Egy falu a Dunántúlon. Írta: Szabadi Mihály 7171 Sióagárd, Zrínyi u. 6. Telefon:

Egy falu a Dunántúlon

Írta: Szabadi Mihály 7171 Sióagárd, Zrínyi u. 6. Telefon: 30 434 9881 E-mail: [email protected]

1

Egy falu a Dunántúlon

Van egy falu a Dunántúlon, a neve Sióagárd. A Mezőföld legdélibb csücskén található, ott, ahol a Kapos, a Koppány meg a Balaton fölösleges vizét összegyűjtő Sió csatorna meredek löszfalnak ütközvén elfordul a Duna felé. A Sió itt találkozik a Sárvízzel, hivatalos nevén Nádor csatornával. A két vízfolyás ölelésében terül el a falu. Vannak dokumentumok, melyek igazolják, hogy a település már az Árpád-korban is létezett, a török időkben azonban elnéptelenedett. A zavaros időkben délről felszivárgó rácok lakták a vidéket, akik azonban nem tudtak tartósan megtelepedni. Az 1720-as években a Kárpátmedence más tájairól érkeztek telepesek, akik megfelelő életteret találtak, és leszármazottaik immár lassan háromszáz éve itt élnek. A feudalizmus idején a szekszárdi apátság birtokolta a határát, amely főleg állattartásra volt alkalmas, mert nagyrészt mocsaras, lápos területek övezték a falut. A jobbágyfelszabadítás után alakult ki a paraszti gazdálkodás, de a végleges birtokviszonyok csak a nem sokkal utána bekövetkezett vízszabályozás után formálódtak ki. A vízmentesítéssel megnövekedett a szántóterület, az eddig 2

főszereppel bíró állattenyésztés mellett a gazdálkodás fő ágazata a növénytermesztés lett. A falu határa mindössze csak 3 500 katasztrális hold, ebben még sok a rét, a legelő és vízborította nádas, nagybirtok nem alakult ki. A XX. század közepén a kollektivizálás előtt egy család volt, aki száz hold földön gazdálkodott, néhányan voltak a 40 - 60 holddal bírók, a falu meghatározó erejét a középparasztok jelentették, akiknek 20 – 40 hold birtoka volt. Sokan voltak a kisparasztok, akik csak néhány holdat műveltek, ezek általában nem rendelkeztek igavonó állattal. Természetesen éltek a faluban földnélküli emberek is, akik napszámos munkával, részesműveléssel keresték a kenyerüket. A falu szegényebb emberei között sokan voltak, akik vándorpaprikázással foglalkoztak. Termeltek is paprikát, de főleg a nagykereskedőktől vásárolt paprikával indultak világgá. Hátukra kötött batyuval indultak el Somogyba, Baranyába, még Zaláig is eljutottak. Házról-házva járva énekszóval kínálták a paprikát. Aki jó kapcsolatépítő volt, annak rendszeres vevői voltak. Aki jól sáfárkodott, az összerakosgatott fillérekből még egy kis darabka földet is tudott venni, vagy a nagylány ebből a keresetből kapta meg a „staférungját. A falu lakóinak száma a XX. század első évtizedében volt a legnagyobb, 2 000 fölé is emelkedett, ma 1 600 körül van az itt élő emberek száma. A vagyon szerinti rétegződés megosztotta az itt élő embereket, de a vagyoni különbségek ellenére szilárd faluközösség alakult ki, amelynek keményen meghatározott íratlan szabályai irányították a mindennapokat. A kisebb-nagyobb földterületeken gazdálkodó családok életrendjét a föld műveléséhez kötődő munkafolyamatok, az évszakok változásával meghatározott időrend határozta meg. Az azonos életforma, a feladatok egyformasága összekovácsolta a más-más helyről, más-más kultúrából érkező embereket, és az érdekek összeegyeztetésével kialakult a faluközösség. Közösség, amely megteremtette a maga törvényeit, íratlan szabályait, melyek vezérelték az itt élő emberek életét. Az, hogy „Kisagárdra két úton köll bemeni” csak a népdalban igaz. Mert ebbe a faluba csak egy út vezet, és az is véget ér, ha eléri a templomot. Sióagárd afféle zsáktelepülés. Talán ez is oka lehet annak, hogy egészen a XX. század közepéig a faluközösség magába 3

zárkózott. Életükhöz hozzátartozott, hogy áruikkal rendszeresen ott voltak a környező nagyobb települések piacain, hogy eljártak a vásárokra. Házasságot azonban csak falubelivel kötöttek. Vidékről csak az a legény hozott asszonyt, aki itt a faluban nem kapott, és más faluba csak az a lány ment férjhez, aki itt a faluban nem köllött senkinek. Az azonos megélhetési formában, a mindennapok egyformaságában élő emberek megteremtették a maguk kultúráját. Kialakult a földművelő munka rendje, az egységes módszerek szerint végzett mindennapi munka megteremtette a hozzá illő magatartási formákat. Az együtt élő emberek mindennapjait törvénnyé erősödött szokások szabályozták. Az emberek ismerték egymást. Az utcán találkozó emberek nemcsak köszöntek, meg is szólították egymást. A beszélgetés a létezés alapelme volt, ismerték egymás családi viszonyait, tudták ki mikor kezdi meg az aratást vagy a szüretet, melyik házban készülnek disznóvágásra, vagy éppen lakodalomra. A tisztelet alapja az volt, ki milyen dolgos, a legény hogyan ül a kocsideszkán, a leány hogyan viseli a ruháját, ha csarnokba viszi a tejet, vagy vasárnap a nagymisére megy. Az összetartozást erősítette a vallás is. A falu lakói egységesen hívő katolikusok. Az 1886-ban épült gyönyörű neoromán stílusú templom és a vallási ünnepek, szertartások fontos elemei a közösségi életnek. A mindennapokban és az ünnepekben együtt élő emberek sajátosan egyedi kultúrát teremtettek maguknak. Gazdag szokásvilág alakult ki az emberi élet különböző állomásai, az évszakok változását követő munkafolyamatok ünnepi alkalmai, és a vallásos ünnepekkel kapcsolatosan. Nyelvhasználatuk úgy alakult, hogy az élesen különbözik a környező települések dialektusától. Íző nyelvjárás (kík, szíp), sok más egyéb között jellemző rá a köznyelvből már szinte teljesen kikopott, zárt e hang következetes használata és a kakuminális té. Ami egyedülállóságukat legjobban kifejezi, az a népviselet. Századokkal ezelőtt a sióagárdiak is nagyrészt úgy öltöztek, mint a többi falusi ember ebben az országban. A maguk termelte, maguk fonta, maguk szőtte kenderből készítették a ruháikat. Az eredményesebb gazdálkodás nyomán emelkedett az életszínvonal, mindennapjaikban megjelentek a gyári termékek, és a XX. század közepére a hajdan csak kendervászonban járó fehércselédek ruházata pompázatos népviseletté 4

fejlődött. Ez a népviselet anyaghasználatában, színösszeállításában, az egyes ruhadarabok elkészítési módjában, de legfőképpen szerkezetében tér el mindenféle magyar népviselettől. A ruházat fontos eleme a hímzés, mely a XIX. század utolsó évtizedétől indulva a két világháború közötti időben érte el fejlődésének csúcspontját. Formavilága, színösszeállítása, a viseleti darabokon való alkalmazása sajátosan egyedi úton alakult ki, más tájegységek hímzéseihez hasonlítható, de nem rokonítható. A környező falvakétól eltérő viselet, az ízes agárdi beszéd - mai kifejezéssel élve – reklámértékkel bírt a piacon, a vásárokon, de még a búcsújáró helyeken is. Az ünnepeken és a hétköznapokon, a szórakozásban és a munkában egyaránt jelen van (volt) a folklór. Voltak mesélő emberek. Gyermekjátékaik az archaikus múltba vezetik vissza az elemzőket. Szertartásrendje van a vallási ünnepeknek, a lakodalomnak és a közös munkavégzéseknek egyaránt. A fiatalok úgynevezett bandákba szerveződnek, és a szinte gyerekkorban kialakult közösségek tagjai együtt mulatnak, segítik egymást munkában, bajban egyaránt. A halálig kitartanak egymás mellett. Még a múlt század ötvenes éveiben is a lányok korosztályok szerinti bandái vasár és ünnepnapok délutánján a templom melletti téren múlatták az időt. Játszottak, beszélgettek és karikába állva énekszóra lépegettek, a falu szóhasználata szerint karikáztak. Ők maguk nem is tudták, hogy ez az egyszerű mozgás, amit nem is tartottak táncnak – a nagyböjt idején is megengedett volt – a tudomány által böjti karikázónak nevezett női körtánc nemzeti kincseink értékes gyöngyszeme. A középkorban európaszerte divatos körtáncok megmaradt eleme, amely csak a Sárköz falvaiban és Sióagárdon maradt meg ilyen archaikus formában. A régi stílusú ugrós táncok sajátosan egyedi változata alakult ki a faluban, a stílushoz tartozó dunamenti táncoktól eltérő variáció talán szintén a falu zártságával magyarázható. Nem túl gazdag motívumkészlettel, de szépen, változatosan táncolják a csárdást. Az itt élő emberek szeretnek énekelni, de népdalkészletükből szinte teljesen hiányzik a régi stílus, a lányok karikázójában, a lakodalmakban, a bálok alkalmával az egész nyelvterületen elterjedt újstílusú népdalokat énekelik. A múlt század harmincas éveiben alakult Gyöngyösbokréta mozgalom keretében szokásaikat, táncaikat, dalaikat a színpadra vitték, és megmutatták a fővárosban és külföldi országokban is.

5

Kisebb nagyobb megszakításokkal azóta is működik hagyományőrző együttes a faluban. A parasztgazdaságokban többnyire elég a család munkaereje a föld megműveléséhez. De vannak olyan munkák, amelyekhez nem elég egy ember, vagy legalábbis nem jó egyedül végezni. Az aratás, a szüret, a szénahordás, a takarodás, a kendermunkák, a kukoricafosztás, a fonó, a disznóvágás – hogy csak néhányat említsek – mind-mind olyan munka, amelyet csak közösségben lehet jól elvégezni. Atyafiak, banda, vagy utcabeliek állnak egymás mellé, és erejüket megsokszorozva, az összefogás erejével végzik a dolgukat. Emberöltők alatt szerzett tapasztalatok alapján alakul ki a munkamegosztás, nem kell kiosztani a feladatokat, emberek, asszonyok, fiatalok és idősek, sőt még a gyerekek is az íratlan szabályok alapján találják meg a dolgukat. Az együttdolgozó emberek között a bohókás játék és a méltóság ötvözetéből áll össze a harmónia. Ezt a harmóniát bontotta meg a második világháború és az utána következett időszak. Az emlékmű márványtáblájába 54 férfi neve van belevésve. A meghaltak és az eltűntek után űr keletkezett a családokban, és az egész országot érintő megrázkódtatás hatására bizonytalanság keletkezett a lelkekben. A háború véget ért, a beszállásolt orosz katonák elmentek. A háború elvitte a faluból a lovakat. 1945 tavaszán ökrök húzták a vetőgépet, és tehenek után állt bele az eke a barázdába. De a parasztember, aki megszokta a minden esztendőben való újrakezdést, tette a dolgát, mert erejének egyik táplálója a remény, a bizakodás abban, hogy a vetés után elkövetkezik az aratás. Az élet folytatódott tovább a megszokott kerékvágásban. Némi pezsdülést jelentett a földosztás, de ebben a faluban nem sokat jelentett, ugyanis nem volt nagybirtok, amit föl lehetett volna osztani. Szántottak, vetettek, kapáltak, arattak, szüreteltek, mint eddig. A lányok, asszonyok pompázatos viseletükben mentek a templomba. A lányok karikáztak, a legények jártak a lányok után, rendeztek táncmulatságokat, és tartottak lakodalmakat. Ám jött 1948, a fordulat éve. A parasztember megértette, hogy a pusztulás után segíteni kell az országot, ám aki már hosszú emberöltők óta a maga gazdája volt, nehezen viselte a parancsot. Adta szívesen, amit meg tudott vonni a szájától, de amikor a család fejadagja és a vetőmag is veszélybe került, amikor nem vághatta le a 6

maga hizlalta disznót, amikor a tojással is el kellett számolnia, csendesen de lázadozni kezdett. Jött a „kuláklista”, aki erre felkerült, annak mindenki másnál jobban megkeseredett az élete. Az iskolából kiűzetett a vallás, a papot, aki eddig meghatározó személy volt a közösség életében, ellenségnek kiáltották ki. Kezdődtek a politikai zaklatások, az emberek, akik eddig szorosan fogták egymás kezét, behúzódtak a saját kerítésük mögé. Megjelentek a faluban az agitátorok, akik az eszközökben nem válogatva hirdették a maradi parasztnak, hogy a boldog jövő felé csak egy út vezet, a kollektív gazdálkodás. A téeszcsé (termelőszövetkezeti csoport) csupa szegény emberekből alakult meg, akik valóban ebben látták a boldogulás útját. A kulákoktól elvett földeken gazdálkodtak. Küszködtek, de az életük nem lett sokkal jobb, mint korábban volt. Az országban folyó változások nem hagyták érintetlenül a falut. A kialakult rendet, a szokásokat nem lehetett egyik napról a másikra megszüntetni, de az eddig egységes rendbe beférkőzött a bizonytalanság. A világpolitika is árnyékot vetett az emberek lelkére, mert a koreai háború idején fekete felhőként nehezedett rájuk az újabb világháború réme. A felnőttek, különösen az idősek tántoríthatatlanul élték megszokott életüket, de a fiatalok fogékonyak voltak az újra. Egy részük elhitte a festett ígéreteket, másrészük csak megérezte, hogy az ő élete már nem lehet olyan, mint az apjáé volt. Korábban nem jutott eszébe egy fiatalnak sem, hogy más élet is lehetséges, mint amiben az elei léteztek. Eddig mindenki az apja mesterségét tanulta, minden gondolata, minden terve, minden vágya a létezés feltételét biztosító földdel volt kapcsolatos. Most azonban megszületett valami, ami eddig ismeretlen volt, az elvágyódás érzése. Volt néhány fiatal, aki a felkínált szakérettségi lehetőségével próbált meg más életet kezdeni, ketten is akadtak, akik a katonatiszti pályát választották, mert a Kossuth Akadémiára elemi iskolával is be lehetett jutni. Toborozták a fiatalokat - még lányokat is - a traktoros iskolába. Többen leszálltak a kocsideszkáról, és sofőr iskolába mentek. De a legjelentősebb változás csírája abban rejlett, hogy az új rendszer megnyitotta az általános iskolát végzett gyerekek számára a továbbtanulás lehetőségét. Először néhányan szakmunkásképzőbe mentek el, divatos szakma lett a villanyszerelés. Az első jelentős továbbtanulási hullám 1951-ben indult. A nyolcadik osztályt befejező 7

kilenc fiúból nyolcan mentek középiskolába, valamennyien diplomás emberek lettek, közülük csak kettő került haza, ők is már csak nyugdíjas éveikben, és a kilenc fiúból egy sem választott agárdi lányt feleségnek, még az itthonmaradott sem. Két évvel később a lányok közül is sokan választották a középiskolát, a szekszárdi iskolába nem lehetett sokszoknyás népviseletben járni, ezzel megkezdődött a „kivetkőzés”. A még mindig zártan élő faluközösségben látszólag minden ment a megszokott rendben. Működött már a téeszcsé, de még mindenki a maga földjén gazdálkodott. Igaz, hogy a hatalom megpróbált beleszólni a gazdálkodás rendjébe. Diktálni akarták, hogy miből mennyit vessen, és gyapotot, meg ricinust akartak termesztetni az agárdi paraszttal, de az nem nagyon hagyta magát. A pap meg a körülötte lévő emberek a klerikális reakció képviselői, azaz ellenségek lettek, de az emberek következetesen jártak a templomba. Aki valamilyen más munkahelyen dolgozott, annak megtiltották vallása gyakorlását, az otthon imádkozott. A vasárnapi nagymise népviseleti parádé volt, a lányok kázsmér szoknyában mentek a bálba, a legények jártak a lányos házak ablaka alá, ősztől tavaszig működött a fonóház. A bíró helyett tanácselnök volt a falu vezetője, a hajdani községháza neve tanácsházára voltozott, a közigazgatás élén a főjegyző helyett a tanácstitkár szolgálta az éppen hatalmon lévőket, a képviselőtestületet – melyben korábban az esküdtek ültek – a végrehajtó bizottság váltotta fel, ám az irányítás a hatalmat birtokló Magyar Dolgozók Pártja kezébe került, ennek helyi képviselője, a párttitkár volt az erős ember. Nem tudni, szerencse volt e vagy szerencsétlenség, hogy sem az egymást követő tanácselnökök, sem a párttitkárok nem voltak vezetésre alkalmas emberek. Meg kell jegyezni, hogy az utolsó bíró sem volt az. Ám szerencséje volt a falunak a tanítóival. A háború utáni bő másfél évtizedben gyereket, falut, hivatást szerető emberek dolgoztak az iskolában. A kornak mindenben megfelelő ismeretekkel látták el tanítványaikat, és neveltek emberségre, falu - és hazaszeretetre. Úgy álltak helyt a sok ellentmondással terhelt időben, hogy még ma is példaképek az itt élő emberek emlékezetében. A mindent elárasztó propaganda hatására nőtt a mozgalmi élet a faluban. Megszűnt a Katolikus Legényegylet, helyébe alakult a MADISZ, (Magyar Dolgozó Ifjúsági Szövetség), majd később a 8

DISZ. Az iskolások úttörők lettek. Az asszonyokat is be akarta vonni a hatalom a politizálásba, itt is megalakult az MNDSZ, a Magyar Nők Demokratikus Szövetsége, de a parasztasszony nem élt ezzel a lehetőséggel. Ami változatlan tartalommal és lendülettel működött, az önkéntes tűzoltó egyesület volt. Egyértelműen a kor pozitív eredményének könyvelhető el a sportmozgalom. Itt korábban csak a „fotbal” jelentette a sportot, a falunak mindig jó csapata volt, és a vasárnapi fotbalmeccs társadalmi eseménynek számított. 1950-ben az iskolaudvaron röplabda pályát építettek, itt szinte minden nap pattogott a labda. A középiskolások a gimnáziumban megkedvelték az atlétikát, többen élsportolók is lettek. Ami eddig illetlen dolog volt, a lányok is sportolni kezdtek. Sőt az MHK-ban (Munkára, Harcra Kész Mozgalom, ki emlékszik már erre?) parasztemberek is nyomták a fekvőtámaszt. A lakásokban megjelent a rádió, és a magyarnóta meg a népdal egyeduralmába beférkőztek a mozgalmi dalok, a divatos táncdal, meg az operett. Már rendszeresen volt mozi a faluban, és az addig csak népszínművet látott falusi ember számára kultúrát hozott a Déryné Színház. A szekszárdi iskolába járó diákok a Hőgyészről induló autóbusszal utaztak a nyolc kilométerre lévő városba, két és fél kilométerre volt a buszmegálló. Fél órás gyaloglás oda-vissza, esőben, hóban, napsütésben. 1953-ban jelent meg a faluban is az autóbusz. A csodaszámba ment új Ikaruszt megtöltötték a diákok, a piacra induló kofák meg az egyre nagyobb számban szekszárdi munkahelyre induló sióagárdiak. Egymás után nyílottak az ablakok a világ felé. Főleg a szegényebb emberek fiai indultak el munkát keresni. Többen az épülő 6-os műút építkezésén nyertek alkalmazást, de volt, aki az akkor épülő Sztálinvárosig merészkedett. Az első érettségizők egyetemre, főiskolára kerültek. A lányok, különösen a diákok hétköznapon már nem jártak népviseletben, és a vasárnapi nagymisén is egyre gyakoribb volt az „úriruhában” imádkozó asszony. A felnőttek kapaszkodtak a régi világba, szántottak, vetettek, kapáltak, megtartották szokásaikat, még „Adjon Isten jónapot”-tal, „Dicsértessékkel” köszöntek, a fiatalok még benne éltek a régi rendben, de már kifelé nézegettek. És elérkezett az 1956-os esztendő. 9

A tavasz természeti katasztrófával köszöntött be. Már március elején fenyegető hírek érkeztek a Duna áradásáról. 1940-ben is menekülni kellett az árvíz elől, de akkor megmenekült a falu. Most azonban nem lehetett a vizet megállítani, és a jeges ár rátört a falura. Az emberek többsége a leányvári présházakba menekült. A víz utcákat öntött el, összedőlt negyven ház és harmincnál is több vált lakhatatlanná. Többségében a nádfedeles tömésfallal készített épületek omoltak össze. A víz pusztításának többféle következménye is lett. Az árvízkárosultak állami segítséget kaptak, amivel új házakat építhettek. Ezeknek már téglából rakták a falát, és nád helyett cserép fedte a tetejét. Szinte egészen eltűnt a mélyen fekvő Baross utca. Az ott lakók a település magasabban fekvő részén az úgynevezett Vermes-hegyen kaptak házhelyet. Sok szegény ember jutott korszerűbb lakáshoz. A pusztulás, meg az utána következett építkezés következtében megváltozott a falu képe. Az összedőlt meg a lebontásra ítélt épületek utcára nyíló kétablakos, gangos azaz tornácos, az utcafrontra merőleges, hosszú épületek voltak. Ezek helyett a viszonylag gyorsan megépíthető sátortetős épületek jelentek meg, és létükkel megtörték a falura jellemző építészeti stílust, megbontották a faluképet. Ezzel megkezdődött a falu építészeti arculatának a teljes átalakulása, amely a hatvanas évek végétől és a hetvenes években tovább folytatódott. Az ősz megcsillantotta a reményt, ám a lélek felszabadulása nem születhetett meg. Az MDP MSZMP-re változott a DISZ-ből KISZ lett, és a parasztember szorongása csak fokozódott. A propaganda erősödött, és újra megjelentek az agitátorok. A módszer változott, már nem az okos szóval való meggyőzés, hanem a kényszerítés kíméletlen eszközeit alkalmazva indult meg offenzívaszerűen a kollektivizálás. Az eredmény nem lehetett más, megalakult a termelőszövetkezet, csupán néhány nagyon makacs, hajdani nagygazda vállalta a létbizonytalanságot, és nem írt alá. Az agárdiak nehezen adták be a derekukat, viszonylag későn, csak 1961-ben alakult meg a tsz, amely magába foglalta a már korábban működő közös gazdaságot. Az új szövetkezet a Siógyöngye nevet kapta. A múltat sirató emberek maguk között csak „Siókönnyé” – nek nevezték. A változás nagy traumát jelentett. Minden ember, minden család és a falu közössége is érezte, hogy valami nagy 10

átalakulás történt az életükben, de sem a hajdan egyénileg gazdálkodó parasztember, sem az új tsztag, sem a kolhoz elöl városi munkahelyre menekülő ember nem tudta még felfogni, hogy a változás történelmi jelentőségű. A gazdaember, aki eddig a saját belátása szerint irányította a maga és a családja életét, most beosztott tsztag lett, aki mások irányításával kénytelen dolgozni. Megszűnt a paraszti gazdálkodás, és ezzel alapját, talaját vesztette az a kultúra, amit a hajdani faluközösségekben élő emberek teremtettek meg a gazdálkodásban, a magatartásban, az építkezésben, a lakáskultúrában, az öltözködésben, dalban, táncban egyaránt. Bomlásnak indultak a közösségek formái. Már nem volt szükség az összedolgozás régi formáira, elmaradt a közös szénahordás, a takarodás, nem kellett fosztani a kukoricát, nem termeltek kendert, így ki ment a divatból a fonóház is. A változás természetesen nem történt meg a belépési nyilatkozat aláírásával, pusztán csak elindult. Elindult valami nagy bizonytalanság felé, amely még a napjainkban, immár ötven esztendő elmúltával is folytatódik. Az a szokásvilág, magatartáskultúra és népművészet, amely alkotóeleme, sok esetben alapja a nemzeti kultúrának, a paraszti gazdálkodásban szerveződött életben alakult ki. Indulásának feltételeit a jobbágyfelszabadítás teremtette meg a XIX. század derekán és a mezőgazdaság kollektivizálása szüntette meg a XX. század közepén. Száz esztendő csupán csak egy pillanat az emberiség történetében, de ebben a pillanatban olyan értékek születtek, melyekre jövőt lehetne építeni. Változások kezdődtek az élet minden területén. Már az ötvenes években egyre többen próbálkoztak meg azzal, hogy a falun kívül, elsősorban a közeli városban, Szekszárdon keressenek munkát. Megváltozott a családok életrendje. Az egy portán belül – zömmel nagycsaládban – élő emberek nemzedékeken át kialakult és megszokott munkamegosztása nem működhetett tovább. Évek kellettek ahhoz, hogy a családokon belül új szerepkörök alakuljanak ki. Az idősebbek, amíg munkaképesek voltak, eldolgozgattak a tszben, az asszonyok is ott találtak munkát, de közülük sokan voltak, akik csak a háztartásban maradtak. A férfiak nagy része a közös gazdaságban kialakult nagyüzemi állattartásban talált munkát. Sokan traktorra ültek, vagy a kiszolgáló műhelyekben lett munkahelyük, de fokozatosan egyre többen, főleg a fiatalabb nemzedékhez tartozók 11

kifelé néztek a mezőgazdaságból, és a faluból is. A gyerekeket, aki csak tehette, középiskolába vagy szakmunkásképző intézetbe küldte. Az emberek együtt dolgoztak a közösben, új csoportosulások alakultak ki, de ezekben csak formális, tradíció nélküli volt az összetartozás, hiányzott belőlük az erő, amely a hagyományos közösségeket működtette. A munka minősége is megváltozott, mert korábban a tulajdon volt a motiváció, az a tudat, hogy a magam birtokán magamnak dolgozok, a munkát helyettem nem végzi el senki, a mát is meg a holnapot is magamnak kell megteremteni. Az emberek tudatában az enyém fogalmát a mienknek kellett volna felváltania, de ez vezényszóra nem történhetett meg. Lassan formálódott az új családmodell. A megélhetés alapja továbbra is a mezőgazdaságból származott. A tsz-ben munkaegységelőleget fizettek, és év végén történt az elszámolás. De egyre több családban volt egy ember, aki olyan munkahelyen dolgozott, ahol havi munkabért fizettek, ez rendszeres pénzforrást jelentett a családnak. A jövedelemszerzésnek azonban még más forrásai is voltak. Minden tsz tagnak járt a háztáji föld, amelyen a gépi munkákat elvégezte a gazdaság, csak kapálni kellett a kukoricát. Mindenkinek megmaradt a kertje, ahol eddig általában csalamádét termelt, amit a szarvasjószággal etetett meg, de az istállók átmenetileg kiürültek, a kertekben gyümölcsöt, zöldséget termeltek, amit az asszonyok pénzzé tettek a szekszárdi piacon. Baromfit neveltek, annak hasznával is piacoztak. Sióagárd határa a szekszárdi borvidékhez tartozik. Szinte minden gazda rendelkezett korábban kisebb-nagyobb szőlőterülettel. A Lányvárnak nevezett hegyen sorakoztak a présházak és a pincék. A kollektivizálás után a hatalom nem tudott mit kezdeni a szőlőkkel, és olyan döntés született, hogy bár a tulajdonjogot mindenki elveszítette, használhatta tovább a szőlőt és a pincét is. 1977-ben rendezték a tulajdonjogokat. Ennek alapján, aki igényelte, 400 öles területet kapott, ha kérte a pincéje előtt. Ezeket zártkertnek nevezték, a legtöbb gazda már korszerű magas művelésre, újratelepítette benne a szőlőt. A bor után megnőtt a kereslet, mert azokban az években, nagy mennyiségben exportáltak bort a Szovjetúnióba. Új életforma alakult ki, melyben egyre jelentősebb szerepe lett a háztáji gazdálkodásnak. Új bevételi forrásként megjelent a szerződéses állattartás, főleg a disznó hízlalás, de akinek volt hozzá 12

istállója meg ereje, bikákat is nevelt. A termelőszövetkezet támogatta a tevékenységet, szervezte a takarmányhoz jutást és az értékesítést egyaránt. Új disznóólak épültek, nem volt ritka, hogy egy háznál harminc, de még ötven disznó is hízott egyszerre. Az alakulás utáni években munkaegységben mérték a tagok teljesítményét, azután előleget fizettek, és év végén történt az elszámolás. Később valamilyen átlag alapján fix munkabért határoztak meg, és erre jött rá év végén a prémium. A tagokon kívül alkalmazottak is dolgoztak a tsz-ben. A családok boldogulásának alapja a tsz-ből származó jövedelem. Mellette egyre jelentősebb lett a háztáji gazdálkodás, a szőlőművelés, és minden hónapban biztos pénz volt a városban dolgozó családtag havi fizetése. Az asszonyok piacozással keresték meg a napi kiadásokra való aprópénzt. Korábban minden parasztember vállán ott volt a gazdálkodás, a termelés, az értékesítés gondja. Egyformán fájt mindegyiknek a feje, ha sok eső esett, vagy ha aszályos volt az esztendő. Az új világban ezt a gondot levették a válláról, neki csak azt a feladatot kellett elvégeznie, amit a közösben megkapott. A többség el is látta a dolgát tisztességgel, mert egész életében arra nevelődött, hogy szeresse a földet meg az állatot. Azt az életformát, azt a paraszti tudatot, amibe beleszületett sohasem tudta elfelejteni, de az anyagi gyarapodás lehetőségeinek bővülésével kezdett megnyugodni a lelke, tudomásulvette az új világot, kereste benne a helyét és a többség meg is találta. Az élet képe is megváltozott. A tehenesfogat már csak emlék, lovaskocsit is csak ritkán lehet látni, traktorok verik fel az út porát, de már azt sem, mert a falu útjait aszfalt borítja, a földeken egyre kevesebb az ember, mert a gépekkel szántanak, vetnek, boronálnak, aratnak, a kapálást felváltotta a vegyszerezés. A háború utáni években nagy szó volt, ha valakinek új kerékpárja lehetett. Csoda volt, amikor megjelent a faluban az első Csepel motorbicikli, és egy emberöltővel később már több volt az autó a faluban, mint hajdan a kerékpár. Naponta többször is fordul az autóbusz, amely viszi az iskolába járó diákokat, és azokat, akik szekszárdi munkahelyeken dolgoznak. A több csatornából érkező családi jövedelmek lehetővé tették az építkezést. A falu korábbi egységes építészeti arculatának megváltozása az árvíz okozta pusztulásokkal kezdődött. Az elpusztult 13

vagy használhatatlanná vált házak helyére fantáziátlan, stílus nélküli épületeket emeltek, amelyek néhány év múlva már javításra, átépítésre szorultak. Házépítésbe tudott kezdeni az, akinek rossz vagy korszerűtlen volt a lakása, de építkezni kezdtek azok is, akik csak megtehették, hogy új házuk legyen. Aki tehette, a gyereknek is új házat emeltetett. A hetvenes évek elejére már csak két nádasház árválkodott a faluban, az egyik falumúzeum lett, a másik helyén palota épült. De nemcsak a muzeális értékű nádasházak tűntek el. Az árvízi pusztítás előtt mintegy 15 – 20 „körösztépületes” nagygazda ház, és ennél jóval több náddal födött, vagy cserepes, de egyszerű ház volt a faluban. A négyszáznál több épület többsége hosszúgangos lakóház volt, istállóval, pajtával egyéb gazdasági épületekkel. Utcára néző két ablakukkal, deszkakerítésükkel ezek határozták meg a falu képét. 1948-ban vezették be a faluba a villanyt. A megszokott faluképet megzavarták a villanyoszlopok meg a vezetékek, de hát a villany a fejlődést jelentette. Az viszont rombolással ért fel, hogy az utcák képét meghatározó akácfákat kivágták, ne zavarják a vezetékeket. A megkopaszított utca olyan volt, mint egy ember, akinek kezét, lábát levágták. Mire a házak előtt új fák nőttek, bontani kezdték az épületeket. A módossággal megbomlott az emberek ízlése, és az évszázados lakóházak helyett utcára néző hármasablakokkal „körösztépületet” emeltek. Jobb esetben hátrafelé megmaradt a gang, néhány oszloppal a szélén. Aki tehette, új istállót is emelt, no meg garázst, mert a hetvenes években megjelentek a trabantok, és szaporodtak a zsigulik is. Korábban azért kuporgattak az emberek, hogy földet tudjanak vásárolni. Most nagy ház köllött, lehetőleg egy téglasorral magasabb, mint a szomszédé. Azoknak a házaknak, melyek háromszög alakú homlokuk alatt két ablakkal néztek az utcára, az udvar felöl meg oszlopok tartották a tetőt, már csak elgyengült hírmondói vannak. Ha megvolt a ház meg az autó, akkor a présházat is újjáépítették, természetesen fittyethányva a klasszikus formákra, még emeletet is raktak a tetejére. A tsz-ben egyre magasabb színvonalú gépek jelentek meg, az új technológiák, a vegyszerezés következtében egyre kevesebb volt az igény a kétkezi munkára. Ennek ellenére a tsz nagyon sok embert foglalkoztatott, aki nem kívánkozott a városi munkahelyekre, itthon is megtalálhatta a számítását.

14

Egy emberöltő telt el az erőszakos téeszesítés óta. A parasztember még mindig nem felejtette el azt az időt, amikor még a saját ura–szolgája volt, de már nem háborgott a lelke. Tudomásulvette az új életet, és élt a felkínált, az adódó lehetőségekkel. Szegényemberek ezekben az években is éltek a faluban, de nem voltak akkora különbségek, mint negyven évvel korábban. A háború előtti években ritkaság számba ment, ha valaki idegen költözött a faluba, az is kivételes volt, ha valaki innen elkerült. A fiatalok falubelivel kötöttek házasságot, csak a katonák voltak világlátott emberek. Az asszonynép csak a városi piacig jutott el, vagy a búcsújáró helyekre. Míg a korábbi évtizedekben csak 4-5 fiatal jutott el a nagykőrösi tanítóképzőbe, most egyre több gyerek folytatta az iskolát Szekszárdon. Az érettségizők főiskolákra, egyetemekre kerültek. Közülük csupán néhány mezőgazdász tért vissza a faluba, és a többség nem sióagárdi lányt vett feleségül. Az ötvenes évekkel kezdődően egyre többen kényszerültek arra, hogy a településen kívül keressenek munkát. Különösen a téeszesítés után – 1961- indultak meg sokan, egy autóbusznyi ember utazott naponta Szekszárdra. De egyre több ember vállalt munkát távolabbi helyeken. Már nemcsak a férfiak, nők is dolgoztak Szekszárdon, és ezért a hétköznapokon már nem népviseletben, „uriruhában” jártak. Ezzel párhuzamosan – igaz csak nagyon lassan – idegen emberek is kerültek a faluba. Az évszázadokon át burokban élő emberek előtt kitárulkozott a nagyvilág. Már minden házban volt rádió, minden héten játszott a mozi, az egyre többet utazó emberek híreket hoztak, még ugyanúgy megálltak az utcán egymással beszélgetni, de a szó már nemcsak a maguk eddigi szűk világáról szólt. Megtartották az évszakok változásához tartozó, meg a vallásos ünnepeket, farsangoltak, báloztak, még a lányok is karikáztak a templom mellett, de már nem arattak, nem takarodtak együtt, nem mostak kendert, elveszett a kukoricafosztások romantikája. A változás legfájdalmasabb következménye, hogy bomlásnak indultak a mindennapok természetességével működő közösségek. Megváltozott a családok életrendje. Az öregek, amíg bírták, feladatot találtak a tsz-ben, a családfenntartó felnőttek vagy a közös gazdaságban dolgoztak, vagy városi munkahelyen keresték a pénzt. Az általános iskolát befejező gyerekek többsége továbbtanulva Szekszárdra járt. Ennek következtében a család csak együtt kelt, 15

együtt feküdt, de napközben mindenki más munkahelyen tette a dolgát. Megváltozott a jövőkép. A gyereket már nem parasztnak nevelték, bár ebben az időben még mindent megtanultak a fiatalok az apáik mesterségéből, de a jövőt nem a birtok jelentette. Meglazultak a családi, rokoni közösségek, mert a régi módon való együttdolgozásra már nem, vagy csak nagyon ritkán volt alkalom. Egy-egy házépítés, a disznóvágás vagy talán még a szüret adott alkalmat arra, hogy a régi közösségek éljék korábban megszokott életüket. Ezek az alkalmak ünnepnek számítottak azért is, mert a fiatalok iskolába jártak, a felnőtteknek munkahelye volt, az összedolgozás csak a vasárnapokon volt lehetséges. Az azonos életkorúakból álló baráti közösségekben – a bandákban – is gyengülni kezdett az összetartozás ereje. Korábban az azonos foglalkozás, a mindennapok hasonlósága, az azonos kultúra, a szokásrend, az egy nyelven beszélés, az egymásrautaltság tartotta össze e közösségeket, amelyek gyerekkorban alakultak ki, és a sírig tartottak. Az iskolába járással új kapcsolatok teremtődtek, szerelmek születtek, és megváltozott a párválasztás rendje, ezt már nem a „föld a földhöz” hagyománya irányított. Változni kezdtek a magatartási formák. A fiatalok és a városban dolgozók hozták a városi divatot, ez ellentétet szült a nemzedékek között, mert a szokásrendet olyan erős külső hatások érték, amire korábban nemzedékek alatt sem volt példa. Káros volt az új éra ideológiai hatása is. Példaként említem a „Dicsértessék a Jézus Krisztus!” köszönési mód teljes kitörlését a fiatalok mindennapjaiból. Ez annyira megzavarta az emberek érintkezési formáját, hogy a mai napig nem tudott olyan köszönési mód kialakulni, amely a régi gyakorlatot azonos értékkel tudná helyettesíteni. Megváltoztak az ünnepek is. Tilos volt megtartani az egyházi ünnepeket. Munkanap lett a karácsony és a húsvét második napja, a pünkösd, az Úrnapja. Ezzel párhuzamosan új ünnepeket kreált a hatalom: április negyedike, május elseje, november hetedike. A pirosbetűs ünnepek helyett pirosra festett ünnepeken kellett, vagy illett ünneplőbe öltözni, és a templomi körmenet helyett lett fáklyás felvonulás, a templomi énekek helyett mozgalmi dalokat és indulókat kellett zengeni. A háború után még évekig élt egyesekben a remény, hogy majd jönnek az amerikaiak, és újra a régi lesz a világ. Ám a 16

nyolcvanas években már nem gondolt erre senki. A ”legvidámabb barakk”-ban a munkához, küszködéshez szokott hajdani parasztember talált utat magának a boldoguláshoz. Az ember, aki kocsit, lovat, földet, mindent beadott a közösbe, most nyugdíjat kap, még az asszony is. Ám a fiatalok nagy része elment, tanult ember lett belőlük, irodában, gyárban dolgoznak, és egyre többen már nem is a faluban laknak. Egyre több olyan ház van, amelyben csak öregek élnek, és olyan is akad már, melynek udvarán nem ugat a kutya, a kapuja bezárva, a hármasablakokon a roló leeresztve, olyan, mint az öregember, akinek dolga már nem lévén fejét mellére ejtve szunyókál a gangon. Az idő múlik, a világ változik. A parasztember - akinek lesöpörték a padlását, miközben elvárták, hogy tapsolva dicsőítse Rákosi Mátyást, és akit Kádár János terrorja bekényszerített a közösbe – megtanult élni a megváltozott világban. Mert dolgozni megtanították és ránevelték a küzdelemre, megtalálta az utat a boldogulás felé, jobban élt, mint mikor a maga gazdája volt. Munkát mindenki talált, és abból úgy-ahogy meg is lehetett élni. A háború előtti világban csak akkor ment ki a falujából, ha katonának vitték, vagy a vásárra vezette a jószágot. Egy emberöltővel később már nemcsak piros, hanem kék útlevele is lehetett. Átugorhatott Cseszkóba, vagy le Jugóba, de eljuthatott a vasfüggönyön túlra is. Az idő múlik. Azok, akikkel annak idején aláíratták a belépési nyilatkozatot, sorban egymás után kiköltöznek a temetőbe. A gyerekeik már nem parasztok, hanem szakmunkások, alkalmazottak vagy elsőgenerációs értelmiségiek. Ahogy a XX. század lassan ballag a vége felé, bekövetkezik az, amire sokan már nem is számítottak, megtörténik a rendszerváltásnak nevezett fordulat. Megszűnik az egypártrendszer, végeszakad a párttitkárok uralmának, reánkszakad a demokrácia. A faluban a tanácselnök helyett demokratikus úton polgármestert választanak, a végrehajtó bizottságot a képviselőtestület váltja fel. Sokszínű lesz a politizálás, megszületik a szólásszabadság, szabadon lehet szidni akár a miniszterelnököt is. Megkezdődik a tulajdon váltás. Gyárak vállalatok szűnnek meg, a folyamatosan működőkben megkezdődik a racionalizáció. Az új hatalom a korábbi átkos rendszer termékének tartja a termelőszövetkezeteket, és hagyja bomlani, bomlasztani. A tsz-ek 17

megszűnnek vagy átalakulnak, a hajdani közös gazdaság elszakad a faluközösségtől, megszűnik a szociális ellátó szerep. Példa erre, hogy egyik napról a másikra elbocsátanak tizenöt traktorost, mert új gépekkel jobb munkaszervezéssel öt is el tudja látni a feladatot. Felszámolják az addig magas színvonalon működő állattenyésztést, tömegesen szűnnek meg munkahelyek, és mivel a városi munkahelyeken is ilyen folyamatok vannak, a faluba beköszönt, ami eddig ismeretlen volt, a munkanélküliség. A hajdani tsz, amely együtt lélegzett a faluval, ma – Sióvölgye néven - mindentől független növénytermesztési és szolgáltató KFT. Talán nyolc olyan család van, amely élve a kárpótlás lehetőségével földet szerzett magának, és gazdálkodik, a többség a visszakapott földeket bérbe adta a KFT-nek. Három ember tart hobbiból lovat, mindössze két gazdálkodónak van tehene, nem üzlet a disznóhízlalás, kiürültek az ólak, bikát sem hizlal senki. Beköszöntött a XXI. század. A faluban nincsen földes út, de szinte természetes, hogy van villany, víz, telefon, sőt csatornahálózat, kábeltelevízió, internet, a lakásokban polgári kényelem. Sorban épülnek új házak, több az autó, mint a lakóház. De önálló iskolája már nincs a falunak, a hajdan közel kétszáz gyereket tanító iskolában most harmincnál alig több gyereket tanítanak az alsó tagozatban. A felső tagozatosok Szekszárdra járnak. Az öregek halnak, a fiatalok egy része elköltözik, szinte ritka az olyan házasságkötés, melynek mindegyik tagja itt született a faluban. Mert Sióagárd jó élettér, a megüresedett házakat idegenek veszik meg, Szekszárdról, de távolabbi vidékekről is költöztek ide emberek. 2010-ben már az itt lakóknak csak az egyharmada olyan ember, aki itt is született. A hajdani faluközösségnek és az évszázadok alatt megteremtődött egységes kultúrának már csak a maradványai vannak. Évszázadokig nyögtük a németeket, felszabadítottak bennünket az oroszok, most pedig az Európai unióval – helyenként a gyarmatosítás jeleivel – nyakunkba szakadt a nyugat. Mi maradt még? A régi paraszti életforma elemeiből csak azok maradtak meg, amelyek a szőlővel kapcsolatosak. A falutól délre emelkedő szőlőhegy a Leányvár, szinte emeletesen egymás fölé épült pincesoraival virágkorát éli. A megújult, muzeális jellegű pincefalu idegenforgalmi értékkel bír. Szeptember elejétől október végéig minden hétvégén a szüretelőktől hangos a hegy, mert a szüretet még nem gépesítették. Ez 18

az egyetlen olyan munka, amelyben még együtt van a rokonság, már a városi barátok is jelen vannak, és természetesen a munka végeztével nagy eszem-iszom zárja a napot. De mert a bort egyre nehezebb eladni, többen már szívesen megszabadulnának a szőlőtől. Mivel a főútvonalak távol vannak a településtől, sem ipari, sem szolgáltató üzemek nem települtek ide. Van néhány vállalkozó, de ezek nem tudnak annyi adót fizetni, hogy ez fellendülést hozzon. A faluban munkalehetőség valójában nincs, sok a munkanélküli ember. Ingáznak az autóbuszok, és reggelente személyautók karavánja indul meg a város felé. Aki teheti, már a kicsi gyereket is szekszárdi iskolába járatja. A hajdani boldog időben az emberek ismerték egymást. Nemcsak köszöntek egymásnak, beszélgetni is megálltak, ha találkoztak az úton. Ma megesik, hogy a már itt lakó, de még nem sióagárdi ember elcsodálkozik azon, ha valaki ráköszön az utcán. De akkor gyalog jártak az emberek, most pedig már szinte minden gépesítve van. A hajdani parasztasszony, mert fáj a lába, akumlátoros járművel közlekedik a boltba vagy az orvoshoz. Ma nincsen faluközösség, amelyet fél évszázaddal ezelőtt az azonos foglalkozású, azonos életmódú, azonos kultúrájú, egymásra utalt, egymásba kapaszkodó, egymást ismerő emberekből állt. Olyan állapotok vannak, mint amikor az 1700-as évek elején, a nagy világégések után újratelepítették a falut. Több helyről érkezett embereknek kellett közösséget alkotni, azoknak könnyebb volt, mert mindegyiküknek a föld jelentette az életet, de a maiak többsége csak itt lakik, a kenyerét másutt keresi, és gyökerei sincsenek. Van olyan ember, aki már tizenéve itt lakik, likja – azaz pincéje – van a Lányvárban, siagárdinak vallja magát, de az csak úgy lehet valaki, ha megismeri a falu múltját, és beleilleszkedik a falu hagyományos kultúrájába. Az utóbbi emberöltő leglátványosabb változása, hogy a hétköznapokból teljesen eltűnt a népviselet, és az ünnepeken is már csak elemeiben van jelen. A templomba is már csak az idősebb asszonyok veszik fel a régi ruhát. Pedig a szekrényekben még ott lógnak a régi szoknyák, ott lapulnak az ingek, a pruszlikok. Már csak elvétve akad olyan család, amelyben a kislányoknak elkészítik az agárdi ruhát. Nincsenek már fésülő asszonyok, a sióagárdi lányok

19

hajdan jellegzetesen egyedi frizuráját már nem lehet elkészíteni, mert minden lánynak rövid haja van. A sióagárdi népi kultúra legértékesebb része a hímzés. Valamikor természetes volt, hogy minden lány megtanult varrni. A fonóházban ősztől tavaszig tartott egy pruszlik kivarrása. A fonóház már régen kiment a divatból, és a lányok nem tanulnak meg hímezni. Erre nem vezeti rá őket sem a család, sem az iskola. Szerencsére az idősebb asszonyok között többen is vannak még, akik kislánykorukban jól megtanulták, és őrzik, sőt gyakorolják még ezt a „mesterséget”. Megkoptak, eltűntek vagy jobb esetben átalakultak a régi szokások. A munkavégzésben már nincsenek együtt az emberek, a hétköznapjaikat szétszórtan élik, felgyorsult az élet tempója, az emberek ritkábban találkoznak, és nem ismerik egymás életét. Régen a szórakozás része volt az életnek, nem különült el a munkavégzéstől, ma kikapcsolódnak az emberek. A régi mulatságokat ugyanaz a szokásrend, ugyanaz a magatartás kultúra irányította, mint a mindennapi munkavégzést. Ma is báloznak, mulatni is tudnak, de fellazultak a magatartási szabályok, más lett az illem. Még ötven-hatvan évvel ezelőtt parasztemberekből álló zenekar, afféle vonós banda működött a faluban. Ők szolgáltatták a zenét a bálokban, lakodalmakban. Tudták mindenkinek a nótáját, együtt élt, együtt mulatott a falu és ez így volt természetes, mert anyanyelvük volt énekben, táncban, zenében egyaránt. A fiatalok már jártak tánciskolába, tudták az akkor divatos polgári társastáncokat, de jól mulatni csak a maguk táncaival tudtak. Ma – szinte megfizethetetlen áron – városi zenekarokat fogadnak, akik léleknyomorító hangerővel, többnyire idegen hangzatokkal késztetik vigadozásra a bálozókat. A régi táncokat sem a zenészek, sem a táncolók nem ismerik. Az énekszó, a népdal meg a magyarnóta elcsendesült már az öregek emlékeztében is. Természetesen ma is vannak közösségek, vannak baráti körök, de ezek másként szerveződnek, ezek már nem „bandák”. A fiatalok is összeállnak, de a közösség alakulása, formálódása már nem a nemzedékek alatt kialakult rend szerint történik, és nem holtomig tart. Többféle civil szervezet is van. Működnek egyesületek a faluban, és egy alapítvány is van.

20

Létezik sportegyesület is. Néhány, a labdarúgás iránt elkötelezett ember működteti, de ez csak a futballcsapat életét szervezi. Akik a pályán a labdát kergetik, nem is mind agárdiak, „idegenlégiósok”, és akik biztatják őket, azok is megfogyatkoztak. A múlt század ötvenes éveiben a labdarúgáson kívül volt röplabda, atlétika, asztalitenisz, sőt még sakk is. A futballmeccs társadalmi esemény volt, a lányok bandástól voltak jelen, természetesen népviseletben. Igaz, az iskolaudvaron bitumenes sportpálya van, és a tornateremben (tornaszobában) esténként baráti társaságok kergetik a labdát. Klubja van a nyugdíjasoknak, amely 1991 óta érdekvédelmi egyesületként működik. Itt olyan emberek is helyet találtak, akik csak egy idő óta laknak a faluban. Az öregségben könnyebb egymásra találni. Más egyesületek is vannak, de működésük csak formális, a falu életében létük nem észrevehető. Még az 1960-as években is a falu mindennapi életében, hangulatában meghatározó erővel bírt az iskola, és az ott dolgozó pedagógusok közössége. (Ma négy tanító dolgozik a Szekszárdhoz tartozó tagiskolában, abból kettőt nem is ismerünk.) Irányították, szervezték a sportéletet és a közművelődést. Működött a színjátszó kör, a tánccsoport, a kottát nem ismerő falusi emberekből álló kórus négy szólamban énekelt, a gyerekek báboztak. Állandó mozi működött, és a művelődés ház nagyterme minden alkalommal tele volt, amikor játszott a Déryné Színház. Bár az értelmiségi jelző ebben az időben nem volt felemelő, volt a falunak értelmisége. A tanítók, tanárok mellett mezőgazdászok, városi munkahelyeken dolgozók tartoztak össze, és volt közélet a faluban. Ma annak ellenére, hogy szinte megszámlálhatatlan diplomás ember él itt, orvosok, mérnökök, tanárok, közgazdások még aktívak és nyugdíjasok, a közélet és a közművelődés tekintetében létük csak potenciális lehetőséget jelent, értelmiséggé nem tudnak összeállni. A képviselőtestület tagjai egy-két kivétellel nem vesznek részt a falu rendezvényein. Az alkalmi és formális összejöveteleken, rendezvényeken kívül közélet nincs a faluban. Pártok láthatóan nem működnek, így még gyűlölködés sincs. A falu életében legszámottevőbb közösség a hagyományőrző egyesület. A múlt század harmincas éveiben működött Gyöngyösbokréta óta kisebb-nagyobb megszakításokkal folyamatosan működött tánccsoport a faluban. A jelenleg működő népiegyüttes 21

1991-ben alakult újjá, és már közel másfél évtizede egyesületi formában működik. A többnyire fiatalokból álló közösség rendszeres munkával megtanulta a falu egyedien szép táncait, a lányok nemcsak viselni tudják a pompás népviseletet, hanem karbantartani is tudják, sőt egyes darabok elkészítését is megtanulták, szakszerűen színpadra állítják, ápolják a falu hagyományait. Képviselik a települést az országos, sőt nemzetközi rendezvényeken, kiváló minősítéssel rendelkeznek, és a népiegyüttesi mozgalom legjobbjai közé tartoznak. Nemcsak táncolnak, hanem szervezői, rendezői, lebonyolítói a falu rendezvényeinek. (Dunamenti Folklór Fesztivál, Országos halfőző verseny, Falunapok) Ez az egyesület példa arra, hogy miként állhatna újra össze a faluközösség. Ugyanis a tagjai között – akik „ízig-vérig” sióagárdiak - már csak néhány ember van, akinek az apja is, anyja is, ebben faluban született. A falu vezetése végzi a dolgát. Fáradozik azon, hogy a szennyvíztelepet bővítse, hogy a vízelvezető árkokat felújítsa, formálja, alakítgatja a falu arculatát, de az emberekkel, a falu lakóival nem tud kapcsolatot kiépíteni. Az évenként kötelezően meghirdetett közmeghallgatáson kivonul a képviselőtestület, de hallgatóság nincs. Közel tíz civil szervezet van a faluban, de közöttük legfeljebb csak formális együttműködés van. Kinek kellene ezek munkáját összehangolni? Azt tudja a képviselő testület, hogy a szennyvíztelep jelenlegi formájában hány évig tudja ellátni a falut, de a humán feladatokat illetően nincs helyzetismeret, és nincsenek célok. Egy példa. A falunak van egy kincse, a Leányvár nevű pincefalu. Egyedülállóan szép természeti környezetben, emeletszerűen egymás fölé épült kétszáznál több présház, kiváló minőségű borokkal. (A szekszárdi borvidékhez tartozik.) Lassan húsz esztendeje rendeződik itt az Országos halfőző verseny. Valódi tömegrendezvény. Többezer ember eszik, iszik, mulatozik, szórakozik a Leányvárban ezen a napon. Kezdetben egy igen lelkes és távlatokat is látó vállalkozó vezetésével lelkes emberekből álló csapatból állt a szervezőbizottság. A céltudatos fiatal vállalkozó tragikus körülmények között elhunyt, az odaadóan dolgozó emberek ilyenolyan konfliktusok miatt visszavonultak. Ma a hagyományőrző egyesület fiataljainak nyakába szakadt a munka. Vannak segítőik, de félő, hogy belefáradnak, és nem tudni, hogy mi lesz a rendezvény jövője. A jövő elsősorban azért bizonytalan, mert valójában senki sem 22

tudja, hogy mi is ennek az erőfeszítésnek a célja. A rendezvény él, mert viszi a lendület. Az ideszokott baráti társaságok jól érzik itt magukat, a szabadtéri színpadon műsorok vannak, van némi idegenforgalom is, de nincs kitalálva az, hogy aki egyszer ide eljön miért térjen vissza a következő évben is. Van jó példa is. A sióagárdiak népművészeti értékeit, és a hagyományőrző együttes eredményeit ismerve a Duna Televízió húsvéti szokások bemutatására kérte a falut. A felvételt az egyesület szervezte. Mert a lehetőséget fontosnak tartották, úgy gondolták, meg kell mozgatni az egész falut. A feladat világos volt. Kapcsolatot kerestek a nyugdíjasokkal és az egyházzal. Jelenleg aktív fiatal papja van a falunak, aki nagyon lelkesen az ügy mellé állt, és a szószékről mozgósított. Elindult a szájpropaganda, és megmozdultak az emberek. A felvétel napján minden a terv szerint történt. Kislányok, nagylányok, menyecskék, öregasszonyok, mint 60 – 70 évvel ezelőtt, koruknak megfelelő népviseletben jöttek a templomba, és jöttek a férfiak is, a templom megtelt, és mint hajdan, zengett a húsvéti ének. Az ünnep vasárnapján a faluban mindenki a tévé előtt ült, és amit látott, az megmelengette a szíveket. Azokét is, akik gyermekkorukat álmodták vissza, és azokét is, akik lakóhelyüknek nem régen választották ezt a falut. Sokan voltak, akik egyelőre kölcsönruhába öltözve ez alkalommal avatták magukat sióagárdivá. Azóta dolgoznak a varróasszonyok, szabják a „löbiket”, rödülik a szoknyákat. Hogyan tovább Sióagárd? Válaszolni kell a XXI. század kihívásaira. A hajdani Öreg utcán, ahol még az én gyermekkoromban tehenek, disznók jártak a legelőre, ahol a lovaskocsik után porfelhő úszott, most hatalmas fák zöldellnek, és gondozott gyepszőnyeg borítja a földet. A középületek előtt térburkolaton állnak az autók. Az épülő új házaknak új utcát kellett nyitni. A falu kinőtte a szennyvíztelepet, a vízlevezető árkokat újra kell tervezni, építeni. Meg kell őrizni a megmaradt építészeti emlékeket. Fontos a szennyvíztelep meg a térburkolat, de a házakban emberek élnek, és a falu nem más, mint az itt élő emberek közössége. Vegye már észre, merje már kimondani valaki, hogy a hajdani faluközösség a XX. század végére szétesett. Amikor háromszáz évvel ezelőtt újratelepítették a falut, a több helyről ide érkező embereket összekötötte a közös sors, az életfeltételek azonossága, ennek alapján 23

össze tudtak kovácsolódni. Ma szinte ahány ház, annyi jövedelemforrás, ahány ember, annyi féle foglalkozás, nincsenek közös munkahelyek, nincs együttdolgozás. Az emberek felületesen ismerik egymást, de sok az idegen is. Vannak emberek, akik csak aludni járnak ide. Az élet tempója felgyorsult, hajszoltak az emberek, nincsen idejük törődni egymással. A közlekedés motorizálódott, nem lehet megállni, és szót váltani, az újonnan itt lakók között van, aki meg sem tanulta, hogy a faluban köszönnek egymásnak az emberek. Itt van a feladat. Keresni kellene, és meg kellene találni az élesztőt, mely kovásza lehetnek annak, hogy ne alvófalu, hanem faluközösség legyen Sióagárdon. Keresni kellene azokat az embereket, akik felismerik a feladat fontosságát, és hajlandók aktivizálni magukat, azaz egyfajta értelmiségi összefogást kellene létrehozni. Valutaként kellene kezelni a korábban kialakult értékeket. A hagyományokat, a népművészetet. Segíteni kellene, hogy az idetelepültek a falu múltjával együtt meg tudják ismerni, és a magukkal hozott kultúrával gazdagítani tudják azt. A rendszerváltozással az egyház visszanyerte azt a szerepet, amit korábban betöltött a faluközösség életében. Az emberek újra járnak a templomba, és ami fontos: fiatal, mindenre nyitott lelkes papja van a településnek. Hát rá kellene találni a közös feladatra, és élni kellene a vallásos és világi emberek összefogásának lehetőségével. El kellene érni, hogy a civil szervezetek az elkülönülés helyett találjanak közös érdeket, és hangolják össze tevékenységüket. A közösségre nevelést az iskolában kell elkezdeni. A jelenlegi csonka iskola meg is teszi, amit tehet. Ám az ötödik osztálytól szekszárdi iskolába járnak a gyerekek, mindennap utaznak, ők is, meg a szülők is időhiányban szenvednek. Valójában kétlaki életet élnek a fiatalok, a kevéske szabadidővel nem tudnak mit kezdeni. Néhányan rúgják a labdát, mintegy harminc fiatal aktív tagja a hagyományőrző egyesületnek, talán tízen vannak a jól működő bábcsoportban, a többi csak van. A szabadidő hasznos eltöltésére csak minimális a kínálat. A hajdani úttörő mozgalomnak és a KISZ szervezetnek voltak formaságai, de haszna is volt, ami megszüntetésével eltűnt, és a helyébe nem keletkezett semmi. Divatos iparág az idegenforgalom. A Sió és a Sárvíz lehetőséget kínál a viziturizmusra, és itt van a nagy kincs a leányvári 24

pincefalu. Meg kellene találni az összefogás lehetőségét, hogy ne csak alkalmi kikapcsolódásra adjon lehetőséget, hanem ennél több haszna is legyen. Csapat kellene a falu élére, mely célokat fogalmaz meg, és tagjai példamutatóan élen járnak a tervezésben és a végrehajtásban egyaránt. Tanárok, orvosok, mérnökök, közgazdászok, mezőgazdasági és műszaki szakemberek, kétkezi dolgozók laknak a faluban. Itt élnek egymás mellett. Hát ne egymás mellett éljenek, hanem együtt. Járjanak gyalog a faluban, szólítsák meg egymást, fogjanak kezet, kössék magukat kévébe. Ha ezt így teszik, háromszáz év után megszülethet az új faluközösség, a XXI. század sióagárdja.

25