, és félreérthetetlenül bosszankodásról árulkodott. Félig megint elfordult a lánytól, kibújt összevéreződött ingéből, és ledobta a padlóra. Virginia egészen a falig hátrált. - Mi az ördögöt csinál? - kiáltotta, miközben szeme a kapitány széles vállára tapadt. Izmos mellkasára is futó pillantást vetett, aztán tekintete lejjebb vándorolt lapos és feszes hasára. Gyorsan felemelte a fejét, de az arca addigra már lángba borult. - Nekem van annyi eszem, hogy ruhát váltsak - felelte O'Neill, és fogva tartotta a lány tekintetét. Virginia belenézett a halványszürke szempárba, noha tudta, hogy nem kellene ezt tennie. Zavarodottsága nem ismert határokat. Amit látott, az egy félisten arca és egy harcos teste volt. Sweet Briarben látott már félmeztelen férfiakat, de az ő látványuk soha nem zavarta össze ennyire. Igaz, az ültetvényen nem fogoly volt, és nem zárták össze ilyen szűk helyen a börtönőrével. - Ez a kabin túlságosan kicsi kettőnknek - mondta el újra, és érezte, hogy vad dobogásba kezdett a szíve. A férfi már egy friss, tiszta inget tartott a kezében, de nem vette fel, csak mozdulatlanul állt. Ha Virginia nem látta volna, hogy levegővételeitől fel-le mozog izmos mellkasa, akár életnagyságú szobornak is hihette volna. - Ezt már említette. Nem is egyszer - emlékeztette Devlin. A lány reszketése egyszeriben abbamaradt, amikor találkozott a tekintetük. A kabin levegője felforrósodott, és nehéz volt lélegzethez jutni. A férfi vonásai megkeményedtek. - Már megint engem bámul - mondta. Virginiának nagy nehezen sikerült levennie róla a szemét. - Meg kellett volna kérnie, hogy várjak odakint, amíg átöltözik - nyögte ki, és a padlóra szegezte a tekintetét. - Nem tudtam, hogy egy férfi mellkasa ennyire lenyűgöző lehet - jegyezte meg Devlin kendőzetlen nyíltsággal. Virginia felnézett. A kapitány háttal állt neki. Már finom batisztinget viselt, most viszont lehúzta a csizmáját. Miközben megint benyúlt a szekrénybe, a lány valami aranylót látott megvillanni. O'Neill végül egy tiszta, krémszínű térdnadrágot vett elő. Virginia szó nélkül megfordult, és ki akart menni a kajütből. A kapitány azonban két nagy lépéssel ott termett az ajtónál, és rátenyerelt. - Ilyen öltözetben nem jelenhet meg a fedélzeten - jelentette ki. Testét a lány szorosan maga mögött érezte. Nem fordulhatott meg, hogy szembenézzen vele, mert akkor a karjában kötött volna ki. - Nem fogom végignézni, hogy levetkőzik - mondta, és ő maga is furcsán rekedtnek hallotta a hangját. - Nem kértem arra, hogy nézzen, amíg átöltözöm. Bocsásson meg, de megfeledkeztem arról, milyen ártatlan még egy tizennyolc éves nő. Virginia megdermedt. Ez meg mi? A kalóz most az úriembert játssza? - találgatta hitetlen-
kedés és zavarodottság között ingadozva. Ebben a végtelenül hosszúnak tűnő pillanatban nem érzett mást, csak a centiméterekre mögötte álló férfi testéből feléje áradó forróságot. O'Neill hirtelen levette a kezét az ajtóról, és hátralépett. A lány lassan megfordult. A férfi még mindig kezében tartotta a tiszta térdnadrágot. Végül ő törte meg a csöndet. - Forduljon el! - mondta feszülten. - Egy perc alatt elkészülök, és aztán maga is átöltözhet. - Én inkább majd kint... - kezdte Virginia. - Nagy Isten! Nem képes felhagyni a vitatkozással? A ruhája illetlen. A férfi tekintete a lány mellére siklott, aztán ellépett mogulé, és elkezdte kigombolni a nadrágját. Beletelt néhány pillanatba, mire Virginia megértette a kapitány utolsó szavait. Végignézett magán, és megdöbbent. Ruhája és ingmelle vizes selyme rátapadt kis mellére, és alattuk még felágaskodott bimbói is tisztán kirajzolódtak. Keble mérete és formája egyetlen szem előtt sem maradt titokban. Nem csoda, hogy a kapitány megbámulta. Ezzel az erővel akár meztelenül is láthatott volna, gondolta a lány elkínzottan. Fülét ruhák susogása ütötte meg. Felnézett, és többet látott, mint üdvös lett volna. Egy feszes feneket, izmos combokat és formás lábikrákat. Sietve az ajtó felé fordult, zihálva kapkodta a levegőt, és sírás környékezte. Bátorsága hosszú ideig kitartott, most azonban hirtelen elhagyta. Londonba készült, hogy elérje, nagybátyja szíve essen meg rajta, és fizesse ki az adósságait. Ehelyett azonban egy kalózhajón van, egy kalóz kabinjában, aki időnként úgy beszél, mint egy arisztokrata. És akiből olyan csábító férfiasság árad, hogy ő, éle-lében először, tudatára ébredt a nőiességének. - Kint várok - hallotta meg a férfi hangját váratlanul maga mögül. Visszapislogta a könnyeit, bólintott, és ellépett az ajtóból. Gyorsan odament a bőröndjéhez, és úgy tett, mintha száraz ruhát keresne. Végül meghallotta, hogy becsukódott az ajtó. Akkor a bőröndje mellett lerogyott a földre, és felzokogott. Erős hátszéllel vitorláztak. Devlin visszavette első tisztjétől a kormányrudat. Hanyagul fél kézzel tartotta, mint aki álmában is el tudja irányítani ezt a nagy hajót, és a következő feladatára összpontosított. El kell menekülniük a nyakukban lihegő vihar elől. - Megússzuk? Devlin örült, hogy a kérdés elterelte a figyelmét, és a hajóorvosa felé fordult. Az alacsony, pocakos férfi vastag oldalszakállat viselt, és ősz haja kunkori fürtökbe csavarodott. - Kétesélyes a dolog - válaszolta a kapitány. – Negyedóra múlva már tudni fogom. Doktor Jack Harvey karba fonta a kezét, és felnézett a csillagtalan égboltra. - Mi a célja ezzel a túszejtéssel, Devlin? - kérdezte. A kapitány a szürke látóhatárra szegezte a szemét. - Az egyedül csak az én dolgom, ha nem bánja. - Ki ez a nő? - Számít ez? - Egy pillanatra láttam, amikor még az Americana fedélzetén volt, és tudom, hogy ifjú hölgy. Váltságdíj-követelést szimatolok, csak nem találok rá magyarázatot. Nőt korábban soha nem ejtett túszul, kapitány. - Mindenből van első alkalom - mondta Devlin, mert többet nem kívánt a derék doktor orrára kötni. - Hogy vannak a sebesültjeink? - Brinkly haldoklik, de nem tudja, hogy meg fog halni, mert adtam neki ópiumot. Buhler és Swenson rendbe fog jönni. A hölgynek nincs szüksége orvosi felügyeletre? - Szájpecek, az kellene neki - felelte Devlin bosszúsan -, de orvosi segítségre nem szorul. A doktor meglepetten felvonta busa szemöldökét. - Gyönyörű kis vadóc, igaz? Nagy ég, az emberek arról beszélnek, hogy megpróbálta lelőni magát. A hölgy... - Reams! - kiáltotta el magát Devlin. - Vedd át a kormányt, és tartsd továbbra is ezt az irányt! - mutatott a kompaszra, aztán keresztülvágott a tatfedélzeten. Maga sem tudta, miért lett hirtelen ennyire dühös. - Ha jól sejtem, nem akar meghívni vacsorára, mielőtt szembe kell néznünk a pokol szeleivel - jegyezte meg Harvey doktor a háta mögül. Devlin nem vette magának a fáradságot arra, hogy válaszoljon. Neki viszont, most vagy soha alapon, sürgősen ennie kellett valamit. Ha lecsap rájuk a vihar, teli hasra lesz szüksége, és minden erejére is.
Benyitott a kabinjába, és meglátta, hogy Virginia az ő asztalánál ül, amelyet ezüsttel és kristállyal terítettek meg. Egy letakart tálból ínycsiklandó illatok kúsztak elő. A lány természetellenesen egyenesen ült a székén, kezét az ölében összekulcsolva tartotta, és két piros folt lángolt az arcán. Szeme nyugtalanul villogott, amikor a férfira emelte. Devlin megfeszítette a vállát, aztán becsukta az ajtót. Érezte, hogy újabb szócsatának néz elébe. Virginia elmosolyodott, de a mosolya jéghideg volt. -Már nem értettem, hol marad ilyen sokáig... kapitány - mondta. A férfi bizsergető izgalmat érzett. Életeleme volt a háborúzás, és elhatározta, hogy ezt a csatát is az utolsó cseppig ki fogja élvezni. - Nem vettem észre, hogy a társaságomra vágyik - felelte, és előírásosan aprót biccentett. - Én csak a fejére vágyom... ezüsttálcán - válaszolta a lány olyan fenségesen, mintha maga volna Nagy-Britannia uralkodónője. Devlin mosolyogni akart, és majdnem meg is tette. Végül azonban csak odalépett az asztalhoz, és haragot olvasott ki Virginia szeméből. - Attól tartok, csalódást kell okoznom önnek, Hughes kisasszony. A hajószakácsom francia, és nagyon érti a dolgát. Ezen a tálon az én fejemnél sokkal ízletesebb ennivaló fekszik. - Akkor majd türelmesen várok, amíg azt az ételt szolgálják fel, amelyre teljes szívemből vágyom - mondta a lány már-már gyűlölködőn. Devlin kis híján elnevette magát. - Nem hiszem, hogy a türelem az erényei közé tartozna, Hughes kisasszony. Az a nap, amelyet oly buzgón vár, még jó néhány évig nem jön el. Kíváncsi vagyok, mivel óhajtja addig elütni az időt. - Igaza van, nem vagyok türelmes, maga csirkefogó! Devlin megint nehezen tudta megállni, hogy ne nevessen fel. - A gazember találóbb szó lett volna. Mondja csak, Hughes kisasszony, megsértettem én magát bármi módon is? Virginia mesterkélten elmosolyodott. - Ártatlan amerikaiakat ölt meg, elrabolt engem, bebörtönzött, levetkőzött a szemem láttára, a mellemet bámulta, és ezek után még azt kérdi, hogy megsértett-e? Ne legyen nevetséges! – tette hozzá megvetően. A férfi a vörösboros kristálypalackért nyúlt. - Tölthetek? - kérdezte a lány poharára pillantva. Virginia felpattant a székéről. - Maga a brit királyi haditengerészet tisztje! A férfi letette a palackot, és gúnyosan meghajolt a lány előtt. - Devlin O'Neill kapitány, szolgálatára. - Látta, hogy a lány reszket a dühtől. Úgy döntött, teret enged kéjes gondolatainak, és megcsodálta Virginia formás mellét. - Ne bámuljon! - sziszegte a lány. - Maga bűncselekményeket követett el. Gyalázatos bűncselekményeket! Tisztázza magát, kapitány! Devlin régóta nem mulatott ilyen jól. Virginia Hughes az ő hajóján tartózkodik, az ő parancsnoksága alatt áll, és azt képzeli, hogy parancsolhat neki. Most már menthetetlenül elnevette magát. - Nem fél tőlem, Hughes kisasszony? - kérdezte. A lány habozott. - Maga megijeszt - hallotta végül a saját szavait, és felgyorsult a szívverése. - Halálra rémített, és én pokoli félelmeket álltam ki. A semmiért, hogy a fene enné meg! Devlin szemöldöke magasba szaladt. - Úrinő nem káromkodik. - Teszek rá! Egyébiránt pedig legkevésbé sem úrinőt megillető bánásmódban részesülök itt. Vagy talán igen? Devlin sokáig nézett furcsán a lányra. - Bármelyik másik férfi már rég ebbe az ágyba cibálta volna magát, és ott is volna a helye - mondta végül. - Kegyed viszont nincs ott, ha jól látom. - Én... Nekem semmi keresnivalóm nincs... a maga ágyában - hebegte Virginia. Félelmetes képek rohanták meg. Látta magát, ahogy ebben az ágyban fekszik, ennek a férfinak az erős karjában... - Jól mondta. - A kapitány felvonta a hajánál jóval sötétebb szemöldökét. - Igazat kell adnom magának. Egy csontos nő szörnyen kényelmetlen tud lenni.
100
- Képes volna ágyba vinni egy gyereklányt? Még csak tizennégy éves vagyok, uram! - kiáltotta Virginia, s magában kétségbeesetten azért imádkozott, hogy a kalóz higgyen neki. Szíve vadul kalapált, miközben a férfi összevont szemmel, tűnődőn méregette. - Veszélyes játékot játszik, Hughes kisasszony - mondta végül. - Ez nem játék! - Valóban? Akkor megmagyarázná, miért volt egyedül, gardedám nélkül az Americana fedélzetén? Virginia agya lázasan dolgozott. - Hazudtam Horatio kapitánynak, hogy felvegyen a hajójára - válaszolta végül, és briliánsnak találta a magyarázatát. – Egy gyermeknek természetesen nem engedte volna meg, hogy egyedül hajózzon át Angliába. Azt mondtam neki, hogy tizennyolc éves vagyok... Devlin közbevágott, és fagyos lett a tekintete. - Vizes ruhában nem is tizennégy évesnek tűnt, Hughes kisasszony. - Látta, hogy a lány megdermedt, és halvány mosolyt kényszerített magára. - Üljön le! Bármilyen érdekfeszítő is ez a társalgás, én más okból vagyok most itt. Vihar készül beérni bennünket, és ha nem tudunk elmenekülni előle, hosszú éjszaka elé nézek. Devlin ezzel az asztalhoz lépett, és széket húzott ki Virginiának. A lány nem akart leülni. Már bánta, hogy hazudott a koráról. Valójában nem akarta, hogy a férfi gyereknek gondolja, bármilyen furcsa volt is ez. Az is lehet persze, hogy a kalóz nem hitt neki. Vagyis nem a kalóz, mert Devlin O'Neill nem az. De nem ám! A tény, hogy a férfi rászedte és értelmetlenül rémü-
letbe kergette, újra felélesztette a haragját. - Miért hallgatta el előlem, hogy a brit királyi haditengerészet kapitánya? - kérdezte. Devlin megrántotta a vállát. - Fontos ez magának? - Természetesen az! - kiáltotta a lány, és elkomolyodott. - Sokáig azt hittem ugyanis, hogy a foglya vagyok, de most más megvilágításba kerültek a dolgok. Tudom, a brit haditengerészet gátlásokat nem ismerve fog el amerikai hajókat, ahogyan maga is tette. Az országa nem tartja tiszteletben az én hazám jogait. Háborúban azonban nem állunk egymással, és maga nem kalóz! Bizonyos tekintetben szövetségesek vagyunk, és maga egészen biztosan szabadon fog engedni engem, amint megérkeztünk Portsmouthba. Virginia erre a következtetésre jutott, miután a kabin szekrényében rábukkant Devlin O'Neill haditengerész-egyenruhájára. Egy brit tiszt nem követel váltságdíjat egy amerikai állampolgártól. De akkor mi lehet a célja? - Mi nem vagyunk szövetségesek - jelentette ki a férfi nyersen. - Nem fogom szabadon engedni Portsmouthban. - Micsoda? - Virginia elszörnyedt. - De hát... - Az az igazság, hogy Askeatonba fogom vinni. Járt már Írországban, Hughes kisasszony?
5. Virginia nem akart hinni a fülének. - Írországban? Maga Írországba akar vinni engem? - Igen, ezt tervezem - mondta Devlin. - Most pedig üljön le végre, mert enni szeretnék. A lányon zavarodottság lett úrrá. - Nem hiszem, hogy értem magát. - Te jó ég, mit kell ezen érteni? - csattant fel a férfi. - Írországba viszem, Hughes kisasszony. A vendégemként. Virginia eltökélten értelmet keresett a kapitány szavaiban. - Tehát mégiscsak a foglya vagyok - mondta rekedten. - Én szívesebben nevezem a vendégemnek. - Devlin elkomolyodott. - Nem fogom bántani. Akkor sem, ha valójában már tizennyolc éves. - Akkor miért visz oda? - Az nem érdekes. Most pedig üljön le! A lány úgy gondolta, elmúlt felőle a veszély. Megrázta a fejét, és nem fogadta el a felkínált széket. - Nincs étvágyam. Váltságdíjat akar követelni értem? - Okos következtetés - mosolyodott el a férfi hidegen. - Sem pénzem nincs, sem vagyonom. Az örökségemet eladják, és a bevétel az édesapám hitelezőit illeti. A kapitány vállrándítással intézte el a magyarázatot. Virginiát megint félelem fogta el, de sikerült nyugodtan, egyenletesen szednie a levegőt. - Mrs. Davist el fogja engedni - mondta -, pedig ő vagyonos asszony. - Ha éhen akar halni, az a maga dolga - jegyezte meg Devlin. Leült, és szedni kezdett magának a tálból. A melegítő bura alól ínycsiklandó ürügulyás tűnt elő. Láttára és illatára Virginia gyomra szerencsétlen módon hangosan megkordult, de a kapitány úgy tett, mintha nem hallotta volna meg. Enni kezdett, méghozzá olyan gyorsan, mintha az evés is harci feladat volna, amelyet neki haladéktalanul végre kell hajtania. Végül ivott egy korty bort, és a lányra emelte a poharát. - Remek csempészáru. Valóban az. Virginia nem válaszolt. Szörnyű gyanúja támadt. A kapitány váltságdíjat akar kapni érte, de nem érdekli, hogy ő elvesztheti az örökségét. A nevét már az első pillanattól fogva tudta. Semmi kétség, ismernie kell a nagybátyját, a grófot. Amikor lerogyott a székre, O'Neill felnézett a tányérjáról, de az evést nem hagyta abba. Virginia úgy gondolta, most már biztonságban van ettől az alaktól. O'Neill a haditengeré-
szet tagja, nem közönséges bűnöző. Váltságdíjat akar, és azt az ő nagybátyja egészen biztosan ki fogja érte fizetni. Utána pedig az elrablója majd sértetlenül visszaszolgáltatja a grófnak. Igen, ennek csakis így van értelme. Találgatni kezdte, milyen magas lesz az a váltságdíj, és hogy a bácsikája elég gazdag-e ahhoz, hogy az ültetvényt máris terhelő adóságokkal együtt még azt is kifizesse. Ez a bizonytalanság minden másnál rosszabb volt. - Zavarodottnak tűnik - jegyezte meg a kapitány, és hátradőlt a székén, mint aki jóllakott. - Ön becstelen ember, uram - jelentette ki a lány. - Ehhez kétség sem férhet. - Soha nem állítottam magamról, hogy tisztességes volnék. - A férfi Virginiára szegezte a szemét. - A tisztességet és a morált a bolondoknak találták ki, Hughes kisasszony. A lány kis ideig hallgatott, aztán hirtelen előrehajolt. - Hogyan érhetném el, hogy gondolja meg magát? - kérdezte, és maga sem hitte, hogy így beszél. - A nagybátyám nem fog váltságdíjat fizetni értem, én viszont nem tizennégy éves vagyok, hanem tizennyolc. Bármit megtennék azért, hogy kiszabaduljak. - Bármit! Devlin arcáról semmit sem lehetett leolvasni, miközben Virginiára szegezte a szemét. - Ez ajánlat volt? És arra vonatkozott, amire én gondolok? A lányt rosszullét környékezte. Nem kapott levegőt, zavarba ott, és minden reménye elhagyta. - Igen, ajánlat volt - mondta rekedten. A férfi felkelt az asztaltól. Ledobta a szalvétáját, és biztos léptekkel keresztülvágott a kajütön, pedig már erősen imbolygóit a padló. - Vihar közeledik. Elszólít a kötelesség. Maga maradjon a kabinban! Egy ilyen vékony teremtést azonnal lefújna a fedélzetről a szél - mondta. - Ez a válasza? Virginia nem akarta elhinni, hogy ennyivel intézi el őt. Devlin az ajtóban még megállt. - A válaszom egyébként egyetlen szó. Nem - mondta, aztán kiment. Virginia az asztalra borult, és szeméből a kétségbeesés könnyei potyogtak. Máris biztos volt abban, hogy a nagybátyja semmit sem fog tenni érte. Elveszíti Sweet Briart, és ennek ez az átkozott ír lesz az oka! Haragra gerjedve felugrott a székéről, az ajtóhoz szaladt, és kinyitotta. Azonnal heves széllökés döntötte le a lábáról, és keresztül repítette a fedélzeten. Soha életében nem élt még meg ilyen vihart. A tenger valósággal őrjöngött, a tarajos hullámok a hajókorlát mögött mintha egyenesen feléje vágtattak volna. Még csak segítségért sem tudott kiáltani, miközben durván a deszkákra csapódott. Fájdalom vakította el. Felcsapódó víz borította be, a szél le akarta sodorni a fedélzetről. Páni félelem tört rá. - Hogy az isten verné meg, maga engedetlen nőszemély! - sziszegte Devlin O'Neill, és Virginiára fonta erős karját. A lány a férfi kőkemény, izmos testéhez simult, miközben a viharos szél könyörtelenül korbácsolta őket. A kapitány erősen szorította, és az elemekkel dacolva eltökélten magával vonszolta. Végül belökte a kabinba, és egy pillanatra zihálva megállt a nyitott ajtóban. - Maradjon idebent! - kiabálta túl a vihar zaját. - El kell engednie! - kiáltotta vissza a lány. Furcsamód késztetést érzett arra, hogy köszönetet mondjon a férfinak, mert megmentette az életét. A kapitány azonban csak szigorú pillantást vetett rá, aztán megcsóválta a fejét, és visszaküzdötte magát a tatfedélzetre. Közben már az eső is zuhogni kezdett. Virginia a kajüt védelmében maradt, de nem csukta be az ajtót, amelyet vadul csapkodott a szél. Most már tudta, milyen veszélyes egy tengeri vihar. A nagy hajót szökőár-szerű hullámok emelték magasba, mint korábban az aprócska evezős csónakot, hogy már a következő pillanatban sebesen zuhanjon alá. A lány mindenütt matrózokat látott, akik köteleket feszítettek meg, de még az árbocokra is felmásztak, hogy a keresztrudakon dolgozzanak. Amikor Virginia megint odapillantott, rémülten felkiáltott, mert a középső szárnyvitorlafán egy tengerész lógott. A magasból zuhanhatott le, és most az életéért kapaszkodott. A lány tudta, hogy tennie kell valamit, bár sejtelme sem volt, mi lehetne az. Elnézett a tatfedélzetre, amelyen O'Neill állt, de tudta, nem juthat el hozzá, hogy elmondja neki, mi történt. Mire újra felpillantott, a kapaszkodó matróz már nem volt ott a
szárny vitorlafán. Biztosan lezuhant és vízbe fúlt. Virginiába szörnyű fájdalom hasított. Az a tengerész eltűnt, és ő még csak a halálsikolyát sem hallotta. Amikor a fregatt vadul bukdácsolni kezdett, a lány észrevette, hogy már az összes vitorlát bevonták, csak még a főárbocét nem. A szerencsétlenül járt matróz azt akarhatta leengedni. A nagy hajó hirtelen oldalra billent. Virginia a padlóra zuhant, s mivel semmiben sem tudott megkapaszkodni, a szemközti falnak csapódott. Miközben a hajó már majdnem teljesen az oldalára dőlt, ő mozdulni sem bírt a fájdalomtól. Végül azonban rádöbbent, hogy a fregatt menthetetlenül fel fog borulni, ha a matrózoknak nem sikerül egyenesbe állítaniuk. Pillantása megint az ajtóra esett, amely még mindig nyitva volt, de most egészen furcsa szögben lógott fölötte, és fektéből ő a sötét égboltot látta. Mindnyájan meg fogunk halni, gondolta rémülten. Mászni kezdett a megdőlt padlón, s előbb az asztal, aztán az ágy lecsavarozott lábaiba kapaszkodott. Kínlódva eljutott a küszöbig, és erősen megragadta. Karja már rettenetesen fájt, vállizmai pattanásig feszültek. Lassan mégis felhúzta magát a fal mellett, s miután sikerült felállnia, megmarkolta az ajtófélfát, és halálra váltan végignézett a fedélzeten. A matrózok elkeseredetten küzdöttek, hogy egyenesbe állítsák a hajót, amelynek alacsonyabbra került oldala még nem merült a víz alá, de már fehér tajték borította. Virginia felnézett az árbocokra, és megdermedt. Nem mást látott felkúszni a főárbocra, mint Devlin O'Neillt, aki egy tőrt szorított a foga közé. Szorosan mögötte egy másik tengerész mászott fel felé. A két férfi felett vadul csapkodott a szélben megdagadt nagy elővitorla, amely panaszos hangjaival mintha arra kérlelte volna a vihart, hogy kegyelmezzen meg neki, és borítsa fel végre a fregattot. A kapitány meg fog halni, ahogyan az a matróz is, gondolta n lány, és beleszédült a r émületbe. Miközben O'Neill a széllökésekkel és az esővel dacolt, s eltökélten egyre feljebb ért, a vadul hánykolódó fregatt még erősebben az oldalára dőlt. Virginia rettegve nézte a mind ferdébb fedélzetet. Még ha a kapitány nem is zuhan le, hogy nyakát szegje a fedélzeten, vagy a vízbe essen és megfulladjon, rájuk akkor is a biztos halál vár. Nincs ember, aki ebben a szélben képes volna arra, hogy levágja azt a vitorlát. O'Neill egyszer csak abbahagyta a mászást, nyilván azért, mert kimerült, és erőt kellett gyűjtenie. Mögötte a matróz is megállt. Virginia nem bírta róluk levenni a szemét. Magában imát rebegett el, miközben a két férfi az imbolygó árbocrúdba kapaszkodva kifújta magát. Aztán eltökélten folytatták a veszélyes vállalkozást. Végre a kapitány elérte a szárnyvitorlafát, amelyről az a boldogtalan tengerész lezuhant, és tőrével elkezdte elvágni a vitorla tartóköteleit. A másik férfi ugyanazt tette. Virginia a lélegzetét visszafojtva követte minden mozdulatukat. Végtelenül hosszúnak tűnő percek teltek el, mire a nagy vitorla elvált a kötelektől, és zúgva elszállt az éjszakában. A nagy hajó most recsegve-ropogva visszabillent eredeti helyzetébe. - Istenem! - suttogta a lány, amikor a két férfi gyorsan, de azért óvatosan leereszkedett az árbocrúdon. A kapitány megmentette a hajót és a legénységet. Devlin O'Neill olyan cselekedetre vállalkozott, amelyet sokan mások még csak fontolóra sem vettek volna. Ez a férfi nem ismer félelmet, gondolta Virginia. Ő viszont arra döbbent rá, hogy soha életében nem félt még enynyire. Nem tudta, mennyi ideje kuporgott már a nyitott kabinajtóban, amikor egy matróz rákiáltott, hogy menjen be. - Ez a kapitány úr parancsa! Virginia még meg sem szólalhatott, amikor a tengerész már belökte a kabinba. Utána a matróz minden erejét megfeszítve elszakította az ajtót a faltól, amelynek az nekicsapódott, és nagy nehezen becsukta. Aztán pedig kívülről jól hallhatóan lakatot tett rá. A lány eltámolygott az ágyig, erőtlenül lerogyott rá, és elveszítette az eszméletét. A kerek hajóablakokon át napfény áradt be a kabinba, amikor Virginia felébredt. Minden porcikája fájt, és zúgott a feje. Szemhéját túlságosan nehéznek érezte ahhoz, hogy felemelje. Életében nem volt még ilyen fáradt, és vissza akart aludni. Összehúzta magát a takarók alatt, ahol megnyugtató meleg volt. Egyszeriben azonban furcsa érzése támadt. Mintha csak a háta lett volna betakarva. Csukott szemmel a takarót kereste a kezével tapogatózva, hogy magára húzza, de nem találta. Közben megérezte, hogy nincs egyedül. Vállától a kislábujja hegyéig egy nagy, feszes test
melegítette. Tarkóját egyenletes lélegzetvételektől származó leheletek simogatták. Derekán egy izmos kar feküdt... Jézusom! - gondolta, és egészen új, eddig ismeretlen izgalom járta át. Természetesen tudta, ki fekszik mellette az ágyban. Szemét le sem vette Devlin O'Neill napbarnított karjáról, amely átölelve tartotta. Nagyokat nyelt, és bensőjében furcsa melegség áradt szét. Hogy történhetett ez meg? - kérdezte önmagától rémülten, de nem kellett sokáig gondolkodnia, hogy megtalálja a választ. Miután elült a vihar, a kapitány kimerültén betámolyoghatott a kajütjébe, és azonnal bezuhanhatott az ágyába. Bizonyára észre sem vette, hogy ott már fekszik valaki. Ez logikus feltételezés volt, de Virginia zavarodottságán mit sem enyhített. Aztán ijesztő felismerésre jutott. Devlin keze szelíden, óvatosan feküdt a derekán, és nem ernyedten, ellazulva, mintha álmában tévedt volna rossz helyre. Tudatosan tette oda! Virginia szívverése kihagyott egy pillanatra, hogy aztán azonnal őrült iramban kezdjen verni. Bármiben hajlandó lett volna arra fogadni, hogy a férfi nem alszik. Úgy döntött, hogy ő viszont alvást fog színlelni, amíg O'Neill nem kel fel mellőle. Szíve azonban túlságosan hangosan kalapált ahhoz, hogy nyugodtan fekhessen tovább. Akkor meg már végképp képtelen volt erre, amikor megérezte, hogy az ölelő kar szorosabban a derekára fonódik. Hirtelen megfordult, és egyenesen egy arkangyal arcából kiragyogó szempárba nézett. Tekintetük egymásba fonódott. Virginia mozdulatlanná dermedt, levegőt sem vett, és semmi értelmes nem jutott eszébe, amit mondhatott volna. A férfi pillantása aztán a halántékára vándorolt, oda, ahol a lány most egyszeriben éles fájdalmat érzett. - Jól van? - kérdezte a kapitány. Ő sem mozdult meg, csak a tekintete vándorolt Virginia szájára. Egy darabig ott is állapodott meg, aztán megint a szemébe nézett. Pillantása gyengéd simogatással ért fel. - Én... - A lány elhallgatott, mert cserbenhagyta a hangja. Ha akarta, ha nem, Devlin szemébe kellett néznie. Arca szörnyen közel volt az övéhez, feszes ajka nem mozdult. Virginia pillantása visszatért az ezüstszürke szempárhoz. A férfi tekintete megfejthetetlen volt, vonásai rezzenéstelenek, a szeme viszont ragyogott. A lány azt kezdte találgatni, milyen érzés volna, ha Devlin ajka ellágyulna, aztán pedig az övére tapadna... - Köszönettel tartozom magának, mert megmentette az életemet - suttogta végül idegesen. A férfi nem válaszolt. Ki akart kelni az ágyból, de Virginia megragadta a kezét. - Láttam, hogy megmentette a hajót és a legénységet. Figyeltem, amikor felmászott az árbocra. - Virginia, maga az ágyamban fekszik - mondta Devlin. - Amennyiben nem akar továbbra is itt maradni velem, és nem óhajtja maga mögött hagyni ártatlan ifjúságát, akkor azt javaslom, engedje, hogy felkeljek. A lány nem mozdult. Agyában vadul száguldottak a gondolatok. Teste érintés után sóvárgott. Ostoba lett volna, ha ezt tagadni próbálja. Devlin előző éjszakai hőstette valahogy mindent megváltoztatott. Még mindig átfogva tartotta a férfi csuklóját, de ettől még a kapitány könnyűszerrel felkelhetett volna mellőle. Virginia azon kapta magát, hogy megint Devlin ajkára mered. Őt még soha senki nem csókolta meg,., A férfi hirtelen kipattant az ágyból, s mielőtt a lány egy szót is szólhatott volna, elhagyta a kabint. Virginia lassan, kábán felült. Nem megkönnyebbülés volt az, amit érzett, hanem inkább csalódottság. Továbbra is az ágyban ült, és lassanként megértette, mire készült az előbb. Csak egy hajszál választotta el attól, hogy megcsókolja a börtönőrét. Akarta azt a csókot! Hitetlenkedve kiugrott az ágyból, éppen akkor, amikor kopogtattak a kabin ajtaján. - Ki az? - Gus vagyok. A kapitány úr megbízásából fürdővizet hozok önnek. - Jöjjön be! - mondta Virginia. Gus belépett, mögötte pedig két másik tengerész is, akik vödrökben forró vizet hoztak. Gus, aki egy kancsó friss vizet tett az asztalra, gondosan kerülte a lány tekintetét. A matrózok is úgy tettek, mintha Virginia láthatatlan volna, miközben megtöltötték az ülőkádat. Ez aztán a figyelmesség! - gondolta a lány dühösen, de nemcsak a kapitányra haragudott, hanem saját magára is. Soha nem jutott még eszébe, hogy megcsókoljon egy férfit... néhány perccel ezelőttig. Erről csakis Devlin O'Neill tehet. Miatta zavarodott össze. Azért, mert elrabolta őt! Az idegei miatta és a vihar miatt mondták fel a szolgálatot, és ezért billent ki a lelki
egyensúlyából. Bárhogyan is van, ez soha többé nem fordulhat elő. Ez a férrfi az ellensége, és egészen addig az is lesz, amíg nem adja vissza u szabadságát. Az ellenségét pedig senki nem csókolja meg. Ráadásul annak a csóknak egészen biztosan végzetes következménye lett volna. O'Neill a szajhájává tette volna... - Szüksége van még valamire, Hughes kisasszony? – zavarta meg Gus a lány zaklatott töprengését. - Köszönöm, nincs - felelte kurtán. Arca lángolt. Egész lénye lángolt. És félt. A két matróz már elhagyta a kabint, és most Gus is az ajtóhoz vonult. Virginia legyűrni igyekezett a félelmét és a zavarodottságát. Emlékezetébe idézte, hogy lehetőséget kell találnia a menekülésre. Meg kell győznie a nagybátyját, hogy mentse meg Sweet Briart. - Gus! Hol járunk? Közel van már a szárazföld? A tengerész megállt, de nem fordult a lány felé. - A viharban eltértünk az eredeti iránytól, kisasszony. Most Angliától észikra vagyunk. Virginia tátva felejtette a száját. Gus magára hagyta, mielőtt ő még felocsúdhatott volna első döbbenetéből, és megkérdezhette volna, milyen messzire sodorta őket északnak a szél. Azt tudta, hogy Írország északra fekszik Angliától, s most ijedten arra kellett gondolnia, hogy O'Neill megváltoztatta a tervét, és a Kurázsi nem Portsmouthban fog először kikötni. Odaszaladt a kapitány íróasztalához, és megnézte a rajta fekvő térképet. Egyperc sem kellett ahhoz, hogy igazolva lássa legrosszabb sejtelmét. Írország északnyugatra van Angliától, s ha jelentős mértékben eltértek az eredeti iránytól, akkor Írország most már csak egyugrásnyira fekszik tőlük. De eltéríthette őket ennyire egy vihar? Az ő gyakorlatlan szeme úgy látta, hogy ez legalább kétszáz mérföld eltérést jelentene. Megnézte Anglia térképét. Portsmouth és London között nem tűnt túlságosan nagynak a távolság, vagyis kocsival egy nap alatt meg tudta volna tenni. De most mitévő legyen? Pillantása a gőzölgő fürdővízre esett, és hirtelen úgy döntött, hogy kár volna veszni hagynia. Gyorsan megfürdött, és alaposan ledörzsölte derekáról a férfi kezének érintését, bár közben végig rettegett, hogy meg fogják zavarni. Miután kiszállt a kádból, csak kutyafuttában törölközött meg, nehogy a kapitány meztelenül lepje meg. Villámgyorsan belebújt eddig is hordott ruhájába, aztán befonta a haj át. Amikor megnézte magát O'Neill tükrében, arcát ijesztően sápadtnak látta, és ettől még nagyobbnak tűnt a szeme. Ruhája úgy festett, mintha egy kutya szájából húzta volna ki. Reménytelenül összegyűrődött, több helyen elszakadt, és a vállrészén egy vérfolt éktelenkedett. A legcsúnyább azonban a halántékán vöröslő seb volt. Ijesztően mély vágásnak tűnt, s amikor óvatosan megtapintotta, felszisszent a fájdalomtól. A kép, amelyet nyújtott, egy mosónő képe volt, aki egy finom hölgy ruháját vette magára, ám aztán kézitusába keveredett, vagy valami hasonlóba. És ez végül is igaz volt. Azóta, hogy O'Neill megtámadta az Americanát, neki állandóan csatáznia kellett. Odalépett a hajóablakhoz, és kinyitotta. Gyönyörű tavaszi nap volt, a felhőtlen égbolt azúrkékben ragyogott, az óceán majdnem tükörsimán feküdt előtte, mintha az éjszaka nem is tombolt volna óriási vihar. A lány feszülten kémlelte a horizontot, hogy észrevesz-e szárazföldet vagy legalább egy sirályt, de a végtelen vízen kívül semmit sem látott. Végül ellépett a kerek ablaktól, és kiment a fedélzetre. Azonnal megpillantotta a kapitányt. Háttal állt neki, széles terpeszben a kormányt tartó tengerésztiszt mellett, és valószínűleg karba fonta a kezét. Miközben a férfit nézte, Virginiát furcsa izgatottság fogta el, de nem akarta kideríteni, mi lehet az oka. O'Neill, akinek az érzékei olyan kifinomultak lehettek, mint egy vadmacskának, szinte azonnal feléje fordította a fejét. Biccentett, Virginia azonban nem viszonozta az üdvözlést, és a hajókorláthoz nótáit. Későn jutott eszébe, hogy most éppen ott áll, ahonnan a szél a tengerbe sodorta volna, ha O'Neill nem siet a segítségére. Ujjait a korlátra fonta, lehunyta a szemét, és a meleg májusi napunk fordította az arcát. Gondolatban váratlanul felidéződött benne egy izmos kar szorítása, ahogy a derekára fonódott. Teste még mindig nem felejtette el, milyen érzés volt a kapitány széles mellkasához simulnia. Mozdulatlanul állt a korlátnál, aztán kinyitotta a szemét, és újra emlékeztette magát, hogy Devlin O'Neill az ellensége. - Gyönyörű tavaszi napunk van - hallott meg a háta mögül egy barátságos hangot, amelyet nem ismert. Összerezzent, és megfordult. A férfi, aki mosolyogva nézett rá, tömzsi volt, barna szeme vi-
dáman csillogott, és ősz haja sűrű fürtökben göndörödött a fején. Barna gyapjúzakót, térdnadrágot és vastag gyapjúharisnyát viselt. Ha még kalapja, sétapálcája és elegáns kesztyűje is lett volna, akár Richmond utcáin sétálgathatott volna így felöltözve. - Jack Harvey vagyok, a hajóorvos - mondta, és udvariasan meghajtotta magát a lány előtt. Virginia bizonytalanul elmosolyodott. Megérzése azt súgta, hogy az idős úr jó ember. Nem úgy, mint a felettese... - Virginia Hughes - mutatkozott be ő is. - Igen, tudom. - Az orvos mosolya még szélesebb lett. - Mindenki tudja, kicsoda ön, Hughes kisasszony. Egy hajón nincsenek titkok. A lány szó nélkül nyugtázta ezt a tényt, és pillantása megint O'Neillre tévedt. A kapitány, mintha már el is felejtette volna, hogy ő is itt van a fedélzeten, megint háttal állt neki és a doktornak. - Hogy érzi magát? - kérdezte az orvos. - Ne vizsgáljam meg a sebet a homlokán? - Még mindig fáj - vallotta be Virginia, és az idős úrra emelte a szemét. - Úgy érzem magam, ahogy az bizonyára várható is az én helyzetemben. Még soha nem raboltak el - mondta. Harvey doktor viszonozta a pillantását, és apró grimaszt vágott. - Nos, ami azt illeti, bizonyos tekintetben Devlin számára is ez az első ilyen alkalom. Túszokat korábban is ejtett, de nőket és gyerekeket még soha. - Igazán megtisztelő, hogy velem kivételt tett - felelte a lány keserű gúnnyal. - Bántotta önt? - kérdezte az orvos. Virginia összerezzent. Emlékezete egy ezüstszürke szempárt varázsolt elé az ágyban. - Kegyed gyönyörű ifjú hölgy - folytatta doktor Harvey, miután hiába várta, hogy választ kapjon a kérdésére. - Nem helyeselhetem, hogy Devlin megosztja magával a kabinját. Lehet, hogy szövetségesre leltem? - találgatta a lány, és lázas munkába kezdett az agya. Aztán szándékosan könnycseppeket préselt ki a szeméből. Korábban soha nem élt még ezzel a műfogással. - Kegyelemért esedeztem a kapitánynál - suttogta. - Arra hivatkoztam, hogy fiatal, ártatlan és védtelen nő vagyok - mondta, és hirtelen elhallgatott, mintha nem volna ereje ahhoz, hogy folytassa. A doktor ijedten elkerekítette a szemét. - Ezt nem hiszem el! Az a gazember... elcsábította kegyedet? Virginia egyre inkább úgy gondolta, hogy a hajóorvos a szövetsége lesz. - Az elcsábítás, attól tartok, nem a helyes kifejezés - válaszolta. Az idős úr arca napbarnított volt, de így is jól látszott, hogy most elsápadt. - Gondom lesz rá, hogy Devlin ezentúl máshol töltse az éjszakákat - mondta határozottan, és a válla fölött odapillantott O'Neill-re, aki továbbra is háttal állt nekik, és a hajóorr felé nézett. Ez azon sajnos már nem változtathat, amit a kapitány tett - fűzte hozzá az orvos szemlátomást leverten. - Elmondhatatlanul sajnálom, Hughes kisasszony. Kegyed kétségtelenül finom hölgy, és Devlinre egyáltalán nem jellemző ez a viselkedés. Virginia most már egészen biztos volt abban, hogy megnyerte magának a doktort. Úgy tett, mintha letörölné a könnyeit. Még arra is gondja volt, hogy remegjen a keze. - Én is sajnálom - felelte. - Tudja, doktor úr, roppant sürgető ügyben indultam Londonba. Az életem függ tőle, és most... Most kételkednem kell abban, hogy egyedül meg tudom oldani ezt a súlyos helyzetet. A barátomnak tekinthetem önt? Az orvos egyenesen a szemébe nézett, és tűnődő lett az arca. - Devlin furcsa ember. Mindenkitől távolságot tart, és igazából soha nem lehet tudni, mit gondol és mit tervez. Három éve szolgálok a hajóján, és ennyi idő alatt barátokká is válhattunk volna. Valójában azonban nagyon keveset tudok róla. Semmivel sem többet, mint bárki más. Mindnyájan hallottunk a hőstetteiről, és tudjuk, milyen híre van. Én magam a barátomnak tekintem, már csak azért is, mert Ca dizban megmentette az életemet. Nem tagadhatom azonban, hogy ha a kapcsolatunk barátság, akkor ilyen különös barátságot én még soha nem láttam. Az idős úr szavaiból már-már szomorúság csendült ki. Virginiában azonban nem ébredt együttérzés. Kíváncsiság annál inkább. - Miféle hőstetteket hajtott végre a kapitány? - kérdezte. – És milyen híre van? - Őfelsége kalózának nevezik, Hughes kisasszony - válaszolta a hajóorvos, és úgy mosolygott, mint aki olyan terepre éri, amelyen biztosabban mozog. - A zsákmányszerzésnél semmi sem fontosabb neki, és úgy sejtem, ma már dúsgazdag ember. Módszerei szokatlanok, akárcsak a harcmodora és a politikáról vallott nézetei. Az admirálisok többsége megve-
ti, mert gyakran semmibe veszi a parancsaikat, és nem tartja sokra azokat a kék egyenruhás öregurakat. Az sem érdekli, hogy a tengernagyok tudják, hogyan gondolkodik róluk. Az újságokban hosszú oldalakat töltenek meg a tengeren végrehajtott akcióiról szóló beszámolók, de a szárazföldiekről is pokoli... ó, bocsánat, igen sokat írnak. A társasági rovatok mindig tudósítanak arról, ha hazalátogat, és megjelenik egy bálon, vagy felkeres egy klubot. Még csak tizennyolc éves volt, amikor Trafalgarnál harcolt. Átvette egy ágyúnaszád parancsnokságát, amelynek elesett a kapitánya, és megsemmisített két jóval nagyobb ellenséges hajót. Az eset után azonnal kapitánynak nevezték ki, saját hajót kapott, és ez még csak a kezdet volt. Egy sorhajót viszont soha nem fogadna el - mondta doktor Harvey, és végre szünetet tartott, hogy levegőt vegyen. - Miért nem? És mi az, hogy sorhajó? - kérdezte Virginia, és megint elnézett elrablója felé. Devlin O'Neill bálokba és klubokba jár? Lelki szemei előtt máris megjelent a férfi fekete frakkban, egy pohár pezsgővel abban a nagy, erős kezében. Virginiának szemernyi kétsége sem volt felől, hogy a hölgyek mindenütt magukra igyekeznek vonni a figyelmét. - A sorhajók csatahajók, amelyek előírt alakzatban harcolnak válaszolta meg az orvos a lány kérdését. - Devlin ehhez túlságosan független és szabad lélek. Ő egyedül szeret hajózni, váratlanul szokott lecsapni, vagy úgy, hogy megtéveszti az ellenséget. soha nem veszít, mert csak ritkán alkalmazza kétszer ugyanazt a megoldást. Az emberei gondolkodás nélkül engedelmeskednek neki. Nem is egyszer láttam, hogy az öngyilkossággal felérő parancsait is teljesítették. De nem kellett meghalniuk, hanem győznek. A legtöbb hajóparancsnok elmenekül, vagy legalábbis kíséretet tesz rá, ha a Kurázsi felbukkan a láthatáron. Én mondom magának, Hughes kisasszony, napjainkban Devlin O'Neill a tennék legkiválóbb kapitánya. - Maga kedveli őt! - mondta Virginia egyszerre szemrehányón és meglepetten. Továbbra is ellenséges érzelmeket táplált O'Neill iránt, és nem is akarta, hogy ez megváltozzon. Amit hallott, az lenyűgözte. Doktor Harvey felvonta a szemöldökét. - Csodálom őt, ez nem is lehet másként, ha az ember alatta szolgál. - Az éjszaka megmentette ezt a hajót. Ő maga mászott fel az árbócra. Miért nem egy matrózt küldött fel? - kérdezte Virginia. - Mert tudta magáról, hogy képes megoldani a feladatot. Éppen ezért csodáljuk őt, Hughes kisasszony. Mert vezető, valódi parancsnok. Hogyne követnénk mi ezek után? A lány szívverése felgyorsult. - A kapitány... nős ember? - kérdezte hosszas habozás után. Az orvos láthatóan meglepődött, aztán felnevetett. - Nem, dehogy! Ne értsen félre, Devlin szereti a nőket, és sok londoni hölgy kibújna örömében a bőréből, ha oltár elé járulhatna vele. Azóta ez még inkább így van, hogy nemrégiben lovaggá ütötték. Én azonban a legjobb indulattal sem tudom őt nős embernek elképzelni. Ilyen férfira csakis egy rendkívül erős asszony támaszthat igényt. - A doktor arckifejezése tűnődő lett. - Nem hiszem, hogy Devlinben valaha is felmerült a nősülés gondolata. De még nagyon fiatal, éppen csak huszonnégy esztendős. Egyelőre a tenger az élete, bár ez idővel megváltozhat - tette hozzá. Devlin O'Neill kemény ember, de magányos lehet, gondolta Virginia, és azon kapta magát, hogy már megint a kapitányt bámulja. Ahogy ott állt a fedélzeten, és magabiztosan irányította a nagy fregattot, tekintélyparancsoló jelenségét szinte kézzel foghatóan erő és hatalom lengte körül. Nem, nem, semmi sem utal arra, hogy ez a férfi magányosságtól szenvedne. Nagyon is elégedettnek tűnik azzal, ahogy él. Csakis egy ostoba nő képzelheti, hogy bármi hiányzik az életéből. - Devlin nem rossz ember - mondta az orvos csendesen. – És én éppen ezért nem értem, amit tett, s amit még tenni készül. Arra a váltságdíjra nem szorul rá. Virginia megrémült. - Biztos ebben, doktor úr? - Kapitányként minden zsákmányból háromnyolcad rész illeti meg. És én jól tudom, menynyit zsákmányoltunk az utóbbi három évben. Devlin dúsgazdag férfi. A lányt reszketés fogta el, szemében döbbenet és félelem jelent meg. Ha O'Neill nem a váltságdíj miatt rabolta el, akkor miért? Elérkezettnek látta az időt, és megérintette a hajóorvos kezét.
- Doktor úr, segítenie kell nekem - mondta panaszos hangon. Devlinnél betelt a pohár. A füle úgy égett, mintha még mindig iskolás fiú volna. Tudta, hogy azok ketten róla beszélnek. - Martin, vegye át a hajót! - mondta, s amint a tiszt odalépett mellé, ő megfordult, és leugrott a tatfedélzetről. Szeme elkerekedett, amikor meglátta, hogy a túsza Harvey kezén pihenteti kis kezét, esdeklőn néz az orvosra, és rózsás ajka jól láthatóan remeg. Devlinben gyanú ébredt. A kicsike úgy viselkedik, mint egy ostoba, kényeskedő és kacér nő, csakhogy Virginia Hughes egyáltalán nem ostoba, nem kényeskedö, és nem is kacér. Miben sántikálhat? Bosszankodás helyett Devlin furcsamód élvezni kezdte a helyzetet. Ha egyetlen szóval kellene jellemeznie ezt a lányt, akkor az a szó a szórakoztató lenne. Mire az éjjel elállt a vihar, ő már halálosan kimerült volt. Csak bezuhant az ágyába, és észre sem vette, hogy más is fekszik benne. Álmában azonban megérezhette, hogy a lány ott van mellette, és felébredt. Testi szükségleteinek megtagadása nem volt éppen könnyű, de ő tudta, hogy képes lesz eleget tenni ennek a feladatnak. Az viszont meglepte, hogy Virginiát, amikor a karjában feküdt, a legkevésbé sem érezte csupa csont és bőrteremtésnek. Nagyon is puha és meleg volt. Kicsike, de egyáltalán nem törékeny. - Jó napot! - üdvözölte a lányt és a hajóorvost, s elhessegette a rossz irányba tévedt gondolatait. Virginia levette aprócska kezét Harvey karjáról. Arca lángvörös és bűntudatos lett... Te jó ég, ezek ketten összeesküvést szőnek ellenem! - gondolta Devlin elképedten. Ez a kis boszorka a maga oldalára állította a derék doktort, és talán már függelemsértésre is rábírta. - Jó reggelt, Devlin! Remélem, nem bánja, hogy kihoztam kilevegőzni a fedélzetre a vendégünket - mondta az orvos. - Szerencséje van, mert önre nem vonatkoznak az utasításaim - felelte a kapitány higgadtan. - Remélem, az a nevetséges parancs már nincs érvényben - jegyezte meg döbbenten Virginia. A kapitány a lány felé fordult, aki olyan kicsike volt, hogy mellette neki mitológiai óriásnak kellett éreznie magát. -A parancsom továbbra is érvényben van, Hughes kisasszony - felelte. A lány homlokán vöröslő seb nagyon nem tetszett neki. - Harvey, legyen szíves, és haladéktalanul lássa el azt a sérülést! - Máris hozom a táskámat - mondta az orvos, és elsietett. Devlin kettesben maradt a lánnyal, és rászegezte a szemét, ő azonban nem merte viszonozni a pillantását. Mit jelent ez? - találgatta a férfi. Furdalja a lelkiismeret? Reggel, amikor Virginia az ágyában feküdt, látta rajta, hogy valósággal eleped a csókjáért. Ibolyakék szeméből egyértelműen vágyat olvasott ki. - Bűntudata van? - kérdezte, és előre örült a szócsatának, amelyet a lánnyal fog vívni. Virginiában nem kellett csalódnia. - Miért volna? Bűntudatra itt egyedül magának volna oka. Csakhogy akinek nincs szíve, az semmit sem érezhet. - Nem tagadom - mondta Devlin mosolyogva -, szívtelen ember vagyok. - Milyen messzire tértünk el az eredeti iránytól? - akarta tudni Virginia inkább parancsoló hangon, semmint érdeklődőn. - Körülbelül százötven tengeri mérföldnyire - felelte a kapitány, és látta, hogy a lány elsápad. - Ez aggasztja magát? Virginia kis ideig hallgatott, majd bólintott. - Hova tartunk? - kérdezett tovább. Ez a lány nagyon okos, látta be Devlin, és elhatározta, soha többé nem fogja alábecsülni Virginia Hughes értelmi képességeit. - Nem volna értelme délnek fordulni, és Portsmouthnak venni az irányt. Ezenkívül - folytatta a férfi - sajnos erősen kétlem, hogy az Americana eljutott oda. - Arra gondol, hogy... - a lány nem merte befejezni a kérdését. - Kétlem, hogy túlélték a vihart. Nekünk is éppen csak sikerült elmenekülnünk előle, az Americanának viszont aligha volt ekkora szerencséje. Mac remek tengerész, de csak néhány ember állt a rendelkezésére.
Devlint szomorúság fogta el, és meg sem próbált harcolni ellene. A tengeren már csak így mennek a dolgok. Az óceán több életet nyel el, mint amennyit megmenekülni enged. Az évek során ő megtanulta, hogy jobb, ha meggyászolja az emberei elvesztését, aztán pedig beletörődik a megváltoztathatatlanba. Azok, akik úgy döntöttek, hogy vele fognak hajózni, nem számíthatnak hosszú életre. Sokkal könnyebb elfogadni a halál lehetőségét, ha belátjuk az elkerülhetetlenségét. - Magát ez tökéletesen hidegen hagyja - zihálta Virginia. - Magának valóban kőből van a szíve, már ha egyáltalán van szíve! - kiáltotta vádlón. - Azok az emberek, az a hajó a tenger fenekén...mind-mind maga miatt vannak ott! Devlin most már haragra gerjedt. Megragadta a lány csuklóját, és akkor sem engedte el, amikor ő felsikoltott. - Azok az emberek egy hatalmas vihar miatt fekszenek a hullámsírban, Hughes kisasszony, én pedig nem Poszeidón vagyok. Nemigen volt közöm ahhoz, hogy az éjszaka vihar tombolt. Virginiának még ahhoz is volt bátorsága, hogy határozottan megrázza a fejét. - Ez nem igaz! Ha maga nem támadja meg azt a hajót, és az ágyúzásával nem ejt rajta komoly károkat, hogy elrabolhasson engem, akkor azok az emberek még mindig életben volnának! Devlin haragját talán még senkinek sem sikerült annyira felszítania, mint ennek a lánynak. Elengedte a csuklóját, és ellökte magától a kezét. - Ha nem támadtam volna meg a hajójukat, és nem rabolom el magát, akkor most a többiekkel együtt ott feküdne az óceán fenekén. - Szemernyi tisztelet sincs ebben a nőben, állapította meg. Fején átfutott a gondolat, hogy talán sikerülne móresre tanítania, ha lefektetné. Móresre, és sok minden másra is... Hirtelen azonban emlékezetébe ötlött, ami kevéssel korábban foglalkoztatta. - Egyébként meg ne bujtogassa ellenem Harvey doktort! – mondta figyelmeztetőn. A lány szemlátomást megijedt. - Én... semmi ilyet nem teszek! - tiltakozott. - Hazudik - sziszegte Devlin, és olyan közel hajolt hozzá, hogy arcuk majdnem egymáshoz ért. - Megérzem, ha az orrom előtt szőnek összeesküvést. És tudja, milyen sors vár arra, aki lázadásra bujtogat? - Szó sincs lázadásról - állította Virginia. A kapitány hidegen elmosolyodott. - Ha csak megpróbálja megnyerni Harvey doktort a tervének, az már lázadás, kedvesem. A lázadókat pedig felkötjük – tette hozzá élvezettel, és ez nem is volt teljes hazugság. A doktort ugyan nem köttetné fel, de elveszítene egy átkozottul jó hajóorvost. Olyat pedig ugyanolyan nehéz találni, mint egy indiai rubinkövet. Ha nem nehezebb. A lány rémülten egészen a falig hátrahúzódott a férfi elől, aki megfordult és elindult. - Mondanom kell magának valamit! - kiáltott utána Virginia. Devlinnek nem tetszett az a hang. Visszafordult, és szidalmazásra számított. - Megvetem magát - mondta a lány fojtott hangon. A férfi meglepődött azon, hogy olyan érzése támadt, mintha megütötték volna. Ez azonban nem látszott meg rajta. Még örömtelen mosolyra is húzta a száját. - Ez a legtöbb, ami kitelik magától? - kérdezte gúnyosan. Virginia arcáról most valóban azt olvasta le, hogy meg akarja ütni. - Ne tegye! - figyelmeztette halkan. A lány ökölbe szorította a kezét. - Sajnálom, hogy a múltkor elhibáztam - mondta váratlanul. - Jó céllövő vagyok, és ha kicsit még vártam volna, maga most már halott lenne. - Fájdalom, de élek - gúnyolódott Devlin. Virginia szavainak éle, hiába is akarta volna tagadni, az elevenébe talált. - A türelem dicséretes erény, Hughes kisasszony. Magába azonban, kis boszorkány, abból szemernyi sem szorult - tette hozzá, és továbbindult. - Miért csinálja ezt? O'Neill! - kiáltott utána a lány. – Harvey doktor szerint maga gazdag. Devlin úgy tett, mintha semmit sem hallott volna. - Gazember! - hallotta még Virginia szitkozódását.
6. Jack Harvey felment a tatfedélzetre vezető három lépcsöfokot. Alapvetően kedélyes természetű ember volt, de most még mindig nem tudta túltenni magát azon, hogy Devlin megbecstelenítette a túszát. A kapitány a hajókormánynál állt, és megfordult, amikor meghallotta a hajóorvos jellegzetes, kurta és meglepően könnyed léptcinek zaját. - Hogy van a lány? - kérdezte. - A sebét egy-két öltéssel még az éjszaka össze kellett volna varrni, de így is szépen gyógyul. Nem fáj a feje, bár ütés érte a halántékát. Elmondása szerint ez a múlt éjszaka történt. A kapitány odaintette magához az első tisztjét. - Vegye át a kormányt! - szólította fel, aztán a fedélzet bal oldalára sétált a hajóorvossal. Furcsán néz rám, Harvey - jegyezte meg. - A fenébe, Devlin! Remélem, a hölgy valóban úgy szerezte a sebesülését, hogy elesett, és nem másként. Devlin a köpcös férfira szegezte a szemét. - Arra gondol, hogy én bántottam? - kérdezte. A feltételezés őszintén elképesztette, mert soha életében nem ütött meg nőt. - Nem tudom, mit higgyek. - Jack Harvey apró fintort vágott. - Igazán? - Devlin, aki beigazolódni látta a gyanúját, megfogta az orvos karját, és magával húzta a fő fedélzetre, ahol távol voltak a kandi szemektől és a kíváncsi fülektől. - Maga bolond, Jack, ha hagyja, hogy egy ilyen kis boszorka az ujja köré csavarja. A doktor egyszeriben idegesnek tűnt. - Mit jelentsen ez? - Azt jelenti - válaszolta a kapitány -, hogy az a nő függelemsértésre akarta rábeszélni magát, így volt? Jack Harvey elsápadt. - Devlin... - kezdte, de hirtelen elhallgatott. - Mit terveznek ellenem? És maga, Harvey, mivel tudja megindokolni, hogy szembeszegül velem, a kapitányával? Az orvos megdermedt. - A fenébe is, maga elcsábította azt a lányt! Devlin egy pillanatig azt hitte, hogy a doktor valamilyen idegen nyelven beszélt, amelyet ő nem ért. - Hogy mit csináltam? Az orvos szemlátomást nem érezte jól magát a bőrében. - Elcsábította a lányt - ismételte meg jóval határozatlanabbul. A kapitány izzó haragra gerjedt. Az ördög vigye ezt ravaszul mesterkedő és hazug nőszemélyt! - gondolta. - Ezt mondta magának? - kérdezte, miután valamelyest lecsillapodott. - Nos - pislogott az orvos zavartan -, igen. - Az a maga szerencséje, Harvey, hogy mi ketten általában jól értjük egymást. Különben már elferdült volna az orra. Nem rontok meg szüzeket. Egyáltalán nem találom csábítónak az ártatlanságot - jelentette ki Devlin, de még be sem fejezte a mondatát, amikor rádöbbent, hogy ez egy ideje már nincs így. Az orvos elsápadt. - Jézusom! - hebegte. - Magát mindig is elvakította egy csinos pofíka – jegyezte meg Devlin. Jack Harvey fájdalmasan elhúzta a száját. - Elnézését kérem, kapitány. Szörnyen sajnálom. Devlin nem tudta, hogy az orvosra vagy Virginiára haragszik-e jobban. Arra mindenesetre erős késztetést érzett, hogy kitekerje a túsza nyakát. - Mire akarta rábírni a lány? Harvey arca még mindig hamuszürke volt. Döbbenten csóválta a fejét. - Hogy hozzak neki matrózruhát a legénységi szállásról. Aztán pedig, ha majd kikötünk, el
kellett volna terelnem a maga figyelmét, hogy ő a többiekkel együtt észrevétlenül elhagyhassa a hajót. - Igazán eszes a kicsike - mondta Devlin. Őszintén így is gondolta. A terv egészen biztosan bevált volna, ha ő nem sejti meg, hogy összeesküvést szőnek ellene. - Devlin, sajnálom. Szörnyen sajnálom. Tudnom kellett volna, hogy az erőszakoskodás nem vall magára. De összezavarodtam, mert ennek az egész ügynek nem látom értelmét. Maga korábban soha nem követelt váltságdíjat egy nőért. Kérem, bocsásson meg nekem. A hölgy roppant meggyőző volt. Az ég szerelmére, még sírt is! - kiáltotta Harvey, és félelem jelent meg a szemében. Devlin soha senkivel nem volt elnéző. - Ha kikötünk Limerickben - mondta -, másik hajót kell keresnie magának. Addig pedig felmentem a kötelességei alól. Az orvos szóra nyitotta a száját, de a kapitány egy kérlelhetetlen pillantással torkára forrasztotta az ellenkezést. - Sajnálom - suttogta végül csak újra. Devlin megfordult és otthagyta doktort. Nem érdekelte, mit akart még Jack Harvey mondani vagy tenni. Kapcsolatuk ezennel véget ért. Virginia ajkán mosoly játszott, miközben a fedélzeten sétálgatott. A hajó most lassan haladt a hátszélben, a tenger nyugodt volt, n levegő friss és tiszta, az égbolt ragyogó kék. A lány elégedetten elmosolyodott, miközben a korláthoz lépett, és rátette a kezét, holnap délután kikötnek Limerickben, és Jack Harvey hozzá fogja őt segíteni a szökéshez. Tévedett, amikor azt hitte, hogy nem nyerhet csatát a kapitánnyal szemben. Holnap ő lesz a győztes, úgy bizony! Megfordult, hogy a korlátnak vethesse a hátát, és továbbra is a gondolataiba mélyedt. Amikor elnézett a tatfedélzet felé, meglepődött, hogy nem látja ott a kapitányt. Vajon miért nem csókolt meg, amikor mellette feküdtem? - futott át fején a kérdés, de már tudta is a választ. Devlin O'Neill azért nem csókolta meg, mert ö cingár, kicsi a melle, az arca csontos, rakoncátlan haja pedig olyan, mint egy szénaboglya. Egyszeriben kétségbeesés tört rá, és lassanként derengeni kezdett neki, miféle vágy ébredt benne. Azt akarta, hogy elrablója gyönyörűnek találja. Hogy lehetett ilyen ostoba? Sietve emlékezetébe idézte, hogy nemsokára visszanyeri a szabadságát, és talán már hamar Sweet Briarben lesz. Akkor majd nem fog eszébe jutni többé Devlin O'Neill. Egyszer csak észrevette, hogy Jack Harvey tart feléje a fedélzeten, és boldogan integetni kezdett neki. Az idős úr azonban hirtelen irányt váltott, és még csak tudomást sem vett róla. Virginia megdermedt. Ez meg mit jelenthet? Nyugtalanság tört rá, és habozás nélkül az orvos után szaladt. - Doktor úr! Várjon, kérem! - kiáltotta. Jack Harvey meglassította a lépteit, és a lány beérte. - Jó napot! - üdvözölte mosolyogva, de a férfi nem viszonozta a mosolyát. - Nem látta, hogy integettem magának? A doktor megállt, és Virginia felé fordult. - De igen, Hughes kisasszony, láttam. - Mégsem integetett vissza... Még csak nem is biccentett - mondta Virginia lassan, roszszat sejtve. - Szörnyen csalódott vagyok - mondta a férfi kertelés nélkül. - Tudnia kell, hogy felmentettek a kötelességeim alól, és Limerick-ben végleg el kell hagynom ezt a hajót. - Ó! - Ez volt minden, amit Virginiának sikerült kinyögnie, és torkában vert a szíve. - Kegyed hazudott nekem, Hughes kisasszony, amikor szörnyű bűncselekménnyel vádolta meg Devlint. A lány felszegte a fejét. - A kapitány igenis szörnyű bűncselekményt követett el. Nem tudok arról, hogy bármi roszszat tettem volna, ő viszont fogva tart. - Ön azt állította, hogy Devlin elcsábította! - emelte fel a hangját az orvos. - Hazudott nekem annak érdekében, hogy szálljak szembe a kapitánnyal, és segítsek magának megszökni! Mégis én veszítettem el a csatát, gondolta Virginia csüggedten. Sírni szeretett volna, de uralkodott magán, és előreszegezte az állat.
- A kapitány rosszul bánt velem, doktor Harvey. - De nem úgy, ahogy azt maga állította! - kiáltotta az orvos. - Kegyed soha nem volt, már elnézést kérek, Devlin ágyasa. - Ilyet én nem is mondtam. Ezek a szavak egyáltalán nem hagyták el a számat. Maga jutott erre a következtetésre, doktor úr. Az idős férfi zavartan pislogott. - Hol itt a különbség? Kegyed tudta, milyen következtetésre fogok jutni. És egyenesen rávezetett engem! - Az az ember bűnöző - jelentette ki Virginia. - Ő a kapitányom... volt. És most maga miatt egy másik hajón kell állást keresnem. Minden jót, Hughes kisasszony! További szép napot! - tette hozzá az orvos, aztán elsietett. A lányra reszketés tört rá. Meglehet, hibát követett el, amikor l larvey doktort meghagyta abban a hitében, hogy szörnyűség törtónt vele, de hát szörnyen kétségbeesett volt! Mindenáron el akart menekülni, el akarta érni a nagybátyját, meg akarta menteni Sweet Briart. Most bűntudat gyötörte, de csakis azért, mert a hajóorvos rendes ember, és láthatóan elkeserítette, hogy nem szolgálhat tovább a Kurázsin. Ez így nem helyes. Ha valaki itt hibáztatható, akkor az egyedül a kapitány, gondolta a lány, és megint a tatfedélzetre pillantott. O'Neillt nem látta ott, ezért visszasietett a kabinba. Amikor beviharzott az ajtón, a kapitány egyedül ült az étkezőasztalnál, és éppen vastagon megvajazott egy kétszersültet. Előtte egy tálon több kétszersült és sajt feküdt. A lány mélyet lélegzett, hogy megnyugodjon, aztán becsukta az ajtót, és beljebb lépett. A kapitány felnézett. - Óhajt együtt ebédelni velem? - kérdezte. Virginia megrázta a fejét. A férfi folytatta a falatozást. _ Le fog égni a napon, Hughes kisasszony - jegyezte meg, miután ivott egy bögréből. A lány érezte, hogy elönti a pulykaméreg. - Csak én követtem el hibát. Az egész terv tőlem származott. Ha meg akar büntetni valakit, akkor engem büntessen, és ne Harvey doktort! Devlin hátratolta a székét, felállt, és szálfatermetével Virginia fölé tornyosult. - Semmit sem szeretnék jobban, mint büntetést kiszabni magára - dörmögte. - Van is már rá valamilyen ötlete? Virginia nem tudott megszólalni. Úgy érezte, a kapitány túl közel áll hozzá, túlságosan magas és erős, térdnadrágja túlontúl feszes és kigombolt ingnyaka túl sokat mutat meg napbarnított bőréből. - Mostantól nem hagyhatja el ezt a kabint, amíg nem kötünk ki - mondta Devlin higgadtan. - Ez parancs, Hughes kisasszony. - Ne bocsássa el Harvey doktort! Ő a barátja! A kapitány már az ajtóhoz indult, de most visszafordult. - A barátom? - kérdezte csendesen. - Én ezt másként látom. - Téved - kiáltotta a lány. - A doktor nagyra tartja magát, sőt csodálja, tőle magától hallottam. Jack Harvey a barátja, nem bánhat vele szívtelenül amiatt, amit én tettem! - Nekem nincsenek barátaim. Sem ezen a hajón, sem másutt - jelentette ki Devlin, és az ajtóhoz lépett. - Ezért csak sajnálni tudom magát. A férfi megpördült a tengelye körül. - Nem szorulok a sajnálatára! ' Virginia eddig nem sejtette, hogy Devlin O'Neillnek érzékeny pontja is van. Most mégis biztos volt benne, hogy arra tapintott rá. - Egyetlen ember sincs a világon, akit a barátjának nevezhetne, kapitány? - feszítette tovább a húrt. A férfi szeme megvillant, aztán olyan sötét lett, mint egy viharos égbolt. - Úgy gondolja, veheti magának a bátorságot ahhoz, hogy véleményt alkosson a magánéletemről? - kérdezte nagyon halkan. - Azt sem tudtam, hogy egyáltalán van magánélete – mondta a lány fölindultan. Devlin megint odalépett elé.
- Legközelebb talán majd meggondolja, Hughes kisasszony, hogy másokat is bevon-e a mesterkedéseibe. Ezentúl talán majd felméri a tettei várható következményeit. - Talán úgy lesz - mondta Virginia -, de ez itt már nem rólam szól. Nem engedhetem, hogy a butaságom miatt elbocsásson valakit, aki magát korunk legnagyobb hajóskapitányának tartja. Doktor Hughes a barátja, O'Neill kapitány! A hűséges és odaadó barátja! - A hajóorvosom volt, és elárult engem. Ezt én sem barátságnak, sem hűségnek nem nevezem. Harvey még örülhet, hogy nem veretem vasba. - Devlin visszament az ajtóhoz, ott azonban megállt. - Miért akart elszökni? Írországban elveszett volna. Átgondolta egyáltalán a tervét? Én nem bántottam. Egy ujjal sem értem magához. Rövid időn belül találkozhat szeretett nagybátyjával. Miért akart mégis szökéssel próbálkozni? Miért akar szembeszállni velem? A lány gyámoltalanul nézett a kapitányra. Csak nagy sokára sikerült megszólalnia. - Azért, mert az egész életem kockán forog - mondta. Egy pillanatig még a férfira szegezte a tekintetét, aztán megfordult és leült az asztalhoz. Úgy érezte, a csüggedés nagy és súlyos köpenyként nehezedik rá. Háta mögül hallotta a kapitány lépteit. Végül a férfi is leült az asztalhoz. - Ezt hogy érti? - kérdezte. - Magyarázza meg! Virginia csak szótlanul megrázta a fejét. Devlin megfogta az állat, és maga felé fordította a fejét, hogy a szemébe kelljen néznie. - Tudni akarom. - Miért érdekli ez magát? - kérdezte félszegen a lány. Devlin elengedte az állat. - Nem érdekel, de mivel most az én felügyeletem alatt áll, magával kapcsolatban mindenhez közöm van. Virginia nem hitte, hogy a férfi meglágyul, ha beszél neki a gondjairól, de a hallgatásra sem látott okot. Nagy sóhaj szakadt fel belőle, miközben a szüleire gondolt, és régi fájdalom járta át. - Sweet Briarben születtem - kezdte halkan, és nem nézett Devlinre. - Az a dohányültetvény maga a földi paradicsom. Virginia államban fekszik, nem messze Norfolktól. - Halványan elmosolyodott, s a hajó és a tenger szaga helyett búbos lőne, akác és frissen learatott dohány illatát érezte az orrában. – Édesapám saját kezével építette fel az otthonunkat, és az első növényeket is ő maga ültette el. - Felemelte a fejét, és szomorúan a kapitányra mosolygott. Szerettem a szüléimet. Múlt ősszel egy viharos éjszakán mind a ketten életüket vesztették egy ostoba kocsi balesetben. Devlin hallgatott. Ha valami netán meg is mozdult benne attól, amit hallott, arca rezzenéstelen és kifejezéstelen maradt. - A szüleim egyetlen gyermeke vagyok. Sweet Briar az enyém. Gyámapám, a gróf azonban eladja, hogy az árából megtéríthesse édesapám adósságait. - A lány az asztalra tette a kezét, és olyan erősen összeszorította, hogy kifehéredtek rajta a csontok. – Én nem akarom, hogy ez megtörténjék. - Értem - mondta a férfi. - Addig akarja ütni a gróf fejét, amíg ő hajlandó lesz arra, hogy kifizesse a birtokot terhelő adósságokat, és átadja magának az ültetvény kulcsait. Virginia átkulcsolta a kapitány kezét, és meglepő érzések lepték el, miközben tenyere alatt érezte Devlin O'Neill nagy, erős ujjait. - Ha a nagybátyámnak kell kiváltania engem - hadarta fátyolos hangon -, őt semmi sem fogja rábírni arra, hogy kifizesse megboldogult édesapám adósságait. Mivel már eldöntötte, hogy eladja az ültetvényt, és erről engem meg sem kérdezett, a váltságdíj nélkül is kemény dió lesz lebeszélnem a tervéről. Nem érti, kapitány, mi forog itt kockán? Sweet Briar nélkül nem maradhatok életben. El kell jutnom a grófhoz. Váltságdíjról szó sem lehet! Kérem, uram, Harvey doktortól tudom, hogy maga vagyonos ember, és nem szorul rá arra a pénzre. Szépen kérem, vigyen el Londonba, ahol reményeim szerint már várnak. Devlin elhúzta a kezét, és felállt. - Sajnálom, hogy el fogja veszíteni az örökségét - mondta -, de a tervemen nem változtathatok. Virginia is talpra ugrott. - Apátlan-anyátlan árva vagyok! - kiáltotta. - Egyedül csak Sweet Briar maradt még az enyém! A férfi a kajütajtóhoz lépett. - Jézusom, magát ez kicsit sem érdekli! - folytatta a lány. - Magát senki és semmi nem ér-
dekli! Devlin kinyitotta az ajtót. - Elveszítem Sweet Briart, mert maga a fejébe vette, hogy váltságdíjat fog követelni értem! A férfi nem fordult hátra, és csak egy pillanatra állt meg. - Nem, Hughes kisasszony. Maga azért veszíti el az örökségét, mert az apja a jelek szerint csöppet sem konyított az üzlethez. A sértő megjegyzés hallatán a lánynak elakadt a szava. Mielőtt még eszébe jutott volna valamilyen gorombaság, hogy visszavágjon a kapitánynak, ő már ott sem volt. Az ajtó becsukódott mögötte, és a kajütben alkonyati félhomály lett. Virginia a kerek hajóablaknál állt, amely a viharos idő ellenérc is nyitva volt. Szeme előtt Írország partja húzódott. A homokos partból meredek sziklákat látott kiemelkedni, hogy aztán lassanként szelíd dombvidéknek adjanak helyet. A lány elhatározta, hogy nem böszíti tovább a kapitányt, és már egy napja ki sem mozdult a kabinból. Amikor azonban a hajó fölött megjelentek az első sirályok, résnyire nyitotta az ajtót, és véletlenül meghallotta, hogy hamarosan elérik egy folyó torkolatát. Azóta órák teltek el, és a fregatt már sebesen haladt a Shannon folyón Limerick városa felé. Virginia időnként egy-egy úrilakot és kis házcsoportokat látott a parton. Az ír partvidék buján zöldellt, a magaslatokon legelésző juhokat lehetett kivenni. Virginia úgy döntött, még egy kísérletet tesz arra, hogy keresztülhúzza Devlin O'Neill számítását. Nem tudta megbecsülni, mennyi idő múlva érik el Limericket, és az sem segített rajta, hogy megnézte a térképet. Attól tartott azonban, hogy már nincs sok ideje. Ha nem cselekszik hamar, kútba fog esni a terve. A kabinajtóhoz lépett, és tekintetével a szőke Gust kereste, de sehol sem látta. Jack Harvey viszont kint állt a tatfedélzeten a korlátnál, és szomorúan, leverten nézett ki a partra. - Doktor Harvey! Kérem, uram, beszélni szeretnék önnel! - kiáltott oda neki a lány. Az orvos feléje fordult, és hitetlenkedés ült ki az arcára. Devlin, aki szálfaegyenesen állt a kormánynál, félig a doktor felé fordult. Bólintott, és mondott valamit, amit Virginia nem hallott. Az orvos végül lassan, bizonytalanul elindult feléje. A lány sugárzó mosolyt varázsolt az arcára. - Szívességet kell kérnem öntől - mondta. - Nem veszek részt több cselszövésben - jelentette ki az idős úr. - Megtenné, kérem, hogy megkeresi Gust, és ideküldi hozzám? Megfürdenék, mielőtt elhagyom a hajót. Csak forró vizet szeretnék kérni. Jack Harvey megkönnyebbült, hogy a lány csak ennyit akar tőle. Bólintott, és Gus keresésére indult. Virginia becsukta a kajütajtót, és lehunyta a szemét. Kicsit sem örült, hogy azt kell tennie, amit kifundált, de nem látott más lehetőséget. Gus ugyan valamivel magasabb nála, de majdnem olyan sovány, mint ő. A tervének sikerülnie kell. Kezébe vette a kapitány egyik súlyos ezüst gyertyatartóját, és úgy helyezkedett, hogy az ajtó majd eltakarja, ha a mit sem sejtő tengerész belép rajta. Magában azért imádkozott, hogy Gus egyedül jöjjön be. Kopogtatására a lány kiszólt, hogy szabad. A férfi egy másik lengerésszel nyitott be a kabinba. Virginia ellépett a fal mellől, a gyertyatartót a háta mögé dugta, és mosolyogva nézte a férfiakat, akik vödrökből gőzölgő vizet öntöttek a kádba. Amikor végeztek, és távozni készültek, Virginia előrébb lépett. - Gus, várjon, kérem. Még soha nem jártam Írországban, és van pár roppant fontos kérdésem - mondta. Szokás szerint Gus most sem nézett rá, csak elküldte a másik tengerészt, aki távozott is. A lány hevesen dobogó szívvel odasétált a szőke fiatalemberhez. - Úgy tudom, hogy itt a lakosság többsége katolikus. Hol találhatok baptista lelkipásztort? Gust szemlátomást meglepte ez a kérdés, és elgondolkodott. Virginia közben mögéje lépett. - Biztos vagyok benne, hogy a kapitány... - kezdte a tengerész. A lány egy másodpercig még bizonytalankodott. Szabadságvágya azonban végül erősebbnek bizonyult az aggályainál. Nincs más választása, fájdalmat kell okoznia Gusnak. Felemelte a súlyos gyertyatartót, és tarkón ütötte vele a férfit, aki hang nélkül összecsuklott, és elterült a padlón. Virginia megdermedt. Félt, hogy túl nagyot ütött, és megölte a tengerészt. Letérdelt mellé, és megkönnyebbülten látta, hogy lélegzik. Szőke haját azonban vér szennyezte be.
- Nagyon sajnálom - suttogta neki a lány, aztán kicsatolta a derékszíját, és lehúzta róla a meglehetősen koszos nadrágot. Gus nem viselt alsónadrágot, de Virginia az altestére futó pillantást sem vetett. Úgy döntött, magához veszi a tengerész tőrét, mert az még hasznára lehet. Az ingéből már jóval nehezebben sikerült kibújtatnia az ájult férfit, de valahogy azért csak sikerült megoldania. Aztán benyúlt az ágy alá, ahol korábban elrejtett egy jókora darab kötelet. Szorosan rátekerte Gus csuklójára és bokájára, s végül még harisnyát is tömött a szájába. - Kérem, ne gyűlöljön meg azért, amit tettem - suttogta, aztán begurította a férfit az ágy alá. Pillantása közben a sápadt arcra esett, és lelkifurdalása támadt. Szegény Gus végül is mindig tisztelettudó volt vele. Igaz, annak is kellett lennie, elvégre tudhatja, hogy a kapitány elbocsátással bünteti az engedetlenséget. Virginia levette a bekecsét, a ruháját és a fűzőjét, s csak az alsóinget és a hosszú bugyogót hagyta magán. Cipője is az ágy alatt kötött ki. Gyorsan belebújt Gus nadrágjába, de a derékszíjat nem csatolta be, csak csomóra kötötte a derekán. Az inget is felvette, és varkocsait a tengerész gyapjúsapkája alá dugta. Aztán végignézett magán, és ráncba szaladt a homloka, mert meztelen lába túlságosan nőies volt. A bő nadrág alól ráadásul hosszú bugyogója csipkés alja is kikandikált. - A francba! - káromkodta el magát, és kapkodva felhajtotta lábán a bugyogót. Utána a hajóablakhoz szaladt, és lélegzetét visszafojtva kinézett rajta. Szeme előtt jókora város terült el. Szélén fából épült kunyhók álltak, beljebb kőházak, néhány nagy kúria, és a központjában több templom is magasodott. A kikötőben különböző méretű hajók álltak, nagyjából egy tucat. Mindegyik legfeljebb feleakkora volt, mint O'Neill fregattja, s kereskedelmi vagy halászhajók lehettek. A parton egyre nagyobb tömeg gyűlt össze. A városból gyerekek szaladtak le a folyóhoz, hangosan kiabáltak, és az érkező hajónak integettek. Felnőttek is követték őket, s mind többen és többen lettek. Néhányan kopottas inget viseltek, és földművesek lehettek, mások, a finom gyapjúzekés és térdnadrágos férfiak kereskedők. A nézelődők között asszonyok is voltak. A gyerekek szélesen mosolyogtak. Nem, nem csak ők. Mindenki mosolygott. Virginia egyre nyugtalanabb lett. Hallotta, hogy O'Neill parancsokat osztogat, és a fregatt egyre lassabban haladt. A tömegből közben egy vörös hajú, egyszerű parasztruhát viselő nő vált ki, aki egy kosár virágot tartott a karján. Valaki örömujjongást hallatott, és mintha az O'Neill nevet kiáltotta volna. Virginia magára fonta a karját. Az éljenzés egyre hangosabb lett, és a vörös szépség virágokat kezdett szórni. A szél felkapta őket, és a hajó előtt szétterültek a vízen. Most már kétség sem fért ahhoz, hogy az emberek a kapitányt üdvözlik ilyen lelkesen. - O'Neill az! O'Neill! - hallatszott minden felöl. Virginia egészen biztos volt abban, hogy egyik-másik arcon örömkönnyeket is látott megcsillanni, és semmit sem értett. A mólóhoz matrózruhás férfiak siettek le, hogy elkapják a Kurázsi köteleit. A hajó most oldalra fordult, és Virginia hallotta, hogy a súlyos vasmacska a vízbe csapódik. Ő még mindig fel nem foghatja, miért bújnak ki ezek az emberek örömükben a bőrükből O'Neill érkezése láttán, de úgy döntött, hogy neki ehhez semmi köze. Őt semmi más nem érdekelheti, csakis a szökés. És annak most jött el az ideje. Amikor azonban kinyitotta a kabinajtót, rádöbbent, hogy mégiscsak érdekli az, ami a parton történik. Nagyon is érdekelte ez a lelkes fogadtatás, csak azt nem tudta, miért. Devlin O'Neill a tatfedélzeten állt, a várost és a köszöntésére megjelent tömeget nézegette, amely úgy üdvözölte őt, mintha legalábbis király volna. A kapitány még csak el sem mosolyodott, és Virginia úgy látta, hogy gondolatai egészen máshol járnak. Arckifejezése furcsa volt, tekintete egyszerre átható és feszült. A lány önkéntelenül azt kezdte találgatni, mi mehet végbe benne. Aztán meglátta, hogy a vörös hajú nő felment a fedélzetre. Felkapaszkodott a tatra O'Neill mellé, és egy csokor rózsát nyújtott át neki. A férfi csak most vette észre, és feléje fordult. Az ír szépség hirtelen ledobta a virágokat, a kapitány vállára tette a kezét, és szájára tapasztotta a száját. O'Neill átkarolta, és szenvedélyesen viszonozta a csókját. A város összesereglett lakói megint éljenezni kezdtek, és újra meg újra a kapitány nevét kiáltották. Virginiának elakadt a lélegzete, és nem tudta elszakítani tekintetét a tatfedélzeten álló párról. Szinte már megigézve meredt rájuk, amíg végül megszólalt a józan esze, és arra figyelmeztet-
te, hogy kedvezőbb pillanatot keresve sem találhatna a szökésre. Kilépett a kajütből, keresztülszaladt a fedélzeten, és elvegyült a matrózok között, akik már lefelé szaladtak a hajóról a pallóhídon. Velük szemben a városiak nyomultak fel a fregattra. A kikötőből Virginia visszanézett. O'Neill közben elvált a vörös nőtől, mert éppen egy jól öltözött úr nyújtott kezet neki, aki a város képviseletében akarhatta üdvözölni. A kapitány elfogadta a jobbját, de csak szórakozottan vett tudomást a helyi potentátról. Virginia maga mögött hagyta a kikötőt, és a macskaköves úton ment tovább. Stráfkocsik és fogatok mellett haladt el, s végül befordult egy girbegurba utcába, amelynek házaiban a földszinten boltok működtek, az emeleteken pedig lakások voltak. A lány csak most eredt futásnak. Devlin lassan a kajütje felé indult. A fedélzetet végre elhagyták a városiak, és az ő tengerészei is megkezdték a kimenőjüket. A kapitány maga lehangolt volt. Úgy érezte, valamikor az előző életében lehetett, hogy ő kisfiúként ezeken az utcákon járt az édesapjával, miután végeztek a beszerzésekkel. A járókelők annak idején kivétel nélkül tisztelettudó bólintással üdvözölték Gerald O'Neillt, és Devlin kis keble büszkeségtől dagadt. Most olyan érzése volt, hogy az is még az előző életében lehetett, amikor ezeket az utcákat járta, szinte már félőrülten, miután meggyilkolták az édesapját. A boltosok és a kereskedők akkor utánafordultak, a „szegény O'Neill fiúról" pusmogtak, és arról a „dologról odafent a hegyen", amin Gerald O'Neill özvegye és Adare házasságkötését értették. Devlin azóta, hogy tizenhárom éves korában belépett a haditengerészethez, csak egyszer járt itthon. Ez hat esztendeje volt, ő pedig akkor tizennyolcadik évében járt. Jó kiállású és hideg szemű fiatalember volt, aki Trafalgar után éppen csak megkapta első saját hajóját. Akkor nem szórtak rózsákat a lába elé, miután a szkúnerével befutott a kikötőbe, és nem csődült össze tömeg a fogadására. A boltokból és a lakóházakból azonban mindenki kilépett az utcára, hogy pillantást vessen rá, miközben ő lóháton Askeatonba indult. Az emberek akkor is összesúgtak mögötte, de nem figyelt rájuk. Most egyszer csak észrevette, hogy nincs egyedül. A kabinja közelében Jack Harvey állt, és a pipáját szívta. - Hazatért a tékozló fiú - jegyezte meg. Devlin megállt. Az orvossal szemben táplált haragja már elpárolgott. Hűtlenségén túltette magát, ugyanúgy, ahogy másnapra a halálán is túltette volna. Semmiféle érzés nem maradt benne, csakis a közöny. - Aligha vagyok bárkinek is a tékozló fia - válaszolta. - Ez a város azt lát magában - szállt vele vitába a doktor. - Az emberek illúziókat táplálnak, és hőst keresnek maguknak. Bármilyen hőst, nekik csak az a fontos, hogy ír és katolikus legyen. Az sem érdekli őket, hogy kizárólag a saját, túlságosan is élénk fantáziájuk teremti meg azt a hőst. - Mókás, hogy a flottánál magát mindenki kiállhatatlannak, gorombának és basáskodónak tartja. Én viszont ismerem az igazságot. Maga az egyik legszerényebb ember, akivel valaha is szerencsém volt találkozhatni. - Rám várt itt, Jack? Hat éve nem voltam otthon, és még sötétedés előtt Askeatonba szeretnék érni. - Akkor igencsak igyekeznie kell - mondta Harvey. Devlin tudta, hogy az orvosnak nem akaródzik elhagynia a hajót, ő viszont mielőbb meg akarta tenni. Belépett a kabinjába, és azonnal feltűnt neki, hogy Virginia nincs ott. Először nem hitt a szemének, ám aztán megértette, hogy a lánynak valahogy sikerült megszöknie. Szinte már csodálattal adózott előtte. Virginia Hughes még nála is eltökéltebb és konokabb. - Okos kis boszorka - dörmögte, és hirtelen furcsa, fojtott hangra lett figyelmes, amely az ágy alól jött. Devlin lehajolt, és kihúzta a meztelenül megkötözött Gus Piersont. Kivette a szájába gyömöszölt harisnyát, és levágta róla a köteleket. - Az én hibám, uram, hogy megszökött a fogoly. Minden felelősséget vállalok, uram - mondta Gus, és feltápászkodott. Devlin erős késztetést érzett arra, hogy állon vágja a szőke fiút, de nem tette meg. Az ajtóból Jack Harvey dünnyögését hallotta meg:
- Lám, lám, az ifjú hölgy mégis megtette! Most büntetésképp Gust is elbocsátja, Devlin? Vagy őt egyenesen áthúzatja a hajófenék alatt? Ez a büntetés szinte mindig halállal végződött, és manapság már senki sem alkalmazta. Devlin eleresztette füle mellett a gúnyos kérdést. - Meséld el, mi történt pontosan! - mondta a tengerésznek, s bricseszt és inget dobott oda neki. Gus magára kapta a ruhákat, és fülig vörösödött, miközben jelentést tett a történtekről. - Segíteni fogsz megtalálnom Hughes kisasszonyt, Gus - mondta Devlin, miután a tengerész befejezte a beszámolót. - Amint a túsz megint a felügyeletem alatt lesz, te leváltod az őrt a hajón. Megvonom a kimenődet, és amíg másként nem rendelkezem, nem hagyhatod el a fregattot. - Értettem, uram - dünnyögte a tengerész megkönnyebbülten , mert valójában sokkal súlyosabb büntetéstől tartott. Gus kiváló tengerész volt, és remek fickó is. Devlin tudta, hogy semmilyen módon nem támogatta a fogoly szökését. Ugyanakkor meg is kellett büntetnie, hogy a legénység tagjai tudják, a kapitányuk a legkisebb hibát sem nézi el. Árulással azonban nem vádolhatta a fiatal dánt. Virginia Hughes egyszerűen csak sokkal okosabbnak és ravaszabbnak bizonyult nála. - És hogy akarja megkeresni a szökevényt? - kérdezte doktor Harvey. - Mostanra már félúton lehet a következő faluba, és ki tudja, melyik az a falu. Devlin fagyosan elmosolyodott. - Téves feltételezés. Hughes kisasszony csakis egy módon jutat el Londonba. Egy másik hajón. Én pedig még ma beszélek a Misztéria kapitányával. - Kezdem érteni - dünnyögte Harvey. - Ezt a játékot ketten játsszák - folytatta Devlin, és megint Gushoz fordult. - Terjeszd el a kikötőben, hogy az engedetlen jegyesem megszökött tőlem, és hajót keres, amelyen eljuthat Londonba. Magas jutalom vár arra, aki visszahozza hozzám, a kétégbeesett vőlegényhez. Gus elsietett, hogy teljesítse a parancsot, és Devlin is elhagyta a kabinját. Doktor Harvey lassan utána indult. - Szegény lányka! - motyogta. - Halvány esélye sincs.
7. Itt valami nagyon nincs rendben, gondolta Virginia. A sötét szénapadláson édes illat vette körül, miközben térden állva elmászott az ablakig. Odalent keskeny utca kanyargóit, amelyen most, hogy leszállt az éjszaka, senki sem járt. Órák óta rejtőzködött már ebben a csűrben, amely a város központjában, egy asztalos műhelye mögött állt. Egész idő alatt csak hébe-korba látott gyalogosokat, néhány matrózt, és rajtuk kívül egypár szekeret. Hogyhogy nem indítottak csapatokat a keresésére? Okos elrablója egészen biztosan hamar felfedezte, hogy a túsza megszökött. Nyilván hamar csoportokba osztotta az embereit, és kiküldte őket, hogy fésüljék át az egész várost. Virginia azonban nem látott ilyen osztagokat, s a rejtekhelyéről csak nevetgélést és zeneszót hallott kiszűrődni a kikötő ivóiból. Az egyikből, amelyik egészen közel volt a csűrhöz, időnként részegek gajdolása is eljutott hozzá. Mit jelenthet ez a nagy nyugalom? Virginia felállt, mert már fájt a térde, és kinyújtóztatta a tagjait. Aggódott, rosszat sejtett, és tudta, hogy cselekednie kell, Keresnie kell egy Londonba induló hajót, vagy ha azt nem talál, akkor olyat, amelyiken legalább Anglia valamelyik kikötőjébe eljuthat. Más megoldás nincs. Gyalogszerrel, egyetlen penny nélkül nem vághat keresztül egész Írországon. Lemászott a létrán, és kilépett a csűrből. Sietve a kikötő felé indult, és rettegett, hogy elrablója bármelyik pillanatban befordulhat egy sarkon, s zavarba ejtően szép arcán fagyos és gonosz mosollyal elállhatja az útját. De sem O'Neill, sem egy keresőcsapat nem bukkant fel előtte. Ez valóban furcsa. Nagyon furcsa. Virginia bizonytalansága és félelme még jobban felerősödött, amikor meglátta a dokkokat. Beljebb a városban még elszórva olajlámpák világították meg az utcákat, itt viszont majdnem teljes sötétség honolt, csak helyenként égett egyegy fáklya. A Kurázsi-nak is csak a körvonalait vette ki, de így is azonnal felismerte. A fregatt büszkén és szépségesen ugyanott ringott a vízen, ahol kikötötték. Vitorláit bevonták, csak ár-
bocrúdja meredezett a tintakék égbolt felé. A kapitány kabinjában nem égett fény, és csupán egyetlen fáklya árulkodott az őrség jelenlétéről. Virginia egyszer csak összerezzent, amikor hangokat hallott a háta mögül. Egy boltajtóhoz lapult, összehúzta magát, és megpróbálta kivenni a sötétben beszélgető két férfit. Matrózok voltak, részeg matrózok, és fennhangon a Disznófej fogadó egyik szolgálólánvának a bájait taglalták. Virginia egyiküket sem találta ismerősnek, de nem lehetett biztos abban, hogy O'Neill legénységének minden tagját felismerné. Végül közelebb sétált hozzájuk, és lemélyítette a hangját, amikor megszólította őket: - Hé, cimborák! Hajót keresek, hogy eljussak Londonba - mondta, és erősen remélte, hogy valamelyest sikerült utánoznia az éles londoni kiejtést - Tudjátok, ki indul oda? A férfiak megálltak, és egyikük nagyot húzott egy palackból. – A Misztéria az első dagálylyal kihajózik, kölyök - válaszolta a zömökebbik. - Úgy hallottam, a kapitánynak nincs elég embere. Bárkit felvesz, akinek van két keze és két lába. Virginia el sem akarta hinni, hogy ekkora szerencséje lehet, és szélesen elmosolyodott. - Köszönöm, emberek - mondta. A zömök férfi hirtelen közelebb lépett hozzá, és vizslatni kezdte az arcát. - Hé, nem ismerlek én téged, kölyök? Nem voltál velünk a Kurázsi fedélzetén? A lány nem válaszolt, csak sarkon fordult és futásnak eredt. Áldotta a szerencséjét, hogy a matrózok részegek, és nem érhetik utol. A Misztéria szlúp vitorlázatú hajó volt, feleakkora, mint a Kurázsi, és egészen közel horgonyzott. Virginia felsietett a pallóhídon, s amint felért, azonnal megállította egy őr, aki tudni akarta, kicsoda és mit akar. - Robbie vagyok - felelte a lány elváltoztatott hangon. – Ki szeretnék hajózni veletek holnap reggel, fiúk, ha a kapitányotok megengedi - mondta. A hórihorgas matróz közelebb lépett hozzá, és feljebb emelte a fáklyáját. - A kapitány vacsorázik éppen, de kevés embere van. Gyere, Robbie, biztos vagyok benne, hogy beszélni akar veled. Virginia hevesen dobogó szívvel követte a fiatal tengerészt, és örült, hogy az nem láthatja őt jól, mert előtte ment a fáklyával. - Hány éves vagy? - kérdezte az őrszem. A lány habozott kicsit. - Tizenöt. - Legfeljebb tizenkettőnek látszol - nevetett fel a férfi. – De semmit se aggódj! Rodrigo kapitány azt sem bánná, ha csak nyolc volnál. Olyan kölykök is vannak a hajónkon, akiket tegnap még pelenkáztak. Virginia válaszképpen csak morgott valamit. Közben megérkeztek a tatfedélzet alá, egy kis kabin elé. Az őr bekopogott, s miután kiszóltak neki, hogy szabad, belépett. A lány követte. - Egy fiú van itt, kapitány úr. Velünk szeretne vitorlázni. A kis asztalnál egy hordóhasú, ősz szakállú férfi ült, aki éppen befejezte a vacsoráját, amely ürühúsból, sajtból, kenyérből és világos sörből állt. Fürkésző szemét Virginiára emelte, aki megállt az ajtóban, hogy minél távolabb legyen tőle. - Gyere beljebb, fiú! - mondta a férfi nyersen. – Szolgáltál már hajón? A lány közelebb lépett, de nem nézett a kapitány szemébe. Tudta, hogy nincs más választása, hazudnia kell. - Igenis, uram. Már... nyolcéves korom óta hajózom. - Igazán? - A kapitány nadrágszárába törölte zsíros kezét, és nagyot böfögött. - Milyen hajókon szolgáltál? Virginia érezte, hogy arcából kifut a vér. Aztán remek ötlete támadt. - Az Americanán, kapitány úr. - Sosem hallottam még róla. - A Kurázsi elfogott bennünket. Csak pár nappal ezelőtt. Az Americana most valószínűleg a tenger fenekén fekszik. Nem volt elég vitorlája ahhoz, hogy elmeneküljön a közeledő vihar elől. Nekem szerencsém volt, mert felvettek a Kurázsira. - mondta a lány, és rámosolygott a szakállas tengeri medvére. - És miért akarsz másik hajóra kerülni? - Rodrigo kapitány most egészen közelről fürkészte Virginia arcát. - Az embereim többsége a fél karját is odaadná azért, hogy a Kurázsin hajózhasson.
- Én nem, uram. - Virginia habozott kicsit. - O'Neill kapitány nagyon is kedveli a fiatal fiúkat, ha érti, mire gondolok. Rodrigo kapitány arca kifejezéstelen maradt. - O'Neillről mindenki tudja, hogy rajonganak érte a finom dámák - mondta, aztán a matrózához fordult. - Fogd el a lányt, Carlos! Virginia megpördült a tengelye körül. A langaléta Carlos felé nyújtotta a kezét, de ő átbújt a karja alatt és kiviharzott az ajtón. - Kapjátok el! - kiáltotta Rodrigo. - Ez a lány O'Neill szökött jegyese, hogy a fene vinné el, és csinos jutalom üti a markunkat, ha visszaszolgáltatjuk neki. Virginia csak futott tovább, de most már mindent értett. O'Neill nem fáradt azzal, hogy a felkutatására induljon. Nem, mert tudta, hogy egy Londonba induló hajót fog keresni. A lány gyűlölettel gondolt rá, miközben a pallóhíd felé rohant. Nem hiúsulhat meg a terve éppen most, amikor már egészen közel volt a sikerhez! A kikötőből éppen egy csapat hazatérő matróz indult fel a pallóhídon. Háta mögül Virginia hallotta, hogy Carlos odakiabál nekik: - Fogjátok el azt a nőt! Nem fiú, hanem lány! O'Neill nője! Virginia látta, hogy a matrózok értetlenül összenéznek odalent, de aztán négyen kiváltak közülük, és feléje indultak a pallón. A lány hátranézett a válla fölött. Carlos csak pár lépésnyire állt mögötte, és vigyorogva nézett rá. Karját a teste mellett lógatta, de a szemét egy másodpercre sem vette le róla, hogy bármelyik pillanatban elkaphassa. A négy matróz ezalatt egyre közelebb ért. A sötét tenger meg-megcsillant a csillagok fényében, és egészen csendesnek tűnt. Virginia pedig jó úszó volt. Odarohant a hajókorláthoz, és felkapaszkodott rá. - Kapjátok el, mielőtt leugrik! - kiáltotta Carlos. Virginia kihúzta a tőrt az övéből, aztán feje fölé emelte a karját, és fejest ugrott a vízbe. Devlin maga mögött hagyta a kikötői kocsmákat, és a dokkok felé tartott. Hangulata mélyponton volt. Egész nap halott apja kísértette, mintha nem lett volna már az is bőven elég neki, hogy Virginia Hughes ravaszul megszökött tőle. Azóta, hogy ír földre tette a lábát, minden sarkon Gerald O'Neillt vélte látni, aki mintha mondani akart volna neki valamit. Természetesen csak a képzelete űzött vele gonosz tréfát. Az apja meghalt, és ő, sok másik embertől eltérően, soha nem hitt a kísértetek létezésében. De mégis, mit akarhatott közölni vele az édesapja? Eastleigh már közel jár az anyagi összeomláshoz. Devlin rég eldöntötte, hogy a gróf számára a halálnál sokkal súlyosabb büntetés lesz, ha szegénységben kell tengetnie a napjait. Lehet azonban, hogy ez mégsem elég bosszúnak? - találgatta, és újra megjelent előtte édesapja megcsonkított teste és üres tekintetű szeme, amely levágott fejéből meredt rá. Az emlékkép felbosszantotta. Azóta nem gyötörte már, hogy elhajózott Londonból. Most viszont az az egykori kisfiú visszatért, rémülten és bizonytalanul, gyengén és minden önbizalom híján. Devlin gyűlölte azt a fiút. Mindig is gyűlölte, és most keserűen elkáromkodta magát. Nincs szüksége kísértő emlékekre a múltból, a legkevésbé akkor, amikor a foglyának éppen nyoma veszett. Nem nyughat, amíg nem szerzi vissza. Azzal hitegette magát, hogy a lány csak eszköz lett volna számára. A vele kapcsolatos terve só, amelyet Eastleigh tátongó sebébe szórhat. Ez az észérv azonban mit sem enyhített a dühén. Virginia Hughes messze több, mint egy szemtelen fruska, aki szembe merészelt szállni vele. Erőpróba a számára. Egyszerűen nem engedheti el. Nem akart rosszat neki, de mivel a Hughes családnevet viseli, fel fogja használni a céljaira. Meglassította a lépteit, amikor rádöbbent, hogy mindennek ellenére sajnálja a lányt. Elizabeth iránt soha semmit nem érzett, a túszát viszont szánja. Lehet, hogy a fiatalsága és az ártatlansága miatt. Vagy talán azért, mert a lány nem tudja, hogy Eastleigh akkor sem menthetné meg az ő imádott ültetvényét, ha akarná. Egyszerűen nincsenek meg hozzá az anyagi eszközei. A szánalom azonban gyengeség. És ha a lány továbbra sem hajlandó alávetni magát az akaratának, akkor ő a teste lüktető keménységével még mindig könnyűszerrel elérheti nála, hogy ellágyuljon és fátyolos legyen a tekintete. Virginiában akkor majd fel sem fog merülni a szökés gondolata. Devlin egyszer csak kiabálást hallott a dokkok felől, és azonnal elfelejtette a testi örömök kö-
rül keringő gondolatait. A Misztéria felé fordult, amelyen teljes volt a felfordulás. A hajópallón férfiak rohantak fel, és valaki fáklyát tartott kezében a fedélzeten. Valamit odakiálltott a többieknek, és Devlin mintha a saját nevét is hallotta volna. Pillantása aztán a hajókorlátra esett, és először el sem akarta hinni, amit látott. A korláton Virginia állt Gus gönceiben, és előrehajolt, hogy a jéghideg vízbe vesse magát. Mi az ördögöt művel az a nő? Devlin szívverése kihagyott egy hosszú pillanatra. Amikor azonban a lány levetette magát a korlátról, rohanni kezdett a dokk felé. Látta, hogy Virginia alámerül a vízben, s fején átfutott a rémült kérdés, hogy vajon egyáltalán tud-e úszni a lány. Miközben ő is a hideg vízbe csapódott, már arra gondolt, hogy Virginia biztosan tud úszni. Elvégre tud fegyverrel bánni, úgy káromkodik, mint egy matróz, és még egy tengerészt is le tudott ütni, hogy levetkőztesse és ellopja a ruháját. Könnyen lehet, hogy remek úszó. Devlint azonban nem nyugtatta meg ez a gondolat. Nyitott szemmel úszott a koromfekete vízben, és tekintetével a lányt kereste, miközben kezére, karjára és lábára növények indái tekeredtek rá. Ha Virginiát is behálózták, talán soha nem fog kiszabadulni. A férfi tovább kutatott utána, de keze csak fadarabokat és köveket tapintott ki. Végül elfogyott a levegője, és szét akart robbanni a tüdeje. Nem maradt más választása, fel kellett úsznia a felszínre. Kidugta a fejét a hideg vízből, és levegő után kapkodott. És akkor találkozott a tekintetük. Virginia csak pár méternyire taposta a vizet, és hangosan zihált. A Misztéria fedélzetén a férfiak még több fáklyát gyújtottak, és megvilágították velük a dokkot. A lányt ugyanúgy meglepte a kapitány felbukkanása, mint őt az övé. - Jól van? - kérdezte Devlin, és odaúszott hozzá. Virginia reakcióját a kétségbeesés szülte. Amint a férfi rnegragadta a csuklóját, egy tőr hegye fúródott a karjába. Devlint meglepte, hogy a lánynak fegyvere van. Azon már kevésbé csodálkozott, hogy használta is ellene. Egyelőre nem tehetett mást hátrább kellett húzódnia tőle, mert a szeméből dühödt eltökéltséget olvasott ki. Virginia még mindig egy helyben taposta a vizet, és újra megpróbálta megszúrni a férfit. Ezúttal az arcába akart döfni, de ő megmarkolta a csuklóját, és sikerült elhárítania a támadást. - Dobja el a tőrt! - mondta, és haragja nem ismert határokat. - Nem dobom! - felelte a lány, és szemében rémület jelent meg. Devlint újra meglepte ez az elszántság, de most nem foglalkozhatott vele. Kíméletlen erővel megszorította Virginia csuklóját. A lány fájdalmasan felnyögött, és elengedte a tőrt. - Majdnem nyertem - suttogta, és könny szökött a szemébe. Devlin magához rántotta, és megint szánalom akart ébredni benne, de nem engedte, hogy elhatalmasodjék rajta. - Közel sem járt ahhoz, hogy nyerjen, Hughes kisasszony. És tudja nem is fog, ha velem akar ujjat húzni. A lány vizes arcán kövér könnycsepp gördült alá. - Egy nap vidáman fogok táncolni a sírján, maga disznó! - Ezt nem kétlem - felelte a férfi. Egyszeriben megérezte, hogy Virginia karcsú lába összefonódik az. övével. Dühe elpárolgott, és a helyét testi vágy foglalta el. - O'Neill! Kapja el a kötelet! Devlin meglátta, hogy a Misztéria fedélzetéről mentőkötelet dobtak le neki. A hajó felé fordult, és a vágya felerősödött, amikor két feszes mell simult a bordáihoz. Egyik kezével átkarolta a lányt, a másikkal megragadta a kötelet. Miközben felhúzták őket, úgy hallotta, hogy Virginia sír, de az is lehet, hogy csak a hidegtől törtek fel belőle furcsa, rekedtes hangok. Amikor végül beléptek Devlin kajütjébe, Virginia nem sírt, megállíthatatlanul reszketett. A kapitány Gushoz fordult. - Melegíts vizet neki, mielőtt még elviszi a láz! - Igenis, uram! - felelte Gus, és bosszús pillantást vetett Virginiára. Ő szörnyen szégyellte magát azért, amit vele tett, és kerülte a tekintetét. Hátat fordított neki, magára fonta a karját, és olyan erősen rázta a hideg, hogy még a fogai is össze-összekoccantak. Devlin becsukta az ajtót Gus mögött, és gyertyákat gyújtott. - Le kellene vennie a vizes holmiját - mondta Virginiának, aztán a szekrényéhez lépett, és elővett egy hálóinget, amelyet még egyszer sem viselt, mert mindig meztelenül aludt. - Menjen a pokolba! - kiáltotta a lány vacogva.
A férfi feléje fordult, és megdermedt. Gus elázott ruhája Virginiára tapadt, és teste minden vonalát megmutatta. Megkeményedett mellbimbóját és karcsú derekát éppúgy, mint a lába közét. Hogy a fene enné meg! Devlin egy pillanatig meredten nézte, és elképzelte a göndör szőr alatt megbújó öl csábító nedvességét. Egyszeriben perzselőn forrónak és fojtogatónak érezte a kabin levegőjét. Látása elhomályosodott, férfiassága szinte már elviselhetetlenül kemény lett. - O'Neill? - suttogta Virginia rekedten. Devlin összerezzent. Még mindig bódult volt hihetetlenül kéjes érzéseitől, amelyeknél elsöprőbbekben talán még soha nem volt része. Végül úgy-ahogy kijózanodott, és odadobta a lánynak a hálóinget. Aztán távolabb lépett tőle, hogy ne érezze a közelségét, de a szíve még mindig úgy kalapált, mintha futva tette volna meg az utat Limericktől Askeatonig és vissza. Miért kellene megkímélnie Virginia ártatlanságát, aki végtére is az ellensége? Akkor is az, ha még csak tizennyolc éves. Most azonnal magáévá tehetné, és kielégíthetné a vágyait. Ki tehetne szemrehányást neki? Érdekelne az bárkit is? Virginia Hughes árva, amerikai, és Eastleigh egészen biztosan nem akarja a nyakába venni. Senki sem bánná, ha ő végül a szüzességétől megfosztva engedné szabadon. Csakhogy ő Gerald és Mary O'Neill fia, akit a szülei arra neveltek, hogy tisztelje a nőket. Megtanították arra, hogy különbséget tudjon tenni jó és rossz között, s arra is, hogy gyűlölje az angolokat. A mindenségit, a foglya ráadásul még csak nem is angol! Devlin mogorván töltött magának egy pohár skót whiskyt, és észrevette, hogy remeg a keze. Mindennek a tetejébe még mindig lüktetett az ágyéka, a feszítés nemhogy enyhült benne, hanem még fel is erősödött. Felhajtotta az italt, aztán még egyet, de a megváltó megkönnyebbülést hiába várta. Egyszer csak arra figyelt fel, hogy a kabinban nagyon nagy a csend, és megfordult. A lány ugyanott állt, ahol eddig, de most egyenesen őrá szegezte azt a nagy szemét, és már egyáltalán nem reszketett. A hálóinget nem vette fel, természetesen ezúttal sem engedelmeskedett. Abban a pillanatban, ahogy egymásra néztek, Devlin látta Virginián, hogy ugyanúgy érzi a kabin levegőjében vibráló feszültséget, mint ő. Bármilyen tapasztalatlan és ártatlan is, tudja, hogy őt vágy feszíti. A lány tekintete lassan a kapitány nadrágja alatt jól láthatóan lüktető keménységre siklott. Aztán megint a szemébe nézett, és semmit sem mondott, de az arca lángba borult. - Férfi vagyok - morogta Devlin. - Maga pedig nő. Ilyen egyszerű ez. Virginia megnedvesítette az ajkát. - Meg akar... - kezdte, de félbehagyta a mondatot. - Mi jár a fejében? - Mit akar, mit tegyek? - Nem tudom - suttogta Virginia. Devlin hitetlenkedőn felnevetett. A lány mellbimbója még mindig kemény volt. Neki csak rá kellett pillantania, hogy tudja, miatta ágaskodott fel, pedig még hozzá sem ért. - Szerintem maga hazudik, Hughes kisasszony. Úgy gondolom, ugyanúgy az érintésemre vágyik, ahogy tegnap is arra vágyott. Virginia megfeszítette magát. - Ez nem igaz. - Mindegy. Annak, hogy maga mit akar, valójában nincs jelentősége. - Devlin még egy pohár whiskyt töltött, és feszítő vágya dacára is élvezni kezdte a helyzetet. Odalépett a lányhoz, és kezébe nyomta a poharat. - Maga minden jogát elvesztette, amikor sokadszor is lázadni merészelt ellenem. - Nekem itt soha nem voltak jogaim. - Több is volt, de maga sorra eljátszotta őket. Igya meg ezt! Felmelegíti, amíg megérkezik a fürdővize. - Már nem fázom. Devlin kis híján hangosan felnyögött, mert a lány ártatlan szavai újra felkorbácsolták a vágyát. Ujjai hegyével megemelte Virginia állat. - Igyon! - szólította fel halkan, aztán hüvelykujjával lassan végigsimított az alsó ajkán. A lány megremegett, és felgyorsult a légzése. A kajütben, ha ez még egyáltalán lehetséges volt, még forróbb és fojtogatóbb lett a levegő. Virginia telt ajka feszes és nedves volt. A férfi érintésére szétnyitotta, és Devlinnek megint elhomályosult a látása. Csak egy csókot akart, egyetlen hosszú, lassú csókot. Mi rossz volna abban? - gondolta. Gondolatát azonban nem követte tett. Csak az ujjait fonta a lány kezére, és szájához vezette a poharat.
- Legalább most az egyszer bízzon bennem! - dörmögte. Virginia engedelmesen inni kezdett, és nem is csak egyet kortyolt az erős italból. - Úgy látom, kóstolt már skót whiskyt - jegyezte meg Devlin meglepetten. A lány apró melle közé szorította a poharat. Szemlátomást sejtelme sem volt arról, milyen izgató látványt nyújt így. - Édesapám szerette a skót whiskyt, és ha a mamám nem látta, nekem is megengedte, hogy igyák egy-két kortyot. Devlinbe éles szúrás hasított, mintha kést döftek volna bele. Hatéves volt, amikor az apja megtanította arra, hogyan kell megtölteni egy puskát. Édesanyád megölne engem, ha megtudná, mit tettem, úgyhogy előtte egy szót se erről. Megértetted? - suttogta Gerald O'Neill annak idején cinkos mosollyal az ajkán. - Nagyon szerethette a szüleit - jegyezte meg a kapitány, és elszántan elfojtotta feltörő fájdalmát. Igen - suttogta Virginia, és lehajtotta a fejét. Hirtelen rádöbbent, hogy fest, és pír öntötte el az arcát. - Ó! - mondta, és hitetlenkedés jelent meg a szemében. - Maga roppant szórakoztató ifjú hölgy - jegyezte meg Devlin. A lány még egyet kortyolt a whiskyből, aztán visszaadta a félig még teli poharat a férfinak, és elfordult. - Az az igazság - folytatta Devlin ugyanolyan könnyed, társalgási tónusban -, hogy nem tűnik kimondottan erkölcsös nőnek, Hughes kisasszony. Virginia nem válaszolt, csak lassan lehajolt a hálóingért. A férfi látta rajta, hogy fejében egymást kergetik a gondolatok. Mire készülhet? - találgatta magában, és kíváncsian várta, mi lesz az. Közben érezte, hogy oldódni kezd a feszültsége. A lány végül oldalról odalesett rá, és megállapodott rajta a tekintete. Devlin szívverése felgyorsult, mert Virginia Hughes most a legkevésbé sem úgy nézett rá, mint egy tizennyolc éves szűz, inkább mint egy csábos kurtizán. Aztán a lány hirtelen kibújt Gus ingéből. A vizes alsóing még rajta volt, de szinte semmit sem takart el belőle. Félig a férfi felé fordult, és ő mindent láthatott, amit látni vágyott. Amikor pedig Virginia az átázott alsóinget is áthúzta a fején, neki végképp elakadt a lélegzete. Meredten nézte a bájos arcot, a fitos orrot, a telt ajkat, a feszes kis mellet és a lapos hasat. A lány természetesen látta, hogy Devlin elveszetten bámulja őt, és szándékosan lassan húzta magára a tiszta, puha hálóinget. Miután lassan aláomlott a testén, benyúlt alá, s egyetlen mozdulattal kibújt Gus nadrágjából és a saját bugyogójából. A vér zúgva a férfi lüktető ágyékába gyűlt. Virginia feléje fordult, és szelíden elmosolyodott. - Köszönöm a tiszta hálóinget, kapitány - mondta, és odalépett hozzá. Devlin egészen bódult volt a saját elsöprő vágyától. Fején azonban így is átfutott a gondolat, hogy talán csak álmodik, mert az egész hihetetlenül valószerűtlennek tűnt neki. A lány maga volt a csábítás, ahogy egy szál ingben, mosolyogva és várakozón állt előtte. A férfit már el akarta emészteni a sóvárgás, mégis tudta, hogy Virginia semmit sem tesz előre megfontolt szándék nélkül. És az a szándék számára semmi jót nem jelenthet. - Jólesett megcsókolnia azt a vörös hajú nőt a kikötőben? - kérdezte a lány váratlanul. - Maga szerint? - ment bele Devlin a játékba. Derekánál fogva magához vonta Virginiát, és ágaskodó vágyához szorította. Pontosan oda, ahol szerinte lennie kellett. A lánynak elakadt a lélegzete és elkerekedett a szeme. A férfi ördögien elmosolyodott, és Virginia fenekére csúsztatta a kezét. Keményen, birtoklón átfogta, hogy még közelebb húzza magához. A lány a vállába kapaszkodott, lehunyta a szemét, és halkan nyögdécselt. Devlin lenézett rá. Egy angyali arcot látott, és többé nem tagadhatta, hogy vészesen közel jár a beteljesüléshez. Nem látott még Virginiánál szebb nőt, és ezt már attól a pillanattól fogva így gondolta, hogy megpillantotta az Americana fedélzetén, ahogy egy nevetséges kis pisztolyt fogott rá. Kibomlott haja akkor vadul lobogott a szélben, s egyszerre tűnt angyalinak és bosszúszomjasnak. Most viszont nem volt más, csak szelíd, egészséges fiatal nő, aki arra vár, hogy ő uralkodjék felette. Devlin a lány tarkójára tette a kezét, és sajnálta, hogy nem bontotta ki a haját, s ő nem fúrhatja tincseibe az ujjait. Még habozott kicsit, ám aztán megtette azt, aminél jobban csak arra vágyott, hogy egyesülhessen Virginiával. Szájára tapasztotta a szájat. A lány megint felnyögött, miközben a férfi türelmetlenül szétfeszítette az ajkát, és nyelvével
mélyen a szájába hatolt. Virginia akkor is csak kéjesen nyögdécselt, amikor ő hátratolta az ágyig, ledöntötte rá, és fölébe feküdt. Szája közben sem vált el a szájától, nyelve a nyelvétől. Maradéktalanul érezni akarta az ízét. Kezével belemarkolt vizes hajába, s amikor Virginia lába a combjára fonódott, kemény férfiasságát puha öléhez nyomta. A lány most kétségbeesetten el akarta szakítani az övétől a száját. Máris a csúcs közelébe ért, találta ki Devlin, és elámult. Elvált Virginia szájától, és lepillantott rá, ő pedig fátyolos szemmel nézett vissza rá. - Ó, kérem! - zihálta, és a férfi kemény vesszejéhez nyomta magát. - Boldog örömmel - mondta Devlin, aztán úgy helyezkedett, hogy ágyéka pontosan a lány öle fölött legyen. Erős lökésekkel mozogni kezdett rajta, és érezte, hogy Virginia ujjai a vállába markolnak. Hirtelen mozdulatlanná dermedt, és pillanatokig csak a lány elragadtatott arcát nézegette. Amikor meglátta, hogy Virginia szemhéja felpattan, és ibolyakék szeme mélyén tűz lobog, amikor megérezte, hogy csábos teste ívbe feszül alatta, és meghallotta önfeledt sikolyát, akkor már ő sem bírt tovább ellenállni neki. Átszakadt egy gát, és Devlin vágya ellenállhatatlanul utat tört magának. Virginia gátlástalanul zokogva magához ölelte, neki pedig görcsös remegés futott végig a testén, és kéjes nyögés tört fel belőle. Zihálva feküdt a lányon, és nem akarta elhinni, hogy ez itt most valóban megtörtént. Szörnyű hibát követett el, mintha még mindig zöldfülű kamasz volna. Kis foglya pedig feljutott a csúcsra, hangosan és félreismerhetetlenül, anélkül hogy ő bármit is tett volna az öröméért. Devlin egészen bódult volt, de most már felfogta, hogy még mindig Virginia ernyedt testén fekszik. Legördült róla, és hirtelen felült. Ahhoz még nem volt mersze, hogy a lányra nézzen, és ahhoz sem, hogy gondolkodjék. Tennie kellett valamit. Kikelt az ágyból, tiszta ruhát vett elő a szekrényből, és kapkodva átöltözött, aztán mégis odafordult a lányhoz. - Ez most először történt meg veled? - kérdezte. Virginia a párnáknak támasztotta a hátát. Arca körül varkocsából kiszabadult sötét tincsek kunkorodtak, miközben Devlinre szegezte nagy szemét. - Ez? Mármint micsoda? - kérdezett vissza kábultan. - Hogy felértél a csúcsra - mondta a férfi mérgesen. Haragudott a lányra, haragudott saját magára, Eastleigh grófjára, és az egész világra haragudott. Odalépett az ágyhoz, és Virginia fölé magasodott. - A kis halál, ahogy a franciák nevezik. Az, amit latin szóval orgazmusnak neveznek. - Arra gondolsz... ami a végén történt? - kérdezte Virginia, és még mindig nem vette le Devlinről a szemét. - Igen, arra gondolok. Amikor úgy sikoltoztál, mint egy szajha. - Devlin gyűlölte magát ezekért a szavakért, mégsem tudta leküzdeni a késztetést, hogy még nyersebb legyen. Virginia nagyot nyelt. - Igen, most először történt meg - vallotta be. - Ha megint whiskyvel akarnálak kínálni, majd emlékeztess, hogy ne tegyem - gúnyolódott Devlin. A lány összerezzent. - Nem a whisky miatt volt - mondta bizonytalanul, ám aztán felszegte a fejét. - Csakis te voltál az oka. A férfi félrefordult. Egyetlen szóval sem akart többet hallani. Már ez is túl sok volt neki. - Engem eddig még soha nem csókoltak meg - tette hozzá Virginia. Virgjnia másnap reggel úgy döntött, gyűlölni fogja sötétkék selyemruháját és a hozzá tartozó fekete pelerint. Majdnem olyan hevesen fogja gyűlölni, amennyire Devlin O'Neillt gyűlöli. Megnézte magát a férfi tükrében, és úgy látta, hogy a szeme képtelenül nagy, a pupillái kitágultak, az ajka furcsán duzzadt, vagy legalábbis sokkal teltebb, mint korábban volt. Fogalma sem volt, hol tölthette O'Neill az éjszakát, miután öt magára hagyta. A legszívesebben holtan látta volna, de mit oldana meg valójában a halála? Igaz, ő visszanyerné a szabadságát, a férfit azonban akkor sem tudná többé száműzni az emlékei közül. - Készen van? Devlin belépett a kabinba. A szeme színével megegyező, halványszürke köpenyt viselt, alatta lovaglónadrágot és hesseni csizmát. Arca türelmetlenségről árulkodott. Tekintetük találko-
zott a tükörben, és Virginiának azonnal elakadt a lélegzete. A férfi pillantása bejárta a lányt. - Askeatonban majd ki kell vasaltatnunk a ruháját. Jöjjön, már vár a kocsi. Virginia az ajkába harapott, és lassan megfordult. Óvatosan lépett el Devlin mellett, mintha attól tartott volna, hogy ki fogja nyújtani utána a kezét... vagy ő a magáét a férfi után. A kapitány összehúzott szemmel figyelte. - Felejtse el a múlt éjszakát! - mondta. - Tévedés volt. Többé nem fog előfordulni. A lány megfordult. - Miért nem? - Nocsak, most már melegíteni szeretné az ágyamat? Egy kis etyepetye, amelyet mindketten tagadhatatlanul élvezetesnek találtunk, elég volt ahhoz, hogy megváltozzék a véleménye? - Nem volna ellenemre, ha magával kellene megosztanom az ágyamat - felelte Virginia, és igazat mondott. Devlin szeme elkerekedett. A lány tudta, hogy nem kellene ilyen erkölcstelen dolgokat mondania, de nem bújhatott ki a bőréből. Megmaradt ugyanolyan szabad szájúnak, amilyen mindig is volt. - Nem akarja megőrizni az ártatlanságát a nászéjszakájáig? - kérdezte a férfi komolyan. - Ezen még soha nem gondolkodtam - felelte Virginia őszintén. - Pedig minden lány így gondolkodik. Ez a gondolat élteti őket. - Engem nem! - fortyant fel Virginia. - Én nem akarok mindenáron férjhez menni. Csakis akkor, ha találok valakit, akivel ugyanúgy szeretjük majd egymást, ahogyan a szüleim szerették. Devlin úgy meredt a lányra, mintha neki egyszeriben még egy feje nőtt volna. Aztán felnevetett, de a nevetése nyers és leereszkedő volt. - Senki sem házasodik szerelemből - jelentette ki. - Az sem biztos, hogy az az érzés egyáltalán létezik. Virginia a legszívesebben sípcsonton rúgta volna a férfit. - A szüleim igenis szerették egymást, és szerelemből házasodtak össze. Sajnálom, ha a maga szüleire ez nem igaz – mondta mérgesen. - Maga nyilván ezért lett olyan, amilyen. Alighanem ez a magyarázat a gorombaságára és az érzéketlenségére. Devlin szempillantás alatt ott termett a lány előtt, és fölébe magasodott. - Soha többé ne hozza szóba a szüleimet! Hozzájuk magának semmi köze nincs. Megértett, Hughes kisasszony? - Persze hogy megértettem. Világosabban ki sem fejezhette volna magát - válaszolta Virginia, miközben hátrált egy lépést. - És szabad legyen még arra is emlékeztetnem, hogy senki emberfia nem volt akár csak kicsit is goromba magával, engem is beleértve, mióta felvettem a hajómra. Hacsak nem azt az édes elkárhozást nevezi gorombaságnak, amelyben az éjszaka része volt. - Kíváncsi lennék, mit érez egy nő, ha az, amit az éjjel elkezdünk, és amit maga édes elkárhozásnak mond, teljes egészében megtörténik - hallotta Virginia a saját szavait, és érezte, hogy elvörösödik. - Tudni szeretném, milyen lehet az, ha... A férfi ekkor megragadta a karját, és kipenderítette a kajütből. - Kár, hogy nincs befolyásom a gondolataira - morogta. - Nem haragudhat rám, mert felébredt a kíváncsiságom. Elvégre minden a maga hibája! kiáltotta Virginia. - Az én hibám? - Devlin levezette a lányt a hajópallón. - Szerintem maga játszotta a csábító szerepét, Hughes kisasszony. - Még csak tizennyolc éves vagyok. A múlt éjszakáig egyetlen férfit sem csókoltam meg. Hogy csábíthattam volna el magát? - kérdezte Virginia. Látta, hogy kissé távolabb libériás inas várakozik egy hintő mellett, amely után egy nagy, szürke csődört kötöttek. A mén fel volt nyergelve, és a lány kitalálta, hogy O'Neill azon fog lovagolni, neki pedig a kocsiban kell utaznia. Csodás volna, ha megint nyeregbe szállhatnék, gondolta, de tudta, nem árulhatja el, hogy remek lovas. Az a tudás még jól jöhet neki, ha megint alkalma nyílik a szökésre. Nemsokára már a hintő ablakából nézelődött kifelé kíváncsian. Szürke nap volt, és lógott az eső lába, de a lankás vidéken, amelyen áthajtottak, dúsan termő szántók váltották egymást zöldellő legelőkkel, amelyeket csak imitt-amott szakítottak meg facsoportok. A keskeny út egy
magaslatra kanyargott fel. Kisebb tanyák mellett haladtak el, mögöttük veteményeskertek és kukoricaföldek terültek el. Távolabb egy kőből épült templom tornya magasodott, és a lány más, nagyobb épületeket is látott, de azokról nem tudta megállapítani, mik lehetnek. Devlin egyszer csak odalovagolt a hintó mellé, amelynek ablakát Virginia a hűvös idő ellenére is résnyire nyitva hagyta. - Ameddig a szem ellát, itt az összes fold az enyém - mondta. A lány felmosolygott rá. - Nagyon szép ez a hely. Engem Sweet Briarre emlékeztet. A férfi egy pillanatig még Virginia szemébe nézett, aztán hirtelen a hintó elé lovagolt. A kapitány úr könnyebben méregbe gurul, mint az ismeretségünk elején, gondolta a lány, miközben kidugta a fejét a kocsi ablakán. Most már látta, hogy azok az épületek ott távolabb egy pazar udvarházhoz tartoznak, amelyet virágzó park vesz körül. Mögötte kisebb házak és pajták helyezkedtek el, a távolban pedig egy régi tornyot vagy várromot lehetett kivenni. A lány szívverése felgyorsult az izgatottságtól. Alig várta, hogy megismerhesse Devlin otthonát és a családját. Miután a hintő megállt az udvarház előtt, Virginia azonnal kiszállt. Devlin már a házat nézegette. A háromemeletes épület két kéménye és az egyik fala kivételével egészen újnak tűnt. Vadszőlő futotta be, és az egyik oldalát kilátóterasz foglalta el. Virginia elmosolyodott. Ahhoz képest, hogy Devlin O'Neill mogorva és ingerlékeny ember, a háza kimondottan elbűvölő, állapította meg. Közben kinyílt a bejárati ajtó, és egy magas, karcsú, sötét hajú férfi lépett ki rajta. - Dev! A lány a kapitányra nézett, és meglepődött, mert elrablója arcáról most először olvashatott le felhőtlen örömöt. A sötét hajú fiatalember lesietett a kövezett úton. - Sean! - üdvözölte Devlin fátyolos hangon. Virginia előrébb merészkedett, amíg a férfiak szorosan összeölelkeztek. Testvérek lehettek, mert a hajuk színét kivéve feltűnően hasonlítottak egymásra. - Legfőbb ideje volt, hogy hazaegyen végre a fene – mondta Sean, miután kibontakoztak az ölelésből. - Igen, az volt - felelte Devlin. - Jól fest a ház, Sean. Az új bejárati ajtó is tetszik. - Várj, amíg meglátod a hallt! Azt hiszem, elégedett leszel. - A férfi elhallgatott, és elkerekedett a szeme, amikor pillantása Virginiára esett. - Vendégünk van? Devlin a lány felé fordult. - Igen, vendégünk van - mondta, és a lány felé nyújtotta a kezét. - Jöjjön, Virginia! Engedje meg, hogy bemutassam Seant, az öcsémet! A lány közelebb lépett. - Jó napot! - köszönt mosolyogva. - Bárcsak tudtam volna, hogy látogatónk lesz! - jegyezte meg Sean sajnálkozón. - De semmi gond, Fiona majd gyorsan előkészíti a sárga szobát. - A hölgy Virginia Hughes - mutatta be Devlin a lányt az öccsének. - Hughes kisasszony amerikai. A Virginia állambeli Sweet Briarbe való. - Virginia... Hughes? - kérdezte a fiatalabbik fivér. Miért döbbenthette meg Seant ennyire a családnevem? - találgatta a lány értetlenül. - Igyunk valamit! Sok mindent kell elmesélnünk egymásnak - mondta Devlin, és megveregette a testvére vállát. Sean azonban egyre csak Virginiára meredt, és a tekintete minden volt, csak barátságos nem. A házból egyszer csak örömkiáltás hallatszott, és az ajtón egy fekete hajú, barna bőrű és dús idomú nő szaladt ki, miközben újra meg újra lelkes kiáltásokat hallatott. Vérül szorosan Devlin előtt állt meg, és a futástól hullámzó súlyos keble majdnem kibuggyant blúza kivágásából. - Isten hozta itthon, uram! - ujjongott. Az sem lett volna meglepő, ha Devlin nyakába vetette volna magát. Vagy egyenesen az ágyába, gondolta Virginia komoran, és összefonta a karját apró melle előtt. Devlin kissé bizonytalannak tűnt. - Fiona? - kérdezte végül. - Igen, uram, én vagyok! - kiáltotta a nő, és összecsapta a kezét. - Nagyon rég nem láttuk már, uram. Annyira örülök, hogy végre hazajött! Askeaton hőse hazatért! Mi itt mind büszkék vagyunk önre.
- Köszönöm - mondta Devlin, és a hangja távolságtartóan udvarias volt. - Mit tehetek önért, Sir? - kérdezte a barna bőrű szépség, és nem lehetett félreérteni, mire gondol. Virginia egészen biztos volt abban, hogy Fiona már élvezhette Devlin szerelmi tudományát, és mielőbb újra élvezni szeretné. - Kérlek, vezesd Hughes kisasszonyt az egyik vendégszobába. Ha berendezkedett, vigyél be neki enni- és innivalót! - mondta a kapitány, és tekintete a ház mögött emelkedő várromra siklott. Fiona szempillái megrebbentek, amikor Virginiához fordult, akit eddig szemlátomást észre sem vett. Most tetőtől talpig végigmérte, és az arca egyszeriben elutasító lett. - Igen, uram, természetesen. Annyira örülök, hogy újra láthatom! - mondta el újra, s amikor meghajtotta magát, Virginia megint attól tartott, hogy a keble ki fog bukni a blúzából. Szerencsére ez nem történt meg, az viszont egyértelműen látszott, hogy nem visel alsóinget, és fűzőt sem. - Én is örülök, hogy itthon vagyok - mondta Devlin. Elfordult a szolgálótól, és megint a házat nézegette, mintha minden egyes négyzetcentiméterét szemügyre akarná venni. Virginia lassanként megnyugodott, amikor látta, hogy a férfi nem vesz tudomást Fiona buja idomairól és szépségéről. - Connor, vidd fel Hughes kisasszony csomagját! – utasított Sean egy idősebb szolgát. Fiona, te pedig légy szíves, kísérd a kisasszonyt a sárga szobába! És vigyél be virágokat! - tette hozzá. A szolgálólány bólintott, de nem nézett Seanra. Ő még mindig csak Devlint látta, aki most hirtelen megfordult, és Virginiához lépett. - Innen sehova sem mehet. Amíg a szem ellát, itt minden föld az enyém vagy a mostohaapámé, Adare grófjáé. Ért engem, Hughes kisasszony? - kérdezte Devlin halkan, de félreérthetetlenül figyelmeztetőn. - Nem fogok újra szökéssel próbálkozni - mondta mosolyogva Virginia. A férfi rászegezte a szemét. - Itt mindenki a legnagyobb tisztelettel fog bánni magával. Semmiben sem fog hiányt szenvedni, és én azon leszek, hogy minél rövidebb ideig kelljen itt maradnia. Bármi jár is a fejében, azt tanácsolom, kétszer is gondolja meg, mit tesz - mondta végül. - Honnan tudja, hogy tervezek valamit? - kérdezte Virginia bűbájosán. Valójában azonban már volt egy terve, ha az nem is a szökésről szólt. Mielőtt elmenne Askeatonból és Írországból, újra át akarta élni azt, amit eddig csak Devlin erős karjában élt át. Azt, és sokkal többet is. - Tudom, mert maga túlságosan okos és konok ahhoz, hogy szó nélkül engedelmeskedjék nekem - mondta Devlin megfontoltan. A lány kis ideig habozott. - Lehet, hogy ez eddig így volt, de most már talán egyenesen várom a parancsait, Sir Devlin - dünnyögte végül. A férfi közel hajolt hozzá. - Arra még csak ne is gondoljon, hogy megint elcsábíthat. - Miért ne? - kérdezte Virginia suttogva. Devlin most már igazán elképedt. - Mert én sokkal erősebb vagyok magánál, Virginia. Ajánlom, ezt jól vésse az eszébe - mondta szigorúan, aztán a fivéréhez indult. Sean tőlük nem messze ácsorgóit, és rendkívül lehangoltnak tűnt. Bevárta a bátyját, s együtt mentek be a házba. Virginia lopva elmosolyodott. Úgy érezte, ebből a menetből ő került ki győztesen. A sárga szobán látszott, hogy már évek óta nem használták. Virginia megállt a tágas háló küszöbén, amelynek falait halvány aranyszínűre festették, miközben Fiona dühösen felverte a párnakát, amelyekből por csapott fel. Virginia körbenézett. A helyiséget sokkal fényűzőbben rendezték be, mint az ő hálóját és a két vendégszobát Sweet Briarben. A középen elhelyezett mennyezetes ágyat arannyal átszőtt selyemtakaró borította, s bojtos aranyzsinórok fogták össze körülötte a függönyt. A kandalló ébenfa burkolatát gazdag faragás díszítette, előtte párnázott karosszék és dívány állt. A falakon régi portrék és tájképek függtek.
A lány az egyik ablakhoz lépett, és felkiáltott ámultában. A kilátás túlzás nélkül lélegzetelállító volt. Távolabb kukoricaföldek terültek el, még messzebb zöldellő dombok emelkedtek, mögöttűk egy folyó kanyargóit, balra pedig egy régi várkastély omladozó falait lehetett látni. Virginia önkéntelenül azon kezdett töprengeni, mit érezne, ha más körülmények között jutott volna el Askeatonba. Akkor talán soha nem akarna elmenni innen. Fiona abbahagyta a sürgölődést az ágy körül. Virginia elfordult az ablaktól, és meglátta, hogy a szobalány leplezetlen gyűlölködéssel néz rá. Virginia úgy becsülte, hogy huszonöt éves lehet. - Jólesne egy-két szendvics és egy csésze tea - mondta azon a fennhéjázó hangon, amelyet annak idején Sarah Lewis szokott megütni a Marmott Leánynevelő Intézetben. Fiona kihúzta magát. - Máris - felelte, de nem mozdult. - És néhány szál rózsát is szeretnék a kertből - tette hozzá Virginia, és úgy beszélt, mintha legalábbis királynő lett volna. - Ó. igen, a ruhámat is ki kell vasalni. Segíts levennem! Még vacsora előtt szeretném visszakapni - tette hozzá. Fiona úgy nézett rá, mint aki a legszívesebben kikaparná a szemét. - Feleségül megy hozzá? - kérdezte nehezen elfojtott haraggal. Virginia egy pillanatra megdermedt, ám aztán közönyösen megrántotta a vállát. - Talán - válaszolta végül. Fiona hallgatott, de az arca elsötétült. - És te? A szeretője voltál? - kérdezte tőle Virginia. - Ez volt az első benyomásom, ám aztán elbizonytalanodtam, mert Devlin először meg sem ismert téged. A szolgáló közelebb lépett hozzá. - Az úr hat éve nem volt itthon - sziszegte. - Én akkor még csak tizenöt éves voltam, de szerettem őt, és neki ajándékoztam az ártatlanságomat. Ma már felnőtt nő vagyok, és ismerek egy-két trükköt, amelyet ő biztosan élvezne. Igen, hölgyem, alig várom, hogy az éjszaka minden elképzelhető módon boldoggá tegyem, holnapra azt is el fogja felejteni, hogy maga a világon van. Egy ilyen gyereklány! - tette hozzá lekicsinylő hangon. - Húszéves vagyok - hazudta a lány. Fiona elfíntorodott. - Bármibe lefogadnám, hogy nem több tizenhatnál. Az úr magára soha az életben nem fog úgy nézni, ahogy rám néz. Maga túlságosan csenevész. Egy férfi azt szereti, ha egy nőn van mit fogni. Egy férfi ezt szereti - mondta, és megemelte súlyos mellét. Virginia hátat fordított neki. Önbizalma végképp elhagyta. Fiona leolvashatta az arcáról az érzéseit, és felkacagott. - Nézzen valaki más után, nemes hölgy! - mondta. - Itt, Askeatonban mi nem kérünk az angolokból és a finomkodásukból. Nem látjuk szívesen magát és a magafajtákat. Menjen szépen vissza oda, ahonnan jött! - tette hozzá, aztán diadalmasan kivonult a sárga szobából. Virginia utánaszaladt. - Én amerikai vagyok, ostoba nőszemély! Amerikai, és nem angol! A szolgáló, ha hallotta is az ellenvetést, úgy tett, mintha ez őt a legkevésbé sem érdekelné. Rezzenéstelen nyugalommal lesietett a lépcsőn. Virginia visszament a szobájába, és becsukta az ajtót. Megkésve döbbent rá, hogy Fiona nem segített levetkőznie. Csúnyán összegyürődött ruháját sem vitte magával, hogy kivasalja, és esze ágában sem volt, hogy vizet, ennivalót, virágot vagy bármi mást hozzon neki. Devlin whiskyt töltött két pohárba, és ügyet sem vetett az öccse haragos tekintetére. Odavitte neki az egyik poharat, aztán tekintete bejárta a könyvtárszobát, a szárnyas ajtót és mögötte a teraszt. Tetszett neki, amit látott, élvezte, hogy megint idehaza van. Odasétált a szárnyas ajtóhoz, s ivott egy nagy kortyot. - Várom a magyarázatodat - hallotta meg a háta mögül Sean szavait. - Ki ez a nő? Eastleigh lánya? Nem éred be azzal, hogy lefekteted a feleségét? - kérdezte az öccse felindultan. Devlin feléje fordult. - Nem a lánya, hanem az unokahúga. Az elárvult unokahúga Amerikából - mondta. Arra számított, hogy Sean fel fog háborodni, és nem is tévedett. - Mi a fenét akarsz tőle? - kiáltotta az öccse. - És hány éves egyáltalán? Elcsábítottál egy
gyereklányt? - kérdezte hitetlenkedőn. Devlin közönyösen lötyögtette az italt a poharában. - Tizennyolc éves, és nem, nem csábítottam el - mondta. Magában közben azt találgatta, mit szólna tisztességes öccse, az erkölcs bajnoka, ha tudná, hogy éppen fordítva áll a helyzet. Virgi nia az, aki alighanem a fejébe vette, hogy el fogja csábítani őt. - Váltságdíjat fogok követelni érte - folytatta. - Eastleigh fél lábbal már az adósok börtönében van, s ahhoz, hogy kiválthassa az unokahúgát, kénytelen lesz eladni Eastleigh Hallt. Az lesz az a pillanat, amelyre mi már régóta várunk. - A bosszúállás joga Istent illeti, nem téged. És arra a pillanatra csak te vársz régen, de én nem! -jelentette ki Sean, aztán letette az asztalra a poharát, amelyből egy kortyot sem ivott. - Nem gond, hogy te nem is osztod a lelkesedésemet. Az enyém kettőnknek is elég - mondta Devlin, aztán kinyitotta a szárnyas ajtót, s mélyen belélegezte az ír tavasz, a virágok és a frissen nyírt fűillatát. Nem akart az öccsével az Eastleigh grófja ellen indított bosszúhadjáratáról vitázni. Ez a téma lerágott csont volt, és őt kimondottan fárasztotta. Mindig szóba került közöttük a fivérével, ha évente egyszer vagy kétszer találkoztak, hol Londonban, hol meg Dublinban. - Ezt csak magadért teszed. Jézusom, miért nem hagyod apánkat végre békében nyugodni? kiáltotta Sean. - Hála az égnek, hogy anya és Adare épp Londonban van! Devlin haragra gerjedt, és a testvéréhez fordult. - Apánk soha nem fog békében nyugodni, és ezt te is jól tudod. Ami pedig anyánkat illeti, neki nem kell tudnia erről. Sean áthatóan nézett a bátyjára. - Ha apánk lelke még itt kísért, arról egyedül te tehetsz, mert nem hagysz nyugtot neki. Nagy ég, anyagilag már tönkretetted Eastleigh grófot! Mikor lesz elég ebből? Mikor hagysz fel végre ezzel a megszállottsággal, hogy te is megnyugodj végre? - Ha neked is olyan jó volna a memóriád, mint nekem, akkor te is ugyanannyira vágynál a bosszúra, mint én - mondta Devlin fagyosan. Öccse ezüstszürke szeme megvillant. - Azt képzeled, hogy én szántszándékkal akartam elfelejteni azt a napot? Úgy beszélsz, mintha én kértem volna az égiektől, hogy ajándékozzanak meg emlékezetkieséssel. Nem tudom megmondani, miért, de semmi sem maradt meg a fejemben arról a borzalmas napról, amelyen apánk meghalt. - Sajnálom - mondta Devlin, de időnként szörnyen bosszantotta, hogy halott apjuk szelleme egyedül csak őt kísérti, és sem az öccsét, sem az édesanyjukat nem gyötri. - És mit szól majd ehhez az admiralitás? - akarta tudni Sean. - Szó nélkül hagyják, hogy elraboltál egy amerikai nőt? És azt is, hogy a tönk szélére akarsz juttatni egy angol arisztokratát? - Eastleigh soha senkinek nem fog az unokahúga elrablásáról beszélni. Máris bolondot csinált magából, és a büszkesége nem fogja megengedni, hogy ne váltsa ki Virginiát. Mérget mernék venni arra, hogy rajtunk kívül senki sem fog értesülni erről a kisded játékról. - Szerinted ez csak kisded játék? Kihasználsz egy ártatlan fiatal nőt, és ezt kisded játéknak nevezed? Apánk egészen biztosan forog a sírjában! Ezúttal túl messzire mentél! - kiáltotta Sean felindultan. - És mi lesz, ha Hughes kisasszony maga fordul a hatóságokhoz? Az a fejedbe kerülhet! Devlin az öccse megfeszített vállára tette a kezét. - Nem tervezem, hogy búcsút mondok a fejemnek – mondta szelíden. - Sebezhetetlennek hiszed magad, de nem vagy az. - Bízz az ösztöneimben! Eastleigh hamar le akarja majd zárni ezt az ügyet. Már csak a büszkesége maradt meg neki. Sean elgyötörtén nézett a bátyjára. - Nem helyeslem, amit teszel, Devlin. Egyszerűen nem helyeselhetem. Már azt sem tudom, ki vagy te valójában! - sóhajtott felkétségbeesetten. - És hogy őszinte legyek, soha nem is tudtam. - A bátyád vagyok. - Igen, a bátyám. Egy idegen, akit én szinte soha nem látok, mert ő szívből gyűlöli a szárazföldet, és egy napig sem képes megmaradni rajta. Idegen vagy, akit csakis a bosszú hajt. Sajnállak téged, Dev.
Devlin gúnyos hangot hallatott, bár az öccse szavaitól valójában kellemetlenül érezte magát. - Tartsd meg a sajnálatodat annak, aki rászorul! Mit szólnál például a szépséges Hughes kisasszonyhoz? Sean meg sem rezzent. - Nem tagadom, meglehetősen vonzónak találom az ifjú hölgyet. És csak remélhetem, Dev, hogy nem lesz miért sajnálnom őt. - Ha majd megismered, rájössz, hogy ő nem az a nő, aki sajnálatra szorul - mondta Devlin, és lopva elmosolyodott, amikor Virginia bátorságára gondolt. A szobára csend telepedett. Devlin megfordult, és látta, hogy az öccse fürkészőn néz rá. - Már-már úgy beszélsz, mintha gyengéd érzelmeket táplálnál iránta - jegyezte meg Sean. - Gyengéd érzelmekről szó sincs. A bátorsága viszont, vagy talán inkább a vakmerősége, tetszik nekem, hogy őszinte legyek. - Vagyis csodálod őt - mondta a fiatalabb fivér csendesen. Devlin ingerült lett. - Untat ez a téma. Eleget beszéltünk Hughes kisasszonyról. Ha Eastleigh kifizeti érte a váltságdíjat, elmehet. Addig pedig a mi vendégünk lesz - mondta, és szándékosan erősen megnyomta a „mi" szót. - Ugye, remélhetem, hogy az irántam érzett lojalitásod erősebb a becsületérzésednél és a nemtetszésednél? - kérdezte. Öccse karba fonta a kezét, és sokáig csak mogorván hallgatott. - Tudod - szólalt meg végül -, hogy soha nem árulnálak el, bármennyire is ellenzem az eljárásodat. Devlin elégedetten visszasétált a tálalószekrényhez, amelyen ezüsttálcán poharak és üvegek álltak. Még egy whiskyt töltött magának, ezúttal jóval nagyobb adagot. A csönd egyre hosszabbra nyúlt. Devlin végül nagyot sóhajtott, és az öccse felé fordult. - Jól van, halljam! Mit akarsz még mondani? - Ha Eastleigh már valóban annyira elszegényedett, mint mondod, akkor miből gondolod, hogy váltságdíjat fog fizetni az unokahúgáért, aki eddig Amerikában élt? Akivel ő talán soha nem is találkozott még, és semmiféle érzelmet nem táplál iránta? Devlin állta az öccse tekintetét. - A gróf fizetni fog. Addig provokálom, amíg nem marad más választása, mint az, hogy megmentse a mi kis vendégünket. Amíg az már tisztesség és becsület dolga lesz. - Annak érdekében, hogy tönkretedd a grófot, tönkre fogod tenni az ártatlan unokahúgát? Hogy tudsz te még tükörbe nézni? - kérdezte Sean felindultan. - Egész könnyen - felelte Devlin, de maga is tudta, hogy ez hazugság, mert az ő életében semmi sem könnyű. - Gazember vagy - jelentette ki Sean. Az udvarházban teljes csend volt. Virginia megállt a grandiózus hallban, és már-már azt hitte, magára hagyták. A délutánt a kert felderítésével töltötte, és az istállóba is benézett, ahol Devlin több pompás lovat tartott, köztük egy édes kis pej kancát. Aztán egy illatos fürdő után feltűzte a haját, és megboldogult édesanyja egyik legszebb estélyi ruháját vette fel, melyet még Tillie alakított át számára. A rózsaszín selyemből készült elegáns darabnak puffos ujja és mély nyakkivágása volt. Virginia most átsétált a halion, melynek szárnyas ajtaja egy kisebb és barátságosabb szalonba nyílt. A sötét brokáttal bevont kanapéról egy férfi állt fel. Sean volt az. - Ó, észre sem vettem, hogy van itt valaki. Remélem, nem zavarok - mondta Virginia sietve. A férfi odalépett hozzá. Elegáns, sötétkék szalonkabátot viselt, hozzá világos térdnadrágot, harisnyát és csatos cipőt. Tekintete egyértelműen elismerő volt, miközben mosolyogva végignézett Virginián. - Nem zavar, Hughes kisasszony, a legkevésbé sem. Végül is mindjárt vacsoraidő van. Parancsol egy pohár sherryt vagy pezsgőt? - Egy pohár pezsgőt szívesen elfogadnék. Sean gyorsan töltött a tálalószekrényen álló, behűtött palackból, és az egyik poharat odavitte a lánynak. - Elragadóan fest ebben a csinos ruhában, Hughes kisasszony - mondta.
- Szólítson Virginiának, O'Neill úr! És köszönöm szépen a kedves szavait. - A lány rövid szünetet tartott. - Ez a ruha egyébként édesanyámé volt. - Sajnálom, hogy elveszítette a szüleit - mondta a férfi. – Én pedig Sean vagyok. - Tudja, mi történt a szüleimmel? - kérdezte meglepetten Virginia. - Dev említette, hogy kegyed árva. - Igen, a szüleim múlt ősszel kocsi balesetet szenvedtek. - Néha nem könnyű megértenünk Isten akaratát. - Nem tudom, hiszek-e Istenben - mondta Virginia. A férfi szeme elkerekedett. - Ez igazán sajnálatos. Bár bevallom, időnként engem is kétségek fognak el. A lány mosollyal ajándékozta meg Seant. - Ezek szerint mind a ketten gondolkodó emberek vagyunk. - Amikor a férfi erre felnevetett, Virginia úgy találta, hogy ez a nevetés meleg és szívből jön, s igencsak különbözik attól a rekedtes hangtól, amelyet Devlin adott ki, ha olykor jókedve volt. – Maga és a bátyja viszont nagyon mások - állapította meg, és arcáról eltűnt a mosoly. - Miért van ez? A korkülönbség nem lehet nagy maguk között. - Én két évvel fiatalabb vagyok - mondta Sean. - Devlin a szárnyai alá vett, miután apánk meghalt. Ez lehet a különbözőségünk egyik oka. - És a másik? - kérdezte Virginia, aki eltökélte, hogy mindent megtud az elrablójáról, amit csak lehet. Sean kényszeredetten elmosolyodott, és megrántotta a vállát. - Ő nem ismer félelmet. Azt hiszem, nem érdekli, hogy életben marad, vagy meg kell halnia. A lány megütközött ezen a feltevésen. - De hát meghalni senki sem akar! - tiltakozott. - Ezt én sem állítottam. Csak annyit akartam mondani, hogy Devlint egyáltalán nem foglalkoztatja a halál gondolata, mint bennünket, többieket. - Különös... Az emberei azonban tisztelik és rajonganak érte, a város pedig hőst lát benne. Mivel a saját szememmel láttam, mire képes a tengeren, megértem az emberei csodálatát, de mivel vívta ki a városét is? - Kegyed roppant kíváncsivá válik, ha a bátyámról van szó - jegyezte meg Sean. - Igen, így van. Elvégre elfogta a hajót, amelyen utaztam, aztán pedig engem is foglyul ejtett. Csak azt nem tudom, miért akar váltságdíjat követelni értem, amikor egyáltalán nem szorul rá arra a pénzre. - Az indítékairól őt magát kellene kérdeznie - mondta Sean. - Igen, talán meg is teszem - válaszolta Virginia tűnődön -, bár attól tartok, megint dühbe gurulna. Nagyon lobbanékony ember. Maga viszont nem az. A szeme szelídségről és jóindulatról árulkodik. Maga könyörületesnek tűnik, a fivére pedig kegyetlennek. - Én nem járom hajóskapitányként a tengereket, ahol a fegyelem létfontosságú, mert ha megszűnik, többé már szinte lehetetlen helyreállítani. - Sean nagyot sóhajtott. - Köztem és a bátyám között van egy alapvető különbség. Amikor kisgyerekek voltunk, végig kellett néznünk, hogy egy angol tiszt kegyetlenül meggyilkolja édesapánkat. Devlin soha nem feledte el azt a napot, én viszont egy másodpercre sem emlékszem belőle. Virginia kis ideig hallgatott, és megpróbálta feldolgozni, amit hallott. - Hány évesek voltak akkor? - kérdezte végül. - A fivérem tíz, én nyolc. Attól a perctől fogva Devlin egyszerre volt a bátyám és az apám. Rá hárult az a felelősség, amelyet addig apánk viselt a családért, és ő mindig eleget is tett ennek a kötelességének. - Egy gyilkosság mindig rettenetes - mondta Virginia csendesen. - Maga pedig szerencsés, hogy semmire sem emlékszik. Elképzelni sem tudom, mit tennék, ha nekem kellett volna végignéznem édesapám meggyilkolását. Azt hiszem, vágyat éreznék arra, hogy megöljem a gyilkosát. A lány most már érteni kezdte Devlint. Nem csoda, hogy rideg, kőszívű ember lett. Kisgyermekként kegyetlen leckét kapott az élettől, és ez kétségtelenül rányomta bélyegét a lelkére. Talán ezért választotta a tengerészek kemény életét. - Meglehet, mégiscsak több közös vonásunk van, mint azt maga gondolja - hallotta meg Vir-
ginia egyszer csak Devlin hangját. A lány összerezzent, majd megfordult. Elrablója hanyag tartásban állt az ajtóban, s ugyanolyan elegáns volt, mint az öccse, csak ö tengerésztiszti egyenruhát viselt. Kék zubbonyához, amelyet aranygombok és ugyanolyan váll-lapok díszítettek, fehér térdnadrágot és vastag harisnyát húzott. Olyan ragyogóan festett, hogy Virginiának kihagyott a szívverése, amikor meglátta. A két fivért egyszerűen nem lehetett egy napon említeni. Sean kedves és tapintatos ember, amilyen a bátyja alighanem soha nem lesz, a lányt mégis Devlin vonzotta olyan ellenállhatatlanul, mint a fény egy lepkét. - Sajnálom, hogy meggyilkolták az édesapját - suttogta. Devlin megrántotta a vállát, és hűvös, közönyös pillantást vetett Virginiára. - Az élet már csak tele van meglepetésekkel - mondta, s tekintete lassan bejárta a lány arcát, meztelen vállát és mély dekoltázsát. Pillantásától őt ugyanúgy melegség öntötte el, mint előző éjszaka a gyengédségeitől. Szóra nyitotta a száját, de egy árva hang sem jött ki a torkán. Csak arra tudott gondolni, hogy csodás lenne, ha a ma éjszakát is ennek a férfinak a karjában és az ágyában tölthetné. - Sean, kísérd az asztalhoz Virginiát! - mondta Devlin. A lány meglepetten és csalódottan összerezzent. Megfordult, és meglátta, hogy Sean a karját kínálja neki. Arca mogorva volt, tekintete lemondó. Virginia futó mosollyal ajándékozta meg, aztán megint Devlint figyelte, aki ellépett tőlük, hátat fordított nekik, és magának is töltött a pezsgőből. - Nem kell úgy tennie, mintha örülne a társaságomnak, Virginia. Az érzései az arcára vannak írva - jegyezte meg Sean. A lány feléje fordult. - Nem értem, mire gondol - állította. - Remélem, nyílik majd alkalom arra, hogy őszintén beszélhessek önnel. Attól tartok ugyanis, hogy van miről. Virginia csak halkan hümmögött, mert nem akarta folytatni ezt a témát. Valamivel később az asztalnál már ragyogott az arca, és vidáman csillogott ibolyakék szeme. - Egyes ültetvényesek vékony pamuthálót terítenek a palántákra - mesélte lelkesen. - Ez azonban meglehetősen költséges módszer, és a mi vidékünkön nincs is szükség rá, mert nálunk soha nem hűl le túlságosan a levegő. Tapasztalataink szerint a talajtakarás, egy vékony réteg szalma és lekaszált fű, ugyanúgy megteszi. Valójában a palánták elültetésén múlik minden, és ennek úgy nyolc-kilenc hét után kell megtörténnie. A talajnak porhanyósnak, csomómentesnek, nedvesnek kell lennie, és természetesen kártevőmentesnek is. Erre szolgál minden tavasszal a tarlóégetés. A palántákat egymástól egyenletes távolságban kell elültetni. Ez rendkívül fontos, ezért ezt a munkát kézzel végezzük. Sean elismerően ingatta a fejét. - Van valami, Virginia, amit maga nem tud a dohánytermesztésről? - kérdezte. - Egészen biztosan nincs - felelte a lány, és elmosolyodott. Sean visszamosolygott rá. Devlin kettejük között ült a hosszú asztalnál, és most is hallgatott. Az egész vacsora közben nem szólt egy szót sem. Arckifejezése és testtartása közönyösségről árulkodott, valójában azonban bosszús volt. Lassan Virginiára emelte a szemét, aki látszólag megfeledkezett arról, hogy ő is ott ül velük a vacsoraasztalnál. Sean viszont előzékeny, figyelmes és megnyerő volt. Tökéletes úriemberként viselkedett, és Virginiát talán soha senki nem hallgatta még olyan odaadóan, mint ő. Ez a lány valósággal szomjazza az érdeklődést, gondolta Devlin savanyúan. Pillantása bejárta Virginia pisze orrát, telt ajkát és estélyi ruhája mély kivágását. Látta, hogy kis melle most egészen magasan ül a fűzője fölött. Devlin kinyújtotta hoszszú lábát az asztal alatt, és megpróbált nem tudomást venni az ágyéka feszítéséről. Hálószobája az udvarház túlsó végén volt, és ennek most kimondottan örült, mert a kísértés túlságosan is erős volt, noha szentül eltökélte, hogy az előző éjszaka soha nem ismétlődhet meg. Elég volna csupán megérintenie Virginiát, és ő utána futó gondolatot sem vesztegetne Seanra... Elhúzta a száját. Egész este azt kellett hallgatnia, hogy az öccse és Virginia a Sweet Briar-i ültetvényről és Askeatonról szóló történetekkel traktálja egymást. Eközben ő sem tagadhatta, hogy azt, amit a lány mesélt, érdekesnek találta. Különös, hogy az apja megtanította puskával lőni, lovagolni és úszni, engedte neki, hogy szabadon barangoljon az ültetvényen, együtt dolgozzon a rabszolgákkal, s lemondjon a teadélutánokról meg a táncestélyekről. A néhai
Randall Hughes nem mindennapi ember lehetett. - Még mindig nem akarom elhinni, hogy az édesapja megtanította puskával lőni, amikor kegyed még csak hétéves kislány volt - legyezte meg Sean. Virginia felkacagott. - A mamám szörnyen meg is haragudott, amikor megtudta. A papának csecsebecsékkel és ajándékokkal kellett kiengesztelnie. - Hirtelen elkomolyodott. - Nagyon hiányoznak - mondta csendesen. Devlin összerezzent, amikor az öccse átnyúlt az asztal fölött, és megfogta Virginia kezét. - Közhely, de az idő mégis minden sebet begyógyít - mondta. A lány halványan elmosolyodott. - Ma már könnyebb, de tudom, hogy életem végéig fájni fog a hiányuk. Sweet Briar soha nem lesz már olyan, mint egykor volt. Sean visszahúzta a kezét. - Nagyon hiányzik önnek az ültetvény? - kérdezte. - Néha igen. Többnyire éjszaka - felelte Virginia, ám aztán felderült az arca. - De Írország is nagyon tetszik nekem. Van benne valami, ami a szülőföldemre emlékeztet, bár az éghajlat itt egészen más. Talán a zöldellő táj miatt érzek így. Itt minden ugyanúgy csupa élet, mint nálunk odahaza. - El kellene mennem egyszer Sweet Briarbe - mondta Sean váratlanul. - Boldogan vendégül látnám - felelte a lány, és hangjából őszinte öröm csendült ki. Devlinnek ez már sok volt. A kis túsza most már Seant akarja meghódítani? Előző éjszaka még az ő ágyában, az ő karjában feküdt! Most meg új románc szövődik a szeme láttára? Hirtelen felállt, és hátratolta a székét. - Elszívok egy szivart - jelentette be, és sem a lányra, sem az öccsére nem nézett. - Remélem, virginiai dohányt szív - jegyezte meg a lány kedvesen. Devlin a szeme sarkából látta, hogy Sean nevetéssel küszködik, Virginia pedig mosolyogva összenéz vele. - A szivar nem virginiai, hanem kubai. Jó éjszakát! – köszönt el Devlin karót nyelten. Örömmel látta, hogy utolsó szavai hallatán Virginia arca megnyúlt. Aztán az öccséhez fordult, mert nem akarta kettesben hagyni őket. - Csatlakozz hozzám! - mondta, de inkább parancsolta. Miközben elhagyta az ebédlőt, még hallotta Sean gúnyos megjegyzését: - Uff, én beszéltem, mondta az indián törzsfőnök. - Nagyon morcos ma - jegyezte meg Virginia kuncogva. - Ő mindig morcos - felelte Sean. Devlinben felmerült, hogy visszamegy hozzájuk, és megvédi magát, de végül úgy tett, mintha nem hallotta volna a megjegyzéseket, amelyeket ízetlennek talált. Ezek ketten elég pezsgőt ittak ahhoz, hogy becsípjenek, gondolta. Az öccse viszont akkor is túlságosan élénk érdeklődést mutat Virginia iránt, és ez egyszerűen elfogadhatatlan. A dolgozószobában, amely tökéletes mása volt annak a szobának, amelyet haláláig az édesapjuk használt, Devlin szivarra gyújtott, aztán egy pohár brandyt is töltött magának. Mélyen belélegezte az ital illatát, de az sem oldotta a feszültségét. - Kapitány úr! - hallotta meg egyszer csak egy nő búgó hangját. Haragja enyhült valamelyest, amikor Fiona felé fordult. A szolgálólány mosolyogva nézett rá. Sötét szoknyát és szűk, fehér blúzt viselt, amelynek kivágása sokat megmutatott dús kebléből. Szemrevaló teremtés volt, a teste meg olyan csábos, hogy sok férfi akkor is szívesen ágyba vitte volna, ha az életével kell fizetnie érte. Devlin halványan még emlékezett azokra a forró éjszakákra, amelyeket sok éve egy ágyban töltöttek ők ketten. S bár Fiona ma már nem ébresztett vad vágyakat benne, arra azért biztosan jó megoldást jelentene számára, hogy ne Virginiát keresse fel az éjszaka hosszú és magányos óráiban. - Végeztem a konyhában, és az ágyát is elkészítettem, uram - mondta a szolgáló halkan, és a férfiéba fúrta a szemét. – Tehetek még valamit önért, mielőtt elmennék aludni? Devlin hirtelen elhatározásra jutott. - Igen. Bemehetsz a szobámba. Én is jövök hamarosan. Fiona kicsit sem lepődött meg, sőt még buján el is mosolyodott.
- Értettem, kapitány úr - válaszolta, aztán elhagyta a dolgozószobát. Devlin tűnődve bámult utána. Ma éjszaka úgy fogja kielégíteni a vágyait, ahogy azt az udvarház urai évszázadokon át tették. Egy készséges és gusztusos cselédlánnyal, aki semmit sem jelent neki. Egyszer csak ingerült torokköszörülésre lett figyelmes. Az ajtóban az öccse állt, ki tudja, mióta már. Devlin nem törődött a bosszús hanggal. Seannak is kivett a dobozból egy szivart, tűzzel kínálta, aztán brandyt is töltött neki. - Látom, egészen elvarázsolt a kis vendégünk - mondta közben. Öccse kifújta a füstöt. - Valahogy úgy - felelte. - Ne zárd túlságosan a szívedbe! El fogja veszíteni imádott Sweet Briarét, és biztosra veszem, hogy engem fog okolni érte. - Teljes joggal. Engem azonban egészen biztosan nem fog hibáztatni. - Devlin az íróasztalának dőlt. - Majd én keresek neked egy vagyonos örökösnőt - mondta figyelmeztetőn Seannak. - Nem lesz szükségem arra, hogy gazdag örökösnőt vegyek feleségül. Te soha nem fogsz hazajönni, hogy Askeatonban gazdálkodj. Mellém olyan asszony kell majd, aki mindenben a társam lesz itt. - Olyan nőre gondolsz, aki ért a növényekhez, a piaci árakhoz és az áruszállításhoz? - Még az is lehet. - Sean közelebb lépett. - Nézd, Dev, én elbűvölőnek találom Virginiát, és veled ellentétben nem akarom őt a kicsinyes bosszúvágyam kielégítésére használni. Véget kellene vetned a gonosz cselszövéseknek, és segítségére kellene lenned, hogy eljusson a nagybátyjához. Talán Eastleigh is el lesz varázsolva tőle, és megmenti az otthonát. Devlin most már dühbe gurult. - Nem, nem! - mondta határozottan. - Minden marad, ahogy van, és te uralkodni fogsz magadon. A lány nem a tied, és nem is lesz az, mert abba én nem megyek bele. Ő csak eszköz, és arra fogom használni, amit már megbeszéltünk. Megértettél? Sean is haragra gerjedt. - Délután már mondtam neked, hogy egyáltalán nem ismerlek. Hogy tudnálak akkor megérteni? A parancsolgatásodból viszont már elegem van! Nem matróz vagyok a hajódon! Ha úgy döntök, hogy udvarolni fogok Hughes kisasszonynak, az csakis az én ügyem lesz! - Túl messzire mész. - Devlin felegyenesedett, és a két testvér egymásra meredt. Villogó szemük egy magasságban volt, arcukat alig egy centiméter választotta el. - Mióta parancsolgatok én neked? Hat éve nem voltam itthon, és évente legfeljebb egyszer találkozom veled Londonban. Egészen tegnapig egyetlen parancsot sem kaptál tőlem, öcsikém, de legyen szabad emlékezetedbe idéznem, hogy ez az udvarház az enyém, akárcsak az összes föld itt. A halálomig az enyém, és utána is csak akkor lesz a tiéd, ha én örökös nélkül halok meg. Sean nem akart hinni a fülének. - Azzal fenyegetőzöl, hogy kiteszed a szűrömet? Igaz, a zsákmányolt pénzedből te vásároltad meg Askeatont a mostohaapánktól, de nélkülem ez a birtok ma is még csak ingovány és erdő volna, semmi más. Én vettem gondozásba ezt a földet, én tettem termővé, a saját kezem munkájával. Nélkülem semmid sem volna itt, és ezt te is átkozottul jól tudod. Devlint megdöbbentette az öccse haragja, de az is, hogy benne ugyanolyan harag lobogott. Hogy tört ki közöttük ez a csúf veszekedés? - futott át fején az álmélkodó kérdés, és lelki szemei előtt egyszeriben Virginia képe jelent meg. - Sean - kezdte, és megfogta az öccse karját, aki összerezzent, de nem húzódott el tőle. - Tudom, mennyi mindent tettél. Igazad van. Nélküled ez a ház még mindig kiégett rom volna, ez a föld terméketlen pusztaság, és mindent eluralt volna a mocsár. Méltányolom, hogy gazdálkodtál helyettem, beszedted a bérleti díjakat, állatokat tenyésztettél. Nem is sejted, mennyire méltányolom mindezt. Az öcsém vagy. Nem volna szabad veszekednünk. Sean sápadtan bólintott. - Én pedig tudom, mennyit fáradtál azért, hogy megvásárolhasd Askeatont, a greenwichi házat, s mindazt, ami most itt és ott a miénk. Tisztában vagyok azzal, hogy te vagy ennek a birtoknak az ura, Dev, és nem is akarnék a helyedbe lépni. Istenemre, én csak azt szeretném, hogy vegyél feleségül egy csodálatos nőt, szülessenek remek fiaid, és hagyd rájuk mindazt, ami a tiéd. Apánk elsőszülött fiaként itt minden téged illet. - Ezt én is tudom - mondta Devlin, de éppen csak valamivel lett nyugodtabb. Egészen kö-
zelről nézett az öccse szemébe, és ő állta a tekintetét. Sokáig hallgattak. - Nem ez lesz az utolsó vitánk - kezdte végül Sean óvatosan -, mert én soha nem hagyhatom jóvá, hogy kihasználod Virginiát. - Ne szeress bele! - hallotta Devlin a saját hangját. Sean eltűnődött. - Lehet, hogy ezzel a figyelmeztetéssel már elkéstél. Devlin megszédült, mintha megütötték volna. - Megyek, lefekszem aludni - mondta az öccse, és elnyomta a szivarját. Miközben kisétált az ajtón, halványan elmosolyodott, de a mosolya erőltetett volt. A dolgozószobára csend telepedett. Devlin a porcelán hamutartóban égő szivarjára meredt, és düh forrt benne. Virginiára csakis a dobókocka szerepét osztotta abban a játékban, amelyei Eastleigh grófjával játszik. Most viszont nem szabadulhatott attól a szörnyű érzéstől, hogy a lány személyében veszélyes kígyót engedett a házába. Virginia ma este vészesen közel járt ahhoz, hogy flörtölni kezdjen Seannal. A vak is látta, hogy bátorította. Az előzékeny viselkedésével, a bájos nevetésével, a buzgó társalgásával egészen elbódította. Virginia Hughes gondot jelent, vonta le Devlin a következtetést. Minél előbb megszabadul tőle, annál jobb lesz mindenkinek. A küszöbön egyszer csak az a lány jelent meg, aki körül Devlin gondolatai forogtak. - Csodaszép éjszakánk van - mondta Virginia halkan, de most nem mosolygott. - Sétálna velem egyet, Devlin? - Nem. A lány összerezzent a nyers hangtól. - Jöjjön be! - mondta a férfi. Virginia eleget tett a felszólításnak, és beljebb lépett, ő pedig becsukta mögötte az ajtót. - Mi a baj? - kérdezte a lány óvatosan. - Távol fogja tartani magát Seantól. - Tessék? Devlin, mielőtt még felfogta volna, hogy mit tesz, megragadta Virginia vállát. Dühe most valami egészen mássá változott át, s ereiben zúgva száguldott a vér. - Elmondom még egyszer. Tartsa távol magát Seantól! - Bármit gondol is, téved! - kiáltotta a lány. - Valóban? Semmit sem akarok kevésbé, mint azt, hogy az öcsém magába szeressen. Elég világosan fejeztem ki magam? A férfi rádöbbent, hogy túl erős a szorítása. Virginia felsikoltott, de ezzel már elkésett. Devlin keze, mintha csak önálló életre kelt volna, kemény, felizgult testéhez rántotta a lányt. - Devlin - suttogta Virginia, és hangja fátyolos volt a vágytól. A férfit diadalérzet töltötte el. A lány most már futó gondolatot sem fog vesztegetni Seanra. Lüktetve ágaskodó vágyához szorította Virginia fenekét. - Nem hiszem, hogy nehéz lesz kivernem a fejéből Seant, drágaságom. A lány tekintete zavaros lett. Megmarkolta a férfi vállát, zihálva szedte a levegőt, és kipirult az arca. - Nekem nem Sean kell - mondta rekedten. - Én téged akarlak. Devlin fejében teljes volt a káosz. Magához szorította Virginiát, és birtokba vette a száját. Nyelve mélyen belehatolt, és a lány készségesen fogadta izgató játékát. A férfit szédülés fogta el, amikor megérezte, hogy a lány kicsike keze a derekára siklott. - Lejjebb - suttogta, és nadrágja kemény dudorodására húzta Virginia kezét. Amikor megérezte, hogy ujjai ráfonódnak ott, ahol ő érezni akarta, a földre döntötte a lányt. Mozogni kezdett rajta, s megint szájára tapasztotta a száját. Virginia belevájta körmeit a vállába, és hangosan nyögdécselt. Devlin csókokat lehelt a nyakára, és félrehúzta a fűzőjét, hogy kiszabadítsa tökéletes formájú mellét. Miközben felágaskodott bimbójára meredt, két alak jelent meg előtte. Az ősz, kövér Eastleigh és a komor, haragos arcú Sean. Mit művelek én itt? - kérdezte önmagától. Megfogadta magának, hogy a lányt sértetlenül juttatja el a nagybátyjához, most mégis elveszítette az önuralmát. Virginia két keze közé fogta a férfi arcát. - Csináld! - könyörgött. Devlin megint a lány felágaskodott mellbimbójára nézett, és elszántan küzdött ágyéka perzselése ellen. Agyára vörös köd borult az eszeveszett vágytól, mégis nagy nehezen felkelt a padló-
ról. Mi az ördög ütött bele? Ez a nő eljuttatta egy határig, amelyei ő soha korábban nem lépett át. Mindig is büszke volt az önuralmára, de ez a lány könnyűszerrel szertefoszlatta. Nem mert odanézni rá, csak megfordult és az ajtóhoz indult. Háta mögül hallotta, hogy Virginia is felkelt a földről. - Devlin - zihálta -, gyere vissza! Kérlek! A férfi összeharapta a fogát, és nem állt meg. - Nem hagyhatsz itt így! - kiáltotta Virginia. Devlin felrohant a lépcsőn, és kettesével szedte a fokokat. Mire a hálószobájához ért, úgy érezte, valamennyit sikerült visszanyernie az önfegyelméből, de azért még mindig zavarodott volt. Virginia elérte, hogy hatalma legyen fölötte. Ő azonban soha senkinek nem fogja megengedni, hogy bármi módon is uralkodjék rajta, legkevésbé a saját foglyának. Belépett a szobájába, bevágta maga mögött az ajtót, és kapkodva kibújt a zubbonyából. Még mindig izgalomban volt, és sehogy sem sikerült megszabadulnia a nadrágjától. - Hadd segítsek! - lépett elő Fiona anyaszült meztelenül. A férfi döbbenten megállt, és a szolgálóra meredt, akiről teljesen megfeledkezett. A lány csábosán mosolyogva odalépett hozzá, és dús keble fel-le hullámzott. Devlinnek még eszébe sem jutott, hogy Fiona azért van itt, mert ő erre utasította, amikor a szolgáló már letérdelt elé, és fürge ujjakkal kigombolta a nadrágját. Miután kiszabadította meredező férfiasságát, azonnal a szájába is vette. Devlin felnyögött, és lehunyta a szemét, de így is egy ibolyakék, vágytól elhomályosult szempár jelent meg előtte. Belemarkolt Fiona hajába, s miközben a szolgáló a szájával és a nyelvevel örömöt okozott neki, ő azt képzelte, hogy egy másik nő térdel ugyanígy előtte, és az a másik nő teszi vele ugyanezt. Az a nő kicsike és vékony volt, elképesztően gyönyörű, szókimondó és dacos. A sűrű, egyenes hajból, amelyet Devlin a kezével markolt, egyszeriben lágy, selymes fürtök lettek, és nem egy nagy, gátlástalan nyelv becézte, hanem egy kicsi és finoman izgató. Férfiasságára telt, rózsás ajak fonódott, és gondolatban Virginiát buzdította arra, hogy repítse fel őt a csúcsra. Amikor felért oda, hangos nyögés szakadt fel belőle. Lerogyott az ágya szélére, kapkodva szedte a levegőt, és egészen bódult volt a megváltó megkönnyebbüléstől. A nő, akinek köszönhette, mögé lépett, hogy átölelje. Amikor telt, nagy mellek simultak a hátához, Devlin egyszeriben megdermedt. Rádöbbent, hogy Fionával van együtt. Ő kényeztette a szájával, és nem Virginia Hughes. A szolgáló csábosán a férfiéhoz dörzsölte a testét. - Hosszú még az éjszaka, édes úr - duruzsolta. Devlint nevetés környékezte. Hogy gondolhatta egyáltalán, akár csak futó pillanatig is, hogy Virginia elégítette ki így? Ez nemcsak azért képtelenség, mert az a lány még ártatlan, hanem a szája is kicsike volna az ő méretéhez. Kezdeti derűjének már hamar nyoma veszett. Soha nem volt még ilyen kéjben része, s miközben erre gondolt, Virginia képe visszatért elé, és megint életre kelt a férfiassága. - Tudtam, hogy vissza fog jönni hozzám, uram - mondta Fiona. Devlin még választhatott. Eldönthette, hogy elküldi a szolgálót, vagy a magáévá teszi. Megfordult, hanyatt döntötte a cselédlányt, aztán becsukta a szemét, és mélyen beléhatolt. Devlin fel-alá járkált. Feje kába volt az utóbbi órák történéseitől, és mintha egy kísértet is a nyomába szegődött volna, hogy összezavarja. Az apja szelleme követte. Kezében egy üveg francia konyakkal a falnál álló fegyverállványra meredt. Valamikor, sok-sok éve hiába kereste az édesapja puskáját éppen akkor, amikor mindennél nagyobb szüksége lett volna rá. Aztán azt az állványt is megsemmisítette a tűz, amelyet Eiastleigh csapatai gyújtottak. Most, noha senkinek sem volt szüksége rájuk, korszerű puskák sorakoztak az állványon, amely soha többé nem is lesz majd üres. Nagyot húzott az üvegből. Már a konyak felét megitta, és ennek holnapra meglesz a böjtje. Gyűlölte, hogy Gerald O'Neil-re kell gondolnia, minden egyes emléket gyűlölt. Ezért kerülte cl messzire az otthonát. A semmiből egy üres tekintetű szempár meredt rá maró gúnnyal. - Menj el! Még nem jött el a te időd - mormolta Devlin, és megállt a hatalmas kandalló
előtt, amelyben nagy lángokkal lobogott a tűz. A tágas hallban vibrált a levegő, s mintha árnyakkal telt volna meg. Devlin nem hitt a kísértetek létezésében, a helyiséget mégsem érezte üresnek. Nem volt egyedül. „A bosszúállás joga Istent illeti, nem téged... Ezt csak magadért teszed" - hallotta Sean hangját. - Jézusom! Devlin a fogát csikorgatta. Megint ivott egyet, bár a gyomra már égett az italtól. Most meg Virginia képe kezdett gúnyolódni vele. Látta, ahogy a szélben lobogó hajával ott áll az Americana fedélzetén, és rászegezi azt a nevetséges pisztolyt. Aztán az arca megváltozott, ragyogó mosoly áradt szét rajta, s a szeme csillogott, mint este a vacsoraasztalnál. A következő pillanatban az öccse sötét és haragos arca jelent meg előtte. Sean még csak nem is tagadta, hogy talán már bele is szeretett Virginiába. Devlin újra járkálni kezdett, és azt várta, hogy ezen a hideg, szélcsendes éjszakán végre megszólaljon a józan esze. A tágas helyiségben véren szerzett bútorok álltak. A válogatottan elegáns darabok azoknak a hajóknak a százairól származtak, amelyeket ő megtámadott és elfogott az óceánon. Tengerészek ezreit ejtette foglyul, százait pedig holtan hagyta hátra örökre a hullámsírjukban. Otthona éppolyan előkelő volt, mint bármelyik admirálisé, és semmiben sem maradt el Adare gróf háza mögött. Legközelebb a kúria mögött álló régi romokat fogja helyreállíttatni. A családi legenda szerint egyik híres-hírhedt kalóz őse élt ott, és vitte ágyába az aljas hitszegő Gerald Fitzgerald, Desmond egykori grófja leányát. Ma már ő is dúskál a javakban. Utolsó zsákmánya, az az arany-rudakkal megrakott hajó, mérhetetlenül gazdaggá tette. „Elég ebből! Hagyd abba!" Devlin összerándult, mintha lövés érte volna. Esküdni mert volna, hogy az apja komor, haragos hangját hallotta. Körbenézett, és szinte már biztos volt abban, hogy a tekintete meg fog akadni valakin, de a hallban senki sem volt, csak ö. Bárhogy is van, a figyelmeztetés jókor jött. Annak, hogy itt bolyong a házban ezen a hajnali órán, éppúgy semmi értelme, mint egyenesen egy vihar közepébe vitorlázni egy hajóval. Attól a sötét és zavarba ejtő érzéstől azonban, hogy figyelik, mégsem szabadulhatott. Amikor már hajnalodni kezdett az ír partvidék felett, és ő végre az ágyában feküdt, utolsó éber gondolata az volt, hogy soha nem fogja feladni. Nem hagyja abba, amibe belekezdett. Nem, amíg Eastleigh grófja nem leheli ki a lelkét.
10. Virginia rádöbbent, hogy éhség mardossa. Még egyszer megpaskolta a bájos kis pej kancát, aztán magára hagyta a bokszában, és kilépett az istállóból. Gyönyörű idő volt, a szikrázóan kék égbolton egyetlen felhőt sem lehetett látni. A nap már ezen a korai órán melegen sütött, és későbbre hőséget ígért. Mire véget ért az előző este, a lány már holtfáradt volt, s amint ágyba került, azonnal mély álomba merült. A megszokásokat azonban nehéz levetkőzni, ezért ma is már hajnalban felkelt. Bejárta a birtokot, és felderítette a régi romot az udvarház mögött. Már előző nap felébresztette az érdeklődését, s miután ma közelről is látta, szívbe markolóan romantikusnak találta. Most, amikor a legelőkön át visszaindult a házhoz, különös bizsergés fogta el. Devlint ma még csak egyszer látta, mindössze pár pillanat erejéig, amikor a férfi egy szürke csődörön fellovagolt egy távoli dombra. Lóháton ugyanolyan ellenállhatatlan volt, mint a hajója fedélzetén. Tegnap azzal vádolta meg őt, hogy romantikus érzéseket táplál Sean iránt. Micsoda őrültség! Hogyan képzelheti, hogy ilyesmi egyáltalán megfordul a fejében azok után, hogy ők ketten olyan bizalmas közelségbe kerültek egymással? Vajon miért lehet ilyen hatással rá Devlin O'Neill? Igaz, elképesztően gyönyörű és ellenállhatatlan férfi, de ő itt nem a vendége, hanem a foglya. Erősebbnek, szilárdabbnak, határozottabbnak kell lennie. Devlin az ő elrablásával megszegte a törvényt, arról már nem is szólva, amit az Americana ellen követett el. Annak a kereskedelmi hajónak minden joga megvolt, hogy
célba juttassa a szállítmányát. Az Americana immár hajóroncsként fekszik a tenger fenekén, ő pedig túsz, és egy túsz nem vágyódhat az elrablója ölelésére. Meglehet, szerencse, hogy előző éjszaka a férfi egyik pillanatról a másikra véget vetett szerelmi játékuknak. Olyan hirtelen hagyta őt magára, mintha legalábbis azt kellett volna felfedeznie, hogy leprában szenved. Sietős távozása most, visszagondolva, szinte már nevetségesnek tűnt, és Virginia el is mosolyodott, amikor felidézte magában. Jó hangulata azonban elszállt, mire belépett az udvarházba. Válaszokat kell kapnia a kérdéseire. Meg kell tudnia, miért teszi kockára Devlin a karrierjét egy váltságdíj miatt, amelyre igazából nincs is szüksége. Aztán sürgősen el kell jutnia Eastleigh grófjához. Ha vissza akarja kapni az otthonát, csakis erre szabad összpontosítania. Nem engedheti, hogy a szenvedély elvonja figyelmét a legfontosabb céljáról. Miközben most keresztülvágott az előcsarnokon, azt találgatta magában, hogy Devlin viszszatért-e már a reggeli kilovaglásból. Valamivel később Seant is látta ellovagolni, de ő nem vágtatott olyan sebesen. Valószínűleg csak szokásos napi munkájára indult a földekre. Virginia bekukkantott az ebédlőbe, ahol az asztal már csak egy személyre volt megtérítve. A sóhaj, amely felszakadt belőle, egyszerre született csalódottságból és megkönnyebbülésből. Éhsége végül felülkerekedett, és belépett az ebédlőbe. Kivett a fonott kosárból egy kis áfonyás kalácsot, másik kezébe pedig egy mazsolás kenyeret fogott, amely nemrég kerülhetett ki a sütőből, mert még meleg volt, és rágcsálni kezdte. Közben eldöntötte, hogy nem fogja tovább Devlin O'Neill-en törni a fejét. Inkább felveszi a lovaglónadrágját, amelyet még otthonról hozott magával, és újra kilovagol. Végzett a kenyérrel, és a kalácsot harapdálva felment a hálószobájába. Fiona az összes ablakot kinyitotta, hogy beengedje a tavaszi meleget, és most dudorászva éppen az ágyat vetette be. Virginia nem vett tudomást róla, csak a szekrényhez lépett, hogy elővegye a hajókofferjét. - Jó reggelt! - üdvözölte a cselédlány vidáman. Virginia idegszálai pattanásig feszültek. Mit jelentsen ez? - találgatta, és gyanú ébredt benne. Letette a földre a lovaglócsizmáját, és kezében a térdnadrágjával lassan megfordult. Fiona arca csak úgy ragyogott. - Hoztam önnek virágot a kertből - mondta, és az éjjeliszekrényen álló vázában pompázó, halványpiros rózsákra mutatott. A gyanú lassanként szorongásnak adta át a helyét Virginia lelkében. Lehet, hogy Devlin vagy Sean ledorongolta a szolgálót, mert előző nap tiszteletlenül viselkedett vele? - Köszönöm - felelte óvatosan. - Segítenél átöltöznöm? - Természetesen! Fiona szabályosan keresztülszáguldott a szobán. Virginia szinte már üdvözültnek látta az arcát, mielőtt mögéje lépett, hogy kigombolja a ruháját. - Feltűnően jó hangulatban vagy ma - jegyezte meg, miközben a szolgáló kisegítette a ruhából. Fiona felkacagott. - Szép napunk van, nemde? Virginiának rossz érzése támadt. Belebújt a térdnadrágba, aztán felhúzta hosszú szárú, kopottas lovaglócsizmáját. Végül egyszerű pamutinget vett fel, és hanyagul begyűrte a nadrágba. - Talán jó hírt kaptál? - kérdezte a szolgálótól, és elkezdte befűzni a csizmáját. Fiona megint elnevette magát. - Azt hiszem, szerelmes vagyok - mondta bizalmaskodó hangon. Virginia összerezzent, és a szobalányra szegezte a szemét. - Szerelmes vagy? Fiona buzgón bólogatott, és összecsapta a kezét. - Minden olyan volt, amilyennek én megálmodtam. Vagyis ő volt pontosan olyan. Istenem, el sem tudom mondani, milyen csodás volt ezzel az erős és fáradhatatlan férfival... - A szolgálót cserbenhagyta a hangja. Az arca valósággal lángolt, és a szeme is úgy csillogott, mintha lázas volna. - Te... Te és Devlin? - nyögte ki Virginia nagy nehezen, és érezte, hogy felkavarodik a gyomra. - Igen! - kiáltotta Fiona elragadtatottan. - Egész éjjel szerelmeskedett velem. Ez a férfi
olyan, akár a legerősebb csődör! Soha nem voltam még együtt hozzá fogható férfival. Nem is tudom, hogy fogom kibírni nélküle ma estig. Devlin ágyba vitte Fionát... Virginia döbbenten leereszkedett egy szék szélére, és rosszullét környékezte. - Irtó nagy ám! Tudja, ott lent. - A cselédlány most suttogott. - Szinte át sem értem a kezemmel. Az este Devlin őt csókolta, őt ölelte, aztán pedig elment Fioná-hoz. Virginia úgy érezte, menten elhányja magát, és meg akart hasadni a szíve. Valahogy azonban sikerült elmosolyodnia, és felkelt a székről. Valahogy még a reggelit is magában tudta tartani. - Örülök a boldogságodnak, Fiona. Szép pár vagytok együtt. - Ugye? Az ő haja olyan, akár a csillogó arany, az enyém meg ébenfekete, mint az éjszaka. Ő gyönyörű férfi, és én is szép lány vagyok! - kiáltotta a szolgáló boldogan tapsikolva. Virginia elhagyta a szobát, amilyen gyorsan csak tudta anélkül, hogy futásnak eredt volna. Csak akkor kezdett szaladni, amikor már elérte a lépcsőt. Szíve olyan szaporán vert, hogy alig kapott levegőt. Csizmája sima talpa félúton egyszer csak megcsúszott a csillogóra fényesített falépcsőn. Elesett, gurulni kezdett, és csak a lépcső aljában állt meg. Sokáig feküdt ott döbbenten. Fájt a lába meg a keze, s könny szökött a szemébe. Végül nagy nehezen feltápászkodott, kirohant a bejárati ajtón, és az első rózsabokor mögött mindent kiadott magából. Utána megkerülte a házat, leült a földre, és egész testében reszketett. Képek jelentek meg előtte Fionáról és Devlinről, ahogy a szolgálón munkálkodik. Úgy érezte magát, mintha sót szórtak volna egy tátongó sebébe. Jókora idő eltelt, mire megint ura lett önmagának. Akkor már csak dühöt ébresztett benne a képzeletében lejátszódott jelenet, amely azonban a valóságban is pontosan úgy történhetett. Nagyon is megérdemlik egymást azok ketten! Fiona szajha, Devlin O'Neill pedig kurafí. Őt azonban ez a legkevésbé sem érdekli. Ő megőrizte a lányságát, istennek hála! Vagyis inkább Fionának tartozik ezért hálával. Virginia mindkettőjüket gyűlölte. Hogy mehetett el Devlin a cselédlányhoz, miután vele volt bizalmasan együtt? Hogy tehetett ilyet? A lány végül felkelt a földről. Lába alig akarta megtartani, miközben leverte a port homokszínű nadrágjáról. Ez igy a legjobb, győzködte magát. Nemsokára visszatér Sweet Briarbe, és soha az életben nem fogja többé látni Devlin O'Neillt... De miért éppen Fiona kellett neki? - Mert ő szép és kívánatos, én meg ronda vagyok, azért! - válaszolta meg felindultan kiabálva a saját kérdését. Kilépett a ház mögül, és egyenesen az istállóba szaladt. A pej kanca megismerhette, mert halkan felnyerített. Virginia talált egy nyerget, amely valamivel kisebbnek tűnt a többinél, felkapott egy zablát, és felszerszámozta az alacsony lovat. Miközben kantárszáron kivezette az istállóból, eleredt az eső, és nedves lett a keze, ahogy megsimogatta a kanca nyakát. - Nagyon édes vagy - suttogta neki. Amikor kilépett vele a szabadba, ott ragyogó kék ég fogadta, és egy pillanatig semmit sem értett. Aztán rádöbbent, hogy nem az eső esik, hanem az ő könnyei potyognak. Megállíthatatlanul. Virginia habozva, bizonytalanul feltett magának egy kérdést. Lehet, hogy beleszeretett egy szörnyetegbe, akit Devlin O'Neillnek hívnak? Felszállt a pejre, és lazára fogta a kantárt. A következő pillanatban a kanca vágtatni kezdett vele, el Askeatonból, keresztül az ír partvidéken. A pej kanca egy keskeny ösvényen haladt, amely egy kis erdőben kanyargóit. A fák lombja között időnként átbújtak a napsugarak. Virginia az utóbbi félórában újabb szökési terven gondolkodott lázasan. Mostanra abbahagyta a sírást, és szentül eltökélte, hogy megszökik átkozott elrablójától. Lóháton fogja átszelni Írországot, és majd csak az egyik keleti parti városban száll hajóra. Amint alkalma nyílik rá, belopódzik Askeatonban a könyvtárszobába, és keres egy használható térképet. Még az is lehet, hogy ellop egyet. A kanca hirtelen felnyerített. Virginia megdermedt. Egészen belemerült a gondolataiba, és nem vette észre, hogy közben maga mögött hagyta az erdőt. Egy alacsony, fűvel benőtt dombhátra jutott fel, amelyről egy kis gazdaságra látott rá. Középpontjában kőből rakott ház állt, körülötte pajták, zöldségeskert... és Devlin O'Neill szürke csődöre.
A mén, négy testes igáslóval együtt, a farmház elé volt kikötve, s az épület előtt három könnyű bricska is állt. Mi folyik itt? - találgatta Virginia. Azt nemigen hitte, hogy egy parasztgazda ötórai teára hívott volna meg vendégeket. Sietve emlékezetébe idézte azonban, hogy őt a legkevésbé sem érdekli, kivel és mit tesz Devlin O'Neill. Már vissza akarta fordítani kancáját az erdő felé, amikor észrevette, hogy más hátaslovak is ki vannak kötve a ház elé. Az egyik gesztenyepejben mintha Sean izmos lovát ismerte volna fel. Mi folyhat odalent? - futott át megint a fején a kérdés. Leszállt a nyeregből, és kikötötte a kancát egy fához, hogy kedvére legelészhessen. Aztán szapora léptekkel leereszkedett a domboldalon, és átrohant a tisztáson, amíg a farmház falának takarásába ért. Szíve izgatottan vert, miközben felkapaszkodott az egyik ablakhoz. Üveg nem volt benne, és a zsalukat sarkig kitárták. Virginia hallotta, hogy odabent férfiak vitatkoznak hangosan. Talán az lesz a vita tárgya, hogy a kapitány valaki másnak a mézes-bödönjébe dugja a kezét. A lány legalábbis ebben reménykedett. Addig-addig húzódzkodott, amíg álla egy magasságba került a párkánnyal, és be tudott lesni az ablakon. Tekintete egy tucat férfira esett, de az is lehet, hogy még többen voltak. Többségük parasztgazda vagy zsellér lehetett. Aztán már Seant is ki tudta venni. Egy katolikus pap mellett állt egy dobogón, és a karját felemelve csendre intette a többieket. A lány végül Devlint is meglátta, aki az első sorban ült. Virginia elképedten találgatta, miféle gyűlés lehet ez. - Kérem, uraim, ne egyszerre beszéljenek! Mindenki sorban szót kap majd - mondta Sean tekintélyparancsoló hangon. A zajongás elégedetlenkedő dörmögéssé és mormogássá szelídült. - Tim McCarthy - szólította meg Sean az egyik jelenlevőt. - Hallhatnánk a véleményét? Egy bozontos, ősz hajú férfi lépett elő. - Ez megint mind csak színtiszta hazugság, és az angoloktól nem is számíthatunk másra. Folyton csak hazudnak, és ellopják a földjeinket. - Jól beszél! - kiáltották a férfiak kórusban. Virginia zavarodottan hunyorgott. Mi ez itt? Politikai gyűlés? - 1800-ban az Egyesülési törvényben jogokat ígértek nekünk, ugyanazokat a jogokat, amelyek bármelyik protestánst megilletik. És mit kaptunk tőlük? Ül egyetlen katolikus is az alsóházban? Szolgálja akár csak egy katolikus is a királyt? És nekem még mindig le kell tennem az istentelen esküt, ha földet akarok vásárolni. Azt a földet, amely valójában az enyém! - kiáltotta Tim McCarthy. Mindenki egyszerre kezdett beszélni. A férfiak felindultan egyetértésüknek adtak hangot. Sean felemelte a kezét. - Egyszerre csak egy ember beszéljen! Folytassa, McCarthy! - Két éve tanácskozunk már, és mire mentünk vele? Ki kell űznünk Írországból az átkozott angolokat. Igenis azt kell tennünk, mégpedig azonnal! Semmi sem fog változni, amíg nem mutatjuk meg nekik, hogy véget ért az az idő, amíg elnyomhattak bennünket, katolikusokat. Be kell vernünk néhány orrot, hogy visszaszerezzük a jogainkat, ahogy a franciák csinálták. Az egybegyűltek hangos éljenzésben törtek ki. Virginia az ajkába harapott. Nagyon úgy tűnt, hogy ezek a férfiak pártütésre, hitszegésre készülnek. Az ég szerelmére, mit keres itt Devlin és Sean O'Neill? - találgatta. Írországról csak keveset tudott, a franciák forradalmáról viszont nagyon is sokat. Őket az amerikaiak többsége lelkesen támogatta, addig legalábbis igen, amíg Napóleon nem akarta meghódítani Európát. A lány nem igazán értette, milyen jogokról beszél Tim McCarthy, ám azt tudta, hogy Írország Nagy-Britanniához tartozik, és egy írnek nem volna szabad az angolok kiűzéséről beszélnie. Az ő fülében ez kétségtelenül lazító beszéd volt. Devlin hirtelen felemelkedett ültéből. Még nem lépett az öccse mellé, amikor a férfiak már éljenezni kezdték. - O'Neill! - kiáltotta valaki. - Halljuk, halljuk! - mondta egy másik. - O'Neill! O'Neill! Éljen! - zengte most már egy egész kórus. Virginia a falhoz lapult, és reszketés tört rá. Devlin is részese ennek a hazafiatlan, kormányellenes összeesküvésnek? Hogy lehet ez, amikor ő a brit haditengerészet tisztje? Devlin felment a dobogóra Sean mellé. - Megengeded? - fordult az öccséhez.
Kérdése megerősítette Virginia gyanúját, hogy az egybegyűlteknek az ifjabbik O'Neill a vezetője. - Várjuk bölcs szavaidat - felelte Sean komolyan. A terem elcsendesedett. Virginia erősebben megmarkolta a párkányt, és megigézve nézte Devlint. - Megértem a csalódottságukat - mondta a kapitány, és tekintetét lassan végigjáratta a férfiakon, hogy sorra mindenkinek a szemébe nézhessen. - A felkelés azonban csak szenvedést és halált fog hozni. A családom ezt első kézből tudja. Többen helyeslőén bólogattak, de rosszalló morgást is hallani lehetett. - De akkor mit tehetünk? - kérdezte valaki. - Már nem tudom fizetni a haszonbérletet, mert háromszor annyi lett, amennyi tavaly volt. A férfiak kórusban helyeseltek. Sean újra felemelte a kezét, mire azonnal csönd lett. Devlin beszélni kezdett. Tekintete közben újra sorra végigsiklott az embereken, és végül Virginián akadt meg. A szeme egyszeriben elkerekedett, akárcsak a lányé. Virginia leugrott a földre, és a falhoz simult. Hogy a fene enné meg! - gondolta, ám aztán már nem volt ideje arra, hogy gondolkodjék. Miközben futásnak eredt, még hallotta, hogy Sean berekeszti a gyűlést. A lány átrohant a tisztáson, de egyszer csak megbotlott, és el is esett. Azonnal felugrott, és hátranézett a válla fölött. Devlin csak néhány lépésnyire volt tőle, és a tekintete vad elszántságról árulkodott. A házból férfiak rontottak ki, és mindnyájan fenyegetően kiabáltak. - Egy kém! Egy kém! Egy angol kém! Virginia nekiiramodott. Alig tett meg azonban két lépést, amikor Devlin hátulról már rávetette magát. Mindketten a földre zuhantak. A lány szerencsére a férfi karjában kötött ki, máskülönben egészen biztosan csontját törte volna. A következő pillanatban azonban már a hátán feküdt, Devlin pedig fölötte. - Követett engem? - kérdezte, és harag villogott a szemében. - Nem! - tiltakozott Virginia. - Én csak kilovagoltam, és...megláttam a kikötött lovaikat. Azt hittem, vendégségbe jöttek ide! - Ostoba nőszemély! - morogta Devlin. Virginia elnézett mellette. Dühös arcú férfiak vették körbe őket. Egyeseknél puska volt, másoknál tőr, és a tekintetük arról árulkodott, hogy használni is készek a fegyvereiket. Sean a kör közepére lépett. - Semmi gond, emberek - mondta könnyedén, mosolyogva. - Csak egy kis félreértés történt. - Ez a férfi kém! - ordította valaki. A tömeg hangosan helyeselt. Virginia elszántan harcolt a rémülete ellen, és Devlin szemébe nézett. Ö nem fogja engedni, hogy bármit tegyenek vele. Ugye, nem? A kapitány tekintete is dühös volt. Aztán felkelt, és a lányt is felhúzta a földről. - Ez nem is férfi. Némber! - kiáltotta az egyik férfi. - Átkozott kémnő! - mondta egy másik is. - Hughes kisasszony a vendégünk, és nem kém – mondta Sean, s védelmezőn a fivére és a lány mellé lépett. Virginia bólintott, és megnedvesítette kiszáradt ajkát. A férfiak gyanakvón, ellenségesen méregették. - Nem vagyok kém - próbálkozott. - Megláttam Devlin lovát, és... A kapitány erősen, fájdalmasan megrántotta a lány karját. - Hallgasson! - parancsolt rá. Angol! A némber angol! - kiáltotta ekkor az egyik férfi. Virginia megdermedt, bár nem először találkozott olyanokkal, akik soha egyetlen amerikaival sem beszéltek még, és ezért angolnak hitték a kiejtését. - Fel kell akasztani - jelentette ki Tim McCarthy. - Túl sokat tud. Virginia levegő után kapkodott, és Devlinre nézett. Ő azonban csak a férfiakkal foglalkozott, és közelebb lépett hozzájuk. - Itt nem lesz akasztás. Senkit sem fogunk fellógatni - mondta higgadtan. - Hughes kisaszszony nem angol, hanem amerikai. És a menyasszonyom. A csődület megint elcsendesedett, és a szemek meglepetten elkerekedtek. Virginia késlekedés nélkül megragadta a lehetőséget, amelyet a kapitány kínált neki. - Igen! - kiáltotta, és előrelépett. - Devlin a jegyesem, és csak azért jöttem ide...
A kapitány hirtelen derékon ragadta a lányt, magához rántotta, és csókkal fojtotta belé a szót. Ajka kemény volt, karja vasabroncsként ölelte át Virginiát, aki halványan álmélkodó suttogásokat hallott arról, hogy O'Neill eljegyzett valakit. Megpróbálta eltolni magától a férfit, de ő csak még erősebben szorította, s ekkor Virginia megérezte kemény izgalmát. Teste jelzését nem lehetett félreérteni, és a lány egyszeriben elfeledkezett a félelmetes gyűlésről, amelynek tanúja volt. Helyette Fionára kellett gondolnia. Devlin előző éjszaka vele volt együtt! Beleharapott a férfi nyelvébe. Devlin összerándult, és abbahagyta a csókot, de nem húzódott el Virginiától, s az öleléséből sem engedte ki. Dühösen egymás szemébe fúrták a tekintetüket. - Engedjen el! - követelte a lány halkan, de fenyegetőn. - Egy fenét, édes kis menyasszonyom! - Devlin megint elmosolyodott, és újra lehajolt Virginiához. - Tegyen úgy, mintha szeretne engem, drágaságom - suttogta, aztán újra megcsókolta. - Lehet, hogy az élete múlik ezen. Virginiát kétségbeesés fogta el, amikor a férfi szája újra a szájára tapadt. Most a keze is a derekára siklott, aztán még lejjebb. A lány belátta, hogy Devlinnek igaza van. Csapdába esett, és semmit nem tehet. A férfi közelebb húzta magához, talán azért, hogy megbüntesse. Igen, ezeket a bódító érzéseket csakis büntetésnek szánhatja. - Viszonozza a csókomat! - követelte a férfi halkan, hogy csak a lány hallhassa. Teste most egészen másként feszült meg, keze felhagyott a kalandozással, és a szája sem volt már erőszakosan támadó. Virginiának végül sikerült egy szánalmas kis csókra rábírnia magát. A férfi utána eltolta magától, és a szemébe nézett. A lány el akarta küldeni a pokolba, de nem merte megtenni, mert a tömegre körülöttük most néma csend telepedett. Gyanakvó szernek meredtek rájuk, és Virginia nagy nehezen mosolyt varázsolt az arcára. - O'Neill kapitány eljegyezte magát! - kiáltotta valaki lelkendezőn, és a többiek csatlakoztak hozzá. Devlin hidegen mosolygott. Átkarolta a lányt, olyan szorosan, hogy mozdulni se tudjon, ha ő nem akarja. - A kis menyasszonyom nem bírta kivárni, hogy hazamenjek hozzá - mondta gúnyosan. A férfiak nyersen felnevettek. McCarthy azonban nem nevetett velük. - A jegyesének titoktartási fogadalmat kellene tennie, kapitány - mondta. Devlin hűvösen elmosolyodott. - Ő soha nem árulna el engem - felelte figyelmeztető hangsúllyal. McCarthy lassan bólintott. Virginiára pillantást sem vetett, csak a kapitányra szegezte bizakodó tekintetét. - Menjünk! - szólt közbe Sean, aki közben odavezette a saját és a fivére lovát. Ő is barátságosan mosolygott, de szürke szeméből Virginia óvatosságot olvasott ki, és ebben a percben sok hasonlóságot fedezett fel közte és Devlin között. Sean szeme ugyanolyan hideg volt, arcvonásai ugyanolyan fegyelmezettek, a tekintete pedig mintha bizalmatlanságról árulkodott volna. Rám gyanakszik? Vagy azokban nem bízik, akikkel együtt volt ezen a találkozón? - találgatta Virginia meglepetten. Devlin a derekára fonta a kezét, és villámgyorsan felültette a lovára, aztán ő is fellendült mögé. A nyereg túl kicsi volt kettejüknek. A lány összeszorította a száját, és hallgatott. Sajnálta, hogy Devlin előtte ül, mert különben megölte volna a pillantásával. A férfi megsarkantyúzta a lovát. - Hogy jutott ide? - kérdezte, és lehelete Virginia fülét simogatta. A lány hallotta a hangján, hogy dühös. Csak legyen is az, mert én is gyűlölöm őt, és mindig is gyűlölni fogom, gondolta, és megint Fiona jutott eszébe. - Lovon jöttem - válaszolta. - Igazán? És kitől kapott engedélyt rá? - Senkitől. Nem is kértem - felelte Virginia dacosan. Devlin hallgatott. Hamarosan feltűnt előttük a dombtetőn legelésző pej, és a férfi feléje lovagolt tovább a lánnyal. - Mi jár a fejében, Virginia? - akarta tudni. - Semmi! - csattant fel a lány. - Jól van, mert ma már nem tudnék türelmes lenni magával. - A férfi megállította a lovát a pej mellett. Virginia le akart csúszni csődörről, de Devlin nem engedte. - Velem fog lovagolni -
mondta, aztán leszállt a nyeregből, és elkötötte a pejt a fától. - Egy fészkes fenét fogok! - kiáltotta a lány. A férfi lassan ráemelte a tekintetét. - Itt egyedül nekem van okom arra, hogy haragudjak - mondta csendesen. - Maga kémkedett utánam. Mennyit hallott? A lány előreszegezte az állat. - Mindent. Devlin elmosolyodott. Olyan könyörtelenül, hogy Virginia megborzongott. - Akkor soha többé nem fogja elhagyni Askeatont, kedvesem. A lány levegő után kapkodott. - Ezt nem gondolhatja komolyan! És a váltságdíjam? - Az éppen most veszítette el a jelentőségét - felelte a férfi. - Csak az a fontos, hogy megvédjem Seant és a többieket. Virginia lázasan gondolkodott. - Semmit sem hallottam - mondta végül. - Az előbb hazudtam. A férfi fellendült mögé a nyeregbe. - Ez a hazugság. Olcsó kis hazugság. - Devlin nem indította meg a lovát. - Miért nem csókolt meg, amikor azt mondtam. Nem kérés volt, hanem parancs. Az élete múlt rajta. - Nem fogadok el parancsokat magától - jelentette ki Virginia. A férfi arca még haragosabb lett. - És miért sírt? - folytatta a kérdezősködést. - Piszok ment a szemembe - füllentette a lány. Devlin kis ideig az arcát fürkészte. - Átkozottul rosszul hazudik, Virginia. Nem kellene ezzel próbálkoznia, mert olyan könnyen átlátok magán, mint egy tiszta ablaküvegen. - Igazán? Akkor mondja meg, miért vagyok dühös! - szólította fel a lány. A férfi egy pillanatra sem vette le róla kutató szemét. - Azt nem tudom. De ki fogom deríteni - válaszolta végül, és megsarkantyúzta a szürke csődört. Mire Devlin belépett a könyvtárszobába, Sean már ott várta. Az íróasztal szélének támaszkodott, karba fonta a kezét, és komoran nézett a bátyjára. - Mit csináltál Virginiával? - A szobájában van. Connort utasítottam, hogy mostantól le se vegye róla a szemét. - Talán lakat alatt kellene tartani - mondta Sean. Devlin konyakot töltött magának. - Azt hittem, az ifjú hölgy a pártfogásodat élvezi – jegyezte meg. Öccse eleresztette füle mellett a gunyoros szavakat. - Mennyit hallott Virginia? - kérdezte, - Pontosan nem tudom, de ki fogom deríteni, így vagy úgy. - A francba! - káromkodta el magát Sean. Ellépett az íróasztaltól, és felindultan járkálni kezdett. - Mi a fenét keresett Canaby farmján? - Talán bennünket követett - mondta Devlin. - Mit akarsz tenni? Most már nem engedheted el Eastleigh Hallba. Kezében a poharával Devlin leült az egyik nagy bőrfotelba. - Előbb vagy utóbb el kell engednem - felelte. Sean elképedten meredt rá. - A találkozónk már önmagában hazaárulással ért fel, és ezt te is jól tudod. Mindenünktől megfoszthatnak bennünket, és te a brit királyi haditengerészet tisztjeként az első vitorlarúdon lógva végezheted. És akkor az eszelős váltságdíj-követelésedről még nem is beszéltem. - Sokkal valószínűbb, hogy a te fejedet fogják levágni és kitűzni egy dárdára. Elvégre te vagy a vezető. - Szerinted ez vicces? - kérdezte Sean hitetlenkedőn. - Ezek az emberek reményre vágynak, és én megpróbálom megadni nekik. Devlin ivott egy kortyot. - Az alma nem esik messze a fájától.
- Most meg már egyenesen beteges a humorod. Én nem fogom megengedni, hogy felkelés törjön ki. Te viszont, Dev, az akarata ellenére tartod itt Virginiát. És ő most már olyan értesülés birtokában van, amely mindkettőnk vesztét okozhatja. - Mit javasolsz? Küldjem a tenger fenekére? – gúnyolódott Devlin, miközben azért tudta, hogy az öccsének igaza van. Virginiának be kell fogni a száját. Akkor is, ha az, amit látott, közel sem olyan rossz, mint amilyennek tűnt. Amíg Anglia hadat viselt, korlátozták a szólásszabadságot, most viszont már mindenki szabadon elmondhatja a véleményét. Tini McCarthy és a többiek pedig leginkább azért hívták össze ezt a tanácskozást, mert kíváncsiak voltak az ő véleményére. - Nem kell aggódnod, Sean - mondta békülékenyen. - Nem fogom megengedni, hogy Virginia nyakunkra hozza az angolokat. Elmondom neki, hogy az embereink zavarodottak, éhesek és dühösek, de mi nem hagyjuk, hogy öngyilkos fegyveres felkelésbe kezdjenek. Seant ez szemlátomást nem nyugtatta meg. - Virginia aligha érez hajlandóságot arra, hogy meghallgasson téged. - Meg fog - jelentette ki Devlin, és hirtelen elkomorult. Mi üthetett a lányba ma délután? Miért sírt? - találgatta magában újra. Sean csak rövid gondolkodás után szólalt meg újra: - Azt hiszem, tudok megoldást arra a gondra, amelyet Virginia jelent. - Add elő! - Egyikünknek feleségül kell vennie. Devlin kiloccsantotta az italát. - Halálosan komolyan beszélek - tette hozzá Sean. Bátyja gyorsan letette a poharát, s nadrágjába törölte a kezét. - És kit érjen az a tisztesség, hogy boldog, szerető és hűséges feleséget csinálhat Virginiából? Várj, kitalálom. Te leszel az. így van? - Én elvenném, ha hajlandó volna hozzám jönni. De ö nem engem akar. - Én viszont nem fogom elvenni ezt a nincstelen amerikai árvát, Sean! - jelentette ki Devlin éles hangon. Szíve olyan riasztó sebességgel vert, mintha hurrikánban kellett volna irányítania a hajóját. - Miért nem? Végtére is miattad került ilyen visszás helyzetbe, és csak te hozhatod helyre, amit elrontottál. - Te ezt valóban komolyan gondolod? - kérdezte Devlin. Öccse javaslata őszintén elképesztette. Miután ő megkapja a váltságdíjat, Virginiának haladéktalanul a nagybátyjához kell utaznia. És ha addigra már netán eladták az ültetvényét, akkor biztosan Angliában fog maradni a családjánál. - Mondtam már, hogy komolyan beszélek. Nem akarom elveszíteni Askeatont, és nyilván te sem akarsz megválni a fejedtől - mondta Sean mogorván, aztán folytatta a járkálást. - Az egyetlen dolog, amit nem akarok elveszíteni, az a fejem - felelte Devlin kényszeredetten mosolyogva. - Hagyj fel az aggodalmaskodással! Hughes kisasszony nem fog besúgni bennünket. Sean megállt, és bátyjára szegezte a szemét. - Ha te nem akarod elvenni Virginiát, akkor engedélyt kérek tőled arra, hogy udvaroljak neki. Devlin megdermedt. Öccse arcát pír öntötte el. - Tudom, hogy ágyba vitted Virginiát, de ha haladéktalanul véget ér a viszonyotok, akkor én túl tudom tenni magam rajta. Adj engedélyt arra, hogy megnyerjem magamnak, és nőül vegyem! - Nem. - Devlin gondolkodás nélkül, első haragjában mondott nemet az öccsének. Most azonban megszólalt a józan esze, és azt súgta neki, hogy Sean javaslata talán mégis megoldást jelenthet, ha a kis amerikai nő meg akarná nehezíteni az életüket. Előbb ő váltságdíjat követel érte, és végképp tönkreteszi Eastleigh grófját, aztán pedig Sean feleségül veheti Virginiát. Boldogan élhetnének együtt Askeatonban, miután ő elment innen. - Ez azt jelenti - kérdezte az öccse -, hogy továbbra is meg akarod tartani a játékszerednek Virginiát? És a te kívánságod többet nyom a latban, mint az, hogy én feleségül kívánom venni? Devlin nem habozott a válasszal.
- Az én kívánságom az, hogy te egy gazdag örökösnőt vegyél feleségül, és juss feljebb a társadalmi ranglétrán - mondta. Öccse odalépett elé. - Ez minden? Csak erről van szó? Szerintem nem. Én úgy hiszem, hogy te nem a fejeddel, hanem egy egészen másik testrészeddel gondolkodsz. Töprengj el ezen, és utána válaszolj őszin tén nekem! Sean ezzel elhagyta a dolgozószobát. Devlin felvette az asztalról az italát, a pohárba meredt, és megpróbált nem gondolni arra, hogyan hánykolódott Virginia az ágyában. Nem akarta felidézni magában, milyen volt éreznie a feszes kis testét és a puha, nedves ajkát. Miért nem akarja átengedni az öccsének? A fivére szándékai legalább tisztességesek. Olyan feszült volt, hogy nem bírt tovább egy helyben megmaradni. Felállt és járkálni kezdett. Virginia és Sean házassága számos problémát megoldana, ő pedig zavartalanul élhetné tovább az életét. Csakhogy az az élet olyannak tűnt fel előtte, mint egy rég elhalványult római út. Egy semmibe vesző szürke csík, amelyet időtlen idők óta nem használnak már. Hallatlanul lehangoló, határtalanul érdektelen, örömtelen, lapos, és sehová sem vezet. Devlin az ablakhoz lépett, kinézett a hátsó kertre, és hirtelen megborzongott. Inkább nevezzék gyilkosnak, utolsó brigantinak, és haljon meg akár már holnap, semmint hogy végigszenvedje azt a végtelen paródiát, amelyet az életének kell neveznie.
11. Virginia egész nap nem hagyhatta el a szobáját. Vacsorázni sem mehetett le, csak ezüsttálcán küldték fel neki az ennivalót. Forrt benne a méreg, mert égbekiáltó igazságtalanságnak találta, hogy ilyen szigorú ítéletet szabtak ki rá. Eközben ő semmi rosszat nem tett, csak elment reggel lovagolni. Honnan tudhatta volna, hogy le fog leplezni egy angolellenes titkos politikai gyűlést? Ha csak sejtette volna, mi folyik abban a farmházban, a közelébe se megy. Egyébként mindenről egyedül Devlin O'Neill tehet. Miért vitte ágyba Fionát? Ha nem követte volna el azt az ocsmányságot, ő sem lovagol el ma olyan messzire. Ezek a keserű gondolatok annyira lehangolták, hogy nem tudta méltányolni a francia szakács remek töltött fácánját és roston sült lazacát. Szinte hozzá sem ért az amúgy ínycsiklandó ételekhez. Vajon komolyan gondolta Devlin azt a szörnyű fenyegetését, hogy ő nem hagyhatja el többé Askeatont, mert túl sokat hallott? Hiszen a férfi nagy kockázatot vállalt, amikor elrabolta, hogy váltságdíjat követelhessen érte, nem valószínű hát, hogy most egyszerűen elállna a tervétől. Virginia pamut hálóingben állt a nyitott ablaknál, és arra sem vette magának a fáradságot, hogy befonja a haját. A tálcát már elvitték a vacsorájával. Az éjszakai égbolton csillagok miriádja ragyogott. A lány úgy érezte, hatalmas teher nehezedik a vállára. Haza akart menni. Olyan erős honvágya volt, amilyet utoljára akkor érzett, amikor a Marmott Leánynevelő Intézetbe volt bezárva. Csak éppen most Askeatonban zárták be. Töprengését kopogtatás zavarta meg. Azt hitte, Connor az, aki nevetséges módon egész idő alatt az ajtaja előtt járkált, mintha veszélyes bűnözőt kellene őriznie. Az éjszakát azért talán már nem itt fogja tölteni, s akkor ő kimászhat az ablakon, hogy ellopja a pej kancát, és elmeneküljön rajta. Virginiának nem nyílt alkalma arra, hogy válaszoljon a kopogtatásra. Szobájába Devlin lépett be, és a lányt egy pillanatra cserbenhagyta a hangja. - Ki innen! - kiáltotta aztán a dühtől magánkívül. A férfi rászegezte a szemét. Rezzenéstelen tekintetéből semmit sem lehetett kiolvasni. - Meg kell beszélnünk néhány dolgot - mondta óvatosan. Virginia egészen az ágyig hátrált. Háta mögött tapogatózva olyan tárgyat keresett, amelyet fegyvernek használhatna. Az éjjeliszekrényen álló vizeskancsó füle akadt a kezébe. Megragadta, és erősen remélte, hogy a fején fogja találni vele a férfit. Ha szerencséje lesz, meg is öli. Mielőtt azonban elhajíthatta volna a korsót, Devlin ott termett mellette, és olyan erősen megszorította a csuklóját, hogy ő felkiáltott fájdalmában. - Tegye azt le! - mondta a férfi.
Virginia szeme szikrákat hányt. - Leteszem, amint bevertem vele a maga fejét! Megpróbálta kiszabadítani magát. Egyszeriben semmi nem érdekelte, csak az, hogy lerázza magáról Devlin szorító kezét, és fejéhez vágja a súlyos korsót. Lelki szemeivel azt látta, hogy a férfi Fionával ölelkezik meztelenül, szenvedélyesen, és semmi sem dühíthette volna fel jobban, mint ez a kép. - Hagyja abba, Virginia! - szólította fel Devlin halkan, és még erősebb lett a szorítása. - Jó. - A lány elengedte a korsót, és abban bízott, hogy az a férfi lábára fog esni, vagy legalább ripityára törik. A súlyos Vaterford kristály nem találta el Devlin lábát, de a korsó füle letört. A víz Virginia meztelen lábára és a férfi csizmájára ömlött belőle. - Jól látom, hogy még mindig dühös? - kérdezte Devlin, és lazított a szorításán, de még mindig nem engedte el a lány csuklóját. - Roppant éles szemű megfigyelés, kapitány. Most pedig engedjen el! Már fáj a kezem. - Keserűséget hallok ki a hangjából - mondta Devlin. Tekintete a lány fűzőjének csipkeszegélyére siklott. Csupán egy alig észlelhető pillanat erejéig, de Virginia így is tudta, hogy a férfi a mellét nézte. - Miért volnék keserű? - kiáltott fel gúnyosan. – Londonba tartottam, hogy elintézzek egy életbe vágóan fontos ügyet, amikor megszállták a hajómat. Utána be voltam zárva a maga kabinjába, most pedig ebbe a szobába vagyok bezárva. Ugyan mi okom volna rá, hogy keserű legyek? - Beszélni akarok magával. Ha azt tervezi, hogy újra rám támad, egy teljes hétre bezárom ebbe a szobába. Virginia a férfi hideg szemébe nézett. - Maga ízig-vérig az a gazember, akinek mindenki tartja. Devlin megrántotta a vállát, és elengedte a lányt. Ő hátraugrott, és érezte, hogy feneke az ágy széléhez ér. Nagyon nem tetszett neki, hogy a férfi és az ágy közé van beszorítva. - Ma dühösebb rám, mint akkor volt, amikor elfogtam az Americanát - mondta Devlin. Délután is sírt, és most is könnyezik. Miért? És ne mondja azt, hogy piszok ment a szemébe! - Ezúttal por volt az - füllentette Virginia. - Most pedig hagyja el végre a szobámat, O'Neill! - Eszemben sincs - mondta a kapitány, és óvatosan, mosolytalanul a lány arcát vizslatta. - Fiona már biztosan várja. Virginiának alig csúsztak ki száján az epés szavak, amikor már megbánta, hogy nem maradt csöndben. Devlin hallgatott, de szeméből csodálkozást lehetett kiolvasni. A lány elvörösödött, és távolabb húzódott az ágytól meg a férfitól. A kandallóhoz sétált, és úgy tett, mintha a lángok játékát csodálná. Miért kellett szóba hoznia Fionát? O'Neill most nyilván azt hiszi, hogy féltékeny, amiről természetesen szó sincs... - Mit mondott? - kérdezte Devlin. Virginia karba fonta a kezét, és továbbra is a lángokba meredt. Látását könnyek homályosították el. Nem hallotta, hogy Devlin odalépett mögé, és összerezzent, amikor megérezte, hogy a férfi megfogta a könyökét. - Mit mondott az előbb? - kérdezte Devlin újra. - Semmit. - Nem igaz. Azt mondta, hogy Fiona már vár engem. Hol kellene várnia, és miért? - akarta tudni Devlin. A lány feléje fordult. Egy halk belső hang arra figyelmeztette, ne mondja ki, amit gondol, de ő nem hallgatott rá. - Engem egyáltalán nem zavar, ha Fiona a maga ágyában fekszik, Devlin. Éppen hogy megkönnyebbülést érzek. „Irtó nagy ám! Tudja, ott lent! Szinte át sem értem a kezemmel" utánozta Virginia a szolgáló hangját, és érezte, hogy lángol az arca. A férfi hallgatott, és Virginiában szörnyű gyanú ébredt. Jobban megnézte magának Devlint, és most már biztos volt abban, hogy a kapitány úr jól szórakozik. Mulat rajta, hogy a fene esne belé! Azért csillog így a szeme. - Azért haragszik rám, mert ágyba vittem egy cselédet? - kérdezte Devlin csendesen. - Féltékeny Fionára?
Virginia közbevágott: - Nem vagyok féltékeny! Csak úgy gondolom, maga eltévesztette az ajtót, és rossz hálószobába jött be az előbb. - Elraboltam magát egy amerikai hajóról. Igyekeztem a vendégemként kezelni, de mind a ketten tisztában vagyunk azzal, hogy akarata ellenére tartom itt. Valóban meg kellene könynyebbülnie attól, hogy egy jelentéktelen cselédlányban leltem kedvemet. - Már mondtam, hogy megkönnyebbülést érzek. És magának már rég annál a lánynál kellene lennie! - kiáltotta, és rémülten érezte, hogy könny gyűlik a szemébe. - Miért bámul úgy rám, mintha azt hinné, hogy elment az eszem? - Nem értem magát - mondta a férfi szelíden. - Maga a foglyom. Hogy lehet ebben a helyzetben féltékeny? Ez azt jelentené, hogy érzéseket táplál irántam, az elrablója iránt. - Nem vagyok féltékeny - állította Virginia újra, és félrefordult, mert rettegett, hogy ki fog buggyanni a könnye. Devlin megfogta a karját, és visszafordította maga felé. - Mivel bántottam meg? - kérdezte. - Nem bántott meg! - hazudta a lány. - Maga sír. Már megint. - Nem sírok. Maga egyáltalán nem érdekel engem, és az sem, hogy Fionát választotta. Kérem, ne érjen hozzám. Devlin elengedte a lány karját. - Nem választottam Fionát. A férfiak mindig is kihasználták a cselédlányokat. Ez semmit sem jelent. Fiona arra vágyott, hogy örömöt szerezzen nekem. Nem én mentem hozzá, nem én kerestem a közelségét. Arra is alig emlékszem, hogyan fest meztelenül, esak azt tudom, hogy húsos. Semmi másra nem vágytam, csak testi megkönnyebbülésre. Sajnálom, ha féltékennyé tettelek. Nem állt szándékomban. Hogy őszinte legyek, már egészen elfelejtettem a múlt éjszakát. Virginia megint csak a fejét rázta. Nem sikerült felfognia Devlin szavainak az értelmét, és most már könnyektől volt nedves az arca. - Azt hittem, kedvelsz engem - mondta, és halvány pír öntötte el az arcát. - Szép nő vagy, és én nem tudok ellenállni a szépségednek. A lány felnézett rá, és egyszeriben rádöbbent, hogy hangosan dobog a szíve, hogy nagyon későre jár, nagyon sötét van, nagy a csönd, és hogy belőle pillanatra sem halt ki a vágy, ahogy eddig hitte. Kettesben van Devlinnel a szobájában, amelyben csak néhány gyertya és a kandalló tüze ad némi fényt. És a férfi éppen most vallotta be neki, hogy szépnek találja. - Még mindig akarsz engem? - kérdezte. Devlin rezzenéstelenül állta a tekintetét. - Igen, akarlak - mondta. A lány közelebb hajolt hozzá. - Akkor miért hagytál magamra, és miért mentél el egy másik nőhöz? Az este már a karodban feküdtem... - Én nem Fionához mentem, csak ő már ott várt a szobámban. - De miért hagytál ott a könyvtárszobában? - kiáltotta Virginia, és a férfi mellkasára tette a kezét. Devlin végre elmosolyodott, de mosolya halvány volt, és önvádról árulkodott. -Mary és Gerald O'Neill fia vagyok - mondta -, és volt egy húgom is. Ha még élne, talán olyan volna, mint te vagy. Dacos és szókimondó, bátor és szép. A lány végre érteni vélte Devlint. - Tisztelni akartál engem, a húgod emlékét, és tiszteletben akartad tartani mindazt, amire a szüleid neveltek - lehelte. - Azért hagytál ott a könyvtárban, hogy megőrizhessem az ártatlanságomat. Fiona pedig ott volt a szobádban, amikor felmentél, és ő semmit sem jelent neked. - Látom, kezded magad kiismerni az életben. - Devlin megfogta a lány kezét, és levette a mellkasáról. - Minden marad úgy. ahogy van. Nem változtatok a döntésemen. Nem foglak elcsábítani, és nem leszek az első szeretőd. Jó éjszakát! - Ellépett a lánytól, keresztülvágott a szobán, és az ajtóhoz indult. Virginia fején átfutott a gondolat, hogy az a kis lotyó ma éjszaka megint bebújik majd Devlin ágyába, ha nem fekszik már mosl is ott. Elviselhetetlennek találta ezt a gondolatot, akárcsak azt, hogy a férfi most elmenjen tőle. -Nem akarom, hogy tekintettel légy az ártatlanságomra. Devlin meglassította a lépteit, de nem állt meg.
- Tudni akarom, milyen az - tette hozzá a lány lágy hangon. Szíve eszelősen vert, s tűz mardosta a combját, a hasát és a mellét. A férfi érdes hangot hallatott, és a kilincsre tette a kezét. Virginia nagyot nyelt, hogy meg tudjon szólalni. - Mutasd meg! Mutass meg mindent, amit csak tudsz. Most, ma éjjel. Nekem mutasd meg, és ne annak a másik nőnek. Devlin hirtelen megfordult, és szigorúan a lányra szegezte a szemét. - Neked egyáltalán nincs önuralmad? - kérdezte nyersen. - Miért kellene küzdenem érte? - Virginia most már azt látta a férfi arcán, amit látni remélt. Odament hozzá, megfogta a vállát, és kemény, izgalomba jött testéhez simult. - Az önuralom finom hölgyeknek való - suttogta. Devlin szemében egy pillanatra határozatlanság jelent meg, és látszott rajta, hogy súlyos küzdelmet folytat önmagával. Aztán hirtelen karjába zárta a lányt, és szájára tapasztotta a száját. Virginia halkan felkiáltott, és nyöszörögni kezdett, amikor Devlin nadrágjában megérezte az izgalmát. A férfi nagy, erős kezét is egyre lejjebb érezte magán. - Igen, igen! - kiáltotta, amikor vágya első hullámai mind erősebbek és erősebbek lettek. Igen, Devlin, csináld! A következő pillanatban a férfi ölbe kapta, odavitte az ágyhoz, és lefektette rá. - Soha nem találkoztam még hozzád fogható lánnyal - mondta, és egymásba olvadt a tekintetük. - Az jó - próbált meg mosolyogni Virginia kevés sikerrel. Devlin szeme izzott, miközben térdével széttolta a lány combját. - Ezt már tegnap este meg akartam tenni. - Igen! - zihálta Virginia. A férfi hirtelen megmarkolta a hálóingét, és egyetlen heves mozdulattal kettészakította. Virginia mozdulatlanul, csendben feküdt, miközben Devlin tekintete tetőtől talpig bejárta a testét. Sokáig csodálta melle kis domborulatát, amelyen felágaskodott a kemény bimbó, és pillantása végül a combja között sötétlő háromszögön állapodott meg. Virginia elvörösödött, mert soha senki előtt nem tárulkozott még ki így. Ijesztően sebezhetőnek és tehetetlennek érezte magát, kiszolgáltatottnak a férfi kényének-kedvének. Levegőt venni is alig mert, csak epekedni tudott, és mérhetetlenné fokozódott a vágya. - Gyönyörű vagy, kicsikém - dörmögte Devlin fátyolos hangon, és megint a szemébe nézett. - Nem fogok fájdalmat okozni neked - ígérte. Virginia tudta, hogy soha nem fogja elfelejteni a férfi tekintetét. Ebben a szívdobbanásnyi pillanatban rájött, hogy Devlin úgy akarja őt, ahogyan soha egyetlen másik nőt sem akarhatott még. Elakadt a lélegzete, amikor a férfi a vénuszdombjára tette a kezét. - Ez az enyém - mondta halkan, de határozottan. A lány csak bólintani tudott, mert megrémítette ez a kemény hang. Devlin aztán felemelte a kezét, és Virginia előbb a szeméremajkán, majd mélyen magában érezte az ujjait. Teste ívbe feszült, és elragadtatottan felkiáltott. - Devlin, jaj, Devlin! - mondta azonban már hamar esdeklőn. - Kérlek, kegyelmezz nekem! A férfi azonban addig folytatta izgató felderítő útját az ölében, amíg ő már biztos volt abban, hogy nem bírja tovább. Akkor viszont Devlin forró száját érezte ugyanott, ahol addig az ujjai voltak. Először azt hitte, hogy csak képzelődik. Megfeszítette magát, mozdulatlanná dermedt, és kipattant a szeme. Az nem lehet, hogy Devlin ott lent csókolja őt! Kicsit felemelkedett fektében, és döbbenten azt kellett látnia, hogy a férfi feje valóban a combjai között van. Képzelődésről szó sem volt. Devlin a szeméremajkát becézte az ajkával. Aztán már a nyelvét is magában érezte. Korábban még csak nem is sejtett érzések járták át, és elhomályosult a tekintete. Az a nyelv egyre mélyebbre hatolt benne, izgatón mozgott teste legrejtettebb pontjában, és minden csepp vérét a fejébe kergette. A világ elsötétült előtte. - Gyere, kicsim, gyere! - dörmögte a férfi, és a nyelve kitartóan, egyszerre erőszakosan és szelíden játszott tovább a Virginia ölében megduzzadt, nedves hússal. A sötétség lassanként eloszlott, és helyét vakító fényesség foglalta el. A lány szeméből megállíthatatlanul potyogtak a könnyek, mérhetetlen öröm, a fokozhatatlan kéj, a teljes önkívület könnyei. Csak sírt, sírt, és úgy érezte, hogy lebeg, egyre csak lebeg, valahol a semmiben, a testén kívül. Nem tudta, meddig tartott ez a valószínűtlen lebegés valahol fent a felhők között, ám aztán lassanként újra érezni kezdte a saját testét. Asszonyisága duzzadt volt, lángok nyaldosták, de a
férfi egyre csak becézte, szájával és nyelvével szakadatlanul izgatta, s a kéjhez, amelyet a játéka okozott, most már édes fájdalom is társult. Virginia nem volt biztos abban, hogy ezt túl fogja élni. - Devlin - zihálta esdeklőn, ám a férfi nyelve nem kegyelmezett neki. A lány kéjes fájdalma határtalanná erősödött. Azt akarta, hogy Devlin hagyja abba, de közben azt is, hogy folytassa, még gyorsabban, még keményebben, mert bizton tudta, hogy még csodásabb világ fog kitárulni előtte. Megpróbálta eltolni magától a férfit, de ő kíméletlenül még mélyebbre hatolt a nyelvével. Aztán Virginia magához akarta ölelni Devlint, de most sem járt sikerrel. - Nem bírom tovább - nyögte. Az édes fájdalom és a csodás kéj egészen összeolvadt benne, s nem tudta, hol ér véget az egyik, és hol kezdődik a másik. Már abban sem volt egészen biztos, hogy még életben van, és még nem pusztult bele abba a csodába, ami itt és most történik vele. - Dehogynem bírod, drágám, dehogynem - suttogta Devlin, s előbb az ujjaival, aztán újra a nyelvével izgatta a lányt ugyanott, ahol eddig. Virginia felsikoltott. Szeme előtt varázsos tűzijáték játszódott le, mint odahaza Amerikában a függetlenség napján. Szikrák repdestek körülötte, és vágya robbanásszerűen beteljesült. Megint úgy érezte, hogy elhagyta a saját testét, és felrepült a világegyetem szédítő magasságaiba. Még akkor is ott lebegett, amikor Devlin szája rátalált a szájára. - Virginia - lihegte. A lány a következő pillanatban az ölén érezte Devlin nagy, kemény férfiasságát, és megfeszült a teste. Tekintete Devlin tekintetét kereste, és szeméből vad vágyat olvasott ki, de semmi többet. Szerelemnek halvány nyomát sem fedezte fel. Aztán a férfi újra megcsókolta, és ajkáról ő most először kóstolta a saját teste ízét. A férfi kemény, izmos combja széttolta a lábát, és belé akart hatolni. A lányt vakrémület fogta el. Devlin ijesztően nagy volt, és ő tizennyolc évesen, a maga ártatlanságában még egyébként sem állt készen erre. Kétségek is mardosták. Mi van, ha Devlin nem szereti? - Devlin, ne! - kezdte, de már elkésett. A férfi felnyögött, a lányba hatolt, és elvette az ártatlanságát. Virginia égető fájdalmat érzett, miközben Devlin kemény, forró férfiassága egészen betöltötte. Megfeszítette magát, és összeharapta a fogát, hogy ne érezze az éles szúrást. Devlin hangosan zihált, és pillanatokra mozdulatlanná dermedt, csak a teste reszketett megállíthatatlanul. A lány szinte már bénultan feküdt alatta, és úgy érezte, szétfeszíti a hatalmas hímvessző. A férfi továbbra sem mozdult rajta, de végül hirtelen lehajolt hozzá, és még mindig reszketve homlokon csókolta. - Devlin? - kérdezte a lány, és nem volt biztos abban, hogy nem csak ő képzelte a gyengéd csókot. Válasz helyett a férfi szorosan erős karjába zárta, és valósággal eggyé olvadt vele. Virginia egész idő alatt magában érezte makacsul lüktető keménységét, de égető fájdalmának lassanként nyoma veszett. Helyette jóleső melegség áradt szét a testében. Devlin újra megcsókolta, és mozogni kezdett benne. Egészen óvatosan hátrahúzódott, majd ugyanolyan lassan megint belecsúszott. Virginia öle selymesebb lett, forróbb és készségesebb. - Ó! - lehelte álmélkodva, amikor a férfi újra betöltötte. - Lélegezz mélyeket, kicsikém! - suttogta Devlin, és gyorsabban kezdett mozogni. Virginia fölött az elragadtatottság hullámai csaptak össze. Ijesztően kéjes érzései visszatértek, és megmarkolta a férfi vállát. Devlin rekedt, érdes és hihetetlenül férfias hangot hallatott, amikor a lány átvette a teste ritmusát. Virginia még mélyebben magában akarta őt érezni, arra vágyott, hogy még gyorsabban, még keményebben mozogjon. Némán arra buzdította, hogy vegyen el többet belőle, és a férfi értett a ki nem mondott felszólításból. Virginia nevét suttogta, lökései erősebbek lettek, s ahogy a lányban mozgott, keresztülröpítette őt téren és időn, miközben sürgető vágyuk a beteljesülés felé száguldott. A lány kéjesen sikoltozott, Devlin vállába vájta a körmeit, és az önkívület határán szája a száját kereste. - Gyorsabban, Devlin, még gyorsabban! - kérlelte. A férfi lökései keményebbek lettek, és ugyanolyan féktelenek, követelők, mint közben a csókja. Virginia már attól félt, ezer darabra szakad a teste, de így is tisztán érezte azt a pillanatot, amelyben a férfi szétáradt benne. Ölelő karjában Devlin teste megfeszült, és remegés futott végig rajta. A lány magához szorította, és a hátát simogatta, miközben a férfi belélövellte a magvait.
Utána Virginia mozdulatlanul feküdt. Nem csoda, hogy ennyire akartam ezt a férfit, gondolta. Semmi sem lehet helyesebb, sem pedig igazabb, mint ez a pillanat, amelyben Devlin karjában fekszik, kielégülten, jóllakottan, még mindig magában a férfival. Aztán megérezte, hogy Devlin felocsúdott a bódulatból. Kihúzódott a lányból, és véget vetett teljes összeolvadásuknak. Virginia még sokáig nem mozdult, de végül nem állta meg, hogy ne fordítsa fejét a férfi felé. Látta, hogy a hátán fekszik, és csukva van a szeme. Még mindig teljesen fel volt öltözve, csak a nadrágját gombolta ki. Mellkasa szaporán süllyedt és emelkedett. Arca tüzelt, vonásai elképesztően élesek voltak. Látszott rajta, hogy fejében máris gondolatok kergetik egymást, de azt, hogy miről szólhatnak, Virginia még csak találgatni sem merte. -Devlin? - suttogta, és hirtelen félelem tört rá. Biztosan téved, és nincs miért aggódnia, hiszen éppen most elsöprő érzéseket éltek át együtt. Biztosan a férfi is ugyanúgy érez, ahogyan ő. Virginia elszántan ezt akarta hinni. Csakhogy Devlin nem szólalt meg, és a szemét sem nyitotta ki. A lány azonban tudta, hogy ébren van, és egyszeriben az érintéseire vágyott. Arra, hogy simogassa meg a karját, a fejét, vagy legalább mosolyodjon el. Bármilyen apró gesztusnak örült volna, amellyel Devlin arról biztosítja, hogy őt is csodás érzések töltik el. A matrac megmozdult, amikor a férfi felült. A lány is felkönyökölt, és várta, hogy Devlin feléje forduljon és mondjon valamit. Ám a férfi még csak futó pillantást sem vetett rá, miközben felkelt mellőle. Vonásai feszültek voltak, s rideg arcáról Virginia bosszankodást vélt leolvashatni, sőt talán egyenesen haragot. -Devlin? - szólította meg újra halkan, és maga is hallotta, hogy a hangja törékeny és esdeklő. Ruhák susogtak, amikor a férfi begombolta a nadrágját és belegyürte az ingét. Aztán végre a lány felé fordult. Arca és tekintete kifejezéstelen volt. -Most már aludj, Virginia! - mondta. A lány döbbenten meredt rá. A kiábrándítóan józan szavak tőrként hasítottak a szívébe. -Későre jár - tette hozzá a férfi, és apró mosolyt csikart ki magából. Te jó ég, mi járhat a fejében? Miért tesz úgy, mintha semmi sem történt volna közöttünk? - találgatta Virginia ijedten. -Devlin - kezdte újra, és rémülete egyre erősebb lett. A férfi azonban megfordult, és az ajtóhoz indult. A lány el sem akarta hinni, hogy egyetlen kedves szó, csók vagy legalább gyengéd pillantás nélkül itt akarja hagyni őt. Devlin az ajtóban még megállt, de nem fordult meg. -Sajnálom, hogy fájdalmat okoztam neked - mondta. Virginia tudta, hogy csak arra célzott, mérete túl nagy volt az ő kis testének. Döbbenete most már végképp fokozhatatlanná nőtt. A férfi azonban semmi többet nem mondott, csak elhagyta a szobát. Nekem a küldetésemet kell teljesítenem, gondolta Devlin, miközben hosszú, határozott léptekkel a ház másik szárnyába indult. Nem akart gondolkodni, és csak egyvalamiben volt biztos. Abban, hogy ez soha többé nem történhet meg. Hibát követett el, amikor nem tartotta magát a fogadalmához, amelyet Virginiának és önmagának tett. Hiába volt eltökélt, végül nem tudott megbirkózni a vágyával. Soha nem érzett még ilyen erős sóvárgást, és nem is fog újra. Soha többé. Devlin megállt Sean szobája előtt, de nem a csukott ajtót látta, hanem csakis azt az ibolyakék, tágra nyílt és fátyolos szemet. Újra hallotta Virginia kéjes sikolyait, a könyörgését, hogy még többet akar kapni tőle. Mi ütött belém? - találgatta. Egy nő csak eszköz. Elizabeth, Fiona és a többiek mind csak arra valók, hogy ő kielégítse rajtuk a vágyait. Az isten verje meg! Amikor mélyen a lányban volt, valami megindult benne, valami mintha megszakadt volna. Talán úgy, ahogy egy haldokló előtt távoli és éltető fény csillan fel egy végtelenül hosszú, sötét alagút végén. Devlinnek ez nem tetszett. Egyáltalán nem tetszett. Hirtelen rádöbbent, hogy még mindig az öccse ajtaja előtt áll. Még mindig hallotta Virginia kiáltásait, még mindig érezte az ízét, sőt az illatát is, amely teljesen beborította őt. Ha elég bátor volna, át tudna kelni a sötétségen, és megragadhatná azt a fényt. A gondolat hívogató és hihetetlenül csábító volt, ám Devlin elhessegette magától. Neki most egy sokkal fontosabb célra kell összpontosítania. Igen ám, de mi van, ha teherbe ejtette a lányt? Ha még egyáltalán megerősítésre szorult volna az a döntés, amelyet már meghozott, akkor most ez a lehetőség végképp minden kétségét eloszlatta. Határozottan bekopogott az öccséhez. Sean egy szál alsónadrágban nyitott ajtót neki, és álmosan hunyorgott. Amint azonban meglátta a bátyja arckifejezését, elkerekedett a szeme. Devlin megpróbált elmoso-
lyodni, de vállalkozása reménytelennek bizonyult. - Rendben van - mondta. - Micsoda? - kérdezte Sean. Az arcára kiülő döbbenet arról árulkodott, hogy tudja, mit tett éppen a fivére. - Megkapod az engedélyemet. Udvarolj Virginiának, nyerd el a szerelmét, és kérd meg a kezét! Nekem édes mindegy, hogy csinálod, csak az a fontos, hogy a végén vedd feleségül. Sean eltátotta a száját, és még akkor sem csukta be, amikor Devlin már rácsapta az ajtót.
12. Virginia nem lepődött meg, amikor kiderült számára, hogy nem zárták rá az ajtót. Óvatosan kilesett a folyosóra, de senkit sem látott. Kis ideig feszülten hallgatózott. Tegnap a kapitány parancsára Connor még ott őrködött a szobája előtt. Ügy látszik, mára letelt a büntetésem, gondolta a lány. Igaz, hogy is volna ez másként az éjszaka történtek után? Már délfelé járt az idő. Virginia szemére hajnalig nem jött álom, és így aztán igencsak későn ébredt. Gondosan megfésülködött, és egy magasan záródó, szürke ruhát vett fel. Miközben lement a lépcsőn, olyan feszült és ideges volt, hogy rosszullét környékezte. Mi akkor most már szeretők vagyunk Devlinnel? - találgatta. Szerelmespár lettek? Vajon mit mond, mit tesz majd a férfi, ha megint szemtől szemben fognak állni egymással az előző éjszaka után? A lány rettegett a találkozástól. Figyelmeztette magát, hogy Devlin szemébe kell majd néznie, bájosán mosolyognia kell, és úgy tennie, mintha mi sem történt volna. Mintha nem félne halálosan attól, hogy mit fog mondani és tenni a férfi. Anélkül hogy a saját érzéseit elárulná, óvatosan ki kell puhatolnia, hogyan gondolkodik, mit érez Devlin. Mert ha nem lesz kedves vele, akkor semmiképpen sem szabad megtudnia, mennyire lenyűgözte őt a szeretkezésük. Akkor még csak nem is sejtheti meg, milyen mély érzéseket váltott ki belőle a múlt éjszaka... A házban néma csend volt, mintha senki sem volna itthon. Virginia bekukkantott az ebédlőbe, és látta, hogy az asztalt már leszedték a reggeli után. Éhes volt, de úgy döntött, nem vesz tudomást korgó gyomráról. Aztán Devlin dolgozószobájához indult a földszintre. Legnagyobb ámulatára a szoba ajtaját nyitva találta, de senkit sem látott odabent. Csalódottan meredt a nagy íróasztalra, amelynél a férfi ülni szokott. Még a szomszédos szalonba is benézett, ám az is üres volt. A lány ekkor a teraszra nyíló szárnyas ajtóhoz sietett, és kinézett rajta. A gyepen át egy lovas tartott a ház felé, de még messze volt ahhoz, hogy ki tudja venni. Lement az istállóhoz, és a kezét tördelve, idegesen várt. Fel-alá járkált, és szeme sarkából egyszer csak meglátta, hogy a szürke csődör bent áll a bokszában. Ha Devlin nem lovagolt ki, akkor hol lehet? Kilépett az istállóból, és hirtelen megtorpant. Az udvaron Sean szállt le a nyeregből. Virginia mélyeket lélegzett, és mosolyt varázsolt az arcára. - Szép jó napot, Sean! - üdvözölte. - Jó napot! - viszonozta a férfi szűkszavúan a köszönést, de nem nézett a lányra, miközben átadta a lovát egy istállófiúnak. - Járasd még kicsit, Brian, amíg lehűl, aztán kapjon tisztes adag zabot! - Igenis, uram - mondta a fiú, és elvezette az izzadságban úszó lovat. Virginia továbbra is bátran mosolygott, bár a szívverése olyan szapora volt, hogy már szédült kissé. - Kellemes volt a lovaglás? - kérdezte. - Igen - felelte Sean kurtán, és a ház felé indult. A lány lelkét félelem mardosta. Lépést tartott a férfival, és oldalról a bátyjáéhoz oly nagyon hasonló arcát fürkészte. Mintha leégett volna a napon, de az is lehet, hogy elvörösödött. Vajon miért? Az mindenesetre biztos volt, hogy nem akar beszélgetni. Virginia zavartan nyelt egyet, és arra gondolt, hogy Sean talán megtudta, mi történt az éjszaka közte és Devlin között.
- Minden rendben? - kérdezte óvatosan. - Igen - felelte a férfi, és végre Virginiára nézett. Tekintete egy pillanatra a száján állapodott meg, aztán megint elfordult tőle. - Látta már ma a bátyját? - Virginia hangja élesen, izgatottan szólt. - Igen. Sean most már egyértelműen haragos volt. Megszaporázta a lépteit, és maga mögött hagyta a lányt, de ő sietve beérte. - Én nem találtam a házban, és... - Devlin nincs itt. Virginia megtorpant. - Tessék? Sean nem állt meg. - A bátyám elment. A lány megdermedt. - Elment? - kérdezte remegő hangon. Sean hirtelen feléje fordult. Mozdulata indulatos volt. - Elment. Nincs itt - mondta, és arcán vörös foltok jelentek meg. - Ezt meg hogy érti, Sean? - préselte ki magából a szavakat Virginia. - Devlin ma korán reggel Londonba utazott. A lány halkan felsikoltott, és elsötétült előtte a világ. Amikor újra kitisztult a látása, Sean erős karjában találta magát, aki aggódón nézett rá. Virginia szelíden el akarta tolni magától, de a férfi nem engedte el, és továbbra is támogatón tartotta. - Majdnem elájult - mondta. A lány a szemébe nézett, és érezte, hogy a sajátja könnyben úszik. - Visszajön? - suttogta. - Nem tudom - felelte Sean. - Csak annyit mondott, hogy majd hírt ad magáról. Puszta kézzel meg tudnám fojtani. Egyszerűen nem értem! A lány a könnyeivel küzdött. Devlinnek semmit sem jelentett a szerelmes éjszakájuk! Fogta magát, és elment. - Tudom, Virginia, mit tett magával Devlin. Nagyon sajnálom - mondta Sean. A lány a szemébe nézett. Ugyanolyan ezüstszürke volt, mint a bátyjáé, csak éppen az övéből részvétet, sajnálkozást, sőt bűntudatot lehetett kiolvasni. - Tudja? - suttogta Virginia, és most már kibuggyant a könnye. A férfi bólintott. - Az este még láttam Devlint, és a helyzet egyértelmű volt. A maga titka azonban biztos helyen lesz nálam, Virginia. A lány lehunyta a szemét, és megrántotta a vállát. - Nem érdekel - állította. - Sőt még jobb is így. Ha a nagybátyám netán férjhez akarna adni egy ismeretlen férfihoz, akkor majd egyszerűen elmondom az igazságot. Úgy már senkinek nem fogok kelleni. - Ne legyen kegyetlen saját magával! Kegyed semmiről sem tehet. Tökéletes áldozat volt Devlin számára. Még nagyon fiatal és tapasztalatlan. Hogyan is állhatott volna ellen a bátyám csábításának? Jobb, hogy elment, és reméljük, soha többé nem is jön vissza. - Ezt maga sem gondolja komolyan - nyögte ki nagy nehezen Virginia. Sean szeme sötét volt, akár a viharos tenger. - Most így érzek, és már egész éjjel így éreztem. Devlin a bátyám, és tudom, hogy az életét is feláldozná értem. Én is szeretem őt, ezt azonban soha nem fogom megbocsátani neki. A lány megtántorodott. - Le kellene ülnöm - lehelte alig hallhatóan. - Nem akar megtartani a lábam, és forog velem a világ. - Olyan sápadt, mint aki mindjárt elájul - mondta Sean, aztán ölbe vette Virginiát, és bevitte a házba. A lány nem tiltakozott. Nem tudott másra gondolni, csak arra, hogy már semmin sem változtathat. Azzal egyszer s mindenkorra elkésett. Összetörték a szívét, mert volt olyan ostoba, hogy beleszeretett egy szörnyűséges férfiba. Virginia már nem számolta a napokat. A délelőttöket, amikor még tiszta volt az ég, lovaglással töltötte, délután a házban járkált, vagy egy könyvet választott magának a könyvtárból, és olvasott. Sean szándékosan kerülte, ha pedig mégis összefutottak, udvariasan viselkedett,
de távolságtartó maradt, mint egy idegen. A lány mindig egyedül étkezett a szobájában, az ételeket tálcán vitték fel neki. Fejében újra megfordult a szökés gondolata, de csak egyszer tett kísérletet rá. Belopódzott Sean szobájába, amikor a férfi nem volt a házban, és magához vett némi pénzt. Utána fiúnak öltözött, kihozta az istállóból a kis pej kancát, és a mintegy száz mérföldre keletre fekvő Wexfordba indult. Azt hitte, könnyűszerrel eléri majd az úti célját, ám már az első útelágazásnál bajba került, mert Wexford nevét hiába kereste az útjelző táblán. Észak és dél között választhatott, neki viszont keletnek kellett volna mennie. Úgy gondolta, az egyenes lesz a helyes irány, és északnak lovagolt tovább. Órák múlva ráébredt, hogy Írország szíve felé halad, és reménytelenül eltévedt. Addigra ráadásul már bőrig ázott. Késő délután megállt egy út menti fogadónál, hogy tudakozódjon. Beigazolódott a sejtése, messzire került az úti céljától. Még mindig ott tétovázott, amikor egy fekete mén hátán egyszer csak Sean érkezett a fogadóhoz. Szörnyen dühös volt, de nem kezdett kiabálni, sőt egyetlen szót sem szólt. Csak kivett két szobát, forró fürdőt rendelt Virginiának, s száraz ruhákat és bőséges vacsorát hozatott neki. Másnap visszaindultak Askeatonba. Egész úton feszült csendben lovagoltak egymás mellett. Amikor már feltűnt előttük az udvarház, Sean megállította a hátasát, s miután Virginia is megállt mellette a kancával, szemébe fúrta a tekintetét - Szavát kell adnia - mondta felindultan. - ígérje meg hoev nem fog újra szökéssel próbálkozni! Ha nem hajlandó ezt megfogadni, akkor nincs más választásom, mostantól lakat alatt kell tartanom. Ez volt az első valódi beszélgetésük azóta, hogy Devlin elutazott. - Nem értem magát - mondta Virginia csendesen. – Többször is elmondta, hogy nem helyesli a bátyja eljárását. Mégsem akarja megengedni, hogy elmenjek innen. Miért? - Az enyhe kifejezés, hogy nem helyeslem, amit Devlin tett. Azt viszont megígértem neki, hogy vigyázok magára, és állni is fogom a szavam. - Nincs magában elég kurázsi ahhoz, hogy szembeszálljon a fivérével. Sean vonásai megkeményedtek, és pír öntötte el az arcát - Devlin azt akarja, hogy maga és én házasodjunk össze. Virginia elképedt. - Micsoda? - kérdezte, és szerette volna azt hinni, hogy csak rosszul hallott. - A bátyám úgy gondolja, az lesz a legjobb, ha a váltságdíj kifizetése után mi ketten egybekelünk - mondta Sean A lány nem tudta azonnal felmérni ezeknek a szavaknak a súlyát. Vágtára fogta a lovát, és legközelebb csak az udvarháznál állt meg. Meg mindig nem ocsúdott fel első döbbenetéből Devlin át akarja őt engedni az öccsének! Egyszer kitöltötte rajta a vágyait, most pedig oda akarja dobni Seannak. A háznál Virginia leszállt a nyeregből, és átadta egy lovász-legénynek a kancát. Sean gyors vágtában utolérte, és ő is egy lovászra bízta a ménjét. - Tudom, hogy ez megmagyarázhatatlan – kezdte. - Ne jöjjön a közelembe! - szólította fel a lány, és sietve a bejárathoz indult. Úgy érezte magát, mintha fejbe verték volna. Alig kapott levegőt, vörös köd borult az agyára, fájdalom és düh kavargott benne elválaszthatatlanul. Ha eddig nem gyűlölte volna eléggé Devlin O'Neillt, akkor most végképp meggyűlölte. Este Sean bekopogott hozzá, de nem ment be, csak a küszöbről kérdezte meg udvariasan, hogy lemegy-e vacsorázni. Arca mogorva volt, mint egy ideje mindig, és most feldúltságról is árulkodott. - Ne csinálja ezt! - mondta Virginia. - Én semmit sem csinálok. Azok után azonban, amiket a bátyám maga ellen elkövetett, még én is elfogadhatatlanul viselkedtem önnel. Azt szeretném, ha mindent elölről kezdhetnénk. Én nem az ellensége vagyok, Virginia, hanem a barátja. A lány magára fonta a karját, és a férfira szegezte a tekintetét. - Miért fordult el tőlem, amikor össze voltam törve, és barátra lett volna szükségem? - suttogta. Sean habozott kicsit a válasszal. - Mert én is szenvedtem.
Virginia érteni vélte a férfit. Alighanem azt akarja értésére adni, hogy érzéseket ébresztett benne, de azok után, hogy őt a bátyja elcsábította, semmi sem lehet közöttük. Sean kedvesen elmosolyodott. - Azt hiszem, ideje, hogy békét kössünk. Azt is be kell vallanom, nagyon rossz, hogy nap nap után magányosan kell elköltenem a vacsorámat. Hiányoznak a szórakoztató történetei, Virginia. A lány meghatódott. Odament a férfihoz, és kedvesen megcibálta a zakója ujját. - Én is sajnálom. Nem magának szól a haragom és a gyűlöletem. - Tudom. A hetekből egy hónap lett, aztán kettő. Virginia minden este Seannal vacsorázott, és lassanként teljesen megszűnt közöttük a feszültség, mintha Devlin soha nem tette volna meg azt, amit megtett Egy idő után a lány már várta az estéket, amelyeken finom ételeket ettek, megittak egy-egy pohár jó bort, és soha nem akadozott közöttük a társalgás. Sean keményen dolgozott, hogy rendben tartsa a birtokot és ezeken estéken a munkájával kapcsolatos gondjairól és kisebb-nagyobb sikereiről is beszámolt. Virginia hallott tőle a gabonatörvényekről, amelyeket az ír gabona árának a védelmére hoztak s hónap végére már legalább annyit tudott a búza termesztéséről és aratásáról, mint a dohányéról. Politikai témák is gyakran szóba kerültek az asztalnál. Liverpool, akiről Sean az elismerés hangján szólt, már nem hadügyminiszter volt, hanem kormányfői megbízást kapott. Augusztus közepén a Dublin Times hasábjain arról olvastak, hogy az Amerikai Egyesült Államok még júniusban hadat üzent Nagy-Britanniának. Brit csapatok elfoglalták Mackinacet, egy kis északnyugati települést, egy angol hajóraj pedig elfoglalta az amerikai Nautilus csatahajót. Virginiát elképesztették ezek a hírek. - Hogy képzelheti az országod, hogy visszaállíthatja az Egyesült Államok gyarmati státuszát? - kérdezte felindultan Seant akivel barátokként már tegezték egymást. - Nagy-Britanniának nincs ilyen szándéka - felelte Sean - Nekünk Európában is éppen elég gondunk van. Ezt a háborút nem mi robbantottuk ki. A ti háborús héjáitok a felelősek érte, Virginia. A lány az amerikai politikáról tudott egyet-mást, a háborús héjakról viszont semmit sem. - Édesapám intelligens ember volt, és gyakran hangot adott annak a véleményének, hogy Nagy-Britannia nem tartja tiszteletben az Egyesült Államok jogait, vissza kívánja szerezni anyaszag, státuszát, és soha nem fog hozzájárulni ahhoz, hogy mi szabad kereskedelmet folytassunk. Hány amerikai hajót fogott el a haditengerészetetek ugyanúgy, ahogy az Americanát is elfogta? Hány amerikai állampolgárt raboltatok el ugyanúgy, mint engem? Tudod, mennyi kárt okozott nekünk a ti korlátozó kereskedelmi politikátok? - kérdezte Virginia kihívóan. - Sajnálatos módon ti táplálni akarjátok Napóleon seregeit, és mi ezt nem engedhetjük mondta Sean higgadtan. Végül egyikük sem nyerte meg a vitát, de abban egyetértettek, hogy ez az új háború, amely a britek számára mellékes kérdés volt, az Egyesült Államoknak viszont létfontosságú, amerikai szemszögből nem jól alakult. Devlin nem adott hírt magáról, egyetlen árva levelet sem küldött. Ha közben netán folytatott is tárgyalásokat a váltságdíjról, az öccsét nem értesítette erről. Szeptember közepe felé az utolsó nyári napok forróságot és párás időt hoztak magukkal. Virginia egyik este, amikor lement vacsorázni, ismeretlen hangokat hallott kiszűrődni a szalonból. Egy férfi és egy nő beszélgetett barátságosan Seannal. A lányban kíváncsiság ébredt, mert eddig még egyetlen látogató sem járt a birtokon, s mielőtt belépett volna, megállt a küszöbön. Pillantása egy magas, sötét hajú és barna bőrű férfira esett, akit a hatalom levegője lengett körül. Egy ugyancsak magas, aranyszőke, telt idomú és elegánsan öltözött hölgy volt vele. Virginia szíve nagyot dobbant, mert azonnal megismerte az asszonyt. Devlin és Sean O'Neill annyira hasonlított rá, hogy a hölgy csakis az ő édesanyjuk lehetett. Akkor pedig a magas, sötét hajú úr nem lehet más, találta ki a lány, mint Edward de Warenne, vagyis Adare grófja. Virginia arra gondolt, elmenekül, mielőtt meglátnák, aztán fejfájásra hivatkozva megüzeni, hogy nem jön le vacsorázni, de elkésett. Sean már észrevette.
- Virginia - mosolygott rá szélesen, és szürke szeme felcsillant. - Gyere, ismerkedj meg a szüleimmel! Édesanyám, Lady Mary de Warenne, és mostohaapám, Adare grófja - mutatta be őket. A házaspár egyszerre fordult meg, és a lányra két fürkésző szempár tapadt, hogy alapos vizsgálatnak vesse alá. Virginia lassan, félősen és szorongva lépett beljebb, de a lady bátorítón mosolygott rá. - Üdvözlöm, gyermekem. Tegnap jöttünk meg Londonból, s amint megkaptuk a hírt, azonnal idesiettünk. A lány udvariasan meghajtotta a térdét. - Mylady! - Devlin hibája, hogy egy árva szót sem szólt nekünk - mondta a gróf komoran, és Virginiára szegezte a szemét. A lány zavartan Seanra nézett. Az ő arcáról szintén megütközést olvasott le. - Hogy van Devlin? - kérdezte szárazon. - Nyakig ül a slamasztikában, amit amúgy csakis saját magának köszönhet - mondta Adare mogorván. - Megint parancsszegéssel vádolják. Azt beszélik, megtámadott egy amerikai hajót. - Mi lett az ügyből? - akarta tudni Sean. - Devlint kihallgatásra rendelték Farnham tengernagyhoz, és ebben természetesen Tom Hughes keze is benne volt. Devlin azt állította, hogy ő csak egy süllyedő amerikai kereskedelmi hajónak sietett a segítségére, de egyetlen amerikai hajót sem támadott meg. Az emberei közül ezt többen megerősítették. Az a hajó, az Americana, nyilván viharba került és elsüllyedt. Túlélők nem voltak. Farnham végül Devlin ellen szavazott, míg St. John és Keeting mellette, így nem állították hadbíróság elé. - Nagy ég! - mondta Sean, aki holtsápadtan hallgatta a mostohaapját.Adare felemelte a kezét. - Devlint próbára bocsátották, és most éppen Spanyolországba kísér egy hajókonvojt. A fiamnak kilenc élete van, de már tízet eljátszott. Virginiát izzadság verte ki. Most már legalább tudta, miért van távol Devlin ilyen hosszú ideje. Viselkedését nem akarta mentegetni, nagyon is megvolt a véleménye arról, hogy ravaszul hazudott az admirálisainak. Azt mégis megkönnyebbüléssel hallotta, hogy akkor sem térhetett volna vissza Askeatonba, ha akart volna. A lány az ajkába harapott, de így is kiszakadt belőle az a kérdés, amelyet valójában nem akart feltenni. - Hamarosan hazajön majd? - kérdezte idegesen. - Ezt nem tudom - válaszolta a gróf barátságos hangon. Lady Mary sugárzóan rámosolygott Virginiára. - Nos, én bízom benne. Végtére is nem várhatja el az idők végezetéig az öccsétől, hogy szórakoztassa kegyedet, amíg ő a tengereket járj a. A lány egyre kínosabban érezte magát. - Gratulálok, kedvesem! - mondta az asszony, és tenyerébe zárta Virginia kezét. - Örülök nektek. - Tessék?! - kiáltotta a lány és Sean kórusban. Adare elmosolyodott. - Mind a ketten nagyon örülünk. És meg is könnyebbültünk, ha szabad ezt mondanom, mert erre a hírre a legkevésbé sem számítottunk. Virginia szorongva segítségkérő pillantást vetett Seanra, de ő csak zavartan köhécselt. - Mondd csak, kislányom, hogy a csudában ismertétek meg egymást? - kérdezte Mary, és átkarolta a lányt. Virginia sejtette, hogy az asszony Devlinről kérdezi, és egyetlen értelmes szót sem tudott kinyögni. A gróf megveregette Sean vállát. - Jellemző Devlinre, hogy nekünk egy szót sem szólt a közelgő esküvőjéről. Folynak már az előkészületek? Tudod, hogy édesanyád örömmel segítene a tervezésben. - Már közel az esküvő - mondta Sean óvatosan, és fülig vörösödött. - Ez a hír volt az első, amelyet a hazatérésünk után kaptunk. Amint Limerickben leszálltunk a hajóról, a polgármester gratulált nekünk, és sokan mások is még. - Adare éles szemmel vizslatta Seant. - Mi van veled, fiam? Nyugtalannak tűnsz. Sean és Virginia tehetetlenül összenézett. Lady Mary arcáról hirtelen leolvadt a mosoly. - Valami baj van? - fordult a fiához. - Sean?
A férfi nem tudott megszólalni, és végül Virginia válaszolt helyette. Nagy nehezen kimondta a fájdalmas igazságot: - Sajnálom, de nem vagyok Devlin jegyese. Ez csak egy szörnyű félreértés. Lady Mary elsápadt. - Nem értem. - Nos, ez legalább megmagyarázza, miért nem mondott nekünk egy szót sem Devlin, amikor Londonban találkoztunk. – A gróf szemlátomást kedvetlen és bosszús lett. - Nem kerülhetem meg, hogy megkérdezzem, kegyed Devlin vendége itt? - Nem vendég vagyok - mondta csendesen Virginia. - Még mindig nem értek semmit - suttogta a grófné. - Nem vendég - ismételte meg Adare lassan, és a mostohafiához fordult. - Ezek szerint a te feleséged? Sean arca tűzvörös lett. - Nem, apa. Talán jobb volna, ha leülnél. - Rosszat sejtek. Rukkolj ki végre az igazsággal! – szólította fel a gróf a mostohafiát. - Virginia valójában Eastleigh grófjának az unokahúga - motyogta Sean. A szalonban nyomasztó csend lett. Virginia a nyitott teraszajtóban állt. Szeme sarkából még látta, ahogy Adare gróf átöleli síró feleségét, és kikíséri a szalonból. Sean odalépett a lányhoz. - Most már tudjuk, miért nem kért érted Devlin még mindig váltságdíjat - mondta szelíd hangon. - Azzal volt elfoglalva, hogy mentse a bőrét, és ne állítsák haditörvényszék elé. - A nagybátyám már biztosan azt hiszi, hogy meghaltam. Azt kell gondolnia, hogy ott voltam az Americana fedélzetén, amikor elsüllyedt az a hajó - mondta Virginia reszketeg hangon. - Valószínűleg igen - értett egyet vele Sean. - Miért keseredett el ennyire édesanyád? - kérdezte a lány. - láttam, hogy majdnem elájult, amikor kimondtam a nagybátyám nevét? - Igen, jól láttad. Harold Hughes, amikor még nem volt Easteigh grófja, kapitányként szolgált az angol hadseregben - mondta Sean. - Szokásos életpálya ez egy másodszülött fiú számára. - Mi köze ennek hozzám és a bátyádhoz? Sean elhúzta a száját. - Hughes itt szolgált Írországban. Ő gyilkolta meg édesapánkat, amikor Devlin és én még kisfiúk voltunk. Virginia elszörnyedt kiáltást hallatott. Megtántorodott, és meg ellett kapaszkodnia a férfi karjában. - Ez az egész édesapátok haláláról szól? - hebegte. - Igen, ezért lett a fivérem valósággal megszállott. A lány egyszeriben megvilágosodott. - Jézusom, akkor a váltságdíj sem más, mint bosszú! Sean bólintott, Virginia pedig megértette a helyzet végtelenül szomorú komikusságát, és felkacagott. Te jóságos ég, hogy Dev mekkora bolond! - gondolta, és egyre csak nevetett. - Nyugodj meg, Virginia! - kérte Sean aggódón, és a kanapéhoz vezette a lányt. - Nem szabad elveszítened a fejed. - Arról szó sincs - felelte a lány. - A bátyád bolond, mert azt hiszi, hogy én kicsit is érdeklem a nagybátyámat. Valójában fütyül rá, hogy engem túszul ejtettek! Sean leültette Virginiát a kanapéra, aztán távolabb sétált tőle. lány még mindig kuncogott. Devlin ármánykodása visszafele sült el! Sean egy pohár szíverősítőt tartott el Virginia elé, de ő eltolta magától a kezét. - Hát nem érted? Devlin melléfogott, ha azt hiszi, hogy rajtam keresztül bosszút állhat a nagybátyámon - magyarázta. Sean leült mellé, és nagy tenyerébe zárta kicsike kezét. - A bátyám nem fogott mellé - mondta. - Évek óta módszeresen azon dolgozik, hogy tönkretegye Eastleigh grófot. A grófnak mára már csak egyetlen kicsi birtoka maradt, és alig van bevétele. - Csak úgy tudja előteremteni a váltságdíjat, ha mindenét pénzzé teszi. Az pedig a végét fogja jelenteni, egyszersmind a bátyám teljes győzelmét.
Virginia kábultan, megütközve és csüggedten meredt Seanra. Aztán rádöbbent, hogy a férfi még mindig fogja a kezét, és elhúzta tőle. - Mit tesz majd a nagybátyám? Fizetni fog? - kérdezte. - Ez becsületbeli kérdés. - Melyik férfi tesz tönkre egy ártatlan nőt, mert bosszút akar állni az apja haláláért? - kérdezte a lány bódultán. - A bátyám - válaszolta Sean, és újra Virginia kezére fonta az ujjait. - De azért Devlin nem tett tönkre téged. Nem vársz gyermeket - tette hozzá egészen halkan. - Nem fog újra úgy közeledni hozzád, ezt megígérem. Nemsokára véget ér ez a csúnya história, és egy nap majd nem lesz több halvány emléknél. A lány Seanra emelte a szemét, de nem őt látta, hanem Devlint. Most már értette, miért volt mindig olyan hideg a szeme, miért nem látott benne ő soha kedvességet és könyörületet. Devlin O'Neill a bosszúállás megszállottja, aki semmitől sem riad vissza, hogy elérje a célját. - És mi van a karrierjével? Bizonnyal hadbíróság elé fogják állítani, ha kiderül, hogy elrabolt engem. - Devlin sokszor bolondot csinált már a grófból - felelte Sean. - Eastleigh büszkesége nem fogja megengedni, hogy a hatóságok hoz forduljon, Virginia. A lány hallgatott. Fején átfutott a gondolat, hogy ő könnyűszerrel hozzájárulhatna Devlin O'Neill vesztéhez. Csak megfelelő helyen be kellene számolnia arról, hogy elrabolta őt. Ezzel Sean is tisztában lehetett, mert aggódón vizslatta Virginia arcát. Adare gróf és a felesége visszajött a szalonba. Lady Mary már nem sírt, de mind a ketten feltűnően komolyak voltak. Amikor a lányra néztek, ő elhúzta a kezét Seantól, és lassan felállt. A grófné halvány mosollyal ajándékozta meg. -Kérem, gyermekem, üljünk le egy kicsit odakint - mondta. - Nagyon szép esténk van. A lány sejtette, hogy Devlin édesanyja bizalmasan szeretne beszélgetni vele, ami alól ki szeretett volna bújni. Kérlelő pillantást vetett Seanra, de ő csak megrántotta a vállát. Virginia nem talált okos kifogást, és végül követte a teraszra a grófhét. Lady Mary megállt a mellvédnél, és a lány felé fordult. - Gyermekem - kezdte halkan -, hogyan kérhetnék bocsánatot azért, amit a fiam tett? Az asszony együttérzése veszélybe sodorta Virginia önuralmát. - Ön semmiről sem tehet - mondta. A lady egy pillanatra elnémult. - Mindkét fiamat teljes szívemből szeretem - szólalt meg végül. - Azt kívánom nekik, hogy békében, boldogan éljenek. Itt, Írországban nehéz ilyen életet élni, de Sean, azt hiszem, közel jutott hozzá. Devlin azonban nem. Ő már fiatalon beállt a haditengerészethez, és én azóta alig látom. Devlin fiam örömtelen életet választott, a tengereken él, örökös háborúskodás, rombolás és gyilkolás közepette. Fájdalmat hurcol magával, elzárkózik az emberek, a világ elől, mintha nem volna szüksége mások társaságára, szeretetre és örömre. - Az asszony lehunyta a szemét, és könnyek folytak végig az arcán. - Szüntelenül imádkozom érte. Virginia is közel járt ahhoz, hogy elsírja magát. - Talán nem is hiányzik neki az emberi közelség, a szeretet - mondta. - Meglehet, ridegnek mutatja magát, és annak is tűnik - felelte a lady -, de természetesen neki is szüksége van mások társaságára és szeretetre. Virginia nem volt biztos abban, hogy az asszonynak igaza van, de inkább nem szólt semmit. - Az éjszaka közepén sokszor felriadok, annyira aggódom érte - folytatta a grófné. - A férjem rendre figyelmeztet, hogy a fiam felnőtt ember, és mi sok tekintetben büszkék lehetünk rá. Devlin nem gazdagságban nőtt fel, mert egykor szegények voltunk. Ma már övé ez a pompás udvarház, visszaszerezte azokat a földeket, amelyek nemzedékeken keresztül az O'Neillek és a Fitzgeraldok tulajdonában voltak, saját flottája van, a csodálatos greenwichi házáról nem is szólva. Nemrégiben lovaggá is ütötték, mint bizonyára tudja. - A kapitány nagy hatalmú férfi - mondta Virginia rekedten. - Igen, az. De nem kegyetlen. Vagy talán mégis? - kérdezte a grófné, és aggódón megfogta a lány kezét. Virginia egy hosszú pillanatig nem tudott válaszolni. Végül az asszony szemébe nézett. - Úgy nem az, ahogyan ön bizonyára gondolja - felelte. - Kegyes Jézus, mit követett el? - kiáltott fel a lady.
- Én jól vagyok - hazudta a lány elgyötörtén. A grófné olyan aggódón, elkínzottan és kétségbeesetten fürkészte Virginia arcát, ahogy csak egy anya tudja. - Úgy neveltem a fiaimat, hogy tiszteljék a nőket - mondta fátyolos hangon. - Devlin tisztelettudóan viselkedett önnel? A lány nem tudta, mit feleljen. Ha a lady még Devlin elutazása előtt tette volna fel neki ezt a kérdést, habozás nélkül igennel válaszol. Most azonban minden fájdalma kiújult, és irdatlan erővel zúdult rá. Devlin még csak futólag sem köszönt el tőle, mielőtt elutazott. Elmondhatatlan fájdalmat okozott neki. Mi ez, ha nem kegyetlenség? A grófné tudta a választ a saját kérdésére. Mellére szorította a kezét, reszketés tört rá, és félrefordult. - Ha nem szeretném ennyire Devlint, most megtagadnám őt, a saját véremet és húsomat. Aztán hirtelen megint Virginia felé fordult. - Gyermeket vár tőle? A lány megrázta a fejét, de egyébként semmit sem próbált meg tagadni. Már nem látta értelmét. A lady odalépett hozzá, és megsimogatta az arcát. -Maga elbűvölő ifjú hölgy - suttogta. - Szereti őt? Virginia összerezzent. - Elnézést, de több kérdésre már nem tudok válaszolni! - kiáltotta, és sietve a házba indult, ám aztán mégis megfordult. - Lady de Warenne, a fia valójában nem bántott engem. Azt hiszem, sőt bizton tudom, hogy igyekezett olyannak lenni, amilyennek ön nevelte. De aztán... mégis megtörtént. Egyszerűen csak megtörtént. - A lány tisztában volt azzal, hogy védelmébe vette Devlint. Nem értette, miért teszi, és kétségbeesetten megcsóválta a fejét. - Én már semmit sem tudok, csak azt, hogy haza kell mennem. Ezzel sarkon fordult és beszaladt a házba. Bocsánatkérést dünnyögve elsietett a gróf és Sean mellett, aztán felmenekült a szobája biztonságába.
13. Borongós nap volt. Devlín előtt a Limerickből Askeatonba vezető út kanyargott, hogy a messzi távolban eltűnjön a frissen learatott földek és szelíden hullámzó dombok mögött. Devlin egy pillanatig mereven maga elé nézett, s amikor aztán felült a lovára, szentül eltökélte, hogy nem fog érzéseket megengedni magának. Most csak a feladatára összpontosíthat. Be kell teljesítenie a küldetését. Egy idő után szemerkélni kezdett az eső. Errefelé már fel is szántották a parcellákat, amelyek szélén két ló legelészett. Devlin a lovasokat kereste a tekintetével, s amikor egy patak partján meglátott két alakot, akik szemlátomást elmélyülten beszélgettek, hirtelen megállította a heréltet. Az alakok egyike kicsike volt, akár gyerek is lehetett volna, Devlin azonban tudta, ki az, és elkomorult. Combjával akaratlanul olyan erősen szorította a lova oldalát, hogy a herélt azonnal vágtába kezdett vele. Gazdája azonban megrántotta a kantárt, és az állat hirtelen felágaskodva megtorpant. Devlin nem tudta levenni a szemét az öccséről és Virginiáról. Sietve emlékezetébe idézte, hogy ő mindig is uralma alatt tudta tartani az embereit, a hajóját, az ellenségét. Ez már bő tíz éve így volt, de különösen az utolsó nyáron és őszön, amikor Spanyolország partvidékét és a Gibraltári-szorost tartotta ellenőrzése alatt. A gondolatainak is parancsolni tudott. Az utóbbi öt hónapban semmi másra nem gondolt, csakis a küldetésére, a hajójára, az embereire és természetesen az ellenségére. Egyetlen oka van annak, hogy visszajött ide, és abban a biztos tudatban jött vissza, hogy tökéletesen az önuralma birtokában van. Szigorúan figyelmeztette magát, hogy nem érdekli, miről társalognak ott azok ketten. Egyébként is túl messzire voltak tőle, hogy kivehesse a vonásaikat, az arckifejezésüket. Csak azt látta, hogy Sean inge hófehér, a csizmája fekete, Virginia pedig szintén halvány árnyalatú lovaglónadrágot és térdcsizmát visel. Dús haja a hátát verdeste, talán copfba fonva, de az is lehet, hogy csak lazán összefogva. Devlin összehunyorította a szemét, és az állapotosság jeleit kereste a lányon, de ekkora távolságból hiábavalóan
kísérletezett ezzel. Mogorván elhúzta a száját. Eszelős vonzódása már a múlté, ebben egészen biztos volt. Ha majd újra szemtől szemben állnak egymással, semmivel sem fog többet érezni Virginia Hughes iránt, mint amennyit Elizabeth, Fiona vagy bármelyik másik nő iránt érzett. Úgy döntött, felhagy a tépelődéssel, és vágtában indult tovább Askeatonba. Virginia elmosolyodott, miközben Seannal beléptek a házba. - Ez egy titkos recept - mondta. - Tillie dédanyjától származik. - Tillie a legjobb barátnőd, ugye? - kérdezte Sean. - A rabszolganő. A lány bólintott. Arca még piros volt a gyors lovaglástól. - Én magam fogom felügyelni a főzést - jelentette be, s szájában összefutott a nyál, amikor a kukoricapudingra gondolt, amelyet ma este enni fognak. Sean mondott valamit, de azt a lány már nem hallotta, mert a konyha felé indultában Devlint látta meg a hallban. Olyan hirtelen állt meg, hogy Sean hátulról nekiütközött, de ő ezt szinte észre sem vette. Kihagyott a szívverése. Devlin visszajött! Mégis visz-szajött! A férfi tartása hanyag volt. Szemlátomást számított a találkozásra, és hűvösen nézett a lányra. Izmos lábát szétterpesztette, mintha a hajóján állna. Tekintetét egyenesen Virginiára szegezte. A lány ekkor zajt hallott, s amikor megfordult, meglátta, hogy Sean elejtette a kukoricacsöveket, és az ő arcára is döbbenet ült ki. Virginia lehajolt, hogy felszedje a kukoricákat, és közben a gondolatait is megpróbálta összeszedni, de nem járt sikerrel. Sean odalépett hozzá, és megfogta a karját, mert megérezhette, hogy támogatásra szorul. - Devlin - szólalt meg halkan. - Nem is tudtuk, hogy visszajöttél. Bátyja nem válaszolt a megjegyzésére. Virginia visszafordult feléje, és látta, hogy mosolyogva néz az öccsére és rá. Pillantásuk egy másodpercre egymásba fonódott. - A kukorica - mondta a lány, s egyszerűen nem tudta levenni a szemét Devlinről. A férfi semmit sem változott azóta, hogy nem látta. Ugyanolyan delejesen vonzó és izgató volt. Sean ügyet sem vetett a szétgurult kukoricacsövekre, és ő is szinte már megbabonázva meredt a bátyjára. - Nem értesítettél az érkezésedről - mondta el újra. - Nem gondoltam, hogy előre figyelmeztetnem kellene téged - felelte Devlin hűvösen, aztán a lányra nézett. - Szervusz, Virginia! Sean! - üdvözölte az öccsét is, és meghajtotta a fejét. A fiatalabb testvér végre felocsúdott dermedtségéből, és lassan közelebb lépett. - Apa nemrégiben itt járt. Hallottam tőle a küldetésedről. És a kihallgatásodról is az admiralitáson. Örülök, hogy visszajöttél. - Igazán? - kérdezte Devlin fagyosan. - Igen, örülök - erősítette meg az öccse, s tekintete most ide-oda járt a fivére és Virginia között. A lány még mindig bénult volt, de az agya lassanként már működni kezdett. Egyáltalán nem számított arra, hogy Devlin vissza fog jönni, és már meg is békélt ezzel a gondolattal. A férfi el-mondhatatlan fájdalmat okozott neki, ő azonban biztos volt abban, hogy már feldolgozta a csalódottságot, és az idő begyógyította a sebeit. Csakhogy Devlin most újra itt van, és a behegedt sebek felszakadtak. Sean dörmögött valamit, amit nem lehetett érteni, aztán hirtelen elhagyta a hallt. A lány kettesben maradt Devlinnel. - Jó színben vagy - állapította meg a férfi, és hangja sem közönyösségről, sem érdeklődésről nem árulkodott. Lehet, hogy semmire nem emlékszik? Hogy feledhette el azt az éjszakát? Elfelejthette egyáltalán? - találgatta zavarodottan Virginia. Devlin odalépett hozzá. - Látom, nagyszerűen megértitek egymást Seannal – jegyezte meg. A lány kihúzta magát. - Jó barátok lettünk - válaszolta. Devlin csak közönyösen megvonta a vállát. Virginia a nyelve hegyével megnedvesítette az ajkát. - Valóban azt mondtad az öcsédnek, hogy... vegyen el engem?
- Igen, valóban. - Neked egyáltalán nincs szíved? - suttogta a lány. - Nem igazán tudom, mit vársz tőlem, Virginia. Sajnálom, hogy ilyen hosszú időre az öcsémre bíztalak, de a háború miatt nem térhettem haza hamarabb. A lány megtántorodott. Lehetséges, hogy Devlin semmire sem emlékszik? - Mire készültök Seannal? - kérdezte a férfi váratlanul. - Én... Tessék? - Virginia zavartan hunyorgott. - Kukoricapudingot akartunk készíteni. - Kukoricapuding - dünnyögte a férfi. - Roppant érdekes. Virginia felszegte a fejét. Most már egészen biztos volt abban, hogy Devlin egy szót sem fog szólni a múltjukról. - Ha itt maradsz vacsorára, biztosan neked is ízleni fog. - Minden akaraterejét mozgósítania kellett, hogy nyugodtnak tűnjön a hangja, és megőrizze büszkeségét a férfi előtt. - Ez az otthonom. Itt fogok vacsorázni, aztán holnap elutazunk. - Mi... ketten? - kérdezte a lány elfúló hangon. - Igen. - Devlin megfordult, az egyik magas ablakhoz lépett, és sokáig nézegette a legelőket meg a távolabbi dombokat. - Eastleigh kételkedik abban, hogy még életben vagy. A lány megszédült. - Tessék? A férfi nem fordult el az ablaktól, és hangja színtelen volt. - Még Cadizból eljuttattam a váltságdíj-követelést a nagybátyádhoz, de ő azt állítja, hogy mindenki mással együtt te is vízbe fúltál, amikor elsüllyedt az Americana. Ezért aztán holnap Southamptonba megyünk, hogy minden kétséget kizáróan bizonyítsuk, élsz és virulsz. Virgínia fel sem fogta hirtelen, hogy ez azt jelenti, közelebb került a szabaduláshoz, a hazatéréshez. Maga is furcsállta, mégis az volt az igazság, hogy Askeatonban már egészen otthon érezte magát. Ez azonban nem az otthona. Talán még nem adták el az ültetvényt, és találhat megoldást arra, hogy Sweet Briart megmentse magának. - Sean nem jön velünk? - kérdezte végül elgyötörtén. - Rá itt van szükség - közölte Devlin. - Úgy készülj, hogy reggeli után azonnal indulunk tette hozzá, aztán elhagyta a hallt. Virginia döbbenten állt egy ideig, aztán szívében mérhetetlen haraggal a férfi után indult. A szalonban találta, ahol éppen whiskyt töltött magának. - Te is kérsz? - kérdezte anélkül, hogy felpillantott volna. Virginia szorosan eléje lépett, hogy rá kelljen néznie. - Nem kérek. Ahhoz viszont ragaszkodom, hogy Sean is velünk jöjjön. Devlin lassan letette a poharát. - Nem vagy abban a helyzetben, hogy bármihez is ragaszkodhass. - Sean lesz a kísérőm - mondta a lány határozottan. - Egyetlen percet sem vagyok hajlandó kettesben tölteni veled. A férfi felállt. - Nincs miért félned tőlem. - Nagyon is van! - kiáltotta a lány felindultan. A megszégyenítő igazság azonban az volt, hogy maga is tudta, semmitől sem kell tartania. Devlin O'Neill szemlátomást már elfelejtette, hogy valaha is megérintette őt. - Sean itt marad. - Akkor én sem megyek veled - jelentette ki a lány dacosan, mint egy kisgyerek. - Ne aggódj! - mondta Devlin, aztán felvette a poharát és ivott egy kortyot. - Megint együtt lesztek majd, ha elrendeztem a váltságdíj ügyét. - Te valóban semmire sem emlékszel? - kérdezte Virginia, és összekoccantak a fogai. Egyszeriben jéghidegnek érezte a szalon levegőjét, fázott és reszketett. A férfi azonban csak az italát kortyolgatta, mintha meg sem hallotta volna a kérdést. A lány megragadta a karját, és mert még mindig remegett a keze, a whisky mindkettőjükre ráloccsant a pohárból. - Nem emlékszel az éjszakánkra? - emelte fel Virginia a hangját. Devlin arcán megfeszültek az izmok, és eltolta magától a lány kezét. - Halványan - dünnyögte.
Virginia ekkor teljes erőből arcul csapta. Miután elhalt a csattanás, síri csend lett a szalonban. A lány maga is megdöbbent azon, amit tett, és hátrahőkölt. Devlin szeméből most végre eltűnt a fénytelenség, ám nem az a kifejezés jelent meg benne, amelyet Virginia látni remélt, hanem csak mérhetetlen düh. De legalább már nem kifejezéstelen és élettelen a tekintete, gondolta a lány. Közben azonban reszketett is, mert félt, hogy a férfi vissza fog ütni. Ő azonban rezzenéstelenül higgadt maradt. - A testi örömöknek semmi közük a szerelemhez – jelentette ki keményen. A lánynak elakadt a lélegzete. Ez a néhány szó minden ütésnél rosszabb volt. - Azt hiszem, tartozom még egy bocsánatkéréssel - tette hozzá Devlin. Ehhez már késő volt. Virginia megrázta a fejét, kibuggyant a könnye, és megfordult, hogy kirohanjon a szalonból. A férfi azonban elkapta a csuklóját, és visszafordította maga felé. - Eressz el! - követelte a lány zokogva. Devlin még erősebben átfogta a csuklóját. - Sajnálom. - Végtelenül ostoba voltam, amikor azt hittem, hogy az, amit testi örömnek nevezel, bármit is jelentett neked! A férfi szeme megvillant. - Jogosan ítélsz el. Átléptem egy határt, amelyet egyetlen férfinak sem szabad átlépnie. És akkor most már, ugye, egyszer s mindenkorra eltemethetjük ezt az ügyet? - tette hozzá erős nyomatékkal. - Igen, egyenesen megkérlek rá! - kiáltotta Virginia magánkívül. Egész testében reszketett, és haragját már nemigen tudta megkülönböztetni a gyűlölettől. Szívét azonban még mindig eszelős fájdalom mardosta. Devlin vonásai feszültségről árulkodtak, miközben az ajtóhoz indult. - Holnap reggeli után légy útra kész! - mondta el még egyszer figyelmeztetőn. A lány megdermedt, de most csak egy pillanatra. - És mi van, ha állapotos vagyok? - kérdezte. Bizton tudta, hogy nem vár gyermeket. Mindenképpen meg akarta azonban torolni valahogy azt a gyötrelmet, amelyet a férfi okozott neki. Devlin hirtelen megállt, aztán lassan Virginia felé fordult. - Az vagy? - kérdezte. Arcán megfeszültek az izmok, s amikor a lányra nézett, elsötétült a szeme, mintha mégiscsak érezne iránta valamit. - Nem, nem vagyok terhes - sziszegte Virginia, ám aztán elhagyta eddig is nehezen megőrzött büszkesége. - Még csak el sem köszöntél tőlem, mielőtt elutaztál! - kiáltotta. - Miért csinálod ezt? - kérdezte Devlin. - Szemernyi büszkeség sincs benned? Gazember vagyok, ehhez aligha férhet kétség. Van egy mondás, amely úgy szól, hogy ne ébreszd fel az alvó oroszlánt. Jó volna, Virginia, ha ezt te is megszívlelnéd. - Te nem vagy oroszlán, és annak, amit tettél, semmi köze nem volt az alváshoz! - Elviszlek a Southampton melletti házamba - folytatta a férfi. - Eastleigh nem egészen öt mérföldre él onnan. Megmutatom neki, hogy életben vagy, felveszem érted a váltságdíjat, aztán utadra engedlek. Visszakapod a szabadságodat, de többet nem kínálhatok. Devlin határozott léptekkel elhagyta a szalont, és a lánynak most már nem volt ereje ahhoz, hogy utána fusson. Lerogyott egy kanapéra, s tenyerébe temette az arcát. Devlin belépett a hálószobájába, és lecövekelt. Meg kellett kapaszkodnia a mennyezetes ágy egyik oszlopában, mert bensőjét remegés rázta. Ha csak sejtette volna, hogy ennyire felzaklatja a találkozás Virginiával, nem jött volna vissza ide. Hiba volt, hogy megtette. Seant kellett volna utasítania, hogy kísérje Southampton-ba a lányt. - Meg kellett volna üzenned, hogy hazajössz. Devlin megörült, hogy megzavarták komor gondolatait. Megfordult, és meglátta, hogy öcscse haragos arccal áll a küszöbön. - Előttem nem kell titkolóznod - mondta Devlin. - Elvégre én mondtam neked, hogy azt tehetsz Virginiával, amit csak akarsz. Keféled már? - kérdezte. Lelki szemei előtt mocskos kép jelent meg. Seant látta, amint izzadságban úszva döngeti a lányt. Öccse hirtelen felindultan rárontott, és ő valójában erre számított tőle. Pontosan erre is volt szüksége. Sean támadása az ágyára döntötte, és úgy birkóztak ott, mintha még kisfiúk volnának. Devlinnek minden erejét rnegfeszítve sikerült hátára fordítania az öccsét, de közben vele együtt a padlóra zuhant. Sean felnyögött, mert ő került alulra. Bátyja egy pillanatra rászegezte a szemét,
aztán fagyosan elmosolyodott. - Egy egyszerű igen vagy nem is megteszi válasznak - mondta. - Szívtelen dög vagy! - kiáltotta Sean. Villámgyorsan kibújt a bátyja alól, és teljes erőből állon vágta. Devlin csillagokat látott, mégis felhúzta a térdét, és gyomorszájon rúgta az öccsét. Sean összegörnyedt, Devlin pedig felugrott a földről, és a falhoz szorította a testvérét. A két férfi egymásra meredt, és dühösen fújtatott, mint két felbőszült bika. Végül Sean kiszabadította magát, újra meglendítette az öklét, és ugyanott találta el a bátyja állat, ahol az előbb. Devlin mozdulatlanná dermedt a fájdalomtól, amelyet furcsa módon még élvezett is. Csak állt ott, még akkor is, amikor az öccse akkora erővel rúgta ágyékon, hogy neki elakadt a lélegzete, és össze kellett görnyednie. - Üss vissza, te rohadék! - üvöltötte Sean. Devlin azonban már nem akart verekedni. Jobban szerette azokat a küzdelmeket, amelyekben az életéért kellett harcolnia. Felegyenesedett, ferdén elmosolyodott, és érezte, hogy felhasadt az ajka. - Élvezed Virginia sikongatásait? - kérdezte kihívóan. - És kinek a nevét kiáltozza az önkívület határán? A tiédet vagy az enyémet? - akarta tudni. Ekkor az öccse újra megütötte. Devlin feje hátracsuklott, és keményen nekiütődött a falnak. Sean megragadta az ingét. - Komolyan azt képzeled, hogy jóváteheted mindazt, amit Virginia ellen elkövettél, ha kiteszed magad az ütéseimnek? A fene essen beléd, Dev, a fene essen beléd! Devlin rámosolygott az öccsére. -Kapok még? - kérdezte kaján képpel. - Tudom, hogy örülnél neki - felelte Sean, aztán elengedte a bátyját, és ellépett tőle. Devlin megtapogatta az ajkát, és érezte, hogy kiserkent a vére. Sean szereti Virginiát, ehhez kétség sem férhet. Ma már sokkal jobban szereti, mint az első időkben. Vajon le is fekszenek egymással? - találgatta, miközben odament a komód fölött függő tükörhöz, és megnézte magát benne. A szeme vérben úszott, de remélte, hogy nem fog bedagadni. Sean egy hideg vízbe mártott zsebkendőt kínált oda neki, melyet ő némi habozás után elvett. Gondolatban emlékeztette magát, hogy ő volt az, aki azt akarta, hogy Virginia szeressen bele Seanba. Halvány kifogása sem lehetne a kapcsolatuk ellen. Az őt minden gondjától megszabadítaná, és teljes szabadságban élhetné az életét, amíg meg nem hal. Nos, teljes szabadságban azért nem. Van valami, amit akkor soha többé nem tehetne meg. Nem vihetne megint ágyba Virginiát. És éppen itt van a kutya elásva... - Nem szeretem, ha mások akarnak dönteni felőlem – jelentette ki Sean. - Együtt hálsz Virginiával? - kérdezte a bátyja. - Nem bánom, igen - tette hozzá gyorsan. - Nem. Devlin önkéntelenül megkönnyebbülést érzett. - Pedig azt kellene tenned - mondta mégis. - Meg akartál lepni bennünket? - Szóval mégis van köztetek valami? - kapott a szón Devlin. Sean elhúzta a száját. - Virginia sokat jelent nekem, de semmi olyan nincs köztünk, amire te célzol. Szörnyen megbántottad azzal, hogy búcsú nélkül mentél el. Neki lett volna szüksége arra, hogy felkészülhessen az újabb találkozásotokra, és nem nekem. - Nem tudom, miért, de ezt valahogy nehéz elhinnem - mondta Devlin az öccse arcát fürkészve. - Azt hiszel, amit akarsz - felelte Sean nyersen. - Köztünk akkor is csak barátság van. - Nem úgy nézel rá, ahogy egy barátra néz az ember. - Te pedig úgy teszel, mintha közönyös volna neked, de én sóvár vágyakat szimatolok - vágott vissza az öccse ingerülten. - Tévedsz - mondta Devlin halkan, de mindketten tudták, hogy ez vaskos hazugság. - Nem akarok veszekedni veled. Az öcsém vagy, és mi ketten egy oldalon állunk. - Nem, többé már nem, ha megvalósítod a tervedet. Add vissza Virginia szabadságát, felejtsd el a váltságdíjat, és tűnj el Askeaton-ból! - Nem tehetem. Holnap elviszem Wideacre-be. Sean vonásai megfeszültek. - Ha még egyszer megsebzed, megöllek.
Devlin az öccsére meredt. Arcáról megpróbálta leolvasni, valóban annyira szereti-e Virginiát, hogy akár a családja elébe is helyezné. Sean elvörösödött, és nyomasztó csönd telepedett rájuk. - Remélem, ezt nem gondoltad komolyan - mondta végül Devlin. - Amint megkaptam a váltságdíjat, Virginia visszajöhet ide. Hozzád. - Komolyan beszéltem. Azt javaslom, keress másik nőt a farkadnak. Devlin elmosolyodott, de a mosolya inkább csak grimasz volt. Felindultan járkálni kezdett a szobában. Pontosan ez az, amit akart. Hogy Virginia és Sean találjon egymásra, emlékeztette magát újfent. Tudta azonban, hogy hiába próbálja meg áltatni magát. Már a gondolatot is gyűlöli, hogy az öccséből és Virginiából egy pár lehet. Egy idő után nagy sóhajjal leült. Ha Virginia a váltságdíj kifizetése után úgy dönt, hogy visszatér Askeatonba, és Seannal fog élni, akkor ő áldását adja rájuk, akár önáltatás ez tőle, akár nem. - Mint tudod, az utóbbi három hónapban napközben a spanyol partokon teljesítettem járőrszolgálatot a fregattommal, éjszaka pedig a még megmaradt kevés francia kalózra vadásztam. Négy hajót és nyolcszáz embert ejtettünk foglyul, s egész idő alatt futó gondolatot sem vesztegettem Virginiára. Eszembe sem jutott, hogy a világon van - mondta, s azt már nem tette hozzá, mekkora erőfeszítésébe került ez. - Roppant büszke lehetsz magadra. Devlin az öccse hideg, gúnyos szemébe nézett. - Megbántam, amit tettem. Őszintén sajnálom - mondta. - Ezt talán Virginiával is közölnöd kellene. Összetörted a szívét! Talán tehetnél azért, hogy begyógyuljanak a sebei. - Engedelmeddel, erről én mást gondolok. Már hogy törhettem volna össze a szívét? Ő a foglyom, és nem a szeretőm. - Virginia szerelmes beléd - mondta Sean. Bátyja hosszú pillanatokig csak döbbenten meredt rá. Fejében teljes volt a káosz. - Nem - mondta felindultan. - Ez tévedés. Virginia kíváncsi, szabad és szenvedélyes nő. Téved, ha azt hiszi, hogy szerelmes belém. Az csak testi vágy volt, semmi több. Ha gyengéd érzelmek születtek benne, az csakis azért van, mert én voltam az első férfi az életében. - Egy nő többet is akarhat tőled a testednél. Erre még nem gondoltál? - De igen. Egy nő vágyhat gazdagságra, társadalmi rangra, biztonságra, és ezt én mind megadhatnám neki. - Devlin most már haragra gerjedt. Talpra ugrott, és elhajította a nyavalyás zsebkendőt. - Ezt nem vártam volna tőled, Sean. Tőled aztán végképp nem! - És mit vártál? Hogy elkövetsz egy gaztettet, aztán elegánsan távozol, Virginia pedig ezek után majd az én karomba omlik? Vagy csak kiszolgáltattad őt nekem, és az érzései a legkevésbésem érdekeltek? Ő nem Elizabeth! Virginia soha nem tudná meg játszani magát. Soha! Ő nyíltan kimutatja az érzéseit, és bepillantást enged a szívébe. Halljam, mire számítottál! - Hogy őszinte legyek, nemigen gondolkodtam, és még kevésbé számítottam bármire is - felelte Devlin, és hirtelen leült. Szíve vad dobogásba kezdett, egész testét remegés rázta. - Elveszítettem az önuralmamat - mondta halkan. - Megígértem Virginiának, hogy egy ujjal sem fogok hozzáérni, azon az éjszakán azonban minden önfegyelmem elhagyott. Ez addig soha nem fordult elő velem. A rohadt életbe, tönkretettem egy ártatlan lányt! - Egyszeriben nem tudta palástolni, hogy gyötrődik, s egy pillanatra tenyerébe temette az arcát. - Ezek szerint mégiscsak vannak emberi érzéseid - mondta az öccse. - Mondd el Virginiának is, amit most nekem megvallottál! Hogy sajnálod, és hogy nem tudtál ellenállni a varázslatos szépségének. - Azt már megtettem. - Esetleg elgondolkodhatnál azon is, hogy mit jelenthetett az önfegyelmed elvesztése. Devlin felkelt a fotelból. - Azt jelentette, hogy Virginia természetellenes módon provokált engem. - Ez aztán a kényelmes teória! - dörmögte Sean. Bátyja azonban már nem igazán figyelt rá. Újra fel-alá járkált, mintha csak a hajója fedélzetén volna. - Az utóbbi hónapokban elszántan ki akartam verni ezt a nőt a fejemből - mondta, de inkább csak saját magához beszélt. - Ha a franciák felett győzelmet tudok aratni, akkor saját magamat is le kell tudnom győzni.
Sean halványan elmosolyodott. - Lehet, hogy ezt a nőt mégsem győzheted le. - Hogy a fene vinné el! - csattant fel Devlin. Talán soha életében nem volt még ennyire dühös. Lehet, hogy Devlin meglepődött, amikor Virginia megjelent a szalonban, ám ezt nem lehetett rajta észrevenni. Csak udvariasan biccentett a lánynak, és ült tovább a smaragdzöld brokáttal bevont kanapén. Keresztbe tett lábán megfeszült homokszínű térdnadrágja, s alatta jól láthatóan kirajzolódtak pompás izmai. Arra nem vette magának a fáradságot, hogy hesseni csizmáját harisnyára és cipőre cserélje. Tengerészkék zakójához zafírszínű, ezüstösen csillogó brokátmellényt viselt. Gondolataiba mélyedve iszogatta a vörösborát, és Virginiára szinte oda sem pillantott. A lány viszont meglepetten meredt rá. Látta rajta, hogy verekedett valakivel. Bal szeme bedagadt, és véraláfutás éktelenkedett az állán. Az ég szerelmére, mi történhetett itt? - találgatta magában Virginia, de figyelmét már Sean vonta magára, aki felpattant, és odasietett hozzá, hogy bekísérje. Mosolygott, fürkésző tekintete azonban aggódásról árulkodott. - Jól vagyok - felelte meg a lány Sean ki nem mondott kérdését. Még egyszer odalesett Devlinre, ám aztán határozottan azt mondta magának, hogy az sem érdekli, ha a kapitány magával az ördöggel viaskodott. Sean megint elmosolyodott, és megfogta Virginia kezét. - A bátyám holnap el akar vinni téged a vidéki házába, amely Eastleigh Hall közelében fekszik, hogy találkozhass a nagybátyáddal. Egyetértesz ezzel? Készen állsz rá? Virginia bólintott, és megint pillantást vetett az elrablójára, aki most végre visszanézett rá. Arca teljességgel kifejezéstelen volt. A lány fején átfutott a gondolat, hogy keresztülhúzhatná Devlin számítását. Csak azt kellene állítania, hogy ő valójában nem is Virginia Hughes, s valaki másnak adná ki magát. És ha valóban ártani akarna a férfinak, a kiszabadulása után a hatóságokhoz is fordulhatna. Devlin akkor évekig börtönben sínylődne... A lányt azonban egyik lehetőség sem csábította igazán. Ő csak haza akart menni, és soha nem tudott volna szántszándékkal ártani a férfinak csak azért, hogy bosszút álljon rajta. - Elbűvölően festesz ma este, Virginia - jegyezte meg Sean. - Kijönnél velem egy pillanatra? Beszélnünk kell. - Most? - Virginia tudta, hogy már hét óra van, és ők mindig pontosan szoktak asztalhoz ülni. - Kérlek. A lány érezte, hogy itt készülőben van valami. Bólintott, és elindult. - Miattam ne zavartassátok magatokat! - dünnyögte Devlin. Virginia gondolatban a pokolba kívánta, és odanézett rá. A kapitány ráemelte a poharát, aztán kezébe vette a dublini hírlapot. Odakint kellemes volt az esti levegő, és az égbolton már megjelentek az első csillagok. A lány meglepődött, amikor Sean megfogta a karját. - Hiányozni fogsz - mondta a férfi rekedten. - Te is nekem - felelte Virginia meglepetten. - Nem kell aggódnod Devlin miatt. Én megvédelek. Nem fordulhat újra elő, ami egyszer már megtörtént. Nem fogom megengedni, és a bátyám is úgy döntött, hogy kellő tisztelettel fog bánni veled. Virginiába, bár maga sem értette, miért, heves fájdalom hasított. - Kétlem, hogy ezt ő mondta neked. - Tudom, hogy valóban sajnálja... Még mindig szereted őt? A lány döbbenetében és zavarában nem tudott azonnal válaszolni. - Nem szeretem Devlint - mondta végül határozottan. - Valamikor, egészen rövid ideig, talán azt képzeltem, hogy szeretem, de az tévedés volt. Nem is ismerem őt! Visszataszítóan bánt velem. Semmit sem érzek iránta, semmit a világon! - kiáltotta. Megpróbált egyenletesen lélegezni, hogy megnyugodjék. Nem igaz, hogy Devlin mindig visszataszítóan bánt vele. Nagyon is jó volt hozzá egészen az utolsó néhány óráig. És ha őszinte akar lenni, el kell ismernie, hogy ő volt az, aki elcsábította a férfit, és aki álmában sem gondolt arra, mit is jelent ez valójában.
- Félek, hogy nem hihetek neked - dörmögte Sean, és átkarolta a lányt. Virginia ijedten megfeszítette magát. - Te meg mit művelsz? - Nagyon igyekeztem. Mindent elkövettem azért, hogy csak barátként gondoljak rád mondta a férfi lassan, és fogva tartotta a lány tekintetét. Virginia a szalonból kiszűrődő fényben Sean minden érzését kiolvashatta szürke szeméből. Szomorúság volt benne, komolyság, de valami sokkal erősebb is, mint csupán barátság. Szerelmes belém! - ismerte fel a lány. A férfi ölelése szorosabb lett. - Én mindig is a barátod leszek - mondta komoran. - Tudni szeretném azonban, látsz-e esélyt arra, hogy elfelejtsd Devlint és azt, amit veled tett. Van-e akár csak csekély esély is arra, hogy egyszer többet láss bennem barátnál? Virginiát szédülés fogta el. Nem tudta, mit mondjon. Egészen elérzékenyült, és két keze közé fogta Sean arcát, azt a szép arcát, amely oly nagyon hasonlított a bátyjáéra. - Nem tudom - kezdte fátyolos hangon. - Nagyon megleptél... A férfi Virginia sűrű, összefogott, de leengedett hajába fúrta a kezét. - Hazudtam a bátyámnak. Szerelmes vagyok beléd – mondta rekedten. Vallomása végtelenül megindító volt. A lány is szerette őt, de nem szerelemmel. Sajnálta, hogy férfiként nem szeretheti, mert tökéletesen tisztában volt a kiváló tulajdonságaival. Tudta, hogy teljességgel idegen tőle a hűtlenség, és képes arra, hogy őszintén, mélyen, sírig tartón szeressen egy nőt. - Nem tehetem, Sean - suttogta Virginia. A férfi némán bólintott. Leengedte a karját, de a lány megragadta a kezét, és szorosan fogva tartotta. - Ne hagyj magamra! - kérte. - Szükségem van rád. Most jobban, mint valaha. - Tudom. - Sean szomorúan elmosolyodott, ám aztán megkeményedtek a vonásai. - Mindig itt leszek neked, Virginia, de nem kísérhetlek el Devlinnel holnap Wideacre-be. Már a gondolattól is elborzadok. Nem akarok együtt lenni veletek. - De... - Ne! - vágott közbe a férfi. - Valamit el kell mondanom. Devlin nem rossz ember, de az a nap, amelyen végignézte édesapánk meggyilkolását, megváltoztatta. Attól a naptól fogva a bosszúállás megszállottja. Én azonban szeretem, és akárcsak édesanyánk meg a mostohaapánk, aggódom érte. Mindnyájunkat aggaszt az életmódja. A haditengerészetnél befutott karrierje semmit sem jelent neki, és Nagy-Britannia sorsa sem igazán érdekli. - De miért van ez így? - kérdezte Virginia. - Egy olyan férfi, mint Devlin, sokra viheti a haditengerészetnél, és nagy vagyonra tehet szert. Ő mindezt elérte, de a karrierje számára eszköz volt csupán ahhoz, hogy végül tönkretehesse Eastleigh grófját. Tizenhárom éves volt, amikor beállt tengerésznek. Attól fogva dolgozik módszeresen a bosszúján. Virginia mindjobban látta már Devlin megszállottságának erejét. - Jézus Mária! - suttogta. - Kész volna meghalni értem, édesanyánkért, mostohaapánkért és a féltestvéreinkért, akárcsak azért, hogy megvédje a hajóját és az embereit - folytatta Sean. - Ha úgy kell lennie, Írországért is feláldozza az életét. Nagy hatalmú, gazdag ember, messze földön elismert kapitány, akit mindenütt tisztelnek és félnek, de sehol sem szeretnek. Az a képesség, hogy szeretetre méltó legyen, kihalt belőle azon a napon, amelyen édesapánk a halálát lelte. - Szörnyen sajnálom - hallotta Virginia a saját szavait. - Devlin nem kegyetlen szörnyeteg, és úgy gondolom, ezt te is tudod. Annyira szeretem őt, hogy ki merem jelenteni, még van remény. - Remény? - kérdezett vissza a lány. Sean közelebb lépett hozzá, és megfogta a vállát. - Az a Devlin, akit én ismerek, soha nem engedne annak a kéjes vágynak, amelyet egy fiatal, ártatlan lány ébresztett benne. Bennünket úgy neveltek, hogy mindig védelmeznünk kell a kishúgunkat. Aki ráadásul életét vesztette abban a tűzben, amelyet az angol katonák gyújtottak. Devlin soha nem használna ki egy ártatlan nőt, hogy egészen nyersen fejezzem ki magam, ha
nőre van szüksége, akkor egy olyan szajhát keres magának, mint Fiona. - Mit akarsz ezzel az egésszel mondani? - suttogta Virginia. Reszketett, félt, de bármilyen különös volt is ez, remény ébredt benne. - Úgy hiszem, te megmozdítottál valamit Devlin régóta néma szívében. És azért imádkozom, hogy újra érintsd meg a szívét, s keltsd megint életre. Űzd ki belőle a komor árnyakat, hogy új fény ragyoghassa be! - Tessék? - Devlin megbánta, amit tett - folytatta Sean. - Ezt tőle magától hallottam, és tudom, hogy igazat mondott. Még nincs minden veszve. Virginia nem tudott megszólalni, csak hitetlenkedőn meredt a férfira. - A bátyám nem közömbös irántad. Az csak álca, alakoskodás, színjáték. Ha nem gyűlölted meg őt menthetetlenül, ha valaha is meg tudsz bocsátani neki, akkor talán te lehetsz az, aki segítségére lehet abban, hogy visszataláljon önmagához. - Te... megőrültél? Sean elmosolyodott, és elengedte a lányt. - Nem, nem őrültem meg. Csak szomorú vagyok - mondta. Virginia hirtelen odalépett hozzá, és megölelte. - A bátyámnak egy jólelkű nő szeretetére van szüksége - suttogta a férfi a lány karjában. - És ha már engem nem tudsz szeretni, Virginia, akkor Devlinnek talán adhatnál még egy esélyt. A lányt reszketés fogta el. - Mit kérsz tőlem? - suttogta. - Arra kérlek, hogy mentsd meg a bátyámat.
14. Virginia kinézett a hintó ablakán, miközben a kocsi elindult velük Askeatonból. Sean kint állt az udvaron, és integetett nekik. Alakja mind kisebb és kisebb lett, ahogy ők egyre távolabb kerültek az udvarháztól, s végül el is tűnt, miután kanyart írt le az út. A lány torkában gombóc nőtt. Lehet, hogy máris hiányzik neki Sean, és az a biztonság, amelyet Askeatonban meglelt? Vagy attól fél, amit a jövő tartogat a számára? „Arra kérlek, hogy mentsd meg a bátyámat", idéződtek fel benne a férfi szavai. Vakrémület akart elhatalmasodni rajta. Senkit sem akarok megmenteni, a legkevésbé Devlint! — gondolta felindultan. Lopott pillantást vetett elrablójára, aki mellette ült a hintóban, s túlságosan nagynak tűnt a szűk kocsiban. Érezte, hogy Devlin őt nézi, s azt is érezte, hogy a férfi tekintete hideg és szörnyen közönyös. - Rosszul érzed magad? - kérdezte Devlin. - Én... Borzalmasan fáj a fejem. Pillantásuk találkozott, de csak egy másodpercre. A férfi látszólag elfogadta ezt a magyarázatot, és megint közönyösen bámulta az ablak előtt elsuhanó tájat. Közben eleredt az eső, és már hangosan zuhogott. Seannak sok mindenben nem volt igaza, gondolta a lány. Devlin nem kér belőle, ő pedig egészen biztosan nem az egyetlen ember, aki a segítségére lehet abban, hogy visszataláljon önmagához. „Mindenkinek jár egy második esély. Végül is mit veszíthetsz, drágám?" Virginia hirtelen felegyenesedett ültében, mert az édesanyja szavait vélte hallani, és ő mosolygott rá jóságosán. - Itt ugyan nincs hajóorvos, de ha elviselhetetlen a fejfájásod, tudom, hol kapni laudanumot. A lány Devlin felé fordult. - Nem akarok laudanumot bevenni - suttogta. Édesanyja a világ legkedvesebb embere volt, akit csak ismert. Elissa Craycroft Hughesra
mindig mindenki számíthatott. A gyermekek sorsát különösen szívén viselte, és havonta egy vasárnapon mindig beutaztak Richmondba, ahol a papa javításokat végzett az árvaházban, miközben Virginia és az édesanyja maguk készítette süteményeket és játékokat osztott szét a kicsit között. A mama egyetértene Seannal, gondolta Virginia bánatosan. Ő még azt is megértené, hogy a lánya nem tudott ellenállni egy férfi vonzerejének. A lány nagyot sóhajtott, és most már végre nyíltan elrablójára nézett. - Hiányoltunk tegnap a vacsoránál - mondta halkan, mert Devlin arra hivatkozva, hogy át kell néznie a birtok könyvelését, az este bezárkózott a dolgozószobájába. Most feléje fordult, és hűvös pillantást vetett rá. - Ezt kétlem. - Tudod, Limerickig még bő egy óra az út, és mi egy szűk kocsiban vagyunk itt összezárva. Gondoltam, úgy illik, hogy udvarias társalgást kezdeményezzek, ezért jegyeztem meg, hogy tegnap nem vacsoráztál együtt az öcséddel és velem - folytatta Virginia. - Lehetőséget akartam adni nektek, hogy kettesben költhessétek el az utolsó vacsorát - gúnyolódott Devlin. A lány meglepetten hunyorgott. - Ezt komolyan mondod? - Az öcsém szerelmes beléd - emelte fel a férfi a hangját -, a tegnap esti bizalmas kis jelenetetek után ezzel te magad is tisztában lehetsz. Virginiának elakadt a lélegzete. - Miféle jelenetről beszélsz? - kérdezte. A férfi hangos nevetésben tört ki. - Ugyan kérlek! Természetesen arról beszélek, hogy a karodba zártad az öcsémet. Vagy ő zárt a karjába téged? - Te kémkedtél utánunk? - kiáltotta Virginia. - Senki után nem kémkedtem - felelte a férfi metsző hangon. - Friss levegőt akartam szívni, de ti annyira egymásba voltatok gabalyodva, hogy inkább nem mentem ki a teraszra. Azt a szép estét egyenesen egy bájos szerelmespárnak találták ki. A lány eltátotta a száját. Fejében egymást kergették a gondolatok. - Mennyit hallottál? - Semennyit - felelte Devlin ugyanazon az éles hangon. - Élvezted Sean csókjait, Virginia? - kérdezte aztán váratlanul. - Ami köztem és az öcséd között tegnap este történt, az csak kettőnkre tartozik - mondta nagy nehezen Virginia, mert még mindig nem ocsúdott fel első döbbenetéből. - Lehet, én mindenesetre helyeslem, hogy egymásra találtatok. Szavai fájtak Virginiának, aztán eszébe jutott, hogy Devlin azt mondta neki, Sean szerelmes belé. És igaza volt. Virginia a mellette ülő férfira szegezte a szemét. Csak nem féltékeny? Amint átfutott ez a gondolat a fején, a lány kis híján hangosan felkacagott. A féltékenység vonzódásból vagy szerelemből születik, ő azonban semmit nem jelent ennek a férfinak. - Az öcséd csak jó barátom - mondta óvatosan. - A legjobb barátom. Devlin lekicsinylő hangot hallatott. Arca olyan feszült volt, mintha vad csata dúlt volna a lelkében. - Egyébként igazad van - folytatta a lány. - Sean nagyon is erős érzelmeket táplál irántam, amelyeket én sajnos nem viszonozhatok. - Miért nem? - Hogy miért nem? - kérdezett vissza Virginia, és olyan dühös lett, hogy önkéntelenül ökölbe szorult a keze. - Nem vagyok szajha. Vagy valóban elfelejtetted, hogy elvetted a szüzességemet? - Hogy felejthetném el, amikor te újra meg újra emlékeztetsz rá? A múltat el kell temetni, és te nemsokára megint szabad leszel. Oda mehetsz, ahova akarsz. Láttam, mennyire elszomorított, hogy el kell hagynod Askeatont... és Seant. - Bűntudatod van, és az öcséddel akarod helyrehozatni azt, amit te rontottál el? - Elég ebből! - csattant fel a férfi. - Kínoz a lelkiismereted - folytatta a lány. - Bűntudat gyötör. Seantól tudom, hogy megbántad, amit tettél. Beláttad, hogy gyalázatosán viselkedtél, de soha nem ajánlanád fel, hogy feleségül veszel. Az viszont nagyon is kapóra jönne neked, ha Sean megtenné. Akkor elfelejthetnéd, hogy volt egy nap, amelyen olyan érző ember voltál, hogy édesanyád sem ismert volna rád...
Devlin indulatosan megragadta a lány vállát. - Soha többé ne hozd szóba édesanyámat! - mondta szigorúan. - Tudod, hogy találkoztam vele? - kérdezte Virginia. - Nagyon kedves hölgy. Őszintén megkedveltem - jegyezte meg ravaszul. - Megölöm Seant! - morogta Devlin. - Sean semmiről sem tehet. A szüleid azért jöttek el, mert értesültek az eljegyzésünkről. - Te jó ég! - nyögött fel a férfi. - Mostanra már az egész város úgy tudhatja, hogy eljegyeztelek! - Alighanem - felelte Virginia kárörvendő mosollyal. - Miért vigyorogsz, mint a fakutya? - mordult rá Devlin. - Mind a ketten tudjuk, hogy ezt a mesét csak azért találtuk ki, mert így megmenthettük a bájos nyakacskádat. És anyám meg Adare még mindig azt hiszi, hogy mi jegyesek vagyunk? -Nem, Devlin, nem hiszik azt - sóhajtott egy nagyot Virginia, hintóban hosszú pillanatokig feszült csend volt. A lány a férfi felé fordult, és megborzongott a kemény tekintetétől. - Sean nagyon kíméletesen és óvatosan tisztázta a helyzetet - tette hozzá, ám aztán elfogyott a türelme. Mégis mit képzeltél? Túszul ejtetted az ellenséged unokahúgát, és azt hitted, a bolondját járathatod a szüleiddel, akik csak pár mérföldre élnek Askeatontól? A férfi elkáromkodta magát. - Ezt mind egyedül magadnak köszönheted – emlékeztette Virginia mézesmázosan. Devlin komor pillantást vetett rá. - Minél előbb megtöröm Eastleigh grófot, annál jobb. Akkor te is mehetsz, amerre látsz. - Igazad van. Miután a nagybátyám kifizette értem a váltságdíjat, visszamegyek Sweet Briarbe. Alig várom, hogy hazatérhessek. .. Már ha még van hova hazatérnem - tette hozzá komoran Virginia. 1812. október 29. Eastleigh Hall, Dél-Hampshire William Hughes, aki Stuckey lordjának címét viselte, s aki egykor majd Eastleigh grófja lesz, kopogtatás nélkül lépett be az apja lakosztályába. Harmincas évei közepén járt, de a dereka máris megvastagodott kissé. Finom, skarlátvörös szalonkabátjához térdnadrágot és harisnyát viselt, ujjait gyűrűk díszítették. Sűrű, fekete hajjal keretezett arca kivörösödött a felindultságtól. Házasember volt, de a felesége iránt semmit sem érzett, két gyermekét viszont rajongásig szerette. - Apa! - kiáltotta, és megvillant világoskék szeme. Eastleigh grófja egykor ugyanúgy festett, mint most a fia. Harold Hughes mára azonban túlsúlyos, erősen elhízott férfi lett, akinek tésztaszerű arca megszürkült a sok dohányzástól. Ősz haját szorosan összefogta a tarkóján, barkója hosszú és dús volt. Első pillantásra jól öltözött, vagyonos embernek tűnt. Aki azonban jobban megnézte magának, láthatta, hogy valamikor elegáns szalonkabátja viseltes, térdnadrágjáról a mosás sem tüntethette el a pecséteket, harisnyáján pedig leszaladtak a szemek. Patentos cipője csillogott, de karcolások éktelenkedtek rajta, s a talpa olyan vékony volt, mintha bármikor kilyukadhatna. A gróf a hálószobájával szomszédos szobában az íróasztalánál ült, és William elképzelni sem tudta, miféle fontos írnivalója lehet. A birtokot, vagyis azt, ami még megmaradt belőle, nem az apja, hanem ő vezette Harrisszel, az intézővel. A gróf még a társasági eseményekre szóló meghívások lemondását is a feleségére bízta. Eastleigh felnézett, és letette a lúdtollat. William odalépett az íróasztalhoz, és elhúzta a száját, amikor meglátta, hogy az apja a lóversenyzésről ír levelet egy barátjának. A gróf szenvtelenül hátradőlt a székén. - Zaklatottnak tűnsz, fiam. Rossz híreket hozol? Williamet szét akarta vetni a düh. Családjuk közel járt az elszegényedéshez, s ennek egyetlen ember volt az oka. Williamnek ráadásul halvány sejtelme sem volt arról, miért akarja tönkretenni őket Devlin O'Neill kapitány. A múlt hónapban az az ember elképesztő levelet küldött nekik. Azt közölte velük, hogy William amerikai unokahúga az ő írországi otthonában tartózkodik vendégként. Állítása szerint a lányt az Americana fedélzetéről mentette meg a hajó elsüllyedése előtt.
„Noha a házamban nagyvonalú vendéglátásban van része, közeleg az idő, amikor Hughes kisaszszony olthatatlan vágyat fog érezni arra, hogy eljuthasson Angliában élő rokonaihoz - írta a kapitány. - Bizonyos vagyok abban, hogy az a találkozás minden érdekelt teljes megelégedésére megoldható." William nem tudta, mit akarhat jelenteni ez az utolsó kitétel. Az apja, miután elolvasta a levelet, apró darabokra tépte, és a tüzbe hajította. Tartalmához egyetlen szó megjegyzést sem fűzött. Ugyanúgy nem, ahogy azokról a körülményekről sem beszélt soha, amelyek arra kényszerítették, hogy greenwichi házát eladja annak az írnek. - A Kurázsi ma befutott a southamptoni kikötőbe, fedélzetén azzal a hibbant O'Neill-lel. Csakis arra tudok gondolni, hogy az új vidéki házát akarja felkeresni. Mi van, ha hosszabb időt kíván ott tölteni? Wideacre csupán mérföldekre fekszik Eastleigh Halltól. A gróf felállt, és fia vállára tette a kezét. - Szíve joga, hogy Wideacre-ben időzzön, ha úgy tartja kedve. William türelmetlenül ellépett az apjától, és járkálni kezdett a szobában. - Hogy a fene enné meg! Tudtam, csupán idő kérdése, hogy az a szemét alak felbukkanjon itt. Be fog rendezkedni Wideacre-ben, hogy csúfot űzzön belőlünk! Hogy az ördög vinné azt a sok bolondot az admiralitáson! Miért nem ítélték el azt az őrültet? Pedig Tom azt mondta, hogy most már biztosan meg fogja ütni a bokáját. Eastleigh összekulcsolta kezét a hasán. - Nem értem, miért vagy felháborodva. Nem a mi dolgunk, hol tartózkodik éppen O'Neill. Akkor sem, ha az a hely közel van hozzánk. William elképedten az apja felé fordult. - Az az ember ellopta tőlünk a greenwichi házunkat! Úgy él ott, mint egy istenverte király! Elhódította Tómtól a szeretőjét, és ezt még szemtelenül a képébe is vágta. Éppenséggel azt is tudom, hogy a grófné... - kezdte tovább sorolni, de hirtelen elhallgatott. - Mi van a grófnéval? - vonta fel Eastleigh kissé a szemöldökét. William az apjára szegezte a szemét. Reszketett a haragtól, de nyugalmat kényszerített magára, és csak lebiggyesztette a száját. Már egy éve fülébe jutott, hogy mostohaanyja éppen annak a férfinak a szeretője, akit ő szívből gyűlöl. Ezt először el sem akarta hinni, és annyira feldühítette a szóbeszéd, hogy kérdőre vonta a grófnét, aki persze mindent tagadott. William azonban nem hitt neki. Felbérelt egy spiclit, aki végül megerősítette azt, amit ő már amúgy is sejtett. Nem értette, miért bukkan fel minduntalan a családjuk közelében az a kalóz. És kétségtelenül az, ha hivatalosan a haditengerészet kapitánya is. Az az alak szörnyen bosszantó, mint egy tüske a köröm alatt. Minden jel arra vallott, hogy a Hughes család ellensége. De miért az? William erre nem talált magyarázatot, ahogyan arra sem, hogy mit akarhatott jelenteni az az abszurd levél. - Semmi, nem érdekes - tért ki az apja kérdése elől. - Már elfelejtetted azt a képtelen levelet? - Természetesen nem felejtettem el. Lehet, hogy O'Neill el akarja hozni hozzánk a fivérem lányát? Ha valóban él, és nem fulladt a tengerbe, akkor a kapitány adósai vagyunk, mert megmentette őt. Nem gondolod? - Virginia Hughes az Americana fedélzetén volt. Az a hajó viharba került, elsüllyedt, és egyetlen túlélő sem volt. – William fölindultan az apja elé lépett. - Devlin O'Neill azt állítja, hogy a lány az ő vendégeként a házában tartózkodik, én azonban csalárd tervet gyanítok a háttérben. Az a nő az unokahúgomnak fogja kiadni magát, hogy valamiféle járadékot csaljon ki tőlünk. Mi azonban, mint jól tudod, azt nem engedhetjük meg magunknak – tette hozzá William figyelmeztetőn. - Való igaz, korlátozottak a lehetőségeink, de ha az unokahúgom valóban él, O'Neill talán valóban jutalmat érdemel tőlünk - mondta a gróf vontatottan, és az íróasztalán fekvő, gyöngyház nyelű levélbontó késsel játszogatott. William hátán felállt a szőr. - Apa! O'Neill évek óta ártani igyekszik a családunknak. Mindent elrabolt tőlünk, ami kedves volt a szívünknek, és még csak azt sem tudjuk, miért. Te pedig még meg is akarnád jutalmazni? Ez csakis cselszövés lehet! Virginia Hughes halott, a hajótörést senki sem élte túl. O'Neill elővarázsolt valahonnan egy színésznőt, hogy az az ő megbízásából kiszipolyozzon bennünket. - Élénk a fantáziád, fiam - mondta Eastleigh, és kezében a kistőrrel az ablakhoz lépett. Tekintete bejárta a pázsitot, amelyet egykor gondosan ápoltak, mostanra azonban elhanyagolt lett, mivel már jó ideje nem engedhették meg maguknak, hogy kertészt tartsanak. Parkjuk régebben párját ritkító színpompában virágzott, most azonban gyom verte fel. A gróf ujjához illesztette a tőr hegyét, és elmosolyodott, amikor kibuggyant egy csepp vére.
- Üzenek Thomasért - döntötte el William. - O'Neill egészen biztosan meg fog hívni bennünket Wideacre-be, hogy találkozzunk azzal a szélhámos nővel. Mi azonban nem fogunk bedőlni neki. Jól mondom, apa? William szentül meg volt győződve arról, hogy az unokahúga meghalt. Ez végül is szerencsés körülmény, mert a családjuk anyagi helyzete semmiképpen sem engedné meg, hogy férjhez adjanak egy árva lányt, aki talán már eladósorban van. A gróf visszafordult az ablaktól. - Jól van, hívd ide Thomast. Dugjátok össze a fejeteket, és keseregjetek együtt azon, hogy elhagyott bennünket a jó szerencse! - mondta mosolyogva, de a szeme nem mosolygott. William bosszúsan felhorkant, és kisietett a szobából. Eastleigh csak most engedett szabad folyást a haragjának. Dühösen elhajította a tőrt, amely a festés után kiáltó falba fúródott. - Megint belém szeretnél döfni, te utolsó gazember? - kérdezte fennhangon. - Ha még él is az unokahúgom, az engem tökéletesen hidegen hagy. Nem fogok váltságdíjat fizetni, amire te olyan szépen becsomagolva felszólítottál! - Eastleigh kirántotta a falból a tőrt. - A fiaim ostobák, én viszont nem vagyok az. Ez a harc még nem ért véget. Mérhetetlen dühében a gróf elképzelte, hogyan fogja levágni Devlin O'Neill fejét. Ugyanúgy, ahogy sok éve az apjáét vágta le. Semmi sem fog nagyobb örömöt okozni neki.
15. Virginia vigyázott, hogy még véletlenül se emelje fel a hangját. - Nem értem, miért nem állhattunk meg a házadnál, mielőtt idejöttünk volna a nagybátyámhoz - mondta. Két és fél nap alatt tették meg az utat Southamptonba, és már késő este volt. A hajón alig találkoztak, és ő csak arra gondolhatott, hogy Devlin fél tőle, vagy pedig végképp elege lett a társaságából. A férfi most is adósa maradt a válasszal. Egymás mellett álltak az Eastleigh-ház halljában, és a lány tudta magáról, hogy borzalmasan kócos és gyűrött a hosszú utazás után, de mindenképpen szüksége van a nagybátyja segítségére. Idegesen tördelte a kezét, mert szeretett volna jó benyomást kelteni. Mi lesz, ha egy csapásra megoldódik a váltságdíj kérdése? Akkor ő már ezt az éjszakát is Eastleigh Hallban fogja tölteni, és nagyon valószínű, hogy soha többé nem látja majd viszont Devlin O'Neillt. Elfacsarodott a szíve, s újra a fülében hallotta Sean szavait: „Arra kérlek, hogy mentsd meg a bátyámat." De vajon hogyan tehetne bármit is valakiért, aki még csak arra sem hajlandó, hogy illedelmesen társalogjon vele? - Devlin? Sürgősen fel kell frissítenem magam - mondta. - Kifogástalan a megjelenésed - felelte a férfi, de lerítt róla, hogy a gondolatai egészen máshol járnak. - Miért nem vagy képes megérteni, hogy feltétlenül jó benyomást szeretnék kelteni? - suttogta Virginia. Devlin végre feléje fordult, és a szemébe nézett. - Minek? Eastleigh közönséges gyilkos, és ezt te is tudod. A lány nagyokat nyelt. Rosszullét környékezte, ha a közelgő tárgyalásra gondolt. - Szükségem van a nagybátyám segítségére, különben elveszítem Sweet Briart. Igaz, nem ismerem édesapád halálának minden részletét, de kétlem, hogy a gróf előre megfontolt szándékkal ölte meg. Talán baleset történt, és csak utólag nagyította fel a történteket a képzeleted. A férfi szeme villámokat hányt. - Ha valaki a kardjával levágja egy másik ember fejét, az nem baleset - mondta fagyosan. Szemtanúja voltam apám lefejezésének, ahogyan édesanyám is. - Jézusom! - suttogta a lány, és önkéntelenül megfogta a férfi kezét, hogy megszorítsa. Devlin egy pillanatig összefonódó ujjaikra meredt, aztán kiszabadította a kezét. - Sem az idő, sem a hely nem alkalmas arra, hogy apám haláláról beszéljünk. Üdvözölheted a nagybátyádat és az unokafivéredet, de egyébként én fogok beszélni. Virginia még mindig nem ocsúdott fel a döbbenetéből. Elmondhatatlanul sajnálta Devlint és az
édesanyját. És azt a szörnyűséget az ő nagybátyja követte el? Hogy tehette? Hogyan? - kérdezte gondolatban újra meg újra, s most már tudta, milyen mélyek Devlin sebei. És Sean még azt hiszi, van remény... Ebben a pillanatban egy burgundi vörös szalonkabátot viselő férfi jelent meg a hallban. Fellépése már-már fenségesen tekintélyparancsoló volt, világoskék szeme hűvös. - O'Neill kapitány! - üdvözölte a látogatót, és kényszeredetten elmosolyodott. - Isten hozta Eastleigh Hallban! - tette hozzá, és meghajtotta magát. Devlin csak a fejével biccentett. - Jó napot, mylord! - köszönt udvariasan. - Épp most érkeztünk Hampshire-be, és a birtokomra, Wideacre-be tartunk. Az unokahúga azonban nagyon vágyott már arra, hogy a családja körében lehessen, és én egyszerűen nem mondhattam nemet neki. Jöjjön, ismerkedjen meg Virginia Hughes kisasszonnyal! William a lány felé fordult, és a tekintete hitetlenkedésröl árulkodott. Aztán még a szemöldökét is felvonta. - Én azt hallottam, hogy az unokahúgom a tengerbe veszett, amikor elsüllyedt az Americana. Nekem azt mondták, senki sem élte túl a szerencsétlenséget. - Téved, uram. Mint látja, Hughes kisasszony él és virul - mondta Devlin, és kaján öröm csillogott a szemében. - Én vagyok az, az ön unokahúga - szólalt meg Virginia nagy nehezen, és azt kívánta, bárcsak ne kellene itt lennie. - Láthatja, nem vesztem a tengerbe. William még mindig őt nézte. Tekintete kemény volt, de az arca nem. Vonásai álmélkodásról árulkodtak. - De hát hogy lehetséges ez? - kérdezte, és a hangja most egyértelműen gúnyos volt. - A tengerészet szerint az Americana viharba került. A hírt hivatalosan is megerősítették. Egyetlen túlélő sem volt. Ezúttal Devlin színlelt hitetlenkedést. - Ön most hazugsággal vádolja Hughes kisasszonyt? - Senkit nem vádoltam semmivel - mondta William, és szélesen elmosolyodott. - Elnézését kérem, kisasszony... izé, Hughes kisasszony, ha a szavaimmal netán ilyen benyomást keltettem volna. - Volt egy túlélő - folytatta Devlin, mielőtt a lány megszólalhatott volna. - Ezt bizton állíthatom, ugyanis én magam vittem át őt az Americanáról a hajómra. - Értem. - William újra elmosolyodott. - Roppant furcsa ez! Úgy tűnik, két állítással van dolgunk, amelyek ellentmondanak egymásnak. - Azt javaslom, hívja be a grófot - mondta Devlin. - Épp erre készültem - felelte William, és szemlátomást megkönnyebbülten elsietett. Devlin tűnődőn összevonta a szemöldökét, de a tekintete elégedettségről árulkodott. Virginia viszont megalázottnak érezte magát. - Az unokafivérem szélhámosnak tart - suttogta. Devlin elmosolyodott. - Tudja, hogy az unokahúga vagy ítéletnapig azt fogja azonban állítani, hogy a tengerbe vesztél, mert meg akar menekülni a váltságdíjfizetéstől. És attól is, hogy anyagi támogatásban kelljen részesítenie téged, ami teljes joggal megillet. - Nem halaszthatnánk ezt későbbre? - nézett Virginia kérlelőn a férfira. Devlin vonásai megkeményedtek. - Nem. Már így is túl sok idő telt el. Nyilván meg akarod is merni a grófot. Vagy talán nem szeretnéd mielőbb visszanyerni a szabadságodat? A lány megrázta a fejét. - Így nem. Nem látod, mennyire elszegényedtek ezek az emberek? - kiáltotta, és körbemutatott a hallban. Képtelenségnek tűnt, hogy a gróf kifizesse a Sweet Briart terhelő adósságokat, a váltságdíjról már nem is szólva. Virginia porig volt sújtva. Halvány esélyt sem látott arra, hogy megmenthesse az otthonát. A széles lépcső felől lépteket hallott. Arra fordult, és meglátta, hogy nyomában Williammel egy magas, elhízott férfi tart lefelé a földszintre. Arca hamuszürke volt, és Devlinre szegezte a szemét, az pedig őrá. A lány egy pillanatig úgy érezte, hogy valósággal sistereg a levegő a két férfi ellenségességétől. Aztán a nagybátyja elmosolyodott, és nyájas lett a tekintete. - O'Neill kapitány! - üdvözölte a vendéget, és odalépett hozzá. - Kedves öntől, hogy felke-
res bennünket. - Mylord - felelte Devlin hűvösen, és meghajlást imitált. A gróf Virginiához fordult, aki sietve előírásosan pukedlizett. - És kegyed volna... az unokahúgom? A lány előrelépett. -Igen, mylord. Virginia Hughes vagyok, az ön fivérének a lánya és egyetlen gyermeke - válaszolta. Eastleigh úgy nézett rá, mintha keresztül akarná fúrni a tekintetével. Virginia összerezzent, és rosszat sejtett, de a gróf továbbra is csak mosolygott. - Én úgy hallottam, senki sem élte túl a hajószerencsétlenséget - mondta halkan. - O'Neill kapitány megmentette az életemet, mylord. Átvitt engem... a saját hajójára, mielőtt az Americana viharba került. Ha nem segített volna rajtam, már nem élnék. Egy életre hálás leszek neki - tette hozzá sietve Virginia, és érezte, hogy Devlin meglepetten mered rá. Nem nézett vissza rá, de magában szentül eltökélte, hogy soha senkinek nem fogja elmondani, mit tett valójában a férfi. Eastleigh tetőtől talpig végigmérte. - És kegyed azóta is barátom, a kapitány vendégszeretetét élvezi. Milyen szép is ez! Igazán szép. A lány elbizonytalanodott. - Nem hiszem, hogy ez volna a helyes kifejezés - kezdte, és kétségbeesetten megragadta Eastleigh petyhüdt, húsos kezét -, de mi számomra a legfontosabb... ugye, még nem adták el Sweet Briart? Könyörgök, nyugtasson meg, hogy megvan még az otthonom. A gróf elhúzta a kezét, és a fiához fordult. - Eladtuk már az ültetvényt? - Sajnos még nem. Virginia kis híján örömujjongásban tört ki, de végül csak hevesen kalapáló szívére szorította a kezét. Mind a három férfi őt nézte, és Devlin szólalt meg elsőként: - Szeretnék önnel négyszemközt beszélni... mylord. Eastleigh még mindig mosolygott. - Attól tartok, máris késésben vagyunk. Vacsorameghívásnak kell eleget tennünk. Azt javaslom, keressen fel valamikor a folyamán. Most Devlin is elmosolyodott. Mosolya vérfagyasztó volt. - Ragaszkodnom kell ahhoz, hogy pár percet igénybe vegyek a drága idejéből - jelentette ki. A gróf egy pillanatra szobormerev lett, majd beszélni kezdett, méghozzá olyan hadarva, hogy Virginia alig tudta követni. - Elegem van a kisded játékaiból - mondta halkan Devlinnek. - Most már nagyon elegem van. - Hacsak nem óhajtja, hogy az egész világ értesüljön a grófné helytelen viselkedéséről, akkor rám szánja azt a pár percet. Virginiának sejtelme sem volt, miről beszél Devlin. Hallotta azonban, hogy William felnyög, és amikor feléje fordult, borzalmasan sápadtnak látta. Aztán a grófra nézett, akinek a haragtól olyan vörös lett a feje, mintha gutaütés fenyegetné. William előrelépett. - Azonnal hívom a csendbiztost, apám. Ennek az embernek nincs joga ahhoz, hogy betörjön a házunkba, egy szélhámos nőt hozzon a nyakunkra, és megvádolja a grófnét. - Még senkit sem vádoltam meg - mondta Devlin. - Csak kilátásba helyeztem a lehetőséget. - Nem kell ide csendbiztos - mondta a gróf fojtott hangon. - Adja elő, amit akar, O'Neill, aztán tűnjön el, mielőtt még kihajítom. - Igazán? És azt hogy akarja megoldani? - kérdezte Devlin kaján képpel, aztán hangos nevetésben tört ki. Virginia átlátta a helyzet képtelenségét. Ez az öregember és az elkényeztetett fiacskája azt képzelik, hogy szembeszállhatnak egy olyan férfival, aki habozás nélkül semmisít meg ártatlan hajókat! Odasietett Devlinhez. -Mennünk kellene - mondta.
A kapitány azonban nem hallgatott rá, és a másik két férfi sem. - Virginia arra vágyik, hogy együtt lehessen a családjával, vagyis önökkel, uraim. Grófságod híres a nagyvonalúságáról, és én annak az ellenszolgáltatásnak a formájáról kívánok tárgyalni önnel, amelyre nyilván méltónak talál engem - mondta Devlin, és szemlátomást pompásan szórakozott. Eastleigh mozdulatlanul állt vele szemben, és úgy nézett rá, mintha a legszívesebben puszta kézzel fojtaná meg. - Nagy ég, ez az ember váltságdíjat követel! - kiáltotta William magánkívül. - Ez a fejébe fog kerülni, O'Neill! Büntetlenül még maga sem rabolhat el egy olyan hölgyet, mint az unokahúgom! - tette hozzá rosszmájúan. A gróf és Devlin egymásra meredt. Most már egyikük sem mosolygott, és ha szemmel ölni lehetne, már mind a ketten halottak lettek volna. - Nem hívunk csendbiztost - ismételte meg végül Eastleigh. - És te, William, senkinek sem szólsz egy szót sem. Még a fivérednek sem. Megértettél? - De hát... - kezdte William hebegve. - Nem váltságdíjat akarok - mondta Devlin álságosán szelíden. - Csupán a költségeim megtérítésére tartok igényt, és ezért fogunk mi mostantól ellenszolgáltatásról beszélni. Kereken tizenötezer fontról van szó. - Devlin a lányhoz fordult. - Menjünk, Virginia, itt végeztünk. Egyelőre. Karon fogta a lányt, de ő még visszanézett a grófra. Arcáról tehetetlen dühöt olvasott le, a fiáéról pedig minden eddiginél nagyobb elképedést. Tizenötezer font kész vagyon volt. Eastleigh egészen biztosan nem tudja előteremteni. Már az ajtónál jártak, amikor a gróf utánuk szólt. - Nem fizetünk - jelentette ki. - Ezúttal elszámította magát, O'Neill. Semmiféle váltságdíjról nem lehet szó. Nem tartok igényt a lányra. Maradjon magánál! - tette hozzá Eastleigh, és felkacagott. Virginia egészen kicsire összehúzta magát az ülésen. Devlin a hintő mögé köttette a lovát a kocsissal, és ő is beszállt a lány mellé. Miután becsukta az ajtót, hátradőlt a bőrülésen, és ujjaival dobolni kezdett a fülke falán. A hintő elindult, és zörögve végiggördült a kövezett úton. Virginia megborzongott. Most mi lesz? Abban egy pillanatig sem kételkedett, hogy a gróf komolyan beszélt. Fütyül rá, hogy az unokahúga él-e, hal-e, hogy továbbra is fogságban tartják, vagy szabadon engedik. A szeme olyan hideg volt, amilyennek ő eddig csak egy emberét látta. Devlinét. Két dolog egészen világossá vált előtte. Devlin határtalanul gyűlöli az ő nagybátyját, de Eastleigh gyűlölete egyenesen vérszomjas. És most egyformán zsákutcába kerültek. A kapitány nem hajlandó lemondani a váltságdíjról, a gróf pedig nem akar fizetni. - Devlin... ennek véget kell vetni - szólalt meg bátortalanul. - Akkor fogok neki véget vetni, amikor úgy látom jónak. - Elégedett vagy magaddal? A bácsikám a nyomor szélére került, és te tetted tönkre! Miért jó neked, ha másról sem szól az életed, mint gyűlölködésről és bosszúállásról? - kiáltotta Virginia. A férfi szemében megvillant valami, és keskeny vonallá vonta össze a száját. - Egyszer azt mondtad, ha valaki meggyilkolta volna édesapádat, te megölted volna azt az embert - emlékeztette a lányt. - Azt nem szó szerint értettem. Minden okom megvolna például arra, hogy téged gyűlöljelek, és bosszút akarjak állni rajtad. Én azonban nem gyűlöllek, és soha nem is foglak. És senkinek sem fogom elmondani az igazságot arról, amit tettél. Nem akarok bosszút állni. - Én viszont tartozom ezzel apámnak. - Édesapád halott! Sok éve meghalt! Devlin, a nagybátyámék nem tudják előteremteni a váltságdíjat, de ha még meg is engedhetnék maguknak, akkor sem fizetnének. Ezzel neked, aki jól ismered az embereket, tökéletesen tisztában kell lenned. A férfi nem nézett a lányra, és láthatóan nem akart válaszolni neki. Virginia elkeseredetten félrefordult. Hiába igyekszik, szemlátomást nem győzheti meg a férfit arról, hogy változtasson az életén, a gondolkodásán. Megszállottsága talán már beteges. És hova vezethet ez? Mi lesz Devlinnel, ha William Hughes mégis értesíti a hatóságokat az emberrablásról? Nem tart attól, hogy rács mögé fog kerülni? Igaz, miért félne éppen a börtöntől, amikor a haláltól sem fél? Semmi sem utal arra, hogy kicsit is aggasztaná a jövője.
Márpedig tőle függ az ő jövője is, és a kilátásai ijesztően reménytelenek. Közben maguk mögött hagyták Eastleigh romlásnak indult birtokát, s üde zöld dombok között jártak. Az út szélén mindenütt vadvirágok nyíltak. A faluban, amelyen áthaladtak, fehérre meszelt kis házak álltak. Földszintjükön boltok működtek, az emeleteken a tulajdonosaik laktak. A templom még a normann időben épülhetett, és azóta sem újították fel. Pár perc után elhagyták a főutat, és begördültek egy rozsdás vaskapun. Virginia tekintete szelíden emelkedő pázsitot járt be, aztán egy egyszerű, nem igazán nagy, kétemeletes kőházat látott meg. Mögötte ugyancsak kőből emelt, rozzant és düledező kocsiszín állt. A lányt meglepte, milyen kicsi és elhanyagolt ez a ház, és úgy gondolta, hogy ez nem lehet Devlin vidéki kúriája. A férfi szó nélkül lesegítette a kocsiról. Arca kelletlenségről árulkodott, miközben hosszasan nézegette a házat. Egy idő után karon fogta Virginiát, és elindult vele a kövezett kerti úton. A házra felfutó rózsák legalább szépek, gondolta a lány. Még nem értek fel, amikor már kinyílt a bejárati ajtó, s egy férfi meg egy nő lépett ki rajta. - Sir O'Neill kapitány? - kérdezte a sötét hajú asszony. Középkorú volt, magas, az arca karvaly-szerü, és a szolgálók előírásos fekete ruháját viselte. Devlin bólintott. - Maga pedig nyilván Mrs. Hill, a házvezetőnő. Az asszony feszülten elmosolyodott. - Igen, uram. Már vártuk önt. Remélem, a ház és a birtok megfelel az elvárásainak.
II. RÉSZ
AZ ALKU
Majd közlöm a véleményemet - válaszolta Devlin. - Sir, Tompkins vagyok, az ön komornyikja - jelentkezett szólásra a házvezetőnő mellett álló alacsony férfi, aki sötét gyapjú zakót és hosszú szárú nadrágot viselt. - Örülünk, hogy végre ide haza üdvözölhetjük, kapitány úr. Devlin türelmetlenül bólintott. - Vigyék be a csomagokat a lakosztályomba! - mondta. – A hölgy egyébként Virginia Hughes kisasszony - mutatta be Devlin a lányt. Mrs. Hill feszültnek tűnt, mosolya bágyadt volt, a komornyiké viszont őszinte és barátságos. - Hughes kisasszony semmiben sem szenvedhet hiányt - közölte Devlin az alkalmazottakkal. Különleges vendégemként minden kívánságát teljesíteniük kell.
- A kisasszony csomagját hova vigyük, uram? - kérdezte Tompkins. Devlin meglepetten felvonta sötét szemöldökét. - Azokat is az én szobáimba, természetesen. Egy pillanatra döbbent csend lett. Virginia tiltakozni akart, Devlin azonban megfogta a kezét, és az ajkához emelte. A lány azt hitte, álmodik, amikor a férfi csókot lehelt a jobbjára. Teste azonnal válaszolt az érintésre. Megborzongott, és elképzelni sem tudta, miért csinálta ezt Devlin. Mi járhat a fejében? - Az ön szobáiba, uram? - kérdezett vissza Tompkins, és pír öntötte el az arcát. - Hughes kisasszonnyal közös szobáink lesznek – mondta Devlin, és melegen rámosolygott a lányra. Virginia szíve még őrült iramban vert, amikor már megértette, mi vár rá. - Devlin - tiltakozott erőtlenül. - Csitt, drágám! - mondta a férfi, aztán a szolgálókhoz fordult. - Hughes kisasszony a szeretőm - világosította fel őket. Virginia arcára elképedés ült ki, a házvezetőnő tekintete szigorú és elítélő lett, a komornyik pedig megint elvörösödött. Mielőtt azonban a lány még bármit mondhatott volna, Devlin kézen fogta és magával húzta. - Gyere, drágám! - dörmögte. Virginia dacosan lecövekelt, és Devlinre villantotta a szemét. Döbbenete nem ismert határokat. Mit terveit ki ellene ez az alak? Devlin se szó, se beszéd ölbe kapta, és bevitte a házba. - Ne ellenkezz! - morogta. - És ne rúgkapálj! - Annál jobb ötletem is van, ha nem teszel le azonnal! És tudd meg, hogy nem vagyok a... A férfi csókkal fojtotta Virginiába a szót. A lány jobban már meg sem lepődhetett volna. Megfeszítette magát, de a férfi szájának érintését túlságosan is ismerősnek érezte. Ámultában felhagyott az ellenkezéssel, mire Devlin csókja szelídebb lett, és csak finoman sürgette őt, hogy nyissa szét az ajkát. Virginia haragja elpárolgott, gondolatainak nyoma veszett. Devlin vállába kapaszkodott, ajka készségesen szétnyílt, és utat engedett a férfi nyelvének. Egész testét tüzes vágy járta át. Devlin felemelte a fejét, amikor felvitte a lépcsőn a lányt, és találkozott a tekintetük. A férfi szürke szeme fátyolos volt, de Virginia nem tudta kiolvasni belőle, mi járhat a fejében. Nem értette, miért csinálja ezt, és azt sem tudta volna megmondani, hogy ő miért viszonozta a csókját. A lépcsőfordulóban Devlin megállt, hogy körbenézzen. - Tegyél le! - szólította fel a lány, s a hangja nyugodt volt, bár valójában vad vihar dúlt a lelkében. Öle lüktetetésénél mi sem bizonyíthatta volna jobban, hogy Devlin könnyűszerrel fel tudja izgatni. Szentül eltökélte azonban, hogy nem fog lefeküdni vele, bármilyen elsöprő érzéseket ébresztett is benne. Válasz helyett Devlin csak belökte a vállával az első ajtót, belesett egy szobába, aztán továbbindult a folyosón Virginiával. - Hallgass! És hagyd abba a rúgkapálást! - mondta feszülten, miközben a következő ajtóhoz lépett. Bement a lánnyal a szobába, és letette az öléből. Virginia közben akaratlanul hozzáért Devlin testének legingerlőbb részéhez, és elnémult. A férfi is izgalomban volt. Még mindig kívánja őt! Most mit tegyen? Devlin becsukta az ajtót, aztán a lány felé fordult. - Ez csak színjáték volt - mondta, és gyorsan körbenézett. - Én majd a padlón alszom - tette hozzá beletörődőn. - Tessék? - kérdezte Virginia ámulva. Az urasági hálóban a szép mennyezetes ágy mellett sezlont, két éjjeliszekrényt, egy komódot és egy kandallót látott. Miközben Devlin odalépett hozzá, neki még mindig nem nyugodott meg a légzése. - Mit jelent ez az egész, Devlin? - kérdezte csendesen. - Sajnálatos módon nincs más választásom, addig kell provokálnom a nagybátyádat, amíg kifizeti érted a váltságdíjat - felelte a férfi színtelen hangon. - A szobáimban fogsz lakni, és a világ előtt úgy fogunk viselkedni, mint két gátlástalan szerető. Elvárom, hogy jól alakítsd a szerepedet - mondta Devlin figyelmezte tőn. - Ez a saját érdeked is. Minél előbb kínossá válik Eastleigh számára, hogy a szeretöm vagy, annál hamarabb hazatérhetsz imádott otthonodba, bárhol is lesz az éppen. - Azt fogjuk színlelni, hogy szeretők vagyunk? Ezért kell egy szobában aludnunk? Tönkre akarsz tenni a világ előtt, de nem fogod megosztani velem az ágyadat? - Remegő hangjából Virginia maga is kihallotta a hitetlenkedő fájdalmat.
- Igen, ez a dolog veleje - válaszolta Devlin. Csípőre tette a kezét, és szétterpesztette izmos lábát, mintha közelgő viharra készült volna fel. - Úriember nem él együtt olyan nővel nyilvánosan, aki nem a felesége, és úriember társaságban sem jelenik meg a szeretőjével! - tiltakozott Virginia. - Ismered az indítékomat - mondta a férfi nyersen. - Nem szívesen használlak ki, de nincs más választásom. Nem azért tettem meg ezt a hosszú utat idáig, hogy Eastleigh egyszerűen az arcomba nevessen és megtagadja a váltságdíjfizetést - tette hozzá Devlin, aztán elfordult, mintha nem tudna a lány szemébe nézni. - A gróf családja elszegényedett! Nem tudnak fizetni, ez egészen nyilvánvaló! De még ha tudnának is... Hogy teheted ezt velem? - kérdezte Virginia. - Eastleigh Hall még megvan nekik. Eladhatják, vagy kölcsönt vehetnek fel rá. Sweet Briart is sikerülhet még pénzzé tenniük. Nekem édes mindegy, hogy teremtik elő a váltságdíjat, csak teremtsék elő. - A férfi az ajtóhoz lépett, de onnan még visszafordult. - Mind a ketten tudjuk, hogy téged nem érdekel mások véleménye. Elvégre Askeatonban is teljes öt hónapig gardedám nélkül éltél, és az sem okozott gondot neked. Azt is tudom, hogy élveznéd, ha nem csak színleg, de valóban is a szeretőmmé tennélek. Úgyhogy ne játszd tovább a sértett és felháborodott nő szerepét! - Senki sem tudja, hogy Askeatonban voltam, és azt sem, hogy ott az emberek a menyasszonyodnak hittek - mondta a lány, miután sikerült mozgósítania maradék méltóságát. - Igenis sért és felháborít, hogy semmit sem számít neked a jó hírem, és lejáratsz a világ előtt. Csak azért, hogy végül elérd a célodat. A bosszúd érdekében habozás nélkül feláldozol engem. Devlin olyan dühös volt, hogy pillanatokig csak szótlanul meredt Virginiára. Soha nem látott még az övénél fájdalmasabb, sebzettebb arcot. Ibolyakék szemében könnyek csillogtak, és vádlón nézett rá. Ebben a percben a férfi gyűlölte magát azért, amit tesz, de tudta, hogy nincs más választása. Vagy mégis van? Egy pillanatra elbizonytalanodott, és késztetést érzett arra, hogy szabadon engedje a lányt, és lezárja ezt az egész ügyet. Ám aztán eszébe jutott Eastleigh lekezelő nevetése, és megjelent előtte az édesapja élettelen szeme, ahogy levágott fejéből meredt rá. Eastleigh nem nyerhet. Érvényesülnie kell az igazságnak, gondolta. - Túlzásokba esel, Virginia - jelentette ki. - Valójában megkíméllek a megaláztatástól, mert igazából nem leszel a kitartott szeretőm. És ha akarod, miután túl leszünk ezen, mindenkinek elmondom, hogy az egész hazugság volt, mert másként nem tehettem kezessé a nagybátyádat. Amúgy pedig, ha még mindig haza akarsz térni Amerikába, akkor végképp semmi jelentősége nem lesz annak, ami Angliában történt. A tengerentúlon senki sem fog értesülni róla - tette hozzá Devlin. A lány előreszegezte az állat, s amikor megszólalt, hangja szinte még suttogásnak is halk volt. - Ha valóban szerelmespár volnánk, minden eszközzel óvni igyekezned a jó híremet, és soha senki nem tudná meg, mi történt közöttünk. Nemcsak Amerikában, hanem itt sem. Virginiának igaza volt. Devlin úgy érezte magát, mintha súlyos ütést kapott volna. - Nem látom be, hol itt a különbség - hazudta mégis. - És amint már mondtam, nincs más lehetőségem. - Mindig van másik lehetőség. Könnyen lehet, hogy hiába használsz ki engem gátlástalanul, mert a nagybátyámat ez sem fogja fizetésre késztetni. Akkor sem, ha eladhatná Sweet Briart, vagy kölcsönt vehetne fel a birtokára! - kiáltotta Virginia felindultan. A férfi a kilincsre tette a kezét. Nem nézett a lányra. - Eastleigh számára ez becsületbeli ügy lesz. Fizetni fog. Ebben egészen biztos vagyok - jelentette ki, aztán elhagyta a szobát. Valamivel később Virginia már a kádban feküdt, s öklével nagyot csapott az időközben kihűlt vízre. Devlin menthetetlen! - gondolta. Aztán mozdulatlanná dermedt, és furcsa kétségbeesés kerítette hatalmába. Lehet bárki is menthetetlen, amíg még él és lélegzik? Bármilyen őrültség volt is tőle, nem tudta gyűlölni a férfit. Még most sem. De van-e bármi is, amit még megtehetne érte? Kikelt a kádból, törülközőt tekert magára, és a kandalló elé állt a hálószobában. A táncoló lángokba meredt, de csak Devlint látta. Ahogyan eddig sem volt, most sincs más lehetősége, a férfi szabályai szerint tovább kell játszania ezt a játékot, s megvárnia, mi lesz a vége. Hirtelen kihúzta magát. Miért ne lehetne okosabb, mint a férfi? Miért ne mehetne bele Devlin játékába azért, hogy végül ő legyen az, aki győztesen kerül ki belőle? Gondolataiba merülve öltözködni kezdett. Vissza akarja szerezni a szabadságát és Sweet
Briart, de van valami, amit még jobban akar. Szerencsétlen módon éppen az elrablója az, akit mindennél jobban akar. Alsóingben és bugyogóban felkapott egy kézitükröt, és a tükörképére meredt. Ibolyakék szeme most még nagyobb és még csillogóbb volt, mint máskor. Azt akarja, hogy Devlin szépnek tartsa, ragadja el a szenvedély, és szeretkezzen újra vele. A szerelmét akarja. Saját gondolatától megrettenve lerogyott a sezlonra, és remegés rázta. Devlint szinte mindenki képtelennek tartja a szerelemre, ő viszont abban reménykedik, hogy valóra válhat az, ami lehetetlen? Igen. Valamikor, valahogyan beleszeretett Devlin O'Neill-be, s többé semmi sem volt olyan, mint azelőtt. Nincs választási lehetősége. Bármi legyen is az, meg fogja tenni, hogy megmentse Devlin lelkét. És harcolni fog azért, hogy elnyerje a szerelmét. Virginia végül tűnődőn és komolyan ment le a lépcsőn. Gondolatai az újonnan meghozott döntése körül forogtak, s léptei felindultságtól voltak bizonytalanok és tétovák. - Parancsol valamit, Hughes kisasszony? Mrs. Hill határozott, egyszerre leereszkedő és alázatos hangjára Virginia összerezzent. Megállt, és kedvesen mosolyogva a házvezetőnő felé fordult. - A kék ruhámat és köpenyemet ki kellene mosni, ha lehetséges - mondta. - Természetesen. Máris felküldöm a lányt. Az asszony mosolya merev volt, sötét szeme rosszallást fejezett ki. Virginia viszonozta a mosolyt, és megköszönte a szolgálatkészséget. - Hol találom a kapitányt? - kérdezte aztán. - A könyvtárszobában. A házvezetőnő tekintete arról árulkodott, hogy azt hiszi, Virginia nagyon is érzéki természetű okokból akarja felkeresni a ház urát. A lány rosszul érezte magát attól, hogy igaztalanul ítélik el és viseltetnek iránta ellenszenvvel. Érzései őt magát is meglepték, ám sietve emlékezetébe idézte, hogy nem érdekli mások véleménye, a házvezetőnőére meg végképp nem kell adnia. Már a Marmott Intézetben is lenézték, mert falusi bugrisnak tartották, sőt gyerekkorában is egyre-másra azt kellett hallania, hogy lány létére úgy viselkedik, mintha fiú volna, egy vadóc fiú, aki nadrágot hord és lovagol. Elhessegette magától kellemetlen emlékeit, s a nyitott ajtón át belépett a kopottas szalonba, amelyben egy kifakult bársonnyal bevont kanapé állt nyomasztóan barna székek társaságában, és lehangolóan mustársárgára színeződött a tapéta. A következő ajtó a dolgozószobába nyílt. Egyik sarkát közepes méretű íróasztal foglalta el, a kandallóval szemben pedig sötétzöld kanapét helyeztek el. A falak mentén mindenütt zsúfolt könyvszekrények álltak, s a vidáman lobogó tűz és az odakint lebukó nap beeső fényében ez a helyiség igazán kellemes volt. Vagyis az lett volna, ha nem ül ott a kanapén Devlin. Kezében egy pohár whiskyt tartott, és szinte már megigézve figyelte a lángok játékát a kandallóban. Most felnézett, és komor tekintete találkozott a lányéval. - Morózusnak tűnsz - jegyezte meg Virginia, és megállt az ajtóban, mert nem mert beljebb lépni. Devlin felállt ültéből, és aprót biccentett. - Parancsolsz whiskyt? Bort nem kínálhatok, mert azt nem találtam a pohárszékben. Virginia arra az egy-két korty whiskyre gondolt, amelyet a Kurázsi kabinjában ivott a férfival. - Köszönöm, nem kérek - válaszolta, és óvatos mosollyal ajándékozta meg a férfit. - Már nem kedveled a jóféle skót whiskyt, Virginia, vagy félsz tőlem? - A lány belépett a dolgozószobába. - A whiskyd biztosan remek - mondta, és megint elmosolyodott. - Emlékszem az ízére tette hozzá -, rajtad viszont nem tudok eligazodni. A humorod még feketébb lett, mint eddig volt. A férfi továbbra is éberen fürkészte a vonásait. Zakóját levette, s térdnadrágjához csak finom selyeminget és csizmát viselt. - Eastleigh grófja nem igazán járul hozzá, hogy jó legyen a hangulatom - mondta. - De azért élvezed a kíméletlen vadászatot? - kérdezte Virginia. Devlin nem vette le róla a szemét, miközben a pohárszékhez lépett. - Igen, élvezem a vadászatot. De ha te sajnálod azt a gyilkost, akkor azt javaslom, tartsd meg magadnak az érzéseidet - felelte a férfi, aztán whiskyt töltött a lánynak, és odavitte neki a poharat. - Nem sajnálom a grófot. Én téged sajnállak.
Virginia dühkitörésre számított a férfitól, Devlin azonban nyugodt maradt, és csak megrántotta a vállát. - Ezt már hallottam, de felőlem azt érzel, amit akarsz, csak ülj le végre! Nem harapok. A személyzetnek pedig azt kell hinnie. hogy élvezed a társaságomat. - Kiitta a whiskyjét, és még egy pohárral töltött magának. - Csak azért jöttem be hozzád, mert nem tudok mit kezdeni magammal - mondta Virginia csendesen, és leült a kanapé végébe. Állítása természetesen távolabb már nem is járhatott volna az igazságtól. A férfi most végre elmosolyodott, és ő is helyet foglalt. - Valóban csak azért? Szerintem te élvezed a társaságomat - mondta, és a tekintete még mindig kifürkészhetetlen volt. - Azt viszont elképzelni sem tudom, miért - tette hozzá bársonyos hangon. - A te társaságodat csakis ostoba nők élvezhetik - jelentette ki a lány. - Akkor sok ostoba nő jár-kel a világban - felelte Devlin kissé akadozó nyelvvel, és újabb fél pohár whiskyt eresztett le a torkán. Le akarja inni magát? És ha igen, vajon miért? - találgatta Virginia, de volt valami, ami sokkal jobban érdekelte. - Hányan voltak? - Kik? - Azok a nők, akik élvezték a társaságodat. - Parancsolsz? - Devlin arca hitetlenkedésről árulkodott, de arról is, hogy mulattatja ez a kérdés. - Arra vagy kíváncsi, hány nőt vittem már ágyba? - Igen, arra - mondta Virginia. Szorosan összekulcsolta ölébe ejtett kezét, és haragosan villogott a szeme, de közben érezte, hogy pír önti el az arcát. - A férfi felnevetett. - Azt hiszem, az olthatatlan és egészen páratlan kíváncsiságod az, ami nekem a legjobban tetszik benned - mondta végül. – Bár nem is a kíváncsiságod páratlan, hanem a szókimondásod. Soha nem jutott még eszedbe, hogy nem kellene minden gondolatodat és kívánságodat kimondanod? A lány izgatottan hunyorgott. Nemcsak megnevettetnie sikerült a férfit, hanem most még hízeleg is neki azzal, hogy azt mondja, szereti a kíváncsiságát és a szókimondását! Vajon tisztában van azzal, amit csinál? Ez csak újabb játék tőle, vagy megfeledkezett az óvatos távolságtartásról, és bepillantást enged a gondolataiba? Csak a whisky beszél belőle, vagy valóban megkedvelte őt, legalább egy kicsit? - Mennyit ittál, Devlin? - Egy-két pohárral - felelte a férfi halkan. - Na jó, ez már a harmadik. Vagyis a negyedik. De nem vagyok részeg. - Szerintem az vagy - mondta Virginia. Megint találkozott a tekintetük, és a férfi meleg pillantásától neki ujjongani kezdett a szíve. - Senki sem szereti a szókimondó természetemet - folytatta. - Még a szüleimet is kétségbe ejtettem vele. - A férfi megint elmosolyodott. - Kiszámíthatatlan vagy. Soha nem tudom, mit fogsz mondani vagy tenni a következő pillanatban. Ez izgalmas. Virginia szívverése még gyorsabb lett. - Ezek szerint mégis kedvelsz egy kicsit? - kérdezte. Devlin elszakította róla a tekintetét, lassan felállt, és járkálni kezdett a szobában. -Túl sokat kérdezel - dörmögte. - Elküldtem Tompkinst a Kurázsira borért - tért át váratlanul egészen más témára. -A szakács vadpörköltet készített, és ahhoz jólesne a cabernet. De tudom, hogy te a fehérbort szereted, ezért azt is hozatok. - Megállt, szembefordult a lánnyal, és a pohárszéknek dőlt. Hanyag tartása ingerlő volt. Virginia talpra ugrott. - Ne tereld el a szót! Devlin lesütötte a szemét. - Sok nő volt az életemben, de nem számoltam őket – mondta halkan. - Az még nem a világvége, ha a nagy és hallatlanul hidegszívű O'Neill kapitány megkedvel egy másik emberi lényt - jelentette ki Virginia. A férfi felnézett, és ezüstszürke szeme megcsillant, mielőtt újra félrefordult. - Olyan vagy, mint az a kutya, amelyik megszerez egy csontot, és nem hajlandó elereszteni. Mit szeretnél hallani tőlem? Azt, hogy szépnek talállak? Hogy elepedek a csókodért? Hogy
nem tudok nélküled élni? Kiszámíthatatlannak és izgalmasnak talállak, de attól tartok, nem az a férfi vagyok, aki térdre borul egy nő előtt, és igaz szerelemre áhítozik, vagy valami más badarságra. Hagyjuk ezt! Virginia zavartan nagyokat nyelt. Devlin szavai arról árulkodtak, hogy kitalálta az érzéseit és a gondolatait. - Te kezdted ezt a témát - mondta. - Mind a ketten tudjuk, hogy nem vagyok szép, és nem is kértelek arra, hogy ilyesmit állíts. Azt is tudjuk, hogy nem nehéz felébreszteni a vágyaidat. Igen is elepedsz a csókomért, és sok másért is még. De hogy ne tudnál élni nélkülem? Ezt egy szóval sem mondtam. Természetesen jól megvagy nélkülem, Sean nélkül, és mindenki más nélkül is. Olyan vagy, mint egy magányos sziget, és ezt mindenki tudja rólad. - Szerintem pedig te hoztad fel ezt a témát, Virginia, mert olyasmit akarsz tőlem, amit én nem adhatok meg neked - mondta Devlin szelíden, de nagyon komolyan is. A lány a legszívesebben védekezőn magára fonta volna a karját. Ilyen könnyű átlátni rajta? - Nem tudom, mire gondolsz - suttogta. - Egyébként valóban van valami, amit szeretnék tőled, és azt meg is adhatod. - Ohó, újabb csatát szimatolok! Kedvesem, nincs esélyed a nyerésre, úgyhogy inkább ne vonulj hadba ellenem! Devlin mosolygott, de Virginia látta rajta, hogy résen van. Tudta, hogy ez az ember, akár részeg, akár nem az, mindig is veszélyes ellenség lesz. - Nem vagyok a kedvesed - lehelte. - De az vagy... a világ szemében. A férfi hangja halálos cirógatással ért fel. A lány megnedvesítette az ajkát, és azt találgatta, hogy Devlin, korábbi szavait meghazudtolva, mégiscsak el akarja-e csábítani. - Én a barátod szeretnék lenni. Semmi több, csak a barátod - mondta végül. A férfi szeme megint elkerekedett, aztán hirtelen összeszűkült. - Újabb meglepő fordulat - dünnyögte, és elismerően meghajtotta a fejét. - Jól mondtam, hogy kiszámíthatatlan vagy. Barátságról azonban szó sem lehet. - Hallgass meg! Meg kell hallgatnod! - kiáltotta Virginia, aztán odament hozzá, és megfogta a kezét. - Azt szeretném, ha a barátom lennél, amíg nem fizetik ki értem a váltságdíjat, és nem nyerem vissza a szabadságomat. A férfi lassan ellépett a lánytól, és karba fonta a kezét. - Roppant érdekes - mondta merengőn, aztán megkeményedett a hangja. - Úgy érzem, alkut akarsz kötni velem. Rendben van, tárgyaljunk! - A barátságodért cserében olyan jól fogom alakítani a gátlástalan szeretőd szerepét, hogy még te magad is annak fogsz tartani - mondta Virginia, s elégedetten nyugtázta a férfi elképedését. Nos? - kérdezte aztán. - Ez a játék hamarabb eredményre vezethet, ha én is kiveszem belőle a részemet. És ennél még többet is kínálok. Teljes együttműködést. Devlin lassan mosolyra húzta a száját, a szeme azonban komoly és tűnődő maradt. - Tudom, Virginia, hogy nagyon okos vagy - mondta. - Azt is tudom, hogy az alkukötési javaslatod mögött határozott terv bújik meg. De bármi legyen is az, ha nem felel meg az elképzeléseimnek, eleve kudarcra van ítélve. A lány megrántotta a vállát, és nem adta fel a győzelembe vetett reményét. - Csak bele kell menned az alkuba. - Rendben - bólintott Devlin, és halványan elmosolyodott. - Hadd találjam ki! Kézfogással erősítjük meg az egyezségünket? - Nem, nem kézfogással - mondta Virginia merészen, és maga sem akarta elhinni, hogy ilyen bátor. Odalépett a férfihoz, és a karjába simult. - Csókkal fogjuk megpecsételni a megállapodásunkat. Devlin mosolya arról árulkodott, hogy pontosan erre számított. A lány szíve már olyan szaporán vert, hogy szédülés fogta el. Devlin azonban egyre csak várt, és nem hajolt le hozzá, ezért ő állt lábujjhegyre, hogy két kézzel megfogja a vállát. Felnézett rá, mielőtt lehunyta a szemét, még tüzet látott fellobbanni a szemében. Ő is akarja! - gondolta, és a férfi szájára tapasztotta a száját. Devlin meg sem mozdult, Virginia azonban az ajka közé tolta a nyelvét, s amikor a férfi engedett az unszolásának, heves diadalérzet töltötte el. Devlin hirtelen hátrahajtotta a lány fejét, nyelvével mélyen a szájába hatolt, és egyszeriben átvette tőle a kezdeményezést. Ő ezt kicsit sem bánta. Továbbra is szorosan átölelve tartotta a férfit, odasimult hozzá, s engedte, hogy azt tegyen vele, amit akar. Miután nagy sokára véget ért a szenvedélyes és forró csók, Devlin felemelte a fejét, s mélyen Virginia szemébe nézett. -Veszélyes játékot játszol, drágám, bármi legyen is vele a célod - mondta.
A lány mosolygott, de közben hevesen reszketett a férfi karjában. - Én csak a barátságodra vágyom, Devlin - hazudta. Válaszképpen a férfi csak gúnyos hangot hallatott. Amikor kinyílt az ajtó, Virginia alvást színlelt. Mozdulatlanul feküdt a hátán, és feszülten figyelt. Nem hallott mozgást, és úgy gondolta, Devlin az ajtóban állhat, és őt nézheti. A férfi végül nagyot sóhajtott, és becsukta az ajtót. -Tudom, hogy ébren vagy, Virginia. Elárult a pirulásod - mondta, és magasba emelt egy gyertyát. A lány felült. Már éjfél volt, és ő két teljes órája kísérletezett az elalvással, de agya megtagadta az engedelmességet. Olyan érzése volt, mintha egy sziklaszirten állna, magasan egy tó fölött, s leugrani készülne a sötét, hideg és ismeretlen mélységbe. Valóban azt képzelte, hogy győztesen kerülhet ki ebből a játékból? Igazán lehetségesnek tartotta, hogy a férfi beleszeressen? És az ég szerelmére, hogy fogják egy szobában tölteni az éjszakát? Virginia elképzelni sem tudott volna ennél szebbet, mégis eltökélt volt arra, hogy nem osztja meg az ágyát Devlinnel. - Amint látom, már megágyaztál nekem - jegyezte meg a férfi, s a padlón halomban fekvő takarókra és párnákra mutatott. - Roppant figyelmes vagy. Virginia felhúzta a lábát a melléhez, és Devlint nézte, aki széthajtotta a takarókat, és leterítette őket a padlóra. Miután elkészítette rögtönzött ágyát, leült a szoba egyetlen székére, és kibújt a csizmájából. Amikor már mindkét lábbelije nagyot koppant a padlón, a lányra emelte szigorúan összevont szemét. - Ne nehezítsd meg a helyzetet, Virginia! - mondta. - Le akarsz vetkőzni? - kérdezte a lány elfúló hangon, amikor a férfi ledobta az ingét. Virginia légzése felgyorsult, de a férfi pillantást sem vetett rá, csak elfújta a gyertyát. - A nadrágot magamon hagyom, ha ez megnyugtat - mondta. - Megkönnyebbüléssel hallom - gúnyolódott a lány. Szeme lassanként megszokta a sötétséget, és az ablakon át beszűrődő holdfényben látta, hogy Devlin karját a feje alá téve fekszik a földre leterített takarókon. Egészen mozdulatlan volt, és Virginia arra gondolt, hogy talán már el is aludt. - Devlin? - Igen, Virginia? - kérdezte a férfi, de ugyanúgy feküdt tovább. - Te is arra gondolsz, amire én? - Nem - hangzott a fagyos válasz. - Honnan tudod, mire gondolok? - Arra, hogy haza szeretnél menni - felelte Devlin. - Jó éjszakát! Ez félreérthetetlenül csendre intés volt. Virginia átfogta felhúzott térdét. Ereiben vadul száguldott a vér. - Nem a hazatérésre gondolok - szólalt meg végül -, hanem a csókunkra a könyvtárszobában. - Jó éjt! - mondta a férfi újra, még határozottabban. A lány bosszús és csalódott sóhajt hallatott. Hogy aludjon el, amikor a férfi eleven kísértésként fekszik itt a padlón? Számít még egyáltalán, hogy ő csak eljátssza a szeretője szerepét, vagy valóban az is lesz? Igenis számít, döntötte el. Hiszen nemcsak a férfi testét akarja, hanem a szerelmét is. Alighanem hosszú és nehéz csatára kell felkészülnie... - Gyerekesen viselkedsz - hallotta meg egyszer csak Devlin korholó szavait. Elmászott az ágy végébe, ahonnan egész jól láthatta a férfit, és felült. - Már miért volnék gyerekes? - kérdezte. - Egyszerűen csak nem tudok úgy aludni, hogy te itt fekszel a padlón - mondta. Devlin feléje fordította a fejét. - Te nem aludni akarsz, hanem civakodni. És sok minden mást is - morogta. - Számolj inkább bárányokat! Jó éjszakát! - Azt hiszem, bolond vagyok - mondta a lány tűnődőn. – Úgy kell lennie, mert arra gondolok, mi lett volna, ha hat hónapja nem szállok fel az Americanára. Ha még mindig abban a rémes richmondi intézetben volnék. Azóta azonban te elraboltál, elvittél Askeatonba, a magadévá tettél, elhagytál, és rátestáltál az öcsédre. Most pedig itt vagyunk együtt, egy férfi és a szeretője... Vagyis majdnem az. - Jézusom! - nyögött fel Devlin. - Egész éjjel jártatni akarod a szádat?
- És mindezek után én mégis élveztem a csókodat. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy valaha is szórakoztatni foglak az ágyban. A férfi felült. A takaró lecsúszott róla, s megmutatta széles mellkasát és feszes hasát. - Furcsa gondolataid vannak, Virginia, és mintha csakis egy dolog körül keringenének. Egyébként, drágám, én szórakoztattalak téged, és nem fordítva. Ez valóban így volt. A lánynak Devlin szájára és nyelvére kellett gondolnia, amint az ő tüzelő ölét becézték, s egyszeriben elfogyott a levegője. A férfi hirtelen felkelt a fekhelyéről. - Lemegyek, és még olvasok kicsit. Ez így nem fog menni, gondolta Virginia. Látta, hogy Devlin izgalomban van. Szűk nadrágja alatt félreismerhetetlenül kirajzolódott kemény férfiassága. - Kár, hogy Fiona nincs itt -jegyezte meg a lány. - Igen, kár - felelte a férfi, és az ajtóhoz indult. - Devlin, ez nem jó megoldás. Egyszerűen nem osztozhatunk egy hálószobán. Neked valahol máshol kell aludnod. Pokolba a személyzettel! A férfi a csukott ajtónak vetette a hátát, és a lány felé fordult. - A személyzet imád pletykálkodni, és én bármiben lefogadom, hogy a derék Mrs. Hill mindenkinek az orrára fogja kötni, akivel csak találkozik, micsoda egy szégyentelen alak az új ír gazdájuk. Úgyhogy ez igenis jó megoldás, és be is fog válni, ha sikerül uralkodnod a szenvedélyes természeteden. - Ahogy te is uralkodsz a tiéden? - kérdezte a lány kihívóan. - Igen, pontosan úgy - felelte Devlin, és mosoly gyanánt elővillantotta a fogait. - Tudod, ezt hívják önuralomnak. Most pedig csukd be szépen a szemed, és kezdj el bárányokat számolni, esetleg dohánybálákat, ha az jobban tetszik. Akkor egészen biztosan el tudsz majd aludni tette hozzá Devlin, és kiment a szobából. - A dohányt nem is bálázzuk - morogta Virginia bosszúsan. Megint hanyatt feküdt az ágyban, karba fonta a kezét, és furcsa elégedettséget érzett. Devlint nem is olyan nehéz kibillenteni a lelki egyensúlyából, gondolta, és ő kimondottan élvezte, hogy sikerült felizgatnia. Lehunyta a szemét, és dohányleveleket kezdett számolni. Már hamar felhagyott azonban vele, és dohánylevelek helyett valami egészen más jelent meg előtte. Devlin O'Neill képe. Hirtelen elmosolyodott. Lehet, hogy mégiscsak beválik a terve!
17.
Tompkins odalépett Virginiához. - Hughes kisasszony, látogatók várják a szalonban - jelentette. Már délfelé járt az idő. Virginia reggel későn ébredt, s amikor végül felkelt, csak ő volt a hálószobában. Miután felöltözött, sétált egyet a kertben, aztán letelepedett a kis hátsó teraszon, és azóta ott üldögélt. Most mosolyogva a komornyik felé fordult. - Látogatók? - Igen, kérem - mosolygott vissza rá a férfi. Tompkins egészen más volt, mint a borzalmas Mrs. Hill, akit Virginia ma még csak futólag látott. A házvezetőnő akkor nyomatékkal megjegyezte, hogy reggelizni nyolc és kilenc óra között lehet a házban, ezért is nincs már semmi a kis ebédlőben a tálalószekrényen. Virginia gyomra korgott az éhségtől, ezért aztán udvariasan megkérdezte, hogy kaphatna-e legalább
kávét és pirítóst. A soványka reggelit végül egy szolgáló hozta be neki. Mrs. Hill nyilván méltóságán alulinak tartotta, hogy kiszolgálja a gazdája szeretőjét. Miközben a teraszajtóhoz indultak, Virginia a komornyikhoz fordult. - Mióta van már Wideacre-ben, Tompkins? - Tíz esztendeje, kérem - felelte a komornyik mosolyogva. - És szeret itt? - Igenis, kisasszony. Az anyjukom néhány éve meghalt, a két lányom férjnél van, és már gyerekeik is születtek. Egyikük Manchesterben él, másikuk egy kis faluban délen. Nekem már Wideacre az otthonom - tette hozzá a férfi a vállát vonogatva, és elpirult kicsit. - Maga remek munkát végez - hízelgett neki Virginia, miközben beléptek a szalonba. Devlin egy vidéki úrral és a kövérkés, de bájos feleségével beszélgetett. Virginia megállt az ajtóban, és egy pillanatra Devlinen felejtette a szemét. Korábban soha nem látta ilyen elegáns polgári öltözékben, de ebben is ugyanolyan lélegzetelállítónak találta, mint tengerésztiszti egyenruhában. Devlin észrevette a lányt, és összeakadt a tekintetük. - Gyere be, Virginia! - mondta Devlin mosolyogva. – Pauley tekintetes úr és a neje voltak olyan kedvesek, hogy eljöttek hozzánk látogatóba. A lány habozott, mert tudta, miféle játékot fognak most játszani. Vagyis már játszanak is, hiszen a férfi a vendégei előtt bizalmasan a keresztnevén szólította őt. A pofaszakállas kisnemes és a felesége kíváncsi pillantásokat vetettek rá, és barátságosan mosolyogtak. Virginia ebből kitalálta, még nem tudják, hogy egy bukott nő áll előttük. Úgy döntött azonban, hogy majd ő felvilágosítja őket. Mosolyogva odalépett Devlinhez, lábujjhegyre állt előtte, és arcon csókolta. - Jó reggelt, drágám! - mondta, és a hangja fátyolos volt. A férfi egy pillanatra meglepődött, ám aztán máris előbújt belőle a nagy játékos. Megfogta a lány kezét, ajkához emelte, és csókot lehelt rá. - Elbűvölő vagy, Virginia - dörmögte. - Későn keltél, de igazán rászolgáltál a pihenésre. Tekintetük egymásba olvadt. - Nagyon fáradt voltam, és egyszerűen nem bírtam felkelni - lehelte a lány. Úgy döntött, túltesz Devlinen, és könnyedén még az arcát is megsimogatta. Érezte, hogy a férfi összerezzen, és ez elégedettséggel töltötte el. A színjátéknak ebben a kurta pillanatában valódi szerelmespárnak tűntek. - Engedjék meg, hogy bemutassam önöknek Virginia Hughes kisasszonyt az egyesült államokbeli Sweet Briarből – mondta Devlin, és belekarolt a lányba. A kisnemes és a hitvese nagy szemeket meresztett, aztán egyszerre jelent meg mosoly az arcukon. - Örülünk, hogy megismerhetjük, Hughes kisasszony – mondta Pauley tekintetes úr, miközben a tekintete ide-oda járt a lány és Devlin között. Szemlátomást azt próbálta felmérni, milyen viszonyban lehetnek egymással. - Részemről a szerencse - válaszolta Virginia, mintha ő lett volna a Marmott Leánynevelő Intézet mintadiákja. Előrenyújtotta a kezét, és a kisnemes előírásosan fölébe hajolt. A lány aztán a feleségéhez fordult. - Üdvözlöm, Mrs. Pauley! Itt élnek a közelben? - Mindössze néhány mérföldnyire - válaszolta a szőkeség, és megpróbálkozott egy mosolylyal, de nem járt nagy sikerrel. - A kapitány már említette, hogy kegyed most jár itt először - mondta Pauley a kravátliját igazgatva. - Igen, tegnap érkeztem. Az utóbbi öt hónapot Devlin írországi házában töltöttem - felelte Virginia, és futó oldalpillantást vetett a kapitányra, s az arcáról elégedettséget olvasott le. - Eközben nekem, legnagyobb sajnálatomra, a spanyol partoknál kellett járőrszolgálatot teljesítenem - mondta Devlin, és nagyot sóhajtott, mintha minden távol töltött napon fájdalmasan sóvárgott volna Virginia után. Pauley asszony arca bíborszínt öltött, amikor Devlinre emelte kék szemét. - Sokat hallottunk már önről, kapitány úr. Mindnyájan hősnek tartjuk. - Így igaz, uram - helyeselt a férje. - Megtisztelő számunkra, hogy a szomszédai lehetünk. Meddig időznek majd itt? - Talán egy hetet maradunk, tovább biztosan nem - felelte Devlin. Virginia meglepődött. - Csak egy hetet leszünk itt, Devlin? - kérdezte búgó hangon. A férfi magához vonta.
-A kis vidéki házam máris ugyanúgy a szívedhez nőtt, mint Askeaton? A lány felmosolygott Devlinre. Még jobban odasimult hozzá, és elmondhatatlanul jól érezte magát az ölelésében. - Attól tartok, így van, édesem - felelte. Pauley uraság köhécselni kezdett, de az is lehet, hogy félrenyelt. Virginia odanézett rá, és látta, hogy paprikapiros lett az arca. - Önök... Önök jegyesek? - kérdezte a hitvese zavartan, és megfeszültek a vonásai. - Hogy jegyesek vagyunk-e? - kérdezett vissza Devlin, és felvonta a szemöldökét. - Attól tartok, a házasságot nem nekem találták ki. A szőke asszony döbbenten meredt rá, s az ura nemkülönben. Végül Virginia törte meg a csendet. - Én csak a kapitány szeretője vagyok - mondta köntörfalazás nélkül, és érezte, hogy Devlin meglepetten összerezzen. - Azt hiszem, Virginia azt akarta mondani, hogy mi ketten közeli barátok vagyunk - dünynyögte. - Nos, igen, bizonyára - habogta Pauley. A lány a házaspárra nézett, és nem volt nehéz kitalálnia, mi járhat éppen a fejükben. Arcukon a döbbent álmélkodás helyét elutasítás és elítélés foglalta el. Virginia elhúzódott Devlintől, odalépett az asztalhoz, és játszogatni kezdett a rajta fekvő csecsebecsékkel. Ez itt most csak játék, amelyet annak az alkunak a jegyében folytatnak, amelyet Devlinnel kötött. Ha végül ő lesz a győztes, visszakapja a szabadságát. És elnyeri a férfi szerelmét. Csak ez számít, semmi és senki más. Devlin éppen ekkor megtörte a nyomasztó csöndet: - Úgy hallottam, vasárnaponként érdekes vásárt rendeznek a közeli faluban. - Ó, igen - felelte Mrs. Pauley. - Okvetlenül el kell oda mennie, kapitány úr. Remek házi készítésű süteményeket árulnak, de medvetáncoltatás is van, a gyerekek pónikon lovagolhatnak, egy helyi műbútorasztalos pedig mindig kiállítja a munkáit. Roppant érdekes szekrényeket készít, tele vannak titkos fiókokkal és rekeszekkel! Vigye el Virginiát, akarom mondani, Hughes kisasszonyt! Ő is biztosan élvezni fogja azt a forgatagot - hadarta az asszony, aki szóáradatával szemlátomást a zavarát igyekezett leplezni. Virginia egyre erősebb késztetést érzett a menekülésre. Ezt a kedves, rendes házaspárt Devlin csak arra használja fel, hogy megszállottan folytassa a bosszúhadjáratát, és ezzel megalázza szegényeket. A lány rettenetesen érezte magát, arcáról mégsem olvadt le a mosoly. - Szívesen elmennék a vásárba, drágám - mondta. Devlin félrefordult, és egy porcelántálat kezdett vizsgálgatni. - Tetszeni fog kegyednek - jelentette ki Pauley úr is. - Beth, azt hiszem, nekünk most már mennünk kell. így is túl sokáig vettük igénybe a kapitány úr drága idejét. - Hogyne, igazad van - felelte Beth Pauley, és rémülettel vegyes álmélkodással nézett Virginiára. Devlin észbe kapott, és gyorsan kezet szorított a földbirtokossal. - Jöjjenek el máskor is! - mondta udvariasan. - Asszonyom, élmény volt önnel találkozhatni. A szőke hölgy elpirult, de most örömében. Látszott rajta, hogy el van bűvölve a fess tengerésztiszttől. - Látogassanak el a vásárra, kapitány! - mondta, és meleg fény csillogott a szemében. - Igyekezni fogunk - válaszolta Devlin, és az ajtóhoz fordult, amelyben, mintegy varázsütésre, Tompkins jelent meg. – Kísérd ki Pauley urat és a nejét! További szép napot önöknek! Virginia rendületlenül mosolygott, miközben a házaspár sietősen távozott. Miután magukra maradtak, Devlin az ajtóhoz lépett. és becsukta. Amikor megfordult, arcán már nyoma sem volt mosolynak, és megkeményedtek a vonásai. Kis ideig szótlanul nézett a lányra. - Remek színésznő válna belőled - mondta végül -, de amint ezt már az este is mondtam, soha nem teszel féket a nyelvedre. Virginia most nem kért a kioktatásból. - Azt mondtad, kedveled a szókimondó természetemet. - A világ előtt te nem a szeretőm vagy, hanem közeli barátom. Ezt jobb helyen így mondják, és ez itt finom társaság, nem pedig csapszék. Szegény Pauley kis híján gutaütést kapott miattad.
Devlin elfordult a lánytól, és neki olyan érzése volt, hogy a férfinak egyszeriben nem tetszenek a saját maga által hozott játékszabályok. - Sajnálom, nem tudtam, hogy finomkodnom kellett volna. Megbocsátasz, ha most magadra hagylak? Rosszul aludtam az éjjel, és szeretnék pihenni kicsit - mondta Virginia, és az ajtóhoz indult. Vigyázott, hogy lassan lépkedjen, és távozása még véletlenül se tűnhessen menekülésnek. Valójában azonban felindult volt, és egyedül akart lenni, hogy megnyugodjék. Már majdnem kilépett az ajtón, amikor Devlin szavai megállították: - Biztosan további látogatóink is lesznek még, készülj fel erre! A férfi hangja mogorván szólt, de a lány csak megrántotta a vállát, aztán elhagyta a szalont. Délután újabb vendégek érkeztek még, három házaspár és a falu plébánosa, aztán két lehetetlen ficsúr, akik megpróbáltak kikezdeni Virginiával. Ötször teáztak, ötször folytattak véget érni nem akaró társalgásokat, és legalább ötvenszer szólították egymást drágámnak Devlinnel. Estefelé a lány már rettenetesen fáradt volt, és forró fürdőt rendelt magának. Nyakig merülve a gőzölgő vízbe, lehunyta a szemét. Tudta, milyen fájdalmas lesz, hogy a világ előtt Devlin szeretőjét kell alakítania. Azt viszont még csak nem is sejtette, hogy ennyire lealacsonyítónak és megalázónak fogja találni ezt a szerepet, hogy ennyire fog szenvedni tőle. És most már nem is csupán kitartott nőnek kellett éreznie magát, hanem egyenesen szajhának. Emlékeztette magát, hogy éppen ő javasolta ezt az egyezséget, csakhogy az alkukötésük óta már egy teljes nap eltelt, s miközben a férfi mindent elért, amit akart, hiszen a jelek szerint már az egész grófság tudja, kicsoda-micsoda valójában Virginia Hughes, addig ő egyetlen lépéssel sem jutott közelebb a céljához. Nem sikerült elnyernie Devlin barátságát. A két leplezetlenül kéjsóvár ficsúr látogatása után már abban sem volt biztos, hogy akarja-e még egyáltalán azt a barátságot. Amikor idáig jutott a töprengésben, elsírta magát, de mindjárt haragra is gerjedt. Saját magára haragudott a gyengeségéért. Megtörölte a szemét, és szentül eltökélte, hogy nem fog több könynyet hullajtani. Akkor sem, ha Devlin O'Neill játszi könnyedséggel képes mindenki másnál nagyobb fájdalmat okozni neki. Egyszer csak kopogtatás nélkül kinyílt a lakosztály ajtaja, és Devlin lépett be rajta. Virginia rémülten körbenézett, de a törülközője túl távol feküdt tőle egy széken, és nem érte el. A férfi a hálószobájuk küszöbén állt, és a kis szomszéd helyiség felé fordult, amelyben a fürdőkád volt. A lány mélyebben a vízbe csúszott, bár sejtette, hogy a karmos lábú kád pereme nem fogja maradéktalanul elrejteni a testét. - Elnézésed kérem, Devlin, de éppen fürdőt veszek. A férfi az ajtófélfának dőlt. - Látom - felelte. Virginia érezte, hogy lángolni kezd az arca. Lenézett magára, és azt kellett látnia, hogy a szappanhab már eloszlott, és semmit sem takar el belőle. Egész teste jól látszott, melle valósággal a vizen lebegett. - Megtennéd, hogy kimész? - nyögte ki nagy nehezen. Devlin azonban csak karba fonta a kezét, és teljes lelki nyugalommal öt bámulta. - Te sírtál? - akarta tudni. - Nem, csak szappan ment a szemembe - vágta rá Virginia. - Ha mégis sírtál, tudni szeretném, miért tetted. A lány mellbimbója felágaskodott, és feszítést érzett az ölében. Kétségbeesetten szerette volna elrejteni a mezítelenségét. - Nem sírtam. Légy szíves, add ide a törülközőmet! Devlin leeresztette a pilláit, amelyek elrejtették szeme csillogását. Odalépett a székhez, felvette róla a törülközőt, és kiterítve Virginia elé tartotta. - Elég, ha idenyújtod - mondta Virginia, és fekve maradt a vízben. - Ahogy parancsolod - felelte a férfi, és a kád mellé lépett. A lány felállt, és kikapta Devlin kezéből a törülközőt. Gyorsan magára tekerte, és közben térdig még mindig a vízben állt. A férfi feléje nyújtotta a kezét. - Ne! - tiltakozott Virginia rekedten. - Csak segítek kiszállnod, nehogy eless és a nyakadat szegd. Lépj ki a kádból! - mondta Devlin feszülten. A lány eleget tett a felszólításnak, s amint két lábbal a fapadlón állt, a férfi azonnal elengedte. - Nem hittem, hogy ez a színjáték ennyire nehéz lesz - vallotta be Virginia. - Ezek a férfiak ma
azt éreztették velem, hogy lotyó vagyok. - Sajnálom - felelte Devlin némi habozás után. - Sajnálod? - csattant fel a lány. - Megkönnyebbüléssel hallom, hogy mégiscsak szorult beléd némi együttérzés - gúnyolódott Virginia, aztán ellépett a férfi mellett, és bevonult a hálószobába. Devlin követte. - Meggondoltam magam. Nem maradunk itt. Londonban majd minden könnyebb lesz - mondta. A lány feléje fordult. - Miért? Mert ott sok kitartott szerető él, és sok szajha is? - Te nem vagy szajha, Virginia. - Ezt annak a két ficsúrnak mondd! - Devlin hallgatott, és Virginia ingerülten folytatta: - És saját magadat is győzd meg erről, mert te is úgy néztél rám, mintha a lotyód volnék! A férfi vonásai megkeményedtek. - Soha nem néztem úgy rád. Te szinte még ártatlan vagy, és ezt nálam jobban senki nem tudja. Senki! - kiáltotta. A lány nem értette, miért jött ki egyszeriben a sodrából Devlin. Mit jelenthet ez? - találgatta. - Ó, szóval nem is bámultad meg a mellemet, és nem is... - Virginia félbehagyta a mondatot. Érezte, hogy lángol az arca. - Én csupán megcsodáltam egy szép nőt - mondta a férfi, aztán megfordult és elhagyta a lakosztályt. Szavai értelmét Virginia csak pár másodperc után fogta fel. Akkor az ajtóhoz szaladt, és elképedten nézett az elsiető Devlin után. Amikor az öccse belépett a könyvtárszobába, William ledobta az asztalra a lúdtollat, de nem állt fel. Arca elfelhősödött, miközben Londonból éppen most megérkezett testvérére emelte a tekintetét. Thomas Hughes, őfelsége kapitánya karcsú, csinos fiatalember volt, a szeme ugyanolyan halványkék, mint a családjukban az összes férfié. Tengerésztiszti egyenruhát viselt, és hanyagul az íróasztalra dobta fehér kesztyűjét. - Remélem, kivételesen jó okod volt arra, Will, hogy üzenj értem, és Eastleigh Hallba hívj mondta mindenféle bevezető nélkül. - Már egy hete írtam neked! - vetette William az öccse szemére, és felemelkedett ültéből. - Nem jöhettem hamarabb, mert halaszthatatlan feladataim voltak az admiralitáson - felelte Tom komoran. - Elfelejtetted, hogy háborúban állunk? Igazából egyszerre kettőben is, mert az átkozott gyarmatiak a sok üres fenyegetőzés után végül mégis megtámadtak bennünket. Hallottad a legújabb híreket? Két hajónkat is elveszítettük. Az egyik a Makedónia volt, a másik a Derű. William bosszúsága helyét döbbenet foglalta el. - Nem, erről nem tudtam. Mindjárt két csatahajó is odalett őfelsége flottájából? - Fregattok voltak. Bármilyen furcsa is, az istenverte gyarmatiak értenek a hajózáshoz. És ami még rosszabb, a hadviseléshez s. - Thomas elfordult a bátyjától, és nyugtalanul járkálni kezdett a szobában. - Biztosan csak szerencséjük volt - mondta William. - Azt olvastam, hogy az amerikaiaknak legfeljebb egy tucat hajójuk van, és azok is öregek. Hosszabb távon aligha vehetik fel a versenyt a mi flottánkkal. - Egyetértek, és az admiralitáson is így gondolják. - Tom megállt, megfordult, és szétterpesztette a lábát. - Csakhogy a mieink közül az elmúlt hónapokban a Detroit, a Guerriére és a Kaledónia is elpusztult. Tegnap behívtak a St. John admirálisnál folytatott tanácskozásra. Liverpool is ott volt. Dühösen kijelentette, hogy mostantól minden tengeri csatát meg kell nyernünk. A miniszterelnök úrnak elege van a veszteségekből - mesélte Tom felindultan. William felkapta a fejét, és kihúzta magát ültében. Ez akár még jó hír is lehet - mondta. - Hogyhogy? - kérdezte az öccse, és leült egy nagy karosszékbe, amelynek vörös damaszthuzata már erősen kifakult. - William felállt, és az üres, kihűlt kandalló elé lépett. - Azért kértem, hogy gyere haza, mert O'Neill jelenleg Wideacre-ben tartózkodik, de értesüléseim szerint hamarosan Londonba indul. Tom megvető hangot hallatott, és gyűlölködés izzott fel a szemében. - Felejtsd el azt a gazembert!
- Azt meglehetősen nehéz volna megtennem, amíg az unokahúgunk a túsza, akiért váltságdíjat követel, és akit egész Hampshire-ben a szeretőjeként mutat be - mondta William, és savanyúan elmosolyodott. Öccse felpattant ültéből. - Micsoda? - Jól hallottad - felelte William fagyosan. - Az a kurafi nyíltan együtt él az unokahúgunkkal! Ez több mint felháborító. És tizenötezer font váltságdíjat követel. Tizenötezret! Tom holtsápadt lett. - Az a disznó a szeretőjeként teszi közszemlére a rokonunkat a jó társaságban, és besározza a nevünket! - folytatta a bátyja. - Megálljt kell parancsolnunk annak az eszelősnek, hogy ne folytathassa az ocsmány játékát. Természetesen egy árva pennyt sem fogunk fizetni neki. - Nagy ég, mi az ördögöt akarhat O'Neill? Mármint a váltságdíjon kívül. Miért folytat hadjáratot ellenünk? És miért akarhat gátlástalanul tönkretenni egy ártatlan fiatal nőt? Ráadásul tökéletesen tisztában van azzal, hogy nincs pénzünk. - Bárcsak tudnám, miért szemelt ki minket! - sziszegte William a foga között. - Egyszerűen nem találok rá magyarázatot. Tom karba fonta a kezét. - Tudod, hogy az admiralitás júniusban kis híján hadbíróság elé állíttatta, mert sokadszorra is megszegte a kapott parancsot, és nem teljesítette a küldetését. Végül azonban megint sikerült kihúznia a nyakát a hurokból. A grómé még mindig lefekszik vele? - Elizabeth tegnap jött meg a városból. Szerintem azonban kizárólag azért tartózkodik itthon, mert így csak néhány mérföld választja el O'Neill-től. - Elegem van abból a fickóból. Előbb az én szeretőmet csábította el, aztán a mostohaanyánkat, most pedig még a kuzinunkat is. Ki lesz a következő? A mostohahúgunk? O'Neill határozott tervet követ, és legfőbb ideje, hogy kiderítsük, mi az. - Azt hiszem, Tom, tudom, mi a megoldás. - Beszélj! - Küldd el O'Neillt Amerikába! A haditengerészetünk sorra veszíti el ott a csatákat. Ki lehetne alkalmasabb arra, hogy felvegye az amerikaiakkal a küzdelmet, ha nem éppen O'Neill? Talán nem őt nevezik a tengerek rémének és legyőzhetetlennek? - William elmosolyodott. - Farnham még mindig hallgat rád. - Ez átkozottul jó gondolat - felelte Töm. Hirtelen mozgásra lett figyelmes, s amikor megfordult, az apját látta meg a küszöbön. - Apa! Eastleigh elmosolyodott. Arcáról semmit sem lehetett leolvasni, így azt sem, mióta állhat már az ajtóban, és mennyit hallhatott. - Thomas! - üdvözölte kisebbik fiát. - Nem is tudtam, hogy hazajöttél a városból. Örülök, hogy itt vagy. Mikor érkeztél? - kérdezte. Hangjának, mint mindig, gunyoros árnyalata volt, és kissé leeresztette a szemhéját, miközben beljebb sétált a szobába. Tom odalépett hozzá, és udvariasan arcon csókolta. - Csak pár perce jöttem meg. Jó színben vagy, apa - hazudta, mert Eastleigh nyár óta még több kilót felszedett magára. - Jól is érzem magam. - A gróf sanda pillantást vetett Williamre. - És még fél lábbal sem vagyok a sírban. Miről beszélgettek? Jól hallottam, hogy új szomszédunkat, a híres-neves Devlin O'Neillt emlegettétek éppen? - kérdezte megvető hangsúllyal. - Két fia összenézett, aztán elsőszülöttje szólalt meg: - Te nem csinálsz semmit, apa, miközben O'Neill nevetségessé tesz bennünket a szerelmi viszonyával. A helyzet egyre elviselhetetlenebb. Már alig tudok emelt fővel megjelenni a nyilvánosság előtt! A gróf halkan felnevetett. - Itt egyedül O'Neill az, aki nevetséges. Felőlem akár a királyi udvarban is parádézhat a ribancával. A végén ő fog rajtaveszteni. Tom és William megint összenézett. - Gyűlöl bennünket, ehhez kétség sem férhet - mondta Tom. - És ma már az is világos, hogy te is gyűlölöd őt, apa. De miért? Mi okod van rá? A mindenségit, magyarázattal tartozol nekünk, ha egyáltalán van magyarázat. - O'Neill elorozta a leggyorsabb lovamat, a legjobb kutyáimat, a kedvenc házamat. Most még a bátyám lányát is ágyba vitte, és te ezek után azt kérdezed, hogy miért gyűlölöm? - A gróf busa szemöldöke magasba szaladt. - Minden okom megvan arra, hogy megvessem azt a gonosztevőt, aki
úriembernek képzeli magát, pedig valójában csak kalóz. Tom szorosan az apja elé lépett, akinél jóval alacsonyabb és soványabb is volt. - Miért akar O'Neill büntetni téged, és veled együtt bennünket is? - Mert átkozott vadember, azért! Már az apja is az volt! - felelte Eastleigh. Fiai értetlenül néztek egymásra. - Te ismerted az apját? - kérdezte William meglepetten. - Hogy ismertem-e? - A gróf arcán most széles mosoly jelent meg. - Én öltem meg. Hidegvérrel kioltottam az életét. Virginia már órákkal korábban elhagyta a házat, s hosszú sétát tett a faluig és vissza. Most, amikor már hazafelé tartott, a főkapu előtt egy várakozó hintót látott meg, és földbe gyökeredzett a lába. Félelem tört rá, de határozottan és mérgesen elfojtotta. Három napja érkeztek Wideacre-be, és azóta tucatnyi látogató fordult meg a házban. Fél Hampshire értesülhetett már arról, hogy a rossz hírű O'Neill kapitány leplezetlenül együtt él itt a szeretőjével, és a vendégek személyesen is meg akartak győződni a botrányos hír igazságtartalmáról. Virginia úgy gondolta, jól játssza a szerepét. Fejét mindig büszkén felszegte, lágy hangon beszélt, drágámnak szólította Devlint, megsimogatta és megcsókolta az arcát, és a pletykafészkek máris elégedettek voltak. Devlin is elégedett volt vele. Azt már csak Virginia tudta, hogy neki micsoda erőfeszítésébe került mindez. Akváriumban mutogatott halnak kellett éreznie magát, vagy inkább egy nagy akváriumba zárt meztelen nőnek, akit kéjsóvár férfiak bámultak meg. És Devlint ez láthatóan kicsit sem zavarta. A lány még mindig a ház előtt ácsorgott, és magára fonta a karját. Nem állt készen arra, hogy megint elítélő pillantásoknak legyen kitéve. Már éppen eldöntötte, hogy inkább megfordul és folytatja a sétáját, amikor észrevette a hintó oldalán a címert. Azonnal felismerte. Még kislány korában látta először, mert az édesapja könyvtárában volt egy kötet, amely a brit nemesi címereket mutatta be. Szívverése kihagyott egy pillanatra, és nem tudta eldönteni, hogy az izgatottságtól vagy inkább a csalódottságtól. Eastleigh grófja azért jöhetett el, hogy kifizesse érte a váltságdíjat. És talán valóban ideje, hogy ő feladja a Devlinért folytatott küzdelmet, s hazamenjen. - Az uraságék a könyvtárszobában vannak, Hughes kisasszony - fogadta Tompkins, aki most nem mosolygott. Virginia zavarodottan megállt. Devlin eddig mindig a szalonban fogadta a látogatókat. A komornyik pedig máskor mindig mosolygott, ha vele beszélt. - Valami baj van? - kérdezte a lány félénken. Tompkins arcára visszatért a mosoly, de ijesztően kényszeredett volt. - Nem, kérem, dehogy - felelte. - Zárt ajtó mögött beszélgetnek - tette hozzá sokatmondóan. Virginia a komornyik szemébe fúrta tekintetét. - A nagybátyám van itt, Eastleigh grófja? - kérdezte. - Nem, kérem. A grófné - felelte Tompkins. Virginia meglepetten hunyorgott. Ez különös, gondolta, és máris elképzelt egy öreg nőt, aki ugyanolyan ősz és kövér, mint a férje. Lehet, hogy ő hozta el a váltságdíjat, mert a gróf gyengélkedik. A könyvtárszobához ment, s amint résnyire nyitotta az ajtót, egy nő lágy, kifinomult és érzéki hangját hallotta meg. Egy fiatal nő hangját, aki jól hallhatóan felindult volt. Virginia megdermedt. - Ezt nem értem, Devlin - mondta éppen odabent a nő. A grófné a keresztnevén szólítja a kapitányt? Virginia belesett az ajtórésen, és elakadt a lélegzete. Devlinnel szemben egy szépséges szőke hölgy állt, aki kora szerint inkább William Hughes felesége lehetett volna, semmint az apjáé. A hölgynek csábos teste és varázsosan szép arca volt, amely most megbántottságról árulkodott. Virginia elképedten Devlinre nézett, de az ő rezzenéstelen vonásairól semmit sem tudott leolvasni. Szíve egyre gyorsabban kalapált. - Igaz ez? - kérdezte a grófné halkan, és megbökte a férfi mellkasát. - Attól tartok, az, Elizabeth - felelte Devlin, és ellépett az asszonytól. A grófné felsikoltott. Elvörösödött, és zavarodottan nézett a férfi után. Egész testében reszketett, és arcán annak a nőnek a fájdalma jelent meg, akinek összetörték a szívét.
- De hát neked itt vagyok én! - mondta. - Miért kerestél mást magadnak? - Sajnálom, Elizabeth. - Devlin egy pohár konyakot hozott az asszonynak. - Soha nem tettem neked ígéreteket. A dolgok pedig változnak. Virginiának meg kellett kapaszkodnia az ajtóban. Devlinnek Eastleigh felesége a szeretője? Ez rettenetes! - gondolta, s miközben együtt érzett a grófnéval, rosszullét is környékezte. Ő soha nem tudná egy ilyen gyönyörű nővel felvenni a versenyt. Elizabeth dús, igencsak nagylelkűen közszemlére tett kebléhez szorította a konyakospoharat. Kézfején kifehéredtek a csontok, és minden csepp vér kifutott az arcából. - Tudom, hogy soha semmit nem ígértél, de én beléd szerettem, Devlin! - kiáltotta. mondtam neked egyszer, hogy ez nem volna bölcs. Jézusom! - Az asszony megtántorodott, mintha ájulás környékezné, és Devlin segítségével leült. Két kézzel markolta a poharát, de még mindig nem ivott egy kortyot sem. - Téged nem érdekel, hogy én mit érzek. Egyáltalán nem érdekel, így van? A férfi arca megkövült. - Amint már mondtam, változnak a dolgok. - Nem, van, ami soha nem változik. Te mindig is szívtelen voltál. Hiába imádkoztam sokat azért, hogy ne legyen igazam. – A grófné nagy nehezen felállt. - Ki az? Egy színésznő? - kérdezte, és remegő kézzel letette érintetlen konyakját. Láthatóan komoly erőfeszítésébe került, hogy megőrizze a méltóságát. - Tudom, hogy együtt élsz itt vele. Egy jöttment ribancért dobtál el engem? - kérdezte, és könnyel telt meg a szeme. - Ugye, nem akarsz jelenetet rendezni, Elizabeth? – kérdezte Devlin hidegen. - De igen! - kiáltotta a grófné. - És találkozni akarok azzal a növel, akire érzéketlenül lecseréltél engem. - Attól tartok, az nem lehetséges - mondta a férfi. - Sajnálom, ha megbántottalak. Talán jobb volna, ha most távoznál, mielőtt még olyasmit mondasz, amit holnapra megbánsz. - Hat évig voltam a szeretőd, és most egyszeriben eleged lett belőlem? Virginia nagyot sóhajtott. Közben hozzáérhetett az ajtóhoz, amely kinyílt, ő pedig bezuhant a könyvtárszobába. Tehetetlenül elterült a padlón, alig pár lépésnyire a pártól, és lassan felemelte a tekintetét. A grómé döbbenten meredt rá, és levegő után kapkodott, Devlin azonban csak felvonta a szemöldökét. - Hallgatóztál? - kérdezte, és felsegítette a földről a lányt. Virginia szerette volna megkérdezni tőle, hogy miért csinálja ezt. Hány ártatlan embernek fog még fájdalmat okozni azért, hogy megbosszulja az apja halálát? A kérdések ott voltak a nyelve hegyén, de nem tudott megszólalni. - Ő itt a szeretőd? - kiáltotta a grófné. - De hát ez még gyerek! - Tizennyolc éves vagyok... mylady - szólalt meg Virginia, és még pukedlizett is a grófné előtt. Elizabeth a halántékára szorította a kezét, és félrefordult. Virginia kétségbeesetten arra gondolt, bárcsak soha ne találkozott volna ezzel az asszonnyal, aki hat évig a kapitány szeretője volt. A szívébe fájdalom hasított, és elnémította. Devlin soha nem fog megszeretni engem, ha ebbe a nőbe sem tudott beleszeretni, gondolta elkeseredetten. A könyvtárszobára telepedett halálos csendet végül a férfi törte meg: - A grófné éppen távozni készült, Virginia. Menj fel, kérlek. Pár perc, és én is jövök. A lánynak már nyelve hegyén volt a tiltakozó válasz, ám mielőtt még megszólalhatott volna, a grófné megfordult. - Virginia? Virginiának hívják? - kérdezte, és vádlón Devlinre szegezte a szemét. - Csak nem ő az unokahúgom? - De igen - felelte a férfi, és láthatóan dühkitörésre számított. Elizabeth azonban csak fájdalmasan felsikoltott. Virginia ezt már nem bírta tétlenül nézni, és odalépett az asszonyhoz. - Kérem, üljön le, és próbáljon megnyugodni. Nem kell aggódnia, komolyan nem. A kapitány engem sem szeret. Semmit sem számítok neki. A grófné szeméből most már kibuggyantak a könnyek, és a lányra emelte fátyolos tekintetét. - Miért törődsz velem? - kérdezte ámulva. - Mert igaza van, mylady. Ez az ember szívtelen, és egyetlen nő sem érdemelne ilyen kegyetlen bánásmódot - felelte a lány. Aztán Devlinre nézett, aki feltűnően mogorva lett, mintha nagyon elege volna már ebből az ügyből. A grófné letörölte a könnyeit, és Virginiára meredt. - Azt hittük, a tengerbe vesztél. - Nem. Devlin átvitt a hajójára, és... Devlin megragadta a lány karját. - Ne untasd a részletekkel a grófnét! - mondta figyelmeztetőn.
Virginia dühösen rávillantotta a szemét, és megpróbálta lerázni magáról a kezét. - Eressz el, te gazember! - követelte. A férfi összerezzent, és elengedte. A lány megint gyilkos pillantást vetett rá. Most már talán mégiscsak meggyűlölte. - Elizabeth, attól tartok, meg kell kérjelek, hogy távozz - mondta Devlin, de közben is Virginiára nézett. - Igen, legfőbb ideje, hogy elmenjek - mondta a grófné, de nem mozdult. Olyan áthatóan nézett a lányra, hogy ő megfeledkezett a Devlin iránti haragjáról, és rossz előérzete támadt. — Kárt tettél benne? - kérdezte végül Elizabeth a férfitól. Devlin szemöldöke felszaladt. - Nemigen. A grómé Virginiához fordult, aki elvörösödött. - Jól vagyok... a körülményekhez képest. - Inkább bele sem gondolok, hogy ez mit jelent. Virginia, te még nagyon fiatal vagy. Ha a korod szerint talán már nem is, ám egy olyan férfihoz, mint Devlin, mindenképpen. Aggódom érted, kedvesem. A lány nem tudta, mit kellene erre mondania. - Az ugatása vészjóslóbb, mint a harapása - felelte végül, és bízott benne, hogy sikerült könnyed hangot megütnie. - Többnyire - tette hozzá. - Ne kövesd el azt a szörnyű hibát, amelyet én elkövettem. Ne szeress bele ebbe a férfiba! Ő soha nem fogja viszonozni az érzéseidet. Elizabeth elgyötört, szomorú mosollyal megfordult és távozott. Késő, gondolta Virginia. Az ajtóhoz sietett, és a grófné után nézett. Őszintén csodálta a büszkeségéért és a méltóságteljes viselkedéséért. Rá viszont szinte már elviselhetetlen bánat telepedett.
18. Devin feszülten járkált az ebédlőben. Előhúzta a zsebóráját. Már jóval elmúlt este hét. Az ajtóra pillantott, de Virginia még mindig nem tűnt fel. Az asztal kristálypoharakkal, finom porcelánnal és aranyozott evőeszközökkel volt megterítve. Devlin mindent a hajójáról hozatott ide. A karos gyertyatartók között gazdagon megrakott tálak gőzölögtek. Virginia váratott magára. Szándékosan kerüli őt. Már három napja kerüli, azóta, hogy Elizabeth itt járt. De talán jobb is így, mert a lány közelében ő egyre nehezebben tud jótállni magáért. Elég csupán Virginia fanyar humorára gondolnia, a szenvedélyességére, a haragos szemrehányásaira, vagy arra, hogy milyen őszintén vágyik az ő barátságára, és máris úgy érzi, vissza kell adnia a szabadságát. Ha megtenné, a kísértés is megszűnne. Virginia nyilván nem is sejti, milyen nehéz neki együtt élnie vele. Azt sem tudja, hogy ő a könyvtárszobában alszik, és csak hajnalonta megy fel a hálószobába, hogy elfoglalja helyét rögtönzött fekhelyén a padlón. A személyzetnek pedig azt mondja, hogy álmatlanság kínozza, és késő éjszakáig dolgozik... Devlin végül felsietett a lépcsőn. Azt tette, amit tennie kellett, amit az édesapja elvárt volna tőle. Teljesítette a kötelességét, amelyet Gerald O'Neill fiaként teljesítenie kellett. Egyszerűen nem volt választási lehetősége. Életének a gyűlölet és a bosszú jegyében kell telnie. Sean az, aki jogot formálhat családra és szerelemre. Devlin megbotlott a lépcsőn. Az ég szerelmére, miféle gondolatok járnak a fejében? Család és szerelem? Ezeknek a fogalmaknak nincs helyük az életében, és soha nem is lesznek. Habozva megállt az ajtó előtt, és azon gondolkodott, kopogjon-e, mielőtt benyit. Végül nem tette meg, mert bűntudata helyébe várakozásteljes öröm lépett. Arra gondolt, hogy talán megint fürdés közben lepheti meg a lányt. Virginia azonban az ágyban feküdt, gyerekes hálóinge volt rajta, és egy könyvet olvasott. Amikor felnézett a férfira, megpróbálkozott egy halvány mosollyal. - Sajnálom, de ma nem vacsorázom veled. Nincs étvágyam - mondta, és már egyáltalán nem tűnt dühösnek. Devlin megállt az ágy lábánál. Lehet, hogy a hálóing gyerekes, ő azonban tudta, hogy egy fel-
nőtt nő viseli. Tudta, mert Virginia testének minden porcikáját megismerte már. - Beteg vagy? - kérdezte. - Nem. - A lány becsukta a könyvet. - Sohasem szeretted a grófnét. így van? A férfi kicsit sem vágyott arra, hogy Elizabethről kelljen beszélnie. - Ő is a bosszúd része volt? - folytatta a lány. - Igen - felelte Devlin, és önkéntelenül elhúzta a száját. Virginia elsápadt. - Ez förtelmes. Iszonyatos és förtelmes. - Igazán? - A férfi haragra gerjedt. - Elizabeth minden percet élvezett az ágyamban. Én nem voltam kétszínű, és semmit sem ígértem. Ő viszont átlépett egy határt, amelyet világosan kijelöltem, és belém szeretett. Sajnálom, hogy megtette, és azt is, hogy fájdalmat kellett okoznom neki, de Eastleigh maradéktalanul rászolgált a bosszúmra. - Akkor miért nem ölöd meg egyszerűen, mondván, hogy ő is gyilkolt, és ezért jogod van megölni? Miért nem vetsz véget ennek az ostobaságnak? - kiáltotta a lány. Felült az ágyban, arca kivörösödött, kis melle szaporán emelkedett és süllyedt a felindultságtól. - Már gondoltam erre, de aztán arra jutottam, hogy a halál túlságosan kegyes büntetés volna neki. - Azt akarod, hogy szenvedjen. - Virginia értetlenül csóválta a fejét. - Kérlek, mondd, hogy valóban sajnálod, amit a grófnéval tettél, hogy gáládul kihasználtad. - Nem, mert nem sajnálom. Elizabethnek nem én voltam az első szeretője. Nem velem követett el először házasságtörést. Fel akarta kelteni az érdeklődésemet maga iránt, és ennek érdekében mindent meg is tett. Az a kapcsolat lényegében nem különbözött attól az alkutól, amelyet veled kötöttünk, Virginia. - Nagyon is különbözött, mert tudtad, hogy a grófné érzelmeket táplál irántad. Az ég szerelmére, végül is hat éven keresztül szerelmeskedtél vele! - kiáltotta Virginia, és két vörös folt jelent meg az arcán. - A szerelemnek soha semmi köze nem volt ahhoz, amit én a grófnéval vagy bármelyik másik nővel csináltam az ágyban - jelentette ki Devlin. A lány most elsápadt, de bátran felszegte a fejét. -Persze, már hogy is lett volna annak köze a szerelemhez! - suttogta. A férfi tudta, hogy sebet ejtett Virginián, és gyűlölte magát ezért. És azért is, mert ő volt az, aki elvette ennek a lánynak az ártatlanságát, és megmutatta neki, mit jelent a szenvedély. Azt is gyűlölte, hogy Virginia miatta ennyire sebezhető lett. Leginkább azonban az zavarta, hogy a lány szeretkezni akar vele. Kétség sem férhetett hozzá, hogy arra vágyik. Az én életemben azonban nincs helye szerelemnek, gondolta Devlin. És most már azt is gyűlölnie kellett, hogy Virginia Hughes miatt egyáltalán megszületett benne ez a riasztó gondolat. - Alkut kötöttünk, Virginia - mondta. - Te eljátszod a szerepedet, és cserében megkapod a barátságomat. A lány szótlanul meredt Devlinre. - Ne akarj többet kérni tőlem - folytatta a férfi -, olyasmit, amit én nem adhatok meg, és nem is akarok megadni - figyelmeztette nyomatékkal, és olyan erővel markolta meg az ágytámlát, hogy kezén kifehéredtek a csontok. - Tévedsz, ha azt hiszed, hogy többet akarok. Józan ésszel ugyan mi többet akarhatnék attól a férfitól, aki elrabolt és fogságban tart? Devlinre mindig is nagy hatást tett Virginia büszkesége. Most pedig még meg is könnyítette a dolgát. - Holnap Londonba utazunk - közölte. - Várj, még nem fejeztem be - mondta a lány. - Téged egészen lefoglalt, hogy a szeretődként körbe mutogass engem, és közben a legkevésbé sem viselkedtél úgy, mintha a barátom volnál. Azért, mert együtt költöttük el a vacsorákat, még nem lettünk barátok. Úgy meg végképp nem, hogy az asztalnál te egész idő alatt a tányérodra vagy a poharadba meredtél. - Igazad van - bólintott Devlin kelletlenül. - Vagyis elismered, hogy eddig csak én tettem eleget a megállapodásunknak? - Igen, elismerem. Virginia szeme elkerekedett, visszatért bele a csillogás, és ellágyultak a vonásai. - És mit kíván tenni annak érdekében, kapitány, hogy ez megváltozzék? - kérdezte incselkedőn. A férfi szíve furcsán kezdett verni. - Londonban majd elviszlek vásárolni, búcsúba, színházba, és talán még lóversenyre is, hogy
jóvátegyem a súlyos igazságtalanságot - felelte. Erezte, hogy mosolyra húzódik a szája, és evődésüket nagyon is kellemesnek találta. Virginia felkacagott, és a nevetése olyan volt, mint amikor Írország fölött a szürke égbolton kisüt a nap. - Már éppen ideje - mondta. - Biztos, hogy nem akarsz velem vacsorázni? - kérdezte Devlin. Virginia hallgatott, és a száját csücsörítve gondolkodott. - Csak pár percet kérek, hogy felöltözzem - mondta végül. Devlin elhagyta a szobát. Ajkán elégedett mosoly játszott. Virginia látott már metszeteket és festményeket Londonról, s édesapja is mesélt neki a brit birodalom fővárosáról. Mindig is arról álmodott, hogy egyszer majd eljut ide. Hajnalban indultak Wideacre-ből, és alkonyatkor érkeztek meg a nyüzsgő életű metropoliszba. Virginia most a hintő ablakához tapadt, és izgatottság fogta el, miközben a kocsis Greenwich felé tartott velük, ahol Devlinnek háza volt a folyó partján. A lány nem tudott elszakadni az elébe táruló látványtól. Soha nem látott még ennyi elegáns fogatot és más kocsit, ennyi jól öltözött urat és sikkes dámát. Elképedten ingatta a fejét. - Az ember azt hihetne, hogy a világ összes gazdag embere itt él. - Jó részük valóban - felelte Devlin. - Neked is új ruhatárra lesz szükséged. Elintézem, hogy Madame Didier fogadjon bennünket holnap. Virginia zavartan pislogott. - Nem kellenek új ruhák - jelentette ki. - Londonban teadélutánokon és hasonló eseményeken kell megjelenned, és bálokon is - mondta Devlin. Bálokon? - álmélkodott Virginia. De hát ő még táncolni sem tud! Már bánta, hogy annak idején Richmondban nem figyelt a táncmesterre. - Úgy beszélsz, mintha hosszabb időre terveznéd az itt-tartózkodásunkat - jegyezte meg. - Addig maradunk, amíg szükséges - felelte a férfi. - Meg is érkeztünk. Egy időre ez lesz itt az otthonod. Virginia kinézett a hintő ablakán, és elakadt a lélegzete. A folyó és London távoli sziluettje előtt egy kastélyt látott. Számára legalábbis kastélynak tűnt Waverly Hall a maga mészkőből emelt magas falaival és a két tornyával. Gyönyörű volt, ő mégis elszomorodott. - Ez nem az otthonom, hanem a börtönöm - mondta. Egy elképzelhetetlenül faarcú inas vezette be őket. Virginia álmélkodva csodálta meg a tágas és magas hallt, amelyben kristálycsillárok függtek, és értékes dísztárgyak álltak. Az egyik életnagyságú szobor valódi mestermű volt. Egy csatalovon meztelenül ülő római katonát ábrázolt. A padlót olasz márvány borította. Nagy ég, Devlin még annál is gazdagabb, mint amilyennek hittem! - gondolta a lány. - Isten hozta, uram! Örülünk, hogy újra itthon üdvözölhetjük - mondta az inas, s elvette Virginia kalapját és kesztyűjét, majd Devlinét is. - Bensőn, a hölgy Virginia Hughes kisasszony. Vitesse a csomagját a lakosztályomba, ő is ott fog lakni - utasította Devlin. Az inasnak szeme sem rebbent. - Igenis, uram. Virginia odalépett egy nagy festmény elé, amely csatajelenetet ábrázolt. Lovas katonák, görögök vagy talán rómaiak, rontottak be egy erődbe, amelyet rémült nők és gyerekek töltöttek meg. A jelenet kegyetlen volt, de nagy erővel festette meg egy tehetséges művész. A lány borzongva nézte a képet. - Ty! - hallotta meg egyszer csak Devlin meglepődésről árulkodó hangját. A lány megfordult, és a szemközti ajtóban egy férfit pillantott meg, de még nem látta jól, mert szemébe sütött a nap. - Dev! A férfi beljebb lépett, és Virginia azonnal kitalálta, hogy csakis Adare grófjának a fia lehet. Ugyanolyan jóképű és sötét hajú volt, s ugyanolyan erő sugárzott belőle. A két férfi szívélyesen megölte egymást, s ez arról árulkodott, hogy nemcsak mostohatestvérek, hanem jó barátok is. Aztán Ty hátrább lépett, és kíváncsian nézett a lányra.
- Virginia - nyújtotta Devlin mosolyogva felé a kezét. A lány közelebb lépett. A magas, fekete hajú férfi olyan áthatóan nézte, mintha kívül-belül szemügyre akarta volna venni. Virginia érezte, hogy pír önti el az arcát. Megint szerepet kell játszania? Megállt Devlin előtt, de ő most nem ölelte magához, mint Wideacre-ben mindig, ha mások is jelen voltak. - Virginia Hughes kisasszony - mutatta be csendesen -, ö pedig a mostohafivérem, Tyrell de Warenne - mondta a lánynak. Tyrell udvariasan meghajolt előtte. - Sean nagy véleménnyel van kegyedről, és meleg üdvözletét küldi. A lánynak elszorult a szíve, és egyszeriben szomorkás lett a mosolya. - Hogy van Sean? - Nos, tökéletes egészségnek örvend, ha erre gondol – felelte Tyrell. - Mikor találkozott vele? Askeatonban kereste fel? - Igen. Két hete együtt vacsoráztunk ott. - Tyrell benyúlt feke te szalonkabátja zsebébe, és egy pecséttel lezárt levelet húzott elő. - Ez önnek szól, Hughes kisasszony. A lány elvette a levelet, amelyen az ő neve állt. Azonnal felismerte Sean kézírását, de nem tudta, hogy örüljön vagy inkább aggódjon. Aztán észrevette, hogy a két férfi őt figyeli. Tyrell-ről Devlinre nézett, és zárkózottnak látta az arcát. - Köszönöm szépen, hogy elhozta a levelet - mondta Tyrell-nek, aztán Devlinre nézett. Gyönyörű ez a ház. Soha még csak hasonlót sem láttam. Kimegyek, és körülnézek kicsit, hogy maguk nyugodtan beszélgethessenek. Devlin csak apró bólintással válaszolt. Kezében a levéllel Virginia kisietett az ajtón. Tyrell a fivérére nézett. - Egy szobában fog lakni veled? Döbbenetes szóbeszédeket hallottam arról, Dev, hogy nyíltan együtt élsz egy nővel Hampshire-ben, de eddig nem akartam hinni a pletykának. - Lassan a testtel, Ty! - mondta Devlin figyelmeztetőn, és átment a szomszédos szalonba. A nagy ablakok a teraszra néztek, ahol Virginia éppen türelmetlen mozdulattal feltépte a levelet. Ilyen sürgősen tudni szeretné, mi áll benne? - gondolta, és haragra lobbant. - Mi a fenét akarsz elérni? - kérdezte Tyrell, és odalépett mellé. Ő is kinézett az ablakon, és látta, hogy Virginia átfutja a rövid írást, amely jól láthatóan remegett a kezében. - Attól tartok, nem tartozik rád, hogy én kit viszek ágyba - felelte Devlin fagyosan. Mostohafivére elképedten nézett rá. - Azt hiszed, egészen ostoba vagyok? Ez a lány Eastleigh unokahúga. Most már halvány kétségem sincs afelől, hogy a vesztedbe rohansz. - Itt egyedül Eastleigh tart a gyötrelmes vég felé – mondta Devlin látszólag higgadtan, bár közel sem volt az. Úgy látta, hogy Virginia válla rázkódik. Lehet, hogy sír? - Sean szerelmes ebbe a lányba. Fel akarod szarvazni az öcsédet? Devlinnek végre sikerült elszakítania a tekintetét Virginiáról. - Ne foglalkozz ezzel, Ty! - mondta figyelmeztetőn. - De foglalkozom! - Tyrell álla megfeszült, és megvillant mélykék szeme. - A testvéred vagyok, és nem hagyhatom annyiban ezt a dolgot. Sean mesélt a képtelen tervedről, hogy váltságdíjat akarsz kérni a túszodért. Már három hete eljöttél Askeaton-ból. Hol van a váltságdíj, Dev? Miért a te szeretőd ez a lány, amikor valójában az öcséddel kellene együtt lennie? Devlin haragja nem ismert határokat. Tudta, hogy Tyrellnek igaza van. Lelki szemei előtt szörnyűséges kép jelent meg. Virginiát látta Sean ölelő karjában. - A lány velem marad, és addig, amíg úgy látom jónak, azt fogja tenni, amit én mondok neki jelentette ki nyersen. Tyrell megragadta a vállát. - Soha nem láttalak még ilyennek! Ennyire meggondolatlannak és dühödtnek. Nem hiszem el, hogy tönkre akarod tenni szegényt! Az a Devlin, akit én ismerek, soha nem követne el ilyen gyalázatot. És meddig akarod ezt még folytatni? Azt hiszed, hogy is következmények nélkül megúszhatod, és helyén maradhat fejed? Devlin lerázta magáról a mostohafivére kezét. - Virginia túl fogja élni - mondta mogorván. - Amint megkapom a váltságdíjat, mindent helyrehozok. - Hogyan? Feleségül veszed, hogy megmentsd a jó hírét? Devlin megdermedt, csak a szíve kezdett őrült dobogásba. - Nem - hallotta a saját válaszát valahonnan a távolból. Tudta azonban, hogy Tyrellnek igaza van. Eddig nem nézett szembe a teljes igazsággal, azzal, hogy Virginiát csak a házasság menthet-
né meg a rossz nyelvek bírálatától. Csakhogy a családi élet és a szerelem nem az ő világa. Az ő élete a rombolásról és a halálról szól. Komor töprengését Tyrell zavarta meg: - És mi van a karriereddel? Még egy rossz mozdulat, és hadbíróság előtt találod magad. Az emberrablás bűncselekmény, s ne gyere azzal, hogy te ezt nem tudod! Kevesebbért is kötöttek már fel embereket. - Engem nem fognak - felelte Devlin, és ellépett Tyrell-től. Hirtelen megdermedt azonban, mert az ablakon át azt látta, hogy Virginia sápadtan és szobormereven áll a teraszon. Mostohafivére követte a pillantását. - Te szerelmes vagy ebbe a lányba? - kérdezte hitetlenkedőn. Devlin hátrahőkölt. - Nem! - Értem. - Tyrell arca tűnődő lett. - Kész lesz Eastleigh arra, hogy fizessen? - kérdezte kis idő után. - Végül kénytelen lesz. - Devlin felindultan járkálni kezdett. - Hogy teheted ezt vele? - mutatott ki a fivére Virginiára, aki tenyerébe temette az arcát, és egész testében reszketett. - Nézz csak rá! Sír. Tudom, hogy ez téged sem hagy hidegen. Tudom, mert mindenki másnál jobban ismerlek, még Seannál is jobban. Valójában nem vagy kegyetlen. Ennyire legalábbis nem. - Jól van - mondta Devlin komoran. - Jól van, a fenébe is, nem hagy hidegen! Most már elégedett vagy? Tyrell meglepetten összerezzent, és tágra nyílt szemmel nézett a testvérére. Devlin a tálalószekrényhez lépett, és remegő kézzel whiskyt töltött magának. Uralkodni próbált a haragján, de egy másik érzésén is, amellyel még kevésbé akart szembenézni. Virginia könnyeket ejt Sean miatt. Miért zavarja ez őt? Lehet, hogy féltékeny? - A rohadt életbe! - kiáltotta, és falhoz vágta a poharát, amely nagy csattanással ezer darabra tört. - Amióta ismerlek, egyszer sem láttam még, hogy elveszítetted volna az önuralmadat - jegyezte meg Tyrell csendesen. - Tíz éves korod óta, amikor Gerald meggyilkolása után apa hazahozott hozzánk, te voltál a legszenvtelenebb, leghűvösebb ember, akivel valaha találkoztam. Devlin nem válaszolt, mert nem tudta, mit mondhatna. A következő pillanatban Virginia szaladt be a szobába. - Jézusom, itt meg mi történt? Jól vagytok? - kiáltotta. Az arca lángolt, de már nem sírt. Devlin neki is adósa maradt a válasszal. El sem akarta hinni, hogy ennyire dühös, és önmaga előtt azt sem tagadhatta tovább, hogy igenis eszelős félténység tölti el. - Azt hittem, valaki puskát sütött el - folytatta a lány idegesen, és tekintete ide-oda járt a két férfi között. - Senki nem lőtt - mondta Tyrell halkan. - Virginia, megkeresné Bensont, és szólna neki, hogy történt egy kis baleset? - kérdezte, és halványan elmosolyodott. A lány bólintott, s mielőtt kisietett, még egy pillantást vetett Devlinre. Ő újabb pohár italt töltött magának, és most egy hajtásra megitta. Tyrell odalépett hozzá. - Amint látom, nem minden az, aminek tűnik - jegyezte meg. Fivére vállára tette a kezét, ám ő lerázta magáról. Vasfegyelme újra a régi volt. -Rosszul látod - felelte. - Kérsz egy italt? Tyrell gúnyos hangot hallatott. - Azt hiszem, az most rám férne - válaszolta. - És vacsora meghívást is szívesen elfogadnék tette hozzá némi tűnődés után. - Gyere, Madame Didier már vár bennünket! - Devlin belekarolt a lányba, s úgy mentek egymás mellett, mintha valódi szerelmesek volnának. - Ez most a te napod. Jól érzed magad? A lány arca csak úgy ragyogott. - Hát persze! Csodás muffint ettem, és gyönyörű aranyhalakat is láttam. El sem hiszem, mi mindent nem kínálnak itt eladásra az utcán. Egy férfi még téglaport is árult! - Kések tisztítására használják - magyarázta Devlin. - Mit írt Sean? - kérdezte aztán váratlanul, mintha csak úgy mellékesen tenné.
Virginia nem tudta, mit válaszoljon. A levél megörvendeztette, de el is szomorította. Sean elmesélte, mi történt Askeatonban azóta, hogy ö eljött onnan. Azt is hozzátette, hogy nélküle ott nem olyan az élet, mint korábban volt. Nem mondta ki nyíltan, de minden szava arról árulkodott, hogy Virginia hiányzik neki. Neki is hiányzott Sean, de úgy, ahogy egy régi jó barát hiányzik valakinek, és nem a szerelme. Teljes szívéből azt kívánta neki, hogy találkozzon egy lánnyal, akibe szenvedélyesen beleszeret, és aki viszonozni is tudja az érzéseit. - Sajnálom, de ehhez semmi közöd, Devlin - mondta végül. - Az öcsém jóléte és boldogsága nyolcéves kora óta az én felelősségem. Nem kell azonban felfedned előttem a titkait, mert magamtól is ki tudom találni, mik azok. - Nocsak, gondolatolvasó vagy? - ugratta Virginia a férfit. Játékosan még oldalba is bökte a könyökével, és bízott benne, hogy ezzel lezárták a kínos témát. - Ezt aligha állíthatom magamról - felelte Devlin, és viszonozta a lány mosolyát. A varroda egészen más volt, mint amilyennek Virginia előre elképzelte. Arra számított, hogy egy kis helyiségben sok-sok asztal áll majd, amelyeknél asszonyok öltögetnek szorgalmasan. Ehelyett egy pompásan öltözött és meglepően fiatal, vörös hajú nő vezette be őket egy szalonba, amelynek csillogó parkettáját perzsaszőnyegek borították. Két fal mentén vitrinek sorakoztak, bennük kalapok, kesztyűk, tarsolyok, anyagminták és fülönfüggők kínálták magukat. Az emeletre vörös szőnyeggel borított lépcső vezetett fel. A nő rámosolygott Devlinre. - O'Neill kapitány? - kérdezte, és kiejtése elárulta francia származását. - Madame Didier? - ámult el a férfi, mert a nő nem lehetett több húsz-huszonegy évesnél. - Az unokahúga vagyok - felelte a francia kisasszony, aztán Virginiához fordult. - Mademoiselle Hughes, ha nem tévedek. Virginia bólintott, majd tekintete a vitrinekben kiállított szép tárgyakra tévedt. Nemigen tudta, hogy azok nyűgözték-e le inkább, vagy Madame Didier unokahúga. - Kapitány, mademoiselle, kérem, fáradjanak velem az emeletre. A nénikém már várja önöket. A férfi Virginia keskeny hátára tette a kezét, miközben felmentek a széles lépcsőn. A márványpadlós emeleti szalonban kényelmes ülőalkalmatosságok álltak. Egy hátsó helyiségből karcsú, sötét hajú és még mindig vonzó idősebb nő jött elő. - O'Neill kapitány, elmondhatatlanul örülök, hogy végre személyesen is megismerhetem mondta még erősebb akcentussal, mint az unokahúga, és kedvesen mosolygott. Devlin a hölgy keze fölé hajolt. - Részemről a szerencse, madame. Hálásan köszönjük, hogy ilyen hamar fogad bennünket. - Magára, mon capitaine, bejelentkezés nélkül is bármikor szakítok időt - felelte a szalon tulajdonosnője, aztán Virginiához fordult. - Ó, de bájos! Micsoda petité szépség! Kegyednek öröm lesz dolgoznunk. Sofie, regarde la petité! Nagynéni és unokahúg izgatottan francia szavakat váltott egymással, és csak úgy ragyogott az arcuk. Virginia elvörösödött, mert zavarba hozta, hogy szépségnek nevezték, de a madame már be is terelte egy szomszédos helyiségbe. - A kapitány úr maradni óhajt, hogy jóváhagyja a döntésünket, vagy inkább ránk bízza a ruhák és anyagok kiválasztását? - kérdezte Madame Didier. - A kapitány úr majd később visszajön értem - mondta Virginia sietve, de elkésett. Devlin már helyet foglalt egy zöld bársonnyal bevont, kecses kanapén. Virginia elképedten nézett rá, de ő csak lustán mosolygott. - Inkább maradnék, madame. Virginiának több nappali együttesre van szüksége, és báli ruhákra is, talán kettőre. Olyan árnyalatúaknak kellene lenniük, amilyen a szeme. Gondolom, az ibolyakék és a lila jöhet szóba. Virginia álla leesett a csodálkozástól. Devlin itt akar maradni? De hát egy ruhapróbához neki le kell vetkőznie! - Valamint a rubinvörös, mon capitaine. És természetesen az ezüst. A madame csettintett az ujjával, mire Sofie kiterített egy anyagot, amelynek ezüstös színe úgy változott, ahogy éppen ráesett a fény. Devlin szeme felcsillant. - Ó, igen - mondta azonnal. - Ez nagyon tetszik. Virginia mozdulatlanul állt, miközben Sofie a vállára és a mellére terítette az anyagot. A férfi közömbös arccal figyelte, mi történik, de a szeme csillogása minden volt, csak közömbös nem. A lány szája egészen kiszáradt. Devlin arcáról azt olvasta le, hogy máris elképzelte őt ebben az ezüs-
tös anyagban, és a gondolatot szemlátomást izgatónak találta. - Mi volna, Devlin - kérdezte -, ha ismertetnéd az elképzeléseidet, aztán egy kicsit magunkra hagynál bennünket? - Maradok - jelentette ki a férfi, és még kényelmesebb testhelyzetet vett fel a kecses kanapén. Madame Didier franciául utasításokat adott Sofie-nak, aki elkezdte kigombolni Virginia sötét köpenyét. A madame közben leült, és jegyzeteket készített. Virginia levegőért kapkodott, amikor lekerült róla a köpeny. - Mit... csinál? - kérdezte szemérmesen. - Le kell vetkőznie, mademoiselle, hogy méretet vegyünk önről - felelte Sofie, és elkezdte kigombolni Virginia hátán a ruhát. A lány segítségkérő pillantást vetett Devlinre, ő azonban nem sietett a segítségére. - Velem ne is törődj! - dörmögte, és láthatóan örömmel várta az előadást. Virginia érezte, hogy Sofie finom ujjai alatt szétnyílik a ruha a hátán. Nem akarta elhinni, hogy ez történik vele, de nem volt mérges. Látta, hogy Devlin szeme még mindig csillog, és ettől ő egyre nehezebben kapott levegőt, de engedelmesen felemelte a karját, hogy a francia kisaszszony áthúzhassa fején a ruháját. Madame Didier felnézett a jegyzeteiből, és elnevette magát, amikor meglátta Virgínián a hosszú szárú bugyogót. A lány arca már forrón tüzelt, akárcsak az egész teste. Körbenézett, hogy van-e valahol ablak, amelyet kinyithatna, de egyet sem látott. - Amerikában még mindig ez a divat - füllentette, és odalesett Devlinre. A férfi nem figyelt rá. Tekintetét Virginia finom selyemharisnyába bújtatott lábára szegezte, aztán a mellére emelte, amely természetesen jól láthatóan felágaskodott, mert már csak vékony alsóing takarta. Sofie azonban abból is kibújtatta, mielőtt Virginia egyet is pislanthatott volna, és már csak a fűző meg a bugyogó maradt rajta. Mellét, amelyet felnyomott a szűk fűző, semmi sem rejtette el. A lány egy pillanatra megszédült. Lángoló arcát aztán Devlin felé fordította, és látta, hogy tekintete a testére tapad. A szalonban mintha elfogyott volna a levegő. - Capitaine? - kérdezte Sofie, s mielőtt még Virginia bármit tehetett volna, ráterített egy darab vörös szatént, amely érzékien simogatta megkeményedett mellbimbóját. - Ehhez mit szól? Virginia az ajkába harapott, hogy elfojtson egy kéjes sóhajt. Testén izgató bizsergés futott végig. - Több mint tökéletes - mondta Devlin rekedten. A vörös szatén már le is került Virginiáról. - A mademoiselle-nek alsóneműre is szüksége lesz. - Madame Didier felállt. - Két fűzőre, egy feketére és egy fehérre. Mindkettőn legyenek szalagok, és természetesen csipke is. Sofie most fekete csipkét vett elő, s miután Devlin bólintott, Virginia mellére terítette. Neki nem kellett lenéznie magára ahhoz, hogy tudja, a finom csipke tökéletesen átlátszó. A férfi megigézve nézett rá. - Elégedett, capitaine? - kérdezte Sofie. - Nagyon is. A csipke is eltűnt, és azonnal elefántcsontszínű lenvászon került a helyére. Utána krémszínű és rózsaszín szalagok simultak Virginia mellére. - Nos? - kérdezte a madame. Devlin csak némán bólintott. Pillantása a szalagokra siklott, vagyis inkább Virginia mellére, és végül a szemébe nézett. A lány nem tudta elkapni róla a tekintetét. - Használja fel mindet az elefántcsontszínüvel együtt! - mondta a férfi. - Superbe, mon capitaine — helyeselt a madame őszinte buzgalommal. - És bugyik is kellenek. Olyanok, amelyek manapság divatosak. Oui? - Igen - felelte Devlin. - Máris mutatok önnek valamit. Egy egészen különleges selymet, mademoiselle szeretni fogja. Odalent van az anyag, un moment, s 'il vous piait - kért elnézést a madame, és kisietett. Virginia nem tudta, hogy fogja túlélni ezt a ruhapróbát. Sofia közben egy sötétvörös selymet terített rá, és ő megborzongott, amikor Devlin helyeslően bólintott. A francia kisasszony most nem vette le róla a csillogó anyagot. - Milyen mély legyen a kivágás, capitaine? - kérdezte, és úgy helyezte az anyagot, hogy Vir-
ginia mellhajlata éppen csak kilátsszon alóla. - Mélyebb - mondta Devlin. Virginia úgy érezte, álmodik, és ez az álom nagyon is érzéki volt. Ennyire kivágott ruhát sem viselt soha, hát még mélyebben dekoltáltat. - Így? - kérdezte Sofíe, és lejjebb engedte az anyagot. - Igen, így már tökéletes lesz - felelte Devlin fátyolos hangon, és hirtelen franciára váltott. - D 'accord - mondta Sofíe, aztán kisietett a próbaszobából, és becsukta maga mögött az ajtót. Devlin felállt, és Virginiához indult. Ő gyorsan felkapta az első keze ügyébe eső anyagot, hogy eltakarja magát, bár már tudta, mit fog hallani a férfitól. - Ne! - mondta Devlin, és ez nem kérés volt, hanem parancs. A lány megdermedt. Mellében fájdalmas feszítést érzett, és tüzelt az öle. A férfi kivette a kezéből a selymet. - Mit csinálsz? - suttogta a lány rekedten. - Gyönyörű vagy - felelte Devlin, miközben megsimogatta a mellét, aztán pedig a tenyerébe zárta. Virginia nem akarta, mégis felkiáltott, mert nem tudott uralkodni kéjes érzésein. Lehunyta a szemét, miközben a férfi a mellbimbóját izgatta, amely még keményebb lett. A lány megállíthatatlanul reszketett, halkan nyögdécselt, s perzselő öle megváltáséri könyörgött. - Nézz rám! - parancsolt rá Devlin halkan. Virginia engedelmeskedett a felszólításnak. Tekintete összeolvadt a férfiéval, akinek a szemében ezüstös lángok táncoltak. Aztán halványan elmosolyodott, Virginia mellére hajolt, és nyelvével körözni kezdett felágaskodott bimbója körül. A lány felkiáltott, belemarkolt Devlin hajába, szólni akart neki, hogy hagyja abba, mert a madame vagy Sofíe bármikor bejöhet. Nem tudott azonban megszólalni, mert egész testét kéjes érzések járták át. Aztán megérezte, hogy a férfi keze a derekára siklott, és elkezdte letolni róla a bugyogót. Virginia sejtette, mire készül, és rémület tört rá. - Engedd, hogy örömöt okozzak neked, drágám! - kérte Devlin. - Ne... itt! - nyögte a lány kétségbeesetten. A férfi arcát azonban már a köldökén érezte. - Nem fognak megzavarni bennünket - mondta, és letolta a bugyogót a lány bokájára. Virginia most már semmivel sem törődve megmarkolta Devlin vállát, hogy lejjebb tolja a fejét. - A türelem nemes erény - emlékeztette a férfi, és a lány öléhez dörzsölte az arcát. - Ó, Devlin! - nyögött fel Virginia. A férfi gyengéd csókokat lehelt a lába közé. Egyet, kettőt, aztán egy harmadikat is. A lány megtántorodott, Devlin azonban elkapta, s lefektette a selymekre és szaténokra. Virginia szétnyitotta előtte a combját, ő pedig mélyen beléhatolt a nyelvével. A lány teste ívbe feszült, és felzokogott, amikor érzéki örvény rántotta magába. - Devlin! - zihálta. A férfi nyelve egyre csak izgatta, ő pedig hangosan nyögdécselt, miközben megállíthatatlanul reszketett. Kéjes öröme végül robbanásszerűen teljesült be. Lassanként visszatért a valóságba, és kinyitotta a szemét. Még mindig a hátán feküdt a padlón, és testét csak a harisnyája meg a fűzője takarta. Devlin a combja között térdelt, amelyet ő még mindig szemérmetlenül széttárt előtte. Gyorsan össze akarta zárni, de a férfi az ölére tette a kezét. - Ne! A vágy újraéledt. Virginia mozdulatlanul feküdt, és zihálva szedte a levegőt. - Mi lesz, ha... - kezdte, és elképzelni sem merte, mi történne, ha a szalon tulajdonosnője vagy az unokahúga rajtakapná őket. - Nem fognak bejönni. A lány ellent akart mondani, de szinte azonnal megfeledkezett a szándékáról, és a férfi tenyerének feszítette magát. Devlin ujjai azonnal újra az ölébe csúsztak, és neki minden ellenállása megtört. - Akarod még egyszer, kicsim? - kérdezte a férfi rekedten. Virginia ráemelte mámortól homályos tekintetét. - Kérlek... adj többet magadból... ott lent - suttogta. Devlin ujjai már mélyen a lány nedves ölében mozogtak, ő azonban nem érte be ennyivel. Többet akart, és tudta, mi volna az a több. Felült, és meg akarta fogni a férfi nadrágja alatt feszülő kemény vesszőt, de ő eltolta a kezét. A lány hitetlenkedőn meredt rá. Devlin mozdulatai még gyorsabbak, még kérlelhetetlenebbek lettek. Virginia zihálva kapkodta
a levegőt. Hátrazuhant a vásznak és csipkék halmára, s vadul dobálta magát. A férfi ujjai mind mélyebbre és mélyebbre hatoltak, és egyre gyorsabban mozogtak. A lány tudta magáról, hogy szégyentelen, mégis gátlástalanul könyörögni kezdett. - Akarlak, Devlin. Magamban akarlak érezni. Kérlek, gyere! - esdekelt. A férfi mély torokhangot hallatott, aztán hirtelen Virginiára feküdt. Száját a szájára tapasztotta, és nyelve mélyen belehatolt. Keze közben is folytatta eszelősen izgató játékát. Virginia tudta, hogy többre vágyik, többet akar, többet kell kapnia. Devlin keze aztán hirtelen már nem volt ott benne. A lány most a karjában találta magát, és a férfi az ölén mozgott vad iramban, egyre közelebb repítve őt a csúcshoz. Virginia hangosan sikoltozott, és úgy érezte, ezer darabra robban szét a teste, nem is csak egyszer, hanem újra meg újra. Devlin a nevét suttogta, miközben ő csodás beteljesülést élt meg. Utána kész örökkévalóságig mozdulatlanná dermedt a puha selymeken és szaténokon a padlón. Devlin zihálva feküdt fölötte, ő sem mozdult, és még mindig izgalomban volt. Egy idő után legördült Virginiáról, felült, és tekintete tetőtől talpig bejárta. A lány bódulata oszladozni kezdett. Lassanként, elképedten és ijedten felfogta, mi történt. Gyorsan felkapott egy anyagot, és magára terítette. Erre nem számított. Álmélkodott, bódult volt, de nem szégyellte magát. Kicsit sem. Éppen ellenkezőleg, többet akart. Sokkal többet. - Ezzel már elkéstél - jegyezte meg Devlin, és a selyemre mutatott, amelyet a lány a melle elé fogott. Nyelve hegyével Virginia megnedvesítette az ajkát. Még mindig arra vágyott, hogy mélyen magában érezze a férfit, és ne csak az ujjait. - Már régóta meg akartam ezt tenni - mondta Devlin halkan, és a lány szemébe nézett. - Hihetetlenül szenvedélyes vagy, Virginia. Szavai a lány szívéig hatoltak. - És a te örömöd? - kérdezte csendesen. Már megint, még mindig kívánta a férfit. Tudta azonban, hogy testük valódi egyesülésével sem érné be. Azt szerette volna, hogy Devlin nyújtsa ki a kezét, és őszinte vonzalommal érintse meg öt. Ez a vágya azonban nem teljesült. A férfi csak megrándította a vállát, aztán felkelt a padlóról. - Túl fogom élni - mondta. A lány is felkelt. Eltökélten elfojtani igyekezett a csalódottságát, és gyorsan felhúzta a bugyogóját. Önmaga elől azonban nem sikerült eltagadnia, hogy csalódott. Ez a férfi kész rejtély, gondolta. Fel nem foghatta, miért nem akar Devlin gyengéd érzelmeket táplálni iránta. Miért éri be pusztán testi szerelemmel? - Sajnálom, hogy önmagádtól megtagadod az örömöket - mondta. - Egészen össze vagyok zavarodva, Devlin - vallotta be aztán. - Semmi okod rá. - A férfi vonásai megkeményedtek, és arca megint egészen maszkszerű lett. Ez csak... egy őrült pillanat volt. Nem lett volna szabad itt maradnom a ruhapróbán. - Miért nem? Valóban olyan szépnek találsz, hogy kis híján elveszítetted miattam a fejed? - Hogy őszinte legyek, igen. A lány már éppen le akarta teremteni Devlint, mert gúnyolódik vele, amikor rádöbbent, hogy nem gúnyolódásnak szánta, amit mondott. - Ezt komolyan igy gondolod? - kérdezte elfúló hangon. - Igen. -A férfi kis ideig tépelődőn harapdálta az ajkát. - Igen, a legkomolyabban így gondolom. A lányt boldogság öntötte el, és elmosolyodott. - De... Devlin a szájára tette az ujját. - Mi volna, ha egyszerűen csak elfogadnád, amit mondtam, és örülnél neki? Virginia mosolya még szélesebb lett, és dalra fakadt a szíve. Devlin szépnek találja! Csalódottságának egyszeriben nyoma veszett. - Tudod mit? Pontosan azt fogom tenni - felelte. - Elfogadom, amit mondtál, és örülök neki.
19. A Regent Street egészen elcsendesedett, mire Virginia és Devlin elhagyta a ruhaszalont. Néhány üzletre már a „Zárva" táblát is kitették. Az utcán csak kevesen jártak, és azok is
mind férfiak voltak. - Ennyire elszaladt az idő? - kérdezte Virginia. A ruhapróba további részében Devlin magára hagyta őt a varrónőkkel, de előtte még pontos utasításokkal látta el Madame Didier-t arról, hogy milyen legyen Virginia ruháinak az anyaga és a szabása. - Még csak négy óra van. A hölgyek azonban ilyenkor már az esti programjaikra készülődnek - felelte a férfi. A lány kerülni igyekezett Devlin tekintetét. Nem tudott a szemébe nézni, mert nem tudta elfelejteni az érintéseit, és azt sem, amit ő közben érzett. Lelkében teljes volt a zűrzavar. Hogyan viselkedjen? Hogyan tartsa magát a megállapodásukhoz, amikor az számára sokkal többet jelent puszta játéknál? - Gyönyörű ruháid lesznek, Virginia - mondta a férfi. - Tudom, hogy téged nem igazán érdekel a divat, de azért mindent megtarthatsz, ha majd elmész. A lány hirtelen haragra gerjedt. - Nem tartok igényt a ruhákra – jelentette ki. Már csak pár lépésnyire jártak Devlin hintójától, amely elé négy pompás szürke ló volt befogva, de a férfi most hirtelen megállt. Virginia felé fordult, és egyenesen a szemébe nézett. - Én azért neked adom őket - felelte. - Ezzel a nagyvonalú gesztussal akarsz könnyíteni a lelkiismereteden? - kérdezte a lány leplezetlen keserűséggel. Devlin megütközve nézett rá. - Lelkifurdalást kellene ereznem? - kérdezte végül lassan, mintha minden egyes szavát mérlegre tenné. -Azért, mert örömet szereztem neked? - Mindenért - válaszolta a lány felindultan. - A bűntudatnak semmi köze ahhoz, hogy felajánlottam neked a ruhákat - mondta Devlin. - Láttam rajtad, hogy lehangolt vagy, és jobb kedvre akartalak deríteni. - Bármikor újra kényeztethetsz - mondta Virginia csípősen. - Annak mindig meglesz a kellő hatása. Devlin összerezzent, de a lány otthagyta, és határozott léptekkel továbbindult. Jobb lett volna, ha ezeket a szavakat inkább megtartom magamnak, látta be Virginia. Mert igaz ugyan, hogy a férfi csodás érzéki örömben tudja őt részesíteni, csakhogy az az öröm mindig is csupán a csalódás, a fájdalom és a bánat előjátéka lesz. Miért nem lehet ő is olyan nagyvilági nő, aki úgy tudja élvezni a szeretője gyengédségeit, hogy közben nem epekedik a szerelme után? És miért nem érez Devlin halvány lelkifurdalást sem azért, mert gátlástalanul kihasználja őt? Virginia a saját tükörképére meredt. El sem akarta hinni, hogy az a gyönyörű és csábos jelenség, aki az ovális tükörből néz vissza rá, ő maga. Ez egyszerűen képtelenség. -Ó, Hughes kisasszony! - lelkendezett Hannah, az egyik szobalány. - A kapitány soha többé nem fog másik nőre nézni, ha meglátja így önt. Miközben továbbra is a karcsú nőt nézegette, aki mélyen kivágott, puffos ujjú és széles övvel díszített ezüstszínű bársonyruhát viselt, Virginia szinte már hitt Hannah-nak. Oldalról is szemügyre vette magát, és úgy látta, ruhájában teltebbnek tűnik a melle. Jól tudta, hogy alatta fekete és bűnösen buja alsóneműt visel. A csupa csipke darabban Szajhának kellett volna éreznie magát, ám ő most túlságosan félt az előtte álló estétől ahhoz, hogy mást is érezzen, és ne csak rémületet. Az viszont olyan erős volt, hogy már-már ájulás környékezte. - Hallatlanul elegáns, Hughes kisasszony. A kapitány nagyon-nagyon büszke lesz önre - áradozott tovább a szobalány. Virginia úgy látta, hogy valóban nem úgy fest, mint egy szajha, és nem is úgy, mint egy kitartott szerető. Bárki előkelő és gazdag hölgynek gondolhatja. Megérintette szorosan összefogott haján az apró gyöngyökkel díszített csipkét, amely bármilyen turbánnál vagy fejéknél szebb volt. Már csak nyaklánc és fülönfüggő hiányzott róla, de emiatt nem akart panaszkodni. Elégedett lehetett a megjelenésével, mégsem tudta, hogyan fog helytállni ma este a sok-sok elegáns hölgy és úr között, akik mind a legfelsőbb körökhöz tartoznak. - Már el kellett volna indulnunk, Virginia - hallotta meg egyszer csak Devlin hangját. A lány a tükörből meglátta, hogy a férfi az ajtóban áll. Szeme elkerekedett, amikor megpillantotta őt, aztán az arcára és a dekoltázsára siklott a tekintete. - Fordulj körbe! - kérte lágy hangon.
Virginia minden félelme dacára csakis elismerésnek értelmezhette a férfi szemének csillogását. Eleget tett a kérésének, és a körbeforgás után még bájosán pukedlizett is. Eltökélte, hogy csak azért is félvállról fogja venni ezt az estét. - Remélem, elégedett vagy Madame Didier munkájával - mondta kényszeredett mosollyal. - Elégedett vagyok. Több mint elégedett. Te leszel a legszebb nő Lord Carew estéjén - felelte Devlin. Szavait a lány gúnyos hanggal nyugtázta. A férfi mosolyra húzta a száját. - Elmehetsz - mondta a szobalánynak. - Gyere ide! - kérte aztán Virginiát kedvesen. A lány engedelmesen odament hozzá, s amikor Devlin mosolyogva felemelte a kezét, azt hitte, hogy meg fogja simogatni az arcát. Ő azonban simogatás helyett fülönfüggőt akasztott a fülcimpájára, aztán megfordította Virginiát, hogy nyakláncot is csatoljon rá. A lány lepillantott magára, s a csillogó-villogó gyémántok láttán elállt a lélegzete. - Hát ez? - lehelte. - Tetszik? - kérdezte a férfi, és keze a lány vállára siklott. Virginia a tükörbe nézett. Devlin előtt állt, háttal neki, és a nyakában különböző méretű kövekből felfűzött gyémánt nyakék ragyogott, amelyet középen még egy nagy függő is díszített. Fülbevalója ugyanabból a drágakőből készült. - Igen - felelte elfúló hangon, s magában azt találgatta, honnan vette Devlin ezeket az ékszereket. Úgy sejtette, csak ma este viselheti őket, aztán majd vissza kell adnia. - Mehetünk? - kérdezte a férfi, és szürke szaténköpenyt terített Virginia vállára. A lány bólintott, és reszketés tört rá. Bárcsak máshova mennénk! - gondolta. Bárhova, csak ne oda, ahol neki majd a kitartott szeretőt kell alakítania. - Nem maradunk sokáig - dörmögte Devlin, mintha kitalálta volna Virginia gondolatát. Ebből egy perc is túl hosszú lesz, futott át a lány fején, de ezúttal okosan a hallgatás mellett döntött. A férfi furcsa pillantást vetett rá. - Ígérem, nemsokára túl leszel ezen, Virginia - mondta. Lord Carew otthona inkább kastély volt, semmint ház. Greenwich villanegyedében állt, hatalmas park és kisebb erdő vette körül, s Devlin mindhárom háza kényelmesen elfért volna benne. Amikor a hintójuk áthajtott a szobrokkal és labirintussal díszített kerten, hogy beálljon a főbejárat előtt sorakozó, elegánsnál elegánsabb fogatok közé, Virginia félelmei felerősödtek. Miközben arra vártak, hogy a kapu előtt majd kiszállhassanak, Devlinhez fordult. - Hány vendég lesz? - kérdezte. - Néhány száz, gondolom - felelte a férfi. Többet nem mondott, csak hosszú lábát keresztbe téve ült Virginia mellett. Egyenruhájában, mint mindig, most is csodásán festett. Gondolatai máshol járhattak, hogy hol, azt Virginia még csak nem is sejtette. A férfi ugyanolyan feszültnek tűnt, mint ő maga, de egyébként kifürkészhetetlen volt az arca. Végül aztán egy lakáj kinyitotta a hintójuk ajtaját, és kisegítette Virginiát. Devlin is kiszállt, és egymás mellett felmentek a bejárati ajtóhoz vezető széles kőlépcsőn. - O'Neill kapitány, örülünk, hogy újra látjuk! - szólította meg Devlint egy úr, aki a nejével előttük szállt ki a hintójából. - Lord Arnold, Lady Arnold. - Devlin meghajolt a kedvesen mosolygó házaspár előtt. Engedjék meg, hogy bemutassam önöknek kedves barátnőmet, Virginia Hughes kisasszonyt. A lány érezte, hogy pír önti el az arcát, miközben két kíváncsi szempár szegeződött rá. Lord Arnold barátságos arcú, pocakos úr volt, a hitvese sem különösebben szép, de csillogó szeme éles észről árulkodott. A lord meghajtotta magát, a felesége biccentett. - Szép esténk van egy bálhoz, nemde, Hughes kisasszony? - kérdezte Arnold, s mosolya arra vallott, hogy még mit sem sejt Virginia helyzetéről. - Igen, igazán kellemes az idő - felelte a lány. Odapillantott Lady Arnoldra, de ő csak fürkészőn visszanézett rá, és semmit sem mondott. Ajkán udvarias mosoly játszott. Követték a házaspárt a házba. Devlin és a lord egy törvényjavaslatról váltott néhány szót, amelyet nemrégiben fogadott el L parlament alsóháza. Virginia megcsodálta a több emelet magas előcsarnokot, amely mögött közvetlenül a még nagyobb és még pompázatosabb bálterem helyezkedett el. Odabent már legalább kétszáz vendég tartózkodott. A hölgyek ékszerei csak úgy csillogtak-villogtak a mennyezetről alálógó kristály gyertyatartók adta fényárban. - Ön tehát amerikai? - kérdezte Lady Arnold, miközben beálltak az érkező vendégeket fogadó házigazda előtt kanyargó sorba. - Igen - felelte Virginia, és érezte, hogy megint elpirult. - Nálunk otthon nincsenek ilyen ele-
gáns bálok. - Hol van az az otthon, kedvesem? - Virginia államban, mylady - válaszolta a lány, és félve várta a következő kérdést. - És hogy került Angliába? A lány megnedvesítette az ajkát. - Elveszítettem a szüleimet, és azért jöttem ide, hogy a nagybátyámnál, Eastleigh grófnál töltsék némi időt. - Ó! Sajnálom a szüleit - mondta Lady Arnold, és Virginia őszintének találta az együttérzését. - Köszönöm szépen. - O'Neill kapitány a családjuk barátja? - érdeklődött tovább a lady. Virginia habozott. Mondja el az igazságot? Talán az volna n legokosabb, ha mielőbb túlesne a kínos vallomáson. - Nem szeretnék kíváncsinak tűnni - folytatta Lady Arnold, miután hiába várt válaszra. - Csak még soha nem láttam a kapitányt hölgykísérő társaságában. A lány zavartan nyelt egyet. - A kapitány úr nagyon kedves hozzám. Jelenleg... nála lakom Waverly Hallban. Lady Arnold érdeklődőn felvonta a szemöldökét. - Ó, igen, a kapitány megvásárolta azt a házat Eastleigh gróf tól. A családja most ott tartózkodik? - Valójában nem - felelte Virginia kitérőén, de ahhoz nem volt ereje, hogy előrukkoljon az igazsággal. - Elnézését kérem, mylady, de hív a kapitány - tette hozzá, aztán otthagyta az elképedt ladyt, és odasietett Devlinhez, aki fürkészőn nézett rá. - Attól tartok, ma nem fogom jól játszani a szerepemet - mondta neki a lány feszülten. - Ma nem is kell szerepet játszanod, Virginia. Egyszerűen csak maradj mellettem, amíg nem távozunk - mondta a férfi. Arcán egfeszültek az izmok, és félrefordult, mintha nem tudna a lány szemébe nézni. - Lord Carew - hajolt meg aztán egy idős, testes úr előtt. - Engedje meg, hogy bemutassam önnek kedves barátnő met, Virginia Hughes kisasszonyt. Virginiának borzalmasan fájt a feje. Kissé félrehúzódott, és a táncolókat figyelte, de nem sikerült megfejtenie, milyen rend szerint válnak szét az egy sorban felállt párok, hogy a hölgyek egy darabig más urakkal táncoljanak, mielőtt visszatérnének eredeti táncosukhoz, és vele lejtenének tovább. Devlin néhány úrral beszélgetett a közelben, és Virginia borzalmasan érezte magát. A pillantásokból, amelyeket időnként elkapott, félreérthetetlenül kiolvasta, hogy a férfiak jól tudják, milyen helyet tölt ő be a kapitány mellett. - Szeretne táncolni? Virginia megfordult, és a mosolygó Tyrell de Warennével találta szemközt magát. - Attól tartok, már nem emlékszem a tánclépésekre - felelte. Kissé megkésve jutott eszébe, hogy elfelejtett pukedlizni, és sietve meg akarta hajtani a térdét, de Tyrell megfogta a könyökét. - Hughes kisasszony, azt hiszem, elég jól ismerjük már egymást ahhoz, hogy mellőzhessük ezeket a formaságokat. A lány megkönnyebbült. - Maguk, angolok szörnyen szertartásosak - mondta. – Nehéz megfelelni a rengeteg viselkedési szabálynak. - Ezt elhiszem - felelte a fiatal férfi. Jóindulatúan elmosolyodott, és a karját kínálta Virginiának. - Sétálunk egyet a galérián? A lány odapillantott Devlinre, aki közben megfordult, és őket nézte. - Nem hiszem, hogy a fivére azt jó néven venné. Még nem mutogatott engem eleget. Tyrell mosolyának nyoma veszett. - Virginia, megengedi, hogy nyíltan beszéljek önnel? A lány megfeszítette magát. - Kérem, csak tessék! - A családom szörnyen haragszik Devlinre a viselkedése miatt. Az még a legkevesebb, hogy
elhozta ide kegyedet. Virginia meglepetten hallgatott. Közben látta, hogy Devlin elköszönt az uraktól, akikkel eddig beszélgetett, és feléjük indult. Léptei eltökéltségről árulkodtak, és a lány kitalálta, mire számíthat. - Csupán azt akartam értésére adni - folytatta Tyrell -, hogy kegyedet jóvátétel illeti meg azért, amin keresztül kellett mennie. Apámnak gondja lesz arra, hogy Devlin mielőbb helyrehozza a hibáját. A lány nem értette, miről beszél Tyrell. Jóvátétel? Egyszeriben remény ébredt benne. Devlin családja talán segíteni akar neki abban, hogy kifizethesse megboldogult édesapja adósságait? Az valóban sok mindenért kárpótolná. Devlin odaért hozzájuk, és megfogta a lány karját. - Megpróbálod elhódítani tőlem Virginiát, Ty? - kérdezte. - Nem tudok arról, hogy valaha is elhódítottam volna tőled bárkit is - felelte Tyrell gúnyosan. Virginia nem figyelt a két fivér szóváltására, mert gondolatai még mindig a kilátásba helyezett jóvátétel körül jártak. Lehet, hogy végre-valahára elhagyja a balszerencse? - Táncolunk? - kérdezte Devlin. A lány megrémült. - Nem tudok táncolni. Egyetlen lépést sem ismerek. Devlin végre elmosolyodott, és meleg mosolya most a szemét is elérte. - Én pedig kimondottan unalmas időtöltésnek találom a táncolást. Hozzak pezsgőt? Virginia bólintott, bár jobban örült volna, ha Devlin azt javasolja, hogy menjenek haza. Annak mindenesetre örült, hogy egészen eddig egyetlen kínos, megalázó találkozásban sem volt része. Devlin biccentett, és elindult az italokért. - Nos, most, hogy már akadt társasága, én ajánlom magamat - mondta Tyrell. - Remélem, hamarosan találkozunk. További szép estét! - tette hozzá, aztán meghajolt. Virginia elmosolyodott, előírásosan pukedlizett, és a távozó férfi után nézett. Egyszeriben egyedül maradt. Furcsa és kellemetlen érzés volt, hogy az estélyen százak vettek részt, és ő mégis magányosan álldogált a táncparkett szélén. Pillantásokat kapott el, és úgy sejtette, hogy a vendégek róla beszélgetnek. A hölgyek közül többen szájuk elé tartották a legyezőjüket, és úgy pusmogtak. Virginia most már egészen biztos volt abban, hogy őt beszélik ki. Egyszeriben szörnyen melegnek és fullasztónak érezte a bálterem levegőjét. Kimenekült az előcsarnokba, aztán felment egy lépcsőn, végigsietett az emeleti galérián, és végül belépett egy szalonba, amelyet csak a falikarokban égő néhány gyertya és a nagy ablakokon át odakintről beeső holdfény világított meg. Megkönnyebbült, hogy végre egészen egyedül lehet, odalépett az egyik ablakhoz, és a kőpárkánynak dőlt. Már nemcsak a feje fájt, hanem a gyomra is, olyan rettenetesen, mintha kést forgattak volna benne. Magára fonta a karját, és összegörnyedt. - Akárki meglássa, hogy ez itt az én amerikai unokahúgocskám! Virginiának elakadt a lélegzete. Lassan felegyenesedett, és megfordult. Egy karcsú és szép arcú fiatal tengerésztiszttel találta szemben magát, aki most mosolyogva meghajtotta magát előtte. - Thomas Hughes kapitány vagyok - mutatkozott be, és a szája még mindig mosolygott, de a szeme nem. – Elmondhatatlanul örülök, hogy végre megismerhetlek. Virginia levegő után kapkodott. - Mylord - válaszolta csak óvatosan. Riadtan körbenézett, és Devlint kereste a tekintetével, de sehol sem látta. - Ijedtnek tűnsz - duruzsolta Thomas Hughes. - De ugye nem tőlem félsz, drága kis kuzinom? A lány egyszerűen nem tudott megszólalni. Érezte, hogy unoka-fivére rosszban sántikál, és egészen a falig hátrált előle. - Élvezed a bált, Virginia? A lány erejéből még csak bólintásra sem futotta. - El... elnézést - hebegte, és el akart indulni. A férfi azonban megragadta a karját, visszarántotta, és durván az ablakpárkánynak lökte. - Élvezed annyira, mint azt, ha O'Neill kapitány ágyában fekszel? Virginia rémülten felsikoltott, és megpróbálta lerázni magáról a tengerésztiszt kezét.
- Eresszen! Fáj a szorítása, uram! A férfi még erősebben megmarkolta a karját, és egészen közel hajolt hozzá. - Azt mondják, O'Neill úgy hágja meg a nőket, mint egy bika. Ez az, amit szeretsz, unokahúgocskám? Ez tetszik neked, te kis kurva? Virginia karja már elzsibbadt a szorítástól, és félt, hogy a fájdalomtól el fog ájulni. - Kérem - lehelte. - Ó, igen, ezt a szót akartam hallani tőled. A férfi magához rántotta a lányt, s mielőtt ő még felfoghatta, mi történik, szájára tapasztotta a száját. Virginia védekezni próbált, de a tiszt kíméletlenül a falhoz nyomta, s a fogaival és a nyelvével erőszakosan szétfeszítette az ajkát. Olyan mélyen szájába nyomta a nyelvét, hogy ő fuldokolni kezdett. Közben érezte, hogy támadója benyúl a ruhájába, átfogja a mellét, és durván markolássza. Ágaskodó férfiassága a lány combjának feszült, és erőszakos fogdosása borzalmasan fájt. Virginia előtt el akart sötétülni a világ, de elszántan harcolt az ájulás ellen. Elkeseredetten el akarta lökni magától a tisztet, ám hiába, mert ő továbbra is a falhoz szorította, és könyörtelenül folytatta a melle markolászását. A lány biztos volt abban, hogy amint elhagyja az ereje, ez az alak meg fogja erőszakolni, és megint ájulás környékezte. - Megöllek! Devlin dühödt hangja belehasított a sötétségbe, és Thomas Hughes azonnal elengedte Virginiát. Ő tehetetlenül összecsuklott a földön, és felzokogott. Karja és melle elviselhetetlenül fájt. Aztán egy férfi kiáltását hallotta a közelből, és nagy nehezen felemelte a fejét. Hughes elterülve feküdt a földön, s fölötte vér vöröslött a kőfalon. A lány lassanként felfogta, mi történhetett. Devlin belerúgott a másik férfiba. - Kelj fel, gyáva féreg! - mondta vészjóslóan halkan. Virginia tudta, hogy meg kellene állítania Devlint, de nem sikerült megszólalnia. A vérző orrú férfi feltérdelt. - Ez csak egy szajha - mondta, és vért köpött a földre. Devlin felrántotta a földről, és a falnak lökte. Azonnal újra galléron is ragadta azonban, s amikor ököllel az arcába vágott, egy csont hangos reccsenését lehetett hallani. Virginia a fájdalmaival dacolva talpra ugrott. - Devlin, elég! Hagyd abba! Hughes arcából csak úgy dőlt a vér, de hirtelen kardot rántott. Virginia megdermedt a rémülettől, Devlin azonban csak elmosolyodott. - Ez nagy butaság volt - mondta, és a kardja hangosan surro gott, amikor kihúzta a hüvelyéből. Pengék villogtak, ahogy a két férfi táncolni kezdett egymással szemben. Mindkettőjük arca halálos eltökéltségről árulkodott. - Devlin, ne! - kiáltotta Virginia. Devlin azonban nem hallgatott rá, és támadást színlelt. Hughes rosszul értelmezte a mozdulatát, és meg akarta szúrni, ő azonban kitért előle, és villámgyorsan megvágta. Ellenfele felkiáltott, és vér színezte el a zubbonyát. Tyrell! - hasított Virginia fejébe a gondolat. Kirohant a szalon ból és már az előcsarnokban járt, amikor rádöbbent, hogy az emberek döbbenten merednek rá. Feltűzött haja kibomlott, ruhája elszakadt, és a vak is látta, mi történhetett vele. ő azonban most ügyet sem vetett a megjelenésére és a bámészkodókra. Megállt a bálterem küszöbén, és a tömeget fürkészte, ám sehol sem találta, akit keresett. Kétségbeesés kerítette hatalmába, mert biztos volt benne, hogy Devlin meg fogja ölni Thomas Hughes kapitányt. Azért pedig bitófán fogja végezni, gondolta elkeseredetten. Ekkor mégis meglátta Tyrell-t, aki éppen egy szőke szépséggel táncolt. Virginia felfogta a szoknyáját, utat tört magának a tömegben, és Tyrell nevét kiabálta. Ő azonban nem hallotta meg a hangos zenétől, és csak mosolyogva megforgatta csinos partnernőjét. - Tyrell! Mylord! Segítség! - kiáltotta Virginia újra. A férfi most már megfordult, és megdöbbent, amikor meglátta a lányt. Miközben odasietett hozzá, a parketten egyszeriben abbamaradt a tánc. - Mi történt? Megsebesült?
- Devlin megöli Hughes kapitányt! Az emeleten vannak az egyik szalonban! Tyrell gondolkodás nélkül futásnak eredt. Virginia követte, és észre sem vette, hogy a bálteremben hirtelen csend állt be, amelyet csupán izgatott pusmogások törtek meg. Virginia egyre csak rohant Tyrell nyomában, s akkor sem pillantott hátra, amikor meghallotta, hogy több férfi is elindult utánuk. A szalonban a két tengerésztiszt között még mindig folyt a párbaj. Hughes már számtalan sebből vérzett, Devlin egyenruhája viszont érintetlen volt, és látszott rajta, hogy ellenfelének egyszer sem sikerült eltalálnia. Egy erős csapás után Hughes kezéből kiesett a kard, és már nem tudta felvenni, mert Devlin a mellkasának szegezte a fegyvere hegyét. Mozdulatlanul állt vele szemben, és vészjósló mosolyra húzta a száját. - Elég! - kiáltotta el magát Tyrell, és az unokafivére mögé lépett. Hughes a falnak dőlt, és megtántorodott, mintha bármelyik pillanatban elveszíthetné az eszméletét. Virginia mögött kíváncsiskodók rontottak be a szalonba, és izgatottan lesték, mi fog történni. Devlin arca egészen rezzenéstelen volt, akár egy maszk. Ajkán a jéghideg, borzongató mosoly arról árulkodott, hogy meg akarja ölni ellenfelét. - Nem. Még nem elég - mondta. - Legfőbb ideje, hogy Tom Hughes kilehelje a lelkét. - Egy szajha miatt akarsz megölni? - kérdezte Hughes elhaló hangon. Devlin hátrahúzta a kardját, aztán egyenesen ellenfele szívére irányította a hegyét, hogy beledöfje. A tömegből többen felsikoltottak. Tyrell villámgyorsan megmarkolta az unokafivére csuklóját. - Ne tedd! Devlin ajkán gyilkos mosoly jelent meg. - Menj az utamból! - Nem fogod megölni - felelte Tyrell, és olyan erősen szorította az unokafivére csuklóját, hogy kézfején kifehéredtek a csontok. - Ez az alak nem ér annyit, Dev - folytatta Tyrell halkan. Nem ő ölte meg édesapádat. Nem őt keresed. Virginiának pedig nem esett baja - tette hozzá még halkabban. Devlin arcán minden izom megfeszült. Futó pillantást vetett a lányra, majd megint Hughes-ra nézett. Tartása aztán hirtelen ellazult, és hátralépett. A vendégekből hangos sóhajok szakadtak fel. Virginia egészen elgyengült a megkönnyebbüléstől, amelyet a többiek is mind érezhették. A sebesült és imbolygó Hughes kapitányhoz tisztek siettek oda, hogy támogassák. Devlin hirtelen mozdulattal visszadugta hüvelyébe a kardját, és odalépett Virginiához. - Jól vagy? - kérdezte. Nem érintette meg, csak a szeme járta be az arcát, összekócolódott haját, és végül az ajkán állapodott meg, amely felhasadt Hughes erőszakos csókjaitól. A férfi pillantása aztán Virginia báli ruhájának elszakadt míderére esett, és újra ijesztően megvillant a szeme. A lányt cserbenhagyta a hangja, és csak bólintással válaszolta meg Devlin kérdését. Egyszerűen nem tudta levenni róla a tekintetét, és ebben a pillanatban úgy érezte, soha nem volt még akkora biztonságban, mint most. Devlin szeme egészen elsötétült, amikor Virginiára fonta a karját. - Hazamegyünk - mondta.
20. Virginia megállíthatatlanul remegett. Tudta, hogy ez butaság, elvégre nem sérült meg komolyan, és a legrosszabb sem történt meg vele. Nem akarta, hogy Devlin gyávának lássa, mégsem sikerült leküzdenie a reszketését. Gyomra felkavarodott, miközben Devlin hintója gyorsan haladt a kanyargós úton. Amikor egy bucka megdobta a kocsit, a lány lehunyta a szemét, és megkapaszkodott. - Virginia? - szólította meg a férfi halkan. A lány most nem akart beszélgetni. Nem hitte, hogy egyáltalán képes lenne rá. Még túl közeli
volt a borzalmas élmény. Magára fonta a karját, és behúzódott a hintő sarkába. - Mindjárt hazaérünk - mondta most Devlin furcsa, bizonytalan hangon. - Már csak pár perc. Virginia bólintott, de nem merte kinyitni a szemét. A férfi hangját gyanúsan aggódónak hallotta, és félt, hogy el fogja sírni magát. - Fájdalmaid vannak? - kérdezte Devlin. Virginia némán megrázta a fejét. Valójában nem hazudott. Igaz, a csuklója és a melle még mindig sajgott, ám ez semmi sem volt a lelki kínjaihoz képest. Azokról azonban nem tudott Devlinnel beszélni. Thomas Hughes úgy bánt vele, mint egy szajhával, és a világ is annak tartja. Egy perccel sem tudná tovább játszani ezt a megalázó szerepet. Ez pedig azt jelenti, hogy nem nyerheti el Devlin szerelmét. Amúgy is kiderült már, hogy ennek a férfinak nincs szíve. Egyetlen nőt sem tudna szerelemmel s/e remi, őt pedig végképp nem. - Megjöttünk - mondta Devlin mogorván. A hintő megállt. Virginia kinyitotta a szemét, és örömmel látta, hogy Waverly Hall főbejárata előtt állnak. Egy lakáj leugrott a kocsi hátuljáról, és kinyitotta az ajtóját. Devlin a lányra terítette n szaténköpenyét, hogy eltakarja elszakadt ruháját. Virginia szíve elszorult. Miért ilyen figyelmes vele a férfi? Felkelt az ülésről, és a lakáj kisegítette a hintóból. Devlin ruganyos mozdulattal leugrott mellé, óvatosan átölelte, és ő szorosan odasimult hozzá, miközben bementek a házba. Az előcsarnokban a férfi finoman jelezte Bensonnak, hogy nem kell lesegíteniei hölgy köpenyét. - Hannah azonnal hozzon forró vizet, törülközőket és konyakot a lakosztályomba! Hughes kisasszony elesett. A komornyik bólintott, és elsietett. Virginiát megdöbbentette, hogy Devlin ügyelni akar a jó hírére, és kis híján elsírta magát. A férfi hirtelen ölbe kapta, és a lépcsőhöz indult vele. - Te meg mit csinálsz? - kérdezte a lány. - Tudok járni. - Azt teszem, amit már azóta meg akarok tenni, mióta megkíméltem Tom Hughes életét. Miközben a férfi felvitte az emeletre, Virginia végre ráemelte a szemét. Feszült arcáról haragot és sajnálkozást olvasott le, de valami mást is, amit gyötrődésnek vélt. Tekintetük egymásba fonódott, de mind a ketten hallgattak. A lány zavarodottnak érezte Devlint, és nem értette, miért lehet az. Az emeleten a férfi a lábával és széles vállával belökte az ajtót, s a szalonon át, amelyben tűz lobogott a kandallóban, bevitte a hálószobába Virginiát. Ott is kellemes meleget adott a vidáman pattogó tűz, és már meg volt ágyazva. Devlin letette a lányt az ágyra, és levette róla a köpenyt. Tekintete csak most vált el az övétől. - Segítek levenned a báli ruhát, mielőtt Hannah megjönne - mondta, és ez nem javaslat volt, hanem határozott döntés. Virginia magára fonta a karját, mert még mindig reszketett, pedig a szobában egyáltalán nem volt hideg. Miért fáradhat vele ennyit Devlin? Reggelre úgyis az egész város tudni fogja a teljes igazságot. - Fordulj meg, kérlek! - mondta a férfi halkan. Virginia felkapta a fejét. - Soha nem hallottam még a szádból a kérlek szót – mondta meglepetten. Devlin arcán megfeszültek az izmok. - Csak ritkán kerülök olyan helyzetbe, hogy kérnem kell valamit. Virginia... A férfi hirtelen félbehagyta a mondatot. A lány látta rajta, hogy gondterhelt, sőt talán feszeng is, és mondani szeretne valamit. Virginiában halvány remény ébredt. - Igen, Devlin? - kérdezte. A csend hosszúra nyúlt. - Sajnálom - mondta végül a férfi rekedten. Virginia szíve nagyot dobbant. Egyszeriben rádöbbent, hogy az érzései mit sem változtak. Még mindig szereti Devlint. Szóra nyitotta a száját, hogy megmondja neki, nem ő tehet arról, ami ma este történt. Csakhogy igenis tehetett róla. Arról is, mint minden másról, ami vele azóta esett meg, hogy Devlin O'Neill elrabolta. - Fordulj meg, kérlek - mondta a férfi újra, és a hangja ugyan- olyan rekedt volt, mint az előbb. A lány eleget tett a kérésnek, és érezte, hogy Devlin kigombolja a ruháját. Miután lekerült róla, a férfi ledobta egy székre, és elkezdte lebontani Virginia feltűzött haját. A szobára mély csend telepedett. A lány tökéletesen tisztában volt azzal, hogyan fest új alsóneműjében, a csipkés fekete ingvállban, az ugyanolyan színű alsóingben, fűzőben és selyemharisnyában. Min-
den darabot elefántcsontszínű és rózsaszín szalagok diszítettek, s Virginia tudta, hogy bűnösen érzéki látványt nyújt. El kell takarnom magam, gondolta, és ideges pillantást vetett a férfira. - Adnál... - Nagyot nyelt, és megnedvesítette az ajkát, hogy folytatni tudja. - Adnál egy másik ruhát? Devlin szolgálatkészen odalépett a szekrényhez, és éppen ki nyitotta, amikor kopogtattak. - Szabad! - kiáltott ki, és Virginia megkönnyebbülést vélt ki hallani a hangjából. Hannah egy tál meleg vizet és törülközőket hozott be, s meglepetten elkerekedett a szeme. Devlin egy levendulaszínű selyemruhát vitt oda Virginiának, amely ugyancsak Madame Didier kezc munkáját dicsérte. A lány gyorsan belebújt, szorosan összehúzta magán az övet, és máris jobban érezte magát egy kicsit. - Ó, mamám! - suttogta Hannah. - A kisasszony elesett! Nagyon sajnálom - sopánkodott, miközben letette az ágyra a tálcát. - Egy pillanat, kapitány úr. Devlin bólintott, a szobalány pedig visszament az ajtóhoz. Egy kint várakozó inastól elvett egy tálcát, amelyen egy üveg konyakot és két öblös poharat hozott be. Devlin vízbe mártott egy kis törülközőt. - Véres az ajkad - mondta, aztán leült Virginia mellé az ágyra, és óvatosan letörölte a vért a szájáról. Finoman megemelte az álIát, egy pillanatig az ajkát vizsgálgatta, majd a szemébe nézett. - Attól tartok, pár napig még látszani fog a seb. - Most óvatosan felfelé fordította Virginia kezét, és megvizsgálta még mindig sajgó csuklóját. Tekintete elfelhősödött, és dühösen elkáromkodta magát. - Nem olyan szörnyű - füllentette a lány. - Egy fenét nem! Az a szemét majdnem eltörte a csuklódat. Biztosan nagyon fáj. Virginia ámulata nem ismert határokat. Devlin aggódik értem! - gondolta. Másként nem értelmezhette ezt a gyengéd törődést. A férfi odanyújtotta neki az egyik pohár konyakot. - Ez majd segít. Idd meg az egészet, és utána úgy fogsz aludni, mint a bunda. Virginia ivott egy kortyot. Nőttön-nőtt a hitetlenkedése, és az öröm is csírázni kezdett benne. Lehetséges ez egyáltalán? Reménykedhet abban, hogy mégiscsak fontos lett Devlinnek? A férfi felkelt az ágyról. - Ma éjjel a vendégszobában alszom, hogy ne zavarjalak - mondta. Virginia megrémült. Mindenre vágyott, csak arra nem, hogy egyedül kelljen töltenie az éjszakát. - Hannah, tegyél vizes borogatást a kisasszony csuklójára! - utasította Devlin a szobalányt. - Igenis, uram - felelte a szobalány. - Devlin, ne! - suttogta rekedten Virginia. - Nem akarok egyedül lenni. Ma éjjel nem. Kérlek, maradj itt velem - mondta halkan, és könny lepte el a szemét. A férfi nem válaszolt, de a vonásai még keményebbek lettek. - Hozom a jeget - mondta Hannah, és tapintatosan elhagyta a szobát. Virginia dermedten ült az ágy szélén. Szótlanul nézett fel Devlinre, miközben arcán könnycseppek gördültek le. Szerette volna abbahagyni a sírást, és azt is kívánta, hogy a férfi maradjon itt vele, s zárja gyengéden a karjába. Devlin sem mozdult. A lány úgy látta, súlyos küzdelmet folytat magával, de elképzelni sem tudta, miről szólhat az a küzdelem. - Virginia - kezdte végül a férfi rekedten -, ez az egész az én hibám. Szégyentelenül kihasználtalak. Sajnálom. - Lehunyta a szemét, mintha fájdalom gyötörné, aztán leereszkedett Virginia mellé, és tenyerébe zárta a kezét. - Nem kérem, hogy bocsáss meg nekem, kicsikém, mert nem érdemlek bocsánatot. - Én mégis megbocsátok - suttogta a lány gondolkodás nélkül, és ezt egészen őszintén mondta. Devlin arca mély felindultságról árulkodott. - Hogy lehetsz ennyire nagyvonalú azok után, amiket elkövettem ellened? Tom azért bánt úgy veled, mert én rád kényszerítettem ezt a színjátékot. Istenem, bárcsak megöltem volna azt a gazembert! - kiáltotta a férfi. \/irginia soha nem látta még ilyennek Devlint.
- Semmi baj - suttogta, és az ujjait összekulcsolta a férfiéival. - Hughes végül is nem erőszakolt meg. Devlin arcára rémület ült ki. - Azt akarta tenni? Lord Carew szalonjában? - Azt hiszem, igen. Devlin felugrott az ágyról. - Mégis megölöm! - kiáltotta. A lány zavarodottan nézett rá. - Miattam? A férfi meglepődött. - Mi más okom volna még rá? - Édesapád meggyilkolása - felelte Virginia. Devlin arcizmai megfeszültek. - Itt most nem apámról van szó. A lányt szédülés fogta el ennek a kijelentésnek a súlyától, és torkára forrt a szó. Ez itt most nem a bosszúról szól! - Mennem kell - mondta a férfi váratlanul. - Ne! - Virginia szeme bepárásodott. - Kérlek, most ne hagyj magamra - suttogta. - Maradj itt, és ölelj magadhoz! Csak egy percig. Devlin visszaült mellé, és újra megfogta a kezét. - Túl sokat kérsz - mondta. Vírginia megrázta a fejét, a férfi vállának dőlt, s mivel ő még mindig nem mozdult, a mellkasához simult. Devlin teste megfeszült, ám aztán Virginia érezte, hogy hátára tette a kezét. Halványan elmosolyodott, miközben szeméből megint könnyek buggyantak ki. - Kérlek, ne sírj. Most már biztonságban vagy, és véget vetünk ennek az ostoba játéknak mondta a férfi szívhez szólón. A lány felnézett rá. - Amúgy sem tudnám folytatni. Túlontúl fájdalmas ez nekem. A férfi bólintott, és gyanúsan csillogott a szeme. Lehajolt Virginiához, és szájával finoman végigsimított az ajkán. - Vége van, Virginia. Esküszöm neked, hogy vége - mondta. Hangjából a megbánás mellett más is kihallatszott: vágyakozás. A lány megkapaszkodott a vállában, miközben Devlin szája megint gyengéden az ajkát cirógatta. Nagy sóhaj szakadt fel belőle, és elapadtak a könnyei. Testét várakozásteljes öröm járta át, és szétnyitotta az ajkát, hogy a férfi megcsókolhassa. Devlin néhány másodpercig nem mozdult, aztán szájával megint simogatni kezdte Virginia ajkát, mind gyorsabban és gyorsabban. A lány teste pattanásig feszült, és egész lényét csakis egy gondolat töltötte ki. Eggyé akart válni Devlinnel. Egyesülésükben minden más elveszítené jelentőségét. A férfi bosszúvágya éppúgy, mint az, hogy őt ma este kis híján megerőszakolták. Az utóbbi hónapok megaláztatásai sem számítanának többé. Semmi más nem létezne, csak Devlin, ez a férfi és az ő szerelme, amelyet iránta érez. - Nem szabad - mondta Devlin figyelmeztetőn. - Ez túlságosan veszélyes, Virginia. A lány, miközben a férfi még beszélt, szájába dugta a nyelvét. Devlin megfeszítette magát, de Virginia olyan csodásnak érezte a pillanatot, hogy felnyögött, miközben nyelve bejárta a férfi ajkát, fogait, a szája belsejét, - Nem megy - zihálta Devlin, és hátradöntötte az ágyon a lányt. - Nem ígérhetem, hogy ellen tudok állni neked. Virginia megrázta a fejét. Nem akarta, hogy a férfi ellenálljon. Két keze közé fogta a fejét, és lehúzta magához. Devlin felnyögött, és birtokba vette a lány száját. Közben erőnek erejével visszafogta magát, hogy ne okozzon fájdalmat neki. - Fáj, ha csókollak? - kérdezte, és kibújt a zakójából. - Nem, nem fáj - zihálta a lány. Kigombolta a férfi csontszínű mellényét, és lesimította a válláról. Devlin elcsodálkozott, amikor utána még a nadrágjából is elkezdte kirángatni az ingét. Végül azonban segített Virginiának, meglazította a kravátliját, és az ing hamarosan a földre repült. A lány tekintete meztelen felsőtestére tapadt, és végigsimított izmos mellkasán. Devlin szája újra rátalált a szájára, s miközben csókolta, kioldotta a ruháját összefogó övet. Aztán felemelte a karját,
hogy áthúzza fején az alsóinget, de hirtelen félbehagyta a mozdulatot. Virginia lenézett magára, és látta, hogy a mellét véraláfutások borítják. - Jézusom! - suttogta a férfi. Térdnadrágban, harisnyában és csatos cipőben már a lány fölött térdelt, és jól láthatóan izgalomban volt, mégis hátrahőkölt, amikor megpillantotta Virginia meggyötört mellét. A lány vágya már olyan erős volt, hogy egész testében remegett. Tudta, Devlin is az önuralma határára ért, és nem sok választja el attól, hogy a magáévá tegye őt. Megfogta a kezét, és tüzelő mellére vonta. A férfi hangosan felnyögött. - Most nem hagyhatsz el - suttogta Virginia. Devlin szeme vágyról és gyötrő kétségekről mesélt. Másik kezét is a mellére fektette, és tenyeréhez dörzsölte megkeményedett bimbóját. Megint felnyögött, aztán újra karjába zárta a lányt. Szájuk csókban forrt össze, nyelvük vad játékba kezdett egymással. Virginia tudta, hogy győzött, és erősen magához szorította Devlint. A férfi kibújtatta az alsóingéből, megcsókolta a mellét, s keze bejárta a hasát és selyemharisnyáját. A lány hangosan zihált, és lehunyta a szemét, amikor Devlin ujjai nedves öléhez értek. Hallotta, hogy a férfi cipői a padlóra repültek, s hamarosan a nadrágja és vastag harisnyája is ott kötött ki. Aztán a lányra feküdt, s amikor ő megérezte merev férfiasságát, hangosan felkiáltott. Devlin ajkán futó mosoly jelent meg, majd lehajolt, és Virginia tüzelő ölébe csókolt. A lány vissza akarta fogni, ám a férfi elhúzódott előle, és a selyemharisnyát is lehúzta róla. Virginia felnézett rá, és látta, hogy ő is anyaszült meztelen. Teste csupa izom, csupa erő volt. Szemében megint apró mosoly jelent meg, ősi és diadalittas mosoly, majd mozogni kezdett a lányon. - Nem akarok fájdalmat okozni neked, drágám - suttogta rekedten. - Nem fogsz - felelte Virginia elfúló hangon. Devlin mosolya most azt üzente, mind a ketten tudják, hogy ez kegyes hazugság, hiszen ő nagyon méretes, a lány pedig kicsi és törékeny. Mégis lehajolt hozzá, és gyengéden megcsókolta. Virginia felnyögött, amikor combja között megérezte Devlin lüktető férfiasságát. Szeme előtt elsötétült a világ, ám azonnal szikrák is röpdösni kezdtek körülötte. Devlin az ágyékához nyomta a vesszejét, egyszer, kétszer, és harmadszor is. - Készen állsz, édesem? - kérdezte. Virginia nem válaszolt, mert nem tudott, csak hangosan felnyögött. - Úgy gondolom, igen - mondta a férfi rekedten, aztán lassan beléhatolt. A lány egy pillanatra megfeszítette magát, mert már elfelejtette, milyen hatalmas Devlin. - Drágám - suttogta a férfi, aztán Virginia homlokára fektette a homlokát, és egyre mélyebben belecsúszott. A lány felkiáltott, amikor Devlin egészen betöltötte, és megmarkolta a vállát. Zihálva szedte a levegőt, és ívbe feszült a teste. - Engedd el magad, kicsim! Engedd, hogy örömöt okozzak neked, csakis örömöt - suttogta a férfi, és mozogni kezdett. Virginia a vállába vájta a körmeit, s tiltakozni akart, ám ekkor fájdalmának egyszeriben nyoma veszett, és kéjes érzések öntötték el. Meglepetten felkiáltott, és átvette a férfi lassú, ütemes mozgását. Derekára fonta a lábát, szorosan átkulcsolta a testét, és többet, sokkal többet követelt tőle. Devlin teljesítette néma kérését, őt pedig a beteljesülés egyik bódítóan kéjes hulláma öntötte el a másik után. Szeméből könnyek buggyantak ki, és önkívületében már úgy érezte, hogy magasan a föld felett repül. A felhők közül lassanként aláereszkedett az ágyra, s aztán már újra gondolkodni is tudott. Döbbent és kábult volt annak a szenvedélynek az erejétől, amelyben éppen része lehetett, de ennél is jobban elképesztette saját szerelmének a mélysége. Miközben szorosan magához ölelte Devlint, arcára mosolyt csalt a szívét betöltő érzés. Reménytelenül beleszerettem ebbe a férfiba, gondolta, s miközben még mindig magában érezte kőkemény vesszejét, ráemelte a tekintetét. Devlin szeme csukva volt, vonásai megfeszültek. Homlokán, szemöldökén izzadság, gyöngyözött. A lány érezte, hogy ő is a csúcs közelében jár már. - Akarod velem még egyszer? - kérdezte a férfi fátyolos hangon. Virginia nem tudott megszólalni, mert belefojtotta a szót Devlin férfiasságának lüktetése. Csak némán bólintott. A férfi újra lehajolt hozzá. Előbb a száját hódította meg, aztán pedig a mellét, és szájába vette a bimbóját, hogy gyengéden harapdálja, miközben mélyen mozgott benne. A lány mozdulni sem tudott, mert olyan érzése volt, mintha karóba húzták volna. Devlin megsejthette ezt, mert rekedten felnevetett, és kihúzódott belőle. Virginia felkiáltott, dühösen tiltakozott, a férfi azonban az ölére hajolt, belehatolt a nyelvével, ő pedig újra hihetetlen
beteljesülést élt meg. Aztán újra magában érezte Devlint, aki megint vadul, egyre vadabbul mozgott. Végül hangosan felkiáltott, és Virginiára zuhant. A lány nem tudta, meddig lebegett valahol ég és föld között. Amikor lassan-lassan visszatért a valóságba, megérezte, hogy Devlin rajta fekszik, karja és lába ráfonódik, tenyere a hasán fekszik, közvetlenül még mindig érzékeny öle felett. Nem akart más érezni, csakis szerelmet, mégis már hamar kínzó félelem fogta el. Ami most történt vele, azt ő egyszer már megélte. Soha nem fogja elfeledni, hogyan törte össze akkor Devlin O'Neill a szívét. A férfi legördült róla, és a hátára fordult. Virginia is azt tette, és egymás mellett feküdtek tovább. A lány érezte, hogy Devlin ébren van, és ugyanolyan elgondolkodó lett, mint ő. Félelme felerősödött, és minden porcikáját átjárta. Lehunyta a szemét, és némán imádkozni kezdett. Végül oldalra fordította a fejét, és a férfira nézett. Devlin a mennyezetre szegezte a tekintetét. A lány nem mozdult, hogy kis ideig még élvezhesse a szerelem csodás érzését. Amikor a férfi is feléje fordult, szívverése kihagyott egy pillanatra. Aztán megkönnyebbülten látta, hogy Devlin halványan mosolyog. Megszólalnia viszont csak hosszú pillanatok múlva sikerült, és akkor is láthatóan nehezére esett a beszéd. - Fájdalmat okoztam neked? - kérdezte csendesen, és fürkésző volt a tekintete. Talán, de csak talán, ez egy új kezdet, gondolta Virginia. - Nem - suttogta. A férfi arcán megint mosoly suhant át, aztán magához vonta a lányt. Karjába zárta, és csókot lehelt a homlokára. Virginia valósággal beleszédült az álmélkodó megkönnyebbülésbe. - Nem kényelmetlen így neked? - kérdezte Devlin a következő pillanatban. A lány arca a mellkasán feküdt, a férfi egyik karja az ő hasán, a másikkal pedig átölelve tartotta. Virginia félt, hogy örömkönnyekben fog kitörni, ha megszólal. Szüksége volt néhány pillanatra, hogy válaszolni tudjon. - Nagyon jól vagyok - mondta. Devlin kis ideig habozott, mielőtt megsimogatta a karját. Aztán megint homlokon csókolta. A lány nem mert megmozdulni, mert nem akarta megtörni a pillanat varázsát. Félt, hogy a legkisebb mozdulatára is nyoma veszhet, mintha soha nem is létezett volna. Dermedten feküdt a férfi karjában. - Talán mégis a szalonban kellene aludnom - mondta Devlin. Virginia összerezzent, és a férfira nézett. Szeme komoly volt, de a csillogás nem tűnt el belőle. - Miért? A férfi elhúzta a száját. Az apró mozdulat öngúnyról árulkodott. - Attól tartok, kicsim, nem érném be egy alkalommal, de nem akarok kárt tenni benned. Virginia tudta, sőt látta is, miről beszél Devlin, és hirtelen kiszáradt a szája. Bizonytalan mosollyal ajándékozta meg a férfit, mielőtt merészen megsimogatta a hasát, aztán egy kicsit lejjebb is. Devlin nagyokat nyelt. - Virginia? - kérdezte elkerekedett szemmel. A lány még jobban felbátorodott, és Devlin ágaskodó férfiasságára fonta az ujjait. - Nem fogsz kárt tenni bennem - mondta. - Törékenynek tűnök, de azért nem vagyok porcelánból. A férfi hallgatott. Virginia felnézett rá. Látta, hogy szorosan csukva tartja a szemét, zihálva szedi a levegőt, és izzadság veri ki a homlokát. - Devlin? - kérdezte a lány izgatottan. Finoman megérintette a férfi mellkasát, de ő megfogta a kezét, és visszatette oda, ahol az előbb volt. - Ne hagyd abba! - mondta fojtott hangon. Virginia egyszeriben sejteni kezdte, hogy hatalma van a férfi fölött. Lehet, hogy egyetlen érintése ilyen erős hatással van rá? - Tessék? - kérdezte elképedten. Devlinnek láthatóan meg kellett küzdenie azért, hogy meg tudjon szólalni. - Ne hagyd abba! - ismételte meg. Hangja egészen furcsa volt, és a lány nem tudta, hogy ez most parancs vagy kérés volt. - Szépen kérlek - tette hozzá a férfi. Virginia elámult. Devlin O'Neill szinte már könyörög neki? Döbbenten nézett rá, és a szemében égő tűztől elakadt a lélegzete. Aztán halványan elmosolyodott, és finoman húzogatni kezdte a kezét Devlin meredező férfiasságán. Neki megfeszült a teste, mellkasa szaporán emelkedett és
süllyedt. - Ohó! - mondta a lány, és ravaszul elmosolyodott. - Boszorka! - nyögte Devlin. Virginia felkacagott, és megcsókolta a férfit. Devlin hirtelen megragadta a vállát, a hátára fordította, és fölébe feküdt, ő pedig készségesen széttárta előtte a lábát. - Komisz kis nőszemély vagy - suttogta a férfi. A lány újra felnevetett. Szorosabban magához ölelte Devlint, ám az ajkán aztán elhalt a nevetés, és már csak kéjes hangok törtek fel belőle. Késő délelőtt Devlin az íróasztalánál ült a könyvtárszobában, előtte egy kiürült whiskyspohár állt. Hajnalban Virginiát elnyomta az álom, ő pedig nesztelenül elhagyta a hálószobát, mert tudta, hogy alvással hiába is próbálkozna. Mogorva volt, feldúlt, zavarodott. És kínzón feszült, mintha nem is csak néhány órája lett volna része boldogító testi kielégülésben. Még csak be sem kellett csuknia a szemét ahhoz, hogy újra lássa, hogyan feküdt a karjában Virginia. Melegen mosolygott rá, és a szerelem ragyogott az arcán. Mi történik velem? - kérdezte a férfi önmagától. Amikor meglátta, hogy Tom Hughes erőszakoskodik a lánnyal, agyára vörös köd borult. Meg akarta ölni önmagáról megfeledkezett kapitánytársát, mert fájdalmat mert okozni Virginiának. Gyilkos dühének semmi köze nem volt az édesapja meggyilkolásához. Csakis a Virginia iránti érzései lobbantották fel. Egyszeriben reszketés tört rá. Nem volt ostoba, jól tudta, hogy nem formálhat jogot Virginiára. Sem most, sem máskor. Soha. És mégis, nőt ő még nem csókolt, nem érintett meg úgy, mint ezt a lányt előző éjszaka. És hiába győzködte magát arról, hogy ez semmit sem jelent, a szíve mást súgott. A túsza iránti csodálatából sokkal több lett. Valami sokkal veszélyesebb. Felkapta a poharát, és döbbenten látta, hogy már egy csepp sincs benne. Nincs annyi whisky a világon, amennyi elfeledtethetné azt, amit ő Virginiával tett. Kezdve azzal, hogy foglyul ejtette, mert gátlástalanul fel akarta használni a bosszúállásához egészen addig, amíg aljas módon eljátszatta vele a kitartott szerető szerepét. Devlin elkáromkodta magát, és felugrott ültéből. Nem teheti ki tovább kényének-kedvének a lányt. Nem használhatja tovább eszköznek a tervéhez. Kétségbeesetten arra kellett gondolnia, hogy bárcsak soha ne tette volna a szeretőjévé. Az ő életében nincs helye szerelemnek és családnak. Bosszúja még nem teljes, mert Eastleigh továbbra sem rótta le a váltságdíjat, de Virginia máris túl nagy árat fizetett, ő pedig most gyűlöli magát azért, amit vele tett. Devlin a kandallóhoz lépett, amelyben még parázslott az előző este meggyújtott tűz. Időközben megérkezett az admiralitásról az új parancsa. Hamarosan Amerikába kell hajóznia. Előbb azonban még vissza kell adnia Virginia szabadságát, és lehetővé kell tennie, hogy hazatérjen. Sweet Briarben nem fogják szájukra venni az emberek. Néhány hónap múlva talán már emlékezni sem fog arra, hogy valaha is találkozott velem, gondolta a férfi. Megkönnyebbülés helyett azonban egyszeriben olyan pokoli fájdalom hasított belé, hogy úgy érezte, megszakad a szíve. „Te szerelmes vagy ebbe a lányba?" - kérdezte tőle valamikor Tyrell. Nem, nem szerelmes. Nem ismeri azt az érzést, és soha nem is fogja megismerni. Ez olyan biztos, mint az, hogy Devlin O'Neill a neve. Visszaült az íróasztalához, és elszántan nem akart arra gondolni, hogy ha majd Virginia hazatér az ültetvényére, az ő útjaik soha többé nem fogják keresztezni egymást. Eltökélten tollat vett a kezébe, és levelet fogalmazott, amelyben arra utasította az ügyvédjét, hogy a megbízásából, de a nevét titokban tartva, vásárolja meg Eastleigh gróftól Sweet Briart. Ha meglesz az adásvétel, Virginiának fogja ajándékozni az ültetvényt, noha ez csupán szánalmas kísérlet lesz tőle a jóvátételre. Megbocsátást viszont nem kér, mert arra nem szolgált rá. És miután Virginia átkelt az óceánon, ő bevégzi Eastleigh megsemmisítését, így vagy úgy, de mindenképpen megteszi. Akkor már nem lesz többé vesztenivalója. Virginia tétován álldogált a könyvtárszoba csukott ajtaja előtt, miután a személyzettől megtudta, hogy ott kell keresnie Devlint. Már majdnem dél volt, és ő csak most ébredt fel. Első gondolata a szerelme volt, és azóta is csak a férfi járt az eszében. Az éjszaka Devlin nemcsak a vágyait élte ki, hanem szerelmeskedett vele. Ebben olyan biztos volt, mint abban, hogy a levegő, amelyet belélegez, oxigént tartalmaz. Minden megváltozott közöttük. Hogy miért, azt nem tudta volna megmondani. Azt viszont nagyon is jól tudta, hogy azonnal a férfi ölelő karjába kell rohannia.
Meg kell győződnie arról, hogy azt, ami az éjjel történt, nem csak álmodta. Most mégis habozott, mert ez a hosszúra nyúlt történet már megtanította arra, hogy Devlin kiszámíthatatlan, és sokszor volt már szívtelen vele. A múlt éjszaka viszont semmiképp sem lehetett csupán szép álom, gondolta, és végül bekopogott. - Devlin? Válasz nem jött. Virginia benyitott a könyvtárszobába, de odabent senki sem volt. Az íróasztalon levelek feküdtek, közülük az egyikre még nem került rá a viaszpecsét. A levélkupac mellett egy teáscsésze állt. A lány közelebb ment az asztalhoz, és megérintette a félig teli csészét. Még meleg volt. Devlin éppen csak most mehetett ki innen, vonta le magában a következtetést. Pillantása aztán az íróasztal közepén lepecsételetlenül fekvő levélre esett. Még egyszer az ajtóra nézett, de az még mindig csukva volt, és Devlin nem jött be rajta. Virginia némi bűntudattal felvette a levelet, és elolvasta. Lord St. John admirális hivatalától Sir Devlin O 'Neill kapitánynak, Waverly Hill, Greenwich Kelt 1812. november 20. napján Sir O 'Neill Kapitány! Szíves tájékoztatásául közlöm, hogy parancsom értelmében december 14-én Maryland és Virginia államok partjaira fog hajózni, ahol Őfelsége haditengerészetének Southampton, Jáva és Pávakakas nevű hajóival együttműködésben blokád alá veszi a Delaware- és a Chesapeake-öblöt. Valamennyi amerikai zászló alatt hajózó vízi járművet fel kell tartóztatnia és át kell kutatnia, a polgári hajókat is beleértve. Amennyiben megállapítást nyer, hogy katonai célú tevékenységben vesznek részt, az adott járműveket le kell foglalnia, illetve meg kell semmisítenie. Ugyanakkor a leghatározottabban kerülendő az amerikai polgári lakosság mindennemű veszélyeztetése, ám ha tagjait érintően katonai akciókban való részvétel gyanúja merül fel, velük szemben az eset alapos kivizsgálása után Őfelsége törvényei szerint kell eljárni. Nagyméltóságú Lord St. John admirális Brit Királyi Haditengerészet Brook út 13., West Square Virginia reszkető kézzel tette le az írást. Devlinnek hadba kell vonulnia, méghozzá már nagyon hamar, alig két hét múlva. Féltette a férfit, s hiába próbálta azzal nyugtatni magát, hogy Devlin már tizenhárom éves kora óta vesz részt tengeri ütközetekben, ez a tény sem oszlatta el a félelmeit. Aztán eszébe jutottak a levél további részletei, és meg kellett kapaszkodnia az íróasztal mögött álló szék támlájában. Jóságos ég, Devlin az ő hazája ellen folytatott háborúban fog részt venni! Arra kapott parancsot, hogy amerikai hadihajókat fogjon el és semmisítsen meg, de még polgáriakat is, amennyiben azok hadi célú tevékenység gyanújába kerülnek. Devlin csupán mérföldekre Sweet Briartől, az ő otthonától, a hazája, a honfitársai ellen fog harcolni! - Virginia? A lány összerezzent, megfordult, és Devlint látta meg az ajtón belépni. Nagyokat kellett nyelnie, hogy meg tudjon szólalni. -Nem akartam kémkedni - mondta. - Téged kerestelek, és véletlenül megláttam a parancsot. A férfi megállt, futó pillantást vetett az íróasztalán fekvő levélre, aztán Virginiára szegezte a szemét. - A parancsaim bizalmasak. Rajtam kívül csak az admiralitás és a hadügyminisztérium ismerheti őket. - Sajnálom. - Virginia légzése felgyorsult, és nem tudta, hogy most mit tegyen. - Tengerre fogsz szállni? - kérdezte. Devlin mogorván nézett rá. - Igen. Méghozzá a lehető leghamarabb. A lány megkapaszkodott az íróasztalban. - A lehető leghamarabb? - kérdezett vissza. - Nem halaszthatod el kicsit az indulást? - Aligha - felelte Devlin józanul. - Visszaviszlek Virginiába. - Tessék? - Más megoldást keresek Eastleigh tönkretételére. Ideje, hogy hazamenj. Virginia lerogyott a székre. Nem hitt a fülének.
- De hát... a múlt éjszaka... mindent megváltoztatott, vagy nem? Devlin nem nézett rá, csak italt töltött magának. Közben mintha remegett volna a keze. - Vissza kell kapnod a szabadságodat. Ezen semmi sem változtatott. - Te az éjszaka... szerettél! - A lány az íróasztalba kapaszkodva felállt. - Tudom, hogy úgy volt - jelentette ki konokul. Devlin végre ránézett. Vonásai megfeszültek, arcán ugyanaz a kifejezés ült, mint előző este a bál után. - Nem akarok újra fájdalmat okozni neked, Virginia - mondta. - Miért nem hagyjuk anynyiban ezt a dolgot? Visszaviszlek Sweet Briarbe. Elvégre mindig is ezt akartad. A lány Devlinre meredt, és úgy érezte, ezer darabra törik a szíve. - Már nem ezt akarom - suttogta. A férfi megfeszítette magát, és most már komolyan haragra gerjedt. - Ne kérj tőlem olyat, amit nem adhatok és nem is akarok megadni! A lány szeméből könnyek buggyantak ki, és nem tudta megállítani őket. Fájdalmába egy másik érzés is vegyült, amely szinte már gyűlölet volt. - Neked semmit sem jelentett... az éjszakánk? - Jól éreztem magam, és tudom, hogy te is. Ennyit jelentett, semmi többet. Te még túl fiatal és ártatlan vagy ahhoz, hogy megérthesd a férfiakat. Én is csak férfi vagyok, de nem a romantikus fajtából való. Sajnálom, ha azt hitted, hogy a múlt éjszaka többet jelentett annál, ami valójában volt. Most viszont a hajómmal kell foglalkoznom - tette hozzá. Virginiának nagy nehezen sikerült talpon maradnia. - Milyen furcsa is ez! - mondta, és a hangját ő maga is idegennek hallotta. - A szerelmet és a gyűlöletet állítólag csak egy hajszál választja el egymástól. Eddig nem értettem, mit is jelent ez. De én az éjszaka szerelemből adtam oda neked magam, ma pedig már csak gyűlöletet érzek. - Szíved joga, hogy gyűlölj engem, Virginia - válaszolta a férfi fanyarul, és meghajtotta magát, majd elhagyta a könyvtárszobát.
21. Estleigh grófja fagyosan nézett fiatalabb fiára. - Mi a fészkes fene történt? - kérdezte emelt hangon. Tom Hughes felkötött karral feküdt az ágyában. - Zúg a fejem, apa. Megtennéd, hogy nem kiabálsz? - Nem kiabáltam - morogta a gróf, aki mellé most elsőszülött fia is odalépett. - Ez már kibírhatatlan! - háborgott William. - Az a gazember előbb csak Hampshire-ben parádézott az unokahúgunkkal, hogy mindenki megtudja, a szeretőjévé tette. Most viszont már az egész családunk nevét beszennyezi. Lord Livingston a minap nem fogadta a feleségemet, pedig Lady Livingston mindig is szerette Cecilyt. A barátaink elfordulnak tőlünk, mert szajha van a családunkban! Ez nem mehet így tovább! - Bevallom, nem hittem volna, hogy elhozza az unokahúgunkat Carew báljára - mondta Tom viszolyogva. - És okvetlenül össze kellett tűznöd O'Neill-lel? - kérdezte a gróf jeges hangon. - Ő támadott meg engem! - védekezett Töm sértetten. - A viselkedéseddel csak felszítottad a pletykát –j egyezte meg Eastleigh. Látszólag higgadt volt, valójában azonban forrt benne a méreg. Egyetértett a fiaival abban, hogy ennek a történetnek véget kell vetni. Igen ám, de hogyan? Biztos volt abban, hogy O'Neill csakis akkor fog felhagyni a bosszúhadjárattal, ha meghal. William végre leült. - Legalább Sweet Briarre ajánlatot kaptunk - mondta. -A vevő, aki névtelenségben kíván maradni, mindazonáltal csak a piaci értéke feléért hajlandó megvásárolni az ültetvényt. Töm elégedetten elmosolyodott. - Erről nem is tudtam. Abból a pénzből feltölthetjük az üres kasszánkat. Ez jó hír, apa. Eastleigh nem igazán figyelt a fiaira. Gyengének és ostobának tartotta őket. Ő annak idején könnyűszerrel gyilkolt, s az írek többsége amúgy is vadember. Erről meggyőződött, amikor fiatal tisztként ír földön szolgált. Mindig is ellenezte a katolikusok egyenjogúsítását. Soha nem támogat-
ta, hogy jogokat és földet adjanak az olyan barbároknak, amilyen ez az O'Neill. Végül is mit számítana, ha eggyel többször gyilkolna? Már nemigen van veszítenivalója. Fejében csírázni kezdett egy terv. Virginia a Temzét nézegette az ablakból. Már alkonyodott, vacsoraidő volt, de ő nem akart lemenni az ebédlőbe. Összetört a szíve, gyűlöletet mégsem érzett Devlin O'Neill iránt. Soha nem tudná őt gyűlölni. Keserűen elmosolyodott, miközben felidéződött benne mai beszélgetésük minden egyes részlete, de azok a pillanatok is, amelyeket előző éjszaka a karjában töltött. A bánat iszonyú erővel nehezedett rá, és agyon akarta nyomni. Sok minden szép volt abból, ami történt, most már azonban végképp elég ebből, gondolta. Vége van, és ő haza fog menni. Az ablaka alatti teraszról egyszer csak hangokat hallott meg. Azonnal felismerte, hogy Mary de Warenne és a férje, gróf Adare az, s pír öntötte el az arcát. Nem lepődött meg, amikor egy perc múlva kopogtattak az ajtaján. Szólítására Hannah lépett be a szobába mosolyogva. - A kapitány úr arra kéri, fáradjon le vacsorázni, Hughes kisasszony. Őladysége és őlordsága is itt van. Virginia kényszeredetten elmosolyodott. - Fáj a fejem. Nem megyek le - mondta. - Kérj elnézést a nevemben! - Felhozzam a vacsoráját? - kérdezte Hannah aggódón. - Nincs étvágyam. Miután a szobalány távozott, Virginia leült a kanapéra. A kandallóban lobogó tűzbe meredt, de nem sírt, pedig minden korábbinál erősebb fájdalom mardosta. Ostoba és naiv volt, amikor azt hitte, hogy elnyerheti Devlin szerelmét. Most már csak abban reménykedhet, hogy hamar eljön majd az az idő, amikor Devlin O'Neill nem lesz számára több halvány emléknél. - Virginia? A lány felriadt a töprengésből, és ijedten megfordult. Az ajtóban Mary de Warenne állt. Vörösessárga estélyi ruhát viselt, és mosolygott. - Többször is kopogtam, de sajnos nem kaptam választ. Végül benyitottam, hogy lássam, jól van-e. Virginia felállt. - Fejfájás kínoz, de majd elmúlik - válaszolta feszülten. - Bejöhetek? - kérdezte a lady. A lány nem mondhatott nemet. Megadóan bólintott, az idős hölgy pedig becsukta maga mögött az ajtót. - Úgy hallom, kedvesem, a fiam nyíltan együtt él magával - mondta köntörfalazás nélkül. Szégyellnem kell magam Devlin miatt, mert mindig arra neveltem, hogy tudjon különbséget tenni helyes és helytelen között, és tisztelje a nőket. Attól tartok, csúnyán kihasználta magát. Virginia félrefordult, mert újra elöntötte a bánat. Olyan erővel zúdult rá, mint amikor egy folyó szakítja át a gátat. - Nagyon haragszom Devlinre - folytatta a grófné. – Tudni szeretném, hogy csak a szívét törte össze, kedvesem, vagy más módon is kárt tett önben. A lány holtsápadt lett. - Erre nem felelhetek! - kiáltotta. - Már válaszoltál - váltott a lady tegezésre, aztán odalépett Virginiához, és gyengéden a karjába zárta. - Nagyon kedvellek téged... leányom. Virginia megdöbbent. - Tessék? - kérdezte. A grófné arcán meleg mosoly áradt szét. - Jól hallottad. A leányomnak neveztelek. És az is leszel, már nagyon hamar. Az uram és én tökéletesen egyetértünk abban, hogy Devlinnek azt kell tennie, ami itt egyedül helyes. Feleségül fog venni téged, Virginia. És meg fogja adni neked azt a tiszteletet, amely egy feleséget megillet. Efelől nincs kétségem. Edward éppen most beszél vele - tette hozzá. Lady Mary mosolyogva nézett Virginiára, és láthatóan azt várta tőle, hogy hangot adjon az örömének. Ő azonban sokáig nem tudott megszólalni. Lelki szemeivel látta magát menyaszszonyi ruhában, amint Devlin az oltár elé vezeti, de sietve elhessegette a csábító képet. - Hálásan köszönöm, mylady - mondta végül fátyolos hangon. A grófné homlokon csókolta.
- Megértem, ha most nem akarsz lejönni. Küldessek fel neked könnyű vacsorát? - kérdezte. - Igen, köszönöm - suttogta Virginia. - Meglátod, minden jóra fordul - mondta Lady Mary, aztán halkan becsukta maga mögött az ajtót. Virginia lerogyott az első székre. Semmi sem fog jóra fordulni, gondolta. Ahhoz már késő van. Akkor sem menne hozzá Devlinhez, ha ő volna az egyetlen férfi a földön. Devlin italt töltött a mostohaapjának, aztán helyet foglalt mellette egy fotelban. A gróf megkóstolta a vörösbort. - Igazán remek - állapította meg. - Valóban az. - Hallom, új parancsot kaptál - mondta a gróf, és letette a poharát. - Igen, két hét múlva indulok, hogy részt vegyek az amerikaiak elleni háborúban. Edward gróf bólintott. - A tegnap esti közjátékról is értesültem. - Sejtettem - felelte Devlin, és felkészült az egészen biztosan bekövetkező ledorongolásra. - Az ég szerelmére, mi járt a fejedben, amikor elvitted magaddal azt a lányt az estélyre? kérdezte a mostohaapja, és hangjából rosszallás hallatszott ki. Devlin hirtelen felállt. - Igen, hibát követtem el, amit őszintén sajnálok. Mindazonáltal Hughes megérdemelte, amit tőlem kapott. A gróf is felállt. - És Virginia? Ő mit érdemelt meg? Vagyis inkább azt kérdem, mi az, amit most megérdemelne. Devlin megfeszítette magát. - Tisztában vagyok azzal, hogy szégyentelenül viselkedtem. Nem kellett volna Virginiát eszköznek használnom a bosszúmhoz. De igyekeztem jóvátenni a hibámat, és remélem, sikerült is - tette hozzá, és egyenesen mostohaapja komoly szemébe nézett. - Megvásároltam Sweet Briart, és Virginiának fogom ajándékozni. Őt pedig hazaviszem a fregattomon, ha majd Amerikába hajózom. - Amit Hughes kisasszony ellen elkövettél, azt csakis egy módon teheted jóvá - mondta a gróf halkan, de nyomatékosan. – És nyilván tudod, miről beszélek. Devlin természetesen tudta. Már jó ideje belátta, hogy a jóvátételre egyetlen helyes megoldás létezik, az pedig a házasság. Csakhogy most újra megjelent előtte Virginia ibolyakék szeme, és a hangját is hallotta: „már csak gyűlöletet érzek." - Kétlem, hogy feleségül akarna jönni hozzám - válaszolta. - Dehogynem akar! Szóval, elveszed? - kérdezte Adare gróf. Devlin egyszeriben azt kívánta, bárcsak ne az volna, aki, hanem olyan férfi, aki el tudja fojtani a mérhetetlen bosszúvágyát, és képes maga mögött hagyni a rettenetes múltat. Olyan férfi, aki megérdemli Virginia szerelmét. De ő nem az a férfi. Még nem végezte be a feladatát. - Mikor látod már be, hogy elég volt ebből a végzetes megszállottságból? Mikor adsz végre magadnak esélyt arra, hogy boldog légy? - beszélt a mostohaapja szelíden a lelkére. - Ha téged gyilkoltak volna meg, a te fiaid érted is bosszút állnának - felelte Devlin. - Remélem, nem - mondta Edward. - Tudod, mit kell tenned. Azt hiszem, a lelked mélyén mindig is tudtad. Lady Mary halkan belépett a szobába, és becsukta maga mögött az ajtót. - Devlin, úgy szeretlek, ahogy egy anya csak az elsőszülöttjét szeretheti, de itt most tisztességről vagy tisztességtelenségről van szó. És kötelességtudásról. - Az asszony szeme könnyel telt meg. - Tudom, hogy házasságot fogsz kínálni Virginiának. Tudom, mire neveltelek, és tudom, hogy ezt fogod tenni. Devlin elveszett. Nem mondhatott nemet annak az asszonynak, aki világra hozta, szerette, felnevelte, és mindig mellette volt, amíg tizenhárom évesen nem állt be a haditengerészethez. Az édesanyja mindig hitt benne. És igaza van, ahogy a mostohaapjának is. A házasság az egyetlen megoldás. „Az éjszaka szerelemből adtam oda neked magam" - idéződött fel benne Virginia mondata. Lehunyta a szemét, és izzadság verte ki. Ő nem akarta ezt. Nem vágyott boldogságra, szerelemre.
Azért persze még feleségül veheti Virginiát, de továbbra sem tévesztheti szem elől egyetlen célját, a bosszút. Valójában semmi sem fog változni, csak éppen Virginia mostantól mindig vele lesz. - Fiam? - kérdezte az édesanyja óvatosan. Devlin feléje fordult, és meghajtotta magát. - Feleségül veszem Virginiát. Az esküvő megtervezését rád bízom, anya. Én mindenbe beleegyezem. - Kimondta. Teljesíteni fogja becsületbeli kötelességét, mert nem maradt más választása. Édesanyja boldogan felkiáltott, aztán odasietett hozzá, és megölelte. - Biztos vagyok benne, hogy Virginia csodás feleséged lesz - mondta. Devlin bólintott, és bármilyen furcsa volt is ez, megkönnyebbülést érzett. Haza akarta vinni Virginiát Amerikába, most viszont együtt fog élni vele. A végén még egészen rabul ejt majd... Jó lesz vigyáznom, gondolta, és egyszeriben rémület akarta hatalmába keríteni. - Edward, igyekeznünk kell az esküvő előkészítésével - mondta Lady Mary, és csak úgy ragyogott az arca. - Két héten belül megnősülsz, fiam. Mielőtt még vitorlát bontasz a Kurázsival. Devlin nem tudott a munkájára összpontosítani. Első tisztjétől megkapta jóváhagyásra a beszerzendő készletek listáját, de a betűk összefolytak a szeme előtt. Végül félretolta a papirost. Hol a fenében lehet Virginia? - találgatta. Előző este fejfájásra hivatkozva nem jött le vacsorázni, és ezt ő nem is bánta, mert nehéz lett volna találkoznia vele kevéssel azután, hogy beleegyezett a házasságukba. Most viszont már másnap délfelé járt az idő, és a lány még mindig nem mutatkozott. Devlin most már mielőbb beszélni akart vele a közös jövőjükről. Biztosan sikerül majd olyan egyezséget kötniük, amely mindkettőjük számára elfogadható. Végül is semmi nem változik, csak az, hogy Virginia az ő nevét fogja viselni. A férfi türelmetlenül felállt az íróasztalától, kilépett a folyosóra, és Bensonért kiáltott. A komornyik, mint mindig, most is azonnal megjelent. - Igen, kapitány úr? - Beszélni akarok Hughes kisasszonnyal. Benson bólintott, és elsietett. Devlin visszaült az asztalához, és türelmetlenül dobolt rajta az ujjaival. Csak akkor nézett fel, ami-kor komornyik újra belépett hozzá. - A kisasszony nincs a szobájában - jelentette. - Ez a levél viszont ott feküdt az ágyán önnek címezve. Devlin felugrott, és szabályosan kitépte Benson kezéből a levelet. - Köszönöm, ez minden - bocsátotta el a komornyikot, aki meghajtotta magát, és távozott. Devlin széthajtotta a levelet. Kedves Devlin! Nem lehetek a feleséged. Mire megkapod ezt a levelet, én már elutaztam. Alapos önvizsgálat után arra jutottam, hogy rendkívül ostobán viselkedtem. Legfőbb ideje, hogy hazamenjek. Sok mindent sajnálok, legfőképpen azt, hogy nem sikerült igaz barátokká válnunk. Azt is fájlalom, hogy tegnap olyan kemény szavak hagyták el a számat. Tudnod kell, hogy nem neheztelek rád, és a történtek ellenére sincs irántad harag a szívemben. Éppen ellenkezőleg, a barátomnak tartalak, akkor is, ha Te nem tudod viszonozni ezt az érzésemet. Csakis a legjobbakat kívánom neked. Kérlek, tolmácsold legszívélyesebb üdvözletemet a tieidnek, akik mindig nagyon kedvesek voltak velem. Szívélyesen üdvözöl: Virginia
22. Virginia a kandalló előtt ült a Warenne-ház könyvtárszobájában, és csüggedten egy csésze forró teát szürcsölgetett. Egész nap a kikötőben bolyongott, és olyan hajót keresett, amely elvinné
Amerikába. Végül azonban be kellett látnia, hogy pénz nélkül erre semmi esélye nincs. Végső kétségbeesésében eljött Tyrell-hez. Mire megérkezett, félig már megfagyott, és egészen elázott a szakadó esőben. Miután könnyek között bevallotta, hogy megszökött Waverly Hall-ból, Devlin mostohafivére értetlenül nézett rá. Elmondta, hogy a szülei éppen házon kívül vacsoráznak, de ő úriemberhez méltóan segítőkésznek bizonyult. Virginia nem is számitott másra tőle, és abban reménykedett, hogy a támogatásával talán már másnap hazaindulhat. Miközben most itt üldögélt, újra meg újra Devlin haragos szeme jelent meg előtte. Biztos volt benne, hogy dühös rá, de neki, ha ez most még elviselhetetlenül fájt is, mindenképpen el kellett jönnie tőle. Egyszer majd, évek múlva, talán képes lesz újra találkozni vele. Addigra ő már egy nemes lelkű férfi boldogságtól sugárzóan szép felesége lesz, és akkor Devlin végre majd ráébred, mit veszített, amikor nem kért belőle. A bánat elszorította a torkát. Letette a csészét, mert úgysem tudta volna meginni a teát, és lehunyta a szemét. Nem megyek vissza Waverly Haliba, gondolta eltökélten. Devlint soha nem tudnám gyűlölni, de már nem is szeretem. Ki nem mondott szavai ijesztően hamisan csengtek a fülében. Nagy sóhaj szakadt fel belőle, és felnézett. Tyrell fel-alá járkált a szobában, és mogorvának tűnt. - A fivérem már biztosan értesült a szökéséről, és most magánkívül lehet az aggódástól. Értesítenie kell - mondta. - Nem! Higgye el, uram, Devlin kicsit sem aggódik. Sokkal inkább megkönnyebbülhetett. Tyrell fürkészőn nézett a lányra. - Semmit sem értek. Apám tegnap este még házasságról mesélt nekem. Virginia újra hófehér menyasszonyi ruhában látta magát az oltár előtt, Devlinnel az oldalán, aki díszegyenruhát viselt... Soha! -intette magát azonnal rendre gondolatban. - Nem megyek feleségül Devlinhez - jelentette ki. - Miért nem? - akarta tudni Tyrell. - Még kérdi? - csattant fel a lány. - Az az ember elrabolt engem, fogva tartott, arra kényszerített, hogy nyilvánosan éljek együtt vele, és mindezt merő megszállottságból tette. Két napja aztán az unokafivéremet is kis híján megölte. És maga még azt kérdi, miért nem akarok feleségül menni hozzá. - Magából a keserűség és a harag beszél, és ezt senki nem is veheti rossz néven. Devlin valóban förtelmesen bánt kegyeddel, de belátta ezt, és kész nőül venni magát. És ez szerintem jó megoldás. - Mármint kinek jó? - kiáltotta Virginia. - Talán Devlinnek? Ő biztosan nem örül, hogy miattam a házasság igájába kell hajtani a fejét. Vagy nekem? Devlin nem szeret engem! Kicsit sem szeret. - A lány már egész testében reszketett. - Én már csak haza szeretnék menni - tette hozzá csendesen. Tyrell zavartnak tűnt. - Csakis a házasság mentheti meg a jó hírét, Virginia - mondta. - Fütyülök a jó híremre! A férfi elkomorult. - Még szerencse, hogy én törődöm vele, akárcsak mostohaanyám és édesapám. Mi mind a szívünkbe zártuk kegyedet, Virginia. Annak pedig legfőbb ideje, hogy Devlin megnősüljön. Miért ne vehetné el éppen önt? - Tyrell elmosolyodott, s ettől lágyabbak lettek szigorú vonásai. - Szerintem maguk tökéletesen összeillenek. A lány felugrott ültéből. - Egyáltalán nem ülünk össze! Nem akarom azzal a férfival leélni az életemet! Látni sem akarom többé - állította. - És tőlem most mit vár? Rejtegessem itt, vagy küldjem vissza Amerikába? - kérdezte Tyrell. - Könyörgök, adjon nekem annyi pénzt, amennyiből hajójegyet válthatok, ígérem, megadom a kölcsönt, ha az némi időbe telik is majd. Egy hosszú pillanatig egymásra néztek, aztán Tyrell elkapta a tekintetét. - És hova fog menni, miután megérkezett az Egyesült Államokba? Feltéve, hogy egyáltalán megérkezik oda, mivel nyilván tudja, hogy az országaink éppen hadban állnak egymással. És mihez akar ott kezdeni? - Hazamegyek Sweet Briarbe...
- Az ültetvény a nagybátyjáé, Virginia. Illetve már csak volt, mert időközben eladta, ha helyesek az értesüléseim. Vagyis magának nincs többé otthona. - Tyrell szeme haragos villámokat lövellt. - Ez kész őrültség, és én nem kívánok részt venni benne. - Megtagadja tőlem a segítségét? - kérdezte a lány kétségbeesetten. Tyrell arca megint szigorú és eltökélt lett. - Engem csakis a legjobb szándék vezet - jelentette ki. - Maga az utolsó reményem! - kiáltotta a lány. - Hát nem érti? Nem mehetek hozzá a fivéréhez azok után, amiket elkövetett ellenem! Ebben a pillanatban Devlin lépett be a könyvtárszobába. Kibújt nedves kabátjából, és meghajtotta magát. - Sajnálom, hogy így érez, hölgyem - mondta villogó szemmel. Virginia úgy érezte, megáll a szíve, és önkéntelenül hátrált egy lépést. Devlin arcáról semmilyen más érzelmet nem lehetett leolvasni, csakis haragot. Kurta biccentéssel üdvözölte a fivérét. - Már egész Londonban kerestettem Hughes kisasszonyt. Tudhattam volna, hogy hozzád fog fordulni. Köszönöm, hogy értesítettél, Ty. Virgínia megértette, hogy miközben ő megszabadult vizes ruháitól, és szárazát vett fel, amelyet a grófné komornájától kapott kölcsön, Tyrell üzent a mostohafivérének. - Maga elárult engem, pedig azt hittem, hogy a barátom! - kiáltotta vádlón. - Az is vagyok - felelte Tyrell sajnálkozón. - Én csakis a legjobbat akarom önnek, és remélem, egy nap majd hálás lesz ezért. Tyrell ezzel meghajolt, és elhagyta a szobát. Devlin becsukta mögötte az ajtót, aztán megint Virginiához fordult. - Miféle őrültség volt ez? A halálba akartál menekülni? - Nem! - sziszegte a lány. - Csak nem akarok feleségül menni hozzád. - És erre az a megoldás, hogy tüdőgyulladást kapsz a hideg esőben, és meghalsz? - Te sem akarod ezt a házasságot, Devlin. Küldj haza, és mind a ketten szabadok leszünk. - Nem tehetem, mert már beleegyeztem a házasságunkba. Virginia kitörölt a szeméből egy könnycseppet. - Fel nem foghatom, mi késztetett erre. - Beláttam, hogy igazuk van - felelte a férfi feszülten. - Kinek van igaza? A grófnak és a grófnénak? Elismered, hogy hibáztál? - Igen. - Hazudsz! - A lány odalépett a férfihoz. - Te nem ismered a bűntudatot és a megbánást. Devlin mozdulatlanul állt. Amikor megszólalt, lassan beszélt, mintha minden egyes szavát alaposan mérlegre tette volna. - Tévedsz, Virginia. Igenis furdal a lelkiismeret. A lánynak elakadt a lélegzete. Lehet, hogy Devlin őszintén beszél? - Sajnálom, hogy csúnyán kihasználtalak. Most megfizetem az árát, és megteszem azt, amit egy tisztességes férfinak meg kell tennie. Virginia nem mert hinni Devlinnek. Szavai ráadásul azt is elárulták neki, hogy nem szerelemből gondolta meg magát. De már az is valami, hogy kiderült, mégiscsak van lelke. - Látom, meghökkentettelek - mondta a férfi erős öngúnnyal. A lány nem tudta, mit gondoljon, mit erezzen. Devlin őszintén megbánta, amit tett. De min változtat ez? A feltámadt lelkiismeret és a tisztességes viselkedés nem azonos a szerelemmel. - Édesanyám már elkezdte az esküvő előkészítését. December tizenkettedikére tervezi. Két nappal később kell behajóznom. Virginia szívverése felgyorsult. - A hazám, a honfitársaim ellen fogsz harcolni. Miféle házasság lenne ez? De még ha nem is volna ez a háború, akkor sem mehetek hozzád. Sem most, sem később. Szörnyű csend telepedett rájuk. Devlin arca rezzenéstelen maradt. Végül lassan letette a poharát. - A megbánásom őszinte - mondta. - Kész vagyok arra, hogy jóvátegyem a hibáimat. Meg
akarom menteni a jó híredet. Virginiát sírás környékezte. - Elkéstél a megbánással! - kiáltotta. A férfi fürkészőn nézett rá. - Nem mindig gyűlöltél engem. A lány megdermedt. - Most sem gyűlöllek, ahogy ezt a levelemben is írtam. - Akkor gyere hozzám! A saját jól felfogott érdekedben, ahogy ezt már Tyrell is mondta. - Haza akarok menni - felelte Virginia sírós hangon. - Nem tagadom, volt idő, amikor szerettelek. Arra vágytam, hogy viszonozd a szerelmemet, de te nem vagy kész arra. így van? Devlin elsápadt, és bólintott. - Igen, így van. - Most mégis házasságot ajánlasz. Nem érted, milyen sértő ez? Ha enyhíteni akarsz az egyszeriben feltámadt lelkifurdalásodon, akkor add vissza a szabadságomat, és küldj haza! - Nem tehetem. - Dehogynem! Te szinte bármit megtehetsz, mert gazdag és befolyásos ember vagy! - kiáltotta Virginia, és érezte, hogy kibuggyannak a könnyei. Devlin odalépett hozzá. - Nem adom el Sweet Briart - mondta komolyan. - Tessék? - Nem adom el Sweet Briart. Virginia megszédült. Meg is tántorodhatott, mert a férfi gyorsan megfogta a karját, hogy ne essen el. - Ülj le! - parancsolt rá, és egy székhez vezette. A lány kábultan engedelmeskedett. - Megvásároltam az ültetvényt - mondta Devlin. - Azért vettem meg, hogy kárpótlásként neked adjam azért, amit elkövettem ellened. Ezt kapod tőlem nászajándékba - tette hozzá csendesen.
III. RÉSZ A MENYASSZONY
23. Már csak napok voltak hátra az esküvőig. Virginia soha nem érezte még ennyire tehetetlen bábnak magát. Ha látta volna Devlinen, hogy legalább egy kicsit szereti, boldog örömmel várja a házasságkötésüket. A férfi nagyvonalú gesztusában ráadásul zsarolást is sejtett. Ha nemet mondana a vele kötendő frigyre, aligha kapná meg tőle Sweet Briart. Természetesen nem fog nemet mondani. Devlin napokon belül kiegyenlíti az ültetényt
terhelő adósságokat, és a szülőháza hamarosan újra az övé lesz. Ettől azonban még örömtelen jövő vár rá Egy olyan férfihoz fog feleségül menni, akit csakis a bosszúja érdekel, és aki soha nem fogja szeretni őt. Azt viszont vigasztald volt tudnia, hogy szükség esetén lesz hova menekülnie. Amennyire csak tudta, kerülte Devlint ezekben a napokban Reggel későn kelt, este korán visszavonult. Napközben a könyvei bemélyedt, hogy lefoglalja magát. Ha néha-néha mégis elkalandoztak a gondolatai, akkor arra gondolt, hogy Sweet Briart egyszer majd a gyerekei fogják megörökölni. Devlin megkönnyítette a dolgát, mert ideje nagy részét a fregattján töltötte, hogy felkészítse az útra a hajót, vagy az admiralitáson kapott tájékoztatást a hadi helyzet alakulásáról. Az estéi nagy részét házon kívül töltötte, mintha neki sem lett volna ínye re a házasság. Virginia így aztán többnyire egyedül evett a nagy ebédlőben. Ha néha mégis összefutottak a házban, úgy viselkedtek egymással, mint két udvarias idegen, amit ő nem is bánt. Mary de Warenne viszont újra meg újra próbára tette a türelmét. Lelkesen tervezgette az esküvőt, amelyet szűk családi körben akartak megrendezni. Egyre-másra magához kérette Virginiát, hogy újabb és újabb részletekről kérje ki a véleményét. A menyasszonyi ruhát a grófné házi varrónője készítette, aki lelkesen mutatta be a kiválasztott drága selymeket, szaténokat és csipkéket. Virginia mindenre rábólintott. Nem figyelt a magyarázatokra, és sejtelme sem volt arról, milyen is lesz végül a ruhája, de nem is érdekelte. Már hajnalodott. Virginia az ablakfülkében ült, és a lassanként kivilágosodó égboltot nézegette. Előző este eleredt az eső, és a cseppek most ezüstösen csillogtak a faleveleken. A lány felindultan lehunyta a szemét. Ma lesz az esküvője. Elfuthat, vagy itt maradhat. Feleségül mehet egy hidegszívű, bosszúszomjas férfihoz, vagy bizakodhat. Elfutni talán hiba volna, a maradás viszont nem ígér mást, mint szívfájdalmat... Hirtelen elhatározással felugrott, és mezítláb lesietett a lépcsőn. Sejtette, hogy a könyvtárszobában fogja találni a férfit, és nem is tévedett. Devlin az íróasztalánál ült, előtte pergamentekercs feküdt, és írópennát tartott a kezében. Most megütközve felnézett, és Virginia csak nehezen állta meg, hogy ne mosolyodjék el. Nem fogja feladni. Mindent el fog követni azért, hogy a férfi valódi felesége legyen, bármilyen bátornak is kell lennie ehhez. - Beszélnünk kell, ha van rám egy kevés időd - hadarta idegesen. Devlin pillantása Virginia meztelen lábára és fehér pamut hálóingére esett. - Meg fogsz fázni - mondta, és letette a tollat. Még nem borotválkozott meg, és gyűrött ingén több gomb nyitva volt. Veszélyesnek, romlottnak tűnt, és iszonyúan csábító volt, ahogy felállt, és kezében egy sötétvörös gyapjútakaróval odament Virginiához. - Szabad? A lány bólintott, és gombóc nőtt a torkában, amikor a férfi ráterítette a pokrócot. - Miről szeretnél beszélni velem hajnali fél hétkor? - kérdezte Devlin. - A házasságunkról - préselte ki magából Virginia a választ. - Felvetődött bennem, hogy megint elfutok, de végül másként döntöttem. És ha már maradok, szeretném a lehető legtöbbet kihozni a helyzetünkből. - Ez ésszerűen hangzik. - Egyszer már majdnem barátok voltunk, és úgy gondolom, valóban azok lehetünk. Szeretném, ha mindent elölről kezdenénk. Ma lesz az esküvőnk. Mi lehetne egy házasság biztosabb alapja, mint a barátság? - Ez valami trükk? - kérdezte a férfi elővigyázatosan. - Nem - sietett a lány a válasszal. - Nem élhetek azonban házasságban valakivel, akivel nem tudok beszélgetni, együtt nevetni, sétálni, kilovagolni. Akivel nem értjük meg egymást. Akivel nem vagyunk barátok. Devlin egy pillanatig hallgatott. - Egyszer már kérted, hogy legyünk barátok, és én szörnyű csalódást okoztam neked, Virginia. Bátor és merész dolog tőled, hogy megint ezt kéred. - De túl nagy kérés ez? - kiáltotta a lány. - Azt akarod mondani, hogy nem kérsz a barátságomból? Csak együtt akarsz hálni és vacsorázni velem? Ez nekem nem menne - tette hozzá figyelmeztetőn. Devlin arcán rángatózni kezdett egy izom. - Én a haditengerészet tisztje vagyok. Nem állhatok mindig a rendelkezésedre, amikor te éppen igényt tartasz a társaságomra. Az esküvőnk után két nappal hadba vonulok, és a küldetésem hat hónapig fog tartani... Amint azonban visszajövök - folytatta férfi komolyan -, együtt fogunk sétálni és kilovagolni, ha erre vágysz.
A lány megkönnyebbülése nem ismert határokat. - Köszönöm, Devlin. A férfi mosolyogva ingatta a fejét. - Te folyton meg tudsz lepni. - Legalább nem fogsz unatkozni mellettem - vágta rá Virginia. - Tudnod kell - mondta a férfi -, hogy akkor is minden kívánságod teljesülni fog, ha én éppen nem leszek itthon. Az intézőm ügyelni fog, hogy semmiben se szenvedj hiányt, s ha mégis gondod támadna, bármikor fordulhatsz Tyrell-hez, Seanhoz és a mostohaapámhoz. A másik két mostohafivéremet, Rexet és Cliffet még nem ismered, de rájuk is számíthatsz. - Köszönöm, Devlin - mondta újra a lány, és már indult volna az ajtóhoz, amikor a férfi szokatlanul lágy hangja megállította. - Tudod, a napokban volt időm gondolkodni, és arra jutottam, hogy egyáltalán nincs ellenemre ez a házasság. Úgy gondolom, jól megleszünk együtt - mondta Devlin mosolyogva, és vallomása halvány pírt csalt az arcára. Virginia egy szót sem szólt, csak reménykedő szívvel elhagyta a könyvtárszobát. Megindult az esküvői menet. Devlin szívverése felgyorsult. Az oltár előtt állt a Harmon-házban, Adare grófjainak ősi fészkében. Násznagya Sean volt, és rajta kívül is csak családtagok alkották a kis vendégsereget. Az első sorban Mary mellett Tyrell, Rex és Cliff állt a húgukkal, Eleanorral, aki csak most érkezett vissza Bathból. A templom középfolyosóján Virginia vonult végig. Devlin feléje fordult, és úgy érezte, hogy megállt az idő. Nem látott még a menyasszonyánál gyönyörűbb nőt. Ibolyakék szemét, miközben lassan lépkedett Edward karján, egyenesen rá szegezte. Devlinnek elakadt a lélegzete. Éppen arra készül, hogy kimondja az igent, és ez a szó az egész életét meg fogja változtatni. Hirtelen félelem fogta el, de sietve győzködni kezdte magát, hogy nem kell Virginia szépségének az áldozatául esnie, és minden marad úgy, ahogy eddig is volt. Csillogó, fehér ruhájában a lány égi tüneménynek tűnt. Arcát fátyol takarta, hosszú hajába apró gyémántokat fontak, tincsei lágy hullámokban omlottak a vállára. Nem érdemlek meg egy ilyen nőt, gondolta Devlin, de már késő volt ahhoz, hogy visszavonulót fújhasson. Lehunyta a szemét, és homlokán izzadságcseppek jelentek meg. Elfogadja Virginia játékszabályait, tisztelni fogja, a barátja lesz, a szeretője, a gyermekei apja. Szerelemnek és örömnek azonban nem lesz helye az életében. Menyasszonya megállt mellette, és várakozón felnézett rá. Devlin túlságosan kábult volt ahhoz, hogy akár csak halványan is elmosolyodjék, és csak a fejét hajtotta meg. A lány bizonytalannak tűnt, amikor a káplán felé fordult. McCarthy atya jelezte nekik, hogy térdeljenek le. Megkezdődött a mise, Devlin azonban semmit sem hallott a pap szavaiból. Csak arra tudott gondolni, hogy élete fordulóponthoz érkezett. Két út között választhat. Az egyik az öröm és a szerelem útja, a másik a gyűlöleté és a bosszúé. A násznép átvonult a Harmon-ház egyik nagy szalonjába. A hosszú büféasztalt ötven főre terítették meg, közepén többemeletes, pompás esküvői torta állt. Inasok ezüsttálcákon pezsgőt kínáltak körbe, és az egyik sarokban egy kamarazenekar játszott. Virginia egészen kábult volt, és az oltár előtt kimondott igen kivételével egyetlen szó sem hagyta el az ajkát. Még mindig nem hitte el, hogy összeházasodtak Devlinnel. Valóban megtörtént azonban, bal kezén az egyszerű arany karikagyűrű is ezt tanúsította. Feleségül ment az elrablójához, de nem bánta meg, hogy megtette ezt a lépést. Magában azért imádkozott, hogy egy szép nap majd minden álma valósuljon meg. Tekintetét végigjáratta a tágas szalonon. A díszegyenruhában pompázó Devlin pezsgőt iszogatva a mostohafivéreivel beszélgetett. Virginia csak néhány órája találkozott először Tyrell öccseivel, Rex-szel és Cliff-fel. Akárcsak a bátyjuk, ők is magasak, sötét hajúak és feltűnően jóképűek voltak. Rex a dragonyosok skarlátvörös tiszti egyenruhájában jelent meg, és ő is kapitányi rangot viselt, mint Devlin. Cliffröl, aki kissé fenn hordta az orrát, Virginia csak keveset tudott. A beszélgetésből azt vette ki, hogy a legfiatalabb Warenne fiú üzletember lehet, mert éppen a karib-tengeri hajóiról mondott valamit. Devlin a szalonon át egyszer csak odapillantott Virginiára, akinek azonnal kihagyott a
szívverése. Egymásra néztek, de egyikük sem mosolygott. Ma lesz a nászéjszakánk, gondolta Virginia, és úgy érezte, kész örökkévalóság óta nem feküdt már Devlin karjában. Torka egyszeriben kiszáradt, és vágy fogta el. - Milyen ragyogóan fest a bátyám! Nem hiszem, hogy nekem valaha is ilyen férjem lesz hallotta meg Virginia egyszer csak egy fiatal lány áradozó megjegyzését. Talán két évvel lehetett fiatalabb nála, s magasan ülő járomcsontjával, borostyánszínű szemével és mézszöke hajával túlzás nélkül gyönyörű volt. - Eleanor de Warenne vagyok, Devlin mostohahúga - mutatkozott be kedvesen mosolyogva, és bájosán pukedlizett. Virginia is pukedlit mutatott be. - Örülök, hogy végre megismerhetem - mosolyodott el. – Úgy hallottam, Bathban töltötte a szezont. Eleanor bólintott. Virginia látta, hogy a fiatal lány odapillantott Seanra, és arcát hirtelen pír lepte el. Aztán megint feléje fordult. - Ideges a nászéjszaka miatt? - kérdezte meglehetősen egyenesen. Virginia meghökkent. Ha őszinte akart lenni magához, nem tagadhatta, hogy valóban nyugtalan. - Mi tagadás, igen - felelte, és megint futó pillantást vetett Devlinre. Egyszer csak Sean lépett oda hozzájuk. - Látom, már megismerkedtetek. Eleanor, tévedsz, ha azt hiszed, hogy megtárgyalhatod Virginiával, mit gondol a nászéjszakájukról - mondta kedvesen, de a tekintete szigorú volt. Aztán rámosolygott Virginiára. - A húgom még csak tizenhat éves, és ez a téma nem az ő fülének való. Eleanor arca bíborszínt öltött, és eltűnt róla a mosoly. - Három hónap múlva már tizenhét leszek - méltatlankodott. - Bathban körüludvaroltak! Ezt bárki megmondhatja neked, aki ott volt! - tette hozzá, és susogó szoknyával elsietett. Sean nagyot sóhajtott, majd visszafordult Virginiához. - Fáradtnak tűnsz. Szóljak Devlinnek, hogy távozni szeretnél? - Igen, az kedves volna tőled - felelte némi habozás után a lány. Sean meghajtotta magát, és elsietett. Virginia a pezsgőjét iszogatta, és abban reménykedett, hogy attól majd megnyugszik. Ehelyett azonban összefolyt előtte a vendégsereg, és alig kapott levegőt az izgatottságtól. Le kell ülnöm, gondolta. Mielőtt azonban megtehette volna, kicsúszott a kezéből a pezsgőspohár, és darabokra tört a márványpadlón. Egy másodpercig döbbenten meredt a földön szétterülő kis tócsára, aztán elsötétült előtte a világ. Csak annyit hallott még, hogy Devlin a nevét kiáltja.
24. Devlin rémülten letérdelt a felesége mellé, és kitapintotta a pulzusát. Erősnek, szabályosnak érezte, és ez megnyugtatta. Csak a fülledt levegőtől ájulhatott el, gondolta, miközben ölbe vette. - Hosszú volt neki ez a nap - mondta odasiető családjának, és elindult pihekönnyű terhével. Sean segítőkészen kinyitotta előtte az ajtót. - Mindjárt jobban lesz - felelte morogva Devlin. Tudta, hogy öccse érzései nem változtak, és megint arra kellett gondolnia, hogy Virginiának inkább egy ilyen férfihoz kellett volna feleségül mennie. - Devlin! - A grófné repülősós üvegcsét nyomott a fia kezébe. - Virginia alig evett valamit. Pihennie kell. A férfi bólintott, és elhagyta a szalont. Miközben felvitte a lépcsőn a lányt, az arcát nézegette, és megmagyarázhatatlan melegség öntötte el a szívét. Hálószobájukat gondos kezek rózsákkal díszítették fel. Devlin lefektette Virginiát az ágyra, és orra alá tartotta az üvegcsét. A lány nagy levegőt vett, és kinyitotta a szemét. Egy pillanatra megdermedt, aztán fel akart ugrani, Devlin azonban a vállánál fogva visszanyomta.
- Maradj még fekve! - mondta lágy hangon. - Elájultál. Virginia bágyadtán elmosolyodott. - Sajnálom. Nem szoktam elájulni. - Ez minden nővel megesik - felelte Devlin. Észrevette, hogy keze még mindig a lány vállán fekszik. El akarta húzni, de végül gyengéden megsimogatta Virginia arcát. - Igyekezni fogok, hogy jó férjed legyek - mondta. A lány elmosolyodott. - Többet nem is kérhetnék - válaszolta csendesen. Akkor is még mélyen Devlin szemébe nézett, amikor ő lehajolt hozzá. Két keze közé fogta az arcát, és ajkuk egészen lassan csókban forrt össze. A férfi közben újdonsült felesége vállát és karját simogatta. Vágy tört rá, és megremegett. Minden akaraterejét mozgósítva mégis felemelte a fejét, és lenézett az előtte fekvő gyönyörű, kívánatos nőre. - Hagylak pihenni - suttogta rekedten. Virginia megragadta a karját. - Ne! Már jól vagyok - mondta, és arcába valóban visszatért a szín. - Még az egész élet előttünk van... - kezdte Devlin, de Virginia lehúzta magához, és szájára tapasztotta a száját. Csókja sem gyengéd, sem szelíd nem volt. Valósággal rohamot indított Devlin szája ellen, belehatolt a nyelvével, s amikor a férfi nem válaszolt érzéki játékára, finoman még bele is harapott az ajkába. Devlin önuralmának egyszeriben híre-hamva sem volt. Megragadta Virginia vállát, lenyomta az ágyra, és viszonozta a csókját. Gondolatai cserbenhagyták, és csak a teljes őrület maradt meg csupán, amelyben vágy vegyült el diadalérzettel. És valami mással is, amit ő korábban soha nem ismert, most azonban mind erősebb lett, s végül már teljesen a hatalmába kerítette. Virginia szorosan a karjába zárta, és halkan, sürgetőn nyögdé-cselt. Devlinnek nehezen, de végül mégis sikerült megküzdenie a menyasszonyi ruha parányi gombjaival. - Gyere, gyere! - kiáltotta a lány. A férfi egy hangot sem tudott kinyögni, érzései torkára forrasztották a szót. Zihálva kibújtatta Virginiát a ruhából, az alsóingből, a fűzőből és a bugyiból, aztán felugrott mellőle. A lány felült az ágyon. Már csak selyemharisnya és harisnyatartó volt rajta, s a kis gyémántok csillogtak a hajában. Nézte, hogyan dobálja le magáról Devlin is a ruhadarabokat, s izgatott levegővételeitől szaporán emelkedett és süllyedt kicsi, de csábosán formás melle. Amikor a férfi végül odalépett elé, feléje nyújtotta a karját. Devlin egy pillanatig mozdulatlanul állt, aztán lefeküdt Virginia mellé, mosolyogva széttolta a combját, és máris kéjes nyögéseket csalt elő belőle, amikor fölébe gördült. - Nézz rám! - suttogta a férfi, és beléhatolt. Virginia eleget tett a parancsra emlékeztető felszólításnak. Devlin bódultan nézte, ahogy ott feküdt alatta ábrándos tekintettel, kipirult arccal, a csókjaiktól duzzadt ajakkal. Aztán lassan mozogni kezdett benne, ő pedig lehunyta a szemét, és átvette teste mozgásának az ütemét. Együtt élvezték azt a gyönyört, amelytől felforrósodott a testük. Devlin erősebben magához ölelte a feleségét, és egészen biztos volt abban, hogy ez az, amire szüksége van, most és mindörökké. Csókokat lehelt Virginia arcára, nyakára, halántékára, miközben ő átkulcsolta a lábával, és esdekelve arra kérte, hogy ne hagyja abba. Aztán kipattant a szeme, és hangosan felkiáltott: - Még mindig szeretlek! Devlin egy pillanatra hitetlenkedőn és kétkedőn megdermedt. Aztán megint elindultak együtt a boldogító csúcs felé, de neki még mindig Virginia szavai visszhangzottak a fülében. Végül nem bírta tovább visszafogni magát, és együtt teljesült be a vágyuuk. Virginia ujjbegyek könnyű érintésére ébredt. Egy pillanatig nem tudta, hol van, ám aztán minden álmosság kiment a szeméből. Devlin mellett feküdt, az ő gyengéd simogatását érezte a karján. Fején átfutottak az utóbbi órák emlékei, az esküvőjük, a kis családi ünnepség és a szeretkezésük. Amikor végül kinyitotta a szemét, a férje, igen, a hites ura tekintetét olyan szelídnek és melegnek látta, mint soha még. Vajon egész idő alatt így nézegetett engem, amíg aludtam? Ezzel a csillogással a szemében, mintha viszonozná a szerelmemet? - találgatta Virginia izgatottan. Devlin mellkasára tette a fejét, s hangos, egyenletes szívdobogását hallgatta. Boldogan elmosolyodott, és szíve túl akart csordulni a szerelemtől. Egyszerűen nem tudta nem szeretni ezt a férfit. - Hogy vagy? - kérdezte Devlin komolyan. - Csodásán - mosolyodott el Virginia szélesen.
- Enned kellene valamit. Hozathatok fel néhány falatot. - Nem ételre vágyom, hanem valami egészen másra... - Te kis bestia! - felelte nevetve Devlin. - Az volnék? - Virginia csókot lehelt a férje mellkasára, aztán végigsimított feszes hasán. Érezte, hogy ujjai alatt megfeszülnek az izmai. Keze aztán a férfiasságára siklott, és Devlin azonnal izgalomba jött. Virginia nem húzta vissza a kezét. - A tűzzel játszol - suttogta a férfi. - Ez mindig ilyen könnyen megtörténik veled? - kérdezte Virginia, és Devlinre fonta az ujjait. A férfi vonásai megfeszültek, és felgyorsult a légzése. - Ha ezt csinálod, akkor igen - válaszolta. - És ha ezt? - kérdezte Virginia, és fel-le húzogatta a kezét. - Akkor én meg ezt csinálom - felelte Devlin. Virginia a következő pillanatban alatta feküdt, és a combjn között érezte vágyának kemény bizonyítékát. Önkéntelenül megemelte a csípőjét, a férfi hajába fúrta az ujjait, és megint átengedte magát a teste ütemes mozgásának. Közben szép arcát nézegette, és örömkönnyek potyogtak a szeméből. Devlin egy nagy fotelban ült a kandallónál, amelyben már ép pen csak parázslott a tűz. Már felvette tiszti egyenruháját, és háromszögletű fekete kalapja is az ölébn feküdt. Tekintete újdonsült feleségén nyugodott, aki mélyen aludt. Nászéjszakájuk után visszatértek Waverly Hallba, ahol egész nap szeretkeztek, és éjszaka is ugyanazt tették. Devlinben mégis már megint vágy ébredt. Hajnali öt óra volt, december tizennegyedike, amikor neki hajóra kell szállnia, hogy Amerika vizeire induljon. Nem akart elmenni, nem akarta itt hagyni az asszonyát. Nagy ég, mennyire fog hiányozni neki... De hát ez őrültség! Neki teljesítenie kell a kötelességét. Megnősült, ám ez nem lágyíthatja el a szívét, nem változtathatja meg a jellemét és a döntéseit. Azok az érzések, amelyek az esküvője óta eltöltötték, bármilyen melegek és erősek is, nem gyűrhetik maguk alá. Nem esett szerelembe. Szerelemnek nincs helye a szívében. Amint a hajójára teszi a lábát, hogy kifusson a végtelen óceánra, nem lesznek ilyen bolond érzései és gondolatai. Virginia nem fog hiányozni neki. Ideje, hogy elinduljon. Most azonnal fel kell hagynia ezzel az ostoba tépelődéssel. Csak ne volna ennyire nehéz a búcsú! Lelkére súlyos teher nehezedett, miközben odalépett az ágyhoz. Az angyali szépségű arcot nézegette, hogy minden egyes vonását az emlékezetébe vésse. Felmerült benne, hogy felébreszti Virginiát, ám aztán letett róla. Túl nagy lenne a kísértés, gondolta, és csak gyengéden betakargatta az alvó nőt. Aztán sarkon fordult, és gyors, határozott léptekkel elhagyta a szobát. Már most tudta, hogy később meg fogja ezt bánni. Amikor Virginia felébredt, azonnal meglátta, hogy a férje nem fekszik mellette az ágyban. - Devlin? - suttogta bele a kora reggeli félhomályba. Reszketve kikelt az ágyból, és az éjjeliszekrényen álló óra fölé hajolt. Fél hatot mutatott, és december tizennegyedike volt. Devlinnek ma kell hajóra szállnia. De nem mehetett el máris, búcsúszó nélkül! Virginia takarót terített magára, és átsietett a szalonba, de senkit nem talált ott. Kapkodva felöltözött, és lesietett a lépcsőn. Az előcsarnokban összetalálkozott egy cselédlánnyal. - Rosemary! Hol van a kapitány? A lányt szemlátomást meglepte a kérdés. - Az úr pár perce távozott, asszonyom - felelte. Virginiát megbénította a döbbenet. Devlin elment, és tőle el sem köszönt? - Álljon elő egy kocsi! - mondta a cselédlánynak, aki elsietett. Az nem lehet, hogy Devlin megint az a szívtelen és érzéketlen ember lett, aki korábban volt! - gondolta Virginia. Meg kell találnia, hogy elköszönjenek egymástól. Még egyszer látnia kell a mosolyát, különben nem fogja kibírni az előtte álló hat hónapot. Fél óra múlva egy kocsi végigdübörgött vele a kikötő raktárházai előtt. Mindenütt nagy ládák, megrakott szekerek, hatalmas hordók álltak, s kocsisok, matrózok és szállítómunkások dolgoztak szorgalmasan. Amint a hintó megállt, Virginia azonnal kiugrott az ülésről. Közvetlenül előtte egy nagy hajó állt, amelyet nem ismert. Más hajók is horgonyoztak a kikötőben, de a Kurázsi nem volt ott. Tenyerével árnyékot formált a szeme fölé, hogy ne vakítsa el a felkelő nap, és sikoly szakadt fel belőle, amikor meglátta a Kurázsit. Már úgy száz méterre járt a csatornában, és a nyílt tenger felé tartott. A tatján álló magas, büszke alakot, bár nem viselte kapitányi kalapját, nem lehetett félre-
ismerni. Virginia összefogta a szoknyáját, rohanni kezdett a parton, integetett, és Devlin nevét kiáltozta. A hajó azonban egyre csak távolodott, és fedélzetén a férfi vissza sem pillantott. Virginia végül kifulladva megállt, és addig nézett a kifutó fregatt után, amíg már a magas főárboc is eltűnt a látóhatáron. Devlin a tatfedélzeten állt. Furcsa késztetést érzett arra, hogy megforduljon, és még egy pillantást vessen a rakpartra, hátha ott látja majd a feleségét. Tudta azonban, hogy ez buta gondolat, és továbbra is csak előrenézett. - Szép időnk van a kihajózáshoz, kapitány - szólalt meg mellette Red, aki a kormányrudat tartotta. - Igen, valóban. Jó szelük volt, s a szárazföldön töltött hosszú idő után Devlinnek örülnie kellett volna, hogy végre újra a tengeren lehet. Mégsem örült. Végül nagy sóhajjal megfordult, hogy visszanézzen. A rakpart épületeit azonban már csak színes foltoknak és formáknak látta. Szeme sarkából egyszer csak arra lett figyelmes, hogy az alsó fedélzeten megvillant valami. Rosszat sejtve megpördült a tengelye körül, és meglátta, hogy egy matróz puskát fog rá. A másodperc törtrésze alatt az egész élete lejátszódott lelki szemei előtt. Érezte, hogy halál leselkedik rá, de ösztönei arra késztették, hogy összehúzza magát. Egy széllökés éppen nagyot dobott a hajón, amikor lövés dördült. Devlin karjába éles fájdalom hasított. Egy hajszálon múlt, hogy életben maradt, és mérhetetlen haragra gerjedt. A merénylő nem ölte meg, de csak azért nem, mert pont most erősödött fel a szél. A kapitány pisztolyt rántott. - Elfogni! - kiáltotta. Közben odalesett a merénylőre, aki éppen újratöltötte a fegyverét. Devlin letérdelt, és szinte egyszerre tüzeltek egymásra. A merénylőt a térdén találta el a golyó, és hangos kiáltással a földre zuhant. Devlin ledobta a pisztolyát, és leugrott a főfedélzetre. - Élve akarom! - kiáltotta oda Gusnak. Emberei már fejbe verték a támadót, és hátracsavarták a karját. Az eszméletét azonban még nem vesztette el, s miközben a fedélzeten térdelt, vére vörösre színezte a hajódeszkákat. Devlin a dühtől reszketve fölébe magasodott. - Súlyos a sebesülése, kapitány? - kérdezte Gus, miközben több matróz vette körül őket. - A golyó csak horzsolta a karomat - felelte Devlin mogorván. A merénylő halálra váltán nézett fel rá. - Kegyelem, kapitány! - kiáltotta. - Csak azért tettem, mert lefizettek. Könyörgök, feleséget és gyerekeket kell eltartanom, három fiút, csupa éhes száj... Devlin a férfi mellkasára nyomta a lábát. A merénylő felnyögött a fájdalomtól. - Kitől kaptad a megbízást? - kérdezte a kapitány. Rémült szempár nézett rá. - A nevét nem mondta meg... Devlin újra az elfogott férfi mellére nyomta a csizmája talpát. - Azt ajánlom, erőltesd meg az emlékezetedet! - Én mégis tudom, hogy hívják. Gróf volt, láttam a címert a kocsiján, és megkérdeztem a többiektől a nevét, miután elhajtott. - Beszélj! - Eastleigh volt az, Eastleigh grófja! Kérem, könyörgök, kapitány, hagyja meg az életemet! Devlin rövid gondolkodás után meghozta a döntését. - Verjétek vasra! A hajóorvos lássa el a sebét! - Igenis, kapitány! - mondta Gus. Devlin a kabinjába indult. Megrendült volt, és borzalmasan haragudott magára. Gondolatait a felesége foglalta le, róla ábrándozott, mint egy kamasz, utána sóvárgott, a szerelmen tépelődött, és szinte már boldog volt, miközben halálos ellensége van, akit meg kell semmisítenie. Könnyelműségéért kis híján az életével fizetett. Még éppen időben jött ez a figyelmeztetés.
25. Hanna bekopogott Virginia ajtaján.
- O'Neill asszony! Lady de Warenne várja odalent. Virginia még hajnalban leverten hazatért a kikötőből, és azonnal visszavonult a szobájába. Megpróbálta elhitetni magával, hogy hat hónap nem is nagy idő, ám a férje minden egyes perccel jobban hiányzott neki. Rettenetesen féltette is. Mi lesz, ha megsebesül? És egyáltalán, hogyan harcolhat az ő hazája ellen? Szerencsére olyan fáradt volt, hogy hamarosan lerogyott az ágyra, és elnyomta az álom. Egy órája valamivel frissebben ébredt. Most megörült az anyósa látogatásának, mert Devlin nélkül szörnyen üresnek érezte a házat. Lesietett a lépcsőn, és Maryt a szalonban találta, ahol már egy csésze teát iszogatott. Amint meglátta a menyét, odalépett hozzá, és fürkészőn vizslatta az arcát. Virginiát egyszeriben elhagyta az önuralma, és elsírta magát. - Jaj, kedvesem! Mi a baj? - kérdezte a grófhé, és anyáskodón karjába zárta. - Azt hittem, boldognak foglak látni. Kérlek, nyugtass meg, hogy nem Devlin bántott újra. Virginia megrázta a fejét. - Nem. Ma reggel búcsú nélkül indult útnak, de nem ez keserített el, hanem az, hogy nem tudom, hogyan fogom kibírni a következő hat hónapot. Tudom, hogy ostoba vagyok - tette hozzá, és letörölte a könnyeit. Mary két keze közé fogta az arcát. - Nem ostoba vagy, kedvesem, hanem szerelmes, és én örülök ennek. - Igen, szeretem Devlint. Jobban, mint valaha. A grófné elégedetten mosolygott. - Ne aggódj a fiam sietős távozása miatt! Valószínűleg nem akart hajnalok hajnalán felébreszteni téged, vagy már a feladatán jártak a gondolatai. Igaz, nem romantikus lélek, de én egészen biztos vagyok abban, hogy szeret téged. Virginiában remény ébredt. - Gondolja? - Az esketési szertartás alatt le sem tudta venni rólad a szemét, gyermekem. Soha nem láttam még ennyire elbűvölt férfit. Virginia fellélegzett. - Igen, én is így éreztem, de hogyan bírjam ki a következő hónapokat? - Mi sem egyszerűbb - jelentette ki a grófné mosolyogva. - Hozzánk költözöl a Harmon-házba, mert itt nem maradhatsz egyedül. Virginia szívét melegség járta át, és megragadta az anyósa kezét. - Ön nagyon kedves, mylady. Lehetek egészen őszinte? - kérdezte. A grófné bátorítón nézett rá. - Megkérlek rá. - Máris a leányának érzem magam - vallotta be. Mary szorosan magához ölelte. - Az is vagy, kedvesem. A Harmon-házban két ebédlő volt. A vacsorát a család általában a kisebbikben költötte el, amelyet aranyszálas tapéta és egy nagy kristálycsillár díszített. Mary és Edward de Warenne a nemes étkészlettel megterített asztal két végén foglalt helyet. ClifT és Tyrell között Virginia ült, velük szemben pedig Eleanor, Rex és Sean. Mindenki részt vett az élénk társalgásban, és Virginia boldog volt, amiért most már ő is a családhoz tartozott. - Azt hallottam - fordult egyszer csak hozzá Eleanor izgatottan -, hogy egy ideig Askeatonban élt, miközben Devlin a fővárosban tartózkodott. Tetszett ott önnek? Szerintem az Írország egyik legszebb helye. Virginia mosolyogva letette a villáját. - Nagyon jól éreztem ott magam. Askeaton valóban gyönyörű. - Van olyan szép, mint az ön szülőhelye? - Igen. - Virginia enyhe honvágyat érzett. - Sweet Briar csodaszép, de Askeatonban jobbak a lovaglóutak - mondta, és rámosolygott Seanra, akivel sokszor lovagoltak ott együtt. Eleanor tekintete kissé megütközve ide-oda járt a mostohafivére és Virginia között. - Egészen elfelejtettem, hogy Sean volt a kísérője, amíg Devlin nem volt odahaza. Virginia kényelmetlenül érezte magát, és nem tudta, mit mondhatna. Sean úgy tett, mintha meg sem hallotta volna mostohahúga megjegyzését. - Évek óta nem lovagoltam már Askeatonban - mondta Cliff. - Seannak remek lovai vannak, igaz? - kérdezte. Virginia hálás volt neki, mert elterelte a szót a kínos témáról. - Igen, én Babérbogyót kedveltem a legjobban - felelte, és elmosolyodott, amikor eszébe ju-
tott a kis kancacsikó. - A tiéd - emelte rá Sean hirtelen a szemét. - Kérlek, fogadd el tőlem nászajándékba. Virginiát elnémította a csodálkozás. Eleanor arcára is elképedés ült ki. - De hát te segítettél Babérbogyónak a világra jönnie! Erre most Virginiának ajándékozod? - Igen, mert szereti azt a lovat. Eleanor felpattant az asztaltól. - Elnézéseteket kérem. Borzalmas migrén tört rám - mondta, és már ott sem volt. Sean nagyot sóhajtott, és elkomorodott. - Elfelejtettem, hogy Eleanor ott volt a csikó születésénél megbocsátotok - mondta, és ő is elhagyta a szalont. A családfő megütközve nézett a feleségére. - Mi ütött Eleanorba? - kérdezte. Mary elmosolyodott. - Azt hiszem, Edward, a lányod lassanként felnőtt nő lesz - felelte. Tyrell egyetértőn bólogatott. - Én nem vagyok meglepve. Eleanor mindig is rajongott Sean-ért. - Most pedig féltékeny Virginiára - tette hozzá Rex vigyorogva. Virginia tiltakozni akart, de most még Cliff is megszólalt: - Seannak meg kellene csókolnia Eleanort. Az minden gondot megoldana. Igaz, mindjárt újakat is hozna magával – vigyorodott el ő is. - Elég ebből! - csattant fel Mary grófhé. - Bensőn, legyen szíves, szolgálja fel a következő fogást! A napok vánszorogva teltek, Virginia mégsem unatkozott soha. Reggelente kilovagolt valamelyik Warenne fiúval, de soha nem Seannal. Délutánonként vendégségbe ment Maryvel vagy Eleanorral, az estéket pedig vagy családi körben töltötték otthon, vagy jótékonysági rendezvényeken, vacsoraesteken és bálokon vettek részt. Virginia már hamar a társaság népszerű tagja lett. William Hugheszal és a feleségével csak egyszer találkozott. Udvariasan üdvözölték egymást, és váltottak néhány semmitmondó szót, de ez volt minden. Virginia a sok színes program dacára is fájdalmasan érezte a férje hiányát. A lapokban minden tudósítást elolvasott a háború eseményeiről, de azok a beszámolók már közel egy hónaposak voltak, mire Londonba érkeztek. Devlin személyesen még mindig nem adott hírt magáról. - Megölöm, ha nem ír neked - mondta Sean mérgesen, amikor már január végét mutatta a naptár. - Egy hajóról nem lehet egyszerű levelet küldeni - vette Virginia védelmébe a férjét. - A flottánk hajói rendszeresen visszatérnek Angliába, hogy élelmiszert és lőszert vegyenek fel. Úgyhogy ez nem mentség. - Devlin háborúban van - mondta Virginia csendesen. Sean halvány mosollyal ajándékozta meg. - Visszatérek Askeatonba. Már túl sokáig maradtam el. Te jó kezekben leszel itt, és ezt megnyugtató tudnom. Mindenki a testvéreként szeret. Örülök, hogy barátnők lettetek Eleanorral. Ő még nagyon fiatal... - kezdte aztán, de végül félbehagyta a mondatot. - Eleanor olyan nekem, mintha a kishúgom volna – mondta Virginia lágy hangon. - És ha te csak rám nézel, mindig sasszemmel figyel bennünket. Sean meglepődött. - Micsoda? Nem, ezt nem hiszem - mondta, és arcon csókolta Virginiát. - ígérd meg, hogy szólsz, ha gondod van. Mindnyájunkra számíthatsz. - Köszönöm, de nem hiszem, hogy segítségül kellene hívnom a Warenne fiúk nehéztüzérségét - tréfálkozott Virginia. Sean nagyot nevetett a válaszán, ő pedig tudta, hogy Devlin öccsének mostanra begyógyult a szíve, és őszintén örült ennek.
26. 1813. január 1. Kedves Virginia! Elérkezett az új esztendő, s remélem, jó egészségben és remek hangulatban talált téged. Hogy boldogulsz Waverly Hallban? Remélem, hamar összebarátkoztál édesanyámmal, és bátran hozzáfordulsz, ha segítségre szorulnál. Milyen teletek van? Az Atlanti-óceánon csontig hatoló hideg volt, de nem is lehetett másra számítani. Már New Jersey partjainál járunk, és eddig kevés dolgunk akadt. Egyetlen amerikai kereskedelmi vitorlást fordítottunk csak vissza, s elfogtunk még egy francia kalózhajót, amelyet Uj-Fundlandba küldtem, hogy ott rakodják ki a zsákmányát. Az embereim jó hangulatban vannak, csak kezdik elunni magukat, mert nem szokták a semmittevést. Alig várják, hogy szembeszállhassanak az ellenséggel. Új hajóorvosom van. Paul White a neve, te biztosan művelt és szórakoztató embernek találod majd, ha egyszer megismered. Hegedülni is tud, és a hajóra is magával hozta a hangszerét. A legénység mindig örömmel hallgatja a játékát. Kérlek, add át üdvözletemet a családomnak. Boldog új évet kívánok neked. Őszinte tisztelettel: Devlin A férje levelét Virginia február ötödikén kapta kézhez. Kétszer is elolvasta, először kapkodva, másodszor lassabban, figyelmesebben. Jólesett volna, ha azt találja benne, hogy Devlin vágyódik utána, és alig várja, hogy hazatérhessen hozzá. A férfi azonban sosem tudott az érzéseiről beszélni, és Virginia már annak is örült, hogy végre időt szakított a levélírásra. Ráadásul több kérdést is feltett neki, és ez arról árulkodott, hogy választ vár tőle. Azonnal tollat, papírt vett hát elő, és hosszú levélben számolt be mindarról Devlinnek, ami az elutazása óta történt. Elmondta, milyen jól érzi magát új családja körében, ám a szívét-lelkét mardosó vágyakozásról hallgatott. Az admiralitáson azt mondták neki, hónapokba is beletelhet, mire majd választ kap a férjétől, de ő már március második hetében csalódott volt, mert még mindig nem érkezett újabb levél Devlintől. Milyen szép is lenne, ha két nap múlva, a születésnapomon már itt volna velem! - gondolta. - Ne csüggedj! - vigasztalta Mary kis menyét, és a karjába zárta. Szürke, szeles nap volt, és a házon hangosan zörögtek a zsaluk. - Egészen biztos, hogy hamarosan hallani fogsz felőle. Virginia rámosolygott az anyósára, és önkéntelenül a hasára tette a kezét. Egyre biztosabb volt abban, hogy áldott állapotban van. A férje elutazása óta egyszer sem jött meg neki. A gondolat, hogy gyermeket hordhat a szíve alatt, boldogsággal töltötte el, de meg is ijesztette. Vajon Devlin is örülne? Igaz, minden férfi vágyik fiú utódra, de az ő házasságuk még nagyon friss, nagyon sérülékeny, és egy gyermek talán túlságosan próbára tenné a kapcsolatukat. Meglehet, Devlin még nem áll készen az apaságra, és ezt ő nem is vehetné rossz néven tőle. Odakintről egyszer csak lódobogás hallatszott be a szalonba. - Talán a postás lesz az! - kiáltotta Virginia. Amint azonban kinézett az ablakon, szívverése kihagyott egy pillanatra. A ház felé tartó lovas tengerészkék köpenyt, ugyanolyan színű zubbonyt és fekete tiszti kalpagot viselt. Virginia azonnal tudta, ki érkezett meg, és örömkiáltást hallatott. - Mi történt? - kérdezte az anyósa ijedten. Virginia nem válaszolhatott, mert már ki is vágódott az ajtó, és Devlin lépett be rajta. Szürke szeme felragyogott, amikor meglátta a feleségét. Lekapta a kalapját, és gálánsán meghajolt. - Virginia! A fiatalasszony meghajtotta a térdét. - Mi... nem is vártunk ilyen hamar haza. A férfi halványan elmosolyodott. - Úgy döntöttem, egészen Angliáig üldözök egy amerikai kereskedelmi hajót. Virginia szeme elkerekedett. Devlin azért határozott így, mert vele akart lenni? Miközben még ezt találgatta, a férfi odalépett hozzá, és arcon csókolta. Aztán az édesanyját is megölelte. - Örülök, fiam, hogy jó egészségben látlak - mondta a grófné, és hamiskásan elmosolyodott. - Igaz, rossz idő van éppen, de mivel Edward nincs itthon, mégis elmegyek, és meglátogatom egy barátnőmet - mondta, és már be is csukódott mögötte az ajtó.
Devlin átadta a köpenyét és a kalapját egy inasnak. - Megkaptam a leveledet - mondta aztán Virginiának, és fürkészőn nézett rá. - Remélem, a soraim megörvendeztettek kicsit. - Úgy volt - mosolyodott el a férfi. Virginia szempilláján könnyek csillogtak. - Nagyon örülök, hogy hazajöttél, Devlin. A férfi odalépett a feleségéhez, és a karjába zárta. - Én is örülök, hogy újra itthon vagyok. Virgínia nyelt egyet, és minden bátorságát összeszedte. - Hiányoztál - vallotta be. Devlin vonásai megkeményedtek, ám aztán magához vonta az asszonyt, és viharosan megcsókolta. Virginia ugyanúgy viszonozta a csókot, és bizsergés fogta el, amikor megérezte, hogy a férfi izgalomba jött. Aztán Devlin hirtelen ölbe kapta. - Melyik szobát kaptad meg? - akarta tudni. - Devlin, a szüleid házában vagyunk! - tiltakozott Virginia. - Nem érdekel. Nem tudok tovább várni - jelentette ki a férfi vágytól perzselő szemmel, és elindult Virginiával a lépcsőn. – Azt hittem, felszabadító érzés lesz újra a tengeren lennem, de tévedtem. Csak rád tudtam gondolni. Még álmomban is téged láttalak - vallotta be mogorván. Felesége kéjesen megborzongott. - Én pedig téged - felelte mosolyogva. Közben felértek az emeletre. - Melyik a szobád? - kérdezte a férfi. Virginia testét már lángok nyaldosták. - Jobbra a harmadik - felelte elfúló hangon. Devlin bevitte oda, lefektette az ágyra, és leült mellé. - Szebb vagy, mint valaha - mondta remegő hangon, és megsimogatta az arcát. Virginia azon gondolkodott, elmondja-e, hogy talán gyermeket vár, de végül úgy döntött, az még korai volna, mert egyelőre ő sem biztos benne. Ez most egyébként is a szerelem ideje. A férfi már ki is gombolta a ruháját, és csodálattal nézett a vékony alsóing alatt domborodó mellére. - És soha nem voltál még ennyire kívánatos - tette hozzá. - Ön szemérmetlen, uram - felelte Virginia incselkedőn, de az izgalomtól már alig kapott levegőt. Devlin áthúzta az alsóinget a fején. - Máris megmutatom, hölgyem, mennyire szemérmetlen vagyok - suttogta, és a gyönyörű mellekre hajolt. Nyelvével körözni kezdett a megkeményedett bimbók körül, és valósággal őrületbe kergette Virginiát. - Nem akarok fájdalmat okozni neked, drágám, de ma nem bírok uralkodni magamon. - Nem fogsz fájdalmat okozni. Kérlek, ne várass meg! Devlin a ruhájából is kibújtatta a feleségét, és diadalittasan ragyogott a szeme. Miközben újra megcsókolta, már belé is hatolt, ő pedig boldog sikollyal magába fogadta. Másnap reggel Virginia felöltözve ült tükrös komódja előtt, és éppen a haját tűzte fel. A tükörből látta, hogy Devlin belépett hozzá, és mosolyogva nézi. Már ő is felöltözött, és most civil ruhát viselt. Odalépett hozzá, és benyúlt a szalonkabátja belső zsebébe. - Van itt neked valami. Virginia szeme elkerekedett, amikor Devlin egy kis bársony ékszerdobozt húzott elő. - Ez mi? - A születésnapi ajándékod. Virginia lélegzete elakadt a csodálkozástól. - Te... tudod, hogy most van a születésnapom? - Holnap, igaz? Tizenkilenc éves leszel, és igazi hölgy vagy. Nyisd ki! - Nem kellene holnapig várnom vele? - A születésnapodon el fognak halmozni ajándékokkal. Ahogy anyámat ismerem, biztosan fantasztikus ünnepséget tervez neked. - Nem hiszem, mert megkértem, csak szűk családi körben legyünk. Rex éppen Spanyolor-
szágban van, Sean pedig Askeatonban. Virginia kíváncsian felnyitotta a doboz tetejét. Elakadt a lélegzete, amikor meglátta a gyémántokkal kirakott ametiszt nyakéket. - Ez gyönyörű, Devlin! - Még azelőtt rendeltem meg, hogy tengerre szálltam volna - vallotta be a férfi apró, elégedett mosollyal. - Azt akartam, hogy a színe olyan legyen, mint a szemedé. Virginia átkulcsolta a férje nyakát. - Soha nem kaptam még szebb születésnapi ajándékot, Devlin. Nagyon szépen köszönöm. A nyakéket is, de legfőképpen azt, hogy hazajöttél. A férfi egy pillanatig habozott a válasszal. - Haza kellett jönnöm. Isten éltessen, drágám! Később napközben Virginia nevetést hallott a szalonból, és azonnal felismerte Devlin hangját. Megállt az ajtó előtt, és elmosolyodott. Jólesett hallania, hogy a férje ilyen vidám, miközben a mostohafivérével beszélget. Már éppen be akart lépni hozzájuk, amikor Tyrell szólalt meg odabent: - Hogy áll a háború? Azt beszélik, legközelebb a Chesapeake-öbölben indítunk támadást. Virginia megdermedt. Elhalt a mosolya, és rémülten hallgatta tovább a férfiakat. - Sajnálom, Ty, de erről nem beszélhetek, mert köt a titoktartás. - Devlin hangjának furcsa mellékíze volt. - Épp most kaptam meg az új parancsot. A háború egyre nagyobb méreteket ölt. Virginia megdöbbent. Az utóbbi napokban ő is hallott a Chesapeake-öböl blokádjáról, és Sweet Briar éppen ott fekszik! Félve gondolt Tillie-re, Frankre és a többiekre az ültetvényen. Az nem létezik, hogy a britek olyan mélyen bevonulnak a hátországba! És mit jelent az, hogy Devlin új parancsot kapott? Máris tengerre készül szállni, amikor még csak tegnap érkezett haza? Virginia önkéntelenül a hasára tette a kezét. Mi van, ha valóban áldott állapotban van? Most, hogy végre kölcsönösnek tűnik a szerelmük, és közös jövő vár rájuk, háborúnak egyszerűen nem lehet helye az életükben. Némi habozás után a könyvtárszobába sietett. Már az ajtóból meglátta az íróasztalon fekvő papírokat. Tudta, hogy nem volna szabad belepillantania a titkos iratokba, mégis odament az asztalhoz. A rajta fekvő iratok érdektelenek voltak, ezért kihúzta az egyik fiókot, és ott már megtalálta, amit keresett. Szíve a torkában vert, és remegett a keze, amikor olvasni kezdett. Lord St. John admirális hivatalától Sir Devlin O 'Neill kapitánynak, Waverly Hill, Greenwich Kelt 1813. március 18. napján Sir O 'Neill Kapitány! Szíves tájékoztatásául közlöm, hogy parancsom értelmében március 24-én a Chesapeake-öbölbe kell indulnia, ahol Sir George Cockburn tengernagynál köteles szolgálattételre jelentkezni. A tengernagy úr erőivel együttműködésben valamennyi amerikai hajót meg kell semmisítenie, a kikötőben állomásozókkal egyetemben. Azokat az áruraktárakat is le kell rombolnia, amelyek esetében felmerül a gyanú, hogy amerikai csapatok ellátásában vesznek részt. A szárazföldi raktárak is ideértendők, valamint az ellenséges hadsereg élelmezésében és eszközellátásában közreműködő farmok, illetve gyárak. A cél az Egyesült Államok tengerparti kereskedelmének a teljes felszámolása. Ez a parancs a legnagyobb titoktartás mellett hajtandó végre. Kiváltképp javallt a rabszolgák szökésre való felbujtása és a szökésük elősegítése, hogy a révükön felderítőkre tegyünk szert a hátországban. Az amerikai polgári lakosság mindennemű veszélyeztetése okvetlenül kerülendő, ám ha egyes tagjaival kapcsolatban katonai akciókban való részvétel gyanúja merül fel Önben, azt ellenséges fenyegetésnek kell tekintenie, és az érintett személyekkel szemben ennek megfelelően kell eljárnia. Nagyméltóságú Lord St. John admirális Brit Királyi Haditengerészet Brook út 13., West Square Virginia sokáig állt halálra váltan, és összerezzent, amikor Devlin egyszer csak nevén szólította az ajtóból. Villámgyors mozdulattal sikerült a parancsot visszacsúsztatnia a fiókba, de szíve a torkában vert.
- Te meg mit csinálsz itt? - akarta tudni a férfi. Virginia fel nem foghatta, hogyan képes Devlin részt venni az ő honfitársai ellen folytatott háborúban, és bizonnyal sokuk megölésében is, miközben vele él házasságban. Mélységesen megrázta, amit éppen megtudott. - Véletlenül meghallottam, amit az előbb Tyrellnek mondtál - felelte bizonytalanul. A férfi lassan beljebb lépett. Pillantása az íróasztalára siklott, aztán a feleségére emelte tekintetét. - Elolvastad a parancsomat? - kérdezte halkan. - Igen - suttogta Virginia. Érezte, hogy arcából minden cseppvér kifutott, és ájulás környékezte. - Ne menj vissza! - kiáltotta. - Szerelj le! Itt van szükségem rád! Maradj velem! Devlin arcára elképedés ült ki. - Csak gyáva emberek futamodnak meg - felelte. - Mindenki tudja, hogy te nem vagy gyáva. Ezt százszor bizonyítottad már! - Virginia - kezdte a férfi lassan -, én a brit királyi haditengerészet tisztje vagyok. Ezt akkor is tudtad, amikor feleségül jöttél hozzám. Őszintén sajnálom, hogy a hazád ellen kell harcolnom, de ezt a háborút mindenképpen meg kell vívni. - Meddig kell még folynia a rombolásnak és az öldöklésnek? - Virginia nem akart kiabálni, mégis azt tette. - Hány amerikai életet oltottál már ki, Devlin? - Azt nem tudom - felelte a férfi mereven. - Végre boldogok lehetnénk együtt, de ez a háború közénk fog állni! - Csak akkor, ha te is úgy akarod. - Devlin vonásai megfeszültek. - A fenébe is, nem lett volna szabad elolvasnod a parancsomat. - Valóban nem. Kérlek, szépen kérlek, ne harcolj a hazám ellen. A férfi felnyögött. - Zaklatott vagy, és ez érthető is. De megint csak azt mondhatom, ne engedd, hogy ez a háború éket verjen közénk. Csak ennyit kérek tőled - mondta, és megfogta a felesége kezét. Virginia nem húzódott el tőle, és sokáig hallgatott. - Jól van, azon leszek - felelte végül, de csak remélhette, hogy sikerül majd eleget tennie a férje kérésének. Virginia egészen elgyengült a megindultságtól, és könny égette a szemét. Leült, és mosolyogva körbejáratta tekintetét a szalonon. Késő délután volt, s a család azért gyűlt össze, hogy felköszöntsék őt a születésnapján. Barátságos tűz pattogott a díszes kandallóban, előtte Edward, Tyrell, Cliff, Sean és Devlin beszélgetett. Pezsgőt iszogattak, és időnként nagyot nevettek valamelyikük tréfás megjegyzésén. Amikor Devlin mosolygós pillantást vetett rá, Virginia viszonozta a mosolyát, és hirtelen vágy kerítette hatalmába. Ereje szerint megpróbált eleget tenni a férje kérésének, s bár nagyon nehéz volt, igyekezett nem gondolni a háborúra. A szörnyű parancs, amelyet Devlin kapott, nem változtathat az ő érzésein. Most meg végképp nem, mert immár biztos volt abban, hogy áldott állapotban van. Reggel titokban elment egy orvoshoz, amiről csak Mary tudott, és a doktor megerősítette a sejtését. A gyermeke októberben fog világra jönni. Mielőtt Devlin megint elutazna, elmondja neki a nagy hírt. Adja az ég, hogy ő is örüljön neki! - gondolta reménykedőn. Hirtelen kinyílt az ajtó, s nem más lépett be rajta, mint Eastleigh grófja. Virginia megdermedt a félelemtől. Mit akarhat itt a nagybátyja? A komornyik zavartan szabadkozott, mert a hívatlan látogató engedély nélkül rontott be a szalonba, Devlin azonban leintette, és a gróf elé lépett. Arca rezzenéstelen volt, mégis vészjósló. Edward de Warenne sietve mostohafia és a betolakodó közé állt. - Nem látjuk itt szívesen, Eastleigh - mondta. - Adare - hajtotta meg magát a gróf, és kék szeme fagyosan megvillant. - Csakis apró figyelmetlenség lehetett, hogy engem nem hívtak meg az unokahúgom születésnapjára, ahogyan egyébiránt már az esküvőjére sem. Csak azért vagyok itt, hogy sok boldogságot kívánjak Virginiának. Még ajándékot is hoztam neki - tette hozzá, aztán megfordult, és intett az inasának, aki egy nagy, becsomagolt tárgyat tartott a kezében. Devlin most már Eastleigh elé lépett. - Már csak maga hiányzott nekem - mondta jéghideg hangon. - Nincs meglepve, gróf úr, hogy itt lát engem? A két férfi egymásra meredt, aztán Eastleigh halvány mosolyra húzta a száját. - Miért kellene csodálkoznom azon, Sir, hogy itt találom a felesége születésnapján? Értesültem a hazatéréséről, és utólag is gratulálok a roppant előnyös házasságához. - A gróf hirtelen az uno-
kahúgához fordult. - Isten éltessen, kedvesem! Virginia megborzongott. Rossz előérzete támadt, mert látta a férje és a nagybátyja szemében villogó mélységes gyűlöletet. Gyorsan felállt ültéből, és odalépett hozzájuk. - Köszönöm, hogy eljött, bácsikám. Ez igazán kedves öntől - mondta. Nem folytathatta azonban, mert Devlin megmarkolta a karját. - Ne udvariaskodj ezzel a vén bolonddal! - mondta parancsolón, aztán megint a grófhoz fordult. - Mostohaapámnak igaza van. Nem látjuk itt szívesen. Mielőtt azonban kikísérem, még felteszek magának egy kérdést. Kíváncsi rá, mi történt azzal a merénylővel, akit rám küldött? Virginia levegőért kapkodott. Miről beszél Devlin? Elszörnyedve nézett a férjére, ő azonban csak a grófra szegezte a szemét. - A merénylővel? - Eastleigh felkacagott. - Semmiféle merénylőről nem tudok. Csak nem akarták meggyilkolni, O'Neill? Hogyhogy éppen rám gondolt? Mindenki tudja, hogy magának több ellensége van, mint égen a csillag. Devlin közelebb hajolt a grófhoz. - A merénylet meghiúsult. Azt ajánlom azonban, Eastleigh, mostantól legyen nagyon óvatos, mert ezt az új játékot is ketten játsszák. Virginia ijedten felsikoltott, de senki sem figyelt rá. - Meg akar gyilkolni? Nem volt elég, hogy nyomorba döntött? Meglehet, nem nekem kell óvatosnak lennem, hanem magának, O'Neill. - Eastleigh az unokahúgához fordult. - Remélem, tetszeni fog az ajándékom - mondta, aztán gálánsán meghajtotta magát, és távozott. A szalonban fagyos csönd lett. - Ezt majd én eltüntetem - szólalt meg végül Tyrell, és a csomagért nyúlt. - Ne! - Devlin felszakította a barna csomagolópapirt, amely alól egy festmény bukkant elő. - Vidd a szemem elől! Vesd tűz re! - sziszegte Tyrellnek. - Ne! - kiáltotta most Virginia. Közelebb lépett a festményhez, és amikor meglátta, mit ábrázol, sikoly szakadt fel belőle. A szépen megfestett képről az ő szülei néztek vissza rá. Még fiatalok voltak, az édesanyja bájos és gyönyörű asszony, az édesapja fess és büszke férfi. Egy csecsemőt tartottak a karjukban, aki csakis Virginia maga lehetett, és egy ház előtt álltak, amelyet Virginia azonnal felismert. Eastleigh Hall volt az. A gróf maga is ott állt a festményen, még fiatalon, karcsún, életerősen, és olyan gőgösen, amilyen mindig is volt. Az ajándék üzenetét nem lehetett félreérteni. Azt jelentette, hogy Virginia is a Hughesok közé tartozik, a gróf unokahúga, és ezen a tényen semmi nem változtathat. Az sem, hogy időközben feleségül ment Devlinhez. - Eltüntetem - mondta Tyrell újra mogorván, és kivitte a szalonból a festményt. Virginia most már nem tiltakozott. Lady Mary szabadkozón rámosolygott, de könny csillogott a szempilláin. - Sajnálom, kedvesem. Nem így képzeltem el ezt az estét - suttogta, aztán a férjével együtt elhagyta a szobát. Virginia most Cliffhez fordult. - Magunkra hagynál bennünket? - kérdezte. Sógora szó nélkül teljesítette a kérését. Devlin továbbra is kinézett az ablakon. Virginia érezte a belőle áradó dühöt, és attól tartott, máris megtorláson töri a fejét. - A gróf meg akart öletni téged? - kérdezte óvatosan, és odalépett hozzá. A férfi végre feléje fordult. - Sajnálom, hogy meg kellett tudnod. Ne is törődj vele! A merénylet meghiúsult. - Ezúttal még igen! - Virginia tudta, hogy hisztérikusan kiabál, de rettenetesen féltette a férjét. És most már a születendő gyermekét is. - De ki tudja, hogyan lesz legközelebb? Ez már minden határon túlmegy, Devlin. Te kezdted, és láthatod, hova vezetett. Most már veszélyben forog az életed! A férfi haragra gerjedt. - Nem én kezdtem, drágám, hanem Hughes, tizenöt évvel ez előtt! Virginia közel járt a síráshoz. Eztán majd így kell élniük? Devlin tovább fogja üldözni a grófot, az pedig újabb és újabb embereket fogad fel a megöletésére? És mi lesz, ha megszületik a baba, és Eastleigh gyűlölete Devlin gyermeke ellen fordul? Nem, én nem tudok így élni, gondolta Virginia, és szorosan összekulcsolta a kezét. - Van valami, Devlin, amit még nem mondtam el neked. - Folytasd! - mondta a férje, és rosszat sejtett. - Gyerekünk lesz.
Devlin azt hitte, rosszul hallott. - Micsoda? - kiáltotta. - Könyörögve kérlek - folytatta Virginia fátyolos hangon -, hogy ígérj nekünk békés és boldog életet. A férfi csak félig-meddig fogta fel, amit hallott. Virginia várandós! Nagy ég, még túl korán van ahhoz, hogy ő apa legyen! Még nem végezte el a küldetését. - Arra kérlek, hagyj fel a bosszúállással - mondta Virginia, és most már valóban elsírta magát. - Nem tehetem ki ilyen életnek a gyermekünket. Választanod kell. Válassz bennünket, engem és a babát! Csakhogy a férfi nem tudott választani. Minden érzése semmivé lett, csak az a jeges hidegség maradt meg benne, amely eddig is kitöltötte a szívét és a lelkét. - Ne fordulj el tőlem! - könyörgött neki Virginia. - Ne tedd ezt, amikor végre boldogok lehetnénk a babával együtt! Felesége még egészen lapos hasára vonta Devlin kezét, de benne semmi sem mozdult meg. Szívében nyoma sem volt örömnek, boldogságnak, szerelemnek. Csakis szenvtelen üresség töltötte ki. Megint az az ember volt, akiből tízesztendős korában az ellensége minden érzést kiölt. - Választhatsz bennünket, vagy választhatod a bosszút. De mindkettőt egyszerre nem kaphatod meg - mondta Virginia. Devlin elhúzta a kezét, és félrefordult. - Sajnálom - válaszolta -, de már akkor is tudtad, milyen ember vagyok, amikor igent mondtál nekem. Hajnalodott, s újabb komor és borús reggel közeledett. Devlin már négy napja távol volt, még csak aludni sem járt haza. A kapitány a hajóján tölti az éjszakákat, árulta el az egyik inas Virginiának. De legalább nem egy másik nőhöz jár, gondolta ő. Életére sötétség borult. Éjszaka nem jött álom a szemére, reggel nem bírt kikelni az ágyból. Nem volt étvágya, és alig evett, noha tudta, hogy gondolnia kellene a hasában növekvő gyermekre. Házassága romokban hevert, és halvány esélyt sem látott arra, hogy megmenthesse. Most köntösben állt öltözőszobája tükre előtt, és sápadt, kifejezéstelen arcát nézegette. - Egyszerűen nem élhetek így tovább - suttogta. Egyszer csak kopogtattak, és a következő pillanatban Devlin nyitott be az ajtón. Tiszti egyenruhát viselt, és megállt a küszöbön. - Látom, nem én ébresztettelek fel - mondta. - Egy óra múlva kihajózom. Búcsúzni jöttem tette hozzá. - Hogy érzed magad? Virginia azt akarta üvölteni, hogy haldoklik a lelke, de sokáig csak szótlanul meredt a férfira. - A körülményekhez képest jól vagyok - felelte végül. A férfi bólintott. Jó darabig nem szólalt meg, és Virginia magában azon imádkozott, hogy azért tépelődjön, mert olyasmit akar mondani, ami nehezen jön a szájára. Reménye nem teljesült be. - Körülbelül hat hónap múlva jövök haza. Isten óvjon, Virginia! - mondta Devlin, aztán meghajolt és távozott. Órákkal később Virginia a szalonban állt, és idegesen tördelte a kezét. Most már tudta, mit kell tennie. Pár perc múlva Cliff lépett be hozzá. - Beszélni kívánsz velem, Virginia? - kérdezte. - Igen. Becsuknád az ajtót, kérlek? A férfi láthatóan meglepődött, de azért eleget tett a kérésnek, aztán udvariasan széket akart segíteni a sógornője alá. - Inkább állnék - mondta Virginia, és nagyot nyelt, hogy folytatni tudja. - Gyermeket várok. Sweet Briarben akarom világra hozni, ahol én is születtem. Cliff nem tudott megszólalni az elképedéstől. - Neked sok hajód van, és biztosan akad közöttük egy, amelyik Amerikában fog kikötni - folytatta Virginia. - Ki tudom fizetni az utamat, csak intézd el, kérlek, hogy kapjak egy kajütöt. - El akarsz szökni a fivéremtől? - kérdezte Cliff megütközve. Nem egészen erről volt szó, de Virginia hiú reményeket sem akart táplálni magában házassága boldog jövőjét illetően. Csak olyan helyen akarta megszülni a gyermekét, ahol nem kell egyedül éreznie magát. Hallgatását Cliff igennek érthette. - Nem támogathatlak a szökésben - jelentette ki, de a hangja egészen lágy volt. Virginia leült, és tenyerébe temette az arcát.
- Szeretem a testvéredet, és mindig is szeretni fogom. Könyörögtem neki, hogy hagyjon fel a nagybátyám ellen folytatott eszelős bosszúhadjárattal, de hiába. Nekem pedig most már a gyermekemre kell gondolnom - mondta, és végre felemelte a fejét. Cliff arca tűnődő volt, és sokáig hallgatott. - Sajnos én sem hiszem, hogy Devlin fel tudna hagyni ezzel a megszállottsággal. Téged viszont most már értelek, és meg is értem, hogy Sweet Briarbe kívánsz menni. Mindazonáltal inkább én magam viszlek el oda. A jövő héten Martinique-ra indulok, és útközben majd kitérőt teszek az Államokba, hogy biztonságban hazajuttassalak. Virginia szívéről hatalmas kő esett le. - Teljesítem a kérésedet, de el fogom mondani Devlinnek, mit tettem - fűzte hozzá Cliff, és leintette Virginiát, aki tiltakozni akart. - Devlin a bátyám, és nem titkolhatom el előle, hol tartózkodik a felesége. Most meg, hogy az ő gyermekét várod, végképp nem. Virginia belátta, hogy okosabb, ha beletörődik Cliff döntésébe, így legalább biztonságban hazajut, és neki most ez a legfontosabb. - Hálásan köszönöm. Ezt soha nem fogom elfelejteni neked - felelte. Már május közepét mutatta a naptár. Az átkelés az óceánon hosszú és fáradságos volt. Többször veszélybe is kerültek, mert amerikai hadihajók tűntek fel a távolban. Sikerült azonban elkerülniük őket, és Virginia megkönnyebbült, amikor végre Amerika földjére tette a lábát. Egy nyitott kocsit bérelt Norfolkban, és heves dobogásba kezdett a szíve, amikor feltűnt előtte szeretett szülőháza. A verandára egy karcsú, magas nő lépett ki. Virginia mosolyogva integetni kezdett Tillie-nek. Szívében újra remény ébredt. Biztos volt abban, hogy Sweet Briar meg fogja menteni őt és a gyermekét. Tillie örömujjongásban tört ki, amikor meglátta, ki száll le a kocsiról. - Virginia! El sem hiszem, hogy te vagy az! - kiáltotta, és szoknyáját összefogva lerohant a lépcsőn. - Legutóbb akkor adtál hírt magadról, amikor férjhez mentél, és az urad neked ajándékozta Sweet Briart. Miért nem írtad meg, hogy hazajössz? És ijesztően sápadt vagy... - Boldogan megölelte a barátnőjét, s megérezte, hogy köpenye alatt már gömbölyödik a hasa. Gyermeket vársz? - kérdezte. Virginia némán bólintott, és elfelhősödött a tekintete. Barátnője gyanakvón felvonta a szemöldökét. - Mi történt? Virginia csak nehezen tudott megszólalni: - Zátonyra futott a házasságom. Mostantól itt fogok élni. Virginia minden erejét az ültetvénye irányítására fordította, noha Tillie nem győzte figyelmeztetni, hogy az ő állapotában kímélnie kellene magát. Május utolsó hetében az összes dohánypalánta a földbe került, és az ifjú földbirtokosnő úgy látta, hogy jó termés ígérkezik. A háborúról hallani sem akart, de a hírek elől nem csukhatta be a fülét. Ültetvényéről ráadásul sok rabszolga megszökött. A szóbeszéd szerint az angolok bujtották fel őket, és többen állítólag be is álltak az ellenséges hadseregbe. Május végén Virginia nem érezte jól magát. Szédült, többször is ájulás környékezte, és Tillie végül megtiltotta neki, hogy elhagyja a házat. Virginia sejtette, mi lehet rosszulléteinek a valódi oka. Két napja a templomban hallotta, hogy két brit fregatt, a Kurázsi és a Becsület Maryland partjainál állomásozik, hogy felvegye a harcot azokkal az amerikai hadihajókkal, amelyek megkísérelnek kitörni a Chesapeake-öbölből. Virginia úgy tett, mintha egészen elfelejtette volna Devlint, és még Tillie előtt sem ejtette ki soha a nevét. Valójában azonban nem telt el úgy nap, hogy ne gondolt volna rá, és ne aggódott volna az életéért. A legszörnyűbb mégis az a tudat volt, hogy a férjével ellentétes oldalon áll ebben a háborúban. Egy meleg, párás napon James MacGregorral, az előmunkásával ült éppen az üzleti könyvek fölött a dolgozószobájában, amikor meglátta, hogy Frank vágtat be lóhalálában az udvarra. A fekete férfi leugrott a nyeregből, és felszaladt a verandára. - Asszonyom! - Mi történt? - szaladt ki a házból Virginia ijedten. - Csak nem Devlinről hallottál valamit? Frank arcára harag és félelem ült ki. - De igen. Elsüllyesztette a Függetlenséget, a flottánk legnagyobb hajóját. Sajnos rosszabb is van még, asszonyom. A városban mindenki a vöröskabátosok közelgő bevonulásáról beszél.
Virginia rémülete csontig hatolt. - Az angolok be akarnak vonulni Norfolkba? - Úgy hallani, hamarosan megszállják a várost, és mi nagyon közel vagyunk oda, asszonyom. Virginia önkéntelenül a szívéhez kapott, és izzadság verte ki a homlokát. Az angolok itt is rombolni és fosztogatni fognak, amint azt északabbra és délebbre már megtették? És vajon Devlin is köztük lesz? - találgatta halálra váltan. Tudta azonban, hogy Frank és a többiek előtt nyugodtnak és erősnek kell mutatkoznia, mert ők csak rá számíthatnak. - A város nyolc mérföldre van innen, Frank - mondta. - Ha a britek be is veszik Norfolkot, mi itt biztonságban leszünk. A nemzetőrségünk és a hadseregünk nem fogja engedni, hogy a vörös kabátosok eljussanak idáig. Ez persze kegyes hazugság volt. A hadseregnek már az is elég feladatot adott, hogy megakadályozza a briteket a partraszállásban, a nemzetőrség pedig csupa sihederből és vénemberből állt. Frank némi habozás után beérte a válasszal, amelyet kapott, és lement a verandáról. Virginia arcáról azonnal leolvadt a mesterkélt mosoly. Leült egy hintaszékbe, és szeretett földjeit nézegette. Természetesen az is szörnyű volt, hogy a rémült szomszédok rendre beszámoltak neki a hadi eseményekről, és a tengeri blokád miatt keletkezett élelmiszerhiányt sem volt könynyű elviselni, de a harcok eddig legalább tőlük távol folytak. Most viszont, hogy Devlin megsemmisítette az egyik legnagyobb amerikai hadihajót, és szóbeszédek keringtek az angol invázióról, a háború számukra is testközeli fenyegetéssé vált. Virginia lehunyta a szemét, és egyszeriben az a biztos érzés fogta el, hogy viszont fogja látni Devlint. Mégpedig már nagyon hamar. Virginia soha nem aludt mélyen. Az alvás már jó ideje ellenségévé lett, mert álmai mindig szomorúak és fájdalmasak voltak. A nyitott ablakon át most mintha lódobogás ütötte volna meg a fülét. Kis ideig ijedten fülelt, aztán kiugrott az ágyból. Sietve meggyújtott egy lámpást, és az ablakhoz lépett. Pár perc múlva már tisztán hallotta, hogy lovasok tartanak a ház felé, aztán már fáklyák imbolygó fényét is ki tudta venni. Visszasietett az ágyához, előhúzta a párnája alá rejtett pisztolyt, és remegő kézzel megtöltötte a fegyvert. A felső lépcsőfordulóban Tillie és Frank jött szembe vele, mindkettejük arca viaszfehér volt a félelemtől. Frank vadászpuskát tartott a kezében. - Lovasok jönnek - mondta Tillie reszketve. - Négyen vagy öten - tette hozzá Frank. Virginia összerezzent, amikor odalent bezörgettek az ajtón. - El kellene rejtőznünk - suttogta Tillie. - A brit katonák nem kopogtatnának - felelte némi megkönnyebbüléssel Virginia. - Megyek, és kinyitom az ajtót. Tillie azonban visszafogta. - Jó szándékú emberek pedig nem állítanak be éjnek évadján. - Igaz - mondta Virginia. - Maradj mögöttem az árnyékban, Frank, és használd a fegyveredet, ha a látogatóinkat rossz szándék hozta ide! Odalent most már hangosan dörömböltek az ajtón. Virginia lassan és félve lement a lépcsőn, szorosan a sarkában a két hűséges rabszolgával. - Egy pillanat! - kiáltott ki, és letette a lámpást. Éppen ekkor érezte meg, hogy hasában megmozdult a baba, és elképedten megdermedt. Nem törhette azonban a fejét ezen a kisebbfajta csodán, mert a verandán álló alak megint dörömbölni kezdett. Szoknyája redői közé rejtette a pisztolyt, mutatóujját a ravaszra tette, és résnyire nyitotta az ajtót. A sötétben egy férfit vett ki, s még csak a körvonalait látta, amikor már tudta, ki az. Devlin benyomta az ajtót, és köszönés nélkül átlépte a küszöböt. Virginia már egész testében reszketett, de jó ideje mégsem örült semminek annyira, mint most annak, hogy a férje hideg, ezüstszürke szeme szegeződött rá. - Te minden idegennek gyanútlanul ajtót nyitsz? - kérdezte a férfi. - Ellenséges katonák nem kopogtatnának. Devlin elégedettnek tűnt ezzel a válasszal, és tekintete Virginia hasára siklott. Ő szerette volna ráfektetni a férfi tenyerét, hogy érezze a gyermeke rúgásait, de nem mozdult. - Hogy vagy? - kérdezte Devlin lágy hangon.
- Jól vagyunk. A baba is és én is - felelte csendesen Virginia, és halvány remény ébredt benne. Férje az arcát vizslatta. - Clifftől tudom, hogy itt vagy. Először meg akartam ölni azért, amit tett, ám aztán megértettem, hogy te másik hajót kerestél volna, ha ő nem segít neked. Ezért aztán végül megköszöntem az öcsémnek, hogy biztonságban áthozott téged az óceánon. Ez őrültség volt tőled, Virginia - tette hozzá. Az asszony legszívesebben a nyakába vetette volna magát, de nem tette meg, csak testére fonta a karját. - Itt születtem. Azt akarom, hogy a gyermekünk is itt jöjjön világra. - A háború a közelben zajlik. Négy hű emberem életét veszélyeztettem azért, hogy ma eljöjjek hozzád. Figyelmeztetni akarta lak, hogy a következő hetekben ne hagyd el Sweet Briart. Ne tedd ki a lábad az ültetvényről! - Miért ne? - Azt nem árulhatom el, de Sweet Briarnek nem fog baja esni. Virginia az ajkába harapott. - Miért... - Az idegességtől elcsuklott a hangja. - Miért fogják megkímélni a házamat? - Mert én erre adtam parancsot - felelte a férfi nyersen. Virginia bólintott, és valamivel nyugodtabb lett. Határtalan félelme azonban nem engedte, hogy örüljön annak, amit hallott. - Norfolkról van szó? Meg fogjátok szállni? - Tudod, hogy a részletekről nem beszélhetek. De ígérd meg, hogy kivételesen hallgatni fogsz rám. Ettől függ az életed, és a gyermeké is. - Megígérem. A férfi komolyan és mogorván nézett rá. - Mennünk kell. - Nem akarsz inkább... itt maradni? - Nem tehetem. Az egész környék nyüzsög a kémektől. Mennem kell - ismételte meg Devlin, és tekintetük egymásba fonódott. - Valamit azonban még kérdeznem kell tőled. Az asszony könyörögni akart Devlinnek, hogy maradjon, de nem tette meg. Tudta, hogy a férje az embereivel együtt börtönben végezné, ha elfognák, vagy talán még rosszabb sors várna rá. - Hallgatlak - felelte nagy sóhajjal. - Elhagytál engem? - kérdezte a férfi. Virginia zavarodottan nézett rá. Igaz, elhagyta Devlin szüleinek a házát, de csak azért, merthogy a körülmények erre kényszerítették. Sok minden megváltozott, mióta újra hazai földre tette a lábát, valójában azonban semmi sem változott, semmi a világon. - Nem, nem hagytalak el - válaszolta. Devlin arcáról eltűnt a feszültség. Hirtelen magához vonta a feleségét, és szájára tapasztotta a száját. Erős karjában Virginia biztonságban érezte magát, ölelésében tudta, hogy Devlin szereti. Szenvedélyesen csókolták egymást, miközben nem messze tőlük háború leselkedett rájuk, akár egy ragadozó, amely arra készül, hogy őket is a karmai közé kaparintsa. A férfi végül elvált a feleségétől, biccentéssel elköszönt tőle, és kilépett a házból. Virginia egy pillanatig mozdulatlanul állt, aztán felocsúdott a dermedtségéből, és kiszaladt a verandára. - Vigyázz magadra, Devlin! - szólt reszketeg hangon a férfi után. Devlin megnyugtatta idegesen táncoló lovát, és még egyszer felnézett a verandára. - Ígérd meg, hogy itt maradsz! - kérte újra szívhez szólón. - Megígérem - suttogta Virginia. A férfi tekintete egy hosszú pillanatig még a feleségén időzött, majd megfordította a lovát, és a kísérőivel együtt elvágtatott.
28. A Norfolk elleni támadás kudarcba fulladt. A britek jelentős erővel indítottak rohamot, ám csapataik jó részét egy hirtelen kitört vihar megakadályozta a partraszállásban. Azok pedig, akik mégis kijutottak a szárazföldre, ott az amerikai kötelékek golyózáporába kerültek. Két óra után az ango-
lok visszavonulásra kényszerültek. Az amerikaiak győzelmének híre futótűzként terjedt el, és hamarosan Sweet Briarbe is eljutott. Virginia aznap sem érezte jól magát. A konyhában üldögélt, miközben Tillie könnyű vacsorát készített. Forró nap volt, de Virginia nem csak a hőség miatt lélegzett zihálva. Szédült kicsit, apró, fekete pontok táncoltak a szeme előtt, és hevesen vert a szíve. Amikor Frank belépett hozzájuk, és sugárzó arccal beszámolt az amerikaiak győzelméről, neki végképp elfogyott a levegője, és a földre zuhant. - Frank, segítsd fel! - kiáltotta Tillie. Virginiát a férje látogatásának emlékképei rohanták meg, miközben egy izmos karba kapaszkodott. Utolsó gondolata is Devlin volt, mielőtt elsötétült előtte a világ. Amikor lassan eszméletére tért, alsóingben feküdt az ágyában. Homlokára gondos kezek jeges borogatást tettek, Tillie mellette ült, és aggódó félelemről árulkodott a szeme. Virginia megkönynyebbülten elmosolyodott. - Megint mozog a baba, Tillie - mondta. - Orvost kell hívnunk hozzád - jelentette ki a barátnője ellentmondást nem tűrő hangon. - Elájultál, és beütötted a fejed. Frankét már menesztettem is Barnes doktorért. Virginia lehunyta a szemét. Az utóbbi időben egyre gyakrabban fogta el szédülés, s a szívverését is szabálytalannak érezte. Felnézett, és Tillie felé fordította a fejét. - Jól tetted, hogy kihívtad az orvost. Itt valami nincs rendben. Barátnője felállt az ágy mellől, és egyszeriben haragos lett az arca. - Nincs melletted a férjed, az nincs rendben! Összetörte a szívedet, és te belebetegedtél a bánatba. Fel nem foghatom, hogy viselkedhet így az urad. Hogy harcolhat egyáltalán ellenünk? - kiáltotta. Virginia nem tudott válaszolni, ám felmerült benne, hogy Tillie talán fején találta a szöget. Mindig akkor tört rá szédülés és légszomj, amikor Devlin került szóba, vagy vele kapcsolatos hadi eseményről értesült. A férje iránti aggódás óriási súllyal nehezedett rá. A múlt héten, amikor kis időre újra látta, és magán érezhette ölelő karját, azt is felismerte, hogy jobban szereti Devlint, mint valaha. Annál nyomasztóbb volt a tudat, hogy távol kell élnie tőle. Másnap kijött hozzá Barnes doktor, s miután alaposan megvizsgálta, kimerültséget állapított meg nála. - Maradjon szépen ágyban, ha nem akarja elveszíteni a gyermekét - tanácsolta még, mielőtt távozott. Virginia döbbenten nézett Tillie-re. - Június vége van, és a baba csak októberben fog világra jönni. Három teljes hónapig nem nyomhatom az ágyat! Néhány nappal az ájulása után Virginia már elég jól érezte magát ahhoz, hogy megtegye a rövid utat Hamptonig. Frank az egy-lovas cséza bakján ült, Tillie pedig Virginia mellett foglalt helyet. Mind a ketten csinosan felöltöztek, s főkötőt és könnyű köpenyt viseltek. Kellemes nyári nap volt, egyetlen felhőt sem lehetett látni a ragyogó kék égbolton. - Egy teljes órával korábban ideértünk - jegyezte meg Virginia. - Még mindig jobb, mint ha egy órát késtünk volna – felelte Tillie. - Járjunk egyet, mielőtt Niles doktor rendelőjébe mennénk? - Miért is ne? - felelte Virginia. Megbeszélték Frankkel, akinek még ezt-azt be kellett szereznie Hamptonban, hogy két óra múlva az orvosi rendelő előtt találkoznak, aztán a két barátnő sétára indult az álmos kisvárosban. Virginia egyszer csak megállt egy ékszerbolt kirakat előtt. Tekintete megakadt egy fülönfüggőn, amikor a közelből hangos robbanást hallottak. - Mi volt ez? - kérdezte Tillie ijedten. - Nem tudom - felelte Virginia, de rosszat sejtett. Megragadta a barátnője karját, aztán végigsiettek az utcán, és befordultak a sarkon. Onnan már leláthattak a Chesapeake-öbölre, és rémülten meredtek az elébük táruló látványra. A kikötő bejáratánál két nagy hajó közeledett a parthoz. Fedélzetükről csónakok sokaságát eresztették le, amelyekben angol katonák ültek. Miközben ők a part felé eveztek, a hajók oldalra fordultak, és ágyúzni kezdték a várost. A két nő ijedten összekapaszkodott, és a falhoz lapult, amikor az utcában találat ért egy házat. Mellettük kékesszürke egyenruhás, puskákkal, pisztolyokkal és kardokkal felfegyverkezett nem-
zetőrök futottak el. A tenger felől újabb ágyúlövések hallatszottak, és a vörös kabátosok első csónakjai már elérték a partot. Virginia kinézett a vízre, és a két csatahajó között azonnal felismerte Devlin fregattját. Tillie elkapta az egyik nemzetőr karját. A borzas hajú, szőke legény nem lehetett idősebb tizennyolc évesnél. - Mi folyik itt? - O'Neill és Cockburn csapatai megtámadtak bennünket. Legalább ezren vannak, és a városban nincs amerikai katonaság, csak a nemzetőrségünk - felelte a fiatal férfi, aztán rohant tovább. Virginia közben látta, hogy a csónakokból angol katonák ugrálnak ki. Az amerikai hajókon újabb ágyúkat sütöttek el. Tillie és Virginia beszaladt egy ház mögé, és látták, hogy a város szélén füstoszlop tör a magasba. Több épület is kigyulladhatott. - Keressük meg Frankét, és menjünk haza! - kiabálta Tillie. Virginia tudta, hogy ezt kellene tenniük, de csak dermedten állt. Devlinre gondolt, aki most parancsokat osztogat a fregattján az embereinek, hogy támadják meg a várost. - El kell mennünk innen! - mondta Tillie újra határozottan. A vöröskabátosok már elérték a város szélét. A két nő végre felfogta a szoknyáját, és futásnak eredt. Alig tettek meg azonban egy sarkot, amikor földbe gyökeredzett a lábuk. Az utca túlsó végén kivont bajonettel a kezükben brit katonák tűntek fel, mögöttük pedig tisztek is lóháton. Velük szemben nemzetőrök sorakoztak fel, de ők alig néhányan voltak csak, s gyors egymásutánban az angolok kardjainak és baj önértjeinek az áldozatául estek. Virginia soha nem látott még ilyen iszonytató vérfürdőt, és könny patakzott a szeméből. Erre a szörnyűségre Devlin adott parancsot! - gondolta elborzadva, miközben térdre rogyott, és elhányta magát. Tillie felsegítette, és húzni kezdte magával. Megfordultak, és futni kezdtek arra, amerről jöttek. Egy sarok mögött megálltak, és tanácstalanul összenéztek. - Hogy jutunk ki innen? Frankét nem hagyhatjuk itt! - kiáltotta Tillie. Virginia nem tudta, hogyan kerülhetnének ki élve a városból, de mindenképpen távolabb kellett jutniuk az öldökléstől. Megint futásnak eredtek, befordultak egy mellékutcába, és megbújtak egy téglafal mellett. Az angol muskétások itt is tüzet nyitottak a nemzetőrökre, akik hullottak, mint a legyek. A kevés túlélőt a vörös kabátosok karddal kaszabolták le. Néhány perc múlva az összes amerikai elesett, és vérük vörösre festette az utca kövezetét. Az angolok nem vették észre Virginiát és Tillie-t, akik behúzódtak egy sötét kapualjba. A brit tisztek már parancsot adtak a katonáiknak az alakzatba rendeződésre. A város sorsa megpecsételődött, eleste már csak idő kérdése volt. Virginia a tengerészet tisztjét kereste a tekintetével, és sikoly szakadt ki belőle, amikor meglátta az arcát. Nem messze tőle Thomas Hughes ült a lován. Virginia nem értette, hogy került ide az unokafivére, akiről úgy tudta, Londonban dolgozik az admiralitáson. Most azonban nem törhette ezen a fejét, mert Tillie magával húzta. Virginia csak most vette észre, hogy az angolok megláthatták őket, mert feléjük fordultak. A két nő most már az életéért futott. Devlin egy lovon ült, amelyet a város egyik lakójától foglalt le, és elborzadva nézte az elébe táruló látványt. - Nagy ég! - szakadt fel belőle a kiáltás. A békés kis Hampton pokoli hellyé változott. Az utcákon mindenütt halottak és sebesültek hevertek, nemzetőrök és civilek, köztük nők és gyerekek is. Devlin máskor is látott már fosztogató és vérengző katonákat, de ilyen kegyetlen vérszomjjal még nem találkozott. A Kurázsi fedélzetén is hamar eljutott hozzá az angol katonák elszabadult öldöklésének a híre. Most az a szörnyű sejtése támadt, hogy erre a vérfürdőre Cockburn tengernagy adott parancsot. Lerészegedett katonák még most is az üzleteket fosztogatták. - Hadnagy! - kiáltott rá Devlin egy tisztre, aki azonnal odalovagolt hozzá. - Tartóztassa le azokat az garázdálkodókat, és csukássa le őket! - De uram! - nézett rá nagy szemekkel a hadnagy. - Ha másként nem megy, lője agyon a fosztogatókat! - folytatta Devlin. - Minden katonának haladéktalanul vissza kell térnie az egységéhez. Itt teljesítettük a feladatunkat. Miénk a győzelem - tette hozzá. Amit látott, az undorral töltötte el és elszomorította, de elfojtotta az érzéseit. A harcot megvívták, ám neki még bőven volt tennivalója. Könnyű ügetésre fogta a lovát, hogy körülnézzen a városban. Az egyik sarkon arra lett figyelmes, hogy kurjongató brit gyalogosok karéjában két matróz egy
védtelen nőt teper a földre. Devlin kirántotta a kardját, és odavágtatott. Néhányan azonnal elfutottak, a többiek pedig ijedten hátrahúzódtak a kapitány elől. A megtámadott nő zokogva felugrott a földről, és elfutott. -A fosztogatók és kegyetlenkedők hadbíróság elé kerülnek! - kiáltotta Devlin, bár szíve szerint egyenként kaszabolta volna le az előtte vigyázzállásba merevedett alakokat. - Jelentkezzenek a parancsnokuknál! - tette hozzá. - Igenis, uram! - felelte az egyik gülüszemü katona. Devlin megsarkantyúzta a lovát, továbbindult, és Virginiára kellett gondolnia. Legalább neki nem kellett ezt végignéznie. Ő szerencsére biztos távolságra van innen, gondolta, és magában hálát adott az égnek. Leszállt az alkony, a harc véget ért, csak imitt-amott folytak még kisebb csetepaték, de a katonaság túlnyomó része felhagyott a garázdálkodással. Egy kis utcában egy tábori orvos éppen angol katonák sebesüléseit látta el. Devlin leszállt a lováról, és odament hozzá. - Komolyak a veszteségeink? - kérdezte. - Nekünk csak néhány emberünk esett el - felelte a fiatal doktor, akinek csupa mocsok és vér volt az egyenruhája. - Az amerikaiak vesztesége viszont a több százat is elérheti. - Hány százat? - akarta tudni Devlin. - Négyet, de talán ötöt is. Nehéz megbecsülni. Devlin összehúzta a szemét, mert ismerősnek talált egy férfit, aki éppen előbújt a szemközti kapualjból. Egy darabig nem tudta, hova tegye, ám aztán rájött, hogy az a rabszolga az, akit ő Sweet Briarben látott, amikor éjszaka ott járt. Gyorsan átment az út túloldalára, de a fekete férfi futni kezdett előle. -Állj, vagy lövök! - kiáltott rá, pedig nem is húzta elő a pisztolyát. A férfi megállt, és felemelte a kezét. Devlin odasietett hozzá. -Fordulj meg! Nem foglak bántani - mondta, és a rabszolga engedelmeskedett. - Sweet Briarbe való vagy, igaz? A fekete bólintott. -Az úr pedig Virginia asszony férje, a kapitány - mondta remegő hangon. Devlint hirtelen balsejtelem fogta el. -A feleségem biztonságban van, ugye? Hallgatott rám, és az ültetvényen maradt? A rabszolga szemét könny lepte el. - Virginia asszony bejött a városba. Orvoshoz akart menni, mert nem érezte jól magát. Aztán kitört a csata, és nem tudom, most hol lehet. Devlint életében most először fogta el halálos rémület. - A feleségem itt van? Hol? - kérdezte, és észre sem vette, hogy a gallérjánál fogva rázza a halálra vált rabszolgát. - Megmutatom, hol láttam utoljára! - kiáltotta a fekete férfi. Devlin úgy érezte, órák teltek el, mire a rabszolga végre megállt egy üzlet előtt, amelynek be volt törve a kirakata, és ugyanúgy kifosztották, mint sok másikat is. - Itt köszöntem el Virginia asszonytól. Sétálni akart, mert csak később volt időpontja a doktornál - mondta Frank csüggedten. Itt is halottak feküdtek az utcán, s több bolt és lakóház is égett. Devlin tehetetlennek érezte magát. Ha Virginia meghalt, én sem akarok élni, gondolta. Előbb azonban még meg akarta ölni azokat, akik miatt a felesége életét vesztette. Aztán rájött, hogy saját magát kell a legfőbb felelősnek tartania. Ha ő nem akart volna megszállottan bosszút állni Eastleigh grófon, akkor Virginia most biztonságban volna Londonban. - Segíts megkeresnem a feleségemet! - fordult vissza a fekete rabszolgához. Virginia és Tillie egészen estig egy padláson húzta meg magát. - Azt hiszem, most már nincs mitől tartanunk - suttogta Virginia. Egy kis kerek ablakon át mindent látott az odalent zajló pusztításból. Tudta, hogy élete végéig sem fogja elfelejteni ezt az iszonyatot, a minden bizonnyal megtorlatlanul maradó háborús bűnöket. A katonák ebbe a házba is benyomultak, de szerencsére nem kapaszkodtak fel a padlásra, és csodák csodájára az épület nem is gyulladt ki. Virginia gondolatai megint Devlinhez szálltak, és egyvalamiben egészen biztos volt. A férje katona, és eltökélten, megingást nem ismerve teljesíti a kötelességét, ám ezzel a vérengzéssel, gyújtogatással és pusztítással soha, de soha nem értene egyet. Tillie fürtös haja kócosán omlott a vállára, köpenye elszakadt, és félelem ült a szemében. Virginia sejtette, hogy ő sem festhet különbül, és ugyanúgy rettegett, mint a barátnője. Valahányszor
zajt hallott odalentről a házból, összerezzent, és visszatartotta a lélegzetét. Egy halott nemzetőrtől nagy lélekjelenléttel még ide-fele szaladtukban elvette a puskáját, és kész lett volna azonnal használni is, ha egy brit katona bukkant volna fel a padlásfeljáróban. - Megpróbáljuk? - kérdezte most. Tillie bizonytalanul bólintott, és óvatosan leereszkedtek a lépcsőn. Odalent az utcán már nem láttak angolokat. - Meg kell keresnünk Frankét - suttogta Virginia. - Lehet, hogy már nem is él - felelte Tillie, és könny lepte el a szemét. Virginia nem akart erre gondolni. A sötétség leple alatt elindultak, és szorosan a házak falához lapultak. Virginia hasa most is görcsölt, mint már egész nap, és sokat mozgott benne a baba. Kérlek, várj még! - beszélt gondolatban a gyermekéhez. Magában azért is imádkozott, hogy kerüljön elő valahonnan Devlin. Mentse ki őt erről a rémes helyről, s mondja azt, hogy még mindig szereti, és élete végéig vele fog élni. Amikor Tillie-vel befordultak egy kis utcába, leittasodott vörös kabátosokkal találták szemben magukat. Megfordultak, és futni kezdtek az ellenkező irányba. A katonák szerencsére túl részegek voltak ahhoz, hogy utolérhessék őket. Pár pillanat múlva már megint egy férfi bukkant fel előttük, aki előhúzta a kardját. Virginia ösztönösen vállához emelte a puskáját, és célra tartotta. Ebben a pillanatban azonban megismerte, ki az, aki tengerészkék egyenruhában áll nem messze tőle, és remegni kezdett a keze. - Virginia! - kiáltotta Devlin, és visszadugta hüvelyébe a kardját. - Tedd le a fegyvert! Az asszony eleget tett a felszólításnak. - Devlin - suttogta megkönnyebbülten. Várta, hogy a férje odalépjen hozzá, és a karjába zárja, de ő nem mozdult, csak nesztelenül megint előhúzta a kardját. Ebben a pillanatban a katonák, akiket már az előbb is láttak, utolérték a két nőt. Egyikük a rúgkapálva védekező Tillie-t fogta le, egy másik pedig Virginiát. - Ez aztán a takaros kis lotyó! - mondta, és lehelete olcsó lőrétől bűzlött. - Devlin! - sikoltotta Virginia. Megpróbálta lerázni magáról a támadóját, de a katona ekkor hirtelen felüvöltött, és Virginiára vér fröcskölődött rá. Döbbenten látta, hogy az angol egyenruhás keze, amely az előbb még az ő mellét markolta, most a teste mellett hever a földön. A katona döbbenten meredt levágott karjára, de csak egy pillanatig, mert máris újabb vágás érte, és az már a fejét választotta el a törzsétől. Virginia támolyogva megfordult, és látta, hogy Devlin már a többi katonára vetette rá magát. Kardja újra és újra megvillant a holdfényben, s féktelen dühtől hajtva sorra lekaszabolta becstelenné lett honfitársait. Négyen már holtan hevertek körülötte a földön, és éppen az utolsó sorsát akarta beteljesíteni, amikor egy sziszegésnél alig erősebb hang hallatszott a sötétből. - O'Neill! Virginia ismerte ezt a hangot, és figyelmeztetni akart Devlint. A talaj azonban ki akart csúszni a lába alól, és meg kellett kapaszkodnia Tillie karjában. Forgott vele a világ, de azt még látta, hogy Thomas Hughes kapitány gonosz mosollyal áll Devlinnel szemben, és a fejére céloz a pisztolyával. Mielőtt elveszítette az eszméletét, Virginia még hallotta, hogy eldördül egy lövés.
29. Virginiának iszonyatos álma volt. Mindenhol katonákat látott, öldöklő és pusztító katonákat. Devlin egy lobogó tűz mögött állt, és valamit kiáltott neki, ő azonban nem mert odafutni hozzá, mert félt, hogy meggyullad a ruhája. Kétségbeesetten a férje felé nyújtotta a karját, miközben a lángok egyre nagyobbak és fenyegetőbbek lettek. - Devlin! - kiáltotta zokogva. - Nincs semmi baj. Virginia szeme kipattant. Az előbb határozottan hallotta, hogy Devlin beszélt hozzá, de most lassan kiszabadult az álom fogságából, és meglátta, hogy a hálószobájában fekszik Sweet Briarben. Tillie megsimogatta a barátnője homlokát. - Már nem alszol - mondta csendesen. Virginia riadtan felkönyökölt az ágyban.
- Devlin... itt van? - Nincs, kedvesem. Virginia visszahanyatlott a párnákra, és lehunyta a szemét. Megint a hamptoni pusztítás iszonytató képei jelentek meg előtte. Aztán hirtelen Thomas Hughes kapitányt látta, amint Devlin fejéhez tartja a pisztolyát. És mintha lövés is dördült volna... - Hol van Devlin? - kiáltotta Virginia. - Ugye, nem esett baja? - Barnes doktor hagyott itt neked laudanumot. Tessék, vegyél be egy keveset! - mondta Tillie, és egy csésze teát tartott a barátnője elé, amelybe pár csepp nyugtatót tett. Virginia azonban ellökte a kezét. - Hol van Devlin? Él még? Tillie arcán könnycseppek gördültek végig. - Nem tudom - zokogta. - Valaki alattomban rálőtt, és többet nem láttam, mert téged kellett elmenekítenem onnan. Virginia nagy nehezen felült. - Tom Hughes volt az. Felismertem - mondta, és megborzongott. - Láttam, hogy tüzet nyitott Devlinre! - Lehunyta a szemét, és vasakarattal nyugalmat kényszerített magára. Ha Devlin még életben van, meg kell találnia. Akkor is, ha ne adj' isten már meg halt. De az nem lehet. Egyszerűen nem lehet! - Segíts felöltöznöm! - mondta Tillie-nek, és már a padlóra is tette a lábát. - A baba születéséig ágyban kell maradnod - emelte fel a hangját hűséges cselédje. - Lehet, hogy a férjem meghalt - válaszolta Virginia csendesen. Felállt, és megkapaszkodott az ágytámlában. - Velem jöhetsz, de itt is maradhatsz. Én viszont megkeresem Devlint, és ebben sem földi, sem égi hatalom nem akadályozhat meg. Forró délután volt, s egész Hamptonban a pusztulás és a halál szaga terjengett. A britek elvonultak, az öbölben egyetlen hadihajó sem horgonyzott, és a kikötőben egy felborult halászhajó dülöngélt. Időközben megérkeztek az amerikai hadsereg csapatai. A város szélén tábori kórházat és hadifogolytábort is berendeztek. A félelemtől és a kimerültségtől Virginia egyre lassabban tudott menni, és Tillie karjára kellett támaszkodnia. Frank szorosan mögöttük maradt, és éberen figyelt, mert még mindig attól tartott, hogy esetleg martalóc katonák támadhatják meg őket. Minél közelebb értek a katonai táborhoz, Virginia annál eltökéltebb lett. - A férjemet keresem - közölte a tábor kapujában az őrrel. A katona bólintott, és egy őrmesterre mutatott, aki egy listát tartott a kezében, de most felnézett - Mit tetetek önért, hölgyem? - kérdezte. Virginia nagyot nyelt és remegett a hangja, amikor válaszolt: - A férjemet keresem. Legyen szíves, vezessen a sebesültekhez és a halottakhoz! - Hogy hívják a férjét, asszonyom? - kérdezte a fiatal őrmester. Virginia habozott. Semmiképpen sem árulhatta el, hogy Devlin a brit hadsereg tisztje. - Neill - mondta gyorsan. - Gerald Neill. Az őrmester átfutotta a papírjait. - Ilyen nevet nem látok a listánk természetesen nem teljes. A kórház amott van, a halottak pedig a táboron kívül fekszenek. Jöjjön velem, hölgyem! Virginia örült, hogy a katona nem tett fel neki több kérdést. Komoly erőfeszítésébe került, hogy egyenként szemügyre vegye a sebesült angol katonákat, Devlint azonban nem találta közöttük. - Nincs itt, akit keresek. Elkísérne a halottakhoz, őrmester? A férfi némán bólintott, aztán a tábor oldalsó kijáratához vezette Virginiát és kísérőit. - Ott fekszenek - mutatott a tűző napon takarókkal és lepedők kel letakart, szorosan egymás mellett heverő holttestekre. Virginia megállt és szája elé kapta a kezét - Nem tudom megtenni! - kiáltotta, és felzokogott. - Majd én megyek. Felismerem a kapitányt, ha meglátom - mondta Frank. Fél óra múlva visszajött, és jól láthatóan remegett. - Az összes megboldogultat megnéztem - suttogta. – Csak egyetlen kék egyenruhás férfit láttam, de ő nem az ön a férje. Virginia lerogyott arra a székre, amelyet az őrmester hozott ki neki
előzékenyen. Szemébe könny szökött. - Hála legyen az égnek, - lehelte. Már csak az a lehetőség maradt, hogy Devlin a hadifoglyok között van. De hogy jusson oda anélkül, hogy elárulná, az ő férje adott parancsot erre a borzalmas támadásra? - találgatta Virginia, és bizonytalanul elnézett a deszkabarakk felé, amelybe a foglyok voltak bezárva. Az ajtaján egyszer csak egy alacsony, köpcös alak lépett ki. Virginia talpra ugrott. - Ismerem azt az embert - mondta elfúló hangon a meglepett Tillie-nek. Összekapta a szoknyáját, és a távolodó alak után szaladt. - Harvey doktor! Harvey doktor! Az orvos meglepetten megfordult, és összeráncolta a homlokát, de aztán kedvesen elmosolyodott. - Ez aztán a kellemes meglepetés! Nem hittem volna, hogy valaha is látom még kegyedet, Hughes kisasszony - mondta a Kurázsi egykori hajóorvosa. Virginia kezet szorított vele. - Hogy van, doktor úr? Nem sebesült meg? Letartóztatták? Az orvos halvány mosolyra húzta a száját. - Mint láthatja, szabadon mozoghatok. Az amerikaiaknak nincs elég tábori orvosuk, és rászorulnak a szolgálataimra. De ön mit keres ezen a szomorú helyen, kisasszony? - kérdezte Harvey aggódón. - Ma már O'Neill kapitány felesége vagyok - felelte Virginia bizonytalan hangon. A doktor elképedt, aztán megcsóválta a fejét. - Így már mindent értek. Soha nem láttam Devlint olyan feldúltnak, mint akkor, amikor önt megismerte. Virginia izgatottan átfogta az orvos csuklóját. - Hol van a férjem? Úgy tudom, meglőtték, és azóta kétségbeesetten keresem - mondta. Az orvos kerülte a pillantását, és ő érezte, hogy valamit titkol előle. - Doktor Harvey, mit tud Devlinről? - Úgy hallottam, letartóztatták, de nem az amerikaiak, hanem személyesen Cockburn tengernagy. Állítólag azért, mert a kapitány eszelősen dühöngött, és többeket megölt a sajátjaink közül. Harvey a vállát vonogatta. - Ennek szerintem semmi értelme, de az emberek itt ezt beszélik. Ha letartóztatták, akkor Devlin még él! Virginia szívét határtalan öröm járta át. - Hol tartják fogva az uramat? - kérdezte az orvostól. - Amennyire én tudom, most a Kurázsi hajóbörtönében van. Paul White, az új hajóorvos elmosolyodott, miután bekötözte Devlin jobb vállát. - Úgy látom, életben fog maradni, kapitány - mondta. Devlin félmeztelenül ült a priccsen saját fregattja, a Kurázsi szűk hajóbörtönében. Szörnyen fájt a sebe, de maga is tudta, hogy nem fog belehalni. Életben maradt, mert az évek alatt kifinomult érzéke a kellő pillanatban elárulta neki, hogy hátulról meg akarják támadni, és még időben megfordult. Ha nem teszi, most már halott volna. Elesett volna Tom Hughes lövésétől. Szentül hitte, hogy álnok kapitánytársa csak azért hagyta ott az admiralitást, mert őt akarta követni, hogy az első adandó alkalommal megölje. Ám ez őt most már kicsit sem érdekelte. Ez az utolsó harc megértette vele, hogy Virginiánál senki és semmi sem lehet fontosabb az életében. Lelki szemei előtt újra megjelent a felesége, és látta, hogyan ragadták meg a részeg angol katonák. Ez a kép még most is rémülettel töltötte el. Valamikor régen a vörös kabátosok meggyilkolták az édesapját, tegnap pedig azt kellett látnia, hogy ugyanúgy öltözött katonák a feleségére támadtak. Egy pillanatra akkor visszaváltozott tízéves kisfiúvá, és másodpercekig megbénította a szeretett nőért érzett aggódás, de aztán féktelen düh fogta el, és többé nem az egykori kisfiú volt, hanem sokat próbált, rettegett hajóskapitány. Akár az összes angolt kész lett volna megölni Hamptonban, hogy megmentse Virginiát. Devlin lehunyta a szemét. Az átkozott bosszúvágya miatt kockára tette Virginia szerelmét és a házasságukat. Istennek hála, még látta, hogy a rabszolgái elmenekültek vele, és nem esett baja. Az utolsó csata óráiban ráébredt, hogy szüksége van Virginiára. Élete hosszú évekig a gyűlölet jegyében telt, de ennek most már egyszer s mindenkorra vége. Az örömöket és a szerelmet fogja választani, ha a felesége meg tud bocsátani neki. Léptek hallatszottak a lépcső felől, s előbb Cockburn admirális állt meg a börtöncella rácsos ajtaja előtt, aztán Thomas Hughes is megjelent mellette. Devlin meglepődött, mert nem érzett haragot, amikor Eastleigh fiára nézett. Közömbös lett számára, és nem vágyott másra, csak arra,
hogy viszontláthassa a hitvesét. Felállt a priccsről, és lassan visszavette véres ingét. A közönyt, amelyet Töm Hughes iránt érzett, egyenesen boldogítónak találta. Csakis arra vágyott már, hogy új irányt adhasson az életének. Előbb azonban még két fontos dolgot is el kell intéznie. Tartozik velük Virginiának és a születendő gyermeküknek. - Engedjék szabadon! - parancsolta Cockburn. - De uram! - tiltakozott Töm Hughes. - Ez az ember brit katonákat ölt! Devlin egy szót sem szólt, miközben a hajóorvossal együtt elhagyta a cellát. - Kövessenek a fedélzetre! - mondta a tengernagy. Amint felértek a lépcsőn, Devlin gyorsan körbenézett, és nagyot dobbant a szíve. Azonnal felismerte, hogy közvetlenül a Chesapeake-öböl bejárata előtt vannak, a parttól úgy egy tengeri mérföldre. A fregatt délnek tartott, és három vagy négy csomóval haladhatott. Vagyis ő két óra múlva már Sweet Briarben lehet! Alig várta azt a pillanatot. - Szabadon bocsátanak? - kérdezte, miután Tom Hughes is felért a lépcsőn. - Úgy bizony - felelte Cockburn. - Bolond lennék, ha egy csapat magáról megfeledkezett katona miatt lemondanék a legkiválóbb tisztemről. Fontos győzelmet arattunk. A jelentésemben ki fogom emelni, hogy a Kurázsi jelentős szerepet játszott ebben - tette hozzá a tengernagy elismerően. Devlin határozottan a főparancsnokhoz fordult. - Levetem az egyenruhát, tengernagy úr - közölte. Az admirális látott szájjal meredt rá. - Micsoda? - kiáltotta. Devlin elmosolyodott. - Jól értett, uram. Elnézését kérem, de hazatérek - mondta, és otthagyta a megdöbbent főtisztet. Szíve egészen könnyű lett. Hosszú, nagyon hosszú idő után megint szabadon lélegezhetett, és hangosan felkacagott. Leült az íróasztalához, és sebesen megírta a lemondását. Lepecsételte az iratot, és felvitte a tengernagynak. Cockburn szó nélkül átvette a pergament, aztán parancsot adott a legénységnek, hogy forduljanak vissza, és sértetten a hajókorláthoz vonult. Devlin a még mindig elképedt Hughes kapitányhoz fordult. - Ezennel befejezettnek nyilvánítom a kettőnk játékát. Nem pocsékolom tovább magára az időmet - mondta, és Hughes kezébe nyomott egy írást, amelyet még a börtöncellájában fogalmazott meg. Hughes bizalmatlanul méregette a pergament. - Mi ez? - Tulajdon-átruházási okirat. Nem lesz többé szükségem londoni házra. Waverly Hall a magáé. Hughes-nak elkerekedett a szeme. - Ezt nem értem - hebegte. Devlin pillantásra sem méltatta, mert a matrózok már leengedtek egy csónakot, hogy az kivigye őt a partra. - Legyen elég annyi, hogy letettem a bosszúállásról - mondta. - Mostantól másról fog szólni az életem. Virginia holtfáradt volt, mire hazaért a városból. Örült, hogy Devlin él, de elkeserítette, hogy a sajátjai foglyul ejtették. - Írnom kell Cockburn admirálisnak - mondta, miközben leszállt a kocsiról. - Ha megtudja, hogy Devlin csak azért ölte meg azokat a katonákat, mert engem akart megvédeni, szabadon fogja engedni. Tillie nem válaszolt, csak döbbenten nézett a ház felé. Virginia követte a tekintetét, és soha nem volt még olyan boldog, mint most, amikor a verandán civil ruhában látta meg a férjét. Az pedig végképp hihetetlen volt számára, hogy Devlin szeméből könnyek buggyantak ki. Virginia biztos volt benne, hogy azóta nem sírt már, mióta tízévesen végig kellett néznie az édesapja megölését. A férfi a két keze közé fogta felesége arcát. - Soha nem aggódtam annyira, mint akkor, amikor Franktól megtudtam, hogy te is a városban vagy - mondta, és a karjába zárta Virginiát. - Szeretlek, életem. Virginia megdermedt. Mióta vágyott már arra, hogy ezt a szót hallja a férje szájából! - Te szeretsz engem? - suttogta, és öröm csillant meg a szemében. Devlin elmosolyodott a könnyei alatt. - Valójában szinte azóta szeretlek már, hogy először megláttalak. Ezt azonban sokáig nem ismertem fel, mert csak a gyűlölet és a bosszúvágy érzését ismertem.
- És most? - suttogta Virginia alig hallhatóan. - Mostanra megértettem, hogy nem tudok nélküled élni - vallotta be a férfi. - Meg tudsz tanítani arra, hogyan kell örülni az életnek, kedvesem? Meg tudsz tanítani szeretni engem? - Igen, Devlin, mindenre meg tudlak tanítani - felelte Virginia. - Ez azt jelenti, hogy velem maradsz? A férfi komolyan bólintott, és újabb könnycsepp gördült ki a szeméből. - Te választás elé állítottál, és ma már tudom, hogy akkor én rosszul döntöttem. Most viszont végérvényesen melletted és a gyermekünk mellett döntök. - Devlin kis ideig hallgatott, s végül szinte már suttogva szólalt meg újra: - Waverly Hallt átírattam Hughesra. Felhagytam a bosszúhadjárattal. Egyszer s minden korra. Virginia örömkönnyeket hullatott a férje mellkasára. - Nem kérek bocsánatot - folytatta Devlin -, mert arra, ellened elkövettem, nincs bocsánat. Mindent meg fogok azonban tenni, amit csak elvársz tőlem. Az asszony arca boldogságtól sugárzott. - Én már megbocsátottam neked, Devlin - mondta. - Tudom, hogy csak édesapád miatt voltál a bosszú megszállottja. - Ideje, hogy elengedjem őt. Levetettem a tiszti egyenruhát. Békében, nyugalomban akarok élni. Veled. - Devlin csókot lehelt a felesége kezére. - Arra gondoltam, hogy az év felét itt tölthetnénk, Sweet Briarben, a másikat pedig Askeatonban. Egyetértesz, drágám? - De még mennyire! - felelte Virginia lelkesen. Devlinnel az oldalán fel fogja virágoztatni az ültetvényt, de Askeaton is az otthonává lett azokban a hónapokban, amelyeket ott töltött. És mind a két házat hamarosan a gyermekeik kacagása fogja betölteni. Devlin megkönnyebbülten homlokon csókolta. - Elmondhatatlanul hiányoztál, édesem. Mostantól minden óhajodat teljesíteni fogom, amíg csak élek. Virginia felkacagott. - Akkor ezt máris kezdheted azzal, hogy összehívjuk az embereket, és mindenkinek bemutatom a férjemet. Devlin meghajtotta magát. Csábító mosolya azonban nem hagyott kétséget afelől, hogy utána mást is szeretne majd csinálni, mégpedig már nagyon hamar. - Csak ön után, hölgyem! - mondta. Kéz a kézben léptek be a házba, amelybe ezen a napon végre újra beköltözött a boldogság. És mostantól soha többé nem is fogja elhagyni őket, ebben mind a ketten egészen biztosak voltak.
Az Arany Széphistóría sorozat kötetei: Louisa Rawlings: Cselszövések hálójában Laurie Grant: Holló és hattyú Ruth Langan: Az áruló fia Patrícia Potter: Hullámok hátán Lyn Stone: A lovagvár titka Liz Ireland: Én édes angyalom! Katy Cooper: Alruhás herceg Candace Camp: Szerelem a gyanú árnyékában Heather Graham: Jó szerencsét! Elizabeth Lane: Indián napkelte Margó Maguire: Kelta menyasszony Deborah Halé: Úri iskola Ruth Langan: A tenger szerelmesei Jacqueline Navin: Alvó szépség Susan S. Paul: Nem boszorkányság - szerelem Catherine Archer: A Sárkány vére Deborah Simmons: A zárda kulcsa Anne Gracie: Dáma lábujjhegyen Júlia Byrne: A hódító Helen Dickson: Nemesnek születni Shari Anion: Büszke szívvel Lyn Stone: Észbontó ajánlat Margó Maguire: A csodás ereklye Sophia James: Pokoljáró angyal Juliét London: Kettős játék Terri Brisbin: Férfihűség Louise Allén: Le a kalappal!
