Egy dekadens kor zenéje

Egy dekadens kor zenéje Hol a zene Nietzsche Wagner kritikájában?

„Amit Wagner tud, azt senki sem fogja utána csinálni, senki sem csinálta előtte, és nem is szabad senkinek utána csinálnia…. Ugyanis Wagner isteni…”1

Wagner zenéje Nietzsche számára megoldhatatlan problémát jelentett, mi sem mutatja ezt jobban, mint hogy még mindig nem igazán tudjuk teljes biztonsággal elhelyezni a vele szemben megfogalmazott kritikákat.

Hogyan lehetne megtalálni okait, vagy inkább

jelentőségét Nietzsche Wagner kritikájának? Különösen akkor válik ez problematikussá, ha vizsgálódásaink a zene, vagy pontosabban Nietzsche filozófiáján belül maradnak. Dolgozatomban először Wagner és Nietzsche kapcsolatát időrendben áttekintve keresem a fenti kérdésekre a választ. Ehhez Bryan Magee tanulmányát használtam kiinduló pontnek, miközben én a Nietzsche kritikák alapján a tanulmány szerzőjével ellentétes megállapításokra jutottam. Ezután pedig a Nietzsche szövegekre koncentrálva próbálom meg a kritikák – a Magee tanulmányban feltételezett személyes sértettségen túli - értelmét megmutatni. Végül pedig egy zenetörténeti perspektívát is igyekszem az értelmezésbe bevonva megkeresni a zenét Nietzsche Wagner kritikáiban.

Wagnert és Nietzschét hosszú éveken át fűzte egymáshoz rendkívül szoros barátság, vagy még annál is több, nevelő és tanítvány viszony. Barátságuk elsődleges megalapozója

1

F. Nietzsche: Wagner esete. 28. o.

pedig Schopenhauer filozófiája iránti mély elkötelezettségük volt, valamint a görög tragédiák ennek fényében való szemlélése.

Wagner és Nietzsche barátsága „soha, a legcsekélyebb mértékben sem volt szimmetrikus”. 2

Nietzsche

huszonnégy esztendősen,

1868-ban,

még diákkorában, találkozott először

Wagnerrel – aki ötvenöt éves volt ekkor - vagyis egykorú volt Nietzsche apjával. Nem sokkal azelőtt, szintén 1868-ban volt A nürnbergi mesterdalnokok ősbemutatója, amely akkor Wagner

legnagyobb sikert aratott művének bizonyult. Ekkor már csak a Parsifal

megkomponálása volt hátra életművéből. Bryan Magee tanulmányában Nietzsche és Wagner viszonyának kiegyenlítetlenségét hangsúlyozza, amit a nagy korkülönbségen kívül a két férfi alapvetően különböző személyiségével magyaráz. „(…) egy kulcsfontosságú tényezőt kell észben tartanunk, amikor Wagner és Nietzsche kapcsolatát taglaljuk, nevezetesen Wagner világéletében rendellenesen domináns karakterét. A legtöbb olyan embert, aki a közelébe került, vagy pillanatok alatt lehengerelt és alattvalójává tett, vagy szakadatlan harcra késztette, megőrzendő az illető szellemi függetlenségét.”3 Mintha ez a megállapítás már előre vetítené kapcsolatuk későbbi alakulását, biztosítva számunkra a lehetőséget, hogy Nietzsche Wagner ellenes kirohanásait saját szellemi függetlenségéért vívott harcnak tekintsük. Ugyanakkor Nietzsche valószínűleg az egyetlen olyan meghitt barát volt Wagner életében, aki tudományos mélységükben ismerte az őt is foglalkoztató tudomány területeket, hiszen éppen akkor nevezték ki a bázeli egyetem klasszika-filológia professzorává, amikor barátságuk a legmeghittebb volt. Mivel Nietzsche köztudottan élénken érdeklődött a zene iránt, már gyermekkorától kezdve, nem lenne meglepő, ha Wagner iránti csodálatát egyszerűen a wagneri-zene imádatából vezetnénk le. Azonban – ahogy arról Magee is beszámol tanulmányában Nietzsche zenei ízlése meglehetősen konvencionális maradt mindaddig, míg nem lett Wagner személyes barátja. „Serdülőéveiben leginkább Beethoven, Mozart és Haydn muzsikájáért

2 3

Bryan Magee: Wagner és Nietzsche U. o.

lelkesedett. Az első viszonylag modernebb szerző, aki iránt elragadtatott, majdhogynem őrült rajongást érzett, Schumann volt.”4 Ami valóban megalapozta a két férfi barátságát az tehát elsősorban a „schopenhaueri nevelés” volt. Ahogy Magee is említi, Nietzsche pályafutásának legvégéig hangoztatta, hogy a Schopenhauer mint nevelő az a mű, amelyből az olvasó a legpontosabb képet alkothatja az ő egyéniségéről, és számomra – szemben az idézett tanulmány konklúzióival - ez a mű lesz az egyik kulcsa a Wagnerrel szembeni kritikák értelmezéséhez, mivel Nietzsche számára mindig is Schopenhauer volt az a filozófus, aki valóban értette a zene szellemét. Akkor is, ha Schopenhauer filozófiájának más aspektusaival szakított a későbbiekben. A schopenhaueri akarat fogalmán keresztül magyarázza Nietzsche zene felfogását tanulmányában Kathleen Higgins is 5 „ (…) music has such a powerful effect on human beings because it directly represents the universal basis of human experience the will .” Ez pedig lényegében alapozza meg a zene dionüszosziként bemutatott alapjait, ahogy azt A Tragédia születése tárgyalja az opera műfajának tükrében. Azonban a Wagner kritikák szempontjából is fontosnak tartom kiemelni, hogy a dionüszoszi féktelenség és emberiséggel való közösség tapasztalata a zenében önmagában nem lesz Nietzsche számára értékes azáltal, hogy egy alapvetően közös biológiai impulzust ünnepel a zenében – ahogy az Higgins tanulmánya alapján tűnhet. Nitzsche-nél a zenének azon képessége, hogy az idegeken uralkodni képes önmagában nem érték, csak az apollónival kiegészülve válik azzá: „ (…) a zene most végre dithüramboszi táncokra lendülhet, minden aggály nélkül átadhatja magát a szabadság orgiasztikus érzésének, és gátlástalanul tobzódhat benne, amit e megtévesztés híján, puszta zeneként megtennie különben sosem szabadna. A mítosz megóv minket a zenétől, mint ahogy a zenét megajándékozza a legteljesebb szabadsággal.” 6 Nietzsche számára barátságuk évei alatt, mintha Wagner a Schopenhaueri zseni megtestesülése lett volna. Olyan művész, aki felmutatja az embert, aki bizonyítja a tételt, miszerint „minden ember egyszeri és megismételhetetlen csoda.”7 Nietzsche ezzel összhangban pedig szinte családtaggá vált Wagner számára, mi sem bizonyítja ezt jobban, mint, hogy Nietzsche náluk volt azon az éjszakán is, amikor Cosima életet adott Wagner egyetlen fiának, Siegfriednek. Amikor Nietzsche látta, hogy az asszony 4

U.o. Kathleen Higgins: Nietzsche on Music 6 F. Nietzsche: A tragédia születése 172. o. 7 F. Nietzsche: Schopenhauer mint nevelő 43. o. 5

vajúdni kezd, felajánlotta, hogy távozik, de Wagnerék ragaszkodtak a maradásához, majd annak rendje s módja szerint felkérték, hogy legyen a gyermek keresztapja, s ő eleget is tett ennek. 8 Nietzsche számára tehát Wagner ahhoz a nevelőhöz válhatott hasonlatossá, amelyet a Schopenhauer mint nevelő c. írásában mutat be, vagyis inkább azt kívánhatta, hogy Wagner testesítse meg számára azt az eszményképet. Osztozva vele a korabeli kultúra - általuk felismerni vélt - hanyatlása felett érzett mélységes haragban, elvárva tőle, hogy nevelőjeként felszabadítójává is váljon.9

Ez alapján pedig én úgy vélem, hogy Nietzsche Wagner

kritikáinak értelmezéséhez a kor dekadenciájának értelmezése jelenthet segítséget.

Vagy

legalábbis annak, amit Nietzsche így nevezett: „az elszegényedett élet, a vég akarása a nagy fáradtság.”10 Tulajdonképpen úgy tűnik, mintha Nietzsche azt várta volna Wagnertől, hogy művein keresztül kora erkölcsi nevelőjévé váljon, abban az értelemben, ahogy az Schopenhauer volt Nietzsche számára. (Később pedig ezt a fiatalon meghatározott filozófus eszményt maga igyekszik megközelíteni.) Azonban amikor azt látta, hogy Wagner műveit a „dekadens kor” magába fogadja, és belőle építkezik, Nietzsche megpróbált - annak ellenére, hogy a művek rá is lenyűgöző hatást gyakoroltak - kritikával élni velük szemben. És ez a belső vívódás az, amiért olyan értelmezhetetlen és megfoghatatlan Nietzsche Wagner kritikája, és ezért igyekeznek a témával foglalkozók gyakran a zene területén kívülről közelíteni hozzá, és az életrajzban megtalálni a magyarázatot. Hiszen teljességgel logikátlannak tűnhetnek az ellen a zene ellen intézett kirohanásai, amelyben évekkel korábban még esztétikájának teljes szellemével kapaszkodott, és amelyet az általa olyan nagyra tartott Mester, közeli barátja alkotott. Magee tanulányában arra a megállapításra jut, hogy Nietzschében saját önállóságkeresése nem tudatosult, de gyakorlatilag ő is úgy látja, hogy a kritikus elme függetlenségének eléréséért mindenképpen a Wagnerhez fűződő szoros barátság felszámolásra került volna sor. „Nem maradhatott örök életére két mesterének rabszolgája, ha el akarta érni a kritikus elme függetlenségét. Elkerülhetetlen volt hát, hogy előbb-utóbb fellázadjon, épp ahogy egy kamasznak meg kell vívnia a szüleivel, hogy az atyai tekintélyt levetve önálló felnőtté érhessen.”11 1876 júliusában látott napvilágot a Richard Wagner Bayreuthban, a Korszerűtlen elmélkedések negyedik darabja egy hónappal az első bayreuthi fesztivál előtt. Innentől kezdve 8

Bryan Magee: Wagner és Nietzsche F. Nietzsche: Schopenhauer mint nevelő 46. o. 10 F. Nietzsche: Wagner Esete 5. o. 11 Bryan Magee: Wagner és Nietzsche 9

alakulhatott át Nietzsche elismerése egy kritikusi pozícióvá vett fel Wagnerrel szemben, amelyhez meghatározó élmény lehetett az 1876-os bayreuthi ősbemutatója a Ring-nek, valamit annak előkészületei. “Ott volt egymás hegyén-hátán Európa léhán hencegő csőcseléke, és akármelyik fejedelem kénye-kedve szerint járkálhatott Wagner házában, mintha csak valami sporteseményről lett volna szó.”12Ez az esemény mutatta meg Nietzsche számára, hogy az általa megvetett dekadens kultúra miképpen dicsőíti Wagner műveit, anélkül, hogy azok felforgatnák azt. Ugyanebben az évben Nietzsche még néhány hetet Wagner szomszédságában töltött az olaszországi Sorrentóban, ahol még többször találkoztak, de Sorrento után lényegében megszakadt köztük a kapcsolat. Magee tanulmányának a konklúziója – miszerint Nietzsche bő lére eresztett Wagnerbírálatai semmiféleképpen sem világítják meg magukat a Wagner-műveket – részeiben talán igaz lehet. Úgy véli, legfőbb hibájuk abban rejlik, hogy „Nietzsche sosem hajlandó Wagner kompozícióit műalkotásokként számításba venni. Csak a fogalmi gondolkozás szintjén lép velük kapcsolatba – mintha egy műalkotás elsősorban a gondolatok közvetítését szolgálná”. Szerintem azonban ezzel Nietzsche Wagnerrel kapcsolatos gondolatainak tulajdonképpen csak egyik oldalát sikerült megragadnia. Nietzsche nem vitatja el Wagner műveinek rendkívül intenzív művészeti hatását, miközben valóban elvárja tőle bizonyos filozófiai elképzelések „gondolatok” közvetítését is. Nietzsche Wagner kritikájának pont az adja paradoxon jellegét, hogy egyszerre rajong érte és veti meg azt, amit számára képvisel. Mert a kritika értelmét csak akkor találhatjuk meg, ha sikerül megértenünk, mit jelentett Wagner zenéje Nietzsche számára. Mintha önmagában csalódott volna, mert tévedett abban, hogy a wagneri zene szembe fog menni a kor dekadenciájával, közben annak kiszolgálója, sőt megtestesítője lett, ráadásul Nietzschét továbbra is vonzotta és lenyűgözte. Magee tanulmánya tehát sajnos ahelyett, hogy megpróbált volna összeegyeztetni Nietzsche elképzeléseit A zenéről, azzal, amit a wagneri zenéről kritikaként megfogalmaz, egy 1956-ban napvilágra került levelezésre hagyatkozik, amelyet Wagner folytatott Nietzsche kezelőorvosával. A dokumentumok a bayreuthi levéltárból bukkantak elő, és most is ott őrzik őket. A történet részletes ismertetésére a végkövetkeztetéseim szempontjából nincsen szükség. Lényege annyi lenne, hogy 1877-ben Nietzsche egy Otto Eiser nevű orvoshoz fordult panaszaival, aki 12

U. o.

orvoskollégáival

együtt alapos klinikai vizsgálatok során

megállapította, hogy szemének retinája súlyos és visszafordíthatatlan károkat szenvedett, valamint központi idegrendszerének krónikusan gyulladt állapotát diagnosztizálták, s részben ezt tették felelőssé a bénító fejfájásaiért. Nietzsche a rossz hírekről tájékoztatta Wagnert, aki Dr. Eiserhez fordult részletesebb tájékoztatásért barátja egészségével kapcsolatban. Az orvos titoktartási kötelezettségét megszegve közölte, hogy az ifjú Nietzsche sajnos jó eséllyel el fogja veszíteni a szeme világát. Wagner pedig válaszul ezt írta Dr. Eisernek: “N. állapotának megítélésében régóta foglalkoztat ilyen és ehhez hasonló korábbi tapasztalataim emléke, amelyeket kiváló értelmi képességű fiatal férfiak körében szereztem. Láttam, amint ők is hasonló tünetektől omlanak össze, és túlságosan is biztos lehettem benne, hogy az onánia következményeivel van dolgunk.”13 E levélváltás létezése és tartalma igen hamar kiszivárgott. Az 1882-es bayreuthi fesztivál bennfentesei már állítólag minden szalonban azon csámcsogtak, hogy Nietzsche vajon miért nem jött el - hogy a túlzott önfertőzés miatt hamarosan megvakul. Magee

tanulmányában tehát ezt a

pletykát teszi

felelőssé Nietzsche lelki

egyensúlyának oly mértékű elborulásáért, ami a barátja művészeti teljesítményének becsmérlését eredményezte. Vagyis azt feltételezi, hogy Nietzsche kritikája csupán színjáték, amellyel talán saját magát is becsapta, és semmi köze a művekhez. De talán ennél többről van szó.

13

U. o.

„Wagner a nagy végromlás a zenére nézve. Megsejtette benne azt az eszközt, hogy segítségével a fáradt idegek ingerelhetők – és ezzel beteggé tette a zenét”14

Nietzsche elsősorban azt teszi problematikussá Wagner operáiban, hogy visszaélnek a zene hipnotikus hatásával azáltal, hogy nem használják ki azt. „(…) egyetlen olyan zenét sem kedvelek, amelynek becsvágya nem terjed tovább annál, hogy uralkodjon az idegeken.”15 írja a Lohengrin kapcsán. Azt állítja Wagner beteggé tett a zenét,16 Nietzsche betegnek tartja egész korát, hanyatlást, vagyis dekadenciát lát, a szenvedély felmagasztalását, de ez a szenvedély „olcsó” volt Nietzsche számára. Az alapján, amit A tragédia születésében olvashatunk Nietzschénél, hiányzik számára az, ami a dionüszoszi terhektől mentesítenie, ami megajándékozná a zenét a szabadsággal - a tragédia, a mítosz, az apollóni elem – amivel kölcsönhatásban a zene metafizikai jelentőséget kölcsönözhetne az operának. 17 Amennyiben tehát tisztán dionüszoszi módon érzünk felszámolódik az individuum és elveszünk. Mintha a dekadens kor a zenének csak ezt az elveszejtő hatását igényelné, ez az ő betegsége és Wagner ezzel fertőzi őket. Betegség, mert a zene közvetlenül a testre hat, nem lehet elmenekülni előle. „Wagneristák: az égvilágon semmit nem értenek a zenéhez és Wagner mégis úrrá lesz rajtuk… Wagner művészete száz atmoszféra nyomás kényszerével hat… csak hajoljon meg kérem, úgysem tehet mást. Wagner a színész, zsarnok, pátosza minden ízlést, minden ellenállást legyőz.”18 Még magát Nietzsche-t is. Ez pedig elviselhetetlen teher számára. A kor azonban igényli ezt, az a kor, ami alól Nietzsche filozófiai programja részeként függetleníteni akarta magát.

14

F. Nietzsche: Wagner Esete 16. o. I. m. 27. o. 16 I. m. 15. o. 17 F. Nietzsche: A tragédia születése 173. o. 18 F. Nietzsche: Wagner Esete 22. o. 15

„A filozófus legyen kora rossz lelkiismerete – ehhez, pedig kora ismeretével kell rendelkeznie”

Nietzsche korának dekadens voltát abban találta meg a wagneri zenén keresztül, hogy a kortársak annak csupán dionüszoszi oldalát keresték, csak a benne felkeltett szenvedélyeket élvezték. Wagner azzá vált a szemében, aki összefoglalja zenéjében a modernitást, az ő zenéje testesítette meg számára azt a kort, ami alól függetleníteni akarta magát, hogy filozófusként az időtlenség piedesztáljára emelkedhessen. Véleményem szerint ez volt a valódi program kritikai tevékenysége mögött. „Mi az, amit egy filozófus önmagától föltétlenül megkíván? Az, hogy saját korát legyőzze önmagában, „időtlen” szeretne lenni. Mivel kell tehát a legkeményebb harcot vívnia? Azzal, ami által korának gyermeke.”

19

Mi tette Nietzschét korának gyermekévé? Wagner zenéje iránti rajongása. Kritikája tehát sokkal inkább volt belső küzdelmének lenyomata, mint a közönségnek szóló Wagnerrel szembeni vitairat. Méghozzá kritikáját – mondhatni önmagával szemben – annak mentén vezette le, amiben Schopenhauer kapcsán még Wagnerhez fűződő barátsága legszorosabb időszakában, minden bizonnyal osztozott a Mesterrel. Ezt tapasztaljuk ugyanis, ha összevetjük azt, amit a Schopenhauer mint nevelő című írásában ír a modernségről azzal, amit Wagnerben kritizál. Az előbbi tanulmányt 1874-ben írta, míg a másik 1888-as, mondhatni keretbe fogják az életművet. A fiatalkori modernség kritika a következőket állítja: „A modern ember állandóan ingadozik a kereszténység és az antik világ között (…) és rosszul érzi magát; az öröklött félelem a természetességtől, és az újból feltámadt vonzalom e természetesség iránt (…) a jó és a jobb közötti ingadozás békétlenséget, zűrzavart szül a modern lélekben, terméketlenségre és örömtelenségre ítélve azt.”20 „szégyen-gyalázat, hogy úgynevezett gondolkodó és tiszteletreméltó emberek ilyen alávalóan és undorítóan hízelegnek a kor szellemének”21 Nem tűrte a hízelgést mástól, nem tűrhette tehát saját magától sem, Wagnerben kora jelent meg előtte, ezért kritikával fordult felé, miközben zenéjéért való rajongása nem csillapodott. „Legnagyobb élményem egy gyógyulás volt. Wagner nem egyéb egyik betegségemnél”22

19

F. Nietzsche: Wagner Esete 5. o. F. Nietzsche: Schopenhauer mint nevelő 50. o. 21 I. m. 66. o. 22 F. Nietzsche: Wagner Esete 5. o. 20

A modernség betegsége a túlzott érzékenység, Wagner pedig Nietzsche szerint pont ezzel játszott. Miközben tehát Nietzsche ezzel a bírálattal illeti barátja művészetét, számomra a zene történetében hamarosan bekövetkező, vagy inkább már zajló jelenség sejlik fel. Nevezetesen az úgynevezett könnyűzene megjelenése, vagy még inkább a zene befogadásának olyan irányba történő elmozdulása, ami életre hívja az ún. könnyűzenei műfajokat. Végül tehát azt szeretném kiemelni, hogy Nietzsche azon kívül - hogy saját filozófusi „küldetésének” beteljesítése érdekében kényszerült önmagát is bírálva Wagner zenéjétől elfordulni – egy rendkívül jelentős befogadás-esztétikai változás lenyomatát is adta. Az a tény, hogy 19. század második felében megjelenő fonográf által a hang rögzítésére és újbóli lejátszására nyílt lehetőség, a zenéhez való új hozzáállás alapkőletétele ment végbe. És mint ahogy azt Nietzsche megállapításai is jelzik a zenében rejlő „hipnotikus műfogások” iránti igény fokozódása lett az új befogadói igény, ami szerintem a zene „könnyűvé válásának” igényével azonosítható.

Felhasznált Irodalom 

Higgins, Kathleen: „Nietzsche on Music” In. Journal of the History of Ideas, Vol. 47, No. 4 (Oct. - Dec., 1986).



Magee, Bryan: „Wagner és Nietsche” Ford. Fejérvári Boldizsár In. 2000 Irodalmi és társadalmi havi lap 2013/3-4. link: http://ketezer.hu/2013/07/wagner-es-nietzsche/



Nietzsche, Friedrich: A tragédia születése Ford. Kertész Imre. Európa, Budapest 1986.



Nietzsche, Friedrich: „Wagner esete” Ford. Romhányi Török Gábor In. Wagnerről és Schopenhauerről. Holnap, Budapest 2001.



Nietzsche, Friedrich: „Schopenhauer mint nevelő ” Ford. Romhányi Török Gábor In. Wagnerről és Schopenhauerről. Holnap, Budapest 2001.