EGYENLŐ ESÉLYT MINDENKINEK!

2007. december

EGYENLŐ ESÉLYT MINDENKINEK! A Magyar Progresszív Társaság Platform Kiadványa az Esélyegyenlőség Európai Éve alkalmából

EGYENLŐ ESÉLYT MINDENKINEK! A Magyar Progresszív Társaság Platform Kiadványa az Esélyegyenlőség Európai Éve alkalmából 2007

2007

Egyenlő esélyt mindenkinek!

Írta és szerkesztette: Dr. Nagy Marianna, Hirsch Katalin, Szemere Veronika

A mű szerzői jogilag védett. Minden jog, így különösen a sokszorosítás, terjesztés és fordítás joga fenntartva. A mű a kiadó írásbeli hozzájárulása nélkül részeiben nem reprodukálható, elektronikus rendszerek felhasználásával nem dolgozható fel, azokban nem tárolható, azokkal nem sokszorosítható és nem terjeszthető.

Kiadó: Magyar Progresszív Társaság Platform Felelős kiadó: Ficsor Ádám Budapest, 2007. 12. 01.

1

ELŐSZÓ..................................................................................................................................... 4 BEVEZETÉS ............................................................................................................................. 6 SZEX ÉS GENDER ................................................................................................................... 7 FOGYATÉKOS EMBEREK ................................................................................................... 13 AZ EU ANTIDISZKRIMINÁCIÓS POLITIKÁJA ................................................................ 20 ZÁRSZÓ .................................................................................................................................. 26 FELHASZNÁLT IRODALOM ............................................................................................... 27 KÉPZÉSI STATISZTIKA ....................................................................................................... 29 FOGALOMTÁR ...................................................................................................................... 31 KÉPTÁR .................................................................................................................................. 45

2

Kedves Olvasó!

A Magyar Progresszív Társaság Platform (MPTP) kibővített elnökségi ülésen, 2007. március 1-jén Esélyegyenlőség Európai Éve alkalmából képzést közösen újraértelmezzük az esélyegyenlőség és fogalmát.

a megalakulását követő úgy döntött, hogy az indít, amely keretében az egyenlő bánásmód

Az MPTP álláspontja szerint az egyenlő bánásmód elvének megsértése, a diszkrimináció – különösen a foglalkoztatás területén megnyilvánuló hátrányos megkülönböztetés – súlyosan sérti az emberek alapvető jogait és a gazdasági versenyképesség megtartásának és növelésének egyik akadálya. Miközben az Európai Unió – és így Magyarország – egyik stratégiai célkitűzése, hogy minél több munkaképes embert re/integráljon a munkaerőpiacra, addig ennek gátjává válnak a társadalmi előítéletek, amelyek végül a diszkriminációhoz vezetnek. A képzés segített különválasztani a diszkrimináció tilalmát az esélyegyenlőség kérdésétől. A diszkrimináció a hátrányos megkülönböztetés tiltására, vagyis negatív megközelítésre épül. Az esélyegyenlőségi politika viszont azt kívánja meg tőlünk, hogy a diszkrimináció tilalmán túl konkrét lépéseket is tegyünk a hátrányos helyzetű személyek és csoportok tényleges egyenjogúsítása érdekében. Az Európai Parlament és Tanács határozata alapján 2007 az Esélyegyenlőség Európai Éve volt, de az MPTP jövőre és a jövőben is törekedni fog arra, hogy az embereket tájékoztassuk arról, hogy az európai és magyar jog szerint milyen jogaik vannak a megkülönböztetés elleni védelmet illetően; a sokszínűséget értékként kezeljük; valamint előmozdítsuk az esélyegyenlőséget a gazdaság, az oktatás, a kultúra, stb., vagyis az élet minden területén. Remélem, hogy ez a kiadvány segíteni fog bennünket ezekben a törekvésben! 2007. december 1. Ficsor Ádám elnök Magyar Progresszív Társaság Platform

3

„Ha Ha Ha

hallom, elfelejtem. látom, megjegyzem. csinálom, megértem.” Konfuciusz

dr. Nagy Marianna – Hirsch Katalin – Szemere Veronika

ELŐSZÓ Azok az ismeretek, képességek és készségek, valamint attitűdök, amelyeknek megléte valakit emberi jogi területen alapvetően jártassá tesz, a kommunikációs készségek és értékek, a kritikus gondolkodás és a tolerancia tankönyvből nem taníthatók; meg kell tapasztalnunk, hogy megtanuljuk őket. Ennek szellemében alakítottuk ki a képzési tematikánkat, amely keretében elvégzendő gyakorlatok az együttműködés, a részvétel és tapasztalati tanulás pedagógiájára épültek, mert célunk az volt, hogy gondolkodásra, érzékenységre és cselekvésre, azaz a fejük, szívük és kezük használatára ösztönözzük a képzésben résztvevőket. A legnagyobb feladat az volt, hogy miközben azt valljuk: nincs se diszkriminációs, se esélyegyenlőségi rangsor, mely területekre koncentráljunk az egy napos képzés során. Hosszas viták során végül megállapodtunk, hogy két diszkriminált csoporttal foglalkozunk bővebben: a nőkkel és a fogyatékos emberekkel. Sejtettük, hogy a nemek egyenlőségének témája vitákat fog generálni a képzésen résztvevő nők és férfiak körében egyaránt, azonban sokszor bennünket is meglepett, milyen indulatokat váltott ki pl. a nők politikai szerepvállalásával kapcsolatos kérdések, a kvóta kérdése. De az is meglepő volt számunkra, hogy a vakok és siketek világa kapcsán milyen mély és őszinte félelmek, vallomások törtek felszínre. A képzés legfőbb sikerének éppen ezért azt tartjuk, hogy sikerült olyan bizalmi légkört teremtenünk, ahol a gondolatokat szabadon megoszthattuk egymással, és azt sem kellett senkinek se szégyellnie, ha akár a nevetéstől, akár a sírástól elmorzsolhattunk egy-két könnycseppet. Köszönjük a képzésen résztvevőknek azt a nyitottságot és aktív részvételt, ami számunkra is élménnyé tették ezeket a találkozásokat!

4

Dr. Nagy Marianna az ELTE Állam- és Jogtudományi Karán szerzett jogi diplomát. Tanulmányai alatt a Népszabadság Társadalompolitika és Kultúra rovatának külsős munkatársa volt. A jogi egyetem elvégzése után az ELTE Szociológiai Intézet és a francia Lille-i Egyetem közös képzésében szerzett nemzetközi újságírói diplomát. Az ORTT-ben 5 évig médiajogászként dolgozott, majd 2002-ben a Gyermek-, Ifjúsági- és Sportminisztériumban folytatta köztisztviselői pályafutását. Az Esélyegyenlőségi Kormányhivatal egyik alapítójaként a Fogyatékosügyi Koordinációs Igazgatóságot vezette. A BGF Kereskedelmi, Vendéglátóipari, Idegenforgalmi Főiskolai Karán 1999-től tanít, a BGF Külkereskedelmi Főiskolai Karán 2005-ben kapott adjunktusi kinevezést. Kezdeményezésére a BGF mindkét karán tanítja az Egyenlő bánásmód és esélyegyenlőség tantárgyat. A „Partnerünk Európa” Látássérültek integrált megközelítésű, alternatív képzése és foglalkoztatása című HEFOP projekt pedagógiai vezetője volt 2005. és 2007. között. Számos publikáció szerzője, aki kutatóként a Magyar Közigazgatási Intézet megbízásából közreműködött a Hátrányos megkülönböztetés felismerése és kezelése a helyi közigazgatásban című ROP-projektben is. A Magyar Progresszív Társaság Platform etikai bizottságának tagja. Hirsch Katalin a Kodolányi János Főiskolán végzett közgazdászként és kommunikációs szakemberként 2006-ban. A főiskola befejezése után a Generáció 2020 Közhasznú Egyesület munkatársaként dolgozott, ahol a mindennapi ad-hoc munkák mellett a szervezet rendezvényeinek lebonyolításáért volt felelős. Külső munkatársként, jelenleg is segíti az Egyesület munkáját. 2007-től a Baloldali Önkormányzati Közösség titkári pozícióját töltötte be, ahol az országos rendezvények megszervezésével, a Közösségen belüli mindennapi kapcsolattartással, és hálózatfejlesztéssel foglalkozott. 2007. novemberétől a Szociális és Munkaügyi Minisztérium munkatársa, szakterülete a nők és férfiak társadalmi egyenlősége. A Magyar Progresszív Társaság Platform elnökségi tagjaként, az MPTP által elindított esélyegyenlőségi képzések koordinálásáért felelős, ezen kívül e képzéseken oktatóként is részt vesz. Célja, hogy munkájával, valamint a Platformon belül végzett tevékenységével, a képzésekkel, hozzájáruljon az esélyegyenlőségen belüli társadalmi kultúra-, és szemléletváltáshoz. Véleménye szerint az esélyegyenlőség témájában is szükség van a progresszióra, az előrehaladásra. Jelmondata: „Nem feminista, hanem progresszív”. Szemere Veronika a Modern Üzleti Tudományok Főiskoláján diplomázott közgazdászként 2004-ben. Rá 3 évvel a Corvinus Egyetem Közigazgatástudományi Karának posztgraduális képzésen végzett szociális igazgatás szakon. Míg első szakmáját azért választotta, mert úgy gondolta és gondolja mindmáig, hogy a gazdasági végzettség az élet minden területén, beleértve a szociális és karitatív tevékenységet is nélkülözhetetlen, addig második szakán már specializáltan a szociális területhez tarozó ismereteket kívánt elsajátítani, mivel gyermekkorától kezdve ezen téma elkötelezettje. A képzés egyik moduljával, a nők esélyegyenlőségével diplomadolgozatában is kiemelten foglalkozott. E két végzettségével és ismereteinek folyamatos bővítésével a hátrányos helyzetben lévő csoportok életének könnyebbé tételéért kíván dolgozni. A Magyar Progresszív Társaság Platform esélyegyenlőségi képzésének egyik kitalálójaként, és a képzések oktatójaként is ilyen tevékenységet lát el. A Magyar Progresszív Társaság Platform Etikai Bizottságának tagja. 5

BEVEZETÉS Az emberi méltóság jogáról vélhetően már mindenki hallott és tisztában is van a jelentésével, de a tudás nem jelenti feltétlenül a jogok tiszteletben tartását is. Az emberi jogokat tiszteletben tartó kultúra különböző nézetek, viselkedésformák, normák és szabályok egymásba fonódó hálózata. Céljai, leglényegesebb összetevői alapján: • • • • •

elmélyíteni az emberi jogok és az alapvető szabadságok tiszteletét; fejleszteni az önmagunk és mások megbecsülésére irányuló egyéni érzékenységet, tiszteletben tartva az emberi méltóságot; olyan hozzáállást, viselkedésformát kialakítani, amely a mások jogainak tiszteletben tartásához vezet; biztosítani a nemek közötti alapvető egyenlőséget és a nők számára az azonos esélyeket az élet minden területén; előmozdítani a kulturális sokszínűség elfogadását, megértését és értékként való tiszteletét, különös tekintettel a nemzeti, etnikai, vallási, nyelvi és egyéb kisebbségekre és közösségekre;

A diszkrimináció felismerése nem lehetséges a bennünk élő sztereotípiák, a bennünket mozgató előítéletek felismerése nélkül. A helyes önismeret vagy annak hiánya tehát elengedhetetlen abban a folyamatban, aminek célja, hogy minél kevesebb konfliktus alakuljon ki. A cél tehát egy olyan kultúra megteremtése, amelyben az emberi méltóság jogát a közösség minden tagja elfogadja, tiszteletben tartja és védelmezi. Ilyen értelemben mondhatjuk, hogy bárki, aki emberekkel foglalkozik, részben nevelést is folytat, amennyiben a fenti célokat magáénak vallja, és tesz is elérésük érdekében, függetlenül attól, hogy milyen módszerekkel és milyen közegben teszi mindezt.

6

SZEX ÉS GENDER

„… vajon a természet törvénye aláveti-e a nőt a férfinak? Nem, a természet sosem hozott ilyen törvényt. Az uralom, melyet rajtuk gyakorlunk, valóságos zsarnokság, ők is csak azért törődnek bele, mert szelídebbek, tehát emberségesebbek és okosabbak nálunk.”, Montesquieu

Nehéz olyan témáról beszélni, aminek nincsen magyar megfelelője. Ilyen téma a gender is... A gender a szociális, társadalmi, kulturálisan meghatározott „nem” angol fogalma (a biológiai nem fogalmát a „sex” szó jelöli az angolban). A nők és a férfiak – mint gender – nem alkotnak egy-egy homogén csoportot, hanem az élethelyzet, a szociális adottságok stb. adják meg sajátos jellegüket. Ha már az angol nyelvű definícióknál tartunk, akkor tudnunk kell, hogy a „gender mainstreaming” az a stratégia, amelynek révén a nők és a férfiak egyenlőségének minden területen és minden szinten való érvényesítése megvalósítható. A női jogok, a nők esélyegyenlőtlenségének hallatán sokan – helytelenül – a radikális feminizmusra asszociálnak Rober Merle Védett férfiak című regényére hivatkozva, noha a feminizmus nemcsak egy politikai ideológia, hanem egy olyan mozgalom is egyben, amelyet az utóbbi évtizedekben sokszor elhallgattak, vagy félremagyaráztak. A feminizmusnak sokféle arca van, egyik valóban az a radikális ágazat, amely az 1960-as években alakult ki. Léteznek azonban olyan feminista irányzatok is, amelyek középpontjában a nemek közti társadalmi különbségek minimalizálása szerepel, megvalósítva ezzel a társadalmi emancipációt. A férfiakéval azonos szerepvállalásra törekszik a társadalom minden területén, így a politikában, az üzleti szférában és mindazokon a területeken, ahol eddig csak a férfiaké volt a főszerep. A múlt századok feministái a nők társadalmi felszabadításáért küzdöttek, jogi és társadalmi egyenlőségük elismertetéséért. Legfőbb céljuk a női választójog elérése volt. A liberális feminizmus, amely a XIX. század első harmadában indult, a XX. század első felére okafogyottá vált a törvény előtti egyenlőség megvalósításával. A XX. század elején ezt az irányzatot felváltotta a szocialista, marxista feminista irányzat, amely a problémák gyökerét a kapitalista osztálytársadalomban vélte felfedezni. Úgy gondolták, a kizsákmányolás megszüntetésével a nők elnyomása is egy csapásra megszűnik. Azonban ez az irányzat is kihalásra volt ítélve, mikor egyre többen ismerték fel, hogy nem pusztán gazdasági, hanem jóval összetettebb kérdésről van szó. A nyugat-európai feminizmus kibontakozása a liberalizmushoz kötődik, amely szerint a középpontban a szuverén egyén áll. A magánélet és a közélet kettéválasztása is a liberalizmushoz vezethető vissza. A polgári társadalmak a XIX. század végére elhatárolták egymástól a társadalom két fő mozgásterét. A férfiak a közszférát ,a tulajdon és a politikai részvétel területének tekintették. A nők számára maradt a magánszféra, amely a család és a gyermeknevelés színtere volt.

7

A hazai feminizmus előzménye a reformkorra tehető. A nők választójogáért indított mozgalmán túl, ide sorolhatjuk azokat az egyleteket is, amelyek olyan feladatokat vállaltak magukra, amelyeket az állami intézmények nem tudtak ellátni. A századfordulón Magyarországon emelkedett a középfokú végzettségű, egyedül élő nők aránya. Megélhetési és egyéb problémájuk új társadalmi kérdéseket vetett fel. A nők hivatalviselését Magyarországon 1885-től engedélyezték, így a század végére megjelentek azok a szervezetek is, amelyek munkavállaló nők érdekeit védték. 1896-ban alakult meg a Nőtisztviselők Országos Egyesülete. Ennek a szervezetnek voltak a tagjai azok, akik 1904-ben megalakították a Feministák Egyesületét. Céljuk a nők teljes társadalmi emancipációja volt. Az egyesület soha nem azonosította magát semmilyen párttal, vagy politikai irányzattal. A nők képviseletét pártok feletti összefogásként képzelték megvalósítani. Egyik legfontosabb céljuk a nők képzésének előmozdítása, a szakmai képzés bővítése, a nők tanulását korlátozó tényezők megszüntetése a felsőoktatásban. Az oktatási kérdéseken túl tanácsadással is foglalkoztak, amely a pályaválasztásra, egészségügyi kérdésekre, álláskeresésre is kiterjedt. Tevékenységüket vidéken is sikeresen folytatták. Vidéki fiókegyesületeket alakítottak ki, ahol többek között a rászoruló és dolgozni kívánó nőknek munkaalkalmat igyekeztek teremteni. Így az az állítás nem állja meg a helyét, amely a feminizmust egy urbánus, csak a belvárosi körök igényét kiszolgáló irányzatként aposztrofálja. A mozgalom elindulásához nagyban hozzájárult az a tény, hogy korlátoznák a nők középiskolai és egyetemi tanulmányait. Ez utóbbit csupán – részben a nők részéről történt nyomásra, részben a megváltozott gazdasági és társadalmi körülményekre való tekintettel – 1895-től engedélyezték. Érdekesség, hogy rendeletet adtak ki, nem pedig törvényt. A rendelet – noha komoly előrelépést jelentett – diszkriminálta a női hallgatókat, amit mi sem bizonyít jobban, hogy míg a férfihallgatók hagyományosan felvételi vizsgát tettek, addig a női jelölteknek magától a vallás- és közoktatásügyi minisztertől kellett minden egyes esetben engedélyt kérni. Arról már nem is beszélve, hogy a lányok esetében szóba sem kerülhettek jogi karok, vagy például a Műegyetem. Csupán az orvosi, gyógyszerészeti és bölcsészkar nyílt meg számukra. Az egyetemi hallgatónők száma azonban folyamatosan emelkedett. Az egyetemek vezetésében egyre inkább elgondolkodtak azon, vajon hogyan lehetne megállítani ezt a nemkívánatos tendenciát. A XX. század elején elrendelték, hogy kizárólag „jeles” érettségi eredménnyel lehet kérelmet beadni. A korabeli feljegyzések szerint 1907-ben Kmety Károly, függetlenségi párti képviselő országgyűlési felszólalásában nem liberalizmusnak, hanem vandalizmusnak nevezte azt a tényt, hogy lehetővé tették a nők egyetemi tanulmányait. A nők felvételének korlátozása mellett érvelt, sőt jobbnak vélte volna azt egyenesen beszüntetni. Aggályosnak tartotta a női hallgatók számának elszaporodását (ez 6-ról 200-ra emelkedett). A képviselő úr kifejtette, hogy egy új nőtípus alakult ki, a női szörnyeteg (sic!), szemben a régi magyar női típussal szemben. Mindenesetre sokat elárul ez az eset a korabeli Magyarországról. Míg egy képviselő ki akarta zárni a budapesti egyetemekről a nőket, addig a párizsi egyetemen Marie-Curie kémiát adott elő. A teljes képhez azért hozzátartozik, hogy a világ első kétszeres Nobel-díjas tudósa pusztán női mivolta miatt nem válhatott a tekintélyes párizsi Académie des Sciences (Természettudományi Akadémia) tagjává.

8

Magyarországon az első női professzor Dienes Valéria volt, akit 1913-ban választottak meg a filozófia professzorává. A jogi kar – minden addigi próbálkozás ellenére – egészen 1945-ig (!) nem nyílt meg a női hallgatók előtt. A magyar nők általános és egyenlő választójogát illetően meg kell állapítani, hogy a „politikai jogélvezet” a XX. századig a férfiak kizárólagossága volt különböző cenzusok (lakhely, műveltség, vagyon) alapján. Az őszirózsás forradalom népkormányának első néptörvénye 1918. novemberében ugyan általános, titkos, nőkre is kiterjedő választójogot biztosított az alkotmányozó nemzetgyűlés megválasztására, de a Tanácsköztársaság hatalomra jutása miatt azonban ezekre a választásokra nem kerülhetett sor. A magyar nők először 1919. áprilisában a munkás és katonatanácsi választásokon élhettek szavazati jogukkal. E jogot azonban szakszervezeti vagy párttagsági könyv meglétéhez kötötték. A Tanácsköztársaság bukása után az általános, egyenlő, közvetlen, titkos választójog kiterjedt azokra a nőkre is, akik bármilyen hazai nyelven írni-olvasni tudtak. (1919. november 17-i 5985. számú rendelete alapján). Az 1920-as választási szabályozás tulajdonképpen az antant külső kényszerének hatására jött létre. Az első nő Slachta Margit volt, aki az 1920-as pótválasztás során bekerülvén a magyar parlamentbe, először emelt szót a nők érdekében. A választójog tehát immár kiterjedt a nőkre is; sajnos ezzel egyidejűleg az 1920-as numerus clausus törvény korlátozta a felvehető nők számát a felsőoktatási intézményekbe. A Bethlen-kormány új választási rendelete tovább csorbította a nők választási jogait, amelynek következtében a női választók száma több mint egymillióval csökkent. A 2. világháború után – a jaltai konferencia határozata alapján – az 1945. 8. tc. értelmében a mindenfajta cenzust (műveltségit, vagyonit, életkorit) eltöröltek. A nők választójogának általános és teljes körű érvényesítéséről hazánkban tehát csak 1945-től beszélhetünk. A nemzetközi szakirodalomban az egyik esélyegyenlőségi mérőszám a nők parlamenti részvételének aránya, amely tükrözi a pártok nőpolitikáját, a pártok és a választóik genderelkötelezettségét, valamint a nők közéleti aktivitását. Magyarországon 1945-től a nők aránya az Országgyűlésben 1980-ig folyamatosan nőtt, ekkor elérte a 30 százalékot. Noha a rendszerváltás után ezt a jelenséget nem illet pozitívan értékelni, Barbara Einhorn gender-kutató szerint a nők politikailag aktívabban voltak az államszocializmusban. Kétségtelen, hogy a rendszerváltás előtt az Országgyűlés „szimbolikus” intézmény volt, össze sem lehet hasonlítani a jelenlegivel, de azt is el kell ismerni: a nők 30 százalékos parlamenti részvételi arányát jelenleg, mint „álomhatárt” határozzák meg. A nők részvételének csökkenése nem a rendszerváltáskor, hanem már előtte, 1985-től elkezdődött, a kettősjelölt-rendszer bevezetésével. A választói akarat alapján már csak 20 százaléknyi képviselőnő került be az Országgyűlésbe. A rendszerváltást követően viszont drasztikusan visszaesett ez az arány. Az első parlamenti ciklusban 1990-94. között mindössze 8,5 százalékban voltak képviselőnők a törvényhozás padsoraiban. A magyarországi pártok – így az MSZP – jelöltállítási stratégiája szerint megállapítható, hogy a nőjelölteket elsősorban listákon indítják, de a pártlistákon a férfiak számára általában jobb helyet (befutó helyet) adnak, mint a nőknek.

9

Az Országgyűlésbe jutott pártok egyéni nőjelöltjeinek arányát összefoglaló 2002-ben és 2006ban önmagáért beszél. Párt neve Nők aránya 2002 FIDESZ – Magyar Polgári 6,8% Szövetség és (FIDESZ – MDF) Kereszténydemokrata Párt Magyar Demokrata Fórum 6,8% (MDF) (FIDESZ – MDF) Magyar Szocialista Párt 11,1% (MSZP) Szabad Demokraták 21,6% Szövetsége (SZDSZ) Forrás: saját szerkesztés a www.valasztas.hu adatai alapján

Nők aránya 2006 4,5% 7,9% 11,4% 15,9%

Ha összehasonlítjuk a parlamenti pártok ezen teljesítményét, akkor megállapíthatjuk, hogy az MSZP ha mindössze 0,3 százalékkal, de növelte az egyéni képviselőnő-jelöltek számát. Az MDF a FIDESZ-szel közös választási koalícióhoz képest (6,8%), amikor 2002-ben önállóan indult, 1,1 százalékkal több esélyt adott egyéni választókerültben indulásra a nőknek. A legmeglepőbb, hogy az SZDSZ-ben látványosan hátrább sorolták az egyéni női képviselőjelölteket, számuk 5,7 százalékkal lett kevesebb. Tény az is, hogy a FIDESZ volt az egyéni képviselőjelölt állításban a legkevésbé „nőbarát”, hiszen 2006-ban a Kereszténydemokrata Párttal közösen mindössze 4,5 százaléknyi nőarányt produkált. Ha a pártok területi listáját elemezzük, akkor viszont kiderül: az MSZP 1,1 százalékkal kevesebb nőt tett fel a listájára 2006-ban (22,2%), mint 2004-ben (23,3%), de még így is az MSZP az az országos párt, amelyik messze a legtöbb nőt teszi a listájára. A FIDESZ, közösen a Kereszténydemokrata Párttal együtt is mindössze 10,7 százaléknyi képviselőnő-jelöltet állított a listáján, az MDF 11,9 százaléknyit. Az SZDSZ – hasonlóan az MSZP-hez – kevesebb nőt tett fel a listájára 2006-ban (18, 6%), mint 2002-ben (19,7%). A Nők a közéletben című 1998-as tanulmány az önkormányzati választások eredményeinek kapcsán arra mutatott rá, hogy a nők közéleti részvétele „piramis szerű” képet mutat: a politikai döntések csúcsaitól lefelé haladva egyre több nő kerül be a választott testületekbe. Az adatok tanúsága szerint az önkormányzatok különböző szintjei között is hasonló különbségek mutatkoznak, a polgármesterek között kevesebb, a testületi tagok között több a nő, a nagyobb városokban általában kisebb az arányuk, mint a kisebb településeken. Az önkormányzati választások esetében ugyan lényegesen több női jelölt indult pártszínekben, mint az országgyűlési választásokon, arányuk mégis jóval elmaradt az összes jelölt átlagától. Ez megerősíti kutatók feltételezését, miszerint: a helyi szervezetekben ma még jórészt a férfiak között megszokott viselkedésmintákkal, érdekérvényesítési módszerekkel lehet pozíciókat, jelöltséget szerezni, vagyis férfivá kell válnia annak a nőnek, aki sikeres politikus akar lenni. Ha külön-külön megvizsgáljuk a nemek szerinti megoszlást a polgármester-jelöltek és a települési önkormányzati jelöltek között, majd kiemeljük a 10 ezer lakosúnál nagyobb és kisebb települések polgármester-jelöltjeit, láthatjuk, hogy már a választások előtt kirajzolódik a korábban említett „hatalmi piramis”: az erősebb hatalmi pozíciókért folyó versengésbe már

10

az induláskor az átlagnál kevesebb nő kapcsolódik be. Míg az összes jelölt között a nők aránya 23,7 százalék volt, az összes polgármesterjelöltnek csak 15,5 százaléka volt nő. A 10 ezer lakosúnál kisebb települések polgármesterjelöltjei között nagyjából az átlagnak megfelelő, 22,7 százalék a nő, a 10 ezer lakosúnál nagyobb településeken viszont ugyanez az arány már csak 6,7 százalék. Az eredmények tükrözik a jelöltek összetételének vizsgálatakor bemutatott „piramisjelenséget”: a 10 ezer lakosúnál nagyobb települések polgármesterei között a nők aránya mindössze 4,9 százalék, míg a testületekben átlagosan 14,4 százalék. A nők politikai befolyásának, döntési folyamatokban való részvételének vizsgálatához a számarányok elemzése mellett mindenképpen hozzátartozik az a kérdés, vajon a testületeken, szervezeteken belül milyen pozíciókba jutnak/juthatnak nők. A döntési folyamatokban az önkormányzatoknál még inkább, mint az országos politika szintjein, nagy szerepet játszanak azok az informális kapcsolati és információs hálózatok, amelyek átszövik az egy-egy település irányítását végző intézményeket, és amelyek révén sokszor a formális testületi tagságnál lényegesen erősebb pozíciók alakulhatnak ki. „Közhely, hogy a nők általában nehezen jutnak ezekben a hálózatokban jó helyzetbe, mert az informális befolyásoló csoportok sokszor olyan „férfias” társasági eseményekhez, foglalatosságokhoz is kötődnek, amelyekben a nők aligha vehetnek részt” – fogalmazta meg a tanulmány. Tovább bonyolíthatja a képet, hogy a polgármester – testület – hivatal aktuális viszonya nagyon is eltérő hatalmi pozíciókat eredményezhet, és ez nemcsak településről településre változhat, hanem akár egy településen két ciklus között is, így a puszta adatokból nem tudhatjuk meg, hogy az adott településen éppen egy erős jegyző, esetleg a testület legnagyobb frakciójának vezetője van-e jobb pozícióban. Még kevesebb ismeretünk lehet arról, hogy ezekben a játszmákban a nők – ha részt vesznek – milyen befolyásra tehetnek szert. Ráadásul az önkormányzatokban dolgozó nők esetében is kérdés, vajon mennyire tekintik magukat a női érdekek képviselőinek, mennyire tudatosan vállalják, hogy „politikus” nőként működjenek. Az Európai Gazdasági és Szociális Bizottság (továbbiakban: EGSZB) 2004. december 16-án úgy határozott véleményt dolgozott ki „Peking, 10 évvel később: a férfiak és nők egyenlőségének terén Európában és a fejlődő országokban elért eredmények értékelése” címmel. Ez az értékelés megállapította, hogy továbbra is jelentős egyenlőtlenségek mutatkoznak a döntéshozatal területén. Ezt jól példázza, hogy az EU-n belül az Európai Bizottság biztosai között 22 férfi és 7 nő (a biztosok mindössze 24%-a) található, míg a parlamenti képviselők közül 510 férfi és 222 nő (a képviselők mindössze 30%-a). Tagállami sem jobb a helyzet, hiszen a parlamentekben a nők átlagos aránya 25% alatt marad, és alig haladja meg a 20%-ot a kormánytagok körében. A nők az EGSZB tagjai között is alulreprezentáltak (317 tagból mindössze 79 nő, vagyis nem több, mint 25%). Az EGSZB úgy ítélte, hogy sok területen további intézkedésekre van szükség, így: • A nők részvétele a döntéshozatal folyamatában és képviseletük mértéke még nem elégséges, legyen szó az uniós intézményekről vagy a legtöbb tagállam esetében a nemzeti, regionális és helyi szintről. Részvételük és képviseletük fokozását minden szinten elő kellene segíteni, többek között kvótarendszer bevezetésének megfontolásával;

11

•

•

•

A nemek közötti egyenlőség nézőpontjának érvényesítését célzó képzéseket kellene folytatni az uniós intézményekben és a tagállamokban, melyekbe egyformán be kellene vonni a döntéshozatali és a végrehajtási szinteket; Elengedhetetlen célzott gender-vizsgálatokat és -elemzéseket folytatni, statisztikákat készíteni és specifikus mutatókat kidolgozni a témakörök meghatározása, a politikák és stratégiák javítása, valamint ezek hatásának tényleges vizsgálata érdekében; szükséges a részletes statisztikák készítésének és az új mutatók meghatározásának folytatása; Szükséges lenne számszerűsíteni az EU valamennyi alapja és finanszírozási eszköze keretében, csakúgy, mint az egyes tagállamokban a nők érdekében tett pozitív intézkedésekre szánt forrásokat, nem utolsósorban a gender budgeting ösztönzése és terjesztése révén.

Képzési tapasztalatok A képzés során mi is felmértük, hogy a jelenlevők körében milyen sztereotípiák élnek a női pedagógusokkal, orvosokkal, cégvezetőkkel és politikusokkal szemben. Megkértük a résztvevőket, hogy rajzoljanak le egy-egy embert, az imént felsorolt szakmákból. Az eredményen nem lepődtünk meg, hiszen a már eddig is említett piramis alakult ki. Vagyis a képzésen résztvevők a kevésbé megfizetett és ezáltal kevésbé elismert szakmáknál, mint például a pedagógus, nőket rajzoltak túlnyomórészt, míg a magas fizetéssel járó cégvezetőnek és társadalmilag elismer politikusnak jelentős részben férfiakat rajzoltak. Mivel a gender-témát ezzel a rajzolással kezdtük, így a résztvevők nem tudták, hogy mi a rajzolás lényege, nem tudták, hogy a nemekre kell koncentrálniuk, mégis szoknyás és nadrágos pálcikaembereket alkottak. Férfiak száma szakmák szerint

Nők száma szakmák szerint

9 12

100% 80%

23

100% politikus cégvezető orvos

60%

32

80% 60%

pedagógus

29

40%

18

20%

20%

13

0%

0%

40%

28

12

politikus cégvezető orvos pedagógus

FOGYATÉKOS EMBEREK

„Mindannyian képességek és fogyatékosságok keverékei vagyunk: mindegyikünk képtelen bizonyos dolgokat megcsinálni, de még több dolgot igen. Az ép és a fogyatékos elkülönítése csak fokozati különbség.” Wendy Lynes.

Az emberi történelem során az egyes korok és kultúrák meglehetős változatossággal reagáltak a fogyatékosságra. Minden társadalmat jellemez a múltjához (öregek), a jelenéhez (például súlyos betegeihez, a fogyatékossággal élő emberekhez) meg a jövőjéhez (gyermekek) fűződő viszonya. Ugyanez az állítás régebbi korokra és más, például nem modern és nem európai kultúrákra, sejtésünk szerint ugyanígy igaz lehet. Ami legelőször szembetűnik még ma is, az a fogyatékosságtörténeti szakirodalom szinte teljes hiánya. Vannak orvostörténeti anyagok, például Holländer munkái, vagy egy-két „képeskönyv”, de ezek orvostanhallgatóknak nyújtanak ismereteket betegségtípusokról, máskor pedig többé-kevésbé elrettentő képeket, reprodukciókat mutatnak be, gyakorta csak a szörnyülködést kiváltó látványért. 2003. a fogyatékos emberek európai éve volt. Ennek jegyében hazánkban az Ifjúság 2004 kutatás külön kérdésblokkot szentelt a többségi ifjúsági társadalom fogyatékosokkal kapcsolatos attitűdjei mérésének. A megkérdezett 4000 magyar fiatalnak csupán 10 százaléka gondolta, hogy a fogyatékosokkal kapcsolatos tudása alapos, további 42 százalékuk pedig úgy vélte, hogy ismeretei inkább csekélyek, mint elégségesek. Az adatok jelzik, hogy a fiatalok fele nem igazán tudja elhelyezni a fogyatékosokkal kapcsolatos ismereteit. Ez az alacsony tudásszint nem egyenlően oszlik el a különböző fogyatékossági típusokkal kapcsolatban. A legtöbb válaszadó fiatalnak (55 százalék) a mozgássérültekről volt bizonyos szintű tudása, ezt követte a látássérültek és az értelmi fogyatékosok percepciója. A fiatalok legkevésbé az autistákról és a diszlexiásokról rendelkeznek valamilyen szintű ismerettel. A fiataloknak csupán egy százaléka adott olyan választ, hogy inkább ellenezné, ha szomszédságába fogyatékos ember költözne, 43 százalékuk úgy nyilatkozott, hogy közömbös lenne e tekintetben. A fiatalok 55 százaléka (inkább szívesen: 37 százalék, határozottan szívesen: 18 százalék) nyilatkozott úgy, hogy szívesen fogadna szomszédságába fogyatékos embert. Ugyanakkor azzal a véleménnyel, hogy a fogyatékos gyermekeknek ugyanabba az iskolába kellene járni, mint az épeknek, mindössze 23 százalékuk értett egyet, 32 százalékuk egyet is értett meg nem is az integrációval és 46 százalékuk, majdnem a megkérdezettek fele, nem értett egyet ezzel. Ha összehasonlítjuk az előző kérdésre adott válaszokkal ezt az eredményt, akkor azt kapjuk: szomszédnak még igen, de padtársnak...? A fiatalok közel fele (46 százalék) vélte úgy, a fogyatékos emberek képesek önálló életet élni, 22 százalék ezzel nem értett egyet, míg 33 százalék bizonytalan volt e tekintetben.

13

A fiatalok túlnyomó része (79 százalék) szerint azonban szükség van az akadálymentesítésre, még akkor is, ha sokba kerül. A válaszolók 43 százaléka inkább egyetért azzal a kijelentéssel, hogy a fogyatékosok sokszor visszautasítják a segítségnyújtást, még akkor is, ha szükségük lenne rá. A fiatalok 84 százaléka szerint a munkáltatókat érdekeltté kell tenni abban, hogy a sérült emberek számára munkalehetőséget biztosítsanak. A munkahelyteremtés és az akadálymentesítés voltak azok a kérdéskörök, amelyekben a fiatalok kevésbé polarizált véleménynek adtak hangot. Az életvilágot érintő többi kérdéskörben polarizáltak voltak a válaszok, kevésbé voltak konszenzuson a fiatalok. A fogyatékos emberek száma Magyarországon a 2001. évi népszámlálás adatai szerint 577 ezer fő, ami jelentős növekedés az 1990. évi népszámlálás adataihoz képest, akkor 368 ezer fogyatékos személyt tartottak nyilván. A 2001. évi adatok szerint a különböző fogyatékossági típusok megoszlása az alábbiak szerint alakult: – mozgáskorlátozottak: 43,6% – vakok és gyengénlátók: 14,4% – értelmi fogyatékosok: 9,9% – siketek és nagyothallók: 9,2% – beszédhibások: 1,3% – egyéb: 21,6% Szóhasználat A politikai korrektség a stigmatizáló, a diszkriminatív szóhasználat és beszéd kiküszöbölését célozza. Az addig egyszerűen csak „rászorulóként”-ként definiált részpopulációk (egyes etnikai kisebbségek, fogyatékos személyek, nők, stb.) emberi jogi küzdelmei elvezettek az úgynevezett „politikailag korrekt” fogalomhasználatáig. Ennek jegyében nem elfogadható a „niggerezés”, de ez az út vezet az olyan viselkedésformák megerősödése felé, amelyek nem negligálják, hanem egyenrangú társként fogadják el, például a fogyatékos személyt, mint egészet, mint embert. Azért nagyon fontos, hogy a kommunikáció során ne használjunk olyan szavakat, amelyek sértik az ügyfelet. A beszéd valóságalakító tényező, amit kimondunk tükrözi értékrendszerünket, gondolkodásmódunkat, és visszahat ezekre. Minden személynek és csoportnak joga van ahhoz, hogy meghatározza, miképpen nevezzék azok, akik tisztelik és emberi viszonyt kívánnak kialakítani velük. Mint ahogy megtanultuk, hogy nem elfogadható a „niggerezés”, úgy azt is tudnunk kell, hogy a hallássérültek nem szívesek veszik, ha „süketnek” nevezik őket, a látássérültek pedig sértésnek veszik, ha „világtalannak” szólítják. Mindezeket respektálnunk kell, amennyiben hallás- vagy látássérült ügyféllel kommunikálunk. Az is érthető, hogy a „tolószéknél vagy tolókocsinál” miért fejezi ki jobban a kerekesszék azt a szemléletet, hogy a mozgássérültek nem feltétlenül tehetetlenek. A kerekesszék olyan segédeszköz, használati tárgy, amivel visszanyerik mozgékonyságukat, önállóan közlekedni tudnak (ha akadálymentes a környezet), és szó nincs róla, hogy szánalomra méltóan hozzá lennének kötve. Persze vannak olyan esetek, amikor a súlyosan mozgássérült nem tud önhajtós kerekesszéket használni és „toló” segítőre van szüksége. Fogyatékkal élő – mint kifejezés – sajnos eléggé elterjedt, noha a magyar nyelvben a „fogyaték” szó nem is létezik. A MEOSZ alelnöke, dr. Gadó Pál szerint ha valakit olyan szóval illetnek, ami nem létezik, az a legtisztább kifejezése a semmibevevésnek. Ezért e kifejezés ellen indított kampányt a MEOSZ, és a minisztériumoknak elküldtek egy körlevelet,

14

hogy a jogszabály-előkészítésben résztvevők ne használják többé a „fogyatékkal élő” kifejezést. Ajánlott kifejezések listája fogyatékos emberekkel kapcsolatban Gyűjtőfogalmak: fogyatékos ember, személy; fogyatékossággal élő ember, személy; akadályozott, sérült ember, személy. Kerülendő: fogyatékkal élő, rokkant, beteg, Diszkriminatív, sértő: nyomorék, kripli, fogyi, nyomi, roki AJÁNLOTT KIFEJEZÉS a jelző után mindig főnevet téve (pl. gyermek, ember, személy)

ELFOGADHATÓ KIFEJEZÉS

DISZKRIMINATÍV, SÉRTÕ KIFEJEZÉS

Beszédhibás értelmi sérült

hallónéma Hülye, elmebeteg, bolond, gyengeelméjű

Hallás Látás

beszédfogyatékos értelmi fogyatékos, értelmileg akadályozott, tanulásban akadályozott siket, nagyothalló vak, gyengénlátó

Hallássérült Látássérült

Süket, süketnéma világtalan

Mozgás több fogyatékosság együtt

mozgáskorlátozott halmozottan fogyatékos

Mozgássérült halmozottan sérült

szervi

szervátültetett

Transzplantált

Béna, nyomorék béna, nyomorék, hülye, elmebeteg, bolond, gyengeelméjű beteg

ÁLLAPOT

Beszéd Értelem

AZ ÉRINTETTEK ÁLTAL HASZNÁLT SEGÉDESZKÖZÖK MEGNEVEZÉSE

Az érintettek által használt segédeszközök megnevezése AJÁNLOTT KIFEJEZÉS KERÜLENDÕ KIFEJEZÉS Hallókészülék nagyothalló készülék Kerekesszék tolókocsi, rokkantkocsi EGYÉB SZAKKIFEJEZÉSEK

AJÁNLOTT KIFEJEZÉS jelnyelvi tolmács Jelnyelv kerekesszékkel közlekedõ halló (siket ellentettje) látó (látássérült ellentettje)

KERÜLENDÕ KIFEJEZÉS süketnéma tolmács Jelbeszéd, mutogatás tolókocsihoz kötött beszélő

15

ép (fogyatékos ellentettje) többségi iskola Konduktor Gyógypedagógus gyógytestnevelő, gyógytornász személyi segítő

egészséges normál iskola

gondozó, ápoló (az egészségügyben helyes)

Braille-írás (pontírás) síkírás (pontírás ellentettje) fogyatékosok szervezetei fogyatékos szervezetek „Esélyegyenlõségi Törvény” (1998 : XXVI.) fogyatékos törvény Fogyatékosok sportja fogyatékos sport Paralimpia Paraolimpia megváltozott munkaképességű személy csökkent munkaképességű (a munka világában) személy Forrás: De juRe Alapítvány a sérült emberek jogaiért – Felmérés a fogyatékosság élő emberek megnevezéséről (1998) „Sokszor az emberek nem is veszik észre, mennyire sértően viselkednek. Egyik alkalommal kerekes székkel mentem be vásárolni az üzletbe. Nagyon megtetszett egy piros blúz fazonja, de mivel ezt a színt nemigen kedvelem, megkérdeztem az eladót: - Lenne kedves megmondani, hogy más színben is van ebből? - Igen van. Mogyoró, barna és bordó színben is – válaszolta a fejem fölött a lányomnak, mintha ott sem lennék. - Legyen szíves, az anyukámnak válaszoljon – szólt oda a lányom az eladónak –, hiszen ő kérdezte, nem én. Az esetek többségében ilyenkor pironkodva, szemlesütve elnézést kérnek, de egy idő után automatikusan ismét a kísérőhöz beszélnek” A siket ember a hallók társadalmának mindennapjaiban alapvető hátrányban van: nem jutnak el hozzá a hangosbemondó információi, nem tudja segítség nélkül használni a telefont, stb. A siketek tehát mindenhol hátrányba kerülnek a rossz szájról olvasási képességük miatt, a nem vagy nehezen érthető hangos beszédük miatt, a tolmács hiánya miatt, vagy egyszerűen azért, mert a halló kommunikációs partnerek nem tudnak jelelni. Ha siket személlyel kerülünk kommunikációs helyzetbe, legegyszerűbb megoldás lehet a jelnyelv használata, feltéve, ha tudunk jelelni, sőt, megértjük az ügyfél jelelését. Ha viszont nem ismerjük a jelnyelvet, akkor • • • •

artikuláljunk érthetően, de ne túlzóan! próbáljunk lassabb tempóban beszélni! igyekezzünk egyszerűbb kifejezéseket és rövidebb mondatokat használni! vagy ha másképp nem megy: kapjunk elő papírt, tollat, és írjuk le röviden a mondanivalódat!

16

A siketeknek problémájuk van az artikulációval, a nyelvtannal, sőt sokszor bizony a kevésbé hétköznapi szavak, kifejezések jelentésével, használatával is. A hangsúlyozást nem is érdemes említeni, mert az még nehezebben megfogható számukra. Mindez az élőbeszéd esetén kevésbé feltűnő, ellenben, ha írásra kerül a sor, a nyelvtudásbeli hiányosságok és az elkövetett hibák azonnal lelepleződnek. Ez azonban önmagában még nem lenne baj, problémát jelent viszont, ha az írásba foglalt információ a hibák súlyossága, illetve halmozottsága miatt már-már teljesen érthetetlen, és bizony ez is előfordul néha. Olykor a közlemény érthető marad ugyan, de mulatságossá válik. Néha pedig csupán konstatáljuk, hogy egy kifejezés, egy ragozás nem helyénvaló, vagy hogy egy mondat kicsit kajla, de ez nem akadályozza a megértést. A látásnak rendkívül fontos szerepe van az ember életében, hiszen az ismeretek zömét a látás útján szerezzük. A látásunk adja a környezetünkből az információk 70-80 százalékát. A látás segíti az embert a térbeli tájékozódásban és a helyváltoztatásban. A szemünk segítségével tudunk távolságbecslést végezni, részleteket, színeket, formákat, kontrasztokat érzékelni, tárgyakat megkülönböztetni egymástól. A vak embereket a látássérülés teljesen vagy részlegesen megfosztja a környezet vizuális információitól, de ez a fogyatékosság teljesen érintetlenül hagyva a mozgásképességet és más érzékszervi képességeket, így a hallást is. A hallás, a látássérültek számára a legérzékenyebb érzékelés, észlelési mód, amely az emberek rendelkezésére áll, ezért különösen fontos, hogy a látók megfelelően kommunikáljanak a látássérültekkel. 1. tanács Köszönjünk előre! A látássérültekkel folytatott kommunikációs kapcsolatok során, mindig a látó személy köszön előre, ilyen esetben mellékes, az hogy férfi-e vagy nő, idős-e vagy fiatal, főnök vagy beosztott-e az illető. 2. tanács Bemutatkozáskor a látó személy fogja meg a vak ember kinyújtott kezét! A bemutatkozásnál a látó fogja meg a vak ember kinyújtott kezét. Ebben a szituációban sincs jelentősége annak, hogy férfi-e vagy nő, főnök-e vagy beosztott találkozik. 3. tanács Ne a látó kísérőhöz beszéljünk! Sokszor megtörténik, hogy valaki a vak ember helyett annak kísérőjéhez fordul, még akkor is, ha a vak személyt érintő dologról van szó. A látássérült személy joggal érzi magát sértettnek, hiszen ő ügyei vitelét önállóan végzi, és a kérdés azt sugallja, hogy erre alkalmatlannak tekintették. A kísérő is kényelmetlenül érti magát, hiszen ő „segítő”, nem ügygondnok vagy jogi képviselő. Az ehhez hasonló szituációk elkerülése érdekében tehát mindig a látássérülthez beszéljünk, függetlenül attól, hogy van-e látó kísérő a társaságában, vagy sem.

17

4. tanács A szemkontaktust váltsuk ki érintéssel! Hozzá vagyunk szokva ahhoz, hogy a szemébe nézzünk annak, akihez szólunk, és zavarba jövünk, ha ez a kapcsolatteremtési lehetőség hiányzik. Amikor látássérült személyhez beszélünk, ugyanúgy feléje forduljunk, ugyanúgy a „szemébe nézzünk”, mint másnak. A hang iránya ugyanis információ számára, például a magasságunkról. Ha ismerjük, ne féljünk a vak embert a nevén szólítani. Amennyiben nem ismerjük, érintsük meg könnyedén a vállát vagy karját, ezzel tudatva vele, hogy hozzá beszélünk. Látássérült személyek társaságában többször van szükség érintésre, de mielőtt megérintenénk az adott személy vállát, vagy kezét mindig szóljunk hozzá, nehogy ijedtséget okozzunk. 5. tanács Ne bújócskázzunk! Abban a helységben, ahol egy vak ember tartózkodik, ne közlekedjünk hangtalanul. A szobába lépve meg kell szólítanunk, ha pedig kimegyünk, ezt is tudassuk vele. Beszélgetésnél az odafordulásról se feledkezzünk meg, mert a hang irányra látássérült embertársaink pontosan érzékelik, így azt is, hogy hozzájuk szólunk. Olyan helyeken, pl. utcán, nagyobb társaságban, ahol többféle zaj, hang észlelhető egyszerre, a vak ember nem tudja megállapítani, hogy beszélgetőpartnere ott van-e még, vagy sem. Akár elmegyünk, akár visszatérünk, ezt feltétlenül hozzuk a vak ember tudomására. Mert például ha, visszatérünk és nem szólunk egy szót sem, a vak ember ott fog ülni szótlanul abban a hiszemben, hogy még nem vagyunk ott. 6. tanács A vak embernek mindig szóban válaszoljunk! A verbális kommunikációt számos non-verbális kommunikációs elem kísérheti, ilyenek a gesztusok, a mimika, a testtartás, ami a látók esetében fontos, kiegészítő információt adnak. Tartsuk szem előtt, hogy a látássérülttel való kommunikációban egy mosoly vagy fejbólintás nem jelent semmit. Kerüljük, azaz minimalizáljuk a nem verbális kommunikációs eszközöket. 7. tanács Csak a „világtalan” kifejezést töröljük a szótárunkból! A vak emberekkel folytatott beszélgetések során sokan nem merik használni a „nézni, az „odafigyelni”, a „látni”, stb. szavakat. Tudnunk kell, hogy e szavakat nyugodtan alkalmazhatja bárki, mikor vak emberrel beszélget, hiszen jelentésük a látássérült emberek számára ugyanaz, csak természetesen más érzékszervekre utal. Mivel vizuális élményeinkből nyerjük információink jelentős részét, így természetes, hogy csak nagyon nehezen tudjuk elképzelni, miként lehet a kép, a látvány, azaz a látás nélkül létezni. Még a szótól is elborzadunk: vakság. Áltapintatból a vak embereket sokszor nevezik

18

világtalanoknak, pedig nem szeretik ezt a titulust (az ő világuk fantáziájukra utaltabb, mint látó társaiké). 8. tanács Legyünk tapintatosak! Fontos tudnunk, hogy a jóindulatú, de kíváncsi kérdések bizonyos helyzetekben tapintatlanok lehetnek. Csak akkor tegyünk fel társunknak a vakságára vonatkozó kérdéseket, ha emberi kapcsolatunk erre feljogosít bennünket! A felületes ismeretségek erre senkit sem jogosíthatnak fel. A kulturált magatartás egyik fokmérője, ha a másik embernek úgy segít, hogy e közben tapintatos és nem hozza megalázó, kellemetlen helyzetbe. Társaságban, vak ember jelenlétében, azaz füle hallatára a legnagyobb tapintatlanság róla sajnálkozva beszélgetni, „szegény vak”-ként emlegetni. Képzési tapasztalatok Képzésünk során a fent leírtak ismertetése mellett gyakorlatban is szemléltettük azok lényegét. A fogyatékos emberek két csoportjára fektettük a hangsúlyt: a vakokra és a siketekre. A résztvevők többsége a két fogyatékosság közül a vakságot tartotta rosszabbnak. Úgy gondolták, hogy látásuk elvesztése esetén sokkal több mindenben kellene változtatni életükben, mintha a hallásuk károsodna. Egy másik gyakorlatot követően, ahol a vakságot, majd a siketséget imitáltuk szintén azt nyilatkozták, a nem látók sokkal rászorultabbnak érezték magukat, mint azok, akiknek siketségük miatt „csupán” a kommunikáció vált nehezebbé. Míg a képzés előző blogja, a gender heves vitákat váltott ki a résztvevőkből, addig ennél a résznél az érzelmek domináltak. A résztvevők teljesen megnyíltak, voltak, akik könnyeiket sem tudták elrejteni. Remélni se mertük, hogy ilyen hatást tudunk elérni a képzéssel.

19

AZ EU ANTIDISZKRIMINÁCIÓS POLITIKÁJA

„A bárhol elkövetett igazságtalanság mindenhol az igazság létét veszélyezteti” Martin Luther King

Az európai egység ideája több évszázados gondolat, szellemi, politikai irányzat, mégis reális alapot egy intézményesített Európa létrehozására csak a második világháború tanulságai teremtettek. A hangadó politikai erők ekkor értették meg, hogy a békés egymás mellett élés és a gazdasági prosperitás hosszú távú biztosítéka egyedül egy, a közös érdekekre épített, szupranacionális alapon működő integrációs intézményrendszer lehet. Az európai integrációs folyamat gyakorlatilag az Európai Szén- és Acélközösségről, az ESZAK-ról más néven Montánunióról szóló szerződés megkötésétől, azaz 1951-től napjainkig ível. Az évtizedek folyamán sokféle szemlélet ütközött, és ütközik még most is. A társadalmi viszonyok azonban gyorsan fejlődnek, újabb és újabb kihívás elé állítják az Európai Uniót. Ahhoz azonban, hogy e folyamat mögé lássunk, többdimenziós vizsgálat szükséges, amelyet legszemléletesebben a közösségi szociálpolitika kezdetektől fogva egyik legmeghatározóbb szegmensén, az uniós antidiszkriminációs politikán, illetve annak tényleges politikai és jogi aspektusain keresztül végezhetünk el. Ennek keretein belül, mint azt az alábbiakban látni fogjuk, vannak területek, amelyek – több tényező együtthatása eredményeképpen – történetileg gyorsabban fejlődtek, és vannak, amelyek – egészen a közelmúltig – stagnáltak, vagy legalábbis szabályozottság tekintetében messze elmaradtak az előzőektől. Az európai integrációs folyamat alapvetően gazdasági célú volt, az 1957-es Római Szerződés világosan gazdasági közösségről szólt, de az egyesülési folyamatot elindító hat állam figyelmét nem kerülte el az esetlegesen felmerülő szociális nehézségek kezelésének szükségessége sem. Álláspontjuk szerint – melyet az irodalom piacintegrációs modellként tart számon – a szociális szférában közösségi szintű fellépés csupán a közös piac működőképességéhez elengedhetetlenül szükséges mértékig kötelező, tehát szociálpolitika csak a gazdaság érdekeinek alárendelten létezett. A piacintegrációs modell mögött részben az attól való félelem húzódott meg, hogy a bővülő szociális jogok és jóléti intézkedések a közös piac keretein belül visszaszorítaná annak versenyképességét. Másrészt pedig az az általános meggyőződés, miszerint a nemzeti szabályozások különbözősége – figyelemmel a munkaerő képzettség, valamint a technikai, gazdasági fejlettség szintjére – nem teszi szükségessé és lehetővé az Unió szociálpolitikájának „fejlesztését”. Franciaország képviseletében elhangzottak olyan aggályok is, amely szerint ez a megközelítés nincs tekintettel a fennálló tagállami szabályok különbözőségének a versenyképességet szükségszerűen befolyásoló jellegére, aminek következtében egyes „szociálisabb” tagállamok hátrányba kerülhetnek az ilyen szemléletet jogalkotásukban nem követő más tagállamokkal szemben. Az integráció mélyülésével azonban egyre inkább előtérbe került az erősebb demokratikus legitimáció megteremtésének szükségessége, amelyet a tagállamok polgárainak az egyesülési 20

folyamat iránti megnyerésével kívántak elérni. Azt, hogy a jelzett törekvéssel fémjelzett, úgynevezett szociális polgár-modell mind a mai napig sokkal inkább elméleti konstrukció, mintsem jogi-politikai realitás, azt leginkább a jogalkotás és a jogalkalmazás területén nyomon követhető nehézségek szemléltetik. Az emberközelibb megközelítés egyik alapvető kérdése, az uniós szinten történő jogrendezés kapcsán merült fel, hogy a biztosítani kívánt szociális polgári, politikai, valamint gazdasági jogokat a Közösség milyen mélységben, továbbá szűkebb vagy inkább szélesebb körben szabályozza-e. Mindez a folyamat két alapvető elméleti konstrukció keretein belül játszódott le, fokozatosan elmozdulva az alapítóatyák eredeti elképzeléseit tükröző integráció-központú szemlélet felől, egy emberközelibb megközelítés felé, amely utóbbi a Közösség emeltszintű beavatkozásának és egy szélesebb körű antidiszkriminációs politikának nyitott utat. Az első érdeminek tekinthető kísérlet az 1989-es Közösségi Charta elfogadása volt, amely a munkavállalók alapvető szociális jogairól szólt. Hatását azonban jelentősen gyengítette jogilag nem kötelező jellege mellett az a tény is, hogy a benne foglalt szociális jogok sokkal inkább tükrözték azt, ami az idő tájt politikailag keresztülvihető volt, mintsem az alapvető jogok tagállami hagyományainak beépítésére irányuló szándékot. Az újabb lépésre Amszterdamban került sor, ahol is az említett kompetencia-bővítés mellett mindenképpen előremutató volt, hogy a beiktatott rendelkezések már nem ragadtak meg a belső piac működéséhez feltétlen szükséges minimum szinten, jóllehet még mindig jelentős területek maradtak ki. A tagállamok 1996-ban kormányközi konferenciát hívtak össze a Maastrichti Szerződés felülvizsgálására. Az Európai Unió megteremtésével túlságosan nagy lépést tett az európai integráció, és szükség volt az intézményrendszer hatékonyságának és demokratikus működésének újragondolására. A kormányközi konferencián megtárgyalt reformok összegzéseként jött aztán létre az 1997. október 2-án aláírt Amszterdami Szerződés, amely az európai integráció alapvető szerződéseinek egyike. Szintén említésre méltó, hogy Amszterdamban sikerült elérni a foglalkoztatási politika közösségi szintre emelését, és „megjelent” a fogyatékosügy is. A fogyatékosságnak az Európai Unió alapító szerződéseiben történő megjelenítésére azért volt szükség, mert a fogyatékosságra vonatkozó utalás hiányában az addig kidolgozott fogyatékosügyi politikák nem voltak kötelező erejűek (csak ajánlás szintűek), és ezáltal jogilag nem voltak végrehajthatók. A 13. cikk kimondja: „E szerződés egyéb rendelkezéseinek sérelme nélkül és a szerződés által a Közösségre átruházott hatáskörök keretén belül, a Tanács a Bizottság javaslata alapján és az Európai Parlamenttel folytatott konzultációt követően egyhangúan megfelelő intézkedéseket tehet a nemen, faji vagy etnikai származáson, valláson vagy meggyőződésen, fogyatékosságon, koron vagy szexuális irányultságon alapuló megkülönböztetés leküzdésére.” Ez a módosítás tehát jelentős volt egyrészt azért, mert először került a Közösség kompetenciájába a fogyatékosügy területe, másrészt pedig mert itt ismerték el először a fogyatékos emberek hátrányos megkülönböztetését, mint problémát.

21

Az Amszterdami Szerződés elfogadását követően, a 2000-ben ünnepélyesen kihirdetett Alapvető Jogok Chartája is csak első ránézésre tűnt rendezni az alapvető szociális jogok közösségi jogi hiányosságait. Széleskörűen kialakított jogkatalógusa láthatóan meghaladta az állampolgárok számára biztosított polgári és politikai jogait, de a Szerződés számos egyéb, diszkriminációt tiltó, szociális jogokat érintő, továbbá a jogok korlátozhatóságára vonatkozó szabályhelyen is túlmutatott. A Tanács eredeti szándékát, miszerint a Charta az Európai Bíróság (továbbiakban: EB) rendelkezéseket „tisztító” esetjogában keletkezett hiányosságokat pótolná, sikerrel valósította meg, ezzel egyfajta kontinuitást adva az EB joggyakorlatának. Az előzőekben már érintett ellentmondás a Közösség eredeti gazdasági rendeltetése és az emberi jogok védelmének nem kellő szintű kimunkáltsága között, óhatatlanul felszínre hozta az értékválasztás kérdését a közösségi jog – korábbiakban már kimondott, tagállami joggal szembeni – elsőbbsége és az emberi jogvédelem terén előrehaladott tagállami jog között. Az antidiszkriminációs jog a kezdetektől központi elemét képezte a Közösség igen szűk keretek közé szorított szociálpolitikájának. Ennek alapját az a nemzetközi egyezményeken alapuló megkérdőjelezhetetlen tény képezte, hogy az egyenlőség nem csupán alapvető szociális jog, de az emberi jogoknak is szubsztanciális eleme. Amellett, hogy a szóban forgó egyezmények a közösségi szabályozást messze meghaladó alapon tiltották a diszkriminációt, az Európai Unió jogában fellelhető egyenlőségelv abban is eltért az említett nemzetközi jogi dokumentumokban foglaltaktól, hogy az nem az alapvető szabadságjogok védelmének jegyében, hanem az EU által célul tűzött gazdasági szabadságok biztosítása érdekében fogalmazódott meg. Következésképp a diszkrimináció tilalmát nem egyetlen jogszabályhely tartalmazza, hanem az elszórtan, a négy alapszabadság elkülönült rendelkezéseihez kapcsoltan jelenik meg a Szerződésen belül. Egyedüli általánosnak tekinthető szabály a 12.[6.] cikkelyben található: az állampolgárságon alapuló hátrányos megkülönböztetés tilalmáról. Közelebbről vizsgálva az egyenlőség közösségi jogi kezelésének kérdését megfigyelhető egyfajta „egyenlőségbeni hierarchia”, amelyben egyes csoportok átfogó és jól megalapozott antidiszkriminációs jogi védelmet élveznek, míg mások – jóllehet nem abszolút mértékben – szabályozás nélkül maradtak. A napjainkig ható történeti fejlődés alapköve a Római Szerződés Amszterdamban beiktatott 13. cikkelye, amely kiemelt szerepet biztosítva a Tanácsnak, egyfelől minden eddiginél szélesebb körben tiltja a hátrányos megkülönböztetést, másfelől alapul szolgált két – a Közösség antidiszkriminációs joga tekintetében új fejezetet jelentő, – irányelv megalkotásához: - az egyik, a speciális tárgykörű 2000/43/EK irányelv az egyenlő bánásmód elvének a faji és etnikai származásra való tekintet nélküli végrehajtásáról, - a másik, általános keretirányelvnek szánt 2000/78/EK irányelv (továbbiakban: Keretdirektíva) az egyenlő bánásmód általános kereteinek az alkalmazás és a foglalkoztatás területén történő megteremtéséről szól. A diszkrimináció fajtái nem rangsorolhatók, de tudjuk, hogy a nemi, faji, etnikai, vallási hátrányos megkülönböztetés tilalma nagyobb múltra tekint vissza, mint a fogyatékosságon alapuló diszkrimináció. Az „esélyegyenlőségi rangsor” kérdése ezért a mai napig problematikus.

22

Általánosságban megállapítható, hogy az alapnorma szintjén valamennyi 2004-ben belépő új tag – így Magyarország is – kiterjedt védelmi keretet épített ki, amelyben diszkriminációtilalmi rendelkezéseik a különös antidiszkriminációs szabályok hiánya esetére nyújtanak biztosítékot, a fogyatékosság, az életkor, illetve a szexuális irányultság alapján történő hátrányos megkülönböztetés kivételével minden, az Irányelvekben említett alapon. Magyarország, mint az Európai Unió tagállama teljesítette ugyan elsődleges kötelezettségét a 2003. évi CXXV. törvény elfogadásával, az Egyenlő Bánásmód Hatóság felállításával, de a beszámolási kötelezettségén túl részt kell vennie mindazon uniós akciókban, amelyeket a Bizottság javaslatára elfogadnak. A Bizottság ellenőrzi, hogy a tagállamokban bevezetett új törvények összhangban vannak-e az irányelvekkel, és megteszi a kellő lépést, ha nem ez a helyzet, továbbá részletes információt gyűjt arról is, hogyan alkalmazzák az irányelveket a tagállamok. A hátrányos megkülönböztetés tilalmának szabályozása szempontjából két legfontosabb jogszabályunk az Alkotmány, illetve az ún. Esélyegyenlőségi törvény (Ebktv.), amely 2004. január 27-től hatályos. Bár a hátrányos megkülönböztetést korábban is tiltotta az Alkotmány, illetve szinte valamennyi ágazati jogszabályban találhattunk erre vonatkozó rendelkezést, a diszkrimináció áldozatainak jogérvényesítése mégis nagyon nehézkes volt. Hiányzott a fogalmak pontos és egységes meghatározása, valamint a meglévő és pontatlan szabályozás nem biztosított megfelelő eszközöket a jogsértéssel szembeni fellépésre, a jogsértő cselekedetek szankcionálására. Mivel a hátrányos megkülönböztetés esetei természetüknél fogva nehezen bizonyíthatók, az irányelvek a hátrányos megkülönböztetésre vonatkozó esetekben az általában szükségesnél gyengébb szintű bizonyítékot követelnek meg az állítólagos áldozat részéről. Ha a felperes olyan tényeket bizonyít, amelyekből feltételezhető, hogy hátrányos megkülönböztetés történt, a „bizonyítás terhe” átszáll az alperesre, akinek bizonyítania kell, hogy nem valósult meg az állított hátrányos megkülönböztetés. Ez a szabály a polgári jogi és közigazgatási bíróságokra és eljárásokra vonatkozik, viszont nem alkalmazható a büntetőeljárásokra, amelyekre még mindig a hagyományosan magasabb szintű bizonyítási eljárás vonatkozik, illetve a nyomozati eljárásokra. (Itt továbbra is az ártatlanság vélelme áll fenn.) A hátrányos megkülönböztetésről szóló törvények megsértését hatásos, arányos és visszatartó erejű szankciókkal kell büntetni, amelyek tartalmazhatják az áldozatnak fizetendő kárpótlást. Az Európai Bíróság szerint a szexuális alapon történő hátrányos megkülönböztetésre vonatkozó esetjogban a tagállamoknak olyan jogorvoslatot kell nyújtaniuk, amely az egyének európai közösségbeli jogainak „valós és hathatós” védelmét biztosítja, és valós és elrettentő hatást gyakorol a munkaadókra. Sőt, a tagállamok nem szabhatják meg a hátrányos megkülönböztetés áldozatainak fizetendő kárpótlás összegének felső határát (lásd a Von Colson, 14/83 és a Marshall II, C-271/91 ügyeket a www.curia.eu.int honlapon). Az irányelvek megengednek néhány kivételt a hátrányos megkülönböztetés tilalmának elve alól. Először is, megengedik azokat a pozitív intézkedéseket, amelyek keretében egyes csoportokat kedvezőbb módon kezelnek, mint másokat, a meghatározott megkülönböztetési alapok valamelyikéhez kapcsolódó hátrányok megelőzése vagy az azokért való kárpótlás érdekében. 23

Másodszor megengedik a különbségtételt a bánásmód terén akkor, ha a foglalkozásbeli tevékenység olyan típusú, amelynek elvégzéséhez valóban egy bizonyos etnikai eredetű, vallású vagy korú stb. személy szükséges. Azt, hogy ez a követelmény valóban komoly és döntő foglalkozásbeli követelmény-e, szigorúan ítélik meg. Magyarországon az Egyenlő Bánásmód Hatóság (továbbiakban: hatóság) az uniós jogharmonizáció eredményeképpen jött létre, az egyenlő bánásmódról és az esélyegyenlőség előmozdításáról szóló 2003. évi CXXV. törvény és a 362/2004. (XII. 26.) kormányrendelet alapján végzi tevékenységét. Az egyenlő bánásmód követelményének megsértése esetén a jogaiban sértett fél kérelmére, vagy a törvényben meghatározott esetekben hivatalból a hatóság lefolytatja a hatósági eljárást annak megállapítása érdekében, hogy történt-e hátrányos megkülönböztetés. Ha az eljárás során bebizonyosodik, hogy sérült az egyenlő bánásmód követelménye, a törvényben meghatározott szankciót alkalmaz. A jogaiban sértett személyek és csoportok védelmében a hatóság élhet közérdekű igényérvényesítési jogával, továbbá munkajogi, személyiség jogi pert indíthat. Speciális antidiszkriminációs intézményként a hatóság részt vesz emellett a tárgykört érintő kormányzati tevékenység alakításában (jogszabálytervezeteket véleményez, döntési és szabályozási javaslatokat tehet), a közvélemény tájékoztatásában és az egyenlő bánásmód érvényesítésének hazai helyzetéről tudósító jelentések elkészítésében. Ez utóbbi feladatok teljesítésével a faji diszkrimináció területén betölti a 2000/43/EK irányelvben létrehozni rendelt nemzeti szerv szerepét. Az irányelv 13. Cikke szerint a tagállamok kijelölnek egy vagy több szervet, amelyek feladata annak ösztönzése, hogy a személyek faji vagy etnikai származáson alapuló megkülönböztetés nélküli egyenlő bánásmódja megvalósuljon. Ezek a szervek az emberi jogok vagy az egyének jogainak védelmére nemzeti szinten hivatott intézmények részét képezheti. A hatóság olyan közigazgatási szerv, amelynek működése számos szakigazgatási területet érint, ezért feladatellátása során az érintett állami szervekkel és a közérdekű igényérvényesítésre jogosult nem kormányzati szervezetekkel köteles együttműködni. Ha az Ebktv. szerint valamely közigazgatási szerv előtt már eljárás indult, úgy a Hatóság ugyanezen ügyben nem járhat el. A Hatóság nem vizsgálhatja az Országgyűlés, a köztársasági elnök, az Alkotmánybíróság, az Állami Számvevőszék, az általános és kisebbségi ombudsman, az adatvédelmi biztos, a bíróságok és az ügyészségek döntéseit és intézkedéseit. A tevékenységéről szóló éves jelentést a hatóság a jogállásából következően a Kormánynak készíti el. A hatóság feladatait az egyedi ügyek vitelének kivételével a miniszterelnök által felkért tanácsadó testülettel együttműködve látja el. A testület tagjai az emberi jogok védelme és az egyenlő bánásmód követelményének érvényesítése területén kiemelkedő tapasztalatokkal rendelkező személyek lehetnek. A testület közreműködésére és eljárására vonatkozó részletes szabályokat a hatóságot statuáló kormányrendelet határozza meg. A hatóság a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló törvény és az Egyenlő Bánásmód Hatóságról és eljárásának részletes szabályairól szóló Kormányrendelet rendelkezései alapján jár el. A Hatóság az érdemi határozatot a kérelem előterjesztésétől vagy az eljárás hivatalból történő megindításától számított hetvenöt napon

24

belül hozza meg. A kérelmet soron kívül kell elbírálni, illetve a határidő negyvenöt napra módosul, amennyiben kiskorú érintettje van az ügynek, vagy az eljárást az országgyűlési biztos, illetve az ügyész kezdeményezte. Az egyenlő bánásmód megsértése miatt indított eljárásban a társadalmi és érdek-képviseleti szervezet is képviselőként járhat el. Ha a hatóság megállapította az egyenlő bánásmód követelményének megsértését ƒ elrendelheti a jogsértő állapot megszüntetését; ƒ megtilthatja a jogsértő magatartás továbbfolytatását; ƒ a jogsértést megállapító határozatát nyilvánosságra hozhatja; ƒ bírságot szabhat ki. Bővebb információ: www.egyenlobanasmod.hu Levélcím: 1024. Budapest Margit krt. 85.Telefon: 336 - 7843 Fax: 336 - 7445 E-mail: [email protected]

25

ZÁRSZÓ A Magyar Progresszív Társaság Platform esélyegyenlőségi képzése bebizonyította, hogy igény és szükség van az oktatásra, mivel a legtöbben csak azt tudják, hogy foglalkozni kell az esélyegyenlőség témakörével, de azt nem, hogy miképp lehet tenni a hátrányos helyzetű csoportokért. A résztvevők felismerték, hogy sokszor úgy diszkriminálnak az emberek, hogy ezt saját maguk nem is érzékelik. A képzés nemcsak a résztvevőkhöz jutott el, hiszen volt olyan helyszín, ahol a helyi rádió is beszámolt az elhangzottakról. Ezen kívül voltak olyan résztvevők, akik a megszerzett ismeretek alapján kívánnak az esélyegyenlőséggel foglalkozni a jövőben, és terjeszteni annak jelentőségét környezetükben. Mindezek alapján megállapítható, hogy az Esélyegyenlőség Európai Évében a Magyar Progresszív Társaság Platform is megfelelő hangsúlyt fektetett a téma felkarolására, amelynél külön siker, hogy mindezt a Platform megalakulásának évében teljesítette. Az esélyegyenlőségi képzést, a téma örök aktualitása miatt nem fejezzük be az Esélyegyenlőség Európai Évének elmúlásával, sőt igény szerint specifikusan is tudunk foglalkozni egy-egy hátrányos helyzetű csoporttal. Szeretnénk, ha minél több ember hozzáállása megváltozna a hátrányos helyzetű csoportokkal szemben, ha a fogyatékos embereknél a mérce hazánkban is európaivá válna, vagyis nem azt néznék, hogy mit nem tudnak, hanem azt, hogy mire képesek. 2008-ban bővíteni kívánjuk képzésünket, a Kultúrák Közötti Párbeszéd Európai Évének témakörével is. Ezúton hívjuk fel a kedves Olvasó figyelmét arra, hogy amennyiben úgy gondolja, hogy településén megfelelő érdeklődés lenne az esélyegyenlőségi vagy a kultúrák közötti párbeszéd képzésére, azt jelezze a [email protected] email címre, hogy egyeztetni tudjunk a képzés megtartásáról.

26

FELHASZNÁLT IRODALOM Allport G.W.: Az előítélet – Gondolat Kiadó (1997) Bernáth Gábor, Messing Vera: „Vágóképként, csak némában” – Romák a magyarországi médiában – Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatal (1998) Csepeli György:…és nem is kell hozzá zsidó – Kozmosz Könyvek (1990) Fodor Ágnes, Nagy Marianna: Új kilátások – Nemzeti Felnőttképzési Intézet (2005) Fodor Ágnes, Meruk József, Nagy Marianna: A hátrányos megkülönböztetés felismerése és kezelése – Magyar Közigazgatási Hivatal (2006) Horváth Dániel: Magyar reformtörekvések az Európai Unió antidiszkriminációs politikájának múltja, jelene és jövője tükrében – Jogi Fórum (2004) Koncz Katalin: Nők a közéletben (2006) Könczei György: A Tajgetoszról… Kultúrtörténeti és antropológiai megközelítések (2004) Könczei György: A rehabilitáció és a fogyatékosság – Szociálpszichológiai és szociológiai összefüggések (2004) Könczei György: Következő lépés a diszkrimináció kutatásában (2004) Nem magánügy – Hiedelmek, stigmák, előítéletek – MEOSZ kiadvány (2004) Az Európai Unió szociális dimenziója – OFA Kht. (2004) Egyenlőség és megkülönböztetésmentesség – éves jelentés 2005 – Európai Bizottság Foglalkoztatási, Szociális és Esélyegyenlőségi Főigazgatóságának kiadványa. (2005) Esélyegyenlőség a gyakorlatban: Alaphangok 2005 – Európai Bizottság Foglalkoztatási, Szociális és Esélyegyenlőségi Főigazgatóságnak kiadványa (2005) Az Európai Parlament és a Tanács [SEC(2005) 690] határozata a Mindenki Számára Biztosítandó Esélyegyenlőség Európai Évéről (2007) Útmutató a döntéshozatal kiegyensúlyozásához – A nemi szempontból kiegyensúlyozott képviselet megteremtésének legjobb gyakorlata a politikai és társadalmi döntéshozatalban – Alison E. Woodward Centrum voor Vrouwenstudies Vesalius College (2001) IFJÚSÁG2004 – Gyorsjelentés- Mobilitás Ifjúságkutatási Iroda (2005) Közvetítés – Fogyatékosságügy és média Magyarországon – az Ifjúsági, Családügyi, Szociális és Esélyegyenlőségi és a Magyar Újságírók Országos Szövetségének kiadványa (2004)

27

Az Európai Gazdasági és Szociális Bizottság véleménye Peking, 10 évvel később: a férfiak és nők egyenlőségének terén Európában és a fejlődő országokban elért eredmények értékelése (2005) REPERES, le manuel pour la pratique de l'éducation aux droits de l'homme avec les jeunes Les Editions du Conseil de l'Europe, (2002) elérhető: http://www.eycb.coe.int/compass/fr/print_contents.html Calimera útmutató, elérhető: www.ki.oszk.hu/calimera/ Frey Mária: Nők a munkaerőpiacon. Elérhető: www.tarki.hu/adatbank-h/kutjel/pdf/a572.pdf Lévai Katalin, Kiss Róbert: Nők a közéletben - Parlamenti és önkormányzati választások, 1998, elérhető: www.tarki.hu/adatbank-h/nok/szerepvalt/levai-kiss97.html Nagy Beáta: Munkahelyi előmenetel, elérhető: www.tarki.hu/adatbank-h/kutjel/pdf/a576.pdf Jogszabályok: 1998. évi XXVI. törvény a fogyatékos személyek jogairól és esélyegyenlőségük biztosításáról. 2003. évi CXXV. törvény az egyenlő bánásmódról és az esélyegyenlőség előmozdításáról. 2000/43/EK irányelve a személyek közötti, faji vagy etnikai származásra való tekintet nélküli egyenlő bánásmód elvének végrehajtásáról, elérhető: http://eurlex.europa.eu/LexUriServ/LexUriServ.do?uri=OJ:L:2000:180:0022:01:HU:HTML 2000/78/ EK irányelve irányelve a foglalkoztatási és munkahelyi egyenlő bánásmód általános kereteinek a létrehozásáról, elérhető: http://eurlex.europa.eu/LexUriServ/LexUriServ.do?uri=CELEX:32000L0078:HU:HTML

28

KÉPZÉSI STATISZTIKA Résztvevők nemek szerinti megoszlása

Az előadásokon résztvevők 58%-a volt nő, és 42%-a férfi. Ez az arány azt mutatja, hogy az esélyegyenlőség témaköre, egyaránt érdekli mindkét nemet.

nő 42%

58%

férfi

A résztvevők kor szerinti megoszlása

A résztvevők fele 35 év alatti korosztályból került ki, de volt érdeklődés 50 év fölöttiek körében is. A legidősebb hallgató, több mint 80 éves volt.

12% 35 év alatt 50%

35-50 év

38%

50 év felett

A résztvevők véleménye a képzésről 93%

100%

81%

83%

80% nemelfogadható

60%

elfogadható jó

40% 20%

17% 0% 2%

15% 0%

2% 5%

0%

2%

0% készségfejlesztés

gyakorlatiasság

A fenti grafikon három szempont alapján vizsgálja a képzés hasznosságát. Láthatjuk, hogy a gyakorlatiasságot több, mint 90%-a a résztvevőknek kiválónak tartotta. Készségfejlesztés is alkalmazhatóságot is 80% fölött értékelték. Ez bizonyítja, hogy az MPTPnak érdemes volt elindítania a képzést, és a jövőben folytatni azt.

29

alkalmazhatóság

kiváló

Résztvevők régiók szerinti megoszlása 5%

0% 19%

17%

Dél-Alföld Dél-Dunántúl KMR Észak-Mo. Észak-Alföld

21%

21%

Nyugat-Dunántúl Nyugat-Mo.

17%

30

A képzés során 5 régióban jártunk és 6 régióból képviseltették magukat a résztvevők. Egyedül a Közép-Magyarországi Régió képzésére érkeztek más régióból is, ami a régió centralizáltságának tudható be. Mivel a többi régióban csak a képzés helyszínének közvetlen környezetéből vettek részt, így fontos, hogy az országos eléréshez, minden régióba eljussunk.

FOGALOMTÁR A hátrányos megkülönböztetés szinonimájaként a diszkriminációt alkalmazzuk, de el kell választani egymástól azokat a fogalmakat, amelyeket a köznyelv – helytelenül – szinonimaként használ. Az egyenlő bánásmód elve nem keverendő össze az esélyegyenlőséggel, továbbá az előítélet és a sztereotípia sem ugyanazt jelenti. Definiálandó fogalmak: Antiszemitizmus • Az antiszemitizmust úgy határozhatjuk meg, mint a „zsidókkal, mint vallási vagy etnikai kisebbséggel szembeni ellenségesség”, ami gyakran társadalmi, gazdasági és politikai diszkriminációval párosul. Az európai történelem során az antiszemitizmus mindig igen elterjedt jelenség volt, és máig tovább él. • A XIX. század végére az oroszországi zsidó közösségek rendszeres pogromok (orosz szó a „pusztításra”) áldozataivá váltak. Ezek olyan, a zsidó közösségek ellen elkövetett szisztematikus, szervezett, diszkrimináción alapuló, a helyi lakosság által elkövetett erőszakos cselekedetek voltak, amelyek gyakran a rendőrség passzív egyetértésével vagy épp aktív részvételével történtek. • A XX. század elején a fasizmus térnyerése, és ennek nyomán az, hogy az antiszemitizmus része lett a hatalmon lévők ideológiájának, sok zsidó számára további viszontagságokat hozott. A fasiszta rezsimek és pártok a holocaust során közvetett vagy közvetlen módon együttműködtek a német náci rezsimmel. A második világháború alatt a náci Németország és szövetségesei által elkövetett holocaust vagy soá során (a soá héber szó, jelentése „égő áldozat”) körülbelül hatmillió zsidót gyilkoltak meg csupán azért, mert zsidók voltak. • Ma az antiszemitizmus ugyanúgy él, mint bármikor, bár gyakran rejtettebb módon. Felsőbbrendűségüket valló csoportok temetőket szentségtelenítenek meg, neonáci csoportok, amelyeknek gyakran fiatalok is tagjai, nyíltan antiszemita szólamokat kiabálnak, és számos, a náci propagandát dicsőítő internetes és nyomtatott anyag köröz. Családon belüli erőszak • A pszichológia a családon belüli erőszaknak – a résztvevők személye szerint – három megnyilvánulási formáját írja le. Az egyik a házastársak közötti, a másik a gyermek elleni, a harmadik pedig a családban élő idős (részben vagy teljesen magatehetetlen) személy elleni erőszak, amely azonban nemcsak fizikai brutalitás lehet, hanem szándékosan és folyamatosan előidézett lelki gyötrelem is. A családon belüli erőszak fent leírt formáinak dinamikája azonos: az elkövető hibásan alkalmazza erejét, családon belüli hatalmát, ellenőrzési, irányítási lehetőségeit, autoritását. A közös dinamika következtében sokszorosára nő a valószínűsége annak, hogy az olyan családban, ahol az erőszak egyik formája már előfordult, rövid időn belül megjelenik az erőszak másik formája is. • AZ ENSZ meghatározása szerint: „A nők elleni erőszak bármely olyan, a nőket nemük miatt érő erőszakos tett, mely testi, szexuális vagy lelki sérülést okoz vagy okozhat nőknek, beleértve az effajta tettekkel való fenyegetést, valamint a kényszerítést és a szabadságtól való önkényes megfosztást, történjen az a közéletben vagy a magánszférában”. 31

•

A feleség- és gyermekbántalmazás Magyarországon legalább egymillió nőt és a hozzájuk tartozó gyermekeket érinti, mégis általában elhallgatás és tagadás veszi körül. A bántalmazottak félnek, a kívülállók pedig az áldozatokat hibáztatják. A családon belüli erőszak jelensége, az erőszakos és az erőszakot elszenvedő személyek megítélése körül felhalmozódott tévhitek és előítéletek szövevénye az oka, hogy a beavatkozás és a megelőzés általában elmarad. Gyakori tévhit: „Igaz, hogy a férfiak inkább odacsapnak egyet, a nők viszont lelki terrorban tartják partnerüket.” Ez az érv szinte minden esetben elhangzik, amikor a családon belüli erőszak témája felmerül. A valóságban azonban a fizikai erőszakot mindig kíséri lelki erőszak is. Nem létezik olyan fizikailag agresszív bántalmazó, aki a lelki terrornak valamely – általában számos – formáját ne használná. Nem létezik tehát az idézett „egyensúly” sem – a bántalmazott nő nincs abban a helyzetben, hogy visszabántalmazza partnerét. A kapcsolaton belüli erőszaknak a szóbeli erőszaktól a szexuális erőszakig számos megnyilvánulási formája van. o Szóbeli erőszak: Ha valaki bántalmazással, veréssel fenyegeti párját, ha azzal fenyegetőzik, hogy elviszi a gyerekeket, vagy hogy öngyilkosságot követ el, ha lekicsinyli, sértegeti a nőt, vagy gúnyolódik vele, ha nevetség tárgyává teszi (például külseje, vallása vagy faji hovatartozása miatt). o Megfélemlítés: Ha tör-zúz, megrongálja a nő értéktárgyait, csapkod, fegyverrel rettegésben tartja, félelmet keltően viselkedik (dühödten néz, üvölt), támadóan faggatózik, életveszélyesen vezet. o Lelki erőszak: Letagad lényeges dolgokat, elzárkózik a nőtől, kizárja őt gondolataiból, érzéseiből, ugyanakkor a nőt ellenőrzés alatt tartja, végletesen féltékenykedik, a nő önbizalmát módszeresen lerombolja, önálló döntéseit rendszeresen megkérdőjelezi, vagy akár meg is semmisíti. Mindenért őt okolja, még a nő elleni saját agressziója miatt is a nőt hibáztatja. o Elszigetelés: Ha a férfi megszabja, hogy a nő mit csinálhat, és mit nem csinálhat, kivel találkozhat, kivel beszélhet, hová mehet, mit vehet föl, nem engedi, hogy másokkal barátkozzon, a családjával beszéljen, munkát vállaljon, pénzt tartson magánál. Elzárja előle a telefont, mindenhová elkíséri, folyamatosan az ellenőrzése alatt tartja otthon, munkahelyen, iskolában stb., átkutatja zsebeit, táskáját. o Testi erőszak: Ha a férfi a nőt lökdösi, megüti, megpofozza, fojtogatja, a nő haját húzza, ököllel veri, belerúg, megharapja, rázza, megégeti, fegyverrel (például késsel, lőfegyverrel, nehéz tárgyakkal) fenyegeti vagy bántja a nőt. o Szexuális erőszak: Ha olyan szexuális tevékenységre kényszeríti a nőt, amit az nem akar, ha a szexszel fájdalmat okoz neki, vagy megalázza; ha megerőszakolja, bántalmazza intim testrészeit, vagy ha kényszeríti, hogy másokkal közösüljön. o Az alapvetőbb jogok megtagadása, mozgásszabadság korlátozása: Ha nem engedi meg, hogy a nőnek tőle független magánélete is legyen, bezárja, kizárja, megkötözi, éhezteti vagy szomjaztatja, nem engedi tisztálkodni, elrejti a szükséges gyógyszereit, vagy nem ad rájuk pénzt, meggátolja, hogy a nő fogamzásgátló szert, eszközt vagy módszert használjon. o Gazdasági, anyagi erőszak: Nem engedi, hogy a nő dolgozni járjon, vagy legyen saját pénze, illetve ha van, azt elviszi, és saját belátása szerint ad csak belőle, a közös néven levő céggel (Bt., Kft.) zsarolja. Minden kiadást, amire a nő kér pénzt, megkérdőjelez, miközben ő szabadon rendelkezik a pénzzel.

Diszkrimináció

32

• •

• •

•

•

•

Hátrányos megkülönböztetés A diszkrimináció az érintett jogok élvezetével összefüggésben alkalmazott önkényes és jogellenes különbségtétel. A diszkrimináció fogalma három elemet rejt magában: o 1. a megkülönböztető intézkedés negatív hatással van az érintett személyre, o 2. ez a negatív hatás a különbségtételből ered, o 3. a különbségtétel ésszerűtlen, azaz objektíve nem indokolható. Az egyenlő bánásmódról és az esélyegyenlőség előmozdításáról szóló 2003. évi CXXV. törvény öt diszkriminációs esetet különbözet meg: Közvetlen hátrányos megkülönböztetés: Ha valakit, vagy valamely csoportot a törvényben felsorolt tulajdonságai miatt (lásd: Tulajdonság) – más, velük összehasonlítható helyzetben lévő személyhez vagy csoporthoz képest kedvezőtlenebb bánásmódban részesítenek és tárgyilagos mérlegelés szerint ennek nincs ésszerű indoka. A törvény 20 olyan tulajdonságot sorol fel, amelyek az egyéb feltételek megléte esetén megalapozhatják a hatóság eljárását. o Az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdése a „faj, szín, nem, nyelv, vallás, politikai vagy más vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, születési vagy egyéb helyzet” alapján történő hátrányos megkülönböztetést tilalmazza. A törvény – a taxáció nyíltságát megtartva – az Alkotmányban szereplő „egyéb helyzet” kibontására törekszik, ennek során pedig támaszkodik az Alkotmánybíróság gyakorlatára, valamint az Mt. hatályos 5. §-ára. Ezen túl nevesíti a foglalkoztatás és a munkavégzés során alkalmazott egyenlő bánásmód általános kereteinek létrehozásáról szóló 2000/78/EK irányelv 1. Cikkében szereplő fogyatékosságot, életkort, illetve szexuális irányultságot mint tulajdonságot, illetve a bőrszínt, az egészségi állapotot, a családi állapotot, az anyaságot (terhességet), az apaságot és a nemi identitást. A közvetlen hátrányos megkülönböztetés definíciója egyebekben megfelel a 2000/78/EK irányelv 2. Cikk (2) bekezdés a) pontjában, illetve a személyek közötti, faji- vagy etnikai származásra való tekintet nélküli egyenlő bánásmód elvének alkalmazásáról szóló 2000/43/EK irányelv 2. Cikk (2) bekezdés a) pontjában rögzített meghatározásnak. Közvetett hátrányos megkülönböztetés: Ilyen megkülönböztetésnek minősül az is, ha valamely intézkedés látszólag semleges, tehát megfelel az egyenlő bánásmód követelményének, de a fenti tulajdonságokkal rendelkező személyt vagy csoportot lényegesen nagyobb arányban hoz hátrányos helyzetbe, mint más velük összehasonlítható helyzetben lévőket. o A közvetett hátrányos megkülönböztetés lényege, hogy a megkülönböztetés látszólag semleges feltételen alapul, mégis, egyes védett tulajdonságokkal rendelkező személyeket lényegesen nagyobb számban érint. Ebben az esetben a követelmény megsértése alóli mentesüléshez az adott rendelkezésnek a védett tulajdonsággal rendelkező személyek tekintetében is ki kell állnia az ésszerűségi tesztet [törvény 7. § (2) bekezdés]. A közvetett hátrányos megkülönböztetés definíciója megfelel a 2000/43/EK irányelv 2. Cikk (2) bekezdés b) pontjában, valamint a 2000/78/EK irányelv 2. Cikk (2) bekezdés b) pontjában rögzített meghatározásnak. Zaklatás: A védett tulajdonságokkal összefüggő, emberi méltóságot sértő, szexuális vagy egyéb természetű magatartás, melynek az a célja, vagy a hatása, hogy valamely személlyel szemben megfélemlítő, ellenséges, megalázó, megszégyenítő vagy támadó környezet alakuljon ki. Jogellenes elkülönítés: A védett tulajdonságokkal rendelkező személyek másoktól történő elkülönítése, ésszerű indok nélkül. 33

•

Megtorlás: A megtorlás az egyenlő bánásmód megsértése miatt fellépő, eljárást indító vagy abban közreműködő személynek (pl. a kérelmezőnek, vagy a tanúnak) jogsérelem okozása, vagy ezzel való fenyegetés. o A zaklatás, a jogellenes elkülönítés és az egyenlő bánásmód követelményének megsértése miatt kifogást emelő, eljárást indító vagy az eljárásban közreműködő személlyel szembeni jogsérelem okozása (megtorlás) egyaránt sérti az egyenlő bánásmód követelményét.

Egyenlő bánásmód elve • Az egyenlő bánásmód elve a diszkrimináció tilalmát, vagyis a hátrányos megkülönböztetéstől mentes élethez való jog garantálását jelenti. Az egyenlő bánásmód elve tilalmat megfogalmazó jogszabályokra, vagyis negatív megközelítésre épül. Ennek közösségi jogi eszköze a nemzeti szabályozások harmonizációja, amely irányelveken keresztül valósult meg. A 2000-ben elfogadott két EU-irányelvvel – a faji egyenlőségről szóló (2000/43/EK) irányelvvel, amely a mindennapi élet legtöbb területén tiltja a faji vagy etnikai alapon történő hátrányos megkülönböztetést, és a foglalkoztatás során alkalmazott egyenlő bánásmódról szóló (2000/78/EK) irányelvvel, amely tiltja a foglalkoztatással és képzéssel kapcsolatban a vallás vagy meggyőződés, fogyatékosság, életkor és szexuális irányultság alapján történő hátrányos megkülönböztetést. • Az egyenlő bánásmód követelménye tehát azt a kötelezettséget rója a nemzeti jogalkotóra, hogy: o tiltsa a hátrányos megkülönböztetés valamennyi formáját, o helyezze hatályon kívül az egyenlő bánásmód elvét sértő jogszabályokat, o teremtse meg az egyéni jogsérelmek orvoslásához szükséges jogintézményeket, eljárásokat, hatékony szankciórendszert. Elkerülés Az előítélet által motivált félrehúzódás, elzárkózás, kikerülés igen gyakorta megfigyelhető magatartás. Kárt nem feltétlenül okoz, voltaképpen az előítéletes én védelmeként minősíthető ez a stratégia, miáltal mellőzhetők az előítéletes megismerési sémát veszélyeztető elleninformációk. Előítélet • Az előítélet fogalmát elemezve elkerülhetetlen, hogy a már klasszikussá vált meghatározással kezdjük. Az etnikai előítélet hibás és rugalmatlan általánosításon alapuló ellenszenv. Megmaradhat az érzések szintjén, de kifejezésre juthat a viselkedésben. Irányulhat egy-egy csoport egésze, de egyetlen egyén ellen is, azon az alapon, hogy az illető a szóban forgó csoport tagja. Tudásunk akkor válik előítéletessé, ha úgy gondoljuk, hogy tudásunk bizonyosság, hiszen előítéleteinket többnyire ésszerűeknek, megalapozottaknak tartjuk. Ezek az előítéletek a sztereotípiákra épülnek, melyek általános érvényűnek tartott, túlzáson alapuló, leegyszerűsített képek. • A sztereotípiával szinonimaként használja a köznyelv az előítélet fogalmát. A szociálpszichológiai szakirodalom azonban egyértelműen megkülönbözteti a sztereotípiát mint egy sajátságos tudást, információt az előítélettő, amely alatt elsősorban negatív attitűdöt ért, azaz „egy célcsoport iránti igazolatlan negatív érzelmi választ”. Azonban nyilvánvalóan nem véletlen az előítéletben bennrejlő „előzetes ítélet” jelentéstartalom fogalmi kapcsolása a sztereotípiához, még ha a pontos fogalmi elhatárolás tudománytörténeti jelentőségű is.

34

•

•

„Az előítéletes gondolkodás legalapvetőbb feltétele, hogy megkülönböztetjük ezt az in-group-ot az out-group-tól”. E nélkül társadalmi identitástudatunk sem alakulhatna ki. A két csoport között „társadalmi távolság” van, amely meghatározható a csoporttagok közti interakciók alapján. Egy 1995-ben megjelent tanulmány az előítéletek kétféle típusát különbözteti meg (Pettigrew és Meertens, 1995). o Az egyik az úgynevezett „nyilvánvaló” (blatant) előítélet. Az ilyen előítéletek hevesek, direktek, tradicionálisak. Akiknek ilyen előítéleteik vannak, azok fenyegetettséget éreznek, az outgroup-ot genetikailag alsóbbrendűnek determinálják, tagadják a diszkrimináció létét, elutasítják a másik csoporttal való intim érintkezés bármely formáját (szexuális érintkezés, beházasodás). o A „finom” (subtle) előítéletek körmönfontak, távolságtartók, indirektek. Három olyan összetevőjük van, amelyek kifejezési módja teljesen elfogadott a nyugati társadalmakban. Az első összetevő a tradicionális értékek védelme. A második a kulturális különbségek eltúlzása. A harmadik a pozitív érzelmek tagadása, ami valójában az outgroup iránti negatív érzelmek burkolt formája.

Emberi jogok • Két alapvető érték van, amely az emberi jogok eszméjének lényegét adja. Az első az emberi méltóság, a második az egyenlőség. Az emberi jogok úgy is értelmezhetők, hogy meghatározzuk azokat az alapvető normákat, amelyek nélkülözhetetlenek egy méltóságteljes élethez; és az egyetemességük pedig abból fakad, hogy minden ember egyenlő – ebben az értelemben legalábbis. Nem szabad és nem is lehet az emberek között különbséget tenni. • Ezen két gondolat vagy érték valójában mindaz, ami ahhoz szükséges, hogy körülírjuk az emberi jogok eszméjét, bár ezek a fogalmak meglehetősen ellentmondásosak. Ez az eszme a világ minden egyes kultúrája által támogatást élvez, minden egyes civilizált kormányzati rendszer és minden nagyobb vallás által. Szinte egyetemesen elismert az, hogy az állami hatalom nem korlátozhatatlan és nem lehet önkényes, azt korlátozni kell, legalább olyan mértékben, hogy minden egyén a saját hatáskörén belül bizonyos minimális követelésekkel élhessen az emberi méltóság iránt. Sok egyéb érték ebből a két alapvetőből származtatható, és ezek segítenek pontosabban meghatározni, hogy a gyakorlatban az emberek és a társadalmak hogyan tudnak együtt létezni. Például: o Szabadság: mert az emberi akarat az emberi méltóság elemi része. A kényszerítés arra, hogy valamit megtegyünk akaratunk ellenére, emberi méltóságunkat csorbítja. o Mások iránti tisztelet: mert a mások iránti tisztelet elmulasztása mások személyiségét és alapvető méltóságát sérti meg. o Megkülönböztetés tilalma: mivel az emberi méltóságban érvényesülő egyenlőség annyit jelent, hogy másokat nem ítélünk meg külső vagy más egyéb jellegzetesség alapján. o Tolerancia: mert az intolerancia a másság tiszteletének hiányát jelzi; ugyanakkor az egyenlőség nem azonosságot vagy uniformizálást jelent. o Igazságosság: mivel az emberek az emberi természet szerint egyenlők, ezért egyenlő bánásmódot érdemelnek meg. o Felelősség: mert a mások jogainak tisztelete magában foglalja a cselekedeteink iránt vállalt felelősséget. • Az emberi jogok jellegzetességei. Meglehet, a filozófusok továbbra is vitatni fogják az emberi jogok természetét, de a nemzetközi közösség már lefektetett egy sor alapelvet,

35

amelyekben az államok egyetértenek, illetve amelyek mellett kitartanak. Ezeknek az elveknek megfelelően: o Az emberi jogok elidegeníthetetlenek. Vagyis, ezeket nem veszíthetjük el, mivel magához az emberi léthez kapcsolódnak. Bizonyos körülmények között egyes jogok – de nem az összes – felfüggeszthetők vagy korlátozhatók. Például ha valakit bűnösnek találnak egy bűncselekményben, akkor elvehetik a szabadságát, vagy polgári zavargások idején a kormány kijárási tilalmat rendelhet el, korlátozva a mozgás szabadságát. o Az emberi jogok oszthatatlanok, kölcsönösen függnek egymástól, és kölcsönös viszonyban állnak egymással. Ez azt jelenti, hogy a különböző emberi jogok maguktól eredően összekapcsolódnak, és nem lehet egymástól elszigetelten kezelni őket. Az egyik jog élvezete több más jog élvezetétől is függ, és egyik jog sem fontosabb, mint a többi. o Az emberi jogok egyetemesek, vagyis a világ minden részén, minden emberre egységesen alkalmazandók, függetlenül az adott kortól. Minden egyes személy jogosult az emberi jogok élvezetére, faji, bőrszín szerinti, nemek közötti, nyelvi, vallási, politikai vagy egyéb vélemény alapján való, nemzeti vagy társadalmi hovatartozásából, származási vagy egyéb helyzetéből adódó megkülönböztetés nélkül. Esélyegyenlőség • Az egyenlő bánásmód és az esélyegyenlőség fogalmát gyakran használják szinonimaként, ami azt sugallja, hogy egy és ugyanazon dologról van szó. A közösségi politikában a 80-as években az egyenlő bánásmód elve mellett megjelent az esélyegyenlőség fogalma. Az egyenlő bánásmóddal szemben az esélyegyenlőségi politika azt kívánja meg az államtól, hogy a diszkrimináció tilalmán túl konkrét lépéseket is tegyen a hátrányos helyzetű személyek tényleges egyenjogúsítása érdekében. Az esélyegyenlőségi politika tehát nem esik egybe az egyenlő bánásmód biztosításával: mindazon jogi és nem jogi eszközöket jelenti, amelyek azt a célt szolgálják, hogy mindenki egyenlő eséllyel érvényesülhessen az élet legkülönbözőbb területein – oktatás, egészségügy, munkaerőpiac, szociális biztonság stb. –, de legalábbis csökkenjenek a nőket, a fogyatékossággal élőket, a bevándorlókat stb. érő hátrányok. Az esélyegyenlőségi politika legfontosabb eszközei a közösségi foglalkoztatáspolitikai koordináció és a Strukturális Alapok. Fogyatékos személy • Fogyatékos személy az, aki érzékszervi – így különösen látás-, hallás-, mozgásszervi, értelmi képességeit jelentős mértékben vagy egyáltalán nem birtokolja, illetőleg a kommunikációjában számottevően korlátozott, és ez számára tartós hátrányt jelent a társadalmi életben való aktív részvétel során. • A fogyatékosság orvosi-biológiai és szociológiai értelmezése eltér egymástól. A szociológusi felfogás szerint a rossz egészségi állapot csak meghatározott környezeti feltételek esetén jelent egyben korlátozottságot. • A 2001. évi népszámlálás adatai szerint 577 ezer fogyatékos ember élt Magyarországon, a népesség 5,7 százaléka. Hátrányos megkülönböztetés • Diszkrimináció. • A hátrányos megkülönböztetés szakaszában az előítéletesség a negatív viszonyulás céltáblájául szolgáló csoport tagjait tudatosan károsítja, szisztematikusan az élet 36

számtalan területére kiterjedő hátrányos megkülönböztetésben részesíti. Az iskolázás, a politikai, gazdasági részvétel, a gyógykezelés, a szabadidős létesítmények igénybevétele, a lakáshoz jutás, bevásárlás stb. területein mindenütt megnyilvánulhat hátrányos megkülönböztetés, amely tartós konfliktus forrását képezi az alkalmazók és az érintettek között. Homofóbia • A homofóbia úgy definiálható, mint idegenkedés vagy gyűlölet a homoszexuális emberekkel, életformájukkal vagy kultúrájukkal szemben, vagy általában a más szexuális irányultságú emberekkel szemben. A világ sok részén azok az emberek, akiknek (a többséghez képest) eltérő a nemi orientációjuk, diszkriminációnak vannak kitéve – ez jellegét tekintve az inzultálásoktól a meggyilkolásig terjed. Sok országban a homoszexualitás gyakorlása még ma is bűn, és néhány helyen halállal büntethető. Európán belül, noha előrehaladást értek el a törvények változtatásában, sok ember ma is betegségnek, pszichológiai rendellenességnek vagy természetellenes viselkedésnek tekinti a homoszexualitást. A homoszexualitás különböző dolgokat jelent az egyes emberek tekintetében. Következzék néhány alapvető definíció: o A biszexuális kifejezés olyan személyre utal, aki saját neméhez és az ellenkező nemhez egyaránt vonzódik. o A meleg kifejezést általában a homoszexuális férfiak esetében használjuk. Bizonyos körökben ez a homoszexuális nőket is magában foglalja (leszbikusok). o A homoszexuális olyan személyt jelent, aki kizárólag saját neméhez vonzódik. o A heteroszexuális kifejezés olyan személyre vonatkozik, aki kizárólag az ellenkező nemhez vonzódik o A leszbikus kifejezés női homoszexuálisokra vonatkozik – vagyis azokra a nőkre, akik nőkhöz vonzódnak. o A transzszexuális olyan személyt jelent, akinek eltér a neme attól, amire a biológiai neme utal (férfi egy női testben, vagy fordítva) o LMBT a leszbikus, meleg, biszexuális és transzszexuális rövidítése. • A leszbikus és meleg párok Európa-szerte is áldozatai a jogi diszkriminációnak – olyan területeken, mint a házasságkötéshez való jog, a családalapításhoz vagy a gyermek örökbefogadásához való jog (más szóval nem élvezhetik ugyanazokat a jogokat, mint hasonló helyzetben a heteroszexuális párok). • A legnagyobb problémák, amelyekkel az ilyen fiataloknak szembesülniük kell, egyrészről az idegenek részéről érkező diszkrimináció, vagyis az erőszak, zaklatás és a kiszolgálás megtagadása. Másrészről gyakran adódnak problémák a családdal és a barátokkal, amikor valaki bevallja orientációját. Sok ember számára ezek nagyon komoly gondok, és sok ilyen fiatal halogatja a tények vállalását az elutasítástól való félelmében. Az iskolában a társak nyomása nagyon erős lehet, és megnehezíti az ilyen diákok életét. A fiatalok kifejezetten sérülékeny célpontjai a homofóbiából eredő erőszaknak és diszkriminációnak. Gyakran van bűntudatuk, és súlyos kérdéseket tesznek fel maguknak szexuális identitásukat illetően. Félnek a visszautasítástól, és attól, hogy nem értik meg őket. A negatív visszacsatolás, amelyben részesülnek, rossz viszonyba kergeti őket önmagukkal és a társadalommal. Mindennek a tetejében az erőszak és a rossz bánásmód sokukat depresszióba sodorja, és ez néha öngyilkossághoz vezet. • Egy jelentésben, amelyet 2001. júniusában nyújtottak be az Európa Parlamenthez a lengyelországi szexuális diszkrimináció ügyében, az érintettek 22%-a vallotta azt,

37

hogy már volt része fizikai bántalmazásban, és ebből 77% soha nem jelentette ezeket az incidenseket a rendőrségnek, mert féltek családjuk és a rendőrség reakcióitól. Idegengyűlölet (xenofóbia) • „Idegenektől, más országból jött emberektől való beteges félelem”. Más szóval az idegenektől, külföldiektől való irtózást jelenti. • Az idegengyűlölet maga olyan érzés, látásmód, amelynek alapjául nem racionális vagy objektív tények, hanem társadalmilag felépített képek, elképzelések szolgálnak. A xenofób látásmód összetett társadalmi és kulturális jelenségeket egyszerű „jó fiú rossz fiú” értelmezésre redukál. „Mi”, a helyiek, a minta, a jók és a normálisak, ahogyan mindenkinek élnie, éreznie, gondolkodnia kellene. Ellentétben „velük”. „Ők” (az idegenek, külföldiek), a bűnözők, a veszélyesek, a zavarkeltők, az erőszakosak, a csavargók, a betörők, a bennünket „elárasztók”. „Mi” (a helyiek) vagyunk a jók, ellenünkben pedig ott vannak „ők” (a többiek), a rosszak. Nyilvánvalóan értékeket rendelünk a mellé, ahogyan másokat és magunkat látjuk, ami az idegengyűlölet estén alapvetően a következő: mi = pozitív, ők = negatív. • Ahhoz, hogy felépítsük személyes és csoportidentitásunkat (pl. hogy egy nemzethez, néphez tartozónak érezzük magunkat), az kell, hogy tudatosuljon bennünk a társdalomban meglévő sokféleség, és az, hogy miben különbözünk másoktól. Mindez önmagában nem negatív, egészen addig, míg magát a sokféleséget nem mint veszélyt éljük meg, és amíg a különbségek tudatosítását nem politikai manipulációra használják. Egy másik emberre elsősorban mint testvérre, fivérre vagy nővérre, embertársra kell, hogy tekintsünk, és nem mint idegenre, ellenségre vagy vetélytársra. • Meg kell említenünk, hogy míg Kelet- és Közép-Európában az idegengyűlölet első számú áldozatai a helyi kisebbségek, addig Nyugat-Európában főleg a bevándorlók és a menekültek, köztük a kelet-európai országokból érkezők az érintettek. • Bár az idegenektől való félelem – a xenofóbia – morálisan elfogadhatatlan, és ellenkezik mindazzal, ami az emberi jogok kultúráját jelenti, az idegengyűlölet nem törvényellenes, és így jogilag nem is büntethető. Következésképpen az idegengyűlöletnek csak a gyakorlati megjelenési formáit lehet büntetni, amennyiben azokat a törvény bűncselekménynek ismeri el (ide tartoznak az olyan, xenofób látásmódon alapuló rejtett vagy fizikai erőszakkal járó cselekmények, mint a rasszista támadások, a munkahelyi megkülönböztetés, szóbeli bántalmazás, etnikai tisztogatás, népirtás stb.) Jogellenes elkülönítés • A védett tulajdonságokkal /lásd később/ rendelkező személyek másoktól történő elkülönítése, ésszerű indok nélkül. Kiirtás • Ha az előítélettel sújtott csoportok tagjai a felsőbbrendűnek tartott saját csoport optikájából nézve alsóbbrendűnek minősülnek, és eredendő értékekben fogyatékosoknak, sőt a saját csoport pozitív értékeire nézve fenyegető és veszélyes tényezőknek tűnnek, akkor a megsemmisítésre irányuló akciók is tárgyias köntösben jelenhetnek meg. A „végső megoldás”, a „tisztogatás”, „cigánymentesítés” szavak szemantikailag is érzékletesen mutatják, hogy az efféle szavak kiagyalói és a szavak nyomán kivitelezett cselekvések végrehajtói áldozataiktól megtagadják az emberi státust, embertelenítve és tárgyiasítva őket, eleve fölmentik magukat a lelkiismeret, a bűntudat, az emberi élet alapvető értékeinek tisztelete követelmei alól.

38

Közvetett hátrányos megkülönböztetés • Ilyen megkülönböztetésnek minősül az is, ha valamely intézkedés látszólag semleges, tehát megfelel az egyenlő bánásmód követelményének, de a fenti tulajdonságokkal rendelkező személyt vagy csoportot lényegesen nagyobb arányban hoz hátrányos helyzetbe, mint más velük összehasonlítható helyzetben lévőket. Közvetlen hátrányos megkülönböztetés • Ha valakit, vagy valamely csoportot az egyenlő bánásmódról és az esélyegyenlőség előmozdításáról szóló 2003. évi CXXV. törvényben felsorolt tulajdonságai miatt – más, velük összehasonlítható helyzetben lévő személyhez vagy csoporthoz képest kedvezőtlenebb bánásmódban részesítenek és tárgyilagos mérlegelés szerint ennek nincs ésszerű indoka. A törvény 20 olyan tulajdonságot sorol fel, melyek az egyéb feltételek megléte esetén megalapozhatják a hatóság eljárását. Megtorlás • A megtorlás az egyenlő bánásmód megsértése miatt fellépő, eljárást indító vagy abban közreműködő személynek (pl. a kérelmezőnek, vagy a tanúnak) jogsérelem okozása, vagy ezzel való fenyegetés. Nemek közötti egyenlőség • A nemek közötti egyenlőség azt jelenti, hogy mindkét nem egyenlő mértékben van jelen hatalom, részvétel és láthatóság szempontjából a közélet és magánélet minden szférájában. Amikor a nemek közötti egyenlőségre gondolunk, azt nem a nemek közötti különbözőség, hanem sokkal inkább a nemek közötti egyenlőtlenség ellentéteként kell látnunk. Célja az, hogy elősegítse a nők és férfiak teljes részvételét a társadalomban. A nemek közötti egyenlőségért – akárcsak az emberi jogokért – folyamatosan küzdeni kell, meg kell védeni és elő kell mozdítani. • A nem kifejezés azokra, a társadalom által konstruált női és férfi szerepekre utal, amelyeket nemük alapján tulajdonítanak az embereknek. A nemi szerepek ennélfogva bizonyos társadalmi-gazdasági, politikai és kulturális kontextus függvényei, amelyeket még egyéb tényezők – köztük faji, etnikai hovatartozás, osztály, nemi irányultság és életkor – befolyásolnak. A nemi szerepeket megtanuljuk, és ezek gazdag variációkat mutatnak kultúrákon belül és kultúrák között. Eltérően az egyén biológiai nemétől, a nemi szerepek változhatnak. • Az angol nyelvben különböző szavak nevezik meg egy adott nemhez tartozást (szex) és az ehhez kötődő társadalmi nemi szerepet (gender). A nemi szerepek a biológiai különbségekre vonatkoznak. A társadalmi nemi szerepek tanultak, egy adott közösségben való szocializáció során alakulnak ki. Azaz a férfiassággal vagy nőiességgel kapcsolatos szerepek, tevékenységek, felelősségek és szükségletek összességéről van szó egy adott társadalomban, egy adott időben. • „A szocializációról és sztereotípiákról folytatott értekezések feltárták a szocializáció régi formáit, és teret teremtettek az identitás és egyéniség új formáinak. A szocializáció új formái kezdik elfoglalni helyüket, ám félő, hogy hasonlóan sztereotípiáktól terhes elvárásokat fognak megismételni, és a korábbihoz hasonló következményeket produkálnak. A család, iskola és munkahely hatása talán nem lesz már olyan erőteljes, ám az új információtechnológiák és a bimbózó kulturális gyakorlatok (a zenében és a médiában) szélesíthetik a szakadékot – erősítve a férfiak társadalmi hatalmát és nyomatékosítva a nők alárendeltségét.” • Napjainkban a női jogok és a nemek közötti egyenlőség terminus egyaránt használatos. A nők emberi jogai kifejezés azt kívánja hangsúlyozni, hogy a női jogok emberi jogok, 39

•

amelyekre a nők jogosultak pusztán annak folytán, hogy emberi lények. Ez az elképzelés egyszerre illeszti bele a nőkérdést az emberi jogi mozgalomba, és az emberi jogi alapokat a nőmozgalomba. Példák a női jogok megsértésére: o Családon belüli erőszak: A nők elleni erőszak leggyakoribb formája a családon belüli erőszak. A családon belüli erőszakot sokáig magánügynek tekintették, amelybe az államnak és az igazságszolgáltató rendszernek nincs joga beleavatkozni. o Nő- és leánykereskedelem: A világon évente több millió férfi, nő és gyermek válik az emberkereskedelem áldozatává, a rabszolgasághoz hasonló körülmények között. Közülük sok ezer fiatal nő és lány, akiket elcsaltak, elraboltak vagy eladtak kényszerprostitúcióba és a szexuális rabszolgaság más formáiba. Az emberkereskedelem mögött meghúzódó okok közé tartozik a szegénység, a munkanélküliség, az iskolázottság hiánya, amelyek mindegyike arra kényszeríti az embereket, hogy kockázatokat vállaljanak életminőségük javítása érdekében. Az emberkereskedelem korántsem új jelenség, ám a naiv és kétségbeesett fiatal nők eladása szex-rabszolgaságba az egyik leggyorsabban terjedő bűntett a világon. o A női nemi szervek megcsonkítása: A világon évente kétmillió kislányt ilyen módon „megtisztítanak” a bűntől, és ez hozzáadódik a 130 millió már megcsonkított nőhöz. A női nemi szervek megcsonkításának gyakorlata becslések szerint 130 millió lányt és nőt érint, és Afrikában a legelterjedtebb. Ez a csonkítás a nőkre nézve veszélyes kulturális szokás, amely sérti az élethez, a testi épséghez, az egészséghez és a szexualitáshoz való emberi jogukat. Mivel többnyire fiatal lányokon hajtják végre, a női nemi szervek megcsonkítása a gyermekek jogaival kapcsolatban is súlyos kérdéseket vet fel. o A háborús területeken a nők megerőszakolása: Az utóbbi években a nők elleni erőszak eseteit jelentették Bosznia, Kambodzsa, Csecsenföld, Haiti, Peru, Szomália, Sierra Leone, Kelet- és Nyugat-Timor területeiről, valamint a világ egyéb háborús zónáiból. Egy bizonyos ponton túl a nemzetközi közösségnek találnia kell alternatív megoldásokat a kisszámú ideiglenes nemzetközi büntető törvényszékek mellett – mint amilyeneket Jugoszlávia és Ruanda esetében állítottak fel –, mert noha ezek hasznosak és szükségesek, egyértelműen alkalmatlanok és elégtelenek a nők jogainak megvédésére.

Rasszizmus • A rasszizmust sokféleképpen meghatározhatjuk. Az egyik definíció szerint a rasszizmus az a tudatos vagy tudat alatti hit, hogy az egyik faj veleszületetten magasabb rendű egy másiknál. Ebből a definícióból két dolog is következik. Az egyik következmény, hogy a „magasabb rendű” fajnak joga van hatalmat gyakorolni és uralkodni azok felett, akiket „alacsonyabb rendűnek” tart. A második következmény, hogy a rasszizmus mind az egyének, mind a csoportok attitűdjét és viselkedését meghatározza. Csakhogy a definícióban használt rasszizmus fogalom feltételezi a különböző fajok meglétét. Az utóbbi években elfogadottá vált az a nézet, hogy a „faj” kategóriája társadalmilag felépített fogalom, és hogy valójában az embereket lehetetlen másként, mint „emberi lényként” kategorizálni. Így aztán a „fajgyűlölet” anélkül létezik, hogy különböző emberi fajok léteznének. • A rasszizmus általában véve olyan viselkedést vagy szóbeli, gyakorlati megnyilvánulást jelent, amely embereket bőrszínük, kulturális hovatartozásuk vagy

40

•

•

•

•

etnikai eredetük alapján előnyösen vagy hátrányosan megkülönböztet. Finomabb formái ugyanannyira károsak, mint nyílt formája. Az intézményesült rasszizmus egy szervezet olyan kollektív hibája, amely embereket bőrszínük, kulturális hovatartozásuk vagy etnikai eredetük alapján más elbánásban részesít. A rasszizmus olyan, az etnikai kisebbségekhez tartozó embereket hátrányosan megkülönböztető folyamatokban, attitűdökben és viselkedésben látható vagy érhető tetten, amelyek már a nem szándékos előítélettől a tudatlanságon, tapintatlanságon és a rasszista sztereotípiákon át a kirekesztésig terjednek. Rasszista incidensek és zaklatás minden intézményben előfordulhat, tekintet nélkül az intézményt alkotó, eltérő etnikai háttérrel rendelkező diákok számára. Rasszista incidens minden olyan incidens, amelyet az azt elszenvedő fél vagy bármely más személy rasszistának tekint. Rasszista események: o Fizikai bántalmazás: magában foglalja az erőszakos cselekedeteket, vagy a kisebbségi csoportokhoz tartozó gyermekek és felnőttek fizikai megfélemlítését csakúgy, mint a „csekélyebb” erőszakos cselekedeteket, amelyek hatása összeadódhat. o Verbális erőszak: ennek legnyilvánvalóbb példái a kisebbségi csoportokhoz tartozók sértegetése és bármely, egy személy identitását vagy kultúráját (pl. zene, ruházat vagy étkezési szokás) illető gúny. A verbális erőszaknak más, kevésbé nyilvánvaló formái is lehetnek, amelyek tanárok, diákok vagy más felnőttek részéről nyilvánulnak meg, mint pl. azok a rasszista természetű spontán megjegyzések, amelyek sértőek lehetnek. o Az együttműködés és az elfogadás hiánya: valamely kisebbséghez tartozó tanuló, diák, tanár, képző, ifjúsági vezető stb. személlyel szemben az együttműködés vagy elfogadás megtagadásának kinyilvánítása az iskolában/közösségben valamely személy(ek) által, rasszista incidensnek tekinthető, ha annak rasszista motivációja nyilvánvaló, vagy ha az áldozat úgy érzi, hogy az adott esetnek a rasszizmus az oka. Az elfogadás hiánya lehet a figyelmetlenség is, például ha egy tanár vagy képző tudatlanságból egy diák kulturális szokásait figyelmen kívül hagyja, és ezért az megbántva vagy kényelmetlenül érzi magát. o Egyéb incidensek: rasszista viccek és rasszista szóhasználat, rasszista jelvények, kitűzők, pólók stb. viselése, rasszista graffiti, rasszista irodalom vagy poszterek terjesztése, rasszista vagy fasiszta szervezet jelenléte az iskolai közösségben vagy annak környezetében, vagy a felnőttek általi sztereotipizálás, amely diszkriminációhoz vezethet. Európában igen régi jelenség a rasszizmus. A történelem folyamán a „magasabb rendű” és az „alacsonyabb rendű” fajok megléte melletti érvként biológiai különbségeket vonultattak fel. Darwini evolúciós elméleteket alkalmaztak emberi lényekre, hogy aztán különböző „fajok” szerint osszák be őket. A gyarmatosítás, amelynek során az európai nemzetek másokat leigáztak és kizsákmányoltak, nagyrészt azért történhetett meg, mert a „társadalmi darwinizmus” és más fajelméletek nagy társadalmi elfogadottságot élveztek. A „fehér ember terhe”, a gyarmatosítás együtt járt a gyarmatosító európaiak azon „kötelességével”, hogy „civilizálják” a gyarmatokon élőket. A rabszolgatartás, ami a XIX. századig igen elterjedt volt az európai kereskedők és kormányok körében, szintén azon a hiten alapult, hogy a rabszolgák „alacsonyabb rendű fajokhoz” tartoznak. Manapság a rasszisták a biológiai különbségekkel szemben a kulturális különbségekre helyezik a hangsúlyt. A kulturális rasszizmus azon a hiten alapszik, hogy felállítható a kultúrák hierarchiája, illetve hogy egyes kultúrák, hagyományok, szokások nem 41

•

férhetnek meg egymással. A külföldiek és a kisebbségek kirekesztését és diszkriminációját sokszor próbálják az „összeférhetetlen kultúrákra"”, vallásokra, „civilizációkra” utalva igazolni. A hatalom, a hatalomgyakorlás, és a hatalommal való visszaélés szorosan összefonódik a rasszizmussal. A rasszizmust azok működtetik, akiknek ez hatalmukban áll, ugyanakkor a rasszizmus maga meg is határozza a rasszizmust elkövetők és áldozataik hatalmi viszonyát. A rasszizmus áldozatai tehetetlenek, meg vannak fosztva a hatalomtól. Az előítéleteket, vagy a személyekről és csoportokról hozott negatív értékítéleteket (amelyek nem támaszkodnak sem alapos ismeretekre, sem személyes tapasztalatokra) szintén áthatja a rasszizmus. Így aztán a rasszizmus úgy is értelmezhető, mint az előítéletek gyakorlatba történő átültetése, olyan cselekedetek vagy bánásmódok formájában, amelyeket azok követnek el, akiknek ez hatalmukban áll.

Roma • A „roma” kifejezést ebben a jelentésben azoknak a személyeknek a megjelölésére használjuk, akik magukat romának, cigánynak, utazónak, „manouches”-nak, szintinek és más „cigánynak” tartott csoportnak írják le. A „roma” kifejezés használatával nem akarjuk lekicsinyelni azt a nagyfokú változatosságot, amely ezeken a közösségeken belül létezik, vagy támogatni a sztereotípiákat. Romaellenesség (romafóbia) • A roma embereket a többi európai mindig is „másnak” látta. Történelmük nagyobb része során nomád életmódot folytattak, és mint üstfoltozók, kézművesek, zenészek és kereskedők egyik helyről a másikra vándoroltak. Gyakran erőszakkal asszimilálták őket. Néhány országban betiltották a roma nyelvet, és a roma gyerekeket erőszakkal elvették a szüleiktől. A romák számos országban rabszolgasorban voltak, rabszolgaságuknak utoljára Romániában vetettek véget, 1856-ban. A romáknak sohasem volt saját államuk, és soha egyetlen más nép ellen sem viseltek háborút. A XX. század során továbbra is csavargóknak számítottak, és számos országban törvényekkel kényszerítették ki letelepülésüket. • Ma a roma közösségek Európa minden országában továbbra is közvetett és közvetlen diszkriminációtól és üldöztetéstől szenvednek, és nemkívánatos személyeknek számítanak. • A porrajmos szó utal az 1933 és 1945 között a német nácik és szövetségeseik által az európai romák ellen elkövetett népirtásra. Az áldozatok számát a különböző források ötszázezer és kétmillió közöttire becsülik. A porrajmos következményeként az európai roma népesség a háború előtti létszámának kevesebb mint egyharmadára csökkent. • A kelet-európai országokban a romák „emancipációjának” jegyében ellehetetlenítették a hagyományos roma életformát. A roma családok széthullását a kapitalizmus megjelenése csak tovább erősítette. A romák általában nem rendelkeznek megfelelő képzettséggel a high-tech munkahelyek betöltésére, így leginkább fizikai munkát végeznek, vagy munkanélküliként, a társadalmi kirekesztettségtől sújtva élnek. • Ma Európában kb. 8-12 millió roma él, közösségeik minden országban megtalálhatók. A legtöbben letelepedtek, de néhány nyugat-európai országban még mindig léteznek félig vagy teljes egészében utazó életmódot folytató csoportok. Míg Spanyolországban és Portugáliában – a betiltás és elnyomás következtében – a romanesz nyelv szinte teljesen kiveszett, a többi ország roma közösségei számára a romanesz nyelv ma is közös kulturális kincs.

42

•

•

•

A romafóbia, a romákat érő diszkrimináció és a velük szembeni ellenérzés egész Európában létező jelenség. A romák az elsők között válnak egyes fegyveres konfliktusok áldozataivá, ahogy ezt a volt Jugoszláviában történtek is példázzák, ahol a romák szenvedéseire szinte senki sem figyelt. A roma gyerekeket gyakran éri hátrányos megkülönböztetés az oktatás és más alapvető közösségi szolgáltatások területén (pl. Nagy-Britanniában és Franciaországban az utazó-vándorló csoportok gyerekeit), és sokszor elismert jogaik sem érvényesülnek. A roma emberek számos országban váltak áldozataivá fasiszta és rasszista csoportok erőszakos cselekedeteinek, amelyek esetenként gyilkossággal végződtek. A roma gyerekeket néha az értelmi fogyatékos gyerekekkel egy osztályban, iskolában oktatják. A roma emberek lakta falvak gyakran szegregáltak. Sok roma gyerek és fiatal olyan ellenséges társadalmi környezetben nő fel, hogy csak a saját családjában és közösségében kap elismerést és támogatást. Az 1971-es magyarországi felmérés óta azokat a személyeket tekintik cigánynak, akiket a nem cigány környezet annak tart. A hivatalos adatok – a KSH 2001. évi népszámlálási adatai – szerint nemzetiségi hovatartozás alapján 191 ezer ember vallotta magát cigánynak. Az általánosan elfogadott, reprezentatív szociológiai felmérések, illetve kutatói becslések a magyarországi romák számát azonban 520-650 ezer körül határozzák meg.

Sovinizmus • A sovinizmus szó a francia Nicholas Chauvin (soven) nevéből ered, aki elfogult Napóleon-imádó volt. A sovinizmus olyan eszme, amely nemcsak elfogult saját nemzete iránt, hanem annak felsőbbségét hirdeti, és kiváltságos jogokat követel számára. Más nemzetekkel szemben ellenérzést és gyűlöletet táplál, más népek leigázására, üldözésére uszít. Stigma • Jel, jegy, bélyeg, ismertetőjegy • A stigmának három típusa van: a testi fogyatékosságok, a jellembeli torzulások és a faji, nemzeti, vallási hovatartozás. Szóbeli előítéletesség • Bizonyos társas helyzetekben bizonyos szavak kimondása sértésszámba megy. Kézenfekvő példa erre a viccmesélés. Látszólag a humoros hatáskeltés szándékáról van szó, ám ha vicc élvezőjében előítélet vezérli, nyomban megvalósul a szóban megnyilvánuló előítéletesség esete. Sztereotípia • A sztereotípia olyan általánosítás, amely a csoport egyes tagjainak tulajdonságait a csoport egészére kiterjeszti. Például: az olaszok szeretik az operát, az oroszok szeretik a balettet, a kopasz fiatalemberek neonácik, stb. • A sztereotípia lényege a kategorizálás. A sztereotípiák társadalmi csoportoknak vagy rétegeknek tulajdonított jellemzőket foglalnak magukba, amelyek társadalmilag elfogadott hiedelemrendszereket alkotnak. Ebben a szűk értelemben tehát a sztereotípia csak és kizárólag emberek csoportjaira vonatkozó strukturált információhalmazt jelöl, amely tartalmazhat többek között személyiségvonásokat, fizikai tulajdonságokat, társadalmi szerepeket vagy akár sajátos viselkedésformákat is. • Alapulhatnak mások által közölt információkon, lehet torz valóságalapjuk (amikor elszigetelt esetekből vonunk le messzemenő következtetéseket), de előfordulhat, hogy 43

létező, kis különbségeket nagyítunk fel. A stigmatizáció ezzel szorosan összekapcsolható fogalom: „A stigma olyan viszony, mely egy jellemvonás és egy sztereotípia között áll fenn”. Három típusa a testi fogyatékosság, a jellemhibák (akaratgyengeség, szenvedélyek), illetve a faji, nemzeti, vallási hovatartozás. Testi erőszak • A tömegeket sújtó üldözések (pogromok), az előítélettel sújtott csoportok szemében szent helyek feldúlása, lincselések, véres megtorlásra ürügyet szolgáló provokációk mind megannyi alkalommal szolgálnak azok számára, akiket a másik csoport tagjaival szemben a gyűlölet annyira elvakít, hogy erőszakos cselekvésre szánják el magukat ártatlanokkal szemben, akiknek csupán annyi a vétkük, hogy X helyett Y-nak vagy Znek minősülnek. Tulajdonság (valós vagy vélt) – a diszkrimináció alapjai – védett tulajdonságok: • nem, faji hovatartozás, bőrszín, nemzetiség, nemzeti, vagy etnikai kisebbséghez való tartozás, anyanyelv, fogyatékosság, egészségi állapot, vallási vagy világnézeti meggyőződés, politikai vagy más vélemény, családi állapot, anyaság (terhesség) vagy apaság, szexuális irányultság, nemi identitás, életkor, társadalmi származás, vagyoni helyzet, foglalkoztatási jogviszonyának vagy munkavégzésre irányuló egyéb jogviszonyának részmunkaidős jellege, illetve határozott időtartama, érdekképviselethez való tartozása, egyéb helyzete, tulajdonsága vagy jellemzője. Üvegplafon-jelenség • Az elmúlt évtizedekben az üvegplafon kifejezést azon helyzet bemutatására alkalmazták, amikor a karrier megtorpan, és nem lehet ugyan látni az előrejutás akadályát, de egyértelműen külső gátak jelennek meg. A nők számára sokkal előbb következik be az üvegplafon megtapasztalása, mint a férfiak esetében. A nők azonos szakmai felkészültség esetén is lényegesen kisebb ívű munkahelyi karriert futnak be, mint a férfiak. Ebből adódik, hogy ugyan egyre több nő kerül szakértelmiségi és vezetői pozícióba, mégsem gyarapodik arányuk számottevően a felső szintű vezetők között. • Az üvegplafon-jelenség nem más, mint azon láthatatlan akadályok, amelyek főként a nők, mint hátrányba szorított munkavállalók előrejutása előtt tornyosulnak. Ezt a kifejezést először 1970-ben használták, azon szervezeti előítéleteknek összességére, amik megakadályozzák a nőket az előrejutásban. Ez főként a karrierépítést gátló tényezőket jelentett. 1990-től a probléma árnyalására az üvegfalak kifejezést használják. Az üvegfalak azok az előítéletek, melyek során a vezető pozíciót betöltő nőket stratégiailag kisebb jelentőségű és ezáltal kevésbé jelentős területekre szorítják. Zaklatás • A védett tulajdonságokkal összefüggő, emberi méltóságot sértő magatartás, melynek az a célja, vagy a hatása, hogy valamely személlyel szemben megfélemlítő, ellenséges, megalázó, megszégyenítő vagy támadó környezet alakuljon ki.

44

KÉPTÁR

45

46