EGY ORSZÁG TORNACIPŐBEN Hegedűs János Csodavárás című kötetéről
Az igényekhez mérve, napjainkban szégyentelenül kevés verskötet lát napvilágot. Csakhogy igaz, ezek elsősorban olvasói, nem vásárlói igények. Azok számára, akik szívesen ismernének meg újköltőket, szomjasan olvasnának mai versköteteket, megvásárlásuk „piaci áron”, egyáltalán a könyvvásárlás meggondolandó luxus-kérdéssé vált – sajnos. Magam siráma és mentsége is az, hogy az utóbbi tíz-tizenöt évben nem szedhettem számolatlanul a bolti kosárba a köteteket, kedvemet korlátozta erősen a Nyugdíjfolyósító Intézet önkénye. (Ennek felelős továbbgondolása egyfelől kultúrpolitikai, másfelől közgazdasági feladat, ezért fejvesztve menekülök máris vissza saját területemre!) Életem nagyobb (eddig!) felét a múlt században éltem le, s ebből érthető olvasási szokásaim teszik – remélem - megbocsáthatóvá azt, hogy bárminek az olvasását a világhálón súlytalannak, esetlegesnek érzem, míg a nyomtatott formájában már rangsorolhatónak és maradandónak. Fokozottan érzem ezt így a versek, a verskötetek esetén. Fussunk hát neki ismét: Azt gondolom, hogy napjainkban kevés verseskönyv jelenik meg a boltok kínálatában, noha lenne rá igény, s azok is szinte észrevehetetlenül, rangrejtve. Ismerik például a Napkút Kiadó Pálya! sorozatát? (Paradox tanács: Tessék utánakeresni az interneten!) Nekem csakis a (szerencsés) véletlen juttatta kezembe e sorozat negyedik kötetét, s kíváncsivá ez tett az előző háromra. Bevallom, nem ismertem az ifjúköltő, Hegedűs János nevét, emlékezetem nem őrizte meg egyetlen sorát sem. Eddig. Most, hogy egy időre beköltöztem Csodavárás című kötetébe, alapjaiban változott a helyzet. Verskötet. Versek olvashatók benne. Ezt rang adó mondatnak szánom, mertén úgy tartom: rossz vers nincs. Ami jó, az vers, ami nem jó, az nem az! Vagy vers az a valami, amit olvasunk/hallunk, vagy nem az. Ez nem azt jelenti, hogy a (jó) versekben ne lehetne tévedés, ügyetlenség, hiba, de attól még vers, remekmű, klasszikus lehet, szerethető, idézhető talán, példák sorával igazolhatják mindannyian. Nem túl testes könyv a Csodavárás - közelebb esne a valósághoz,ha füzetet emlegetnék, tenném is, ha ennek a füzet szónak nem lenne valami esetünkben méltánytalanul lekezelő mellékzöngéje -, de lapjain jól fölismerhető hős bolyong az egyéni, saját, jellegzetes hangulatú világában. A kötet egyébiránt gondolatokban gazdag előszavának írója képviseleti költőnek mondja Hegedűs Jánost, lehet igaza is, én azonban olvasás közben úgy éreztem, sokkal inkább egy simogatásért kuncsorgó költővel-költészettel akadt találkozásom. No persze, én is tévedhetek. A kötet alig háromtucatnyi versét három ciklusba osztotta szerkesztője – lelke rajta. Én beérem annyival, hogy két csoportba szálazva szólok róluk.
A könnyebb ellenállás irányába haladva kezdjük azokkal, amiket jobb híján ötlet-verseknek nevezhetünk. Egy ötlet általában – köztük Hegedűs János verspattintói is – lehet petárdásan csillogó, de lehet szerényebb szikrájú is. Költőnk mindegyiket egyformaműgonddal nemesíti hatásos verssé. Az, hogy közülük egy rutinos előadó melyiket emeli a műsorába, az a hallgatóságának feltételezett befogadói színvonaláról nyújt majd képet. Magam az Egyházcíműt javallanám, terjedelme megengedi, hogy ideidézzem: Nyakadon a hurok. / Kezedet megkötöztük. / Felelj, ha kérdezünk! / Te törted meg a cipót? A nagyobb, hosszabb, emlékezetesebb versek tudósítások Hegedűs János huszonegyedik századi magyar költőjelenlétéről és hogylétéről. Hol él, milyen hátteret fest maga köré az ifjú költő? Városlakó, hangsúlyozottan külváros lakó, természeti szépség ritkán enyhít a túlexponáltan fekete-fehér képeken, környezete a kortársainak legjavától is ismert szélfútta romkert, lepusztult ipari táj, a periféria. Indulat és ítélkezés nélkül festi a létezést olyannak, amilyennek megéli: „beesett,beteges arcú hétköznapok” (Autonóm), „csak por, meleg, árokpart” (Itt az idő), „külvárosi táskásszeműek közé szorítva” (Levél a Perifériákról), „botladozom a gazban” (Vers Áginak), „nyirkos, sűrű homályban /…/pénznyelő automaták közt /…/hátramenetben előre!” (Kisvasút),„aláducolt vályogfalak” (Résnyire) „a kövezetlen úton a sár” (Az ősz), „Törmelékei közt bukdácsolok vaksin /…/ viszi vörös szekerén a képzelet /…/ a menetrendszerinti napfelkelték,/kasztrált mindennapok” (Záróra) közt „büdösszájként ásító MÁV-váró /…/ A levegő nehéz, és a pára lecsapódik./Nedves, nyirkos,komor/ díszletek merednek, / …/ itt a Szellem már csak abortál.” (Dzsungelláz). Visszafogottan értékelünk, ha azt mondjuk: nem valami derűs. Igen, ez az az utóbbi években gyakran megénekelt táj, ahol az emberek öklendező hányás után, sárgán habzó sugárban pisálnak, s ahol kuncogtató finomkodás lenne az egészségügyi laborok felirataiban otthonos vizelet szóhasználatát javallani a hely dalnokainak. Ahol a megnyomorított türelem párlata árad: a létezés bénult felfüggesztettsége. Ahol ha akad valami remény, szépség, az sápadt és alultáplált. Ahol még az árnyékok sem oda vetődnek, ahova a fény és az optika törvényei szerint rajzolódniuk kellene. Ahol bármi megeshet, csak az nem, hogy valaki őszintén elneveti magát. Sajnálnám, ha a fentiekről csak a már a múlt században kiüresedett, idétlen sztereotípia, a pesszimizmus bélyege jutna az eszükbe – ha mégis muszáj valamit rásütni, legyen inkább másodgenerációs Petri-reminiszcencia, akár egy rég tovadübörgött lökhajtásos vadászgép fehér vatta-vonala a paplankék égbolton. És ha ezzel a hasonlat-kitérővel eléggé el nem ítélhető módon úgyis megszakítottam ezt az idézeteken alapuló, jól indult kötetelemzést, itt az alkalom, hogy gyors pillantást vessünk arra az irodalomtörténeti közegre, amelybe költőnk és kötete érkezett. A múlt század hetvenes éveinek végén már volt egy, a kor szellemi színvonalán elméletileg körülbástyázott esztétikai értékrend, amelyet az uralkodó állampárt kulturális osztályának komisszárjai jelöltek ki, s egy ahhoz igazított, egzisztenciális fenyegetéssel nyomatékosított pozitív és negatív névsor, amelyet az illetékes minisztérium műbőrfoteljeiben terpeszkedő
még komiszabb illetékesek állítottak össze. Ez jelent meg azután akkoriban az általános iskolai, a gimnáziumi, sőt az egyetemi tankönyvekben is, a közkönyvtárakat és a különféle kulturális műhelyeket elárasztó tanulmánykötetekben. Kötelezőnek tekintették ezt munkájuk során a kezessé regulázott szerkesztők a könyvkiadókban, a rádiókban, televíziókban, a hetilapoknál és a folyóiratoknál, de még az ösztöndíj- és kitüntetésosztó kuratóriumokban is. Figyelem, nem állítom, hogy azokban az években nem jelenhettek meg remek művek, nem juthatott megbecsülés méltóhelyre is, de többnyire a felvázolt elvárások ellenében. Megrendítő erejű alkotások, hatalmas, megkerülhetetlen életművek is születtek,a hivatalok elnéző vállveregetése, fanyalgása közepette. Sokan szeretik a magyar irodalomban bekövetkezett változásokat a politikai rendszerváltás vagy –változtatáshoz kötni, én jobb szeretem ezt attól az időtől számítani, amikor hirtelen, egyiknapról a másikra egy egész ország kezdett tornacipőben – bocsánat, senkit sem akarok megbántani, márkás edzőcipők távol-keleti duplikátjaiban csoszogni ügyes-bajos dolgai után, mert úgy hiszem, ez az akkori gagyi-Magyarországgá züllés ágyazott meg a mai bóvliMagyarországnak. Aztán ahogy az egypártrendszereltűnt a sokat emlegetett történelmi süllyesztőben, vele tűntek az intézményrendszerei, tiltólistái is. Az irodalmi közélet nálunk sajátosan közel állt a politikaihoz, sietve leképezte a változásokat, előbb csak két táborra szakadt, megőrzőkre és változtatókra, aztán tovább osztódott konzervatívokra és liberálisokra, majd esztétikai irányzatok szabdalták csoportokra, a megélhetési kánongyártók és kánonhirdetők látványosan szertefutottak, míg végül az újévezredet már atomizált kortárs magyar irodalom köszöntötte. Az átrendeződéssel keserítő következménye az volt, hogy a létrejött új fórumok azzal voltak elfoglalva, hogy kígyót-békát kiáltoztak ellenlábasaikra, csepülték a szomszédságot, leszólták egymás eredményeit – s ez annyira lekötötte idejüket, figyelmüket, hogy észre sem vették az idő kegyetlen múlását, s azt, hogy egy újabb, friss, elfogulatlan és egyik irányban sem elkötelezett nemzedék érkezett a porondra. Mivel nem vettek róluk tudomást, nem is foglalkoztak műveikkel, elmaradt nemcsak az illendő fogadtatás, de a befogadó kritikai elemzés, az irányzatok bemérése, az összetartozó nézetek képviselőinek egymásra találása, a lehetséges utakat kijelölő tanulmányok, a kapcsolatokat föltáró és megrajzoló tanulmánykötetek megjelenése. Ennek a sok mindent meghatározó és eldöntő hiányérzetnek a hangsúlyozásával térjünk vissza a Csodavárás című verskötethez, illetve alkotójához. Különös jegy emeli ki költőnket „pohártársai” (Payer Imre meghalt) közül:nem gyötörték meg aránytalanul az erőfeszítések, hogy felfogja a körülötte romló, bizonytalan gyökerű életet, nem magányos, vagy legalábbis nem érzi, nem láttatja magát annak, sorsközösséget vállal a perifériák népével, ezt példázzák a többes szám első személyben íródott versek: „Seregek utánunk, előttünk. Sehol. /…/ szokásos voltunk-leszünk /…/ Nem változott semmi./ bennünk naponta eltörik valami” (Lovasok), „Megyünk bomló tekintettel /…/ varjak kárognak fejünk felett /…/ Jó lenne már lenni valahol!” (Csodavárás). Nagyritkán elfutja a pulykaméreg, elragadja a gyerekes indulat, mint az Ellenállók-ban: „Már seggig ér a nyelved”,vagy a kétely: „az maradtál, ami lettél:/ lakatlan égitest” (Stigma) . És az otthona? „A sarokban szétszórva krumpli,/ üvegben cefre,/ odább vasalatlan rongyaid, /lavór és szennyes” (Az ősz), „a konyhában a pacal rotyog /…/ valami mindig elmarad” (Elkattant egy húr), „kétszobásárokszélen élünk” (Végszó), „kényelmes albérletben lakom /…/ most épp nyerésben vagyok /…/ álló pénisszel fekszem vakon” (Rimbaud éjszakája).
Végül is milyen kötetünk központi alakja, és mit tesz, belépve a tájba? Többnyire csak tanácstalanul széttárt karral ténfereg, aztán legfeljebb hányni, pisálni, maszturbálni látjuk. Kétségtelen, nem túl férfias, nem igazán macsó viselkedés – mégis szeretnivaló ez a fickó. Ez az ellentmondás, mert ez az, maga a tömény irracionalitás, mágia, a szavak mágiája, a költészet józanésszel megmagyarázhatatlan csodája. „Orrlyukamon jön vissza a pálinka,/ végigmar, hányást provokál. /…/keveset eszem, sokat iszom,/ az én időm sáros kis utcákon ballag és néha nadrágomba/ törli bakancsát” (Vers Áginak), vagy „szájbűzöm van, és bélgázom van” (Levél a Perifériákról), „pénisz-merev éjszakám” (Záróra), „kétnaponta maszturbálok” (Szakadt, szürke), „semmit sem tudok adni,/mindenem: bizonytalanságaim. (Verstöredék), „mint egy mélytengeri búvár cammogok” (Itt az idő). Ritkán utal mentségeire, erényeire: „Még öt év, s harminc leszek,/ de most tavasz van, és fiatal vagyok” (Kisvasút), „De minden hazugságon/ átlépve: a várakozás vagyok.” (Erős kávé), „Van időm, bevárom a csatlakozást” (Dzsungelláz). Számára a biológiai létezés, a fennmaradás, a túlélés biztosítéka a konzerv, szemében az elégedettség, a bőség, a derű jelképe az aranysárgapapír borítású margarin: „Még két konzervem van a hétre” (Levél a Perifériákról), a hétköznapi csoda ritka pillanata: „Mikor két konzerv között/ felragyog a Ráma” (Csodavárás). Itt adódik alkalom említenem azt a bensőséges sorát „nézd, ülj idetévedéseim mellé” (Vers Áginak), amely mögül nemcsak Bródy János Tinédzser, de József Attila is elégedetten bazsalyog, vagy azt a ritka kivételt, amikor a peremre szorult létezésben felragyog az élménylíra: „s mint renoir-i akt okkerén/ lecsorog, mint a méz, a fény” (Levél a Perifériákról). Akár oka is lenne rá, költőnk mégsem egy elkeseredett, búvalbélelt fiatalember, szerencsére van humora, időnként iróniával tekint önmagára, de elegáns gesztussal azt is javára fordítja, gazdaságosan használt poétikai eszközeivel magán mitológiák szereplőjéből legendáriumok csoportteremtőjévé válik. Hogyan? Például, amikor azt írja a Payer Imréhez súrlódó versében, hogy „nem cápának való ez a gödör” (Payer Imre meghalt). Ezt a sort csak az olvasók egy meghatározott csoportja érti és értékeli, egy adott kör, egy klub, egy szekta tagjai, a hozzá tartózó szakrális szertartásrend résztvevői. És gyors bocsánatkérés azoktól, akik nem appercipiál(hat)ják az idézetet,merthogy itt és most nem szolgálhatok számukra a megfejtéssel, hiszen az durván szétfeszítené ennek az írásnak amúgy is türelmetlenül feszülő kereteit, a gondolatmenetét pedig, amit eddig sem lehetett könnyű türelmesen követni,végképp félre vinné. Foglaljuk hát össze, mire keres válaszokat ez a kötet, milyen válaszokat kínál szerzője? És kicsit távolabbról tekintve, általánosítva, mit is akarnak irodalmunkban a mai újak, a mai fiatalok, mire ácsingóznak? Vagyon? Ha volt is, elprédálták, ma már csak Péter-fillér, alamizsna. Hatalom? Ugyan már! Működő intézményrendszer, hatékonypártfogók és mozgósítható siserahad nélkül? Akkor hát hova, mire törekszik az elhagyott lövészárkokban az ifjú tehetségek raja? Mi kell nekik? Figyelem és szeretet! Ezért küzdenek, ezért adják oda magukat. Azt akarják, hogy a szavukat értők figyeljenek rájuk, törődjenek velük, szeressék őket. Ilyen egyszerű ez. Mert hogy költészet nincs költők nélkül, nem elég a költészetet szeretni, a költőt is szívünkbe kell fogadni. Nem mindenki mindegyiküket, de gyöngéd kézzel válogatva közülük, az sem baj, ha tudománytalanul, az sem baj, ha igaztalanul –az Idő elvégzi a dolgot, türelmesen rostál majd nemcsak az alkotók, de az életművek között is.
Bizonygassam, hogy semmi esetre sem kell erkölcsi vagy világnézeti alapon osztályozni, minősíteni, rangsorolni a művészeti, irodalmi, különösképpen lírai alkotásokat, ha akár nyilvánvaló is az erős politikai szándék bennük? Mégis hiányérzettel kell leírnom, hogy az elmúlt húsz évben hozzáférhetővé vált líratörténeti és –elméleti tanulmányok, kortárs irodalomelméletek eddig nem adtak választ arra, hogy a hetvenes évektől kezdődő magyar költészet elgondolható e szakadásmentes folyamatként, egységes beszédközösségként és életérzés hagyományozásként. Ezek híján pedig nem lehet Hegedűs János tehetségét sem objektíven megítélni, költői útját kijelölni, fölmérni,honnan eredeztethető, merre tarthat, kikkel rokonítható stb., az bizony most csak szubjektíven, önmagával és önmagához mérhető. A kötetzáró vers a Legközelebb. Mára címválasztás is figyelemreméltón fura fintor, nem a közel-közelebb helyhatározó továbbfokozása, azok felsőfoka, maga a rövid, háromsoros vers pedig: „Legközelebb csak a csend van./Előszobád a semmibe nyúlik./ Illedelmes vagy kikisérsz.” egy hatalmas ökölcsapás a védtelenül szabadon hagyott szívtájékra. Nem, dehogyis hibátlan kötet a Csodavárás, évek múltán, ne adj Isten, kiderülhet, hogy csak „egy vert sereg hagyatéka” (Vers Áginak), én azonban bíráló indulataimat szerzőnk második kötetére tartalékolom, mert esetleges, vélt hibáiért ezúttal minden mást lényegtelenné téve kárpótol egyéni, karcos hangja, szerzőnk szégyentelen őszintesége. Köszöntsük hát kötete első szavával: Evoé, költő!
Köves István
