Kultúrpor 2009. Nyár
Egy ország ezerkilencedik születésének napja „Szabad-e engem hidegen megérteni? Szabad közönnyel előlem kitérni?” Ady Endre: Ki látott engem?
Van ember, akire azért hallgatnak, s szavát azért teszik megfontolás tárgyává, mert ő az, aki mondta. Ilyen ember szava gyakran iránymutatás erejével bír többek számára. Máskor a szónok csak eszköz, a téma hozója csak látó szem, az író csak kérdező, mégis a téma nagysága hasonló figyelmezettséget követel másoktól. Az ókori görög városállamokról gyakorta téves eszme maradt fenn. Valójában Athénben egy szűk réteg volt az, aki a kultúrát s mindazt, amit ma a görög városállamok nagyszerűségével társítunk individuálisan megélhették. A szellemi életet uraló elit még csak nem is athéni várospolgár volt (Arisztotelész, Zénón, Theophrasztosz, Kleanthész). A büszke városállamok folyamatosan beolvadtak a hellenisztikus királyságba megfertőződve a kozmopolita kultúrával, a racionalitás kritikájának egyre jobban kiszolgáltatva sajátos világszemléletüket. A hagyomány tudatos használata került előtérbe. A térbeli meghatározottságok nivellálódásával párhuzamosan végbement az időbeli meghatározottságok fölbomlása is. A gondolat szentsége azonban, az eszme mindenhatóságába vetett hit, a racionális világ térhódítása során is jellemző maradt. Dodds tanulmányában hívja fel a figyelmünket arra, hogy a görögök hittek az eszme felemelő voltába: amikor a gondolat szentsége a meghatározó. „Ebben a korban fogalmazódik meg a legöntudatosabban, milyen büszkék is voltak a görögök az emberi értelemre. El kell vetnünk – mondja Arisztotelész – az a régi életvezetési szabályt, amely alázatot parancsol azt ajánlva, halandó létünkre halandó módon gondolkodjunk; de van az emberben valami isteni: az értelem, és ha képes a tapasztalat szintjén élni, úgy élhet, mintha nem is volna halandó.”1 Magyarország tegnap ünnepelte ezerkilencedik esztendejét. Sokan sokféleképpen határozták meg az államünnep jelentőségét, és a különböző uralkodó rezsimek a sajátos eszméikkel igyekeztek társítani az ünnep értelmét. Szent István államalapításának, Magyarország megszületésének évről-évre történő megünneplése, talán akkor állt legmesszebb az országunk ünnepének értelmétől, amikor egy újdonsült politikai berendezkedés profán megjelenésével kívánták fölváltani ezer éve szakrális, vallási emlékezetét. Magyarország, mint keresztény európai állam megszületése a maga nemében persze valamikor „aktuálpolitikai” döntés volt, mégis a nemzettel együttesen ünneplő visszatekintő szeme, monumentalitást vél felfedezni már csak az ezer év történéseinek folyamán is. Mindezen kívül, az a gondolat járja át ilyenkor az ünnepben osztozót, hogy ez a minden magyarra nehezedő múlt, mely egy ember árnyékaként vetődik mindenki elé, nem lehetett a véletlen játéka. Amikor az alkotmány ünnepének eszmeiségével kívánták fölváltani az egész ország megszületését ünneplő napot, valami sokkal szegényesebb, jelentéktelenebb dolgot kívántak ünnepeltetni a „néppel” valami nagy és szent eszme kárára. Az alkotmány egy új eszme, amely az akkori társadalmi viszonyoknak megfelelően a kialakított és megtartani kívánt elvek mentén új ország határait ismeri el, így ez egy új ország ünnepe, egy mesterséges országé 1
DODDS 2002, (191. o.) Vö.: Arisztotelész: Nikomakhoszi etika. 1177b24-1178a2.
lehetne, ami a legbölcsebb megfogalmazás ellenére is önmagának mond ellent. Kevésbé szigorú megfogalmazásban Magyarország egy új korszakához kötődő ünnep nyeri az értelmét, azzal hogy az alkotmány ünnepének nevezik Szent István államalapításának ünnepét. Megint más korszak ezzel ellentétes értelmű megfogalmazással élt; amikor a már szétdarabolt ország az igazságtalan tényektől eltekintve ünnepli önnön nagyságát és szakralitását. A Horthy rendszer idején a nemzeti ünnep az egység szimbólumává vált, a magyarság egyetemes ünnepévé. Szent István ünnepe a korban elválaszthatatlan volt a revizionalista törekvésektől, a határok visszaállításának szükségességétől. Nemzetünk ünnepe folyamatosan alakult, és nyerte el mai végleges jelentőségét. Bizonyos kisebbítendő magyarázatok, ünnep keretét meghamisító eszmék idővel már csak a történelem elferdítésére, félremagyarázására emlékeztetnek. Mások szerves részévé váltak: gondoljunk az újonnan megjelent repülőnapra, ami egykor a Horthy rendszer idején légi bemutató keretében igyekezett emelni az ünnep fényét. Az újkenyér szentelés, ami a szocialista időszakban kapcsolódott az ünnep menetébe, mint az új kenyér ünnepe, a népi jelleget a kor szellemébe helyezve, és kevésbé hangsúlyozva a vallás és tradicionális parasztság nemzethez kötődő szerepét. Mára Így nyerte el Augusztus 20-a az ünneplés menetét és jelentőségét. Egy ünnep mindig a definíció erejénél fogva nyeri el értelmét és jelentőségét. Amikor valaki vagy többek kinyilvánítják egy esemény jelentőségét; a megtörténtet példaként állítom a jelen színe elé. Önmagamat szentsége alá rendelem. Számomra megnyilvánuló eszme megkérdőjelezhetetlensége evidenciaként adódik. Mégis mi ez az eszme, ami Nemzetünk ünnepében van? Kinek és mit jelent ma augusztus 20-a? Valószínűleg nincs egységes válasz, azonban mindenkinek meg kell találnia a saját válaszát, önmaga számára miként jelenik meg a Magyar Nemzet Ünnepe. Ünnepelhető-e Magyarország a meglévő határok elfogadásával? Tekintve, hogy az egész napos ünnepségsorozat szakított a szocialista korszak kisebbítő értelmezésével és az alapvető nemzeti jelleg a Horthy korszak Magyarországán kialakult külsőségek menetét követi az irredentizmus vádjával találhatja szemben magát az ünneplő tömeg. Az anyaország területén ilyen vád talán nem fogalmazódik meg az ünnepelni vágyóval szemben, azonban elszakított területen idegen nemzetek polgárai esetében mégiscsak előfordulhat. Az ünnep katolikus jellege tagadhatatlan így kérdésként merül föl az is, miként tekintheti saját ünnepének más vallású vagy ugyan keresztény, de más felekezethez tartozó nemzettársunk. Miként lehet a sajátja Augusztus 20-a egy egész nemzetnek, mely sohasem homogén emberek halmaza? Ezt az ellentétet látszik feloldani, amikor az ünnep részét képező körmenetben Horthy Miklós Magyarország egykori kormányzója is részt vett, református vallása ellenére, mindezzel szimbolizálva az egységet. Magyarország kiemelkedik az őt körülvevő „modern nemzetek” sorából. Történelméből következőleg nemzetünk meghatározását nem a megállapított határok, vagy egy alkotmánynak nevezett „főtörvény” képezi. Egy eszme vonatkozásában határozódik meg. Országunk területi integritását a történelem őrzi, és nem a kifeszített lobogók. A nemzeti trikolor Magyarország számára az ünnep jelentőségéhez kötődik. Ilyenkor piros-fehér-zöldbe öltözik az ország, fellobogózott buszok járják a városokat. Tömegek vonulnak a tűzijáték megtekintésére, valami olyan szólít meg sokakat, ami a modern világunktól idegen, a gazdasági érdektől mentes. Idegen országból kíváncsiskodnak mások, miként ünnepel az ezer éves hon polgára. Az ünnep légkörétől nem lehet eltekinteni, a szakrális jelleg megmutatkozni látszik. Több mint egy jó családi program, mint egy alapvető buli indító, mint egy tömegpszichózis.
Kultúrpor 2009. Nyár Magyarország identitása a szent korona eszmeiségében gyökerezik, a koronát elfogadó emberek akaratában, a történelemkönyvek lapjain, irodalmi alkotások soraiban, állított szobraink és utcáink neveiben. Az ünneplő tömegben, a magyarok szívében található Magyarország „igazsága”. És itt érhető tetten országunk legnagyobb hiányossága, amikor jelzőket keresve próbál véleményt alkotni az idelátogató külföldi s értetlenségében különféle pozitív jelzőkkel mintáz minket. Lényegtelen momentumokat tud csak megragadni. Mert Magyarország „értelme” csak a magyarokhoz szól, magyarként érthető, magyar könyvekben olvasható, magyar szobrokon látható. Nincs még egy nemzet, akinek fiatal leánya saját korosztályával együtt külön készül az ünnepre. Abban a korban, amikor leszámol minden közösségi eszmével, amikor vezéreszméit önmaga választja, egy nemzeti ünnep jelentőséggel bír számára. Amikor a családi kötelék szentségével szemben is lázadó hangnemet nyilvánít, önigazolásában helyt kap a Nemzete. Szép tekintetét az égre szegezve barátnőivel együtt megtisztelik Magyarországot. Érdeklődés kiemelkedő minden korosztályból, legtöbben így szocializálódtunk. A nemzeti tűzijáték éppoly jelentőségteljes momentuma az évnek, mint családtagunk személyes ünnepe. A magyar ember rokonságban áll Nemzetének eszméjével. Amíg magyarként élnek nemzettársaink igazságtalanul megrajzolt határokon kívül az egység lesz a meghatározó. Mindaddig élhet a magyar nemzet egysége, mert a magyar kulturális élet szerves része a határon túli kultúra is. A határokon túli magyar kisebbségi kultúra, pontosabban irodalom helyének megtalálása érdekében tartott konferenciát2 követő vélemények között találhatunk olyat is, ami gondolatmenetünknek ellentmondani látszik. A kisebbségi magyar irodalomnak elsősorban ténylegesen a maguk őslakos magyarsága iránti kell elkötelezettnek és felelősségteljesnek lennie. Az ott élő magyarok azon a területen alkotnak társadalmi és szellemi struktúrát, és ennek a jelentőségét az egység eszméje tiszteletben kívánja hagyni. Magyarországnak nem homogén kultúrára van szüksége, nem az „alföldi irodalom” visszhangzását várja hegyeitől, hanem mindenekelőtt helyi magyar őshonos kultúrát. Ha voltak is a „kettős kötődésnek” ellentmondó hangnemek, akkor ezek a vélemények valószínűleg a mesterséges országhatárokon belül épülő szocializmus elnyomása végett alakulhattak ki. A konferencia egy hármas kötődés valóságának megállapítására jutott, miképpen Kányádi Sándor korábban, Bécsben tartott előadásában utalt rá. „Íme – költészetünk személyleírása. Neve: romániai magyar költészet. Állampolgársága: román. Nemzetisége – nyelve, hagyományai: magyar. Szülőanyja és dajkája: Erdély szellemi öröksége, az a szellem, melynek védőszárnyai alatt addig is több komoly magyar, román és szász kulturális kezdeményezés vált valóra, s hagyott századokra visszamenően emléket, értéket maga után.”3 Egykor majd iskolai tananyagként kérik számon minden magyartól a határon túli emlékek ismeretét is, és így megőrződik a magyarság e honban. Minden országhatáron „belül rekedt” kisiskolás lelkébe vág a felismerés: sebet ejtettek idegenek a nemzetén; mások, akiknek nem volt joguk eképpen cselekedni. Felismeri, a történelem és a földrajz ismereteinek birtokában: Arad ma elcsatolt terület. Iskolaévei alatt szerzett tudásélménye együttes erővel keményítik meg szívében, erősítik identitásában. Ezért a szembe szökő könnycsepp és a 2
Magyar Írók Szövetség konferenciát rendezett 1968. május 10-én. „kettős kötődés” címmel, a szomszédos országok magyar irodalmának megítélését, és a magyar-magyar kapcsolatok kialakítását felvállalva. Ld.: POMOGÁTS 2009, (6. o.) 3 Kányádi Sándor előadása 1967-ben Bécsben. Forrásunk: POMOGÁTS 2009, (15. o.)
szívében érzett megindultság, amikor türelmetlen tettrekész vággyal, mozdulatlanul áll a himnusz alatt. Magyarországnak felelőssége van abban, hogy fennmaradjon a Nemzet egysége. Ezt egyértelműen deklarálja is a modernkor gyakorlatának megfelelően; alkotmányában nyilvánítja ki: felelősséget vállal elcsatolt területek, az ott élő magyar emberek, nemzettársaink iránt. „A Magyar Köztársaság felelősséget érez a határain kívül élő magyarok sorsáért, és előmozdítja a Magyarországgal való kapcsolatuk ápolását”4. Arad a többi városhoz hasonlóan sosem lesz „Románia” hanem csak elcsatolt magyar terület, romániai magyar város. Erdélyhez hasonlóan beszélhetünk felvidéki, kárpátaljai, vajdasági és délvidéki területeink esetében is. A nemzet ünnepe hasonló jelentőséget kell hordozzon minden magyar életében, függetlenül a vezető elit meghatározásaitól. Magyarország jelentőségét szomszédos országaink hasonlóképpen látják és igyekeznek lététől eltekinteni. Nemcsak az elcsatolt területek történelmét kívánják sajátosan érteni, hanem Magyarország létét, jelentőségét is. Történeti gondolataikban országunkat nem merik nevén evezni, e helyett különféle jelzőket említenek. Hasonlatossá válnak ahhoz a primitív hitvilággal élő emberhez, aki a rettegettet sosem nevezte el, önnön félelméből megszületett jelzővel utalt rá mindig. Felvilágosodott korunk napjaiban Románia egy európai térképpel szolgált számunkra, ahol eltekintett Magyarország lététől, bizonyítványt állítva ki ezzel is önmagáról. Azonban a világ nem ilyen, ahogyan Magyarország is él immár ezerkilenc esztendőn keresztül, éppúgy Erdély és más elcsatolt terület sem veszett el, és ez nem nagyvezetők döntésétől, gazdasági érdekek játékától függ, hanem minden egyes magyar ember akaratától, mert van gondolat, ami Arisztotelész véleményével egyezőleg istenek sorába emeli nemzetünk polgárait. (Címlapunkon látható; Románia PD-L pártjának Európai Parlamenti választások alkalmára készült kampányfüzetén elhelyezett európai térkép.)
Felhasznált és hivatkozott irodalom: • • • • •
4
ARISZTOTELÉSZ 1997: Nikomakhoszi etika. ford.: Szabó Miklós, Európa Könyvkiadó, Budapest. Augusztus 20-a – az ünnep kialakulása, [http://www.unnep.eu/nemzetiunnepek/augusztus-20.-az-unnep-kialkulasa.html] (2009. augusztus 22.) Magyar Köztársaság alkotmánya: 1949. évi XX. törvény, [http://net.jogtar.hu/jr/gen/getdoc2.cgi?dbnum=1&docid=94900020.TV] (2009. augusztus 22.) Eric Robertson DODDS 2002: A görögség és az irracionalitás. ford.: Hajdu Péter, Gond-Palatinus Kiadó, Budapest. POMOGÁTS Béla 2009: „Kettős kötődésben – hová tartoznak a kisebbségi magyar irodalmak?” Irodalmi szemle 2009. január, Pozsony (6-15. o.) Oláh Tibor
Magyar Köztársaság Alkotmánya, 1949. évi XX. törvény 6§ (3.)
Kultúrpor 2009. Nyár
Szemtanú – A férfi Estefelé az ötös buszra a Ferenciek terénél száraz kenyérrel a kezében. Mint akinek szállt fel. Elegánsan volt öltözve. Az életkorát reménye igazolódik vissza és megnyugvásra nehéz megítélni, ugyan fiatalságát hátrahagyta lel a megpillantott idegenben. már, mégsem nevezhetnénk őt még középkorúnak sem. Úgy nézett ki, mint aki Leültek, a férfi súgott valamit szerelmes és mégis egyedül volt, mint aki a kisfiának. Érdekes volt látni, fiatal lányok, rég várt randevúra siet, de nem sietett semerre, esküvő előtt álló lánykák, akik mindent nyugalom vette körül. Karján gyermek ült. megadnának egy kisbabáért, sőt, még a Kisfiát melle magasságában tartotta s büszkén tapasztalt anyukák érdeklődése is a férfit és a néztek együtt előre végig a buszon. gyermekét kémlelte. Felborult a buszon uralkodó alapvető légkör. Bosszanthatta őket, Alig vettem észre őket, pedig ott álltak hogy azokat a szavakat úgy súgta mellettem. Elsőként a férfi cipőjét, majd az gyermekének, mintha a kedvesének mondana elegáns nadrágját pillantottam meg, és titkos, szerelmes szavakat. Láthatóan legvégül belógott a perspektívába egy zúgolódtak is ezen, hogy a férfiak mindent kisgyermek lába. Felálltam, és átadtam nekik a összekevernek. Mikor a fia rossz volt, helyem. A Férfi kék szemével a szemembe ugyanazzal a halk szóval és sokatmondó nézett, s mély hangján mondta: kösz. Hálával tekintettel szólt hozzá, amikor elfáradt mellére tekintett rám, pedig a világ egyik egészen fektette és még talán kedvenc mesesorát is természetes dolgát cselekedtük akkor. A karon elmondta neki. Beszélt hozzá… ülő baba érdekében átadtam nekik a helyem, legyenek biztonságba, mert a véletlen fékezés Az Erzsébet Királyné utca megállójánál mégiscsak veszélyes egy ilyen kisbaba szálltak le. Figyelmesen keresztülmentek az számára. Tekintete mégis olyan hálával és úttesten és a szemközti üzletsor kirakatainál nyugalommal fordult felém, mint amikor a megnéztek valamit, ami a „férfiak” háborúból hazafelé tartva egy lerombolt falu érdeklődését fölkeltette. parasztháza előtt kedves öreganyát pillant meg
Kritika: Oláh Tibor; Színház: Albu István: Ördögök – Kolozsvári Állami Magyar Színház Az évad első előadására sietek. Végre kaptam jegyet én is. Különben ez alaphangulat Kolozsvárott, nehéz jegyet kapni a Magyar Színház játékaira, különösen ha stúdió előadásról beszélünk, mégis egyedüli indokként kevés lenne a jegyek igen-igen korlátozott számát fölemlegetni. Előre kell foglalni általában a nagytermi előadásokra is. Tavaly november végén volt a bemutató előadás, azóta töretlen az érdeklődés. Talán a magyar szó szeretete, a színház közelsége az oka – mondanák egyesek–, azonban mi mégis úgy látjuk a témaválasztás végett:
Dosztojevszkij Ördögök c. regényének bemutatására minden jegy elkelt. Dosztojevszkij alapgondolatait tükröző egyik főműve Albu István rendezésében került megértésre, bemutatásra a Kolozsvári Állami Magyar Színház stúdiótermében. Színház, színi kritika esetén leginkább a tetszett illetve nem, minősítéseknek adhatunk helyt akkor, ha nem akarunk értelmezés értelmezéseként fölszólalni. Különösen korunkban, amikor az ember elveszti normáit; mindent megkérdőjelezhet majd újraértelmezhet, korunkról írt Dosztojevszkij. Egy színházi darab mindig valaminek az olvasata, egyik a sok közül: Dosztojevszkij az Ördögök regényének, Albu István értelmezésében bemutatott darab is. Színpadra lehet vinni egy stúdióteremben is olyan klasszikus író munkáját, akinek a kérdései a filozófia, pszichológia és az egyes egyén életének alapjait érintik. A hely és a téma mégsem követelné meg a színház normáinak megkérdőjelezését. A rendezés sajátossága, hogy a színház hagyományosan értett fogalmával szemben eltűnni látszott a színpadot kijelölő szigorú határ a néző és a játéktér között. A közönség színpadra emelése a díszletet alkotó óriástükrökkel is inkább fölösleges és dramaturgiailag indokolatlannak látszik ott, ahol minden kérdésre sajátjaként ismer az ember. A videokamera és a nyugati, tengeren túli zene is disszonáns érzést kelt ott, ahol a kérdések megfogalmazódtak, Dosztojevszkij sajátos eszmékre éhes miliőjében. Ott, ahol talán fontosabb az eszme megléte, mint a betevő falat kenyér „mert minden igazi orosz ember filozófus” (A Karamazov testvérek; Tizenegyedik könyv 4.). Persze a kérdés ma már mindenkié, nem csak a büszke elhatározás kínjait cipelő mély lelkiismeretű oroszoké, tudjuk ezt is. Az Ördögök és A Karamazov testvérek válaszért kiáltása azonos kérdésből ered, mégpedig; „mi az ember? (…) mármint Isten nélkül, síron túli élet nélkül? Hisz ez azt jelenti, hogy most már minden meg van engedve, mindent szabad.” – fogalmazódik meg Dmitrij Karamazovban az Ördögök alapgondolata (A Karamazov testvérek; Tizenegyedik könyv 4.). A nihilista életszemléletet hiába próbálja megvalósítani az értelmiségiekből álló anarchista csoport, az Ördögökben is elbukik mindenki, aki „elengedi Isten kezét”. A tartalom nekifeszült a formának és magával ragadta, érzések viharában keresték a szereplők Isten létét, az ember értelmét, és a szabadság eszméjét ott, ahol minden mindegy, legalábbis szabályok nélküli világban, és mégis úgy tűnt, mintha pusztán úri passziók lennének a fent említett kérdéseknek a létük és a rájuk adható válaszok. Kolozsvárott, Albu István rendezésében korunkba helyeződtek Dosztojevszkij kérdései. Láthatjuk korunkban is feltehetők a nagy kérdései az életnek, éppúgy rettent ma is a másik ember tekintete, önmagunk hite és mindazok, amelyek elsőre csupán szavak: jó, rossz, szeretet, gyűlölet, törvény és becsület. Dosztojevszkij mindig az egyén, az egyes ember életének tragédiájáról ír, Oroszország vagy a nemzet annyiban érdekelte, amennyiben az egyes ember életét meghatározza. A rendezés mégis a nézők figyelmét gyakran jelentéktelen dolgokra irányította: Oroszország politikai helyzetére, vagy az új világrend közösségi formájára. Ez mind mellékes ott, ahol az egyén tragédiája adódik, így még komikusabban hatott egy-egy szereplő világot megváltó új eszméje, az új rend megvalósulásának lehetetlensége. Az anarchista Kirillov (Bodolai Balázs) eszméjének hitétől ragadtatva képes
Kultúrpor 2009. Nyár még az öngyilkosságra is, csakhogy visszanyerje az elvesztett eszmék szerint uralt világot „mert két világ van: egy az Isten haláláig, és egy onnan számítva”, azonban csak ott van „világ”, ahol van rendező elv is. Lelkében dúló harc, reszkető tekintete még mindennek háttal is látható, meghal, vállalja a nem is oly komikus halált a világért. Az ember most, vagy amint volt egykoron a kereszten, vagy elkövetkező kor gyermekeként vállalta és vállalni fogja a halált az életért. Albu István rendezése, a kolozsvári társulat játéka színpadra vitt egy olyan művet, amihez ritkán mer nyúlni értelmező. A színdarab megvalósította az értelmezést, amely újraalkotás is. A darab érintettségében kértem szót és fogalmaztam meg félmondatokban érzelmeimet. Dosztojevszkij: Ördögök – Kolozsvári Állami Magyar Színház
Vélemény: Andrei Pleşu; A Nietzsche szakértők egy „kibékülés-tervvel”, a fenomenológusok az elveszett amerikai emlékezettel foglalkoznának a romániai tudományos életben, az új kulturális forradalom égisze alatt? Andrei Pleşu román filozófus, publicista, irodalom- és művészetkritikus. Korai munkái a művészettörténet és műelmélet területére összpontosítanak. Idővel a kulturális antropológia és a filozófia felé fordul az érdeklődése. A sajátos írói stílusa emelte őt korának egyik meghatározó, vezető esszéistájává Romániában. Főbb művei: • Călătorie în lumea formelor (Utazás a formák világába), Meridiane, 1974 • Pitoresc şi melancolie (A kifejező és melankólia), Univers, 1980 • Ochiul şi lucrurile (A szem és a dolgok), Meridiane, 1986 • Minima moralia (Minimális erkölcsiség), Cartea românească, 1988 • Dialoguri de seară (Esti beszélgetések), Harisma, 1991 • Limba păsărilor (A madarak nyelve), Humanitas, 1994 • Chipuri şi măşti ale tranziţiei (Arcok és maszkok átmenetei), Humanitas, 1996 • Despre îngeri (Az angyalokról), Humanitas, 2003 • Obscenitatea publică (A nyilvános trágárság), Humanitas, 2004 • Comédii la porţile Orientului (Komédiák a Nyugat kapujában), Humanitas, 2005 A filozófus egy román napilapnak (Adevărul) véleményezte a fiatal kutatók pályázási lehetőségeit és a pályázati rendszereket. A jelentkezők és a véleményezők egyaránt minőségi
változást mutatnak. Mindez messzire elvezethet. Andrei Pleşu véleményét „Egy új kulturális forradalom?” címszó alatt olvashatjuk. Az elmúlt években a benyújtandó* (ford.) terveknek a tematikus ajánlata amennyire csak lehetett gazdag volt. Szó van régészetről, teológiáról, filológiáról, politika tudományról, nyelvészetről, jogtudományról, pszichológiáról, történelemről, antropológiáról, esztétikáról (stb.). A „trendy”, körülményekhez illő tudományterületek egyáltalán nem hiányoztak, a kiválasztottaknak ténylegesen szükséges, hogy megfeleljenek egy politikailag korrekt zsűri feltételezett kényszerítő követelményeinek. Túlsúlyban voltak, mégis a valódi kutatások, ügyesebbek vagy ügyetlenebbek, de általában elhelyezettek egy tényleges kultúra, a létező európai tradíció területén. Az, ami ebben az időszakban történt egy erőszakos orientációs változásnak a szele volt: a tárgyak nyolcvan százaléka megfordul valamennyi kulcsszó területén, csaknem ugyanazt a nyelvezetet használva; hasonló olvasmányokat, hasonló „metodológiai stratégiákat” és egyazon alkalmi ideológiai áramlatot értékesít. Nincs már egy intellektuális közösség előttem egy gazdag formatív sokféleségnek a kihívó jeleivel, nincs már szabad választási lehetőségem az egyéniségek, érdekességek és különböző gondolkodási módok között. Az, amivel találkoztam, inkább egy élő sokféleség, egy arcképek sora, amelyik többé már nem törekszik, csak megfelelni vágyik egy külső kritériumnak. Ugyanannak a mentális anyagcserének a majdnem megkülönböztethetetlen derék megfogalmazásai. A kulcsszavak: az ember jogai, kisebbségek, európai beilleszkedés, a kommunizmus elítélése, polgári társadalom, feminizmus, „menedzseriális” problémák (szervezés, kommunikáció, stb.), környezettani és hasonló kategóriák egyéb problémái. Ezeknek a terveknek az előreláthatósági redundancia és közhely együtthatója lesújtó. Pontosan érthető akarok lenni: azt nem gondolom, hogy a fentebb leltározott problémáknak mindenképpen hiányozniuk kell. Nem védelmezem mindezek kiürítését a tudományos vizsgálódások horizontjából. Az, ami engem nyugtalanít a fejlődés elmaradása. Hogyan alakult ki mindez? Az új generációk vajon hasonló mértékben elvesztették a kulturális étvágyukat, többé már nem érinti meg mélyen a lelküket, amikor Shakespeare-t olvasnak, hanem csak mikor az európai együttműködésre reflektálnak? Már nem élik át, amikor megkérdezik „mi a határidő”, sokkal inkább, amikor statisztikákat készítenek a szexuális erőszakról a Kaukázusban? Azonban léteznek más esetek is. Ellenben én nem hiszem, hogy a dolgok döntően így állnak. Nekem hihetőbbnek tűnik elgondolnom, hogy minden egy „ügyes” számításnak az eredménye, egy divatos retorikának az ösztönzött, tetszeni akaró képmutatása, amelyiket az akadémiai átlag, az Európai Bizottság szakértői és a finanszírozók mindenünnen, meggondolatlanul elfogadtak. A kutatók megértették, hogy megkapják a pénzeket, muszáj beállniuk egy bizonyos tematikába és egy bizonyos nyelvhasználatba; ezt is csinálják. Magukra vállalják madár röptében az utasításokat. Vannak Nietzsche szakértők, mégis egy „kibékülés a román közéleti beszédben” tervvel jönnek, diplomás fenomenológusok pedig egy
Kultúrpor 2009. Nyár tanulmányt ajánlanak az emlékezet problémájáról a háború utáni Amerikában. Senki sem boldog alapjaiban az ilyen élelmes „ösvényekkel”, ellenben ez a megvalósított eljárás. És a forradalom folytatódik! Andrei Pleşu Munkatársunktól: Adevărul Fordította: OLÁH TIBOR
Könyvpor: Soren Kierkegaard: Az ismétlés (Ford.: Gyenge Zoltán, Ictus Kiadó 1993.)
Egy filozófiai munkát szeretnénk bemutatni itt a könyvpor rovatban. Az ismétlés egy elmélet részébe illeszkedhet, ami az egzisztencia fogalmának kiformálódásától kezdve a létezés személyes élményéig jut el. A könyv és az ismétlés lehetőségének gondolata olvasható és megérthető filozófiai előtanulmányok nélkül is, mégis ha valaki kortörténeti szempontból jártasabb Kierkegaard jelentőségében, akkor az élményen túl, teljesebben értheti meg az általánossal szemben megszülető; konkrét, egyes emberre rákérdező filozófia, az új gondolkodásmód jelentőségét. A napokban jelent meg a mű új kiadása, így a könyv olvasható és újraolvasható. Mi egy régebbi kiadást olvastunk, ami azonban nem lehet akadálya annak, hogy írásunk megjelenjen a könyvpor rovatában. Az ismétlés c. könyvről írt recenzió, fülszöveg, vagy sajátos olvasatunkkal kívánjuk jelezni, hogy a könyvpor nem a hagyományosan felfogott könyvajánló mentén íródik, hanem nevének megfelelően olyan könyvekről is számot ad, ami nem újonnan megjelent, de még talán könyvtárban (vagy már ott sem) fellelhető. Sok ilyen könyv van, aminek a megvásárlása nem gazdasági kényszer, mégis érdemes utánajárni, könyvtárakban megkeresni, belenézni. A könyvpor ennyiben hisz az ismétlés lehetőségében. Kierkegaard úgy kezdi el írni a könyvet, hogy nem hisz az ismétlés eszméjében, azonban a mű írása alatt eltelt idő közben egykori kedvesét eljegyzik, így a köztük lévő „rablánc” elszakad; megmutatkozik az ismétlés lehetősége. Tehát, ha hihetünk Kierkegaardnak, akkor van ismétlés, ami újra lehetőséget kínál arra, ami egyszeriként adódik. Meglátásunkban a mű ennyiben idealista, mert nem az egyetlen szerelem lehetőségében hisz, hanem az ismétlés keretében újra visszatérő átélhetőben, a szabadság visszanyerésében.
Egy szerelmi bánat mozgatja a könyv menetét. Azaz nem is bánat, hanem egy szerelmi ügyben meghozott visszavonhatatlan döntés helyességének kérdése. Az egyén számára a jelentőséggel bíró döntés a kérdés. Ábrahám, és Jób a vallási egzisztencia lovagjai szolgálnak példával Kierkegaard számára, akik a végtelenségig biztosak döntésükben. Egyértelműséggel döntenek a legdrágábbról. Szerelemről, önmagunkról és kétségbeesésről szól a mű, mindarról: amitől korunk embere eltávolodott. Pszichológushoz fordulunk, hogy döntésünk terhét hordozni tudjuk, önmagunkat meglássuk, és kétségbeesésünket legyőzzük. Bármelyikünkként jelenik meg a főhős, aki pszichológushoz fordult tanácsért. Az élethelyzet fölött érzett kétségbeesést végül mégis az ismétlés oldja meg… Oláh Tibor
Kultúrpor – Kulturális Társadalmi Folyóirat Első évfolyam 2009. Nyár www.kulturpor.5mp.eu
