MAGUNKRÓL – MAGUNKNAK Új évfolyam 151. szám
– Hajnóczi Janka, Kovács Domokos, Demeter Erzsébet, Duka Imre, Simon Ágnes, Berkeczi Irma, László Erzsébet, Veress József. (Szt. József plébánia)
Irgalmas Jézus, adj neki örök nyugodalmat! Skóciai Szent Margit november 16 Szent István király unokája, Magyarországon született. Atyja, angliai származású Edmund száműzetésben élt Magyarországon. III. Malcolm skót királyhoz adták feleségül. Sokat fáradozott a vallási élet megújításáért és a kultúra terjesztéséért. Férjével példás családi éltet életek. Nyolc gyermek édesanyja volt, igazi példakép. A szegényeket segítette, sokszor házába is fogadta őket. Edinburghban halt meg 1093-ban. Árpád-házi Szent Erzsébet november 19 Valószínűleg a sárospataki várban született 1207-ben. Lajos türingiai tartománygróf felesége lett. Három gyermek édesanyja. Férje halála után (1227) a szegénységet választotta, sok megpróbáltatás után 1231-ben halt meg Marburgban. Marburgi Konrád ferences szerzetes, aki lelkivezetője volt, levelében részletesen leírja önmegtagadó és áldozatos életét. Utolsó óráit így örökítette meg: „Halála előtt, amikor meggyóntattam, megkérdeztem tőle, hogy mi történjék megmaradt holmijaival és ágyával. Azt felelte, hogy mindaz, amit még birtokolni látszott, már úgyis régen a szegények tulajdona volt. Arra kért, hogy osszam szét közöttük mindenét, kivéve azt az egyetlen inget, ami rajta volt. Azt akarta ugyanis, hogy abban temessék el. Ezután magához vette az Úr testét, majd estig gyakran emlegette a prédikációkban hallott jó tanításokat. Végül nagy buzgóság12
EGYHÁZI TUDÓSÍTÓ
Szent Cecília szűz és vértanú november 22 Rómában már az V. században bazilikát építettek tiszteletére. Neve szerepel a Római Kánonban (ma az I. eucharisztikus ima). Krisztus iránti szeretetét vértanúságával bizonyította. Az egyházi zene mennyei patrónusa. Szent Ágoston gondolatait érdemes a mai ünnepen megfogadni: „Mindenki azt keresi, hogy hogyan énekeljen Istennek. Dalolj hát neki, de ne rosszul! Ezért szépen énekeljetek, testvéreim! Mert ha valamikor is azt mondanák neked, hogy egy zeneértő előtt énekelj, de úgy, hogy megnyerd tetszését, zeneművészeti eligazítás nélkül bizonyára félnél, hogy majd nem tetszik éneked a művésznek. Amit ugyanis egy zeneileg járatlan nem vesz észre az énekedben, azt a művész már megrója. Ezek után ki ajánlhat fel szép éneket Istennek, aki ugyanúgy megítéli az énekest, és ugyanígy észrevesz és meghall mindent? Mikor lesz a te énekművészeted olyan kiváló, hogy a tökéletes fülek se találjanak benne semmi kivetnivalót?”
Mindenszentek
Szent András apostol november 30 Szent Péter apostol testvére, Keresztelő Szent János tanítványa volt. Szent János apostollal együtt lesznek Jézus első tanítványai, és Szent Pétert is ő vezeti Jézushoz. Az apostolok oszlása után a görögöknél és Kis-Ázsia tartományban hirdette az evangéliumot. X alakú kereszten szenvedett vértanúságot. A bizánci egyház védőszentje, fejereklyéjét a kiengesztelődés jegyében 1964ben adta vissza VI. Pál pápa. Verbényi István
2011 november
S E PS I S Z E NTGYÖ R GYI
www.katolikussepsi.ro
Az Úr hazahívta:
gal Istennek ajánlotta mindazokat, akik körülvették, majd, mint aki édesen elalszik, kilehelte lelkét.” Halála után négy évvel már szentté avatták. Liszt Ferenc Szent Erzsébet legendája című oratóriumában állított méltó zenei emléket a szentnek. A művet 1865-ben a Pesti Vigadóban mutatták be Liszt Ferenc vezényletével. Szövegét Ottó Roquette írta, Ábrányi Kornél fordította magyarra.
„Amint a megtestesült Igének a földön egyszerre isteni és emberi élete volt, ugyanúgy az üdvözültek az égben a színelátás révén belépnek magába az isteni életbe, de ugyanakkor a színelátáson kívül, bár áthatja őket annak ragyogása, dicsőséges és átalakult emberi életet is élnek... Az égben vannak események, amelyek megtörténnek: új boldogok érkeznek állandóan a földről, a többiek fogadják őket, barátságok alakulnak ki közöttük... A szeretetet, amelyet a szentek a földön éreztek „szeretteik” iránt, megőrzik az égben, átalakítva, de nem eltörölve a dicsőség által. Emlékeznek Lisieux-i Szent Teréz szavára: Azzal akarok foglalkozni az égben, hogy jót teszek a földön...” (Jacques Maritain) Az emberek tudnak és szeretnek lelkesedni. Megigézheti szívünket egy nemes eszme vagy ügy és komoly áldozatokat vállalunk érte. Lelkesedésünk még csak fokozódik, ha a szép eszme megvalósul, így vagyunk az evangéliummal is, valahányszor testet ölt egy emberben, azaz erkölcsi remekművet alkot. Az ember szívesen meghódol azelőtt, akit nagyobbnak lát magánál. Tulajdonképpen ebben a magatartásban gyökerezik a nagy emberek és köztük a szentek tisztelete. Olyan emberek ők, akikben kivirágzott és bőséges gyümölcsöt termett az evangéliumi szőlőtőke. Mennyire megváltozik a föld, a kert értéke, ha gyümölcsfákkal van beültetve. A szentek Isten kertjének gyümölcsfái, az emberi család legkivá-
lóbb tagjai. Nem véletlen, ha egyházunk külön ünneppel is feléjük irányítja figyelmünket. Mivel sokan téves fogalmat alkotnak a szentekről, érdemes fölvetnünk és választ keresnünk a kérdésre: kik is valójában a szentek? Nem könnyű röviden meghatározni a keresztény értelemben vett életszentség mibenlétét, de abban egyetérthetünk, hogy ezt az Isten és ember közötti szeretetkapcsolatban határozzuk meg. Keresztény hitünk szerint az Isten és az ember egysége a legtökéletesebben Krisztus személyében valósult meg. Az isteni természet személyi egységre lépett az emberséggel. Ilyen szoros, létet meghatározó kapcsolattal mi nem rendelkezünk. Az isteni életben történő részesedés, a kegyelmi állapot nem egyesül elveszíthetetlenül emberségünkkel. A mi szentségünk abban rejlik, hogy Krisztus gondolatai szerint formáljuk életünket, hitünk és szeretetünk által hasonulunk hozzá. Ez a ráhangolódás a krisztusi életre természetesen nem valósul meg máról holnapra, hanem életünk végéig tartó feladatot jelent. Bizonyos helytelen gyakorlatok láttán érdemes elgondolkoznunk, miben nyilvánuljon meg a szentek iránti helyes tisztelet? Elsősorban nem abban, hogy képeket festünk, szobrokat mintázunk róluk. Még abban sem, hogy megsimogatjuk, megcsókoljuk olykor giccsbe öntött képmásukat. A szobraiknál elhelyezett pénzadományok aligha merítik ki a szentek tiszteletének fogalmát. György Attila (folytatása a második oldalon)
(folytatás az első oldalról)
A szentek csak azt kívánják, amire Pál apostol is figyelmeztette híveit: Legyetek követőim, mint én Krisztusé. A szentek arra tanítanak, hogy ők is hozzánk hasonlóan a sáros földön éltek és gyarló természettel rendelkeztek. Dolgoztak, sírtak, örvendeztek. Harcoltak a kísértésekkel, rossz hajlamaikkal, a világ csábításával. Talán többször is elbuktak, de újra fölálltak. Életük körülményei sok mindenben különböztek. Egyikük király volt, nemes ember, püspök vagy szerzetes, családanya, családapa vagy egyszerű cselédlány. Egyben azonban mind megegyeztek: nagyon igényesek voltak. Igényesek, akik nem érték be a gyorsan elröppenő földi örömökkel. Nem a gazdagságban, hatalomban, dicsőségben, földi szerelemben keresték igazi boldogságukat. Igényesek voltak, akiknek egyedül Isten volt elég. Közülük sokan sokat szenvedtek, de ebben is megőrizték Istenbe vetett hitüket, hittek a szeretetben. Loyolai Szent Ignác így határozza meg az ember életcélját: Homo creatus, ut Deum laudet. Az ember arra született, hogy Istent dicsőítse. Nem csupán szavakkal, énekkel, hanem szentté küldött élettel. Ezt tették szentjeink, ezért tiszteljük őket. Tagadhatatlan, hogy az ember kulturális tevékenységével jelentős értékeket halmoz fel szellemi kincstárában. Gazdag terméssel büszkélkednek a képtárak, múzeumok, könyvtárak és mindmegannyi otthona az emberi kultúrának. Az ember nagyszerű műveket alkot, de sokszor megfeledkezik a legnagyobb és legfontosabb művészetről: saját emberségének megformálásáról. A szentek ennek a legnagyobb művészetnek mesterei. Minden vallásnak akadnak kiváló képviselői és még a téves utat járó mozgalmak is kitermelik hőseiket. A kérdés mármost az, mi jellemzi azokat az embereket, akiket mi keresztények szentként tisztelünk? A legegyszerűbben talán ezt válaszolhatjuk: a szentek olyan emberek, akiknek Jézus a modelljük, akik nemcsak hallgatói, olvasói az evangéliumnak, hanem sikeres megvalósítói. Ők tanúskodnak arról, hogy az életszentség és a boldogság édestestvérek. Csak a jó ember, csak a tökéletességre törekvő ember lehet igazán boldog. Egy édesanya a kisfiával a piacon járt bevásárolni. Utjuk hazafelé a templom mellett veze2
tett el. Nézd csak anyukám, kiáltotta a kisfiú, milyen porosak, piszkosak a templom üvegablakai! Az édesanya válasz helyett bevezette fiát a templomba. És ott mit láttak? A kívülről oly jelentéktelen és poros ablakok szebbnél szebb színekben ragyogtak. A kisfiú csodálkozva nézte az ablaküvegről feléje néző szenteket és nevük után tudakozódott. Néhány nappal később a hittanórán megkérdezte a lelkipásztor: ki tudná megmondani, kik a szentek? Az osztály hallgatott, csak a mi kis barátunk jelentkezett. Ezt mondotta: A szentek olyan emberek, akik a napfényben tündökölnek. Talán csak annyit tehetnénk ehhez, hogy a napot a szentek életében Jézus Krisztus jelenti.
Szentek legyetek Egészen gyakorlati kérdés: milyen út vezet az életszentség magaslata felé? Megjegyzendő, hogy sok modern gondolkozó számára nem rokonszenves ez az út, mert téves fogalmuk van a szentekről. Albert Camus, Pestis c. regényében az ateista Rieux doktor beszélget Tarrou atyával és többek közt ezeket mondja: „Tudja, atyám, én inkább a leigázottakhoz tartozom, mint a szentekhez. Úgy találom, semmi vonzó sincs a szentekben. Én tehát nem szent, hanem ember akarok lenni.” Nyilvánvaló, ez a nyilatkozat a szentség meg nem értéséből következik. Hiszen a szentek is emberek voltak, azok is maradtak. Senki sem vetheti el az emberséget, mióta az Isten fia magára öltötte. Annyi azonban biztos, a szentek nem érték be a pusztán természetessel, az evilágisággal, hanem követték azokat a hívásokat, amelyek túlvisznek arasznyi létünkön. Abba a Krisztusba kapaszkodtak, aki azért ölelte magához emberségünket, hogy kegyelmével koronázza. Vannak esetek, amikor valakiben megkésve, idős korban bontakozik ki valamiféle tehetség. Például idős korában lesz sikeres regényíró. Ám minden tehetség kibontása időt, szorgalmat igényel. Még az olyan csodagyerekek esetében is, mint W. A. Mozart vagy a mi Liszt Ferencünk. Ám a megtérés, életünk megszentelése nincs korhoz kötve. A jobb lator példája bizonyítja, hogy a „késő” nem tartozik a keresztény ember szótárába. Egyről azonban nem szabad megfeledkez-
Marosszentimre 1238-ban az oklevelekben villa Sancti Emerici néven jelentkezik. (C. Suciu: Dicţionar istoric.) Györffy szerint előbb Gyomord volt a neve és nála az S. Emerico név csak 1314-ben tűnik fel. 1326-ban is Sancto Emerico, 1332-ben Zentemreh, 1365-ben Zentemery, 1369-ben Zentemerich, 1507-ben Zenth Imreh, 1648-ban Szent Imre formában fordul elő. Nevét templomáról kapta s ez jelzi templomának korát is. 1332-ben Tamás a plébános, aki a pápai tizedjegyzék szerint ebben az évben 40 dénárt fizet, majd 20 dénárt és 7 régi banálist, 1334-ben 3 (?) garast. Ma is álló templomának román kori részei a XII. századra utalnak. Ilyenek: a hajó alapfalai, a sík mennyezet, a déli kapu félköríves kőkerete. 1442 után Hunyadi János a régi templomot javíttatja s a kor szellemében gótikus stílusban alakítja át. 1442. március 15-én Murad szultán vezére, Mezid bég ellen Hunyadi csatát veszít éppen ezen a tájon. Ekkor – úgy látszik feldúlják a templomot is, ami az újítást indokolja. Ekkor esik el Lépes György erdélyi püspök is, nem messze a
szentimrei ütközettől. Hunyadi a zsákmánnyal távozó törököket Nagyszebennél eléri és megveri, s a zsákmányból újítja fel a szentimrei templomot és építteti a tövisit. A megújításkor készül a sokszögzáródású szentély, a hajó csúcsíves ablakainak záródása, a külső támpillérek sora, a sekrestye ajtókerete az elpusztult helyett, és ekkor építik újjá a védőfalat, amely ma már csak romtöredékekben áll fenn. Ebből a korból ismeretes plébánosa, Ágoston István, aki 1488-ban Ince pápától pappá szentelésének engedélyezését kéri, mivel még csak akolitus. 1539-ben Ambrus plébános és tanítója jelen van egy végrendelet készítésénél. Tornyát egy régebbi, nagyobb alapterületű torony helyébe építik a XVIII. században. Falain falfestmények nyomai láthatók. Sík mennyezete 1788-ban készült. Középkori lakói a reformáció idején reformátusok lesznek, a templommal együtt. A XV. századtól vegyes lakosságú. A két világháború között még papja van megfogyatkozott lélekszámmal, de a második világháború után pap és hívek nélkül marad. Léstyán Ferenc: Megszentelt kövek
A marosszentimrei templom 11
(folytatás a kilencedik oldalról)
Megismerve Isten szeretetét, amely Fia által nyilvánult meg, rádöbbenünk mindarra, amit e szeretet ellen vétettünk. Kivettük életünket Isten kezéből, mint a tékozló fiú, s elpocsékoltuk, szétszórtuk kincseinket. De nyomorúságunkban, szegénységünkben eszünkbe jut az atyai ház, ahol jobb dolgunk volt. Visszatérünk hát, megvalljuk, hogy vétettünk az ég ellen, az Atya ellen, s viszszafogadást kérünk. Az Atya pedig vár bennünket, hogy magához öleljen! A gyóntató papok ennek az irgalmas, gyógyító szeretetnek a szolgálatát végzik. Egyrészt tehát a kegyelem műve, mert Isten végzi a gyógyítást. Ugyanakkor emberi mű is, mert az ember közvetíti a kegyelmet. A papok közül sokan megriadnak tőle, mit is kezdjenek egy-egy váratlan helyzettel?
Vajon tudnak-e megfelelő választ adni, felismerik-e a lényeget, közvetítik-e azt, amit Isten rájuk bízott? A mai kor sokféle kuszaságában és kérdésében tudnak-e igazán segíteni? Izgalmas kérdés! A gyóntató papokat az egyház hivatalos tanítása folyamatosan segíti a különböző gyóntatási útmutatókkal. Ehhez szolgálnak a különböző továbbképzések, teológiai napok, ahol a gyakorlati eseteket is értelmezik. De ismerjük a mondást: igazán jól csak a szívével lát az ember! A gyóntatónak legfőképpen nyitott szívre, Istenre függesztett tekintetre van szüksége, hogy a Lélek eszköze legyen, s Isten gyógyító szeretetét közvetítse. Imádkozzunk, hogy az Atya küldjön munkásokat aratásába, irgalmas szívű papokat, akik szeretettel gondozzák a rájuk bízottakat! fr. Papp Tihamér OFM
A jubiláló házasokra Isten áldását kérjük! Tartsa meg őket az Úr egységben, szeretetben, békességben! Lajos atya és munkatársai
10
nünk! Nevezetesen arról, hogy az életszentségre törekvő meghívást nem szabad hallatlanra vennünk és megtérésünket halogatni. Sok bölcsesség rejlik Dugonics András megjegyzésében: „Aki húszéves koráig nem szép, harmincig nem erős, negyvenig nem okos, ötvenig nem gazdag, hatvanig nem szent, az már egyik sem lesz.” Tévedés lenne azt gondolni, hogy életünk megszentelése öncélú tevékenység. Éppen ellenkezőleg! A szentségre adott, kapott kegyelem által mások javát is szolgáljuk. Sokat beszélünk napjainkban a környezet szennyeződéséről és az ezzel járó veszélyekről. Ezért is törekszik a modern városépítészet zöldövezetek létesítésével javítani a helyzeten. Lakásunkat is szívesen díszítjük különféle szobanövényekkel. Nemcsak a
levegőt javítja, de megváltoztatja lakásunk hangulatát is. Valahogy így kell értékelnünk szentjeinket is. Puszta létezésük, Istenre mutató életük, szeretetük sugárzása jótékonyan befolyásolja az emberiség életét.” A szentek érdemei, mint áldástelt felhők az egyház egén: hull belőle eső mindenkire. Mint a ragyogó nap, besugároz mindent. A búzának köszöni a konkoly, hogy ki nem tépik, a szenteknek köszönik sokszor a gonoszok, hogy élnek” (Prohászka). Talán mi magunk is sokszor védekezünk az életszentség „kísértése” ellen. Még az elhatározásig sem jutunk. Pedig Isten akarata a mi megszentelődésünk. Lehet-e megvalósíthatatlan az, amit Isten is akar? György Attila
XVI. Benedek pápa katekézise halottak napján
Mert – bár a halál gyakran szinte tiltott téma társadalmunkban, és állandó a törekvés, hogy még a gondolatát is kitöröljük értelmünkből – a halál minden idők minden emberét érinti. E misztériummal kapcsolatban mindannyian keresünk egy jelt, ami reményt, vigaszt nyújt, amely jövőt kínál fel számunkra – mondta a pápa. A halál útja valójában a remény útja, amely végighalad temetőinken. Ha elolvassuk a sírfeliratokat, olyan úton haladunk végig, amelyet az örökkévalóságba vetett remény hat át. Miért félünk a haláltól? Miért van az, hogy az emberiség nagy többsége soha nem fogadta el azt a hitet, hogy a halálon túl nincs semmi? A válasz sokrétű – hangsúlyozta e kérdésekkel kapcsolatban a Szentatya. Félünk a haláltól, mert félünk a semmitől, attól, hogy elinduljunk az ismeretlen felé. Azért van bennünk az elutasítás érzése, mert nem tudjuk elfogadni, hogy mindaz a szép és jó, amit egy egész életen át megvalósítottunk, hirtelen a semmi szakadékába zuhanjon. Érezzük, hogy a szeretet igényli az örökkévalóságot, és nem lehetséges, hogy ezt a halál egy pillanat alatt elpusztítsa. Azért is félünk a haláltól, mert életünk vége felé érve érezzük, hogy ítélkeznek majd tetteink felett, arról, hogy hogyan éltünk; főleg azon árnyfoltok felett, amelyekkel kapcsolatban gyakran oly ügyesen felmentjük lelkiismeretünket. Az ítélethozatal összefügg az emberek halottaikról
Mindenszentek liturgikus ünnepe után az egyház halottak napján az elhunyt hívek emlékezetére szólít fel. Tekintetünket fordítsuk azok felé, akik megelőztek bennünket és már befejezték földi zarándokútjukat – kezdte beszédét Benedek pápa. Ezekben a napokban felkeressük a temetőket, hogy imádkozzunk eltávozott szeretteinkért, hogy újból kifejezzük irántuk való érzelmeinket, hogy közel érezzük magunkhoz őket, emlékezve az Apostoli Hitvallás egyik tételére: a szentek közösségében szoros kapcsolat áll fenn közöttünk, akik még e földön élünk és testvéreink között, akik már eljutottak az örökkévalóságba – emelte ki a Szentatya. Az emberek kezdettől fogva arra törekedtek, hogy egyfajta második életet biztosítsanak halottaiknak gondoskodásuk, szeretetük által. Mintha meg akarnánk őrizni élettapasztalatukat, azt, hogy hogyan éltek, mit szerettek és mit nem, mitől féltek, miben reménykedtek. A sírok előtt állva emlékek sora tolul fel bennünk. Miért van ez így? – vetette fel a kérdést XVI. Benedek.
(folytatása a negyedik oldalon)
3
(folytatás a harmadik oldalról)
való gondoskodásával. A szeretet gesztusai, amellyel az elhunytat körülveszik, mintha védelmeznék őt és befolyásolnák a róla hozott ítéletet. Ez a felfogás megtalálható szinte minden kultúrában – ismertette katekézisében XVI. Benedek. Ma a világ – legalább is látszólag – racionálisabbá vált, vagy még inkább: elterjedt az a tendencia, hogy minden valósággal a tapasztalati tudomány kritériumai szerint kell szembenézni. E felfogás szerint a halál nagy kérdésére sem a hittel kell válaszolni, hanem a tapasztalati, empirikus ismeretekből kell kiindulni. Nem ébredünk azonban eléggé tudatára annak, hogy ezáltal a spiritizmus egy fajtájának csapdájába esünk. Kapcsolatot akarunk teremteni a halálon túli világgal, azt képzelve, hogy a földöntúli valóság mintegy másolata világunknak – szögezte le a pápa. Mindenszentek ünnepe és halottak napja azt hangúlyozzák, hogy csak az élhet a reményből kiindulva, aki a halálban nagy reménységet lát. Ha az embert vízszintes dimenziójára redukáljuk, az élet elveszíti mély értelmét. Az embernek szüksége van az örökkévalóságra, és minden más remény túlságosan korlátozott számára. Az ember csak akkor értelmezhető, ha van egy olyan Szeretet, amely túlmutat minden elszigeteltségen, a halált is beleértve, túl minden téren és időn. Az ember csak akkor találja meg önmaga mély értelmét, ha van Isten. Mi tudjuk, hogy Isten belépett életünkbe, és így szól hozzánk: „Én vagyok a föltámadás és az élet: aki bennem hisz, még ha meg is halt, élni fog” (Jn 11,25-26). Isten annyira szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, aki a kereszt legmagasabb rendű szeretetaktusával legyőzte a halált, feltámadt, és számunkra is megnyitotta az örökkévalóság kapuit. Krisztus nyújt támaszt nekünk a halál éjszakájában, amelyen ő maga is áthatolt. Ő a Jó Pásztor, akire félelem nélkül rábízhatjuk magunkat, mert jól ismeri az utat még a sötétségben is. Minden vasárnap, amikor elimádkozzuk a Credót, megerősítjük ezt az igazságot. Az örök életbe vetett hit ad a keresztényeknek bátorságot, hogy még jobban szeressék az e világi életet, munkálkodjanak a jövő építésén, valódi és biztos reményt nyújtva az embereknek – emelte ki a Szentatya. forrás: www.magyarkurir.hu 4
Gyónás – ma is aktuális?
Halottak napja Pihenni tér lassan az Ősz, ébredezik már a tél, A csöndben a tücsök is csak néha-néha zenél. Mint az éj királya a pompás Hold tündököl, nem szűrődik ki zaj a temetői csendből. Ködfátyolban lámpafények sziporkáznak messze, itt van a Tél elő, s szomorú az este. Halottak napja van, a temetők csendesek, tisztelettel emlékezni jönnek az emberek. Fájószívvel emlékeznek kicsik és nagyok, kezükben koszorú, szemükben könny ragyog. Gyertyát gyújtanak, sejtelmes e fény, s Miatyánkot mondanak halottaikért. Csendben van a szél is, nem rázza a fákat! Csillagok a holddal együtt sziporkáznak. Mécsesek és gyertyák csonkjaikig égnek, a fény átadja helyét, a komor sötétségnek. Csendesek a temetők, pihen test és lélek, itt egyformák vagyunk, gazdagok s szegények! Tamás István
Korunkban sokan vélik úgy, hogy a gyónás már kiment a divatból. Nyugati országokba utazók látják, tapasztalják, hogy a szentmiséken csaknem mindenki áldozik, de gyónásra nincs lehetőség. Hazánkban is tapasztalható hasonló jelenség. Szomorú tény, hogy a „túlterhelt” papoknak nagy hányada hasonlóan nem gyóntat, arra nincs ideje. Valóban lehet keresztény életet élni gyónás nélkül? A protestáns egyházakban nincsen gyónás, pedig ők is keresztények — mondhatná valaki. Az egymás ellen hadakozás évszázadaiban valóban szóba sem került ennek hiánya. Most, hogy kölcsönös megbecsüléssel is tanulunk egymásra tekinteni, egyre több jelét tapasztaljuk annak a kísérletnek, amely a gyónást viszszavezetné a krisztusi élet építésébe protestáns testvéreinknél is. A gyónás tagadása a bűn tagadásából fakad. Aki pedig a bűnt tagadja, az burkoltan tagadja az egész üdvrendet, amelyet Isten az Ó- és Újszövetségben felépített, s amely Krisztusban valósult meg és teljesült be. A bűn emberi méltóságunk alapvető sebzettsége, életünk halálos sebe. Ha pedig a sebet nem gyógyítjuk, akkor az életet elveszítjük. Gyógyítani csak szeretetből lehet. Ha nem gyógyítunk, nem szeretünk! Az Ószövetségben Ezekiel próféta közvetíti Isten szavát a jó és rossz pásztorról, ki, hogyan bánik a rábízott juhokkal: utánuk megy-e, bekötözi-e sebeiket, gyámolítja-e a gyengéket, vagy csak él belőlük és pusztítja életüket? Miért gyónhatunk bizalommal? Miért gyónjunk azoknál a papoknál, akik maguk sem bűn nélküliek? Miként gyógyít az Isten kegyelme a gyónás által? Feltámadása után Jézus már húsvét napján, az első találkozáskor ezt mondja apostolainak: „Békesség nektek! Amint engem küldött az Atya,
úgy küldelek én is titeket.” Ezekkel a szavakkal rájuk lehelt, s így folytatta: „Vegyétek a Szentlelket. Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek megtartjátok, az bűnben marad” (Jn 20,21-23). Miután Jézus legyőzte a halált és a bűnt, örömmel osztja meg győzelmét apostolaival, hogy hirdessék s váltsák valóra. Szabadítsák fel a bűn rabságában szenvedő embertársaikat az Ő hatalmával, a Szentlélek erejével; mindazokat, akik őszinte bűnbánattal szabadulni akarnak rabságukból. Ennek jele a megvallás és a bocsánatkérés. A válasz pedig a feloldozás. „Ingyen kaptátok, ingyen is adjátok!” Van-e joga az erre felszentelt és meghatalmazott papnak ezt az ajándékot megtagadni attól, aki őszintén kéri? A papok is bűnösök. – Igen, épp ezért tudják, menynyire szükséges az isteni irgalom ahhoz, hogy éljünk, hogy újra kezdjünk, hogy a megváltott életet Isten ajándékaként tápláljuk és gondozzuk magunkban. A világnak nem azt kell elhinnie, hogy nincs bűn, hanem azt, hogy a bűntől Isten irgalmas szeretete által meg lehet szabadulni. Isten gyógyít a papok által gyakorolt irgalmas szeretet révén. De csak az tud irgalmas lenni, aki maga is elfogadja az irgalmat, megtapasztalja annak gyógyító, újjáteremtő erejét. Éppen ezért az a jó gyóntató, aki maga is igyekszik jól gyónni. Szent Pál apostol szavai szerint ahhoz az Istenhez fordulunk, aki „minden embert az engedetlenségben fogott öszsze, hogy mindenkin könyörüljön” (Róm 11,32). „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne veszszen, hanem örökké éljen” (Jn 3,16). A gyónás gyógyító kegyelme abban áll, hogy megismerjük a szeretetet, hiszünk benne, s viszonozni akarjuk. (folytatása a tizedik oldalon) 9
Emlékezz ember Szent Erzsébet követői Árpádháznak ékessége, kenyerek és rózsák szentje, Betegek és elesettek istápoló jótevője. Hermelines palástoddal betakartad a didergőt, Javaidat szétosztottad, hogy táplálhasd az éhezőt. Megszentelt gyertyaként égtél, hitet, reményt sugározva, Lelked igen fiatalon szállott fel az égi trónba. Izzó szereteted fénye századokon át sugárzik, Ma is itt vannak közöttünk áldott lelki-követőid. A karitász tagjaiként példád nyomán munkálkodnak, Testi-lelki bajaikban segítik a nyomorgókat. Mint a szorgalmas méhecskék, adományokat gyűjtenek, Hogy az ínségben lévőknek megkönnyítsék az életet. Önzetlen jótetteikért soha nem kívánnak hálát, Csodatévő kötényedből küldj nekik egy csokor rózsát! Szent Erzsébet! Magyarország s Európa védőszentje, Könyörögj, hogy nyerjen békét földrészünknek minden népe! Minyó Ferencné
Szent Erzsébet rózsaszirmai „Annyi az éhező, ruhátlan és árva, annyi kisgyermeknek nincsen anyukája. Irgalomért kiált magányos és özvegy, -aludnék Istenem, aludnék, de nem megy.” Tündérrózsa szirma fürdik a holdfényben, mint ezernyi ostya földön és az égen. Szent Erzsébet felkel, kenyeret és halat visz a szegényeknek a köténye alatt. „Mit viszel, mit viszel, Erzsébet leányom?” – szól egy szigorú hang. – „Úgyis kitalálom: vacsorára halat, kenyeret és tejet, duzzadozni látom díszes kötényedet!” Erzsébet kibontja köténye elejét, rózsa szirma pilléz belőle szerteszét. „Köszönöm, jó Uram, a mosoly–szirmokat, a Te kezed mindig, mindenkit simogat” Bogdán József 8
„Csak az a vég! – csak azt tudnám feledni!” ezt az örök emberi törekvést mindnyájan megtapasztaljuk, mi, halállal farkasszemet néző Ádámivadékok. Az élet minden természetes és mesterséges lármája ezt a feledést szeretné szolgálni. A csecsemő sírása, a gyermekek, a fiatalok olykor fülsértő hangoskodása, szerelmesek és barátok meghitt párbeszéde, a művészi ihlettel összeillesztett hangok hullámzása, mind a nagy és végleges csendre igyekeznek fátylat borítani. Emlékezésünk aranynyilát szeretnénk véglegesen eltéríteni a halál irányából. Valóban olyan félelmetes ez a szembenézés a véggel? Thomas Mann így ír erről: „A halál tiszteletre méltó, mint az élet bölcsője, mint a megújulás anyaméhe. De ha elválasztjuk az élettől, kísértetté válik, torzképpé, vagy még annál is rosszabbá. Mert a halál, mint önálló szellemi hatalom, rendkívül léha hatalom, bűnös vonzóereje kétségtelenül igen nagy, ámde a veletartás éppoly kétségtelenül az emberi szellem legszörnyebb tévedése.” Az élet és halál kibékítését többféleképpen lehet megkísérelni. A nem hívő, az úgynevezett realizmus jegyében, bátran szembenéz a halállal és elfogadja a múlandósággal eljegyzett élet testvéréül. Tudomásul veszi az emberi élet porba hullását és elmetszi azokat a „vadhajtásokat”, amelyek átnyúlnak a sírokon. Az életösztön megnyilatkozását látja bennük, amelyek nem a másik partra, csak egy képzelt világba nyúlnak. Legjobb lemetszeni őket a „józan ész” ollójával. A másik megoldást a hit kínálja. A gondolat magasságába emelkedett ember ősidők óta szíve mélyén dédelgette a halhatatlanság vágyát. Képzeletével megalkotta a másvilágot; költők, bölcselők, papok építgettek hidat a vég sötét szakadéka fölött. Mi tagadás, ezek a hidak sorban leszakadtak, roncsaikat elsodorta a tudomány. Valóban? Igaz, hogy a régi hitek, a téves hitek hidjai közül több leszakadt, de az ember megpróbál újat építeni. A keresztény számára Jézus épített ilyen hidat. Nem bízta ránk ezt a munkát, nem hívta segítségül tarka képzeletünket. Még azt sem magyarázta meg, miként fogunk ezen a hídon átkelni és mi vár reánk a túlsó parton. Csak annyit mondott, hogy amit mi végnek tartunk, az nem abszolút vég. Az ember nem a kozmikus anyag-
ban végzi életét, hanem a kozmosz Uránál. A keresztény erre a hídra lép rá földi életében és Krisztusban látja az élet és halál egyesítőjét. Igaz, nem dicsekszünk azzal, hogy nem tétováznak lépteink és nem szédítenek az alattunk nyíló kételyek. A hídnak nincs védelmező karfája, keskeny is, csak óvatosan lehet közlekedni rajta. Nincs kivilágítva az evidencia lámpásaival. Csak akkor járunk rajta nyugodt léptekkel, ha egyre növekvő hitünkkel és szeretetünkkel Jézusba kapaszkodunk. Ha a világ lármája közepette mindig hazatalál fülünkbe a nagy ígéret: „Aki bennem hisz, ha meghal is, élni fog.” A halál titokzatos kapuja előtt mindenki hittel áll meg. Vagy azzal, hogy mögötte nincs senki és semmi vagy azzal, hogy vár Valaki. Nem az ősanyagba hullunk, hanem a szeretet, a teremtő és megváltó szeretet karjába. György Attila
Puszta Sándor
Ki hegyre megy fel Ki hegyre megy, annak Kardok közt kell járni S odafent a csúcson Keresztnek kell állni. Az jut csak oda fel, Kit Isten keresztel. De nem babérággal, Tövissel, kereszttel. Százezer kard éle Fog szivébe vágni. Mégse engedj, Uram Félúton megálln!
5
„Ó, születő haza tündöklő csillaga!” Árpád-házi Szent Imre emléknapja. Szent Istvánnak, a magyarok első királyának és Boldog Gizellának a hagyomány szerint több gyermeke volt, akik nagyobbrészt már kiskorukban meghaltak. Imre születésének idejét a legújabb történetírás az 1000 és 1007 közötti évekre teszi, helyét Székesfehérvárra. Hol vagy nemes magyar ifjúságnak Zöldellő szép virága? Hol vagy udvaromnak égő fáklyája, Nemzetem méltósága? Leborult a méltóság, Elesett a szép virág, Megérte déres harmat, Az melyben is el hervadt. I. István király és Gizella királyné gyerekei közül csak két fiú neve maradt fenn: Ottó, aki valószínűleg 1000 előtt született (a krónikák szerint 1002 előtt keresztelték meg, s korán halt meg), valamint Imre. Imre nevét, valószínűleg anyai nagybátyja, a később szentté avatott II. Henrik német-római császár után kapta. Imre életéről krónikák és legendák alapján vannak csak ismereteink. A hagyomány szerint a székesfehérvári ferences templom és rendház területén született. Szent Imre legendáját az Érdy-kódexben olvashatjuk: „jámborságával már gyermekkorában kitűnt. Királyi atyjával egyszer Szent Márton hegyére ment a bencés monostorba, ahol a szerzetesek illő tisztelettel fogadták őket. Imre miért Szentlélekkel teljes, kinek mind megismervén érdemes voltát, mindent azonképpen meg apolgata (megcsókolta). Nekit csak egyször, nekit háromszor, nekit ötször és egyet végre hétszer. Annak kedég vala fráter Maurus neve. Mikoron az szent mise megáldatott volna, az szent királ titkon kérdé meg az ő fiát, miokáért tette volna. És megjelenté az ő atyjának, hogy mindeniknek annyi esztendei volna, Hogy tisztaságus életöt fogadtanak volna. Az utolsó kedég fráter Marus szeplőtelen szűz volna.” Neveltetésére különös gondot fordítottak szülei: oktatását 1015-ben Gellért püspök vette át, aki Velencéből Szentföld felé tartva I. István udvará6
Szent Imre szobor Veszprémben. Erdey Dezső alkotása
ba került Győrszentmártonon (a mai Pannonhalmán), és eredeti szándékától eltérően a király mellett maradt. Hét éven keresztül tanította Imre herceget latinra, elvégeztette vele a kor legmagasabb iskolai fokozatait; a tudományok mellett a vallásba, valamint a papi élet rejtelmeibe is beavatta. Tizenöt éves korától atyja mellett nevelkedett; elsajátította az államirányítás tudományát, a hadvezérséget és a diplomáciát. Imre a húszas évek végén elfoglalta a trónörökös hercegeket megillető dukátust (valószínűleg a bihari dukátust), és apja reá bízta a királyi sereg parancsnokságát is. A huszonhárom éves Imre herceg kész volt az uralkodásra, így megfelelő feleséget kerestek számára. A hagyomány három uralkodóházat említ, ahonnan a felesége származhatott, a lengyel, horvát és görög uralkodóházat, ám írásos emlék nem maradt fenn. Imre herceg édesapja kívánságára házasodott meg, de feleségével szűzi életet élt, minthogy – az Érdy-kódex tanúsága szerint – Veszprém Szent György-kápolnájában égi szózatot hallott, hogy testi-lelki szüzességben töltse életét. Veszprémi hagyomány szerint titokban a város székesegyházának északi oldalán lévő Szent György-kápolna falai között tett tisztasági fogadalmat.
Egy középkori Szent Imre-legenda szerint a herceg egy alkalommal, nagybátyjánál, Vitéz Boleszláv lengyel királlyal vadászni ment. Egy szarvast követve, följutottak a Lysa Gora hegyére. A szarvas eltűnt, Imre azonban fölismerte, hogy álmában már járt ezen a helyen. Megkéri nagybátyját, hogy építsen itt kolostort. Imre a mellén hordozott kétágú keresztjét is odaadta neki. Ebben Krisztus keresztfájának egy darabkája van ezüstbe foglalva, amelyet atyja a görög császártól kapott ajándékba. A király Imre kérésére csakugyan monostort alapít a hegyen. I. István őt jelölte ki utódjául. Az Institutio morum – Intelmek Imre herceghez írásában adott személyes útmutatást az uralkodásra Imre hercegnek. István király a koronát át akarta adni Imrének, valószínűsíthető, hogy a később átalakított, koronázási palástként ismert miseruhát is erre az alkalomra készítette Gizella királyné. Imrét várva érkezett meg a hír, hogy Imre herceget vadászat közben egy vadkan halálra sebezte. 1031. szeptember 2-án belehalt sérüléseibe. Halálának pontos helye nem ismert, valószínűleg a bihari Igfon-erdőben, az uralkodók kedvelt vadászterületén érte a halál. Itt épült fel a XI. és a XII. század fordulóján a Szent Imre apátság épülete, Imre szentté avatása után. Holttestét az akkor még épülő fehérvári bazilikában helyezték el. VII. Gergely pápa 1083. november 4-én I. Istvánnal és Gellért püspökkel együtt szentté avatta. Ünnepe: november 5-ére került. Imre tisztelete megmaradt az egyházi év és templomi ábrázolások világában. A barokk templomi képeken úri magyar viseletben, csizmásan jelenik meg. Szent Imre nevéhez és napjához fűződő hiedelmekről és hagyományokról nem tudunk. Keresztnévként mégis igen népszerű, sőt családnév gyanánt is: Imre, Imreh, Imrő, Emre, Ümre, Imbre. Számtalan helységnevünk is Árpádházi Szent Imre herceg emlékét őrzi: Győrszentimre, Csílkszentimre, Görgényszentimre, Hegyközszentimre, Marosszentimre, Nyárádszentimre, Pestszentimre, Sárosszentimre, Tiszaszentimre, Szentimrefalva, Szentimrepuszta. Csaknem százra tehető a magyar nyelvterületen Szent Imre tiszteletére emelt kápolnák, egyházak, vagy a róla elnevezett települések száma, - de nincs semmiféle adat arra, hogy ezek közül bármelyik valóban Szent István-kori település lenne!
Részlet István király, fiához, Imre herceghez írt intelmeiből: ... szerelmetes fiam, szívem édessége, sarjam jövő reménysége, kérlek, megparancsolom, hogy mindenütt és mindenekben a szeretetre támaszkodva ne csak atyafiságodhoz és a rokonságodhoz, vagy a főemberekhez, avagy a gazdagokhoz, a szomszédhoz és az itt lakóhoz légy kegyes, hanem még a külföldiekhez is, sőt mindenkihez, aki hozzád járul. Mert a szeretet gyakorlása vezet el a legfőbb boldogsághoz. Légy irgalmas minden erőszakot szenvedőhöz, őrizd szívedben mindig az isteni intést: „Irgalmasságot akarok és nem áldozatot”. Magyar Kurír
Szent István király imája A mélységből kiáltok Hozzád, hallgass meg Uram! Taníts meg, hogy kell könnyezni a meg nem érdemelt örömben, s hogyan kell örülni a megérdemelt könnyben. Adj erőt, hogy kevélységem csillogását elhomályosítsam, s az alázatosság színtelenségét okosan csillogtassam. Taníts meg, hogyan kell a gyengékhez lehajolni, s hogyan kell féktelen erővel egyenesen állni. Adj erőt, hogy fölényesen legyőzzem a testet, s alázatosan megadjam magam a léleknek. Taníts szelíd szóra, ha bántások érnek, s hideg mosolyra, ha jogtalan dicsérnek. Adj erőt napközben, hogy el ne fáradjak, s fáradtságot este, hogy rögtön elaludjak. Taníts meg lendülni, ha Reád találtam, s hirtelen megállni, ha utat hibáztam. Ne add meg mindig, amit nagyon kérek. Taníts bátor lenni, mikor nagyon félek. Engedd a világot megvetve szeretni, csak magadat ne hagyd soha elfeledni. Ez a kívánságom, ez maradjon végleg, de ha másként szólnék, nagyon szépen kérlek, ne neheztelj reám, ne fordítsd el orcád, hiszen a mélységből kiáltok fel Hozzád.” 7
„Ó, születő haza tündöklő csillaga!” Árpád-házi Szent Imre emléknapja. Szent Istvánnak, a magyarok első királyának és Boldog Gizellának a hagyomány szerint több gyermeke volt, akik nagyobbrészt már kiskorukban meghaltak. Imre születésének idejét a legújabb történetírás az 1000 és 1007 közötti évekre teszi, helyét Székesfehérvárra. Hol vagy nemes magyar ifjúságnak Zöldellő szép virága? Hol vagy udvaromnak égő fáklyája, Nemzetem méltósága? Leborult a méltóság, Elesett a szép virág, Megérte déres harmat, Az melyben is el hervadt. I. István király és Gizella királyné gyerekei közül csak két fiú neve maradt fenn: Ottó, aki valószínűleg 1000 előtt született (a krónikák szerint 1002 előtt keresztelték meg, s korán halt meg), valamint Imre. Imre nevét, valószínűleg anyai nagybátyja, a később szentté avatott II. Henrik német-római császár után kapta. Imre életéről krónikák és legendák alapján vannak csak ismereteink. A hagyomány szerint a székesfehérvári ferences templom és rendház területén született. Szent Imre legendáját az Érdy-kódexben olvashatjuk: „jámborságával már gyermekkorában kitűnt. Királyi atyjával egyszer Szent Márton hegyére ment a bencés monostorba, ahol a szerzetesek illő tisztelettel fogadták őket. Imre miért Szentlélekkel teljes, kinek mind megismervén érdemes voltát, mindent azonképpen meg apolgata (megcsókolta). Nekit csak egyször, nekit háromszor, nekit ötször és egyet végre hétszer. Annak kedég vala fráter Maurus neve. Mikoron az szent mise megáldatott volna, az szent királ titkon kérdé meg az ő fiát, miokáért tette volna. És megjelenté az ő atyjának, hogy mindeniknek annyi esztendei volna, Hogy tisztaságus életöt fogadtanak volna. Az utolsó kedég fráter Marus szeplőtelen szűz volna.” Neveltetésére különös gondot fordítottak szülei: oktatását 1015-ben Gellért püspök vette át, aki Velencéből Szentföld felé tartva I. István udvará6
Szent Imre szobor Veszprémben. Erdey Dezső alkotása
ba került Győrszentmártonon (a mai Pannonhalmán), és eredeti szándékától eltérően a király mellett maradt. Hét éven keresztül tanította Imre herceget latinra, elvégeztette vele a kor legmagasabb iskolai fokozatait; a tudományok mellett a vallásba, valamint a papi élet rejtelmeibe is beavatta. Tizenöt éves korától atyja mellett nevelkedett; elsajátította az államirányítás tudományát, a hadvezérséget és a diplomáciát. Imre a húszas évek végén elfoglalta a trónörökös hercegeket megillető dukátust (valószínűleg a bihari dukátust), és apja reá bízta a királyi sereg parancsnokságát is. A huszonhárom éves Imre herceg kész volt az uralkodásra, így megfelelő feleséget kerestek számára. A hagyomány három uralkodóházat említ, ahonnan a felesége származhatott, a lengyel, horvát és görög uralkodóházat, ám írásos emlék nem maradt fenn. Imre herceg édesapja kívánságára házasodott meg, de feleségével szűzi életet élt, minthogy – az Érdy-kódex tanúsága szerint – Veszprém Szent György-kápolnájában égi szózatot hallott, hogy testi-lelki szüzességben töltse életét. Veszprémi hagyomány szerint titokban a város székesegyházának északi oldalán lévő Szent György-kápolna falai között tett tisztasági fogadalmat.
Egy középkori Szent Imre-legenda szerint a herceg egy alkalommal, nagybátyjánál, Vitéz Boleszláv lengyel királlyal vadászni ment. Egy szarvast követve, följutottak a Lysa Gora hegyére. A szarvas eltűnt, Imre azonban fölismerte, hogy álmában már járt ezen a helyen. Megkéri nagybátyját, hogy építsen itt kolostort. Imre a mellén hordozott kétágú keresztjét is odaadta neki. Ebben Krisztus keresztfájának egy darabkája van ezüstbe foglalva, amelyet atyja a görög császártól kapott ajándékba. A király Imre kérésére csakugyan monostort alapít a hegyen. I. István őt jelölte ki utódjául. Az Institutio morum – Intelmek Imre herceghez írásában adott személyes útmutatást az uralkodásra Imre hercegnek. István király a koronát át akarta adni Imrének, valószínűsíthető, hogy a később átalakított, koronázási palástként ismert miseruhát is erre az alkalomra készítette Gizella királyné. Imrét várva érkezett meg a hír, hogy Imre herceget vadászat közben egy vadkan halálra sebezte. 1031. szeptember 2-án belehalt sérüléseibe. Halálának pontos helye nem ismert, valószínűleg a bihari Igfon-erdőben, az uralkodók kedvelt vadászterületén érte a halál. Itt épült fel a XI. és a XII. század fordulóján a Szent Imre apátság épülete, Imre szentté avatása után. Holttestét az akkor még épülő fehérvári bazilikában helyezték el. VII. Gergely pápa 1083. november 4-én I. Istvánnal és Gellért püspökkel együtt szentté avatta. Ünnepe: november 5-ére került. Imre tisztelete megmaradt az egyházi év és templomi ábrázolások világában. A barokk templomi képeken úri magyar viseletben, csizmásan jelenik meg. Szent Imre nevéhez és napjához fűződő hiedelmekről és hagyományokról nem tudunk. Keresztnévként mégis igen népszerű, sőt családnév gyanánt is: Imre, Imreh, Imrő, Emre, Ümre, Imbre. Számtalan helységnevünk is Árpádházi Szent Imre herceg emlékét őrzi: Győrszentimre, Csílkszentimre, Görgényszentimre, Hegyközszentimre, Marosszentimre, Nyárádszentimre, Pestszentimre, Sárosszentimre, Tiszaszentimre, Szentimrefalva, Szentimrepuszta. Csaknem százra tehető a magyar nyelvterületen Szent Imre tiszteletére emelt kápolnák, egyházak, vagy a róla elnevezett települések száma, - de nincs semmiféle adat arra, hogy ezek közül bármelyik valóban Szent István-kori település lenne!
Részlet István király, fiához, Imre herceghez írt intelmeiből: ... szerelmetes fiam, szívem édessége, sarjam jövő reménysége, kérlek, megparancsolom, hogy mindenütt és mindenekben a szeretetre támaszkodva ne csak atyafiságodhoz és a rokonságodhoz, vagy a főemberekhez, avagy a gazdagokhoz, a szomszédhoz és az itt lakóhoz légy kegyes, hanem még a külföldiekhez is, sőt mindenkihez, aki hozzád járul. Mert a szeretet gyakorlása vezet el a legfőbb boldogsághoz. Légy irgalmas minden erőszakot szenvedőhöz, őrizd szívedben mindig az isteni intést: „Irgalmasságot akarok és nem áldozatot”. Magyar Kurír
Szent István király imája A mélységből kiáltok Hozzád, hallgass meg Uram! Taníts meg, hogy kell könnyezni a meg nem érdemelt örömben, s hogyan kell örülni a megérdemelt könnyben. Adj erőt, hogy kevélységem csillogását elhomályosítsam, s az alázatosság színtelenségét okosan csillogtassam. Taníts meg, hogyan kell a gyengékhez lehajolni, s hogyan kell féktelen erővel egyenesen állni. Adj erőt, hogy fölényesen legyőzzem a testet, s alázatosan megadjam magam a léleknek. Taníts szelíd szóra, ha bántások érnek, s hideg mosolyra, ha jogtalan dicsérnek. Adj erőt napközben, hogy el ne fáradjak, s fáradtságot este, hogy rögtön elaludjak. Taníts meg lendülni, ha Reád találtam, s hirtelen megállni, ha utat hibáztam. Ne add meg mindig, amit nagyon kérek. Taníts bátor lenni, mikor nagyon félek. Engedd a világot megvetve szeretni, csak magadat ne hagyd soha elfeledni. Ez a kívánságom, ez maradjon végleg, de ha másként szólnék, nagyon szépen kérlek, ne neheztelj reám, ne fordítsd el orcád, hiszen a mélységből kiáltok fel Hozzád.” 7
Emlékezz ember Szent Erzsébet követői Árpádháznak ékessége, kenyerek és rózsák szentje, Betegek és elesettek istápoló jótevője. Hermelines palástoddal betakartad a didergőt, Javaidat szétosztottad, hogy táplálhasd az éhezőt. Megszentelt gyertyaként égtél, hitet, reményt sugározva, Lelked igen fiatalon szállott fel az égi trónba. Izzó szereteted fénye századokon át sugárzik, Ma is itt vannak közöttünk áldott lelki-követőid. A karitász tagjaiként példád nyomán munkálkodnak, Testi-lelki bajaikban segítik a nyomorgókat. Mint a szorgalmas méhecskék, adományokat gyűjtenek, Hogy az ínségben lévőknek megkönnyítsék az életet. Önzetlen jótetteikért soha nem kívánnak hálát, Csodatévő kötényedből küldj nekik egy csokor rózsát! Szent Erzsébet! Magyarország s Európa védőszentje, Könyörögj, hogy nyerjen békét földrészünknek minden népe! Minyó Ferencné
Szent Erzsébet rózsaszirmai „Annyi az éhező, ruhátlan és árva, annyi kisgyermeknek nincsen anyukája. Irgalomért kiált magányos és özvegy, -aludnék Istenem, aludnék, de nem megy.” Tündérrózsa szirma fürdik a holdfényben, mint ezernyi ostya földön és az égen. Szent Erzsébet felkel, kenyeret és halat visz a szegényeknek a köténye alatt. „Mit viszel, mit viszel, Erzsébet leányom?” – szól egy szigorú hang. – „Úgyis kitalálom: vacsorára halat, kenyeret és tejet, duzzadozni látom díszes kötényedet!” Erzsébet kibontja köténye elejét, rózsa szirma pilléz belőle szerteszét. „Köszönöm, jó Uram, a mosoly–szirmokat, a Te kezed mindig, mindenkit simogat” Bogdán József 8
„Csak az a vég! – csak azt tudnám feledni!” ezt az örök emberi törekvést mindnyájan megtapasztaljuk, mi, halállal farkasszemet néző Ádámivadékok. Az élet minden természetes és mesterséges lármája ezt a feledést szeretné szolgálni. A csecsemő sírása, a gyermekek, a fiatalok olykor fülsértő hangoskodása, szerelmesek és barátok meghitt párbeszéde, a művészi ihlettel összeillesztett hangok hullámzása, mind a nagy és végleges csendre igyekeznek fátylat borítani. Emlékezésünk aranynyilát szeretnénk véglegesen eltéríteni a halál irányából. Valóban olyan félelmetes ez a szembenézés a véggel? Thomas Mann így ír erről: „A halál tiszteletre méltó, mint az élet bölcsője, mint a megújulás anyaméhe. De ha elválasztjuk az élettől, kísértetté válik, torzképpé, vagy még annál is rosszabbá. Mert a halál, mint önálló szellemi hatalom, rendkívül léha hatalom, bűnös vonzóereje kétségtelenül igen nagy, ámde a veletartás éppoly kétségtelenül az emberi szellem legszörnyebb tévedése.” Az élet és halál kibékítését többféleképpen lehet megkísérelni. A nem hívő, az úgynevezett realizmus jegyében, bátran szembenéz a halállal és elfogadja a múlandósággal eljegyzett élet testvéréül. Tudomásul veszi az emberi élet porba hullását és elmetszi azokat a „vadhajtásokat”, amelyek átnyúlnak a sírokon. Az életösztön megnyilatkozását látja bennük, amelyek nem a másik partra, csak egy képzelt világba nyúlnak. Legjobb lemetszeni őket a „józan ész” ollójával. A másik megoldást a hit kínálja. A gondolat magasságába emelkedett ember ősidők óta szíve mélyén dédelgette a halhatatlanság vágyát. Képzeletével megalkotta a másvilágot; költők, bölcselők, papok építgettek hidat a vég sötét szakadéka fölött. Mi tagadás, ezek a hidak sorban leszakadtak, roncsaikat elsodorta a tudomány. Valóban? Igaz, hogy a régi hitek, a téves hitek hidjai közül több leszakadt, de az ember megpróbál újat építeni. A keresztény számára Jézus épített ilyen hidat. Nem bízta ránk ezt a munkát, nem hívta segítségül tarka képzeletünket. Még azt sem magyarázta meg, miként fogunk ezen a hídon átkelni és mi vár reánk a túlsó parton. Csak annyit mondott, hogy amit mi végnek tartunk, az nem abszolút vég. Az ember nem a kozmikus anyag-
ban végzi életét, hanem a kozmosz Uránál. A keresztény erre a hídra lép rá földi életében és Krisztusban látja az élet és halál egyesítőjét. Igaz, nem dicsekszünk azzal, hogy nem tétováznak lépteink és nem szédítenek az alattunk nyíló kételyek. A hídnak nincs védelmező karfája, keskeny is, csak óvatosan lehet közlekedni rajta. Nincs kivilágítva az evidencia lámpásaival. Csak akkor járunk rajta nyugodt léptekkel, ha egyre növekvő hitünkkel és szeretetünkkel Jézusba kapaszkodunk. Ha a világ lármája közepette mindig hazatalál fülünkbe a nagy ígéret: „Aki bennem hisz, ha meghal is, élni fog.” A halál titokzatos kapuja előtt mindenki hittel áll meg. Vagy azzal, hogy mögötte nincs senki és semmi vagy azzal, hogy vár Valaki. Nem az ősanyagba hullunk, hanem a szeretet, a teremtő és megváltó szeretet karjába. György Attila
Puszta Sándor
Ki hegyre megy fel Ki hegyre megy, annak Kardok közt kell járni S odafent a csúcson Keresztnek kell állni. Az jut csak oda fel, Kit Isten keresztel. De nem babérággal, Tövissel, kereszttel. Százezer kard éle Fog szivébe vágni. Mégse engedj, Uram Félúton megálln!
5
(folytatás a harmadik oldalról)
való gondoskodásával. A szeretet gesztusai, amellyel az elhunytat körülveszik, mintha védelmeznék őt és befolyásolnák a róla hozott ítéletet. Ez a felfogás megtalálható szinte minden kultúrában – ismertette katekézisében XVI. Benedek. Ma a világ – legalább is látszólag – racionálisabbá vált, vagy még inkább: elterjedt az a tendencia, hogy minden valósággal a tapasztalati tudomány kritériumai szerint kell szembenézni. E felfogás szerint a halál nagy kérdésére sem a hittel kell válaszolni, hanem a tapasztalati, empirikus ismeretekből kell kiindulni. Nem ébredünk azonban eléggé tudatára annak, hogy ezáltal a spiritizmus egy fajtájának csapdájába esünk. Kapcsolatot akarunk teremteni a halálon túli világgal, azt képzelve, hogy a földöntúli valóság mintegy másolata világunknak – szögezte le a pápa. Mindenszentek ünnepe és halottak napja azt hangúlyozzák, hogy csak az élhet a reményből kiindulva, aki a halálban nagy reménységet lát. Ha az embert vízszintes dimenziójára redukáljuk, az élet elveszíti mély értelmét. Az embernek szüksége van az örökkévalóságra, és minden más remény túlságosan korlátozott számára. Az ember csak akkor értelmezhető, ha van egy olyan Szeretet, amely túlmutat minden elszigeteltségen, a halált is beleértve, túl minden téren és időn. Az ember csak akkor találja meg önmaga mély értelmét, ha van Isten. Mi tudjuk, hogy Isten belépett életünkbe, és így szól hozzánk: „Én vagyok a föltámadás és az élet: aki bennem hisz, még ha meg is halt, élni fog” (Jn 11,25-26). Isten annyira szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, aki a kereszt legmagasabb rendű szeretetaktusával legyőzte a halált, feltámadt, és számunkra is megnyitotta az örökkévalóság kapuit. Krisztus nyújt támaszt nekünk a halál éjszakájában, amelyen ő maga is áthatolt. Ő a Jó Pásztor, akire félelem nélkül rábízhatjuk magunkat, mert jól ismeri az utat még a sötétségben is. Minden vasárnap, amikor elimádkozzuk a Credót, megerősítjük ezt az igazságot. Az örök életbe vetett hit ad a keresztényeknek bátorságot, hogy még jobban szeressék az e világi életet, munkálkodjanak a jövő építésén, valódi és biztos reményt nyújtva az embereknek – emelte ki a Szentatya. forrás: www.magyarkurir.hu 4
Gyónás – ma is aktuális?
Halottak napja Pihenni tér lassan az Ősz, ébredezik már a tél, A csöndben a tücsök is csak néha-néha zenél. Mint az éj királya a pompás Hold tündököl, nem szűrődik ki zaj a temetői csendből. Ködfátyolban lámpafények sziporkáznak messze, itt van a Tél elő, s szomorú az este. Halottak napja van, a temetők csendesek, tisztelettel emlékezni jönnek az emberek. Fájószívvel emlékeznek kicsik és nagyok, kezükben koszorú, szemükben könny ragyog. Gyertyát gyújtanak, sejtelmes e fény, s Miatyánkot mondanak halottaikért. Csendben van a szél is, nem rázza a fákat! Csillagok a holddal együtt sziporkáznak. Mécsesek és gyertyák csonkjaikig égnek, a fény átadja helyét, a komor sötétségnek. Csendesek a temetők, pihen test és lélek, itt egyformák vagyunk, gazdagok s szegények! Tamás István
Korunkban sokan vélik úgy, hogy a gyónás már kiment a divatból. Nyugati országokba utazók látják, tapasztalják, hogy a szentmiséken csaknem mindenki áldozik, de gyónásra nincs lehetőség. Hazánkban is tapasztalható hasonló jelenség. Szomorú tény, hogy a „túlterhelt” papoknak nagy hányada hasonlóan nem gyóntat, arra nincs ideje. Valóban lehet keresztény életet élni gyónás nélkül? A protestáns egyházakban nincsen gyónás, pedig ők is keresztények — mondhatná valaki. Az egymás ellen hadakozás évszázadaiban valóban szóba sem került ennek hiánya. Most, hogy kölcsönös megbecsüléssel is tanulunk egymásra tekinteni, egyre több jelét tapasztaljuk annak a kísérletnek, amely a gyónást viszszavezetné a krisztusi élet építésébe protestáns testvéreinknél is. A gyónás tagadása a bűn tagadásából fakad. Aki pedig a bűnt tagadja, az burkoltan tagadja az egész üdvrendet, amelyet Isten az Ó- és Újszövetségben felépített, s amely Krisztusban valósult meg és teljesült be. A bűn emberi méltóságunk alapvető sebzettsége, életünk halálos sebe. Ha pedig a sebet nem gyógyítjuk, akkor az életet elveszítjük. Gyógyítani csak szeretetből lehet. Ha nem gyógyítunk, nem szeretünk! Az Ószövetségben Ezekiel próféta közvetíti Isten szavát a jó és rossz pásztorról, ki, hogyan bánik a rábízott juhokkal: utánuk megy-e, bekötözi-e sebeiket, gyámolítja-e a gyengéket, vagy csak él belőlük és pusztítja életüket? Miért gyónhatunk bizalommal? Miért gyónjunk azoknál a papoknál, akik maguk sem bűn nélküliek? Miként gyógyít az Isten kegyelme a gyónás által? Feltámadása után Jézus már húsvét napján, az első találkozáskor ezt mondja apostolainak: „Békesség nektek! Amint engem küldött az Atya,
úgy küldelek én is titeket.” Ezekkel a szavakkal rájuk lehelt, s így folytatta: „Vegyétek a Szentlelket. Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek megtartjátok, az bűnben marad” (Jn 20,21-23). Miután Jézus legyőzte a halált és a bűnt, örömmel osztja meg győzelmét apostolaival, hogy hirdessék s váltsák valóra. Szabadítsák fel a bűn rabságában szenvedő embertársaikat az Ő hatalmával, a Szentlélek erejével; mindazokat, akik őszinte bűnbánattal szabadulni akarnak rabságukból. Ennek jele a megvallás és a bocsánatkérés. A válasz pedig a feloldozás. „Ingyen kaptátok, ingyen is adjátok!” Van-e joga az erre felszentelt és meghatalmazott papnak ezt az ajándékot megtagadni attól, aki őszintén kéri? A papok is bűnösök. – Igen, épp ezért tudják, menynyire szükséges az isteni irgalom ahhoz, hogy éljünk, hogy újra kezdjünk, hogy a megváltott életet Isten ajándékaként tápláljuk és gondozzuk magunkban. A világnak nem azt kell elhinnie, hogy nincs bűn, hanem azt, hogy a bűntől Isten irgalmas szeretete által meg lehet szabadulni. Isten gyógyít a papok által gyakorolt irgalmas szeretet révén. De csak az tud irgalmas lenni, aki maga is elfogadja az irgalmat, megtapasztalja annak gyógyító, újjáteremtő erejét. Éppen ezért az a jó gyóntató, aki maga is igyekszik jól gyónni. Szent Pál apostol szavai szerint ahhoz az Istenhez fordulunk, aki „minden embert az engedetlenségben fogott öszsze, hogy mindenkin könyörüljön” (Róm 11,32). „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne veszszen, hanem örökké éljen” (Jn 3,16). A gyónás gyógyító kegyelme abban áll, hogy megismerjük a szeretetet, hiszünk benne, s viszonozni akarjuk. (folytatása a tizedik oldalon) 9
(folytatás a kilencedik oldalról)
Megismerve Isten szeretetét, amely Fia által nyilvánult meg, rádöbbenünk mindarra, amit e szeretet ellen vétettünk. Kivettük életünket Isten kezéből, mint a tékozló fiú, s elpocsékoltuk, szétszórtuk kincseinket. De nyomorúságunkban, szegénységünkben eszünkbe jut az atyai ház, ahol jobb dolgunk volt. Visszatérünk hát, megvalljuk, hogy vétettünk az ég ellen, az Atya ellen, s viszszafogadást kérünk. Az Atya pedig vár bennünket, hogy magához öleljen! A gyóntató papok ennek az irgalmas, gyógyító szeretetnek a szolgálatát végzik. Egyrészt tehát a kegyelem műve, mert Isten végzi a gyógyítást. Ugyanakkor emberi mű is, mert az ember közvetíti a kegyelmet. A papok közül sokan megriadnak tőle, mit is kezdjenek egy-egy váratlan helyzettel?
Vajon tudnak-e megfelelő választ adni, felismerik-e a lényeget, közvetítik-e azt, amit Isten rájuk bízott? A mai kor sokféle kuszaságában és kérdésében tudnak-e igazán segíteni? Izgalmas kérdés! A gyóntató papokat az egyház hivatalos tanítása folyamatosan segíti a különböző gyóntatási útmutatókkal. Ehhez szolgálnak a különböző továbbképzések, teológiai napok, ahol a gyakorlati eseteket is értelmezik. De ismerjük a mondást: igazán jól csak a szívével lát az ember! A gyóntatónak legfőképpen nyitott szívre, Istenre függesztett tekintetre van szüksége, hogy a Lélek eszköze legyen, s Isten gyógyító szeretetét közvetítse. Imádkozzunk, hogy az Atya küldjön munkásokat aratásába, irgalmas szívű papokat, akik szeretettel gondozzák a rájuk bízottakat! fr. Papp Tihamér OFM
A jubiláló házasokra Isten áldását kérjük! Tartsa meg őket az Úr egységben, szeretetben, békességben! Lajos atya és munkatársai
10
nünk! Nevezetesen arról, hogy az életszentségre törekvő meghívást nem szabad hallatlanra vennünk és megtérésünket halogatni. Sok bölcsesség rejlik Dugonics András megjegyzésében: „Aki húszéves koráig nem szép, harmincig nem erős, negyvenig nem okos, ötvenig nem gazdag, hatvanig nem szent, az már egyik sem lesz.” Tévedés lenne azt gondolni, hogy életünk megszentelése öncélú tevékenység. Éppen ellenkezőleg! A szentségre adott, kapott kegyelem által mások javát is szolgáljuk. Sokat beszélünk napjainkban a környezet szennyeződéséről és az ezzel járó veszélyekről. Ezért is törekszik a modern városépítészet zöldövezetek létesítésével javítani a helyzeten. Lakásunkat is szívesen díszítjük különféle szobanövényekkel. Nemcsak a
levegőt javítja, de megváltoztatja lakásunk hangulatát is. Valahogy így kell értékelnünk szentjeinket is. Puszta létezésük, Istenre mutató életük, szeretetük sugárzása jótékonyan befolyásolja az emberiség életét.” A szentek érdemei, mint áldástelt felhők az egyház egén: hull belőle eső mindenkire. Mint a ragyogó nap, besugároz mindent. A búzának köszöni a konkoly, hogy ki nem tépik, a szenteknek köszönik sokszor a gonoszok, hogy élnek” (Prohászka). Talán mi magunk is sokszor védekezünk az életszentség „kísértése” ellen. Még az elhatározásig sem jutunk. Pedig Isten akarata a mi megszentelődésünk. Lehet-e megvalósíthatatlan az, amit Isten is akar? György Attila
XVI. Benedek pápa katekézise halottak napján
Mert – bár a halál gyakran szinte tiltott téma társadalmunkban, és állandó a törekvés, hogy még a gondolatát is kitöröljük értelmünkből – a halál minden idők minden emberét érinti. E misztériummal kapcsolatban mindannyian keresünk egy jelt, ami reményt, vigaszt nyújt, amely jövőt kínál fel számunkra – mondta a pápa. A halál útja valójában a remény útja, amely végighalad temetőinken. Ha elolvassuk a sírfeliratokat, olyan úton haladunk végig, amelyet az örökkévalóságba vetett remény hat át. Miért félünk a haláltól? Miért van az, hogy az emberiség nagy többsége soha nem fogadta el azt a hitet, hogy a halálon túl nincs semmi? A válasz sokrétű – hangsúlyozta e kérdésekkel kapcsolatban a Szentatya. Félünk a haláltól, mert félünk a semmitől, attól, hogy elinduljunk az ismeretlen felé. Azért van bennünk az elutasítás érzése, mert nem tudjuk elfogadni, hogy mindaz a szép és jó, amit egy egész életen át megvalósítottunk, hirtelen a semmi szakadékába zuhanjon. Érezzük, hogy a szeretet igényli az örökkévalóságot, és nem lehetséges, hogy ezt a halál egy pillanat alatt elpusztítsa. Azért is félünk a haláltól, mert életünk vége felé érve érezzük, hogy ítélkeznek majd tetteink felett, arról, hogy hogyan éltünk; főleg azon árnyfoltok felett, amelyekkel kapcsolatban gyakran oly ügyesen felmentjük lelkiismeretünket. Az ítélethozatal összefügg az emberek halottaikról
Mindenszentek liturgikus ünnepe után az egyház halottak napján az elhunyt hívek emlékezetére szólít fel. Tekintetünket fordítsuk azok felé, akik megelőztek bennünket és már befejezték földi zarándokútjukat – kezdte beszédét Benedek pápa. Ezekben a napokban felkeressük a temetőket, hogy imádkozzunk eltávozott szeretteinkért, hogy újból kifejezzük irántuk való érzelmeinket, hogy közel érezzük magunkhoz őket, emlékezve az Apostoli Hitvallás egyik tételére: a szentek közösségében szoros kapcsolat áll fenn közöttünk, akik még e földön élünk és testvéreink között, akik már eljutottak az örökkévalóságba – emelte ki a Szentatya. Az emberek kezdettől fogva arra törekedtek, hogy egyfajta második életet biztosítsanak halottaiknak gondoskodásuk, szeretetük által. Mintha meg akarnánk őrizni élettapasztalatukat, azt, hogy hogyan éltek, mit szerettek és mit nem, mitől féltek, miben reménykedtek. A sírok előtt állva emlékek sora tolul fel bennünk. Miért van ez így? – vetette fel a kérdést XVI. Benedek.
(folytatása a negyedik oldalon)
3
(folytatás az első oldalról)
A szentek csak azt kívánják, amire Pál apostol is figyelmeztette híveit: Legyetek követőim, mint én Krisztusé. A szentek arra tanítanak, hogy ők is hozzánk hasonlóan a sáros földön éltek és gyarló természettel rendelkeztek. Dolgoztak, sírtak, örvendeztek. Harcoltak a kísértésekkel, rossz hajlamaikkal, a világ csábításával. Talán többször is elbuktak, de újra fölálltak. Életük körülményei sok mindenben különböztek. Egyikük király volt, nemes ember, püspök vagy szerzetes, családanya, családapa vagy egyszerű cselédlány. Egyben azonban mind megegyeztek: nagyon igényesek voltak. Igényesek, akik nem érték be a gyorsan elröppenő földi örömökkel. Nem a gazdagságban, hatalomban, dicsőségben, földi szerelemben keresték igazi boldogságukat. Igényesek voltak, akiknek egyedül Isten volt elég. Közülük sokan sokat szenvedtek, de ebben is megőrizték Istenbe vetett hitüket, hittek a szeretetben. Loyolai Szent Ignác így határozza meg az ember életcélját: Homo creatus, ut Deum laudet. Az ember arra született, hogy Istent dicsőítse. Nem csupán szavakkal, énekkel, hanem szentté küldött élettel. Ezt tették szentjeink, ezért tiszteljük őket. Tagadhatatlan, hogy az ember kulturális tevékenységével jelentős értékeket halmoz fel szellemi kincstárában. Gazdag terméssel büszkélkednek a képtárak, múzeumok, könyvtárak és mindmegannyi otthona az emberi kultúrának. Az ember nagyszerű műveket alkot, de sokszor megfeledkezik a legnagyobb és legfontosabb művészetről: saját emberségének megformálásáról. A szentek ennek a legnagyobb művészetnek mesterei. Minden vallásnak akadnak kiváló képviselői és még a téves utat járó mozgalmak is kitermelik hőseiket. A kérdés mármost az, mi jellemzi azokat az embereket, akiket mi keresztények szentként tisztelünk? A legegyszerűbben talán ezt válaszolhatjuk: a szentek olyan emberek, akiknek Jézus a modelljük, akik nemcsak hallgatói, olvasói az evangéliumnak, hanem sikeres megvalósítói. Ők tanúskodnak arról, hogy az életszentség és a boldogság édestestvérek. Csak a jó ember, csak a tökéletességre törekvő ember lehet igazán boldog. Egy édesanya a kisfiával a piacon járt bevásárolni. Utjuk hazafelé a templom mellett veze2
tett el. Nézd csak anyukám, kiáltotta a kisfiú, milyen porosak, piszkosak a templom üvegablakai! Az édesanya válasz helyett bevezette fiát a templomba. És ott mit láttak? A kívülről oly jelentéktelen és poros ablakok szebbnél szebb színekben ragyogtak. A kisfiú csodálkozva nézte az ablaküvegről feléje néző szenteket és nevük után tudakozódott. Néhány nappal később a hittanórán megkérdezte a lelkipásztor: ki tudná megmondani, kik a szentek? Az osztály hallgatott, csak a mi kis barátunk jelentkezett. Ezt mondotta: A szentek olyan emberek, akik a napfényben tündökölnek. Talán csak annyit tehetnénk ehhez, hogy a napot a szentek életében Jézus Krisztus jelenti.
Szentek legyetek Egészen gyakorlati kérdés: milyen út vezet az életszentség magaslata felé? Megjegyzendő, hogy sok modern gondolkozó számára nem rokonszenves ez az út, mert téves fogalmuk van a szentekről. Albert Camus, Pestis c. regényében az ateista Rieux doktor beszélget Tarrou atyával és többek közt ezeket mondja: „Tudja, atyám, én inkább a leigázottakhoz tartozom, mint a szentekhez. Úgy találom, semmi vonzó sincs a szentekben. Én tehát nem szent, hanem ember akarok lenni.” Nyilvánvaló, ez a nyilatkozat a szentség meg nem értéséből következik. Hiszen a szentek is emberek voltak, azok is maradtak. Senki sem vetheti el az emberséget, mióta az Isten fia magára öltötte. Annyi azonban biztos, a szentek nem érték be a pusztán természetessel, az evilágisággal, hanem követték azokat a hívásokat, amelyek túlvisznek arasznyi létünkön. Abba a Krisztusba kapaszkodtak, aki azért ölelte magához emberségünket, hogy kegyelmével koronázza. Vannak esetek, amikor valakiben megkésve, idős korban bontakozik ki valamiféle tehetség. Például idős korában lesz sikeres regényíró. Ám minden tehetség kibontása időt, szorgalmat igényel. Még az olyan csodagyerekek esetében is, mint W. A. Mozart vagy a mi Liszt Ferencünk. Ám a megtérés, életünk megszentelése nincs korhoz kötve. A jobb lator példája bizonyítja, hogy a „késő” nem tartozik a keresztény ember szótárába. Egyről azonban nem szabad megfeledkez-
Marosszentimre 1238-ban az oklevelekben villa Sancti Emerici néven jelentkezik. (C. Suciu: Dicţionar istoric.) Györffy szerint előbb Gyomord volt a neve és nála az S. Emerico név csak 1314-ben tűnik fel. 1326-ban is Sancto Emerico, 1332-ben Zentemreh, 1365-ben Zentemery, 1369-ben Zentemerich, 1507-ben Zenth Imreh, 1648-ban Szent Imre formában fordul elő. Nevét templomáról kapta s ez jelzi templomának korát is. 1332-ben Tamás a plébános, aki a pápai tizedjegyzék szerint ebben az évben 40 dénárt fizet, majd 20 dénárt és 7 régi banálist, 1334-ben 3 (?) garast. Ma is álló templomának román kori részei a XII. századra utalnak. Ilyenek: a hajó alapfalai, a sík mennyezet, a déli kapu félköríves kőkerete. 1442 után Hunyadi János a régi templomot javíttatja s a kor szellemében gótikus stílusban alakítja át. 1442. március 15-én Murad szultán vezére, Mezid bég ellen Hunyadi csatát veszít éppen ezen a tájon. Ekkor – úgy látszik feldúlják a templomot is, ami az újítást indokolja. Ekkor esik el Lépes György erdélyi püspök is, nem messze a
szentimrei ütközettől. Hunyadi a zsákmánnyal távozó törököket Nagyszebennél eléri és megveri, s a zsákmányból újítja fel a szentimrei templomot és építteti a tövisit. A megújításkor készül a sokszögzáródású szentély, a hajó csúcsíves ablakainak záródása, a külső támpillérek sora, a sekrestye ajtókerete az elpusztult helyett, és ekkor építik újjá a védőfalat, amely ma már csak romtöredékekben áll fenn. Ebből a korból ismeretes plébánosa, Ágoston István, aki 1488-ban Ince pápától pappá szentelésének engedélyezését kéri, mivel még csak akolitus. 1539-ben Ambrus plébános és tanítója jelen van egy végrendelet készítésénél. Tornyát egy régebbi, nagyobb alapterületű torony helyébe építik a XVIII. században. Falain falfestmények nyomai láthatók. Sík mennyezete 1788-ban készült. Középkori lakói a reformáció idején reformátusok lesznek, a templommal együtt. A XV. századtól vegyes lakosságú. A két világháború között még papja van megfogyatkozott lélekszámmal, de a második világháború után pap és hívek nélkül marad. Léstyán Ferenc: Megszentelt kövek
A marosszentimrei templom 11
MAGUNKRÓL – MAGUNKNAK Új évfolyam 151. szám
– Hajnóczi Janka, Kovács Domokos, Demeter Erzsébet, Duka Imre, Simon Ágnes, Berkeczi Irma, László Erzsébet, Veress József. (Szt. József plébánia)
Irgalmas Jézus, adj neki örök nyugodalmat! Skóciai Szent Margit november 16 Szent István király unokája, Magyarországon született. Atyja, angliai származású Edmund száműzetésben élt Magyarországon. III. Malcolm skót királyhoz adták feleségül. Sokat fáradozott a vallási élet megújításáért és a kultúra terjesztéséért. Férjével példás családi éltet életek. Nyolc gyermek édesanyja volt, igazi példakép. A szegényeket segítette, sokszor házába is fogadta őket. Edinburghban halt meg 1093-ban. Árpád-házi Szent Erzsébet november 19 Valószínűleg a sárospataki várban született 1207-ben. Lajos türingiai tartománygróf felesége lett. Három gyermek édesanyja. Férje halála után (1227) a szegénységet választotta, sok megpróbáltatás után 1231-ben halt meg Marburgban. Marburgi Konrád ferences szerzetes, aki lelkivezetője volt, levelében részletesen leírja önmegtagadó és áldozatos életét. Utolsó óráit így örökítette meg: „Halála előtt, amikor meggyóntattam, megkérdeztem tőle, hogy mi történjék megmaradt holmijaival és ágyával. Azt felelte, hogy mindaz, amit még birtokolni látszott, már úgyis régen a szegények tulajdona volt. Arra kért, hogy osszam szét közöttük mindenét, kivéve azt az egyetlen inget, ami rajta volt. Azt akarta ugyanis, hogy abban temessék el. Ezután magához vette az Úr testét, majd estig gyakran emlegette a prédikációkban hallott jó tanításokat. Végül nagy buzgóság12
EGYHÁZI TUDÓSÍTÓ
Szent Cecília szűz és vértanú november 22 Rómában már az V. században bazilikát építettek tiszteletére. Neve szerepel a Római Kánonban (ma az I. eucharisztikus ima). Krisztus iránti szeretetét vértanúságával bizonyította. Az egyházi zene mennyei patrónusa. Szent Ágoston gondolatait érdemes a mai ünnepen megfogadni: „Mindenki azt keresi, hogy hogyan énekeljen Istennek. Dalolj hát neki, de ne rosszul! Ezért szépen énekeljetek, testvéreim! Mert ha valamikor is azt mondanák neked, hogy egy zeneértő előtt énekelj, de úgy, hogy megnyerd tetszését, zeneművészeti eligazítás nélkül bizonyára félnél, hogy majd nem tetszik éneked a művésznek. Amit ugyanis egy zeneileg járatlan nem vesz észre az énekedben, azt a művész már megrója. Ezek után ki ajánlhat fel szép éneket Istennek, aki ugyanúgy megítéli az énekest, és ugyanígy észrevesz és meghall mindent? Mikor lesz a te énekművészeted olyan kiváló, hogy a tökéletes fülek se találjanak benne semmi kivetnivalót?”
Mindenszentek
Szent András apostol november 30 Szent Péter apostol testvére, Keresztelő Szent János tanítványa volt. Szent János apostollal együtt lesznek Jézus első tanítványai, és Szent Pétert is ő vezeti Jézushoz. Az apostolok oszlása után a görögöknél és Kis-Ázsia tartományban hirdette az evangéliumot. X alakú kereszten szenvedett vértanúságot. A bizánci egyház védőszentje, fejereklyéjét a kiengesztelődés jegyében 1964ben adta vissza VI. Pál pápa. Verbényi István
2011 november
S E PS I S Z E NTGYÖ R GYI
www.katolikussepsi.ro
Az Úr hazahívta:
gal Istennek ajánlotta mindazokat, akik körülvették, majd, mint aki édesen elalszik, kilehelte lelkét.” Halála után négy évvel már szentté avatták. Liszt Ferenc Szent Erzsébet legendája című oratóriumában állított méltó zenei emléket a szentnek. A művet 1865-ben a Pesti Vigadóban mutatták be Liszt Ferenc vezényletével. Szövegét Ottó Roquette írta, Ábrányi Kornél fordította magyarra.
„Amint a megtestesült Igének a földön egyszerre isteni és emberi élete volt, ugyanúgy az üdvözültek az égben a színelátás révén belépnek magába az isteni életbe, de ugyanakkor a színelátáson kívül, bár áthatja őket annak ragyogása, dicsőséges és átalakult emberi életet is élnek... Az égben vannak események, amelyek megtörténnek: új boldogok érkeznek állandóan a földről, a többiek fogadják őket, barátságok alakulnak ki közöttük... A szeretetet, amelyet a szentek a földön éreztek „szeretteik” iránt, megőrzik az égben, átalakítva, de nem eltörölve a dicsőség által. Emlékeznek Lisieux-i Szent Teréz szavára: Azzal akarok foglalkozni az égben, hogy jót teszek a földön...” (Jacques Maritain) Az emberek tudnak és szeretnek lelkesedni. Megigézheti szívünket egy nemes eszme vagy ügy és komoly áldozatokat vállalunk érte. Lelkesedésünk még csak fokozódik, ha a szép eszme megvalósul, így vagyunk az evangéliummal is, valahányszor testet ölt egy emberben, azaz erkölcsi remekművet alkot. Az ember szívesen meghódol azelőtt, akit nagyobbnak lát magánál. Tulajdonképpen ebben a magatartásban gyökerezik a nagy emberek és köztük a szentek tisztelete. Olyan emberek ők, akikben kivirágzott és bőséges gyümölcsöt termett az evangéliumi szőlőtőke. Mennyire megváltozik a föld, a kert értéke, ha gyümölcsfákkal van beültetve. A szentek Isten kertjének gyümölcsfái, az emberi család legkivá-
lóbb tagjai. Nem véletlen, ha egyházunk külön ünneppel is feléjük irányítja figyelmünket. Mivel sokan téves fogalmat alkotnak a szentekről, érdemes fölvetnünk és választ keresnünk a kérdésre: kik is valójában a szentek? Nem könnyű röviden meghatározni a keresztény értelemben vett életszentség mibenlétét, de abban egyetérthetünk, hogy ezt az Isten és ember közötti szeretetkapcsolatban határozzuk meg. Keresztény hitünk szerint az Isten és az ember egysége a legtökéletesebben Krisztus személyében valósult meg. Az isteni természet személyi egységre lépett az emberséggel. Ilyen szoros, létet meghatározó kapcsolattal mi nem rendelkezünk. Az isteni életben történő részesedés, a kegyelmi állapot nem egyesül elveszíthetetlenül emberségünkkel. A mi szentségünk abban rejlik, hogy Krisztus gondolatai szerint formáljuk életünket, hitünk és szeretetünk által hasonulunk hozzá. Ez a ráhangolódás a krisztusi életre természetesen nem valósul meg máról holnapra, hanem életünk végéig tartó feladatot jelent. Bizonyos helytelen gyakorlatok láttán érdemes elgondolkoznunk, miben nyilvánuljon meg a szentek iránti helyes tisztelet? Elsősorban nem abban, hogy képeket festünk, szobrokat mintázunk róluk. Még abban sem, hogy megsimogatjuk, megcsókoljuk olykor giccsbe öntött képmásukat. A szobraiknál elhelyezett pénzadományok aligha merítik ki a szentek tiszteletének fogalmát. György Attila (folytatása a második oldalon)
