TANULMÁNYOK EGY SÁRKÖZI FALU TÁRSADALMÁRÓL

A M A G Y A R TÁJ- É S N É P I S M E R E T MEOINDÍTOTTA: GYÖRFFY ISTVÁN

KÖNYVTÁRA

SZERKESZTI: KÁDÁR LÁSZLÓ 5.

=

=

=

=

=

=

=

=

TANULMÁNYOK EGY SÁRKÖZI FALU TÁRSADALMÁRÓL ÖSSZEÁLLÍTOTTA:

DR. MÁDY ZOLTÁN

B U D A P E S T , 1942. ÁLLAMTUDOMÁNYI INTÉZET TÁJ- ÉS NÉPKUTATÓ OSZTÁLYA, BUDAPEST

^9 f

•' I l l i B á m H H '

•

A MAGYAR MEGINDÍTOTTA:

TÁJ- ÉS N É P I S M E R E T

GYÖRFFY ISTVÁN

KÖNYVTÁRA KÁDÁR LÁSZLÓ

SZERKESZTI:

5.

=

=

=

=

=

TANULMÁNYOK EGY SÁRKÖZI FALU TÁRSADALMÁRÓL IRTA :

KOVÁCS ERZSÉBET, KOVÁCS ÁGNES, ZENTAI ETELKA ÉS KRESZ MÁRIA

ÖSSZEÁLLÍTOTTA:

DR. MÁDY ZOLTÁN

BUDAPEST, 1942. ÁLLAMTUDOMÁNYI INTÉZET TÁJ- ÉS NÉPKUTATÓ OSZTÁLYA, BUDAPEST

Felelős kiadó: Morvay

Péter.

16.530. — „Élet" Írod. és Nyomda Rt. XJ., Horthy M.-út 15. — Igazgató: Lalszky Jenö.

BEVEZETÉS. Az alább bemutatott tanulmányok annak a társadalomnevelő és társadalomkutató munkának részleteredményei, amelyet az Országos Táj- és Népkutató Intézet tíztagú női kutató-csoportja, Ujváriné Kerékgyártó Adrienne dr. és Kazár Leona tanárnők vezetésével a Sárközben, elsősorban pedig annak egyik falujában, Sárpilisen, végzett 1940 nyarán. A kísérletnek, — hiszen a társadalomkutatás történetében nem ismerünk hasonló összetételű csoport munkálkodására példát — elsősorban nevelői célja volt: megismertetni a résztvevőkkel a magyar népéletet, egy nehéz kérdésekkel ugyancsak telített táj, illetve falu társadalmának tanulmányozása közben. Hogy azonban az ilyen tanulmányutak nemcsak pedagógiai eredményeket, hanem tudományos gyümölcsöket is teremnek, annak jó bizonyságai az itt közölt tanulmányok. A kutató-terület kiválasztásának egyik érdekes indítékát az szolgáltatta, hogy három évvel ezelőtt ugyanebben a faluban táborozott és kutatott az a cserkészcsapat, amelynek tagjai később a kis ormánsági falunak, Kemsének társadalomrajzát elkészítették. E munka eredményeit nem tették közzé, de azok —legalább is részben — az Intézet vezetősége előtt és így a kutató-csoport tagjai előtt is, ismeretesek voltak. Ilyenformán értékes kiegészítő munka folyt, de egyúttal ritka összehasonlítási alkalom

is kínálkozott a férfi és női szemlélet között, ami máiönmagában is érdekes szociológiai kísérlet. Sárpilis a Sárköz dunántúli részének legkisebb, legkevésbbé tehetős, a vidék közigazgatási és gazdasági gócpontjaitól legtávolabbra eső faluja. A szomszédfalubeliek gyakran illetik a jellemző „kis Pilis" névvel. A falu azonban a maga ezer lakosával, nem olyan kicsiny, ' hogy, dunántúli arányokat tekintve, ki kellene rekeszteni az átlagos faluk csoportjából, de nem is olyan nagy, hogy egy kisebb kutató-csoport néhány hét alatt áttekintést ne szerezhetne róla. A régi népélet maradványai ebben a faluban a legelevenebbek, de amint a közölt tanulmányokból is kiderül, a lakosság a külvilággal elég élénk kapcsolatot tart fenn ahhoz, hogy annak átalakító hatásai az élet csaknem minden pontján fokozódó mértékben érvényesüljenek. Ezért az átalakulás vonalából a sárközi községek közül itt szemlélhető a leghosszabb részlet. A születéskorlátozás folyamata itt egy ütemmel mindig hátrább volt és így a birtokos magyar őslakosság töretlenebb életereje is mérsékeltebb iramban engedte benyomulni maga közé a tolnai dombvidékről leereszkedő németséget és az uradalmakból a falvakba húzódó, a földmívesmunkás, illetve a törpebirtokos sorba törekvő gazdasági cselédelemeket. Mindezeknek a rétegeknek egyre jobban szaporodó és meggyökeresedő csoportjai azonban ma már a falu lakosságának jelentős, hovatovább túlnyomó részét alkotják. Ha hozzájuk számítjuk még a határban szétszórt majoroknak és szállásoknak népét, továbbá a faluvégi, aránylag nagy cigánytelep lakóit, igen változatos, a magyar falvak csaknem minden nevezetesebb rétegét magábafoglaló mezőgazdasági társadalom áll előttünk a maga szokványos járulékaival. Mindezek következmény eképen a faluban a magyar paraszttársadalom életében jelentkező csaknem valamennyi jelentősebb folyamat megtalálható: a nyelvhatárok jellegzetes népi küzdelmei, a nemzedékek harca, a társadalmi emelkedés és süllyedés, a polgárosodás, méginkább a nyárspolgárosodás, az elvándorlás, az osztályharc, a társadalmi

kiegészülés, a f a j i kérdés stb., stb., úgyhogy Sárpilist valósággal szociológiai mintatelepnek lehet tekinteni, ahol még aránylag rövid ideig tartó kutatással is sok a magyar népéletet a mélységekig jellemző tanulságot lehet feltárni. A kutatás résztvevői — kevés kivétellel Teleki Pál, illetve Györffy István tanítványai — szaktanulmányaik során szintetikus földrajzi szemléletet kaptak; illetve átfogó néprajzi és társadalomrajzi nevelésben részesültek. Ezenkívül, mint az Intézet tagjai, annak itthoni nevelőmunkájában is résztvettek. Ütjük előtt néhány összejövetelen tájékoztatást kaptak a Sárköz, illetve Sárpilis . főkérdéseiről, anélkül azonban, hogy ez önálló látásukat és gondolkozásukat a legkevésbbé is befolyásolni akarta volna. Az előképzettség némi különbözősége természetesen meglátszik a tanulmányokon is. A csoport tagjai elsősorban olyan kérdésekkel foglalkoztak, amelyek iránt a női lélek fogékonyabb és a női szem érzékenyebb: a gyermekek iskolai és iskolánkívüli életével, a nagyleányok és az asszonyok társadalmával, a női viselettel és népművészettel stb. Amint a tanulmányok igazolják, mindezeket nem mint elszigetelt tárgyköröket szemlélték, hanem mélyen behatoltak a határterületekre is és a jelenségeket a maguk beágyazottságában vizsgálták. A kutatást végzők iparkodtak beleilleszkedni a falu életébe, szétszórva, családoknál laktak, igyekeztek megosztani házigazdáikkal azok napi munkáját; aki értett hozzá, még a földekre is kiment velük dolgozni. A csoport tagjai egymással a közös étkezéseknél találkoztak, amikor alkalmuk volt megbeszélni a tapasztalatokat és egymás figyelmét felhívni a másik érdeklődési körébe tartozó jelenségekre. A végleges feldolgozás 1940 őszén történt, amikor a csoport tagjai a gyűjtött anyagot tanulmányokba foglalták és azokat sorozatos összejöveteleken felolvasva megbeszélték. A kutatásnak tehát minden mozzanata közösségi munka volt. A gyűjtött, illetve a feldolgozott anyagnak itt csak

egy töredékét tesszük közzé. Egyrészt azért, mert nem látunk még minden eredményt közlésre megérettnek, másrészt nemzeti szempontok kényszerítettek erre, harmadsorban pedig az Intézetnek az a szándéka, hogy az egész Sárközt, annak a Duna mindkét partján elterülő falvait feldolgoztatja, nemcsak női csoportokkal, és a most gyűjtött anyagot is a későbbi kutatás eredményeinek egészébe illeszti bele. A közölt tanulmányok látszólag a társadalmi életnek csak kis körét ölelik fel, de valójában mikrokozmoszszérűén magukban foglalják a tárgyalt társadalom csaknem valamennyi kis és nagy kérdését. Sőt talán olyan mélységekből tükröztetik ezeket vissza, ahová még nagyon kevesen ereszkedtek le. Különösen jelentős ebből a szempontból a gyermektársadalom vizsgálata. Általános megfigyeléseken alapuló, mégis egyetemességre igényt tartó megállapítások erről a kérdésről gyakran hangoztak el, sőt sok értékes leíró néprajzi közlést is ismerünk, de a társadalmi valóság és legkisebb tényeire és jelentőségeire visszamenő, szintetikus szemléletű, az értékelésig eljutó vizsgálat ezen a téren még nem folyt. Az esetleges hibák is elsősorban ebben az újszerűségben gyökereznek. Ezek a tanulmányok nem egyetlen vagy egy kivételes jellegű t á j vagy falu társadalmi életének bizonyos részleteire vetnek fényt, hanem olyan jelenségekre és tényekre, amelyek mezőgazdasági népességünk tömegei között egyre inkább uralkodóvá lesznek, bizonyos országrészeken és társadalmi rétegekben pedig csaknem egyetemesen megvannak. A tudományos tárgyilagossággal végzett vizsgálatok éppen ezért a gyakorlati élet számára is sok tanulsággal szolgálnak. A tanulmányok írói, hogy a ténymegállapítással elvégzett szolgálatukat megtetézzék, ahol lehetett és ahol tudtak, a segítés módozataira is igyekeztek rámutatni. Mády Zoltán.

6

MmSÉBSB <

A sárközi nép családi és vallásos életéről. Sárköz a Duna és Sárvíz hajdan kanyargós vadvizeitől, ingoványaitól körülzárt területen évszázadokon keresztül élte a maga sajátos életét. Négy falu húzódott meg „a sárvizek" között: Alsónyék, Sárpilis, Decs és Őcsény, amélyek elzártságukban külön világot teremtettek maguknak. Ez az elzártság védelmezte Sárköz népét a történelmi idők vérzivatarai közt, ennek az elszigeteltségnek köszönhette f a j tisztaságának épségben való maradását. A külső világ szokásai, törvényei, ha át tudtak is hatolni a sárrengetegen, elvesztették kényszerítő erejüket és sokkal inkább uralkodtak a sárközi nép egymásrautaltsága folytán kialakult szokások és helyi törvények. Ma már a vadvizek eltűntek, de Sárköz népe megőrizte eredetiségét, a környezetétől való különbözőséget. Megvannak a maga, emberöltőkön kialakult szokásai, törvényei, amelyeket semmiféle külső erőszakkal, nemhogy megváltoztatni, de még csak befolyásolni sem lehet. A magárahagyott sárközi nép mintegy vadon nőtt fel, magateremtette erkölcsi törvényei sajátságosak és bizony nem mindig fedik a kereszténység által megszabott erkölcsi törvényeket. íratlan törvényeik fölött éberen őrködnek, nehogy külső erők rést leljenek és akár jó-, akár rosszirányú változást kíséreljenek meg. kifejteni. Azaz: bizonyos erkölcslazító szokásokat átvettek és elfogadnak ma is környezetüktől, különösen azokat,

i

\

•

I

amelyek egyik főtörvényüket, az egyke érdekeit szolgálják. Szép f a j a sárközi faj. Kevés lielyen látni annyi szép, sudár asszonyt és leányt mint itt. Telietséges, a művelődésre igen fogékony nép. Fejlett szép-érzéke, kézügyessége és nem utolsósorban jó módja pompás népviseletet teremtett, amely sokszor a túlzás határán áll. Kissé szereti a föltűnést. Egyáltalán nem jön zavarba, hogyha bámuló pillantások veszik körül. Pl. az egyik menyecske büszkén mesélte, hogy egyszer fönt volt Pesten Szent Istvánkor a kislányával. A Mátyás-templom előtt egész csődület támadt körülöttük és fényképészek serege rohamozta meg őket. Sőt egy amerikai úr le is filmezte a kislányt. Amikor jutalmul pénzt akart neki adni, önérzetesen utasította vissza. Büszke nép a sárközi, öntudatos, a saját értékeivel nagyon is tisztában van. Egy bizonyos fokú színészhajlam is van benne, kifelé az idegennek mást igyekszik mutatni, mint amilyen valójában, sokszor rosszabbat. Ez a színészkedés azonban nem alattomos ravaszságból fakad, hanem ez is az erős zárkózottságból következik. Az úri népet respektálja, de egyben kissé le is nézi, mert amint ők mondják, az úr „más keze, lába", vagyis mindig függő helyzetben van valakivel vagy valakikkel szemben. Viszont ő, a szabad sárközi polgár az adón kívül nem tartozik senkinek semmivel. De irigyli is az urat. Irigyli szellemi fölényéért. A magasabb szellemi fokkal együtt emelkedettebb erkölcsi felfogást is vár az úrtól. Megköveteli, hogy jellemes, emberi hibáktól mentes legyen, mert ha sajátbotlásaikat úrnál tapasztalják, kíméletlenül elítélik érte és mintegy szabadságlevélnek tekintik a saját hibáik számára. Az úriságtól azonkívül anyagi jólétet is elvár ez a nép, mert az éhenkórász urat jobban lenézi a zsellérnél is. Szíves, vendégszerető és szereti is, ha ilyen hírét viszi el az idegen. Jómódját nem rejti véka alá, örül, ha elismerik gazdagságát. Mindenről lehet vele beszélni, érdekli a világ folyása. A közéleti, politikai kérdések lekötik, ezekről maga is önálló véleményt alkot. Szereti a könyveket. Nem ritka az olyan ház, ahol klasszikus 8

írók munkái húzódnak meg az almáriom csecsebecséi mögött. Az egyik 65 éves ember elragadtatással beszélt „Madák" Az ember tragédiájáról. Olvasta Jókai összes munkáit, ismeri Arany, Petőfi műveit. A színház és művészet ugyancsak érdekli őket. Gazdagabb, idősebb polgárok mesélik, hogy fiatalabb korukban évenkint kétháromszor fölrándultak Pestre csupán kedvtelésből. Szállodában laktak néhány napig, azalatt sorra járták a múzeumokat, színházakat. Gyakran csupán a Nemzeti Színház egy-egy jó darabja kedvéért mentek föl. Minden jobb népszínművet láttak, a színészekről névszerint beszélnek és önálló kritikát mondanak a játékukról. A fiatalabbak ma is Szent Istvánkor, mintavásárok, kiállítások alkalmával néhány napot a fővárosban töltenek, végigjárják a színházakat, múzeumokat, ligeteket, Angol-parkot stb. A szokásaiban konzervatív sárközi nép szélesen föltárta kapuit a modern technika előtt. Motorkerékpár, nem ritkán autó is sárközi polgárt vall urának. Ha végigmegy az ember vasárnap délelőtt az utcán, itt is, ott is világvevő rádió hallatszik ki a parasztházból. Biciklizni majdnem mindenki tud, kevés az olyan lány, vagy fiú, akinek nincs kerékpárja. Tehát technikai téren Sárköz nem marad mögötte az ország egy vidékének sem. Nem is ezen a téren kell keresnünk a sárközi nép eredeti sajátságait, hanem erkölcsi és világnézeti téren. Lássuk hát azokat a tulajdonságokat, amelyek sárközivé teszik a sárközit. Sárköz a korai házasság hazája. Amint kimarad a lány az iskolából, azonnal fölmerül a férjhezadás nagy gondja. A jelölés ugyan megtörténik már egészen kis korban, de a terv ekkor ölt komoly formát. Nem kis gondja van ilyenkor a lány anyjának, nagyanyjának és az olyan rokon és ismerős asszony-népnek, akiknek szava lehet a dologban. Az apa és általában a férfi rokonság nemigen ártja magát bele, rendszerint csak jóváhagyja a már kész tervet. Igen sok körülményre kell tekintettel lenni. így, hogy elég gazdag-e a kiszemelt vő, eléggé fejlett-e már, megfelelő-e a rokonsága stb., stb. Végre, ha már megegyeztek a legapróbb részletkérdésben is, jöhet 9

a cigány, vagy rezesbanda, kezdődhet a négy-öt-napos lakodalom. A menyasszony alig hogy betöltötte a tizennégy évét, a vőlegény a tizenhetet. Az elméleti eljegyzés nagyon korán megtörténik. Már iskolás korukban maguk az egymásnak szántak is tudják egymásról, hogy ki kinek van odaígérve és beleélik magukat a házasság gondolatába. Ez azonban nem akadálya annak, hogy mindegyiknek meglegyen a maga szeretője. Ritka az olyan szerencsés véletlen, amikor a jegyesek egymásnak egyúttal szeretői is. A gyerekkori jelölés azonban nem jelent föl bonthatatlan köteléket. Elég a leendő anyós, vagy sógornő egy csípős megjegyzése, hogy a két család ádáz ellenségévé legyen egymásnak és a frigyből ne legyen semmi. A házastárs kiválasztásánál igen nagy gondot fordítanak arra, hogy a leendő férjnek körülbelül ugyanakkora vagyona legyen mint a menyasszonynak. A férjhezmenő lánynak készen van a „staférungja", amelynek nagyrészét az anyjától örökli, . de amit még az sem használt soha. A szekrény zsúfolásig tömve színes szőttesekkel, amelyeket a lakodalom és egyegy búcsú alkalmán kíviil nem lát senki, mert el vannak zárva a szekrényekben. A gazdag legényes ház nagyon számontartja a lány hozományát. A házastársak közötti viszony is egészen más Sárközön, mint az ország sok más vidékén. Itt az asszony nem függvénye az urának, teljesen szabadon rendelkezik magával és vagyonával. Igen jellemző például, hogy az asszony haláláig a lánykori nevét használja, a házára azt Íratja és a sírkövére azt véseti. Más vidéken az asszony beszédközben állandóan hivatkozik az urára, itt órákhosszat beszélhet vele az ember és nem tudja meg, hogy van-e ura, vagy sem. A leánynév használatát talán praktikus okokból vezették be, ugyanis ha háromnégyszer válik az asszony, kényelmetlen lenne mindig az ú j ura nevén mondani, viszont X. Vica, X. Vica marad a harmadik uránál is. A Sárközben fölösleges lenne nőemancipációról beszélni. Bent a házban kizárólag az asszony kezében van a kormányrúd. Az ő akarata előtt mindenkinek meg kell 10

hajolnia. De csak egy bizonyos koron túl nyer az aszszony ekkora hatalmat, vagyis ha ő a legidősebb nő a családban. Néha előfordul, hogy anya és lánya, vagy anyós és meny összeöregszenek és fiatalasszony is van a háznál, ilyenkor a két öreg együtt dirigál. Az érdekellentétek elkerülése végett azonban az öregebbik aszszony — ha van szállás — rendszerint kikerül oda és ott fejti ki teljhatalmát. Számottevő munkát csak az idősebb asszonyok és cselédek végeznek, a fiatalja igazán meg van kímélve. A lánynak megkülönböztetett helyzete van a családban. Nemigen lehet munkának nevezni, amit a házon kívül tesz-vesz. A háznál sem jut egy kis söprögetésen, varrogatáson kívül egyéb munka a számára, az is inkább játéknak, mint munkának nevezhető. Csak a szegény lányok kivételek; nekik létkérdés a munka, mivel feltétlenül meg kell keresniök a cifra ruha árát. Bizony egy-egy drága öltözetért félévig is kell dolgozniok. A házasságban csak egy esetben engedik el a vagyont, ha a lányt úr, vagy legalább is úrféle veszi el. Ebből is látszik, hogy az úriságot nagyra tartják, még ha látszólag le is szólják. Az egyik igen jómódú menyecske, akinek az ura meghalt, másodszor nem a saját fajtájából választotta életepárját, hanem örömmel ment egy félegzisztenciájú úrhoz, akinek még nincsenek meg az utolsó vizsgái, mert nincs rá pénze, de a fiatalasszony azok finanszírozását is vállalta. Az ősi viseletet is szívesen elhagyta érte, most selyemharisnyában, kosztümben, kalapban jár, hogy amint ő mondja, a férje bevihesse a társaságba. Még az iparos-féle ember is jó partinak számít. Az ilyen házasságok azután elvesztik sárközi zamatjukat, vagyis az asszony megszűnik önálló fél lenni, az ura már „valaki" előtte, akire felfelé néz. Ekkor már beszél az asszony az uráról, sőt alig beszél másról, mint hogy milyen uri barátai vannak férjének, milyen okos és művelt stb. Az asszonyon magán is nagyon meglátszik az ura nevelése. A kultúrába kóstolt f é r j magával hozza a kultúrát a parasztházba is. Az asztalukon Tolsztoj, erdélyi írók stb., modern telepes rádió. Az aszn

szonynak már kényelmetlen a népviselet, csak vasárnap öltözik ki, hétköznap városi pongyola van rajta. Az ősi rög nem köti többé, alig várja, hogy elszakadhasson tőle. A gyerekéből, akit azonban a tradíciókhoz híven egykének nevel, urat akar csinálni. Sárközön menyecskének lenni foglalkozást is jelent. A fiatalasszony vitrintárgy, aki állandóan a kirakatban van. Az a feladata, liogy szép legyen, öltözködjek, mert az anyós kényes arra, hogy a' faluban lehetőleg ne legyen több olyan menyecske, mint az övék. Azután meg nem is lehet nehéz munkát kívánni a fiatalasszonytól, hiszen állandóan a „bába kezeiben van". Mert a házasságkötés után csak a legritkább esetben érkezik meg egy év leforgása alatt a gyermek. Legtöbb helyen előbb a menyecske kicsit „kiélvezi" magát. Meg is teheti, mert a külső munka a férfiaké, a ház körüli nagyja munkát pedig elvégzi az anyós, vagy az anyja. Általában a házasság harmadik-negyedik évében születik meg a gyerek. Előfordul, hogy a menyecske már a második, vagy harmadik uránál tart, amikor végre eljut az első és legtöbbször egyetlen gyerekig. Amikor a fiatal asszony eléggé kimenyecskéskedte magát, egy bizonyos idő múlva úgy gondolják, hogy no most már had jöjjön az „egyke". Azonban nem mindig szándékosan jön, mert néha előfordul az is, hogy egy nem sikerült „mesterkedés" következményekép jön világra a gyerek. A agy esetleg későn veszik észre a dolgot, amikor már nem mernek semmihez sem kezdeni. Ilyenkor némi sopánkodás és „még ráért vóna'" megjegyzés után belenyugosznak és kezdik várni a gyereket. Az anyós dicsekszik fűnek-fának, a szomszédok, rokonok pedig figyelik a menyecskét, hogy nem dolgoztatja-e az anyós, nem túl hiú-e a menyecske. Az ötödik vagy hatodik hónapban is vesz-e még magára annyi rokolyát, nem köti-e el túl szorosan a derekát stb. A menyecske életmódjában ezután sem áll be különösebb változás. A szegényebb úgy dolgozik, mint azelőtt, a gazdag pedig éppen úgy nem, mint eddig. A táplálkozást illetően sincs semmi különös változás. A kívánságait azonban teljesíteni kell azonnal, 12

mert előfordulhat, liogy lia nem kapja meg az óhajtott ételt „elveti a gyerököt", sőt még meg is halhat az aszszony. Arra is vigyázni kell, nehogy megijedjen valamitől, mert tűzíoltos lesz a gyerek. A gyermek születése a helyi bábák segédletével történik, de ma már mind gyakoribb a klinikai szülés is. A gyermekágyat két-három hétig fekszi az asszony. Ezalatt az idő alatt jönnek a rokonok látogatóba és hozzák az úgynevezett „paszitot", ami lehet íott, vagy sült étel, de leginkább süteményféle. A látogatóknak azonban íigyelniök kell, nehogy nagyon megcsudálják a fiatalasszonyt, mert könnyen szemverés lehet a dologból és azt bizony elég körülményes gyógyítani. Ezért a látogató, ha úgy érzi, hogy neki nagyon tetszik az asszony, minden bajt megelőzendő, három hajszálát átadja a családnak, hogy égessék el, akkor nem lesz semmi következménye a megcsudálásnak. Régebben igen sokáig szoptatta az anya a gyermeket, négy öt-éves is elmúlt már, amikor elválasztották. Valószínűleg azért, inert\azt tartják, amíg szoptat az asszony, nem fenyeget újabb gyerek veszélye. Ma átlag itt is hat-tizenhat hónapig szoptatnak. Előfordul azonban, liogy csak néhány hétig és azután mesterséges táplálékot kap a csecsemő. Mesterséges tápszerül leginkább árpakávét, zamakót, lisztpempőt adnak, de amint lehet, rögtön rátérnek a mindennapi ételekre. A kicsi fekvőhelye mindenütt bölcső, de sok helyen van már díszes modern gyermekkocsi is. A takaró hímzett terítő, többnyire készen vett „bóticsipke". 15—20 évvel ezelőtt is a kisgyerekeket nemre való tekintet nélkül még egyformán öltöztették. Amíg csak az iskolába nem kerültek, valamennyi kislány volt, azaz szoknyában járt. A fiút csak úgy különböztették meg,, hogy pörge kalapot nyomtak a fejébe és a haját rövidre nyírták. Láttam egy fényképet, amely rakottaljas matrózruliás, kb. 5—6 éves kislányt ábrázolt és kiderült róla, hogy az illető ma házasulandó fiatalember. Ma már nadrágban vagy legalább is kezeslábasban szaladgál a 6 éven aluli férfinép is. 13

Betegség esetén a gyereket orvoshoz viszik, ezen a téren valóban haladás tapasztalható. Ennek oka részben az, hogy az orvos tudományában jobban bíznak, mint a „szülék"-ében. Az egykét nagyon féltik és nem akarják megkockáztatni egy esetleges „elkezelés" következményeit. Másrészt meg hiúsági kérdés is az orvos, mert lehet dicsekedni vele a faluban, hogy ennyit meg ennyit fizettek az orvosnak, ők nem sajnálják az egykétől az orvosságravalót. Szülők és gyermekek között lelki kapcsolatról alig lehet beszélni. Az imára gyakran nem az édesanya tanítja a gyermeket, hanem az iskola. A szülők és a gyermekek közti viszonyt jellemzi a szülők részéről a vak imádat, a gyerek részéről a nyafogó, kényeskedő követelődzés, nyűgösködés. Az anya minden szava „csillagom, aranyom, gyöngyöm, virágom" stb., a gyerek válasza vonakodó, kelletlen, durcás, nem ritkán szájaskodó és neveletlen. A szülők a lánygyermeknek jobban örülnek, mert szebben lehet járatni, mint a fiút. Aran is rajta vasárnap egész kis vagyon. Saját állításuk szerint sok helyen azért van két gyerek, mert hogyha az első fiú, a szülők kislányt is szeretnének, és így megkockáztatják a másodikat is. A legtöbb gazdag család taníttatni szeretné a gyereket és ha csak egy kis hajlandóság van a csemetében, be is adják az iskolába, de csak kevesen jutnak el a felsőbb osztályokig. Van olyan eset is, amikor a lányt zárdában neveltetik úri szokásokra, és amikor 14—15 éves lesz, hazahozzák; beöltözik sárközi ruhába és férjhez megy valamelyik helybeli legényhez. Az ilyenek beszédjén, modorán nagyon meglátszik az úri nevelés. Az egyke természetellenes helyzetet teremtett a •szülő és a gyermek között. A szülői szeretet két véglet között mozog: egyrészt elkeseredett harc a meg nem született gyermek ellen, másrészt a meglévő iránti majomszeretet. Két oldalról folyik a küzdelem: az egyik táborban a szülők a modern technika legújabb és legtökéletesebb vívmányaival fölszerelve, a másik részen az életnek indult, védtelen gyermek, akinek az él ni vágyáson 14

és tehetetlen, ártatlan kis életén kívül semmije sincs. Ebben az egyenlőtlen harcban azután nem csoda, ha százával hullik a nemzet fájáról az elfagyott rügy. Éles felkiáltójelként áll a megszületett gyermek szüleivel szemben, önzésével, szeretetlenségével, tiszteletlenségével. A szülők rajongó szeretettel veszik körül a kis gyermeket,, aki uralkodik, parancsol szülőinek, nagyszülőnek és az egész környezetnek. Ha véletlenül rosszkedve van, vagy ha valami kis baja támad, fenekestül felborítja az egész család nyugalmát. Nyűgös, kényeskedő, erőszakos, sőt goromba és ezeket az „erényeket" megőrzi felnőtt korában is. A szülőben nem lát mást, mint örökhagyót és nem győzi kivárni, hogy a vagyonnak korlátlan ura lehessen. Szomorú öregség vár az olyan szülőre, aki a gyereke kérésének enged és már életében ráíratja a vagyont. Attól kezdve az öreg csak teher, és sokszor még jó szó sem jut neki. Sárköz, mint mondottuk a korai házasság hazája. De nemcsak a korai házasságé, hanem válásé is, még pedig a gyakori válásoké. Arra a kérdésre, hogy előfordul-e a válás Sárközön, maguk a sárköziek adnak igen élénk feleletet. Szerintük kevés az olyan házaspár, aki első házastársával élne. Okául azt állítják és lehet, igazuk van, hogy a 14—15 éves menyecske és 17—18 éves f é r j néhány heti, esetleg néhány évi többé-kevésbbé boldog házasság után rájön arra, liogy más valakivel boldogabb tudna lenni. Ekkor különböző címeken beadják a válókeresetet és elválnak. Ezután következik az úgynevezett „özvegy-sor", ami nemcsak a halál miatti özvegységet jelenti náluk, hanem a házastárs nélkül maradt állapotot is. Rövid idő múlva jön az új házasság. Az elváltak ú j r a megesküdnek templomban is. Ezáltal Istentől szentesítve és így az erkölcsi felelősség alól mentesítve érzik a viszonyukat. Az egyik községben panaszkodnak ugyan, hogy nagyon szigorú ember a papjuk, mert negyedszer már nem esketi meg őket és így kénytelenek más faluba menni. Vallási tekintetben Sárköz lakossága eredetileg református volt, ma a katolikusok száma a nagy bevándor-

lás következtében mind nagyobb lesz. Érdekes, liogy az egyik községben, ahol a katolikusok számbeli fölényben vannak, a reformátusok mégis túlsúlyban érzik magukat. Érdeklődésünkre, hogy mennyi katolikus van a faluban, református részről mindig azt a feleletet kaptuk, hogy alig vannak néhányan. Annál meglepőbb volt a statisztika, amely szerint a község lakosságának 46.6%-a katolikus, 45.3%-a református, tehát 1.3% többségben vannak a katolikusok. Hogy mégis a református az uralkodó vallás, annak tulajdonítható, hogy a reformátusoknak van templomuk, papjuk, az iskolát is a református egyház tartja fenn. Azonkívül a község virilistái is a reformátusokból kerülnek ki, tehát a községben a döntő szerep az övék. A vallás legnagyobbrészt külsőség náluk. Csak a kontúrokat ismerik, a részletekbe nem hatolnak bele. Számukra a vallás és a gyakorlati élet két ellentétes világ. Külön-külön érdekli őket mind a kettő, de közös nevezőre hozni nem tudják őket. Imakönyvet minden háznál talál az ember: egyszerűt, vagy díszeset. Az imát, a prédikációt élvezik, különösen akkor, ha minél távolabb áll a gyakorlati élettől. Fő az, hogy minél tarkább legyen a sok csillogó szóvirágtól. A templom járásnak is megvannak a külön szabályai. Beharangozás előtt egy lélek sincs még a templomban, mert nem illik olyan korán menni. Ezért vagy a templom előtt le-fölsétálva várakoznak, vagy csak harangszóra indulnak el hazulról. A lányok és menyecskék érkezése valóságos élmény. Mintha jelmezbe öltözött babák libegnének, ring a sok drága selyemszoknya. Egyegy lányon, menyecskén 500—1000 P érték is suhog. A látványosság azonban hamar végetér, mivel csak néhányan jönnek templomba. A többi nem jöhet, mert mint ők mondják „nincs semmi mutasztani való új" holmijuk. Vasárnap délután, amikor a lányok összejönnek, megtárgyalják a délelőtt látottakat, búsan jegyzi meg az egyik, hogy ő majd csak a nyár utóján mehet templomba, mert addig nem lesz semmi mutatni valója. Különösen a „jóvaléléskor", úrvacsorakor kell ú j holmit bemutatni, mert ha máskor kong is a templom az íires16

ségtől, ekkor azonban minden valamirevaló ember ott van. A jóvalélés alkalmával úgy találtam, liogy mégis van hitélet a faluban. A hívek buzgó, áhítatos arccal járultak az Ür asztalához. De délután alaposan kiábrándított a kurátor felesége, örömmel mondta, hogy milyen jó, hogy a három kenyeret, amelyet ilyenkor neki kell adnia, a pékkel süttette, mert „tuggya kedves, a jóvaléléskor az egész falu kibeszéli, hogy no, a kurátörné máma savanyú (vagy keletlen) kenyeret sütött!" A vallási közönyösség azonban mégsem a nép lelki alkatából következik. Vallási érzékük van, azt mutatja az is, hogy a gyerekek ébredő tudata igen sok esetben fordul a vallási kérdések felé. Érdekli őket Isten, a lélek, a túlvilág. A tépelődő, magárahagyott gyermek egy darabig próbál feleletet adni a benne forrongó transzcendens kérdésekre, de mivel külső segítséget nem igen kap, lassan belefárad és mire felnő, beleidegződik a vallás iránti teljes közöny. Pl. az egyik menyecske panaszkodott, hogy nem tudja, mi volt egy időben a kislányával, mindig csak az imakönyvet bújta. Mentegetőzve tette hozzá „Az Isten ne verjen meg bennünket érte, de mitülünk ezt nem láti!". Sárközben erősen szaporodik a katolikusok száma. Azonkívül elég szép számmal vannak baptisták is. A katolikus templom tele van hívekkel, de díszes sárközi ruhát egyet sem látni. A katolikusok csaknem mind szegényebb néposztályból kerülnek ki. Köztük nemigen divik az egyke, de a gazdag kat. családok már átvették ezt a néppusztító betegséget. A baptisták legnagyobb része a szegény nép közül toborzódik, de sokan rokonszenveznek velük a gazdag reformátusok közül is. A három vallás ütközőterületén természetesen sokan vannak olyanok is, akik átmeneti jelleget mutatnak, állandóan ingadoznak. Ezeket egyik felekezet sem szereti. A sárközi temetők beszédes tanúi a gyermeki kegyeletnek. Itt is kitűnik, hogy a családtagok közti szeretet csak lefelé van meg: szülő a gyermekét igen, de gyermek a szülőjét nem szereti. Az egyik falu temetője pl. térdig-

érő fűvel van benőve, út egyáltalán nincs. Első benyomásom az volt, hogy öreg, elhagyott temetőbe jutottam. Csak amikor a síremlékeket figyeltem, megdöbbenve láttam, hogy az egy-kétéves síron éppen olyan magas a fű, mint a húsz éve eltemetetteken. A díszes, drága sírkövek csak a gazdagságot és nem a kegyeletet hirdetik. Hatalmas obeliszkek, versekkel teleírt márványemlékek tanúskodnak, hogy a rokonságnak erre is tellett. Az emléket fölállítják, az elhunyt nevét, esetleg jó tulajdonságait versbeszédbe rávésetik csillogó arany betűkkel. Egy másik versszakban, amelybe belevették valamennyi hozzátartozó nevét, elsiratják és ezzel a halott meg is kapta a végkielégítést. Ezután megadják neki az „örök nyugodalmat". Temetési szertartásaikban megtartották az ősi sirató szokást. A sirató asszonyok ékes szavakban méltatják a boldogultat és ugyancsak ők tolmácsolják a család mély fájdalmát. Ha végigmegy az ember a temetőn, itt is, ott is szembeötlik egy-egy sírkő, amely alatt fiatalon elhunyt aszszony pihen. Különösen sok a 28—38 év között meghaltak száma. A sok asszonyhalál okát kutatva, kiderül, hogy ezek a sírkövek nemcsak néhány család tragédiáját jelzik, hanem a saját maga által pusztulásra ítélt sárközi nép állított bennük fejfát magának. Gyógyíthatatlannak látszó betegség szedi itt áldozatait; az egyke. Nagyon fájó pont ez, alig lehet hozzányúlni. F á j ó a nemzetnek, mert miatta pusztul éppen az a színmagyarság, amely túlélt tatárdúlást, törökpusztítást. De fájó pontja ez magának a sárközi népnek is. Nem lehet gyógyító szándékkal hozzáérni, azonnal fölszisszen és mintha legfőbb jogaikban lennének megtámadva, elkeseredett küzdelemmel védik minden beavatkozás ellen. Pedig nagyon sokba kerül nekik az egyke. A sok erőszakos beavatkozás sok beteges asszonyt teremt. Egész vagyont költenek az asszony kezelésére. Ez is egyik bizonyítéka annak, hogy az egyke nemcsak vagyonkérdés, mint általában tartják. Kétségtelen nagy szerepe van annak is, hogy lehetőleg egy kézben gyűljön össze a vagyon, de az egyke erkölcsi kérdés is. Amint látjuk, meg18

vannak a sárközi népnek a maga erkölcsi normái és az azoktól való eltérés egyben a társadalmukból való kiközösítést is jelenti. Így az egykét nemcsak a család egyéni érdekei diktálják, hanem a közmegegyezés is. Az az asszony, akinek még harmadik gyereke is lesz, halálra szégyelli magát a többi előtt, akik egy-egy gúnyos végigméréssel éreztetik vele, hogy „nem röndös asszony". Csak annak az asszonynak van kettőnél több gyereke, akinek, mint ők mondják, nem telik a költségekre, vagy pedig ügyetlen. Számos módot és eszközt találtak ki ők maguk is a védekezésre és egy-egy szomorú kimenetelű „mesterkedés" nem riasztja el őket a továbbiaktól. Sőt az ilyen eseteket még intő példának állítják a fiatalok elé, mintha a halált az egyke-törvény ellen való vétség idézte volna elő. Pl. Egy 24 éves korában elhunyt szép fiatal asszonyról volt szó. A lányok teljes meggyőződéssel állították, hogy az asszony azért halt meg, mert nem volt neki elég egy gyerek, a második azután „fölélte a vérit" és belehalt. Az igazság az volt, hogy ő is, mint a többi mr^vecsketársa, az első időkben nem akart gyereket. A sok „mesterkedés" annyira legyöngítette, hogy több beavatkozás nem lett volna tanácsos és így megszületett az első gyerek. Ezután még jobban vigyázott az asszony, ami fokozottabb szervezeti leromlással járt. Az erős küzdelem ellenére mégis jelentkezett a második gyerek, túlélte a legerélyesebb támadásokat is és megszületett. A sok szer és eszköz, amellyel meg akarták akadályozni a kis alkalmatlankodó érkezését, megsértette a magzatot és nyomorékként jött a világra. A gyerek alig volt 3 hónapos, amikor az anya rémülten vette észre, hogy újabb kis jövevény ígérkezik. Ekkor már kíméletlen harcot indított ellene és semmivel sem törődve, erőszakosan szabadult a harmadiktól. A magzat elment, de magával vitte édesanyját is. Sok ilyen és hasonló esetet tudnának mesélni a sárközi temetők. A nép maga nem csinál lelkiismereti kérdést az egyke-ügyből. Szerintük az első három-négy hétben még könnyű megszabadulni „a kolonc"-tól, csak a második hónap után tekintik véteknek, mert akkor már „megvan minden kis porcikája, 2*

19

pedig még csak akkorka, mint egy kis réce". Valószínű, liogy nem a magasabb erkölcsi szempontok vezetik itt őket, hanem inkább a halálozási statisztika. Az egyik, kb. ezer lakosú községben az évi születések száma alig 8—10; mégis két hivatásos és egy „műkedvelő" bába nagyszerűen megél. Igaz viszont, hogy olyan „szöröncsés kezű" bába sincs mindenütt, mint az itteni „szülike", még Félegyházáról is fölkeresik a híres jó keze miatt. Pedig állítólag csak egy katéterrel dolgozik. Az asszonyok azt állítják, hogy az orvosoknak is szerepük van az egyke terjedésében. A lányról előbb kiállítják a bizonyítványt, hogy elég fejlett a házasságra, majd aszszonykorában igazolják, hogy gyenge a méhe és a terhesség megszakítását javasolják. Az ilyen esetek azután csak erősítik az egyke létjogosultságát és a nép szinte mentesítve érzi magát a felelősség alól. Különben is nagyon figyelik az úri népet ezen a téren. Ha szóba kerül az egyke, rögtön azzal védekeznek, hogy „hát az uraknak hány van!" Itt azután biztos talajon érzik magukat, mert sajnos, van valami igazság a dologban. A férfiak ez egyke-kérdésben vagy teljes közömbösséget mutatnak, vagy ellene vannak. De leggyakrabban rábízzák az ügyet az asszonyra, mert ő tudja, hogy mit, hogyan kell. A legények, néha tiltakoznak az egyke ellen. Azt mondják, hogy „ha csak egy lősz, akkó inkább ne is lögyön, mer ahun egy van, ott egy sincs!". Akad olyan legény is, aki egyenesen erkölcstelennek tartja az egykét. Ezért nem is akar a faluból nősülni. Az egykének a nép véleménye szerint csak az tudna gátat vetni, ha nem hagyhatnák az egész vagyont az egykére. Vagy, még inkább az, ha a szegényember sok gyermekét az ő adójukból nevelnék föl. Akkor inkább lesz gyerek, mert más „fattyára" ők nem dolgoznak. Kovács

20

Erzsébet.

A sárpilisi „nagyleány". A nagyleány falun befele: a jövendő feleség, anya és gazdasszony, kifele: a család cégére, öltözete, viselkedése,* munkaköre pontosan tükrözi családja gazdasági és társadalmi helyzetét. Mikor és mivel kezdődik, mikor és mivel végződik a nagyleányság? Hogyan él a nagvleány otthon és mire nevelik ott! Hogyan él a falu társadalmában? Hogy érintkezik: 1. leánytársaival, 2. a legényekkel, 3. a felnőttekkel és 4. Sárközi nagyleány (Dees). a gyermekekkel! Mi a szeszerepe a falu gazdasági életében! Mennyire van r á hatással a városi életforma! Ezt próbáltam megvizsgálni a rendelkezésemre álló idő alatt a tolnamegyei Sárpilisen. A lányélet korhatárai. Mit értenek Pilisen általában azon, hogy nagyleányf Mit jelent maga a szó! Mikor és hogyan kezdődik! Milyen aktussal! Hány évig tart és mi jelenti a végét! Mindenekelőtt tisztáznom kell azt, hogy Sárpilis lakossága két aránylag élesen elhatárolható részre oszlik. Ennek a két félnek megvannak a maga sajátos szo1

A Néprajzi Múzeum fényképtárából.

kásái, ezeket különösen az eredeti sárközi nagyon őrzi is. Ez a két fél: a sárpilisi, illetőleg sárközi bennszülöttek és a „jöttek", a pusztáról beköltözöttek, a nagyparasztok hajdani cselédjeinek leszármazottjai, a nem sárközi falvakból, esetleg városból bevándorolt családok. Én elsősorban a sárközieket vizsgáltam, de természetesen a teljesség érdekében a többieket is meg kellett figyelni. A sárközi és az olyan családokban, amelyek vagyonosságuk, vagy beházasodás folytán már sárközinek tartják magukat, nagylány az, aki elvégezte az iskolát. („Mikor kikerül valaki az iskolából, akkor már nagylányszámba mén. Tizennégy éves korában már férjhez is mehet".) Ezután bekerül a templomba a lányok padjába, baloldalt elölről a harmadik padba. Eggyel előbb ülnek a 14—15 évesek, a legelsőben a legöregebbek, a 16—20 évesek. Az ülés bevallottan a kort, valójában a társadalmi helyzetet jelenti, az első padban ugyanis a „jöttek" leányai ülnek, már t. i. az a kevés köziilök, aki református. Az, hogy valaki kikerül az iskolából, még nem teszi okvetetlenül nagylánnyá; az még csak olyan átmeneti lény a gyermek és a nagyleány között. Csak a bennszülött, visszamenőleg több generáción keresztül itt élő család leánya számít 14 éves korában eladónak. A jöttéknél az ilyen korú leány még gyermek; vagyis nem számít teljes értékű munkásnak. Maga a leánykodás két, legfeljebb három évig tart, azután férjhez mennek. Esetleges korábbi próbaházasságok vagy szerelmek nem számítanak, és ilyenekért nem közösítik ki őket a nagyleány bandából. Nagyleánynak számít tehát a sárközi famíliádban a 13—17 éves leánygyermek. Azután vagy férjhezmegy, vagy ha nem, sajnálják vagy lenézik. A jöttéknél a nagylányság csak 15 év körül kezdődik; 20 éves korukig ők is férjhez mennek. A faluban 29 nagyrleány van 13 és 20 év között. Ezek közül sárközinek számít 12. A többi jött; vagy a pusztáról, vagy nagygazdáknál szolgált vagy ő személyesen, vagy az apja. Mondanom sem kell, hogy ez a szám csak 1940 augusztusára érvényes. 22

A nagyleány helyzete a családban. Országszerte — társadalmi különbség nélkül — nemrég, sőt sokhelyt talán még ma is a leánygyermek kisebb f a j t a elemi csapásnak számított. A család eltartása kizárólag a férfi gondja volt s ebben még idővel is csak fiúgyermekei segíthették, a leánygyermek gyengébb fizikumánál fogva csak segédmunkaerő számba ment. Azonkívül a kiházasítással járó költségek is nagyban hozzájárultak viszonylagos népszerűtlenségéhez. A háború óta megváltozott a helyzet, a nő is családfenntartó, mert egyenjogú. (Vagy egyenjogú, mert családfenntartó!) Ugyanez az egyenjogúság következett be falun, esetünkben a Sárközben is. Az okok s a fejlődési folyamat semmiesetre sem lehetnek azonosak, de az tény, hogy a világháború, méginkább következményei, — a munkaképes férfiak megkevesbbedése — nagyban hozzájárultak mindkét rétegben a dolgok ilyenformán való alakulásához. A Sárközben ennek sokkal korábbi előzményei is lehettek. Én ilyenformán gondolom: a pákász-, halász-, állattenyésztő-világban egészen szigorúan elkülönültek a férfi- és női-foglalkozások s ezzel együtt jogaik is. A vizek lecsapolásával egy csapásra megváltoztak nemcsak az anyagi körülmények, de a korábbi egyensúlyi helyzet is. Kezdetben csak megfeszített munkát jelenthetett a férfi és nő számára egyaránt, azután a mértéken felüli gyors meggazdagodás kizökkentette a családokat az eddig megszokott élettempóból és méretekből. Az egy család munkateljesítményéhez szabott földeket már rég csak béresekkel és napszámosokkal lehetett megműveltetni. A gazdára idővel csak a felügyelet és az ellenőrzés jutott s az asszony is megengedhette magának, hogy a házimunkák nagy részét mással végeztesse el. A meggazdagodás kezdeti stádiumából származhat valószínűleg a korai házasodás is, mikor még a földeket az ilyen módon gyors ütemben megszaporított családdal gondolták megművelni. A sárközi tehát szerzett; szerzett s idővel fogyasztani kezdett. A jó és bőséges táplálkozás magától értetődő s aránylag könnyen elérhető, hisz ott volt a nagy gazdaság. De 23

megenni a vagyon kamatának, ez esetben a föld termésének még mindig csak a tört részeit tudták. Jöttek a korábban egész vagyonnal felérő ruliák, minden ünnepre más, a soha használatba nem kerülő teméntelen szőttes, pöndő, rokolya. Yégiil és legnehezebben a ház nőtt ki a pitvar, elsőház, hátsóház, vagy nem ritkán csak egyetlen helyiség méreteiből. Az egész paraszti élet, mint egy léggömb felfúvódott, anélkül, hogy megtelt volna tartalommal. A föld már rég nem nyúlott, mikor ez még mind nagyobbra és nagyobbra nőtt. Az asszony megrettent, mert látta, hogy gyermekei nem képesek a mind jobban elosztódó földön a régi, jóléttől kicsorduló életet élni. Ne szülessen tehát több gyermek! Hiszen eddig is felrúgták a paraszti élet minden törvénynek látszó külsőségét. Azt azonban már nem tudták szabályozni, hogy a gyermek fiú legyen, vagy leány. Az egyetlen, vagy kettetlen leánynak csak úgy kellett részesülnie, illetőleg örökölnie az egész vagyont^ mint a fiúnak. Az asszony, ha tekintélyes vagyon áll mögötte, természetszerűleg hatalom, hatalom annál is inkább, mert nem ő viszi a vagyont az idegen házhoz, hanem a f é r j jön a vagyonhoz. A korábbi, szinte kizárólag érdekből — még pedig vagyoni érdekből — kötött házasság helyett, megengedhették maguknak azt a luxust, hogy szerelmi házasságot kössenek, tehát gyakran kerül alacsonyabb társadalmi és vagyoni állású vő a családba, aki ott többnyire a családtagszámba menő szolga szerepét tölti be. Tehát dolgozni, dolgozik, talán ő a legtöbbet, de szava nincsen. Az asszony határozza meg, hog}r mikor és hány gyermek szülessen, a férfiak gyakran akarnának többet, de akaratukat nem tudják keresztülvinni. Születik tehát ismét egy, legjobb esetben két gyermek, akiket úgy is mint a vagyon egyetlen várományosát, úgy is, mint a család egyetlen folytatóját, valóságos majomszeretettel nevelnek, kímélnek. Még szinte jobb is, ha leány születik, arra legalább rá lehet rakni mindent s meg lehet mutatni, hogy mi mindenre telik. Hogy milyen nagymérvű ez az egyenrangúság s hogy ez állandó fejlődésben van, azt a paraszti életből kitörni vágyásban mutatják meg 24

legjobban, hogy t. i. gyermekeiket úrnak akarják nevelni. Más falvakban, ha egy-egy gyermeket taníttatnak is, mindig csak a fiúkat, a leányokat soha. Nem is olyan régen, még Pilisen is így volt. Az idősebb generációban a leánytestvér például egészen magátólértetődőnek érzi, hogy a fiútestvére tanult, ő pedig nem. A szomszédos Decsen és Nyéken már mind általánosabbá válik, hogy a leányok is középiskolát, egyelőre csak polgárit végeznek s ahogy eddig követte Pilis minden egyébben a szomszéd nagyobb és gazdagabb községeket, bizonyára ebben is követni fogja. Amint látjuk tehát, a leánygyermek és később a nagy leány jogi helyzete a családban semmit sem különbözik a fiúétól, hacsak nem ennek az előnyére. A továbbiakban megkísérlem felvázolni, milyen viszonyban van a nagyleány családja tagjaival. Ehhez mindenekelőtt szükség van annak a meghatározására, hogy mit értenek Sárpilisen családon. Maga á szó ott gyermeket jelent. A fogalom, t. i. egy ház népe, általában a következő tagokat foglalja magában: A ház tulajdonosa, 50—60 év körüli gazda a feleségével. Egyik vagy egyetlen gyermekük az élete párjával s azoknak gyermeke vagy gyermekei s nem ritkán a dédszülők, de inkább csak a dédanya. Egy fedél alatt tehát né£y generáció. Ez a szűkebb család. Tágabb értelemben ide tartoznak a rokonok: a gazdának vagy a feleségének a testvére, azoknak gyermekei, vagy magának a gazdának a másik gyermeke. Ezek nagyon összetartanak, sűrűn látogatják egymást, még ha más faluba kerültek is. Milyen már most a kapcsolat közöttük és a nagy leány között? A nagyleány a központ, körülötte forog, őérette történik 'minden. Kettő véletlenül sincs egy háznál, mert arra gondosan ügyelnek, hogy négy vagy öt év válassza el a két gyermeket egymástól, ennyi ideig pedig „bennszülött" sárközi nem leánykodik. A legszorosabb a viszony természetesen az anya és leánya között. A kis korkülönbség és az, hogy mindketten függenek valakitől, a nagyanyától, valósággal baráti viszonyt teremt közöttük. Az anyának kötelessége törődni a leány ruháival,

külső megjelenésével, a falu kis társadalmában elfoglalt helyével. Az anya teremti elő a ruházkodáshoz szükséges pénzt az aprójószágból. Az apa és leánya már sokkal távolabb állanak egymástól. Ezt a kapcsolatot voltaképpen alig volt alkalmam megfigyelni, a férfiak jó része bevonult, más része kinn dolgozott a mezőn. Ez inkább télen lehetne megfigyelni, mikor a család többet van együtt. Annyit mindenesetre sikerült megállapítanom, hogy amennyiben egyáltalában van beleszólása a család ügyeibe, úgy leánya erkölcsi életének ő a legszigorúbb őre. Mikor például az egyik leányról az a hír járta, hogy azért jár napszámba, mert csinos fiú az uradalmi intéző, különváltan élő apja haragos levelet írt neki, a leány erre abbahagyta a passzióból űzött napszámos mesterséget. A leányt voltaképpen nagyanyja neveli. Ő tanítja meg a ház körül elvégzendő dolgokra annyira, amenynyire szükségesnek látja, a szerint, liogy egyedül való, tehát vő keríil a házhoz s akkor rendre beletanul, vagy másodmagával van s akkor nagyobb a valószínűség, hogy elkerül a háztól. A nagyanyja vezeti be a falu szokásaiba, írja elő számára a kötelező magatartást, készíti számára a kelengyét, beleszól, és ő határozza meg elsősorban azt, hogy ki legyen a szeretője. A nagyleány szülikémnek, vagy leánykori vezetéknevén szólítja nagyanyját. A nagyapa megint csak nem játszik fontos szerepet a nagyleány életében. Hogy a dédanya és unokája között milyen a viszony, azt éppenséggel nem sikerült megállapítanom. A legöregebb asszonyok ugyanis nyáron a szőlőt őrzik,, oda nem sikerült kimennem és így egyebet nem mondhatok róla, mint hogy a nagyleány is csatlakozik ahhoz az általános családi felfogáshoz, mely a szülikeségből kiöregedett vénasszonyt amolyan öreg, kidobhatatlan bútornak tartja, aki már csak arra jó, hogy a szőlőt őrizze, vagy egyéb könnyű munkát végezzen. Még jó, ha ki nem telepítik a falu végére. A testvérekkel a kapcsolat sem nem baráti, sem nem 26

játszótársi, mert ezt a nagy korkülönbség nem engedi meg. A kisebbik testvér amolyan apródféle, aki kisebbnagyobb veszekedéssel kísérve bár, de teljesíti a nagyobb parancsait. Külön megfigyelést kívánna a jöttek családi élete, ez sokkal nehezebb, mert annyira különböző vidékekről verődtek össze, hogy szinte minden család külön típust képvisel. A nagyleány házi teendői, szerepe a gazdaságban. A voltaképpeni pilisi leányok nem végeznek megerőltető fizikai munkát, még abban az esetben sem, ha a család rá volna szorulva. Később kelnek, mint a többi családtag, fél 6-kor, segítenek az ebéd elkészítésénél és általában a főzés körül. Télen, mikor ez nem olyan nagy munka, fonnak, vagy még inkább varrnak, de azt is inkább a társaság kedvéért. Nyáron ők legeltetik még a libát, gyomlálnak a veteményes kertben, kapálnak, ha kedvük tartja, elmennek mezei munkára, esetleg napszámba. Utóbbit inkább azért, hogy eldicsekedhessenek majd azzal a szoknyával, amelyet maguk kerestek. Egészen más a helyzet a még nem asszimilált bevándorlottaknál. Ott a leány már 14—15 éves korában tavasszal és ősszel eljár kapás napszámba, nyáron aratni a falu határában levő Orbó-pusztára (Mária Teréziaalapítványi! állami birtok). A keresetet haza adja, ritkábban ruhára költi. „Olyan vót, mint egy nagyleány, semmit se köllött tenni." „örökké együtt jártunk, hétköznap is. Én otthon vótani, bizton megtehettem, ő meg. nagy módba vót." „Jószág köriil meg tisztogatni, azt mindenkinek meg köll tanulni. Ha gazdagabb, nem igen vevődik észre." Gazdagabbaknál a nagyleány házi teendői a szerint alakulnak, hogy egyetlen gyermek-e vagy sem; kiadják-e a háztól, vagy vő megy oda. Ha elmegy a háztól, többféle munkára fogják, nehogy szégyent hozzon a szüleire. Ugyanígy van ez azoknál, akiknek már olyan kevés a földjük, hogy abból a család megélni nem tud, a szülők nem kizárólag mezei munkával foglalkoznak, szőttesekkel járnak, vagy hasonló vállalkozásokba fog27

nak. Itt a készpénz is rendszerint több, mint a csak a földjükből élő nagyobb gazdáké. Tehát gazdagabbnak érzik magukat s hogy ezt bizonyítsák is, de meg mert nem is igen van hol, a leányukkal alig végeztetnek külső munkát, inkább benn kézimunkázik, ha van mit. Szőni kivétel nélkül mindenki megtanul s részben maga készíti el kelengyéjét. Fonni kevésbbé tanulnak meg. Ilyenirányú kérdéseimre szinte mindig az volt a válasz: „A mienk is font volna, de nem engedtem, mert az nem kenyérkereset." „Minek az, mikor a gyárba sokkal gyorsabban s szebben megcsinálják?" Az otthoni munkák közül a kenyérdagasztást és sütést tartották eddig a legfontosabbnak, de megtanították főzni is. Ha tizennégy—tizenöt éves a leány, tanítják kenyeret dagasztani, sütni, főzni, akárki házához kerül menynek, ne mondják, hogy tanulatlan. Csúfolják a legények is: Nem tud sütni, se főzni, Se rántottát kavarni! Ma már pék van a faluban, szolgáló a gazdagabbaknál, a szegényebbeknél meg csak egy gyerek, így a leányok közül nagyon sokan nem tudnak, de nem is akarnak megtanulni kenyeret dagasztani. A főzésbe majd beletanulnak, ha férjhezmennek, addig inkább csak süteményt sütni tanulnak. Ismét más a tanyai, vagy ahogy ők mondják, szállási leányok élet- és munkarendje. Ott kevesebb a munkáskéz, nagyobb és közelebb van a föld s azért laknak rajta, hogy minél könnyebben művelgessék maguk. Egy leány, aki a szálláson tölti el a nyarat, a következőkben számolt be évi munkájáról: „Legelőbb krumplit, répamagot, mákot, zöldbabot vetettünk, hajmát ültettünk. Mikor kikel, köll kapálni, mákot egyelni, kukorica kikel, azt is kell kapálni. Én elmentem a Kovács nénjének kapálni, ő meg elgyiitt mihozzánk. (Távoli rokon.) Azután aratjuk az árpát, búzát, utójára vágjuk a zabot. Mikor lefogy az aratás, akkor hagyjuk egy kicsit, hogy száradjon a kereszt, addig kiszedjük a haj-

mát, felfonjuk. Vasárnap takarítani is köll. Délután bandázunk, de nem sokáig, akkor lefekszünk korábban. Mikor megszáradtak a keresztek, akkor takarodunk, hányjuk a kévét, vagy az asztagon segítek odább vonni. Cséplésnél ebédet főzni segítek. Tisztogatunk egy kicsit a liáz környékin, azután kendert nyüvünk, elvigyük áztatni. Három nap múlva meg kimossuk. Mikor megszáradott, akkor meg kitiloljuk, akkor meg is köll vonyogatni, ki köll gerebezni, akkor eltesszük télre. Babot is köll közbe szedni, kicsépelni, kiszelelni, kiválogatni. Lányrok összemenünk, akkor kiválogatjuk. Először a krumplit is fő kő szedni. Akkor megérik a kukorica, azt is kell törni, kivágjuk a szárát. Azután a répát szedjük, megpuccoljuk, akko meg má majd elővesszük a rokkát s fonyunk. Mikor megfontuk, kimossuk, meglúgozzuk, megöncsük. Teszünk forró vízbe kis lisztet, meg kukoricadarát, lépet, akkor nem foszlik. Akkó megvessük, főtekerjük a szobolyra, akkor befogdossuk, akkor leliet már szőni fonalas abroszt is, meg painutosat is." Közben bekerül a leány szüleivel együtt vagy egyedül a faluba, hogy a téli „társadalmi életből" is kivegye a részét. Napszámba, ha csak egy mód van rá, nem küldik a leányt. „A mi lányunk szegény vót, de egyetlen egyszer se vót napszámba. Még én dógozni tudok, addig ne küzdjön." Kivételek természetesen akadnak még egy ilyen kis faluban is: egyiknek mostohaapja van, másiknak az anyja „mesaliance-ot" kötött, sőt van egy olyan család is, amelyik bár vérszerint sárközi, de még abba a paraszti típ'usba tartozik, amelyik napkeltétől-napnyugtáig h a j t j a magát, csak azért, hogy minél jobban nőjjenek, szaporodjanak a földek- Itt, természetesen a leányok is kiveszik részüket a mezei munkából, — csodálatosképpen két, egymáshoz egészen közelálló korú leány van. A jöttek leányai, ha nincsenek társadalmi ambícióik, s van 10—40 holdjuk, külső munkára járnak, a 0—5 holdasok hétköznap napszámba járnak, vasárnap segítenek a háztartás körül, vagy minthogy a család csak 29

akkor ér rá, akkor művelik meg a kevéske saját földet. Télen ők is csak szőnek, varrnak vagy horgolnak. A „nagyleányu a falu társadalmában. Leányokkal való kapcsolata. A leányok általában kettenkint vannak jóbarátságban, még pedig a szerint, hogy hány évesek és hogy hol laknak. Ezen felül alakulnak a bandák, 6—7 leányból álló csoportok, akik nyáron vasárnap délután, illetőleg este és télen hétköznap és vasárnap egyaránt összejárnak, nyáron beszélgetni, télen fonóba. Ha az ember a „milliomos negyedben", a templom körül lakó asszonyokat vagy leányokat megkérdezi, azok azt mondják, hogy a falu kicsi, a leányok egy bandába járnak, tekintet nélkül az osztálykülönbségre. A helyzet ezzel szemben az, hogy minthogy csakugyan kevesen vannak, a „bandába" bekerültek kisgazda-, sőt napszámosleányok is, de van ezenkívül még egy banda — a tagok magukat „csapatnak" nevezik: a jöttéké. Vannak azután még a tizenhatéven felüliek, akik nem járnak semmiféle bandába. Mikor megkérdeztem a jött leányokat, hogy miért nem járnak össze a másik bandával, egyik azt mondta, hogy azért, mert ott a legények azt gondolják, hogy mindent lehet, a leányok meg „olyanok." A másik azt mondta, hogy azért nem szoktak vasárnap összejönni, mert ők szegények, a gazdagok lenézik őket, nekik nincsen selyemszoknyájuk. Ez a kettészakadás nem egészen ' kicsi koruk óta van meg. Az iskolában az egy osztályba járók még jóbarátságban vannak, tekintet nélkül arra, hogy szüleik pógárok vagy kommenciósok. A 6—7-ik osztályban, meg az ismétlőben lassanként kiutalják maguk közül a jöttek leányait. Azt hozzák fel közvetlen oknak, hogy valami kicsiségen összevesztek, vagy hogy nem férnek el egy szobában. De hogy ez mennyire nem felel meg a valóságnak, azt semmi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy milyen határozottan különülnek el sárköziekre, „pógárokra" és jöttekre. Egyik leány, vagy még inkább az anyja, ragaszkodik hozzá, hogy a leánya a pógárlányokkal járjon egy bandába, selyemszoknyát vesz neki, talán többet is, mint amennyi egy sárközi közép30

gazda leányának van s küldi a leányát minden alkalommal közibük. Annyit sikerült is elérni, hogy a jöttek kisasszonynak csúfolják, a pógárlányok meg ilyesmiket mondanak róla: „Ragadós, mint a ragadós kullancs/' „Hiába montuk neki, nem ment el!" „Olyan áruikodós vót az iskolába, az összes iskolásoknak ki kellett egyszer térdepelni miatta." A leány, amennyire én azalatt a rövid idő alatt megismertem, igen csendes, halkszavú,' félénk teremtés, egyáltalában nem látszik olyannak, mint aki rászolgált a rosszindulatú megjegyzésekre. Minden vétke az lehet, hogy apja, anyja úgy jöttek ide „valahonnan Magyarországról" kommenciósnak. Ha apja, vagy anyja sárközi családból való volna, minden további nélkül befogadnák, még akkor is, ha szegény, ha nem jár pilisiesen, sőt még akkor is, ha uras ruhát vesz fel. A jómód, de még inkább a sárközi ruha, csak elősegítik a beolvadást, de pusztán azért nem hajlandók senkit sem bevenni. Ellenben a rokoni kapcsolatok, mégha a legtávolabbiak is, vagy a legkevésbbé vérszerintiek, könnyűvé teszi a beolvadást a falu társadalmába, pl. az egyik leány anyja ezelőtt egy évvel jött Pilisre másodszor férjhez, a másiknak az apja jött hasonló körülmények között vőnek, még csak egy iskolába se jártak, túlságosan vagyonosak se voltak, mégis egészen természetes, hogy a milliomos negyedbeli bandához csatlakoztak. Egyéni jó- vagy rossztulajdonságaik egyáltalában nem jönnek számításba a befogadáskor, legfeljebb, ha már automatikusan belekerült, akkor,teszik közkedveltté a bandán belül. A szép énekhang, a tánctudás a legények-leányok, a munkabírás pedig a szülők rokonszenvét kelti fel. Ha kiderül a leányról, hogy „olyan", mindnyájuk enyhe neheztelését vonja maga után, de emiatt a bandából ki, vagy abba bekerülni nem lehet. A 14—15 éveseken kívül van még egy kisebbekből alakult banda is. Ezek csak vasárnap mennek nagyleányszámba, hétköznap még babáznak. (Bővebbet 1. a Kresz Mária dolgozatának idevonatkozó részében.) Itt figyelhetők meg leginkább azok a súrlódások, melyeket 31

később felhoznak indítóokul arra, hogy miért nem barátkoznak a nem sárköziekkel. A nagyobbak, a 16 évet betöltöttek is inkább szóba állanak a jöttékkel. Bandájuk felbomlott, mert kortársaik férjhez mentek jórészt s vasárnaponkint szomszédolni mennek egymáshoz, vagy a hasonlókorú jöttek között azokhoz, akik már olyan régen laknak Pilisen, hogy félig-meddig sárközinek is számítanak. A jöttek bandája'egészen más jellegíí. Itt nem alakul minden egyes, vagy minden második évjáratban külön banda s nem bomlik fel, ha a liasonlókorúak jórésze férjhez megy. A bandájuk állandó és folytonos. Ebbe minden leány belekerül 15 éves korában s csak a férjhezmenetellel kerül ki. A csapat jellemző tulajdonságai részben szegénységükből, részben kivetettségükből következnek. Hogy a leányok aránylag későn kerülnek bele, annak okát már korábban is említettem, azt t. i., hogy itt későbben vevődnek nagyleányszámba, nemcsak mint munkaerők, hanem mert szegénységük és védtelenség ük következtében később végzik el az iskolát. Korán munkába fogják őket, nem jut annyi idejük a tanulásra, s ha ehhez minusz jelként hozzátevődik még az illetőnek gyengébb észbeli tehetsége is. örvendhet, ha a hat osztályt, s az ismétlőt valahogy nagynehezen elvégzi tizenhat esztendős korára. Ide is bekerül magátólértetődően mindenki, aki nem sárközi, aki kondás, juhász vagy kommenciós ivadék, vagy másmilyen módon jött a faluba. A két banda alig érintkezik egymással. Az első egyszerűen nem vesz tudomást a másik létezéséről. A második meg sóvár szemmel nézi az elsőt, sokkal többet foglalkozik a beletartozókkal, irigyli őket s rosszat mond róluk, amikor csak lehet. Ezt az állapotot mintegy szentesíteni látszanak a tisztelendőasszony téli kézimunkadélutánjai, ahova szintén csak a pógárlányok hivatalosak, főként, mert a jöttek túlnyomó része nem református. Az egy bandába tartozók összejárnak vasárnap délután az egyikük kertjébe, késő délután és este a másik32

lioz a kapu elé. Ide már legények is jönnek. Beszélgetnek, énekelnek, néha még táncolnak is. Télen pedig öszszejárnak a fonóba. I t t ugyan inkább varrnak és horgolnak, mint fonnak. Erről nem tudok bővebben beszámolni. Legényekkel való kapcsolata. Az, ami minden falura áll, Sárpilisen is megvan. A fiatalság egész pici kora óta annyira ismeri egymást, hogy az a kölcsönös kíváncsiság, amit városhelyt a kiilön fiú- és leányiskolák még csak fokoznak, itt alig van meg s ez viselkedésüket is természetesebbé teszi. Kapcsolataik kétfélék: érzelmiek és társadalmiak. Ez utóbbi megint két részre bontható: egyik a szertartásszerű, hagyományos vasárnap délutáni bandázás, a fonó, a tánc, a szüreti bál, újabban színdarabok, másik a rendes hétköznapi. Itt a következő kérdések vetődtek fel: hogyan szabályozza a falu a fiatalság életét: Mik és milyenek a találkozási alkalmak! Tesznek-e különbséget pilisi és a másfalusi legény között! Mennyire fontosak az anyagiak és hogyan éreztetik ezt egymással? Mennyire fontos a származás? Hogyan változtak meg a legény-leányélet hagyományai az utolsó száz év változásaival párhuzamosan? Szerelmi életükről nem fogok beszélni. Ez a legállandóbb, de egyszersmind legesetlegesebb s korosztályonkint is változik. Sokkal érdekesebb az, hogyan teremt alkalmakat a falu a fiatalságnak a találkozásra s másrészt, hogy milyen korlátokat lát jónak állítani. Az alkalmak jó része magából a falusi életből adódik. Olyan kicsi a „színpad" s oly kevés a „szereplő", hogy csak az nem találkozik, aki nem akar. Mindazonáltal itt is, mint mindenütt, megvan különösen a csoportos együttlétnek a maga meghatározott ideje, helye, formája. Idő: nyáron vasárnap délelőtt, délután és este; télen hétköznap is. Akkor inkább ráérnek. Mivel magam több ilyen nyári összejövetelen vettem részt, ezekkel kapcsolatban igyekszem vázolni a felmerülő társadalmi kérdéseket is. A nyári vasárnap három részre oszlik ebből a szempontból: délelőtt templom, délután bandázás, este tánc. Istentiszteletre inkább csak / 3

33

a fiatalság jár. Az is inkább csak azért, mert utána igen jóízűen el leket beszélgetni, megcsodálni egymás ruháit. Ebéd után a leányok újra templomba mennek, azután végigsétálnak a falun kisebb-nagyobb csoportokban, azután leülnek valamelyik lányosház előtt a padra beszélgetni. Lassanként odaszállingóznak a legények is biciklin. Ők is belekapcsolódnak a diskurzusba, időnként ^el-elviszik a lányokat is biciklizni. Társasjátékot játszanak, dalolnak, bosszantják egymást. így telik el a délután. Szürkületkor mindenki hazamegy vacsorázni, hogy azután ismét összegyűljenek egy sötét kapualjban, vagy ismét kinn az utcán. Estére a nótás kedvük is inkább megjön s gyakran táncra is perdülnek. Inkább a körtáncot járják, mint a párosat. 10—j/2H-kor elszélednek. A legények általában 16—22 esztendősek. A táncba beállhatnak, beszélgetni is odajöhetnek a nem sárköziek is. Ha ügyes, szépszál fiú, jó dalos vagy jól tud tréfás történeteket előadni, ha jól ért a lányok nyelvén, igen nagy a keletje, akárhonnan jött is. A jöttek közül legtöbb, ha még nem szegődött oda egyik leányhoz sem, eljár a milliomos negyedbeli bandába, de eljár a szegény leányok összejöveteleire, is. Ezek nagyjából ugyan úgy zajlanak le, mint a „milliomos" negyedbelieké. Másfalubelit azonban nem láttam. Arról viszont tudok, hogy a pilisi legények átmentek Decsre, Nyékre mulatságba. Hogy ezek a vasárnapdélutáni, esti összejövetelek változtak, az nemcsak valószínű, hanem biztos. Az öregek emlékeznek még a „játszó"-ra. Az olvasókör előtti térségen összegyűlt a falu fiatalja, öregje. A leányok díszben, a legények kicsípve. Társasjátékot játszottak, körtáncot táncoltak, daloltak. A „karikába" beálltak a menyecskék s sokszor akkora volt, hogy „három szoba is elfért volna benne." A háború előtt még nagyban dívott a „szőlőőrzés" is, a fiatalságnak ez a jellegzetes nyárvégi „ismerkedési alkalma." Ma már sokkal kevesebb a fiatal s inkább a kapuelőtti beszélgetések és a bandazás szokásosak, Kapcsolatuk az idősebbekkel. A felnőttek közül, a 34

rokonokon kívül, a keresztszülőkkel a legerősebb. A keresztszülőnek kötelessége minden lehető alkalommal megajándékozni keresztlányát, h& módos. „Az enyémnek gazdag körösztanyja vót, mögvót mindön keresztelő-készület, még azután is vött sok ízbe, részbe a keresztanyja valamit, ha semmit se vött, akkor biza mondogatok, liogy hát semmit se vött, hiába körösztannya." E mellett a keresztszülőnek joga, sőt kötelessége volt megbírálni keresztlánya viselkedését, ruháját, „erkölcsit", általában egész életét. A többi számbajöhető felnőtt is, különösen az öregasszonyok, nagyon számontartják a lányokat, kivált ha valahol a falu határain kívül, mondjuk Budapesten, találkoznak velük. A nagyleány szerepe a falu gazdasági életében. Olyan kevés az olyan pilisi nagyleány, aki mint sárközi a faluban a falu szempontjából számbajöhet, hogy a gazdasági életben külön szerepük nincsen. Az, ami más falvakban elég általános, hogy a leányok gazdasági és társadalmi különbség nélkül elmenjenek szolgálni, vagy bandába aratni, s így komoly gazdasági tényezői legyenek a falunak, itt egyáltalában nem tapasztalható. A jöttek leányai ezzel szemben, ha kis számuknál fogva nem is alkothatnak külön bandát, minden nyáron eljárnak napszámba, vagy elszegődnek decsi bandába s azzal járnak aratni, csépelni — leginkább a szomszédos Orbó-pusztára, vagy beállnak szolgálni a helyi nagygazdákhoz. Van ugyan egy-két sárközi leány is, aki ezt megteszi, de azt lesajnálják s ők is igyekeznek úgy feltüntetni, mintha nem lennének olyan nagyon rászorulva. A falu gazdasági élete a szoros családi kapcsolatok következtében, kizárólag a családi élet kereteiben zajlik le, annak formálásában a fiatalság külön nem vesz részt. Városi hatások a pilisi „nagyleány" életében. A városi életforma, bár nagy hatással volt és van a pilisire, még nem forgatta fel gyökeresen azt. Egyelőre még csak elemeket vesznek át, alkalmaznak és alakítanak át a saját ízlésük szerint. Műveltségük már nem paraszti és még nem városi, bár az előbbihez még min3*

35

dig sokkal közelebb áll, annak az eltorzulása s mint ilyen, tovább éli a maga önálló életét. Ebbe az életbe illeszkedik bele, ennek a szellemében változtat lehetőségeihez képest a nagyleány. Ez a változtatás legtöbb esetben az áhitott városi élet irányában történik, de nem csak úgy, mint ahogy ezt az ember első pillanatban gondolná, hogy t. i. meglát valamit s azt jól-rosszul lemásolja. Ez csak a részletekben áll. Alapjában itt is az a helyzet, mint a sárközi élet egyéb vonatkozásaiban, hogy önálló fejlődéssel eljutott egy bizonyos állapotba; amelynek azután igazolását látta a városiban (egyke). A nagyleány esetében is áll ez. Családi helyzetéből következik, hogy aránylag kevesebbet dolgozik, mint a más falusiak, bár a nagyleányt mindenütt kímélik. Érdekes, hogy ebben a tétlen-tevékeny életben mennyire megközelíti azt a ma már kiveszőfélben levő leánytípust, aki kézimunkázgat, főzöget, bálozgat s közben várja a mesebeli herceget. Furcsán hat az ismert kispolgári berendezésű szobában, (kettős ágy, rajta fodros dívánpárna, előtte kisasztal, két székkel, egyik fal mellett a két szekrény, másik oldalon a tiikör,) a szövőszék mellett a szabályos falusi viseletű leány, amint sző, máskor horgol, vagy filléres regényt olvas. A ruházkodásban a sziluett megmaradt a régi: lerakott, bokorugró szoknya, amit szélesen kitart a 10— 14 pönclő, meg rokolya, szűk derék, bekötött fej. A részletek azonban itt is változtak. Mint mindenütt, itt is a városi divatból leginkább a blúzt érezték átvehetőnek, illetőleg annak egy külvárosi, szekszárdi, decsi és végül pilisi varrónők kezén és fantáziáján átment változatát a művirágos, elől betétes, kerekgalléros, keskeny csipkével szegett, újabban országszerte elterjedt formát. Üjabb keletű ezenkívül a vitézkötéses kabát és a „magyar ruha", a fehér szoknya, piros pruszlik, fehér váll, zöld kötény, kéregpapírból készült, piros selyemmel bevont párta. Párta és pruszlik arany zsinórozással. Ezt kizárólag a szüreti mulatságon hordják. A szüreti mulatság maga sem régi szokás s valósággal megkövetelni látszik a „városi" elemeket. Ez az egyetlen alkalom az 36

évben, mikor elmennek a bátaszéki fodrászhoz és kiondoláltatják magukat. Nagyobb ünnepekkor, vagy mikor „jóval élnek", úrvacsorát vesznek, szintén csináltatnak maguknak valami az ondoláláshoz hasonló frizurát, de akkor már pilisi asszonyok fésülik. A csizma helyett lakkcipőt viselnek a kézzel kötött harisnyához. A ruha anyaga lehetőleg pasztellszín. Különösen kedvelt a halványkék, halványrózsaszín, halványzöld, világoskék, lila és fehér, u. n. paplanselyem, bársony, krepdesin, krepszaten, hétköznap a flokon és a karton. Általában az anyagot a Magyar Divatcsarnok szállítja nekik a nyár derekán, mikor az azévi divatanyagok végkiárusítása szokott lenni. Az öltözethez szorosan kapcsolódik a másik női érdeklődési kör, a kézimunka. Majdnem minden leány tud szőni, de a régi piros-fehér-fekete, szigorúan megkomponált minták helyébe, pasztellszínekben tartott széteső formák kerülnek, az aprólékos gondosság helyett durvább színhatásokra törekszenek. Ennél azonban sokkal úribbnak tartják a horgolást és a recemunkát. Virágos ablakot alig láttam, de annál több recesztort meg szárnyasfüggönyt. A régi szép fekete-fehér sárközi hímzést már csak egy-egy sárguló, foszladozó fékötőn látni, amit az öregasszony őriz még emlékképen. Van azután még egy-két asszony, akik Pestre a Mintavásárra, meg a Lakberendezési Vásárra készítenek ilyen munkával könyvjelzőket, gallérokat, de a faluban végképp kiment már a divatból régi funkciójában. Mióta a városon is felkapták, kezdik ú j r a felkapni, blúzok gallérját, kézelőjét liímzik ki „sárköziesen." Ami a főzést illeti, itt is jellemző, hogy más ételek elkészítéséhez nem okvetlenül értenek, de süteményt sütni minden nagyleány tud, az a legkönnyebb. Életüknek ez a vonása is a városi kisasszonyéhoz hasonlít. „Irodalmi" érdeklődésük már inkább kültelki. Nagy élményük a vasárnapdélutáni mozi s főolvasmányuk a filléres regény. Ahhoz, hogy a nagyleány életéről rajzolt kép csak valamennyire is teljes legyen, szükséges volna még téli 37

időben is huzamosabb ideig ott tartózkodni. Akkor könnyebben ráérnek beszélgetni s az ember saját szemével is többet lát. Szükség volna azonkívül még a másik három jellegzetesen sárközi község ismeretére, öcsény, Nyék, különösen Decs igen nagy hatással vannak Pilis alakulására, mert az a legkisebb. Szükség volna azonkívül a régi életnek, nemcsak a száz év előttinek, a kiderítésére, hogy a változásnak necsak a legszembetűnőbb vonásait rajzoljuk meg, hanem a teljes átalakulási folyamatot. Ha még arra is választ szeretnénk, hogy miért! meg kellene alaposan vizsgálni egy hasonló földrajzi és történeti körülmények között élő község utolsó száz évét is. Kovács Ágnes.

A nevelés Sárpilisen. Sárpilisi tartózkodásom alatt az iskolaköteles gyermekeket figyelve, két hatást adó központot kellett vizsgálnom: az iskolát és a családot. A pilisi gyermek is 6 éves korától kezdve napjának felét az iskolában, másik felét pedig otthon tölti. Mind a két centrum módosítja a vele született alaptermészetét. Csak az a baj, hogy a pilisi gyermek életében a családból és az iskolából kiinduló hatások, alakító tényezők nem segítik, nem egészítik ki egymást. A két központ tudatosan nem akarja egymás hatását lerontani, de tudatosan nem is akarja egymást segíteni. Az egytanítós iskola nem gondolhat mindenre, a szellemi vezető, irányító nélküli pilisi ember pedig magától nem eszmél erre. Általában véve kevés gyermek él ebben a faluban. Sok családban nincs gyermek, a legtöbb helyen pedig az „egyetlenke"-rendszer az uralkodó. Két-, háromgyermekes család ritkaságszámba megy. Ma az egyke divattá, szokássá vált; annyira hozzászoktak az egyke

gondolatához, hogy méltatlan hántásnak érzik, ha őket ebben a tekintetben vád éri. Az egyke már bizonyos mértékben meghatározza a gyermekkel való otthoni bánásmódot. Elkényeztetik az egyetlenkét. Ehhez még az is hozzájárul, hogy a szülő és a gyermek között nincs nagy korkülönbség, mivel a házasságokat igen fiatal korban kötik. A fiatal szülők nevelése nem nagyon tudatos, nem minden tekintetben meggondolt. Az életből még nincs annyi tapasztalatuk, hogy ők a gyermeket rendszeres nevelésben részesítsék. A mostani i f j ú házasok nemzedéke rriár szintén egykés világból és hasonlóképpen fiatal szülőktől származik. Őket is elkényeztették s a családi élet meghittségére gyakran nem láttak jó példát. Az egyke, a szülő és a gyermek közötti kis korkülönbség mellett a harmadik, a gyermek fejlődését befolyásoló mozzanat: a sárpilisiek családi életének ingatag volta. Legtöbb helyen a családi élet nem mondható bensőségesnek, meghittnek. Sok a válás s ennek megfelelően a vadházasság. Az előbb említett három tényezőt figyelembe véve megállapítható, hogy a gyermek otthoni nevelése két részre szakad; a nevqlés testi és szellemi ága nem halad egymás mellett harmonikusan. A testtel törődnek, a másikat azonban elhanyagolják. Úgy alakul ebben az irányban a fejlődő ember, ahogyan éppen akar, vagy ahogyan ezt veleszületett alaptermészete meghatározza. Ebben a tekintetben tervszerű, tudatos beavatkozás nem igen van. A testi neveléssel tehát törődnek a pilisiek, bár egyes ponton túloznak. A gyermek testét gondozzák, ápolják és fejleszteni törekednek. Igyekeznek a gyermeknek mindent megadni, ami testi jólétéhez hozzátartozik. Ruhában, táplálékban nincs hiány, a technika legújabb vívmányaiban is részesül (amennyire ezt a falu élete megengedi), nehéz munkára nem fogják (otthoni munkája csak libalegeltetés és ehhez hasonló apróbb munkák elvégzésére szorítkozik). Az erkölcsi nevelésre vonatkozóan nagy hiányok vannak. Otthon sok helyen nem lát jó példát a házasfe40

lek kölcsönös megbecsülésére. Sok civakodásnak a tanuja, sok káromkodást, szitkozódást hall. De hazugságra, lopásra nem lát példái, sőt óvják és intik is az ilyentől. Náluk az erkölcsösségnek ez a fokmérője. Gyakran hallottam ilyen kijelentést: én erkölcsös ember vagyok: nem loptam, nem gyilkoltam (azt azonban nem mondja pl., hogy kétszer elvált s kicsapongó életet él, csúnyán káromkodik és átkozódik). A tudatos értelmi nevelés tekintetében a szülők teljes passzivitást tanúsítanak, mindent az iskolára bíznak. Sem nem gátolják, sem nem segítik az iskola munkáját. Az iskolaköteles gyermeket beíratják az iskolába s ezzel mindent elintézettnek gondolnak. A nemtörődömségnek három oka van: 1. Kényelemszeretet. 2. A tanult emberek nem becsülése és 3. A megfelelő tájékozottság hiánya. Bizonyos fokú gőggel mondják: hiába tanul az ember, az ember értékét a gazdagság adja meg. Nem az az irigylésre méltó ember, aki „úr", hanem az, akinek több földje van. Nem a tanult ember az értékesebb a szemükben, hanem az, akinek felesége, vagy leánya szekrényében minél több értékes szoknya van, s aki a városi embert utánzóan (két gócpont van: Szekszárd és Baja) modern bútorokat és kényelmi cikkeket szerezhet meg. Nem azért ugyan, hogy használja, hanem, hogy meglegyen. Itt említem meg, hogy a sárpilisi ember a modern, kényelmes dolgoknak csak a megszerzését tartja fontosnak, annak használatát és élvezését már nem. Pl. Láttam teljesen modern fürdőkádat, amelyet soha sem használtak, íróasztallal kombinált könyvszekrényt, ahol fejkendők voltak elraktározva. Szeretik a szép szobát; ha pénzük van, meg is veszik, vágyat azonban nem éreznek, hogy a szép szobában töltsenek is néhány órát. Mindezek visszatükröződnek az iskolai munka értékelésében és támogatásában is. Az iskolai élet iránt tanúsított magatartásuk abból is ered — mint már említettem —, hogy nem becsülik és tisztelik a tanult embert úgy, mint ahogyan falun szokták. Az „úr" szó ebben a vonatkozásban ritkábban használt szó, mint más faluban. Ebből az is következik, hogy 41

nem is éreznek különösebb vágyat arra, liogy gyermeküket magasabb iskolába járassák. Meglenne rá' a mód (van rá pénzük), megvan rá az alkalom (közel van két város, ahol sokféle iskolafaj található) s mégsem akarnak tanult embert nevelni gyermekükből. Mivel a sárpilisiek az iskola munkáját nem értékelik kellőképen és nem is segítik, az iskolára nagy feladat hárul. Ezt a nagy7 feladatot tökéletesen elvégezni nem tudja az iskola; nincs meg rá a megfelelő eszköze. 6 osztályos egy tani tós iskola van Pilisen. Maga az iskolaterem kicsi, szűk, piszkos, a padok nem felelnek meg a modern kor igényeinek stb. Ebben az egy szobában délelőttönkint 60 gyermek van együtt (mind a hat osztály) s egyetlen tanító igyekszik a tudás magvait elhinteni a pilisi gyermekek elméjében, amit többé-kevésbbé jól el is tud végezni. Ez a tanítás azonban csak az adatok, ismeretek közlésére vonatkozik, egyéni módszerről, a sárpilisi gyermek természetének, fejlettségének megfelelő egyéni nevelésről szó sem lehet. A legjobb, legképzettebb tanító sem tudja ezt megcsinálni, ha az elemi iskola mellett még az ismétlő iskolát is vezetnie kell. A gyermek itt megkapja ugyan az alapismereteket, de azok elmélyítésére, tudatosabbá tételére egyik helyen sem kerül sor. Az iskola nem képes rá, az otthon pedig nem foglalkozik vele, nem tartja fontosnak, mert erre eddig még senki sem mutatott rá előttük. A gyermek életét nem tölti be teljesen az iskola. Nem érdekli őket nagyon az iskolai élet s a vele kapcsolatos dolgok. A sárpilisi gyermekek közül az elemi után nagyon kevesen kerülnek magasabbfokú iskolába. Az ideális az lenne, ha a gyermekek közül az igazán értékesek tovább tanulnának s visszakerülve, falujuk szellemi irányítói, vezetői lennének. A valóság azonban nem ez. Azok, akik a középiskola 4 alsó osztályát elvégezték, semmiféle téren nem töltenek be irányító szerepet. Szellemi fölényüknél fogva nem válnak a többiek vezetőivé. Éppen úgy élnek, mint az elemit végzettek. A tipikus sárközi hibákat épp úgy elkövetik, mint a többiek, nincs bennük lendítő erő, vágy a magasabbrendű élet után. Inkább az / V 42

mondható, hogy ezek a féligiskolázott emberek szinte káros hatással vannak a falu életére. Sem ide, sem oda nem tartoznak. Felnőve, két társadalmi osztály között lebegnek, ami biztonságérzésiiket elveszi. Leginkább magukbazárkózott emberek ezek. Félműveltek ahhoz, hogy szellemi tekintetben véve a szót, „urak" legyenek, de nem elég műveltek ahhoz, hogy a kritizáló hajlam meg ne legyen bennük. A sárpilisi nép rendkívül értékes emberanyag. Sajnos, ma kihalási irányzatot mutat. Éppen ezért ez a falu különleges gondoskodást kíván. Ennek a különös gondoskodásnak elsősorban a nevelésben kell érvényesülnie. Mindenekelőtt az iskola épületet kellene kibővíteni, korszerűvé tenni és a tanítói létszámot fiatal erőkkel emelni. Sárpilisen egy tanító nem taníthatja mind a hat osztályt, még akkor sem, ha egy osztályban csak 10—12 gyerek jár. Ezen a vidéken a tanítónak minden gyerekkel különkülön kellene foglalkoznia. A sárpilisi nép kipusztulását csak úgy lehet megakadályozni, ha a most felnövő ifjúsággal egészen egyéni módon, hajlamaiknak, természetüknek és a megoldandó kérdéseknek megfelelő módon bánnak. Erre pedig elsősorban a tanító hivatott. Egyénies, azaz az egyéni tulajdonságokhoz külön-külön alkalmazkodó nevelésre azonban csak akkor képes a tanító, ha felszabadul a rengeteg munka alól. Ha egy tanító csak egy-két osztállyal, 20—25 gyerekkel foglalkozik, akkor sokkal jobban tudná pótolni a családi nevelés hiányosságait, ellensúlyozni tudná a szülői házban látott helytelen elvek meggyökerezését a gyermeki lélekben és az emelkedést gátoló hagyományokhoz való ragaszkodást jobban ki tudná irtani. A tanítói létszám felemlése ellen egyesek azt mondhatják, hogy egy faluban 60 gyermeknek három tanító sok, tehát felesleges kiadást jelent az államnak. Valóban, 60 gyermeknek három tanító más vidéken felesleges, de ebben a faluban nem felesleges, hanem égetően szükséges. A sárpilisi magyarság fennmaradása, léte függ ettől. Ennek a népnek kipusztulása a magyarság testében súlyos hiányt jelentene. Érdemes tehát reá többet költeni. 43

Ügy kell a sárközi népet nézni, mint egy értékes virágfajtát, amely közönséges bánásmód mellett elpusztul, de a gondos ápolás pompás virágokat fejleszt. Az eredmény és a ráfordított költségtöbblet Sárpilisen egyenes arányban lenne. ; Ebben a faluban a kevesebb munkát végző tanító több gondot tudna fordítani a továbbképző, ismétlő iskolára is. Az ismétlő iskolának nem szabadna ezen a vidéken csak az iskolában tanultak, a számtan, mértan, írás-olvasás elemeinek ismétlésére szorítkoznia, mint ahogyan teszi, hanem háztartási, egészségi, fajvédelmi, nevelési, örökléstani, társadalmi, gazdasági stb. ismeretek elemeiről kellene beszélnie. E rövid összefoglalásból láttuk, liogy Sárpilisen az iskola és a család nem tudja betölteni azt a hivatást, amelyet be kellene töltenie. Az iskolának kellene elkezdeni e hiány pótlását, még nagy áldozatok árán is. Az itt felnövő nemzedék aztán gyermekeinek nevelésében is már magasabbrendű szempontokat érvényesítene. Egy-két generáció után a szülők maguk is igazi nevelőkké válnának, különösen, x ha az egyházak is az iskola' segítségére sietnének a lelki nevelés fokozásával. Egy falu gondolat- és érzésvilágát, szokásait, a dolgokról való véleményét, helytelen hagyományait stb. máról-holnapra megváltoztatni nem lehet, de hosszabb idő alatt igenis lehet. Éppen ezért minél előbb meg kellene kezdeni ezt az áldásos munkát. Ebben a tekintetben nem szabad késlekedni, mert az eredmény nem észlelhető azonnal: csak hosszú, kitartó munkának a gyümölcse lehet. I t t a késlekedés pedig a magyar f a j egyik legnagyszerűbb adottságú csoportjánál pusztulást jelenthet. Sárpilis gyermekeinek és népének nevelésével való különös törődés égető és elsőrendű nemzeti kötelesség! Zentai

44

Etelka.

Gyermekélet és játék Sárpilisen. Minden gyermek háromféle életet él. Legfontosabb az, amit a csalája, szülei, testvérei körében tölt el, itt nő bele a falu életmódjába, társadalmi formáiba, műveltségébe, itt dől el, hogy parasztnak nevelik-e, vagy úrnak. A másik élete az iskolában zajlik le. A sárpilisi gyerek életének ézt a két oldalát társaim vizsgálták. Amit én vizsgáltam, az a gyermek életének harmadik oldala, vagy ha úgy tetszik, harmadik élete, az, amelyet magának alakít, amely teljesen a gyermeké és a gyermekkoré. Ez még nem kapcsolódik olyan szervesen a ;jövőjébe, mint a másik kettő. A családi és iskolai élettel szemben ez a gyermek önálló élete. A gyermek önálló, a felnőttektől független világa két területen figyelhető meg leginkább: közösségi életében, ahol a maga kis társadalmát a felnőttekétől függetlenül rendezi be, és a játékban. Persze sem a gyermek közösségi élete, sem a játék nem választható el éles határvonallal a családtól, vagy az iskolától, ezek mind összefonódnak. Természetesen mi az összes jelenségeket, így a gyer-

mek életét is úgy akarjuk vizsgálni, liogy azokat szervesen bele tudjuk illeszteni a faluról alkotott összképünkbe. Sajnos, éppen a gyermektársadalom-kutatás terén hiányzik az összehasonlítási alap, és így nehéz megmondani, mi az, ami éppen a pilisi gyermektársadalomra, játszásra jellemző. Sárpilis főjellemvonása a gazclacsaládok jóléte és az egyke. Ez a sárközi jelleg kétféleképen tükröződik a gyermekvilágban: egyrészt nem fogják be őket a munkába és így több idejük marad játszani; ezt a játékot afctán a szülők sem ítélik el, sőt itt-ott méltányolják is, mint valami teljesítményt. Másrészt a gyerekek elesnek legtermészetesebb játszótársaiktól, testvéreiktől,, s ezért á szomszédos gyerekek többet járnak össze játszani, mint másutt és olyankor is játszanak, amikor más faluból való gyerek dolgozna, vagy testvéreire ügyelne. Sárpilisen a gyermek-közösségek életét és e közösségek szellemi kincsét, főleg játékaikat kutattam, hogy ezeken keresztül megismerjem a gyermek önálló életét. A játékok összegyűjtésében teljességre törekedtem, s bár hiányok bizonyára maradtak, ezt a feladatot nagyjában elvégeztem. A játék életének, megtanulásának, a gyermek életében való szerepének, a gyermek-közösségek szervezetének, változásának, stb. megfigyelésére természetesen nem volt elég három hét. Ehhez többször, az év több szakában kellene ott tartózkodni, s minden nap bővítené és valószínűleg módosítaná is a képet. Vegyük sorra, hogy milyen társaságokba, bandákba tömörülve játszanak a pilisi gyerekek. A társulás leggyakoribb és legkezdetlegesebb formája az, amely a szomszédsági viszonyon alapul. A pilisi gyermek testvérek híjjári a szomszédban lakó gyermekkel játszik; néha csak két-három jóbarátnő, máskor egész sereg szomszéd gyerek szokott rendszeresen összejárni. Ezek a kis társaságok a falu területén jól megrögzíthetek, minden utcának meg van a maga bandája. Legszívesebben olyan házaknál játszanak, ahol amúgy is több gyérek van, akár több testvér, akár több együttlakó család gyermekei. E bandák összetétele teljes heterogén. Fiúk, lányok együtt játszanak, kicsik a nagyokkal v 46

nagygazdák gyermekei a kommenciósuk fiával. Persze, ha nincs korkülönbség, annál jobb. Ha többen vannak, az idősebbek vezetik a játékot. Gyakran a kistestvért is beveszik, ezekben a kis bandákban szokja meg a társas játszást. Az egyik társaságban már egy két éves kislány is ott játszik, mert, mint a nagyobbak mondták, „mindig sír, ha nem veszik be". Nehezen bár, de ő is követi a játékot. Amikor csak alkalom adódik, de főleg hétköznap, délelőtt és délután vannak együtt ezek a kis csoportok, úgy, hogy még hosszabb vállalkozásokba is belekezdhetnek; az Alszegen például kis téglaházakat építettek maguknak, ahová bebújhatnak. EN társaságoknak azonban sokkal esetlegesebb a jellegük annál, hogy magukat bandának is nevezzék. Viszont előfordul, hogy ez szomszédban való játszás lesz a magva a nagyobb, a tulajdonképpeni bandák kialakulásának. Gyakran úgy, hogy ahhoz a néhány gyerekhez, akik délelőtt, vagy ebéd után együtt játszottak, hozzácsatlakozik a többi, és ha elegen összegyűltek, más játékokra térnek át. így például először hárman babáznak a „gangon", majd mikor összegyűlik a banda, lemennek a kertbe, s itt társas játékokat kezdenek játszani. A tulajdonképpeni bandák — melyek azonban még nem nevezik magukat így — már feloszthatók fiú- és lány bandákra. Alakulásuknál az egy korosztályba való tartozás, a hasonlókorúság a döntő. — Legfiatalabb a négy-öt esztendős leánykákból álló banda, mely esténkint egy hasonlókorú kisfiú irányítása mellett játszik. Valamivel nagyobbak, 5—6—7 éves fiúk szoktak az egyik gazda udvarán játszani. Külön bandájuk van az iskolásfiúknak. Ez a legnagyobb a pilisi játszótársaságok között, és itt a gyermektársadalom sok érdekes jelenségét figyelhetjük meg. Ez a banda sem nevezi még magát öntudatosan bandának, abban az értelemben, ahogy ezt az idősebbek, legény-, leánybandák teszik, de már használják ezt a kifejezést (pld. „kettéoszlik a banda"). Van egy állandó játszóhelyük: az egyik legnagyobb gazda udvara. Minden 9—10—11 éves fiú ide jár játszani, még a falu másik vé47

géről is. Sokszor tízen-húszan is összegyűlnek. A gyerekek szüleinek társadalmi helyzete náluk jóformán mellékes. Csak három-négy nagygazda-fiú van köztük, azért ilyen kevesen, mert amúgy is kevés van; a zöm szegényebb sárközi ember gyereke és bevándorolt fia. Néha még cigányrajkók is beállnak játszani, bár ezeket gyakran kinézik. A banda vezetője adja meg a hangot. Rangja nincs ugyan, mert a bandában alapelv: „a többség dönt!" A banda sohasem ismerné el, hogy- valaki állandó vezérként uralkodik mindnyájukon. A vezető tekintélye tehát — mondhatjuk — „demokratikus alapon" nyugszik, s mint ilyen, el nem nevezett, címnélkiili vezér, elég nagy a szerepköre. Ő hívja össze a fiúkat játszani, ő kezdeményezi a játékot, a szerepeket ő osztja ki. A fiú 12 éves, valamivel idősebb, mint az átlag, de akad nála idősebb is. Tekintélye nem annyira korán, mint inkább személyes kiválóságán alapszik. Nagyon ügyes, eleven, értelmes fiú; tekintélyét szegénysége sem csorbítja. Szeretik is. Ha véletlenül nem játszik, mert pld. ebédet kell vinnie, s a banda mégis együtt van, akkor megállnak a játékkal és beszélgetnek vele néhány percig. Ő a fegyelem őre. Felszólal a kicsinyek védelmére, rendre utasítja azt, aki rendetlenül játszik. Ha kétség támad a játék szabályaiban, ő dönt. Ha valamilyen különösebb szerep akad, azt is ő vállalja, pld. a „Jöjjön az a rég nem látott" kezdetű játéknál az országok neveit ő í r j a fel és kiáltja ki, stb. Tudatosan is viseli ezt a vezetői szerepet. A vezetőnek van néhány jóbarátja, ezek alkotják vele együtt a banda magját. Néha egyik-másik alvezérként szerepel. Ezek a fiák pártfogolják a játékhelyül szolgáló udvar gazdájának fiát. A gyermek — akit kivételesen keresztnevén szólítanak —, gyönge, elkényeztetett, féltett kisfiú, az egyik leggazdagabb család gyermeke. Ügyefogyott és semmiképen sem való az értelmesebb, erősebb fiúk közé, ezek mégis nagyon szeretik, sőt a banda nagyobb része össze is veszett egyik pajtásukkal, mert védencüket megsértette. A fiúk különben is gyengédek és figyelmesek egymáshoz, pld. bú jócskánál 48

nem másztak fel a padlásra, mert sánta pajtásuk nem tudta volna őket oda követni. A fiúk leginkább délután vagy esténkint szoktak bandában játszani, gyakran addig, míg egészen besötétedik. Reggel nélia egy páran játszanak, ele ritkán. Amint meglátják valamelyik társukat, kiabálnak, vagy füttyentenek neki s így sereglenek össze. Van kíilön füttyük is. Főleg csürköznek, apacsoznak; ha kifáradtak, leülnek és dalolnak. Az éneket egy jóhangú fiú vezeti, többnyire katonanótákat hoznak elő. Szeretnek mesélni is. A pajtában ponyvából sátrat csinálnak és alája bújnak, úgy hallgatják jól mesélő pajtásaik meséit és ponyvaregényrészleteit. Újabban megváltozott a fiúk játszóhelye. Az egyik öregebb gazda ugyanis, nekik ismeretlen játékformákat mutatott, ezért átjártak hozzá és nála játszottak, sőt itt még kislányokat is bevontak játékukba: házigazdájuk kis unokáját és barátnőit. De a régi helyükre is vissza-visszatérnek. A kislányoknak is van egy bandájuk, ez azonban már nem oly szervezett és nem is olyan homogén, mint a fiúké. Ők egy „szállásra" járnak játszani. Olyasféle ez a banda, mint egy kis udvartartás, melynek középpontjában a szállástulajdonos unokája áll. Köréje csoportosulnak a banda tagjai: a nála jóval kisebb és nagyobb leányok. Határozott vezetőjük nincs, de ha sokan gyűlnek össze, akkor néha kicsit idősebb, tizenegy esztendős társuk irányítja a játékot. Gyakran egy-két fiú is beáll közéjük, ilyenkor azok adják a hangot. Hasonlítsuk össze Pilis e két nagyobb bandáját. Kétségkívül sok hasonló vonást fedezhetünk fel. E bandák jellegét megadja az, hogy bennük általában egyneműek és hasonló korúak vannak együtt, tehát ilyen szempontból homogének. A közös játszóhelyre a falu másik végéről is szívesen átjárnak, hogy egyforma korú pajtásaikkal, osztály-, vagy iskolatársaikkal játszanak. Társadalmi különbség még nincs köztük, e tekintetben tehát heterogén a "banda. Előfordul, hogy cigánygyerek is játszik velíik. A fiúk is, a lányok is olyan nagygazda udvarában gyűlnek össze, ahol van egy hasonló korú fiú, 49

illetve kislány. Úgy látszik, ezek az elkényeztetett, úrnak nevelt gazdag gyerekek vonzzák magukhoz társaikat. (Ugyanezt a jelenséget figyelhetjük meg az egyik volt bíró fiánál, hozzájuk is mindig többen járnak játszani.) A játszóhelyek tulajdonosainak gyermekei központjai a maguk bandájának, mégsem irányítják azt. A játékot tulaj donképen egy-egy idősebb, értelmesebb, uralkodásra termett gyerek vezeti, aki gyakran szegényebb családból származik. « A gyerekek azonban ilyen összeállításban csak hétköznap játszanak. Vasárnap folyik a már őtőlük is „bandázás"-nak nevezett legény-leány élet. Vasárnap délelőtt, templom után összebeszélnek a leányok, hogy kinél fognak „bandát tartani", és odahívják a legényeket. Kora délután, az, akinél bandáznak, padokat, székeket rak a háza elé az utcára, úgy várja társait. Egy-egy bandában már pontosan meg van határozva, hogy kik azok a lányok, akik beletartoznak. „Egy iskolatársak" szoktak bandát tartani. A legfiatalabb ilyen banda az, amelybe a most ismétlő iskolások tartoznak, kb. tíz, 11—12 éves leány. Minden vasárnap más lánynál gyűlnek össze, de nem mindenkihez mennek el, egyesekhez viszont gyakrabban; az egyikhez azért, mert a leány apja este kijön hozzájuk és mulattatja őket. Kora délután összegyűlnek, előbb dalolnak, aztán játszanak. A „legények" olyan korú fiúk csak, mint ők, tizenegy-tizenhárom esztendősök, egyenkint bicikliznek oda, s időnként egy-egy lányt is felültetnek a kerékpárra. Néha ők is beállnak a játékba, de csak rendetlenkednek. Olykor mesélnek, találós kérdéseket adnak fel. Estefelé, mikor már sok a „legény", táncolni kezdenek. A lányok járják, a „legények" pedig különállnak, s úgy dalolnak, többnyire más nótát, mint a lányok. Néha egy-egy „legény" is beáll a karikába, lehetőleg a „szeretője" mellé. Ebben a korban ugyanis minden lánynak már megvan a maga „szeretője". (Sőt már kis szerelmi történetek is lezajlanak. Pld. mesélik, hogy egy kisleány az iskolában összeveszett a szeretőjével, aki aztán bosszúból összeállt pajtásaival és volt szeretőjének májusfát állított, de olyat, 50

melyre mindenfélét, kígyót, békát akasztott.) Szeretője van már 9—10 éves kislánynak is, legalább is van olyan fiú, akit szeretőjének csúfolnak. A korai házasság következménye, hogy ezek a 11—13 éves gyerekek vasárnap komoly legény-leányéletet élnek, éppúgy bandáznak, mint a nagylányok. Hétköznap a szegényebbek dolgoznak, otthon segítenek, a gazdagabb lányok pedig együtt libapásztorkodnak, kézimunkáznak, vagy éppen babaruhát varrnak. Bandában azonban hétköznap nem játsza-

Kis leányok bandázása.

nak. A legények közül viszont sokan, akik vasárnap kiöltözve, hosszú nadrágban táncoltak a lányokkal, hétköznap ismét kisfiúkká válnak, s együtt csürkőznek a bandában. Télen lányok is, fiúk is iskolába járnak, a lányok délutánonkint kézimunkázni ülnek össze, s ide a legények is eljárnak, (v. ö. régi fonóélet.) Ilyenkor leginkább csókos játékok járják. Van még egy leánybanda: a 14—16 éves eladó, nagy4*

51

leányok bandája. Ezek éppen úgy bandaznak, mint a kisebbek, csak nem játszanak annyi játékot, mint azok. Nem is mulatnak, nevetgélnek annyit. Ezekkel nein foglalkoztam részletesebben, mert tulajdonképeni tárgyamhoz, a gyermekélethez, nem tartoznak szorosan hozzá. A kisebb gyerekek is bandáznak vasárnap; ezek még kicsinyek ahhoz, hogy igazi legény-leánybandát alakítsanak, mégis utánozzák őket, amennyire csak tudják. Egyik vasárnap délután az utcán, ahol hétköznap sohasem szoktak játszani, kb. egy tucat 7—8 éves kislány sereglett össze, és 4—5 hasonlókorú kisfiú. Játékaik majdnem mind csókos játékok voltak, s gondosan vigyáztak arra is, hogy leány csak legényt csókoljon meg és viszont. A nagylányok is mellettük bandáztak és a kicsik, ha csak lehetett, azt játszották, amit a nagyok éppen. De ők este nem táncoltak, 8 órakor ki-ki hazament. A vasárnapi bandázásból általánosságban levonhatunk néhány következtetést: A kisebb gyerekek a banda összeállításánál nincsenek tekintettel egymás társadalmi állására, a nagyobbak már öntudatosak ilyen tekintetben. A kisebb lányok bandájában még van bevándorolt, elképzelhetetlen viszont, hogy pl. cigánylányt befogadjanak a bandába, ahogy a gyerekek teszik. A vasárnapi bandázásnál, különösen az idősebbekénél, már kitűnik a nagy gazdacsaládok és a szegényebbek társadalmi ellentéte. Egy alkalommal kifakadt az egyik leány: hogy a gazdag lányok mindig összesúgnak, akinek már 10 holdja van, az mi mindent gondol magáról azért, mert neki 150 pengős szoknyája van. Lenézi a másikat. „Pedig — mondta — nekünk is van 8 holdunk és én is öltözködök úgy, mint ők". A nagylányoknál a társadalmi különválás eléri végső fokozatát. A szegény és gazdag lányok itt már két különböző bandában tömörülnek és egyáltalán nem érintkeznek egymással többé. A különböző típusú bandákat vizsgálva, feltűnik, hogy ezek különféle szempontok szerint rendeződnek, és így lehetséges, liogy egy gyerek egyszerre több bandának is tagja legyen. így a kisebb gyerekek néhány szomszédjukkal játszanak együtt, és ezekkel kis bandát 52

alkotnak, ugyanakkor részt vesznek a hasonló korú fiúilletve lánybandák játékaiban. Sokan a nagyobbak közül, akik viszont az utóbbi bandákban játszanak hétköznap, vasárnap a legényekkel-lányokkal bandáznak. így minden gyerek végigmegy a banda különböző típusain, kezdve, mint kicsike, mikor szomszédgyerekek után tipeg és végezvén a már-már házasulandó legények-lányok bandájában. Mindegyik bandának meg van a közös szellemi kincse, a jellemző játékai. A játékok csoportosításánál döntőnek azt vettem, hogy melyik banda mit játszik. Tisztában vagyok azzal, hogy távolról sem tökéletes ez az eljárás, de úgy vélem, tökéletes csoportosítást nem is lehet végezni, csak az eddig gyűjtött összes játékok alapján. Amíg valaki ezt a munkát el nem végzi, kénytelenek vagyunk a fenti módszert használni, melynek, főleg egy falu teljes anyagánál egyéb előnyei is vannak. Ilyen szempontú csoportosítás megvilágítja ugyanis, hogy ki játszik és hogyan, mi a játék funkciója és körülbelül meghatározza az időpontot is, amikor az illető játék folyik — hiszen gyakran ez is lényeges. A játékok osztályozásánál nem veszem figyelembe, hogy játékszer kell-e vagy sem. Hiba volna pl. a szánkázást és a babázást egy csoportba sorolni. Relatív dolog, hogy Sárpilisen sok játékot tudnak-ti és sokat játszanak-e. Hiányzik is az összehasonlítási alap: még senki se gyűjtötte össze egy falu teljes játék anyagát. Ha hitelt adhatunk a pilisiek és a bevándoroltak megjegyzéseinek, bizony nem sokat tudnak. Az öregek véleménye az, hogy régen „szebben is játszottak, jobban is bandáztak, mint ma". A mai pilisi gyerekektől körülbelül 60 játékot sikerült összegyüjtenem. (Ezek közül a legelterjedtebbeket közlöm. A többiek egy része közismert; a kevésbbé ismerteknél a legközelebb álló változatra utalok a jegyzetben.) A játék között van olyan, amelyet csak néhány gyermek ismer; sok játék viszont közismert ugyan, de nem közkedvelt, vagy elavult, vagy pedig nem tudott gyökeret verni. A valóság

az, hogy kedvenc játékaikat örökké játsszák, és így játszásuk nem oly változatos, mint lehetne. A játékok nagy részének meg van a maga határozott formája, szabályok és szöveg kötik meg. A kezdetlegesebb játékok azonban szabadon alakíthatók a gyermek hajlama, fantáziája és az alkalom szerint. Ilyenek nevezetesen az utánzó játékok, pl. a babázás. Most már majdnem mindenütt vásárban vett babával játszanak, ezeket felöltöztetik sárköziesen. A ruha pontos mása a viseletüknek, anyjuk, nénjük szokta megvarrni. (Érdekes ezzel összevetni, hogy a jobban polgárosult Decsen a gazdag, sárközi ruhába öltözött lányok uriasan öltöztetik babáikat). Megtaláljuk még a régen általánosan elterjedt „bubát" is. A buba házilag készült: háromágú faágból háromlábat faragtak, hogy állni is tudjon, fejét, törzsét, karját kitömték, piros és fekete rongyocskákat varrtak az arc jelzésére, fejét „bíborral" bekötötték és szépen felöltöztették menyecskének, vagy leánynak. Érdekes, hogy a legprimtívebb babát egy 5 éves fiúnál találtam: kukoricacsutát ronggyal kötött át, elnevezte Katának. Kislányok a „gangon" a földön játékbútorokkal egy-egy kis szobát rendeznek be, s azt játsszák, liogy „átmennek a szomszédasszonyhoz". Majd minden kislánynak van játékbölcsője, kis nyoszolyája, szekrénye, vásári babakocsija. A bútorok egy részét örökölték; még olyan régi forma is előfordul, mint kis bolcsőteknő, melynek nyomát különben már nern találtam. Másik részét „tislér" (asztalos) készítette, vagy vásáron vették. 54

A gazdasági tevékenységeket, házimunkát, fiúk is, lányok is utánozzák, mégpedig olyankor, amikor az a valóságban is folyik. A gyerekek kis mosószéken sulyokkal verik babarongyaikat; pici szakajtóban sütnek homokkenyeret; cséplőgépet állítanak össze mindenféle lomból és cséplést utánoznak; uborkadisznóval, kukorica tehénnel gazdálkodnak. A fiúk gyakran házat építenek az udvar sarkában téglából, sárból. Kedvelt játék a „boltos". Ez főleg párbeszédekre, színészkedésre nyújt bő alkalmat. „Nyúlást" is játszanak, egyik gyerek vadász, a többi kutya és nyúl. A gyerekekre persze nagy hatással vannak az ünnepélyes szokások, mint a lakodalom. Ők maguk is csapnak lakzit. A „lakodalmas" nagyszabású, a kisbanda keretein túlterjedő utánzó-játék. Minden gyereknek megvan a maga szerepe: van menyaszszony, vőlegény, kántor, szakácsné, pap, sőt még muzsikuscigány is! A fátyolt és koszorút kendőkből rögtönzik, egy f a a templom, sársütemények az ételek. Mindent úgy csinálnak, ahogy azt a nagyoknál látták; sőt, még rikoltoznak is, pedig az Pilisen nem szokás. (A Duna-melletti falvakban viszont igen.) Az utánzó játékok nem oly konzervatívak, mint a szabályokhoz kötött játékok; újabb hatások is megnyilatkoznak bennük: traktorral csépelnek, vonatost játszanak, cukorjeggyel vásárolnak. A szomszédságon alapuló kis bandák főleg ilyen utánzó, rögtönzött jellegű játékokat játszanak, sokat kergetőznek, bújócskáznak is, de olyat is játszanak néha módosítva, amit a nagyobb bandában szoktak. Az iskolás fiúk bandája kevés játékot szokott játszani, de mindegyik játéknál fő az ügyesség. A szabályok megadják a keretet, de hogy jól játsszanak, sok gyakorlatra van szükségük. Ezek a játékok általában mérkőző jellegűek, tehát van nyertesük és vesztesük, de sem a fiúk, sem a lányok nem vetnek nagy súlyt az eredményre, a játékot öncélúnak tekintik. Az eredmény olyan mellékes nekik, hogy sokszor végig sem játsszák. A fiúk klasszikus játéka a különböző neveken országszerte elterjedt „csürközés" (1). A „pilinckézés" (2) is ilyen 55

típusú játék. Ez tavasszal az első játékuk, nyáron alig játsszák. Tavaszi játék a golyózás, gombozás is. „Apacsos", „Jöjjön az a rég nem látott" (nemzetes) is kedvelt játékok, csaknem állandóan ezek szerepelnek a műsoron. Kizárólag fiúk játéka a „s . . repacsis", „Török ugrós", „Adj király katonát". Szeretik az izgalmas játékokat, hogy jól kitombolhassák magukat. Ilyen pl. az „Enyém a vár, nem a tied". Ez abból áll, hogy a banda egyik fele védi a várat, a szalmakazlat, másik fele pedig ostromolja. Hasonló szabályoktól mentes játéka a „Katonás" és a „Háborús". E két utóbbi félig-meddig utánzó játék. „Háborús"-t kint a határban játszanak, különféle, saját gyártmányú puskákkal lövöldöznek: vizipuskával, pisztollyal, csúzlival, kócpuskával. Néhány éve még nyiipuskája is volt minden fiúnak, most ezt már teljesen elhagyták. Ezek a játékok, amennyire meg tudtam állapítani, mind többé-kevésbbé régi eredetűek, kétségtelenül újabb azonban a futball. Fürdéskor is játszanak: „vadkácsát", „búvárost" sőt „vizipólót" is. A fiúk mind tudnak úszni; érdekes, hogy a lányok viszont nem, pedig ők is szoktak fürödni a Dózsa-gödörben. A fiú-banda szellemi kincséhez tartozik még a mesélés. Idesorolom tehát, bár természetesen nem vehető játéknak. Sárpilisen a felnőttek között már kiveszett a mesélés, ennek hagyományát csak a gyerekek tartották meg: mesélni csak ők szoktak. Tulajdonképeni mesét alig találunk, már csak néhány régi népmesét tudnak, melyet apjuktól, öregapjuktól hallottak, néhányat meséskönyvben olvastak, sőt naptárból tanult vicceket is elmondanak meseként. Csak egy fiú szokott úgy mesélni, ahogy nagyritkán a felnőttek is: t. i. „cifrákat", de ezeket a többi fiú kissé megveti. Leggyakrabban azonban nem mese járja, hanem regény: az egyik mesemondójuk 10 filléres regényeket szokott olvasni, azokat aztán részletekben elmeséli a bandájának. Ilyenkor izgatottan várják a folytatást, ez jobban tetszik, mint bármely mese. A legtöbb játékot a lányok ismerik, az ő bandázásuk 56

a legváltozatosabb. Ez játékaik természetéből is következik : a fiúk akár órák hosszat is elcsürkőznek, viszont, ha a lányok ugyanazt a körbejátékot tízszer egymásután játszanák, bizony unalmassá válnék. A kis lányok hétköznap is játsszák mindazokat a játékokat, amelyeket a kisebb leány-legénybanda vasárnap szokott előszedni. Ezeknek egy részét még a gyermekjátékok maradékaként őrzik a néhány évvel idősebbek is; másik részük viszont, eredetileg is egyenesen bandázásra volt szánva, ezeket régebben a „játszón'* játszhatták a leány-legénybandák, s a kisebbek tőlük tanulhatták el. (Ma az eladó lányok bandázásakor csak „Trütrüs, kérem a hátulját!" — Utolsó pár előre, fuss! — járja.) Felváltva játszanak olyan játékokat, ahol ülni is lehet, és olyanokat, ahol mozogni, táncolni, szaladni, énekelni kell. Az előbbi csoportba tartoznak főleg a csókos játékok. („Kútbaestem", „Fordulj bolha", „Ajtónyitogató" a zálogkiváltás, „Komámasszony vesz-e disznót?" (3), „Haragszok rád") és a közkedvelt „Csem-csem gyűrű". 1 A második csoportba a dalos, táncos közjátékokat oszthatjuk, („Kertészes",2 „Galambos", „Kocsmárosné lánya Rézi", „Buborkáné", 3 „Ne nézz hátra gyün a farkas", stb.) A lányok karikájába fiú nem igen szokott beállni, pedig régebben ezeket a játékokat legények és leányok együtt játszották. Bandázáskor olyat is szoktak játszani, ahol szaladni kell. Pl. „Trü-trüs", „Kányás" 4 és „Kacsingatós". A kislányok bandája ezenkívül még sok játékot tud, amelyek a nagyobbaknál már nem fordulnak elő. Nagyon szeretik a párbeszéd-szerűeket, ahol egy kis színészkedésre is van alkalmuk. Ezek kedveltebbek mint a dalosak, mert nem szeretnek dalolni. A gyerekek főleg 1

Kétféleképpen is játsszák Pilisen; az egyiket 1. Kiss Áron: Magyar Gyermekjáték Gyűjtemény, Bp., 1891, 113:4.; a másikat u. o. 118 :17. változata. 2 L. u. o. 184 :1. 3 L. u. o. 379 :63. 4 L. Lajos Árpád: A magyar nép játékai, h. n. é. n. 105.

akkor mulatnak, lia a stereotyp kérdésekre mennél lehetetlenebb válaszokat adnak, pl., a zsidó neve Turósmákos Palacsinta, 100 millió a házszáma stb. Ilyesféle játékok: a „Vásznas" (4), a hozzá hasonló „Göcsögös" (5), a „Virágnévadogató", 5 „Ludasjáték" 6 és „Kányás". Ezek amellett, hogy párbeszédesek, félig kergetős játékok. A következő csoportnak vehetjük a sok mozgást, szaladgálást kívánó játékokat. Ezekben szöveges rész nincsen. Ilyenek a különböző bonyolult labdajátékok, az egy lábon ugráló „Iskolás" 7 , a „Kergetős" és változatai, mint pl. az „Árokcica" (6), aztán ilyesféle a „Szobros", a „Kígyós", és az olyan játékok közti szünetekben előkerülő, rövidke játékok, mint „Sótörés", „Pörgetyűs", „Gólya viszi a fiát", „Kicsi a rakás, nagyobbra csináld!" stb. Ezeken a típusokon kívül még sok, csoportokba nehezen Osztható játékot találtam, többnyire a gyerekbandáknál. így pl. olyan iskolában játszott játékot, mint a „Panduros" (7), a lötökből készült „Leányijesztőt", rokkaalkatrészekből összeállított kerékpáron való biciklizést, a téli kártyajátékokat, és a városból hozott „Négusjátékot" („Marokkót"), mely csak egy évig divatozott, de akkor még a felnőttek is játszották. Hogy milyen játékot játszanak, azt nemcsak a banda határozza meg, hanem döntő befolyással van rá az évszakok változása és az időjárás is. A felsoroltak nagyrésze nyári játék. Némely játéknak külön évadja van: pilinckézni, golyózni tavasszal szoktak, kócpuskát akkor gyártanak, mikor a kendermunka folyik; szántást tavasszal, ősszel, cséplést nyáron játszanak. Télen azt játsszák, amit szobában is lehet. De persze a hó beállta hozza a legnagyobb változást. Ilyenkor csuszkáinak a befagyott Dózsán, szánkáznak ott, ahol lejtős a part. A kis faszánkók régi mintára készülnek, gyakran 5

L. Kiss Áron i. m. 247. „Angyal és ördög" típusú já-

tékok. 6

L. u. o. 109 :31. L. Bődéi János: Népi gyerekjátékok Zalabaksán. Népr. Ért. 32 :280. 7

58

a gyerek nagyapja jóvoltából. (A játékszereket különben is főleg a nagyszülők faragják, varrják; a kis egykéket, kettőcskéket amúgy is ők kényeztetik legjobban.) A munka hatása is meglátszik a gyerekjátékokon. Egyrészt az utánzó játékokban nyilvánul meg: ez a felnőtt munkájának tanuló iskolája. Másrészt abban a törekvésben, hogy a gyermek a rábízott munkát, feladatot játékkal egyezteti össze. Az unalmasabb munkát azzal enyhíti, hogy társaival áll össze és együtt viszik ki a géphez az ebédet, együtt mennek libát legeltetni, mosni. Mosás közben a kislányok találós kérdésekkel szórakoznak, a libapásztorkodás pedig gyakran nagyszerű mulatsággá válik. A lányok ilyenkor kézimunkáznak, a fiúk mesélnek, kergetőznek, ugrálnak a kukoricásban. Még az is talál szórakozást, aki kénytelen egyedül őrizni libáit: lepkét kerget, bogarat, békát fog, kis kútat ás stb. A munkának azonban a játékra és a bandára negatív hatása van: néhány szegényebb gyermek ugyanis a sok dolog miatt nem jut hozzá, hogy bandában játszhasson, mert a kistestvérre kell ügyelnie, vagy a gazdaságban dolgoznia. Van olyan 12 éves fiú, aki öntudatosan vállalja munkáját és elítéli társait, akik mindig csak bandáznak, mert szerinte azok nem fognak tudni úgy dolgozni, mint ő. Ez az utóbbi jelenség azonban ritka és Pilisen inkább kivételnek tekinthető. Hátra volna még a pilisi játékok eredetének kérdése, ezt azonban csak egyes esetekben, és akkor sem feltétlen bizonyossággal sikerült megállapítanom. A gyerekjátékok alaprétegéhez azok a játékok tartoznak, melyek nemzedékről nemzedékre szálltak át, melyeket még a most élő öregek is játszották. A mostani játékok zöme így hagyományozódott. A gyerekek legszívesebben ezeket játsszák. Hagyományos játékok: a csürközés, pilinckézés, majdnem valamennyi társasjáték: „Trü-trüs", „Árokcica", „Ludasjáték", „Most viszik", stb. Azt vélhetnők, hogy minden olyan játék, melyre az öregek is emlékeznek, és jelenleg is divatozik, gyermekről gyermekre szállott. A gondosabb kutatás azonban bebizonyítja, hogy nem így van. Az idősebb pilisiek kö59

zül többen észrevették, liogy sok régi játék kihalt. Felelevenítették tehát azokat, és megtanították rá gyermekeiket, unokáikat. Egy asszony pl. kislányának és pajtásainak táncos körjátékókat mutatott, a „Kertészest" és a „Galambost". Egy másik asszony a „Kányást" újította föl. Nemrég a fiúk ismét visszatértek a csürközés régi szabályaihoz, miután egy öreg gazda megtanította őket azokra. A játékok kis része más falvakból ered. A gyerekek gyakran járnak rokoni látogatóba a többi faluba. Ilyenkor mindjárt részt vesznek a helyi banda játékaiban és ezáltal sok cserehatásra nyílik alkalom. Egy kislány pld. egy Alsóőrsön tanult labdajátékra tanította meg társait. Más játékok a rektor törökszentmiklósi kis unokájától származnak. Jellemző, hogy a rektor unokájától tanult játékok gyorsan elterjedtek, s ugyanakkor egy bevándorolt szegény gyermektől egyet sem tanultak, pedig ezek sok szép játékot, nótát hoztak más országrészekből. A magasabb társadalmi osztálytól tehát szívesebben vesznek át újításokat, de a lenézett szegény telepes gyerekeitől persze nem. Pilisen két olyan játékot találtam, amelyről bizonyos, hogy németektől vették át. Az egyik szövege eltorzított formája a németnek: „Réz, fontos réz, Gutmaniszta jász te, Cifra, cofa, muta, rofa, Kum derej, de kum!" A másikat, a „Királyost" alsónánai bevándorolt sváb lánytól tanulták. Nánán a játék első versszakát svábul mondták, ezt Pilisen elhagyták és csak azt a részét játsszák, amely már a nánai változatban is magyarul volt.* A játékállomány egy újabb rétege a lelkész feleségétől ered. Az öregek sokat panaszkodtak, hogy a gyerekek ma már nem tudnak szépen játszani, nincs óvoda* 8

V. ö. Berze Nagy János: Baranyai magyar néphagyományok, Pécs. 1940. 787. 1. 18. sz. jegyzet. 60

•aliol tanulhatnának. Ezért egyes szülők maguk tanítottak nekik; a papné pedig, kérésükre, néhány vasárnap délután mutatott a gyerekeknek játékokat, több régi eredetűt is. (Pld. Bujj, bujj, zöldág.) De ezek a játékok nem igen vertek gyökeret. Az országszerte elterjedt városi, illetve nemzetközi játékok közül elsősorban a futball honosodott meg. Szabályok, szöveg formához kötik a játékokat, mégis sok eltérést tapasztalhatunk egy- és ugyanazon játékon bellii, a szerint hogy kik játsszák. Leghívebben ragaszkodnak a szabályokhoz a nagyobb fiúk és lányok, s az olyan bandák, ahol határozott vezető van, aki mindjárt közbelép, ha hibáznak. A kisebbeknek még így is sokat elnéznek. A fiúk, ha ritkán párbeszédes játékokat játsszanak, sokat elváltoztatnak rajta, színészkednek, bolondoznak. Kifogyhatatlanok az ötletekben. A kútbaestem játéknak pld. szokásos dialógja ez: „Kútba estem!" — „Hány elesbe!" (ölesbe) — „Öt" „Ki húzzon ki?" — „Vici". Fiúknak így unalmas. Az egyik pld. így felelgetett: „Akkora nagy kútba estem, tudjátok gyerekek, volt az két öles!" — „Ki húzzon ki!" — „Én nem bánom, csak ne kötéllel!" — „8 mégis ki húzzon ki!" — „Na gyere, Yici, adjál két puszit!". A lányok viszont még ott is alig színészkednek, ahol bőséges alkalom nyílik rá. Híven mondják a szöveget. A kisebbek és a kis szomszédsági bandák közül sokan még nem igen ismerik a játékokat, és ezért sokat tévednek, összekevernek. A nehezebb játékokat nem is lehet olyan hamar elsajátítani. A kisfiúk pld. fokozatosan tanulnak csürközni. Összeállnak néhányan, néha kislányokkal együtt, és csürköznek jói, rosszul, ahogy éppen megy. Néha beáll közéjük egy-egy nagyobb fiú és mutatja nekik, hogy kell. Ha már kicsit tudnak, akkor a nagyobbak bandájában is játszhatnak. A Sárköz átalakulása, őslakosságának pusztulása és a bevándorlások kétségkívül sokat változtattak a pilisi gyermekéleten és játszáson is. Hogy miképpen, azt csak úgy tudnánk pontosan megállapítani, ha teljesen ismernénk a falu régi, 40—50 év előtti gyermekéletét. Erre, 61

sajnos, rövid volt az idő. Néhány most már kihalt vagy átalakult játékot sikerült ugyan feljegyeznem; azonban rendszerint mikor régi játékok után érdeklődtem, az öregek a „játszó" emlékeit elevenítették föl, az ott szokásos táncokat, játékokat beszélték el. A játszó pedig nem a gyerekek, hanem a fiatalság: leányok, legények, menyecskék szórakozó helye volt. Szükség volna még az ország több falujában hasonló vizsgálatra, hogy meglássuk, mennyire általánosak a Sárpilisen tapasztalt jelenségek, és mennyiben különbözteti meg őket a sajátos sárközi környezet és történeti sors. Kresz Mária.

62

Játékok. i. „Csürközés." A fiúk játszóhelyén minden vonalnak meg van a hagyományos helye. A csürközés eszközei: a „csűrök", és egy-egy bot minden játékos számára. Ezeket a fiúk maguk faragják; a csűrök kb. 20 cm. hosszú, egyik végén kissé meghegyezett fahasáb, a botok kb. egy méter hosszúak, 3—4 cm. átmérőjűek. A játszóhely sarkán szokták őket tartani. Többféleképpen is tudnak csürközni. A legkedveltebb változat a „vonalas". A játék elején a fiúk mind a „dobóvonalra" állnak, és botjukat a csűrök felé dobják. Az lesz a „kanász", akinek botja legközelebb esik a csűrökhöz. A kanász feláll a helyére. A gyerekek a dobóvonalról most sorra dobnak (rendszerint

*

előreeresztik a gyöngéket), a cél a csűrük feldöntése. A játékos a csürköt vagy eltalálja, vagy nem, mindenképpen elszalad a botja után,,s ha lehet, visszafut megint, „felszökik". A kanász igyekszik megszúrni botjával, mielőtt elérné a ( „szúróvonalat", de ezt csak akkor teheti, ha felállította a csürköt, vagy ha az el sem dűlt. Ha sikerül megdobni, akkor a dobó lesz a kanász, a kanász pedig elmegy dobni. Ha a játékosnak nincs ideje felszökni, akkor „lent" két párhuzamos vonalat húz a földre és közéjük helyezi a botot. Míg a vonalak közt van a bot, addig nem szúrhatja meg a kanász. Ha sikerült jó messzire elütni a csürköt, akkor bőven van ideje felszökni, nemcsak annak, aki eltalálta, de a „disznóknak" is, (a „disznók" azok, akik lent rekedtek). Ilyenkor azt mondják: „kihajtotta a disznókat", „elszöktek a disznók a kanásztól". Ha mindenki dobott és senki sem találta el a csürköt, akkor a disznók „cicáznak", kergetőznek a kanásszal, s ha valakinek sikerült felszökni, akkor az dob, hogy felmentse társait. És a játék folytatódik tovább. Másik változat a „szúrós". Ezt is úgy játsszák, mint a „vonalast", a különbség annyi, hogy itt nem két vonal közé rakják a botot, hanem mindenki a helyén hagyja, ahová leesett; ha megmozdítják, a kanász megszúrhatja a dobóját. A „választás" szintén úgy megy, mint a vonalas, csak ha mindenki ledobta a botját és egy sem találta el a csürköt, akkor a kanász választ új kanászt. Így nem szeretnek játszani. A csürközés régi szabályai szerint akkor szabad csak leszökni, ha csűrök fekszik; ha áll, akkor a szúróvonalnál kell maradni. A botot azonban visszahozhatja, de vigyázzon, hogy meg ne lássa a kanász, mert ha meglátja, leállíthatja: „Ájj, nem szabad dobni!" Dobni ugyanis csak olyankor szabad, mikor senki sincs lent, mikor disznók nincsenek. Hogy el ne üssék a csürköt, a kanász megfenyegeti ujjával: „Csürköcském, el ne düjj!" Régen leányok is csürköztek, vasárnap délután a legényekkel együtt játszottak. Ma már a lányok nem igen tudnak csürközni. 2.

„Pilinckézés." A játék eszközei: a „pilincke", egy mindkét végén meghegyezett kis fadarab, és egy olyan bot, amilyen a csürközéshez is kell. Lerajzolnak a földre egy kb. 1 méter sugarú kört, ez a „vár". Az első játékos beáll a várba, balkezébe fogja a pilinckét, a jobba a botot, a bottal elüti a pilinckét olyan 64

messzire, amilyen messze csak tudja. Ha nem sikerül a pilinckét jól elütni és a váron belül esik le, akkor próbálhatja még háromszor. A várral szemben áll egy másik fiú, aki fölkapja a pilinckét és igyekszik onnan, ahová leesett, beledobni a várba. Hogy könnyebben beletalálja, a A^ár közepén áll, aki ütött. Több eset lehetséges: ha beletalál a várba, akkor ő is az ütők közé áll; aki előzőleg ütött, az elmegy dobni, a következő játékos pedig beáll a várba ütni. Többnyire azonban a pilincke vagy beleesik a várba, vagy a várt jelző vonalra esik. Ha a vár mögé esett a pilincke. akkor az ütő megméri, hány lépésre van a vártól és annyi lépést mér a vár elé, odahelyezi a pilinckét. Ha mindjárt a vár elé esett, akkor a helyén hagyja. Onnan „merészül": ráüt a bottal a pilincke egyik végére, hogy ugorjon fel, és a levegőben elüti. Ha nem sikerül a „merész", még kétszer próbálhat. Persze a törekvés az, hogy jó messze elüsse, mert most a dobónak kell ismét a pilinckét beledobni a várba. Ha beletalálja, akkor helycsere, mint fentebb. De ha nem találja bele, akkor az ütő „lovagot" (tréfásan ,;lovigot") kap, és még kétszer merészülhet egymás után. Onnan, ahová az utolsó merész után leesett a pilincke, megméri, hány lépés a vár, minden lépésért tíz lovagot kap. De az is előfordul, hogy a pilincke a kört jelző vonalra esik. Ha hosszában fekszik a vonalon, akkor nem merészül, hanem „flutyot" üt, a pilinckét bal öklére teszi, úgy dobja fel és a botjával elüti. Ha pedig merőlegesen esik a pilincke a vonalra, akkor „félkéz" az ütés: jobb kezébe fogja a botot is, a pilinckét is, és úgy üt. Különben úgy folytatódik, ahogy előzőleg. A lovagok számát összeadják és felírják a porba a vár mögé, ki-ki aláhúzza az övét egyszer, illetve többször, hogy meg tudja különböztetni a többiétől. Az a nyertes, akinek először lesz annyi lovagja, amennyiben a játék elején megálla podtak. 3. „Komámasszony,

vesz-e disznói?"

Sorban ülnek a gyerekek; vari egy „gazda" és egy „álogszedő". A gazda végigjárja a sort és mindenkitől megkérdi: — Komámasszony (urain), vesz-e disznót? — Veszek! — Hányat? — Ötöt. Nem szabad annyit „venni", ahányat más már mondott, különben zálogot kell aclni. Rendszerint tíznél többet nem

&

lehet. Mikor a gazda már mindenkit végigkérdezett, megint elkezdi élőiről: — Komámasszony meggyüttem az első disznó áráért. — Nem adom ám meg! — Minek? — Nem volt füle, (vagy: farka, szeme, függője stb. — Aki olyasmit említ, ami már előfordult, zálogot ad.) — Mije nem volt? .—•, Nem volt nemvolt. Ha, valaki valamit téveszt a mondókából, vagy ha elneveti magát, „álogot" — zálogot — ad. Az álogszedő összeszedi az álogokat és egy kalapba rakja. Egyenkit kiszedi okét, mondván: — Álog, álog, de gyöngy álog, Mit érdemöl a gazdája? A mögötte álló „kikiáltó" feleli: — Aszt érdemli a gazdája, ha legény, csókolja meg a Jucit, ha lány, csókolja meg a Janit. Ha megcsókolta, kiváltotta az álogot. Ezt a játékot hiányosan is játszották a kisleányok hétköznap, úgy, hogy a középső részt kihagyták. Ilyenkor „álogosnak" hívták. 4.

„Vásznas." A gyerekek kinyújtott karral állnak egymás mellett a falnál, ők a „vásznak". Egy gyerek a „gazda", nála bot van, másik a „lánya", egy harmadik pedig az „öreg zsidó". Az öreg zsidó elmegy a játszóhely egyik távolabbi sarkába. A gazda megszámolja a vásznait, azaz végigmegy a gyerekek előtt és tízesével számolva megüti mindegyik kezét, vállát, másik vállát, kezét és így tovább. Végül kijelenti: — Hatszáz. Vagy más hasonló számot. — Lányához fordul. — Hatszáz vászon van, ha ebből egy is elveszik, kikapsz! Azután elmegy egy kicsit messzebbre. Az öreg zsidó botjára támaszkodva biceg a lányához, s a következő párbeszéd hangzik el köztük. Öreg zsidó: — Jó napot kívánok! — Mi a neve? — Mákos csusza. (Vagy Túrós-mákos palacsinta, Túróscsusza, Béka, stb.) — Hány a házszám? — Százmillió. — Hozza csak be az ollót! (Vagy: „Ég a háza!") 66

A lány hátrafordul, az öreg zsidó pedig gyorsan elkapja az egyik „vásznat", — néha többet is, — és elszalad vele. A gazda „hazajön" és jól elveri — persze csak tréfából — a lányát, amiért nem vigyázott jobban. Azután elölről kezdődik ismét a játék és folytatódik mindaddig, míg az öreg zsidó az összes vásznakat meg nem szerezte magának. Ekkor a gazda és lánya nekiindulnak, hogy megkeressék őket. Az öreg zsidó összebujtatja a vásznakat, és eléjük áll. A gazda megkérdezi tőle: •; — Nem látott erre vásznakat vinni? — De láttam az előbb, ötven lépésre mennek. A gazda és lánya öt lépést mennek a mutatott irányba, s visszafordulnak, mert nyilván nem találták. Üjra kérdik: — Nem látta a vásznunkat? ; ^ — Erre mentek harminc lépésre. • <' Megint nem találják és harmadszor is megismétlik a keresést. Végül is a vásznak elkezdenek tapsolni, „csörögnek". A gazda ekkor megkérdi: — Mi csörög a kend padlásán? — öregapám diót tör! — Aggyon egy-szemet a lányomnak! . —. Nem adhatok, inert a kulcs beleesett a kútba! — Feszícese ki baltával! —t Az is beleesett! — ölesetek ki nyelveteket! A vásznak k i öltik nyelvüket, mire a gazda elkiált ja ma^ gát: •.,.'./• — Ez mind az én vásznam volt! Ekkor az öreg zsidó eliramlik, a gazda, a lánya és a vásznak meg mind utána, jól megkergetik és megcsipkedik. 5. „Göcsögös."

, \

Van egy „gazda", meg egy „macska". A többi kisleány pedig „göcsög". A göcsögök sorbaállnak egymás mellé, a gazda pedig úgy csinál, mintha megtöltené őket tejjel; mindegyik gyerek feje fölött megforgatja az öklét. Akkor elmegy, és a macska, aki eddig kissé messzebb várja az alkalmat, odaszalad és felborítja az összes göcsögöt. A kislányok oldalt hajolnak és azt mondogatják: „Bugy, bugy, bugy' Úgy tesznek, mintha kiömlött volna a tej. Hirtelen megérkezik a gazda és elveri a macskát. — Újból kezdődik a játék más macskával és más gazdával. 5*

67

6.

„Árokcica" vagy „Ha jó cica". Fiúk is játsszák, kisleányok is. Egy banda mindig1 ugyanazon az árokrészen játssza, két fa között, melyek a ha•tárt jelölik. A „cica" beáll az árokba, a többi gyerek keresztülugrál, keresztülszalad és közbe kiabálja a cicának: — Ijen cica mellett, Aludni is lehet! Vagy: — Keverem a kását, Sütöm a pogácsát! Ha a cica valakit megfog, az lesz a cica. öcsényben régebben ezt a versikét is mondták: — Ha jó cica volna, Egeret is fogna.

„Pandúros." Öten állnak össze játszani, leginkább iskolában, olyankor, mikor kimegy a rektor. Öt cédulát tépnek és ráírják: „bíró", „tolvaj", „panaszos", „ártatlan", és „hajdú". A cédulákat összehajtják, egyik játékos (az, aki előzőleg „bíró" volt) összerázza és feldobja őket, mindenki gyorsan elkap egyet. Megnézik, de senki sem mondhatja, mi lett, csak aki a „bíró" cédulát kapta, szólal meg: — Én bíró vagyok!

Akkor a „panaszos" hozzáfordul: — Elveszett kocsim, lovam! — Kire gyanúsíti? — kérdi a „bíró". — Arra a! — s rámutat valamelyikükre. Ha az „ártatl a n r a " mutatott, az tiltakozik: — Hogy mered az ártatlant megsérteni és a tolvajt kihagyni! 68

Ebben az esetben a panaszost éri a büntetést. De ha eltalálja, ki volt a tolvaj, akkor az bűnhődik; a hajdú néhányszor rávág a kezére ceruzával vagy pálcával. Előzőleg megkérdi: t - Mit ítél a bíró (uram)? Ekkor a bíró néhány ütést rendel, a következők közt választ: „békás", „paprikás", „tűs", „sima", végighúzza a pálcát a tenyerén; és különböző, fokozatosan erősödő ütések a tenyerére: „égbekiáltós", „tüzes-villám", „villámlós", „mennydörgős", „pokolbaugrós", „villámcsattogós". 8. "

• \

„Kirájos". A leányok kézenfogva sorba állnak, velük szemben áll egy leány, a „kiráj". Ha a király beszél, akkor ő megy a sor felé és ismét hátrafelé vissza, ha a leányok sora válaszol, akkor ők mennek a király felé és vissza. A király: — Itt jön-egy /' feke-te / embe-ri, / embe-ri, / kiráj, kiráj, / bisztos. — Mit akar / ez az egy / feke-te / embe-ri, / embe-ri, / kiráj, kiráj, / bisztos. — Legszebb lányod / aka-rom, / aka-rom, / kiráj, kiráj, / bisztos. — Legszebb lányom / nem a-dom, / nem a-dom, / kiráj, kiráj, / bisztos. — Betöröm a / feje-det, / feje-det, / kiráj, kiráj, / bisztos. (Közben a kezével kalapál a levegőben, mintha a fejét akarná betörni.) — Csendőrséget / hiva-tok, / hiva-tok, / kiráj, k i r á j , / bisztos. — Csendőrségtől / nem fé-lünk, / nem fé-lünk, / kiráj, kiráj,/bisztos. (Eközben két kezével „nemet" int.) — Legszebb lányom / oda-dom, / oda-dom, / kiráj, kiráj, / bisztos. A sorban a legfiatalabb leány a király mellé áll, most már ketten járnak fel-alá kézenfogva és ketten mondják együtt a mondókát. Így folytatódik míg a sor el nem fogy. 9.

„Olvasó". Több kiolvasót ismernek, a következő a legkedvesebb. Különféle játékok előtt használják. A gyerekek körbe állnak és a kiolvasó sorba rájuk mutat: Ekete, / pekete, / cikáta, / pé, 69

Áber, / báber, / domi-né, Csíszi á, / esiszi é, ' ? 1 Csiszi, csoszi, Kom-po-dé. Gyakran, miután már így kiszámolták, és csak néhány gyermek maradt hátra, megkérdi a kiszámoló: „Akire esik, akire nem?" és e szerint egyszer vagy többször olvassa, mindig a gyerekek fejére téve kezét: — Kis tuskó, Nagy tuskó, ölfa tuskó, Zuty! Kresz Mária.

7b

Tartalom: Mády Zoltán: Bevezetés Kovács Erzsébet: A sárközi nép családi és vallásos életéről Kovács Ágnes: A sárpilisi „nagyleány" Zentai Etelka: A nevelés Sárpilisen Kresz Mária: Gyermekélet és játék Sárpiliseu Kresz Mária: Játékok

3 7 21 39 45 63