Volt egyszer egy szegény dunántúli parasztfiú, aki mindenáron tanulni akart, sikerült is gimnáziumba jutnia, tanulhatott és olvashatott amennyit akart, de közbejött a világháború, és a jól tanuló diákot számos társával együtt kiráncigálták az iskolapadból, egyenruhába bújtatták, és fegyverrel a kezében csatatérre küldték, hogy azokat védje, akik őt és minden ősét szolgasorban tartották. Még szerencséje is volt, hogy nem esett el, mint százezrek a hasonló sorsúak közül, hanem hadifogságba került, ahonnét 1947-ben, huszonegy éves korában került haza. Akkor folytatta és befejezte a középiskolát, és merthogy megváltoztak az idők, egyetemre is kerülhetett, sőt mehetett a kitűnő Eötvös Kollégiumba, és a budapesti egyetem bölcsészkarán magyar-német tanári diplomát szerezhetett. Ekkor már költő volt, sőt olyan költő, akinek létét tudomásul kellett vennie minden olyan olvasónak, akinek füle van a versek zenéjéhez. A még egyetemista Simon István folyóiratokban egyre sűrűbben megjelenő költeményeit nem lehetett nem észrevenni. Méghozzá nem azért, mert jobban dübörögtek, mint a kortársak versei, hanem azért, mert az általános dübörgés közepette egyáltalán nem dübörögtek. Ez az ötvenes évek elején volt. A politikai történelem ezt az időszakot nevezi a "személyi kultusz" vagy a "dogmatizmus", az irodalomtörténet pedig a "sematizmus" korának. A költészet kötelezően harsány és vezércikk jellegűvé vált, a magánérzelem, a szerelem, a természet szeretete, a családi öröm vagy gyász szinte illetlenségnek számított, és közhelyek megverselése poétikai erénynek tetszett. E kötelezően harsány líra közepette megszólalt egy szerény, halk, a régi poéták magánörömeit és magánbánatait a népdalok dallamosságával kifejező lírai hang: a szegény emberek emlékeit őrző poéta gyöngéd érzelmekről valló hangja.
1
Illés Béla, az ünnepelt szocialista-realista példakép író, aki fegyelmezetten pártos kommunista és nagy hatalmú főszerkesztő, de lelke mélyéig konzervatív érzésű olvasó volt (Csokonait jobban szerette, mint József Attilát, Puskint sokkal jobban, mint Majakovszkijt és Victor Hugót meg Musset-t lelkesebben, mint Éluard-t vagy Aragont) - Simon István első verseskötetét úgy adta át a kritikára kiválasztott írónak, hogy: "Végre egy kommunista költő, aki nemcsak kommunista, hanem költő is!" Simon Istvánnak legelső verseskönyvétől kezdve rangja volt a kortársi irodalomban. Költeményeinek szívhez szóló, szelíden érzelmes hangja azt is elfeledtette bírálóival, hogy többet ír magánélete érzelmeiről, gyermekkori emlékeiről, ifjúkorának tájszépségeiről, mint a napi politikai kérdésekről. Igaz, kétségtelen volt, hogy a nép legmélyéről érkezett, bár igazi filosz-értelmiségivé változott. De az is kétségtelen volt, hogy az a stilizált pártosság, az a szakadatlan vezércikkhang, amely úgyszólván kötelező volt azokban az években, merőben idegen ettől az idilli képekben gyönyörködő, a néppel, a tájjal, a hazával szinte magánkapcsolatban élő lélektől. A személyi kultusz korának hivatalos kritikája általában riadtan és gyanakodva állt szemben mindennel, amire a merőben elavultnak vélt "báj" jelzője illett. Márpedig Simon István mindig népdalközeli költészetén úgy uralkodik a báj szelíd derűje, mint a napfény a június végi búzatáblákon. Talán egész évszázadunkban nincs még egy ennyire pátoszmentes magyar költő. Az ő kommunista meggyőződése sohase szólal meg elvont kinyilvánításokban, semmi sem idegenebb tőle, mint akár az ódai szenvedély, akár a publicisztikus okoskodás. Életképekben, zsánerképekben, magányos sétálgatások emlékeiben, szemérmesen szerelmes ábrándozásokban
2
szólalnak meg azok az emberhez méltó, árnyalt érzelmek, amelyeket egy népe egészével azonosuló, az élet szépségeit, az élet apróságaiban felismerő és felismertető, bölcsészműveltségét szinte szégyellő tanárember elmond önmagáról. Simon Pista - mert Istvánnak csak írták a nevét, de valójában Pista volt valamennyiünk számára - nem véletlenül szerzett tanári diplomát. Volt ő közben irodalmi rovatvezető, szerkesztő, főszerkesztő, sőt országgyűlési képviselő is, de igazából olyan költő volt, aki közben szakadatlanul tanár, népének oktatója és nevelője akkor is, ha történetesen egyéb, igen bokros teendői közt nem ülhet katedrán. De jobban szerette a katedrát, mint a szerkesztői asztalt, holott nagyon jó és nagyon méltányos szerkesztő volt. Ha egy verset vagy novellát nem közölt elég gyorsan, mert a kéziratok torlódtak, olyan szégyenkező arccal nézett az íróra vagy költőre, hogy az megsajnálta, és még ő vigasztalta Pistát, hogy "nem baj, majd hozod később". Mint tanár sokkal biztonságosabban érezte magát, itt az ő kezében volt az anyag, se Petőfi, se Goethe költeményei nem késtek, akkor került rájuk a sor, amikorra betervezte. A Színművészeti Főiskolán, ahol irodalmat tanított, egyértelműen szerették: a tanárok közt eszményi kartárs volt, az osztályokban lebilincselő magyarázó. Persze ekkor is lírikus volt: Magyar Irodalomtörténete hangvételben és szellemben közelebb áll a lírai vallomásokhoz, mint a tudományos értekezéshez. (Szeretett volna valamikor később egy hasonlóképpen lírai hangú német irodalomtörténetet is írni, hogy végre megfogalmazza személyes viszonyát Hölderlinhez és Heinéhez, de erre már nem adatott idő rövid életében.)
3
Csak a tanári tevékenységet nem sajnálta, mint elvesztett időt. Mert kötelező hivatali és közéleti elfoglaltságai ránehezedtek, elvették a drága órákat a magányos ábrándozásoktól és gyönyörűséget adó versírástól. Nem is tagadta, hogy a versírás számára nem valami öngyötrő szenvedés, hanem boldogító gyönyörűség. Nem tartotta magát modern költőnek. Nem is tagadta, hogy Petőfi és Heine a legfőbb kedvencei, és Catullust jobban szereti, mint Vergiliust vagy Horatiust (mert nemcsak németül tudott igen jól, de biztonságosan olvasott latinul is.) Voltak, akik költészetét egyenest Petőfiétől származtatták, mint afféle elkésett petőfieskedőt. Pedig nem is rokon lélek Petőfivel; hangja sokkalta lágyabb. Ez a mélységes demokratizmus, amely még a harcias indulatokat is szelíd bensőséggel fejezi ki, inkább Tompa Mihályt és Juhász Gyulát érezteti elődjeinek és fő hagyományainak. Csak az érzelmek és a költői megvalósítás áttétel nélküli közvetlensége - és persze a népdalközeliség - vall a két, számára legtiszteltebb klasszikusra: Petőfire és Heinére. És a feltétlen őszinteség. Simon Pista sohase hazudott, sem versben, sem élőszóban. Ez a marxista materializmust valló dunántúli parasztfiú mindig szeretettel emlékezett vissza gyermekkorának vallásos élményeire. Egy ízben, mint a Kortárs főszerkesztője elismerő kritikát íratott az Amerikában élő magyar papköltőről, Tűz Tamásról. A kritikusnak, aki hozzá hasonlóan nagyra becsülte a messzire szakadt kitűnő költőt, elbeszélte, hogy személy szerint is nagyon szereti, hiszen gyermekkorában "Tűz atya" mellett ministrált a templomban, és alighanem az ő finom, bensőséges költészete volt rá legelőször olyan hatással, hogy maga is versben fejezze ki érzelmeit. Nem volt modern költő, az ún. modernizmus minden megnyilvánulása idegen maradt tőle. Közösségi volt, de magányos az irodalomban. Hiányzott belőle a
4
hasonlóképpen nem modern Váci Mihály közéleti pátosza, idegen volt tőle a legjelentékenyebb kortársak látomásossága, de formabiztonsága ellenére sem állt közel a Nyugat formaművészetét folytató klasszicizálókhoz sem. A tudatos népszolgálatnak és a meghitt magánéletbeli érzelmességnek olyan ötvözetét hozta létre, amely nagyon kedves egyéniségét sajátosan egyedivé teszi korunk költészetében. Hegedűs Géza: Magyar irodalom arcképcsarnoka.
5
