HORUS
Egy 19. századi orvosi önéletírás és szerzõje: Feichtinger Sándor (1817–1907)
A címben említett korból egyetlen megjelent autobiográfiát ismertünk eddig, Doleschall Gábor dr.-nak az 1882es miskolci kiadású könyvét (2). Jelentőségét bizonyítja, hogy a 20. század két hazai meghatározó orvostörténésze: Győry Tibor és Magyary-Kossa Gyula egyaránt kútforrásnak használta. Igaz, eltérő következtetésekkel. Míg a Kartörténet írója különösen a tanárokra vonatkozó, nem éppen hízelgő megjegyzéseit fenntartással fogadta (11), addig a Magyar Orvosi Emlékek illusztris összegzője hiteles tanúként idézi (13). Ahogy az ellentétes véleményeknél lenni szokott, a megközelítő igazság a kettő között kereshető. Ezt látszik alátámasztani egy korabeli másik kézirat, amely árnyaltabban mutatja be a reformkori magyar orvosképzést. Nem ismeretlen személy vetette papírra, neve a különböző hazai lexikonokban megtalálható, a botanika története pedig külön fejezetet szentel neki (9) Feichtinger Sándor esztergomi főorvosról van szó, önéletírásának ismertetése előtt érdemes gazdag életét egy hosszú, lexikoni címszóban felidézni. A prímásváros szentgyörgymezői részén született, 1817. szeptember 17-én. Apja érseki főszámvető, nagybátyja kanonok és főegyházmegyei könyvtárnok volt, a népes család számos szállal kötődött a katolikus klérushoz. A Feichtinger família Sándor nevű fia alsó- és középiskoláit Esztergomban, majd a 7–8. osztálynak megfelelő bölcsészeti kurzust már a fővárosban végezte. Dominik nevű anyai nagybátyja ugyanis Pesten belvárosi „főplébános” volt (így!), aki szívesen befogadta és mindenkor támogatta. Pályaválasztására valószínűleg hatott a kiterjedt budai gyógyszerész Ráth-rokonság. Így maturátus után az orvosi karra iratkozott, ahol 1840 tavaszán avatták orvosdoktorrá. Azt követően a kor szokása szerint nyugat-európai tanulmányútra ment, majd 1841-től szülővárosában telepedett le. Praxisából kitűnik, hogy a manuális szakmákat, a sebészetet, szülészetet, szemészetet művelte legszívesebben. E téren a környéken nem akadt versenytársa. A főváros pedig az akkori közlekedési viszonyok közt messze volt. Nevét mégsem a medicina őrizte meg, hanem „a rendkívüli varázzsal bíró botanika” (7). Már középiskolás korában fűvészkedett, herbáriumát szorgalmasan gyarapította, de az igazi szenvedéllyé egyetemista éveiben vált. Önéletírása szerint ő végezte nálunk vidéken éternarkózisban az első műtétet (1847. március 14-én). Majd 1848. május 29-én Stáhly Ignácz tanárral, illetve magával Kossuth Lajossal tárgyalt egy felállítandó honvédkórház ügyében. A kivitelezést tífusza akadályozta, de ősszel, fiatal házasként már a helyi hadi egészségügy élére került. A következő esztendő nyarán ő lett az Esztergomban visszamaradt sebesültek kórházának főorvos mindene-
Orvosi Hetilap 2001, 142 (4), 183–186.
se, ezért Világos után hiába pályázta meg a Kamenszky István halálával megüresedett megyei főorvosi állást. Elnyerése csak az 1860-ban kiadott híres Októberi Diploma hatására sikerült. A kiegyezés évében nevezték ki káptalani orvosnak, amely egyrészt kényelmesebb, másrészt jövedelmezőbb volt az akkor már nyolc gyermeket eltartó doktornak. Majd 1873-tól városi főorvos, ugyanazon időtől reáliskolai igazgató. Azonkívül még királyi tanácsos, az Esztergomi Kereskedelmi és Iparbank elnöke, képviselő stb. Mindezek elsősorban helytörténeti fontosságúak, botanikai munkássága viszont országos jelentőségű. Első figyelemre méltó közleménye előbb előadásban kapott nyilvánosságot a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók IX. nagygyűlésén Pesten, 1863-ban (4). Összesen 28 növényfajtáról mutatta ki, hogy a szomszédos Pest megye flórájában nem fordul elő. A következő vándorgyűlési útja Marosvásárhelyre vezetett. A botanikát a neves Frivaldszky János tanárral ketten képviselték. Publikációjának címe: „Közlemények Esztergom megye helyrajzából” (5), amelynek tartalmát még a lipcsei Botanische Zeitung is méltatta. Ő fedezte fel Magyarországon elsőként az Agrimonia odorata Miller nevű növényt a közeli Pilisszentléleken, valamint az Erdély-széli Csucsa mellett, továbbá Nagykikindán a Linaria kocianovichiit, végül a Solidago canadiensist a szomszédos Párkánynánán. A XI–XIII. nagygyűlést kihagyta, a Fiuméban tartott XIV.-re viszont elment, s a Börzsöny-márianosztrai hegycsoport növényzetéről értekezett (6). Itt érte az egyik legnagyobb szakmai elismerés! A 47 tagú társaság egyhangúlag őt választotta meg az „állat-növénytani szakosztály” elnökévé. Olyanokat előzött meg, mint a debreceni Török József akadémikus, vagy a levelező tag Frivaldszky János zoológus. A következő három munkáját már báró Eötvös József javaslatára, akadémiai támogatással készítette. A „Jelentés a Csajkások területe és Torontál megye flórájáról”, a „Kraszna megye flórájáról”, valamint az „1872-ben tett kiránduláson észlelt Fészkesekről” a Mathematikai és Természettudományi Közlemények 1870., 1871., 1875. évi kötetében jelentek meg. Legismertebb összefoglaló munkája az Esztergom megye és környékének flórája, amelyet az Esztergom-vidéki Régészeti és Történelmi Társulat 1899-ben adta ki (8, 1. ábra). A szomszédos dorogi Grundl Ignácz plébánostól Borbás Vincéig kora minden jelentős botanikusával kapcsolatban volt. A nyolcezerre becsült növénygyűjteményének jelentős részét Szeged városa kapta meg. Valószínűleg Somogyi Károly esztergomi kanonok példája nyomán, aki 43 ezer kötetes könyvtárát az 1879-ben árvízsújtotta Tisza-parti városnak ajándékozta (1). Megható olvasni, 183
1. ábra: Feichtinger Sándor legfontosabb mûvének címoldala
2. ábra: Feichtinger Sándor receptje 1887-bõl
184
hogy 1871-ben a Chlorocyperus glomeratus nevű növényt Aradon, a vértanúk mezején gyűjtötte. Pacientúrájáról máig fellelhető receptek tanúskodnak (például a 2. ábra). Közéleti ténykedését nem feladatunk itt méltatni, érte a királytól a baranya-nádasdi nemesi előnevet érdemelte ki. Nyugállományba 1895-ben vonult, amikor a városi és kórházigazgatói feladat különvált. Fűvészkedéshez a látása egyre romlott, de régi betegei még ragaszkodtak hozzá. Megérte az új kórház alapkövének 1900-ban történt letételét, de 83 évesen, szemein szürkehályoggal, már az ünnepségen sem tudott megjelenni. Schulek Vilmos professzor még azon év szeptemberében bravúros műtéttel visszaadta látását. Újra sokat olvasott, írásbeli élményeiről feljegyzéseket készített. Életének 90. évében, 1907. január 5-én búcsúzott el örökre városától, majd tőle, rengetegen. Osvai László főorvos, a Feichtinger-emlékek lelkes ápolója, kitervelője, valamint „ki mit tud róla” szervezője még okkal-joggal állapíthatta meg, hogy „egyetemi éveiről nem sokat tudunk” (14). Amióta a kéziratos autobiográfia előkerült, szerencsére már jóval többet. Az egykori évfolyamtárs és barát Doleschall Gábor leánya, Xanthus Doleschall Gabriella a válópere miatt 1884. szeptember 12-én Esztergomban járt. Apja tanácsára kereste fel Feichtinger főorvost, egy köszöntőlevél kíséretében elküldte az 1882-es miskolci kiadású emlékiratait. Feltehetően közbenjárást is kért, mert római katolikusoknak ilyenkor a válás kimondásához kötelező volt az érseki szentszék előtt megjelenni. A Doleschall-könyv ösztönözhette az esztergomi botanikus, tudós doktort az elfogultnak vélt részek korrekciójára, egy teljes önéletírással. Azt nem tudni, miért maradt kéziratban, amikor módja lett volna a helyi Buzárovits-nyomdában megjelentetni. Nagybátyja, Feichtinger János kanonok könyvtárnok ugyanakkor dolgozott egy 1600-ig visszamenő hatalmas családi albumon, ennek lett utólag hiánypótló része a nemrég előkerült önéletírás (15). Belőle tudható meg, hogy az 1838-as nagy pesti árvízet Dominik nevű „főplébános” (így!) nagybátyja belvárosi parókiájának emeleti szobájában vészelte át. Csak csónakon sikerült kimenekülniük a közeli Kígyó utcán végig, a Barátok, ma Ferencesek terére. Majd Budára a Lakner nagymamához költöztek, a magasabb fekvés védettsége reményében. Állandóan a töltésen tüsténkedett, de érdekes, hogy Wesselényi Miklós nevét nem említi. Ami az egyetemi éveket illeti, évfolyamtársa volt – többek között – Margó Tivadar, a később nagynevű zoológus professzor, évfolyamtársa és barátja a tehetséges miskolci Doleschall Gábor, a nyíregyházi Meskó Pál, a nyergesújfalui Hartmann Mihály, továbbá Nedelkó Demeter. Doleschall Gábornak még a névírásában sem egyezik Győry és Magyar-Kossa. Az előbbi egy l-lel, az utóbbi kettővel gondolja helyesen. Igaza van, az eredeti forrásban, a végén dupla mássalhangzó olvasható. Érdekes, hogy a majdnem állatorvostan tanárrá kinevezett Doleschall Gábornak növénytani, míg a botanikussá vált Feichtinger Sándornak állattani volt az orvosi disszertációja (3). Nézzük ezek után, miként jellemzik professzoraikat. Doleschall szerint Csausz Márton bonctanár rideg férfi, „leállatozza” hallgatóit. Feichtinger megvilágításában „komoly, szigorú tanár”, de semmi bántó mellékes megjegyzés. A miskolci medikus szerint Sadler József fűvésztanár „magyarfaló, nagy tudományú, rossz
előadó ember” (2). Az esztergomi társa és barátja beállításában „előadásában nem volt olyan jó”, ám a magyarságára ugyancsak érzékeny diák nem emleget hungarofóbiát. Más kérdés, hogy egyikük neve sem „tipikusan magyar”, de ez nem mérvadó. Feichtinger nem említi Schuster Jánost, akár Doleschall a Tognio tanár nevét, ez utóbbiról többen állították, hogy enyhén szólva sem kedvelte a magyarokat. Főleg, mert nem tanulta meg nyelvünket, amiért a szabadságharc idején fel is függesztették állásából, de ásványvízeink vegyi elemzéséért nála senki nem tett többet. Nem volt a szavak embere. A klinikusok közül Birly Ede Flórián tanárról Doleschallnak lesújtó a véleménye, míg Feichtinger szerint „eszes, szerencsés szülész volt, de kitől operatiót soha nem láttam” (7). Doleschall-változatban Böhm Károly orvosrendőri professzor a leckéit „merő pletykákkal fűszerezte”, Feichtinger szerint „Böhm apóból néha tréfát űztünk”. Még 1848/49 előtt vagyunk, tehát a Bem apót nem asszociálhatta. Borsod megyei emlékezőnk egyedül Bene Ferenc tanárról írt feltétlenül elismerően – állítólag oka volt rá! Ötödéves korában ugyanis egy tífuszos beteg vizsgálatánál eléggé tapintatlanul, szinte kioktatta az idős belgyógyász professzort. A többiek ezen úgy felzúdultak, hogy csaknem megverték izgága társukat. Bene tanár viszont „több szerencsét kívánt neki a gyógyításban”, a sértődöttség legcsekélyebb jele nélkül. Ez jobban hatott egy éles visszavágásnál. Az esztergomi orvosnak a miskolciéval közeli időben készült, eddig ismeretlen emlékirata mindenképp árnyalja a korképet. Ő azt állította: „ha Doleschallnak jobb természete van, rendkívüli ész tehetsége és szorgalma mellett, ma Budapesten az országos hírű korifeusok között lenne az előkelő helye” (7). Bizonyára közel jár az igazsághoz, mert a fiatal orvost már 28 éves korában tanszékre jelölték (11). Nehéz természete miatt még annyira sem vitte, mint a szerényebb képességű dunántúli társa. Anatómiatanuláshoz a hóhértól való csontszerzést mindketten egyformán írták le. Feichtinger azzal a többlettel, hogy a hóhér felesége elmondása szerint állítólag esztergomi leány volt. A fentiekből mindenképp kitűnik a „több szem többet lát” igazsága. Feichtinger doktornak az 1848/49-es szerepe külön méltatást érdemel, mert a Zétény–Antal-féle centenáriumi emlékkönyvből hiányzik a neve (16). Tőle tudjuk meg, hogy gróf Széchenyi Istvánt 1848 szeptemberében a dunamocsi ladikosok fogták ki a folyóból, amelybe öngyilkossági szándékkal vetette magát. Érdekes korábbról az 1840. évi bécsi beszámolója is. Szorgalmasan látogatta Rokitansky kórbonctani intézetét, a szemészetet Rosas és a császárvárosban tartózkodó Dieffenbach, a gyermekorvoslást a győri születésű Mauthner, a szülészetet Lumpe klinikáján gyakorolta. A kancsalsági korrekciós ínmetszést feltalálójától, a nagy Dieffenbach tanártól sajátította el, aki e tárgykörben előadásokat és demonstrációkat tartott az érdeklődőknek, noha Bécsbe egy bankár leányához, torticollis műtéti megoldására hívták. Feichtinger szemműtéteinek hazai sikereiről az Esztergomban élő Rumy Károly György számolt be német nyelven, az Ofner-Pester Zeitung 1841. évfolyamában. Kopácsy József esztergomi érsek, Magyarország hercegprímása „üzemorvosként” alkalmazta a bazilika építkezésénél. Akadt sajnos elég sok baleset, kamatoztatni tudta sebészi jártasságát. A megépült alagsori kriptarendszerben kitett csecsemőket is talált. Maga a főpap el-
vegyült néha a munkások között. Éktelen káromkodásokat hallott néha, de úgy tett, mintha észre se venné. Erre a megrémült munkavezető megjegyezte: „kőfaragók között Magyarországon másképp ez nem megy!” Önéletírásának friss légköre valósággal visszavarázsol bennünket egy rég letűnt kor kellős közepébe. Akár egy jó regény. Képzeljük el az esetet, amikor egy vidéki paphoz hívták: kiderült a vizelet-elakadás, de katéter sehol. Erre kiment a szabadba, lemetszett egy vízdús vékony fűzfavesszőt, lehúzta a héját, beolajozta és készen volt a pöscsap. A katéterezés simán megoldódott. Meglátogatta a híres-hírhedt rudnói papot, véleménye lesújtóbb, mint bárkié. Az Esztergomi Izraelita Beteg Ápoló Egylet 1871-ben tiszteletbeli taggá választotta, noha Hoffmann Vilmos hitközségi orvossal egyáltalán nem volt baráti viszonyban. Nagy fűvészeti könyvtárat gyűjtött össze, latin, német és magyar nyelvűeket. Visszaemlékezése szerint 1841-ben mikroszkópot hozatott magának Párizsból, Tognio tanárral. „Én már microscopicus vizsgálatokat tettem 1842-ben, midőn az orvosok közt, még a mindentudó Bécsiek közt is a microscopizálás terra incognita volt”, vallotta nem kis büszkeséggel (7). Csak nem írja, mire használta. Nagyot szökkenve az időben, leírja az 1876. évi nagy esztergomi árvízet, amelyről már jól sikerült fényképek maradtak szép számban. Az azóta lebontott Lőrincz utcai jobb oldali, a 24. szám alatti földszintes házából ki kellett költöznie, s betegeit, valamint a kórházat csak csónakon tudta megközelíteni. Megyei főorvos korában a poros-sáros utakat többnyire bérkocsin járta. Egy-egy szép füves rét mellett megállította a fogatot, s lévén rövidlátó, a földhöz közel hajolva órákig önfeledten botanizált. Ilyenkor a kocsis mindig beszámolt róla: „a főorvos úr megint a gyepen legelt.” Olyan emberekkel került szoros kapcsolatba, mint a füvésznek is jeles Haynald Lajos kalocsai érsek, valamint Rómer Flóris bencés természettudós pap. Ismert botanikusokkal került csereviszonyba, egy lebonyolító társaság alapítását is javasolta. Grundl Ignácz szomszédos dorogi plébánossal együtt füvészkedett, majd annak 1878-ban bekövetkezett halála után a páratlanul gazdag, szakszerűen feldolgozott herbáriumát Simor János hercegprímással megvásároltatta. Botanizált Svájcban, Észak-Itáliában, Horvátországban, Dalmáciában és főleg a történelmi Magyarországon. Fraknói Vilmos szemináriumi tanár és szerkesztő felkérésére 25 orvosi szócikket írt az Egyetemes Magyar Encyclopaedia IX–X. kötetébe. Bugát Pál felszólítására még 1842-ben belépett a Királyi Magyar Természettudományi Társulatba (10). Megalakította az Esztergomi Városi és Megyei Orvosok Egyesületét, tartós működést azonban nem sikerült biztosítani. A kormány 1878-ban Esztergomhoz közel akart állami elmegyógyintézetet felállítani. Bolyó Károly főorvos helyszíni szemlét tartott a regényes fekvésű Csipkevölgyben, a tébolydát végül mégis Budán építették meg. „Reménykedtünk, mert bíztattak, de Esztergomnak nincs szerencséje” – állapította meg rezignáltan. Orvosdoktorrá avatásának 40. évfordulóját 1880. május 19-én, szép díszes oklevél átadásával ünnepelték meg. A fővárosból levélben a még élő Bátori-Schulcz Bódog 49-es honvéd ezredes is felkereste. Róla utca van elnevezve (sajnos Feichtinger Sándorról még nincs, de kész az emléktáblája), a hős katona a helyi honvédtemetőben pihen. 185
Az esztergomi orvosok közül elsősorban Palkovics Károllyal ápolt meghitt baráti kapcsolatot. Anyai Laknerágon rokonságába tartozott a híres budai Ráth farmakológus família, közülük került ki Ráth Károly polgármester. A fentiekből talán kiderül, érdemes ezt a 152 oldalas, 19. századi életképsorozatot kiadni. Adatai a nagy Hőgyesféle Millenniumi Emlékkönyvből is ellenőrizhetők (12). Doleschall Gábor könyve régóta bibliofil ritkaság, Feichtingeré felkeltheti iránta a helytörténészek érdeklődését. Manapság örvendetesen szaporodnak a kortársi visszaemlékezések, érdekes lenne a neves elődökét is megismerni. Kiderülne talán, hogy az emberi magatartás nem fejlődött összhangban a technikával, sok mindenben a „helyzet változatlan”, legalábbis hasonló. Olvasmányosan megírt valós történet szól hozzánk egy vidéki orvos hajdani visszaemlékezéseiből. Remélhetőleg a majdani recenzor sem fog róla másként vélekedni. IRODALOM: 1. Csongor Gy.: A szegedi Móra Ferenc Múzeum herbáriuma. M. F. Évkönyv, 58–59. Szeged, 1960, 197–201. old. – 2. Doleschall G.: Életem, eszményeim s negyvenkét éves orvo-
si gyakorlatom. Miskolc, 1882. – 3. Feichtinger, S.: Animalia vertebrata obtutu pharmacologico consid. Buda, 1840. – 4. Feichtinger S.: Adatok Esztergom megye flórájából. M. O. és Term. Vizsg. IX. nagygyűlése. Emich G., Pest, 1864, 264–285. – 5. Feichtinger S.: Közlemények Esztergom megye helyrajzából. M. O. és Term. Vizsg. X. nagygyűlése. Emich G., Pest, 1865, 273–285. – 6. Feichtinger S.: A Börzsöny-márianosztrai trachyt hegycsoport növényzetéről. M. O. és Term. Vizsg. XIV. nagygyűlése, Athaeneum, Pest, 1870, 284–296. – 7. Feichtinger S.: Élményem, működésem az orvosi, a tudományos, fűvészeti, társadalmi és politikai téren. Esztergom, 1884, kézirat – 8. Feichtinger S.: Esztergom megye és környékének flórája. Buzárovits, Esztergom, 1899. – 9. Gombocz E.: A magyar botanika története. MTA, Budapest, 1936, 488. old. – 10. Gombocz E.: A Kir. M. Természettud. Társ. tört., 1841–1941, KMTT, Budapest, 1941, 15. old. – 11. Győry T.: Az orvostud. kar. tört. 1770–1935. Egy. Ny., Budapest, 1936, 429–430. old. – 12. Hőgyes E.: Millenniumi Emlékkönyv, Athaeneum, Budapest, 1896. – 13. Magyary-Kossa Gy.: Magyar Orvosi Emlékek. I., MOKT, Budapest, 1929, 20–26. old. – 14. Osvai L.: Dr. Feichtinger Sándor (1817–1907). Kór-lap, 1999, 5, Esztergom – 15. Szinnyei J.: Magyar írók élete és munkái, III., Hornyánszky, Budapest, 1894, 247. old. – 16. Zétény Gy. (Antal L.): A magyar szabadságharc honvédorvosai 1848–49 Egyet. Ny., Budapest, 1949.
Szállási Árpád dr.
Az általános sebészet és a mellkassebészet mûvelése egy nagy sebészeti osztályon. A magyar sebészet és a magyar * sebészek helyzete Balassa után 130 évvel
Az 1906-ban alapított Balassa János emlékérmet 1943-ig a Magyar Királyi Orvosegyesület adományozta a kor legkiválóbb orvosainak. Hadd említsem meg közülük immáron a magyar orvostörténet csillagait: Korányi Frigyes, Dollinger Gyula, Lenhossék Mihály, Bókay János, Korányi Sándor, Verebély Tibor, Krompecher Ödön, Illyés Géza, Bakay Lajos, Vámossy Zoltán, Hüttl Tivadar nevét. 1943-ig a 37 kitüntetett között hatan voltak sebészek. A II. világháború a nemes hagyományt megszakította, de a Magyar Sebész Társaság 1960-ban felújította a Balassa-emlékérmek odaítélését és azóta kizárólag sebészeket kér fel az emlékelőadások megtartására. Ez a 77. emlékelőadás és a felsorolt nagy elődök, az 1960 óta kitüntetett nagy sebészek, tanítómestereink nyomdokába, az utolsó években már kitűnő kortársaim sorába lépni, számomra rendkívüli kitüntetés. A 77. emlékelőadásban és a 45. sebészként Balassa Jánosról kell írnom. A sok emlékbeszéd, orvostörténeti kiadvány után erről a kivételes egyéniségről újat írni, az ismétlést elkerülni lehetetlen. Ennek ellenére, úgy érzem, hogy újra emléket kell állítanom Balassa Jánosnak. Ki volt Balassa János? – kérdezheti egy fiatal orvos, egy nem sebész orvos. Arany János (1) a Magyar Tudományos Akadémia főtitkára, Balassa János akadémiai székfoglaló előadása és annak megjelenése után írta: „Szakmájában *
1999. május 6-án, Budapesten elhangzott Balassa-emlékelőadás alapján.
186
messze földig páratlan, fáradhatatlan, csaknem utolsó percéig a szenvedő emberiség jótevője volt, kinek a »Képző műtétekről« írott munkája Évkönyvünk egyik díszét teszi: nevét szükséges-e említenem? – Balassa János.” 1906-ban Réczey (32) első Balassa emlékelőadásában így méltatta: „Balassa! E név a történelem tisztító tüzében Magyarország számára egy fogalommá lett – a szakmája iránt önzetlenül lelkesedő, becsületes tanárnak, a szorgalmas, a józan és humánus sebésznek fogalmává, a gyógyító orvos eszményképévé.” 1872-ben tartott emlékbeszédében Lumniczer (26) a sebész, a tanítvány, a kortárs, a barát, így szólt: „De Balassa élete oly lap legközelebbi múltunk történelmében, melyre ismét ráfordítani megnyugtató és emelő egyúttal, s melyre példa gyanánt ismételve ráutalni annál inkább kötelességünk, minél mélyebben szívünkön kell feküdnie, hogy az a jövő nemzedékében követőkre találjon.” Igen, Balassa Jánosról írnom kötelesség, azért, hogy értéket és erkölcsöt vesztett jelenünkben a fiatalok elé méltó példaképet, eszményképet, követésre érdemes személyt állíthassak. Helyzetem könnyű, mert az elmúlt 150 év magyar orvostörténetének nagyjai közül Balassa Jánosnál kiválóbbat erre nem is találhatnék. Balassa János később felsorolandó sebészi, tanári, tudósi, hazafiúi, emberi adottságai mellett és előtt, azt kell legelőször elmondanom, hogy ő volt a magyar orvosi iskola megteremtője az 1840–1850–1860-as években hazánkban, Pesten. Ha ezen túl, semmit sem tett volna, már akkor is történelmi cselekedetet hajtott végre (7, 8, 24, 29, 33, 38).
1814. május 5-én született Tolna megyében, Sárszentlőrinczen. 1832-ben a Pesti Egyetemen orvostanhallgató, majd Bécsbe került és egyetemi tanulmányait itt fejezte be 1838-ban. Csodálatos időben került a császárvárosba,
Orvosi Hetilap 2000, 142 (4), 186–193.
mert a világhírű második bécsi iskola mestereitől tanulhatott: Rokitansky, Skoda, Hebra nevei fémjelzik a világhírt. Sebész tanítómestere Wattmann professzor, majd Schuh professzor voltak. Wattmann professzor mellett tanársegédi kinevezést nem kapott, mert magyar volt és protestáns, de 27 évesen már sebészeti osztályt vezetett Bécsben (38). 1843-ban, 29 évesen nyert egyetemi tanári kinevezést a Pesti Egyetem sebészetére. A Pesti Egyetem ebben az időben a Bécsi Egyetem vidéki tagozatának volt tekinthető, ahol az oktatás németül és latinul folyt és az egyetemi tanárok szakmai felkészültsége, emberi kvalitásai szerények voltak (29). Balassa János kinevezését is akadályozták, mert fiatalnak tartották és lutheránus volt (38). Az élet, a véletlen Balassa segítségére sietett. A kancellária egyetemi ügyekkel foglalkozó tanácsosa, bizonyos Lónyay úr testvére, súlyosan megbetegedett. A beteghez Wattmann professzort és tanítványát, Balassa Jánost hívták. Wattmann a nagy nyaki elváltozást daganatos áttétnek minősítette és a beteget menthetetlennek tartotta. Balassa ezzel szemben a betegséget tályognak kórismézte, amit megnyitottak és a beteg meggyógyult. Balassa pesti egyetemi tanári kinevezését melegen támogatta Wattmann professzor és István főherceg is (17, 29, 33).
A fiatal, 29 éves Balassa János kinevezése után azonnal Párizsba ment, hogy Bécsben szerzett ismereteit és sebészeti gyakorlatát tovább mélyítse (5). A Pesti Egyetemen siralmas körülmények fogadták. Tizennégy ágyat kapott „kórodájába”, amelynek elhelyezése, felszereltsége a Bécsi Egyetemi Klinikákhoz és kórházakhoz képest rettentően elmaradott és szegényes volt, műtétet alig végeztek. Balassa János nem rettent meg a körülményektől, hanem munkához látott és szívósan dolgozott. Sebészként brilliáns volt. A magyar orvosi iskola megteremtésén belül elvitathatatlan megalapítója a magyar sebészi iskolának (5, 8, 11, 32, 33). Már első műtétével, egy arteria carotis-aneurysma lekötésével elkápráztatta környezetét és a többi műtéteivel – mint a kőmetszés, a sérvműtétek, a képzőműtétek – az egész országot. Híre, hírneve napról napra terjedt és túllépte az ország határait. Lumniczer (26) szerint: „Két ízben jártam végig Európa műtősebészeti kitűnőségeit, de nem lelém fel annyira összpontosulva a jeles operateur minden tulajdonságát, mint Balassában, hacsak az egy Fergusson nem mérkőzhetett volna vele. Valódi tünemény volt, mert ritka az, akit a természet jókedvében minden tulajdonnal oly bőven ruházott fel, mint Balassát, a műtőt.” Korányi (24), fiatal korában Balassa sebész-tanítványa így jellemezte: „A beteg megmentésére merész is tudott lenni annyiban, hogy vállalkozott még a legnehezebb műtétre is, amelyet kívüle csak kevés sebész bírt volna Európa-szerte végezni. Nem emlékeznek, hogy őt zavarba jönni látták volna, mert mielőtt a műtéthez fogott, latba vetett minden előre látható körülményt, s ha mégis műtét közben váratlan akadály merült fel, tudta azonnal tervét a viszonyokhoz képest megváltoztatni, vagy rögtön beállott életveszély esetén villám gyorsan úgy, ahogy a pillanat engedte, a mentő tettet végrehajtani.”
Balassa vezette be hazánkban a bemosakodást, a húgykőműtéteket, a laryngofissio műtétét, amputáció helyett az ízületi gümőkór rögzítő kezelését. Ő a plasztikai sebészet úttörője, aki először készített fényképfelvételeket és igen szemléletes rajzokat „képző” műtéteiről. Értekezett a combficamról, a nyak daganatairól (5, 6, 8, 10). Az új iránti érdeklődése és fogékonysága nem ismert korlátokat. Bostonban Morton 1846. október 15-én elvégezte az első éternarkózist, 116 nappal később Európában Balassa hajtotta ezt végre elsőnek akkor, amikor a hír még csak hajóval érkezhetett (32). Sebészeti tevékenységének váz-
latos felvillantását Billroth, korának vitathatatlanul első számú sebésze minősítésével zárom, aki Balassa Jánost a sebészet világhírű elhunyt nagyjai közé sorolta (10). Tanárként, tanítóként messze kimagaslott társai közül. „A tanári szék és állás neki nem vala czél, melyet elérni, hanem eszköz, melyet hatalmába ejteni törekedett, hogy általa, s benne a tudománynak és az oktatásnak éljen” (26). Hazajött Bécsből, és megkezdte előadásait. Szabatosan és világosan adott elő, mindig lekötötte hallgatói figyelmét. „Terjeszteni az újkori orvostudományt és ápolni és szilárdítani az egyetem magyar jellegét”, volt jeligéje (26). Tanári székfoglaló előadásában kiállt az egységes orvostudomány mellett, miszerint nem lehet a sebészetet a belgyógyászattól elválasztva művelni (2). Kétly (18) 1909-ben írta emlékbeszédében: „Balassát minden történetíró az ő korának legkiválóbb sebészei között említi. De bizton az első sorba került volna ő akkor is, ha véletlenül a belorvostant választja különleges szakmájául.” Balassa János korának kiemelkedő tudósa volt. „A búvárlat iránti hajlam benne mélyen gyökerezett. Akadémiai székfoglalójában hangsúlyozta, hogy „tudományos törekvéseimnek egyetlen rugója a haza dicsőségének szolgálata” (26). Máshol így írt: „Nemzeti jólétünk és boldogulásunk egyik fő tényezőjét a tudományban és ismeretekben való haladás és otthonosság képezik, melyek csupán ernyedetlen munka és ihlett szorgalomnak gyümölcsei” (38). Ki képes a tudomány fontosságát, nemzetünk jövőjére kifejtett hatását ma szebben és pontosabban megfogalmazni? Bálint (7) 1928-ban elmondott emlékbeszédében ez áll: „Balassáé, akinek egész működése, minden törekvése, s elméjének minden dobbanása az önálló, magyar orvostudomány felépítését szolgálta.” Balassa megindító szavait idézem (16): „Mi, kik a tudománynak áldozunk, bármily faj- és nemzetbeliek legyünk, mindnyájan egy közös földet, a természet rengeteg földjét műveljük: – amidőn annak rejtélyei közül világosságot keresünk, határt és gátat nem ismer sóvár szellemünk.”
Tudományos tevékenységét 61 közleménye, 4 könyve fémjelzi (30, 33, 38). Ezek a megjelenés sorrendjében: 1844: „Gyakorlati sebészet.” Tanársegéde, Kovács Sebestyén Endre adta ki előadásai alapján (25). 1853: „A hassérvekről.” (3) 1863: „Új műtéti modorok.” (24) 1867: „A képző műtétek.” (4) 1874: Összegyűjtött kisebb művei (16). Tudományos tevékenységének jelentős része, hogy támogatta tanítványát, Markusovszkyt 1857-ben az Orvosi Hetilap megindításában, megteremtésében, majd ettől kezdve minden munkája itt jelent meg először és csak később idegenben (6, 8, 24, 26, 27). Balassa János elhivatott orvos volt. 1838-ban doktori disszertációjában 24 évesen így írt: „Vivere aliis non sibi, constituit essenciam medici…” „Másoknak élni, nem magának, ez adja meg az orvos lényegét.” „Mások életét megőrizni, az elveszett egészséget visszaadni, a szenvedők fájdalmát minden erejével enyhíteni, ez legyen az orvos szent célkitűzése, amelyre minden cselekedete, sőt egész élete irányuljon. Magasrendű hivatás ez, mely a szívet a jótékonysággal tölti el, a vallásnak és a legtisztább erkölcsiségnek a szülötte. Isten ez bennünk, ez hevít cselekvésre, nyájas és mindig biztos vezető számunkra életünk rögös útjain.” (5, 6) A mai kor orvosát, sebészét, minden magyar embert megindít Balassa János hazafiassága. Hazajött Bécsből a szegénységbe, az elmaradottságba, mert úgy érezte, hogy rá itt van nagy szükség (8). Pesten az oktatás latinul és 187
németül folyt. Balassa János kétórás előadásában egy órát németül, egy órát magyarul oktatott, majd fokozatosan rövidítette a német órát, végül teljesen elhagyta, csak magyarul oktatott, mert Balassa János magyar ember volt és minden veszéllyel szemben vállalta magyarságát (6). A szabadságharc után letartóztatták, katedrájától megfosztották. A börtönben gróf Batthyány Lajos miniszterelnök közelében volt, mikor tombolt a zsarnoki bosszú és a miniszterelnököt fel akarták akasztani. Batthyány Lajos felvágta ereit, sokat vérzett, ekkor hívták a gyilkosok hozzá Balassát, aki ellátta sebeit és tiltakozott az akasztás ellen. A súlyosan sérült hőst ezután a sortűz elé vonszolták, amelynek zaját Balassa magába roskadva hallotta (33). Herczeghy (15) írta 1850-ben: „A forradalom után kompromittáltnak bélyegezték meg és több hónapig le volt tartóztatva. Balassa most ismét szabad és csak hazája iránti határtalan szeretete, valamint diákjai és anyanyelve iránti tisztelete (amelyen diákjainak előad) késztette a régi tanári állást újból elfoglalni, amiért én a legnagyobb hálámat fejezem ki, mert Balassa nemcsak a magyar, hanem a német, a latin és más nyelveken is a legkitűnőbben ki tudja magát fejezni, így az egész világon nagyszerű előmenetelt biztosíthatott volna magának.” Mindezek ellenére Balassa János itt maradt, mert magyar ember volt. A reakciós egyetemi tanárokból alakult igazoló bizottság így írt róla: „A bukott politikai és vallási párthoz kezdettől fogva fennállott belső kapcsolatai és érzelmei miatt erősen gyanús, a forradalom ügyével való rokonszenve terhére szól” (33). Balassa János nem volt cinikus, de tanártársai minősítésére büszke lehetett. Hazafiságáról Korányi (24) írta: „és Balassa lelke mélyéig hungarus volt, megmutatta a bécsi meghívásokkal szemben meg nem ingatott magatartásával s megmutatta mindazon cselekvéseivel, amelyeket az 1848-iki nemzeti felkelés és szabadságháború alatt és azután következetesen mindig tett és művelt.” „S ezen tulajdonságok érvényesülési irányát megadta megingathatatlan hazaszeretete, magyarul beszélt, magyar szellemű életet vitt, Magyarországgal érzett és küzdött minden viszonyok között.” Az elmúlt 40 évben keveset, olykor egyáltalán nem beszélhettünk a hazafiságról, magyarságunkról. Itt az ideje, hogy szent legyen ismét a haza, amelybe születtünk, ahol élünk, dolgozunk. Balassa János példát adott erre életével, mert magyar ember volt!
Balassa János hazafiasságából egyenesen következett az, hogy igen sokat tett a magyar orvosi szaknyelv megteremtéséért és terjesztéséért (8, 24, 29). Az Orvosi Könyvkiadó Társulat elnökeként így fogalmazott: „Czélunk: óriási mérvű és haladású szaktudományunknak vívmányait szemmel tartva, azoknak legjobbjait nyelvünk tulajdonává tenni.” „A tudományoknak fajunk édes nyelvén hódolunk, ha benne és általa a nyelvet ápoljuk és műveljük.” (26, 33) Nem lehet e kivételes tehetségű, erkölcsű hazafiúról úgy zárni a megemlékezést, hogy ne szóljunk róla, mint emberről. Lumniczer (26) szerint: „Nem híre, s neve, hanem gyengéd, részvétteljes, szívélyessége volt az, amiért őt, mint orvost bálványozá a szenvedő emberiség.” „Nem csupán tanári tehetségei, hanem nyájas előzékenysége volt az, amiért tanítványai őt hódolattal és határtalanul szerették.” „Nem tekintélyes állása, hanem szerénysége és úgyszólván példabeszéddé vált szeretetre valósága vala az, amiért a művelt társadalom minden rétege őt körébe vonni törekedett, s amiért ügyfelei őt végtelenül tisztelték.” Korányi (24) így jellemezte: „Tartsák szem előtt, hogy azon fényes tüneményhez, mi Balassa volt, a termé188
szet csak a képességet adta meg, de hogy kitűnő, minden időkre emlékezetes emberré csak saját igyekezete által lett.” Másik tanítványa, Markusovszky (27) is kötelességének érezte, hogy emberségéről írjon.
Balassa János élete mindezek ellenére nem volt mentes a küzdelemtől, a nehézségektől. Gyengén képzett, elmaradott tanártársai nemcsak pályázatát ellenezték, nemcsak megbélyegezték a szabadságharc után, hanem megakadályozták abban is, hogy tanítványai, Korányi Frigyes és Markusovszky Lajos sebészként tanársegédei legyenek és habilitáljanak. Ellenük ugyanúgy vallásuk volt a kifogás, mint Hirschler Ignácz és Bókay János esetén. Nem tudták elfogadni, hogy Balassa János magyar volt és protestáns! (11, 17, 33) Mindent felkutattam és mindent áttanulmányoztam, amit Balassa Jánosról eddig írtak és a 76 emlékelőadásban elmondtak. Kerestem az okát, próbáltam megfejteni a titkát annak, hogy mi az alapja e kivételes ember életének. Úgy vélem, megtaláltam, vagy közel jutottam hozzá. Sárszentlőrinczen, Tolna megyében született és nevelkedett. A kis falu lakosai a császárság, a méltán gyűlölt dinasztia által üldözöt és kitelepített evangélikus vallású, magyar emberek voltak. A kisebbségi sors, az üldözöttség két eredményt szülhet: a behódolást, az asszimilációt vagy a még nagyobb összetartást, a még tisztább életet, még erkölcsösebb magatartást, még inkább egymás segítését, a hit erősítését. Balassa János az utóbbiban nevelkedett. Édesapja a kis falunak nemcsak lelkipásztora, hanem szellemi, erkölcsi vezetője, sőt enyhe betegségek esetén gyógyítója is volt. Balassa János édesapjától azt tanulta, hogy „szeresd felebarátodat”. Olyan útravaló volt a szülői ház és a kis falu közössége által megvalósított élet, emberség, erkölcs, hazafiság, ami meghatározta és behatárolta egész életét. „S ezen korszak hatása alatt folyt tova Balassa János fiatalsága is, kit édesatyja, a szellemi élettel mindig élénk érintkezésben álló protestáns pap, az orvosi pályára szánt és irányított.” (11, 17, 24, 33). Igen, Balassa János megtanult mindent otthon, csak az orvostudományt kellett tanulnia Pesten és Bécsben. 1929-ben Nékám (29) emlékbeszédében így szólt: „De azt a helyet, melyre a sors állította, mindvégig úgy tölteni be, hogy léptei nyomán áldás fakadjon, mely mag a késői utódokat is nemes munkára serkentse, ez igazi érdem! Balassának rövid pályafutása a meteortól nem fényben, csak abban különbözik, hogy mindvégig felfelé tartott.”
Balassa János 25 éves egyetemi tanári működését ünnepelte 1868 tavaszán, a Pesti Egyetem, a város és végső soron az egész ország. Számtalan kitüntetést kapott. 1868. december 9-én appendicitisben meghalt. Tragédia, a sebész tragédiája. 54 éves volt (17). Rövid életében 10 tanársegédet, 27 operatőrt, ahogy írták „37 apostolt” nevelt a magyar sebészetnek (26, 38). Úgy vélem, hogy mi mindnyájan közvetve valóban Balassa tanítványai vagyunk, amit elfelejtenünk egyetlen pillanatban sem szabad és mindent meg kell tennünk azért, hogy erre méltók lehessünk. Harminchét éves sebészeti múltamból bő tizennégy év óta Miskolcon élek és dolgozom. Ennek a munkának a részletezése nem lehet célom, csupán egy-egy szerv műtéteinek felvillantásával szeretnék munkánkról, munkámról, véleményemről, eredményeinkről őszintén szólni. Az általános sebészet és a mellkassebészet művelése egy nagy sebészeti osztályon igen szép kihívás, megtisztelő megbízatás, ami tengernyi munkát, gondot, ugyanakkor végtelen örömöt és boldogságot ad. Az osztály ágyszáma 120–145 között váltakozott, jelenleg 125 ágy, tehát az ország legnagyobb sebészeti osztálya.
Tizennégy év alatt 53 245 műtétet végeztünk. A jobb áttekinthetőség érdekében az utolsó 10 évben, 1989–1998 között végzett 41 949 műtét alapján elemzem szakmai tevékenységünket. A szervenkénti műtéti szám az 1. táblázaton látható. A műtéti számok összegét több mint húsz szerv műtéti száma adja. Ezek közül hét szerv sebészeti kezeléséről kívánok beszámolni.
1. táblázat: Általános Sebészeti és Mellkassebészeti Osztályon végzett mûtétek 1989-1998 között
Megnevezés
Műtéti szám
Megnevezés
Műtéti szám
Nyak Mellkasi Emlő Máj Epe Hasnyálmirigy Gyomor Lép Vékonybél Vakbél
1243 4336 2043 55 6349 285 1342 172 407 1910
Vastagbél Végbél Sérvek Hashártya Végtag Ér Nyirokcsomó Bőr, kötőszövet Ambuláns Nőgyógy., Urol., Traumatol.
1038 1946 4264 648 1876 993 238 3302 8712
Reoperáció
390
400
Összesen: 41949
A pajzsmirigymûtétekrõl Tíz év alatt 1006 műtétet végeztünk. A pajzsmirigyműtét jó kivizsgálás, előkészítés után tapasztalt sebész kezében szép, rutinműtét. Ezen a területen három szakmai kihívás lehetséges: a recidív struma, a malignus pajzsmirigy-betegség, valamint a substernalis és az intrathoracalis struma. Évente változó számban 3,2–4,3%-ban végeztünk malignus struma miatt műtéteket. Betegeink kivizsgálásának része a műtét előtti bronchológiai vizsgálat is. Ezek alapján láttuk, hogy az esetek 37,3–50,7%-ában tracheadislocatio és -szűkület alakult ki, az ilyen esetek felében mérsékelt, felében jelentős szűkület. Ezen betegek műtéte és posztoperatív őrzése különös figyelmet igényel. Az 1006 pajzsmirigy megbetegedés miatt operált beteg közül 147 esetben, 14,6%-ban substernalis strumát, 26 esetben, 2,6%-ban intrathoracalis strumát operáltunk. A betegek kereken 90%-a nő volt, életkoruk 10 évvel haladta meg a többi strumás betegét. A beteget orvoshoz a tracheakompresszió kiváltotta légzési nehézség viszi. Gyakran asthmásként kezelik őket. Fenyegető suffocatio miatt 7 beteg került műtétre. A betegek anamnézise 5–10 évre, olykor negyed évszázadra is visszanyúlhat. Mi ennek az oka? A beteg indolenciája? Gyakran ez is, de leginkább a hibás szemlélet a családi orvosok, belgyógyászok, de még az endokrinológusok részéről is, mert ha a pajzsmirigy normális hormonszintet mutat, nem tartják betegségnek. Ez a kérdés szakmai lényege. Tudni kellene minden ilyen beteget látó, kezelő orvosnak, hogy hosszú idő után az euthyreoid struma is betegség, sőt ölhet, és ezért a szakmai felelősség nem a beteget, hanem kezelőorvosát terheli. Évtizeddel vagy évtizedekkel korábban kellene elvégezni a szükséges műtétet, a beteg fiatalabb életkorában, kevesebb társbetegséggel és kisebb rizikóval. Hogy operáljuk a substernalis és az intrathoracalis strumákat? Fiatal sebész koromban erről még nagy viták dúltak, ma már tisztázódtak a vitatott kérdések. Negyven évvel ezelőtt Bugyi (12) gyönyörű stílusban írt tankönyvében ez olvasható: „Aki szépen, simán megoperál egy gyermekfőnyi, substernalis, légcsövet összeszorító golyvát, az bebizonyította, hogy valóban ura a sebészi technika minden finomságának, fogásának.” Ez negyven évvel ezelőtt pontosan így volt. Nem szeretném magunkat deheroizálni, de a mellkassebész számára ma ez rutinfeladat. A substernalis, intrathoracalis struma az esetek jelentős részében a klasszikus Kocher-féle feltárásból eltávolítható.
Az érellátás variabilitására kell figyelemmel lenni. Részleges, vagy teljes medián sternotomiára ritkán van szükség. Thoracotomiát kell végezni, ha az intrathoracalis struma a pajzsmiriggyel nem függ össze, és a hátulsó mediastinumban, retrovisceralisan helyezkedik el (20, 28).
A mediastinum daganatainak sebészetérõl A substernalis és intrathoracalis strumák tárgyalása már végső soron a mediastinum témáját is érintette. Ezen a téren egy nehéz szakmai örökséggel kell szembenéznünk. Bugyi (12) már említett tankönyvében egy súlyos kitétel olvasható: „A mediastinum daganatai mind diagnosztikai, mind therapiás szempontból a sebészet igen komoly problémája. A therapiát Hedri szerint a következőképpen lehetne egy mondatban, lakonikusan összefoglalni: a „néma” tumorokat nem kell feltétlenül operálni – a panaszt okozókat pedig nem tanácsos. A kilátások rosszak.” A vélemény határozott, s a betegek szerencséjére negyven év után megalapozottan cáfolható. Sajnos nem tudható, hogy a kiváló sebész és a kitűnő író, miért éppen Hedrit citálta helytelen véleményével, amikor Rubányi (34) már 1948-ban igen kitűnő klinikai tanulmányt írt a mediastinumdaganatok sebészetéről. Egy biztos, hogy a tankönyvi vélemény rosszul informálta a kor orvosait és több beteg nem részesülhetett a szükséges műtétben. Az élet, a gyakorlat, az ismeretek bővülése szerencsére gyorsan változtatott ezen. Besznyák (9) munkássága, műtétei elhozták hozzánk a világ összes ismeretét, a mediastinalis daganatok klinikuma és terápiája terén.
Az elmúlt tíz évben a substernalis és intrathoracalis strumákon túl 154 mediastinalis daganatot operáltunk. A 154 betegből 82 betegnek volt körülírt elváltozása, 51 esetben benignus, 31 esetben malignus daganata. A benignus tumorokat eltávolítottuk. A malignus 31 esetből 23 esetben tumoreltávolítást, 8 esetben csak tumormegkisebbítést végezhettünk, késleltetve a kompressziós tünetek kialakulását és kedvezőbb feltételeket teremtve a radioés kemoterápiához. 72 esetben a mediasztinoszkópia valamilyen módjával diagnosztikus műtét történt, 65 esetben sarcoidosis, 7 esetben lymphogranulomatosis miatt (21, 36).
A tüdõ sebészetérõl Generációm a tüdősebészetet a tuberkulotikus betegek sebészi gyógyításán gyakorolta és tanulta meg. Ma a helyzet egészen más, a legfontosabb és legnagyobb feladatunk a tüdőrák operálása. 1970–1996 között a tüdőrákban elhaltak száma 3391-ről 7820-ra emelkedett, a mortalitás 230%-ra nőtt. Az új betegek száma ugyanekkor az évi 2630-ról 6394-re, 243%-ra emelkedett. 1970-ben a férfi–nő arány 4:1-hez, 1997-ben már 3:1-hez volt. A 100 000 lakosra eső, újonnan diagnosztizált hörgőrákos betegek száma 1992-ben 53,7, de a férfiakban már 1980 óta túlléptük ezt az értéket, tehát a tüdőrák hazánkban népbetegség lett. A megdöbbentő számok okaként a környezetszennyezést és mindenekelőtt a dohányzást kell megjelölni. Jelen ismereteink szerint a tüdődaganatos, a hörgőrákos betegek gyógykezelésének kizárólagos útja a műtét, a radikális műtét, a beteg tüdőrész és a regionális nyirokcsomók eltávolítása. Bizonyos daganattípusokban a műtéti tevékenység hasznosan egészül ki kemoterápiával és radioterápiával, gondolok itt elsősorban a kissejtes tüdőrákra. A reszekabilitás az elmúlt években 21–25% között 189
váltakozott. Ez magasabb érték, mint például Németországban, de a reszekabilitást alacsonynak tartjuk. Nem radikalitásunk és rizikóvállalási készségünk elégtelen, hanem a betegség felfedezése túl későn történik, a betegek jelentős része már irreszekábilis állapotban kerül felismerésre. Az országban az elmúlt években 1600 betegen tudtunk reszekciós műtétet végezni. A 2. táblázaton az utolsó 10 évben tüdőrák miatt végzett műtéteinket részleteztem. 1264 beteget operáltunk, 1092 beteget reszekáltunk, az exploratív thoracotomiák aránya ebben a betegcsoportban 13,6% volt. A táblázatból csupán azt emelném ki, hogy az esetek 13,1%-ában kiterjesztett reszekciót végeztünk, ami azt jelenti, hogy a beteg lebenyen vagy fél tüdőn és a hilusi nyirokcsomókon túl eltávolítottuk a mediastinalis nyirokcsomókat, reszekáltuk a mellkasfalat vagy a rekeszizmot, vagy a pericardiumot vagy a szívpitvart is, tehát a reszekabilitásnak a szomszédos szervekre való tumorterjedés nem lehet akadálya. A szövettani típusok az irodalmi értékekhez közeliek voltak. Ha a tüdőrák stádiumait vizsgáljuk, akkor azt kell írnom, hogy műtéti indikációt jelent a T I–I–III/A stádium, míg a III/B és a IV. stádium esetén a reszekció nem végezhető el. Ezt így valljuk és így igaz, de nincs olyan mellkassebész, aki tudatosan, előre megfontoltan, vagy az intraoperatív szituáció, a lelet birtokában ezt a szakmai szabályt ne lépte volna túl, mert mindenképpen segíteni óhajtott a betegen. Ezeket a nagy, radikális műtéteket veszteség nélkül végezni sajnos nem lehet. 2. táblázat: Tüdõrák miatt végzett mûtétenik
Év
Reszekció
Thoracotomia
Összesen
1989 1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998
111 93 78 90 112 98 131 131 116 132
12 28 12 7 24 18 18 17 21 15
123 121 90 97 136 116 149 148 137 157
Összesen
1092
172
1264
Őszintén kell szólnom a reszekciós műtétek halálozásáról. Tíz év alatt a halálozás ebben a betegcsoportban 3,4% volt, 1989-ben 6,3%, 1997-ben nem vesztettünk el beteget, 1998-ban is csak egyet. Nem akadémiai a stílus, de hadd jegyezzem meg emberi hangon, hogy a betegnek és a sebésznek a műtétek során a szakma szabályai szerint végzett munka mellett szerencsére is szüksége van (19). A tüdőmetasztázisok sebészete hazánkban mindössze 15 éves múltra tekint vissza. Az utat a patológusok észlelése nyitotta meg. Ők azt találták, hogy a daganatos megbetegedésben elhaltak 30%-ában tüdőmetasztázis volt kimutatható, és ezek 20%-ában a tüdőn kívül más szervben metasztázist nem találtak. Szaporodtak az adatok és kiderült, hogy a szoliter tüdőmetasztázis miatt operált betegek 21–42%-a élt a műtét után további 5 évet. Van tehát értelme a sebészi kezelésnek. Az indikáció az elmúlt években kiszélesedett. A műtét indikálásakor, megtervezésekor, pontos információkkal kell rendelkeznünk a már operált elsődleges daganat aktuális állapotáról, mérlegelni kell a prognosztikai tényezőket, fel kell mérni a beteg teherbírását, gondosan kell megválasztani a műtéti behatolás helyét és a reszekció vagy a reszekciók technikáját. Az elmúlt 10 évben az országban és ezen belül osztályunkon 846, illetve 46 beteget operáltunk tüdőmetasztázis miatt. 190
A magyar tüdőgyógyászok és mellkassebészek a tuberkulózist, mint népbetegséget legyőzték. A műtétek száma rohamosan csökkent, 1960-ban még 2100 volt országosan, azóta ennek megközelítőleg csupán egytizede. Tíz év alatt az országban 1355, osztályunkon 122 beteget operáltunk tüdőtuberkulózis miatt. A tüdőgümőkór miatt végzett műtétek száma az összes mellkasi műtét megközelítőleg 2%-át teszi ki. Az operált betegek 85%-ában tüdőreszekciót végzünk. Ma indikáltnak tartjuk a műtétet: 1. masszív haemophtisis; 2. gyógyszeres kezelésre rezisztens megbetegedés; 3. tuberkulotikus recidíva; 4. tuberkulotikus roncstüdő; 5. tuberkulotikus empyema, fistula; 6. poszt-tuberkulotikus bronchus- és pulmonalis elváltozás; 7. nagy tuberculoma; 8. bilaterális pulmonalis disseminatio esetén biopszia.
Magyarországon a tuberkulózist mint népbetegséget, legyőztük. A tuberkulózist, mint az egyes ember betegségét, még nem. Ez egyelőre nem elérhető cél, elég ha az emberiség nagy mobilitását, valamint a szociális helyzet rosszabbodását említem. A tuberkulózis elleni küzdelemben, ha kevés esetben is, de a mellkassebészeknek továbbra is helyük és feladatuk van (23, 35).
A nyelõcsõ és a cardia-daganatok sebészetérõl Az általános sebészet és a mellkassebészet egyik legfiatalabb, de ma is az egyik legnehezebb része a nyelőcső- és cardia-daganatok sebészete. Tevékenységünknek azért egyik legkedveltebb része, mert a több évtizedes sebészi gyakorlat is igényli a kihívást, a nem rutinfeladatok sikeres megoldását. A nyelőcső- és a cardia-sebészet terén is sok dogmán jutottunk túl. Számtalanszor leírták, leírtuk, hogy azért nehéz a nyelőcsősebészet, mert a nyelőcső serosával nem rendelkezik és varrni nehéz. Ezt a tételt mára már elfelejtettük, rájöttünk, hogy az anasztomózis gyógyulásában a helyes technika mellett az anasztomizált szervek vérellátása a döntő. Különböző hitvallások alakultak ki, így például az egysoros drótvarratról. A modern varrófonalak, varrógépek birtokában ezen már csak mosolyogni lehet. Az ország nyelőcsövet operáló intézetei a tanuló éveken túljutottak. A gyógyítás nehézsége, szépsége, elvi kérdések sebészi tevékenységünkben ma is jelenvalók.
Tíz év alatt 465 nyelőcsőrákos és 119 cardia-daganatos beteget kezeltünk. Az 584 beteg egyben megyénk, kisebb részben régiónk nyelőcső- és cardia-rákos betegeinek epidemiológiai adatait is jelenti, mert ezeket a betegeket kizárólag mi operáljuk és ebből a betegcsoportból az elvándorlás jelentéktelen, vagy semmi. A betegek jelentős része, különösen a nyelőcsőrákosok, erős dohányosok és alkoholisták. Orvoshoz igen későn fordulnak, a kórházba igen gyakran elkésve kerülnek. Hiába van nyelési nehézségük, hiába fogynak, hiába van számos más panaszuk, amíg a pálinka és a sör lejut a gyomorba, addig végtelenül indolensek. A súlyos betegek helyzetét úgy szoktam jellemezni, hogy szervezetüket már csak az alkohol és a nikotin tartja egyben. Nyelőcsőrákos betegeken, ha reszekábilisak és a daganat a nyelőcső felső–középső és alsó szakaszán helyezkedik el, a legtöbb esetben szubtotális nyelőcső-reszekciót és a gyomor kisgörbületének reszekcióját végezzük Akiyama szerint, jobb oldali thoracothomiából és laparotomiából. Elvégezzük a nyirokcsomó-kiirtást a mediastinumban és az arteria coeliaca területén, tehát kétmezős lymphadenectomiát végzünk. Hárommezős lymphadenectomiát és oesophagopharyngo-laryngectomiát nem végeztünk. A tápcsatorna folytonosságát leggyakrabban oesophagogastrostomiával állítjuk helyre. Cardiarák esetén gastrectomiát, parciális nyelőcső-
reszekciót és lymphadenectomiát, omentectomiát végzünk és a folytonosságot a jobb mellkasban varrt oesophagojejunostomiával állítjuk helyre.
Ezek után, be kell számolnom arról, hogy a felvett betegeken milyen műtéteket tudtunk végezni. A 3. táblázaton a nyelőcsőrákosok műtéteit részletezem. A betegek 34,6%-át tudtuk csak reszekálni. A 161 reszekált betegen 147 esetben gyomorral, 8 esetben vékonybéllel, 6 esetben vastagbéllel pótoltuk a nyelőcsövet. Huszonhét esetben Orringer szerinti transhiatalis reszekciót végeztünk. 3. táblázat: Nyelõcsõrákos betegeken végzett mûtéteink
Műtét
Betegek száma
%
Reszekció Endoprotézis Bypass műtét Pharyngostomia Gastrostomia Exploratio Onkológiai inoperabilitás Műtét nélkül meghalt
167 137 7 7 36 10 87 20
34,6 29,5 1,5 1,5 7,7 2,2 18,7 4,3
Összesen
465
100
A nyelőcsőreszekciós műtéteknek sokféle szövődménye lehet, egyik legsúlyosabb a varratelégtelenség és a szomorú kimenetel, a beteg halála. Ezektől igen súlyos állapotban lévő betegeink sem voltak mentesek. Az anasztomózis-elégtelenségről és a reszekált betegek halálozásáról igen szép adatokat ismerünk a nemzetközi irodalomból. El kell mondanom, hogy ilyen eredménnyel mi nem büszkélkedhetünk. Hosszú éveken keresztül gyötörtük magunkat eredményeink miatt, amikor 1994-ben megjelent Faller és mtsai (14) közlése arról, hogy nyelőcső-reszekciós műtéteik során 22,5%-ban észleltek varratelégtelenséget és a betegek 14,1%-a meghalt.
A 161 nyelőcsőreszekált betegünk közül 29 beteg (18,0%) halt meg. Ez a veszteség súlyos, de úgy vélem, ez a mai magyar valóság. Nem képzettségünk hiánya, hanem betegeink súlyos állapota miatt, mert vagy reszekálunk, vagy szelektálunk. Retrospectíve analizálva eredményeinket az alacsony reszekciós rátánk ellenére, úgy véljük, hogy segítő szándékkal, de talán több beteget reszekáltunk, mint az a feltételek alapján helyes volt. Tíz év alatt 119 cardiacarcinomás beteget kezeltünk. Műtét szerinti megoszlásuk a 4. táblázaton látható. A betegek közel 40%át tudtuk reszekálni, gastrectomiát végezni. 27,7%-ban endoprotézist ültettünk be. A betegek 30%-án még ezt sem tudtuk elvégezni. A 47 radikálisan operált beteg közül három beteget vesztettünk el, ez 6,3%.
A nyelőcső- és cardiacarcinomás betegeink műtétével kapcsolatban igen röviden egy kérdést szeretnék érinteni, az anasztomózis készítésének kérdését. A nyelőcsőműtétek után a varratelégtelenség 20–33% is lehet. Az utóbbi években a tápcsatorna alsó részén már korábban is alkalmazott, ún. süllyesztett vagy teleszkóp-anasztomózist alkalmaztunk a nyelőcsőreszekáltaknál és a gastrectomiáknál. Kezdetben vég az oldalhoz, a gyomorcső végének reszekciójával vég a véghez anasztomózist készítettünk. A legveszélyeztetettebb anasztomózis a nyakon készült. Ezzel a technikával 12%-ra sikerült csökkentenünk a varratelégtelenséget. A mellkasban varrt oesophagogastrostomiák és az oesophagojejunostomiák zavartalanul gyógyultak (37).
Epe- és epeúti mûtéteink Ma az általános sebészetben a leggyakoribb műtét az epeműtét. Így volt ez és van nálunk is. Tíz év alatt 6349 műtétet végeztünk, nehéz lenne a tapasztalatok hiányával vádolni bennünket. Milyen műtéteket takarnak ezek az igen nagy műtéti számok? Mindezt az 5. táblázaton ábrázolom. A számok beszédesek, de egyes részleteit magyaráznom szükséges. Az esetek 3,3%-ában sphincterműtétet végeztünk. A tízéves periódus elején ennek évi gyakorisága 40–50 műtét volt, az utolsó két évben már csak kettő, ill. egy ilyen műtétet végeztünk, mert a gasztroenterológusok ezt a beteg kisebb megterhelésével elvégzik. A laparoszkópos műtéteket 1992 végén kezdtük el, az összes műtét 31,1%-a ez, de az utolsó négy évben az arányuk elérte a 60%-ot. 2106 laparoszkópos műtétet végeztünk, konverzióra 6,2%-ban, reoperációra 0,7%-ban került sor. Beteget nem vesztettünk el. Epeműtéteink vesztesége elektív műtét során 0,3%, akut cholecystitis esetén 2,6%, malignus-betegség esetén 13,2%. Az országban, tudomásunk szerint elsőként végeztünk Ultracision dissectorral laparoszkópos cholecystectomiát, napjainkig 170 ilyen műtét történt. Elvesztett betegeink túlnyomó többsége társbetegségek sorában szenvedett és igen magas korú volt (13).
5. táblázat: Epe- epeúti mûtéteink típusai
Műtét
Betegek száma
%
Cholecystectomia Cholecystect.+choledochot. Sphincter-műtétek Laparoscopia Laparoscopia, conversio Biliodigestiv anasztomózis Endoprotézis Egyéb
3413 390 207 1975 131 157 14 62
53,7 6,1 3,3 31,1 2,1 2,5 0,2 1,0
Összesen
6349
100
4. táblázat: A cardiacarcinomás betegeken végzett mûtétek
Műtét Gastrectomia Endoprotézis Gastrostomia Exploratio Műtét nem volt Összesen
Betegek száma
%
47 33 14 13 12
39,5 27,7 11,8 10,9 10,1
119
100
A lépmûtéteinkrõl Tudományos rendezvényeinken kevés szó esik a lép sebészetéről. A tankönyvek szerint a lép eltávolítására 1. traumás okból, 2. szomszédos szervek daganatai (cardia, pancreas, colon), 3. a lép betegségei: abscessus, thrombosis miatt kerül sor. Tíz év alatt 172 splenectomiát végeztünk. 191
Ennek a műtéti csoportnak most egy részéről, a hematológiai okokból végzett splenectomiákról szeretnék szólni. Tíz év alatt 128 műtét történt. Kórházunkban regionális hematológiai centrum működik, az osztállyal a kapcsolatunk kitűnő, innen származnak a splenectomiára kerülő betegek. A hematológiai betegségekben a splenectomia indikációja az elmúlt tíz évben is változott. Nagyon röviden tevékenységünkről, az alábbiakat mondhatom: indikáltnak tartjuk a splenectomiát immunthrombocytopeniás purpura, autoimmun haemolyticus anaemia, haemolyticus anaemia, non-Hodgkin-lymphoma, myeloproliferatív betegség, hypersplenia, staging laparotomia esetén. A műtét után öt beteg, 3,9% halt meg. Két beteg diffúz vérzés, egy beteg infekció, egy beteg hemolitikus krízis, egy beteg alapbetegsége gyors progressziója miatt. A betegek hematológiai előkészítés, az utóbbi időben pneumococcus-vaccináció után, antibiotikus profilaxis alatt kerülnek műtétre. A posztoperatív napokban aneszteziológus, hematológus és sebész kontrollja alatt állnak, a műtét után hematológiai osztályra kerülnek vissza. Az esetek jelentős részében a splenectomia egyszerű beavatkozás, igen nagy lépek esetén már több tapasztalat és gyakorlat szükséges.
A colorectalis daganatok sebészetérõl Tíz év alatt nagyon sokat fejlődött, javult tevékenységünk a colorectalis daganatos betegek ellátása terén. Tíz év alatt 1057 colorectalis daganatos beteget operáltunk. A nemek aránya az irodalmi adatokhoz hasonló. Évente tehát kereken 100 colorectalis daganatos beteget láttunk el. A lokalizáció sem tért el az irodalmi átlagtól. Az 1057 betegen 1084 műtétet végeztünk. Akut műtétet végeztünk 17,2%-ban, elektív műtétet 82,8%-ban. Az akut műtétek vesztesége 22%, az elektív műtéteké 4,9% volt. A colorectalis daganatokat igyekszünk együlésben megoldani, ha a körülmények megengedik, akut műtét esetén is. Ha ez nem lehetséges, akkor Hartmann-műtétet végzünk, ha a tumor irreszekábilis, akkor palliatív műtét jöhet szóba, vagy csak laparotomia. Mindig törekszünk a radikalitásra. Ha szükséges, kiterjesztett műtétet végzünk: vékonybél, epehólyag, hasnyálmirigy, lép, húgyhólyag, petefészek, méh tumoros érintettsége esetén eltávolítjuk, vagy reszekáljuk ezeket a szerveket is. A szoliter májmetasztázist együlésben eltávolítjuk. A 6. táblázaton a műtéti fajtákat részletezem. A rectumdaganatok sebészetében a legnagyobb fejlődést a modern varrógépek elterjedése hozta. Az élet minősége összehasonlíthatatlan anterior reszekció és abdominoperialis extirpatio után. Igyekeztünk mi is e szerint javítani műtéti arányunkat. A tízéves összesítésben még dominálnak az exstirpatiók, de 1994 óta az arány megfordult, helyesebben megfordítottuk, 55,8%-ban anterior reszekciót végeztünk. Tíz év alatt a colorectalis daganatos betegek reszekciója után a műtéti veszteségünk 5,2% volt, elektív esetben 3,5%, akut esetben 17,1%. A palliatív műtétek vesztesége ennél természetesen nagyobb. 6. táblázat: Mûtéti fajták a colorectalis daganatok operálásakor
Műtét Hemicolectomia d. Hemicolectomia s. Szegmentum-reszekció Subtotalis colectomia Anterior reszekció Abdominoperinealis exstirpatio Hartmann Megkerülő anasztomózis Colostomia Laparotomia Egyéb Összesen
192
Betegek száma 174 37 172 4 139 177 122 41 174 22 22 1084
Munkánkról eddig a műtéti számok birtokában volt szó. A fekvőbeteg-ellátáson túl, foglalkoznom kell a járóbeteg-ellátással is. Az általános sebészet és a mellkassebészet művelése mellett két munkatársam proktológiai képzésben részesült, proktológiai ambulanciát vezetnek és ILCO Klubot szerveztek. A megyében kizárólag osztályunkon dolgozik két plasztikai sebészszakorvos. Igen sok beteget operálnak, elsősorban ambulánsan. Két munkatársam lézersebészetet művel. Egy munkatársam angiológiai szakrendelést vezet. Gyógyító munkánk szerves része az ambuláns rendelés és a szakrendelés. Tíz év alatt 565 000 beteget láttunk el.
Általános sebészeti és mellkassebészeti tevékenységünk néhány mozzanatát villantottam föl. Meggyőződésem, hogy a sebészet e két ágának együttes művelése olyan lehetőséget ad a kezünkbe a betegek gyógyítása terén, ami a csak általános sebészetet, vagy a csak mellkassebészetet művelők előtt pontosan fel sem mérhető. Országunkban jelenleg 5–7 intézményben van erre lehetőség. Egy sebészeti osztályon a munka lényege a betegek ellátása, operálása, a műtét. Ezen túl még nagyon sokféle tevékenységet végzünk. Ezekről röviden:
Az oktatás terén Oktatjuk az egészségügyi szakiskolásokat, a nővéreket, a műtősnőket, az orvostanhallgatókat, a családorvosokat. Jómagam államvizsgáztatok és szakvizsgáztatok. A legnagyobb felelősséget kívánó tevékenységünk az oktatás terén a szakorvosképzés, a sebész-utánpótlás képzése. Tizennégy év alatt tizenketten szereztek osztályunkról szakképesítést általános sebészetből, hárman mellkassebészetből, ketten plasztikai sebészetből. Ezen túl osztályunkon töltötte le szakmai gyakorlatát nyolc traumatológus, négy mellkassebész, négy szülész, öt urológus kolléga.
A tudományos munka terén Aki nem tanul, nem olvassa a szakirodalmat, nem számol be alkalmanként gyógyító tapasztalatairól, az nem képes megfelelő szinten ellátni betegeit. A tudományos munka szükségességét munkatársaim is elfogadták és a tengernyi munka mellett ki-ki ereje, tehetsége szerint igyekezett abban teljesíteni. Tizennégy év alatt 355 tudományos előadást tartottunk, ebből 11-et külföldön. 53 közleményt jelentettünk meg, ezek közül 11 könyvfejezet volt. A Magyar Sebész Társaság égisze alatt tudományos ülések szervezésében is tevékenykedtünk. Tizennégy év alatt nyolc rendezvényt szerveztünk. Az ismertetett gyógyító, oktató és tudományos munka alapján osztályunk a megye és részben a régió vezető sebészeti intézménye lett, a progresszív betegellátás központja. Tizennégy év alatt 25 sebész munkatárssal dolgoztam. Az elmondottak természetesen közös munkánk eredménye. Az élet folyik, az idő gyors lábakon halad. Egy munkatársam már nyugdíjas, négy sebész osztályvezető főorvos lett, egy pedig kórházigazgató. Balassa után 130 évvel a magyar sebészet és a magyar sebészek helyzetéről szólni nehéz és felelősségteljes feladat. A kérdés olyan sokrétű és oly sok problémát vet föl, hogy részletes kifejtése messze meghaladja a rendelkezésemre álló terjedelmet. Ezekről igen vázlatosan mégis írnom kell, ez számomra szakmai, erkölcsi, lelki kényszer és kötelesség. Hogyan jellemezhető a mai magyar sebészet színvonala? Úgy vélem, önteltség nélkül állíthatom, hogy a magyar sebészet színvonala eléri a nemzetközi, a nyugati szintet. Lemaradásunk esetleg hónapokban, olykor egy-két évben mérhető. Mi megtanultuk szorgalommal, önfeláldozó munkával a szakirodalomból, a kongresszusokon és a tanulmányutakon mindazt, amit a fejlett világban a sebészek tudnak. Az utolsó évtized legnagyobb vívmánya a sebészet területén a minimálinvazív sebészet. Egy-két év alatt elsajátította az ország 120 sebészeti osztálya a videolaparoszkópos cholecystectomia technikáját és néhány centrumban komplikáltabb laparoszkópos műtétek is történnek. A sebészeti beavatkozások csúcsa
ma a szervtranszplantáció. Átültetünk sikeresen vesét, májat, szívet, pancreast. A magyar sebészet teljesítőképességének egyetlen korlátja van, ez pedig a szűkös anyagi keret, az elégtelen finanszírozás. Ezt tanulással, szorgalommal, túlmunkával pótolni nem lehet. Ez gazdasági és egyben politikai kérdés. A gazdasági és a politikai vezetés feladata és egyben felelőssége eldönteni, hogy az Európai Unióba haladva a magyar lakosság európai szintű egészségügyi, ezen belül sebészeti ellátásában részesüljön, vagy süllyedjünk balkáni színvonalra. Ettől a döntéstől tíz- és százezrek, milliók, a teljes lakosság életének minősége, élete vagy halála függ. A magyar sebészek helyzetének megközelítése, jellemzése ennél sokkal bonyolultabb. Országunk gazdasági nehézségekkel küzd, de még súlyosabb baj a társadalom erkölcsi értékvesztése. Ez a rendkívül szomorú helyzet az elmúlt negyven-ötven év alatt alakult ki. A magyar sebészek a társadalom részét alkotják, nem lehetnek ezektől az erkölcsi hiányosságoktól, hatásoktól mentesek. A magyar sebészet helyzete, jövője rajtunk kívülálló tényezőktől, elsősorban finanszírozási lehetőségektől függ. A magyar sebészek helyzetére és jövőjére talán több lehet a befolyásunk. Hogyan látom a magyar sebészek jövőjét? A kérdést több részletben kell megválaszolnom. A saját generációm jövőjét sehogyan, csak a vegetáció lehet a sorsunk. A fiatalabbakét, a fiatalokét reménykeltőbbnek tartom, mert ha bejutunk valamikor, remélhetőleg minél hamarabb az Európai Unióba, akkor a jelenlegi nevetséges, úgynevezett fizetések, nehezen lesznek hosszú távon tarthatók. Ezzel pártpolitikától mentesen bármilyen összetételű kormánynak, hatalomnak számolni kell! Még egy gondolat! A legnehezebb egyetem az orvosi egyetem, elvégzése messze a legtöbb tanulást, a legtöbb munkát igényli. A legnehezebb értelmiségi pálya az orvosi, csak a napi tíz-tizenkét órai munkára, ügyeletre, örökös készenlétre kell gondolni. Más értelmiségi pálya fizikai, pszichikai nehézsége ezt meg sem közelítheti. Meddig lehet még ezt a réteget nemcsak nem megfizetni, hanem olykor nyilvánossági, politikai hecc-kampányokkal terhelni? Eddig a magyar sebészet és a magyar sebészek helyzetét vizsgálva, a rajtunk kívül álló tényezőket érintettem vagy bíráltam. Csak akkor lehet a társadalom jelenlegi erkölcsvesztésében véleményem erkölcsös és elfogadható, ha most már belső dolgainkról, saját hibáinkról is szólok. Nem könnyű ez, de vállalnom kell. Mindnyájan követtünk el hibát életünkben, voltak tévedéseink, senki sem lehet szeplőtelen, mindenkinek volt helytelen cselekedete. Magam is Isten és ember előtt gyarló vagyok, bár megpróbáltam egy erkölcsi szinten élni és cselekedni. Csak ezen az alapon kell és lehet megvizsgálnom a magyar sebészek életét is. Mi a célom ezzel az önfeltárással? Mindenekelőtt a hibákra rámutatva, azok elkerülésére inteni, tehát javítani szeretnék és nem bántani, bízom abban, hogy ezen szándékommal nem vagyok egyedül. Utat kell mutatnom a fiataloknak és ezt a kérdést nem kerülhetem meg. „Se vincere ipsum longe est difficillimum” – önmagunk legyőzése a legnehezebb, de enélkül megtisztulás, erkölcsi javulás nem várható!
Miért lettem sebész? Huszonnégy éves koromban, úgy éreztem, hogy személyiségemhez a kitartó, nehéz munka, a döntőképesség, a határozottság, a manualitás áll közel és mindenekelőtt a konkrét segíteni akarás az arra rászoruló embertársaimon. Ez így valós, ez így igaz, de hadd idézzem erről, mint húsz évvel ezelőtt már egy közleményemben tettem, újra Petri (22, 31) sorait: „Ha van a világon olyan foglalkozás, olyan élethivatás, amely egész embert kíván, minden figyelmet, minden fáradtságot, szűntelen éberséget, fejtörést, kételkedést és ugyanakkor sorsdöntő határozottságot, az a sebészet!” Igen, én ezt választottam, ezért tanulok, ezért küzdök, ezért dolgozom és boldog vagyok!
IRODALOM: 1. Arany J.: Magyar Tudományos Akadémia Közgyűlése 1870. május 28. – 2. Balassa J.: Székfoglaló beszéd. Budapest, 1843. október 9. – 3. Balassa J.: A hassérvekről. Budapest, 1853. – 4. Balassa J.: A képző műtétek. Akadémiai székfoglaló, Budapest, 1867. – 5. Balogh J.: Balassa János, az első magyar sebészeti iskola megalapítója. Orvostörténeti Közlemények, 1969, 48–49, 43–61. – 6. Barabás L.: Balassa János születésének százötven éves évfordulójára. Orv. Hetil., 1963, 105, 2453–2455. – 7. Bálint R.: Gyulladás, savbázis egyensúly, constitutio. Orv. Hetil., 1928, 72, 1229–1237. – 8. Berndorfer A.: Balassa János, a nagy magyar sebész és a magyar sebészet helyzete a XIX. század közepén. Orv. Hetil., 1964, 105. – 9. Besznyák I., Szende B., Lapis K.: A mediastinum tumorai és pseudotumorai. Akad. Kiadó, Budapest, 1985. – 10. Billroth T.: Levél Balassa professzor halálakor. Bécs, 1968. december 10. Orv. Hetil., 1868, 12, 21. – 11. Bonnyai S.: Töredékek Balassa János életéből. Orvostört. Közl., 1969, 48–49, 63–79. – 12. Bugyi I.: Gyakorlati sebészet I. Medicina Kiad., Budapest, 1960, 358., 517. old. – 13. Cselédy J., Almássy S., Bordás A. és mtsa: Az utóbbi évek szemléletváltozásának tükröződése 10 éves epesebészeti tevékenységünkben. Magy. Seb., 1997, 50, 149–154. – 14. Faller J., Balogh I., Ráth Z.: A nyelőcsőrák diagnosztikájának és terápiájának néhány kérdése 5 éves beteganyagunk tükrében. Magy. Seb., 1994, 47, 321–331. – 15. Herczeghy M.: Cit. Berndorfer és Cit. Bonnyai – 16. Janny Gy.: Balassa János összegyűjtött kisebb művei. Magy. Orv. Könyvkiadó Társ., 1875, 455–465. – 17. Jendrásski J.: Balassa János. Magyar Tudományos Akadémián 1870. május 28-án elmondott emlékbeszéd. – 18. Kétly K.: A belorvostannak és a sebészetnek egymáshoz való viszonyáról. Budapesti Királyi Orvosegy., 1909. október 14. – 19. Kiss J. I.: A trachea és a tüdő daganatai. In Sebészeti Onkológia. Szerk.: Besznyák I. Medicina, Budapest, 1997, 148–184. old. – 20. Kiss J. I., Aranyosi J.: Hirtelen fulladást okozó intrathoracalis struma. Magy. Seb., 1982, 35, 62–65. – 21. Kiss J. I., Kollár S., Nábrádi Z.: Az inoperábilis mediastinalis daganatokról. Pneumonol. Hung., 1983, 36, 502–505. – 22. Kiss J. I., Schnitzler J.: Az antibiotikus prophylaxis és terápia vitatott kérdései a mellkassebészetben 1981-ben. Magy. Seb., 1981, 34, 355–366. – 23. Kiss J. I., Schnitzler J., Kiss I. S.: Gümőkór miatt végzett műtéteink az 1977–1981-es években. Pneumonol. Hung., 1983, 36, 396–400. – 24. Korányi F.: Emlékezés Balassa Jánosról. Semmelweis – serleg – beszéd. Budapest, 1908. január 21. B. O. K. 1908. Évkönyve, 1–15. – 25. Kovács Sebestény E.: Gyakorlati sebészet. Budapest, 1844. – 26. Lumnitzer S.: Emlékbeszéd Balassa János tnr. felett. Orv. Hetil., 1872, 16, 861–872. – 27. Markusovszky L.: Cit. Barabás – 28. Matus L., Kiss J. I., Czakó Z. és mtsa: Szokatlan nagyságú substernalis struma operált esete. Magy. Seb., 1969, 22, 402–404. – 29. Nékám L.: Actualis problémák, különös tekintettel a syphilis gyógyítására. Orv. Hetil., 1929, 73, 1065–1068. – 30. Pallas Nagy Lexikona: Budapest, 1893. II. 72. – 31. Petri G.: Sebészet Magyarországon a két világháború között. Orvosképzés, 1979, 54, 339. – 32. Réczey I.: Balassa-előadás. Budapesti Kir. Orvosegy. Nagygyűlése, 1906. okt. 15. – 33. Réti E.: Nagy magyar orvosok. Egészségügyi szakiskolák jegyzete. Budapest, 1959, 140–167. old. – 34. Rubányi P.: Mediastinalis daganatok sebészete. Archivum Chirurgicum, 1948. – 35. Szűcs G., Almássy S., Hanyik J. és mtsa: Tüdőtuberkulózis miatt végzett 166 műtét tanulságai. Med. Thor., 1998, 51, 118–123. – 36. Szűcs G., Hanyik J., Takács I. és mtsa: Kiterjesztett műtéttel eltávolított mediastinalis malignus fibrosus histiocytoma. Magy. Seb., 1989, 42, 243–247. – 37. Szűcs G., Kiss J. I., Péter L. és mtsai: Süllyesztett anasztomózis a nyelőcső és a gyomorsebészetben. Magy. Seb., 1999, 52, 69–73. – 38. Vas Gy.: Balassa János születése 175. évfordulóján. Orv. Hetil., 1989, 130, 1167–1170.
Kiss János István dr.
„Az átmenet a tapasztalattól annak megítéléséig, a megfigyeléstől annak alkalmazásáig olyannyira veszélyes, mint áthaladni egy szoroson, ahol az emberre saját belső ellenségei leselkednek: a képzelet, a türelmetlenség, előítélet, merevség és önelégültség.” Goethe
193
