Eger mellett, 1552 augusztusa.
A csontos arcú, félszemű, török ruhás férfi fáradtan zökkent le a kidőlt fatörzsre. Lekanyarintotta válláról diószínű köpenyét, maga mellé terítette, majd a ruhára rátette fehér, strucctollas turbánját. Kinyújtotta mindkét lábát, és megmozgatta a vállát. Gyűrűs jobb kezével megmarkolta a balját, és megnyomkodta: fájdalom tükröződött az arcán. Egy lombos tölgy alá ült le, a kidőlt törzs vastagabbik végére. Árnyékra és pihenésre vágyott. Ruháját, süvegét és annak hátrahajló tollát is belepte az út pora. A fél szemét takaró piszkos kötésen is látszott, hogy a török nagy utat járhatott be. A török. Mégis, bár fáradt hangon, ékes magyar kiejtéssel szólalt meg, miközben ruhája ujjába törölte homlokát: - A kutya mindenségit... Sosem jutok ki ebből az erdőből. Azért mondhatta, hogy végre emberi szót halljon.
Késő nyár volt, meleg és forró. Egy veszélyes nyár vége. A kalendáriumok az Úr 1552. esztendejét írták magyar földön. Délebbre és nyugatabbra, a török oldalon és Budán, a hidzsra 930. évét. Emitt, az erdőben Ferdinánd német-római császár, cseh és magyar király volt az úr, de nem messze innen már Szulejmán. A török szultán serege egyre közeledett, hogy erre az erdőre és a közeli várra is kiterjessze birodalma határait. A török pihent, s amikor már valamennyire kinyújtóztatta tagjait, benyúlt az inge alá, és egy hosszú szárú pipát vett elő. Az övéről leakasztott egy dohányzacskót, majd szakértő ujjakkal megtömte a pipát. Gyújtót vett elő, és komótosan rágyújtott. Az első füstkarikákat földöntúli élvezettel fújta a magasba. Hirtelen gyors lódobogásra lett figyelmes. Legalább fél tucat lovas közeledett feléje. Hóna alá kapta ruháját, de mire rejtekhelyet találhatott volna, a lovasok már előbukkantak a bokrok közül. Öltözetükből ítélve magyarok voltak, egy portyázó csapat. A török rájuk függesztette tekintetét, és megmerevedett. Már nem tehet semmit, felfedezték. - Ejnye! - táncolt közelebb a lovával a csapat vezetője, aki ötlovas tiszt volt. - Fogtunk egy törököt. - A jobbján lovagló három társához fordult. - Ki hitte volna, hogy ilyen szép napunk lesz? - Egy török itt, és ló nélkül, Boldogi uram? - kérdezett vissza az egyikük. Különös. -Járjatok körül, van-e több is! - Kérdezzük ki! - Csak menjetek! Azok hárman bevették magukat az erdőbe, a másik három közelebb léptetett. A magyarul beszélő török nem szólalt meg. Nem árulta el magát. - Nézzétek csak, milyen riadt a tekintete! - jegyezte meg Boldogi Bulcsú vidám pillantást vetve a balján lovagló Pap Mátéra. - Nincs kardja - jegyezte meg a másik. - Esze sem sok, ha nem hord magával kardot. Nevettek, majd leugrottak a lovakról. A török ruhás némán forgott körbe, tehetetlenül tűrte, hogy közrefogják. - Milyen török az, amelyiknek se lova, se kardja? — kérdezte a tiszt. - Félszemű? - Futár lehet, vagy hírnök. - Ló nélkül? - Vagy kém. - Török ruhában egy török kém? Ennek sincs sok értelme. - Nézd csak, Dömötör! Valami füstölög a kezében! Rögtön előkerültek a kardok, a hegyükkel a török bőrét kezdték csiklandozni. - Mi az ott, te török? - kérdezte Pap Máté, és a pengével a pipa felé mutatott. A török előrenyújtotta, a magyar pedig érdeklődve kémlelt bele. - Az ördögét neki, de büdös! - fintorgott.
A török a pipát lassan a szájához emelte, és megszívta. Közben figyelte a vitézeket, s igyekezett elkerülni, hogy hirtelen vagy fenyegető mozdulatokat tegyen. Minden rezdüléséből sütött az óvatosság, tudta, hogy az életével játszik. - Ez fel fogja gyújtani magát - morogta Fürjes Dömötör. - Török szokások! - legyintett Boldogi. - Hallottam már róla. Felőlem felgyújthatják magukat. Vigye el őket a rossz nyavalya. - Azt nézd csak, Máté! - mordult fel Fürjes. - Micsoda gyűrű van az ujján! A török rögtön leejtette a karját, és az arcára egy pillanatra kiült a rémület. Boldogi Bulcsú észrevette, s azonnal tudta, hogy a gyűrű valamiért fontos. - Kössük a lovak mögé! - javasolta Pap Máté. - Aztán bent a várban kifaggatjuk, van ott nyelv, az majd kikérdezi ezt a rongyost. Dobó kapitány uram örülne neki. -Jó uraim! - szólalt meg ekkor a török magyarul. - Engedjenek utamra. Fontos dolgom lenne, amit teljesítenem kell. A magyar vitézek egy pillanatig döbbenten meredtek foglyukra. - A lórúgás verje le a lábáról! - csuklott fel Pap Mátéból a szó. - Ez emberi nyelven beszél. - Na, ez érdekes - bólogatott Fürjes is. - Bár nem egészen úgy formálja a szavakat, de ép a beszéde. Csak Boldogi hallgatott, majd kardját leeresztve közelebb lépett. - Ki vagy? - Küldetést teljesítek - mondta a török. - Semmiképpen sem mehetek Dobó kapitány elé. - Most magyar kém vagy török kém? - kérdezte Pap Máté elbizonytalanodva. - Sem egyik, sem másik - felelt a török. - Magyar vagyok, de nem kém. - Akkor mi ez a gúnya? És mit keresel errefelé? — ingatta a fejét Fürjes. Nem tetszik ez nekem, Bulcsú - fordult a vezér- hez. — Az arca nagyon törökös. A török Boldoginak célozta mondanivalóját. - Nem akarok én részt venni a harcokban, tiszt úr, csupán a török táborát jöttem megfigyelni. Azt hittem, ismerem a vidéket, de eltévedtem, és nem bírtam kikeveredni az erdőségből. Semmi rosszat nem akarok én... Alig beszélem a törököt... - Kössük a lovak mögé! - javasolta ismét Pap Máté. - Az mindenkinek nagyon rossz lenne - nézett rá a török. - Nekem ugyan nem - morogta Pap ellenségesen. - Én jól érezném magam lóháton. - Le is vághatnánk, akkor nem zavarna meg minket a beszédével - ajánlotta Fürjes. Boldogi nézte a török arcát, és úgy érezte, van igazság abban, amit mond, de azt is érezte, hogy elhallgat valamit. Magyarul beszélt, a tekintete tiszta volt, ám kétségbeesett, és nem az életét féltette, hanem valami mást. Észrevette ezt a tiszt, mert látott már számtalan félő, rettegő tekintetet. Olvasott belőlük, mint Tinódi a pergamenjeiből.
- Elengedjük - mondta ki a döntő szót. -De... - Fürjes ellenkezett volna. - De nem lenne az olyan... - Hallgass! Elengedjük, de zálogot veszünk. - Zálogot? - Kapjátok el! Pap és Fürjes ugrottak, és lefogták a törököt, aki nem ellenkezett, nem tudta, mi következik. - Nem tudom eldönteni, hogy magyar vagy-e, ahogy mondod, vagy török, aki hazudik - morogta Boldogi. - így hát megkeressük a módját az igazságtételnek. Zálogot veszünk, és a zálog a gyűrűd lesz. Máté, vedd magadhoz a gyűrűt! - Azt ne! - A török vergődött, de Boldogi Bulcsú a torkához illesztette a kardja élét. Pap Máté könnyedén lehúzta az ujjáról a zöld ékköves, aranycsillagos ékszert. - A gyűrűt ne! - könyörgött a török. - Bármimet odaadom, csak a gyűrűt ne kérje! Boldogi Bulcsú komolyan nézett rá. - Ha magyar vagy, akkor bejössz Eger várába ezért a gyűrűért. Ha meg nem vagy magyar, örülj, hogy csak ennyit vesztettél, s nem az életedet. - Hogyan menjek én be Eger várába? - siránkozott a török. - Két lábon - vetette oda Boldogi, és visszalendült a lova hátára. Két embere elengedte a törököt, aki némán és kétségbeesett ábrázattal vetette könyörgő tekintetét a katonákra. - És a kapun át - tette hozzá Pap Máté, s ő is a nyeregben termett. - Az a gyűrű az életemnél is fontosabb. Anélkül elvesztem... A vitézek azonban már nem figyeltek rá, megfordították lovaikat, oldalukba vágták csizmájuk sarkát, és elindultak visszafelé a várba. - Elvesztem! - kiabálta utánuk a török. - Hallják?! Nem felelt senki. A magyar lovasokat elnyelte az erdő.
1. London, 1898 szeptembere. Sámuel Hunt szerette is ezeket a konferenciákat meg nem is. Úgy érezte magát, mintha egy különleges vadasparkban járna, a tudósok pedig egzotikus állatok lennének. Különlegesek és érthetetlenek, Charles Darwin elméletének élő bizonyítékai. Darwin szerint az élet terjeszkedik, és a körülményeknek megfelelően a leghihetetlenebb környezetben létrehozza a leghihetetlenebb létformákat is. Ugyanakkor volt valami megcsontosodott merevség, szenvelgő küldetéstudat ezekben a tudósokban, ami miatt nem volt felhőtlen boldogság közöttük járni, velük étkezni, koccintani a fogadásokon. Mintha sötét labirintusban kavarogna az ember, gyakorta visszapattant gondolataik faláról. Ilyenkor ezek a hihetetlen egzotikus létformák inkább fosszíliáknak tűntek, eltemetett, elfeledett csontoknak. Nem embereknek és nem élőknek. Sámuel Huntnak volt alkalma beszélni Charles Darwinnal, és csodálatos emlékeket őrzött erről a beszélgetésről. Egy fiatal kutató, egy tudósjelölt találkozik a tudományos hatalmassággal, egy monumentális elmével, aki megváltoztatta az embernek a történelemről és a világról alkotott képét. A tudományos gondolkodás diadalát személyesíti meg, a tiszta, józan ész győzelmét a sötét elméletek felett. Ez a találkozás régen volt, ám az élmény örökre megragadt a lelkében. Charles Darwin több mint másfél évtizede halott, de szelleme élőbb, mint a konferencián megforduló akadémiai tagok némelyike. A londoni konferencia egyébként merész elmélet köré szerveződött: egy bizonyos Herbert George Wells nevű fiatal író nemrégiben közreadott egy fantasztikus regényt, amely az időutazásról szól. Főhőse megépít egy különös szerkezetet, amellyel a múltba és a jövőbe egyaránt el lehet jutni. Most azért gyűltek itt össze a tudósok, hogy ennek fizikai lehetőségeit megvitassák. Hunt szeretett volna ezen az estén Wellsszel is találkozni, de az író valamelyik szobalányt hajkurászta éppen. Nagy nőcsábász hírében állt, és nem zavarta még az sem, hogy nemrégiben újranősült. A hírek szerint bűbájosán édes lányt vett el, az egyik diákját. így hát Sámuel Hunt sétált, nézelődött, és beszélgetőpartnert próbált keresni. A konferenciának helyet biztosító szállodában a díszes vendégek és professzorok úgy közlekedtek, ahogy a tenger felszíne mozog: hullámokban. Hol az előadóterem telt meg zsúfolásig, hol a folyosók, hol meg az étterem, miközben minden más helyiség üresen tátongott. Ezen az esti órán éppen az étterem lett tele, míg másutt csend és béke honolt, s legfeljebb a kifutófiúk, szobalányok és takarítók szellemszerű alakjai tűntek fel. Sámuel Hunt sodortatta magát a tömeg hullámaival, és maga is betért az étterembe. Egy pohár whiskyvel a kezében üres helyet keresett a koccintásra összegyűlt tömegben, vagy egy olyan társaságot, akikhez szívesen csatlakozna. Beszélgetőtársat, ismerős arcot. Talált is egy helyet. Egy kétszemélyes asztalnál akadt üres szék. Ugyan a másikon ülő középkorú férfi nem tartozott a személyes ismerősei közé, a délutáni
előadók sorából felismerte. Egy kicsit felszította a kedélyeket és a tisztelt tudóstársaságot a bejelentésével. Hunt úgy döntött, hogy megszólítja. - Szabad ez a szék? - Oda viszi, ahova akarja - morogta a másik az itala fölött. Hunt leült az asztal mellé. - Nekem itt is jó. - Nekem viszont nem. Nincs szükségem társaságra. Sámuel Hunt úgy tett, mintha nem venné észre a szavakban rejlő ellenséges hangot. - Maga magyar, ugye? A férfi felhajtotta konyakját, majd elkapta a mellette elsuhanó pincér karját. - Hozzon még egyet! De szedje a lábát! - Érdekelne, amiről délután beszélt az előadásán - próbálkozott Hunt a társalgással. - Az időgép gyakorlati megvalósítása. Felkeltette a figyelmemet, és úgy éreztem, van valami közös bennünk. - Gúnyolódik? - Nem áll szándékomban. Komolyan beszélek. Sajnálom, hogy a kollégái önbe fojtották a szót. - Kollégák! - horkant fel a másik. - No hiszen! Olyan messze vannak a tudománytól, mint az angolok a köztársaságtól vagy a németek a jó bortól. — Jobban megnézte magának Huntot. - Maga firkász? Témát keres valami szenzációhajhász cikkhez? Az őrült magyar, aki lejáratta magát a konferencián, az jó téma? - Folyamatosan emelkedett a hangja, és a végére egészen dühbe gurult. Hunt komolyan nézett rá, majd két kezével vízszintes mozdulatot tett, mintha elvágná a beszéd eddigi fonalát. - Semmi ilyesmiről nincs szó - felelte. - Nem vagyok újságíró. Antropológus vagyok. - Antropológus... Aha. Akkor a legjobb helyen jár. - Körbeintett. - Itt tökéletes őskori közösséget figyelhet meg. - Figyelemre méltó, igen - bólintott Sámuel Hunt. - No hiszen! És mit keres a fizikai tudományt érintő konferencián egy antropológus? - Engem tulajdonképpen minden érdekel. -Ah. Aki mindenhez ért, az semmihez sem ért... - A magyar komoran legyintett. - Angol? - Az. Sámuel Hunt a nevem. - Ábray. Ábray Pál. A pincér kihozta a konyakot, letette az asztalra, majd gyorsan eltűnt a tömegben. - Engem itt kiközösítettek - bökött keserűen Ábray a többi iszogató vendég felé. - A kollégák... lesajnáltak, megaláztak. Ott volt a teremben? - Igen. És sajnálom... - Nem kell a részvéte, megvagyok nélküle. - Egy italt elfogad? Ábray megint végigmérte, aztán bólintott. - Konyakot iszom. Hunt intett a pincérnek, majd kényelmesen hátradőlt a székén. Keresztbe vetette a lábát, kezét az ölébe ejtette. A mozdulata könnyedséget és közvetlenséget tükrözött.
- Mondja, Mr. Ábray, a kísérleteiben mennyire jár előre? Én magam a gyakorlat embere vagyok. Az időgép elméleti alapjait nem érteném, ezért nem is kérdezem, hogyan működik. De a kísérletek érdekelnének. Ábray kétértelmű mosolyában tucatnyi válasz lehetősége ott volt, de a magyar végül csak megrázta a fejét. - Nem akarok itt erről beszélni - mondta. - Nem látja, hogy máris mennyien méregetnek minket? Magát is. Már elkönyvelték, hogy csak bolond lehet, aki leül egy másik bolond mellé. - Engem nem zavar. - O, az angol nagyvonalúság! - Ábray legyintett. - Hetekig gondolkodtam, hogy eleget tegyek-e ennek a londoni meghívásnak. Eljöjjek-e egy olyan konferenciára, ahol valami író lázálmában az időgépről vizionál, a tudósok pedig, akik azt hiszik, hogy a fizika tudományának rejtélyeit megfejtették, és a fizikai világ felderítésének tulajdonképpen a végére értek... nos, a tudósok pedig az akadémiai tagságuktól dagadozva egymást kenegetik. - Végül miért jött el? - Amiért minden ép elméjű kutató elmegy egy ilyen eseményre. Támogatóra van szükségem. A kutatások pénzt emésztenek föl, és a mi kormányunk... Bánffy Dezső szabadelvű kormánya nem akar áldozni ilyesmire. Megint megjelent a pincér. Abray az előző pohár után nyúlt, felhajtotta a sokadik konyakot, majd lecserélte az üres poharat a telire. Hunt, aki koccintani akart volna vele, egy pillanatra elbizonytalanodott, aztán jobb híján szintén felhajtotta az italt. - Huh - nyögte Ábray, és megrázta a fejét. - Azért a magyar pálinkának semmi nem érhet a nyomába. - Alkalomadtán elnézek arrafelé is - mosolygott Hunt. — Ha jól tudom, az önök országa két éve ünnepelte ezeréves fennállását. Bizonyosan tiszteletre méltó emlékekkel rendelkeznek, amit egy olyan kutatónak, mint amilyen én vagyok, érdemes lenne látnia. Ábray ennél a pontnál kezdett elismeréssel nézni Sámuel Huntra. - Tudja, hogy a magyar millenniummal a civilizált Európa civilizált polgárai között mennyien nincsenek tisztában? - Kit érdekel a dekadens Európa? - mosolyodott el az angol. - Az igazi értékek nem feltétlenül azok, amiket Párizs vagy London annak tart. - A következő kört én fizetem - döntötte el Ábray. - Sör is legyen benne, mert különben rosszul járunk. Bírom a konyakot, de nem ilyen lendületes ritmusban. - Sör is lesz benne. Hunt előredőlt, és igyekezett nyíltnak látszani. - Mr. Ábray, beszéljen nekem arról az időgépről, amit összeállított a műhelyében... Ha Mr. Wells regényét vesszük alapul, az időben történő utazás nem kevés felelősséget jelent. Mind a múlt, mind a jövő tartogat meglepetéseket, és könnyű odaveszni, ha nem ismerjük a környezetünket. - A tudósnak vajon felelnie kell-e azért, hogy mire használható a találmánya? Szerintem nem. Nekem annyiban van felelősségem, hogy a tudásom legjavát nyújtom-e. Mint ahogy a tudósvilág felelőssége is csak annyi: elismerik-e a találmányt. A felhasználás már nem a mi gondunk, mint ahogy az sem, hogy azután mi történik az utazókkal.
- Ezzel nem feltétlenül értek egyet — felelte Hunt. - A tudósok felelőssége a társadalom lelkiismeretének fokmérője. - De tudós-e az, aki csak azért eltemeti a találmányát, mert fél a következményektől? - Remek kérdés! - Sajnos idáig ebben a sznob és öntelt társaságban el sem jutottunk. - Egy pillanatig úgy tűnt, Ábray a padlóra fog köpni, az angol kollégák elé. De csak az ajkát biggyesztette le a társaság említésére. - Kretének! Degeneráltak! - A tudóstársai végig sem hallgatták önt, ez tény. Nyíltan kifütyülték, magába fojtották a szót. Megdobálták. Ha nekem lenne időgépem, visszatérnék erre az időpontra, és bebizonyítanám nekik, hogy dilettánsok. - Tehetségtelen kóklerek! - Abray szavaiban annyi lenézés sűrűsödött össze, hogy akár járni is lehetett volna rajta. Valaki megtorpant mellettük. - Kik a kóklerek ? - kérdezte egy félig részeg fizikus. Hetykén pödörte a bajszát, láthatóan adott a külsejére. Hunt nem tudta felidézni a vezetéknevét, pedig beszélt vele a reggelizőben. Valami Jules... - Maguk, másodvonalbeli egyetemi tanárok - felelte haraggal Ábray Pál. - Nyugalom - intette Hunt halkan a magyart. - Ne vegye a szívére! Az igazi tudósok nem ilyenek. Egy Röntgen, egy Hertz, egy Schuster, egy Puskás... ugye ő magyar volt? Egy Puskás nem így viselkedne. - Puskás már halott. És Hertz is. A halottak nem tudják megvédeni magukat, de én igen. - Nem kell felvennie a kesztyűt! - De igen — felelte Ábray hangosan. - Igenis kell. - Felállt, és fenyegetően az asztalra támaszkodott. - Maguk a kóklerek. Sarlatánok... - Ó, ahonnan a tudomány megszökik, oda beférkőzik az erő - nevetett oldalt egy másik francia. - Vigyázz, Jules, mert ebből ökölharc lesz. - Tudod, hogy ez a magyar őrült, én nem kötnék bele - kontrázott más is. - Kérem, uraim! - állt fel Hunt. - Nem illik ez a beszéd ehhez a jó nevű társasághoz. Tiszteljék egymást! - Ez az úr eltévesztette az ajtót - mondta Jules. - A diliház a szomszéd sarkon van. Nevetés harsant fel a teremben. Hunt Ábrayra pillantott, akinek az arca egészen elvörösödött, ujjpercei viszont elfehéredtek, olyan erősen szorította ökölbe a kezét. A tekintetében valóban őrült tűz lobbant fel egy pillanatra, de aztán kihunyt, hogy valami még félelmetesebbnek, rideg, végső elszánást tükröző csillogásnak adja át a helyét. - Maga francia, nem? - szólalt meg Ábray, és a szavak szinte koppantak. Valamelyik másodvonalbeli francia egyetemen lehet tanársegéd, és alkalomadtán, ha fehér terítővel borított asztal mellé ültetik le, akkor összekeveri a kanalat a villával. A kötözködő arca elfelhősödött. - Úgy vélem - folytatta zavartalanul Ábray -, hogy az édesanyja egy istállóban lett várandós, és ön holmi vidéki francia levelibékák áriája közepette jött a világra, azért is tűnik úgy, amikor beszél, mintha... brekegne.
A francia önuralma ennél a pontnál fogyott el, és részeg ügyetlenséggel vetette magát Ábrayra. Amaz egyszerűen félreállt, majd támadója után fordulva egy ökölcsapást indított útjára az arca felé. Találata nyomán a részeg kolléga elsodort egy széket, és ájultan hanyatlott a földre. A tömeg első sora nekilendült, hogy elégtételt vegyen, de Sámuel Hunt eléjük vetette magát, s az első támadót állcsúcson ütötte. A tudósok nem voltak túl vérmesek, mert rögtön visszahőköltek, Hunt pedig szabályos ökölvívó állásba helyezkedett, két kezét egy vonalban az arca elé emelve. Csend lett körülöttük. -Talán elfogadja a következő javaslatomat, Mr. Ábray - szólt át Hunt a válla felett. - Menjünk innen egy csendesebb helyre! - Igaza van - Ábray megigazította összezilálódott frizuráját. - Egy oroszlánnak semmi keresnivalója sincs a hiénák között. Együtt hagyták el a szállodát. New York, 2005 augusztusa. Jonathan Hunt egy félig teli kávésbögrével a kezében a lakása ajtajához botorkált. Kiakasztotta a biztonsági láncot, aztán kinyitotta a felső zárat, végül pedig elfordította a mágneskulcsot a kilincs alatt. Kortyolt a kávéból, és kitárta az ajtót. A folyosó üres volt, a lábtörlőn azonban ott feküdt a New York Times, mint mindig. Hunt lehajolt érte, fél kézzel felemelte, és tekintete a fejlécre ugrott: 2005. augusztus 5. Visszaballagott a konyhába, és leült az asztal mellé. Megitta a kávét, majd átlapozta az újságot. Megtalálta a cikkét, ami a kontinenseken átívelő illegális műkincs-kereskedelemről szólt, s átfutotta. Máshogy néznek ki a mondatok nyomtatásban, mint a számítógép monitorán. De úgy találta, hogy rendben van, és elmerengett az üres bögre fölött, hogy folytassa-e a nyomozást ebben a témában, vagy keressen új sztorit. Tudta, hogy a feketén árult műkincsek piaca óriási, ám túl sokan figyelmeztették rá, hogy veszélyes. Végül töltött magának még egy pohár kávét, és úgy döntött, ahogy mindig: nem törődik a veszéllyel. A mai napot azonban nem a munkára szánta. Pár napja kapott nyolc, tökéletesen lezárt kartondobozt. Miután édesanyja meghalt, Jonathan eladta a külvárosi családi házat, amelyben felnőtt. A dobozok a garázs fölötti padlásról kerültek elő, és az új tulajdonos postázta számára. Hunt a kisebbik szobába pakolta le mind a nyolcat, de tudta, nem őrizheti ott örökké. Precízebb volt annál, hogy dobozokat kerülgessen. Rendszerető, pedáns természete nem engedte volna, hogy felbontatlanul, egymás hegyén-hátán álljanak ott holmi kibontatlan csomagok. Megitta tehát a kávét, majd fogat mosott, és átöltözött kényelmes, otthoni viseletbe. Így fogott hozzá a dobozok felbontásának. A délelőtt olyan volt, mintha szellemet idézne: a múlt szellemét. Nem csupán fotóalbumok kerültek elő, régi családi képek, édesanyjáról, apjáról, a nagyszüleiről és még Sámuel Hunt dédapáról is, hanem megannyi gyerekkori játék, emlék, amit édesanyja megőrzött. Régi rajzok, térképek, naplók és még egy kezdetleges, gyermekkori verseket őrző kézirat is... Egy társasjáték, amit ő csinált, és egy iskolai makett a piramisokról.
És könyvek. A második doboz aljáról előkerült például egy magyar nyelvű könyv, amit a nagyapja ajándékozott neki gyermekkorában. A nagyapja ugyan egy szót sem érthetett belőle, de Jonathan édesanyja nagy becsben tartotta. Hunt megilletődve vette kézbe a könyvet, amely számára az ismeretlen, európai múltat testesítette meg. Édesanyja szülőföldjét. A címe Egri csillagok volt két kötetben. Emlékezett rá, hogy elolvasta egyszer vagy kétszer. Amikor édesapja meghalt, Jonathan még ötéves sem volt. Kettesben maradtak az anyjával, és otthon csak magyarul beszéltek; Gönczi Ágnes, az egykori színésznő fontosnak tartotta, hogy anyanyelvét fia is tökéletesen beszélje. Jonathan tízévesen vette először kézbe Gárdonyi könyvét, de akkor nem olvasta végig. Erre csak négy évvel később került sor, és akkor tetszett is neki. Kalandos volt, és nagyon távoli. Térben és időben is egy távoli, ismeretlen korba vezetett vissza. Európa szívébe - és a tizenhatodik század derekára. Jonathan a földön ülve belelapozott az első könyvbe. Jó pár éve nem olvasott magyar szavakat, de hamar visszatalált hozzájuk. A nyelv dallama édesanyját idézte fel. „Gergely azt hitte, álmodik. Ahogy ott poroszkált Dobó mellett a kis fürge török lovon, azon tűnődött, hogyan került ő bele ebbe a nagy dicsőségbe. Hol a lovat nézte, hol a szép kardot. A lovat meg-megsimogatta, a kardot ki-kihúzta. Ha véletlenül törökre bukkannak, és Dobó azt mondja neki: vágjad, Gergő! — hát az is bizonyos, hogy Gergő nekivág most akár egy hadseregnek! Immáron alkonyodott. Az eget pikkelyes felhők borították, s ahogy a nap aranyozni kezdte az eget, olyanná vált, mintha pikkelyes aranyból volna az egész égboltozat. Ahogy lefelé ügetnek a kanyargós úton, a Dobó lova egyszer csak megáll. A fejét fölemeli. Fúj, és nyugtalanul kapálja a földet. Dobó visszatekint. - A lovam törököt érez - mondja a fejét rázva —, álljunk meg." Jonathan felsóhajtott, és a második kötetet is a kezébe vette. Belelapozott abba is, ám az olvasásig nem jutott el, mert talált benne két levelet. Az első pillanatban meghökkent, majd eszébe jutott, hogy ezek a borítékok régen is a könyvben voltak, de akkor ügyet sem vetett rájuk, legfeljebb könyvjelzőnek használta őket, hogy emlékezzen, hol tart az olvasásban. Most azonban kivette a leveleket, és kibontotta az elsőt. Meglepetésére angolul íródott. Két papírlap, kézzel írva, s a végén egy másik kézírás, másik tinta: egy megjegyzés, szintén angolul, 1898-ból. Jonathan a megjegyzést olvasta el először. „Temperamentumos fantasztának tűnik, ám lehengerlő az a lelkesedés , amellyel a kísérletei felé fordul. Emellett okosabb és számítóbb annál, hogy teljesen bolondnak nézhessem. Márpedig ilyen lelkesedést csak olyanoknál tapasztalhatunk, akik nem teljesen eredménytelenek a kutatásaik területén, bármily fantasztikusnak is tűnik első pillantásra. Talán valóban tud valamit.
Esetleg egyszer érdemes lenne meglátogatnom a magyar professzort Eger városában." Sámuel Hunt lehetett, aki ezt írta. De mit keres itt egy több mint százéves levél? — tette fel magának a kérdést Jonathan, és rögtön egy másikat is megfogalmazott magában: Sámuel dédapa, a nagy és híres világutazó, aki ötvenévesen egyszer csak nekiindult a nagyvilágnak, mint holmi 19. századi Indiana Jones, Magyarországra akart látogatni? - Érdekes - mondta fennhangon. - Ezt a levelet eddig miért nem olvastam? Türelmetlenül olvasni kezdte az ismeretlen magyar professzor szálkás betűit. „Kedves Tudós Kollégám! Ezt a levelet az Orient expresszről írom Önnek, amely végre hazavisz hazám, Magyarország, és szűkebb pátriám, Eger felé. Úgy érzem, az emberi kishitűség és a tudományos körök korlátoltsága hosszú magányra fog kényszeríteni, amelynek fájdalmán csak azon levélváltások fognak enyhíteni, melyeket Önnel és az Önhöz hasonló kiművelt és nyitott elmékkel lesz remélhetőleg módomban folytatni. Azt a szégyent, ami azon a bizonyos londoni konferencián ért, sohasem fogom tudni elfelejteni. Tudományos felszólalásomat, melyben az időutazás gyakorlati lehetőségét igyekeztem tényekkel bizonyítani..." Jonathan ennél a pontnál érdeklődve vonta fel a szemöldökét. Újságíró volt, a tények embere. Nem hitt az időutazásban. „...a tudósközönség köznevetség tárgyává tette, engem pedig fantasztának, mi több, egyenesen eszelős sarlatánnak kiáltott ki. Ön egyike azon keveseknek, akiknek az arcán nem láttam a gúny, a megvetés jeleit. Való igaz, hogy Ön korábbi beszélgetéseink során is nyitottnak és érdeklődőnek bizonyult e témakörben. Itt meg kell jegyeznem, bár a »nagyra becsült« tudósok komolytalannak tartották az elméletemet, ugyanakkor a legmagasabb politikai körök mély érdeklődésüket fejezték ki találmányom iránt, s komoly szándékukat fejezték ki kutatásaim további nagylelkű támogatására. Mélyen tisztelt Kollégám, most is határozottan állítom, hogy a visszautazás az időben nemcsak elviekben lehetséges, hanem a közeli jövőben meg is fog történni! Emlékeztetném arra, hogy pár éve még ugyanezen vaskalapos tudóstársadalom jeles tagjai teljesen kizártnak tartották, hogy emberek kábelek segítségével nagy távolságból beszélgessenek egymással, és lám, manapság Bell művének fokozatos elterjedésekor már az olasz Marconi találmányának, a kábel nélküli sugárzásnak a lehetőségeit vizsgálják. Ugyanígy átalakíthatja az emberek gondolkodását, amikor egy hasonló mérvű tudományos meglepetéssel lesz módomban szolgálni, a legrövidebb időn belül. ígérem Önnek, hogy ezen eredményekről haladéktalanul és hiánytalanul tájékoztatni fogom. Bízom
benne, hogy Önben, Hunt úr, megértő partnerre, mi több, támogatóra lelek majd. Addig is maradok mély tisztelettel az Ön Kollégája, Ábray Pál" Jonathan kétszer is végigolvasta a levelet, mielőtt a másodikhoz nyúlt volna. Először most is Sámuel Hunt megjegyzéseit olvasta át. A világutazó dédapa a következőt írta a második levélre 1898 októberében: „Mennyi tűz, mennyi düh, mennyi felkiáltójel! Érdekes ember. Az őrület jelei itt jobban kiütköznek, mint bármely korábbi megnyilatkozásaiban. Az eseményeket zavarosan írja le, neveket nem említ. Szándékosan? Végtelenül becsvágyó és törtető. Ha újra ír, csak akkor válaszolok." Kevéssel alább másik tintával ugyanaz a kézírás 1903 decemberében azt jegyezte le: „Egy könyvvásáron megláttam és megvásároltam egy magyar író, bizonyos Gárdonyi könyvét, mert a címe (Egri csillagok) eszembe juttatta Ábray professzort, aki felől évek óta nem hallottam. Sajnos a könyv magyarul íródott (első kiadás), így nem értem a szavait, de a könyves ember azt állítja, hogy történelmi regény, amely az Eger várát ért török támadásról szól. Vajon mi lehet Ábrayval?" Jonathan újra kézbe vette a könyvet, és csendes mosollyal üldögélt egy ideig. Ezek a pedánsan sorakozó, szépen kerekített, professzori betűk, Sámuel Hunt szavai visszaforgatták az idő kerekét száz évvel. A két kötet tehát régi, régebbi, mint gyermekkorában sejtette. Valamilyen kalandos úton eljutottak Londonba, hogy aztán ott a dédapja rájuk találjon, s csak úgy kedvtelésből megvegye. Nem olvasta el, mert nem olvashatta el őket, de nem vesztek kárba, mert az unokája véletlenül magyar lányt vett el feleségül, és a családi bibliotéka megőrződött és öröklődött nemzedékeken és földrészeken keresztül, éppen rá, Jonathan Huntra. Érdekes játszmákat űz a sors. Jonathan a fejét csóválta. Nem lehet figyelmen kívül hagyni valamiféle elrendeltetettséget. Megszólalt a telefonja, valahonnan a konyhából. Jonathan feltápászkodott, és kisétált érte: a kávéfőző gép előtt hagyta. Allison kereste. — Jonathan, merre vagy? — kérdezte a lány. - Itthon - felelte a férfi némileg kelletlenül. - Ma nem mentem be dolgozni. Az édesanyám hagyatékát rendezgetem. — Persze, mondtad is, hogy kell hozzá pár nap. De el kellene jönnöd velem egy jótékonysági árverésre a héten, szombaton. - Allison, nekem erre nincs sem időm, sem kedvem. Tudod, hogy nehezen viselem a társasági cirkuszokat. — Jonathan... — Türelmetlenség csendült a nő hangjából, de aztán hirtelen kérlelőre fordult. - Ez nekem nagyon fontos. Sejtheted.
- A múlt heti is az volt, Allison, és az azt megelőző is. Legalábbis azt mondtad, és csak pezsgőt ittunk meg salátát ettünk. Nem szeretem ezeket a társadalmi eseményeket, csak arról szólnak, hogy megmutasd magad. És szerintem sok pénzt kidobsz teljesen felesleges és értéktelen dolgokra. — Ezen nem akarok vitatkozni, Jonathan. - Én sem, Allison. - Akkor jó. Kérlek, tedd magadat szabaddá szombatra! Jonathan egy pillanatig elgondolkodott, végül bólintott. — Rendben. - Ma este nem találkozunk? - Inkább ne, Allison. — Átjöhetnél. — Sajnálom, nem tudok. Most... még sok minden van előttem. - Rendben. Akkor holnap? - Igen. Fussunk össze ebédkor! - Rendben. Jonathan letette a telefont, és nagyot sóhajtott. Nehéz volt a szíve, mert érezte, ez a kapcsolat már nem fog sokáig tartani. Allison aranyos lány, céltudatos, és a maga módján szereti őt, ő pedig viszontszereti. Csak épp nem illenek össze. Jonathan visszatért a dobozok, az Egri csillagok és a levelek mellé a kisszobába. Felvette a második levelet, amit még nem olvasott el, és amiben Sámuel Hunt szerint „az őrület jelei jobban kiütköznek".
,Mélyen tisztelt Hunt Kolléga Úr! Előző levelemben ígértem Önnek, hogy amint Egerbe érek, tájékoztatni fogom a munkám eredményeiről. A sors azonban ismét közbeszólott. Sajnos nincsenek új eredményeim, mi több, visszalépésként kell konstatálnom a jelen helyzetemet. Távollétemben ugyanis a segédem, valamint egy semmirekellő firkász ellenem szövetkezvén a masinámat működésbe hozta egy kísérlet céljából! Kontárkodásukkal leírhatatlan kárt tettek a munkámban, a pavilon megrongálódott, és ami ennél is szörnyűbb, egy teljesen új gyűrűt is kell készítenem! Képzelheti, hogy érintett mindez engem a londoni csapások után! Azonban semmi nem maradhat büntetlenül! Az ostoba segéd valószínűleg az életével fizetett, vagy legalábbis soha nem fog visszatérni az övéi közé. Árulásáért, túlbuzgóságáért ez a büntetése! A számító firkászt pedig a kezemben tartom. Semmiképp sem derülhet ki ez a katasztrófa! Csupán Önnek írok erről, kérem, kezelje bizalmasan. Sokat elmélkedtem, gondolatébresztő volt az Ön kedves, nyugtató hatású levele is. Azonban a tudóstársadalom értetlensége, valamint a fent vázolt helyzet is késztetett arra, hogy az előző levelemben említett legfelsőbb politikai körök ajánlatát elfogadjam. Mélyen tisztelt Kollégám, olybá tűnik, hogy amit a tudomány képtelen értékelni, azt a politika állítja szolgálatába! Támogatásra van szükségem. Az idő sürget, egyetlen pillanatot sem vesztegethetek el, hogy a sabotage miatt
ért lemaradásomat behozzam. Sajnos bizonytalan, hogy ezután lesz-e lehetőségem részleteket közölni Önnel a kutatással kapcsolatban, de úgy érzem, garantálhatom, hogy hallani fog még rólam! Az Ön magyar kollégája, Ábray Pál" Ez a levél valóban zavarosabb volt, a befejezésében pedig volt valami fenyegető. Jonathan hirtelen felpattant, s a könyvekkel meg a levelekkel együtt átment a dolgozószobájába a számítógép mellé. Leült az asztalához, és a keresőbe beírta az Abray nevet, ékezet nélkül. Semmi használhatót nem talált, ami az Ábray családhoz vezette volna, ezért aztán a Pal Abrayval kísérletezett. így már magyar nyelvű oldalak is megjelentek a keresésre. - A szegedi színjátszás krónikája - olvasta Jonathan hangosan. - Ábray Aranka... Ábray Zoltán... Budapest Evezős Klub, jelentés 1923-ból... Ez is régi, de nem olyan régi. Talán rokonok. Nem voltak rokonok. Majdnem egy órát kutakodott, de semmilyen magyar vagy angol nyelvű utalást nem talált Ábray Pál feltalálóra. Ezek után megpróbálta megkeresni annak a százhét évvel ezelőtti londoni konferenciának az interneten fellelhető emlékét, amire az első levél utalt, sőt még a dédapja nevére is elindított egy keresést. Ismerte minden kalandját, legalábbis eddig úgy hitte, ismeri. Ám a net semmi újat nem tárt fel előtte a múltból. Amikor Jonathan felállt az asztal mellől, hirtelen éhséget érzett. Már benne járt a délutánban, s eddig csupán egy kávét ivott, azt is cukor nélkül. Emlékezett, hogy a hűtőben van egy kis sajt, abból vágott magának két csíkot, hogy éhen ne haljon, majd úgy döntött, hogy lemegy a sarokra, a kis olasz vendéglőbe, és eszik valamilyen pastát. Bazsalikomosat kívánt, és el is határozta, hogy azt is fog rendelni, nem válogat. Rendbe szedte az öltözékét, és keresett a halványkék inghez egy visszafogott nyakkendőt, sötét és pasztell színekben, majd zakót kanyarintott a vállára. Odakint ugyan meleg volt, de Jonathan, ha csak tehette, nem mutatkozott zakó nélkül. Pólót pedig még a legközelebbi barátai sem láttak rajta soha. Ezért talán kicsit merevebbnek tűnt az átlagosnál, de nem bánta. Jól érezte magát a bőrében, megjelenéséből, csendes beszédéből nyugalom és visszafogott erő sugárzott. Mielőtt kilépett az ajtón, lekapcsolta a számítógépet, az Egri csillagok két kötetét pedig a polcra tette. Zsebébe csúsztatta elmaradhatatlan jegyzettömbjét és egy vékony tollat, amit a drótspirálba akaszthatott. Kint az utcán a szokásos New York-i tömeg fogadta, és a szokásos augusztusi napsütés. Balra fordult és köszönt az újságosnak, aki széles mosollyal bólintott felé. Tudta róla, hogy a New York Timesnak dolgozik, és megkülönböztetett figyelemmel bánt vele. Jonathan soha nem sietett, gyakran beszélgettek is. Az újságárus olasz volt, Paolónak hívták, a nagyapja 1936-ban vándorolt be Olaszországból, húsz évvel Jonathan édesanyja előtt. - Hogyhogy itt látom, Mr. Hunt? - kérdezte Paolo. - Ma nem dolgozom - állt meg Jonathan. - Szabadságot vettem ki. - Kell egy kis pihenés, nem igaz? - Úgy valahogy. - Olvastam ám a mai cikkét a New York Timesban. Maga nagyon merész, tudja-e. Én rá se mernék nézni azokra, akikkel maga riportot csinált.
- Köszönöm, Paolo. - A műkincs-kereskedelem veszélyes üzlet. - Én csak írok róla. - Az még veszélyesebb. Az nem veszélyes, amit én csinálok. Eladni az újságot. De ilyeneket írni... - Könnyű magának, Paolo. - Azt nem mondtam, Mr. Hunt, de máshogy nehéz. Olyan... békésen nehéz. Jonathan mosolygott. - Értem. De higgye el, Paolo, én sem élek izgalmasabb életet, mint maga. - Na, ezt nehezen hiszem. - Túl sok mozit néz. - Csak a sorozatokat. Azokban sokkal több igazság van. És kényelmesebb is a tévét nézni. - Igaza van, Paolo. - Kéri most az újságjait, Mr. Hunt? - Most ebédelni megyek. Majd visszafelé. - Rendben van, Mr. Hunt. Jonathan intett, és kilépett az újságosbódé árnyékából. - Mr. Hunt... - szólt utána Paolo, csak azt akarta mondani, örül, hogy ismerheti, de nem jutott a végére, mert abban a pillanatban, hogy az újságíró visszalépett, szilánkosra tört mellettük az elektronikai üzlet kirakata. Mindketten összerezzentek. Üvegcserepek záporoztak rájuk, majd valami átütötte az újságosbódé oldalát. Szép kis kerek lyuk támadt rajta, és Jonathan Hunt mellett felporzott a járda. Egy kis kráter keletkezett a helyén. Paolo rögtön hasra vágta magát, Jonathan viszont csak letérdelt. Egy lövedék átütötte a bódét, de elkerülte őket. Hamarosan megérkezett a rendőrség.
1. Eger, 1898 szeptembere. Gárdonyi a szomszéd telket méregette, és úgy érezte, megérte azt a százötven forintot, amibe került. Hozzászokott, hogy tágas tér veszi körül, és most kifejezetten örült, hogy az egri ház kertje a szomszéd telek hozzáragasztásával megnövekedett. Persze a kifizetett százötven forintért életében először adósságba kellett vernie magát, s nem nagyon szerette, ha tartozik valakinek, legyen az Szabolcska Mihály vagy a Győri Hírlap, közvetve pedig a főszerkesztő, Szávay Gyula. Az adósságot azonban végre törleszthette, s a legújabb honoráriumokból még egy tehénre is telt. Kár, hogy a Szegfű nagyon nem akarja megszolgálni az érte kiadott hatvanöt forintot. Alig ad tejet. Az író felnézett, és a telekről a várra tekintett, annak magas falaira s a falak fölött látható tornyokra, építményekre. Ezért szeretett bele ebbe a helybe, ezért a látványért - és a békességért, ami ebből a képből áradt. Egyszerűen jól érezte magát itt, mintha maguktól záporoztak volna az ötletek és a szavak. Lépteket hallott a háta mögül. Édesanyja és a cseléd közeledtek a kertkapu felől. -Jó reggelt, édesanyám - köszönt az asszonynak, aki persze sokkal korábban felkelt, hogy kimenjen a piacra megvenni, ami a háztartáshoz szükséges. Ma még nem találkoztak. - Milyen volt a séta? - Nem is tudom, hogy bírod ezt a nyüzsgést - felelte Teréz asszony fáradtan. - Rengeteg ember, és mind siet. Még szerencse, hogy itt ilyen csend van. - Reggel igen - válaszolt Gárdonyi mosolyogva. Arra célzott, hogy délutánonként mind az utcakölykök, mind a katonák szívesen megfordultak a ház előtti füves mezőn. - Beviszem a kosarat a konyhába — mondta a cseléd, és besietett a konyhába. - Jöjjön ide! - kérte az író, és kinyújtotta a kezét édesanyja felé. Maga mellé húzta. - Nézze ezt a látványt! Ez mindenért kárpótol. Ezekről a falakról több száz év néz le ránk. Sokat próbált, törődött falak. -Jaj, fiam, nem vagyok én író, hogy azt lássam, amit te, ingatta a fejét Teréz asszony. - Ebben a korban az ember már nem nézelődik, csak ül a padon, és élvezi a napfényt. - Wolfner szinte hetente nyaggat, hogy mikor lesz kész a teljes regény. A Dávidkáné túlságosan is tetszett neki - mondta Gárdonyi. - És most próbálok erőt meríteni a látványból. - Az egri regényedben akadtál el? - A Gergő diákban. Vagy miben... - Mondtam mindig, hogy válassz valami becsületes kétkezi munkát. Ácsmunkában ritkán akad el az ember. Jók azok a könyvek, de nem írni, hanem olvasni kell őket. - Ha mindenki olvasna, és senki sem írna, nem lenne mit olvasni - válaszolta az író szelíd derűvel.
Édesanyja megszorította a kezét, majd elengedte, és elindult a kis ház felé, amely inkább tűnt romosnak, mintsem épnek. - Megyek, elkészítem az ebédet, így is késésben vagyok. - Mari segíteni fog. - Persze, fiam. Gárdonyi bólintott, majd egy utolsó pillantást vetett a várra, és az édesanyja nyomába szegődött. Azonban nem az ebéd elkészítésében akart segédkezni, hanem a felöltőjéért ment, amit magára kanyarintott, így indult neki a városnak. A postára tartott egy írással, ami a Pesti Hírlapnak készült. Az előző éjszaka írta, majd borítékba helyezte, és eltette a felöltőjébe. A Gárdonyi-ház a Hóhér-parton állt, legalábbis így nevezték a helybéliek a gyéren lakott domboldalt. Az író lassan ballagott lefelé a földúton a város központjába, ami Budapest után kellemes menedéknek tűnt. Ám az édesanyja nehezen szokta meg, Szőlősgyörökről ide költözve ő nagyvárost látott Egerben. Gárdonyi a bajsza alatt mosolygott: az idők szavát vajon megértené-e az anyja korában? Húszharminc év múlva? Vajon mi lesz itt 1918-ban vagy '28-ban? Aztán a gondolatai megint csak az egri vár és a Gergő diák című regény felé fordultak, amit az Új Idők kérésére tavaly kezdett el kidolgozni, és amelynek középpontjában az 1552. évi nagy török ostrom állt. Wolfner József asztalára júliusban le kell tennie a regény vázlatát. Igazából még a címét sem tudta. Volt már Holdfogyatkozás és Hol terem a magyar vitéz! Most éppen Hold és a csillagok. Szörnyű. Elmerengett a címek fölött, s eszébe jutott, hogy mi lenne, ha a városról nevezné el a regényt. Eger dicsősége. Vagy, mondjuk, Egri csillagok. Ez utóbbi egész jól hangzott, de annyit töprengett már a cím fölött, hogy ezt sem tekintette véglegesnek. Tudta, mennyire fontos, hogy első történelmi regényének milyen címet választ. Mert a magyar történelmi múltat úgy idézte fel benne, ahogy szerző előtte még soha. A postán Juli kisasszony kezébe adta a levelet. - Ó, ez a Pesti Hírlapnak megy? - pillantott a címre a fiatal lány. - Maga gyakorta megfordul arra, ugye? Úgy gondolom, hogy a mi városunk PestBudának a nyomába se érhet. Érdekes lehet arrafelé az élet... Olyan kalandos. - Már régóta Budapest a neve - mosolygott Gárdonyi. - A postai költségeket... - Tudom. A Hírlap állja. - Ügy van. Köszönöm, kisasszony. - Egyszer mesélhetne Budapestről! Juli kisasszony mosolygott, s mosolyából a nagyvilág iránti áhítat áradt, ami mindig zavarba hozta Gárdonyit. Az író gyorsan elköszönt. Egy találkozóra igyekezett, amit erre a délelőttre beszélt meg. Amikor alig egy éve Egerbe költözött, összefutott egy érdeklődő mesteremberrel. Véletlen találkozás volt, ám azt követően Jámbor Zsigmond — így hívták a férfit — segített a háznál pár gyakorlati dologban. Ám nem csupán ott. Eligazította az írót a város ügyeiben, hírekben, ismeretségekben. Ősszel aztán, amikor megtudta, miről ír Gárdonyi, annak ellenére, hogy nem volt újságolvasó ember, segített az anyagok összegyűjtésében is. Bejárta Eger utcáit, és rajzolt egy térképet a török kori emlékekről, amik az
évszázadok, illetve I. Lipót és az udvari kamara pusztításai ellenére fennmaradtak. Precíz térkép volt, látszott rajta, hogy készítője értett hozzá. Gárdonyi megbízott Jámborban, mert becsületes volt, és egyenes, amilyennek az embert szeretni lehet. Naivitása inkább szórakoztatta, mint idegesítette, így a segítségből furcsa kapcsolat lett, amit sosem koronáz meg barátság, de tisztelet és kedvesség igen. Gárdonyi gyakran formálta szereplőit az ismerőseiről, természetesen más néven vagy hasonló neveken. Ezért 1897 novemberében nagyvonalúan felajánlotta, hogy elnevez Jámborról egy szereplőt a regényében. A becsületes mesterember megilletődött - és elutasította a felajánlást. Ám az a történet... Gergő diák története csak nem akart kikerekedni. Most úgy érezte, korábbról kellene indítani. A gyerekkorból. Előzményt írni az eddigiekhez. Jó ötlet, tartsuk észben! - gondolta az író. A vár tövében járt, a Török bástya közelében, ahova Jámbor Zsigmonddal megbeszélte a találkozót. A férfi itt dolgozott a környéken, amolyan mindenes volt egy Ábray Pál nevezetű feltaláló műhelyében. Gárdonyi körbetekintett a szűk utcákon: korábban érkezett, Jámbornak még nyomát sem látta. Megfordult, hogy le tudja olvasni az időt egy templomtoronyról, amikor hatalmas dörrenés remegtette meg a levegőt és a földet, majd apró kődarabok kezdtek záporozni rá, és mindent elöntött a füst. Mintha csak a regénye kelt volna életre, a vár tövében felrobbant valami. 2. Gárdonyi zavara csupán egy pillanatig tartott, azután rögtön nekilendült, és belevetette magát a füst és por átláthatatlan felhőjébe. Nem ijedt meg, a vérében volt a bátorság: apja Ziegler Sándor 1848-ban a forradalmárok oldalán harcolt Kossuth mellett a szabadságért. Ő sem adhatta alább merészségben. Elsőként ért a robbanás helyszínére. Egy ledőlt falat látott homályosan, és átmászott rajta. Bent romok és pusztulás fogadta, és két emberi test. A közelebbihez ugrott, és megfordította. Hunyorogva nézte, miközben zakója ujját az orra elé szorította. A férfi tekintete merev volt, arca halovány. A mellkasa felszakadt, látni engedte a bordáit. Nem lehetett már segíteni rajta. Gárdonyi a földre helyezte, gyengéden, ahogy illik. Szeme már könnyezett, mert bár a por lassacskán leült, a különös műszerekből előtörő füstfelhő gyilkosan gomolygott a zárt térben. A másik testhez lépett. Melléje is letérdelt, és a vérrel borított arcban felismerte Jámbor Zsigmondot. Tudta, hogy gyorsan kell cselekednie. Fejét Jámbor mellkasára tette, és halk ütéseket hallott. Gárdonyi nem volt erős ember, de a kétségbeesés megsokszorozta erejét. Felállt, s felemelte a magatehetetlen testet. Ölbe fogta, úgy vitte ki a fal résén át a szabadba, ahol friss levegőhöz juthattak mindketten.
Amikor a férfit letette a kemény földre, köhögőroham lett úrrá rajta. Mintha csak kátrányból lett volna a tüdeje. Ahogy szóhoz jutott, a lassan gyülekező nézősereg felé fordult. - Segítsenek, emberek! Két suhanc segített még kijjebb vinni a testet, ki a tiszta levegőre. - Szaladjon valaki a doktorért! - intett Gárdonyi a kíváncsiskodók felé. Azután alaposan megnézte Jámbort. Ábray segédje csúnyán festett, az egyik szeme helyén sötét, vérrel borított gödör tátongott. A keze furcsán kicsavarodott, valószínűleg eltört valahol. De élt, és ez volt a legfontosabb. Gárdonyi finoman pofozgatta, megpróbálta életre kelteni. Vizet kért a kútról, de a bámészkodók egyike sem akart elmenni, így erőteljesebben szólt rájuk. Végül egy tizenéves fiút szalajtottak el, aki aztán nem is a kútra ment, hanem csak a patakig. Ám Gárdonyinak ez is megfelelt, nem tette szóvá, hogy a víz koszos. Lemosta a sebesült arcát, és mire Jámbor magához tért, megérkezett az orvos is. - Mi történt? - kérdezte a segéd rekedt hangon. - Valami felrobbant a műhelyben - válaszolta Gárdonyi a feje mellől. - Istennek hála! - rebegte a sebesült. A füléből véres folyadék csorgott, nem is hallhatta, amit Gárdonyi mondott. - Istennek hála, megvagyok... De nem látok jól... - Él, és ez jó hír - mondta az író kicsit hangosabban. Oldalra húzódott, hogy Jámbor látóterébe kerülhessen. Próbált nyugodtan viselkedni. - Ne törődjön most mással! - Gárdonyi úr? - Jámbor felismerte. Vagy talán csak megérezte, ki van fölötte. - Igen. Én vagyok. A doktor letérdelt melléjük. - Mi történt? Gárdonyi egy pillanatra elvesztette a kívülálló szerepét. - Ítélje meg maga, doktor! Nem őszi meghűlés, és nem kecske öklelte fel! - A robbanásban sérült meg? - Igen. Bent volt az épületben. - Maga hozta ki? - Igen. Az orvos megvizsgálta Jámbort. - A keze eltörött, merevítőbe rakjuk. Az egyik szeme elveszett mindörökre. Megnézte a másikat. - Mit lát? Mivel a sérült nem válaszolt, Gárdonyi közölte az orvossal, hogy próbálja hangosabban, mert a robbanáskor Jámbor hallása is sérülhetett. - Mit lát? - kiabálta az orvos. - Nem sokat. Sőt, semmit - felelte elhaló hangon Jámbor. - Attól félek, megvakul - mondta az orvos. - Csúnyán néz ki, nem sok reményt fűzök hozzá. - Tegyen meg mindent, amit csak tud - morogta Gárdonyi. - A sérüléseket még csak-csak el tudjuk látni az Irgalmasoknál, ám a szeméhez lehetséges, hogy budapesti professzort kellene hívatni. Olyasvalakit, aki szakértője az emberi látásnak, azzal, és csak azzal foglalkozik. - Akkor hívasson!
- Az ilyen vizitáció pénzbe kerül — mondta fejcsóválva az orvos. - Nem hiszem, hogy a sérültnek módjában állna kifizetni. És nem is bizonyos, hogy a budapesti professzor tud segíteni, megeshet, hogy kidobott pénz volna! - A műhely tulajdonosa feltételezhetően állja a költségeket. - Feltételezhetően? Gárdonyi elvesztette a türelmét. - Ha Abray Pál nem fizeti, kifizetem én. De tegyen már valamit, ne feküdjön ez a szerencsétlen ember itt a földön! - Hamarosan itt lesznek a hordággyal... - Mit nem fizet ki Ábray Pál? - emelkedett egy alak kettejük fölé. Gárdonyi hunyorogva nézett fel. - A gyógyítás költségeit. - Miért fizetné ki, ha az emberei éppen most tették tönkre a kutatását és életének munkáját? - kérdezte az ismeretlen dühösen. - Talán, mert neki dolgoztak, és egyikük érte halt meg - felelte Gárdonyi mérgesen. Feltámadt benne a harag, amit csak ritkán tapasztalt magában. Békeszerető, gondolkodó ember volt. A helyzet azonban most kihozta belőle a dühöt. - A másikuk pedig itt fekszik tehetetlenül. Ki maga? Az ismeretlen visszataszító alaknak tűnt. Kevélynek, kötöz- ködőnek, aki előbb ítélkezik, s csak azután cselekszik, jó pedig nem várható tőle. - Akit emlegetett. Ábray Pál. - Jöhetett volna előbb is. És akkor mellettük feküdne. - Akkor nem lett volna robbanás. — Ábray öntudatossága nem csupán szavaiból áradt, de tekintete, arca, testének tartása is ezt sugallta. — Én nem fizetek ki semmilyen kezelési költséget. - Én viszont igen — felelte Gárdonyi, és az orvoshoz fordult. Kezelje Jámbor segédurat a neki járó figyelemmel! Tartom, amit mondtam. Állom a költségeit. A nézelődők között rés nyílt. Ketten érkeztek az irgalmas rendiek kórházából egy hordággyal. Gyorsan ideértek, a rend kórháza a minaret mellett állt, nem olyan messze. Gárdonyi a sebesült fölé hajolt. - Nyugodjon meg, Zsigmond! Táviratozom Pestre egy szemészprofesszorért. Mindent megteszek, amit lehet. Jámbor véres vonásain mintha mosoly futott volna át. - Köszönöm, nagyságos úr. De... Négyen fogták meg, s emelték fel a testet. Gárdonyi megfogta a kezét. - Semmi ellenkezés. Teszem, amit tehetek. Engedje meg nekem! - Az isten áldja meg - mondta Jámbor elhaló hangon, majd elvitték. Gárdonyi pár pillanatig meredten nézett utána, azután ment vissza a postára táviratozni. Úgy lépett el Ábray mellett, mintha csupán szellemalak volna. Mintha nem is lenne a világon. New York, 2005 augusztusa. Patrick Godwin, Jonathan Hunt szerkesztője, amikor meghallotta, hogy mi történt, félbehagyta, amin éppen dolgozott, és személyesen ment ki az újságírók közé Jonathan Huntért.
- Jonathan, Jonathan, Jonathan — ingatta a fejét immár a szerkesztői szobában. - Miért ez a makacsság? Ha rám lőnének, még ha csak figyelmeztetésképpen is, én bizony kivennék pár nap szabadságot, és eltűnnék az országból. Tényleg. - Nincs mitől félnem - felelte Jonathan nyugodtan. - Én nem félelemről beszéltem. Az asztal előtt álltak. Halkan zúgott a számítógép ventilátora. - Mikor is volt utoljára szabadságon? - Három éve. - Maga remek újságíró és remek ember. Különbözik a többiektől, mert elvei vannak, és az igazságérzete vezérli, és ezért becsülöm önt. Ez a... kötődés az igazsághoz, és az elkötelezettség, amivel érvényt szerez neki, na meg a szakmai alaposság az egyik legjobb újságírónkká teszi. Nem akarom elveszíteni. Nem akarom, hogy egy eltévedt golyó megölje. - A rendőrök szerint a műkincs-kereskedelemről írt cikkem miatt haragudott meg rám valaki. De nem valószínű, hogy még egyszer rám lőnek, mert csak maguknak ártanak vele. Meg akartak ijeszteni. Vagy figyelmeztetésnek szánták. - Minden megeshet, minden megeshet. - Patrick energikusan megragadta Jonathan Hunt vállát. - Az okok azonban most nem számítanak, Jonathan. Menjen szabadságra! Azt javaslom, hogy menjen szabadságra. Ideje lenne. Hunt a fejét ingatta. Nem akarom, hogy azt higgyék, megfutamodtam. - Nem fogják azt hinni. Ismerem magát... Sose futamodna meg, de most az egyszer gondolkodjon józanul... - Köszönöm, Patrick. Ugyan, nem úgy gondoltam. Háromszor is magára lőttek. Ez nem játék, vegye komolyan. - Komolyan veszem. Nem úgy néz ki. — Patrick Jonathan mellé lépett, és itölelte a vállát. - Mi mindannyian féltjük magát. - A szerkesztő elmerengett. - Na jó, nem mindannyian, mert vannak, akik féltékenyek magára. Szerintük túl sok jó anyagot ír. Tegyen meg nekünk annyit, hogy elmegy pár hétre... - És a következmények? - Kipiheni magát. - A lövésekre gondoltam. - Azt is bízza ránk! A kapcsolatainkon keresztül igyekszem nyomást gyakorolni a rendőrségre, hogy derítsék fel az esetet. De addig is adjunk időt nekik. Nem akar elutazni valahova? Nincs valami vágya? - Gondolkodtam rajta. Most kaptam meg pár családi ereklyét, és megfordult a fejemben, hogy ellátogatok Magyarországra. Patrick Godwin egy pillanatra kiesett a szerepéből. - Magyarországra? Miért is? - Az édesanyám magyar volt. - Értem. Családi gyökerek. - Úgy valahogy. - Rendben, Jonathan. Én is csak azt javasolnám, hogy t somagoljon össze, és utazzon el az édesanyja szülőföldjére. Töltsön el ott pár hetet, ezalatt megpróbálunk utánajárni a merényletnek. Aztán ha hazajön, ott folytathatja, ahol abbahagyta.
Jonathan elgondolkodott. Nem akart elmenekülni innen, de mivel megfordult már a fejében, hogy elutazik ősei földjére, nem állt távol tőle a javaslat. De mi legyen Allisonnal? Egy kapcsolat, amely már a végét járja. Nem viheti magával, de nem is hagyhatja itt úgy, hogy visszatér majd hozzá. Olvasnia kellene a jelekből? - Tényleg ideje lenne elmennem szabadságra - mondta hirtelen. - Na, megjött az esze! - De... hadd kérjem meg arra, Patrick, hogy ezt a merénylet dolgot ne verjük nagy dobra. Nem akarom, hogy sokan megtudják. - Kire gondol? - Leginkább Allisonra. - A barátnőjére? - Igen. Találkozott vele a múltkor a színházban. Nem hiszem, hogy ezt fel tudná dolgozni. Nem akarom elmondani neki, csak megijeszteném. - Rendben, Jonathan. Megígérem. Amennyire lehet, köztünk marad. És értesítem a nyomozás állásáról. - Az jó lesz. Patrick Godwin elmosolyodott, és kezet nyújtott. - Akkor mostantól szabadságon van, Jonathan. Jó utat hazafelé! Jonathan Hunt megfogta a kinyújtott kezet, és hirtelen valami rég nem tapasztalt felszabadultságot érzett. - Köszönöm, Patrick! - És élvezze Magyarországot! - Úgy lesz. Eger, 1898 szeptembere. Gárdonyi lassú léptekkel sétált a betegágyak között az irgalmas rendiek kórházában. Megnézett magának mindenkit, aki a hatalmas teremben feküdt. Nem csupán azért, mert Jámbor Zsigmondot kereste, hanem mert a szenvedőket is látni akarta. Úgy érezte, ha látja, ha megérti őket, ha megérti a fájdalmukat, akkor közelebb jut az emberi lélekhez. Általuk akár azoknak a lelkéhez is, akikről ír. Jámbor a terem hátsó részében feküdt, fél arcát kötés takarta. Gárdonyi tétován lépett az ágyhoz, nem sejtette, mire emlékszik a másik - vagy hogy egyáltalán felismeri-e őt. A sebesült a látogató felé fordította a fejét. A tekintetén látszott, hogy eszénél van és felismeri az írót. - Gárdonyi tekintetes úr? - kérdezte rekedten. Az író biccentett. - Hogy van? - Mondták, hogy maga mentett meg. Maga hozott ki a műhely romjai közül. Én nem sokra emlékszem, mert minden olyan ködös... Köszönetet akarok mondani magának... - Az túlzás, hogy én mentettem volna meg - hárította el a dicséretet Gárdonyi. - De annak örülök, hogy gyógyul. - Megvakultam a fél szememre, de túléltem. Azt hiszem, hálát kellene adnom az istennek és önnek, nagyságos úr!
Gárdonyi zavarban volt. Azért jött, hogy megnézze, hogy van Jámbor. Előző nap beszélt a pesti szemészprofesszorral is, aki megnyugtatta, hogy minden rendben lesz, a sebesült látni fog. Fél szemére ugyan, de látni fog. - Hagyjuk ezt, Zsigmond! - Üljön le, kérem! Gárdonyi barátságosan bólintott, majd egy kis kórházi széket húzott maga alá. - Hogy áll a regénye? - kérdezte Jámbor. - Sikerült túljutnia az írói válságon? - Sikerült - bólintott Gárdonyi. - Most már íratja magát a történet. Remekül haladok vele. Bár a minap az a gondolat ragadt meg a fejemben, hogy ki kellene mennem Konstantinápolyba körülnézni. Megélni a török hétköznapok világát. Azt a hangulatot, amely a török kort uralhatta Egerben is. - Jó gondolat - köhögött fel Jámbor. - Bárcsak többet tudtam volna segíteni! - Én számítok magára. Fel fog épülni, és amikor visszatér közénk, akkor ugyanúgy szeretném kérni a segítségét, mint eddig, ha nem okoz gondot. - De fél szemmel mire lehetek képes? - Amire eddig. - Gárdonyi előrehajolt. - A fekete kutya rúgja meg, a szemmel együtt nem vész el az ember lelke! Ismertem vakot, akibe több lélek és akarat szorult, mint bárki másba. És maga nem is vak. Jámbor hallgatott. Körülöttük megélénkült a terem, apácák jöttek be tálakkal, és szétosztották az ebédet. Az Irgalmasok kórházában csak betegeket kezeltek, ez nem szegényház volt. A szegények istápolásában a vincés nővérek jártak az élen. Az egyik apáca, aki Jámbor ebédjét hozta, megkerülte az írót, és rámosolygott, majd a tálcát letette az asztalra. Burgonya és főtt marhahús volt a tányéron. Jámbor rá se nézett az ételre. Gárdonyi várt, figyelte az apácákat, és hallgatta az edények csörgését. A betegek nyögve ültek fel ágyukon, és lassan, sorban egymás után mind enni kezdtek. - Sokba került ez a kezelés, ugye? — törte meg a csendet Jámbor. — Mindent vissza fogok fizetni, Gárdonyi úr, ebben biztos lehet. - Azzal róhatja le a háláját, ha felépül - felelte az író. A fizetség miatt pedig ne aggódjon, pár újságcikkel többet kellett csak írnom. Ez csekélység. - Maga nagyon jó hozzám. - Ugyan - Gárdonyi igyekezett elhárítani a hálálkodást. Kedvelte Jámbort, és tényleg sokat köszönhetett neki Egerbe költözésekor. - Ez természetes. - Nem, nem az. Kevesen tennék meg, higgyen nekem. Az emberek nem olyan jók, mint ahogy maga gondolja. Az író erre nem tudott mit mondani. Élete során sok helyen járt és lakott, iparos és gépész édesapja munkáról munkára, faluról falura járt, és költöztette a családot. Gyermekként sok embert megismert, de kevés barátja volt. Látott jó szomszédokat és segítőkészeket, de látott rosszindulatúakat és kapzsikat is. Ki ilyen volt, ki olyan, amilyen családba született, vagy amilyenné a sors tette. Am úgy hitte, hogy még a leghitványabb kévéből is kipereg pár egészséges szem.
Nem vitatkozott Jámborral, nem állt szándékában. Pár keresetlen szóval még próbált erőt önteni belé, és megígérte, hogy néhány napon belül újra meglátogatja. Felállt, és utoljára még megkérdezte, van-e valami, amit el kellene intéznie, vagy van-e egyáltalán olyasvalaki, aki addig vezeti az otthonát, míg a kórházban fekszik. - Csak egy kis szoba-konyhában lakom a vár alatt - ingatta a fejét Jámbor. - Nincs semmi, amit ott rendben kellene tartani. - Dolgozik nekem egy Mari nevű asszony - mondta az író. — Átküldöm rendet tartani. - Megköszönöm, tekintetes úr, de felesleges. Már így is annyit tett értem, amennyit soha nem tudok viszonozni. És néha a feleségem is felutazik, hogy ellássa a háztartást. Most is itt van. - Van felesége, Zsigmond? - lepődött meg Gárdonyi. Erről Jámbor soha nem beszélt. - Vidéken él az édesanyámmal. Ott könnyebben fel lehet nevelni egy kisfiút. Az író látta, hogy mást itt most nem tehet. Elbúcsúzott tehát, hagyta, hogy Jámbor pihenhessen. Kisétált az Irgalmasok kórházából, és máris a török kori Egerrel találta magát szemközt: ott magasodott előtte a minaret épülete. Egy pillanat alatt átkerült a regényébe, Gergő diák életébe. Ugyan jól haladt vele, de az alaposság, amivel a múltat fel akarta tárni, sokszor megakasztotta a munkát. Amikor Jámbornak azt mondta, hogy halad, csak részben mondott igazat. Mert haladt is, meg nem is. Sok tudást elrejtett előle az idő, és annyira meg akart felelni önmaga elvárásainak, hogy aztán az írást ez akadályozta leginkább. Minél többet tudott meg a korabeli török világról, annál bizonytalanabbá vált a tudásában. Amint baktatott át a városon, s megkerülte a várat, ezeket a hiányokat vette sorra. Sok olvasnivaló sorakozik dolgozószobája polcán, Istvánffy könyve Magyarország történetéről, Ortelius Jeromos, Verancsics Antal és Dselalzade Mustafa korabeli beszámolói... és persze az örök történetíró, a szívéből mesélő Tinódi Lantos. Jó mesélők, ám sokszor elnagyoltan vagy elfogultan fogalmaztak. Gárdonyi komolyan gondolta, hogy ki kellene utaznia Konstantinápolyba. Minden bizonynyal sokat segítene. Lassan hazaérkezett. Felkaptatott a sáncra, és megpillantotta a házát. Pár gyerek játszott előtte a tisztáson, a megszokott zajongással. A kapu előtti pad üres volt, Gárdonyi arra gondolt, hogy az édesanyja nyilván besétált a városba. Mintha mondott volna valamit, hogy találkozója van a kútnál valakivel. Átsétált a kerten, végig a verandán, majd belépett a házba. Jobbra fordult, a dolgozószobája felé, amikor is megpillantotta Ábray Pált az íróasztalánál ülve. Nem lehetett mondani, hogy Gárdonyi meglepődött volna. Inkább mérges lett. Ez az ember ezt váltotta ki belőle. - Maga mit keres itt? - kérdezte dühösen, és belépett a szobába. Tett egy lépést előre, és érezte, ahogy erős kezek lefogják. Egy hatalmas, ökröt is megizzasztó paraszt állt mögötte, és szorította le a karját. Még a szájszagát is lehetett érezni, olyan közel hajolt hátulról Gárdonyihoz.
- A firkász! - mondta megvetően Ábray, és felállt az asztal mellől. — Egy nagylelkű újságíró. Ilyen sincs még egy a földön... - Mit keres itt? - Ellenőrzöm. Ábray az asztalon fekvő könyvek közé nyúlt, és egy vékony füzetkét emelt fel. - Ettől féltem. Maguk, firkászok úgy gondolják, hogy mindent meg kell örökíteni az utókornak. - A naplóm... - ismerte fel az író. - A naplója. Igen. Míg nem volt itt, olvasgattam... Gondolt már rá, hogy titkosírással írja? így mindenki elolvashatja. .. Én például egyedi titkosírást alkalmazok, amit senki nem érthet meg. Gárdonyi megpróbált kiszabadulni. - Hol van az édesanyám? - Fogalmam sincs. — Ábray megkerülte az asztalt, és még közelebb jött. A naplót nem tette le. - Nem volt itt. Csak az a bamba tehén az istállóban. - Mit akar? - Semmi különöset. Megismerni magát, az otthonát... És figyelmeztetni, hogy nem szeretem, ha a dolgaimba avatkoznak. -Nem avatkoztam a dolgaiba. Megmentettem az egyik emberét. - Akit már régóta ismert. Milyen véletlen! Mit is akart tőle, Gárdonyi nagyságos úr? - Semmit. -Semmit... Értem. - Ábray megállt Gárdonyi előtt. Ugyanolyan magas volt, de egy kicsit termetesebb. A szemében veszélyes tűz lángolt. - Maga beleavatkozott az ügyeimbe - mondta a tudós. - És ezt meg is írta a naplójában... - Ha maga így nevezi — felelte komoran az író. — Ügyei vannak... Lelke rajta. - Nem tűröm, hogy bárki beleavatkozzon az ügyeimbe - folytatta Ábray komoran. - Senki nem teheti meg, és legkevésbé egy firkász. Nem akarom a történteket viszontlátni sehol. Sem egri újságban, sem fővárosi lapokban. Nem akarom, hogy írjon róla, még a saját naplójába se... - Fenyeget engem? - Gárdonyi nem vesztette el híres nyugalmát, de a hangjában harag bujkált. - Nem fenyegetem. Csak figyelmeztetem. - Nem érdekel, amit maga mond vagy mondani fog. -Ez rendben van. De engedelmével vagy anélkül... elviszem a naplóját. Ábray fensőbbséges viselkedésével a várat is lerombolta volna. — És visszajövök, ha meglátom a történetet valamelyik napilapban vagy zugfirkászok újságjában. Ért engem? Gárdonyi tett egy hirtelen mozdulatot, hátha lerázhatja magáról a béklyót, de sikertelenül. - Elég lesz, József! - morogta Ábray, mielőtt baj lehetett volna, és a megtermett paraszt elengedte foglyát. - A mi zug-firkászunk értett a szóból, csak játssza a nagyvilági polgárt. Mert minden bizonnyal nem szeretné, ha a házát és az édesanyját baj érné. Gárdonyi lángoló arccal igyekezett fegyelmezni magát. Sosem tűrte, ha fenyegették. De látta azt is, ha most a naplója után nyúlna, esélye sem lenne.
- Hagyja el a házamat! - az ajka alig mozgott, csak a tekintete lángolt. - Elmegyünk — intett Ábray a József nevű fogdmegjének. Most elmegyünk, és viselkedjen úgy, hogy ne kelljen visszajönnünk. - Kifelé! Ábray mosolya vicsorgáshoz hasonlított. Kikerülte Gárdonyit, és úgy távoztak, hogy a nagydarab József végig a tudós hátát védte. Gárdonyi állt a dolgozószoba közepén, és nehezen szedte a levegőt. Nem félt, az ilyen fenyegetések nem hatottak rá. Ennek ellenére nem fog írni Ábrayról. Az ilyen emberek nem érdemlik meg az irodalmi halhatatlanságot. Igazából még az ember elnevezést sem. Menjen a pokolba!
Budapest, 2005 szeptembere. Jonathan Hunt gépe tizenkét órás repülés után szállt le a ferihegyi repülőtéren, Magyarországon. Az úton megint nekivágott az Egri csillagok olvasásának, és örömmel nyugtázta, hogy Imi egy ideje nem olvasott magyar nyelvű regényt, csak a régies kifejezések okoznak némi gondot. Ahogy belemerült a történetbe, úgy nőtt az érdeklődése a magyar történelem és Eger iránt. Amikor landoláskor eltette a könyvet a táskájába, már szemernyi kétsége sem volt afelől, jól döntött, hogy hazalátogatott. Jonathan fáradtan és meggyötörten botorkált le a gépről, minden tagja elgémberedett és sajgott. Taxiba ült, és egy szállodába vitette magát, ahol két nappal korábban interneten lefoglalt egy szobát. Elhatározta, hogy kicsit körülnéz Budapesten, de nem szeretett volna itt sok időt eltölteni, elege volt a nagyvárosokból. Már híresebb műemlék, egy vacsora valahol - nem akart többet. Nem éltek Magyarországon rokonai, édesanyja szülei évtizedekkel ezelőtt meghaltak, sőt anyai nagyanyja még azelőtt, hogy édesanyja 1956-ban elhagyta az országot. Nem voltak magyar ismerősei, rokonai sem, ezért aztán Jonathan szabadon alakíthatta a programját. Végül úgy döntött, hogy ahol hosszabb időt eltölt, az Eger lesz. A szállodában precízen kicsomagolt, annak ellenére, hogy a recepción csak két éjszakát mondott. Ingeit, zakóját vállfára akasztotta, nadrágját és egyéb ruhadarabjait gondosan elhelyezte a polcokon. Jonathan nem szerette a rendetlenséget maga körül, bárhol legyen is éppen. Felvette könnyű vászonzakóját, zsebébe csúsztatta jegyzetfüzetét és tollát, aztán elindult a várba. Gyalog akart menni, de egy óra után rájött, hogy jobb lesz, ha a tömegközlekedést választja. Taxizni nem akart, úgy semmit nem lát a városból, gyalogosan pedig estére se érne oda - elszámította Budapest méreteit, amely csak a New York-i lakásából, a Google Map fölött ülve tűnt kicsinek. Kérdezősködött, s a helyiek készségesen segítettek. Eljutott a Clark Ádám térig, ott pedig siklóval ment fel a budai várba. Megnézte a palotát, és sokáig állt a Duna felőli oldalon, figyelte a napfényben fürdő várost, a folyó szalagját, a hidakat, autókat, embereket. Emlékezett rá a történelmi szövegekből, ismertetőkből, hogy négyszázhatvan-egynéhány évvel ezelőtt a törökök elfoglalták a várost, és több mint százötven évig uralták. Számos törökfürdő maradt utánuk, más nagyon nem is. A Kárpát-medence melegvízű forrásai között kivirágzott a török fürdő kultúra. Azután Jonathan kisétált a palotából, és elgyalogolt a Mátyás-templomig meg a Halászbástyáig. A templom oldalán állványzat jelezte, hogy folyik a felújítása. Ennek ellenére sok érdeklődő fotózta. Turisták sétáltak mindenütt. Jonathanhoz is odalépett egy nagydarab, ötvenes, elegáns férfi, aki a kelleténél talán kicsit jobban fel volt öltözve. A melegben soknak tűnt a sötétszürke zakó. - Elnézést — szólította meg Jonathant az ismeretlen udvariasan -, meg tudná mondani, hogyan jutok el innen a Moszkva térre? - Sajnos nem - felelte Jonathan őszintén. - Nem vagyok budapesti. - Angol? - Amerikai vagyok. Érezni a kiejtésemen?
- Nem, nem nagyon. - A férfi elmosolyodott. - Nincs akcentusa, csak... olyan angolosan kimért. Gondolom, itt született, csak aztán kiköltözött külföldre. Talán nem is olyan régen. - Nem. Édesanyám volt magyar. - Értem. - A másik mindentudóan bólogatott. - Akkor most felfedezi az anyaföldet, Budapestet. Szép dolog hazalátogatni. Jonathan kezdte különösen érezni magát. Ám az ismeretlenben nem volt semmiféle erőszakosság vagy tolakodás. Mosolygott és várta a válaszokat. Jonathan mindig is udvarias ember volt, ilyen nevelést kapott édesanyjától és nagyszüleitől. Talán ezért is felelt, egy pillanatnyi késlekedés után, ám az újságírói ösztöne azt súgta, ne mondja el, hogy nem csupán Budapestre kíváncsi. - Budapestet, igen. - Szép város - nevetett a másik. - Talán az egyik legszebb európai főváros. De persze én sem igazodom itt ki. - Sajnálom, hogy nem tudtam segíteni. - Hát igen. De ha adhatok egy tanácsot, nézzen le vidékre is. Nézze meg a Balatont, Veszprémet vagy Pécset. Kóstolja meg a villányi borokat. Érdemes. Persze, csak ha pár napnál tovább marad. - Talán... - Jonathan biccentett. — Én is adok egy tanácsot. Vegyen egy térképet! Minden bizonnyal kaphatók térképek, és akkor nem lesz gondja Budapesten. Az idegen megint felnevetett. - Jó ötlet. Köszönöm. Magának pedig jó városnézést! A férfi intett, aztán ellépdelt mellette a Halászbástya felé. Hamarosan el is tűnt a színes, nyári tömegben. Jonathan elgondolkodva nézett az ismeretlen után. Miért van az az érzése, hogy ez a találkozás nem a véletlen műve volt, s hogy a másik szemrevételezte és felmérte őt? Miért érzi így? 2. Eger, 1898 októbere. Ábray Pál a kandalló mellett ült. Meleg ősz volt, nem gyújtott be, de ez volt az a hely, ahol a legjobban ment a gondolkodás. Elolvasta annak a firkásznak a naplóját és pár tárcáját, ami a megrendelt újságokban megjelent. Eddig nem figyelt fel a nevére, sem a cikkeire. Nem érdekelte a kultúra vagy a tárcanovellák, ezek számára a nagyszerű emberi szellem aprópénzei voltak. A teremtés gyerekjátékai. Az újságból egyedül a tudomány hírei és a politika érdekelte. Most azonban olvasott, hogy tudja, kivel áll szemben. Úgy vélte, hogy Gárdonyi Géza idealista, sőt naiv idealista, önostorozó, fájdalmas alkat. Életképtelen. Ábray a kandallóra pillantott. Ha égett volna benne a tűz, biztosan ráveti a naplót és nyomában az újságokat is. Ennyi egy firkász életműve, gondolta. A szavakat, mint a pernyét, elviszi a szél. Felállt, és ledobta a naplót a karosszékbe. Kisétált a verandára. Letelepedett a petróleumlámpa fénye mellé, egy réges-régi faragott
asztalhoz, és belemártotta tollát egy tintásüvegbe. Egy táviratot akart megfogalmazni, amit másnap reggel szándékozott elküldeni Berlinbe. Úgy érezte, Magyarországon nem becsülik meg eléggé. Évek óta kalapozott a kormányzatnál, de mindhiába. Aprópénzekért kellett könyörögnie, miközben - és erről meg volt győződve - a találmánya minden más találmánynál többet ért volna. Tudta, hogy az ő zsenialitása nagyobb, mint Röntgené, Becquerelé vagy Tesláé, de nem adatott meg neki a lehetőség, hogy bebizonyítsa. A Magyar Tudományos Akadémia soraiba sem kerülhetett be, kérelmét a levelező tagságra röviden, pár sorban elutasították. A Német Birodalom ugyanakkor érdeklődő volt. Ábray már az első pillanatban hajlott arra, hogy elfogadja az ottani politikai körök ajánlását, de az elmúlt napok történései még inkább megerősítették ebben a hitében. Hirtelen elhatározással megmártotta tollát a tintában, és írni kezdett. A nyelv, amit használt, a német volt. Mélyen tisztelt Méltóságos Uram! Méltóságod nagylelkű ajánlatát örömmel fogadom el. A részletek megbeszélése végett a megadott időpontban Berlinbe utazom. Ekkor, kérem, engedje meg, hogy nagyrabecsülésemet személyesen is kifejezhessem Méltóságod felé. Maradok híve, tisztelettel: Ábray Pál Miután a távirat szövege elkészült, Ábray egy papírlapot vett maga elé, és tollát ismét a tintába mártotta. Pillanatnyi gondolkodás után nekifogott az írásnak. Szavait most angolul vetette papírra. Mélyen tisztelt Hunt Kolléga Úr! Előző levelemben ígértem, hogy amint Egerbe érek, tájékoztatni fogom munkám eredményeiről... Tudta, hogy sorsfordító idők jönnek, és valakinek - ha burkoltan is - el kellett mondania.
1. Eger, 2005 szeptembere. Jonathan Hunt az egri vasútállomáson kezdte az ismerkedést a várossal, majd az állomás előtt várakozó taxisok egyikével a Dobó téri Senator Házba vitette magát. A Senator aprócska, egyszerű kis barokk hotel volt a város szívében. Jonathan az első emeleten kapott szobát. Fehér falak, dupla ágy, pár kép a falon, egy szekrény, Inkor és egy tévé. Az ágyneműnek friss, ropogós illata volt. Hamar kicsomagolta a ruháit, aprólékos gonddal, ahogy szokta, majd ivott egy pohár vizet a kikészített kancsóból. Majd az ablakhoz lépett, amelyen át a déli napfény aranylóan ömlött a helyiségbe. Eger az első pillantásra megragadta. Mintha csak itt született volna. Nem akarta a napot egy szállodai szobában elvesztegetni. Megmosta az arcát, hogy felfrissüljön, majd lesétált a recepcióra. Kerek arcú, mosolygós férfi fogadta. Feladná ezt a levelet? - nyomott a kezébe Jonathan egy borítékot. A levél Allisonnak szólt, New York-i cím állt rajta. Jonathan a vonaton fogalmazta meg, és lényegében szakított benne a nővel. Nem elegáns, tudta, de inkább az írott szó embere volt, mint a kimondott szavaké. így van ez jól - gondolta, miközben a recepciós átvette tőle a borítékot. Nem működött volna, és így meg is védem Allisont a New York-i alvilágtól. - Máris elmegy, Hunt úr? - kérdezte a pult mögött álló férfi. - Felfedezi a várost? Jonathan mosolygott. - Úgy valahogy. Mondja, tudok itt térképet venni? - Venni nem, de szívesen adok önnek egyet. - A recepciós átnyújtott egy várostérképet. - Tessék! Sajnos nem túl részletes, de most éppen nincs másik... No, de legalább ingyen van, ugye... - Köszönöm. - Hunt kihajtogatta. Semmi gond nem volt a térképpel. - Ez jó lesz. - A Tourinformnál, azaz az utazási irodában biztosan tudnak bővebb információval is szolgálni. Nincs messze innen, át a nagy téren... Biztosan megtalálja séta közben! - Tourinform? -A Bajcsy-Zsilinszky utcában. Kilép az ajtón, elmegy a szobor mellett, és a tér túloldalán balra fordul. - Rendben. Éppen sétálni indultam... - Hunt a térképen az ujjával követte a recepciós által mondott útvonalat. Nem olyan nagy város Eger, hogy eltévedjen. Aztán eszébe jutott valami. - Mondja csak, nem ismer véletlenül egy Ábray nevűt itt a városban? - Árvayt?-A recepciós eltöprengett. - Árvay... Árvay... - Nem Árvay, Ábray! - Ábray? Ábray... Azt nem. Ábrahámot igen, de Ábrayt sajnos nem. Jonathan a zakója zsebébe süllyesztette a térképet. - Hm. Azért köszönöm. - Viszlát, Hunt úr! Érezze jól magát itt nálunk, Egerben! Jonathan kisétált az ajtón, majd egy pillanatra megállt. Nem hitte volna, hogy könnyű dolga lesz, de nem vesztett semmit, hogy megpróbálta. Egy
biztos: ha létezett egy olyan jelentőségű tudós egy ilyen kisvárosban, mint amilyennek Abray Pál tartotta magát, akkor nyomokat kellett hagynia. És nyomokat kellett hagynia akkor is, ha egyszerűen csak őrült volt. Merre tovább? Valamit ebédelni kellene - gondolta Jonathan. - Éhes nyomorral egyik város sem szép. Abray és a vár pedig tudnak várni. Ha eddig vártak... Nem ment messzire, a Senator előtt le is ült az egyik megterített asztalhoz. A legtöbb asztalnál ültek, sok volt a vendég. A pincér azonnal hozta az étlapot, Hunt pedig rendelt egy ásványvizet. Meleg napnak ígérkezett a mai. Az étlap fölött azonban megakadt. Valami nincs rendben? - szólította meg néhány perccel I esőbb egy bársonyos női hang a szomszéd asztaltól. Jonathan felpillantott: mosolygós, vörös hajú lány ült ott a kávéját kevergetve. Egyedül volt, és érdeklődve figyelte a homlokát ráncoló férfit. - Oööm... - mondta értelmesen a férfi. - Vannak szavak, amiket nem ismerek. Mi az a mangalica? - Honnan jött? — kérdezte csodálkozva a lány. A Marsról? - New Yorkból - mentegette magát Jonathan. - Nincs olyan messze, mint a Mars. - Egyedül van? - Igen. Szóval mi az a mangalica? - A mangalica egy sertésfajta. Állítólag egészségesebb a húsa, mint más sertéseké. Megkóstolja? - Nem hiszem, hogy készen állnék rá. Csak pár napja vagyok itt. - Akkor kezdje salátával. Jonathan átlapozott a salátákhoz. Török saláta. Mi mást rendelhetne? Mire felnézett, a lány már mellette állt a kávéjával. - Nem zavarom? - Foglaljon helyet! - Az édesapámat vártam, de lemondta a mai ebédet valami sürgős elfoglaltság miatt - magyarázta a lány. - A munkám meg csak fél óra múlva kezdődik, úgyhogy ha nem bánja, csatlakoznék egy kicsit. Ne foglaljunk el két hatalmas asztalt külön-külön, egyedül. A pincér már úgyis furcsán méregetett minket. - Valóban? - Jonathan a pincérre nézett. - Dehogyis - nevetett fel a lány. - Csak tréfáltam. Egyébként Juli vagyok. Juli aranyos, kicsit bolondos lánynak tűnt. A tekintetéből kedvesség sugárzott és hihetetlen vitalitás. - A nevem Hunt. Jonathan Hunt. - Ó, James Bond-rajongó? Jonathan megköszörülte a torkát. - Mondja csak, Juli, gyakran megzavar magányos férfiakat ebéd közben? - Nem, csak ha nagyon elesettnek tűnnek étlappal a kezükben. Őszintén szólva nem számítottam rá, hogy magyarul válaszol. Angolra vagy lengyelre tippeltem volna. - És beszéli ezeket a nyelveket? - Meg a németet, és egy kicsit az olaszt és a spanyolt.
- És még a mangalicáról is tud mesélni. Az a dolgom, hogy sok mindent tudjak - nevetett Juli. A mangalicát például nevezték török fajtának vagy rác fajúnak is, és a hódoltság után terjedt el szerb területekről. A 19. században tenyésztették tovább, aztán majdnem teljesen eltűnt... Most ismét kapható, és ha egyszer rászánja magát, itt, ebben az étteremben remek zöldbors-mártásos mangalicabordákat kaphat. Olyan átéléssel mesélte mindezt, hogy Jonathannak akaratlanul is mosolyt csalt az arcára. Kinevet? - húzta fel az orrát a lány egy pillanatra. Dehogy! - mentegetőzött megint Jonathan. - Ne haragudjon, ha úgy tűnt volna. Semmi baj. Miért jött Egerbe? Turista vagy üzleti út? Rokonlátogatás? Nem, nem rokonlátogatás. Tudtommal nincsenek rokonaim Magyarországon. Édesanyám volt magyar, de a családból nem él már senki. Csak körül szeretnék nézni itt. A gyermekkori dolgaim között megtaláltam az Egri csillagokat, és felkeltette az érdeklődésemet a könyv. Megjött a török saláta, és a férfi tétován nyúlt a villa után. Egyen csak, ne feszélyezze magát! - mondta lazán Juli. Közben mesélek Egerről, így is történt. Míg Jonathan evett, Juli elmesélte a város történetét. Hogy már ezer évvel ezelőtt, az államalapításkor lakott hely volt, és hogy az első király, István püspökséget alapított itt. A tatárok 1241-ben elpusztították a várost, és ezután kezdődött meg a várépítés. A vár aztán jól jött a husziták, majd a törökök elleni harcban. Kiemelkedő az 1552-es ostrom, amikor Dobóék visszaverték Szulejmán hatalmas seregét (erről szól az Egri csillagok), és minden török hadat egészen a vár 1596-os elfoglalásáig. - Végül aztán elfoglalták a törökök a várat? — csodálkozott Jonathan. Kicsit édeskés volt a saláta, a kapros mártás mellett méz is volt benne. - Igen. Kétszer annyi védő volt, mint 1552-ben, de jórészt cseh, vallon meg német zsoldosok, és a várvezetés sem volt erős. Nem úgy, mint Dobó István, a híres várkapitány. A törökök voltak vagy százötvenezren, a kísérőkkel együtt meglehet, hogy háromszázezren is. Körbevették a várat, és száz ágyúból lőtték. Először a külső várfalat foglalták el, és belülről is ágyúzni kezdtek. A zsoldosok háromheti ostrom után aztán úgy döntöttek, hogy feladják a várat. - Ennyit a zsoldosokról - jegyezte meg a férfi, miután lenyelt egy falatot. - Szabad elvonulást ígértek nekik, de a tatárok lekaszabolták az elvonulókat. A nem magyarokat. - A tatárok? Nem a törökök? - A török seregben sokféle nép harcolt. - És ennyire kegyetlenek voltak? Na meg szószegők? - Volt előzménye. Pár héttel korábban a császári zsoldosok visszafoglalták Hatvant a töröktől, és ott mindenkit megöltek. Nőket és gyerekeket is. A törökök Eger védőin álltak bosszút. - Szomorú történet. - Az — Juli az órájára pillantott. — Jaj, de most meg el fogok késni. Felugrott, a kávé árát letette az asztal közepére. Jonathan tiltakozni próbált, de Juli egy intéssel elvágta a férfi mondandóját.
- Ha még sokáig lesz Egerben, biztos találkozunk. Nem olyan nagy város ez. Viszlát, Jonathan. És további jó étvágyat! - Viszlát, Juli. A lány elviharzott. Olyan volt, mint egy tavaszi zápor. Jonathan mosolyogva rendelt egy pohár narancslevet. Sétált egy kicsit a hangulatos utcákon, a városközpontban. Nézegette a kirakatokat, az utcatáblákat, a házakat. Eger a Kelet-Magyarország ékszerdoboza, tele turistákkal, akik vagy a várat megnézni jöttek, vagy valamilyen őszi fesztivál-programra érkeztek. Aranyos kisváros - gondolta Jonathan. Úgy érezte, nem döntött rosszul, amikor a New York-i pezsgést erre a nyugalomra cserélte. A két, párhuzamos sétálóutca rövid volt, az egyik végén a líceummal, a másik végén a piaccal. Közöttük százéves házacskák, kellemes élénk színekkel és homlokzatokkal. A kávéházakban csendesen csordogált az élet, a McDonald's előtt fiatalok nevetgéltek papírpoharakkal a kezükben, amiben jégkockák csörögtek. Iskola utáni lazítás. Jonathan nem rohant sehova. Kétszer-háromszor is bejárta a kis, sikátorszerű utcákat, ahol sült hús illata szállt vagy a boltok előtt emeletes fogasokon ruhákat lengetett a s él. Nyári árleszállítást hirdettek a feliratok. Elment a Széchenyi utcai mozi előtt, és megnézte, mit vetítenek. Persze leginkább amerikai filmeket. Charlie és a csokigyár Johnny Deppel, A sziget Ewan McGregorral. És a liatman: Kezdődik! Christian Bale főszereplésével. Mintha csak otthon lenne egy-két hónap eltéréssel. Itt azonban egyetlen terem van, úgy tűnik. Bár Allison nem szeretett moziba járni. Nem szerette azt a fajta tömeget. Jonathan leült egy kis padra egy félkaréjnyi zöldövezetben egy templom alatt. Mennyire más itt a ritmus, az emberek...a fény, amely Egerre süt. Az utcák illata. Szinte érezni, hogy a gondolatok is mások. Jonathan ücsörgött egy keveset, és az arcát süttette a nappal. Aztán felállt és továbbsétált: a várost akarta megismerni, a várat későbbre tartogatta. Addig bóklászott, míg véletlenül el nem vetődött a Tourinform iroda elé. Emlékezett a hotel recepciósának tanácsára, hogy itt tudnak neki segíteni, ezért benyitott. Elegánsan öltözött, idős férfi válogatott az üdülési prospektusok között, rajta kívül csak az alkalmazottak ültek az iroda pultjai mögött. Jonathan legnagyobb meglepetésére Juliba botlott. - Nem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan rám talál - nevetett a lány. - A, most már azt is sejtem, miért tud olyan sokat Egerről - felelte a férfi vidáman. A lány névtáblájára esett a tekintete. - Sőt, a nevét is. Sárosi Julianna. - Maradjunk a Julinál. - Rendben. - Mi szél hozta ide? - Szél? - Jonathan nem értette. - Nem... A kíváncsiság. Érdekel a város. Gárdonyi Géza, a vár, a történelem. Meg sem tudtam köszönni, hogy ebédnél olyan alaposan eligazított. - Szívesen. Nos, történelemből talál itt jó sokat. Mivel akarja kezdeni? - Nem is tudom - Jonathan egy pillanatra bizonytalannak tűnt. - Volna még valami, ami nagyon érdekel. Juli rátámaszkodott a pultra és közelebb hajolt.
- Ki vele, Jonathan! - Illetve nem valami, hanem valaki. Keresek valakit, és fogalmam sincs, hol kezdjem. Az embereket mégsem állíthatom le az utcán... - Ki lenne az? - Száz évvel ezelőtt Egerben élt egy tudós, bizonyos Ábray l'iil. Az ő leszármazottait keresem, vagy az emlékházát, vagy valamit, ami hozzá kapcsolódik. A lány lassan, elgondolkodva intett nemet a fejével. Nem rémlik, sajnos. Nem baj. Esetleg megtenné, hogy utánanéz? Talán van valami nyoma valahol. Megpróbálhatom... Megnézem, hátha találok valamit az Ábray családról. De nem sok jóval kecsegtetem. Eddig még csak nem is hallottam róluk... És mint tudjuk, maga mindent tud - mosolygott Jonathan. Mindent nem. De eleget - mosolygott vissza Juli. A képeslapok és prospektusok között válogató idős férfi már az Ábray név elhangzásakor feléjük fordult, és ennél a pontnál láthatóan rászánta magát, hogy közelebb lépjen és megszólaljon. - Elnézést, hogy félbeszakítom a beszélgetésüket. - Vissza- logottan, lassan beszélt, mint aki bizonytalan abban, hogy jól cselekszik, de nem tehet mást. - Ha jól értettem, a fiatalember Ábray Pál professzor nevét említette. Talán én segíthetek. - Valóban? - döbbent meg Jonathan. - Esetleg... csak nem egy Ábrayhoz?... - Nem, nem... — Az idős férfi arcán röpke mosoly suhant át. — Sajnos nem... De azt gondolom, hogy igen hasznos információkkal szolgálhatok a professzorral kapcsolatban. Még az is lehet, hogy ön is tud nekem segíteni. - Én? — Jonathan nem tudta mire vélni az egészet. Meglepetésében még az öreg nevét sem kérdezte meg. - Nem olyan egyszerű ez - bólintott a másik. - No, de igazán nem akarom zavarni a beszélgetését ezzel a kedves kislánnyal. Átballagok a Francesco kávézóba. Megtisztelne, ha később csatlakozna hozzám egy kávéra, és közben egy kicsit elbeszélgethetnénk. - Meghajolt Juli felé. - Kézcsókom, hölgyem! - Viszontlátásra! Az idős férfi kibaktatott az irodából. Jonathan Julira pillantott. - Ismeri ezt az embert? -Csak látásból... Látja, milyen véletlenek vannak? íme, itt a segítség. - Mit gondol, hihetek neki? - Már miért ne hihetne, Jonathan? Szimpatikus öregúr. Gyakran látom errefelé. Segíteni akar, és még udvarias is. Régimódi... Kicsit olyan, mint maga, úgy hiszem, jól meg fogják érteni egymást! - Régimódi vagyok? Az mit jelent? - Semmi rosszat... nyugodjon meg. És menjen csak bátran a találkozóra. Hátha tényleg megtud valamit erről az Ábrayról. A Francesco kávézót tudja, merre van? - Nem. - A Dobó térnél, a szobor jobb oldalán. Jonathan bólintott, de aztán mégsem mozdult. - Van még valami, Jonathan? - mosolyodott el a lány. - Bocsánat: még egy kérdésem lenne. Mikor érem el itt, az irodában?
-Tulajdonképpen reggeltől estig itt ülök... De mondok jobbat! Van magyarországi mobiltelefonja? - Nincs. - Pedig érdemes lenne beszereznie egyet, ha kicsit hosz- szabb ideig szeretne maradni. Az is csökkenthetne a nagy „elveszettségérzésén". Van itt egy bolt a sarkon. Ha javasolhatom, nézzen körül náluk. Jó ötlet. Köszönöm. Juli felvett egy névjegykártyát az asztalról, és tollal ráfirkantott pár számot. Ez az iroda száma — mutatta a névjegykártya képes felét, majd megfordította. — Ez meg az én mobilom. Nem szemtelenség elkérnem? - óvatoskodott Jonathan. Én ajánlom fel. És akkor is hívjon, ha jó híre van! A férfi vidáman bólintott. On lesz az első, akinek elmondom. Tulajdonképpen ön az első ismerősöm Magyarországon. Na, jóval kezdte! - nevetett Juli kedvesen, és szinte úgy tolta ki Jonathant az irodából. 3. Eger, 1898 októbere. Miután kiengedték az irgalmas rendiek kórházából, Jámbor Zsigmond munkára jelentkezett Abraynál. A megsérült műhelyben a robbanás nyomait eltüntették, a falakat háromszor is átkenték mésszel, és új ablaküvegeket tettek be új keretekkel. Az eszközök mindegyikét azonban in in sikerült pótolni, így a kutatómunka részben leállt. Ábray professzornak ezért sem volt jó kedve. A műhely mögötti épületben, a dolgozószobájában tartózkodott. A károk Irlmérésén már régen túl volt. Cseresznyefából készült íróasztala mögött ült, és a levelezését intézte. Megrendelőket küldött Európába azokhoz a cégekhez, ahonnan az eszközeit pótolhatta, illetve találkozókat beszélt meg bankigazgatókkal, mert anyagi lehetőségeinek a végén járt. -Továbbra is itt akar dolgozni? - kérdezte cseppet sem titkolt agresszivitással. - Azok után, ami történt? - A robbanás váratlanul ért minket, tekintetes úr - felelte alázatosan Jámbor Zsigmond a szőnyeg szélén állva. - Nem tehetek róla... Fogalmam sincs, mi történt. Ábray felhorkant és az asztalra csapott. - Pontosan tudom, hogy mi történt. Ne akarjon itt nekem magyarázkodni! - Baleset volt. - Jámbor még kisebbre húzta össze magát. Meg kellett alázkodnia. Kell a munka. Kell a családnak, ott a gyerek. És lelkiismereti kötelessége törleszteni Gárdonyi felé is. Bár az író nem kérte a pénzt, Jámbor meg akarta adni neki az utolsó krajcárig. Minél kevesebb szó esett róla, annál inkább. És ha a munkáért meg kell alázkodnia, hát megteszi. - Nem tudom, hogy mi okozta a robbanást, professzor úr. Nem is annál az asztalnál voltam. Ezért is éltem túl. Péter meghalt, amint hallottam.
- Arra céloz, hogy ő idézte elő a robbanást? - Semmire nem célzok, nagyságos úr. - Jámbor még úgy sem akarta befeketíteni a munkatársát, hogy az már a temetőben pihent. - Csak azt mondom, hogy én távol voltam a robbanástól, és nem láttam a történéseket. - A károm szinte megfizethetetlen - horkantott Abray. - Hónapokkal vet vissza a kutatásban. Hogy pontosíthassuk a... Elhallgatott, de a halántékán lilásan dagadt ki egy ér, amely szívének ritmusával lüktetett. - A falak állnak - morogta aztán, és sorolta tovább a ház erős, a pincében tárolt ócskaságokból sikerült megint összerakni a gépet. A kísérletek nem állnak le. Pénz kell. Sok, de a kísérleteknek nincs vége. - Jámbor felé fordult és megemelte a hangját. - Ez a maga szerencséje, Zsigmond. Érti? - Igen, uram. - A munkának folytatódnia kell. Igyekezni fogok. Nem mondtam, hogy visszaveszem. Reméltem, hogy a professzor úr visszavesz... - dadogta Jámbor. - És amikor az előbb azt mondta, hogy szerencsém van... azt úgy értettem. Ez kevés lett volna. - Ábray az utolsó cseppig ki akarta i Ivezni a hatalmát. Dühös volt, napokig forrt benne a harag, nem számított az sem, hogy Jámbor a szemével fizetett valaki másnak a hibájáért. Vagy a véletlenért. Csak a károk mértékét látta. - Ez még kevés lett volna, hogy komolyan meggondoljam magam. Nem csupán ki akartam rúgni, de börtönbe is akartam juttatni, Zsigmond. Jámbor egy szót sem értett, de megijedt a börtön említésre. Börtönbe? Igen. Kis híja volt, hogy nem tettem meg. De az volt igazi szerencséje emelte fel Ábray az asztaláról Gárdonyi naplóját , hogy az a firkász naplót vezet. A naplóból kiderül, hogy neki semmi köze az egészhez. Miért lett volna? Véletlenül volt ott. Úgy hittem, hogy összeesküvés készülődik ellenem. Nem volt semmiféle összeesküvés. Higgyen nekem, professzor úr! - Elhiszem. Elolvastam a naplót, és ebből minden kiderül. Maga pluszpénzért besegített annak a firkásznak. Semmi több. Nem is tudna többet tenni. Maga még egy összeesküvéshez is túl ostoba, Zsigmond. Igaza van, tekintetes úr. Megtartom magát, Zsigmond, és felveszek Péter helyére egy embert. Be kell tanítania. - Örömmel, uram. - Ne hibázzon többet! - Igyekezni fogok, uram. - Ez nekem kevés. - Nem fogok hibázni, uram. -Jól van. - Ábray elgondolkodott, majd a kandallóba dobta Gárdonyi naplóját. Aztán lecsavarta az asztalon álló petróleumlámpa tetejét, és a petróleumot - anélkül, hogy lehajolt volna - a naplóra öntötte. Kiélvezte minden egyes percét, és közben Jámbor Zsigmond arcát fürkészte.
- Professzor úr, kérem, ne tegye - könyörgött Jámbor. Ezért is magát érezte felelősnek, de nem tudta megakadályozni Ábrayt a napló elégetésében. Igazából mozdulni sem tudott. - Az... az egy nagy író naplója... Nem... - Én is sok mindent elvesztettem a robbanásban - morogta Ábray. - El kell tudni viselni a fájdalmat. Aztán meggyújtott egy szál gyufát. Éles, kékes lobbanással kelt életre a láng. Amit a tudós a naplóra dobott.
4. Eger, 2005 szeptembere. Jonathan gyorsan megvette a telefont, majd elindult a Francesco kávézóba. Végigsietett a Bajcsy-Zsilinszky utcán, és kiért a Dobó térre. Innen már látta a szobrot. Igyekezett, nehogy az idős férfi megunja a várakozást, és hazamenjen, mielőtt beszélnének. Hamar ráakadt a kávézóra, bent az öreg türelmesen várt rá. Esze ágában sem volt elmenni innen, míg Jonathan meg nem érkezik. Az asztalra dohányzacskót és egy kis pipatömőtisztító készletet pakolt ki, és ráérősen pipázott. Az illat betöltötte és otthonossá varázsolta az egész helyiséget. - Örülök, hogy eljött - mondta Jonathannak. - Üljön csak le! Inna valamit? - Igen, egy kapucsínót. Az öreg intett a pincérnőnek. Kérem, hölgyem, egy kapucsínót legyen szíves! - Aztán Hunt felé fordult, és jobban szemügyre vette. - Kicsoda ön? I s honnan hallott Abray Pálról? Tudja, elég kevesen ismerik ezt a nevet. - Jonathan Hunt a nevem. Az öreg meglepődött. Hátradőlt a székén, tekintete elmélyült. - Hunt. Igen... Angliából érkezett? Nem, New Yorkból, Amerikából. Újságíró vagyok a New York Tímesnál. Értem. — Az öreg túljutott első megdöbbenésén, és most rajta volt a sor, hogy megdöbbenést okozzon Jonathannak. Ha nem tévedek, akkor ön a néhai angol antropológus, legendás utazó és kalandor, Sámuel Hunt unokája... vagy dédunokája. - Igen... a dédunokája. De honnan tudja? Ismerjük egymást valahonnan? - Bocsásson meg az udvariatlanságért, még be sem mutatkoztam. Jámbor Mihály vagyok. Ez a név minden bizonnyal semmit sem mond önnek, fiatalember. Vagy mégis? Jonathan nemet intett. Nem, attól tartok, nem. Ismerte talán a dédapámat? - Személyesen sajnos nem. Annyira öreg azért nem vagyok! Megérkezett Jonathan kapucsínója, amit az öreg megköszönt, majd ismét a férfihoz fordult.
- Az én nagyapám, Jámbor Zsigmond, a néhai Ábray professzor segédje volt. - Ó. Ez... Be kell vallanom, nem hittem volna, hogy ekkora szerencsém lesz. Fél napja vagyok Egerben, és máris belebotlok valakibe, akinek a nagyapja ilyen közel állt Ábray Pálhoz. Jámbor felsóhajtott. - Én évtizedek óta várok egy ilyen alkalomra. - Évtizedek óta? - Hosszú történet, ezért is kértem, hogy üljünk le valami csendesebb helyen. Jonathan biccentett. - Hallgatom. - Birtokomban van egy levél, amit az ön tisztelt dédapja írt Ábray professzornak. A levél válasz Ábray levelére, és egy Londonban tartott tudóskonferencia az apropója. Szinte betéve tudom. Hunt arról ír, hogy mivel elviekben nem tartja kizártnak az időutazás lehetőségét, személy szerint nem kételkedik abban, hogy Ábraynak erre vonatkozó konkrét eredményei lennének. Előadásának csúfos bukását azzal magyarázza, hogy a bejelentés nem volt kellőképpen előkészítve. De bocsásson meg, talán túlságosan előreszaladtam... - Nem, egyáltalán nem. Tudok én is erről a konferenciáról, amit 1898ban, H. G. Wells Az időgép című könyvének megjelenése után tartottak az időutazás elméleti lehetőségeiről. Innen ismerem a professzor nevét is. Nálam is van két levél, amelyeket Ábray Pál írt a dédapámnak. -Valóban? - Jámbor érdeklődve vonta fel a szemöldökét. - Ön ismeri az előzményeket? Ráadásul két levél van a birtokában? Jonathan az asztalra támaszkodott és előrehajolt. Mintha egy összeesküvés szálait csípte volna el. Úgy érezte magát, mint a szerkesztőségben. - Az elsőben Ábray professzor arról ír, hogy a tudósok kinevették, mert valami létező időgépről tartott előadást. Azt is írta még, hogy a tudománnyal szemben a politika meglátta benne a lehetőséget, és érdeklődtek a műve iránt. Érdekes levél, bár tulajdonképpen sohasem foglalkoztam vele alaposabban. Tudja, a dédapám rengeteg ilyen levelet kapott. Csak azért hoztam el magammal, mert Gárdonyi Géza neve mellett az Ábray név az egyetlen, amit ismerek Eger kapcsán, és gondoltam, megkeresem a leszármazottait. Ez nagyon-nagyon izgalmas, Hunt úr! És a második levél? A második levél egy kicsit, hogy is mondják... zavart... zavaros. Valami gyűrűről, meg szolgáról van benne szó, aki becsapta Ábrayt, úgy írja, egy firkásszal, de rajtavesztett. Azt is hogy még Ábray, hogy elfogadta a politika ajánlatát. Minden világos! - bólintott Jámbor elgondolkodva. Nekem egyáltalán nem. Nézze, mint említettem, az én nagyapám a professzor úr segédje volt. Egy baleset során majdnem elvesztette a látását, Gárdonyi Géza, az ismert író... Gárdonyi is benne van a történetben ? Bizony! Akkoriban költözött Egerbe. Nos, Gárdonyi ismeretlenül felajánlotta a segítségét, és egy pesti orvosbarátjának sikerült a nagyapám
egyik szemét megmenteni. Ábray a kisujját sem mozdította. A család örök hálát érzett Gárdonyi iránt, de leginkább a nagyapám kereste a kegyeit. Ahol tudott, segített neki, többek között a kutatásaiban, amelyekre az Egri csillagok történelmileg pontos megírásához volt szüksége. Akkoriban mindenki beszélte, hogy Gárdonyi Géza Jámbor Zsigmondról mintázta a regény félszemű törökjének, Jumurdzsáknak az alakját. - Érdekes. - A családi legenda azt tartja, hogy a nagyapám 1898-ban meghalt, rejtélyes módon, egy laboratóriumi balesetben, Ábray professzor kísérletében. Az ügyet senki sem firtatta, ugyanis senki sem tudta, pontosan mivel is foglalkozik Ábray Pál. Még talán féltek is tőle. Azonban nagyapám koporsója, amit a földbe temettek, üres volt. Húsz éve bukkantam rá Sámuel Hunt levelére, amelyből kiderül, hogy Ábray professzor abban a laboratóriumban nem mással, mint az időgéppel kísérletezett. Azóta kutatom nagyapám rejtélyes halálának az okait. Úgy gondolom, nem természetes módon halt meg, ha egyáltalán meghalt akkor. - Hanem? - Úgy hiszem... vagyis majdhogynem meg vagyok győződve arról, hogy az én nagyapám, Jámbor Zsigmond volt a világon az első időutazó. Gárdonyi kérésére visszament a török időkbe kutatni, de nem tért vissza onnan... Jonathan a fejét csóválta. - Jámbor úr, ez rendkívül érdekes, de úgy gondolom, az időutazás fizikailag nem lehetséges. - Hunt úr, a levélen kívül egyéb bizonyítékaim is vannak, amelyek az ön által őrzött levelekkel egybevetve kétségtelenül bizonyítják az elméletem helyességét. - No de, Jámbor úr... Az öreg közbevágott. - Fiatalember, kérem, holnap jöjjön el hozzám délelőtt tíz órára, és ha megkérhetem, hozza el azt a két levelet, amelyeknek a birtokában van. Én is megmutatom, ami nálam van, valamint a többi dokumentumot, a bizonyítékokat. Biztos vagyok benne, hogy ezek meg fogják győzni az igazamról. Sorsdöntő felfedezés ez, higgyen nekem! Jonathan nem volt teljesen meggyőzve. Érdekelte a téma, és az újságírói ösztöne azt súgta, hogy van itt sztori... van valamilyen érdekes történet. Ám az időutazás ötlete annyira hihetetlen volt. Időutazás száz évvel ezelőtt. Titokban... Ezzel együtt Jámbor Mihály nem tűnt megszállottnak vagy őrültnek. - Kocsis utca 8. - mondta az öreg. - Eljön? - Igen - bólintott rá végül Jonathan. Jámbor megkönnyebbült, arca kisimult. - Köszönöm - felelte. - Bocsásson meg, most mennem kell. Pincér, a számlát legyen szíves! Felállt, és egyedül hagyta Jonathant az asztal mellett, aki elgondolkodva kortyolt egyet a kapucsínóból. Amikor pár perccel később az öreg elsétált az ablak előtt, még visszaintett. Jonathan bólintott, majd egy elsuhanó alakra lelt figyelmes a bokrok mögött, a Dobó tér közepén. Mintha azt a férfit látta volna, aki a budai várban tájékoztatást kért tőle.
Egy pillanat volt csak, nem több, akár tévedhet is. Sőt semmi értelme nem lenne annak, hogy valaki őt kövesse. Sem oka annak, hogy itt figyeljék, sem annak, hogy a New York-i merénylő utána jöjjön Magyarországra. Amúgy pedig a merénylő bizonyosan nem magyarul szólna hozzá. Am annak ellenére, hogy a feltételezésnek nem volt értelme, Jonathan nem érezte magát jobban. Rossz előérzete támadt, es elkísérte egészen addig, míg álomra nem hajtotta a fejét szállodai szobájában. 5. Eger, 1898 októbere. Ábrayt fogat vitte ki a vasútállomásra. A kocsis megvárta, míg befut a szerelvény, és vitte a felszálló tudós után a két utazótáskát a diófával burkolt, tükrös szalonkocsiba. Abray Intett neki, hova tegye le őket, és már helyet is foglalt a süppedős, vörös fotelek egyikében. Végezetül odadobott valami aprót a kocsisnak, aztán intett, hogy szálljon le gyorsan. A vonat nagy füstfelhőt eregetve futott ki az állomásról, a gőz fél percre beburkolta a peront és az ott tartózkodókat is. Dübörgő, mély zakatolása felgyorsult, a hatalmas, nehéz kocsik megindultak és könnyedén szaladtak a síneken. Ábray úton volt Budapestre, hogy ott átszálljon az Orient expresszre, ami egészen Münchenig elviszi, s onnan utazik tovább Berlinbe, a Német Birodalom fővárosába. Jámbor Zsigmond nagy megkönnyebbüléssel vette tudomásul Ábray elutazását. Mintha csak egy méretes malomkövet emeltek volna le a válláról. Miközben a tudós pakolt, a segéd esze már a következő napokon járt. Egy terv bontakozott ki a fejében. Egy terv, amely akár őrültségnek is tűnhetett volna, ha Jámbor Zsigmond számára létezik ez a fogalom. Ám nem létezett. Becsületes iparoscsaládból származott, ahol megtanulta a munka értékét, és nem bonyolították túl az életet. Létezett szeretet és árulás, becsület és becstelenség, szorgalom és renyheség. És létezett a szívességre viszontszívesség. Aki téged szívesen fogad, fogadd szívesen te is. Ha vendégségre invitálnak, viszonozd te is vendégséggel. Ha megmentik az életedet... Viszonozd azzal, amivel tudod. Ez nem őrültség. Ez a legtermészetesebb dolog a világon. Jámbor Zsigmond már azt is kiötlötte, hogy tudja viszonozni Gárdonyi szívességét. Sőt mi több, úgy gondolta, hogy Gárdonyi miatta veszítette el a feljegyzéseit, miatta égette el Ábray azt a naplót. Ha ő nincs, az író naplója még mindig megvan. És nyilván egy írónak az élete az írás. Az a napló fontos lehetett, nagyon fontos. Ábray elment, magára hagyta egy kezdő munkatárssal és két környékbeli, őrködő paraszttal, akik a labor bejáratánál álltak. Egyikük sem fog gondot okozni. Jámbor Zsigmondban elhatározássá érett a gondolat. Sokszor beszélt neki Gárdonyi arról, hogy a könyvét a lehető legaprólékosabban alá akarja támasztani tényekkel. Igazi historikus regény lesz, aminek minden momentuma magát a valódi történetet idézi fel az irodalom eszközeivel. De olyannyira kevés volt az, amit elő lehetett ásni a régmúlt mélyéről! Olyannyira kevés fény az évszázadok sötétjében! Jámbor tudta, hogy
Gárdonyi mennyit kutat, mennyit olvas, hogy megismerje a kort, amelyben a törökök bitorolták az ország nagy részét. Segíteni akart neki. A szolgálatára akart lenni... Ábray elutazása után az elhatározást tett követte. A következő napokban Jámbor az ismerősöktől kézen-közön olyan ruhadarabokat szerzett be, amelyeket töröknek vélt. Beszerzett egy turbánt is. A vásárlásban egy török könyv rajzai segítették. Beöltözött, török szavakat idézett fel szobája sötétjében. ( gyermekkorában egy török származású pipakészítő élt a szomszédjukban, Jámbor sokat nézte, hogyan dolgozik, és együtt szőtt a fiával is. Szinte magától ragadt rá a nyelv, amit most könnyen felidézett. A mester, miközben a keze járt, és alakult alatta a tajtékpipa, sokat mesélt a nyolc-kilenc éves gyermekeknek hazájáról és szokásaikról. Lehet, hogy valahol, elméjének mélyén az adta az ötletet Jámbor Zsigmondnak, hogy merre induljon. Amire készült, azt az utat ember még nem járta be. Ám ez nem zavarta. Ott volt a gép összerakásakor, segített benne, így az időutazás elvesztette misztikus erejét. Ez sem más, mint vonatra ülni. Jámbor soha nem ült vonaton. Ábray gépe semmivel sem különlegesebb, mint egy mozdony. A gép mormolása nem furcsább, mint a távíró kopogása. Utazni az időben semmivel sem meglepőbb, mint hogy a hang országhatárokat lép át egy pillanat alatt. Jámbor Zsigmond készen állt arra, hogy törlesszen az élete megmentéséért, és nem érezte különlegesnek a módját. Tiszta fejjel, helyes logikával jutott el idáig. Lehetősége volt a professzor gépén oda utazni, ahová Gárdonyi Géza csak a fantáziája révén juthat el. És Jámbor úgy vélte, kutya kötelessége megtenni. A törököket nehéz a jelenből kikutatni, úgyhogy közéjük fog menni. Az alvó török tábort kémleli ki. Az Abray Pál elutazása utáni nyolcadik napon készen állt. Miután az új segéd hazament, Jámbor írt egy levelet Gárdonyinak címezve, majd elvitte az író házába és átadta a cselédnek. Betért a postára is, és egy másik levelet feladott a feleségének, Katalinnak. Aztán bezárkózott a felújított laboratóriumba, és lassan átöltözött. Az őrök az ajtó előtt álltak, tudta, hogy nem fogják zavarni. Ezután a géphez lépett, amely betöltötte a labor felét, réz- és acéldrótok alkották, villogó fényoszlopai között elektromos kisülések tucatjai csapkodtak, és középen egy szélesedő spirálban megváltozott a tér szerkezete, a világ színe. Jámbor Zsigmond nézte az átalakulást, hallgatta az öreg alkatrészek nyikorgását, és az ujjára húzta a gyűrűt. A gyűrűt, amely nélkül nem indulhatott el. Azután gondolkodás nélkül belépett a spirális fénybe. Abban a pillanatban eltűnt.
Eger, 2005 szeptembere. Jonathan megnézte a térképen, hogy hol van a Kocsis utca, és a szállodában elköltött reggeli után rögtön el is indult, hogy felkeresse Jámbor Mihályt. Az Eger-patakot választotta vezetőjének, követte folyását a kövesgazos partja fölött az úttesten vagy járdán, majd letért jobbra. Könnyedén megtalálta a családi házak sorában a nyolcas számút, ám hiába kopogott a dupla szárnyú ajtón, Jámbor nem engedte be. Jonathan már-már feladta, amikor az egyik szomszéd kinézett az ablakán, és megkérdezte, kit keres. - Jámbor Mihályt - felelte Jonathan. - Ma reggelre beszéltünk meg találkozót. - Őt ugyan keresheti - mondta a szomszéd. Jámbor korabeli férfi volt, de jóval igénytelenebb külsejű. Őszes haja a homlokába hullott, és kirojtosodott gallérú ing volt rajta. Ahogy lógott ki a ház ablakán, kerek fejével és vizenyős szemével barlangból kikandikáló öreg manónak tűnt. - Mire gondol? - Hogy nincs jól. Jonathan közelebb lépett, és megpróbálta leolvasni a szomszéd arcáról a következő kérdésére a választ. - Történt valami Jámbor úrral? - A kapuban találtak rá nem olyan rég. Mentőt hívtunk hozzá, és bevitték a kórházba. - Melyik kórházba? - Melyikbe? Melyikbe? - elégedetlenkedett a kerek fejű öregúr. - Egy kórház van, amibe vihették. A Markhotba. - És tud róla valamit? Mi a baja? - Hát, nem nézett ki jól. Az öregből ennél többet nem lehetett kiszedni. Kurtán közölte, hogy ha a fiatalember ennél többet akar tudni, akkor keresse fel a kórházat. Ezek után becsukta az ablakot. Jonathan a kórház felé vette az útját. A járókelők eligazították, merre találja az épületet. A régi Irgalmas kórházat és a hozzá épített modern, szürke épületegyüttest kellett keresnie a Markhot Ferenc utca és a Knézich Károly utca sarkán. Szinte a vár oldalánál volt, nem kellett sokat mennie. Annak ellenére, hogy szeptember közepe volt, erősen tűzött a nap. A város lassan ébredt, a mellékutcákon szinte csak idős embereket lehetett látni. A New York-i vagy akár a budapesti nyüzsgés után Eger mesebeli helynek tűnt, ahol az idő lassabban telik, ha nem éppen visszafelé forog. A kórház látogatók számára fenntartott bejáratát és a recepciót nehezebb volt megtalálni, mint magát az épületet. Az előtérben senki sem várakozott. Jonathan egyenesen a szőke recepciós lányhoz lépett. - Jó napot kívánok! Jámbor Mihályt keresem. Idős ember. Nemrég hozták be mentővel. -Jámbor Mihály? - kérdezett vissza a recepciós, miközben a számítógépes nyilvántartásban már kereste is a nevet. - Igen, fél órával ezelőtt érkezett be vele a mentő, de... -De? A recepciós lány felpillantott. - Ön Jámbor úr rokona?
Jonathan újságírói ösztöne azt súgta, hogy igent kell mondania. - Igen. - Keresse Ostoros doktor urat, o az osztályvezető. Fent , a harmadikon... Várjon csak, itt jön éppen a doktor úr. Jonathan megfordult, és egy fehér köpenyes férfit pillantott meg. Visszanézett a recepciós lányra, aki bátorítóan bólintott. Az orvos középkorú, szigorú arcú ember volt. Őszbe fordult haja, napbarnított bőre, kemény tekintete, szája vonala komolyságot és ellentmondást nem tűrő magabiztosságot sugárzott. Jonathan eléje lépett. - Jó napot kívánok, doktor úr! Jonathan Huntnak hívnak, és Jámbor Mihály állapotáról szeretnék érdeklődni. Az orvos végigmérte. - Közeli hozzátartozója? - Nem, egy... egy barátja vagyok. Ma reggel várt a házába reggelire. - Értem. Mit is mondott, hogy hívják? - Hunt, Jonathan Hunt. - Értem. Nézze, Hunt úr, Jámbor úr ma hajnalban egymás után több infarktust is kapott, itt bent, a kórházban sajnos már nem tudtunk rajta segíteni. Sajnálom. Kérem, fogadja őszinte részvétemet. Jonathan másodpercekkel később fogta csak fel, mit mondott az orvos. - Istenem, ez szörnyű! - Ennyit tudott csak mondani. Üres volt a feje. - Igen... Nem tehettünk érte semmit. Nagyon sajnálom, ami történt. Az orvos elment, Jonathan pedig letörten állt. Nem ismerte ugyan Jámbor Mihályt, de az öreg tartásában, megfontolt szavaiban visszaköszönt valami az elmúlt évszázadból. Egyenes embernek tűnt, aki tényleg nem akarta becsapni őt. Ám az élet komor játékot űzött vele. Mit is mondott? „Én évtizedek óta várok egy ilyen alkalomra." Szegény öregúr! Jonathan leült egy a látogatók számára fenntartott műanyag székre. Beszívta a kórház illatát. Nézte az előtte elhaladó ápolókat, bejelentkező betegeket, hozzátartozókat. Nem azt sajnálta, hogy talán örökre elvesztette a lehetőséget, hogy Ábrayra találjon, hanem magát Jámbor Mihályt, aki nem ezt érdemelte volna. Negyedóra telhetett el, amikor egy mentős lépett a pulthoz. Jonathan figyelmét nem kerülte el, hogy a recepciós rápillant, majd bólint. A mentős ekkor megfordult és szemügyre vette Jonathant. Pár pillanattal később elindult feléje. - Ön Jonathan Hunt? - kérdezte. Jonathan felállt. - Igen - felelte, és elfogadta a feléje nyújtott kezet. - Székely Lóránt - mondta a mentős. - Én voltam az, aki kiszállt Miska bácsihoz. -Jámbor Mihályhoz? - Igen. - A mentős félrebillentette a fejét, és elnézően mosolygott. Tudja, a nagyapám együtt dolgozott Miska bácsival, aki sokszor megfordult nálunk. Gyermekkoromban az ölében lovagoltam és hallgattam a kalandos történeteket, amiket kitalált. Nekem már csak Miska bácsi marad. - Ez így van jól. - Jonathan a saját gyermekkorára és nagyapjára gondolt, aki szintén sokat mesélt neki.
- Miska bácsi a mentőben már összevissza beszélt - folytatta Székely Lóránt -, nem volt teljesen magánál. Időutazásról beszélt, és arról, hogy megtámadták. De egy pil- I.matra kitisztult az elméje, és adott nekem valamit. A lelkemre kötötte, hogy juttassam el önhöz, ha valami végzetes történne. Háromszor is elismételtette velem az ön nevét. - Az én nevemet? - Igen. Szegény, megérezte, hogy meghal. Nagyon kitartó, sőt erőszakos volt... a maga békés módján. Megígértette velem, hogy ha ön nem keresi a kórházban, akkor megke- lesem a városban. Bár nem tudta, melyik szállodában szállt meg... - A Senator Házban... - Az nincs is messze. Szóval a lelkemre kötötte, hogy mindenképpen adjam át önnek. - Nem lehet, hogy tényleg megtámadták Jámbor urat, es nem beszélt félre? - kérdezte Jonathan. Visszatértek előző esti rossz sejtései. De miért bántaná Jámbor Mihályt az, aki őt Budapest óta követi? - En ezt nem tudhatom - úgy tűnt, a mentős nem akar jobban belebonyolódni a kelleténél. - Mit kell átadnia nekem? Székely a zsebébe nyúlt, és egy kulcscsomót vett elő. - A lakáskulcsa. A kapu és a bejárati ajtó. Azt is mondta, hogy az asztalon van minden, ami önt érdekli. Jonathan átvette a kulcsot, és a torka elszorult. -Én... - Nem számít - hárította el együtt érzőn a mentős. Tudom, mit érez. De ez a világ sora. Miska bácsi jó ember volt, és ha megnyugtatja, akkor békében halt meg. Ez a mondat még akkor is ott visszhangzott Jonathan lejében, amikor a Kocsis utca 8. felé tartott, vissza Jámbor Mihály lakásához. Az édesanyjára gondolt, aztán Jámborra, és végül Sámuel Huntra, a híres világutazó antropológusra. Az évek elszállnak. És a gyermekekre mi marad? Csupán az emlékek meg az emlékek közti kitöltetlen rések. A rejtély. Lehet, hogy Jámbor Mihály békében halt meg, de a nagyapja titkát nem tudta megfejteni. Ez rá vár, Jonathan Huntra. Jámbor Mihály otthonában nem volt semmi feltűnő vagy hivalkodó. Egyszerű polgári lakás volt, három szobával, kis konyhával, étkezővel. A bútorok régiek voltak, a dolgozószobában háromajtós, régi ruhásszekrény, egy százéves szekreter, alacsony könyvespolcok megannyi állólámpával. A padlón kopott szőnyegek, a fotelokon vörös takarók. Mindenfelé tányérok, porcelánok, üvegpoharak, a falakon rengeteg kisebb-nagyobb festmény. Télen cserépkályha adta a meleget, most azonban hűvös volt: a vastag falak kint tartották a kora őszi hőséget. A cserépkályha mellett, a rendet megbontva, egy összetekert kötél hevert.
Jámbor Mihály íróasztala a dolgozószoba egyetlen ablaka előtt állt, és szinte úszott a napfényben. Jonathan lassan lépdelt befelé a lakásban, kikerülte a dohányzóasztalt, bepillantott a szomszéd szobába, majd megállt az íróasztal mellett. A bal sarkán egy lámpa állt, előtte fotóalbum, kis könyvön szemüveg. Jobboldalt telefonregiszter, tolltartó, levelek, papírvágó kés, tűzőgép... minden, ami iratokhoz szükséges lehet. Ami nem illett oda, az a szemcseppes tubus volt. Középen az asztalt egy kiterített, nagyítóval, tollakkal lefogatott, grafittal rajzolt térkép uralta, ami mellett régies kézírással a következő szöveg állt: „Nagyságos Gárdonyi Uram! Kérésére összeírtam azokat a török kori emlékeket, amelyeket Eger városában találtam. Igyekeztem pontosan berajzolni ezek helyét a térképen, hogy megtalálja. Az ön hálás és alázatos szolgája, Jámbor Zsigmond" Jonathan Hunt előtt megnyílt a történelem kapuja. Íme, kézzelfogható bizonyíték Jámbor Zsigmond és Gárdonyi kapcsolatáról. Nem mintha lett volna oka kételkednie |ámbor Mihály szavaiban. Ez a térkép és ez a pár sor több mint száz évvel repítette vissza az időben. Jonathan számára ez volt az időutazás: ott illt a megsárgult papír felett, amire egy mesebeli szereplő felrajzolta egy réges-régi város utcáit a régen halott írónak. Talán egy meleg, kora nyári délelőttön egy hűvös szobában - vagy egy késő őszi, esős napon barátságos, meleg tűz mellett. Jonathan leült Jámbor Mihály székére, és a kis napló felé nyúlt. Jámbor akkurátus sorai szöktek a szemébe. Az öreg precíz aprólékossággal rótta fel magának az összeszedett bizonyítékokat. Két Gárdonyi-levél, a térkép, amelyet nagyapja lajzolt, egy titkosírásos levél és... és dédapjának a levele. Sámuel Hunt levele Ábray Pál részére. Jonathan letette a naplót, és felvette a három levelet, ami az asztalon feküdt. A Gárdonyi-leveleket nem olvasta el, a dédapjáéval kezdte, leplezetlen elfogultsággal. „Tisztelt Ábray Úr! Megértem az érzéseit, amit a londoni konferencián elhangzott, jobban mondva, megkezdett felszólalása után érez? Azonban kérem, próbálja megérteni az emberek reakcióit is. H. G. Wells Az időgép című műve és annak sikere volt az apropója egy elméleti tanácskozásnak. Sokan csupán koccintásra készültek, kedélyes csevegésre, elméjük tomáztatására. Valljuk be, ebben a környezetben az ön bejelentésében, miszerint az időutazás gyakorlati megvalósítására vonatkozó bizonyítékoknak van birtokában, lényegében, ha szabad így fogalmaznom, benne volt a kudarc és a gúnyolódás lehetősége. Bejelentését még különösebbé tette, hogy Ön nem tagja semelyik híres és respektált akadémiának, nem tanít semelyik egyetemen sem, és tudtommal eddig nem publikált tudományos periodikákban. Kérem, ne haragudjon a világra csak azért, mert egyetlen esetből az tűnik ki, hogy a világ haragszik Önre. A bizonyítékai, ha valóban lesznek ilyenek, minden bizonnyal meggyőzik majd a tudósokat, és idővel eljő a megérdemelt diadal. Ismeri az én álláspontomat, személy szerint az időben
való utazás elvi, hangsúlyozom: elvi lehetőségét nem tartom teljesen kizártnak, ugyanakkor a gyakorlati megvalósítását a tudomány jelenlegi állása mellett majdnem lehetetlennek tartom. Utalnék itt a konferencián elhangzott, minden kétséget nélkülöző physikai anomáliák leküzdésének kérdésére, valamint az időben való utazásokból eredő történelmi paradoxonok kezelhetetlenségére. Mindazonáltal mérhetetlenül kíváncsivá tett, így fokozott érdeklődéssel várom további leveleit a kutatásaival kapcsolatban. Mivel szakterületeink jelentősen különböznek, támogatója nem lehetek, ellenben érdeklődő, beszélgetőpartnerként bizton számíthat rám. Ha ismét Londonban járna, kérem, keressen meg a British Museumban, szívesen kalauzolom Önt én magam a múzeum falai között. Üdvözlettel kollégája: Sámuel Hunt." Igen - gondolta Jonathan -, ezt Sámuel Huntnak kellett írnia. Tökéletesen illik a két levél mellé, amelyek az Egri csillagokban pihentek évtizedek óta. Dédapja óvatosan logalmazott, érezni a sorok között, hogy nem akarta meghántani a magyar professzort, és nem is zárkózott el teljesen tőle. Jonathan eltöprengett: a múlt század elején az időutazás gondolata nagyon merész volt még irodalmi témaként is. Kevesen gondolták át az időparadoxon problémáit, sőt még maga a szó sem létezett. Más világ volt, más gondolkodás. Nem tudta elítélni dédapját, amiért körültekintően, meglontoltan bánt a szavakkal... Nem is írt többet Ábraynak - erről feljegyzést is készített a második levél margójára. De miért nem írt több levelet Ábray Pál Sámuel Huntnak? Talán mert nem sikerültek a kísérletei? Vagy éppen mert sikerültek? És Jámbor Zsigmond tényleg a világ első időutazója lett volna? Jonathan elmosolyodott. Nocsak, már én is komolyan számításba veszem ezt a lehetőséget - gondolta. Visszatette a levelet az asztalra, és kezébe vette a Gárdonyi által írtakat. Az író az egyikben egy írással kacérkodó lánynak válaszol, arra biztatva, hogy csiszolja stílusát, és olvasson sokat, limellett szót ejt arról, hogy ő maga az Istenes pincébe jár borozgatni, ha úgy hozza kedve. A másik levélben egy badacsonyi barátjához szól, és ígéri neki, hogy meglátogatja a jövő évben, amikor arrafelé visz útja. Csekély forrás ez a múlt felderítéséhez - gondolta Jonathan. - Ha Jámbor Mihálynak csak ennyit sikerült összeszednie, nem csoda, hogy nem jutott előre hosszú-hosszú évtizedekig. Tekintete a titkosírással rótt papírlapra esett. Alaposan szemügyre vette a jeleket. Furcsa, semmihez sem hasonlító krikszkrakszok voltak, mintha egy gyerek firkált volna valamit, amit aztán pár nap múlva maga sem értett meg. Jonathan foglalkozott kriptológiával pár éve egy cikk kapcsán, és tudta, ha ismeretlen kulcs alapján íródott, nagyon nehéz lesz megfejteni. Kiváltképp akkor - jutott eszébe -, ha Gárdonyi nem is magyarul írta. Még egyszer felütötte Jámbor Mihály napiócskáját, és elolvasta, mit jegyzett fel a papírdarabról. Egy kétségkívül eredeti, bár nem kanonizált Gárdonyi-féle titkosírásos feljegyzés (vő. egyiptomi szeletkék), amely a Breznay- gyűjteményből
származik. Budapesti kereskedőtől, 2004. május. Lehet, hogy további titkosírással jegyzett papírok vannak magánkézben? Nem sok, sőt semmi. Jonathan körülnézett az asztalon, és kihúzkodta a fiókokat is. Nem akarta felforgatni a dolgozószobát, csak futó pillantást vetett mindenre, hátha valami fontos információ mégis elkallódott valahol. Tiszteletben tartotta Jámbor Mihály hagyatékát, de az újságírói ösztön vitte előre. Bele azonban nem olvasott semmibe, ha az első látásra nem a témával, Gárdonyival vagy a korszakkal foglalkozott. Nem járt sikerrel. Csupán annyi információja volt, amennyi az asztal lapján feküdt. - Rendben - mondta fennhangon. - Kérdezzük meg Julit, mit tud Gárdonyiról. Szomorúan veszett el a hangja a megüresedett házban. Jonathan nem is nyúlt többet semmihez, még az asztalt is úgy hagyta, ahogy találta. Elindult, hogy beszéljen a lánnyal. Eger, 1898 októbere. Már reggel adta át Jámbor levelét Gárdonyinak, pontosan úgy, iliugy meghagyták neki. Gárdonyi csendesen pipázgatott, élvezte az év utolsó napsütéses hónapját, amikor ugyan felmelegszik a levegő, de a fű harmatos marad csaknem délig. A szőlőt, ami eddig fönnmaradt a tőkéken, már megcsípte a dér. Az író hagyta, hadd tisztuljanak a gondolatai, és meglepődött, miikor Mari megjelent, egyik kezében egy levéllel, a másikban egy pohár zöldesen csillogó borral, feltehetően abból a palackból, amit a múlt héten az egyik tanácsnok hozott ajándékba. Kellemes, finom bor volt, a tanácsnok büszkén mondta, hogy meg a filoxéra előtti szüretelés, az utolsó évé. Nyolcvanötös. Bakator és lúdtalpú keveréke. Gárdonyi elvette a levelet Mari kezéből, és homlokát ráncolva nézett az asszonyra a pohár fölött. Mi ez? Jámbor úr hagyta meg, hogy adjam át önnek ma reggel. Gárdonyi még szívni is elfelejtett a pipából. - És mikor hagyta meg? Tegnap, alkonyat tájékán. - És miért nem adta oda tegnap este? - Mert meghagyta, hogy ma reggel tegyem. Gárdonyi komoran tépte fel a lezárt borítékot, majd kiemelt belőle egy rövidke levelet. „Tisztelt Gárdonyi Nagyságos Úr! Az életemmel és még többel is tartozom Magának, amiért nem lehetek elég hálás. Maga nem akar elfogadni tőlem pénzt, ezért aztán máshogy szeretném visszafizetni jóságát. A jóságát, amely kevés emberre jellemző' e világban. Tudom, mennyire nehéz a török korról ismeretet szerezni, és nekem lehetőségem van ebben segíteni. Ábray professzor találmánya képes rá, hogy visszarepítsen a múltba, egy aprócska gyűrű pedig vissza fog hozni a jelenbe. Mivel Gárdonyi Uram elmondta nékem, hogy leginkább a török csapatok mozdulatairól hallgatnak a könyvek és a régi levelek, így törökként
teszem ezt meg. Körülnézek az 1552. év augusztusában a török táborban. Nyolc napig tervezem ottlétemet, azután pedig visszatérek és beszámolok mindenről, hogy a magam eszközeivel segítsem munkáját. Addig is Isten tartsa meg egészségben, és ne féljen felőlem, mindenre felkészültem. Maradok örök lekötelezettje és tisztelője: Jámbor Zsigmond A levél végét Gárdonyi már állva olvasta el. Mari az író döbbent arcát figyelte, és lassan hátrálni kezdett. - Hozza a kabátomat! - mordult rá Gárdonyi. A levelet a székre dobta, a pipa szárával pedig a borospohár felé intett. - És ne mondja, hogy nem sejtette, hogy rossz hírt kapok. Miért nem szólt eddig? Mari kis híján sírva ismételte meg: - Mert Jámbor úr meghagyta, hogy ma reggel adjam át. Gárdonyi erre megenyhült. Mari tényleg nem tehet arról, hogy Jámbor megbolondult. - Semmi baj - nyugtatta most már a cselédet. - Bemegyek a városba. Kérem a kabátomat! Szinte futólépésben tette meg a Török bástya aljáig az utat. Akkor lassított csak, amikor a Dobó térre igyekvő munkások és vásárosok tömege az útját keresztezte. Gárdonyi nagyon nem szerette volna, hogy bárki észrevegye sietségét. Sietősre fogta, de nem futott. A nyílt tér végében már látszott a vár. Gárdonyi nem tudta mire vélni a levelet, nem ismerte Abray Pál munkásságát, mint ahogy a városban sem ismerte senki, Jámbor Zsigmond pedig soha nem beszélt róla. A levél olvastán azonban Gárdonyinak balsejtelme támadt, ugy érezte, Jámbor elkerülhetetlenül rohan a végzete felé. Ezért igyekezett most olyan nagyon. I:gy utcasarkon meg kellett állnia. Majdnem beleütközött az érseki tanárképző fiatal tanárába, aki a Hevesvármegyei Hírlapba írogatott, és nemrégiben a Népiskolai Tanügy címmel újságot kezdett szerkeszteni. Rendszeresen olvasta az író cikkeit, és most szóvá is tette az egyiket, ami a Pesti Hírlapban |elent meg. Gárdonyi azonban nem figyelt. Máskor végigfaggatta volna, sőt tanácsaival is segített volna - hiszen emlékezett az egyetemi éveire, amikor minden okos szóért bálás lett volna —, de most nem volt rá türelme. Ne haragudjon, Breznay úr — mondta az író, megra- i'.idva az alkalmat, míg a másik egy lélegzetvételnyi időre elhallgatott. - Szólít a kötelesség, nem tudnánk ezt megtárgyalni később? A fiatal tanár nem sértődött meg, még maga kezdett el mentegetőzni, de ez megint olyan hosszúra nyúlt, hogy Gárdonyi türelmetlenségében egyszer csak ellépett mellette, es köszönés nélkül folytatta útját. Pár perc múlva megérkezett Ábray műhelyéhez. A laboratóriumot frissen vakolták, újak voltak az ablak- es ajtódeszkák, a minapi robbanásnak nyoma sem maradt. Gárdonyi keserűen vette tudomásul, hogy a hűséges Jámbor Zsigmond jobban megszenvedte a detonációt, mint az épület. De hát ez az emberek sorsa - gondolta az író. - Az épületek túlélik a gazdájukat. Be azonban nem juthatott, mert az ajtó előtt egy megtermett legény állt, s amikor Gárdonyit meglátta, arckifejezése kelletlenné és komorrá vált.
- Jámbor Zsigmondot keresem - toppant elé a vékony, szikár, egy fejjel alacsonyabb író. - Itt van? - Ide nem mehet be az úr - felelte erre a legény, és karját keresztbe fonta a melle előtt. - Nem állt szándékomban bemenni - magyarázta türelmesen Gárdonyi. Csupán azt kérdeztem, hogy itt van-e Jámbor úr. A strázsáló suhanc kissé összezavarodott. Arra láthatólag nem kapott utasítást, mit is tegyen, ha Gárdonyi Géza nem akar bemenni a műhelybe. - Itt van — nyögte ki végül. Gárdonyi látta, hogy a test, lélek, szellem hármas harmóniájából a jóisten csak kettőből szerencséltette a legényt, de cserébe a hiányosságért, az egyikből duplán. -No, ha itt van, forduljon be az ajtón, és mondja meg neki, hogy keresik! - Ide nem mehet be nagyságod — ismételte meg eltökélten az ajtó őre, és még csúnyábban nézett. Az író arra gondolt, hogy amilyen szépen indult ez a nap, olyan gyorsan el is romlott. - Nem akarok bemenni. Csupán egyetlen szót váltanék Jámbor Zsigmonddal... idekint. Itt, az ajtó előtt. A legény gondolkodott. - Várjon itt a nagyságos úr! - mondta, és végül befordult a műhely ajtaján. Gárdonyi várt. Egy perc sem telhetett el, amikor ismét megjelent a legény tanácstalan ábrázattal. - Jámbor úr nincs itt - felelte. - Mikor ment el? - Nem ment el - mondta a legény. - Ferenc állt itt őrt egész éjszaka, és azt mondta nekem reggel, hogy Jámbor úr bement este, és dolgozik. Nem jött ki. Akkor bent kell lennie. Nincs bent. Megnéztem a műhelyben, Ábray professzor uram dolgozószobájában is, de még az árnyékszéken is. Nincs bent. - Talán kiment másutt. - Az ablakokon rácsok vannak. - A legény oldalra lépett és mutatta is a legközelebbi ablakot. - Ábray tekintetes úr dolgozóobájának ajtaján pedig olyan erős a vasalás, hogy egy mozdony sem lenne képes kiszakítani. - Akkor hol van Jámbor Zsigmond? - kérdezte Gárdonyi fokozódó türelmetlenséggel. - Fogalmam sincs, nagyságos úr - felelte teljes zavarában i legény. - Eltűnt, mint cigány mellől a bor. - Bement, de nem jött ki, és nincs bent - foglalta össze az író. Hogyan tűnhetett el? - Nem tudom. - Eltüntette magát? - Ha csak úgy nem... Gárdonyi teljesen elvesztette a türelmét. - Mivel foglalkozik Ábray Pál? - dörrent a nála fél mázsával nehezebb fiúra. - Azt sem tudom, nagyságos úr - nyögte a legény. - Egy különleges szerkezetet bütykölgetnek, tele drótokkal meg folyadékokkal és fényekkel.
Elektromosság - jutott eszébe, mire egy pillanatra felvidult, de aztán megint ijedt lett. - Nem értek én a mechanikához... Ábray professzor találmánya képes rá, hogy visszarepítsen múltba, egy aprócska gyűrű pedig vissza fog hozni a jelenbe... Gárdonyi fejében egy pillanatig megfordult, hogy kilép a legény mellől, mint ahogy a tanárt hagyta faképnél pár perce. Hogy nem tette, az a józanságának volt köszönhető, nem a félelmének: sejtette, hogy ő sem akadna rá Jámbor Zsigmondra odabent. A legény, aki itt áll, nem egy Edison, de szeme, az van. Viszont ha a tényeket elfogadja, akkor... Akkor Jámbor most a török korban jár-kel. A török korban? És most? Gárdonyi bele sem tudott gondolni. Ez pillanatnyilag meghaladta a korlátait. Lejött Ábray műhelyéhez, hogy Jámborral beszéljen, hogy megtudja, milyen őrültség foglalkoztatja, de nem Jámbort találta itt, hanem valami felfoghatatlannal kell szembenéznie. Megfordult, és lassan elindult a Dobó tér felé, az emberek közé. Talán azok között a munkásemberek között, akik az új városházát építik, valamelyik tud valamit Jámborról. Valamit, ami ésszerűbb magyarázat lehet a segéd eltűnésére, mint amit a reggeli levél sejtet. Elbeszélget velük is. Gárdonyi gyakorta foglalkozott misztikus és megmagyarázhatatlan jelenségekkel, emellett azonban írt technikai újításokról, a világ fejlődéséről is. Most mégsem állt össze benne a kép. Csak kavarogtak a gondolatai rendületlenül. Nem érezte magát okosabbnak az ajtónálló legénynél. 4. Eger, 2005 szeptembere. Jonathan elcsábította Julit egy süteményre a Tourinform- irodához közeli cukrászdába. A túrótorta után a műmárvány asztal mellett ülve közölte a szomorú hírt. - Igazi úriember volt — mondta Juli visszaemlékezve Jámbor Mihályra. Néha bejárt, képeslapokat vett, kicsit beszélgettünk. Magányosnak tűnt, de soha nem volt búskomor, vagyis szomorú. Mindig mosolygott... - Egy régi ismerőse vitte be a kórházba - mondta Jonathan. Nem volt egyedül. - Infarktus volt? Ebben a korban az ember azt hinné, a szív már kitart. Sok minden elromlik, de a szív már kitart. - Volt valakije, aki... - A nagyapám combnyaktörést szenvedett nyolcvannyolc evesen. De a szíve tökéletes volt. - Sajnálom. - Három éve volt, Jonathan. De azért köszönöm. - Juli mosolya azonban örömtelen volt. - Tegnap azért beszélt Jámbor úrral? - Igen, sőt a kulcsai nálam vannak. Azt szerette volna, ha meg- lek intem a kutatásait. - Ábray Pál után kutatott?
- A saját nagyapja után, aki Ábray Pál segédje volt, de eltűnt valamikor a századfordulón. Közvetve tehát Ábray Pál után. Az asztalán hagyott dokumentumokból kiderül, hogy Ábray tényleg élt, és... - Jonathan még nem akarta beavatni Julit, félt, I iogy a lány bolondnak nézi -, egy különleges kísérleten dolgozott. - Miféle kísérleten? - Kozmológiai kutatások. -Aha. Jonathan rosszul érezte magát, amiért nem mondta el az igaz- siígot. Gyorsan témát váltott. - Juli, én többször olvastam az Egri csillagokat, de csak most jöttem rá, milyen keveset tudok az írójáról. Itt élt Egerben, ugye? - Igen. - A lány bólintott. — De nem itt született. Az édesapja az 1848-as szabadságharcban a magyaroknak felállított egy fegyvergyárat. Miután a császári katonák leverték a szabadságharcot, menekülnie kellett, és elszegényedve járt urada lomról uradalomra. Gárdonyi Agárdon született, és legalább nyolc helyen lakott, míg önállósodott szüleitől. Tanító lett, színházat csinált, verseket írt, hegedült. - Juli elmosolyodott. - Tudja, miért rúgták ki sárvári állásából? Jonathan nemet intett. - Az évzárón a Gotterhaltét, a császári himnuszt kellett játszania a templomi orgonán, lent pedig énekelt a kórus. Ám a himnusz után pár ütemet ráhúzott a Jaj, de huncut a német című nótából, a kórus pedig elkezdte énekelni. - Juli nevetett. - Aranyos történet, nem? - De igen. Mit csinált ezután? - Egy ideig Budapesten újságíróskodott és ponyvákat írt. -Juli észrevette, hogy Jonathan értetlenkedve néz. - Könnyed, szórakoztató könyveket. Valamikor a század utolsó éveiben, talán 1896-ban azonban úgy döntött, hogy visszatér Egerbe, ahol tanult. Eladták a családi házat, ami, ha jól tudom, Szőlősgyörökön volt, és az édesanyjával együtt ide költözött. Csak ezután kezdte el írni az Egri csillagokat. Itt halt meg 1922ben... Elgyengülve és a kiadójával pereskedve. - Nem becsülték meg? - Dehogynem. A város nehezen ugyan, de befogadta, és attól kezdve minden rendben volt. Országszerte ismerték, olvasták, különböző társaságoknak volt a tagja, már ha elfogadta a tagságot. Visszahúzódva élt, nem szerette a rivaldafényt. De erős munkabírású, szorgos és kutató szellemű volt. Mint maga, Jonathan. - Ne hasonlítgasson, kérem, Juli! Különösen egy ilyen híres emberhez! Juli huncut tekintettel méregette a férfit. De ha így van. Jonathan zavarba jött. Igaz, hogy Gárdonyi Géza, az író, titkosírással írt feljegyeseket hagyott hátra? Igaz - bólintott Juli. - Hallottam róla. De miért érdekes ez? A kezembe akadt egy dokumentum. Csak most már magam sem tudom, hogy mit higgyek el. Pedig ez tény. Gárdonyi egy egész könyvet írt titkosírással. És van is megfejtése annak a titkosírásnak. Tudja netán a kódot? Olyan bonyolult, keleties betűknek tűnnek...
Nem, én nem tudom... Ne haragudjon, Jonathan, mindenhez én sem értek. A férfi elmosolyodott. Maga itt a legnagyobb segítségem, és őszintén szólva, ha választhatnék, nem is döntenék más mellett. Juli nevetett. Udvarol, vagy ha úgy jobban érti, bókol? Hát, magyarul nem tudom, hogyan kell. Csak próbálkozom. Jól csinálja - Juli átnyúlt az asztal felett, s egy pillanatra megérintette Jonathan kezét. - Ne hagyja abba. Gyakoroljon csak! Jonathan zavarban volt - és látszott is rajta. Juli észrevette és elnevette magát. - Az ember lánya azt hinné, hogy egy New York-i újságíró .okkal dörzsöltebben flörtöl - mondta. - Amerikában lazábbak az erkölcsök. - Hát, nem éppen — köszörülte meg a torkát Jonathan. Ks különben is, embere válogatja. - Köszönöm a túrótortát, Jonathan - felelte komolyabban a lány. - Ne legyen zavarban. - A titkosírásban tud segíteni? - Jaj, a titkosírás - intett a lány, és lazán hátradőlt. Az arcán kiismerhetetlen, de kedves mosoly játszott. - Én nem igazán, de ismerek valakit, aki talán igen. Bakonyi Klárának hívják a hölgyet, irodalomtörténész. Megadom a telefonszámát. Hívja fel és hivatkozzon rám! - Honnan ismeri? - Az iskolából. - Osztálytársa volt? - Nem, a tanárom egy kis ideig. — Juli egy szalvétára firkantotta fel a telefonszámot, amit átadott Jonathannak. — Aranyos nő. Én szerettem. Jonathan rámosolygott Julira. - Akkor feltehetően én is szeretni fogom. Juli nevetett. - Mondtam, hogy jól csinálja... Bakonyi Klára készségesnek bizonyult, még Sárosi Juli nevének említésére sem lett volna szükség. Jonathan megbeszélt vele egy találkozót a Dobó téren, a szobor lábánál, és a nő percre pontosan érkezett, délután kettőkor. — Hova üljünk be? - kérdezte oldottan a kölcsönös bemutatkozás után. Csinos, középkorú, fekete hajú, barna szemű nő volt, visszafogott sminkkel, elegáns kiskosztümben. Láthatóan szerette a gyöngyöket: a fülbevalója, a nyaklánca, a karkötője is gyöngyökből állt. - A Francesco kávézót ismerem - mondta Jonathan. — Ha az megfelel. - Tökéletesen. Kint ültek le, a szabadtéri asztaloknál, a bokrok tövében. - A telefonban azt mondta, hogy Gárdonyi Géza titkosírása érdekli - kezdte a beszélgetést Bakonyi Klára. - Gárdonyi nem épp a szakterületem, de azért talán tudok magának segíteni... Maga angol? - Nem, amerikai vagyok. Újságíró. - Valami cikk készül Gárdonyi Gézáról?
- Nem, ez teljesen privát ügy. Csak engem érdekel. I iilajdonképpen szabadságon vagyok... - Hm... Nem éppen hétköznapi szabadság... A nő mosolygott. Amikor a pincér melléjük lépett, egy narancslevet rendelt. Jonathan, aki a cukrászdában túl volt már egy kávén s némi édességen, majd aztán az ebéden is a Senatorban, most egy pohár vörösbort kért. Életében először bikavért. - Nos, jó - mondta Klára. - Mi érdekli pontosan? Az Egri csillagok? - Nem, bár nagyon szeretem, és most is azt olvasom. Inkább egy új információ, amit most tudtam meg Gárdonyiról. Igaz az, hogy titkosírással írt feljegyzéseket? -Aha... igen... Gárdonyi valóban titkosírással írta a naplóját. Sőt egy egész tanulmánykötetet is megírt ilyen módon. Ez volt az úgynevezett Mesterkönyv. Számba veszi az írói eszköztárát, tanácsokat ír. Kritikusabb közéleti és egyéb kommentárjait kis papírokra jegyezte fel, szintén titkosírással. Ezek voltak az úgynevezett Egyiptomi szeletkék. De az ilyesmi akkoriban nem számított nagy különcségnek, jó néhány nagy írónk vezetett naplót vagy írt feljegyzéseket valamilyen titkos kódolással. - Értem. És miféle titkosírást használt Gárdonyi? - Saját betűket tervezett, amiket „tibetűknek" hívott. Sokáig azt hitték, hogy van valami közük a tibeti írásjelekhez, de később kiderült, hogy teljesen egyediek. Meglehetősen szép és kacifántos, valóban ázsiai hatású, kalligrafikus jelek ezek. Látta már valahol? - Igen. De nem sikerült elolvasnom. Mondja, létezik valami kód, amellyel olvashatóvá tehetném? Megfejtették a titkosírást - Igen, a hetvenes években megfejtették. Egyszerre két kutatónak is sikerült feltörni a kódot, ahogy ezt manapság mondják Hogy pontosan kik voltak, azt nem tudom. Azt hiszem, az egyik egy diák, a másik pedig katonatiszt. - Ön ismeri ezt a kódot? Bakonyi Klára felnevetett. -Nézze, én irodalomtörténész vagyok, nem titkos ügynök, a kódot magát nem ismerem. Természetesen olvastam a titkos naplót, de csak a fordítását. - Akkor nem tud segíteni? -A szöveg lefordításában? Felesleges lenne, hiszen minden fellelhető titkosírásos dokumentum fordítása hozzáférhető n múzeumban vagy a könyvtárban. Jonathan túl hosszú ideig hallgatott ahhoz, hogy az irodalomtörténész kimondatlanul is átlássa a helyzetet. - Ó, maga új iratokat talált, ugye? - Igen. -Hol? -Egy öreg barátom őrizgette őket. Talán a Breznay-gyűjteményből származnak. - Érdekes lenne, ha újak bukkannának elő. - Bakonyi Klára arcán különleges, már-már huncut mosoly játszott. - De ismerek valakit, akit lenyűgözhetne vele, és az illető megmondaná, eredetiek-e. - Kiről lenne szó? Az exférjemről. Boldogan felvilágosítaná önt a témában. Jonathan némi élt vélt kihallani a nő hangjából. A titkosírások vagy Gárdonyi szakértője?
Könyvtáros az érseki könyvtárban - felelte Klára, s ezzel mintha mindent elmondott volna. Értem. A nő vidáman legyintett. Dehogy érti! Gábor jó fej. Lelkiismeretes, aprólékos, kirátságos. Ha kérdezi, kimerítően válaszol. De fogadjon el egy tanácsot: nyugodtan szakítsa félbe, ha túl sokat beszél. De észre sem fogja venni... - És hol találom a könyvtárat? A Líceum épületében van, az első emeleten. - Bakonyi Klára tekintetéből sütött a szeretet. Még szerette a férjét, Jonathannak megfordult a fejében, hogy megkérdezi, az ex ekkor miért ex. De csendben maradt, a nő pedig befejezte a gondolatot: - A legjobb embert fogja kérdezni. A barokk könyvtár impozáns, felvidéki tölgy borította belső tere inkább múzeumra hasonlított, mint könyvtárra. I láromembernyi magas polcai tele voltak régi és még régebbi kötetekkel, s ezek mellett kéziratokkal, ősnyomtatványokkal, kódexekkel. Több mint ötvenkétezer művet helyeztek el ebben a teremben, ám ez csak a harmada volt az érseki könyvtár teljes állományának. Két, kerekeken guruló, dupla szárú létra állt a polcok mellett, hogy a legfelső könyvsor is elérhető legyen. Öt hatalmas ablakból ömlött a fény a terembe, az ablak- beugrókban székek, akárcsak bent a terem négy pontján. A magasban az emeleti karzatot faragott fakorlát kerítette, és szintén öt ablak nyitott utat a nap sugarainak. Fölöttük a mennyezeten kupolás teret idéző freskó volt látható, Kracker János Lukács közel kétszázharminc éves műve a tridenti zsinatról. Bakonyi Klára nemcsak tanácsaival segített, de Jonathan érkezése előtt oda is szólt a Líceumba telefonon, és beajánlotta a „különös amerikait" a volt férjének. Száraz Gábor talán éppen ezért volt olyan készséges, bár a személyiségéből amúgy is barátságosság áradt. A könyvtáros tényleg tudott beszélni, ha olyasvalamiről kérdezték, amit szeretett. Szimpatikus figura volt, tele lendülettel. A tekintete úgy csillogott, mint egy jókedvű kisfiúé. Jonathan nem is próbálta megjegyezni a sok információt, amit hallott. A fontosabb dolgokat leírta a jegyzetfüzetébe. - Gárdonyi azt szerette volna, ha a titkosírásos naplóját a gyermekei tűzre vetik, de szerencsére nem tették - mondta a könyvtáros. - Ismerünk persze más, hasonló eseteket is. Tudta például, hogy Vergilius is meghagyta, hogy az Aeneist égessék el a halála után? Jonathan Hunt nemet intett a fejével. - Kevesen tudják. Persze az örökösök nem tették meg. És micsoda bűn lett volna, ha megteszik. A római történelem, legenda, mindennapi élet veszett volna el számunkra. - Gárdonyi... - Persze - intett a fejével Száraz. - Gárdonyi. Gárdonyi titkosírása nem akármilyen volt. Nem akármilyen volt megfejteni sem! Majdnem ötven évig tartott. - Ötven évig? - A háború alatt a fia rejtegette a titkosírásos iratok egy részét, és csak a halála után kerültek elő. Volt egy próbálkozás a megfejtésre, ami azonban
nagyon félresikerült, Gárdonyit embergyűlölő, zavaros fejű, világtól elvonult, elvakult spirituális emberként kezelte. - Gárdonyi foglalkozott spirituális jelenségekkel? - Jonathan komolyan meglepődött. Erre nem is gondolt az Egri csillagok olvasásakor. - Az értelmével kutatta - intett Száraz nemet. - Próbálkozott persze. Hitt is. De nem ez volt a lényeg. A titkosírás másról szólt. Egy élet kvintesszenciája mondatokban, belülről lakadó igazságokban. Tanácsok és gondolatok. Összefoglalása egy kivételes életműnek. - Értem. Miért kezdett el úgy írni, hogy más ne olvashassa el? - Senki nem tudja. Még a családjával sem osztotta meg. Sem az okokat, sem a megfejtést. Ez volt leginkább a baj. Persze a külvilágnak szánta, mert azt írta egy helyütt bevezetőül, hogy „Gratulálok, ha megfejtened sikerült: a magyar nyelvnek magas, elzárt Tibetjébe találtál kaput. Ha addig eljutsz, ameddig én, megtalálod azt az aranyalmafát is, amelynek neve: analógia." - Az idézetet a könyvtáros a számítógép monitoráról olvasta. Már korábban kikeresett információkat. - És meg is mutatta újságíróknak. Tehát szerette volna, hogy napvilágra kerüljön, de nem adott hozzá kulcsot. - Furcsa ellentmondás. - Az - bólintott Száraz. - Szóval a megfejtés nem volt egyszerű. A hozzá vezető út pedig igen különösen kezdődött. Tudja, volt az 1960-as években egy Füles nevezetű rejtvényújság. Illetve most is van. Azt hiszem... Korompai János a Fülesben közzétett egy részletet a megfejtésre vonatkozó felhívással. Erre aztán többen is jelentkeztek, és két kutatónak sikerült is a megfejtés szinte egy időben. Az egyikük, Gilicze Gábor egyetemi diák volt, a másikuk, Gyürk Ottó katonatiszt. Máshogy közelítettek a témához, de a végén egymást igazolták. - Ön ismeri a megfejtést? - Foglalkoztam vele - bólintott szerényen a könyvtáros. - Sajnos nem olyan egyszerű a jeleket elolvasni. Bár nem is olyan bonyolult, mint először hitték. Gárdonyi nem egyszerűen betűt helyettesített betűvel. Régebben hobbikutatóként magam is dolgoztam ezekkel a szövegekkel, és bár kijöttem a gyakorlatból, felfrissíthetem a tudásomat... Klári telefonon azt mondta, hogy magának van a tulajdonában egy ilyen cetli. Ha ideadja, akkor megnézem, és megpróbálom megfejteni. - Megtenné nekem? -Természetesen. Ezek a világ legizgalmasabb... izé... dolgai. - A könyvtáros zavartan elmosolyodott. - Érti, mire gondolok. Jonathan értette, hogyne értette volna. Azért is lett oknyomozó újságíró, mert maga is szerette a rejtélyeket. Szerette a kirakókat, gyerekkorában tucatnyi is volt belőlük. Szerette a kalandos könyveket, szerette a térképeket nézegetni. A legizgalmasabb azonban maga az ember. Mit és miért tesz. Száraz folytatta: - Azt hittük, minden Gárdonyi-féle titkosírás előkerült már, a Titkosnapló, a Morfiumcseppek, a Mesterkönyv... Egy újabb ilyen cetli előkerülése lehet, hogy szenzáció lesz. - Nem szeretném közkinccsé tenni — mondta Jonathan. - Ez talán nem az eddigiekhez hasonló. Száraz Gábor meglepődött.
- Nem közkinccsé tenni? Kiváltképp, ha más, mint a többi? -Ez egy... magángyűjteményből került elő. Egyelőre a megfejtés, ami fontos. A nyilvánosság ráér. - Rendben - biccentett a könyvtáros. - Meg tudom érteni. Elhozza akkor nekem? Jonathan megígérte. Elbúcsúzott a könyvtárostól, majd elindult vissza Jámbor Mihály házához. Nem akarta a Gárdonyi-féle cetlit elhozni, de hogyan másképpen mutathatja meg Száraznak? A házban leült az asztal mellé, és lemásolta az iratokat. A leveleket a zakója belső zsebébe tette, a térképet pedig egy nagyobb papírlapba, amit a fiókban talált. Aztán hosszan tapogatta dédapja levelét, hogy azzal mit csináljon. Komoly töprengés után úgy döntött, elviszi magával. Finoman összehajtogatta és becsúsztatta azt is a belső zsebbe. A dédapja sorai voltak, tulajdonképpen családi örökségnek tekinthette. Jámbor Mihály után nem maradtak örökösök. Talán nem haragudna Miska bácsi, ha tudná, hogy így cselekedett. Vajon mi lesz mindezzel? - futott át Jonathan fején, és a szoba gyűjteményét nézte. Festmények, könyvek, dísztárgyak. Szomorúan gondolt arra, hogy a végén csupán ennyi egy élet. Kétszer beszélt Jámborral, de közel érezte magához az öregurat. Talán a dédapja miatt. Talán a közös rejtély miatt. Jonathan finoman megveregette a leveleket a zakóján keresztül. Azzal, amit tesz, más álmait is teljesíti. Mennie kell! Amikor visszatért a Líceum könyvtárába, megmutatta Száraznak a titkosírással készült feliratot. - Nem túl hosszú bejegyzés — morogta az orra alá a könyvtáros. - De Gárdonyi írhatta? - Hasonlít. Adna nekem egy kis időt? - Természetesen. Jonathan elment ebédelni, kávézni, barangolt a városban, és már éppen azon volt, hogy felmegy a várba, amikor Száraz Gábor telefonált, hogy készen van a titkosírás megfejtése, Jonathan meglepődött, hogy ilyen gyorsan, ám nem késlekedett, rohant a Líceumba. A könyvtáros komoly arccal fogadta. - Nem akarom elkeseríteni, Hunt úr, de eléggé érthetetlen a cetli szövege. Eredetinek tűnik, de a megoldásból eredően feléledtek a kétségeim. Ha megengedi, még vizsgálgatom a feliratot. - Nyugodtan vizsgálgassa - mondta Jonathan. - Szerintem eredeti. -A formáját tekintve, illetve a jelek vonalait tekintve annak tűnik. De a tartalma nem egyezik az eddigiekkel. - És az baj ? Száraz kicsit tétovázott, majd kibökte. - Nem, tulajdonképpen nem az. - És mi a megoldás? - Olvasom. - A könyvtáros a monitorára pillantott, ahol kollégája e-mailje volt olvasható. - „Megtaláltam a második jelet. A Hatvani kapu kövére volt vésve, most Merkúr vigyáz rá. Ezzel együtt végre tisztán áll előttem a korok mélyének üzenete. A gyűrű valószínűleg odaveszett." - Jonathanhoz fordult. - Ön érti ezt?
- Nem - vallotta be Jonathan. - Mi az a Hatvani kapu, és mire utalhat a Merkúr? - A Hatvani kapu már nem létezik, lebontották még az 1800-as években, amikor a székesegyházat elkezdték építeni - morogta a könyvtáros. - Azt tudni kell, hogy a várost várfal vette körül Gárdonyi koráig, és négy kapu volt, ahol szekerek közlekedhettek. Ezek egyikét hívták Hatvani kapunak, amely Hatvan felé nyitott utat. Talán az volt a legforgalmasabb a négy közül. Komor, fekete falak körítették, nevezték Szent János kapunak is. A Merkúr viszont bármi lehet. Talán a római istenre gondol a szöveg írója. Tudja, ókori istenség, ,i kereskedők, tolvajok, utazók és útonállók istene, a görög Hermész római megfelelője. Az istenek hírvivője, ezért is ábrázolták a sisakján és a saruján szárnyakkal. Gyűrűről azonban, amit ő hordott volna, nem tudok. Ez így még zavarosabb. - Az - vallotta be Jonathan is. - De nyilván megvan a maga értelme. Köszönöm a segítségét. És meg szeretném kérni, hogy ez maradjon köztünk. - Hogyne - bólintott a könyvtáros. - De ha lehetséges, szeretném látni az eredeti feljegyzést is. - Természetesen. El fogom hozni. - Köszönöm. - Száraz kezet nyújtott. - És ha bármi van, jöjjön nyugodtan. Jonathan elmosolyodott. - Megtörténhet — felelte. - Megtörténhet. 7. Eger, 1898 októbere. Gárdonyi minden egyes nap elzarándokolt Ábray Pál műhelyéhez, és minden egyes nap szembesülnie kellett a valósággal: Jámbor Zsigmond nincs sehol. Eltűnt, és nem került elő. Az író magát hibáztatta. A szavát kellett volna vennie Jámbornak, hogy nem csinál őrültséget. Jobban meg kellett volna értetnie vele, hogy amit tett, azért nem vár viszonzást. De hát ki gondolta volna, hogy Ábray Pál holmi időutazással kísérletezik? Ezt a tényt Gárdonyi már elfogadta. Ezzel együtt átfutott a fején a gondolat, mennyivel köny- nyebb lenne a dolga, ha ő is ilyen eszközökhöz nyúlhatna. Az Eger ostromáról szóló regény hihetetlen nagy kutatómunkát igényelt, valamelyik nap rá kellene szánnia magát egy bécsi utazásra. Az ottani levéltárban is lenne mi után kutakodni. Egy időutazás sokkal kézenfekvőbb lenne, mint poros iratokból és számadásokból kihámozni a történelmi valóságot és megalkotni az egykor élt emberek mindennapjait. Eltelt hat nap, és aztán a hetedik. Jámbor Zsigmond nem jelentkezett nála. Sem a nyolcadik, sem a kilencedik napon. Az író ekkor már biztosra vette, hogy valami balul sült el. Lakos Benedek, az egyik egri tanácsnok, aki a kezdetektől pártolta Gárdonyit, észrevette, hogy gondok felhőzik az író homlokát, és elhívta az Istenes pincébe egy könnyed borozásra. Gárdonyi előbb nem akarta elfogadni, de aztán rábólintott, inkább tiszteletből, mint kedvből. Holott
szerette az Istenes pincét, néha, ha úgy hozta a sors, ő is oda ment iszogatni. Az esti borozáson azonban történt valami, ami Gárdonyit felzaklatta. Szűk társaság gyűlt össze a pincében, csupán négyen ültek belül. Lakos volt az egyik, Babocsay Sándor a másik, a harmadik pedig egy újságíró, Zoltay Ferenc, aki Babocsay keze alá dolgozott a Hevesvármegyei Hírlapban. Voltak persze más vendégei is az Istenes pincének: két társaság odakint mulatozott a domb oldalán, a petróleumlámpák fénye mellett. A tavalyi kékfrankosból rendeltek, mindjárt két kancsóval, ne kelljen a pince gazdájának sokszor fordulnia. Bajzik Miklós maga szolgálta ki őket, tudta, ezt nem hagyhatja másra. Babocsay kezdte a történetmesélést: előző nap érkezett vissza Pestről és hozta a székesfővárosi híreket, szóbeszédet. - Áll a bál Budapesten - mondta. - Miután Bánffy indemnitást kért, az ellenzék szinte folyamatosan obstruál. Egyetlen szabadelvű képviselő sem szólhat úgy, hogy minden mondatát félbe ne szakítsák. Fütyülnek, dobolnak az ellenzékiek, Ka már levegőjük nincs. Nem tudom, mi lesz ennek a vége. Többen a kormány bukását jósolják. Puskaporos a levegő. - Pesten nem tudnak nyugodni az emberek - bólogatott Zoltay. - Igazi világváros lett. - Nem a várostól függ ez, ilyen a magyar ember - jegyezte meg csendesen Gárdonyi. - Már csak kiabál és viszontkiabál. Bánffy jó vérből van, de nem lett volna szabad elvállalnia a miniszterelnökséget. Kossuth temetéséről jó ürüggyel távol tartotta magát, de bele fog bukni a feladatba. - Pedig nagy a támogatottsága. - Csakhogy a támogatók hangja nem ér el a kormány parlamenti széksoráig. Másoké, akiket oda beengednek, pedig igen. Lakos rágyújtott, és úriasan kis füstkarikákat eregetett a mennyezet felé. - De ki jön utána? Babocsay intett. - Meglátjátok, ez a Tisza még sokra viszi! Így vitáztak egy ideig. Gárdonyi jórészt csöndben maradt, nem mintha nem lett volna meg a véleménye a politikai élet szereplőiről, de nem akart sem ítélkezni, sem jóslatokba bocsátkozni. A baj fertályóra elteltével történt meg: Zoltay a boroskancsó után nyúlt, hogy töltsön, de alig emelte meg a kancsót, a füle a kezében maradt, a bor pedig szétömlött az asztalon. A társaság egyszerre ugrott föl vagy tolta hátra székét, hogy az asztalról lecsorgó vörös lé ne folyjon a ruhájukra. A pince tulajdonosa már úton is volt egy ronggyal, hogy a segítségükre legyen. A gyertyát, amivel bent világítottak, a fal mellé tette egy párkányra, a rongyot pedig az asztalra dobta. - Üljenek másik asztalhoz, uraim! - mondta. - Kata már hozza is a következő kancsó bort, nehogy a borral együtt a kedvük is odalegyen... A lány jött is, ám ekkor Gárdonyi tekintete megakadt a gyertya fölötti falon. A vékonyka láng egy falba vésett feliratot világított meg. Elmélyülő vonalak rajzolták ki a szöveget, amely eddig az állandó sötét miatt nem látszott. JZs. Elfogtak Alatta pedig feleakkora betűkkel szinte észrevehetetlenül: Térképem.
Gárdonyi megállt és a feliratot nézte. Ügy érezte, ez neki szól. Lehet, hogy ott volt eddig is? Vagy mégsem? Láthatta valaha? Láthatta valaki? JZs. Elfogtak Sötét volt a fal mellett, Gárdonyi lelki szemei előtt mégis úgy lángolt a felirat, mintha folyékony aranyból lett volna. - Bajzik uram - szólította meg az író a pince tulajdonosát. - Mióta van itt ez a felirat? Bajzik Miklós kezében a vörösboros ronggyal odahajolt, és alaposan szemügyre vette a megkopott betűket. - Mióta az eszemet tudom - morogta. - Látja, a penész is benőtte az oldalait. - De látta-e korábban? A pince tulajdonosa nagy nehezen bevallotta, hogy nemigen emlékszik, hogy látta volna. - Van valami legendája? - kérdezte Gárdonyi. -Ennek... ennek nincs. De a leghátsó pincének van. Meghallgatják az urak? - Hogyne! - intett a kapatos Lakos nagyvonalúan a szomszéd asztaltól. - Ha nem hallottuk már valamikor. - Nem szokásom mesélni, mert az idegeneket minek szórakoztatni, a megbecsült vendégeket meg minek fárasztani viccelte el Bajzik, de azért leült, a takarítást ráhagyva a szolgálóra. - Hátul a pincében a legendák szerint a török korban számos kincset rejtettek el dupla fenekű, rejtett hordókban és titkos üregekben, amiket aztán eltüntettek, hogy soha, senki ne fedezhesse fel őket. Az egyik legenda szerint Mágócsy Gáspár kapitánysága alatt egy lutheránus vitéz kirabolta az egyik katolikus templomot... Gárdonyi képtelen volt figyelni. Leült a másik asztal mellé, majd szögletes mozdulatokkal meggyújtotta a pipáját. Fél füllel hallotta a történetet, fél szemmel látta, amint Babocsay jól szórakozik rajta, Bajzik pedig egyre kipirultabban mesél, de az esze másutt járt. JZs. Elfogtak Gárdonyi nem tudott elszakadni attól a gondolattól, hogy a JZs monogram Jámbor Zsigmondot jelenti. A fekete kutya rúgja meg! Mi történik itt? Elfogták, de kik fogták el? Török ruhában ment vissza az időben. Vajon a magyarok fogták el? Ez a felirat magyarázná, hogy miért nem tért haza napokkal ezelőtt, miért nem adott jelet. És milyen „Térképem" az, amit említ? Ettől kezdve az író nem érezte jól magát. Hamarosan észrevették a társaság tagjai is, hogy lélekben máshol jár, de ezt betudták különcségének és fáradtságának. - A regény nem megy könnyen, ugye? — kérdezte Zoltay együtt érzőn. Gárdonyi rábólintott. — Holnap nagy munka vár rám — mondta. — Ideje hazamenni. Babocsay kocsival jött, ugrasztotta a kocsisát és hazaszállíttatta az írót. Gárdonyi otthon azonban nem bírt elaludni: leült az asztala mellé és elővette a hegedűjét. Úgy érezte, a játék meg fogja nyugtatni. Álla alá vette
a hangszert, és finoman játszani kezdett. Először a Darumadár, gyere velemet, majd csak úgy, azi, ami eszébe jutott. Nótákat Dankó Pistától. Mindeközben az Istenes pince felirata járt a fejében. Ha Jámbor volt, csak neki üzenhetett. Ábray mindenese tudta, hogy Gárdonyi ki-kijár az Istenes pincébe. Ám ha üzent neki egyszer, megteheti másodjára is. Lehetnek másutt is üzenetek. De hol? Kis idő múlva letette a hegedűt az egyik fotelbe, és a Gergő diák, vagyis az Egri csillagok vaskos paksamétájában kezdett keresgélni. Jámbor egyszer rajzolt neki egy térképet azokról a török kori emlékekről, amelyek még mindig a helyükön vannak. Meg is találta, és kiteregette az asztalra. A váron kívül jelölve volt rajta a török kori minaret, a törökfürdő, a török közfürdő, a Validé Sultana és a Hatvani kapu maradványa. Gárdonyi úgy okoskodott, hogy ha Jámbor további üzeneteket hagyott neki, akkor csakis ezeknek az épületeknek a falán vagy belsejében tehette. El is határozta, hogy a következő napokban végiglátogatja és átvizsgálja valamennyi helyet. 8. Eger, 2005 szeptembere. Jonathan leült szemben a Líceummal, az érseki kertben - és gondolkodott. Van is nyom meg nincs is. Gárdonyi valamiféle jelről ír, ami a Hatvani kapun van, de a Hatvani kapu sehol sincs már. Ezen a tájon azóta átsöpört két háború, három-négy történelmi korszak és megannyi pusztító szenvedély. Nincs már meg a hajdani városkapu. De milyen érdekes is lenne, ha meglenne! Kérdés ugyanakkor, hogy milyen gyűrűről beszél Gárdonyi. Jonathan egyet ismert, de azt az irodalomból: Jumurdzsák gyűrűjét. Lehet, hogy az írónak tényleg megbomlott az agya, és a regényben leírt török gyűrűt összetévesztette a valósággal? Jonathan valahol mélyen, tudat alatt sejtette, de csak most fogalmazta meg. Ábray tényleg feltalálta az időutazást, ahogy a levelekben áll, vagy ahogy Jámbor Mihály mondta. Jámbor Zsigmond eltűnt a múlt század elején vagy mikor, és egy gyűrűt emleget Gárdonyi. Jumurdzsák gyűrűjét... Egy létező gyűrűt. Egy létező gyűrűt? De mi annak a gyűrűnek a szerepe? Miért ilyen fontos? Jonathan felállt, és elindult visszafelé a Senator Házhoz. Fél perc múlva meggondolta magát, és a Tourinform-irodát választotta céljául. Úgyis útba esett. Ám Juli nem volt bent, csak a munkatársa, Évi. Jonathan az irodából kilépve megpillantott egy taxit, és máris új terv fogalmazódott meg benne. Gyakran történt vele ilyesmi. Bár jobban szerette a megtervezett találkozókat, szervezett beszélgetéseket, és életének ritmusát is jó előre beütemezte, néha hallgatott a megérzéseire. És általában jól tette. Beszállt a taxiba. - Gárdonyi Géza hajdani lakóháza látogatható? - kérdezte a sofőrtől. - Természetesen, egy kis múzeum működik benne. - Akkor, kérem, vigyen oda!
A taxis indított, és egy szűk utcában álló, magas kerítéssel körbevett házhoz vitte Jonathant. A férfi fizetett, majd kiszállt a kocsiból és a lépcsőn felsétált a kapuig. Gárdonyi Géza Emlékmúzeum - hirdette a réztábla baloldalt. A házhoz kis kert tartozott, Jonathan átvágott rajta. Semmi hivalkodó nem volt sem az épületen, sem a kertben. Egy lélek sem járt erre, csak a madarak füttyögtek. Még most is békés volt a hely. A bejárat mögött aprócska előtér fogadta, ahol a polcok és szekrények között idős asszony ült és keresztrejtvényt fejteti. Az ajtónyitásra felpillantott. - Kezét csókolom! — lépett be az időseknek kijáró, édesanyjától tanult köszöntéssel Jonathan. - Nyitva van a kiállítás? - Persze, nézzen körül, fiatalember! Minden úgy áll, ahogy Gárdonyi Géza itthagyta nekünk 1922-ben! Ha kifizeti a belépőt, még brosúrát is adok magának! Jonathan megváltotta a jegyét, átvette a brosúrát, majd körülnézett az épületben. Az előtéren kívül két szoba volt látogatható, egy jobbra és egy balra. Jonathan a bal oldalival kezdte. Az üveges ajtó mögött kékre festett falú hálószoba rejtőzött pár aprócska, zárt szekrénnyel, középen pedig egy fémággyal. Szemközt, két ablak között zöld posztós, faragott asztal, állóórával és lámpával, mellette a sarokban zongora, rajta bronz mellszobor. Fekete kályha adta régen a meleget, s a kályha mellett porcelántál kapott helyet a mosdáshoz. A falat festmények díszítették. Jonathan végignézte a képeket, és titokban egy-kettő mögé be is lesett. A szoba láthatóan nem rejtett semmilyen titkot. Nem is tudom, mit hittem-gondolta Jonathan. Megérintette az ágyat, és kicsit megnyomkodta. Egyszerre furcsa, nosztalgikus hangulat fogta el. Tulajdonképpen anyai nagyszülei, dédszülei is ilyen helyen lakhattak, ilyen ágyakban alhattak. Jonathan egyszerre felfigyelt a bútorok és a ház, a falak régies illatára. A meszelés alatt száz évnél idősebb falak álltak, ez a ház a kézzelfogható, mindennapi történelem. A másik szoba pedig - Jonathan egy pillantást vetett a brosúrára — irodalmi szentély. Átballagott a másik, nagyobb helyiségbe. Az volt Gárdonyi dolgozószobája. A falak mellett körben könyvespolcok, tele régi könyvekkel. Középen kényelmes, mélyülésű fotelek és egy kis asztalka. Egy cimbalom, amely Dankó Pistáé volt hajdanán, mielőtt az írónak ajándékozta volna. Térkép a falon, mellszobrok a polcok tetején. Apróságok, hétköznapi dolgok, hőmérő, pipák... Hátul egy hatalmas asztal, írógéppel, lámpával. Olyan hely, ahol egy író jól érzi magát. Jonathan úgy érezte, szinte megérintheti a múltat. Nézegette az okleveleket. Az egyik arról tudósított, hogy a Királyi Magyar Természettudományi Társulat rendes tagjául választotta Gárdonyit. Egy másik 1910-ből arról, hogy az író a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja lett. Semmi különöset nem talált, ami az avatott szemnek időutazásról árulkodna. „Merkúr vigyáz rá."
Talán ez a kulcsa - töprengett Jonathan. Lehet, hogy csillagászati könyvet kell keresni. Az üzenet egy könyvben van elrejtve. Stílusos is lenne. Több száz könyv volt a szekreterek üvege mögött. Jonathan mélyet sóhajtott, és nekiállt végigböngészni a gerincüket. 9. Egyetlen Merkúrral vagy csillagászattal foglalkozó könyvet sem talált. Gárdonyit leginkább a történelem érdekelte, illetve az irodalom. Jonathan azonban nem adta fel. Visszatért a kis előtérbe, és megszólította a keresztrejtvényt fejtő idős hölgyet. - Elnézést, asszonyom. Ha nem bánja, hogy zavarom, lenne egy furcsa kérdésem. A hölgy rendkívül készséges volt. Letette a tollát, és bólintott. - Tessék csak mondani! - Nem jut eszébe valami, ami ebben a házban Merkúrhoz köthető? A hölgy összecsapta két tenyerét, és megnyúlt arccal nézett fel Jonathanra. -Jesszusom! Maga is a Merkúrt kérdezi! - Hogyhogy? Más is kereste itt Merkúrt? - Igen. De sajnos nem találta, és már nem is fogja megtalálni... Jonathan a hanghordozásból és az arckifejezésből rájött, kiről lehet szó. - Jámbor Mihályra gondol? - Igen! Ismeri? Azaz ismerte? Ma halt meg szegény. - Igen. Ismertem. Reggelre megbeszéltünk egy találkozót, felkerestem, de akkor már sajnos kórházba szállították. - Istenkém! Milyen kellemes ember volt! Sokat kutatta Gárdonyi életét. Na, nem olyan tudósformán, csak úgy kutatta... Valójában a saját családját kutatta. Ugyanis azt mondta, hogy a nagyapja jól ismerte Gárdonyit. - Tudom. Mesélte nekem is. Szóval ő nem találta itt semmilyen nyomát Merkúrnak? - Nem. Azt mondta, zsákutcába ért. Nem tudok magának sem segíteni. De mondja, fiatalember, mi ez a Merkúr-dolog? -Tessék elhinni, én sem tudom. Jámbor... Miska bácsi jegyzetei között találtam erre utaló információkat. Tudja, halála előtt azt kérte tőlem, hogy folytassam a kutatást, amit megkezdett. - Talán rokonok? - Nem, de vannak szálak, amik a múltban összekötik a családjainkat. - Ertem. Hát, kedves fiatalember... - Jonathan! Jonathan Hunt a nevem. -Oh, fiam, én ezt meg sem tudom jegyezni! Milyen neve van magának? - Amerikai vagyok. De édesanyám magyar volt. Ő Johnnak szólított. Szólítson maga is Johnnak! -John! Mint valami cowboy! Rendben, John, én meg Iza néni vagyok... Máris úgy tekintek magára, mint ha a Miska fia volna. - Köszönöm, nagyon kedves, Iza néni. Jonathan mosolygott, Iza néni pedig úgy vélte, valami okosat kellene mondania, ha már a fiatalember ilyen rokonszenves. - Lehet, hogy a dolgok nem azok, amiknek látszanak, kedves fiam. - Nem azok?
- Nem bizony. Ilyen korban már rájön az ember, hogy mindennek van más színezete. Ért engem? Ha sem Miska, sem maga nem találnak Merkúrt, akkor máshogy kellene gondolni rá. Mondjuk, mint a keresztrejtvényekben. Például... Autókat árusító állami vállalat, hat betű... - Ezt nem értem. - Jaj, hát persze, hogy nem érti, mert nem itt nőtt fel. Régen nálunk csak a Merkúron keresztül lehetett autóhoz jutni. Ez egy állami cég volt. Régen, még amikor fiatal voltam. Mi is így vettünk a Jóskámmal egy Wartburgot még hetvenhatban. - Arra céloz tehát, Iza néni - próbálta óvatosan felvenni az idős hölgy gondolatmenetének fonalát Jonathan -, hogy a Merkúr nem egyszerűen Merkúr, hanem valaminek a jele vagy szinonimája. - Talán - bizonytalanodott el a hölgy. — A Merkúr például a higany neve az alkímiában... Jonathan arcáról lehervadt a mosoly, a szíve viszont megdobbant. Emlékezett rá, hogy a szobában látott egy higanyos hőmérőt a falon. - Iza néni — vágott közbe hirtelen -, a szobában minden eredeti? Úgy értem, minden az íróé volt? - Amennyire én tudom, igen. Nem is nagyon mozgatták el a tárgyakat. A férfi izgatottan lépett vissza a szobába. A hőmérő balról volt. Jonathan három lépéssel előtte termett. Leemelte, megfordította, hátha talál valami feliratot rajta. - Jaj, John — sopánkodott Iza néni az ajtóban. A férfi után ment, érdekelte, mitől lett olyan izgatott. — Azokhoz nem szabad ám hozzányúlni. Jonathan mintha meg sem hallotta volna. Semmit nem talált a hőmérő hátulján, de ez most nem számított. Visszaakasztotta a hőmérőt a falra, és teljesen új szemmel nézett körbe a szobában. A Merkúr a higany neve is. Mi lehet még Merkúr? Lehet, hogy ilyen úton csavarodott Gárdonyi gondolata? Rejtvényben beszélt. Titkosírás mögé rejtette mondanivalóját. A Merkúr sem Merkúr. De mire lehet asszociálni a szóból? Mire asszociálhatott egy száz évvel korábban élt írónagyság? Újra körbejárt, megnézte a könyvek címlapját, és csak remélte, hogy nem egy bizonyos könyvről van szó. Ki kellett volna szednie mindet a szekrényekből, de Iza néni a nyomába szegődött, és gondterhelt arccal fürkészte mozdulatait. - Mit keres, John fiam? - kérdezgette. - Mit keres? Jonathan meg sem tudta mondani. Egy jelet. Ihletet. Átvizsgálta a szobrokat a szekrényeken, a képeket a falon, az iratokat betűről betűre... Az asztalt középen. Még a virágvázát is felemelte. Gárdonyi íróasztala sem maradhatott ki. Az íróasztal. Jonathan szeme megakadt az írógépen, amin hatalmas betűkkel díszelgett: HERMES. Hermes isten. Mercurius görög megfelelője. - Iza néni, magából az angyalok szóltak - jegyezte meg a gondnoknő aggódó arcára pillantva, és legszívesebben meg is ölelte volna az idős hölgyet, ám a belénevelt fegyelem visszatartotta ettől. Azután mély levegőt vett és felemelte az írógépet. Felemelte a szeme magasságába, sőt még tovább. Alápillantott.
10. Eger, 1898 októbere. Gárdonyi a Hatvani kapu utolsó fennmaradt faldarabja előtt állt, és úgy érezte, mintha a szíve, tüdeje, gyomra jéggé fagyott volna. Legszívesebben rágyújtott volna egy pipára, de nem volt kéznél. Ezt még maga sem hitte. Nem hitte, belegondolni pedig nem tudott. Túl zavaros volt minden. Túl hihetetlen. Pontosabban szólva... lehetetlen. Pár órával korábban bejárta az egész várat, és szinte kőről kőre átvizsgálta a régi, fennmaradt falrészleteket. A regény írásakor alaposan kiokosodott a régi bástyák és házak ügyében, és többször járt ott, mint Szegfű istállójában. Régebben a falak méreteit és épségét vizsgálgatta leginkább, ezen a napon viszont üzenetet keresett. Keresett, de nem talált. Leült és gondolkodott. Ha Jámbor Zsigmond 1552-ben ragadt, amikor még magyarok uralták a várost, akkor semmi keresnivalója a törökfürdőben vagy a Validé Sultana falainál. Ki tudja, mennyit élt még? Gárdonyi másodjára tehát a Hatvani kapuhoz ment. Illetve a maradékához. Itt nem kellett sokat kutatnia. Jámbor tudhatta jól, hogy ez a fal áll még 1898-ban a székesegyház mellett, és megkereste a török korban is. Ide véste az üzenetét, hogy biztosan fennmaradjon háromszáz éven át. Most pedig Gárdonyi Géza ott állt földbe gyökerezett lábbal, bénultan, mintha az Edison-féle elektromosság járta volna át a tagjait. Állt a falmaradvány mellett, és bámult fölfelé. Előtte a felirat: Keresse Csonka M. 7D. pince. JZs. Megvan a második üzenet. Csonka M. Ez nyilvánvaló. De mit jelenthet a 7D. pince! Ott semmiféle pince nincs. Estére járt már, és a napi munkával is elmaradt, így Gárdonyi hazafelé vette az irányt. Majd holnap. Holnap folytatja. Egy csendes vacsora, jó pipa, hegedű. Ma már csak ennyit akart. A többit majd holnap. 11. Eger, 2005 szeptembere. Jonathan megpróbálta összefűzni a szálakat. Nem sok kapaszkodója volt, de a logika tisztán kirajzolta, mi történt. Jámbor és Gárdonyi együtt dolgoztak. Jámbor visszautazott az időben, eltűnt, és nyomokat hagyott, amiket Gárdonyi is felfedezett. Megtalálta a Hatvani kapun a feliratot, amit aztán belekarcolt az írógépe aljába, hogy megőrizze az utókornak.
Vajon mit tartalmazott a többi üzenet? És Gárdonyi hol bukott el? Hiszen Jámbor Zsigmond nem tért vissza a saját korába. Nem tért vissza a családjához. Keresse Csonka M. 7D. pince. Csonka. Csonka M. Ki lehet az a Csonka M.? Kit kérdezzen erről? Hívta Julit, de a lány nem vette fel. Jonathan nem hibáztatta, nyilván sokkal jobb dolga is van annál, mint hogy őt pesztrálja. Nem zaklathatja a kérdéseivel állandóan. Enyhült a hőség, lágy szellővel érkezett meg az este. Jonathan visszatért a Senator Házhoz. A Dobó téren megint megpillantotta az idegent, akit először a budai várban látott, aztán pedig ugyanitt tegnap este, a kávézóból kipillantva. Ugyanaz a széles váll, sötétszürke zakó. Rögtön elindult feléje. Úgy gondolta, tisztázza a helyzetet. A férfi észrevette, és mintha egy pillanatra kellemetlen kifejezés suhant volna át az arcán. Jonathan ebből a távolságból ugyan nem tudta megítélni, de mintha némi riadtság is lett volna benne. Ám ezt követően a férfi rögtön elmosolyodott, akárha régi ismerőst látna. Jonathan nem hatódott meg ettől a mosolytól. - A, a pesti ismerős — szólalt meg az idegen, amikor Jonathan már csak háromlépésnyire volt tőle. - Micsoda véletlen, hogy megint találkozunk! Valahogy azt hittem, Pécsre utazott... - Nem, nem Pécsre mentem - mondta a lehető legudvariasabb hangon Jonathan. — Viszont úgy tűnik, hogy ön követ engem. - Ugyan, mire gondol?! Én Egerben élek. - Csakugyan? - Persze. Nem budapesti vagyok - közelebb hajolt, mintha csak egy titkot akarna megosztani Jonathannal. — Emlékszik rá, nem? Még én kértem útbaigazítást magától... - Emlékszem — Jonathan elbizonytalanodott. — Tegnap is láttam önt. Itt. - Persze, tegnap érkeztem haza, és a közelben lakom. - Akkor elnézését kérem... Én... Ügy hittem, hogy... - Semmi gond - mosolygott a másik. — De miért hitte, hogy követem? Becsületes arca van, nem hiszem, hogy rosszat tett volna. - Köszönöm - fordult a helyzet, Jonathan mentegetőzésre kényszerült, sőt még ő volt lekötelezve, hogy a másik ilyen könnyedén átlépett a gyanúsítás felett. - Nem, csak... Csak az utóbbi időben történt velem egy s más otthon, New Yorkban. Újságíró vagyok, és ez néha izgalmakkal jár. - Újságíró?-A másik felvonta a szemöldökét.-Csakugyan? Csak nem valamilyen cikket ír Egerről? - Nem. A családom nyomában vagyok itt... - Értem. - Hunt - Jonathan hirtelen ötlettől vezéreltetve kezet nyújtott. - Jonathan Hunt. - Örvendek - fogadta el a kezet a másik. - Barabás Péter. Jonathan figyelte az arcát, látja-e rajta a hazugság legkisebb jelét is.
Egy pillanat volt csak, fél lélegzetvétel a név előtt. Bármi lehetett. Akár a hazugság jele is. Nem perdöntő bizonyíték, de Jonathanban megint feléledt a gyanú. - Nos, Barabás úr, még egyszer elnézését kérem a durvaságom miatt mondta most már határozottabban. - Remélem, még találkozunk. -Biztosan össze fogunk futni - bólogatott a másik. - És érezze jól magát az én szép városkámban. - Úgy lesz — ígérte Jonathan, és egy újabb kézfogás után elindult vissza a Senator Házba. Nem pillantott hátra, de biztos volt benne, hogy a férfi őt nézi. 12. Jonathan megpróbálta az itt vásárolt mobiljáról hívni a szerkesztőjét New Yorkban. A telefon azonban nem volt hajlandó külföldi hívószámot kapcsolni. - Attól függ, hogy milyen csomagot vett a telefonjához magyarázta a recepciós, miközben a kezében forgatta a készüléket. - Lehet, hogy ezzel nem lehet külföldre telefonálni. - Csomagot? - csodálkozott Jonathan. - Igen... De az is lehet, hogy külön aktiválni kell a szolgáltatást. - Meg tudja tenni? - Én sajnos nem. - A recepciós visszaadta a telefont. - Ott érdeklődjön, Hunt úr, ahol a telefont vásárolta. Viszont ha gondolja, én innen fel tudom hívni önnek a kért számot. Egy jegyzettömböt és egy tollat tolt Jonathan elé, aki nem gondolkodott sokat. - Rendben. - Felírta Patrick Godwin irodai számát a papírra. Ott kell ülnie az íróasztalánál, New Yorkban délután négy felé járhat az idő. - Felkapcsoljam a szobájába? - kérdezte előzékenyen a recepciós. - Nem, jó lesz itt - döntötte el Jonathan. Az apróságokkal zsúfolt előtérben kényelmes, bőr ülőgarnitúra állt, ami hirtelen remek pihenőhelynek tűnt. Oda leülök, és megvárom a vonalat. - Már hívom is a számot. Mialatt kapcsoltak, a recepciós kihozta a telefont Jonathan elé. - Köszönöm. Godwin rögtön felvette a kagylót a túloldalon. - Mi a helyzet, Jonathan? Nem bírja a pihenést? Milyen az idő arrafelé? - Kellemes. Patrick, azt szeretném tudni, hogy jutott-e valamire a nyomozás. - Miért nem lazít? Jonathan kicsit tétovázott, elmondja-e. Aztán döntött. - Mert szerintem követnek. Godwin hümmögött egy keveset a vonal másik végén. - Nézze, ezt nehezen tudom elképzelni. Miért mennének maga után... Hol is van? Magyarországra? - Magam sem tudom. Mondja meg, kérem, kiderített vala mit a rendőrség? Godwin végül hajlandónak mutatkozott beszámolni a nyomozás állásáról. - A rendőrség szerint a lövések nem az illegális műkincskereskedelemről szóló cikkel függnek össze. Ez a nyílt megfélemlítés vagy éppen erőfitogtatás nem jellemző erre a nagyon is titokban működő piacra. Ha
meg akarták volna ölni, egyszerűen eltüntetik. És nem is mozgatott meg annyi embert azzal a cikkel. - Köszönöm, Patrick. -Nem úgy gondoltam... tudja, Jonathan, hogy jó volt az anyag. De nem váltotta ki a remélt hatást. - Akkor mi a rendőrség véleménye? - Még keresgélnek a régi anyagai között a lehetséges okok és kapcsolatok után. Kicsit megsürgettem őket. Az alpolgármester segítségét kértem. Tartozott nekem egy szívességgel. - Nem akarom tudni, miért - mondta Jonathan. - Nem is kötném az orrára - helyeselt Godwin. - Úgy vélem, célszerű lenne közölni a nyomozókkal, hogy az ügynek, amiben érintett vagyok, úgy tűnik, magyarországi szálai is vannak. Talán szűkítené a kört. - Ezt mire alapozza? — Godwin hangja gyanakvó volt. Újságírói megérzés? Nem hiszem, hogy arra harapnának a nyomozók. - Aki követ, Budapest óta követ... Tehát tulajdonképpen azóta, hogy megérkeztem ide. És amennyire meg tudom ítélni, minden bizonnyal magyar az illető. - Magyarul beszél? - Igen, és szerintem kitűnően. - Mindig képes meglepni engem, Jonathan - morogta Godwin. - Maga tud magyarul? - Valamennyire. Hétköznapi nyelven egész jól elboldogulok. Mondott egy nevet is az, aki követett. Barabás Péterként mutatkozott be. Valószínűleg nem az igazi neve, de írja le, Patrick, kérem. Godwin szöszmötölt a vonal másik végén. Jonathan, aki jól ismerte a szerkesztőt, feltételezte, hogy most ássa elő a napi posta és sajtó alól a számítógép billentyűzetét. Jól sejtette. Hamarosan billentyűkopogás hallatszott. - Betűzné? - kérte Godwin. — Rendben. Beszélek a nyomozókkal, és átadom nekik az információt. Viszont van egy olyan gyanúm, Jonathan, hogy maga most sem nyugszik. Fogadjunk, hogy talált valamit. - Miből gondolja? - Nekem is működnek a megérzéseim. - Majd meglátjuk, Patrick - ígérte. - Majd meglátjuk, tény leg lesz-e valami. - Nem nyughat - morogta Godwin, aztán letette a kagylói. Semmi köszönés. Ez is szokása volt. Jonathan ült még egy kicsit az előtérben, fáradt volt. Sok minden történt az elmúlt két napban. Sok minden, ami megváltoztatta a véleményét a fizika határairól, és egy ismeretlen kisvárost a legérdekesebb hellyé varázsolt a világon. És vajon hová jut el? Aztán felállt a fotelból, átadta a telefont a recepciósnak, és fölsétált a szobájába, hogy zuhanyozzon egy jót. Eger, 2005 szeptembere.
Jonathan kipihenten ébredt, kellemes volt az ágy, mély alvásra való. Miután elkészült, leballagott a recepcióhoz. A portás pontosan ugyanúgy nézett ki, mint előző este, készséges és barátságos volt, mintha neki nem lenne szüksége pihenésre. - Hogy aludt, Hunt úr? - kérdezte. - Tökéletesen - felelte Jonathan. - És hogy tetszik önnek a városunk? Jonathan elismerően bólintott. - Szép. - És mit nézett meg eddig, Hunt úr? Jonathan nyitotta a száját, aztán rájött, hogy nem tud mit mondani. Említse a Tourinform-irodát vagy a Francesco kávézót? Esetleg a Kocsis utca 8.-at vagy a kórházat? Hirtelen felcsillant a szeme, és kibökte: - A Líceum könyvtárát. - Az szép — válaszolta kissé bizonytalanul a recepciós. Feszélyezett csend állt be. - Tudna nekem segíteni ? - váltott témát Jonathan. - Keresek egy embert vagy egy róla elnevezett utcát. Csonka utca. - Csonka utca? - Csonka M. - Mi az az M? - Mátyás, Mihály Miksa... nem tudom. Milyen M-es keres, nevek vannak még? - Mária, Magdolna, Manó - sorolta a portás. - Mátyás. -Azt mondtam már - felelte Jonathan. - Van valami ilyen.. Csonka utca a környéken? - A környéken biztos nincs - ingatta a fejét a portás. - A bel városban legalábbis. De Eger nem kisváros, lehet, hogy a külvárosokban van valamilyen Csonka M. utca. Megnézzem az interneten? - Legyen olyan szíves. A portás a gépe felé fordult. Jonathan nem láthatta, mit ügyködik a pult mögött, ám a férfi tanácstalan arckifejezése nem sok jóval biztatott. - Sajnálom, Hunt úr, de nem találtam Csonka utcát. De ez még nem zárja ki, hogy van. Jonathan megköszönte. Egyetlen ember volt, akitől megini csak segítséget kérhetett. Juli. Elővette az új mobilját. A lány hangja friss volt és vidám. Úgy látszik, kisvárosban így ébrednek az emberek. Jonathan előtt egyre jobb színben tűnt fel Eger. -Jó reggelt, Jonathan! -Jó reggelt, Juli, bocsásson meg a korai telefonért... - Mindenért megbocsátok, Jonathan, de tegnap már tegeződtünk. - Tegeződtünk? Valóban? Mikor is? - Nézd, ez azért nem olyan nagy baki. -Baki? - Szóval egyáltalán nem ciki... -Ciki? - Áh, mindegy! Szóval nem baj, ha tegeződünk...
- Nem baj - Jonathan egyetértett vele, bár tényleg nem emlékezett, hogy tegeződtek volna. Juli kedves szeleburdiságá- hoz ezek a hirtelen döntések azonban nagyon is illettek. -Juli, volna egy kérdésem. - Ki vele, Jonathan! - Ha azt mondom neked, hogy Csonka M., akkor mi jut az eszedbe? Juli mondott valamit, de ekkor az első emeleten kopácsolás kezdődött, és Jonathan nem hallotta a választ. Hamarosan azonban csend támadt, akkor azonban a lány volt a gyorsabb. - Mi ez az irdatlan kopácsolás ott a háttérben? Hol vagy? - A szállodában vagyok. Itt kalapálnak... A portás súgott. - Új dekoráció. - Új dekoráció - ismételte a mobilba Jonathan. - Szóval eszedbe jut valami a Csonka M.-ről? Egy utca, egy ember. Híres ember, aki itt élt... - de Juli válaszát megint nem hallotta az újrakezdődő kopácsolástól. - Odamegyek - döntötte el, és elismételte. - Odamegyek. - Az irodában vagyok. - Rendben. 2. Jonathan az iroda felé menet betért egy ajándéküzletbe, mert úgy érezte, hogy a folytonos szívességekért ideje lenne meglepnie Julit valamivel. Az ajándéküzlet kínálatában azonban leginkább egri csecsebecsék szerepeltek, amit éppen egy helyinek nem célszerű adni. Jonathan kezdett kétségbe esni, amikor nur pillantott egy hatalmas tábla csokoládét, akkorát, amely ei:v hétre is elegendő. Megörült neki és megvette. Éppen fizetett, amikor a pénztárgép mellett észrevett az állványon egy régi képeslapot. A minaret volt rajta osztóti mezőben. A jobb oldali kép 1910-ből származott, a bal oldali manapság készülhetett. De nem is a százévnyi különbség voli a lényeges, hanem a felirat az 1910-es fotó alatt: A csonkai mecset. Csonka M. Jonathan szíve egy pillanatra meglódult a felismeréstől. Hát persze! - Ezt is kérem - emelt le egy képeslapot. Kifizette az árat, és kétszer gyorsabban sietett az irodához. Amikor benyitott, megint csak Juli munkatársnőjét látta, ám egy pillanattal később Juli is megjelent: egy csésze kávéval lépett ki az iroda hátsó részéből. - Rossz hírem van, Jonathan - mondta szomorúan. — Nincs Csonka utca, sem Csonka nevű híres egri művész vagy tudós, De lehet, hogy régen volt ilyen utca vagy tér. Valami rémlik. Jonathan mosolyogva lépett a pulthoz. Két kezét a háta mögött tartotta. - Megvan a Csonka M. Ne keresd tovább! - Megvan? Na, hol van az az utca? - Nem utca. Nem is név. - Nem is név? Hogyhogy? - Azt jelenti, hogy „csonka mecset". Juli a homlokára csapott.
-Oh, hogy ez nem esett le nekem! Hát persze, a minaret régi neve... Hogy jöttél rá? - Egy régi képen láttam. - Jonathan letette a csokit és a képeslapot a pultra. — íme... A csokit pedig fogadd köszönetem jeléül. Juli felnevetett. - Tegnap cukrászda, ma csokoládé. Igazán édes vagy, Jonathan. A másik lány is közelebb lépett, megnézte a képeslapot. - Ilyen lap nálunk is van - mondta Julinak. - Nem emlékeztél rá? - Nem - felelte szégyenlősen Juli. A kávét, amit egészen addig tartogatott, letette az asztalra anélkül, hogy ivott volna belőle. Pedig tényleg kellett volna. Neked eszedbe jutott? Évi, őszintén felelj! - Hol jár az eszed?! - nevetett Évi, és sokat sejtető pillantást vetett Jonathanra. A férfi is közelebb hajolt a képeslaphoz, át a pult felett. - Ugye ez a torony a minaret... - Igen, az a keskeny, hosszú torony. - De a mecset az nem a mosque? - De, de! Tudod, a nép néha kicsit elferdíti a dolgokat. Az egri minaret mellett persze állt egy mecset is, amit azóta elbontottak. De a „csonka mecset" mindenképpen azt a minaretet jelöli, amit most is láthatsz. Még a nagymamám is így hívta. - Miért csonka? - Tudtommal azért, mert hosszú ideig nem volt teteje. A törökök fából készítették a kupoláját, ami többször is leégett, utoljára több mint kétszáz éve egy villámcsapás miatt. Aztán valamikor a reformkorban barokkos tetőt kapott, majd azt hiszem, hogy a millennium évében, 1896-ban kicseréltek a ma látható kősüvegre. Feltétlenül menj fel a tetejére! Legalább megnézed azt is, érdemes. - Igen. Mindenképpen megnézem. - Egy rejtéllyel kevesebb... Jonathan tétovázott. - Van még valami? - kérdezte Juli. -Arra gondoltam, eljönnél-e vacsorázni velem ma este Tudod, jólesne egy... kellemes társaság. Most Juli is zavarba jött. - Jaj, Jonathan, ma este nem jó. -Nem akarom erőltetni... - A férfi egyik lábáról a másikra állt. - Félre ne érts! - felelte gyorsan Juli. - Az a helyzet, hogy ma van az édesapám ötvenötödik születésnapja. Családi vacsora lesz... De bármikor máskor örömmel csatlakozom hozzád Vacsora, ebéd vagy reggeli... Megijedt. - Jaj, ezt sem úgy gondoltam. Évi szélesen mosolygott mellettük. - Értem - bólintott Jonathan. - Akkor még jövök. Vagy telefonálok. - Oké - intett Juli. - Viszlát! Jonathan gyorsan kifordult az irodából. 3. Eger, 1898 októbere.
Gárdonyi először körbejárta a Csonka tornyot, majd felnézett a magasba, és azon gondolkodott, vajon Jámbor Zsigmond nem a tetőszerkezetbe véste-e üzenetét. Mert ha igen, akkor az bizony mindenestül elveszett. A tető ugyanis vadonatúj volt, két éve tetette rá a város a régi barokkos toronysisak helyére. Mindért Gárdonyi egy tanácsnoktól hallotta, aki éppen arról panaszko dott, hogy szerinte hiábavaló dolgokra költ az egri hivatal oly sok pénzt. Az új kősisak ugyanis nem akármilyen kőből volt, ugyanabból a novaji bányából származott, ahonnan a minaret tornyának kövei. Piaci nap volt, a Dobó térre árusok tucatjai pakolták ki portékájukat. A tér ugyan kicsit távolabb volt, de az utcákból csak úgy áradt a nép arrafelé, Gárdonyi úgy érezte magát, mintha egy folyó sodrásában állna. Egy folyóéban, amelyben emberek tömegei hullámoznak. Kellemetlenül érezte magát a forgatagban. - Jó reggelt, Gárdonyi úr! - köszönt Lakos Benedek az íróra. Tényleg fel akar menni oda? - Ha nem okoz gondot, tanácsos úr. - Gondot nem okoz, csak nagyon furdalja az oldalamat a kíváncsiság, hogy miért is. - Lakos egy nagy kulcsot vett elő a zsebéből. - A regényemhez szükséges, amit a városról írok - felelte Gárdonyi. - Mit segít egy írásművön, ha megszédül odafönt és átbucskázik a korláton? - Az semmit. De ha életben maradok, le tudom írni, milyen érzés egy müezzinnek imára szólítani a török sereget. Lakos öblösen kacagott. - Szereti megélni a dolgokat, barátom! Nos, ezt nem hittem magáról. Azt gondoltam, hogy az író jobban szeret az íróasztalnál ülni. - Én sem hittem magamról - mordult fel Gárdonyi. - No, nyílik az az ajtó, vagy imádkozni kell előtte? Lakos még jobban nevetett és a kulccsal az ajtóhoz lépett. Kitárta az író előtt. - Ha nem haragszik meg rám, én nem kísérném fel. - Akkor viszont lépjen hátrébb! - Miért? - Vigyázzon, magára ne essek! Lakos nevetése még hosszan elkísérte. Sötét volt bent, és Gárdonyiban felötlött, hogy gyertyát kel lett volna hoznia. De hát hogy is jutott volna eszébe, amikor a mai, fénylő reggelen elindult. Lépésről lépésre tapogatta ki a lépcsőfokokat, és a falai érintette két kezével, hogy tudja, hol áll. Lassan, bizonytalanul haladt előre, bár magasan a feje felett szabályos közönként egy egy rés beengedett némi fényt a minaret belsejébe. A lépcső fokoknak azonban egyszer így is vége szakadt. Számolta őket Kilencvenhét volt belőlük. Gárdonyi kilépett a minaret körerkélyére, és amint eléje tárult a város, megszédült. Az emberek mint aprócska szkarabeuszbogarak haladtak a központ irányába, és ha elnézett dél felé, láthatta, amint beleolvadnak a forgolódó, szürke masszába a Dobó téren. Lovas szekerek tartottak kifelé a vár mentén, a sáncról birkákat terelgetett le egy fiú, akit ismert is látásból
Ha az égre nézett, nyugat felől szürke felhőcsíkot látott közeledni, délutánra feltehetően ideér. Esni fog. De nem azért jött ide, hogy bámészkodjon, emlékeztette magát. A falat kell megvizsgálnia. A korlátba kapaszkodva fordult meg. Nem érezte magát biztonságban háttal a semminek, ennek ellenére alapos és figyelmes volt. Ám hiába araszolta körbe a tornyot, semmit sem talált. Feliratra számított, de egy aprócska J betűnek is örült volna, Semmi nyoma nem volt annak, hogy Jámbor Zsigmond itt járt Bár elképzelhető, hogy a segéd nem is jöhetett föl a müezzin erkélyére. Az író lebotorkált a minaret tetejéről. Lakos alul egy öreg emberrel beszélgetett, így volt még ideje odalent kutakodni. Egyre kétségbeesettebben kereste a feltételezett nyomot, aminek Jámborra kellene utalnia. De semmit nem talált. Lehet, hogy a közelben van valamilyen régi pince. A Csonka torony pedig csak egy útjelző. A minaretnél négy utca futott össze, az nyolc hetedik házat jelentett. Talán ha mindegyikbe bekopogtat, jut valamire. Nem nagyon akaródzott megtennie, de nem volt más választása. Találomra kiválasztott egy utcát a négyből. Azt, amelyiknél a legkisebb gondot jelentette, hogy melyik is az első ház. Idős asszonyt látott kilépni egy rozoga kertkapun, kosárral a kezében. Apró léptekkel bicegett ki az utca közepére. Őszes baja kikandikált fekete főkötője alól, rövidlátóan hunyorgott. Gárdonyi eléje lépett és ráköszönt. Az asszony gyanakodva nézett fel rá. -Jó reggel ez, fiatalember, persze... Reggelnek még jó, de eső lesz ma délután. Ilyen korban ezt már a csontjaiban érzi az ember. - Ezt édesanyám is gyakran emlegeti — felelte udvariasan az író. - Csak egy percre rabolom az idejét... - És mit akar tőlem? A piacra megyek... - Lehet, hogy különösnek hangzik a kérdésem, de... van ennek a háznak pincéje? A néni alaposan megnézte magának az írót. - Nem, nincs pincém, fiatalember - felelte aztán. - Miért kellene magának az én pincém? - A hetedik pincét keresem — felelte Gárdonyi. — A hetediket, az utca elejétől számítva. - Az utca elejitől? - A néni megfordult, és most a házsort vette szemügyre. - Hát, nincs mindenhol pince, kedvesem - mondta. Mutatta a házat. - Az Alföldiéknél van, az új háznak csináltak pincét hatvankettőben. - Az új háznak? - Igen. Előtte egy rogyadozó kis viskó állt ott, amit elbontottak, és felépítették ezt a házat. Jól emlékszem rá, mert hatvanháromban volt a lányom esküvője, és akkor már álli a ház. Gyorsan felépítették, akadt ott pénz, mert az Alföldi Géza jól menő kutas volt, de amellett kézen-közön mindent meg tudott javítani. Igazi ezermester... - Értem - Gárdonyi várta a pillanatot, hogy közbeszólhasson, és meg is ragadta az első adandó alkalmat. — De én olyan pincét keresek, ami már a török korban is megvolt...
- Olyan pincéket? - A nénike a fejét csóválta, majd fel csillant a szeme. Persze, maga az az íróember, aki nem olyan régen költözött a sáncra! A török kort kutatja, ugye ? Kellemes, aranyos édesanyja van, együtt szoktunk tejet venni a Tóthnál, pedig van is tehenük... Hát, nem is tudom. Vannak itt régi pincék, persze, emlékszem is rá, hogy volt velük gond jócskán. Párat be is temettek, tudja, a nagy árvíz után hetvennyolcban. Gárdonyi bólogatott, majd megköszönte a segítséget. Lakos is befejezte a társalgást. - No, sikerült megtapasztalnia azt, amit keresett? - kérdezte az írótól. - Talán. - És mondott-e fent imát... Mit is mondanak a törökök? - Allah akbar. - Mondta-e fönt a nap felé? - csipkelődött Lakos tanácsos. - Nem. Nem mondtam - intett nemet komoran Gárdonyi. Úgy érezte, nincs tovább. Fel kellene adnia. Ő nem detektív, hanem író. - A múlt nem fog visszatérni.
4. Berlin, 1898 októbere. Berlin az elmúlt évtizedekben igazi birodalmi fővárossá nőtte ki magát. A Német Császárság megalakulása óta két szeresére nőtt, és szédítő ütemben fejlődött, egyetlen város sem érhetett nyomába. II. Vilmos láthatóan erőskezű uralkodó volt, és tudta, mit akar elérni. Magára is haragította mostanra fél Európát, de kiváltképpen az angolokat. Mind a tengeren, mind a szárazföldön elsőbbségre törekedett. Fejleszteni akarta a hadiflottát és a vasutat. Vilmos császár nagy hangsúlyt helyezett a technikai fejlődésre. Nagyobb birodalmat akart. Területeket a világból. Talán az időből is. Ábray Pál elismeréssel sétált a tiszta utcákon. Tetszett neki a birodalmi fegyelem, a birodalmi gondolkodás. Látszott, hogy nagy dolgokra hivatott ez a nép, a huszadik század a porosz gondolkodás és lélek nagy évszázada lesz. Ha pedig sikerül pénzügyi támogatást szereznie a kutatásaihoz, akkor nem csupán a huszadik századot, de az azt követő évezredet is ez a nemzet fogja uralni. Itt minden nagyon német volt. A hömpölygő tömeg, a keménykalapos férfiak, a választékosan öltözött nők, a boltok kirakatai, a bajuszos kocsisok a konflisok bakján. Néha csilingelve húzott el mellette egy régi fajta, ló vontatta vasút, máskor zakatolva ugyanennek elektromos, modern változata, amelyen az emberek fürtökben kapaszkodtak. Az út szélén birodalmi rendőrök lovagoltak, egyenes derékkal, feszes egyenruhában. A házak jó része új volt, alig néhány éves. Berlin központjának utcái elegánsak, az új városrészek pedig mérnöki pontossággal megtervezettek.
És szinte mindenütt volt köztéri világítás, magasba nyúló, kovácsoltvas lámpák ontották esténként a fényüket. Pár éve Egerben is bevezették a villanyvilágítást, de ha Berlin fénye a nap, Eger csak szentjánosbogár hozzá képest. Budapest és London sem érhetett nyomába ennek a szédületes fejlődésnek, az alkalmazott technikai csodák nagy számának. Ábray előhúzta zsebóráját, és megnézte, mennyi az idő Lassan ideje lesz kocsit fogni, és a Reichstag épületébe vitel nie magát. Nem akart elkésni a birodalmi külügyminiszterrel való találkozásról. Két hete volt itt, és megjárta már három államtitkai hivatalát. Annak ellenére, hogy lényegében a kancellária invitálására érkezett a Német Császárság fővárosába. Nem kéretlenül várt kihallgatásra, hanem előzetesen megállapodott már erről. Abray azonban csak egy kicsit volt ideges. Tudta, hogy ezek a kötelezően lejárandó tiszteletkörök. Át kell vere kednie magát a bürokrácián. De a végén, ma délután négy órakor odajut a birodalom külügyminisztere, gróf Bernharil Fürst von Bülow elé. Az Alexanderplatzon nem volt nehéz konflist fogni. Ábray leintett egyet, és felült hátra. - A Reichstag épületéhez - mondta büszkén. A kocsis egy percet sem késlekedett. Ábray arcára fen sőbbséges mosoly ült ki. Ott, a konflis hátulján ülve érezte a hatalom erejét. És ehhez csak annyi kellett, hogy odavesse a kocsisnak, hogy a birodalmi gyűlés épületéhez tart. Csak ennyi kellett, nem több. Ha miniszterekkel tárgyalsz, ha urakkal tárgyalsz, a fényük rád is átsugárzik. Ezt a fényt érezte most Ábray. És szemernyi kétsége sem volt, hogy sikerrel jár. A Reichstag a birodalom erejét testesítette meg, pedig nem valami hatalmas, monumentális épület volt. Kétemeletes, sarkain négy toronnyal, középen csúcsos kupolával. A tudós kifizette a konflist, és bejelentkezett a kapunál. Egy katonatiszt szegődött melléje és vezette a külügyminiszter irodájáig. Bernhard Fürst von Bülow tipikus porosz volt: joviális arcát ékes bajusz díszítette. Haját középen választotta el, és oldalra fésülte. Gallérja és kézelője kemény, öltönye makulátlan, egyetlen porszem nélkül. A tekintete éles és fürkésző. Többet rejtett el, mint amennyit elárult. Az asztala mögött ült, és nem is állt fel, miközben Ábrayt bevezették. Hanyagul intett, hogy üljön le. A tudós nem fogadta el az invitálást. Be akart mutatkozni. - Nos? - kérdezte a német külügyminiszter értetlenül. - Paul Abray vagyok, méltóságos uram. Örömmel tölt el, hogy fogad. - Maga magyar, ugye? - Igen. - Nagy csapás lehet önöknek a császárné halála. - Úgy van, méltóságos uram - felelte a tudós, és úgy érezte, mondania kell még valamit. Annak ellenére, hogy Erzsébet császárné egy hónappal korábbi meggyilkolása teljességgel hidegen hagyta. - Az egész monarchia gyászolja őt. A külügyminiszter bólintott, majd pár iratot arrébb tolt az asztalán, jelezve, hogy annyira mégsem fontos ez a téma és ez a beszélgetés.
- Üljön le! - mondta aztán. - Köszönöm, méltóságos uram. Abray leült, egyenes derékkal. Kezét a térdére tette. - Gottlieb von Jagow figyelt fel önre - tért Bernhard Fürst von Bülow a témára. — Tehetséges fiatalember, és bár csak pár éve van a diplomáciában, egészen jó meglátásai vannak. Neki köszönje, hogy most itt van. - Hálával tartozom neki - felelte Ábray Pál -, és természetesen méltóságodnak is. - Ha már átrágta magát az államtitkáraimon, meghallgatom, hogy mije van számomra. De legyen lényegre törő! - Ügy lesz, méltóságos uram. - Gottlieb szerint van valamije, ami kellhet nekünk De nem a vezérkarhoz ment, mert a katonák begyepesedettek Csak a kézzel fogható fegyverek érdeklik őket, nem a tudás. Pedig a tudás is fegyver. -Nem is akármilyen, méltóságos uram - bólintott Ábray, - Amivel foglalkozom, az meg fogja változtatni a világol Ismeretlen mederbe tereli a huszadik századot. - Lényegre törően! - Igenis. Méltóságos uram, a találmányom, amely bizonyíthatóan működik, képes az időbe behatolni. Egy gép, amely nem a mérföldeket győzi le, hanem az időt. Bülow bólintott, és várta a folytatást. - Évek óta dolgozom egy olyan masinán, amely eszközöket és embereket egyaránt képes a múltba küldeni. Az elmúlt hónapokban tárgyakkal kísérleteztem, illetve kisebb állatokkal, egerekkel és nyulakkal. Minden kísérletem sikeres volt. Bármit visszaküldök az időbe napi pontossággal, s ha szükséges, vissza is hozom onnan a jelenbe. Már csak az emberi kísérletek vannak hátra, melyek bizonyítják az időgépem korszakalkotó voltát. Ezt természetesen készen állok magamon prezentálni. A külügyminiszter megint csak bólintott. Semmit nem lehetett az arcáról leolvasni. - Ezt ajánlom fel most maguknak, a Német Birodalomnak - mondta Ábray a lehető legkomolyabban. - A tervekkel, gépekkel és lehetőségekkel együtt. Ezért vagyok itt. - Elhallgatott, és várt. - Herr Ábray - szólalt meg von Bülow, amikor rájött, hogy a bevezetés tényleg szűkszavú volt -, fordítsuk le ezt egy politikus nyelvére. Maga azt ígéri, hogy az emberei képesek lesznek a találmányával visszamenni, mondjuk, az Első Birodalom idejébe? - Igen, méltóságos uram. - Értem. - A miniszter felállt, és megkerülte az asztalt. Minden mozdulata kimért és távolságtartó volt. - Gottlieb von Jagow elbeszélése szerint ön nagyon merész tudományos elmélettel hozakodott elő Londonban, amit persze a halvérű angolok nem fogadtak kellő tisztelettel. De Gottlieb nem mondta, hogy fantaszta. - Nem vagyok az, méltóságos uram. - Ábray is felállt. - Egri laboratóriumomban egy működőképes készüléket őrzök. A megléte nem fantasztikusabb, mint a villanyáram vagy a vasút. Csak egy lehetőséget kérek, hogy bebizonyíthassam.
- Mi kell a bizonyításhoz? - A külügyminiszter végtelenül gyakorlatias ember volt. -Csupán a maga néhány embere, akik igazolják szavaimat. Akikben méltóságod bízik, és akik ott vannak a kísérletemnél. És amennyiben ők igazolják, hogy a találmányom működik, úgy a Német Birodalom anyagi támogatását szeretném kérni a kutatások folytatásához. - Kész arra, Herr Ábray, hogy a műhelyét ez esetben a birodalomba költöztesse, és eredményeivel II. Vilmos császárt szolgálja? - Minden fenntartás nélkül. Bülow még mindig kételkedett. - Méltóságos uram - Ábray látta, hogy szükség van még valami nagyszabású közlésre... -, méltóságodéknak semmi kötelezettségük nincs. Csupán meg kell nézni a kísérletet. Ez nem sokkal több, mint egy színházi előadást megnézni a Schauspielhaus falai között. De utána..., ha a kutatásom eredményei meggyőzik a birodalmat, akkor bizony igazi kincs kerül a kezükbe. Vajon milyen lenne, ha Vilmos császár találkoz- hatna Nagy Károllyal, a birodalmak urával, akinek az európai civilizációt köszönhetjük? Vagy ha megismerhetnénk a jövő hajtóerőit, technológiáját, tudását? Ha fegyvereket leshetünk el onnan? A tudós hazudott. A jövő még elérhetetlen volt számára, a múlt megváltoztathatatlanságára pedig ügyelni kell. De Von Bülow csak egy porosz hivatalnok, nem több. így van még akkor is, ha miniszteri székben ül. Most meggyőzi őt, és később a német tudósok érteni fogják a találmány nagyszerűségét azon hazugságok nélkül is, amit most a miniszternek mondott. Akkor már mindegy lesz. Aztán persze az is megeshet, hogy egyszer majd elérhető lesz a jövőbe utazás technikája is. - Rendben - egyezett bele a külügyminiszter, de voltak feltételei. - Adok maga mellé egy embert. Nem többet. Egyetlenegyet. Georg von Fulda lesz az. Ha őt meggyőzi, engem is meggyőzött. És ne köszönje! Nem lesz könnyű dolga! Ezzel elbocsátotta a magyar tudóst, aki örömmel hátrált ki Bernhard Fürst von Bülow dolgozószobájából. Ábray Pál úgy érezte, megfogta az isten lábát. 5. Eger, 2005 szeptembere. A minaret látogatható volt, és Jonathannak szándékában állt kívül-belül átvizsgálni. A környéken alig járt ember, szeptembernek ebben a szakaszában már jóval kevesebb turista szállt meg a városban. A minaret tövében egy kis, kék-fehér sátor alatt aprócska áruspult állt, ami mellett Jonathan gondolkodás nélkül elment. Nem volt kinek emléktárgyat vennie... A bejáratot egy szőke, fiatal lány vigyázta. - Jó napot kívánok - szólította meg Jonathan. — A pincét keresem. A lány furcsán nézett rá. Ő a minaretre felügyelt, nem egy pincére.
- A pincét? - kérdezett vissza. - Miféle pincét? - A minarethez tartozó pincét. A mecset valamelyik pincéjét, talán egy lejáratot. - A mecsetet régen elbontották. - Oöö... tudom. Esetleg a hetedik pincét? - Hetedik pincét? Azt bajosan, itt nincs pince. - A lány a fejét csóválta, és igyekezett rezzenéstelen arckifejezéssel tudomásul venni a férfi különös kívánságát. - A minaretnek nincs pincéje! Jó városban jár? Jonathan kényelmetlenül érezte magát. Épp most csinál hülyét magából. De azért bólintott. - Igen, az egri csonka mecset 7D pincéje... Biztosan itt kell lennie valahol. - Én már elég régóta ismerem ezt a helyet, de még nem hallottam pincéről. Nem a Szépasszony-völgyben kellene keresnie? Ha száma is van, szerintem ott kell lennie... Jonathan nem értette a célzást. Nem tudta, hol van a Szépasszony-völgy. - Nem, nem hiszem... De köszönöm az ötletet. Szóval itt nincs semmiféle pince... - Nincs bizony! - Mit lehet tudni a minaretről? Eredeti? - Eredeti. - Mesélne róla? - Ott a tábla. - A lány egy ismertetőtáblára mutatott a minaret oldalánál. — Annál többet én sem tudok róla. Az egri minaret az európai oszmán építészet legészakibb meg maradt emléke. A 14 oldalú torony 40 méter magasságban csúcsosodik a város fölé, ahonnan a török hódoltság közel száz esztendeje alatt naponta ötször hallhatta a város a müezzin éneket -Jonathan kétszer is elolvasta a tábla feliratát, amin röviden összefoglalták a minaret történetét, majd azzal zárták a szőveget, hogy: A körerkély kijárata természetesen Mekka, azaz kelet felé néz, míg a torony bejárata nyugati tájolású." - Ez nem sok - mondta Jonathan a kapuban álló lánynak - Azért felmehetek a toronyba? - Persze, menjen csak, most épp nincs senki odafent. - Köszönöm. A torony belseje szűk volt, Jonathan válla majdnem érintette a falat. Csak ment egyre fel a lépcsőn, amíg el nem szédült. Aztán egyszerre ott volt előtte a kijárat. Kilépett a körüljáróra, ahol alig fért el, és csupán egy erőtlennek tűnő vaskorlát választotta el a mélységtől. Eger teljes kora őszi pompájában tárult elé. Egy mozgásban lévő, színes városka: megannyi gyalogossal, kényelmesen guruló autókkal és a háztetőkön ragyogó fénnyel. Jonathan, ahogy körbefordult, egyszer csak úgy érezte, mintha közvei lenül Gárdonyi mellett állna. Kísérteties érzés volt: még a ház illatát is érezte. Meg is fordult, de persze senki nem álli mellette, nem hogy Gárdonyi. Az érzékszervei játszottak vele... a tudatalattija. Nyilván, hiszen a Jámbor Zsigmond utáni nyomozásában Gárdonyi vezeti előre.
Jonathan megfordult, háttal az egri panorámának, és lassan körbearaszolt a körüljárón. Megvizsgálta a köveket, a repedéseket, fent és lent, ameddig ellátott. Nem talált árulkodó jeleket. A lépcső tetejéhez érve ismét megfordult. Talán ha nem a falakra lett vésve a jel, akkor a korláton van. Azt ugyan nem kérdezte meg, hogy a korlát eredeti-e, de azért végignézi, ha már így esett. Aztán végignézte a várost, hátha felfedez valahol egy hetest vagy egy pincét. Zsákutca, zsákutca, zsákutca. Nem tehetett mást, lement a toronyból, ott pedig megint megszólította a lányt. - Ez a minaret tizennégy oldalú - mondta. -És? - Láttam én már minaretet, de az hatoldalú volt. - Igazából nem a lányhoz beszélt, csak hangosan gondolkodott. - Egy tizennégy oldalú toronynál lehet, hogy van hetedik... szelvény. Hogy mondják ezt magyarul? - Talán oldalnak azt is. - Felkeltette a lány figyelmét. - Keres valamit? - Csak töprengek. Ha nincs pince, talán van oldal. - Maga nem magyar, ugye? - Amerikai. - Nos, az oldal és a pince nem ugyanazt jelenti. - Értem. Más tudnivaló nincs a minaretről, ugye? - Szemben van egy internetkávézó. Ott többet megtudhat - ajánlotta a lány. - Köszönöm. - Nincs mit. Jonathan kisétált az utca közepére. Szerencséjére senki nem járt erre kocsival. Autó csak a parkolóban vagy az út szélén állt. Körbefordult, megnézte először a Knézich utcát, ez volt a legszélesebb, majd a kisebbeket is szemügyre vette. Polgári épületeket látott, egybefüggő homlokzattal, sőt egy hivatalt is. Honnan számolja az első házat? És vajon az első ház első ház volt ötszáz éve is? A hetedik pince. A hetedik pince. Jonathan úgy mondogatta magában, mint valami mantrát. El nem tudta azonban képzelni, hogy Jámbor vagy Gárdonyi ennyire bonyolult jelet hagyott volna. A hatodik érzéke azt súgta, hogy rossz nyomon jár. De mit jelenthet akkor a Csonka M. 7D. pince felirat? Ez utasítás, nem jelölés — gondolta Jonathan, és vissz;i ballagott a minaret tövébe. Tekintete az árus pultjára tévedi, ahol a szokásos kacatok mellett pár fából faragott minaret is állt. De Jonathan nem az emléktárgyakra figyelt fel, hanem az árnyékukra. Mind ugyanabba az irányba fordultak, szaba lyos rendben, ahogy a nap sütött oldalról... Mi van, ha a minaret nem más, mint egy hatalmas mutató? — jutott eszébe a férfinak. - Mint egy napóra mutatója?
Megpördült, és máris más szemmel tekintett a toronyra. A bejárata nyugatra néz, a müezzin kelet felé énekeli A vár északra van, a Senator Ház délre. Mi van, ha egy bizonyos napszakban kell nézni a torony árnyékának irányát? Mondjuk reggel hétkor? Szép lenne - gondolta Jonathan az első elragadtatás utáni kijózanodásban. - De honnan nézzük? Illetve a felkelő nap évszakoktól függően változtatja a helyét. És erre nincs utasítás Jámbor üzenetében. Másodjára már nem tűnt olyan jó ötletnek. Ám Jonathan nak eszébe jutott valami... Ebben a pillanatban megszólalt a mobil a zsebében. Csak egyvalaki hívhatta. Juli. - Jonathan? - Hello! Hogy vagy? - Nem érsz rá véletlenül? - kérdezte Juli. - Mármint most? A lány hangjában volt valami furcsa. Jonathannak kellett egy kis idő, míg rájött: Juli félt. - Igen. Most. Van egy kis szünetem. Nem innál meg velem egy kávét a kávézóban? Jonathan felnézett a minaretre, és úgy érezte, nem árt egy kis kikapcsolódás. Talán utána jön valamilyen ötlet. - De, szívesen megiszom veled egy kávét - felelte a telefonba. - Olyan furcsa most a hangod. Történt valami? - Nem, nem történt semmi. De mindenképpen beszélni szeretnék veled, Jonathan. - Valami baj van? - Nem tudom. Lehet, hogy baj van... Vagy baj lesz... Jobb megelőzni. De igazán nem telefontéma. - Értem. Akkor odamegyek a kávézóba. A Dobó tér mellett, ugye? Ott, ahol... - Igen, ott. Várlak. Tíz perc múlva ott leszek. -Oké. Jonathan letette a mobilt. Érezte, hogy történt valami váratlan, ami felzaklatta a lányt. De mi köze ennek hozzá? Valami oka biztosan van, hogy Juli őt hívta fel. Jonathan szeretett volna segíteni, ezért rögtön elindult a Francesco kávézó felé. Mire odaért, Juli már az egyik belső asztalnál ült. Egy pohár kóla állt előtte az asztalon, érintetlenül. - Szia, Jonathan! - Most nem mosolygott. Komoly leheten a helyzet. A férfi kihúzta a széket és leült szemben a lánnyal. - Helló, Juli! Hát itt vagyok. Mondd, mi a baj? - Mondom, baj nincs. De... félek. - Félsz? — Jonathan jól érezte. Ám ennek ellenére megdőli bent, amikor a lány kimondta. - Mitől félsz? - Azt hiszem... Azt hiszem, megfenyegettek. - Micsoda? Elég volt egy pillantás, hogy tudja, a lány nem viccel. De nem értette. - Mi az, hogy azt hiszed? Lehet, hogy valamit nem jól értek ?
- De, tökéletesen értesz, Jonathan... Nézd, furcsa nekem ez az egész. Nem ismerjük egymást, de egy-két nap alatt mégis sok dolog történt. - Figyelj, Juli, ha ez nehézséget okoz neked... - Nem erről van szó. Szívesen segítek - Juli kereste a szavakat. - Illetve mindig szívesen segítettem neked. De érts meg: két nappal ezelőtt megérkezik a világ másik végéről egy kedves fiú, aki teljesen ismeretlen Egerben, botladozónak, esetlennek tűnik, azt sem tudja, hol van, mit keres. Aztán egyszer csak meghal egy különös öregúr, furcsa ügyekbe keveredik, Gárdonyi titkosírásáról kérdez, Csonka M. néven keresi a minaretet... - De Juli, várj! -Te várj, Jonathan! Nézd, én szívesen segítek annak a fiúnak, aki arra szorul, hogy az ismeretlen városban kalauzolja valaki, de nem akarok belekeveredni semmibe. Nem szeretnék asszisztálni valami rabláshoz vagy titkosszolgálati ügyhöz, vagy mit tudom én! -Juli... - Azt akarom csak mondani, hogy jó volt megismerni téged, Jonathan Hunt, de bocsáss meg, ezentúl nem számíthatsz a segítségemre. Ennyi. - Ennyi? - Ennyi. Jonathan előrehajolt és megfogta Juli kezét. - Én ezt nem értem, és amit nem értek, azt nem hagyom annyiban. Mi történt, Juli? Meséld el, ki fenyegetett meg! A lány nagyot sóhajtott, és kihúzta a kezét Jonathanéból. - Az irodában voltam, egyedül, mert Évi elment a postára feladni pár levelet. Bejött egy középkorú férfi és utánad érdeklődött... - Utánam? - lepődött meg Jonathan. - Öltönyös, széles vállú, kerek arcú volt? - Nem. Illetve öltöny volt rajta, de magas, szikár pasas. Olyan csontos típus, és volt egy kis német akcentusa. - Ez új. - Micsoda? - Semmi, folytasd, kérlek! - Bejött az irodába, és azt kérdezte, ismerlek-e téged, és hogy együtt dolgozom-e veled. Mondtam, hogy persze, ismerlek téged, pár napja érkeztél Egerbe. Azt hittem, hogy valami ismerősöd, akinek meséltél rólam, és nem találja a Senator Házat, ezért jött be hozzám... De ezután feltett még egy kérdést, ami már furcsa volt. Azt kérdezte, mióta ismerlek? Erre közöltem vele, hogy ahhoz semmi köze. - Nagyon jó. Én senkit nem várok most ide. - Sejtettem. Erre az arca elkomorodott, fenyegető lett. Nem kiabált vagy hadonászott, csendes volt végig, de elég ijesztőnek tűnt. Azt mondta, jobb lenne nekem, ha nem ismernélek, mert rossz úton jársz. Ugye nem valami nyomozó volt, te meg nem bűnöző vagy? - Nem vagyok bűnöző - bólintott Jonathan, és bármenynyire is naiv volt a kérdés, nem bírt mosolyogni rajta. Nem férhetett a fejébe, hogy ki keresi. Tegnap az az egri magyar, Barabás Péter, most pedig egy német. Lehet, hogy mégis az illegális nemzetközi műkincs-kereskedelem van a háttérben. A New York-i kábítószeresek, a hivatali korrupció, a lobbik... ezekről írt nemrégiben, de ezeknek a keze nem ér el Magyarországig. - Én nem tudhatom.
- Az vagyok, aminek mondtam magam. Újságíró a New York Timesnál. Kikapcsolódni jöttem Magyarországra, de beleütköztem, vagy hogy is mondják, belebotlottam egy történelmi rejtélybe. -Történelmi rejtélybe? Elásott kincsek? Akkor el tudom képzelni, hogy valaki a nyomodban jár. - Nincsenek elásott kincsek. Csak... pár feladvány. - De akkor ki volt ez az alak? - Nem mondott semmi mást? Juli eltöprengett. Látszott, hogy kissé megnyugodott, hiti a férfinak. Az is jót tett neki, hogy kibeszélhette magából a dolgot. - Nem. Annyit tett hozzá a végén, ha mégis összefutnánk, legyen az az utolsó alkalom. És mondjam meg neked, hogy célszerű lenne a szabadságodat valamelyik tengerparton töltened. Veszélytelenebb volna. - Egerből akart elküldeni? - Nem kifejezetten. De... úgy is lehet érteni. - Hm - Jonathan a tenyerébe fektette állát, és eltöprengett. Nem értette. -Ne forduljak a rendőrséghez? - kérdezte Juli. - Lehet, hogy neked is jobb lenne. - Szerintem nem foglalkoznának velünk, hiszen semmi nem történt. Felesleges volna. De ha feltűnik még egyszer az az alak, akkor már elmehetünk szólni... - Rendben - bólintott Juli. - Hiszek neked. - Egy német - mondta elgondolkodva Jonathan, és hirtelen úgy döntött, feltárja a kutatását a lány előtt. - Fogalmam sincs, kicsoda és mit akarhat. De ha meghallgatsz, elmondom, min dolgozom most... azaz mit keresek itt, Egerben. Nincs semmi okod félni. Nem keveredtem bele semmibe. Azaz belekeveredtem valamibe, de ez nem olyan dolog, ami miatt veszély fenyegetné bármelyikünket. Meghallgatsz? - Igen. - Akkor készülj fel egy különös történetre! 7. Berlin, 1898 októbere. Ábray Pál a Victoria Hotelben szállt meg a Kronen Strassén, fél óra sétára a Brandenburgi kaputól, és nem messze a Reichstagtól. Érezni akarta a birodalom lüktetését, látni a folyton hullámzó tömeget. Mindemellett most nem sajnálta a pénzt, tudta, hogy a hivatalnokoknak, államtitkároknak nem mondhat kevéssé feltűnő lakhelyet, és ha vendégeket fogad, nem teheti szánalmas, kopott panzióban. A külsőségek itt is számítottak. Az elegáns, háromemeletes szálloda halljában egy kávézó működött, Ábray itt fogyasztotta a reggeli kávéját, amikor megállt mellette egy szikár, kimért ábrázatú férfi. - Herr Abray? - kérdezte erőteljesen pörgő r betűkkel. -Ja - felelte Ábray, és jól érezte, a másik nem tudott magyarul. Németül folyt a beszélgetés. - Georg von Fulda vagyok, Bülow külügyminiszter úr különleges megbízottja. Az én tisztem, hogy megvizsgáljam kutatásainak eredményét. Ábray felállt és kezet fogott a némettel, majd az asztalához invitálta.
- Ért, uram, a fizikai tudományokhoz? - kérdezte tőle. - A marburgi egyetemen kezdtem fizikai tanulmányaimat és szereztem doktorátust, majd a göttingeni egyetem jogi karát is elvégeztem. A diplomáciai szolgálatot két éve kezdtem el Von Bülow oldalán. Bár fizikával csupán elméletben foglalkoztam, tudásomat folyamatosan csiszoltam az elmúlt években. Nyomon követtem a legújabb felfedezéseket. - Az kevés lesz az én esetemben. - Higgye el, Herr Ábray, hogy érteni és kezelni tudom az ön találmányát, legyen bármilyen szokatlan. A diplomáciai pálya megtanított a kellőképpen gyors helyzetértékelésre. Ne kételkedjék bennem! - A német orrlyukai kitágultak, eddigi védekező magatartása átment támadásba. Tudatni akarta, hogy ő van nyerő helyzetben. - De ha kételkedik is, jobb lesz, ha elrejti érzéseit, mert az én jelentésemtől függ az ön kísérleteinek jövője. - A birodalmi támogatás - morogta Ábray. Nem szerette, ha fenyegetik, bármilyen finoman is tették. - Csupán a birodalmi támogatás. - A birodalmi támogatás jelen esetben a biztos jövőt jelenti a bizonytalannal szemben. Tájékozódtam a magát illető kritikákról és a magyarországi fogadtatásról... Ábray hallgatott, csak a keze szorult ökölbe az asztal alatt. - ...ami nincs - dőlt hátra a német, és keresztbe vetette a lábát. Uraságodat nem tartják számon a magyar tudományos életben. Nem tagja az akadémiának, és lényegében fantasztának bélyegezték. - Elég durva a német diplomácia nyelve - támadt föl a harag Ábrayban. A találmányommal a Német Birodalmat akarom szolgálni. Ha nem kell, mehetek másfelé. A német pontosan tudta, milyen üres ez a fenyegetés. — Ugyan, professzor! Mondott valamit magának a külügyminiszter úr a találmányomról? - Semmit. Uraságodtól kell megkapnom a tájékoztatást. Nos, amin dolgozom, az tényleg szokatlan, és a maga marburgi vagy göttingeni professzorai hozzá sem tudnának szólni. A ma ismert fizika határait feszegetem. A számításikat, amelyekkel dolgozom, kevés matematikus értheti. A porosz szellem meghódította Európát - felelte Georg von Fulda. Pontosan azért, mert racionálisan tekint a világra. A legjobb matematikusok mind poroszok voltak. Abray ebben kételkedett, de nem riposztozott. Első haragja elszállt, megpróbálta nyugalomra inteni magát. El kell viselnie a németet, de aztán övé lesz a győzelem. A magyar találékonyság pedig páratlan - tette hozzá büszkén. - Higgye el, hogy csodálkozni fog. Az akadémikusok engem nem érdekelnek. Nem vesztegetek szót a kétkedők meggyőzésére, az utókor őket fogja szűk látókörűnek vagy bolondnak tartani. Esetleg mindkettőnek. Az elméleteimen nevethetnek, de a találmányom működik. És működés közben láthatja ön is. Mikor óhajtja megismerni az elméletet? Meg fogom hallgatni, Herr Abray, útközben. Útközben? - Abray egy pillanatra megütközött.
Természetesen. - Fulda a zsebébe nyúlt és két vasúti legyet tett le az asztalra. - Ma délután indulunk Budapestre. Nem szeretnék egyetlen percet sem vesztegetni. Az idő drága. De még mennyire drága az idő - húzta mosolyra a száját Ábray Pál. — És maga még nem is tudja... Eger, 2005 szeptembere. Jonathan az otthon megtalált levelektől indította a történetét. Kihagyta ugyan az epizódot, amikor rálőttek, és Allisont sem szőtte bele a mesébe, de ezeket leszámítva mindenről pontosan beszámolt. Juli állandóan közbekérdezett, nem bírt csendben maradin Jonathan története közben. Néha kétségbeesett, néha pedig hitetlenkedő pillantást vetett a férfira. - Időutazás? Jonathan, ez elég hihetetlenül hangzik. -A kezemben vannak a dédapám és Ábray Pál levelei, a megfejtett Gárdonyi-írás, sőt meg tudom mutatni Gárdonyi írógépét is. - Ezek egyike sem perdöntő bizonyíték! És az, hogy annak az öregúrnak a nagypapája lett volna Jumurdzsák, az meg vicces. Az is, hogy a regényhős üzeneteket hagyott az írójának Jonathan, te megbuggyantál! - Furcsa a történet, de nem nevetséges. Jámbor sosem téri vissza a múltból. Ennek állít emléket Gárdonyi az Egri csillagokban, amikor a félszemű török megszállottan keresi a gyűrűjét, és sosem lesz többé az övé. - Mi köze az egésznek egy talizmánhoz? -Az a gyűrű minden bizonnyal több volt, mint talizmán: maga a jeladó lehetett, amely nélkül egy időutazó nem képes visszatérni a saját korába. - Ez biztos? - Csak egy sejtés. - Mondjuk, értem... Bár kicsit még zavaros... Ha így is volt, miért nem tudunk róla? Egy ilyen horderejű felfedezésről miért nem értesül a világ száz éven át? - Ez Ábray professzor akarata volt. Levelek bizonyítják, hogy a kor tudósai egyszerűen kinevették; nem hittek neki. Ezzel szemben felkereste az egyik titkosszolgálatot, hogy támogassák a kutatásait. Nem akarta, hogy kiderüljön a világ számára a titok, főleg a fiaskó, jól mondom?, azaz hogy az első időutazás ilyen balul sült el. - Meg az is bosszantotta, hogy nem ő volt az első... Még ha nem is sikerült jól a kísérlet... Megnéztem volna az arcát, amikor erre rájött. - Igen. Erre ugyan nem gondoltam, de akár ez is lehetett. Mindenesetre Gárdonyi száját sikerült befognia valahogy, és nem volt senki más, aki tudott volna a történtekről. Kivéve a dédapám, akinek Ábray megírt bizonyos részleteket. Akár az egész ügyet örökre eltemethettük volna Jámbor Zsigmond üres koporsójával együtt, ha ez a szegény öregúr nem kezd el ásni a múltban, és nem fedez fel furcsa összefüggéseket. Kiderült például, hogy az ottrekedt időutazó üzeneteket küldözgetett Gárdonyinak, aki megpróbálta megtalálni és megfejteni ezeket. Valahol elakadhatott, mint ahogy később Jámbor Mihály sem jutott el a rejtély végére. Nekem azonban sikerült megtalálni a nyomokat, és már több jel is megvan.
-Jonathan, kirázott a hideg... Te tényleg megtaláltál egy Gárdonyinak szóló üzenetet, amit a török korból hagytak hátra? - Igen. És a következőnek most vagyok a nyomában. Juli, értsd meg, ez nagy felfedezés, nagy titok, de nincs benne semmi törvényellenes, semmi veszélyes. Nevezhetsz bolondnak, ha akarsz, de azt el kell ismerned, hogy ennyi véletlen együtt elég különös! Nélküled pedig semmire sem mennék. Az eddigi segítséged is aranyat ért. -Jó, jó... Kicsit zavaros ez az egész, de megértem, hogy a rabja lettél a történetnek. Kíváncsi vagyok, hová és meddig jutsz ebben a te kis történelmi nyomozásodban. - Nélküled semeddig. - Jó, ne udvarolj! - Nem udvarolok. Csak azt kérdezem: segítesz? Juli nevetett. - Segítek. Te... Te kalandor! Miben tudnék neked segíteni? - A minaretnél van elrejtve a következő jel. És azt hiszem, rájöttem, mit kell tenni. Velem jössz? Juli mosolyogva állt fel a kávézó asztala mellől. - Induljunk! 9. Juli százszor megjárta már a minaretet, ezer és ezer alkalommal elment mellette. Számára nem volt benne semmi különleges vagy rejtélyes. Nem hordozott titkokat, titkos üzeneteket. Így aztán el nem tudta képzelni, milyen eget rengető felfedezés! tehetnek majd együtt. Jonathan gondterheltnek látszott, amit a lány szóvá is tett. - Van valami gond? Azt mondtad, tudod, mit kell tenni. -Tudom - bólintott a férfi. - Csak azt kell kitalálnom, hogyan. Egészen eddig azt hittem, hogy a csonka mecseten majd egy felirat fog útba igazítani, hogy hol a hetedik pince. De nem találtam semmit, még egy apró nyilat sem. Marad a másik megoldás: maga a csonka mecset az irányadó. Érted! - Nem - bólintott hevesen Juli, és ezzel a „nem"-nel ellentmondó biccentéssel meg is akasztotta Jonathant. - Nos... Rendben. Tehát azt hiszem, hogy a minaret a mutatóujj, és rámutat a pincére. - A hetedikre? - Nem. Ez a trükk benne. Ha a minaret a mutatóujj, akkor a „hetedik" az az irány lehet, amerre, vagy inkább amerről mutatnia kell. És valószínűleg a tizennégy szegletű torony hetedik oldalára utal, a bejárattól számítva. Dél felé. Ezt jelezte a „D" betű. Juli nem szólt egy szót sem, csak elkezdte számolni a minaret oldalait. A hetediknél megállt, és megnézte, mit lehet látni az oldallal szemben. Egyszintes, beépített tetőterű épület állt ott. A bejárat felett hatalmas felirattal: Hotel Minaret. Jonathan csendesen követte a lányt tekintetével. -Nos? - Nem hiszem, hogy a Minaret Hotel alatt lenne a pince mondta Juli. - De azért megkérdezem. - És mielőtt a férfi
Titakozhatott volna, már szaladt is. Amikor visszatért, a fejét rázta. - Nincs török kori pincéjük. Az épület sem olyan régi. - Értem - mondta Jonathan. - Akkor marad a másik irány. Hogy egyenest fogunk húzni abba az irányba. És amelyik házra vagy házakra mutat, oda megyünk be. - És hogyan akarod csinálni? Jonathan maga mellé intette a lányt, és mindentudóan mosolygott. - Két pont kijelöl egy egyenest, ugye? - kérdezte. - Te megállsz pár lépéssel a hetedik oldal előtt, és felém fordulsz. Én elmegyek messzebbre, huszonöt, harminc lépésre... Amikor a minaret, te és én ugyanazon az egyenesen leszünk, neked át kell menned a torony túloldalára, szintén huszonöt-harminc lépésnyire, mintegy meghosszabbítva az egyenest. Ezt ugye érted? És most komolyan válaszolj! Juli véletlenül sem akart elmosolyodni, de nem tudta megállni. A tekintete ragyogott. - Komolyan mondom, hogy értem - látszott rajta, hogy kezdi élvezni. Csak el ne üssenek az autók. Ott úttest van! Jonathan beállította a lányt a megfelelő helyre, majd tétre, amit mondott. Elsétált messzebbre, az utca közepére. Autó még mindig nem jött. Megállt szemben Julival és a torony hetedik olda Iával, majd intett a lánynak, hogy mehet. Juli átsietett a minaret másik oldalára, szemben a bejárai tal. Amikor a kellő távolságban volt, jobbról is meg balról is kinézett a minaret oldala mellett, hogy lássa Jonathani Végül megállt középen. - Megvagyok! - kiabálta Jonathan felé. Kiabálását a minaretet vigyázó lány továbbította a férfi felé. - Azt mondja, hogy megvan! - Köszönöm - kiabálta vissza Jonathan, és máris elindult. - Maradjon ott! - Azt üzeni, hogy maradjon ott - adta át a készséges leányzó Julinak az üzenetet. Fogalma sem volt, hogy mit ügyködnek ezek ketten, de kicsit feldobták az unalmas órákat. - Nagyon jó - mondta Jonathan Juli mellett elszaladva. - Most meghosszabbítom ezt az egyenest is. Ne mozogj! Juli vidáman rázta a fejét. Ő nem fog mozdulni. Jonathan beállt az egyenesre, majd megfordult az utca és a házak felé. Csak bámulta a távot, majd előhalászta a zsebéből a térképet, kinyitotta, és úgy fordította, ahogy álltak. Aztán hirtelen ötlettől vezérelve elővette a Jámbor Mihály lakásában talált Gárdonyi-féle térkép másolatát is. -Jonathan! - kiabálta Juli izgatottan. - Megvan? A férfi ujjával húzta meg a képzeletbeli vonalat, aztán elnézett a távolba. Visszapillantott Gárdonyi térképére. Ott volt. Ott volt rajta a ház! -Jonathan - kiabálta Juli -, sikerült? Megvan? Jonathan visszafordult feléje és széles mosollyal mondta - Igen, megtaláltuk!
A ház, amire a csonka mecset mutatott, egyszerű családi ház volt a Török közben. Könnyen megtalálták, a falai sárgák voltak, a kapu és az ablaktáblák zöldek. - És mit mondunk? - kérdezte Juli suttogva. — Hogy egy időutazó nyomait keressük? Jonathan az ablakra mutatott, ahonnan egy papírdarab kandikált kifelé, rajta felirat: „Ez a ház eladó! Érdeklődni helyben!" - Majd azt mondjuk, hogy vevők vagyunk. Juli bólintott és rátett egy lapáttal. - Friss házasok, akik házat szeretnének vásárolni Egerben. Azzal belekarolt Jonathanba, akit teljesen zavarba hozott ezzel. - Talán nem kellene... Juli határozottan élvezte. - Miért nem? - és ujját a csengőre nyomta. Jonathan nem ellenkezett. Egy szélviharral is értelmetlen szembeszállni. Legfeljebb elmenekül előle az ember. A kaput egy középkorú, szőke hölgy nyitotta ki. Kedves arca és barátságos mosolya volt. Szürke otthonkájára még egy piros-kék kötött pulóvert is húzott, mintha hideg lenne. - Jó napot, asszonyom - köszönt Jonathan. - A nevem Hunt, és a ház után érdeklődöm. Ugye, eladó? - Igen, a ház eladó - bólintott a hölgy. - Bár nem az enyém, hanem a Sólyoméké. Én Marika néni vagyok, Tibinek, a tulajdonosnak a nagynénje. Tudja, éppen külföldön vannak, és engem kértek meg, hogy mutassam meg a házat az érdeklődőknek. - És most meg lehet nézni? - Persze, fiatalember, kerüljenek beljebb! - Kitárta az ajtói, és félreállt, hogy Juli és Jonathan be tudjanak menni. Az előtér után - ahol egy hűtőszekrény állt, és a földön két pár jobb sorsra érdemes papucs hányódott - keskeny kerti útra jutottak, ami a ház bejáratához vezetett. Jobbról szőlő futott lel a falra, balról lila akác kapaszkodott a tartórudakba és a külső gázcsövekbe. Alatta kicsiny, kövekkel kerített kert húzódon végig. Az épület árnyékában páfrányok lengették leveleikéi, és frissen öntözött föld illatát lehetett érezni. -Jöjjenek utánam! - mondta Marika néni, és egy kis, muskátlis árkádsoron át bevezette a fiatalokat a lakásba. Lakályosan berendezett otthon volt, három szobával, töké letesen felszerelt konyhával, étkezővel és virágos fürdőszoba val. A bútorok többnyire nyers, lakkozatlan fenyőből késziil tek, nem foglaltak sok helyet, a fő szempont a célszerűség volt A hálószobában hatalmas franciaágy állt, amit Marika néni örömmel mutatott meg, Julinak fülig ért a szája, Jonathan viszont azt sem tudta, hova nézzen. Nem volt az a nagy szoknyavadász, és bár Julit vonzónak találta, a tempó túl gyors volt neki. Már ha egyáltalán haladtak valamerre. A férfi azonban még ezzel sem volt tisztában. Lehet, hogy csak szimpatikus a lánynak. Lehet, hogy ő mindenkivel ilyen nyílt és barátságos. - A konyhabútor maradna, ha tetszik - mondta Marika néni a körbevezetés során. - Ez is új, Tibiék két éve rakták be, de hál azóta alig voltak itthon. Fiatalok, tudják, hogy van ez. Ilyenkoi az élet még mézeshetekből áll.
- Mézeshetek? -Ó, hát persze! - Marika néni legyintett és megpaskolta Jonathan karját. — Magukon is látszik, mennyire odavannak egymásért. Jonathan úgy érezte, most már rátérhet arra is, amiért itt vannak. - Marika néni, igaz az, hogy ez a ház állt már a törökök korában is? - A törökök korában ? Hát ezt meg honnan veszi, kedvesem ? Régi falak, nem mondom, jó vastagok, de hát azt nem hiszem, hogy a török lakott volna közöttük... Bár, a fene se tudja! - Talán a tulajdonosa? - Az lehet, de Tibit nem éri el. Amerikába utazott. Nagyon messzire. Lehet, hogy ott is fog élni a családjával. Azért is adja el ezt a házat itt, Egerben. - Értem. A világért sem zavarnám. Csak kérdeztem. Egyébként van a háznak pincéje? - Oh, kedvesem, hát hogyne volna! Egerben tán nincs is olyan ház, amelyiknek ne lenne pincéje. Mármint borospincéje, úgy mondom. Van ennek is, hát! Még búbos kemence is van odalent. - Megnézhetném? - Megnézheti, Hont úr, de arra ne kérjen, hogy én is magával menjek. A lábam már nem bírja a lépcsőzést. - Marika néni kivezette őket a ház egy kis folyosójára, és megmutatta a lefelé vezető lépcsőt. - Menjenek csak, amott van a lejárat. Nyitva van az ajtó. A villany meg balra... vagy jobbra a falon. Nézzék meg! Szépen ki van pucolva a pince, Tibi mindent kipakolt, mielőtt elment. Jonathan bólogatott, és elindult előre. Juli, aki eddig sem engedte el a karját, most izgatottan csimpaszkodott belé. Talán jobban izgult már, mint a férfi. A pinceajtó utáni első lépések mintha egy másik világba vezettek volna. Míg fent világos, barátságos falak álltak, a pince falai egyszerűek és komorak voltak. Régi, töredezett kövek alkották, derékmagasságig falambéria fedte. Áporodott szag lengte be a helyiséget. - Ezek nagyon, nagyon régi alapok - mondta Jonathan, a villanykapcsoló után tapogatózott. Amikor megtalálta, félig fény váltotta fel a sűrű homályt. - Talán jó helyen járunk. Üres pince fogadta őket, a tulajdonosok egy kék, használhatatlan kerékpárvázat és egy ócska petróleumlámpát hagyta! csupán hátra. A mennyezet ívesen hajolt meg fölöttük, a hámló falnál pedig ott állt a Marika néni által is mondott kemencéje. Jobbról egy beugrón át fény szivárgott le, balról ugyanilyen beugrón vasrács állt. Azt a részt lefalazták, akárcsak egy másik beugrót pár lépéssel arrébb. - A pince régebbi, mint a ház - állapította meg Jonathan - A tizennyolcadik században sok új ház épült régi alapoki a - vonta meg a vállát Juli. — Kiváltképpen, mert a törökkori házak falai többnyire fából voltak. -Akkor elképzelhető, hogy ez a pince a török korban is létezett? - Én mindent el tudok képzelni. Jonathan végigsimított pár kövön. - A falakat nézzük át! - ajánlotta. - Olyan üzenetet keltsünk, amit Jámbor Zsigmond hagyhatott. Pár sor, de lehel, hogy csak egy szó.
- Enyém a bal oldal - felelte Juli. Centiméterről centiméterre átvizsgálták a kövekei Jonathan a tenyerével is követte a fal vonalát. A félhomályban semmit nem akart a szerencsére bízni. Juli hamarabb végzett, pedig neki nagyobb felület jutott. A legvégén találkoztak a hátsó fal közepén. - Nálam semmi. - Nálam sem. Juli felsóhajtott. - Most mit csináljak veled, Jonathan? - kérdezte letörten. Annyira, de annyira akarta, hogy a férfinak igaza legyen. - Semmi bizonyíték. - A levelek megvannak még- morogta Jonathan. - És tulajdonképpen a pincét is megtaláltuk. De gondolj bele, mióta Jámbor Zsigmond itt üzenetet hagyott, eltelt több mint négyszáz év. Az lenne a csoda, ha meglenne az, amit ide felvésett. - Van benne valami! Jonathan lezökkent a kemence padkájára. - Gondolkodjunk logikusan! - mondta erőtlenül. -Nem hiszem, hogy az segítene. - Juli sajnálkozón nézte. Szerette volna, ha találnak valamit, és nem csak maga, hanem a férfi miatt is, aki annyira hitt benne. Annyira bájosan, kisfiúsán hitt ebben a mesében. Bár a történet tényleg őrült volt, jó lett volna, ha egy kicsit igaz. A lány akkor felfigyelt valamire. - A kemence ajtaján van egy felirat. Jonathan a bal karja alatt lenézett a kemenceajtóra. - Valóban. - Megfordult, és megpróbálta kisilabizálni. Aztán egyszerre hirtelen izgatott lett, felpattant, a szeme ragyogott, örömében felkapta Julit, és egy csókot nyomott az arcára. - Megtaláltuk! Juli, megtaláltuk! Nézd csak! Lehúzta maga mellé a lányt, és mutatta a feliratot. Itt élt a jámbor terek... - Itt lakott Jámbor - mondta Jonathan. - Ez csak rá utalhat. - Igen - Juli úgy megdöbbent, hogy alig tudta kinyögni ezt az egyetlen szót is. - De ez hiányos - mondta Jonathan. Egyre izgatottabb lett. Valami hiányzik. Az a rúd, amivel lezárják a kemenceajtót. Van olyan? - Aha. - A lány még mindig nem tért magához meglepetéséből. Jonathan körbefordult, hátha megtalálja. Volt is valamijük meg nem is. Az üzenet eleje megvolt, de a másik fele elveszett. A férfi visszatérdelt a kemencéhez, és még tucatszor elolvasta az üzenetet. Itt élt a jámbor terek... Jámbor terek. Bebizonyította Julinak! De hogyan tovább? 11. Marika néni aztán elmesélte, hogy Sólyom Tibiék mit keresnek Amerikában, és miért valószínű, hogy nem térnek haza. Elmesélte azt is, hogy mielőtt elmentek volna, minden felesleges dologtól megszabadultak. Igen, a
pincében levő kacatoktól is, ahol megannyi limlom hevert évtizedek óta. Tibor szüleinek ugyanis nem volt szívük semmit kidobni. - Marika néni, láttam a régi kemencét, lent a pincében - érdeklődött óvatosan Jonathan. - Nem tetszik tudni, hogy hol van a kemence ajtajának a... Hogy hívják ezt... Az a rúd, amivel bezárták! Nem tudja, hol van? Azt is eladhatták? - Mindent, mindent eladtak a Tolláréknak a régiségkereskedésbe. Volt itt egy szép faláda is, Tibi azt is elvitte, pedig azt én is elkértem volna tőle. Takaros faláda volt. Nem is kicsi. - Ismerem Tollárt - szólt közbe Juli. - A Castrum régiségkereskedés itt van nem messze. - Mit akar maga azzal az izével? - csodálkozott Marika néni. - Nincs semmi célom vele - felelte Jonathan. - De ha úgy döntünk, hogy megvesszük a házat, az ilyen apróságokat jó volna visszaszerezni. - Akkor megveszik a házat? Megmondhatom ezt Tiboréknak? - Hát... Még egy kicsit gondolkodom. Mikor jönnek vissza külföldről? - Az nem mostanában lesz, de az ügyvéd úrral én állok kapcsolatban. Tibi azért szokott telefonálni és érdeklődik. Mikor fog tudni dönteni, Hont úr? - Rövidesen. Lehet, hogy ehhez majd még egyszer körül kell néznem. - Semmi akadálya. Én itt vagyok. Ha meg szeretne nézni valamit a házban, jöjjön el, csengessen be, és én beengedem magát. Jó hosszan nyomja a csengőt, mert fel szoktam tekerni a tévét! Marika néni annyira aranyos volt, hogy még süteménynyel is meg akarta kínálni őket, Jonathanék alig tudták elhárítani a kínálást. Juli nevetve vezette aztán a férfit a Castrum régiségkereskedés felé, el a minaret mellett. - Azért talpraesett fickó vagy te, Jonathan. Tudod beszéltetni az embereket. Marika néni is mindent elmondott, amit kellett. Sőt még azt is, amit nem kellett volna. - Újságírói rutin. A régiségkereskedés is egy családi házban volt, amit magas, fehér kőkerítés vett körül. A bejáratot vadszőlő övezte, a levelek már mahagónira és gesztenyebarnára színeződtek. A barna ajtóra kitett tábla szerint az üzlet nyitva volt. Jonathan és a lány beléptek. A kapun belül kétoldalt egy-egy hatalmasra nőtt tuja állt, az egyik eltakarta a kilátást. Jonathan hagyta, hogy a tulajdonost ismerő Juli előrelépjen: a kőösvényen bajosan fértek volna el egymás mellett. Balról egy üvegablakos bemutatóterem után apró, pázsitos udvar húzódott, jobbról azon ban, a tuja mögül kilépve azonnal régiségek tucatjai tűntek szembe. Közöttük egy idős férfi rendezkedett. Ősz haja az utolsó szálig gondosan megfésülve, orrán vastag szemüvec Vasalt nadrág, keményített gallérú ing és régi vágású kötött mellény volt rajta. - Jó napot, Tollár úr! — köszönt hangosan a lány. - Jó napot, Julika - felelte kimérten az öregúr. - Engedje meg, hogy bemutassak magának egy New York-i újságírót, Jonathan Huntot. -Jonathan Hunt - mutatkozott be a férfi is. - Örülök, hogy megismerhetem.
- Tollár Géza. - Az öreg a lány felé fordult. - Miben segíthetek nektek, Julika? - Körülnéznénk a boltjában, ha megengedi. -Ahogy tetszik. Itt kint is találtok érdekes tárgyakat, de bent vannak az értékesebb dolgok. Jonathan körbenézett. Volt idekint régi, öntöttvas kályha, mozsár, petróleumlámpák, viharlámpák, kerti szerszámok, agyagkancsók, megannyi apróság az ámbituson, és egy hatalmas, gyönyörű láda. Első pillantásra nem látta sehol a kályha reteszét, ezért belépett a bolt belső helyiségébe is. Itt az első, ami a szemébe tűnt, a háromtucatnyi festmény volt a falon. Másodjára a zsúfolásig rakott üveges szekrénye ket és polcokat pillantotta meg. Üvegtárgyak, bronzszobrok, tálak, asztali lámpák, tükrök, ládikák, porcelánkancsók és porcelánfigurák, babák sorakoztak szorosan egymás mellett. Jonathan óvatosan lépett beljebb, olyan szűk volt a hely, hogy attól félt, egy óvatlan mozdulattal lever valamit. Arra gondolt, itt egy hónapig is kutathat, akkor se biztos, hogy megtalálja, amit keres. Azért körbenézett. Talált itt is egy írógépet, hasonlót, mint amilyen Gárdonyinak volt. Kicsit hátrébb egy szárnyas hírvivő-szobron akadt meg a tekintete. Hermész vagy Merkúr. Jonathan odanyúlt, levette és megforgatta. Biztos, ami biztos. - Tetszik? Összerezzent Tollár Géza hangjára, mintha csak rosszat csinált volna. Felmutatta a szobrot és kényszeredett mosoly ült az arcára. - Mercurius - mondta. - Julika mondta, hogy Gárdonyi Géza könyvét olvassa, és érdekli az író élete. Tudja, hogy vannak a Gárdonyiházból származó relikviáim is? - Tényleg? - Igen. Nemrégiben jó néhány aprósághoz sikerült hozzájutnom, amely valaha tényleg a Gárdonyi-rezidencián volt. Ezeket egykor Gárdonyi Sándor, az író fia adta el a pesti Hauser kereskedés számára. Én nemrégiben visszavásároltam, úgy gondoltam, Egerben nagyobb keletje van. - Valóságos kincsek lehetnek! - Kincsek? Ugyan! Bevallom, én is azt hittem, hogy értékes dolgokra bukkanok, de sajnos ez messze nem így van. Apróságok. Néhány olyan használati tárgy, amely még attól sem érdekes, hogy a híres íróé volt. De ha kíváncsi, megnézheti ezeket is. Van róluk egy katalógusom, még maga Hauser Manó vette őket nyilvántartásba pontos helymegjelöléssel. Vásárolni is szeretne? - Elképzelhető. Tollár régi kereskedő volt, a vevő hangjából kihallotta a szándékát. Rá is kérdezett: - Van valami konkrét elképzelése? Jonathan letette a Merkúr-szobrot, és bólintott. - Egy antik vastárgyat keresek. A Török közben jártain Sólyoméknál, ahol megláttam egy antik kemencét, és nagyon megtetszett a vasajtajának díszítése. Hiányzik viszont ennek kemenceajtónak a rúdja... - A retesz az ajtóhoz? - Igen. Olyasmi. Marika néni, az a kedves hölgy, aki a házra felügyel, azt állítja, hogy nemrégiben Sólyom Tibor eladott magának néhány régiséget. Nem lehet, hogy ez a valami is közöttük van?
- Közöttük van, bizony. - Nem láttam sehol. - Mert nem itt bent van, hanem kint, abban a vasládában, amit a többi kacattal hoztam el a pincéből. - Kacatok? -Tulajdonképpen csak értéktelen vackokat hoztam el a Sólyom-házból, inkább lomtalanítás volt, mint vásárlás. Az egyetlen értékes dolog egy vasalt láda volt. Na, az nagyon szép. Legalább százötven éves, pazar munka. - Megmutatná nekem azt a rudat? - Természetesen. Jöjjön utánam! - Tollár intett. - De mit kezd vele? Csak nem megveszi hozzá a kemenceajtót is? - Tudja, azon gondolkodom, hogy magát a házat veszem meg. - A, gombhoz a kabátot, igaz? Furcsa egy alak maga, mondták már? - Igen... Azt hiszem, mondták már. Tollár Géza ahhoz a kinti ládához vezette Jonathant, amely legelőször felkeltette a férfi érdeklődését. - Ez a pincéből származó láda? - Igen. Először nem tudtuk kinyitni, de Mariska segítőkész volt, és később megtaláltuk a kulcsot is a lomok között. Jonathan leguggolt a láda mellé. Juli lélegzet-visszafojtva figyelte, a szíve hevesen vert. Ha a ládában ott van a kemenceajtó rúdja és felirat is van rajta, akkor... ...akkor Jonathan nem bolond, nem őrült, nem bűnöző. Ez lesz a végső bizonyíték. A férfi felhajtotta a láda fedelét és belepillantott. Mintha megdermedt volna egy hosszú pillanatra. Azután lassan felemelte a kezét, és belenyúlt a ládába, egészen a legmélyére. Kiemelte a rudat. - Itt van - pillantott Juli felé. - Ez az. - Felegyenesedett. Ezt megvenném, Tollár úr. Kérem, mondjon egy árat! Tollár osztott, szorzott, töprengett, számolt, végül mondott egy összeget. Jonathan rábólintott, és elővette a tárcáját. Leszámolta az ezreseket. - Köszönöm a közreműködését, Tollár úr. - Adjak ahhoz a rúdhoz egy újságpapírt? -Nem, nem szükséges... - Jonathan mosolygott. - Nem viszem messzire. 12. Eger, 1898 októbere. Gárdonyi hosszan gondolkodott, mit tehetne Jámbor Zsigmondért, aki balgaságában olyan útra indult, ahonnan nincs visszatérés. Felelősnek érezte magát, bár tudta, hogy nem hibás. Attól tartott, hogy Ábray Pál hazatérve Jámbor feleségén tölti majd ki a mérgét. Megkérte egy ismerősét, Faggyas Sándort, hogy derítse fel Jámbor Zsigmond családját. Azt is kérte, hogy kezelje diszkréten az ügyet, és lehetőség szerint senkinek ne említse az ő nevét. Pár nap múlva ez az ismerős belépett a Gárdonyi-ház kapuján.
Az író a kertben ült egy halom papír felett. A jegyzeteit olvasta, amiket a bécsi levéltárban készített pár hete török kori dokumentumokból. - Zavarhatlak, kedves Gézám? - kérdezte Faggyas Sándor, és már le is ült a kerti asztalhoz. A kalapját maga mellé tette, és megtörölte a homlokát. Megizzasztott a mai nap. Termetes férfi volt, barátságos arccal. Húsos ajka, csillogó kék szeme és vastag szemöldöke különös figurát, de nyílt, jóindulatú embert sejtetett. - Kérsz egy pohár bort, Sándor? - kérdezte az író a papírok ból feltekintve. - Nem tagadom, hogy jólesne. Mari már lépett is ki a házból, hogy megkérdezze, mit kíván a vendég. Sándor fehérbort kért, hígítva, nagy pohárban. Egy egész kancsóval kapott. - Mire jutottál? - kérdezte Gárdonyi. - Megtaláltam az özvegyet. - Ne így emlegesd, kérlek! - Te mondtad ezt, Gézám. - Faggyas töltött. - Megtaláltam, nem is volt nehéz. A minap megjelent Ábray professzor műhelyénél, és a férjét kereste. Rájöttem, hogy az a nagydarab gólem, aki néhanap az ajtónál őrt áll, melyik kocsmában érzi otthon magát. Asztal mellett beszélgettünk, és pár pálinka után csak úgy ömlött belőle a szó. - Faggyas felpillantott Gárdonyira, és rögtön mentegetőzni kezdett. - Én bírom az italt, én nem beszéltem. Hagytam a melákot panaszkodni. Tudtad, hogy Ábray Pál valami nagyon különös találmánnyal kísérletezik ? - Elmondta, mivel? - Azt nem tudják. De egy furcsa gép áll bent. - Engem Jámbor felesége és a gyermeke érdekel. - Persze, persze... Jámbor Zsigmond két hete eltűnt, és a családja azt sem tudja, mi van vele. - Faggyas egy hajtásra lehúzta a híg bor felét. Nem beszéltem a feleségével, de a szomszédokkal igen. Elkél arrafelé a segítség. - Hol laknak? - Felsőszóláton egy kicsiny, de rendezett parasztházban. A háznál mindent a férj csinált, amolyan ezermesterféle volt. Nem is lett volna pénzük mesteremberekre. Az asszony néhanap a piacon árul vagy besegít a szatócsnál. Nem sokat keres. A fiú még kicsiny. - Megtudtad a nevét? - Az asszonyt Katalinnak hívják. A fiút Istvánra keresztelték. Alig kétéves. Már rámol az ekkora gyerek, de rendet még nem rak. - Vannak-e rokonaik? - Nem nagyon. Jámbornak volt egy bátyja, aki meghalt egy balesetben a Ganz villamostelepén pár éve. Az anyja idős, magatehetetlen, velük lakik. Az asszonynak senkije sem volt, állítólag Kecskemét környékéről származott. Kedvelik a falusiak, de mivel se rokona, se ismerőse, hát nem nagyon akad, aki segítene neki. Gárdonyi emlékezett azokra az időkre, amikor fiatalkorában gyertyát sem tudott gyújtani esténként, mert nem volt rá pénze. Emlékezett rá, hogy enni alig volt a háznál, amikor Egerben még csak tanult. Emlékezett a sötét, karádi napjaira, ahol havi tíz forintot ígértek neki mint tanítónak, de egész ottléte alatt nem kapott annyit összesen. A szegénység olyan állapot volt, ami öröknek tűnt, egy mocsárnak, amelyből nincs szabadulás.
Most pedig ott ült egri háza kertjében az asztalnál, és a múltba révedt. Furcsán érezte magát. Azok az évek elmúl tak, és bár néha most is nélkülöznie kell, ez korántsem az a szegénység, ami egykor körülvette. Akkor, ha éhes volt, becsukta a szemét, hogy ne lássa a sötétséget, majd az álla alá szorította a hegedűjét, és lehunyt szemmel muzsikált éjszakákon keresztül, miközben a törött ablakon át befújt a szél. A zene volt a kenyere. A hegedű és a szél zenéje. - Havi járadékot akarok adni nekik - jelentette ki Gárdonyi. - Pár forintot ki tudok szorítani, nem okoz gondot. - Nehéz lesz eltitkolni, Gézám - ingatta a fejét Faggyas. - És feltűnést fog kelteni, ha a híres regényíró egy özvegyasszonyt támogat pénzzel. Pletykálni fognak. Kitalálnak dolgokat. Az író eltöprengett. Faggyas nyugodt volt, várt, borozgatott. - Nem érdekel a szóbeszéd - jelentette ki Gárdonyi. - De igazad van, Jámbor feleségét nem hozhatom ilyen helyzetbe. Vállalnád-e, Sándor, hogy feladod minden hónap elején a postán azt az összeget, amit elküldenék Jámbor Katalinnak ? - A nevedben? - A sajátodéban. Vagy akit kitalálsz. Tudom, hogy a postavezető kisasszonynak csapod a szelet, és ő sok mindent megtenne érted. Faggyas elvigyorodott. - Miket ki nem figyelsz, Gézám! Persze, megteszem neked, ha így kívánod. De miért töröd magad Jámborékért? - kérdezte Faggyas. - Mivel tartozol te Jámbornak? Megmentetted a szeme világát, és lehet, az életét is. Ő tartozna neked, ha nem tűnt volna el. Az is lehet, hogy elszökött. - Fogalmazzunk úgy - kezdte lassan Gárdonyi, miközben tekintete a vár felé révedt -, hogy van egy befejezetlen ügyünk. Ameddig azt le nem zárjuk, úgy érzem, ez kötelességem. - Jól van - hagyta rá Faggyas. Kitöltötte az utolsó adag bort is a poharába, majd az íróra emelte. - Különös ember vagy te, Gézám. A magamfajta egyszerű ember meg nem érthet. És jobban is teszi, ha nem akar megérteni. De azért kedvelünk.
13. Eger, 2005 szeptembere. Jonathan és Juli a Senator Ház éttermének teraszán, egy napernyő alatt ült és hideg ásványvizet kortyolgatott. Az asztalon ott feküdt a kemence rúdja. Úgy ültek fölötte, mintha megfejtésre váró keresztrejtvény lenne. Hol Juli, hol Jonathan fordította maga felé az írást, és elolvasták már százszor. ...és itt ért véget. - Nekem a tudományom ért véget - jegyezte meg Juli. Volt azonban ott egy furcsaság is. A szöveg és a rúd végén egy török turbán. A régiségkereskedésből jövet csak a szövegre figyeltek, ám utólag a turbánnak is egyre nagyobb jelentőséget tulajdonítottak. Jonathan erősen koncentrált, és érezte, hogy már ott motoszkál benne a magyarázat tudat alatt, csak meg kellene csípni a végét.
- Mit jelent az, hogy és itt ért véget? - töprengett hangosan Juli. - Talán azt, hogy nem térhet vissza már a saját korába? A sorsa ott ért véget... De ez akkor nem mutat sehova. - Az egész szövegre kell figyelni. Itt élt a jámbor terek, és iti ért véget. - Rendben. És így mit jelent? - Te mit tennél, ha távol az otthonodtól öregednél meg, és tudnád, hogy semmi esélyed sincs a hazatérésre? - Új életet kezdenék. Jonathan a fejét ingatta. -Ezt nem teheted meg az idö megváltoztatása nélkül. Ha a múltba beleavatkozol, akkor megváltoztathatod az egész jövőt. Ki tudja, hátha az új családod egyik leszármazottja híres tábornok lesz, aki megnyeri a... - Jonathan tétován intett. - Mondj egy csatát, ahol a magyarok vereségei szenvedtek! - Abból volt bőven - jegyezte meg epésen Juli. - Értem én, de az előbb csak annyit kérdeztél, hogy mit tennék az otthonomtól távol. Nem mondtad, hogy a múltban távol... -Jámbornak bele kellett olvadnia a környezetébe. Élete végéig rejtőzködnie kellett. - És? Mire akarsz kilyukadni? - Kilyukadni? - Mi a következtetésed, Jonathan? - Hát... gondolkodjunk az öreg fejével! Leélt harmincnegyven évet, és tudja, hogy meg fog halni. És ezt írja le az üzenetében. Itt élt a jámbor terek, és itt ért véget. - Ezért használt múlt időt? Itt élt? - Igen. Talán. - De ki írná le azt a halála előtt, hogy itt ért véget? Senki nem írja le, hogy meghaltam, mert ha tényleg meghalt, már nem tud írni. - De biztosra vette, hogy meg fog halni. Lehet, hogy halálos beteg volt. Ült a pincében, és várta a halált. -Jaj, ez nagyon borzasztó kép. - Juli elkomorodott. — Sajnálom szegényt. - Leírja, hogy éltem és meghaltam. És utal valamire. - Mivel? Jonathan Juli elé tolta a zárat, és rábökött a turbánra: - Ezzel. - A turbánnal? A fején hordta volna a megoldást? - Lehetséges. Lehet, hogy a turbánjában van a következő jel, és vele együtt temették el. Juli megnyúlt képpel bohókásan a homlokára csapott. - Hogy én mekkora csirke vagyok, Jonathan! Tudom, mit jelent a turbán. Sírokat! A törököknek nem volt keresztjük. Miért is lett volna? A török temetőkben a sír fölé turbános kopjafát állítottak. A turbán egy sírt jelent. Jámbor sírját! - Ez az! - ragyogott fel Jonathan arca. - Hol ér véget az élet? - Temetőben? - Persze! Erre vonatkozik a mondat második fele, a saját sírjára. Az első fele pedig nekünk szól, hogy tudjuk, jó helyen járunk Sólyomék pincéjében. Van Egerben török temető?
- Nincs! - Juli lelkesedése hirtelen elpárolgott. A lány elszontyolodott. Átesett a ló túloldalára: amennyire elragadta az előbb a hév, annyira kedvetlen lett most. - Nincs, mindet felszámolták. A város visszafoglalása után szinte mindent elbontottak. A dzsámikat szétzúzták, a minareteket ledöntötték. A Csonka torony is azért maradt meg, mert nem bírtak vele... - De fejfák csak maradtak. - Fejfák vannak... - Juli elgondolkodott. - Áll pár fejfa a várban, amit hamarosan el fognak onnan hordani. Ez biztos. Van a Palóc Múzeum kertjében is néhány, illetve onnan nyílik egy föld alatti kőtár, tele mindenféle régészeti lelettel. És van egy temető, egy nagyon régi temető Egerben. Török sír nem nagyon lehet ott, de török fejfa elvétve még akadhat. Keresd a régi Rókus temetőt és a fogadalmi templomot. - Keressem? - Én most már nem mehetek veled, Jonathan. Bármennyire is szeretnék, most nem tehetem - mondta Juli. - Még sehol nem vagyok az esti előkészületekkel. - Mi lesz este? - Mondtam, hogy ma van az édesapám születésnapja, elő kell készítenem az ajándékot és a meglepetést. Lebeszélni még a hátralévő meghívásokat, és rendbe is kell szednem magam. És minderre csak fél délutánom maradt. - Menj csak - intett Jonathan. - Nem haragszol, ugye? - Nem. - Évi ki fog nyírni. Elkéretőztem az irodából délutánra, de délelőtt is egyedül hagytam. Majd valamivel jóvá kell tennem. Szegény, nincs könnyű dolga. - Amióta én itt vagyok? - Ugyan, dehogy - legyintett nagyvonalúan Juli, és felállt az asztal mellől. De reggel feltétlenül hívj, hogy mit tudtál meg, sőt ne is reggel. Akármikor ma este. Ha van valamilyen nyom, amire rábukkansz, akkor azonnal telefonálj. Megígéred? Jonathan bólintott. Juli tett két lépést, aztán visszafordult. - Eszembe jutott még valami! Nem csak a temetőben meg a Palóc Múzeumban lehetnek török kopjafák. A Jókai utca 2. alatt is van egy különleges. Egyetlenegy. Oda is nézz be, ha a temetőben vagy a kőtárban nem találtál nyomot. Juli gyors csókot nyomott Jonathan arcára, és már rohant is. A férfi arra gondolt, hamar bekap valami ebédet, aztán a nyakába veszi a várost. A várat kereste fel elsőként, ahogy Juli ajánlotta. Eszébe jutott, hogy harmadik napja van már Egerben, ugrásnyira a híres vártól, Gárdonyi könyvének fő helyszínétől, és most jár ott először. Megvette a belépőjegyet, áthaladt a nagykapu kőíve alatt, és felsietett a széles úton a belső épületek magasságába. Ott egy másik kapuív következett. Ezután nem sokat kellett keresgélnie, mert rögtön felfedezte bal kéz felől a török turbános kopjafőket egy fenyőfa árnyékában. Fej nagyságúak vagy kicsit nagyobbak, mészkőtömbökből kifaragva, lekopott, lekerekedett barázdákkal. Némelyiknél csak sejteni lehetett, hogy valaha turbán alakúak voltak.
Elszórtan feküdtek a gyér füvön. Jonathan végigböngészte mindet, elöl, hátul, kis híján még alul is. A látogatók furcsálkodva méregették. Egyik kopjafőn sem volt felirat. Nemhogy magyar, de még török sem. Jonathan anélkül távozott a várból, hogy jobban megnézte volna az épületeket, vagy hogy bejárta volna a kiállításokat. Úgy érezte, lesz még ideje a múzeumot és Dobó sírját is megtekinteni. Most a következő üzenetet akarta látni. Hajtotta a felfedezés izgalma. A fogadalmi templomot sem volt nehezebb megtalálnia, egy idősebb biciklis férfi könnyedén elirányította. Jonathan végigment a Dobó István utcán és az Álmagyar utcán, majd egy kis domb aljához jutott. Egy autók is járta földúton felbaktatott a domb tetejére, és már ott is volt a kis templomnál, amit több tucat sír vett körbe, első pillantásra csak keresztények. A sírok állapota arra utalt, hogy itt már legalább kétszáz éve nem temettek. A gaz pedig, ami benőtte őket, arra, hogy mostanság ember sem nagyon jár erre. Jonathan belegázolt a fűbe, és kellő alapossággal neki látott a fejfák átvizsgálásának. Akkor is körbejárta őket, ha kereszt alakúak voltak, pedig biztosan tudta, hogy azokon nem lesz Jámbortól felirat. Ő azonban mindig is ilyen volt. Alapos. Csapódott a fogadalmi templom ajtaja, egy fiatal férfi éppen kulcsra zárta. Fekete nadrág és fehér ing volt rajta. Amikor megfordult, megakadt a szeme az újságírón. Jonathan úgy gondolta, hogy kérdezősködéssel talán lerövidítheti a keresést. Elindult az idegen felé, és az út tetején találkoztak. - Elnézést, uram. Ön a... - A fogadalmi templom gondnoka - mondta a fiatalember. - Segíthetek valamiben? - Egy török sírt keresek a temetőben. - Egy török sírt? - Igen. Mármint nem egy bizonyos személy sírját, hanem olyan török sírt, amelyen magyar felirat van. - Hát van pár, amibe néhány garázda suhanc ezt-azt belekarcolt... De ebben a temetőben nem fog török sírokat találni. - Nem éppen erre gondolok. Eredeti feliratot keresek. - Nézze - mondta a gondnok a török sírokon nincs felirat. Sem név, sem dátum, sem semmi. Ön duplán lehetetlent keres itt, a Rókusban. - Mennyire ismeri ezt a temetőt? - Évek óta én nyírom a füvet. - A gondnok körbepillantott. — Tudom, ismét ideje lenne, de az elmúlt három hétben rengeteg dolgom volt. Jonathan megköszönte a segítséget, és a kiábrándító tájékoztatás ellenére folytatta a kutatást. Két órájába telt, mire mindent átnézett, és végül a keresés eredménytelensége a gondnokot igazolta. Nem volt török fejfa, és a nem létező fejfán nem volt felirat. Pihent egy keveset egy fa árnyékában, majd a földúton visszaindult a városba. A Palóc Népművészeti Múzeumot kereste meg harmadjára. A Dobó utca közepén állt, a Senator Háztól egy ugrásnyira. Jonathant egyáltalán nem érdekelte Palócföld népművészete, szőttesei, kerámiái, használati tárgyai,
ám amikor bement a házba, hogy segítséget kérjen, leragadt a tárlók előtt. Elvarázsolták a kiállított tárgyak. Egy lány a bejárat mellett hegedült: teljesen elmerülve a zenében, talán észre sem vette a férfit. Jonathan mindenesetre nem zavarta meg a játékban, s a halk hegedűszótól kísérve nézelődött a termekben. Édesanyja jutott eszébe. Régebben hegedült ő is, Jonathan sokszor hallotta gyermekként. Felidézte őt néhány tárgy is: a férfi emlékezett rá, hogy a szobában lógott egy kis hímzett tarisznya, olyasforma, mint amilyen itt a múzeumban is volt. Ez a világ édesanyja régi világa volt. Ha nem is Palócföld, de ez az ország, ezek az emberek. Ez a történelem. Sosem rohanta meg még ilyen elemi erővel Jonathant a múlt. Ez a város varázslatos hatással volt rá. A sarkok, a színek, a tárgyak játszottak az ember lelkén, mint a lány a hegedűn. Különös dallamot csaltak elő belőle, olyan dallamokat, amelyekről fogalma sem volt, hogy léteznek. Amikor a férfi magához tért, kiballagott a hegedűs lány hoz, és megszólította. - Ha szabad kérdeznem, maga hegedűművész? - Nem, nem - a lány letette a hegedűt, és amikor felnézett Jonathanra, bájosan elmosolyodott -, de talán egyszer majd az leszek. Budapesten járok a konzervatóriumba, és egy nagy szimfonikus zenekarban is játszom. Nyáron nincsenek előadások, a skandináv turnénk pedig elmaradt szerve zési problémák miatt. Kellett valami munka, így elvállal tam ezt a múzeumi állást. Nem túl izgalmas, mert igazán nem történik semmi. Nincs túl sok ember, a kiállítás meg néma és mozdulatlan. De így legalább rendszeresen tudok gyakorolni... - Engem nem zavart. - Akkor jó! Szeretem ezt a darabot. Jonathan a tárgyra tért. - A török sírokat szeretném megnézni. - Micsodákat? - Török sírokat... Vagy „terek sírokat". - Itt csak a népművészeti... Várjon csak! Török sírkövekre gondol, nem? Azokat kint találja az udvaron. Van belőlük egy csomó. Olyan turbánosak. Menjen ki és nézze meg őket nyugodtan. - Egyébként nagyon tetszik a palóc kiállítás - mondta Jonathan. - És az is, ahogy játszik. - Köszönöm. Jonathan elköszönt, és kiment az udvarra. Zárt tér volt, az utca felől a múzeumnak berendezett palócház határolta, hátulról pedig csúnya, szürke betonfal, amely mögött egy fémkapu pincét sejtetett. A kert jobb oldalán ott voltak a fejfák. Jonathan úgy érezte, itt sem fog szerencsével járni... mintha kifogyott volna belőle a lendület. Azért becsületesen helytállt, megnézett mindent. Amikor az utolsó kőtől felegyenesedett, csendesen pipázgató embert vett észre a fal tövében. Pár perce még nem volt itt. Most őt nézte. - Hogy halad? - kérdezte az öreg a pipa fölül. - Kellek ide, vagy elég az a pár kő, amit itt lát? -Oöö... - mondta Jonathan, és a két kezét összeütve leverte a port, ami a fejfák forgatásakor, tapogatásakor ráragadt. — Kicsoda ön?
- Én vagyok a kőtár kulcsosa - morogta az öreg, és megszívta a pipát. Julika telefonált, hogy maga valami összehasonlító vizsgálatot csinál egy amerikai múzeum részére, és lehet, hogy benézne oda is. Az ebédet is kibeszélte belőlem, így beadtam a derekamat, hogy megmutatom magának a kőtárat. Jonathan a betonfalban fekvő ajtó felé biccentett. - Sok török kopjafa van ott bent? - Én a kulcsokat őrzöm, a számolást a matematikusokra hagyom. Szóval nyissam? - Nyissa! Az öreg előhalászta a kulcsot, és kinyitotta az ajtót. A fémszárny halk nyikorgással fordult meg a pánton. Jonathan bekukkantott, de a kulcs őre hátrébb tolta. - Nana, csak a macska lát ilyen sötétben. Én meg rutinból tudom, hol a kapcsoló. - Jonathan kezébe nyomta a pipáját. - Fogja meg, míg felkapcsolom a villanyt! Bent nincs füstölés. Jonathan fogta a pipát, míg fény nem gyúlt odabent, és az öreg ki nem jött. - Most bemehet. - Egyedül? - Fél talán? - Nem, de nem kell felügyelet? - Hát, azt látni fogom, ha zsebre tesz egy turbános fejfát. Jonathan magában mosolygott, aztán belépett a csarnok szerű kőtár emeletes fapolcai és az azokon található kövek közé. Bent dohos, állott levegő volt, mégsem csak ezért öntötte el az izzadság. Hihetetlen mennyiségű faldarabkát, oszlopot, domborműmaradványt látott bent. Egy hét... Nem, javította ki magát, hetek, mire alaposan átnézi őket. Most nem tud alapos lenni, mert itt kellene éjszakáznia. Gyorsan és felületesen vizsgálódhat csak. Nem szeretett így dolgozni, de nem volt más választása. A magasból érkező lámpafény halovány volt, de nagyjából elegendő a szemlélődéshez. Jobb oldalon kezdem - döntötte el Jonathan. Csak órák múlva került elő a kőtárból, porosan és koszosan. Az öreg a hegedűs lányt szórakoztatta a múzeum ajtajában. A lány nevetett, copfja lengett a válla fölött. Láthatóan nem idegeskedtek miatta. Jonathan mosolyt erőltetett az arcára, és átsétált az udvaron, egyenesen feléjük. - Minden rendben? - kérdezte az öreg. - Azt hiszem - bólintott Jonathan. - Nagy élmény volt - tette hozzá bizonytalanul. - Rendben van, de fogadjon el tőlem egy jó tanácsot! Zuhanyozzon le! A lány nevetett, Jonathan pedig úgy érezte, mintha elveszett volna valahol a valóság és a mesevilág között. Magára nézett. Poros volt, izzadt és koszos. És persze semmivel sem okosabb, mint órákkal korábban. Három perc alatt elért a szállodáig. A zuhany alatt felfrissült. A szekrényből új ruhát vett elő, és átöltözött. A régit levitte a recepcióra, és kért egy tisztítást. Azután megint a nyakába vette a várost.
A térkép alapján könnyedén megtalálta a Jókai utcát. Ott rájött, hogy a Líceumtól és a Tourinform-irodától nem messze húzódik. Eger tényleg kis város. A kettes számú ház dupla szárnyú, nagy barna ajtaja azonban zárva volt. Jonathan úgy gondolta, valamelyik lakó csak beengedi, ezért becsöngetett a kaputelefonon az egyik lakásba. Egy férfihang szólalt meg. - Halló. - Jó napot, a nevem Hunt, Jonathan Hunt a New York Times... - Az én nevem meg Bond, James Bond. Hülye vicc. - Ne tegye le! Halló... Katt, a vonal megszakadt. Jonathan emelte a kezét, hogy ugyanazzal a lakóval megint megpróbálja, amikor egy tizenhárom éves forma biciklis fiú fékezett mellette. - Nem fogja beengedni - mondta tömören. - Miért nem? - kérdezte Jonathan, mire a fiú megrántotta a vállát. - Mert olyan. Átnyúlt Jonathan fölött a kapucsengőhöz, és beütötte a kódot. Az ajtózár kattant, a fiú pedig nyomta befelé. - Kihez jött? - kérdezte. - A török kopjafát szeretném megnézni. -Ja... - A fiú tekintetén látszott, hogy fogalma sincs, miről beszél Jonathan. Akkor jöjjön be! Jonathan kicsit elbizonytalanodva szegődött a fiú nyomába. Bent egy barna kardigános, zilált hajú emberbe botlottak. - Kit engedtél be már megint, fiam? — támadt a gyerekre a férfi. — Ide nem szokás ismeretleneket beengedni. - Jonathan Hunt vagyok — lépett előre Jonathan. — És most már nem én vagyok az ismeretlen, hanem ön. A másik erre feldühödött. - Én itt lakom! -Jó magának - szólt közbe a fiú, majd eltolta a biciklit oldalra, és a falnak támasztotta. - Ne légy szemtelen, fiam! — fordult utána a férfi. Jonathan kihasználta az alkalmat, és a másik oldalon megkerülve az épület hátsó részébe sietett. Egyemeletes társasház volt pár lakással. A falat kékre fes tették, felül körfolyosó vitt a lakásajtókhoz. A hátsó részen pár autó állt, szemben alacsony garázsok. Egy kis füves részen egy nagyobb fa és pár apró állt. Az udvaron ugyan volt néhány kő, de turbános kopjafő egy sem. Jonathan tanácstalanul forgott körbe. - Elegem van abból, hogy átjáróház vagyunk - jött közelebb a mérges lakó. A fiú eltűnt egy oldalsó lakásban. - Mit keres itt? És milyen neve van? - Török sírfákat keresek - felelte Jonathan. - De nem látok egyet sem. - Eltévesztette a házszámot! Próbálja a Néprajzi Múzeumban — dohogott tovább a lakó. - És most meg kell kérnem, hogy távozzék! A fiú egy szendviccsel a kezében kijött az udvarra, és közelebb sétált. - Mi az a kopjafa? - kérdezte. - Sírkő - válaszolta készségesen Jonathan. - A törökök azzal jelölték meg a sírjukat.
- Egy kődarab? - Feltehetően igen. - Ott fent van egy furcsa kődarab - bökött a fiú fejével a magasba. -Hol? - A házfalon. Jonathan felpillantott, és az első emelet fölött, a tető alatt közvetlenül ott volt egy turbános fejfa. És rajta felirat! - Nincs egy távcsöved? - kérdezte a fiút. - De van. - Elkérhetem? -El. Ennek ellenére nem mozdult. - Akkor kérem - jött rá Jonathan a megoldásra, és mosolyognia kellett azon, hogy még a fiú gondolkodását is meg kellett fejtenie. Nem elég Jámbor Zsigmondét. A fiú a baljában egy kisebb csillagászati távcsővel tért vissza. A jobbjában továbbra is a félig megrágott szendvicset tartotta. Jonathan a szeméhez emelte a távcsövet. Nem számított rá, hogy az egész világ fejre áll benne. A felirat is fordítva látszott. - Na szép - morogta mellettük a mogorva lakó. - Még csak ez kellett... Magyar szavak voltak a kőbe vésve. Jonathan betűről betűre rakta össze. A fejjel lefelé olvasás nem ment neki olyan jól. A dísze alattam a legékesebben szól. Jonathan visszaadta a távcsövet a fiúnak, és már roham is kifelé. - Köszönöm - intett vissza barátságosan, a morcos férfinak pedig csak odabiccentett: - Elmentem, uram! Kilépett az ajtón, és a mobilja már a kezében volt. Juli felvette. - Megvan ez is - hadarta Jonathan. - A dísze alattam a legékesebben szól, így szól! Hallod, Juli? Mi lehet az a dísz? Ékszert vagy díszítést jelent? Szerintem valami volt a sírban, de hogyan találjuk meg? Hogyan? Juli hangján is érződött az izgalom, de a szavai elvesztek a háttérzsivajban. -Jonathan, zseniális vagy! Legszívesebben odamennék, de nem lehet! Reggel gyere be az irodába! Amint felkeltél. - Rendben. - Esküdj! - Esküszöm. Juli nevetve letette. Jonathan boldogan állt a járda szélén. Egészen addig, míg le nem fékezett mellette egy ezüstszínű Opel, és ki nem szállt belőle Barabás Péterrel együtt egy maffiózó stílusú, csíkos öltönyt viselő, körszakállas, napszemüveges ismeretlen. Jonathan feléjük fordult, és az első pillanatban látta, hogy nem beszélgetni jöttek. Hátralépett, de későn. A csíkos öltönyös elkapta a könyöke alatt. A napszemüvege miatt nem lehetett látni a szemét, de az arcán, a járomcsontja felett egy fekete könnycsepp tetoválás virított.
Barabás is megragadta a másik oldalról. Ők ketten aztán előrerántották és belökték a kocsiba, amely csikorgó kerekekkel indult el. A bal oldali ajtó ekkor csapódott csak be. Elhagyták a belvárost, anélkül hogy bárki megszólalt volna az autóban. Pár perc múlva egy kietlen szakaszon az Opel lehúzódott az út szélére, és megállt. Jobbról is, balról is fák álltak, ugyanakkor balról egy kőből rakott masszív fal tartotta a domboldalt. A fák ágai összeborultak a magasban és félhomályba borították az utat. Esteledett, és itt még erősebb volt a szürkület. A környék kihalt volt. Nem szálltak ki a kocsiból. - Mit akarnak? - fordult Jonathan Barabás Péter felé. - Tudja, mi ez a hely? - kérdezte tőle Barabás. - Nem. - Maga kutat török kori emlékek után, és nem tudja, hol vagyunk? gúnyolódott a férfi. - Itt még nem járt? - Mit akarnak? - ismételte meg a kérdést a két vállas alak között Jonathan. - Ez a Tetemvár - folytatta Barabás. - Az 1552-es ostrom titán ide temették a török hullákat a magyarok. A törökök ugyanis olyan gyorsan mentek el, hogy hátrahagyták a halottaikat. A magyarok kijöttek, összeszedték őket, de tulajdonképpen nem tömegsírt ástak, hanem tornyot emeltek belőlük és kerítést fontak köréjük, hogy a kóbor kutyák és a farkasok ne férjenek hozzájuk. Ma már persze kényelmes házak állnak itt, a tulajdonosaik a plázák- ban vásárolnak és plazmatévéjük van házimozirendszerrel. Változnak az idők... Néha-néha előkerül egy-egy koponya vagy emberi csont a föld mélyéből. És senki nem lepődik meg rajta. - Maguk nem segíteni szeretnének - jegyezte meg Jonathan nyugodtan. Ön pedig nem véletlenül került elém annyiszor. - Éles szeme van - mosolygott Barabás. - És éles az elméje is. És ez itt a baj. Három napja van itt, és túl messzire jutott. - Miben? - Mi lenne, Hunt úr, ha, mondjuk, meglátogatná az egri hőforrásokat és pihenne. Remek termálfürdője van a városnak. Ám ha romantikusabb környezet érdekli, akkor ellátogathat Egerszalókra is. A mátraderecskei mofetta pedig egészen egyedülálló... - Miben jutottam messzire? - Makacs ember, nem? - kérdezte Barabás a kocsiban ülőktől. A sofőr melletti ülés utasa erre hátrafordult. Szikár, szögletes arca volt, hatvan felé járhatott. - A makacs emberek halnak meg először - mondta érzelemmentes hangon. Enyhe német akcentusa volt. - Számtalan ilyen embert ismertem. - Ez csendes, kellemes hely - mondta a napszemüveges fickó. — Elássuk a fák között, és ha pár év múlva felszínre kerülnek a csontjai, senki nem fog csodálkozni. Ennél több kellett volna, hogy Jonathant komolyan megijesszék. Sokkal veszélyesebb helyzetben is volt már, és tudta, nem halnak meg olyan könnyen az emberek.
-Nem hiszi, ugye? - kérdezte a német. Intett a fejével, és a napszemüveges kinyitotta az ajtót. Kiszállt és benyúlt Jonathanért. Egyszerűen kirántotta a kocsiból. Elhúzott mellettük egy kék Ford, de a sofőr oda se figyelt rájuk. Kiszállt a német és Barabás is. A napszemüveges előretaszította Jonathant az útszéli domboldalra. A váratlan lökéstől Jonathan elvesztette az egyensúlyát, és a földre zuhant. - Könnyen itt végezheted, pajtás! - figyelmeztette a napszemüveges fickó. Jobban teszed, ha úgy viselkedsz, mint a többi turista. - Mit ne tegyek? - nézett fel a földről Jonathan a három föléje magasodó férfira. A szürkületben nem nagyon látta az arcukat. - Tudja azt maga - felelte Barabás. - Maguk nem az illegális műkincs-kereskedelem miatt követnek — mondta Jonathan. Ez nyilvánvaló volt, de ki akarta szedni belőlük, hogy pontosan miért is vannak itt. Most már kezdte sejteni, hogy a Jámbor utáni kutatása kellette föl valakiknek az érdeklődését, de ezt hallani is akarta, tudni akarta a miértet - és lehetőség szerint azt is, hogy ki áll mindemögött. - Műkincs-kereskedelem? - Barabás kurtán felnevetett. Ő alakította a barátságos fickót, a napszemüveges a vadállatot, a német pedig a főnököt. - Tévúton jár, New York-i barátom. A napszemüveges a német intésére fél kézzel felemelte Jonathant a földről. A szikár alak a maga csendes módján ijesztőbb volt mindegyiknél. Nem csoda, hogy Juli is halálra rémült tőle reggel. - Ez az első és utolsó figyelmeztetésem, Herr Hunt mondta halkan. - Jámbor Zsigmond meghalt, és nincs többé. - Maga kicsoda? - Nem lényeges. Csak fogadja meg a szavam. - A napszemüvegeshez fordult. - Adjon neki egy kis nyomatékot! A napszemüveges úgy, hogy fél kezével Jonathan gallérját fogta, hatalmasat öklözött a gyomrába. Jonathan összegörnyedt a fájdalomtól. Ekkor kapta alulról fölfelé a másodikat, egyenesen az állára. Nem volt akkora az ütés, hogy csontja törjön, de az egész koponyája beleremegett. Ezzel egy időben a napszemüveges elengedte, és Jonathan két métert repült hátra. Zúgó fejjel nézett fel. Ajkán érezte a vére ízét. Látta, ahogy azok beszállnak a kocsiba és elhajtanak. Akkor a fejét a fűre ejtette, és pihent egy keveset. Amikor már tudott gondolkodni, feltápászkodott és elindult a szálló felé. Sok mindent nem tudott meg, de egy dologgal tisztában volt. Nem adja föl.
1. Eger, 2005 szeptembere. Jonathan rémeset álmodott. A török korban volt, és lecsaptak rá előbb a törökök, majd a magyarok. Fegyverekkel üldözték, lekergették egy romos házba, ahol lefejelte a gerendát. Amikor felébredt, mintha egy szilva lett volna a szájában, az ajka az éjszaka folyamán megdagadt. Nyilván az előző napi események hatására volt ilyen rossz az álma. Kibotorkált a fürdőszobába, és megnézte magát a tükörben. Az ajka belül felhasadt ugyan, de kívülről nem látszott semmi, a sebet nagyobbnak érezte, mint amekkora valójában volt. Nyugodtan kimehet az emberek közé, nem fognak kérdezősködni. Erről eszébe jutott Juli, aki megígértette vele, hogy ébredéskor felhívja. Csakhogy az este történtek miatt most Jonathan gondolta ugy, hogy Julit többé nem avatja be a történésekbe. Öt nem lehet ilyen könnyen megfélemlíteni, de nem akarta a lányt veszélynek kitenni. És azok a gazemberek előbb szálltak Julira, mint rá. A szikár német férfi, Barabás és a napszemüveges... Jonathan borotválkozni kezdett. A néma sofőrrel együtt négyen voltak, ami azt jelenti, hogy ez már szervezett társaság. Nem egy vagy két gazemberrel áll szemben, akiknek nehezen kiismerhető céljaik vannak. Egy-két embernek a motivációja lehet ezernyi: bosszú, harag, szerelem, szex, hatalom... Ám egy szervezett társaságnak csak egy motivációja lehet: a pénz. De hol van Jámbor Zsigmond történetében pénz? Talán az üzenetek felgöngyölítésével egy kincseskamráig jut el? Jonathan erre a gondolatra elmosolyodott a fürdőszobai tükör előtt, de a mosolytól rögtön fel is szisszent. A seb húzódott és fájt. Erről eszébe jutott az esti fogmosás, a mostanit sem fogja egyszerűen megúszni. A seb még mindig érzékeny. Miután rendbe szedte magát, összefogta a piszkos ruháit, és levitte a portára. Megkérte a recepcióst, hogy tisztíttassa ki, amilyen gyorsan csak lehet, mert már csak egy garnitúra zakója van. - Tegnap elég sok ruhát összekoszolt, Hunt úr! - jegyezte meg furcsálkodva a recepciós, azután közölte, hogy Sárosi Julianna már háromszor is kereste Hunt urat telefonon, és visszahívást kér. Jonathan bólintott, de épp Juli miatt kapcsolta ki a telefonját az este, és bár most újra bekapcsolta, még nem akart a lánnyal beszélni. Leült a teraszra, kért egy hosszú kávét, és azon gondolkodott, mit is mondjon Julinak. Amilyen önfejű és szeles, nem fog szót fogadni neki. Mivel lehetne meggyőzni? Nem jutott el odáig, hogy bármit is kitaláljon, mert az első korty kávénál megcsörrent a mobilja. Jonathan a tenyerén egyensúlyozta a telefont, miközben azon gondolkodott, felvegye-e. Juli azonban kitartónak bizonyult, a férfi pedig tisztában volt vele, hogy ezt a beszélgetést előbb- utóbb le kell folytatnia. És akkor sem lesz könnyebb, ha egy órát vagy egy egész napot gondolkodik azon, mit mondjon.
Felvette. - Szia, Jonathan! - köszönt a lány a telefonba. A hangja alapján madarat lehetett volna fogatni vele. - A portás mondta, hogy méltóztattál felkelni. Én már rég az irodában vagyok, és nem is szabadulhatok el, nem akarsz idejönni? -Juli, figyelj! - A, úgysem bírom ki addig, míg ideérsz - csicseregte a lány. El kell mondanom, mi történt. Tegnap este, apám szülinapi partiján mindent megfejtettem neked. -Juli! - Ráérsz később is megköszönni, viszont most megkérlek, hogy ne hozz csokit. De egy vacsorára igent mondok. Szóval tegnap a születésnapon elég sokan összejöttünk, apámnak rengeteg barátja van a múzeumból is meg a városból is. Gondoltam, beszélek pár emberrel, ott volt Czifra Laci bácsi, aki a város legzseniálisabb helytörténésze, vagy Konyári Tibor, aki a főiskolán tanítja ezt a korszakot. Persze nem meséltem el nekik a kutatásodat, de feltettem a kérdést, hogy mit jelenthet egy ilyen rajz egy sír felett. Mert tudod, sírokon nem szoktak feliratok lenni. Ezért mondtam rajzot. - Tudom, Juli - jutott szóhoz egy pillanatra Jonathan. Ez még annál is nehezebb lesz, mint sejtette. - Nekiszegeztem a kérdést tehát néhány öreg rókának, és bizony hogy jól tettem! Czifra Laci bácsinak rögtön volt megfejtése. Azt mondta, hogy a dísze, ami alatta ékesebben szól, az minden bizonnyal a talizmán. - Talizmán? - Ne játszd az értetlen külföldit, Jonathan! Olvastad az Egri csillagokat, tudod, mi az a talizmán. - Amúgy is tudom, mi az a talizmán — védte meg a becsületét a férfi. - Két éve írtam egy nagy cikket a hírességek spiritualitás iránti érdeklődéséről, illetve inkább arról, milyen üzlet van a talizmánok árusításában. - Ez érdekes - mondta Juli, de a hangján hallani leheteti, hogy nem találja annak, csak folytatni akarja az elbeszélést. - Abban a korban sok rangos török viselt talizmánt a turbánján. A legtöbb talizmán a rontástól és a rossz szellemektől védte a gazdáját. De volt olyan is, ami szerencsét hozott a csatában vagy a szerelemben. Én úgy gondolom, és Czifra Laci bácsi is úgy gondolta, hogy a talizmán a turbán dísze, ékessége lehetett. - Akkor az „alattam" kifejezés a török fejére utalhat? - Hát a turbán a fej fölött szokott lenni... Ugye nem írtál híres turbánokról is cikket?-Juli felkacagott, de nem lehetett a csipkelődésén megsértődni. Jonathanban is oldódott a feszüli ség. - Szerintem a sírra utal. De akkor megint ott vagyunk, hogy ki az, aki a sírkövére a halála előtt feliratot véset? - Sokan vannak, akik életükben megrendelik a sírkövüket. - Ez igaz - Juli hangja komolyabbá vált. - Ez tényleg igaz. Előfordulhat, hogy Jámbor meghagyta, hogy a turbánjával temessék el, és ezt íratta a sírkövére. - Magyarul. - Magyarul... Aha... Konyári elmesélte, hogy Eger elfoglalása után sok magyar engedélyt kapott a városban maradásra. Sokan elmenekültek, a falvak teljesen elnéptelenedtek, de a városban mintegy ezer magyar itt maradhatott. Jámbor itt élt közöttük, és ha itt is halt meg, rávehette őket a
felirat elkészítésére, miközben török módra, a turbánnal és a talizmánnal együtt temették el. - Hány temető volt akkor Egerben? - Minden bizonnyal sok, de nincs róluk információ. Ezt is megkérdeztem Czifra Laci bácsitól, és eléggé elkeserítető. - Akkor nincs több nyom? - Jonathan gyomra összeszorult. Nem áshatja föl az egész várost. Viszont meg is könnyebbült, mert így Julit sem fenyegeti veszély. A gondja végül is megoldódott.. . bár nem a legjobban. — Ennyi volt? - Én is azt gondoltam. - Jól van - mondta Jonathan, majd eljutott a tudatáig, hogy Juli múlt időben beszélt. - Mi az, hogy gondoltad? Most már nem így gondolod? - Sokan voltak a szülinapi partin. Régészek és kutatók, akik Egerben ástak vagy ásatáson dolgoznak ma is. -És? - Az egyik feltárás vezetője emlékezett rá, hogy egy családi ház alapjának ásásakor előkerült egy török sír, amiben értékes talizmánt találtak. Semmi jel nem utalt az eredetére, semmire. Azóta is ki van állítva a várban, a múzeumban. - Ez... — Jonathan nem talált szavakat. Ha ez az a talizmán lenne, akkor vannak csodák a földön. Vagy legalábbis szerencsés véletlenek. -Na, erre te sem számítottál, detektív, mi? - incselkedett Juli. - Persze sok minden előkerült az elmúlt évtizedekben a föld alól, miért ne kerülhetett volna elő Jámbor talizmánja is? Menj fel a vármúzeumba, és nézd meg! Én sajnos nem tudok veled menni, mert nagyon sok dolgom van, Évi helyett a tegnapi szívességért bevállaltam a mai napot. De ugorj be utána az irodába, hogy elmeséld, milyen az a talizmán. Este pedig mindent megbeszélünk majd, jó? Hétkor végzek, nyolctól szabad vagyok. - Rendben, megnézem azt a talizmánt - Jonathan rábólintott a dologra, de nem halogathatta a kényesebb témát. - Juli, hadd mondjak valamit. Talán jobb, ha most ebből kimaradsz. - Micsoda? - Jobb lenne, ha a következő pár napban nem találkoznánk, vagyis egyedül folytatnám a nyomozást. - Mi van, Jonathan Hunt? - A lány megdöbbent és mérges lett. - Amikor jutunk valamire, már nem kellek? - Nem erről van szó, Juli. - Akkor miről? - Tényleg veszélyes lehet. Én is találkoztam a némettel, és... És félek, hogy bajod esik. Juli nem válaszolt. - Juli? - kérdezte pár másodperc után Jonathan. - Juli? - Féltesz? - kérdezett vissza halkan a lány. - Igen. - Nos, nem kell - megkeményedett a hangja. - Tudok vigyázni magamra. - De tegnap... - Nincs de, Jonathan. Nem kell féltened. Tegnap végiggondoltam, és túltettem magam rajta. - Akkor csak addig, míg megtudjuk, kik ők. - Nem, Jonathan. Nem. És ne is gondolj többet arra, hogy kihagysz! Érted?
- Sajnálom, Juli. Köszönöm a segítségedet, de tartsunk pár nap szünetet. Jó? Jonathan nem várta meg a választ, kinyomta a telefont. Tudta, csak feleslegesen vitatkoznának. Tessék, gondolta, máris úgy veszekszünk, mintha együtt járnánk. De ettől végképp nem érzett megkönnyebbülést. 2. Jonathan megkérdezte a pénztárban, merre van a múzeum a váron belül. A pénztáros visszakérdezett, hogy melyik. Merthogy van a vármúzeum, a nagypincében a börtönkiállítás, a képtár és az időszaki kiállítások. - A vármúzeum - mondta Jonathan. - A palota első emeletén - tájékoztatta a pénztáros. Szemben a bejárattal. El se lehet téveszteni. Igaza volt. Jonathan belépett a várkapu kőíve alatt, és az úton - amelyet jobbról a várfal és pár ágyú kísért, balról pedig Eger gyönyörű látképe felbaktatott a belső kapuig. Onnan már látta a világos, barackszínű palotát. Átvágott az udvaron. Alig pár látogató lézengett körülötte. A palota első emeletére balra egy falépcsőn ment fel. Az árkádok alatt elsétált az erkély túlsó oldalára, a bejárathoz, lonathan köszönt az ott álló őrnek, s úgy döntött, gyorsabban végez, ha kérdezősködik. - Elnézést, talán tud segíteni nekem. Egy bizonyos török talizmánt keresek. Meg tudná mondani, hogy hol találom odabent a múzeumban? - A talizmánt? — kérdezett vissza az őr. — Várjon csak... Legbelül van, egészen hátul, a piros teremben. Ott van egy nagy vitrin. Abban kell lennie. - Köszönöm. - Szívesen. Jonathan belépett az ajtón. Bal kézről egy falra akasztott tábla jelezte, hogy a múzeumnak nyolc terme van, amelyből három a belső udvar felé néz, három pedig hátra. Kettő van középen. Könnyen körbejárható, mivel minden terem két be-, illetve kijárattal rendelkezik. Csak céltudatosan! - figyelmeztette magát Jonathan. Hajlamos volt elveszni a részletekben, és a múzeumok másból sem álltak, mint a múlt apró töredékeiből. Az első teremben a vár eredeti kövei, egy oszlopfője és a leltárások során előkerült régebbi agyagedények, vadászati és halászati eszközök voltak láthatók. Felállítottak egy makettet is, amely mellett Jonathan úgy sietett el, hogy rá sem pillantott. A kettes számú, kék falú helyiségben már különféle használati tárgyakat, kulcsokat, ollókat, pecsételőket és kardot is kiállítottak a szobrok és falrészletek mellé. Következett a harmadik terem, amelynek piros falait Jonathan látta már a szemközti ajtókereten át. Gyorsított léptein: az ott a piros terem, amelyről a biztonsági őr beszélt. Vajon a talizmán a gyűrű lesz? Mint a regényben? Egy nagy vitrin, azt mondta az őr. De a piros teremben csak nagy vitrinek voltak. Szemközt mindjárt egy páncélos lovag, amint kardjára támaszkodik.
Jonathan megtorpant. Rámosolygott a szemközti falnál ülő teremőrre, egy vékony, fáradt tekintetű nőre, majd körülnézett, melyik tárlóban kellene keresnie az ékszert. Balról volt két makett a várról, oda biztos nem rakták. A páncélok, pajzsok és kardok közé sem. Jobbról egy berendezett életkép állt: ketten egy ágyút sütöttek el egy lőrés mögött. Olaszos ruházatuk zsoldos katonát sejtetett. Akadt viszont egy vitrin a falon, sarkantyúkkal, csákány- és baltafejekkel, agyagkorsókkal. Jonathan végigfuttatta rajta a szemét, nem látott semmiféle talizmánt. Megkerülte tehát a terem közepén álló üvegesszekrényt. Lőfegyverek, buzogányok, alabárdok, fémsisakok és mellpáncélok. Felfigyelt egy feliratra a terem oldalán. A tetején egy idézet állt Gárdonyitól: „A falak ereje nem a kövekben vagyon..." - Itt lesz - morogta Jonathan, és visszatért a fali vitrinhez. A logika szerint ott lett volna a helye a talizmánnak. Alaposabban átvizsgálta az üvegpolcokat. És ott is volt... a helye.
A 15-ös tételnél, egy kis kék bársonypárna mellett egy papírlap feküdt. „Török talizmán. A műtárgy restaurálás alatt." Jonathan állt a felirat felett - és nevetni támadt kedve. Nem csupán négy évszázad, de a jelenkor is szórakozik vele. Ez azonban nem tántorította el. Ha a gyűrűt restaurálják, nyilván itt van valahol egy műhelyben. Kifelé menet megint megállt az őr mellett. - Gyorsan bejárta a kiállítást - csodálkozott a bajuszos férfi. Nem tetszett? - De igen. Viszont én konkrétan a talizmánt kerestem, és nem találtam meg. Azaz megtaláltam, de csak a helyét. Azt írták oda egy papírra, hogy restaurálás alatt van. - Ha azt írták, akkor ott kell lennie! - Meg tudná mondani, hogy meddig tart egy ilyen restaurálás? - Sajnos nem tudom. De biztos eltart egy darabig... Nem szokás elkapkodni. - És... és ilyenkor hol vannak a restaurálandó tárgyak? - Valószínűleg a restaurálóműhelyben. - Megmondaná, hol találom azt a műhelyt? Az őr bólintott, és a korlát felett kimutatott a szemközti, fehérre meszelt épületre, amelynek kapuján át Jonathan belépett a vár belső udvarába. - Ott van, amarra, lent az udvaron. De oda nem jut be, mert idegenek nem járhatnak be. Illetve az Erzsike, aki az ilyesfajta restaurálást végzi, ezen a héten szabadságon van. - Értem. Köszönöm a felvilágosítást. Jonathan azért tett egy próbát. Megkereste a restauráló- műhelyt és benyitott. Az ajtó zárva volt. Ott állt előtte, és azon gondolkodott, milyen könnyű dolga lenne, ha Julit nem bántja meg. Biztos ismer valakit a vármúzeum vezetéséből is.
A lány testi épsége azonban fontosabb ennél. És nincs minden veszve. A talizmán - a következő jel, ha nem éppen a legvégső - itt van. Nem fog elszaladni.
3. Eger, 1898 októbere. Ábray Pál és Georg von Fulda vonata késő délután futott be az egri állomásra. Amikor Abray kilépett a fülkéből, arra gondolt, hogy talán nem sokáig szívja már ennek a provinciális kisvárosnak a levegőjét. Bár ha megkapja a német támogatást, akkor sem tud teljesen elszakadni Egertől, de nem kell bizonygatnia találmányának nagyszerűségét a szűk látókörű városi vezetésnek, a tudóstársadalomnak, és nem lesznek mindennapos anyagi gondjai. Nem kell ügyvédekre költenie, hogy az igaztalan támadásokat, a rosszakaróinak a feljelentéseit kivédje. Egy új világ fog kezdődni, amelyben Eger kutyapiszokká lesz a világ térképén. Valahányszor kilép innen, megtörli majd a lábát, és elfelejti, ami itt volt. Georg von Fulda az út során megismerte a találmány leírását, és ha voltak is kételyei, nem árulta el őket, sőt az arcáról sem lehetett semmit leolvasni. A német rezzenéstelen tekintettel futotta át a műszaki dokumentumokat. Megállt a számítások és képletek fölött, és úgy nézte őket, mintha valami értékes műkincset szemlélne. Budapestig egyszer teljesen átolvasta az anyagot, Egerig pedig még egyszer. Ábray jó jelnek vette a hallgatását. Annyiszor megszólták már és annyiszor kinevették, hogy a hallgatás reménnyel töltötte el. A vasútállomáson felszálltak egy fogatra. - A szállóba menjünk vagy a műhelybe? - kérdezte Abray a németet. - A hotel várhat. Meg akarom nézni a gépet. Ábray bemondta a kocsisnak a címet, aztán hátradőlt az ülésen. A műhely előtt őrködő nagydarab ember arcára zavar és bűntudat ült ki, amikor Ábrayt meglátta. A professzor azonnal rájött, hogy valami történt az elmúlt két és fél hétben. Feltámadt a haragja, ám megpróbálta leplezni. Akármi is a baj, talán el lehet intézni anélkül, hogy a németet bevonnák vagy lelepleződnének előtte. Nem lenne jó, ha mindjárt az derülne ki, hogy... Mi is? - Vigye a bőröndöket a Kaszinóhoz, a szállóba! - utasította a kocsist Ábray, és a viteldíjat a kezébe nyomta. - Meglesz, nagyságos uram! - bólintott a férfi, és csapott egyet a kötőfékkel. A lovak elindultak. - Nyissa ki az ajtót! - szólt az őrnek Ábray, majd a némethez fordult. Fáradjon beljebb! A melák kitárta előttük az ajtót, Georg von Fulda belépett, a professzor pedig egy ingerült fejrándítással behívta az őrt is a műhelybe.
- Nem valami nagy épület ez - kezdte a bemutatót Ábray Pál. — Az előteret rögtön maga a laboratórium, illetve a műhely követi. Alul van egy raktárként használt pince, hátul a dolgozószoba, ahol a terveket őrzöm. Oldalt két kisebb háló. Nyitom az ajtót. Iszik valamit? -Nem. Ábray kinyitotta a műhely ajtaját, és láthatóvá vált a rézszínű, drótokkal és huzalokkal körülvett szerkezet. A német máris belépett, a professzor azonban kint maradt és villámló tekintettel fordult az őrhöz. - Mi történt, mialatt távol voltam? - Tekintetes uram, tudnia kell, hogy képtelenek voltunk... - Most azonnal kiböki, vagy kivágom a szívét! - Professzor úr, Jámbor Zsigmond eltűnt. - Eltűnt? - sziszegte Ábray. - Mi az, hogy eltűnt? - Valószínűleg... valószínűleg... használta a gépet. - Micsoda?! Ábray kiáltása felriasztotta a németet is. - Mi a baj, Herr Ábray? - fordult vissza a gép mellől. A tudós szóra sem méltatta. Mint a dühödt bika, rontott be a műhelybe, elszáguldott Fulda mellett, és a hátsó tölgyfa szekrényhez ment. Feltépte az ajtót, benne tucatnyi fakk, kis tárolópolc volt. Az egyiket pirossal jelölték meg, Ábray azt húzta ki. Le volt zárva, a tetejét azonban felfeszítették. A professzor kiborította a tartalmát a sarokban álló asztalra. Ezernyi apró vacak volt benne, melyek mintha egy miniatűr gép részei lettek volna. És pár gyűrű is valami aranyötvözetből, de ékkő nélkül. - A gazember! - üvöltötte magáról megfeledkezve a tudós, és az asztalra csapott. Aztán még egyszer és még egyszer, majd a végén mindent lesöpört róla. - A gazember! - Mi történt? - kérdezte a német feszült arccal. Ábray dühtől fuldokolva nézett fel rá. - A segédem - hörögte. - Az az átkozott gazember. A segédem... Georg von Fulda várakozón nézte az őrjöngő professzort. Ábray az őrhöz ugrott, és megragadta a melákot. Megrázta, de olyan erővel, amit ki se lehetett nézni a tudósból. - Mikor? Mikor? - Pár napja... - Pontosan, te kurafi! Egy számot! - Tizenhat napja. - Tizenhat napja? És nem került elő? Nem került elő? - Nem, uram — nyögte az őr. — Nem... Kereste a felesége is... -Is?! - És az az író is. Abray megint felüvöltött, és kihajította az őrt az ajtón. Majd nekiszédült a falnak, meg kellett támaszkodnia. Levegő után kapkodott. Az arca vörös volt, úgy tűnt, rögvest megüti a guta. Megoldotta a gallérját és a nyakkendőjét. Hangosan zihált. A német a gépet járta körbe. - Ez hibátlan. Nem látok sérülést. Miért ideges? Ábray a fejét a falnak nyomta. - A kurafi - morogta magának. - Ő és az a... az a firkász... Fulda melléje állt.
- A gépe működni fog? Engem csak ez érdekel. - Nem érti, ugye? - nézett fel rá Ábray. - Nem érti? Én akartam lenni az első. Nem egy vidéki parasztnak szántam ezt a dicsőséget. Nem egy parasztnak... - Ez csupán a hiúságát sérti. Az pedig engem nem érdekel. A német érzéketlennek látszott. - A gépe működik-e? Erre válaszoljon! Sőt követelem a választ! - Működik... - hörögte Ábray. - De csak egy gyűrű volt. -És? A tudós mély levegőt vett. Nem mondhatja el az igazságot Fuldának. Nem mondhatja el, hogy a gyűrű az, amivel vissza lehet térni a jelenbe. Ha anélkül utaznának, ott ragadnának a múltban. Egy gyűrűt pedig nem olyan könnyű elkészíteni. Hletekbe telhet. Hetekbe. - Semmi... semmi gond, uram... De át kell néznem a gépet, hogy minden rendben van-e vele. - Herr Ábray, nem áll szándékomban sokáig várni. - Csak egy nap, legfeljebb kettő, ha valami baj adódna - egyenesedett fel Ábray. - Herr Fulda, kérem, bízzon bennem! - Legfeljebb két nap? - Igen. Jók az egri borok, szépek a lányok... Csak érezze jól magát, nagyságod. Én addig ellenőrzöm a gépet. - Nem szórakozni jöttem, Herr Ábray. - Értem, uram. Igyekezni fogok. - Úgy legyen! 4. Eger, 2005 szeptembere. Jonathan, ha már más dolga nem volt, végre bejárta az egri várat. Megnézte töviről hegyire, az utolsó vitrinig. Visszament a múzeumba, bebarangolta termeit. Hosszan álldogált a makettek felett, közelről, minden apró részletet alaposan szemügyre vett. Megcsodálta a páncélt és a fegyvereket, megbámulta a bábukkal elkészített ágyús életképet, elolvasta a feliratokat. Aztán visszatért az udvarra, és a palotaépület földszintjén, a Hősök termében megtekintette Dobó István várkapitány sírját is. Körbejárta a márvány síremléket, és végigböngészte a vár 1552-es hőseinek névsorát, akik közül páran az oldalsó szarkofágokban nyugodnak. Ezek után lement a börtönmúzeumba, elhaladt a boltívek alatt, és a sötétvörös falak mentén kiállított tárgyakat nézte. Vert vasak, láncok, fegyverek, kínzóeszközök, minden, amivel egy embert gyötörni lehet. Végül felsétált a várudvarra, megállt a déli fal mellett, és elmerült Eger hétköznapi arcának látványában. A város enyhén hullámzó domboldalakra épült. A melegbarna, barátságos háztetők fölött tornyok meredeztek. Ott volt a minaret tűtornya, a minoriták tornya a Dobó tér bal oldalán, és távolabb a bazilika oszlopos, kupolás teteje. Balról még egy dupla tornyú, sárgára festett toronypárt látott, s Jonathan eltöprengett, hogy melyik lehet az, hiszen nyilván elment már mellette. Azután hirtelen beugrott: a Jókai utcában van, szemközt a kettes számú házzal. A ferences templom. Megfordult és felmérte a vár belsejét. Az Egri csillagok alapján nem így képzelte, de hát azóta eltelt sok száz év. Gárdonyinak sem lehetett könnyű kiderítenie, mi és hogyan nézett ki akkortájt. Komoly és fontos erődítmény
volt valaha az, ami most turistalátványosság és kedves kisváros, zegzugos utcákkal. Ahol régen komor kapuk álltak, ott ma székesegyház van vagy egy áruház. Ahonnan ágyúzták a várat, ott ma kertes házak tulajdonosai grilleznek. Jonathan ráért, most már volt ideje, most már viselkedhetett úgy, mint egy turista. Furcsa megkönnyebbülést érzett. Nem vesztette el a szálat, mely továbbviszi a Jámbor utáni nyomozásban, ám pár napig úgy tehet, mintha nem foglalkozna vele. Ez idő alatt lekophatnak a követői - és Juli is lecsillapodhat. Aztán majd, ha a restaurálást végző Erzsike visszajön, nyugodtan megnézheti a talizmánt. Már benne járt a délutánban, amikor visszatért a szállodába ebédelni. Könnyű salátát rendelt, és az édességen gondolkodott éppen, amikor - mint valami ágyúgolyó - becsapódott a szomszédos székbe a haragos Juli. Egy pillantása elégette, felmorzsolta és megsemmisítette Jonathant. - Te engem ne félts, Jonathan Hunt, mert olyat fogok tenni, hogy neked lesz okod a félelemre - jelentette ki egy szuszra mérgesen a lány. - Ki ne merj hagyni a kutatásból! - Honnan tudtad, hogy itt most megtalálsz? - lepődött meg a férfi. - Megkértem a recepcióst, hogy telefonáljon, ha lát. - A kutatás befejeződött - intett nemet Jonathan. - A talizmán nincs a helyén. Restaurálják, de a restaurálóműhely zárva. Várnunk kell. - Nem kell - jelentette ki Juli. - Holnap apámmal bemehetünk a műhelybe. Jonathan meglepődött. - Apád régész? - Nem, de mindenről tud, ami a várban történik. Ő a biztonsági őrök főnöke már hosszú évek óta. - A, így már értem... -Mit? - A helytörténész és régész ismerősöket. - Igen. Szóval, ha ki akarsz hagyni, nem fog menni. Én nélküled is folytatom. És téged, Jonathan Hunt, akkor ki visz be a restaurálóműhelybe? - Juli, tartsunk egy kis szünetet. Csak addig, míg azok, akik téged és engem is zaklattak, megnyugodnak és eltűnnek. - Én már túltettem magam rajta. Elmeséltem apámnak, mivel elég sok rendőr ismerőse van. Azt mondta, ha valamelyik fickó feltűnne, csak csörögjek rá vagy egyik barátjára. El fogják intézni a dolgot. - Istenem, Juli, milyen apád van neked? - Van, akivel szemben elég vérmes, de különben aranyból van a szíve. - Juli egy pillanatra elérzékenyült, aztán mérgesen nézett Jonathanra. - Úgyhogy vigyázz, Jonathan Hunt, nem mindegy, mit mesélek neki rólad. A férfi akaratlanul is elmosolyodott. - Már megint kinevetsz — kapta föl a vizet Juli. - Mindig kinevetsz. - Nem. Csak olyan aranyos voltál... A lány mondani akart valamit, de bennrekedt a szó. Csak nézte Jonathant. - Juli, én nem akarom kisajátítani ezt a felfedezést - szólalt meg az újságíró békülékenyen. - Őszintén mondom, hogy nélküled semmire sem jutottam volna. De nem szeretném, hogy baj érjen. Juh, te nekem... te nekem...
Jonathan nem találta a szavakat. A pincér időben érkezett, hogy feloldja a kényszeredett csendet. Letette a salátát a férfi elé, és megkérdezte Julitól, mit szeretne. - Semmit. - A pincér elment, a lány Jonathant figyelte. Csendesebben folytatta. - Csak fogadd el a segítségemet továbbra is. És tényleg ne félts, mert én itt lakom születésem óta, mindenkit ismerek, és sok-sok barátom van. - Rendben - adta be a derekát a férfi. - Akkor holnap megnézzük a talizmánt? - Igen. - Közösen? - Igen. Juli mosolygott. - Jó csapat vagyunk együtt, Jonathan. - Semmi Jonathan Hunt? - mosolyodott el végre Jonathan is. - Viccelsz? - mosolygott vissza Juli. - Megváltoztatjuk i világot, ha bebizonyítjuk az igazunkat. Jonathan bólintott. Juli felállt. - Vissza kell mennem az irodába - mondta. - Ma egyedül tartom a frontot. Nem is jöhettem volna el. Este találkozunk? - Legyen holnap — mondta Jonathan. Juli egy lélegzetvétel erejéig elgondolkodott. - Rendben - felelte aztán. Majd előhúzta kézitáskáját és kivett belőle egy kulcscsomót. - Megkérhetlek egy szívességre, Jonathan? Tegnap apu a születésnapi bulin elhagyta a kulcsát, de reggel megtaláltam. Bedobnád neki a várba? Elég, ha leadod a portán vagy a pénztárnál a nevére. - Persze - biccentett Jonathan. - Beviszem neki. - Köszönöm — Juli letette a kulcscsomót az asztalra, majd csókot dobott Jonathan felé, aztán elviharzott. Jonathan a lány távolodó alakját nézte, és a kulcsra tette a kezét. Áruló gondolat fordult meg a fejében. Ebben a kulcscsomóban nyilván benne vannak a vár kulcsai is. A restauráló-műhelyé. Talán este beugorhatna oda... 5. - Nocsak, ennyire tetszik a vár? - kérdezte a pénztáros Jonathantól, amikor ismét megjelent a várkapu előtt. - Különlegesen szép. De most nem akarok felmenni, csak információkat szeretnék. — A várról? — Igen. Van róla valamilyen könyvük? A pénztáros letette elé az asztalra. Jonathan felütötte, és talált benne térképet is. Bólintott, hogy jó lesz, és kifizette. A falakra és az épületek elhelyezkedésére volt kíváncsi. Vajon el tud-e bújni valahol, vagy be tud-e jönni a kapun zárás után. - Meddig vannak nyitva? - kérdezte a pénztárost. - Hétig nyitva vagyunk - mosolygott a hölgy -, ha visszajön, addig tízszer is bejárhatja a várat. - Köszönöm.
Jonathan visszatért a Dózsa György térre, és leült egy padra. Miközben a könyvet lapozgatta és a vár alaprajzát mérte fel, átgondolta, mit tehet. A kapun a kulcsok ellenére sem jut át, ha ott éjszaka őr áll. Ráadásul a kapuk között egyenes és jól látható az út, és annyi fény még este is van, hogy az őrök a nyílt terepen észrevegyék. Erre tehát nem jöhet. És ha most menne be, és elbújna valahol? A várudvar széles és nyílt tere nem sok búvóhellyel kecsegtet. A termeket valószínűleg átnézik és bezárják. Persze a kulcsokkal kijuthatna, csakhogy nem tudna láthatatlanul bennmaradni. Legfeljebb ha beáll az élőképbe egy bábu helyére - vagy magára ölti a páncélt. Filmekben bejönne. Jonathan nehéz szívvel ismerte fel a megoldást: falat kell másznia. De hol? Belülről a bejárat utáni falrész ugyan alacsonynak tűnik, ám a Dobó utca felől nézve épp olyan meredek, mint máshol. Ráadásul forgalmas, és nyilván jól megvilágítják. A belváros felé néz: itt többen járkálhatnak éjszaka is. Jonathan a térképre pillantott. A második kapu után az út két hajdani ágyúdomb között középre visz. Ujját balra húzta, a fal vonalát követte. A képek felidézték benne, hogy itt egy kis, téglából emelt körtorony van, és persze a palotaépületek. Errefelé minden bizonnyal több őr is jár-kel éjszakánként. A Vécsey utca vagy a Bástya utca felől próbálkozhatna inkább. Emlékezett rá, hogy Jámbor Mihály lakásában volt egy kötél. Azt talán tudná használni. Egyszer napokat töltött egy felhőkarcoló félig kész váza között a magasban. Tériszonya nincs, mászni tud. Miután rájött, hogy nincs más választása, felkerekedett, és visszatért a városba. Jámbor kulcsai még mindig nála voltak. A Kocsis utcai ház kihalt volt, semmi nem változott arrafelé. A szomszéd ablakok nyitva álltak, de senki nem bámészkodott. Jonathan egyszerűen besétált Jámbor Mihály lakásába. Megtalálta a kötelet. Jól emlékezett, hogy ott van. Keresett egy szatyrot és beletette, ám kifelé menet az ajtó előtt meglátott egy vastag, bélelt levelet a földön. A lezáratlan postaládából eshetett ki. Jonathan felvette, megforgatta. A feladó Andreas Korompai Hamburgból. A feltüntetett tartalom pedig: „G. G. írások". Jonathan szerint ez a monogram csakis Gárdonyi Gézát jelenthette. Vajon Miska bácsi a halála előtt talált még valamit? Felbontotta a dobozt, és a lezárt fóliákban valóban olyan titkosírásos feljegyzéseket talált, amelyek minden bizonnyal Gárdonyié voltak. A kapualjban állva olvasta el a csomaghoz mellékelt levelet. „Tisztelt Jámbor Úr! Remélem, soraim jó egészségben találják! Elnézését kérem, hogy csak most tudok Önnek válaszolni, sokáig külföldön voltam, üzleti úton. Ezúton küldöm Önnek azokat a nevezetes dokumentumokat. Valóban, tudomásom szerint is Gárdonyi Géza írta őket, de valamiféle titkosírással. A hírek szerint egy bizonyos Breznay-gyűjteményből származnak. A papirosokat még édesapám hozta magával Magyarországról. Ő a Teleki piacon talált rájuk néhány más ritkaság társaságában, még az ötvenes években. Sajnos én nem sokat tudtam velük kezdeni, lévén nem tudom elolvasni a titkosírást. De nagyon jó állapotban megőriztem a papírokat.
Gondolom, Ön Egerben, a múzeumban sokkal könnyebben hozzá tud majd férni a megfejtéshez, és valóban ezek azok a szövegek, amelyeket oly régóta keres. Levelében arra kért, hogy jelöljek meg egy méltányos összeget, amiért megválnék ezektől az iratoktól. Nos, sokat gondolkodtam a dolgon, és arra jutottam, hogy én ezeket itt magának ajándékozom, Jámbor úr, nem kérek értük semmit. Számomra értéktelenek, és nem is szorulok rá, hogy ilyen módon bevételhez jussak. Remélem, sikert ér el velük a kutatásaiban. Azonban ha módja van rá, kérem, egyszer írja meg nekem, mit is jelentenek ezek a kacifántos betűk vagy jelek. A meghívását köszönöm, ígérem, feltétlenül felkeresem, ha legközelebb Eger felé vinne az utam. Üdvözlettel, Andreas Korompai" Jonathan szomorúan olvasta vissza a levél elejét. „Remélem, soraim jó egészségben találják!" Jámbor Mihály kutatásainak eredménye a halála után érik be. Jonathan elhagyta a házat, és a csomaggal együtt az érseki könyvtárba sietett, a Líceum első emeletére. - Nocsak, vannak még titkosírásos papírok - csodálkozott Száraz Gábor, a könyvtáros a Gárdonyi-feljegyzések láttán. Érdekes, hogy ön, aki alig pár napja van Egerben, többet felfedezett, mint a történészek. - Szerencsém volt - mondta Jonathan. - Ez most jött postán. Meg tudná fejteni ezeket is? Száraz rábólintott. - Az egy kötél? - intett a Jonathan kezében lévő csomag felé. - Oööm... Igen. - Mire kell az magának? - Húzni? - kérdezte Jonathan. - Húzni? Jonathan fején átfutott vagy fél tucat dolog, amit húzni lehet. Kibökte a legvalószínűbbet. - Egy autót kihúzni az... árokból. Száraz arcán látszott, hogy nem nagyon hisz neki. - Visszatérhetnénk a Gárdonyi-papírhoz? — kérdezte Jonathan. - Szóval... le tudja ezeket is fordítani? - Megpróbálom, de ez komolyabb munka lesz. Honnan kerülnek elő ezek a papírok? Felettébb érdekelne, hogyan akadt rájuk, vagy hogy ki küld önnek postán ismeretlen Gárdonyi-kéziratokat. És hogy kinek a tulajdonában vannak... -Véletlenül kerültek hozzám, és... - Jonathan eltöprengett. Úgy érezte, nem sajátíthatja ki az iratokat. — Tulajdonképpen senkinek nincsenek a tulajdonában. - Mit tervez velük? Valamivel meg kellene hálálni a könyvtáros munkáját, gondolta Jonathan. - A leveleket a könyvtárnak fogom adományozni - mondta hirtelen ötlettől vezérelve. - Valóban?
- Igen. Persze nem most, hanem pár nap múlva. - Miért vár vele addig? - Mert pár napig még meg szeretném őrizni a szövegek titkát. És erre kérném önt is. A könyvtáros felsóhajtott. - Milyen rejtélyes alak maga! - Dehogy! - mosolygott Jonathan. - Csak újságíró. Most szeretne felmenni? - csodálkozott a vár pénztárosa. Már csak fél óráig vagyunk nyitva. - Egy üzenetet hoztam a biztonságiak főnökének Sárosi Julitól. - Julikától? - mosolyodott el a pénztáros. - Akkor menjen csak, menjen! Egyszer már úgyis kifizette a napijegyét. Gyuri fent lesz valahol. Jonathan megköszönte, és megint felballagott a várba. Esze ágában sem volt Sárosi Györgyöt megkeresni vagy valamelyik munkatársával beszélgetni. A kapuban csupán azért mondta ezt, hogy Juli ne vethesse a szemére, hogy nem volt itt. Ő itt volt. A kulcsot át akarta adni. Csak nem volt kinek. Nem éppen hihető mese, de a cél jelen pillanatban szentesíti az eszközt. A cél pedig Juli megvédése. Jonathannál egy kis válltáskában ott volt a kötél - és a kötél végére kötve egy spárga. Mivel csáklyát nem könnyű szerezni a modern korokban, mást kellett kitalálnia. A terv szerint keres egy megmászható faldarabot, ahová rögzíteni tudja a kötelet, amit ezután elrejt pár fűcsomó vagy kő alá, míg a spárgát leereszti a falon kívülre. Azt nem veszi észre senki, viszont miután beesteledik, a spárgával ki tudja húzni a kötelet. Fél órája volt, de délután nagyjából már szemrevételezte a helyszínt. Emlékezett egy falrészre, ahol talán sikerrel járhat. A vár északi oldalán, a vasúti sínek közelében nem két falat, csupán egyet kell megmásznia. Ideális hely volt második megtekintésre is. Gyors kézzel egy barnára festett gerendához kötötte a kötelet, majd a gerenda mögé sikerült is elrejtenie. Pár maroknyi kitépett füvet szórt rá, a madzagot pedig, amelyre nehezéknek egy csavart húzott, kihajította a várfalon kívülre. Utánahajolt, hogy lássa, meddig ér. Ehhez kissé fel kellett nyomnia magát a fal tetejére... - Vigyázzon, uram, ki ne essen! - harsant föl mögötte egy hang. Jonathan szíve a torkában dobogott. Ha meglátták... Lekászálódott a falról és megfordult. Az egyik biztonsági őr állt szemben vele, talán tizenöt-húsz lépésnyire. - Elnézést - mondta Jonathan. - Csak kíváncsi voltam, hogy mi van alul. - Balesetveszélyes. - Igen, tudom, hogy meggondolatlan voltam. A biztonsági őr biccentett, és a vonásai megenyhültek. - A vár veszélyes üzem. - Igen - Jonathan nem értette, de bólintott. - ígérem, nem teszek ilyet többet. - Rendben. De tudja, nyolc perc múlva zárunk. - Már megyek is. - Jonathan elindult az őr felé, de közben a testével takarta a gerendát és a kötelet. - Gyönyörű ez a vár - mondta könnyed hangon. Nem tudok betelni vele. A biztonsági őr utánafordult és csatlakozott hozzá. - Láttam már magát ma.
- Igen. Voltam itt párszor. És lehet, hogy holnap is visszanézek. - A vár nem szalad el - nevetett az őr. - Pár száz éve már itt áll... Minden jót! - Viszlát! - intett búcsút Jonathan, és a kapu felé indult. Legközelebb, amikor itt jár, nem ezen az úton fog bejönni. Eger, 1898 októbere. Ábray mindent eltervezett. Düh és harag vezette a tervezésben, és a kétségbeesés adott neki erőt. Nem hagyhatja, hogy Jámbor Zsigmond tönkretegye. Nem engedheti ki a Német Birodalom kínálta lehetőséget a kezéből azért, mert egy paraszt fia kihasználva a távollétét, a világtörténelem legnagyszerűbb felfedezését fordította önnön céljaira. A gép kronométerét tönkretették. Jámbor Zsigmond kiakasztotta a mutatókat, mielőtt útra kelt, hogy ne tudják, merre jár. A gyűrű kódjait sem hagyta meg, amivel visszahívható lett volna. Hova ment? És miért? Annak a firkásznak a megbízásából? Magától nem lenne ennyi esze és bátorsága... És egy ócska regény miatt kell neki mindezt elszenvednie? Ábraynak készen állt a terve. Örült terv volt, de ez lehetett a végső menedék. Egész éjszaka ezen gondolkodott, ezen töprengett. A város aludt, Georg von Fulda mit sem sejtve pihent, míg ő a tervét szőtte ellene. Ellene, de mindannyiukért. A világért. Hajnalra Ábray meggyőzte magát, hogy a tudomány nevében cselekszik. Ezt meg kell tennie ma, hogy legyen jövője. Jámbor Zsigmond ügyét majd később rendezi. A német pontosan nyolc órakor érkezett a műhely elé. Tökéletesen feszes öltönyében, kisimult vonásokkal, pengevékony szájjal, szenvtelen tekintettel. Amint belépett, rögtön a lényegre tért. - Lássam a bemutatóját, Herr Ábray! - parancsolta. A tudós már bekötötte a gépet, és most áram alá helyezte. A másfél ember magas készülék tetején kinyílt egy félkör alakú ernyő, az oldala remegett, és a csövek mögött zúgás kelt életre. A hang egyre erősebb és magasabb lett, a rezgések gyorsabbak. A készülék azonban egyben maradt, bár itt-ott különös fények szaladtak körbe rajta. - Most még csak bemelegszik - kommentálta Ábray a történéseket. Az időgép remegése átterjedt a bútorokra és a falakra is. A szekrények mélyén a műszerek és a szerszámok csörögni kezdtek. - Mindjárt vége lesz. Ahogy a gép bemelegedett, úgy nőtt a hangja. Egy idő múlva azonban a remegés csillapodott, és a szoba is elcsendesedett. - Most figyeljen! - szólt Ábray, és elfordított egy kart a kapcsolótáblán. Éles fény villant fel belülről, egy ponton megvilágítva az időgép szívét, egy ólomszínű, középütt lebegő gömböt. A gép magja forgott, a csavarok mentén kékes szikrák villantak föl, a csövek mozogtak. A szobában megváltoztak a fények, és minden mintha lebegni kezdett volna. A félkörívű ernyő alatt dübörögve rezgett a levegő, és fényzuha- tag omlott alá, mintha egy spirális vízesés volna, de sárga sugarakból. - Működik - kiabálta túl a tompa morajt Ábray. - Nézze meg, működik!
A német közelebb lépett. - Én csak egy trükkös masinát látok. - Neki is fel kellett emelnie a hangját. Semmi többet. Akármi lehet ez. - Ugyan! - Ábray széles mozdulattal invitálta a másikat. - Lépjen közelebb, Herr Fulda! Megnyitottam egy ösvényt, át az időn, a korokon, az emberiség történelmén! Fulda nem hitt neki. Összevont szemöldökkel lépett közelebb. Ábray a fénysugár egy pontjára bökött. - Az a múltba vezető folyosót jelenti. - Ez csak egy erőteljesebb fénysugár - mondta a német. - Erősebb, mint Edison izzója vagy bármi más, amit láttam, de nem több annál. - Kipróbálhatja - mondta Ábray. Most jön a neheze. Eredetileg is szándékában állt a némettel visszatérni a múltba, de amikor ezt tervezte, egy-két hete, még megvolt a gyűrű, amely a visszatéréshez nélkülözhetetlen. Jámbor Zsigmond azonban keresztülhúzta a számítását. Amit pedig most ő Jámbor miatt megtesz, az rosszabb minden hazárdjátéknál. Ábray gyűlölte a kaszinókat és a szerencsejátékosokat. - Micsoda? - Fulda feléje fordult. - Sőt kipróbálhatjuk. Mindketten belépünk, visszatérünk a század elejére. Maga ott körülnéz, elbeszélget emberekkel, majd visszajövünk, és hitelesen beszámolhat Bülow-nak a találmányról. Georg von Fulda hallgatott. - A dolog veszélytelen, Herr Fulda... ha éppen attól félne, hogy baja esik. - Nem félek tőle - felelte szárazon a német. - Én készen állok - biccentett Ábray. - Mit kell tennem? - Csak belép a fénybe. Ha csupán egy fényes izzó, ahogy ön mondta, amúgy sem történik semmi baja. - Nem félek a gépétől. - Uram? Most a német biccentett, aztán egy határozott lépéssel a gép belsejébe lépett. Alakját arany és kék fény ölelte körbe. A német visszanézett, hogy lássa, követi-e Ábray, aztán egy villanással eltűnt. Édeskés szag érződött a levegőben. Ábray nézte a gépet, a fényt és Georg von Fulda hűlt helyét. Aztán megmozdult, de nem lépett utána, csupán a belső zsebébe nyúlt. A pörgő spirálba egy kis füzetkét is belehajított, amely szintén eltűnt. A füzetke gyakorlati útmutató volt időutazók számára. Mert Georg von Fulda valóban a múltba került. Ebben nem hazudott neki. Ábray visszaküldte őt az időben. Meg kellett tennie, különben elveszíti a németek támogatását. Bár így sem biztos, hogy megkapja. Előbb kell egy új gyűrű, aztán egy jó mese. Csak időt nyert, semmi többet. Ábray felkacagott, és rácsapott a kikapcsoló gombra. Nevetett, egyre hisztérikusabban, miközben elcsendesült körülötte a szoba. Görcsösen nevetett, fejhangon és teljes erőből. Saját magát nevette ki. A sorsát, a szerencsétlenségét. Tessék, a második hely sem az övé. Arról is lemaradt.
8. Eger, 2005 szeptembere. Az éj leple alatt nehezebb volt megtalálni a várfal mellett lengedező, vékony, csavarral elnehezített spárgát, mint remélte. Jonathannak majdnem fél órán át kellett keresnie, mire ráakadt. Mielőtt azonban húzni kezdte volna, körülnézett. A vár tövében csend honolt. Meghúzta a madzagot, mire fent a kötél finoman kibomlott, átbucskázott a várfal tetején és csúszott lefelé. Minél nagyobb volt a lelógó rész súlya, annál gyorsabban szaladt föntről a vége, és kis híján fejbe csapta Jonathant. A férfi megint körbepillantott. Sehol senki. Nagy levegőt vett, és elkezdett kapaszkodni felfelé. Rég nem mászott kötélen, ennek ellenére könnyedén ment. Mögötte sárgás fényben ott ragyogott a kivilágított, éjszakai Eger. Az utcai lámpák fényfüzére és a házak ablakainak elszórt fénykockái mesebeli hangulatot varázsoltak köré. Mintha a csillagok között mászna, fel az égboltra. A fal tetején egyszerűen átgördült, és megpihent a tövében. Egy perc elég volt, csillapodott a zihálása. Felhúzta a kötelet, nehogy árulója legyen, majd felállt, leporolta magát, és a közeli házfal mellé húzódott. Két árnyékot látott a közelben, két biztonsági őr volt. Tőle nem messze elváltak, és két külön körön indultak a belső vár területének ellenőrzésére. Jonathan kivárta, míg távolabb kerülnek, majd a fal mellett maradva osont a restaurálóműhely felé. Tiszta este volt, bár hűvös. Néha felhő takarta el a holdat, megkönnyítve a lopakodást. A restaurálóműhely előtt fenyők álltak és bokrok. Jonathan az egyik fa törzse mögé bújva előhalászta Juli apjának kulcscsomóját. Megnézte a zárat, majd végignézte a kulcsokat. Öt is volt, ami passzolhatott bele. Mindet végigpróbálta. A negyedik kulcs elfordítására a zár kattant, és az ajtó kinyílt. Jonathan megdermedt a zajra, de körbepillantva látta, hogy senki nem fedezte fel. Az ajtó mögé azonban rácsot szereltek fel. Ennek kinyitásához is kiválasztott a kulcsok közül egyet. Amikor a rács zárja is engedett, beosont a műhelybe. Bent sötétség fogadta. Zakója zsebéből egy aprócska zseblámpát vett elő, amit délután vásárolt a belváros egy kis boltjában. Felkattintotta, és körbepásztázott vele. A polcokon sok száz restaurálásra várakozó tárgy feküdt. A helyiség raktárépületre hasonlított inkább. Jonathan nem lepődött meg. A műkincskereskedelemről szóló cikk interjúi közben megtudta azt is, hogy a múzeumok raktáraiban, pincéiben sokkal több érték van, mint a kiállítótermekben. Sokszor olyan értékek is, amikről a múzeum fenntartóinak, munkatársainak fogalmuk sincs. Lassan lépdelt beljebb és beljebb a polcsorok között, és igyekezett gyorsan, de alaposan megnézni mindent. A műhelybe kintről is szűrődött be némi fény: két méter magasan ablaksor nyílt a várudvarra, és az ottani reflektorok elég erősek voltak a helyiség halvány megvilágításához.
Az itt várakozó tárgyak jó része falmaradvány volt, vagy oszloptöredék, amelyek arra vártak, hogy végre a helyükre kerüljenek. Jonathan úgy okoskodott, hogy egy kiállítási tárgyat nem itt őriznének. Ha dolgoznak rajta, kell lennie valahol egy asztalnak, annak a közelében lesz. Annyira elbambult, hogy belerúgott egy régi vödörbe, ami nagy csörömpöléssel dőlt oldalára. Jonathan utánakapott, de későn. Miután a vödör megállapodott a földön, a férfi visszaállította a helyére. Pár lépcsőfok került elé, lesétált rajta a műhely egy alsóbb szintjére. Egy belső terembe jutott, ahol megpillanthatta az asztalt, amit keresett. Egy lámpa állt a sarkán, Jonathan megtalálta a kapcsolót és felkattintotta. Itt már nem voltak ablakok, bátrabb lehetett. Az asztalon egy koponya mellett különböző vegyszerek sorakoztak, feltehetően a tárgyak megtisztításához szükséges folyadékokkal. Jonathannak nem kellett keresgélnie, egy kis tálcán ott feküdt a talizmán. Csalódására nem egy gyűrű. Kikapcsolta és letette a zseblámpát az asztal sarkára, és kézbe vette a talizmánt. Kör alakú ékszer volt, nyolc csontszínű gyöngy díszítette. Középen jókora vörös ékkő szikrázott aranyfoglalatban. Gyönyörű - állapította meg Jonathan, és úgy érezte, le kell iilnie. Kihúzta a restaurátor székét, és lezökkent rá. Az ékszer elbűvölte. De vajon milyen üzenetet rejthet? És hol? Megforgatta, a hátulján azonban semmit nem látott. Egyre tudott csak gondolni: az ékkő alatt kell lennie valaminek. Nehéz szívvel nyúlt az asztalon heverő szerszámok között egy szike után. Ha megrongálja ezt az ékszert, azzal bűnt követ el. Es ha mindeközben az ékkő alatt sem talál semmit, akkor butaságból követ el bűnt. Mielőtt a követ kipattintotta volna a foglalatból, megállt a keze a szikével. Szabad ezt? - kérdezte gondolatban magától, de aztán meg is adta a választ, szintén gondolatban. - Ezért vagyok itt. Ezért másztam fel a vár oldalán, törtem be ide és... és ha nem tettem volna, sosem jutnék a rejtély végére. Az is eszébe jutott, hogy ha másnap Julival és az édesapjával jött volna fel, lehet, hogy Sárosi György az ékszer közelébe viszi, de szétszedni semmiképpen nem engedte volna. Jó, hogy itt vagyok - vonta le a következtetést Jonathan, és a szike élét a foglalat alá csúsztatta. Meglazította az ékkövet, majd alányúlva kipattintotta. A vörös kő villant egyet, és a tenyerébe fordult. A férfi az ékkövet követte tekintetével, így az aranylapba vésett feliratot csak egy pillanattal később fedezte fel. A lélegzete is elállt. Apró betűkkel a következő állt rajta: „A gyűrű tulajdonosa Boldogi." Elővette kis jegyzetfüzetét, és átmásolta bele a feliratot a többi megtalált üzenet alá. Aztán gondolt egyet, és egy fotót is készített a telefonnal. Éppen visszarakta a követ a talizmánba, amikor megdördült a restaurálóműhely ajtaja, és felharsant egy sztentori hang. — Azonnal nyissa ki az ajtót! Tudjuk, hogy odabent van! Nyissa ki az ajtót, vagy betöröm! 9. Jonathan homlokán egy másodperc alatt kiütközött az izzadság. Letette a talizmánt, majd miután kézbe vette a zseblámpát, lekapcsolta a villanyt.
Felállt, átsétált a félhomályos műhelyen, és kinyitotta a külső ajtót. A zseblámpával kivilágított. A szemben álló nagydarab férfi felmordult. - Vigye innen a lámpát! - intett mérgesen a kezével. Jonathan lejjebb eresztette a fénykört, és kilépett. A termetes fickó rögtön elkapta és a falhoz nyomta. Megvolt hozzá az ereje, és a tekintete egy szemernyi kétséget sem hagyott afelől, hogy ha kell, összemorzsolja a behatolót. - Ne próbáljon elmenekülni! Jonathan felemelte mindkét kezét, jelezve, hogy semmit nem akar. Ha már lebukott, hát megadja magát a sorsnak. -Jó napot, illetve jó estét. Hunt... Jonathan Hunt vagyok — mondta. Megdöbbenve vett észre még valakit a nagydarab ember mögött. -Juli, te itt? A lány ott ácsorgott a másik férfi oldalán. - Jonathan, nem hittem volna, hogy így mutatlak majd be apámnak. - Az apádnak? Juli kimérten intett felé, és a nagydarab férfira pillantott. - Jonathan, ő itt az édesapám. Apa, ő Jonathan, a New York-i újságíró. - Jó estét! - biccentett Juli apja komoran. Nem egyenruhát viselt, hanem viharszürke öltönyt, mellényt és piros-narancsos elegáns nyakkendőt nyakkendőtűvel. Ősz, tekintélyt parancsoló, sűrű bajusza furcsa ellentétben állt vastag, fekete szemöldökével. - Sárosi György. Elmesélné, fiatalember, hogy mi a francot keres itt? - A talizmán... A talizmánt kellett megvizsgálnom... - Amiről tegnap beszéltünk a szülinapi partidon - vetette közbe Juli. - Tudod, „a dísze alattam a legékesebben szól." - A dísze... - morogta Sárosi. - Persze. - Kicsit türelmetlen voltam... - Kicsit türelmetlen? Maga megbolondult? Tudja, mit tett, fiatalember? Betört a Vármúzeum restaurálóműhelyébe! Ez bűncselekmény! - Igen - nyögte ki Jonathan. - Meg tudja magyarázni? - Nem igazán... Egy fontos történelmi rejtély nyomai után kutatok. Egyszerűen nem várhattam hetekig, hogy megnézzem közelebbről a talizmánt. Juli közbelépett, és próbálta menteni a helyzetet. - Apa, Jonathan nem tolvaj... Sárosi György futó pillantást vetett rá. Ebben a pillantásban azonban már ott volt az enyhülés ígérete. - Tudod, Julikám, ezt ebben a helyzetben elég nehéz elhinni. Jonathan felsóhajtott. - Nézze, Sárosi úr, nem tudom bizonyítani, de nekem semmi rossz szándékom nem volt. Nem akartam ellopni azt az ékszert, csak meg akartam nézni rajta az üzenetet. - Miféle üzenetet? Juli megint csak közbeszólt. - Tudod, apa, meséltem neked, hogy Jonathan furcsa üzenetekre bukkant, amelyek a török korból származnak. - Igen, mondtad - biccentett Sárosi György némiképp bizonytalanul, majd Jonathant kérdezte. - No, és legalább megtalálta azt az üzenetet?
- Igen. És ezzel bezárult a kör... - No, jól van, akkor adja ide a kulcsomat, hogy ezennel ez az ajtó is bezáródjon, és menjünk el innen, mielőtt nagyobb baj lesz. Nem csinált felfordulást odabent? Kivette Jonathan kezéből a kulcsot, majd félretolta, és bepillantott a műhelybe. Nem sok mindent láthatott. Hogy a félhomályban bármi rendetlenség feltűnjön, ahhoz legalább egy gránátot kellett volna bedobni előtte. - Nem, nem. Nem nyúltam semmihez - felelte Jonathan. Sárosi elhitte, de biztos nem az újságíró két szép szeméért. Juli olyan tekintettel nézett rá, hogy úgy érezte, egy apa nem tehet mást, mint hogy enged. - Jól van. - Kérem, ne haragudjon, Sárosi úr! És engedje meg, hogy... Biztos nem ez a legjobb alkalom... hogy boldog születésnapot kívánjak. - Hát ez az, fiam! - A külső zár kattant, a helyére került, Sárosi pedig zsebre tette a kulcsot. Látszott, hogy megenyhült. - Nekem nem itt kellene lennem, hanem a Szépasszonyvölgyben vagy otthon, vagy bárhol. Istenem, micsoda este! Csinálja itt nekem a cirkuszt. Szerencséje, hogy bejöttem, mert Juli azt mondta, hogy maga itt letette a lakáskulcsomat. Szerencséje, hogy én láttam meg azt a fényt kiszűrődni... Ha bármelyik emberem lett volna ilyen szemfüles, most már bilincsben lenne az egri őrszoba felé menet. - Hálás vagyok... - Nem is sejti, mennyire annak kell lennie - morogta Sárosi a bajsza alatt. - De nem nekem, hanem a lányomnak, aki szintén véletlenül volt itt... Na, mindegy. Ha már így alakult, akkor igyunk meg valamit az ijedségre, aztán majd ha akarjátok, elmesélitek ezt az egész zűrzavaros történetet. Na, nyomás!
Eger, 2005 szeptembere. Jonathan rettentő másnaposan ébredt: a torka kiszáradt, a szeme pedig kissé bedagadt, ám az egri bikavér rendkívül jó volt, így legalább a gyomrának nem volt különösebb baja. Kikászálódott az ágyból, és ült egy picit a szélén. Farmerben és ingben volt, ahogy hajnaltájt visszaérkezett az egri pincék... Melyikből is? .. .valamelyikéből. És ahogy az ágyba ájult attól a tetemes mennyiségű bortól. Megpróbálta összeszedni a gondolatait. Emlékezett rá, hogy valamit megígért Juli apjának, de mit is? Mit ígértem Sárosi Györgynek? - a homlokát masszírozta, hátha így utat talál a válasz koponyájának legmélyéről a felszínre. Aztán beugrott. A törökfürdő! Kilencre ígérte magát a törökfürdőbe. Az óra fél kilencet mutatott. Jonathan igyekezett gyors lenni, de az esti kilengés után nem nagyon ment. Mire elkészült, már csak öt perc volt kilencig. Leballagott a recepcióra, és kért egy taxit. Míg a kocsira várt, feltett egy kérdést a portásnak. - Legyen szíves... - István. - István — bólintott Jonathan. — Mondja, István, ismer Boldogi nevű embert Egerben? - Boldogít? - kérdezett vissza a portás. - Ezek szerint megvan az Ábray? - Ennek semmi köze nincs hozzá... - Értem. És nekem sem az egészhez. Bocsánat, Hunt úr. Mit is mondott? Boldogi? Nem, azt hiszem, nem ismerek senkit, aki Boldogi... Sajnálom, hogy nem tudok segíteni most sem. - Ugyan! Eddig is nagyon sokat segített. Köszönöm. - Kérem. Legyen szép napja, Hunt úr! - Remélem, az lesz... bár elég gyorsan indult. Jonathan legyintett, a portás pedig úgy tett, mintha értené. Megcsörrent a telefon. - Itt a taxi. Az épület oldalánál várja önt, Hunt úr! Jonathan a nyakába vette a lábát, és csak pár percet késett a megbeszélt találkozóról. A törökfürdőt Arnaut pasa építtette még a 17. század elején a hamam, azaz rituális fürdés céljára, és bár az idők folyamán sokat változott, most is csak az volt, ami régen: ilidzsa, azaz meleg vizes fürdőhely. Kívülről alacsony kőépületnek tűnt, zöldes rézkupolával középen és két cserepes, háromszögletű tetővel kétoldalt. Jonathan egy másodpercre megállt a bejárat előtt a nyitvatartási rendnél, majd belépett az épületbe. Az ajtó mellett egy nagydarab, mogorva férfi állt fehér köpenyben. Kopaszodott, és a falat támasztotta. Amolyan portásszerűség lehetett. Eligazította Jonathant, és közölte, hogy Sárosi úr és Czifra úr már várnak rá a radonos fürdőben.
Amerikában ismeretlen a gyógyfürdő fogalma, a törökfürdő pedig még a gyógyfürdők között is különleges helyet foglal el, Jonathan tehát nem tudta, mire számíthat. Gyorsan átöltözött a bal oldalról nyíló öltözők egyikében, és egy előzetes zuhanyozás után elindult a medencéhez. Hiába telt el négyszáz év a törökfürdő építése óta, a jellege megmaradt. A radonos vizű medence nyolcszögletű volt, alján a kerámiadíszítés vonalai, mint pókháló futottak körbe. Felül a kupolát kétszázezer apró aranylapocska alkotta, a falakat szürkészöld, szamárhátú kerámiakockák, amelyek a Zsolnay- műhelyből kerültek ki. A délre néző kerek ablakokon át játékos fénysugarak szöktek be és csillantak vissza a felszínről. - Gyere csak, gyere, fiam! - harsant fel Sárosi György hangja, amikor Jonathan feltűnt a radonos medence bejáratának íve alatt. Az este folyamán összetegeződtek, ami nem volt meglepő a harmadik literes kancsó után. Jonathan beljebb lépett. - A víz harmincegy fokos - világosította fel Juli apja arról, mibe kell beszállnia. - Radioaktív. Jót tesz a mozgásszervi betegségeknek. Laci bátyánk például orvosi javallatra áztatja itt a reumáját. Sárosi nevetett, és a nevetése visszhangot vert a kupola alatt. Czifra arca egy pillanatra elfancsalodott, de aztán egy kis vizet spriccelt Sárosira, és ő is Jonathan felé fordult. - Ne féljen, újságírókám! Másszon be mellénk, nem hal bele! Ez nem atomerőmű, nem úgy radioaktív... Jonathan belegázolt a vízbe. Kellemes volt, ezt el kellett ismernie. - Bemutatom neked Czifra Lászlót, a mi helytörténészünket - gázolt át hozzá a medencén Sárosi György. - Julitól hallottál már róla. - Kedves kislány, ugye? - Czifra kezet nyújtott. Jonathan megragadta. Nekem is mesélt magáról. Igazi elragadtatással. - Elég lesz, Laci! - mondta Sárosi. - Azért jöttünk, hogy áztassuk magunkat. Nem pedig a lányomról beszélni. - Mi van, apuka? - ugratta Czifra vidáman. - Csak nem a kislányát félti? - Juli tud vigyázni magára - mordult fel Sárosi. - Különben meg ez a fiatalember itt egészen megfontolt... — Eszébe jutottak a restaurálóműhelynél történtek. - Néha... Halk szavú és visszafogott, de egy buldog kitartása van benne. Sokszor veszélyes nyomozómunkát végez a New York Timesnak. Ám ha megcsíp valamit, el nem engedi. -Én nem... - próbálkozott Jonathan közbeszólni, de Sárosi leintette. - Ne szerénykedj! Amit este meséltél, amikor végre megeredt a nyelved, az nem volt semmi. A két férfi kényelmesen elhelyezkedett a medence szélénél, a víz alatt körbefutó ülőhelyen. Jonathan csatlakozott hozzájuk. Czifra a fejét hátrahajtva, szemét lehunyva élvezte a fürdőt. Sárosi is csendben áztatta magát egy darabig. Jonathan azonban képtelen volt lazítani. Úgy érezte magát, mintha gumiszalagokkal egy cölöphöz kötözték volna. Valamiféle rejtett energia járt benne, az izmai ugráltak, és legszívesebben futott, rohant volna. Ment volna a dolgára, hogy kiderítse, ki az a Boldogi, és mi a szerepe a történetben. - Kipihented az estét? - kérdezte Sárosi egy kis idő múlva. Juli apjának arcán különleges, kétértelmű mosoly ült.
- Valamennyire - felelte Jonathan. - Nem vagyok hozzászokva ennyi... ekkora mulatáshoz. - Hát, errefelé könnyű összehozni a társaságot - nevetett Sárosi. - Hidd el, hogy nem volt megszervezve. - Elhiszem. Az estét hármasban kezdték, de tízen fejezték be. Nem is volt idejük mindent elmondani Juli apjának, ami nem biztos, hogy rossz volt. Lehet, hogy az időutazást nem fogadta volna ilyen széles mosollyal. Szerencsére éjfél körül pár egri ismerős csatlakozott hozzájuk, és akkor vidám anekdotázásba fordult a beszélgetés. Talán túl vidámba is. - Pihenni tudni kell - jelentette ki Sárosi magabiztosan. - Egy ilyen borozás után az embernek helyre kell állítania a testi és lelki egyensúlyát. - Értem - mondta Jonathan, de nem hangzott elég meggyőzően. - Ha valaki nem bírja a bort, akkor kétszeresen is szüksége van a regenerálódásra. - Igyekszem... Sárosi mosolya még szélesebb lett. - Ám a társaság miatt nem jutottatok el az egri történet végére emlékeztette Jonathant. - Belevágtunk ezer másba, de a mostani nyomozásnak, ami elvezetett a várba egy kötéllel és egy lopott kulcscsomóval, a végét nem hallhattam. Hol is tartottunk? Jonathan kényszeredetten vette tudomásul, hogy neki egyedül kell füllentenie. Egy másik kényelmetlen dolog a mai reggelen. - Hogy a török kori pincében talált üzenet egy sírhoz vezetett minket. - Ez az a „dísze alattam a legékesebben szóló sztori lesz? pillantott feléje fél szemmel Czifra. Eddig úgy tűnt, mintha elaludt volna, ám most kiderült, hogy követte a beszélgetést. - Igen. És szerencsére ön vagy valaki más emlékezett arra a talizmánra, ami előkerült az ásatásokon egy török sírból. Jonathant kiverte a víz, de szerencsére meleg fürdőben volt, most jól leplezhette izgatottságát. - Ez a talizmán volt a következő lépcsőfok... - Mihez is? - Czifra felült, és most ugyanolyan érdeklődéssel tekintett Jonathanra, mint Sárosi György. - Ez valami Indiana Jones-féle kincsvadászat? - Nem éppen. Nem kincseket keresek, csak egy történelmi rejtély után kutatok. - Egerben? - Igen. - Nos, ez akár egy helytörténészre is tartozhatna - Czifra izgatottan dörzsölgette össze a kezét. - Meséljen! - A talizmán a vármúzeumban volt kiállítva, ám restaurálás miatt kivették a tárlóból. A restaurálóműhelyben őrizték, ahol megtaláltam, bár az a kulcs, amivel oda bementem, nem lopott volt, hanem... én úgy fogalmaznék, hogy inkább, ha jól mondom, jogosulatlanul megtartott. Sárosi György felnevetett. - Jól van, jól van.
- Bent aztán megtaláltam az üzenetet a talizmánban. Eszerint a titkot egy Boldogi nevű ember őrzi. - Mikor? - Csak körülbelül tudom megmondani. - Ügy is jó lesz. - Eger elfoglalása után pár évvel. - Tehát az 1600-as évek fordulóján. - Igen. — Jonathan rászánta magát a kérdésre. — Czifra úr, ismer egy Boldogi nevű embert, aki a török korban élt? - Nem. Ki volt egyáltalán ez a Boldogi? - Nem sokat tudok róla. - Igen, azt látom... De most aztán én sem tudok sokat, fiam. Ez valami nemesember lehetett itt, Egerben? Vagy valami vitéz a várvédők között? Hát, azért azokat sem ismerem név szerint. .. Meg aztán melyik ostrom, ugye... Ez így nem fog menni. - A várvédőket az első ostrom idejéről ismerem, az Egri csillagokban Gárdonyi Géza felsorolja még a sérüléseiket is. - Úgy van! Ám aztán a dicsőséges csata után évtizedekkel jött egy kevésbé dicsőséges is. De várjon csak... Az az érdekes, hogy egyáltalán nem ismeretlen nekem ez a név. De nem tudom, honnan. Nem fog eszembe jutni. - Gondoltam, hátha él ma is valaki a családból. Megkereshetném, hogy esetleg többet meséljen a régi Boldogi hőstetteiről. -Nem rossz ötlet, fiam! Azt javaslom, próbáljon segítséget kérni a városházán. Ok csak tudják, hogy ilyen nevű egyén lakik-e Egerben. - Rendben, de... - A városháza a Dobó téren van, a Bajcsy-Zsilinszky út sarkánál... Tudja, a minorita templom mellett jobbra. Keresse... Keresse... - Czifra Sárosira pillantott. - Ki tudna segíteni a fiúnak? - Darázs? - Igaz! - csillant fel Czifra szeme. - Keresse Darázs Gézát! Majd én odaszólok neki. Tanítványom volt, csak számít neki valamit a szavam ma is. - Köszönöm, tanár úr, nem is reméltem... - Ne hálálkodjon, fiam, nem szeretem az ilyesmit! Még gondolkodom, hogy honnan ismerős nekem ez a Boldogi név, ha Géza esetleg mégsem tudna segíteni. - Czifra bólogatott, és maga elé meredt. Tényleg zavarta, hogy nem jut eszébe. Juli apja felállt a medence ülőkéjéről, és Jonathan mellé lépdelt. - Míg Laci gondolkodik, mi ugorjunk át a pezsgőfürdőbe ajánlotta. - A forrásvíz a talapzat alól egyenesen jön, és a buborékok... utolérhetetlenek. Gyere, fiam! - Megfogta Jonathan karját. - Ismerd már meg a mostani Egert is! Van ez is olyan szép, mint a történelem. A titkok megvárnak! 2. Eger, 1898 októbere.
Gárdonyi különleges szenvedélyének hódolt: régi ágyúköveket keresett az egri vár elhanyagoltabb részeinél. Meleg felöltöt viselt és vastag csizmát. Hűvös, októberi reggel volt, lélegzetének párája meglátszott a levegőben. A keresgélés egészségügyi séta is volt egyben, egy kis mozgás az íróasztal mellett eltöltött hosszú idő ellensúlyozására. Közben jól tudott elmélkedni is. A friss levegő segített összeszedni a gondolatait. Tervezni a mindennapi elfoglaltságok sorát és az írás következő fázisait. A gazzal és folyondárokkal benőtt, elhanyagolt kőfalak tövében nem sok kincs rejtőzött. De ahogy Gárdonyi mondta néha, az egészségnél nincs nagyobb érték. A füstös kávéházak kikezdik az ember tüdejét, a friss levegő viszont olyan, mint a gyógyír. Az már csak ráadás, ha talál is valamit. Egy szürke, ökölnél kicsit nagyobb golyóbis mutatta felső oldalát egy gazcsomó alól. Gárdonyi odalépett, és megtisztította a talajt. Az ágyúgolyó félig a földben rejtőzött, és nem volt egész, egy kis rész lepattant belőle. Az író kiemelte, és egy gazcsomóval ledörzsölte róla a nedves rögöket. -Te vajon melyik ostromnál lettél kilőve? - nézte meg alaposabban. Melyik ágyúzás során bocsátottak utadra? Sokat szenvedett az egri vár. És vajon mennyit szenved ott a múltban Jámbor Zsigmond? Felesleges ezen rágódni - emlékeztette magát Gárdonyi. Hiszen semmit nem tehet. Az is megeshet, hogy Jámbor megszokott ott a múltban. Elfogták, de megmenekült, hiszen üzeneteket hagyott. Talán török lett. Megtanulta a nyelvet, dervisruhát öltött, és a gyűrűjét keresi, űzi, lehet, hogy évtizedeken át. Űzi, de lehet, hogy sosem találja meg, és sosem tér haza. Micsoda keserves élettörténet lehet! Meg kellene írni. Gárdonyi ezen töprengett, miután hazaindult. A sáncon felfelé ballagva észrevette, hogy valaki vár rá a háza előtti padon ücsörögve. Nem fáradt öregasszony vagy elcsigázott parasztember volt, hanem jól öltözött férfi. Kicsit később Gárdonyi felismerte: Zoltay Ferenc. - Nocsak — mondta az író meglepődve, amikor odaért. - Azt hittem, te ilyen korán reggel még alszol... - Kitárta a kertkaput. - Gyere be! Minek köszönhetem a látogatásodat? - Detektívmunkát végzek - felelte Zoltay. - Tán foglalkozást váltottál? Újságíróból rendőrré lettél? - Eltűnt egy német utazó. A Kaszinó mellett szállt meg, és már jó néhány napja nem tért vissza a szobájába. Ott aludt egy éjszakát, aztán reggel sétálni ment. Nem tért vissza. Az utazótáskái érintetlenek, de ő sehol. - És miből gondolod, hogy én tudok róla? - Ábray Pállal látták. Egyesek szerint az ő vendége volt. És te sokat tudsz Ábrayról. Gárdonyi megtorpant. Az ámbitus korlátjára tette a megtalált ágyúgolyót, ő maga pedig a kabátját összehúzva a kerti padok felé indult. Zoltay ott toporgott a nyomában. - Nos, tudsz róla valamit? - Ezért jöttél hozzám?
- Ezért. Mesélj róla nekem! Igaz, hogy a minap összeszólalkoztatok? Gárdonyi elnézett a Mátra felé, és sóhajtott. - De kicsi a világ, és milyen gyorsan terjed a szóbeszéd! - Ez már csak így van - hagyta helyben Zoltay. - Azt is beszélik, hogy az őrült professzor egy különleges gépen dolgozik. Különleges és veszélyes gépen. Pár hete felrobbant a fél műhely, meghalt egy ember, aztán egy másik segéd eltűnt... - Erről is tudsz? - Csak a... - ...szóbeszéd, tudom - bólintott Gárdonyi. — Ábray nem őrült, de hogy min dolgozik, azt nem mondhatom el. Ám meglehet, hogy tényleg köze van a német eltűnéséhez. - Hogy érted ezt? Gárdonyi leült a padra. - Barátodként mondom, hogy ne kutass tovább! — mondta halkan. - Ábray nem őrült, de veszélyes. - Ő vagy a szerkezete? - Mindkettő. - Ha így van, kétszeresen is ez a feladatom. -Nem, nem! Felejtsd el, írj kis tudósításokat, kutasd fel Eger más rejtélyeit! Van egy olyan érzésem, hogy úgysem látjuk sokáig. - Rébuszokban beszélsz - Zoltay elégedetlen volt, és ezt nem is rejtette véka alá. - Géza, mi folyik itt? És mi köze van hozzád? - Az én lelkiismeretem tiszta - tért ki megint a válasz elől az író. - Igen, te a légynek sem ártanál. Ennyire ismerlek. - Ábray megszállott. De a robbanásról nem ő tehet, mint ahogy az emberének az eltűnéséről sem. Lehet... lehet, hogy a te titokzatos németed is önként ment el. - Hova? - Ki tudja? - Hova, Géza? - A múltba. A jövőbe. Másik földrészre, más csillagzatra... Ki tudja? - Ennek semmi értelme. - Igen, így van. Zoltay taktikát váltott. - Este elmegyünk pincézni egyet. Csatlakozol hozzánk? - Ha iszom, sem fogok többet mondani. - Tudom. Te akkor még hallgatagabb leszel, ha lehet fokozni a szótlanságodat. Látom, hogy semmit nem tudok belőled kihúzni, ezért feladom. De hogy lásd, nem haragszom, a vendégem vagy. - Ma este? - Gárdonyi tétovázott. - Fogadd el! - Rendben. De akkor fogadd el te is, Ferenc, amit mondok. Hagyj fel a nyomozással Ábray után. - Nem ígérem. - Nyilván van más dolgod is. - Ez igaz. - Az is izgalmas lehet - vélte Gárdonyi. - Foglalkozz azzal. Ez egy baráti jó tanács.
- Izgalmas? - nevetett Zoltay. - No hiszen! A falbontás és a fák ültetése minden, csak nem izgalmas. De Babocsay leosztotta nekem, így aztán cikk lesz belőle. - Mit bontanak? - A főszékesegyház melletti régi falrészt - felelte Zoltay. - Ami megmaradt még a régi időkből. Most a városházára megyek, illetve a tervezésre, látni akarom, mit építenek ott. - A Hatvani kapu maradékáról beszélsz? — döbbent meg Gárdonyi. - Ügy tűnik. Senkinek sem fog hiányozni. Rendezni akarják a templomkertet. De megyek is, Gézám, nem zavarlak tovább... Gárdonyi bólintott, és kikísérte Zoltayt. Pár udvarias szóval elbúcsúztak. Az író esze azonban másutt járt. Amikor bement a házba, meg sem hallotta, hogy az édesanyja szólítja. Csak bement a dolgozószobájába, és becsukta az ajtót. Jámbor üzenete a múltból! Az üzenetét hamarosan elbontják a Hatvani kapu utolsó kövével együtt. Valamit tennie kell! Ha már ő maga nem tudta megfejteni a titkot, mi is történt Ábray segédjével, talán örökül kéne hagynia neki is az üzenetet a jövő számára. Talán más is feltalálja majd az időgépet, talán más is rábukkan egy nyomra valahogy, és keresni kezdi a többit, talán lesz egy kutató elme, amely Jámbor Zsigmond különös történetének felderítésébe kezd egyszer. Gárdonyi körbenézett a szobájában. Mi az a tárgy, ami egy író szobájából talán megmarad az utókornak? Talán Dankó Pista, a híres pemethajú muzsikuscigány cimbalma? Vagy a festmények némelyike? Megakadt a szeme az asztalon álló írógépen. Mit őrizhet meg az utókor egy íróból a művein kívül? Ha mást nem, azt mindenképpen, amin a művek íródtak. Gárdonyi a korról írt, de mint minden szerző, ő is az örökkévalóságnak szánta műveit. Ha ez az örökkévalóság száz év lesz vagy kétszáz, esetleg háromszáz, tulajdonképpen már az is elég. A szavai, történetei, gondolatai ennyi idő alatt mint eső hullanak a szikkadt talajra... De most az írógépről volt szó. HERMES. Egy üzem legyártotta, de a mesékhez ő kellett. Az írógépe meg fog maradni. Legalábbis addig, míg írásai fennmaradnak. Felemelte. Megfordította... Azután már csak a megfelelő eszközt kellett megtalálnia, amivel belekarcolja az üzenetet. 3. Eger, 2005 szeptembere. Jonathan az elmúlt napokban legalább háromtucatszor elsétált az egri városháza mellett, de bármilyen szép is volt a kétszintes, árkádos épület, eszébe sem jutott eddig, hogy bemenjen. Most azonban arrafelé vette az irányt. A városháza belső tere hasonlóképpen elegáns volt: márványoszlopos előcsarnoka barátságos fényben fürdött. Három dupla szárnyú üveges faajtó mellett hat falilámpa is ontotta a fényt. Középen egy kicsiny, nyolcszögű,
üvegfalú fülkében fiatal recepciós ült. Jonathan tőle érdeklődött Darázs Géza után. A recepciós készséges volt, felszólt telefonon Darázsnak. Jonathannak kicsit várnia kellett. Kicsit sétált, elolvasta a hirdetőtáblára kiakasztott iratokat, nézte az embereket, akik jöttek-mentek az előtérben. Már éppen arra gondolt, hogy felhívja Julit, csak hogy beszélgessenek, amikor a széles lépcsőn érkező csoportból kivált egy alak, és feléje indult. - Jó napot! - A kerek arcú férfin fakó mályvaszínű öltöny feszült, a hóna alatt pedig vastag dossziét tartott. - Ön lenne az amerikai újságíró? - Igen. Üdvözlöm, Jonathan Hunt vagyok. Darázs biccentett. - Darázs Géza. Czifra tanár úr említette, hogy jön... Azt mondta, hogy Boldogi nevű családokat keres Egerben. - Valóban. - Megtudhatnám, hogy miért? Tudja, az ilyesfajta kérésekre nem szoktunk információt kiadni. Jonathan számtalan aggódó interjúalannyal beszélt már, tudta kezelni őket. Igyekezett elrejteni mosolyát, és őszintének látszani. Ha nem így tesz, a másik bezárkózik, és falat épít kettejük közé. Akkor pedig semmi esélye nincs hozzájutni a megfelelő információhoz. - Nem személyes az ügy, erről biztosíthatom - mondta megnyugtató hangon és őszintén. - Egy történelmi személy után kutatok, aki feltehetően az 1500-as évek végén élt Egerben, és reménykedem, hogy ma is vannak leszármazottai ezen a vidéken. Őket nem is érinti az eset, csak szeretnék beszélni velük, hátha fennmaradt valamilyen családi legenda a törökverő ősről. Remélhetőleg a történet Eger hírnevét is öregbíti majd... Darázs zavartan mosolygott és bólintott. Kevéssé görcsösen szorította a mappát, amiből Jonathan rájött, hogy nyert ügye van. - Biztosíthatom, hogy diszkrét leszek - tette hozzá Jonathan. - Illetve, ha gondolja, megemlíthetem a segítségét, amikor cikket írok erről a historikus nyomozásról. - Köszönöm, de ez nem... nem szükséges. - Akkor természetesen nem fogom. Darázs megint csak bólogatott, és kinyitotta a mappát. - Nos, sajnos Egerben nem találtam ilyen néven senkit - mondta -, ellenben a közeli Szarvaskőn lakik egy Boldogi Pál a családjával. Szerintem érdemes lenne felkeresnie, mert a papírok alapján az édesapja egri születésű. Talán ezt a családot keresi. - Feltétlenül. -Járt már Szarvaskőn, Hunt úr? - Nem, nem voltam még ott sosem. -Nincs messze, északra kell mennie a 25-ös úton, Felnémet felé. - Taxival fogok menni. - Még jobb - Darázs kivett egy cetlit a dossziéból. - A címet ideírtam erre a papírra. Remélem, sikerrel jár. Ha pedig találkozik még Czifra tanár úrral, adja át neki üdvözletemet. - Feltétlenül. - Jonathan átvette a cetlit, és megnézte a címet. Szarvaskő, Orom utca 8. - Köszönöm a segítségét, Darázs úr! Darázs idegesen biccentett, majd megfordult, és visszasietett az emeletre, fel a lépcsőn. Szarvaskő - nézett a papírra megint Jonathan. - Van egy Boldogim!
4. Szarvaskő, 2005 szeptembere. Szarvaskő tíz kilométernyire volt Egertől, az Eger-patak völgyében. Festői tájakon vitt át az út, Jonathan a taxiból élvezettel figyelte, ahogy az erdőket kis falvak váltják fel, majd megint erdők következnek. - Tud valamit Szarvaskőről? - kérdezte a taxist, aki hümmögött egy sort. - Nem sokat — felelte aztán. — Valamikor volt egy vára, ami tulajdonképpen az egri várhoz tartozott, de ma már alig néhány kő látható belőle. Tarisznyavárnak hívták, mert az őrség hetente váltotta egymást, és tarisznyában vitték ki az élelmet. - Ez érdekes. - És ez minden, amit tudok. Illetve hogy a falu két vagy három éve lett megint Szarvaskő, mert előtte Egerhez tartozott, és Eger-Szarvaskőnek hívták. Önállósodni akartak a lakosok, és sikerült is nekik... Beértek a faluba, Jonathan pedig hátradőlt az ülésen. A GPS elnavigálta őket előbb az Iskola utcába, majd az Orom utcába. A nyolcas szám alatt két fehérre meszelt, aranyos parasztházat és egy hatalmas, közös portát találtak. A széles kocsibeállóban, a kapu mögött fiatal, szőke nő söprögetett. Jonathan megkérte a taxist, hogy várja meg. Amaz bólintott, majd egy újságot vett elő, és beletemetkezett. A szőke nő felpillantott, amikor Jonathan megállt előtte. - Jó napot, asszonyom - köszönt a férfi. - Itt lakik Boldogi Pál? -Jó napot! Itt, igen. A riasztósoktól jött? - Nem. - Jonathan mosolyogva intett nemet. - Jonathan Hunt vagyok, amerikai. Újságíró. A New York Timesnál dolgozom. - Amerikából jött? - csodálkozott a szőke nő. - És a férjemet keresi? - Ezek szerint ön... - Boldogi Pálné vagyok. A férjem sajnos nincs idehaza. Tudok segíteni? - Egy különös történetet kutatok, és reméltem, hogy a férje a segítségemre lehet. De esetleg ön is megválaszolhatna néhány kérdést. - Tessék csak! Jonathan közelebb lépett a zárt kapuhoz. Zavarta kicsit, hogy azon keresztül kell beszélnie, de Boldogi felesége, bármennyire is készségesnek tűnt, távolságtartó volt, ezért a férfi nem kérte, hogy engedje be. - Azt tudja esetleg, asszonyom, hogy a férje azoknak a Boldogiaknak a leszármazottja, akik már a török korban is itt éltek Eger környékén? - Hát, az szent igaz, hogy a férjem családja nagyon büszke a múltjára gondolkodott el a nő. - Mármint arra, hogy ősi család az övék. De inkább csak a megboldogult apósom vesz- szőparipája volt ez, Pali nemigen foglalkozik ilyesmivel. Egy kutya felugatott valahol hátul. - Van esetleg valami bizonyítéka a régre visszanyúló családfának? kérdezte Jonathan. -Nem, azt hiszem, nincs semmi ilyesmi. Bár ezt igazán a férjem tudná megmondani. Azt tudom, hogy régen nagy birtokaik voltak, kúriájuk meg fogadójuk is, aztán fokozatosan elszegényedtek. - Ez a birtok itt igen szép.
-Ja, a ház? Hát tudja, ehhez nem sok köze volt a Boldogiaknak! Az apósomék nem támogattak semmiben. Amit itt lát, az mind Pali műve. Sokat dolgozott mindig, de legalább megvan a gyümölcse: mondogatja is, hogy csak itt, Szarvaskőn lett igazán Boldogi... Jonathan bólintott, és érezte, hogy a friss vidéki szél megsimítja az arcát. Szemben a ház mögötti domboldalon lágyan hullámzottak a fák lombkoronái. Virágillatot hordott a levegő, és madarak trillázása hallatszott mindenünnen. Szarvaskő tényleg nyugodt és boldogságra alkalmas hely volt. Ám Jonathan boldogságához más is kellett volna. - Régi legendákat próbálok gyűjteni a cikkemhez, és az egyik nyom épp ide vezetett önökhöz. - Úgy érezte, kicsúsznak a kezéből a szálak, de nem adta még fel. - Nem emlékszik olyasmire, hogy a férje családjában valaki különös történelmi ereklyét, értékes tárgyakat talált volna? Hogy egy régi, nagy vagyont megörökölt? - Vagyont? Nem! Dehogy! Tudnék róla. Bár, ahogy most mondja, eszembe jut, hogy amikor Pali udvarolt, előszeretettel mondogatta, hogy gazdag férjem lesz, ha hozzámegyek, mert egyszer övé lesz a Boldogiak kincse. De én csak kinevettem már akkor is. Hozzámentem, de nem a kincsei miatt. Mindig mondtam Palinak, hogy neki a szegénységben kellett erőt gyűjtenie ahhoz, hogy idáig eljusson, és ilyen jó körülmények közé kerüljön. — A nő elhallgatott, és szemüvegén át kutató tekintettel nézte Jonathant. Aztán egyszerre hozzátette. — Nézze, ha tud, jöjjön vissza később. A férjem sokáig szokott dolgozni, de előbb-utóbb csak hazaér, és biztosan szívesen elbeszélget magával a családjáról. Ha már annyira érdekli önt ez a dolog. Jonathan biztosította arról, hogy nagyon is, majd megadta a telefonszámát. Boldoginé beszaladt egy papírért és egy tollért, és felírta, még mindig a kerítésen belül. A taxis rögtön indította a kocsit, amint Jonathan beszállt mögéje. - Egerbe? - kérdezte. - A Tourinform-irodába. Kiértek Szarvaskőről és elhagyták Felnémetet, amikor megszólalt Jonathan mobilja. - Hazaugrott ebédre a férjem - szólt a telefonba Boldoginé. - Ha gondolja, Hunt úr, most jöjjön vissza. Ha Pali itthon ebédel, az azt jelenti, késő estig fog dolgozni. Jonathan jelezte a taxisnak, hogy forduljon vissza. - Ha nem okoz gondot - tette hozzá. - Ön fizet, uram - mosolygott a taxis, és az első kereszteződésnél megfordult a kocsival. Az Orom utcai kapu nyitva állt, és a kocsibejárón egy bordó Audi parkolt. Jonathan besétált az udvarra, majd a hal oldali ház ámbitusára vezető kis faragott ajtón áthaladva a lakás bejáratához lépett. Boldogi felesége nyitott ajtót.
-Jó napot, hát visszatért? - kérdezte, s beljebb invitálta Jonathant. - A férjem megjött időközben, és már várja magát. A szobában ebédel és focimeccset néz. Mindig ezt csinálja, ha van egy szabad órája. Jöjjön be! A ház beosztása a régi parasztházakéhoz hasonlított, az alacsony mennyezetet barnára festett fagerendázat tartotta. A konyhából jobbra nyílt egy kis folyosó, a fürdőszoba, és azon túl a háló, balról a nappali. Boldoginé bevezette Jonathant a nappaliba. A sarokban barna csempés cserépkályha állt, mellette háromszárnyú szekrény. Középen két fotel és egy dívány, a fal mellett két vendégágy, hosszában. A falakon egy címerrajz és két festmény, az egyik Az utolsó vacsora reprodukciója, a másik talán egy Van Gogh-reprodukció. Boldogi a díványon ült és a tévét nézte, előtte a dohányzóasztalon süteményestál állt, egy metszett üveg, félig konyakkal és három pohár. Felállt, amikor Jonathan belépett. - Jó napot, Boldogi úr! Jonathan Hunt vagyok. - Boldogi Pál. Foglaljon helyet! - A szimpatikus, körszakállas férfi egy fotelra mutatott, és maga is visszaült a díványra. - És ha már így megjárattuk, vegyen a feleségem süteményéből. Ica kiváló süteményeket süt, valóságos cukrász! Érdemes megkóstolnia. Felemelte a tányért, és Jonathan kivett egy mákos rétest. Boldoginé térült-fordult, és két kistányért és szalvétákat hozott az asztalra. Jonathan megkóstolta a mákos rétest, és a különleges íz kellemesen meglepte. - Remek! - Maga valóban amerikai? - kérdezte Boldogi. - Nyilván magyar szülők gyermeke. - Csak az édesanyám volt magyar. Gönczi Ágnes. Apai ágon angol vagyok. A családjából apám az első, aki elhagyta Angliát. Nagyon hitt egy munkában, azaz egy embernek hitt, aki mindenfélét ígért. Aztán mire feleszmélt volna, meghalt egy balesetben. Nagyapám sosem bocsátotta meg neki sem azt, hogy a családja Amerikába települt át, sem azt, hogy egyedül hagyott minket anyámmal. De hát ő már túl öreg volt ahhoz, hogy változtasson. Ráadásul most, hogy anya sem él már... Ne haragudjon, Boldogi úr, nem tudom, miért terhelem magát így ismeretlenül a családom problémáival! - Kérem, ne szabadkozzon, az istenért! - hajolt előre Boldogi. - Meglehet, azért szakadt ki ez magából, mert még talán senkinek sem mondta el. Tölthetek egy kis konyakot? - Köszönöm, egy keveset. Igen, lehet, hogy ezért. Igaza lehet. Meg talán azért is, mert éppen ehhez hasonló családi történetekre vágyom magam is. Boldogi töltött, Jonathan pedig megette a második rétes maradékát is. - Igen, Ica mondta, hogy a családom felől érdeklődött - nyújtotta át a poharat Boldogi. - Egészségünkre! - Egészségünkre! Jonathan felhajtotta a konyakot, és szinte rögtön meg is bánta, hogy elfogadta. Eszébe jutott az előző esti mulatozás és az a töméntelen mennyiségű bikavér, amit megivott. Ebbe a konyakba is beleszédült egy pillanat alatt, ráadásul a torkát is végigmarta. Nem sokkal később, amikor az ital a gyomrába leért, emlékeztette rá, hogy ma még alig evett valamit.
- Pontosan mit is szeretne tudni? - kérdezte Boldogi, akinek az arca egy pillanatra elmosódott Jonathan tekintete előtt. - Eeeh... - Jonathan letette az üres poharat az asztalra, majd megköszörülte a torkát. - Pillanat... - Nem ízlett a konyak? - aggódott Boldogi. -De igen, de... tegnap mulatós estém volt... amolyan magyaros módi, azt hiszem. Boldogi halkan göcögött. - Szokni kell. - Igen... - Jonathan ismét megköszörülte a torkát. - Boldogi úr, igaz az, hogy az egyik őse már a tizenhatodik században rettegett törökverő volt? - Bulcsú? Eh, bizony azt mondják... Gyerekkoromban én is nagy élvezettel hallgattam nagyanyám meséit a rettenthetetlen törökverő hősökről, köztük az ük-ükapámról, Boldogi Bulcsúról. De sajnos nem sokat tudok róla. Hiteles információim semmiképp nincsenek. Iratok vagy ilyesmi. - Gazdag ember volt? Módos család volt akkoriban a maguké? Boldogi komolyabb lett kicsit, ahogy a legendákról a valóságra terelődött a szó. - Igen, azt hiszem. Valahol Szőnyög közelében volt a birtokunk. Nagyapám a saját elbeszélése szerint még látta a kastélyt vagy kúriát, aminek a bejárata felett ott díszlett a családi címerünk. - Áll még az az épület? - Dehogy! Tönkrement, lebontották, aztán ki tudja, talán bevetették búzával, nem maradt semmi. Már nagyapám idejében sem volt a miénk a birtok. Az öreg is inkább a legendát szerette, mert attól kicsit gazdagabbnak érezte magát. Tudja, hogy van ez! - Akkor sosem hittek a kincsek létezésében? -Honnan tud maga erről? Dehogynem hittünk! Sokáig ebből a kincsből élt a család. Jonathan meghökkent. -Tessék? Boldogi hátradőlt, és úgy mosolygott, mintha nyilvánvaló lett volna a válasz. - Nem ismeri a családi jelmondatot? „A Boldogiak kincse a hordókban rejtezik." - És? A hordókban... ? - A hordókban pedig bor van, Hunt úr. Na. Ennyi az egész! Az őseim között sok kiváló borász volt, itt Eger környékén pedig sokáig komoly szőlősgazdának számított egyik-másik rokonom. Hát ezért mondom, hogy a családi kincsből éltek a Boldogiak. Érti már? - Értem. És mikortól számít ez a mondat családi jelmondatnak? - Talán már Bulcsú óta megvolt, hiszen akkoriban csinálhatták a címert, és állítólag ez is szerepelt alatta. - Boldogi Bulcsú is borászkodott? -Azt nem hiszem... Katonaember volt. Amolyan nagytermészetű. Odaodavágott töröknek, ellenségnek, néha még az asszonynak is. Öregkorában azonban letelepedhetett egy szőlőbirtokon, nincs kizárva... Volt a családomnak régen egy borospincéje és egy fogadója is. A nemesi földek mellett, természetesen. - Borospince és fogadó? - Jonathan reményei ismét feléledtek. Ha a gyűrűt nem találja meg Boldoginál, nyilván olyan helyet kell keresni, ahol az a
gyűrű valamikor el lett rejtve. A kúriát lebontották, de ha a borospince és a fogadó még áll... Nyilván ott lesz a rejtekhely. - Igen - bólintott Boldogi. - A Nagyliter fogadó voli az utolsó jele annak, hogy a családunknak pénze, földje és birtokai voltak. Egerben, a belvárosban állt. Aztán jött egy- egy nehéz év, természeti csapás, vagy ilyesmi, és tönkrement a szőlő, elszegényedett a család. El kellett adni mindent. A fogadót, a birtokot, még a maradék bort is a pincéből. És a pincét is. - Tudja, ki vette meg a pincét és a fogadót? - Várjon csak! — Boldogi a homlokát ráncolva próbált visszaemlékezni. Ez nagyon régen volt, már másfél évszázada. De egyszer, még gyerekkoromban, amikor a nagyapámmal a városban sétáltunk, összefutottunk azok leszármazottjával, akik hajdanán megvették a fogadót. A nagyapám meg ő beültek egy pohár borra egy kocsmába, és közösen búslakodtak a múlton, mert hát az államosításkor, a negyvenes években a Nagyliter fogadót elvették attól a családtól. Én kaptam egy bambit, és végigunatkoztam mellettük a beszélgetést. - Megvan az illető neve? Boldogi a fejét ingatta. - Nem. Sajnos nincs. Látja, ha a nagyapám élne, el tudná mondani. Az ember bele sem gondol, hogy mennyi információt, adatot elveszít az évek múlásával, mert nem ír le semmit. Még egy kis házi rétest? Jonathan elfogadta a kínálást, és most egy túrósat vett. - Köszönöm. Boldogi felállt az asztal mellől, és a cserépkályha mellé sétált. Leakasztotta a falról azt a képet, amelyen a címer állt, majd letette Jonathan elé az asztalra. - Ez a címer, amiről beszéltem - mondta. - Ennyi maradt, ez a papírlap a kincsekből, pincéből, fogadóból. Állítólag a Nagyliterben is ott függött. Persze nem ez. Ez itt a nagyapám munkája. Az eredeti másolatának a másolata. Nem volt szívem kidobni. Kidobni a múltat... Elfér ez itt a falon, nem? Jonathan megtörölte egy szalvétába porcukros ujjait, majd felvette a képet. Cifra címer állt rajta. A pajzson, kék-ezüst sátoros mezőben egy szablyát tartó oroszlán és két hordó. A harc és a bor jelképei. Fölötte lovagi sisak, azon ismét egy szablyás oroszlán. Kétoldalt szintén kék-ezüst fodros takaró és két, bunkót tartó vadember. Alul a talapzat alatt egy tekercs, benne írás: Opes Boldogiorum In Doliis Latent. - Elfér bizony! - felelte Jonathan. - A múlt hajlamos elporladni, szétmállani. Ilyenkor, ha akarjuk, vagy ha muszáj, egészen apró darabokból kell újra összerakni a történeteket. - No! Örülök. Hasznára lesz az, amit elmondtam? - Szerintem igen. Még nem tudom, hogyan, de nagyon szeretnék kezdeni vele valamit... Nagyon hálás vagyok, Boldogi úr, hogy segített nekem. Az ön családjának története talán érdekesebb, mint az enyém. Jonathan felállt, és felállt vele együtt Boldogi Pál is. - Ugyan! Nagyon örülök, ha segíthettem. Cikk lesz belőle? -Tudja, egyelőre csak kutatok. Aztán meglátom, mi lesz belőle. Valami biztosan! Még egyszer köszönöm, és nem is zavarok tovább.
5. Jonathan a Tourinform-irodába vitette magát. Juli az asztala mögött ült, és olyan üde volt, mint egy harmatos virágszál. A férfi el sem tudta képzelni, hogyan csinálja — bár nyilván nem ivott annyi bort előző este, mint ő és Sárosi György. — Szia! — köszönt Jonathan már az ajtóból. Óvatosan merészkedett beljebb. A másik, pult mögött ülő lánynak csak intett. Évi visszaintett. Juli szélesen mosolygott. -Á, Mr. Alkohol... - Jaj, ne is mondd! Egész nap zúg a fejem. Ugye tegnap este nem voltam... hogy is mondjam... -Nem voltál... Eleinte megszeppent voltál, aztán ahogy oldódott a hangulat... Szóval egy másik arcodat is megismertem. Jonathan kényszeredetten elmosolyodott. -Ajaj... Juli nevetett. - Ne félj, szimpatikus voltál. Apának is. Nyugi! Na, mondd, mi újság, mert a körmömre ég a munka. - Megtaláltam Boldogit. Juli összecsapta két tenyerét, és nem bírta ki, hogy ülve maradjon. - Megvan Boldogi? És mit mondott? - Említett egy Nagyliter nevű fogadót. Tudsz róla valamit? - Nagyliter? - kérdezett vissza Juli. - Nem tudom... Pedig ismerős... Ó, várj csak! - derült fel az arca. - Igen, tudom már, hol olvastam róla! Visszaült a pult mögé, és egy útikönyvet húzott maga elé, amit elkezdett lapozgatni. - Megvan! — jelentette ki diadalmasan. - Már régóta nem létezik. Itt a könyv azt írja, hogy valaha a Németh utcában volt. Az ma a Dobó utca. A Dobó utca 28. szám alatt egész pontosan, a Senator Ház mögött. De ne számíts fogadóra, nem is tudom, mi van abban a házban mostanság... - Írja a könyv, ki volt a tulajdonosa? - Bajzik. Bajzik Ferenc. - Juli arcára különös kifejezés ült ki. - Nahát, ez érdekes. - Micsoda? - kérdezte aggódva Jonathan. - Együtt jártam gimibe egy Bajzik Blanka nevű lánnyal. Szép lány, de kibírhatatlan természetű. Milánóba ment férjhez. - A szülei fogadótulajdonosok? - A, dehogy! Nem tudom már, hogy mik voltak a szülei, de biztos, hogy nem volt éttermük vagy ilyesmi. Bár a nagyszüleinek ettől még lehetett bármijük. - Tudod, hol laknak? - Hogy hol laktak, azt tudom. A patak melletti házsoron. Megvan még a várostérképed? Jonathan a zakója zsebében kutatott. - Megvan. -Add ide! Bejelölöm rajta a ház helyét. - Juli átvette a Senator Hotel térképét, és X-et rajzolt Bajzikék lakásának helyére. - Köszönöm. Esetleg átadjam az üdvözleted? - mondta Jonathan, miután visszakapta a térképet.
- Nem, egyáltalán nem szükséges! De azért majd meséld el, ha kincset találsz... - Majd mesélek - bólintott Jonathan. - De a kincs már megvan... Juli erre elpirult, és elbújt egészen a pult mögé. Fel sem nézett, míg Jonathan ki nem lépett az irodából. Évit viszont határozottan mulattatta a dolog. 6. Bajzik Jenő egy négyemeletes társasház legfelső emeletén lakott. Jonathan megnyomta a kapucsengőt, és kérdezősködés nélkül beengedték. Felballagott a fehérre meszelt, világos lépcsőházban, megannyi virágcserép, muskátli, petúnia, diffenbachia, kaktusz és pletykavirág között, és a negyediken a névtábla alapján megtalálta Bajzikék ajtaját. A csengetésére egy joviális, idősödő férfi nyitott ajtót. Bordó köntöst viselt, de alatta inget és nyakkendőt hordott, s alul kilógott öltönynadrágjának szára. Otthon is úgy öltözött, mintha egy elegáns, század eleji szállóban lakna. Jonathan bemutatkozott mint újságíró. - Bajzik urat keresem. - Bajzik Jenő - biccentett a másik távolságtartón. - Ön valóban újságíró? Melyik lapnál dolgozik? - A New York Times hétvégi mellékleténél. Egy cikket írok, ehhez szeretném az ön segítségét kérni. A kedves lánya, Blanka egykori gimnáziumi osztálytársa, Sárosi Juli adta meg az önök címét. - Értem.És miaz, ami a New York Timest érdekli itt,Egerben? - Az újság szívesen közöl riportokat, utazási élményeket távoli országokból. Édesanyám magyar volt, így nem gondolkodtam, hogy melyik országba jöjjek. így jutottam Egerbe. Megfogott a város, a táj, a borok. Most éppen a régi egri fogadókról írok. Bajzik végigmérte Jonathant, és bizalmat szavazott neki. - Bejön? Jonathan követte a lakásba, amely régi polgári otthonok hangulatát idézte. Század eleji, nehéz, faragott tölgyfa bútorok között egy pianínó állt. A fal mellett üveges tárolószekrény értékes porcelánokkal, a magasban csillár, az ablakon súlyos függönyök. Bajzik egylábú asztal mellé ült le egy párnázott biedermeier fotelbe. Jonathan letelepedett a másik fotelba. - Pontosan mi az, amire tőlem várja a választ? - érdeklődött a házigazda, miután kényelembe helyezte magát. - Úgy értesültem - kezdte Jonathan -, hogy az önök családja vette meg egykor a híres Nagyliter fogadót. - Oh, igen, a Nagyliter fogadó - Bajzik emlékezett rá a család történetéből. - Apai nagyapám dédnagyapja, Bajzik Kálmán vette meg azt a házat egy bizonyos Bódog vagy Boldogi családtól, valamikor az 1810-es években. Tudja, akkoriban egy ilyen fogadó nem volt túlságosan... hogy is mondjam... kifinomult intézmény. Mindenféle alakok megfordultak ott. Kálmán bácsiról is az a hír járta, hogy igen szerette a nőket és a kártyát. Egyikre sem sajnálta a pénzt. Állítólag igen komoly kártyaadósságot halmozoti fel. A végén ugyanarra a sorsra jutott, mint az előző tulaj, merthogy tudtommal ez a Bódog is tönkrement, azért kellett eladnia a
Nagylitert. Átkozott hely lehetett! Kálmán bácsi halála után elkerült a családtól a ház, aztán többet nem is volt fogadó. Bár már akkoriban sem a boráról, mint inkább a lányairól volt híres az a hely. Ugye érti? - Igen, azt hiszem. Ő vette meg a Boldogiak borospincéjét is? - Kálmán bácsi? Minden bizonnyal. Volt a családnak saját bora, saját pincéje, és lehet, hogy ez a Nagyliter fogadóval együtt került a tulajdonunkba. A nagyapám, akit én is isméi tem, a két világháború között a környék ismert földbirtokosa volt. Hatalmas szőlővel, kiváló borokkal. Nem csodálkoznék, ha ez az 1800-as évek elején megvett tőkékről és piti céből került volna ki... Bár tudja, a század végén volt egy óriási filoxérajárvány, ami alapvetően megváltoztatta az egri borszőlőfajtákat. - Nem tudja véletlenül, hogy mi lett a Boldogi családdal és egyéb tulajdonukkal, miután eladták a Nagyliter fogadót! - Nem, nem emlékszem semmire. Sosem emlegették nagyapámék a Boldogiékat. Annyit tudok, hogy valamién tönkrementek. Persze ez előfordul a legjobb családokban is Attól még lehettek becsületes emberek. Az embernek sok szor csak a méltósága marad. Jonathan pozíciót váltott, mert a fotel túl kényelmetlen volt számára. Ráfért volna a rugókra egy csere. - Úgy hallottam, hogy a Boldogi család ősei nagy törökverők voltak jegyezte meg közben. - Különös módon ma Egerben majd minden család azzal dicsekszik, hogy nagy törökverők voltak az ősei - felelte Bajzik. Hogy ezekben a családi legendákban van-e egyáltalán valami igazság, az természetesen kétséges. - Bizonyos források szerint az egyik Boldogi ős sok török kincset halmozott fel, és ezeket a pincéjükben tartotta. - A borospincére gondol? Vagy a Nagyliter pincéjére? - Az idős ember hangjából alig hallható gúny csendült ki. - Ugyan, kérem! Én erősen kételkedem, sőt egyenesen nevetségesnek tartom azt a feltételezést, hogy bármilyen nagy kincs lett volna ezeknek a Boldogiéknak a pincéjében. Nézze, miért adták volna el akkor a fogadót? Mindenesetre Kálmán bácsi sem talált semmit, mert akkor biztosan elbírt volna az adósságaival, ugye... - Ez jogos... Szóval még a legendát sem ismeri? - Nem hallottam ilyesmit soha. A mi családunk is megélt néhány nehéz évet és évtizedet, így még ha nem is hiszek az ilyen fantazmagóriákban, bevallom, a nélkülözés rávitt volna, hogy megpróbáljam felkutatni azokat az elásott kincseket. No de ebben az esetben ez a kincsdolog egyenesen nonszensz... ha megbocsát. - Igen. Lehet. Megkérdezhetem, mi lett végül a fogadóval és a borospincével? - A Nagylitert a háborúban nagy kár érte. Szinte teljesen újjá kellett építeni, és aztán államosították is. De ahhoz már nekünk nem volt semmi közünk. A pincét és a szőlőt is eladta apám, még a harmincas években Bajzik elakadt, láthatóan nem szívesen beszélt a család nehéz éveiről. - Tudja, ki vette meg? - Hogyne tudnám. Taray Ignác. - És melyik pince az? - Híres pince, az egyik leghíresebb Egerben. Kint, az Oregsor fölött. Sokan látogatják ma is. Úgy ismerik, hogy Istenes pince.
7. Eger, 1898 októbere. Ábray Pál nem aludt már három napja. Lefeküdt, elbóbiskolt, de minduntalan fölriadt. Nem a lelkiismerete bántotta, a némettel azt tette, amit kellett. Az egyetlen dolgot, ami hozzásegítheti a Német Birodalom támogatásához. Ám be is kellene fejeznie, amit elkezdett. De hogyan? A gyűrű! Hogy új gyűrűt készítsen, arra heteken, hónapokon belül semmi esélye. A régit kell visszaszereznie. Azt, amit az a gazember Jámbor ellopott. Elmenni érte a múltba, elvenni tőle, és visszatérni ide. Aztán elmenni a németért oda, ahol most van, 1840-be, és őt is visszahozni ide 1898-ba. Bizonyította, hogy az időgép működik. Georg von Fuldának el kell ismernie. Azt meg majd kimagyarázza, miért így bizonyított neki. Az nem lesz gond. A németnek úgyis csak a gyakorlati eredmények számítanak. A gyűrű! Ábray mint egy szellem, bolyongott a műhelyben. Meg kell tudnia, hova utazott Jámbor Zsigmond. Pontosabban szólva: mikorra? A gép kijelzője azonban tönkrement, Jámbor után pedig nem maradt semmilyen feljegyzés. Mire készült az a gazember? Mit akart a múltban? Ábrayt egy pillanat alatt elöntötte a düh. Józansága elszállt, és nekiesett az első dolognak, ami a keze ügyébe került. Felragadott egy széket, megfordult vele, és lesodort mindent, ami a közelebbi asztalon sorakozott. Óriási robajjal értek földet az üvegedények, jegyzetek, fogók és egyéb eszközök. A tudós ezek után megfogta a széket és addig verte az asztallaphoz, amíg el nem tört. Akkor aztán lihegve megállt a romok fölött. A tétova, nagydarab őr, aki a zajra rontott be a terembe, Ábray mögött pár lépéssel meresztette a szemét, és lélegzetet is alig mert venni. - Mit bámulsz? — mordult fel Ábray kimerülten. — Szólj Jóskának, rakjon rendet! Elhajította a szék karfáját, és megigazította a haját. Lassan megnyugodott. Ezek a kitörések az utóbbi időben egyre gyakrabban törtek rá. Ez azonban nem zavarta, lassan megszokta őket, mindegyik után úgy érezte, hogy jobban van. Ki kellett adnia a dühét. Bejött a segéd egy vödörrel, lapáttal és seprűvel, és szótlanul takarítani kezdett. Ábray a géphez lépett, és megállt előtte. Szótlanul méregette. Fulda minden bizonnyal el tud igazodni 1840-ben. Egerben van, ami akkortájt még kisebb volt, mint most. Az ő szempontjából nem számít, hogy Ábray mennyi idő alatt készíti el a második gyűrűt - vagy találja meg az elsőt. Akármikor is történik ez meg, legyen öt év vagy tíz, a professzor 1840-be fog visszamenni Georg von Fuldáért, egy nappal azután, hogy ott Fulda megjelent. Neki - itt 1898-ban - nem mindegy, hogy mennyi idő lesz a gyűrűt megszerezni vagy újat készíteni. Bernhard Fürst von Bülow egy idő után hiányolni fogja az emberét. Talán titkos ügynököket küldet utána. De ha
nem, Ábray akkor sem számíthat Fulda eltűnése után a Német Birodalom segítségére. Gyorsan kell cselekednie. Gyorsan, ez a kulcsszó. Az őr lépett be ismét az ajtón. - Professzor úr! - Mit akarsz? - Egy újságíró keresi. Azt mondja, Zoltay Ferencnek hívják. - A pokolba vele - dühödött fel Ábray, aztán mintha hirtelen meggondolta volna magát. - Engedd be! - Micsoda? - Engedd be! Az őr bekísérte Zoltayt, aki előbb körülnézett, majd csak ezután pillantott a tudósra. - Ábray professzor? — kérdezte az újságíró mosolyogva, és kezet nyújtott. - Zoltay Ferenc vagyok, a Hevesvármegyei Hírlapnak dolgozom. Többek között. Talán ismeri is a cikkeimet... - Nem olvasok helyi szennylapokat - közölte Ábray szárazon. Nem nyújtott kezet. - Mit akar? Zoltay megint felmérte a helyiséget. - Baleset történt? - kérdezte a takarító segéd felé intve. - Nem volt jó kedvem - felelte Ábray. - Valójában most sincs. Maga az, aki egy eltűnt porosz tiszt után kérdezősködik szerte a városban, azt állítva, hogy az én vendégem volt? - Azt hiszem, igen - Zoltay mosolya szélesebb lett. Csak úgy áradt belőle a magabiztosság. — Már ha arról az úrról beszélünk, aki magával kocsizott át a városon, és a Kaszinó mellett szállt meg a Széchenyi utcában. - Nos, mutatkoztam a német úrral, de az túlzás, hogy az én vendégem lenne. Sajnálattal hallom, hogy eltűnt, de nem tudok többet, mint bárki más Egerben. - Mivel foglalkozik, professzor úr? - kérdezte Zoltay. - Feltaláló vagyok. - Hallhattuk a nevét valami kapcsán? - A kutatásaim bizalmas természetűek - Ábray arca elvörösödött, csak nehezen tartóztatta magát. - Ezen a gépen dolgozik? - Zoltay körbejárta az időgépet. Különös kinézete van. És működik? Ábray a segédhez lépett. - Kapcsolja be! - mondta neki. Amaz abbahagyta a takarítást. - Professzor úr? - Mi van, ma mindenki rosszul hall? - tört ki Ábrayból. Bemutatót tartunk a Hevesvármegyei Hírlap tudósítójának. A segéd felegyenesedett, és megtörölte a kezét a köpenyébe. Azután a géphez lépett, összekötött két vezetéket, és feltekert pár kapcsolót. A gép felzümmögött, életre kelt. Zoltay érdeklődve figyelte. - Mire való? - Vissza tudunk pillantani vele a múltba. - Hogyan?
A zaj hangosabb lett, Ábraynak meg kellett emelnie a hangját. Ezzel nem volt gondja: a hazugság azonban hangosan kimondva sem jelentett többet, mint halkan. - Úgy működik, mint egy hatalmas fényképezőgép. A fénysugarakat fogja fel és vetíti ki, mint a Lumiére testvérek szerkezete, a cinématographe. Arról hallott? - Igen. Két éve májusban a Royal Nagyszállóban magam is megtekintettem a Lumiére testvérek fototechnikai találmányát. Tavaly pedig újabb kisfilmeket is láthattam a Plasticon- házban, az Andrássy úton. Bizonyos Stein Mór úr üzemeltette a készüléket, akivel interjút is készítettem. Felettébb impozáns technikai teljesítmény. Szórakoztatóbb, mint a kinetoscope. Ábray felnevetett a kinetoscope hallatán. - Edison másokból él - mondta gúnyosan. - Tehetségtelen kis senki. Lopni tud, nem alkotni. A kinetoscope egy vicc. — A világ felnéz Edisonra. — A világnak nincs szeme az igazi tehetségekre. - Ábray tekintete felragyogott. - Ezt nézze meg! Ha ebbe belenéz, azt sosem felejti el. Olyan lesz, mintha minden valódi lenne. Színek, szagok... - Ábray kuncogott saját elmés bevezetőjén. Arra készült, ha Zoltay benéz a spirálba, egyszerűen belöki. Csakhogy Zoltayt nem 1840-be küldi majd, hanem tízezer évvel előrébb, amikor ezen a tájékon még vadállatok éltek, és ember alig. Ott maradjon életben a nagyképű firkásza! A gép oszlopai között, a tekercsek és drótok mögött kékes szikrák pattantak fel, és a felső félkaréjból fényfátyol sugárzott. Az ólomszínű gömb egyre gyorsabban forgott, a tér lassan megnyílt. -Jöjjön közelebb! - intett Ábray. - A múlt csodái feltárulnak. Zoltay Ferenc közelebb óvakodott. Nem tudta, mire számítson, de óvatosságra intette az eltűnt segéd és az eltűnt német története. A fényspirál elmélyült és tucatnyi színben vibrált. - Távolról nem látja, biztatta Ábray az újságírót. - A németet nem találja meg nálam, de a találmányomat megnézheti. Még egy lépés, és Zoltay ott állt a spirál előtt. Látni vélt valamit... Előrehajolt. Ábray ekkor visszalépett és kinyújtott karral belökte az újságírót a fénybe. Zoltay azonban résen volt. Talán a veszélytől kiélesedtek az érzékszervei. Amikor megérezte a lökést, két karját szétcsapva megkapaszkodott az első pár vibráló, remegő oszlopban. A testén kékes fények futottak végig, és egészen a belső szerveiig megrázták, ám magánál volt, és képes volt visszakozni, elugrani a készüléktől. Ábray azonban nem adta fel. Gyilkos düh éledt benne, amiben benne volt minden frusztrációja, amelyet az újságírók és a segédjei okoztak. Amit a hálátlan világ okozott. Oldalra nyúlt és felmarkolt egy olajjal teli üveget az asztalok egyikéről. Meglendítette, de Zoltay elugrott előle. Ábray keze és az üveg elsuhant a firkász arca előtt. Zoltay is megragadott valamit, de az csupán egy söprűnyél volt. - Maga őrült! - kiáltotta.
Ábray megvadult bikaként rohant rá. Akkora erő támadt benne, hogy lendületében még a készüléket is felborítja, ha nem rögzítették volna a padlóhoz. Zoltay hiába tartotta maga elé a seprűt, a tudós eltalálta a nehéz üveggel a vállát. Az újságíró felkiáltott, jobb keze lehanyatlott. Ábray meglökte és újra lesújtott, ezúttal a fejére. Az üveg szétrobbant, Zoltay arcát elöntötte az olaj, de jutott belőle bőven mindenhová. Az újságíró a földre omlott, ám még nem vesztette el az eszméletét. Ábray föléje lépett, de elbotlott a seprűben, és ő is a földre zuhant. Már se látott, se hallott. Artikulálatlan hang kíséretében térdelt fel, és a palack csonkjával szúrt. Az őr és a segéd a fal mellől döbbenten nézték a kíméletlen küzdelmet. Zoltay a kezét kinyújtva védekezett, akkor már erősen vérzett a fejsebéből. Ábray üvölteni kezdett, előredobta magát, és testével sodorta el az újságírót. Oldalra gurultak, ahol Zoltay megkapaszkodott egy fémrúdban. Megrántotta és a kezében maradt. A rúdból vezetékek csonkjai meredtek elő. Találomra sújtott vele Ábray felé, és az állán találta el. Ebben a pillanatban a gép belső lapjai közül kettő levált, a tető megbomlott, és pörögve tűnt el a semmiben. Szikraeső hullt a küzdőfelekre. Zoltay képtelen volt ellenállni Ábraynak. Felszakadt az arca és a homloka. A tudós felemelte jobbját és lecsapott, ekkor már Zoltay mellkasára. Aztán megint lecsapott és megint, legalább kéttucatnyiszor. A fénylő örvénylést, miközben Ábray megállíthatatlanul tombolt, egyik pillanatról a másikra hatalmas robbanás követte, és a gép kiszakadt a padlóból. Ekkor az újságíró már halott volt. A többiek szerencséjére a robbanás is átcsúszott az idő kapuján, így hatása csak korlátozott volt a szobában. Az ott tartózkodók túlélték. Ábray átrepült a szoba túloldalára, és zúgó fejjel, üres elmével feküdt pár percig. Kellett egy kis idő, míg vértől és olajtól mocskosan, bűzösen rájött, hogy ki ő, mit csinált, és az milyen következményekkel jár. Elhallgattatta a firkászt, de milyen áron! Az időgép komolyan megsérült. Ha eddig Ábray bajban volt, akkor most végzetes hibát vétett. 8. Eger, 2005 szeptembere. Logikus — gondolkodott el Jonathan Hunt a taxi hátsó ülésén ülve, miközben elhajtottak a szépasszony-völgyi Öregsor megannyi borospincéje előtt. - Teljesen logikus. Emlékezett a Jámbor Mihály asztalán talált levélre, amelyben Gárdonyi az Istenes pincét ajánlja egyik hölgyismerősének, mint olyan helyet, ahol remek bort mérnek. Azt írta, hogy sűrűn megfordul ott. Ezt nyilván Jámbor Zsigmond is tudta, tehát ha el akart valamit rejteni Gárdonyi számára a jövőben, akkor azt a borospincében megtehette. Az Istenes pincéhez több parkolóhely is tartozott a domboldal alján, ám most csupán két autó állt ott. A taxi be sem kanyarodott, Jonathan az utcán szállt ki belőle, majd felbaktatott a domboldal közepén álló házhoz. A
kerthelyiség faasz- talainál páran ültek csak, előttük bor és fatálon hideg ételek. Jonathan gyomra megkordult. Egy alacsony, farácsos ajtón át belépett a pince belsejébe. Az első helyiségben szürke falak és fehér lámpafény fogadta. A jobb oldali fal mellett vörös abroncsú hordók sorakoztak, mögöttük egy régi présgép állt. A másik oldalon a pince kitágult, három sor asztal is elfért régi, falusi székekkel. Az asztalon kockás terítők, gyertyatartók. A kőfalakon domborművek. Jonathan szeme megakadt egy kopott Krisztus-ábrázoláson. Közelebb lépett, és észrevett egy falitáblát is. „A Szépasszony-völgyben vágott pincék közül - a hagyomány szerint - e három pince a legrégibb. Úgy tartják, hogy a középső borospincét még a török idők előtt készítették, melyet a XVI. szd.- ban egyházi célokra is használtak. E domborművekkel gazdagon díszített borház és a két pinceág egykori tulajdonosa módos városi polgár volt." A törökverő Boldogi Bulcsú öregkorára módos városi polgárrá vált gondolta Jonathan. - Jó napot, uram! - köszönt rá egy mély hang. - Foglaljon helyet nálunk! Testes, kötényt és börmellényt viselő férfi állt mögötte. Barátságos arca volt, és hatalmas bajuszt viselt. Kedélyes fickónak tűnt. Ideillett a pincébe, látszott rajta, hogy bár sem a jó magyar étkeket, sem a bort nem veti meg, azért mindig tudja, hol a határ. - Nagy Tamás vagyok, a pincemester - folytatta. - Egyedül van? - Egyedül - felelte Jonathan. - És nem borkóstolásra jöttem, abból volt elég tegnap. Engem a pince érdekel. Jonathan Hunt vagyok. A New York Timesnak dolgozom újságíróként. Az egri pincéket és borokat kutatom, és egy nagy cikksorozattal készülök. Megtenné, hogy válaszol néhány kérdésemre? - Istenhozta! Persze, kérdezzen csak. Sajnos a tulajdonossal, Taray úrral nem szolgálhatok, ő éppen külföldön tartózkodik. - Értem. Ezek szerint Taray úr az Istenes pince tulajdonosa. - Taray Tibor úr, egész pontosan. Régi vendéglátós család. Tán még a dédapjuk vette meg ezt a pincét. Nagy dolog volt az, kérem, ez a pince már a törökök idején is létezett. A legenda azt tartja, hogy ide jártak imádkozni a keresztények, amikor tiltott volt a templomba járás. - Igen, most olvastam a táblán, hogy egyházi célokra is használták... Jonathan tekintete elkalandozott, a pincérnő elhaladt előttük egy grilltállal, és kilépett a teraszra. Nyomában a frissen sült hús illata maradt csak. Üljünk le, Nagy úr! - nyelt egyet Jonathan. - Tulajdonképpen ennék is valamit, mert a mai anyaggyűjtés során kimaradt az ebédem. - Éhesen pedig nehéz koncentrálni - helyeselt a pincemester. - Üljön le ide a szélső asztalhoz, Hunt úr, én pedig hozom az étlapot. - Nekem elég, ha ajánl valami finomat és kiadósat, amit gyorsan el lehet készíteni — felelt Jonathan. r ? - Remek magyaros ételeink vannak... - biztosította a pincemester arról, hogy jó helyen jár, ha enni akar. A pincérnő visszatért, és a férfi már meg is rendelte nála Jonathan késői ebédjét, azután helyet foglaltak az asztalnál.
- Hol is tartottunk? - ráncolta össze a homlokát a pincemester. - A keresztényeknél, ugye? A hódoltság idején nem nagyon lehetett miséket tartani, így ezek a titkos helyek maradtak csak meg a hívő magyaroknak. Ebből az időből származnak ezek a domborművek a falakon. - Mindegyik? - Igen. Több mint négyszáz évesek. Maga a pince pedig ötszáz is megvan. Magának elmondom, hogy az előző tulajdonosok, a Boldogiak, a Bajzik család és a Tarayak is ebből húztak hasznot. Nagyon ügyesen! Ezen a helyen a falak olyan érdekesek, mint amilyen jó a bor. - Van még más eredeti dolog is a pincében? - kérdezte Jonathan. - Mire gondol? - Berendezési tárgyak, hordók... - Vannak különlegesen régi hordóink, de nem tudom, lehetnek-e azok olyan régiek - ingatta a fejét Nagy Tamás. - Mindenesetre bort már nem tárolunk bennük, díszhordók csupán. Taray úr így is nevezi őket. - Nézze, be kell vallanom, azon túl, hogy tényleg amerikai újságíró vagyok, anyai ágon magyar... - Sejtettem én, hogy nem gyorstalpalón tanult meg magyarul, mint én tavaly németül - somolygott a pincemester. - Gratulálok. Ezek szerint a rokonokat látogatja itt Egerben? - Nem, nem, nincsenek itt élő rokonaim. - Csak nem azt mondja, hogy épp ennek a Boldogi családnak a sarja? - Bizony - Jonathan hirtelen ötlettől vezéreltetve rábólintott. — Egy kicsit magam is Boldogi vagyok... - A, hát akkor már értem, miért érdekli kifejezetten ez a pince! Szívesen megmutatom magának. - Az remek lenne - örült meg Jonathan. - Előbb szétnézek itt, ebben a teremben, és azután szaván fogom! - Tegyen úgy! - Nagy felállt. — Addig én is utánanézek, elégedettek-e a vendégeink odakint. Jonathan biccentett. És miután a pincemester távozott, nekilátott a falak átvizsgálásának. Hátha talál egy rejtekhelyet valahol. 9. A bejárati ajtó mellől indult, és minden domborművet alaposan megvizsgált, mint valami műértő. Az ábrázolások egy része valóban vallási témájú volt, a keresztre feszített Krisztusról nem egy domborművet kifaragtak. De akadtak ökörrel szántó földművesek is. A kopásnyomokból ítélve egyik sem a közelmúltban készült. A fal fényéből pedig lehetett sejteni, hogy ezer és ezer kéz megérintette már őket. Jonathan ismét megérezte a régmúlt idők varázsát, azoknak az embereknek az erejét, akik végigélték a történelem viharait és helytálltak minden körülmények között. Akik névtelenül is meghatározták a világ folyását. Mert ezeket a nyomokat nem nagy királyok, püspökök hagyták örökül és imádkoztak előttük valaha, hanem a mindennapok emberei. Akiknek családja hitükben megerősödve kitartott a török uralom végéig hogy ismét benépesítsék e vidéket. Benépesítették és formálták.
Jonathan itt-ott még a falat is megkopogtatta. Talán üre get rejt, amit évszázadok óta nem nyitottak fel. Ha nem a gyűrű rejtekhelyét fedezi fel, ha nem kincseket talál, csak egy ócska csizmát, most annak is örült volna. A keresésben már nem az érték számított, hanem a hagyaték. A múlt. Megkerülte az asztalsort, és egy másik falhoz lépett, amelynek tövében szintén piros abroncsú, üres hordók álltak. Ez volt a legsötétebb sarok, de a kis zseblámpa még ott volt a zakója zsebében. Kivette és a fénykörét a falra irányozta. Elfog - villant a szemébe. Jonathan lélegzete elakadt. Rávilágított a felirat elejére. JZs. Jámbor Zsigmond? JZs. Elfogtak - mondta a felirat. Alatta kisebb betűvel: Térképem. Ez mi?-Jonathan összezavarodott. - Ez lenne az Istenes pince üzenete? Nem - adta meg mindjárt a választ magának. - „A gyűrű tulajdonosa Boldogi." Ezt állította a talizmán belsejében a véset. Ez minden bizonnyal egy másik jel. Vagy tán nem is jel. Csak egy tudósítás. Elfogtak. Jonathan megborzongott, és nem csupán a pince hűvösétől. Most megtudhatta, miért így alakult minden. Miért kellett üzeneteket hagynia Jámbornak. Miért nem tért haza. Az élete végébe bepillanthatott, de a kezdetekbe mindeddig nem... Elfogták. De kik? Egy pillanat múlva azonban Jonathan megérezte a frissen sült hús illatát. Megfordult, a pincérlány éppen neki terített. Kedvesen a férfira mosolygott, és megkérdezte, kér-e inni valamit. Jonathan megköszörülte a torkát. Nehezen tért vissza a jelenbe a múlt hangulatából. Végül ásványvizet rendelt. Malacot kapott friss burgonyával, párolt káposztával. Szinte lélegzetet sem vett, úgy ette meg. Ekkor jött rá, mennyire nem törődött ma a gyomrával. Az a véset a falon nem hagyta nyugodni, de kényszerítette magát, hogy egyen. A pincemester odalépett hozzá, mosolygott, megkérdezte, minden rendben van-e. Jonathan bólintott, és elrágcsálta a malac keménnyé pörkölődött bőrkéjét is. Kérdezze meg a pincemestertől, mit tud a feliratról? Felesleges. Nagy nem lehet tisztában azzal, hogy Jámbor Zsigmond véste-e ide. Jonathan bekapta az utolsó falatokat. Ő most a gyűrűért jött, nem a felirat miatt. A JZs. Elfogtak és a Térképem nem utal a gyűrűre. Sőt térképről eddig szó sem volt. Hacsak... Hacsak nem a Jámbor Mihálynál lévő Gárdonyi-féle térképről van szó. De azon semmi sincs. Semmi jel. Az a pincét jelezte csak, ahol Jámbor Zsigmond élt. Nagy Tamás visszatért, és az üres tányérra bökött. - A későn jött ebéd mindig gyorsan elfogy. Óhajt még valamit? - Bőven jóllaktam, köszönöm - tette le az evőeszközöket Jonathan. Isteni volt. - Szusszan egyet, vagy induljunk neki most a hátsó pincéknek?
- Menjünk most! A pincemester intett, hogy kövesse. - A pincét vulkáni tufába vájták még az 1500-as években - kezdte az idegenvezetést. A második helyiségben egy hosszú asztal állt, még több székkel. Két oszlop tartotta a mennyezetet. - A török hódoltság idején azonban módosult a pince eredeti funkciója, a bortárolás helyett imádkoztak itt. Hajdanán a sziklából még oltárt is kifaragtak a misékhez. Most sem csak borospinceként szolgál, hanem rendezvényhelyszínnek is használjuk. Százhetven ember is elfér egy nagyobb alkalomkor. Jonathan hallgatta, bólogatott és a falakat vizsgálgatta. A pincemester a vendéglátásról beszélt, annak könnyedebb, vidámabb oldaláról, és a lehetőségekről, mennyiféle programot lehet itt csinálni. Áradt belőle a szó, még akkor is, amikor Jonathan háttal állt neki, és a látszólag üres falat nézegette. Miután Jonathan gondosan körbenézett, a pincemester egy kulcsot vett elő a zsebéből. - A harmadik pincét a bor tárolására használjuk. Itt találhatók a hordók. - Már hiányoltam őket - bólintott Jonathan. - Elvégre egy borospincében valahol lenniük kell hordóknak is. - Ez nem nyilvános hely, egyszóval nem mindenkit engedünk be ide. De egy Boldoginak... - A nevem Hunt. - Persze. De valahol Boldogi is... A pincemester kitárta Jonathan előtt az ajtót, és bátorítóan intett, hogy menjen előre. A három pince közül ez volt a legnagyobb és leghosszabb. A falak mellett hordók sorakoztak, a penészes falak, a tölgyfa és a bor összetéveszthetetlen, egyedi illata betöltötte a helyiséget. Félhomály uralkodott, és jóval hűvösebb volt, mint kint. Jonathan megérintette a hordókat, úgy sétált beljebb. - Saját boraik vannak? - Többnyire. Saját szőlőből vagy felvásárolt szőlőkből. De tartunk más pincészetektől is borokat. A vendégek szeretik a nagy választékot. Úgy, mint az ételben. - Értem - fordult meg Jonathan. - Szép nagy ez a pince... Másutt is tárolnak bort? - A palackos borokat másutt tartjuk, igen. Ahogy visszafordult, Jonathan meglátott valamit a pincemester feje fölött a falon. A Boldogiak címere volt, közvetlenül a mennyezet alatt. Láthatóan másfajta kőből faragták, mint a pince fala. Barnás színe elütött a riolittufa szürkeségétől. Az oroszlánok alig látszottak, kardjuk elkopott, akárcsak a címer szalagjai. - Látom, a Boldogi-címer még itt van - mondta Jonathan. - Hiába múlt el annyi év... Nagy a feje fölé pillantott. - Valóban. Az a Boldogiak címere? Nem is tudtam. - Nem látta? - Láttam persze, de annyira a pince része... - A pincemester mentegetőzött. - Egy idő után természetesnek tűnnek ezek a dolgok. Az ember jön-megy, mindennap látja. Fel se figyel rá.
- Igen, tudom, hogy van ez. Kintről asztalok mozgatása és székhúzogatás hangja hallatszott. Nagy bocsánatkérő arckifejezéssel fordult Jonathanhoz. -Megnézem, mi folyik odakint. Elnézését kérem... Egy perc, és itt vagyok. Addig nézze meg a hordókat. Kilépett a pincéből, Jonathan pedig rögtön tudta, hogy itt az egyedülálló alkalom. Tudta azt is, hogy nem sok ideje van. Egy fakalapácsot pillantott meg a sarokban, amit valószínűleg a dugók beütéséhez vagy éppen meglazításához használtak. Felmarkolta, majd fürgén felmászott a bejárathoz közeli hordó tetejére. Meglendítette a kalapácsot, és rávágott a címerre. Tompa hangon szólt, jelezve, hogy mögötte üreg van. A második ütésbe Jonathan még nagyobb erőt adott. Messzebbről és vállból lendítette meg a fakalapácsot. A címer mintha kicsit megbillent volna. Jött a harmadik ütés, amire megrepedt, majd a negyedik, amire három darabra tört. Jonathan sebesen dolgozott. Ledobta a kalapácsot, majd beletúrt a lyukba. Egy ládikához értek az ujjai. Belekapaszkodott és kihúzta. A méretéhez képest jó nehéz volt. Megfogta a baljában, és visszanyúlt a résbe. Bőrzacskót tapintott, benne pénzeket. Az nem érdekelte. Nagy hangja hallatszott kintről, a vendégeket a belső terembe irányította. Jonathan gyorsan döntött. Megfogta a címer legnagyobb darabját, és visszaállította a rés aljára. A két kisebbik töredék a földön feküdt. Leugrott a hordóról és a ládikát a földre rakta. Felkapta a címer maradványait, és gyorsan visszamászott velük a hordóra. - Erre, erre - mondta kint a pincemester a beérkező csoportnak. - Ennél az asztalnál mindenkinek jut hely... Jonathan beillesztette a kis darabkákat is a helyükre. Figyelmes szemlélő biztos észreveszi, hogy a címer törött és beljebb van, mint eddig, de maga Nagy mondta, ugye, hogy a napi rutin során átsiklik az ember szeme a részletek felett... és itt elég sötét is van. - Kérem, válasszanak italt! - mondta Nagy Tamás, és a hangja most közelebbről hallatszott. Jonathan leugrott a hordóról. Látta a pincemester árnyékát a keretben... Gyorsan lehajolt, és felkapta a ládikát. Épp csak sikerült elrejtenie. - Bocsásson meg - lépett be Nagy a harmadik pincébe. - Érkezett egy nagyobb csoport, és most velük kell foglalkoznom. - Semmi gond - hárította el Jonathan. A torkában dobogott a szíve. Ennyi idő is elég volt, hogy magamba szívjam a borospince és a hordók levegőjét. - De a borunkat nem kóstolta meg... - Ami késik, nem múlik. - Jonathan megkerülte a pincemestert, aki barátságosan mosolygott, és bólogatott. - Majd legközelebb. - Nézzen be, ha erre jár. Ennyiben maradtak. 10.
Juli az iroda faliórájára pillantott, és úgy vélte, elég lesz a mai napból. Legalábbis a munkából. Már negyedórával túllépte a nyitvatartási időt. Pont annyival, amennyivel korábban Évi lelépett. Juli kihozta a belső helyiségből a táskáját, és belepakolta mindazt, aminek egy női táskában lennie kell, és ami a nap folyamán elő is került belőle. Rúzs, kis tükör, egy bicska - amit az édesapjától kapott, és ma barackot vágott fel vele ebéd előtt -, papír zsebkendő, mobil. Aztán behúzta a cipzárt, és a táskát a vállára vetette, amikor megszólalt a telefonja. A lány már nagyon várta ezt a hívást. Jonathan volt a vonal másik végén. -Juli? - Szia! Merre jársz, kincskereső? - Épp visszafelé tartok a belvárosba. Nem végeztél még az irodában? Jonathan hangja különösen csengett. A lány, ha tippelnie kellett volna, talán a diadalittasra szavaz. - De, éppen összepakoltam a holmimat - felelte. - Akkor gyere el a Senator Házba! - invitálta a férfi. - Nemsokára én is odaérek. Mutatok valamit. - Végül is... nem is tudom — kérette magát Juli. - Ráérek. Mit akarsz mutatni, elárulod? - Találtam valami biztatót... - Még egy jel? - Talán. Talán nem. Jössz? - Aha. Feltétlenül látni akarom! Megyek! -Oké. Bye! Ott találkozunk. A vonal megszakadt. Juli egy pillanatig nézte a mobilt, aztán olyan gyorsan indult kifelé és olyan sebesen zárt be, ahogy még soha. 11. A lány már ott várt a portán egy üres tányér fölött, amikor Jonathan megérkezett. Amikor meglátta a férfit, eléje sietett. - Helló! - Jézusom, Jonathan, teljesen felkavartál. Idefelé végig azon gondolkodtam, mit találtál. - Juli lehalkította a hangját. - A gyűrűt? - Nem tudom - felelte titokzatosan a férfi. - Majd meglátjuk. - Na, ne csigázz már! - Menjünk fel a szobába! A lépcső alján Juli odaszólt a recepciósnak. - István, köszönöm a süteményt. Jonathan is megtorpant, mint akinek eszébe jutott valami, és zavartan fordult hátra. - Megengedi a szálloda szabályzata, István, hogy a hölgy feljöjjön? Juli zavarba jött. - Hát persze, menjenek csak nyugodtan! - mosolyodott el a recepciós. Jonathan előrement, és mutatta az utat. A lépcső tetején azonban félig visszafordult Julihoz. - István süteménnyel kínált? — kérdezte hitetlenkedve. - Nagyon kedves fiú. Illedelmes. Meghívott egy békára, amíg vártam rád. - Aha. Egy békára... Itt is vagyunk.
A férfi kinyitotta a szoba ajtaját, és előreengedte a lányt. - Lehet, hogy az ágy, hogy is mondják, rendetlen - mentegetőzött -, a reggelem kicsit sietős volt. - Ám aztán látta, hogy a takarító rendbe tette a szobát. Jonathan lezökkent az ágy szélére, majd benyúlt a zakója alá, és egy fémládikát vett elő. Akkorát, amekkora a tenyerében éppen csak elfért. Juli az ágy mellé, a földre térdelt, és érdeklődve bámulta a ládikát, amelynek tetején egy címer díszlett. - Szép ez a címer... De megmondanád, hogy honnan van? - Ez a Boldogi család címere. Feltehetően Boldogi Bulcsútól származik, aki elfoghatta Jámbor Zsigmondot, és elvehette tőle a gyűrűt még valamikor a 16. században. - Olyan régi ez a ládika? - Valószínűleg. A család leszármazottja még csak nem is hallott valódi kincsekről vagy nagy örökségről. Szerinte „A Boldogiak kincse a hordókban rejtezik". Ez azt jelenti, hogy ez a ládika réges-régóta ott feküdt, ahol megtaláltam. — Hol is? — Az Istenes pincében, a falban. — Nem bírlak követni — ingatta a fejét hitetlenkedve Juli. - De most nem is érdekel, hogyan jutottál el oda. Az érdekel, hogy mi van a ládikában. Ideadod? A férfi átnyújtotta. Juli a súlyát méregette, aztán megrázta. Nehéz volt és tompán csörgött. — Határozottan tele van! Jaj, de tele van... — Én is éreztem. Majdnem leszakadt a zsebem. — Mi lehet benne? Nem csak a gyűrű. — Mindjárt kiderül - villantott egy mosolyt Jonathan, visszakérte a ládikát, és a szeme elé emelte. Apró pánt volt rajta, és egy kis lakat. A fémpánt azonban már elvásott, elvékonyodott. — Ki kell nyitnunk. Kellene valami szerszám... -Nézd, van egy ilyenem. - Juli benyúlt a táskájába, és elővette a zsebkését. - Egy bicska. Apától kaptam. — Te ilyen fegyverekkel jársz az utcán? — Tudod: önvédelem. Hátha kell. — Remélem, hogy sosem... — Jonathan átvette a zsebkést, és kihajtotta a sörnyitó részt. Az tűnt a legerősebbnek. - Ez, azt hiszem, jó lesz. Betolta a pánt alá, majd egy határozott mozdulattal felfelé rántotta a tetejét. A fémpánt könnyedén elpattant. Jonathan, mintha csak a feszültséget akarná fokozni, akkurátusan behajtotta a sörbontót a bicskába, majd Juli felé nyújtotta. — Meg fogsz ölni - mondta szemrehányóan Juli, és a bicskát egy laza mozdulattal ledobta a földre. - Nyisd már ki! - Mély levegő, Juli! - Jonathan Hunt! A férfi megfogta a ládika tetejét - és felnyitotta. Ékszerek feküdtek a ládikában. Nyakékek, gyűrűk, egy arany pecsételő, mind szorosan egymás mellett. Az apró dobozkába a lehető legtöbb családi értéket zsúfolták össze.
Jonathan az egészet kiborította az ágyra. Ott csillogott szemük előttük a török gyűrű. Nagyon különbözött a többi ékszertől. A zöld ékkövet öt csillag és egy török félhold díszítette. - Itt van! - jött izgalomba Jonathan. Félresodort minden mást, csak a török gyűrűt tartotta a kezében. - Egész biztosan ez az! Látod ezt, Juli? - Várj, mutasd! Ez „a" gyűrű? - Igen! Az a gyűrű! A félhold és a gyémántcsillagok! Ez itt Jumurdzsák gyűrűje! Juli felvette, megforgatta. - Tényleg! Jonathan! - nevetett. — Ez elképesztő! - Ugye mondtam?! íme, a legenda valósággá vált. - És milyen gyönyörű! - Ez a legvégső bizonyíték. - Míg Juli csupán az ékszert látta a gyűrűben, addig Jonathan a történelem egészét, s az esélyt, hogy a történelmi idők megváltoztathatók. A török kort, Ábray Pált, a saját dédapját, Sámuel Huntot, aki tudtán kívül közel került ehhez a hihetetlen történethez, és akinek most ő is a nyomába ért. Ő, a New York Times újságírója, aki veszélyeket és titkokat hajszolt egész életében, talán azért, hogy tudat alatt hasonlatossá váljon dédapjához. A titkok azonban eddig a pillanatig nem voltak mások, mint mohó, hatalomvágyó emberek vagy csoportok aljas üzelmei. Egyik sem érhetett a nyomába Sámuel Hunt kutatásainak és nagyszerű kalandjainak. Talán csak ez... - Add nekem! — Juli kacéran mosolygott. — Hohó, na de, hölgyem, ez az ékszer egyben precíziós műszer, amely bizonyíték a történelem és a tudomány határainak áttörésére - nyúlt az ékszer után Jonathan. - Valamiféle jeladó... Juli elhúzta a kezét, Jonathan utánanyúlt. Megérezte a lány illatát. Juli még messzebb tartotta a gyűrűt, Jonathan még közelebb hajolt. Ám ekkor már nem az ékszerrel törődött, hanem a lány csillogó szemével és ajkával. Az incselkedő mosollyal... ...és érezte a forró leheletet, amely olyan volt, mint a legszédítőbb trópusi vihar. — Az időutazás... - suttogta Jonathan —, hogy a fantasztikum... fantasztikus... egyszerűen gyönyörű... Megcsókolta a lányt. ...és akkor már egyikőjüket sem érdekelte sem az ágyon szétszórt megannyi ékszer, sem a török gyűrű.
Eger, 2005 szeptembere. Jonathan ébredt először. Meg sem mozdult, nézte a halovány hajnali fénycsíkot, ami az ablakfüggöny résén szűrődött be, és hallgatta Juli békés szuszogását. Erezte tagjaiban a jóleső fáradtságot, és minden lélegzetvétellel azt a nyugalmat, amit csak az ilyen pillanatok adhatnak meg az embernek. Az ágy és a puha paplan, mellette Juli testének melege, illata régen érzett boldogsággal ajándékozták meg. A lány megmozdult, megfordult, és keze felkúszott Jonathan mellkasára. A férfi odapillantott, Juli mocorogni kezdett, mintha megérezte volna, hogy nézik. Aztán elmosolyodott. - Ne már! - mondta álmos hangon, aztán a lélegzése megint egyenletessé vált. Jonathan mosolygott, és csókot lehelt az orrára. Erre a lány felébredt, és kinyitotta a szemét. Kócos hajával, tétova pillantásával, felzavart kismacskának tűnt. - Jó reggelt - mondta Jonathan. - Jól aludtál? - Igen. - A lány nyújtózott, aztán hozzábújt. - Ugye, minden igaz volt a tegnap estéből? - Mire gondolsz? - Hát, hogy semmit nem álmodtam. Sem a gyűrűt, sem téged. Jonathan nevetett. Lenyúlt az ágy mellé. - Én biztos itt vagyok - felemelte a földről a gyűrűt. - És itt van a gyűrű is. Fogd meg, igazi-e! A lány eltolta a gyűrűs kezét, és megcsókolta Jonathant. - Nekem a kincskereső kell, nem a kincs - dorombolta. — A kincskereső sokkal többet ér... Jonathan visszacsókolta, és a következő percekben egymás gyengéd kényeztetése teljesen lekötötte őket. Amikor kibontakoztak az öleléséből, a lány a dereka alá nyúlt. - Egész éjszaka nyomta valami a derekamat - mondta, és kihúzott egy kereszt alakú arany nyakéket. - Nézd csak, ezen feküdtem. - Hadd lássam! - Jonathan átnyúlt a dereka fölött, és hasra fordította a lányt. A fenekén ott vöröslött a kereszt jele. - Meg lettél jelölve. - Akkor ez most holtomiglan-holtodiglan? Jonathan nyomott a jelre egy csókot. - Elmúlik... Juli nevetve a hátára fordult. - Na, adja ide, Hunt úr, azt a gyűrűt, amelyért annyi veszélyt vállalt. Ide vele, hadd nézzem meg értő, női szemmel. Jonathan átnyújtotta. Ő a lányt csodálta, a lány pedig az ékszert. - Érdekes - Juli megforgatta az ékkövet, ami, úgy tűnt, hogy egy elcsavarható foglalatban van. - Tényleg igazad lehet, hogy ez a gyűrű valami szerkentyű is egyben... Nézd csak, be lehet nyomogatni a csillagokat! - Azért óvatosan, ez nagyon régi! -Lehet, de könnyen benyomódnak... - Juli egyre merészebben próbálkozott. - Jé, a hold meg forog közben. Jonathan aggódó arccal hajolt közelebb.
- Egészen biztos vagyok benne, hogy ez valami jeladó, amelyet Jámbor magával vitt a múltba. Biztos létezik az a kombináció, amellyel működésbe hozható. -Mindenesetre nekem nagyon tetszik... Hopp... Most visszatekeredett a hold... -Juli, kérlek, ne nyomkodd összevissza! - Rendben, nem bántom, de nem hiszem, hogy kárt tennék benne. Láthatóan tökéletesen működik. Mint egy régi óraszerkezet. - A lány a füléhez emelte a gyűrűt. - Még egész halkan kattog is. - Négyszáz év után? - Egy időgép esetében mit számít, hogy hány évszázadról van szó? Jonathan erre nem tudott mit válaszolni. Ehelyett kiszállt az ágyból, és elvonult a fürdőszobába. Juli forgatta és nyomogatta a gyűrűt. - Ha létezett időgép, vajon lehet neki a jövőből is jelezni? - kiáltotta utána Juli. - Ha most működésbe hoznánk, visszarepítene bennünket száz évvel? Jonathan fogkrémes szájjal dugta ki a fejét a fürdőszobából. - Nem akarom kipróbálni. Juli nem hagyta ennyiben. - Mi lehet a kombináció? Ha Jámbor Zsigmondnak ez a gyűrű kellett volna a visszatéréshez... - Én ilyet nem mondtam... - kiabált ki Jonathan fogkefével a szájában. - Miért másért kellett volna? - feleselt Juli. - Ez egy gép. Egy miniatűr gép. Meg kellene fejteni a kombinációt. Ha működik a szerkezet, akkor talán működik a jeladó is... Bár azt hittem, hogy a gyűrű megtalálásával véget ért ez a történet. Hiszen megtaláltad a bizonyítékot, hogy az öreg elmélete stimmel. A férfi arcát törölgetve bukkant elő megint. A törülközőt leterítette egy szék karfájára, majd leült az ágyra. - Igazad van - sóhajtotta. - És van egy teljesítendő kívánsága is Miska bácsinak. - Jonathan, te javíthatatlan vagy. Most magam ellen beszélek, de hogy a csudába fogod kitalálni a kombinációt? Ezt mindössze két ember ismerhette: Gárdonyi Géza meg az a Jámbor Zsigmond. Egyikük sem él már. - Igen. De mindketten hagytak nyomot az utókor számára. - Akkor hiszel benne? Jonathan vonakodva bár, de beismerte, hogy igen. Majd rámutatott a problémára. - Egyáltalán nem biztos, hogy egy ilyen titkos kódot lejegyez az ember. Főleg, ha mindössze két hétig kell fejben tartania... - Aztán mindjárt ellent is mondott magának. - Bár az sem tipikus, hogy csak úgy kitalálunk kódokat, összefüggéstelen számrendszereket vagy betűkapcsolatokat. Mindig van valami kapcsolódás a kitaláló életéhez. - Mindig ezt csinálod? - kérdezte gyanakodva Juli. -Mit? - Hogy magaddal vitatkozol. - Hozzátartozik az elfogulatlansághoz, hogy pró és kontra látjuk a világot. Csak úgy tudok jó újságíró lenni, hogy meg próbálok mások fejével is gondolkodni. - Ez... - Juli kereste a szavakat -, skizofrén.
- Az. - Jonathan mosolygott. - Most félsz tőlem? -Tőled? Soha... De akkor hogyan tovább? Biztos vagy abban, hogy a kód Jámbor Zsigmondhoz vagy Gárdonyihoz köthető? Jonathan felmászott az ágyra. Egészen a lány mellé. - Mondd, mi a belépési kódod az e-mailjeidhez? Juli az arcát fürkészte. - Most elmondjam? Gyanús vagy te nekem, Jonathan! De azért elárulom: Buksi02. - Na, és miért? - Mert ez a kutyánk neve, ráadásul a második, mert az előzőt is így hívták. A lány elnevette magát. - Tényleg igazad van! A riasztókódom is... Na jó, ezt azért már nem árulom el, még ha az e-mailes jelszavamat ki is szedted belőlem ilyen furmányosan... - Látod? Kis szerencsével meg lehet találni azt az összefüggést, amellyel Gárdonyi és Jámbor megalkották a visszahívó kódot. - Kis szerencsével? Elég nagy kell ahhoz! Mert Gárdonyi Gézával kapcsolatban maradt ugyan néhány feljegyzés, de, mondjuk, a kutyája nevét, ha volt, nem biztos, hogy megtalálod. De mi van, ha Jámbor Zsigmond életével kapcsolatos a kód? Akkor aztán keresheted! -Jó. Akkor nagy szerencsével... Megyek. Hátha rám talál az a szerencse. - Mész? Engem itthagysz? - Azt mondtad, ma csak később leszel azzal a csoporttal, ráérsz felkelni. Hát lustálkodj még nyugodtan, aztán add le a kulcsot odalenn a recepción. A békás Istvánnak. Juli Jonathan arcába csapta a kispárnát. A férfi elhajolt. - A gyűrűre meg vigyázz! Juli tréfásan dacoskodott. - És ha ellopom? - Gondolod, hogy ha Boldogít megtaláltam, téged nem talállak meg? -Jaj, te nagyszájú! - Naná - Jonathan egészen közel hajolt, hogy megint megcsókolja a lányt, de durva kopogás szakította félbe mozdulatát. A szállodai szoba ajtaján kopogtak, nem éppen finoman. Aztán felharsant egy kemény hang. - Jonathan Hunt, kérem, nyissa ki az ajtót! - Ki az? - kérdezte megütközve Jonathan. - Rendőrség. Velünk kell jönnie. 2. A Heves Megyei Rendőrkapitányság az Eszterházy téren állt. A rendőrök tisztelettel bántak Jonathannal, bekísérték egy hadnagyhoz, aki leültette egy kopott székbe, és biztosította arról, hogy csupán tanúnak hívták be. Leégett egy ház Szarvaskőn, és a tulajdonosok eltűntek. - Boldogi Pál és felesége - mondta a nyomozó, akit Péterfy Zoltánnak hívtak, miután felvette Jonathan adatait. — A szomszédok említették, hogy egy taxi járt az Orom utcában tegnap kétszer is, és a taxiállomáson megkaptuk az ön személyleírását és a címét. - A címemet? - A törökfürdőbe a Senator Hotelből rendelt taxit.
- Igen. - A taxisok azonosították. - Értem. - Jonathan a fejét ingatta. - Mit tehetek önökért? Péterfy a számítógépen megnyitott egy ablakot, majd a keze tétovázva megállt a billentyűzet felett. - Tegnap kétszer is megfordult Szarvaskőn Boldogi Páléknál. Miért? - Egy újságcikket írok a New York Times hétvégi mellékletébe Magyarország borospincéiről. Az Istenes pincének a Boldogi család volt egykor a tulajdonosa. Ezért szerettem volna beszélni velük. - Kétszer? - Először csak Boldogi Pál feleségével találkoztam. Megadtam a telefonszámomat, és amikor a férje hazaért, felhívott. Félúton voltam Eger felé, de visszafordultam, és másodjára sikerült Boldogival beszélnem. - Miről? Lehetett ennek valami köze az esti gyújtogatáshoz? Jonathan szava elakadt. - Gyújtogatás volt? A nyomozó csak bólintott. - Ez biztos? - kérdezte Jonathan. - Két tűzfészek volt a két szobában, és megtaláltuk a benzineskannák maradványait. A házat felgyújtották, Boldogi Pál és felesége pedig eltűntek. Jonathan az ölébe eresztette a kezét, és hátradőlt a széken. Nem tudta, mit mondjon. Az előző napokon történtek fényében nem lehetett biztos abban, hogy Boldogiék házát nem a német vagy a napszemüveges alak gyújtotta fel. Mi van, ha mégis ő okozta az egészet azzal, hogy felkereste a családot? Ha az ő nyomozása hozta a fejükre a bajt. Ha Boldogiék már nem élnek... az is az ő felelőssége lenne. És vajon mit árulhat el a történetből a hadnagynak? Jonathan segíteni akart, de a rendőrség hinne neki? Ha miatta történt mindez, kötelessége tenni valamit. Azonban ő sem tud sokat. - Segíteni akarok - mondta komolyan. — Elmondom, amit tudok. - Hallgatom - bólintott a rendőr, és leütött pár billentyűt a számítógépen. - A borospincékről szóló cikkem nyomán ráakadtam egy régi legendára, amely szerint a 16. században élt Boldogi Bulcsú kincseket halmozott fel. Ez egy meg nem erősített történet volt, ám az utóbbi napokban, amikor nyomoztam, felkeresett egy német akcentussal beszélő férfi, és közölte, hogy jobban teszem, ha abbahagyom a kutatást. - Ez hol történt? - A Tetemvárnál. Egy Opelbe tuszkoltak be, és ott tettek ki. - Tették ki? - Péterfy előredőlt. - Hányan voltak? - Négyen. A sofőr, akit nem láttam jól. A német, aztán egy középkorú magyar, aki Barabás Péternek nevezte magát, és azt mondta, Egerben lakik. Illetve egy napszemüveges, öltönyös alak, könnycsepp tetoválással a jobb szeme alatt. - Várjon! - mondta Péterfy, és röviden mindent begépelt a számítógépbe. Aztán felnézett. - Kérem, folytassa! - Többet nem tudok mondani. Kivittek a Tetemvárhoz, és megfenyegettek. - Miért nem jelentette ezt a rendőrségen? - Mit? Hogy megautókáztattak?
Péterfy tekintete arról árulkodott, hogy helyteleníti a másik viselkedését. Jonathan legyintett. - Nem hittem, hogy ennek van jelentősége. Két hete New Yorkban rám lőttek egy cikkem miatt. Ön szerint érdekelt engem az, ami a Tetemvárnál történt? -Magára lőttek? - hajolt előre Péterfy. Sokféle gondolat futott át rajta, de a legerősebb köztük a gyanú volt, hogy Jonathan a bolondját járatja vele. - Valamelyik cikkem miatt. Valószínűleg nem is akartak eltalálni, csak figyelmeztetésnek szánták. A szerkesztőm, Patrick Godwin meg tudja ezt erősíteni. - Maga mindig ennyire könnyedén veszi, ha az életére törnek? - A New York-i rendőrség nyomoz, én meg itt vagyok. -Jonathan vállat vont. - Nem tudom, mit tehetnék. - Értem. - Péterfy felírta a Patrick Godwin nevet az asztalán egy cetlire. -Szóval itt, Egerben, a fenyegetések ellenére is folytatta a kincsek utáni kutatást? - Akkor még szó sem volt kincsekről - intett nemet Jonathan. — A történelem érdekelt csupán. Igazából semmi nem erősíti meg a legendát, és én magam nem is hiszek benne. - Persze, ha megtalálná, sem hinne benne. - Ha megtalálnám, akkor hinnék benne — Jonathan nem hallotta ki a cinikus felhangot a nyomozó szavaiból. - De akik megfenyegettek, azok minden bizonnyal látatlanul is hittek benne. -Tud komolyabb személy leírást adni róluk? - Természetesen. Péterfy megint gépelt egy keveset, majd megkérte Jonathant, írja le pontosan a támadóit. Jonathan megtette. - Lássuk csak - morogta a nyomozó, miután a személyleírásokat sokkal aprólékosabban rögzítette, mint a korábban elmondottakat. - Ezek után ön felkereste a Boldogi családot. - Igen. Boldogi Pál elmesélte a család történetét, illetve amit arról tudott. Megkínált konyakkal és rétessel. Elbeszélgettünk, és én eljöttem. - Este hol tartózkodott? - A szállodai szobámban. - Egyedül? Jonathan habozni látszott. - Nos? - kérdezte a nyomozó. - Nem. Sárosi Juliannával. - A lányommal? Meglepetésében Jonathan kis híján hátradőlt a székkel. Amikor felpillantott, Sárosi György állt mellette. -Julival voltál az éjszaka? Jonathan felállt. - Ááá... igen... Sárosi úr. - Gyuri bátyám! — A nyomozó felegyenesedett az asztal mögött. - Itt kihallgatás folyik. - Ami rám is tartozik, nemde? - Sárosi szeme villámokat szórt. Jonathan pár lépést hátrált, egészen addig, míg meg nem állította az asztal. Szívesebben lett volna egy sikátorban egy drogdíler előtt, New Yorkban. - Izé...
- A lányom felment hozzád a szállodába? - kérdezte változatlanul komor arckifejezéssel Sárosi. - Így esett - nyögte ki Jonathan, aztán kihúzta magát. - Beleszerettem a lányába, Sárosi úr. Az apa tekintete összeszűkült. Nagy lett a csend. - Ennek még örülnék is - morogta Sárosi -, ha nem kellett volna a rendőrségre bejönnöm miattad. - Miattam? - Egy barátom telefonált, hogy behoztak. Péterfy kilépett az asztal mögül, és elmagyarázta a helyzetet. - Hunt úr gyújtogatás és feltehetően emberrablás miatt van bent tanúként. Az áldozatok otthonában látták tegnap délután kétszer is. Az elmúlt percekben lehet, hogy magukról az elkövetőkről adott személyleírást. - A német? - kérdezte Sárosi. - Igen - lepődött meg a nyomozó. - Tudsz róla te is, Gyuri bátyám? Sárosi figyelmeztető pillantást vetett Jonathanra, ami nem kerülte el Péterfy figyelmét. - Hallottam róla - mondta a vár biztonsági főnöke. - De ennél többet nem tudok. Nem ismerek senkit, aki német akcentussal beszél, és úgy néz ki, ahogy Jonathan leírta. - Rendben. - Péterfy visszatért a számítógép mellé. - Leírom a tanúvallomást, Hunt úr aláírja, és elengedjük. Megvárod, Gyuri bátyám? - Meg én! — Sárosi ezt úgy mondta, hogy Jonathannak fogalma sem volt róla, fenyegetésnek vagy támogatásnak vegye. - Kint leszek. - Rendben - mondta ismét a nyomozó. Sárosi megveregette Jonathan vállát, majd kiment. A férfi úgy érezte, malomkőnyi súlytól szabadult meg. - Hát, Sárosi Juli jó alibi - jegyezte meg Péterfy Zoltán. Jonathannak fogalma sem volt, hogy erre mit mondjon. Még mindig az járt a fejében, hogy kimondta... Kimondta, hogy szereti a lányt. 3. Eger, 1898 októbere. Gárdonyi szembenézett a végzetével. Abray Pál a kerítés előtt várakozott, és percekkel korábban bekiáltott a házba a nyitott ablakon át. - Gárdonyi Géza! Hallod-e, te firkász? - Csendben maradt, várt. Majd felelet híján folytatta. - Nálad van egy török gyűrű. Énnálam van a Jámbor gyermek. Az a gyűrű az enyém. Ez a gyermek a cserére vár. Jámbor gyermek? Mit tett Ábray? Elrabolta volna Jámbor Zsigmond fiát? Gárdonyi a ház túlsó végébe küldte édesanyját, majd zakót kanyarintott magára. Mint bosszúálló angyal, olyan tekintettel lépett ki otthonából, hogy találkozzon a tudóssal. Abray zavart tekintettel várt rá. Arca idegesen rángott. Nyoma sem volt a korábbi magabiztosságának. Inkább csapdába esett vadnak tűnt. Olyannak, aki mindenre képes. Veszélyesebb volt egy veszett rókánál vagy farkasnál.
- A gyűrű nincs nálam - jelentette ki Gárdonyi. - Milyen gyermekre akarja elcserélni? - Jámbor Zsigmond kölke nálam van. Egyszerű cserét ajánlok. Gárdonyi tekintete elsötétült. - Maga alávalógazember, aki megbűnhődik majd a tetteiért. - Én jelen pillanatban mások tettei miatt bűnhődöm - vicsorgott Ábray. Maga és az a bolond Jámbor kifőztek valamit ellenem. Amióta maga feltűnt, minden csak rosszabbá lett. - Nem főztünk ki semmit - felelte Gárdonyi. Kinyitotta a kaput, és kilépett Ábray Pál elé. A tudósnál nem volt semmilyen gyermek. - Nem főztünk ki semmit - ismételte meg az író. - Maga rabszolgaként bánik az embereivel. Mindent, amit kap, magának köszönheti. - A gyűrű kell - ismételte meg Ábray. - Jámbor nem jött vissza. Ott van a múltban. Volt valami tervük? Megbeszéltek valamit? Tudom, hogy az eltűnése előtti estén itt járt. - Hogy itt járt, ahhoz magának semmi köze. - Hogyne lenne közöm?! - üvöltötte Ábray. - Az én találmányomat használta. Az én gyűrűmet lopta el. Az én emberem és az én dolgaim. Igenis közöm van hozzájuk! Mit akart itt akkor este Zsigmond? Mondott egy kódot? Időt? - Nem beszéltem vele - felelt az igazsághoz híven Gárdonyi. Sajnos igaza volt Ábraynak abban, hogy botor önfeláldozása közben Jámbor megkárosította a professzort. - A tervéről én is csak másnap szereztem tudomást. - Kell az a gyűrű! Vagy a kód... Azzal visszahívhatnám. -Jámbort vissza lehet hívni? - Gárdonyi nem értette. -A németet is vissza kell hoznom... De neki meg gyűrűje nincs - hördült fel Ábray. Összevissza beszélt. - Mondja meg, hova ment Jámbor Zsigmond! Melyik korba? Melyik évbe? Ezt csak tudja? - Miért hiszi, hogy megmondom? - Mert a fiút csak akkor adom vissza az anyjának. Különben keresztet vethet rá. - Milyen ember öl gyermeket? - kérdezte felháborodva az író. Még közelebb lépett Ábrayhoz. Egy hajszálnyira volt tőle, hogy megragadja és megrázza. - Vannak külföldi kapcsolataim — hörögte a tudós. — Nem kell megölnöm. Eladom rabszolgának keletre, és tudja, akkor mi lesz vele? A Török Birodalomban kelendők a gyermekek. Vagy Perzsiában. És csak egy kódot vagy egy évszámot kérek... Az évszámot biztos tudja... Gárdonyi rezzenéstelen tekintettel fürkészte a mindenre elszánt tudóst. - Minek az az évszám magának? Visszahozza közénk Jámbort? - kérdezte. - Eszem ágában sincs - Ábray arcán a gyűlölet sötétje hullámzott át. - Azt kapta, amit megérdemelt. Visszatért valahova a múltba, hát éljen és haljon meg ott. Nekem a gyűrű kell. Abból egy van az egész világon, és legalább egy év, mire újat készítek... Kell az a gyűrű... - Hisz istenben? - Ennek semmi köze istenhez. Amihez nekem közöm van, az a tudomány! Ez meg tisztességes üzlet. Egy gyerek, egy gyűrű. Tisztességes csere. - Tisztességes?!
Gárdonyi tudta, hogy engedni fog. Nem teheti kockára Jámbor Zsigmond fiának életét. Jámbor megérti majd, még akkor is, ha ezért örökös száműzetéssel kell szembenéznie. - Maga gonosz ember, Abray professzor — Gárdonyi közelebb lépett. Kicsinyes és csalódott, mert a világ nem adja meg önnek, amit kér. Ezért aztán ön sem adja meg a világnak. - A világ nem érett meg a tudásomra — sziszegte Ábray. Az író halk szavai az elevenébe vágtak. - A tudósok kinevetnek, Jámbor elárult, én pedig azért küszködöm, hogy a történelem legnagyobb találmányát megjavíthassam. De honnan is tudná ezt maga, aki papír fölött kitalált történetekkel múlatja az idejét, mint valami álmodozó kamasz? Én fogom a világot megváltani... Enyém ez a feladat és ez a teher. És nem tűröm, hogy bárki az utamba álljon. - Gondolt már arra, hogy a világnak kell-e a maga megváltása? kérdezte még mindig halkan Gárdonyi. - Egy találmány, amely felbolygatja azt, ami már elmúlt? - Én a múltat kutatom, de valójában a jövőbe haladok - vetette ellen Ábray. - De maga már nem fogja látni, amikor a nevemet a jövő nemzedékei aranyba foglalják. -Egy gyermek életével fenyegetőzik... Egy ilyen ember sosem lesz példakép. Nem kell a jelennek, és nem fog kelleni a jövőnek sem. - Ezt kell tennem - üvöltötte Ábray. Teljesen kijött a sodrából. Arcát elöntötte a vér. - És ne merészeljen bírálni, meri az nem a maga dolga! - Ez igaz - bólintott az író kimérten. - Isten színe előtt majd számot kell adnia a tetteiről... Nekem nem tisztem. Hozza ide a gyermeket, és megmondom az évszámot. Előbb nem. Ábray lihegett, majd hirtelen hátralépett, és felemelte a kezét. A Gárdonyi-házat kerítő bokrok közül kilépett a magas őr, akivel az író már beszélt. A karján egy apró fiúcskát hozott, mint valami könnyű csomagot. A gyermek már korábban vörösre sírta a szemét, és most rémülten hallgatott. Az őr letette a földre, Gárdonyi pedig a fiúcska keze után nyúlt. Ábray előrelendült, és visszalökte a kis Istvánka kezét. - Az évszámot! - 1552. augusztus. Eger dicsőséges ostroma előtt - felelte Gárdonyi. Azzal megfogta a gyermek kezét, és besétáltak a kapun. Akkor már szaladt eléjük Mari, a szolgáló, és az ajtóban feltűnt az író édesanyja is. - 1552 — morogta Ábray. — Kitalálhattam volna... Csak egy esélyt akarok... Többet azonban Gárdonyi nem hallott, mert az udvar fölött szellő kélt és elsodorta a professzor mormogását. De nem is akart többet hallani. 4. Eger, 2005 szeptembere. Sárosi nem bírta sokáig: a rendőrségi büfében faggatta ki Jonathant a történtekről. Olyan szigorú tekintettel nézett, hogy Jonathan mindent bevallott... a nyomozásáról. Az éjszakáról alig beszélt.
- Szóval megvan a gyűrű - morogta Sárosi György. - És mihez kezdesz vele, fiam? - Megfejtem a kódját. - Hogyan? - Még magam sem tudom. - Segíthetek benne? - Egyelőre nem tudom, miben segíthetne, Sárosi úr, de köszönöm. Bízom benne, hogy miután Jámbor Zsigmond rájött, hogy a múltban ragadt, hagyott valamiféle jelet. Csak végig kell gondolnom, hogy én mit tennék a helyében. Sárosi György már-már sajnálkozva nézett rá. - Ebbe bele is lehet őrülni, fiam! Sokan kergetnek egy álmot, amit soha nem érnek el. - Tudom - biccentett Jonathan. - Jámbor Mihály is ezt tette. De legvégső esetben még mindig szétszedhetjük a gyűrűt, hogy kikutassuk a működési elvét. Elvégre amit száz évvel ezelőtt egy zseni kitalált, azt csak megfejti egy mai átlagos tudós! - Aha - biccentett Sárosi bizonytalanul. - Egy mai tudós. Magyar tudósokért, fiam, külföldre kell menned. - Hogy értsem ezt? - kérdezte Jonathan, de Sárosi nem magyarázkodott. Adott egy névjegykártyát. - Hívj, ha valamire szükséged van! - Úgy lesz - biztosította Jonathan, majd nézte, ahogy Juli apja feláll és elsétál. Ezek után kért egy kávét és egy kiflit a büfében. Miközben a kiflit elrágcsálta, arra gondolt, talán vissza kellene térnie a Gárdonyi-házba. Lehet, hogy elkerülte valami a figyelmét. 5. Iza néni ugyanabban a sárga köpenyben ült a Gárdonyi Géza Emlékmúzeum asztalánál, mint napokkal korábban, viszont egy másik keresztrejtvény feküdt előtte. - Kezét csókolom! - köszönt Jonathan. - Iza néni, emlékszik rám? - Jó napot, John fiam! - nézett fel az idős hölgy. - Hogyne emlékeznék. Maga kis híján szétszedte Gárdonyi Géza dolgozószobáját. Most mi járatban erre? Felássa a kertet? - Tudja, azt hiszem, sikerült nagy lépést tennem afelé, hogy bebizonyítsam Jámbor Miska bácsi igazát. De az utolsó ajtó kinyitásához még egy kulcs nagyon hiányzik... - És azt gondolja, John, hogy ez a kulcs itt van, Gárdonyi Géza házában? - Látja, Iza néni, abban nem vagyok biztos, hogy éppen itt a házban, de biztos, hogy Gárdonyi körül keresendő. Tudja, van egy titok, amit csak az író és Jámbor Zsigmond, azaz Jámbor Miska bácsi nagyapja tudott... Iza néni szomorúan ingatta a fejét. - Gárdonyi Géza körül sok titok volt, de nem hiszem, hogy van ember, aki megfejtheti. Az idő sok mindent elmosott, már azok sem élnek, akik valaha ismerték őt. Elkésett, John. Jonathan mobilja megszólalt. Ismeretlen számról hívták. - Elnézést, Iza néni. - A férfi felvette a telefont. — Jonathan Hunt. - Száraz Gábor vagyok az érseki könyvtárból - mutatkozott be a hívó. Elkészült a Gárdonyi-féle titkosírás fordítása. Ráér most, Hunt úr?
- Természetesen - felelte Jonathan és bocsánatkérő pillantást vetett Iza nénire. — Mi van a papírokban? - Beolvasom, ha önnek is megfelel. - Ügy is jó lesz. Száraz mély levegőt vett, majd olvasni kezdett. - „Ember, aki balgaságnak gondolod e sorokat! Jusson eszedbe, nem céltalan fogy a tintám. írásom mementó egy remek férfiúért, aki a tudományért áldozta életét. Nyom egy idegennek a jövő századokból, aki nem kincskeresésre adta a fejét, de a történelem titkait, az eltagadhatatlan igazságot keresi. Itt elvérzik a kalandor, és csak a kutató, az éles elme győzedelmeskedhetik. Ha bejárja hosszú útját, jutalma a fantasztikum részegítő izgalma lesz, és elvezeti őt a titkok csillagához-" - Ez érdekes - mondta Jonathan. A szövegből kiderült, hogy a titkosírásnak igenis van köze a kutatásaihoz. - Van még valami? - Van, de az kevéssé érthető - felelte Száraz. - „Út vezet az isteni magasságokból le, a Földre, majd vissza a magasba. Járd be ezt az utat, lábadat aranyozza be a fény, s vezessen palotába, a legnagyobba, melyet ember itt építhetett. A természetrajz pontos tudomány, ám amikor nem a tudomány csillagai fényesítik be a gondolkodó lények egét, hanem a fájdalom sötétíti el, akkor vajon kihez szól? És ha a szó elszáll, nem szeretné-e az ember, ha szavai márványba vésve állnának?" - Ez mire utalhat? - Nem tudom — vallotta be a könyvtáros. - Én nem ismerem annyira Gárdonyi munkásságát, hogy ezt meg tudjam mondani. Azt tudom, hogy hívő ember volt, és kutatta, mi következik a halál után. De hogy ez mire vezet, arról fogalmam sincs. - A Breznay-gyűjteményből van. Maradt valami ehhez hasonló? - Sajnos ezt sem tudom... Bejön a papírokért, Hunt úr? - Valamikor majd igen. Addig megőrizné számomra? - Természetesen. Jonathan letette a telefont, és Iza nénihez fordult, aki végig figyelt. - Iza néni, tud valamit egy Breznay nevű gyűjtőről? - Breznay Imre híres egri várostörténész volt, aki cikkeket meg könyveket is írt Eger történetéről, érdekességeiről - mondta az idős hölgy. - Nagyon megbecsült ember volt a század elején. Irt a régi Egerről könyvet, a 18. századról. Arra nagyon emlékszem. Aztán akart egy másikat is csinálni, a 19. századról. Sokan várták. Rengeteget gyűjtött, kutatott, hogy meg tudja írni. De ez a könyv már nem jelenhetett meg. Kitört a háború, mindenféle korlátozások léptek életbe, aztán meg is halt hamar. A lakását menekülteknek adták ki, a sok ezer kötetes könyvtárát széthordták, szóval minden érték, sok dokumentum eltűnt, hiába keresték később. Miska sok időt töltött azzal, hogy felkutasson embereket, akikhez elkerülhetett egy-két fontos irat, ami Breznayé volt... nem sok sikerrel. - Beszéltek erről Jámbor Miska bácsival? — Csak pár szót. Mondta, hogy talált egy németet, akinél szintén van egy levél, illetve nem is németet, hanem egy egri magyart, aki külföldre költözött, és most ott él. Várta az üzenetét. - Korompai Andrásnak hívták?
- Nem tudom. - Iza néni, én folytatom azt, amit Miska bácsi elkezdett. — Elhiszem, fiam. — Most lefordították nekem Gárdonyi egy titkosírással írt levelét, amely a Breznay-gyűjtemény egy darabja volt. Ebben Gárdonyi az írja, hogy lábamat aranyozza be a fény, és menjek el a legnagyobb palotába, amit ember itt épített. Sejti, Iza néni, ez mire vonatkozott? -Nem igazán. Szeretem a rejtvényeket, de ezt nem tudom. — Van Gárdonyinak valamilyen festménye vagy könyve itt a múzeumban, ami erre utalhatna? - Ilyen festmény nincs - Iza néni egyre szomorúbb arcot vágott. Látta, hogy nem tud segíteni. - Könyv viszont annyi van, hogy hetekbe telne átvizsgálni őket. - Zsákutcába kerültem - mondta Jonathan. - Úgy tűnik, John. De megpróbálhatok segíteni. - Iza néni felélénkült. A fiókba kotorta a keresztrejtvényt, és felállt az asztal mellől. - írt Gárdonyiról a fia egy életrajzot, amit régen olvastam. Ha gondolod, átolvasom, hátha megtalálom a palotáját. - Az jó lenne, Iza néni. Az idős hölgy megpaskolta Jonathan karját, aztán besietett az író dolgozószobájába. - Egy háború előtti kiadás van itt valahol. Megkeresem. Jonathan megint megköszönte, aztán elbúcsúzott. Iza néni akkor már az egyik szekrényben keresgélt. A ház előtti fák árnyékában Jonathan elmerengett. Van is nyom meg nincs is. Ugyanakkor akik megfenyegették, egyre keményebb eszközökhöz nyúlnak. Lehet, hogy most sodorta veszélybe Iza nénit is? Ebbe bele sem gondolt eddig! Rossz érzésekkel lépett ki a ház kapuján. Mintha csak igazolást nyernének baljós gondolatai, az utcán eléje toppant a szemüveges, csíkos öltönyös alak. Mire Jonathan feleszmélt volna, máris a levegőben találta magát. A szemüveges megragadta és a kapu melletti kőoszlophoz csapta. - Add ide! - mondta. - Add ide, most! - Engedjen el! - Ne ficánkolj, mert rosszabbul jársz! - A férfi erősen tartotta Jonathant, és meg is emelte kicsit. - Add ide azt, ami nálad van és nem a tiéd. - Nem értem - felelte Jonathan. - Pénzt akar? Mit adjak oda? - Ne csináld ezt velem, értesz te mindent tisztán. Találtál valamit. Attól még, hogy te találtad, nem a tiéd. Én elviszem a jogos tulajdonosához. És ha nem adod ide szép szóval, akkor kipasszírozom belőled. — Értse meg, nincs nálam semmi! - Jonathan őszintén beszélt. A következő mondatot is megpróbálta úgy kimondani, mintha igaz lenne. - Nem találtam semmit! Nem tudom, miről beszél! Kutasson át bátran! — Ej, ej, kis barátom, nem akarsz te jóban lenni velem... — Engedjen el, kérem! Nem veheti el, ami nincs! A szemüveges egyik kezével eleresztette, de csak azért, hogy átkutathassa, és hogy benyúlhasson a zakója zsebébe. Megtalálta a zseblámpát, amit ingerülten a földre dobott, majd visszanyúlt megint Jonathan zakója alá.
Az újságíró magával hozta a kis jegyzetfüzetet, amibe eddig mindent felírt. Nem szabad hagynia, hogy ez az alak belenézzen. Egy hirtelen mozdulattal megpróbált hát kiszabadulni a szemüveges szorításából. Oldalra perdült, teljes testsúlyával belelendülve a mozdulatba. A szemüveges meglepődött, hogy a hozzá képest vékony amerikai ellent mer állni, emiatt kis híján elengedte. De csak kis híján. Jonathan térdre esett, ám még földet sem ért, máris a levegőben találta magát. A másik ismét felemelte, és dühösebb volt, mint eddig. — Nem fogsz velem szórakozni - mennydörögte, és megrázta foglyát. Jonathan biztosra vette, hogy most többet fog kapni, mint legutóbb. — Engedje el azt az embert! - harsant fel ekkor egy váratlan kiáltás lentről, az autóútról. A szemüveges és a szorításában vergődő Jonathan egyaránt megdermedtek. - Tűnj innen, ha jót akarsz! - vetette oda a nagydarab férfi, anélkül hogy odapillantott volna. - Nem tehetem. - A hang gazdája a lépcsőn jött felfelé. - És ki fogom passzírozni belőled a szart is, ha erősködsz. A szemüveges végre hátranézett. Egy fejjel magasabb, kigyúrt férfi közeledett. Kék farmer és laza póló volt rajta. Ő maga mosolygott, és nagyon határozottan ropogtatta az ujjait. - Veled nincs dolgom - morogta a szemüveges. - De nekem van veled, ha továbbra is fenyegeted a mi New York-i barátunkat. Jonathan soha életében nem látta ezt a srácot, de most örült, hogy a barátjának tartja. - Értem - mondta a szemüveges. Elengedte Jonathant. - Egyszer majd kipróbálhatjuk, ki mit passzíroz ki a másikból. - A két férfi szembekerült egymással. - De az nem itt és nem most lesz. - Nekem mindegy, mikor... A szemüveges futó pillantást vetett Jonathanra. - Ami nálad van, az nem a tiéd. Ne feledd! - Aztán mintha semmi sem történt volna, kényelmesen zsebre vágta a kezét, és elindult a Gárdonyi utcán lefelé, a vár irányába. Jonathan felvette a földről a zseblámpát, és eltette. Aztán megköszönte a fiatalembernek a segítséget, és megkérdezte, honnan is ismerik egymást. - Még sehonnan. Sárosi György munkatársa vagyok, Bokor Péter mutatkozott be a fiatalember. - A főnök úgy gondolta, nem árt, ha vigyázunk magára. Jonathan megigazította az öltözékét. - Hát, ártani nem ártott - mondta. Aztán eszébe jutott, kinél is van a gyűrű. Juli! És már rohant is a Senator Ház felé. Berontott a hotel ajtaján, és a recepció előtt elszáguldva rohant a lépcsőn felfelé. Hármasával vette a lépcsőfokokat. A szobaajtó nyitva volt. Jonathan rosszat sejtve lépett be. A szobában óriási rendetlenség uralkodott. A táskáit kiborogatták és felhasogatták. A szekrényekbe rakott ruháit szétszórták. Ahogy beljebb
ment, látta, hogy a tévét is eltolták a helyéről, sőt a komódot is, amin állt. Az ágyat szinte teljesen kibelezték. Juli azonban nem volt sehol. Jonathan megijedt. A szemüveges fenyegetésének árnyékában nem érzett félelmet, de most arra gondolt, hogy a lányt elrabolták. Boldogi Pál és a felesége is eltűntek... Jonathan lerohant a recepcióra. - István! Valaki járt a szobámban, felforgatták az egészet. Julit látta? - Felforgatták a szobáját? Jonathan értetlenséget látott a recepciós arcán. De nem törődött vele. - Juli hol van? Látta elmenni valakivel? - Nem - felelte zavarodottan István. - Mármint nem valakivel... - Mi az, hogy nem valakivel? - Hát, hogy egyedül ment el. Le is adta a szobakulcsot és egy kis dobozt. - A recepciós elővette a kincsesládikát egy színes papírlapba csomagolva. A hotel prospektusába csomagolta be - tette hozzá rosszallóan. Jonathan felsóhajtott és megnyugodott kissé. Bánta is ő a dobozt! A lány jól van, idejében elment. - De mit is mondott, Hunt úr? - kérdezte a recepciós. - Hogy felforgatták a szobáját? - Igen. István megkerülte a pultot, és elindult felfelé. Jonathan a nyomába szegődött, miközben a telefonja után nyúlt. Julit hívta. - Szia, Jonathan! - vette fel Juli. - De örülök, hogy jól vagy - szakadt ki a férfiból. A recepciós belépett a szobába és hátrahőkölt. - Történt valami? - kérdezte Juli rosszat sejtve. - Semmi különös... — felelte Jonathan. - Semmi különös? - fordult vissza a szoba közepéről a recepciós fehér arccal. - Ez semmi különös? Értesítenem kell a szálloda vezetését és a rendőrséget. - Rendőrséget? - Juli meghallotta, amit István mondott. - Felforgatták a szobámat - felelte Jonathan, már-már bocsánatkérő hangon. - Nyilván... kerestek valamit. - És megvan az a valami? - kérdezte Juli, értve a célzást. - Igen. - Az jó. Köze van ennek ahhoz, hogy reggel elvittek a rendőrök? - Nem elvittek, csak... — Jonathan megakadt. - Leégett Boldogiék háza Szarvaskőn. - Miattunk? - Nem tudom. Most már azt hiszem, igen. -Jaj, Jonathan. Nagyon sajnálom. Szólok apának. - Nem kell, már mindent tud. - Szabad? - István körülnézett a szobában, és most ki akart menni. Jonathan félreállt az ajtóból, utat engedve a recepciósnak, aki lesietett a földszintre. - Mindent tud? - Juli hangján még a mobil sem tudta tompítani a megdöbbenést. - Mi az, hogy mindent tud? - A minden az minden - nyögte Jonathan. - Boldogi, te és én...
- Jonathan, ki mondta el neki? - Ez hosszú történet... Az a lényeg, hogy már segített is nekem. De csak azt akartam tudni, jól vagy-e. Mi lenne, ha most bemennék az irodába és személyesen beszélnénk. Több hírem is van. - Gyere csak! Jonathan nem tudta, ezt hogyan értse. Most kiismerhetetlen volt Juli hangja. - Oké — felelte, és letette a kagylót. Elindult ő is lefelé, de István megállította, amikor látta, hogy Jonathan elmenni készül. - Hunt úr, a rendőrök kérése az volt, hogy várja meg őket. Jonathan megtorpant, majd megadóan bólintott és leült az előtérben a fotelek egyikébe. Juli jól van, és az irodában biztosan nem fogják megtámadni. A gyűrű pedig a kis dobozban van itt. Beszél a rendőrökkel, és elmondja nekik, amit elmondhat, illetve amit biztosan elhisznek. A helyzeten nem fog változtatni. Negyedóra múlva meg is érkeztek a nyomozók, élükön Péterfy Zoltánnal. A szimpatikus, fiatal hadnagy arcán kétértelmű mosoly ült, ami kiismerhetetlenné tette. - Eltűnt valami a szobájából? - kérdezte Jonathant. - Nem hiszem - felelte az újságíró. - Megnézte pontosan? -Nem. - Akkor honnan tudja? -Hát... - Jonathan eltöprengett, erre milyen választ adhatna. — Nem volt nálam semmi, amit elvihettek volna. Péterfy intett a kollégáinak, hogy menjenek fel, és utasította őket, hogy keressenek ujjlenyomatokat. - Mindig ilyen nagy erőkkel szállnak ki egy szállodai lopáshoz? - kérdezte a recepciós. - Nem, csupán akkor, ha az feltehetően kapcsolatban van egy gyújtogatással és egy emberrablási üggyel - mondta jóindulatúan a nyomozó. - Hogy hívják? - Szegedi István. - Szegedi úr, a szállodának van másik bejárata? - Nincs, kérem. - Tehát aki felforgatta Hunt úr lakását, annak itt kellett elhaladnia. - Igen... - István bizonytalan volt. - Úgy van. - Elmozdult innen az elmúlt egy-két órában? - Nem. - Akkor látnia kellett a tettest. - Igen? - István a homlokát ráncolta. - Senki ismeretlen nem ment el előttem. Csak akik megszálltak nálunk. - Akkor közöttük van az elkövető. - Nem, azt nem hiszem - felelte mosolyogva István, majd elgondolkodva hozzátette: - Illetve egy középkorú úr egy órája jelentkezett be. Megkapta a kulcsot, felment a szobájába, és fél órája lejött. - Elment? - Igen. Leadta a kulcsát is. - Melyik szobát vette ki?
- A tizenhatost. - Nézzünk be abba a szobába, István. A recepciós tétovázott. - Nem tehetem. A vendégeink szobájába senkit nem vihetek be. - Csak benézünk, hogy tényleg megszállt-e itt - ígérte Péterfy. - Ha ő volt az elkövető, a szoba érintetlen lesz. Amennyiben a vendég láthatóan beköltözött, rögtön kijövünk, anélkül hogy bármihez nyúlnánk. István tétovázott, végül rábólintott. - De csak egy pillantást. - Természetesen. A kulcsot idegesen morzsolgatva vitte fel a nyomozót és Jonathant a tizenhatos szoba elé. Beillesztette a zárba a kulcsot, és úgy állt oldalra, hogy bármikor becsukhassa az ajtót. Csupán egy pillantást engedélyezett a másik kettőnek. Kitárta a szobát. A szoba érintetlen volt. Üres. Péterfy a recepcióshoz fordult, arcuk majdnem összeért. - Tud személy leírást adni erről a vendégükről? 7. István megadta a személyleírást, amiben Jonathan ráismert Barabás Péterre, illetve arra a jól szituált férfira, aki ezen a néven mutatkozott be neki. Péterfy mindent felírt, és megkérte a recepcióst, hogy fáradjon be később a kapitányságra aláírni a jegyzőkönyvet. Ujjlenyomatokat nem találtak, sem semmi mást, ami az elkövetőt elárulta volna. Jonathan visszaadta a becsomagolt dobozkát Istvánnak azzal, hogy őrizze továbbra is, majd bement a rendőrkapitányságra. Amikor itt végzett, rögtön elindult a Tourinform- irodába Julihoz. - Mesélj! — fogadta a lány eléje sietve. -Talán megvan a kulcs a gyűrűhöz... - kezdte volna Jonathan, de Juli elhallgattatta. - Nem érdekel a gyűrű. Apámról mesélj! Kihúzta Jonathant az iroda elé. Évi túl figyelmesen füleli odabent. - A rendőrségen voltam, amikor édesapád belépett az irodába. Nem vettem észre, és hallott mindent. - Mi mindent? - Na jó, részleteket nem, csak hogy velem voltál az éjszaka. - Pfűűű- sóhajtotta Juli. - Jonathan Hunt és a diszkréció. - Nem tehettem róla. - Persze, hogy nem-Juli megnyugtatta a férfit, és mivel látta kétségbeesett tekintetét, adott neki egy puszit is. - Apának mindenütt vannak barátai, és túlontúl vigyáz rám. De ha nem szedett szét rögtön, akkor az azt jelenti, hogy tényleg szimpa tikus vagy neki. Az utolsó fiúmmal nem volt ennyire elnéző. Jonathan elmosolyodott. - Csak elbírok édesapáddal. - Ne hidd! - hűtötte le Juli, aztán témát váltott. - Milyen kulcsot találtál? - A gyűrű kódját. Talán. Vagy lehet, hogy egy oda vezető utat. Még semmi nem biztos. Most a Líceumba megyek, a könyvtároshoz. - Száraz Gézához? - Igen. Eddig is ő segített. Hátha most is tud.
- Jól van. - Juli visszapillantott az irodába. — Egykor ebédelnék. Beugrasz hozzám, hogy együtt együnk? - Persze. Juli Jonathan nyakába borult, és egy csókot nyomott az arcára. Aztán bement az irodába, és az ajtón keresztül dobotl még egy csókot a férfinak. Jonathan elfelejtette a reggeli gondokat. így ment be a Líceumba, az első emeleti érseki könyvtárba. Száraz Géza a számítógép mögött ült, és erősen konceni rált. Egy űrlapot töltött ki éppen. Amikor megpillantotta Jonathant, örömmel hagyta abba a munkát és vette ki a fiókból a Gárdonyi-levelet és a fordítását. „Út vezet az isteni magasságokból le, a Földre, majd vissza a magasba. Járd be ezt az utat, lábadat aranyozza be a fény, s vezessen palotába, a legnagyobba, melyet ember itt építhetett. A természetrajz pontos tudomány, ám amikor nem a tudomány csillagai fényesítik be a gondolkodó lények egét, hanem a fájdalom sötétíti el, akkor vajon kihez szól? És ha a szó elszáll, nem szeretné-e az ember, ha szavai márványba vésve állnának?" Jonathan elolvasta háromszor egymás után. Majd elolvasta az első lapot, az ajánlást. Ez megerősítette abban, hogy a remek férfiú, akit Gárdonyi említ, és aki „a tudományért áldozta életét", Jámbor Zsigmond. Ezt ugyan sejtette, de most bizonyosságot is szerzett. Eddig Jámbor üzeneteit követte, kivéve az első titkosírásos Gárdonyi-papírt, de aztán az is Jámborhoz vezette vissza. Gárdonyi alapvetően máshogy gondolkodott, mint Jámbor Zsigmond, aki az üzeneteit mint útjelző köveket helyezte el itt-ott. Az író inkább kerek, többértelmű mondatok mögé rejtette mondanivalóját. — A természetrajz pontos tudomány, azt írja Gárdonyi - gondolkodott hangosan Jonathan. - Meg lehetne tudni, milyen könyveket olvasott itt? Milyen természettudományos könyveket? — Arra gondolt, hogy talán ezekbe rejtett valamit az író. — Csillagászat, asztrológia? Ilyen témákban. - Ezúttal lehetetlent kér! - ingatta a fejét Száraz. - Gárdonyi valószínűleg nem is egyszer járt a könyvtárban, a diákévei során meg szinte biztos, hogy sokszor megfordult nálunk, hiszen ide járt iskolába. Azonban arról nincs semmi feljegyzés, hogy is volna, hogy mely könyveket forgatta. Ugye érzi, hogy ez megoldhatatlan feladat? - Nem megoldhatatlan, csak nincs a kérdésre azonnali válasz. - Nézze, ha mond egy könyvcímet vagy szerzőt, bármit előhalászok magának. Olyan könyveket is, amelyek mások számára nem megtekinthetők, mert jó ajánlásokkal érkezett. De ha nincs elegendő információnk... - Igen, értem. — Jonathan visszaadta az eredeti iratot. - Arra kérem, ezt továbbra is őrizze meg. Még néhány napig. Nekem elég lesz a fordítás. Száraz összehúzott szemmel méregette. - Valamilyen nagy titokról van szó? — kérdezte. - Ezek a fordítások nem irodalmi anyagok, mint Gárdonyi naplója vagy egyéb jegyzetei. Nem is beszámolók a korszak embereiről, se nem gondolatok az írásról. Ezek utasítások, ugye?
- Igen - vallotta be Jonathan. - De minél kevesebbet tud róla, Száraz úr, annál jobb. - Akkor ne is kérdezzek többet ? -Ne. - Jól van — bólintott a könyvtáros. — De egyszer megtudhatom, mi ez az egész? Ha már ennyi segítséget adtam, talán... - Ha vége az egésznek, akkor elmesélem, amit lehet — ígérte Jonathan. — De talán még szükség lesz a segítségére. Nyomozok tovább, és ha találok valamit a könyvekkel kapcsolatban, még visszatérek. - Ebben egész biztos voltam. Maga sosem adja fel! Jonathan eltette a papírt, majd kisétált a könyvtárból. A léptei halk visszhangot vertek a folyosó fehér falai között. Nem volt kapaszkodója, és egy fenyegetés árnyékában kellett megfejtenie a rejtvényt. Ugyanakkor ott volt a legnagyobb ajándék, amit Egertől kaphatott: Juli. Kilépett a Líceum kapuján. Semmi ötlete nem volt, hogy merre mehetne tovább. Talán lazítanom kellene - gondolta. - Elmenni a törökfürdőbe. Vagy beszélni Czifra Lászlóval, a helytörténésszel. Aztán ahogy a tekintete feljebb vándorolt az utcán és a parkon, a lépcső magasában megpillantotta a főszékesegyházat, és minden a helyére került. A palota, amelyhez aranyléptek vezetnek. A legnagyobb, amit ember itt épített. A bazilika.
8. Eger, 1898 októbere. Jámbor Zsigmond felesége a boldogság könnyeivel lépett Gárdonyi házának kertjébe. Mari a kisgyerekkel játszott a fűben, egy fűszállal ciripelt neki, ami a fiúcskának nagyon tetszett, és minduntalan meg akarta nézni, mit rejteget a cseléd a kezében. Sehogy sem hitte el, hogy csak a fűszálat. Gárdonyi a padon pipázott és egy könyvet olvasott. Amikor meglátta az asszonyt, letette a könyvet, és felállt. Jámbor felesége csak a gyereket nézte, és rohant hozzá. Felkapta a földről és zokogva ölelte magához. Mari lassan tápászkodott fel a földről, és az író látta, hogy a cseléd is megkönnyezi a találkozást. - Istvánka! - becézgette az édesanyja a kisfiút. Az író lassan sétált közelebb. - Köszönöm, Gárdonyi úr! Köszönöm - mondta neki könnyek között Jámbor felesége. - Maga nélkül... - Ekkor tényleg elsírta magát. Gárdonyi úgy érezte, hogy nem érdemli meg a köszönetet. Azzal tudta csak megmenteni a fiút, hogy elárulta az apját. Nem volt könnyű érzés. - Megfenyegettek - zokogta a nő. - Azt mondták, a fejét kapom csak vissza. Jaj, nem tudom elmondani, mit éreztem... - Sajnálom, hogy mindez megtörtént - felelte Gárdonyi. - Az én hibám volt.
- Nem, nem - zokogta a nő. - Zsigmond azt mondta, maga a legjobb ember az egész városban. Ha maga nincs, akkor mindkét szeme világát elvesztette volna. Ezért nagyon hálás volt. - Asszonyom... - Katalin. Kérem, szólítson Katalinnak. - Katalin - Gárdonyi mély levegőt vett. - Szeretném, ha tudná, hogy számíthat rám. Bármi is történjék. Tartozom ennyivel Jámbor Zsigmondnak. - O, Gárdonyi úr! Nem tudom, mi többet tehetne még. Hiszen visszaadta a kisfiamat! - Hogyan élnek? Nincs szükségük semmire? -Szűkösen, de majd megleszünk... Van támogatónk. A minap valaki küldött pár forintot is. És él bennem a remény, hogy Zsiga hazatér. Gárdonyi a könyökénél fogva finoman ahhoz a padhoz vezette az asszonyt, amelyen korábban olvasgatott. - Üljön le! - intett. - Na, üljön csak le! A nő leült, karjában a gyermekkel. - Van egy kis sütemény - lépett közelebb Mari. - Hozok ki. Gárdonyi rábólintott, majd az asszony felé fordult. - Jámbor úr nem fog visszajönni... - Hirtelen rájött, milyen kegyetlenül hangzik az igazság, amit közölt. - És nem azért, mert nem szereti magát, hanem mert nem tud visszatérni. - Miért? Miért ne tudna? - Jámborné nem értette. Egyszerű nő volt ugyan, de nem buta, inkább gyakorlatias. - Elment? De él, ugye? - Elment — Gárdonyi a pipája után nyúlt, felvette, ám nem pipázni akart, csak kellett valami a kezébe. Hogyan magyarázzon meg valamit, amit ő is csak nehezen fogadott el? - Él, de... olyan messzire ment, hogy nem tud visszatérni. - Vonattal sem? A vasút messzire elvisz már. — Reménykedés csendült ki Jámbor feleségének hangjából. - Túl van... tengeren és óceánon. - De hogyan? - Egy szerkezet odarepítette. Odarepítette, mint a gondolat. - És hogy visszatérjen? - Az a szerkezet már nem működik. - Abray professzoré a szerkezet? - Igen - Gárdonyi erőtlennek érezte magát. - De Ábray professzor nem fogja ezt sosem bevallani. Nem fogja a szerkezetet használni többet. Képtelen visszahozni a férjét. Az asszony sírni kezdett. Mari kihozta a süteményt, majd letette a padra, és leült a nő mellé. Átölelte és próbálta megvigasztalni. Jámbor felesége megállás nélkül sírt, Gárdonyi pedig - jobb híján - újra rágyújtott a pipájára. - Tudta. - Jámborné pár perc után ezt mondta a könnyei mögül. - Mit tudott? - kérdezte az író. - Zsigmond tudta, hogy baj lehet. - Tudta? - Mindig mindenre gondolt. Aprólékos ember volt, szerette, ha a keze alól nem csak jól, de tökéletesen kerülnek ki a dolgok.
- Igen - emlékezett vissza Gárdonyi. - Mindig nagyon jó munkát végzett. Ez igaz. - írt egy levelet - Jámbor Katalin kis híján megint elsírta magát. - Tegnap kaptam meg. Azt írta benne, hogy Abraynak adjam meg a kódot, ő majd hazahozza... De nem akarok azzal az emberrel találkozni. Félek tőle. - Elhozta? - Igen. - A nő a vállkendője alá nyúlt, és egy levelet húzott elő. — Itt van... Gárdonyi átvette és felbontotta. Pár sor állt benne. Drága Katám! Ha ez a levél a kezedbe kerül, valami baj történt velem. Ne ijedj meg, van megoldás, de ehhez segítened kell. Te leszel az én megmentőm. Mivel Ábray professzor gépével sodortam bajba magam, Ábray professzor tud segíteni. Kérlek, add oda neki a következő kódot, ő tudja, mihez kezdjen vele. 5-3-12-9-12-3-5-7-7-12-7-9. A gyűrű ezzel hoz vissza." Gárdonyi sokszor elolvasta. Nemcsak akkor, hanem később is. Amikor Jámbor felesége hálálkodva és kisírt szemmel elment. Amikor leszállt az este. Mielőtt és miután hegedűt vett a kezébe. És másnap reggel is. Az asszony ráhagyott valamit, amivel nem tud mit kezdeni. Mintha csak vakra bíznának festményeket vagy elefántra akarnának szárnyakat erősíteni. Nincs meg a gyűrű, sőt nem is látta soha azt a gyűrűt, de megvan a kódja. Mihez kezdjen vele? Ábray egyértelműen kijelentette, hogy nem fog segíteni. Olyan düh mérgezi, amely elvette a józan eszét. Neki nem adhatja. Hagyja örökül az utókornak? Tegye azt, amit Jámbor? Bízza az időre és a sorsra? Fontos lehet ez a tudás egyszer valakinek. Gárdonyi hitt a sorsban és abban, hogy mindennek célja van. Az ember nem mindig láthatja át a magasabb hatalmak szándékait, nem ismerheti azt a felsőbb akaratot, amely a dolgokat mozgatja. De az okok majd elvezetnek egy okozathoz... Ha nem most, hát valamikor máskor. Szólította Marit, amint visszatért a piacról. - A sírköves vállal hálaadó táblákat is? - kérdezte tőle. - Igen, Gárdonyi úr. - Jól van. Akkor adok egy szöveget. Kérem, Mari, készíttesse el vele, de úgy, ahogy lerajzolom! - Nem értem, az uraság miért mondana köszönetet - csodálkozott a cseléd. - Hit, remény és szeretet - mondta Gárdonyi. - Ezekért mondok köszönetet, Mari. Ügy érzem, most eljött az ideje. 9. Eger, 2005 szeptembere. A főszékesegyház egy dombon állt. Jonathan lassan lépdelt fel a lépcsőn. Rájött valamire, de a kihívás csak most kezdődik. Megvan a hely. De mit kell keresnie? A lépcső két oldalán négy óriási alak állt őrt. Két király, Szent István és Szent László, valamint két apostol, Péter és Pál, karddal és áldásra emelt
kézzel. Szemben a bejárat fölötti timpanont hat gigantikus korinthoszi oszlop tartotta. Fölötte a felirat: Venite adaremus dominum, és a Hit, Remény, Szeretet hármas szobra. Jonathan egyre közelebb került a bejárathoz. Ha ott bent lesz a megoldás, véget ér az út. Véget ér a kutatás... A bazilika ajtaja előtt már érezte a templomok hűvösét, azt az illatot, amely mindig is áradt a vastag falakból, régi, fából készült padsorokból, évszázados freskókból. Bent hatalmas tér fogadta: a székesegyház szentélyének túlsó oldala kilencven méterre volt, a középső kupola pedig negyven méter magasra nyúlt, és a Jelenések könyve kelt életre freskóin. Két oszlopsor választotta el a mellékhajókat a központi tértől. Jonathan beljebb merészkedett. Ha Gárdonyi itt elrejtett valamit, vagy utal valamire, akkor azt nehéz lesz megtalálni. Merre menjen? Nem vette észre a németet, amint a napszemüvegessel belépett mögötte a bazilikába. Jonathan a főhajóban a padsorok között sétált előre. Megállt egy perselynél és körbefordult. A templomot állólámpák világították be, gömbjeik, mint föld fölött lebegő csillagok. A bejárat fölött a hatalmas orgona, a mellékhajók falán a márványoszlopokon túl Krisztus szenvedésének stációi. Angyalok, szentek, mártírok néztek le rá a magasból, miközben egyre beljebb merészkedett. Apostolok figyelték a kupolából. „...és az Isten majd letöröl szemükből minden könnyet, és halál nem lészen többé, sem gyász, sem jajkiáltás" - olvasta Jonathan a kupola alatti feliratot, ahogy körbefordult. Utalhat ez bármire is? Gárdonyi vajon a meglévő feliratokra építhette üzenetét? Nyilván, hiszen márványba vésett szavakról beszélt. De melyik felirat az, amelyik majd útba igazítja őt? Elővette a kis füzetét, és bejegyezte a fönti szöveget. Amikor készen volt, balra pillantott, és átsétált a mellékhajóba. Ott megtalálta a gyóntatófülkéket egy íves átjáró alatt. Középen hatalmas olajfestmény állt, amely - úgy tippelt - Szent Jánost ábrázolta keresztelés közben. Felette márványban a felirat: Propheta Altissimi. Sok-sok felirat van egy ekkora székesegyházban. Többek között a Krisztus szenvedéstörténetét ábrázoló képek alatt a falon. Lehet, hogy csak a márványba vésettekkel kell foglalkoznia? Jonathan átvágott a másik oldalra. Ott Krisztus keresztje előtt két női alak térdepelt. O Crux Ave Spes Unica! — mondta a felirat. Üdvözlégy, keresztfa, egyetlen reményünk! Gárdonyi üzenete nehezebb próba elé állította, mint eddig bármi. Jonathan úgy érezte magát, mintha egy erdőben járna, ösvények és iránymutatás nélkül. És meg kell találnia egy fát. Elöl ráccsal leválasztott kis kápolnát pillantott meg. Odasétált, besandított a kápolna belsejébe. - A máriapócsi csodatévő Szűz Mária tiszteletére épült - szólalt meg mellette egy férfihang. Fiatal pap szólította meg, akinek felkeltette az érdeklődését Jonathan kutató viselkedése és jegyzetelése. - Mikor? - kérdezte Jonathan odafordulva.
- A tizenkilencedik század nyolcvanas éveiben. Hamarabb, mint a szószék és a szentély. - Nocsak. A szentély később készült el? - Igen. A huszadik század elején. - Tehát 1898-ban még nem így nézett ki... - Nem - ingatta fejét a fiatal pap. - Miért érdekli? Láttam, hogy jegyzetel. - Amerikai újságíró vagyok, és úti beszámolót írok a lapomnak — felelte Jonathan. Ez a történet bevált már. - Megtisztelő - mosolyodott el a pap. - Ha szüksége van bármire, vagy kérdése volna, itt megtalál még egy fél óráig. - Köszönöm - bólintott Jonathan. Megtudott valamit, ami jelentősen megkönnyítette a dolgát. A szentélyt nem kell figyelembe vennie, bár... Gárdonyi hagyhatta később is a titkosírásos üzenetet. Később, bármikor, 1922-ben bekövetkezett haláláig. A titkosírásos papíron ugyanis nem szerepelt dátum. Semmit nem nyert a tudással. Nagyot sóhajtva állt meg a bazilika apszisával szemben. A külső és belső fények itt is mindent beragyogtak. Friss virágok álltak az oltárasztalon és az asztal sarkánál a földön. Színes gerberák és sárga-fehér liliomok. A járólapokon régi, de tiszta szőnyegek, bordóval párnázott sötétbarna székek, zárt ajtók. Hátul a márványoltár, mellette két angyal, és olajban főtt Szent János egy óriási festményen. Glória In Excelsis Deo. Jonathan elsétált a szentély előtt, és a fehérmárvány talapzatú és lépcsőjű szószék előtt, majd a bal oldali mellékhajóban találta magát. Mécsesek égtek a fal mellett, szemben pedig Mária emelte áldásra kezét. Alacsony márványkorlát vágta el a sarkot a látogatók elől. - Mi ez itt? — kérdezett egy idősebb nőt, aki láthatóan idevalósi volt, és az oltár előtt imádkozott. - Szent Mihály oltára. Ő volt Eger védőszentje - felelte a hölgy - Ha valaki fohásszal fordul hozzá, ő segít rajta. Jonathan nézte az oltárt és a falon a kis táblákat, amelyek megannyi hívő köszönetnyilvánításának a jelei voltak. Mindazoké, akik meggyógyultak vagy meggyógyult valamely szerettük. A tenyérnyi márványtáblák a hit erejét bizonyították. „...amikor nem a tudomány csillagai fényesítik be a gondol kodó lények egét, hanem a fájdalom sötétíti el, akkor vajon kihez szól? És ha a szó elszáll, nem szeretné-e az ember, ha szavai márványba vésve állnának?" Erre utalt volna Gárdonyi? Kihez szól az ember, amikor fáj valami? A tudományhoz? Nem. Istenhez szól vagy a szentekhez. És aztán márványba vési köszönetét. Jonathan gondolkodás nélkül átlépett a Szent Mihály- oltárt leválasztó alacsony korláton. Nem törődött a hölgy szigorú tekintetével, sem a figyelmeztetésével: - Fiatalember, ezt nem szabad... Jonathan a táblák elé lépett, és végigfuttatta rajtuk a tekintetét.
Tucatnyi sors és egy évszázadnyi fájdalom. Az oltár alig volt idősebb az évszázadnál, de a hálás hívők száma hatalmasnak bizonyult. Gyógyulások betegségekből, sérülésekből, eltűnt családtagok megkerülése - mindezekért Eger lakosai Istennek mondtak köszönetet. A márványtáblák személyes sorsokat villantottak fel, és ott voltak mögöttük a hálakönnyek tulajdonosai, örömüket kikiáltó, boldog családok, apák, anyák, fiúk, lányok, szerelmesek. És ott volt az a hosszúkás tábla GG monogrammal, apró betűkkel. „Szerettünk megmeneküléséért hálából, 5 fia, 3 lánygyermeke és 12 unokája nevében. '9 12. év 3. hó 5. napján. Hétdombi család. A mit akartok azért, hogy az emberek ti veletek cselekedjenek, mindazt ti is úgy cselekedjétek azokkal. Máté 7,9." — Ha nem jön ki onnan, szólok a gondnoknak - vesztette el ekkor a türelmét az imádkozó hölgy. - Ez nem illő magatartás egy templomban, fiatalember. Mivel Jonathan válasz nélkül hagyta, az idős hölgy elsietett. Jonathan elővette a mobiltelefonját és bekapcsolta a kamerát. Közelről fényképezte le a táblát. Közben takarta a mobilt, hogy senki se lássa. - Nocsak, érdekes üzenet - jegyezte meg egy férfi idegen akcentussal, könnyedén átlépve a márványkorláton. Jonathan odapillantott: a német volt. Félig fordult feléje, s közben jobbjának egy láthatatlan mozdulatával zsebébe csúsztatta a mobiltelefont. - Az - felelte hűvösen. -Jöjjön ki onnan, Herr Hunt! Jonathan még egy pillantást vetett a márványtáblára, s higgadtan megkérdezte: - Itt ugye nem akarnak feltűnést kelteni? - Itt csak maga kelt feltűnést - mondta a német. Jonathan ekkor meglátta a szemüvegest is kilépni egy közeli oszlop mögül. - Nem hiszem. Pontos személyleírás van magukról a rendőrségen. Körözik önöket gyújtogatásért és emberrablásért - ez utóbbit csak úgy hozzátette. - Ő az! - érkezett ekkor az idős hölgy a fiatal pappal. - Kinyújtott keze vádlón mutatott Jonathan felé. - Belépett az oltár elé, pedig figyelmeztettem rá, hogy ne tegye. - Uram, még egy komolynak tűnő kutatás során sem szabad mindent megengednünk magunknak - mondta a fiatal pap, és a német felé fordult. Legyen szíves ön is kijönni onnan! - Elnézést kérek - mondta Jonathan, és átlépett a korláton. Nyugodt léptekkel visszasétált a szentély elé. Mindenki által jól láthatóan elindult a kijárat felé. Nem követték. A német a táblát vette szemügyre, amit Jonathan talált. Aztán intett a szemüvegesnek, aki a zakója alól valami hosszúkás tárgyat, vasat, botot vagy viperát vett elő, és szintén belépett az oltárhoz. A pap mozdult feléje, de a német kitett keze megállásra késztette. - Én a maga helyében nyugton maradnék — mondta a szikár férfi. Aztán az öregasszonyra nézett, aki szinte fejvesztve menekült a sötét tekintetek elől. A napszemüveges rezzenéstelen arccal lendítette meg a vasat. Az első ütés zaja csengő visszhangot keltett a magas falak között. A másodikra mindenki odapillantott. - Hé - harsant fel a pap kiáltása. A harmadikra a tábla apró darabokra tört.
Jonathan kilépett a bazilikából a szeptemberi fénybe. 10. Jonathan ebédidőben beugrott Juliért, ahogy ígérte. De nem étterembe mentek, hanem a Senator Házba. Jonathan szobáját szorgos kezek addigra rendbe tették, ruháit összehajtogatták, az ágyneműt lecserélték. Mintha semmi sem történt volna. Jonathan elővette a négyszáz éves fémdobozt, kicsomagolta a szállodai prospektusból, és kiemelte az ékszerek közül a gyűrűt. - Megtaláltam a bazilikában a kódot - mondta izgatottan. Elővette a mobilt, és megmutatta Julinak a képet. - Tudod, mit jelent? „Szerettünk megmeneküléséért hálából, 5 fia, 3 lánygyermeke és 12 unokája nevében. '9 12. év 3. hó 5. napján. Hétdombi család. A mit akartok azért, hogy az emberek ti veletek cselekedjenek, mindazt ti is úgy cselekedjétek azokkal. Máté 7,9." - Biztos ez Gárdonyi táblája? Jonathan a GG monogramra bökött, ami a képen apró légypiszoknak tűnt. - Itt van Gárdonyi Géza betűjele — mondta. — Most egy olyan rejtvénnyel állunk szemben, ami Gárdonyi fejéből pattant ki. - És a kódra utal? - Valószínű. Azért van benne ez a sok szám. Juli két ujja közé csippentette a gyűrűt. - Ezen öt csillag van és egy hold. Mit jelenthetnek a számok? - Előbb írjuk össze őket - ajánlotta Jonathan. Kivette a zsebéből a tollát és a kis könyvecskéjét, aztán fennhangon olvasni kezdte a márványtábla szövegét. - Szerettünk megmeneküléséért hálából, öt fia... - van egy ötös... - leírta: 5 - három gyermeke... - ez egy hármas és a tizenkét unoka, az tizenkettő. 5-3-12 - Itt valami nincs rendben - mondta aztán. - Az 1912 túl késői évszám. Ábray és a dédapám levelei 1898-ból eredtek. Juli a mobil képére kukkantott. - Ezek szerint az évszám is jelent valamit. Nem véletlenül nincs kint az ezres... És mintha a kilences és az egyes között nagyobb lenne a szóköz. - Aha - morogta Jonathan, és egész az orra elé emelte a képet. - Nyilván ez egy kilencest és megint egy tizenkettest jelent, nem pedig kilencszáztizenkettőt... Ezt is lejegyezte úgy, hogy a hónapot és a napot is hozzátette. 5-3-12-9-123-5 - Hétdombi család - jegyezte meg Juli. - Szerinted az is? — nézett rá a férfi. - Szerintem igen. A nyolcadik szám a hetes. -Nagyszerű. „A mit akartok azért, hogy az emberek ti veletek cselekedjenek, mindazt ti is úgy cselekedjétek azokkal." Ebben nincs szám. Csak a végén. Egy hetes és egy kilences. Ide írom, és... kész. Előttük állt a számsor: 5-3-12-9-12-3-5-7-7-9. - Ez a Hétdombi vicces - mondta Juli. - Mint egy mesében.
- Nézzük a gyűrűt! Összedugták a fejüket a gyűrű és a számsor fölött. - Van valami ötleted? - kérdezte Jonathan Julit. - Nem tudom - gondolkodott el a lány. - Ugyanazok a számok vannak a sorban. Ez azért feltűnő. Hármas, ötös, hetes, kilences és tizenkettes. Az utolsó kivételével prímszámok, de az is az, ha egyesre és kettesre bontjuk. - Prímszámok? - nézett nagyot Jonathan. - Azok. - Honnan szedsz ilyeneket? - Székely Anikó nénitől, aki az iskolában a matematikát tanította. Jonathan nevetett. - Ha végképp elakadunk, kérünk tőle segítséget. -Jól van - mosolygott Juli. - De nem hiszem, hogy a prímszámokkal lenne kapcsolatban a kód. - Tulajdonképpen én sem. De ezek a számok feltűnőek. - Öt van belőlük. - Igen. - A csillagokból is öt van. Juli szeme felcsillant. - Hunt úr, ön egy zseni - kiáltotta. - Egy szám, egy csillag. Minden csillagnak van egy száma. Egyszerre pillantottak a gyűrűre. - Mint az órákon? — kérdezte Jonathan egyre izgatottabban. - Tizenkét szám... nézd csak, a legfelső, hold feletti csillag lehet a tizenkettes... - ...a hármas helyén is van egy csillag, meg az ötösén... Ez passzol! Ezt megfejtettük, Jonathan! Juli a férfi nyakába ugrott, és megcsókolta. Jonathan visz- szacsókolt, és mielőtt tovább haladtak volna a megfejtésben, csókolóztak egy keveset. - Jól van - bontakozott ki a férfi kisvártatva az ölelésből. - Teszteljük le az elméletet. Szerintem a kód sorrendjében kell benyomni a csillagokat. Elkérte a gyűrűt, és már éppen benyomta volna az ötös csillagát, amikor Juli a karjára tette a kezét. Jonathan pillantása a lány aggódó tekintetével találkozott. - Mi a baj? -Jonathan... Oööm... Szerinted még működik a szerkezet? - Te mondtad, hogy ketyeg. Jonathan a füléhez emelte a gyűrűt, de nem hallott semmit. - Még ha működne is - gondolkodott el Juli -, Egerben most nincs időgép. Abrayról senki sem tud... - Az időgép lényege, hogy ha egyszer működött, akkor bármelyik korból megtalálható. - A férfi komolyan hitte, hogy valami történni fog, ez látszott az arcán. - Mindig is ezt tervezted, ugye? - kérdezte Juli szomorúan. - Mindig is be akartad kapcsolni. - Nem. Csak ma jutott eszembe. De nincs más választásunk - felelte Jonathan. - Állj hátrébb, Juli! Nem tudom, mi lesz, ha bekapcsolom a szerkezetet. - Veszélyes.
- Lehet, hogy semmi sem történik. - De lehet, hogy eltűnsz, és 1898-ban jelensz meg. A férfi megpróbálta elviccelni. - Akkor találkozom Gárdonyival. - Jonathan Hunt! - Jól van. - Jonathan a lány mellé lépett, és átölelte. - Nem fogok eltűnni, mert nem akarlak elveszíteni, Juli. Örülök, hogy megtaláltalak... - Ne akarj megint elszédíteni, Mr. Hunt! - A lány kibontakozott az ölelésből. - Megint? - Nem tudod, mibe mászol bele. Jonathan értetlenül nézett a lányra. - Jámbor Miska bácsi segítségével megtaláltuk a nagyapja üzeneteit. Végigkövettük a jeleket, megtaláltuk a gyűrűt, majd Gárdonyi üzenetét a kódról. Mindezt azért, mert kitartóak voltunk... Nem hátrálhatunk meg. És ha 1898- ban megjelentem volna, talán én is hagytam volna üzeneteket, amiket megtalálunk... - Nem tudhatod, Jonathan - Juli hangjában féltés bujkált. - Nem adhatjuk fel most. Meg kell tudnunk, mi van, ha a gyűrűt használjuk. Lehet, hogy semmi... Lehet, hogy valami... - De mi? — Juli feladta. Nem akart mérgesnek látszani. Leült Jonathan mellé az ágyra. - De mi? - Nem tudom - vallotta be a férfi. - Azonban nem szoktam feladni. - Ez a New York-i újságírómódi? - Micsoda? -A, felejtsd el! - Juli legyintett. - Csak... Csak félek attól, ami történhet. — Hozzábújt a férfihoz. - Egy gyűrű - forgatta meg az ékszert Jonathan az ujjai között. - Valakik keresik, felforgatták érte a szobámat. Lehet, hogy Boldogít is elrabolták... Ha semmi nem történik, akkor elértünk a történet végére. Talán ők is megnyugodnak. Ha történik valami, akkor lesz bizonyítékunk. Csak azzal zárhatjuk le a kutatásunkat, ha próbát teszünk. — Én is? — Szerintem a gyűrű egyszemélyes. Jonathan felállt és az ablak mellé hátrált. — Ez is csak a rejtély része — mondta bátorítóan. — Nem veszélyesebb, mint betörni a vár restaurálóműhelyébe. — Az igaz - Juli nevetett, de mintha elfátyolosodott volna a tekintete. Apám összetörhette volna a csontjaidat. Nem is egyszer... Te szeretsz kacérkodni a veszéllyel, Jonathan. A férfi mosolygott, majd az ujjára húzta a gyűrűt, és benyomta az ötös helyén lévő csillagot, majd a hármasat, és aztán sorban a többit. A hold minden esetben kattant egyet, és fordult egy keveset. Az utolsó csillagnál Jonathan Julira nézett, és úgy nyomta be. A hold kattant..... .és nem történt semmi. 11. Juli titokban örült, hogy Jonathan nem tűnt el. A férfi azonban kedvét vesztve ült le az ágy szélére.
-Tévedtünk — mondta csalódottsággal a hangjában. - Tévedtünk. - Évszázadokig állt egy kis ládikában — vigasztalta a lány. - Nem csoda, ha elromlott. - Vagy a kód volt rossz. - Próbáld meg visszafelé. - Miért? Juli felvette a mobilt és elolvasta a latin szöveget. - „A mit akartok azért, hogy az emberek ti veletek cselekedjenek, mindazt ti is úgy cselekedjétek azokkal." Talán ez valamiféle tükörre utal. Tudod, tesznek veled valamit, te is úgy tegyél. Nekem egy tükör jut eszembe. Jonathan alaposan megrágta a dolgot, aztán bólintott, és tett egy próbát. Visszafelé is beütötte a számokat. Juli szorongva várt, de ezúttal sem történt semmi. - Nem hiszem el, hogy itt a vége — morogta Jonathan. Juli leült mellé, és megfogta a kezét. A férfi a gyűrűt bámulta, és nem szólt. Lázasan járt az agya. Pár perc múlva felállt. - Várj itt! - mondta Julinak. - Egy perc, és jövök. Kiviharzott a szobából, és ledübörgött a recepcióhoz. - István! - szólította meg. - Szükségem lenne egy bibliára. Tud szerezni egyet? - Természetesen, Hunt úr —biccentett a recepciós, és a pult alatt kinyitott egy szekrényt. Kivett egy fekete, műbőr kötéses könyvecskét. Parancsoljon! Jonathan átvette a Bibliát, és azonnal felütötte. Átpörgette a hártyavékony oldalakat egészen addig, míg az Újtestamentumig nem ért. Ott megkereste Mátét... Visszafelé kettesével szedte a lépcsőfokokat. - Juli! - szinte beugrott a szobába. Belódította maga mögött az ajtót, a csattanásra a lány összerezzent. - Juli, megvan! Máté hetes fejezetének kilencedik verse így szól: „Avagy ki az az ember közületek, aki, ha az őfia kenyeret kér tőle, követ ád néki?" Ez nem a márványtábla idézete. Ez egy másik. - És mit jelent? - Fogalmam sincs. De van még egy rejtvény a táblán. - Jonathan úgy megörült, mint egy kisgyerek a játékának. - Még nincs vége! - Nem lehet, hogy Gárdonyi eltévesztette? - Egy rejtvényben minden apróság számít. Mindennek jelentősége van. Kérdezd csak meg Iza nénit! Juli nem kérdezte meg, ki az az Iza néni. - Nem, ez nem véletlen tévesztés - morogta Jonathan, és belemerült a Biblia olvasásába. - Nézd csak, megvan Gárdonyi idézete is. Ez a hetes fejezet tizenkettedik verse. Hét kilenc helyett hét tizenkettő... - Mellette van? - Igen. Három verssel lejjebb. - Lehet, hogy az utolsó szám akkor kilenc... vagy a három. Én megőrülök. Egy szám is tíz különböző kódot jelent. - Vagy... — Jonathan a számokat nézte —, vagy a kódsor nem tíz számból áll, hanem tizenkettőből. Az előbb néztem, hogy a hold középen a tíz csillag
benyomására nem tette meg az egész kört. Talán tizenkét szám kell, és a hetest meg a tizenkettest még bele kell írni. Beleírni a kilencedik és a tizedik helyre. Kiegészítette a számsort. - Talán most - jegyezte meg, amikor az első csillagot benyomta. Juli torka harmadjára szorult el. - Ne csináld ezt velem, Jonathan - mondta. - Ha sokat próbálkozol, teljesen kikészülök. A férfi benyomta a második csillagot. - Több ötletem nincs. - Nekem sem. - Akkor reménykedjünk, hogy harmadjára megtaláltuk a jó kódot. Az utolsó, tizenkettedik alkalommal, amikor a kilencest kellett volna megnyomni, Juli megint csak megállította a férfit. - Jonathan! Mi lesz, ha te is elveszel az időben? - Majd én is hagyok üzenetet, mint Jámbor. — Keserű viccnek hangzott. - De tényleg! - erősködött Juli aggodalmasan. - Tudni fogom, ha történt veled valami? Jonathan ujja a csillag fölött lebegett. - Komolyan, küldök üzenetet - gondolta át az előző, csüggedt megjegyzését. Először az Istenes pincét akarta javasolni helyként, de aztán meggondolta magát. - Milyen török kori várfal van még épen? - A régi városfal. A Városfal utcában. A sarkon... - Akkor, ha minden a legrosszabbul sül el, ha semmi sem sikerül, de csak akkor, ott majd üzenetet hagyok. Azzal Jonathan benyomta az utolsó csillagot. A gyűrű jól hallhatóan felzümmögött, a holdacska visszaforgott. Juli megdöbbenve emelkedett fel. Jonathan rápillantott, tekintetük összekapcsolódott. Ekkor egy fényes fal emelkedett közéjük, amely hullámozni, forogni kezdett. Jonathan a fénysugarakra pillantott, maga elé. Felemelte a kezét..... .aztán eltűnt a szobából. 12. Eger, 1899 októbere. Gárdonyi az íróasztala mellett ült, kezét az asztallapon nyugtatva. Az írógépbe fűzött papír fölött ült, és a szöveget olvasta, amit éppen írt. Dobó a templombástyára lépegetett föl. Megnézte ott is az ágyúkat s az alvó és őrködő pattantyúsokat. Aztán összefonta a karját, és körülnézett az éjszaka messzeségében. Az ég sötét, de a föld, amerre csak szem lát, piros csillagok ezreivel tündöklő. A török tábori tüzek azok. Állt és nézett. És ekkor a csöndes éjszakában napkelet felől átható, éles kiáltás hangzik fel a vár közelében, a sötétség mélyéből: - Bornemissza Gergely! Te király hadnagya! Hallod-e! Csend, hosszú csend. A kiáltó szó ismét:
- Nálad van egy török gyűrű. Én nálam van egy magyar gyermek. Az a gyűrű az enyém. Ez a gyermek a tiéd. Csend. A kiáltás újra hangzik: - Ha akarod a gyermekedet, jer a piaci kapuhoz? Add ide a gyűrűmet. Odaadom a gyermekedet. Felelj nekem, Bornemissza Gergely! Dobó látta, hogy az őrök arca mind a kiáltó felé fordul, noha a sötétségben semmit sem lehetett látni. - Senki ne merjen felelni! — morogta a kardját megcsörrentve. Nem is felelt senki. A kiáltó folytatta: - Ha a szavamnak nem hiszel, majd hiszel akkor, ha a gyermeked fejét bedobatom hozzád. Dobó jobbra-balra pillantott, és ismét csörrent a kardja: - Meg ne merjétek mondani Bornemissza úrnak! Aki szót mer róla szólni, akár neki, akár másnak, Istenemre mondom, huszonötöt vágatok reá. - Köszönöm, kapitány uram -felelt egy rekedt hang Dobó háta mögött. Bornemissza volt. Nyílvesszőre fekete csepűt kötözött, és azt szurkozva folytatta: -Minden éjjel kiabálnak ilyen ostobaságot. A múlt éjjel Mekcseynek kiabálták, hogy tiszteli a felesége: az Arszlán bég sátorában mulat. Belemártotta a nyilat egy olajoskannába, és folytatta: - Az én feleségem, gyermekem Sopronban van. Onnan ők el nem mozdulnak se télen, se nyáron. A kiáltó ismét megszólalt: — Hallod-e, Bornemissza! Itt van a fiad velem. Jer a kapuhoz egy óra múlva, megláthatod. Gergely újra letette a nyilat. Hozzáérintette a tűzhöz, és felkapta: ellőtte a kiáltó felé. A tüzes nyíl üstökös csillagként szállt át a sötétségen, és megvilágította egy pillanatra azt a dombot, amelyik mögött a nap szokott fölkelni. A dombon két kaftános török állt. Az egyiknek szócső volt a kezében. A másiknak a fél szemét fehér kendő takarta. Gyermek nem volt velük."
1. Eger, 2005 szeptembere. Jonathan kábultan lépett ki a spirális fénykörből. Az első pillanatban semmit sem látott. - Megtörtént a besugárzás! - jelentette egy érzéketlen hang. - Figyelem! Idegen a transzport pavilonban! - hallatszott egy másik a hangszórókból. Jonathan látni kezdett. Egy műhelyben állt, két fehér köpenyes férfi volt még bent rajta kívül. Mögötte egy forgó gép, egyre halkulva, sötétedve. - Professzor úr! Kérem, jöjjön! Az alacsony, jellegtelen figura a műhely túloldalára intézte szavait. A hívására egy idős férfi indult el feléjük. Jonathan az alacsony férfi felé fordult. - Jó napot... a nevem... - Adja ide azt a gyűrűt! - szakította félbe a másik durván a bemutatkozást. — Maradjon ott, ahol van, és adja ide a gyűrűt! Jonathan lehúzta az ujjáról a gyűrűt és már-már átadta, amikor a melléje érő öreg lecsapott rá. Elmarta a kezéből, ahogy egy ragadozó madár csap le a mezőn futó nyúlra. - Ej, nagy hiba volt ez, fiatalember - nézte meg az öreg a gyűrűt. Szinte szeretettel forgatta, simogatta. - Milyen régen láttam ezt a szerkezetet! És mennyit szenvedtem érte. - Bocsásson meg, hogy így... - Jonathan kereste a szavakat. Mit is csinált? Megjelent a semmiből? — Engedje meg, hogy bemutatkozzam... - Nem szükséges, Mr. Hunt - legyintett az öreg, és zsebre vágta a török gyűrűt. - Ismerem magát, sőt még a dédapját is ismertem. Egyike volt kora felvilágosult elméinek. Igazán büszke lehet rá! - Az nem létezik... - Már miért ne létezne? Régen volt ugyan, de erkölcsi támogatását sosem felejtem el. - Akkor ön... - Igen, Ábray Pál professzor vagyok. 2. - Ábray professzor? - Jonathan körbepillantott. A műhely valójában egy modern laboratórium volt. Mindenütt gépek, kijelzők. Számítógépek. Előtte pedig az öregember, aki Ábray Pálnak adta ki magát. De ahhoz nem elég öreg... - Hány éves ön? Illetve, hol vagyok én? 1898-ban? Már amikor kimondta az évszámot, tudta, hogy ez lehetetlen. A lehető legmodernebb monitorok és notebookok álltak az asztalokon. - Dehogyis! Maga nem időutazó, Mr. Hunt — vicsorodott el Ábray. Valószínűleg mosolyogni akart. - Még azzal sem büszkélkedhet, fiatalember, hogy időutazott! Itt vagyunk 2005-ben, Egerben! Mindössze egy térugrást tett. - De akkor önnek legalább száznegyven évesnek kell lennie.
- Sokkal több, ha beleszámolom a múltban eltöltött napokat. Ne csodálkozzék, mindez annak köszönhető, hogy az időutazás jótékony hatással van a szervezetre, egyszerűen lassítja az öregedést. - Ez lehetetlen... Jonathan a fejét csóválva nézte az öreget. Mit is írt róla a dédapja? „Mennyi tűz, mennyi düh, mennyi felkiáltójel! Érdekes ember. Az őrület jelei itt jobban kiütköznek, mint bármikor, korábbi meg' nyilatkozásaiban... Végtelenül becsvágyó és törtető." Jó lesz vele vigyázni. Sámuel Hunt jó emberismerő volt. - Lehetetlen? - horkantott fel Ábray. - Mit tud maga, fiam, a lehetetlenről? Én mindennap fügét mutatok neki! Tudja, milyen jelentéktelen galacsinná töpörödik a lehetetlen fogalma, miközben olvassa azokat a könyveket, amelyek később elégtek az alexandriai könyvtárban? Ha saját szemével látja vérben feküdni Julius Caesart? Ha hallja Mozartot játszani? Ha érzi a középkori városok átható bűzét, és ellovagol előtte Nagy Károly? Kezébe foghatja a kiáltványt, amellyel Kolumbusz Kristóf legénységet toborzott magának? Ugyan! Nincsenek korlátok, Mr. Hunt! - Részegítő lehet - jegyezte meg szárazon Jonathan. Kezdett magához térni, és ezzel együtt elillant az időutazás iránti elfogultsága, áhítata. - De miért nem tud erről a világ? - Fütyülök a világra! - villant meg Ábray tekintete. Most tényleg vicsorgott. - Nem akartak engem, de felülkerekedtem. A végén nekem nem volt szükségem rájuk. Győzedelmeskedtem a szűklátókörűség felett. Úrrá lettem minden nehézségen. - Nem önzés mindezt magának megtartania, professzor? - Úgy tartja, önző volnék? Adnám át inkább a titkot a tudomány és az emberiség választott vezetőinek? Hogy aztán vurstlit csináljanak a történelemből? Ok talán nem a saját önző céljaikhoz használnák fel ezt a lehetőséget? Szinte látom, ahogy plakátokon csalogatják a turistákat: jöjjenek, kérem, nézzék végig Napóleon Bonaparte bevonulását, aztán kivonulását, Dobó győzelmét, Jézus csodatételeit! Megőrült? Ezek itt a saját találmányaim, a saját kutatásaim és a saját eredményeim... A saját birodalmam! Vajon rajtam és a jól képzett ügynökeimen kívül ki lenne képes betartani az időutazók mindennél fontosabb szabályát, miszerint semmit, de semmit nem szabad megváltoztatnunk a történelemben, mert az végzetes anomáliához, egyenesen katasztrófához vezetne? Senki nem volna képes erre! Nem, a maguk felvilágosult, demokratikus szemlélete eddig nem sok jót hozott a világnak. Nem kell mindenről tudni mindenkinek, mindenkinek beleszólni mindenbe! Egyszerűen nem érett meg rá az emberiség! És talán soha nem is fog! - Ha valaki, akkor ön tudhatja, professzor, hogy lesz-e ilyen kor. - Téved, Mr. Hunt. Sajnos a jövő nincs a birtokomban. Csak a múlt. Ezt nevezhetjük akár hiányosságnak is, de számomra csak ez volt a cél, és sikerült is elérnem. Tessék utánam csinálni! Talán egy másik élet, egy másik Ábray Pál kell ahhoz, hogy a jövőt is meghódítsuk. A koromhoz képest azonban kiválóan érzem magam... - Ábray megint mosolygott, önelégülten és diadalittasan. Aztán vállat vont. - Ki tudja, talán mégiscsak én leszek az, aki elindul egyszer a másik irányba is. - Azt mondta, Egerben vagyok... De hol?
- Magától talán sosem találta volna meg ezt a laboratóriumot, pedig itt volt mindig az ön és az egriek orra előtt, a Török bástya alatt. Csak ügyesen úgy intéztük, hogy valahogy mindig kimaradjon a kutatásokból, felújításokból ez a terület... Talán megtapasztalta már, hogy vannak eszközeink... - Igen. Találkoztam az embereivel. - Jonathannak eszébe jutott valami. Budapest óta követtek. Honnan tudták, hogy itt vagyok, és hogy egyszer majd a gyűrű után fogok kutatni? - Az interneten kezdett keresgélni. Emlékszik? Figyeljük a keresőszavakat. Azzal keltette fel a figyelmünket, és figyelni kezdtük magát is. Rögtön tudtam, hogy kicsoda. Azt hittem, hogy elég lesz egy kis elriasztás... Mások már az elején megölették volna, én csak magára lövettem. Jonathan megemésztette a dolgokat. Elriasztásnak szánták azt a merényletet, de nem mellékeltek hozzá üzenetet, így pont az ellenkezőjét érték el vele. Elhagyta New Yorkot. De volt még kérdése. Sőt csak kérdései voltak. - Maguk gyújtották fel Boldogi Pál házát? - Véletlen baleset... - Véletlenül ott voltak a benzineskannák? Ezt nem hiszem el... És Boldogiék? Élnek még? - Élnek. - Ábray felhorkantott. - Minek néz engem, gyilkosnak? Egy pincébe zártuk őket, arra voltam kíváncsi, mit tudnak. De ez most már mindegy. Már itt van maga... Jonathan megkönnyebbült. Boldogi Pál és a felesége élnek. Hogy az ő lelkét terhelheti a haláluk, eléggé megrendítő érzés volt, túl gyomorba markoló. Most ez elmúlt. - Akkor elengedi őket? - kérdezte Ábrayt. - El. Természetesen. De magát nem engedhetem el. Jobban járt volna, ha félreáll, amikor még megtehette volna. Látja, a dédapjától örökölt legendás kíváncsiságának köszönheti, hogy ilyen rövid életet élt, Mr. Hunt. - Hogy értsem ezt? — kérdezte Jonathan megütközve. — Mi a szándéka velem? - Mit gondolt? — emelte fel hangját a professzor megint. - Besétál az időpavilonon keresztül a laboratóriumomba, aztán meg egyszerűen ajtót mutatok, és hagyom, hogy szétkürtölje a világnak, amit több mint száz éve titkolok? Természetesen, hogy úgy mondjam, el kell „némítanom" a biztonságom érdekében... Sajnálom. - Magának nincs lelkiismerete, professzor? -Mire gondol? A vacak életére? A dédapjára netán? Szimpatikus ember volt, de nem több. Maga pedig még annyi sem, nem ér föl az ő kvalitásaihoz. Ön közönséges betolakodó. - És Jámbor Zsigmond? Ő mégiscsak közel kellett, hogy álljon magához, hiszen végig itt volt. -Jámbor Zsigmond? - horkant fel a tudós. - Jámbor Zsigmond? Semmirekellő áruló lett belőle. Épp elég emberséges voltam vele, hogy nem pusztítottam el, hagytam, hogy ő is tisztességes kort érjen meg a török időkben. Ostoba fajankó! - Azért mégiscsak tartozik neki. Elvégre ő volt a világon az első időutazó...
- Igen! - Ábray dühében a gépre vágott. Látszott, hogy száz év is kevés volt elfeledtetni ezt a fiaskót. - Ezt el tudta venni tőlem! De mit ér a dicsősége, ha senki nem tud róla? A gazember egyszerű török sírban nyugszik a jelentéktelen élete után! Az első utazóként engem ismernek! -Valóban? Kicsoda? Az emberei? Az ügynökei? Mennyien vannak? Tízen, húszan? Százötvenen? Ez a dicsőség? Ezért megérte? Megéri? Én újságíró vagyok. Még elmondhatnám a világnak. .. Még életében bemutathatnám a nagy feltalálót, a második időutazót... - Elég legyen! - üvöltötte Ábray. - Nem fog elmondani vagy megírni semmit! Hallgatni fog, mint a sír. Átkozott újságírók! Mindig megjártam velük, mindig! A professzor intett, és Jonathant két erős kar ragadta meg. Miközben vitáztak, a segéd behívta a biztonságiakat. Az egyikük Barabás Péter volt, a másik ismeretlen, de nem kisebb vagy gyengébb. Jonathan érezte, hogy innen nem fog tudni kiszabadulni. És most senki sem tudja, hol van. - Ott volt az a szemtelen firkász, akit az irodalomtörténet nem átall nagy szerzőnek tartani. Gárdonyi. Aztán az a másik, akinek a nevére sem emlékszem már. Mind-mind szaglásztak, és tönkretették a terveimet. Az újságírók piócák és rinocéroszok egyszerre. Az ember vérét szívják, és mindent széttaposnak, lerombolnak. - Gárdonyi Géza? - Az. Aki Jámborral kiötlötte ezt az egészet. Jámbor Zsigmond miatta ment vissza a török időkbe. Ellopta a gyűrűt - Ábray elővette az ékszert. Ezt. Ez volt az egyetlen darab, amely akkor készen volt. Ezek után tönkrement a gépem... Azt hittem, pár hónap, és rendbe rakom. De tudja, mennyi időmbe telt, mire megcsináltam? Hány év, mennyi gürcölés, pénz nélkül, eszközök nélkül, az idegi kimerültség határán. Huszonhárom év kellett. Huszonhárom! És mire megcsináltam, felbomlott minden körülöttünk. Meghalt Ferenc József, megszűnt a Monarchia és a Német Birodalom, a cár megbukott Oroszországban és kivégezték a családjával együtt... Alig éltem túl azokat az éveket. Gyógyszereket szedtem. Gyógyszereket szedek a mai napig... De jól vagyok. Jól vagyok. Nyílt az ajtó, és a szikár német lépett be rajta. Merev arcán meglepetés tükröződött egy pillanatig, nem tovább. - Mit keres ez itt? - kérdezte komoran. - Aktiválta Jámbor gyűrűjét - morogta Ábray. Aztán Jonathanhoz fordult. Georg von Fulda 1898-ban lépett be az időgépbe, de csak 1920-ban tudtam visszahozni. Ez is Gárdonyinak meg annak a másik firkásznak köszönhető. Elvesztettem a Német Birodalom támogatását, mert akkor már mindenki halott volt, aki megígérte hajdanán a segítséget. Hosszan leveleztem tehetetlen porosz hivatalnokokkal, hetekig kilincseltem Berlinben, és megalázkodtam mindenki előtt, az aktatologatóktól a miniszterekig. - Ne beszéljen! - lépett közelebb a német. - Ölje meg! - Azt mondta, ne nézzem gyilkosnak, mert nem az. Most mégis meg akar ölni? - kérdezte Jonathan mérgesen Ábraytól. - Akkor mégis gyilkos. Hidegvérű gyilkos. - Nem léphet ki innen, ezzel ön is tisztában van. - Az ajtón nem is. - Jonathan próbálta menteni a menthetőt. - De mi lenne, ha a múltba küldene vissza?
- Mire gondol? - Küldjön vissza valahová az időben. Egy olyan helyre, olyan korba, ahol nem zavarok. Georg von Fulda felmordult. - Mondom, hogy ölje meg! De megteszem én, ha maga nem... Közelebb lépett, de Ábray felemelte a kezét. -Nem! - Senki nem keresné. -Talán mégis - húzta el Jonathan a száját. - Az újságnál sokan tudják, hol vagyok. És Egerben is szereztem pár ismerőst. - Maga tényleg nem ügyefogyott fiatalember, Mr. Hunt - gondolkodott el Ábray. Láthatóan nem tetszett neki, hogy a német parancsolgat. - Végül is... Szinte bárhová mehetne... De ha abban reménykedik, hogy megváltoztathatja a jövőt, akkor bizony rosszul gondolja. A nagyobb változások az ön egész jövőjét megsemmisíthetik. A kisebbeket pedig korrigálja az idő. Olyan ez, mint valami temporális entrópiatörvény. - Tudom, mire gondol - bólintott Jonathan. - Édesanyám magyar. Ha megváltoztatom a jövőt, lehet, hogy meg sem születik. Én sem vagyok őrült. Kérem, küldjön vissza a török korba. Szeretnék találkozni Jámbor Zsigmonddal, azaz Jumurdzsákkal, az élete utolsó éveiben. Sok kérdésem lenne hozzá. - Éppen vele akar találkozni? Azzal a szerencsétlennel? Miért? - Köt egy ígéret, amit az unokájának tettem. - Nem bánom. De egy biztosítékot azért magára teszek. Barabás baloldalt erősen megfogta és előrenyújtotta Jonathan kezét. Az alacsony segéd egy bőr karkötővel közelebb lépett, és rácsatolta Jonathan csuklójára. - Ez egy titániumszálas karkötő. Nem tudja levenni. Méri az időváltozás lehetőségét. Az utóbbi tizenöt évem fejlesztése - Ábray hangjából büszkeség csendült ki. - Ha olyat tesz, ami az időt erőteljesen megbolygatná, meg fogja rázni. Minél nagyobb a változás, annál jobban megrázza. Ha visszafordíthatatlan dolgot cselekedne, akkor az embereinket hazahozza, de ezt úgy programozzuk, hogy magát egyszerűen halálos áramütéssel fogja sújtani. - Remek biztosíték - morogta Jonathan. Elengedték a kezét, és ő megnézte a karkötőt. A bőr csak álca volt. -Zsiga 1616 januárjában halt meg - mondta Ábray. - 1615 őszére fogjuk küldeni. Jonathan gyors fejszámolást végzett. - Hány éves volt akkor Jámbor Zsigmond? Kilencvenöt, száz? - Mondtam, hogy az időutazás kicsit módosítja az emberi sejtek szubjektív idejét. -Akkor én is hosszan élhetek a múltban? A török kori Magyarország idejében? - A fegyverek ugyanúgy megölik, mint akárki mást - felelte kárörvendően Ábray. - így Fulda is elégtételt kapna. - A segédhez fordult. - Készítsék a pavilont! Kérek ruhát középmagas férfira. Magyar kereskedő. A navigátort állítsák be 1615. november közepére, Eger mellé. Gyorsan, gyorsan!
Jonathannak eszébe jutott Juli, akivel éppen csak megszerették egymást. Egy estét adott nekik a sors. Aztán sorban eszébe jutottak azok az emberek, akiket megismert, és akik annyit segítettek. Nem fogja őket soha többé látni. Keresni fogják, de nem jutnak majd semmire. Talán ha a városfalon olyan üzenetet hagyna... De milyet? A segéd bekapcsolta az időgépet, amelynek külseje az elmúlt száz évben alig változott. Ugyanúgy réz- és acéldrótok futottak körbe rajta egy műanyag csőben kötegelve, oldaloszlopai halk zúgással remegni kezdtek, és a köztes térben megváltoztatták a tér szerkezetét. A szürke golyó középen lebegett, s egyre gyorsulva forgott. Kékes villám csapott ki, édeskés illat érződött a levegőben. A kisülések gyakoribbak lettek, középen pedig spirális forgással megnyílt egy fényív. - Mr. Hunt! Figyeljen rám jól! - Ábray hirtelen Jonathanhoz fordult. Ajánlok magának egy lehetőséget, amellyel elkerülheti a biztos halált. Vannak bizonyos időügynöki feladatok, amelyek különleges képességet igényelnek. Azt gondolom, hogy a képességei megvannak, és ön megfelelne ezeknek a feltételeknek. - Ezt nem értem. Ábray megvonta a vállát. - Mondjuk úgy, hogy a dédapja iránt érzett tiszteletből felajánlok egy utolsó lehetőséget. Maga kalandor típus, szereti a kihívásokat. Olyan, mint egy kopó. Tudnék használni egy ilyen embert. - Ellenzem - szólalt meg a német. - Nem bízhatunk benne. - A karkötő a kezén van - vont vállat Ábray. Az üvegtárolók egyikéhez lépett. Jonathan akkor fedezte fel, hogy száz és száz gyűrű áll a polcokon. Régi pecsétgyűrűk keleties díszítéssel, görög cirádákkal, római alakokkal. Arabok, kínaiak, törökök, japánok. Ékszerek minden korból és minden valaha létezett birodalomból. - Van egy mentő ajánlatom a maga számára. A professzor kivett egy török gyűrűt a sorból, a helyére pedig berakta Jámbor régi gyűrűjét. A mozdulat azonban megakadt félúton, mintha meggondolta volna magát. És valóban: visszavette a zöld, csillagos-holdas gyűrűt. -Legyen ez a gyűrű megint. A sors iróniája... Ez lesz ismét a visszahívó jeladó. Vigye magával! - Professzor, én ennek a céltalan és önző vállalkozásnak nem leszek a katonája! - Ó, maga ostoba fafejű... - lobbant fel megint a tűz Ábrayban. - Mit gondol, jobb dolga lesz ott, a 17. században? Nem tudja, mi vár magára! Húzza fel! - Odadobta a gyűrűt Jonathannak, aki ösztönösen elkapta. - Az alapszekvenciát már ismeri... Mi nem fogjuk magunktól visszahívni. Egy napig még fogadjuk a maga jelét, aztán végleg töröljük az adatbázisból. Mr. Hunt, még meggondolhatja magát. Beszéljen az öreg Zsigával, ha annyira akar, de jöjjön vissza, ha észhez tér. Megértette? - Mehetek végre? - Csökönyös szamár! Küldjék el! Jonathan magától lépett be a fényspirálba.
Megkezdte útját a múltba.
1. Eger, 1615 novembere. Jonathan egy romos fal tövében tért magához. Gaz verte fel a földet, és egy kóbor kutya szaglászta a kezét. A kilátást egy másik ház romjai takarták előle. A távolból olykor madárfütty hallatszott, a magasban súlyos, ólomszürke felhők függtek. Közel járt a tél. Jonathan feltápászkodott. Kicsit szédült, de tiszták voltak a gondolatat. Tudta, hogy ha minden igaz, 1615 novemberében jár. A kezében ott volt Jámbor gyűrűje. Kicsit gondolkodott, mit csináljon vele. Itt rejtse el - vagy húzza az ujjára? Aztán úgy döntött, hogy eldugja. Miután a gyűrűt elrejtette, oldalra botorkált, és kinézett a romok mögül. Elakadt a lélegzete. Egert pillantotta meg, a várat és a várost. A falak mögül tűhegy alakú tornyok meredtek az égnek. Minaretek. Ha eddig nem hitt volna a dédapjának, Ábraynak, Jámbornak vagy Gárdonyinak, akkor most már hinnie kell. Az időgép működik. A mai napig működik. És ha igaz, amit Ábray mondott, a világtörténelem már tele van időügynökökkel. Jonathan bele sem mert gondolni. Valójában elképzelni sem tudta, mert összevissza csapongtak gondolatai. Hol Ábray, hol Jámbor jutott az eszébe, aztán meg csak bámulta Eger várát. 1615. november... Hihetetlen. Varjak köröztek a magasban, és megállás nélkül károgtak. Talán a hideg közeledtét jelezték. Jonathan fázósan húzta összébb magán a kabátot. Gyorsan fedél alá kell jutnia, mert különben itt fagy meg. Alaposabban körülnézett. Egy elhagyatott falu közepén állt. Aprócska település volt, alig tucatnyi házzal, amelyek mindegyike félig összeomlott már. Látható volt, hogy a kőházak egy részét szorgos kezek széthordták: talán azokból emelték Egerben a török épületeket. A faházak valamikor régen leégtek, csonka, kormos deszkáik baljósan meredtek az ég felé. Léptek zaját hallotta. Megdermedt, majd a hang irányába fordult. Egy lovat látott közeledni. Nyereg volt rajta, a nyergen két zsák, de ember nem. Jonathan a szemét meresztve egyenesedett fel, amikor valaki megragadta, és behúzta a közeli fal fedezékébe. - Mit keresel itt, öcsém? - morogta a fülébe egy karcos férfihang. - El akarod dobni az életedet? Jonathan szíve az első pillanatban a torkában dobogott, majd a férfira pillantott, aki így meglepte. Alacsony, mokány fickó volt, egy vágással a bal szeme alatt. Rövid haja őszbe fordult, bőre vastag volt és napcserzett. Látszott, hogy az utakon tölti az életét. - Eltévedtem. - Megtámadtak? Jonathan úgy vélte, egyszerűbb, ha azt mondja, nem emlékszik. - Nem emlékszem - felelte. - Csak annyit tudok, hogy be kell jutnom a városba.
- Egy rabszolgapiacon akarod végezni? - A másik végigmérte. - Mi dolgod van Egerben? - Meg kell találnom valakit. - Törököt vagy magyart? Jó kérdés volt. - Talán törököt. Talán magyart. Azt tudom csak, hol lakik. - Hm. Egy törökké lett magyart? Nem ritka az ilyesmi. - Az ismeretlen nem fogyott ki a kérdésekből. Még nem döntötte el, higgyen-e az idegennek. Veszélyes volt ilyen vészterhes időkben különleges emberekbe botlani. - Mi dolgod van vele? Jonathan válaszolt. - Az kiderül akkor, ha találkozunk. Nem láttam még soha, csak üzeneteket kaptam tőle. - Milyen üzeneteket? - Segélykérőeket. Öreg már. Kilencvenéves is elmúlt. - Te tényleg el akarod dobni az életedet, öcsém. Ez után a megállapítás után az idegen felállt, és a közelükbe poroszkáló gazdátlan ló felé futott. Elkapta a kantárját, majd behúzta a fal mellé. - Külön járatod a lovad? - kérdezte Jonathan. - Csak akkor, ha hamis szerzetet látok a házak töviben - vigyorodott el a másik. - Okos állat, és nyugodt. Tudja a dolgát. Te honnan jöttél? - Messzi földről - mondta az igazsághoz hűen Jonathan. - Külországból? Ezért beszéled olyan különösen a nyelvet... - Édesanyám magyar volt. - És az apád? 1615 - emlékeztette magát Jonathan. Már felfedezték Amerikát, de ki tudja, ismerik-e errefelé? Eljutott vajon idáig a híre? - Angol - felelte. - Az tényleg messzi van - morogta a másik. - Az messzi. A ló a füvet kezdte harapdálni a ház tövében. A sebhelyes arcú odapillantott, és látszott rajta, hogy töpreng. Talán azon gondolkodott, mihez kezdjen a helyzettel. - Te már sok mindent tudsz rólam - mondta Jonathan. — Én viszont semmit sem rólad. - Kereskedő vagyok, és illatszerekkel meg kenőcsökkel házalok. Néha, békésebb tájakon bőrökkel és lovakkal is. - Be tudsz vinni Egerbe?-kérdezte Jonathan.-Nézd, nagyon fontos lenne. Beszélnem kell azzal a... magyaros törökkel. - Van úti okmányom, amivel átengednek a kapukon. De téged nehezen tudnálak átvinni. - És ha azt mondanánk, hogy a segéded vagyok ? - Tizenkét éve járom ezeket az utakat. Ismernek már... - Kérlek, segíts! A sebhelyes felsóhajtott. - Becsületes képed van. Én általában belelátok az emberekbe, ezért is vagyok még életben, és benned nem érzek semmilyen furfangot vagy gonoszságot. Azt hiszem, ha itthagylak, pár napon belül elfognak vagy megölnek... És nem tudom, hogy ezt a lelkemre vehetem-e. - Ez mit jelent? - Hogy segítek. Beszéled azt az ánglius nyelvet? - Beszélem hát.
- Akkor azt mondjuk majd, hogy külországi utazó vagy, akit kiraboltak. A törökök tiszteletben tartják őket, Eger ostrománál is volt belőlük a szultán táborában. Találkoztam olyan leánnyal, akit egy ilyen ánglius tollforgató váltott meg a rabszolgaságból. Te beszélj csak azon az idegen nyelven, én meg majd fordítom. - Tudsz angolul? - Hogy tudnék? Hazudni tudok... Megtanítja rá az embert ez a rossz kor meg az élni vágyás. - A nevedet sem tudom - mondta Jonathan. - Mágócsy Gáspár. - Jonathan Hunt. - Ez se rossz név! - Mágócsy megint elvigyorodott, aztán intett Jonathannak, hogy kövesse. Visszatértek az útra, és elindultak Eger felé. - Azt mondom majd, hogy mezítelenül találtam rád, és tőlem kaptad a ruhát is. Ha kérdeznek, tégy úgy, mintha nem értenél semmit. Csak ángliusul beszélj. - Nem fognak gyanút? Hogyan beszélhetek a város vezetőjével? - A pasa környezetében van nyelv, aki beszéli az ángliust. Ahogy közelebb értek, Jonathan már látta, hogy a külső várfalat sánc keríti, s mögötte nyilván árok is van. Előtte azonban át kellett haladniuk egy kőkapun, amit viszont hatalmas, kihegyezett gerendákból álló kerítés védett. A két terület között faházak álltak. Jonathan rájött, hogy nehéz dolga lesz, semmi nem igazítja el Jámbor pincéje felé. - A janicsárok, akik a falakon posztolnak, a bástyákban alszanak - intett a fülesbástyák felé Mágócsy. - A falakon sok hosszú csövű ágyú van, tarackok, mozsarak. Jó részét tőlünk zsákmányolták. Eger jó ideig török kézen lesz még. - Elmúlik majd - mondta biztatóan Jonathan. - De nem az én életemben... A Szent Mihály-templom most a Győzelem dzsámija, a székesegyház hadiszertár. A püspöki palotában a beglerbég mulat, és van itt szerb, török, görög... minden, csak magyar alig. A protestánsok sem voltak jók, de ami itt folyik, az szörnyűség. Már berendezkedtek, törökös fürdőket építenek, karavánszerájokat ácsolnak össze. Török ima száll a város felett... Eger már nem a mi várunk, ez a föld nem a miénk... Lassan elértek a kapuig, ahol a janicsárok egy kisebb társaságot tartóztattak föl. Egyikük valami sértőt mondhatott a töröknek, vagy csak ferdén nézett, mert a katona végigvert rajta egy botnak kinéző fegyverrel. Páran a kezüket emelték, mintha kegyelmet kérnének, a bántalmazott férfi pedig a földre vetette magát. -Tanulj tőle! - mondta keserűen Mágócsy. - Ha nagy a baj, te is tégy így! A janicsárok hosszú, fehér nemezsapkát viseltek, ami egészen a hátukig lenyúlt. Hosszú ujjú köpönyegük piros volt, a nadrágjuk kék, rövid és buggyos. Derékban övvel fogták össze, és a térd fölött ért véget. Alatta vörös bakancs. Az övükbe széles, görbe kardot tűztek. - Az a tiszt - mutatta Mágócsy —, amelyiken a tölcsér van. - Tölcsér?
- Az a hegyes süveg. A bakancsa is más színű, látod? Görbítsd be a hátad, ha hozzá beszélsz, és ne akarj a szemébe nézni, hacsak ő nem akarja. Légy alázatos! - Mint angol utazó? - Az mindig hasznodra lesz. Most az ő kegyelmétől függünk. Ha volna pénzed, akkor könnyebben menne... De hát kiraboltak. És most ne szólj! Jonathan megfogadta a kereskedő szavát. 2. Mágócsy jól forgatta a szavakat. Egyszerre volt alázatos és furfangos. Dicsérte a janicsár tisztet és körbeduruzsolta. Mosolygott, de kimutatta tiszteletét. És a legvégén pénzt csillantott meg, ami ékesebben beszélt minden szónál. A janicsárok őt átengedték volna, de ott volt Jonathan is. - Ki lenni ez ember? - kérdezte a tiszt rossz magyarsággal, de érthetően. - Egy szerencsétlenül járt ánglius utazó. Kirabolták félnapnyi járóföldre innen. A janicsár tiszt Jonathan elé lépett, és törökül kérdezett tőle valamit. Jonathan lesütötte a szemét, és angolul válaszolt. Valószínűnek tartotta, hogy itt senki nem beszéli Shakespeare nyelvét, ám nem akarta próbára tenni a szerencséjét, így elkezdte mesélni kirablásának kitalált történetét. A török tiszt hallgatta egy ideig, és fürkészőn bámulta, majd egy intéssel félbeszakította. Jonathan elhallgatott. A tiszt intett egy emberének, aki közelebb lépett. Megveregette Jonathan karját, jelezve, hogy emelje föl, majd amikor ez megtörtént, elkezdte átkutatni a férfit. Jonathan most áldotta az eszét, hogy a gyűrűt nem húzta az ujjára, és nem az öltözékébe rejtette el. A cipőjébe dugta. A janicsár átkutatta, majd jelezte a tisztnek, hogy nem talált semmit. Fegyvert sem. Mágócsy ekkor megint elkezdett beszélni. Alázatosan bizonygatta, hogy a másik tényleg meztelenül botorkált az út mentén, és ő adott rá ruhát, hogy meg ne fagyjon. A tiszt törökül válaszolt, mire a magyar is törökre váltott. A végén újabb pénzek kerültek elő. A tiszt ezután engedte csak be őket. Amikor Jonathan a kapun belülről visszapillantott, már eltűnt a janicsár arcáról a szigor. Csak a vigyorgása látszott. - Mennyit adtál értem? - kérdezte a kereskedőt. - Nem sokat - mordult fel amaz. - Ne törődj véle! - De miért tetted? - kérdezte Jonathan értetlenül. - Az összetartásban van a jövendőnk - felelte a magyar. - Úgy hiszem, benned bízhatok. Jó ember vagy. Én megérzem az ilyet. - Köszönöm. -Mit? - Mindent. -Ne hamarkodd el! Hogy találjuk meg azt a törökös magyart? Ez is jó kérdés volt. Hogyan találja meg Jámbor pincéjét?
Egerben nem volt olyan sarok, olyan utca, olyan fok, amely megegyezett volna a huszonegyedik századival. Csak a vár. De mintha annak sem maradtak volna helyén a sarkai. Jonathannak eszébe jutott a vármúzeumban látott makett. Mennyire más volt az előtt állni, mint itt a múltban, az igazi vár tövében. - Egy minaret mutatta legutóbb az utat - mondta Mágócsynak. - Annak az árnyékát követve jutottam a házhoz. - Jártál már ezen a vidéken? -Régen. A... régi időkben. - Minaret a régi időkben? Nekem hazudsz, öcsém? Jonathan rájött, hogy bármit is mond, csak ront a helyzetén. - Én jártam itt régen, gyerekként. De a minaret egy rajzon volt. - Ez csak félig volt hazugság. - Hálás vagyok neked. Sőt, nem lehetek elég hálás... Mágócsy kétértelműén mosolygott. - Nem fogom megkérdezni, kinek kémkedel - fogta halkabbra. - De csinálhatnád ügyesebben is. Jonathan bölcsen csendben maradt. - Dzsámit azt felhúztak itt nem egyet az elmúlt húsz esztendőben töprengett el Mágócsy. - Mire emlékszel még arról a rajzról? - A patakra. A patak közelében volt. A patak és a belső vár bejárata között. -Nézzük csak! - Mágócsy a távolba tekintett. — Érdekes rajz lehetett az, öcsém, mert a dzsámit csak most építik. - Menjünk arra! A külső várfal mögött békés élet folyt, legalábbis napközben. A cirkáló török katonák csak ritkán zaklatták a helyi lakosokat, akik pedig nem voltak szolgálatban, azok csendesen pipázgattak egy-egy ház nyitott teraszán. A maguk képére formálták a várost. A magyar lakóházak alacsonyak voltak, és leginkább fából épültek. Kőből csak pár épület volt, a magasabbaknak is legfeljebb az alapja. A felső szintet azoknál is fából húzták fel. A sáros, nedves utcákon Jonathanék láttak dolgozó ácsot, mészárszéket, ahol a mészáros egy marhát darabolt, asszonyokat a patakban mosni. Elballagott mellettük egy török kereskedő két tevével. - Hitvány állatok - jegyezte meg a magyar. - Nem erre a tájra valók. Az itteniek mit meg nem adnának egy disznópecsenyéért... A patak után a dzsámi felé vették az irányt. - Nyugat felé van a ház - morogta Jonathan. - A minarettől nyugatra. Mágócsy bólintott. - Akkor arra kerülünk. Kerültek, de itt még nehezebb dolguk akadt. Jonathan tanácstalanul bóklászott a házak között. Végül megszólított egy asszonyt, aki egy kosár kenyérrel tartott valahová. Mágócsy, aki pár lépéssel arrébb vizsgálódott egy udvarban, kis híján gutaütést kapott. - Jumurdzsákot nem ismerek - rázta a fejét az asszony, és különösen nézett. - A törökös magyart azt láttam. Négy házzal föllebb lakik. Ahogy mondja, egy pinceodúban... - Köszönöm. - Eszedet vesztetted? - lépett közelebb a magyar. — Jelenthet is az asszony a városparancsnokságon, ha úgy hozza kedve.
- Reméljük, hogy nem fog. - Jonathannak megint rá kellett jönnie, hogy itt másként működik a világ. Mágócsy mindenesetre elkísérte a házhoz. Csak azután engedte útjára. Nem könnyű szívvel, de Jonathan biztosította arról, hogy az öreg, akit keres, nyilván segíteni fog. - Remélem, holnap virradatkor, amikor elhagyom a várost, nem látom a fejed egy karón - mondta a kereskedő. Jonathan Hunt is csak remélni tudta. Nem először járt ebben a pincében, ám ahogy most kinézett, még nyomokban sem emlékeztetett a jövőbeli önmagára. Mécsesek fénye szűrődött be fentről, dohos levegő, korom meg bőrök szaga érződött. Hajlott hátú, öreg alak ücsörgött egy szőnyegen, a pince sarkában, és dolgozott valamin, amit Jonathan nem tudott elsőre kivenni. - Jó estét! - köszönt be a zsúfolt kis helyre. Az öreg felnézett, hunyorgott. Aztán lemondóan megszólalt. - Nocsak, még egy? Hát most meg ide küld nekem egyet az otthonomba? Na, jól van, ne vágjon már ilyen szerencsétlen képet! Mondja, tőlem akar valamit netán, vagy eltévedt? -Jámbor Zsigmond? - Hát igen. De régen szólítottak már ezen a néven... Illetve még csak sokára fognak így szólítani, ugye... Jonathan még beljebb merészkedett. Két lépés, és leért a lépcső aljára. - Engedje meg, hogy bemutatkozzam. - Elfogódottság érződött a hangjából, és valóban, Jonathan elfogódott volt. A történelembe lépett be. - A nevem Jonathan Hunt. Nagyon örülök a megtiszteltetésnek. Az öreg letette a kezéből, amivel eddig foglalkozott. Mintha varrt volna valamit. Felállt, és közelebb lépett. A tekintetéből tisztaság sugárzott, a kora ellenére szellemileg teljesen frissnek tűnt. - Én is, barátom - bólintott. - De milyen fura alak maga! Valami újonc, vagy mifene? Itt tördeli a kezét előttem, mintha én lennék a dicsőséges padisah! Na, jól van, jól... Menjen a dolgára! Kitalál: egy ajtó van, nem téveszti el! - Jámbor úr, kérem, félreérti a helyzetet - Jonathan zavarba jött. - Nem időügynök vagyok. - Nem? Hát akkor micsoda? Látogató? Besétál ide nekem, mond valami különleges nevet, tudja, ki vagyok, aztán meg akarja magyarázni, hogy maga nem is azon mód... - De. Természetesen az időgéppel jöttem, de saját akaratomból. Nem Ábray professzor küldött. - Valóban? És mi célból, fiatalember? - Hogy átadjak magának egy üzenetet. Az unokájától. - Az unokámtól? - Az öregen most látszott először a meglepődés és valami más is. Talán a meghatottság? - Hát nekem lesz unokám? - Maga elé bámult, aztán megingott, meg kellett támaszkodnia az asztalban, ami a fal mellett állt. — Istenem... A fiam milyen pici volt még! És gyengécske. Nem is lehettünk biztosak, hogy megéri a felnőttkort. Ezek szerint van... illetve lesz unokám is?
Jonathannak nem volt szíve megmondani, hogy mi történt Jámbor Mihállyal. Hogy mondja el, hogy szívrohamban meghalt éppen akkor, amikor a nagyapja nyomára bukkant? És hogy nem hagyott örököst? - Nem olyan régen találkoztam vele - felelte végül. - Az ön nyomát kutatta, és közel járt az igazság felderítéséhez. Nekem is segített. Megkért, hogy értesítsem róla, hogy az utókor nem feledkezett meg önről, Jámbor úr. Többek között Gárdonyi Géza is beleírta az Egri csillagok regénybe a maga alakját. Főszereplője lett az egyik legszebb magyar regénynek. - Hát elkészült a mű? Megírta nélkülem, vagyis a kutatási eredményeim nélkül is? - Jámbor sóhajtott, és leült a kemence padkájára. Reszkető kezét az ölébe tette. A szemébe könnyek gyűltek, ahogy felidézte azt a másik világot. A fiát, Gárdonyit, s a küldetést, amelyet önként magára vett. -Jaj, látja, azóta mennyit tudnék mesélni Gárdonyi úrnak! És mit is mondott? Benne vagyok az Egri csillagokban? Én? Ezek szerint megtalálta az üzeneteimet? - Nem. Nem mindet. A regény megírása után kettőt megtalált, és örökül hagyta nekem, illetve az unokájának. Gárdonyi Géza a fantáziája alapján írta meg Jámbor Zsigmond történetét. A török Jámborét, akit Jumurdzsáknak hívnak... - Jumurdzsák. Ez se rosszabb név annál, mint amit magamra vettem az elmúlt hatvan évben... Jonathan kényelmetlenül érezte magát állva. Körülnézett a kis pincelakásban, és maga alá húzott egy alacsony lócát. Leült rá, szemben Jámbor Zsigmonddal. - És most idejött — fürkészte az arcát Jámbor. — Mivel akar hazatérni? -Van egy gyűrűm... - tartotta előre a kezét Jonathan. A tenyerében ott hevert Ábray szerkezete. Az öreg szeme felcsillant, és a gyűrű után nyúlt. - A gyűrű! A mindenségit! Hogy én mit kutattam érte! Hatvan évig. Hatvanháromig... Az az átkozott Boldogi! - Kézbe vette, forgatta. - Ennek segítségével jutottam el a professzorhoz - mondta Jonathan. Ezzel találtam meg az időgépet. - Jonatán úr... - mosolygott az öreg, és úgy markolta a gyűrűt, mintha az élete függne tőle -, akkor többet már nem üzengetek. A sírkövem tavaly óta készen áll, a talizmánomba meg már úgyis bele van vésve annak az átkozott vadembernek a neve. Akkor a magáé lesz? - Nem pontosan, de hozzám kerül. Meg hiába is lenne az enyém, nem sokra mennék most vele. Tudja, megfejtettem a jeladó visszahívó kódját is, azzal jutottam Ábray laboratóriumába, és onnan ide. Úgy tűnik, végleg. Ezért mondtam, hogy nem vagyok időügynök. Inkább „időszáműzöttnek" nevezném magam. - En is az vagyok, fiatalember - mondta Jámbor. - Nem jó dolog, higgye el! - Nincs más választásom - ingatta a fejét Jonathan. — Itt maradok. Jámbor megütközött. - Csak nem azt akarja mondani, hogy itt marad ebben a pokoli korban? Megbolondult? -Nincs más választásom, Jámbor úr. Ha visszamegyek, Ábray így vagy úgy, de azonnal eltesz láb alól, mert fél, hogy elárulom a titkát. Csak az a kérdés, hogy előtte szándékozik-e valamennyi hasznot húzni a
személyemből. Egy napom van, hogy eldöntsem, mit válasszak, de lényegében választottam. Inkább itt maradok. Jámbor elkapta Jonathan kezét, a tenyerébe tette a gyűrűt, aztán rázárta az ujjait. Közelebb hajolt. - Ne butáskodjon! - mondta a lehető legkomolyabban. Remegett a hangja a visszafojtott feszültségtől. - Vissza kell mennie! - Dehogy megyek! Nem ért, Jámbor úr? Ha hazamegyek, azonnal megölnek. -Jaj, fiam, pedig nemcsak maga miatt muszáj visszamennie. A jövő, az emberiség jövője miatt elsősorban. Maga képes arra, hogy megmentse a világot néhány elvakult elme meggondolatlan tetteitől. - Úgy érti, hogy képes vagyok megmenteni a világot? Jámbor elengedte Jonathan kezét, és bólintott. - Ahogy mondom. Az öreg felállt, és a sarokba ment. Keresett valamit a kacatjai között, majd kiemelt egy üveget. Szerzett hozzá két rézkupicát, aztán visszatelepedett a kemence mellé. Letette a poharakat, az üvegből pedig öntött beléjük valamit. A butéliát ledugaszolta, a poharakat felvette, s az egyiket a vendége kezébe nyomta. - Igyon! Jonathan felhajtotta az italt, s azt hitte, ott nyomban szörnyethal. Majd' szétmarta a nyelőcsövét. - Mi... hi... ehez?- lihegte elvörösödve. Rendesen tesztelik itt, Magyarhonban. - Amit a törökök nem bírnak meginni. - Jámbor halkan nevetett. - Csak mi. - Ő is felhajtotta az italt, ám meg sem rezzent. Aztán letette a poharat, és a térdére támaszkodva előredőlt. - Tényleg megbízhatok magában? kérdezte bizalmasan. Jonathan bólintott, és megpróbált kinyögni valami érthetőt is. -Biztosíthatom... khá... nem azon az oldalon állok... Meg... Megbízhat bennem. Jámbor hátradőlt. Alig láthatóan biccentett egyet. - Nos jó. Néhány hónapja egy magához hasonló időutazó érkezett a városba. Persze hamar észrevettem, mert én azonnal észreveszem az ilyeneket, nagyon jó a szemem az ilyesmihez. Sajnos csak az ilyesmihez... Szóval megkerestem a fickót, és unalmamban el is beszélgettem vele. Iddogáltunk, iddogáltunk, egyszer csak úgy megeredt a nyelve, hogy még ha akartam volna, se tudtam volna megállítani. És fecsegett. Fecsegett mindenféléről, főleg Abrayról és az embereiről. Akkor, az italtól mámorosan mondta el azt a titkot is, miszerint Ábraynak mindössze egy évet adnak a kutatás mecénásai, hogy beadja a derekát, azaz hogy engedje át másnak is az időgépet. - A mai állás szerint a professzor ilyen kérdésekben hajthatatlan. - És az is marad, higgye el nekem! Az egy esztendő eltelte után azonban nem várnak tovább, félreállítják Ábrayt, és kezükbe veszik az irányítást. - Végre az emberek is megtudják, hogy létezik időutazás?
-Jaj, ne legyen ilyen naiv, fiatalember! Ugyanúgy a hatalomban ülők, miniszterek, grófok, hercegek fogják a kezükbe kaparintani az öreg időgépet, és ez nemcsak az időutazások, de a világ végét is jelenti. Jonathan megmosolyogta volna az öreget, ha nem látta volna, hogy véresen komolyan beszél. - Arra céloz, hogy az újdonsült időügynökök nem fogják betartani az alapvető szabályokat? - Jól látja, fiam. Ábray professzor kegyetlen, de precíz elmével rendelkezik. Mindig is félt attól, hogy másnak a kezébe adja az irányítást, de kell a pénz. Ez a pityókás időügynök pedig elfecsegte, hogy a pénzzel együtt mostanság jönnek a hatalmasok kérései és kívánalmai is. Márpedig minden ilyen lépés azonnali katasztrófához vezet. Fel sem lehet mérni a csapást, amit az idő kerekének kisiklása okoz. Gondoljon bele: a lehetőségektől megrészegült emberek majd megpróbálnak megmenteni fontos személyeket, vagy épp ellenkezőleg, elpusztítanák, mielőtt elkövetné valamely tettét. De ennél sokkal kisebb beavatkozások is végzetesek lennének. Az apokalipszist hozzák el! Volt időm ezen gondolkodni, és minél többet tépelődtem róla, annál félelmetesebb kép bontakozott ki előttem... - Igen. Ez logikusnak tűnik. No de mit lehetne tenni, hogy ez ne következzen be? Megmenteni Ábrayt? - Nem. Ábray menthetetlen. El kell pusztítani az időgépet! A fegyvert, amelyet elkerülhetetlenül saját maga ellen fordít az emberiség. Mielőtt bárki megismeri. Bizony, fiam, nincs más választás. Jonathan hallgatott. Hogyan pusztíthatná el innen az időgépet? - Kér még egy kicsit? — emelte fel a veszedelmes itallal teli üveget Jámbor Zsigmond. Ha azzal itatta azt az időügynököt is, akkor nem csoda, hogy a fickó mindent kifecsegett. - Nem, köszönöm — hárította el Jonathan. Így is szédült. Az italtól, a füstös levegőtől vagy a hallottaktól, nem tudta. Talán mind a háromtól. Végül feltette a kérdést: - Jámbor úr, mi lenne az én szerepem az időgép elleni merényletben? - Szépen visszahívatja magát, Jonatán úr, és felrobbantja az egész kócerájt! - Hogyan? Mivel robbantom fel? - Az nem olyan nagy probléma - legyintett az öreg. O maga ivott még egy kupicával. — Nézze csak, ott az asztalon lényegében minden eszköz megvan ahhoz, hogy egy nagy ütőerejű gránátot vagy bombát összeállítsunk. Ráadásul működőképes a legújabb fejlesztésem, az ütőszeges gyújtószerkezet, amit sajnos el kellene pusztítanom hamarosan, mert azt ebben a korban még nem használják, senki sem ismeri. Szóval, ha rááll, akkor egy ilyen bombát visszavihet Ábraynak ajándékként a török időkből. - Egy bombát? - Igen. Egy bombát. Jonathannak kellett egy kis idő, hogy elfogadja az öreg ajánlatát. Felállt, és Jámbor tekintetétől kísérve az alacsony asztalkához lépett. Szemügyre vette az üvegcséket, a porokat, a kis mérleget. Ha közelebb hajolt, kénszagot érzett. Az egyik üvegben a sárga por kén volt.
Jonathan visszafordult az öreg felé. - Jámbor úr! Maga bombagyártással foglalkozott az elmúlt években? - Sok mindennel. Régebben elsősorban a tűzszerészek foglalkoztattak, de nem csak a katonai célok voltak fontosak! Mindenféle szórakoztató tűzijátékot meg egyéb látványosságot kellett szerkesztenem a gazdagoknak ünnepekre, effélékre. Még korábban bábkészítőként, asztalosként is alkalmaztak. Amihez kézügyesség kellett... Tudja, annak idején Ábray is így talált rám. Ügyes kezű, szolgálatkész embert keresett. Ha látta, az úgynevezett transzportpavilon is az én kezem munkája! Mostanában ritkán akad feladatom, de mindig csi- nálgatok valamit. Most éppen egy ütőszeges gyújtószerkezetet fejlesztettem ki azokból az eszközökből, amiket itt találtam. Ez igazán hasznára lehetne magának is, Jonatán úr! - A gyújtószerkezet? - Az a kis boszorkánykonyha az asztalon, amit szemügyre vett... Éppen a legújabb kísérletemhez kellenek. Lényegében egy bomba alkotóelemei és a puskapor hozzávalói. Ez alkalmas lenne a laboratórium elpusztítására. - Egy probléma van csak a haditervével, Jámbor úr... - Ne is mondja tovább! Tudom, és igaza van. Maga is elpusztulna a laboratóriummal együtt. Ez így nem jó... Nincs valami lehetőség a menekülésre? Esetleg segítséget hívni... - Segítséget hívni 1615-ből? - Miért is ne? Ha megtalálta az üzeneteimet, más is megtalálhatja a magáét, fiatalember. Persze, ha keresi, vagy ha számít rá... A laboratórium ma is ott van a Török bástya alatt, a régi helyén? - Igen. Ezek szerint eredetileg is ott volt? - Mármint háromszáz év múlva, úgy érti? - Igen. - Hol lehetne üzenetet hagyni? — Jámbor az állát simogatva töprengett. Mit is mondott? Mindössze egy napja van? - Igen — bólintott Jonathan. — Már csak fél. Az nagyon kevés. Viszont támadt most egy ötletem. - Mondja, barátom, hátha jó az az ötlet! -Az elmúlt napokban... vagyis a jövőben... de nekem az elmúlt napok Jonathan megakadt, aztán legyintett. — Mindegy. Találkoztam egy lánnyal. Julinak hívják. - Kedves név. - Igen. A lány is nagyon kedves. Megbeszéltük, hogy vészhelyzetben hagyok neki üzenetet a régi városfalnál a Városfal utcában. Már fél napja nem jelentkeztem. Nyilván aggódik, és elnéz arrafelé. - Hát, a Városfal utca neve ismerős - révedt el az emlékei között az öreg. Az a Fő utca felett van, ugye? Ott volt egy romantikus hely az én koromban is... Az lehet az. Egy utcasarok. Járt már arrafelé? - Igen. Egy utcasarok. De sajnos nem jártam ott. - Azt hiszem, tudom, hol van! Jonathan átgondolta, mit lehetne tenni. -Ott lehetne üzenetet hagyni. Egy mondatot, két sort... Fel kellene hívni Juli figyelmét a török bástyára. Hozzon oda segítséget, és várjon, mert történni fog valami. Jámbor melléje lépett, és barátságosan megveregette a vállát.
- Bátor ember maga, Jonatán úr. De így is veszélyes lesz. És lehet, hogy halálos. - Tudom - Jonathan felsóhajtott. - De ön szerint sem tehetek mást. És ez egy lehetőség... Nem a legjobb, de számomra az egyetlen. - Igaz - bólintott Jámbor. - Ragadja meg, fiatalember! - Az öreg összecsapta a kezét, mintha csak munkára akarná magát serkenteni. A hangja is megváltozott, amikor folytatta. Energikusabb, élettel telibb lett. - Nagyon kevés időnk van! De meg kell próbálnunk, lesz, ami lesz. Összerakjuk a robbanószerkezetet, aztán én kimegyek a városfalhoz. Viszek magammal vésőt és kalapácsot... - Átgondolta. - Nem jó. Meg fogják hallani. El kell terelnem a figyelmüket. De majd megoldom... - De Jámbor úr... - Ne vitatkozzon, fiam, mert fogy az idő, és minden reményünk elszáll! Álljunk neki! Az öreg igazat mondott: jól értett a robbanószerkezetekhez. Jonathan lényegében csak asszisztált mellette, a kezébe adta, amit Jámbor kért. Miközben összeállították a bombát, Jámbor elmesélte az életét. - Miután ideértem, eltévedtem az erdőben. Eger mellett akartam megjelenni, közel a törökökhöz, de nem ismertem fel a vidéket, ahol feleszméltem. Hosszasan barangoltam, aztán amikor leültem pihenni egy kicsit, rajtam ütöttek a magyarok. Életben hagytak, de egy bizonyos Boldogi Bulcsú elvette a gyűrűmet. Nem tudtam, mihez kezdjek. Arra gondoltam, a gyűrű fontosabb, azt szerzem vissza előbb. Ruhát kellett volna váltanom, hogy bejussak Egerbe, de nem tudtam szerezni, magyar faluba nem mehettem be még úgy sem, hogy magyarul kérem őket. A lopásra meg nem vitt rá a lélek. Aztán mielőtt kitalálhattam volna, mit tegyek, egy kisebb török csapat is lecsapott rám és elhurcolt a táborukba. Az öreg egy kis bemutatót tartott Jonathannak. Kipróbálta a fekete lőport a földön. Kis kupacba rendezte, majd egy botocskával meggyújtotta. A por fellobbant és elenyészett. - Jó lesz — mondta Jámbor. Ezek után beletöltötték a lőport a bombatestbe, és egyenletesen eldolgozták. Félretolták egy kis időre, és jöhetett a gyutacs elkészítése. A gyutacs kis vörösréz tokocska volt, amelybe Jámbor szintén lőport és ahogy mondta - lobbanó higanyt helyezett nagy gonddal. Hasonló gondossággal helyezte bele az ütőszeget. - Nagy volt ám az a török tábor. Óriási. Engem Khádim Ali, a budai beglerbég emberei ejtettek foglyul. Ott táboroztak le, ahol a családommal lakunk, vagyis laktam, Felnémet határában. Beszéltem kicsit törökül, valaha a szüleim háza mellett élt egy török pipakészítő mester, tőle tanultam... Nem tudom, Ali katonái miért nem öltek meg, talán azt hitték, egri kém vagyok. Faggattak, de nem tudtam semmit mondani Eger védelméről... Hogyan is, hiszen nem értettem hozzá. Elmondtam, hogy kétkezi mesterember vagyok, később ez mentette meg az életemet. Aztán elkezdődött az ostrom, én meg ott maradtam bezárva. Ahogy múltak a napok, egyre rosszabb lett a helyzet. A harmadik héten szóltak, hogy javítsam meg az egyik ágyútalpat, mert az ácsaik jó részét kilőtték. Aztán meg kellett javítanom a szekereket. Dolgoztam éjjel-nappal. Egyre többet és többet, étel viszont egyre kevesebb volt. Dobóék nem adták fel, a törökök pedig egyre rosszabb helyzetben voltak. Elfogyott a táborokban az élelem.
Elfogytak a kirabolható falvak. A halottak a vár alatt hegyekben álltak, és kitört a pestis. Jött a vérhas és a tífusz. Hullottak a lovak is. Dobóék pedig még inkább kitartottak. Aztán jött a hideg és az eső. Még hó is esett. Négy napja nem ettem, gyenge voltam és beteg, amikor a törökök összeszedelőzködtek és elmentek. Nem dicsőségesen, hanem megverten. Kara Ahmed emberei feldobtak egy szekérre, és magukkal vittek. Talán azt sem tudták, ki vagyok. - Meddig vitték? - kérdezte Jonathan, miközben Jámbor lassan megkezdte a gyutacs behelyezését a bombába. - Egészen délre. Törökországig. Nem jutottam el Konstantinápolyba, de mire felépültem, már török földön jártam. Hogy elkerüljem a rabszolgaságot, először süketnémának tettettem magam. Egy kis faluban kötöttem ki, ahol egy ács segédje lettem. Ételt, italt kaptam, és titokban tökéletesen megtanultam a nyelvet. Aztán egyszer elszöktem, és elindultam haza. Évekig voltam távol, és nem lett könnyű dolgom itthon sem. - Boldogít nem kereste meg? - Kerestem, és nem volt köszönet benne, amikor megtaláltam. Jó emlékezete volt annak a kurafinak! - Jámbor keze ökölbe szorult az emlékezés hatására. A lába megremegett, Jonathan segített neki leülni. Csak pillanatnyi elgyengülés - magyarázkodott az öreg. - Emlékezett magára? - Hogyne emlékezett volna. Magyar öltözéket viseltem, de felismert, és persze esze ágában sem volt visszaadni a gyűrűt. Sőt. A barátaival hetekig üldöztetett, nem volt nyugalmam, csak a török területeken. Hát így lettem én törökös magyar. Végül letelepedtem. Asszonyt nem vehettem magamhoz, mert megsértettem volna az idő törvényeit, így aztán kísérletezgettem, tanultam a világból. És amikor a törökök elfoglalták Eger városát, beköltöztem ide. Kerestem a gyűrűt sokáig, nagyon sokáig, de Boldogi elrejthette valahová. - Felnézett Jonathanra. - Maga tudja, hogy hová, ugye, fiam? - Tudom, de nem hiszem, hogy megmondhatom - felelte Jonathan. - Az időparadoxon miatt, ugye... - Hagytam a feleségemnél egy lapot a gyűrű kódjával, hogy ha minden kötél szakad, adja át Gárdonyinak vagy Abraynak. Az, hogy a gyűrű végül a maga kezébe került, és a professzor nem hívta vissza magához a laboratóriumba, az azt jelenti, hogy Katalin nem adta oda senkinek. - De igen. Gárdonyi Gézának. Én annak segítségével jutottam el Abrayhoz. -Katalin... - merengett el megint csak Jámbor. - Már a vonásait sem tudom felidézni. Hosszú-hosszú évek voltak ezek. Boldogi Bulcsú is halott már. Itt mindenkit túléltem. Úgy, hogy még meg sem születtem. Érdekes az élet, ugye? Az öreg sóhajtott, majd felállt és visszatért az asztalhoz. - Már csak pár apróság - tért vissza a bombára. - Az ütőszeg berobbantja a gyutacsot, az pedig a lőport. Nagyot fog ez szólni, fiam! Amint a gépbe dobta, fusson! Kerüljön minél messzebb vagy keressen valami fedezéket! És most összekotrok egy kis száraz lőport magamnak is. - Azt minek? - Figyelemelterelésnek.
Jámbor fogott egy kis bőrtáskát, belerakta a lőporos zacskót, tűzszerszámot, vésőt és kalapácsot. A vállára vetette és elindult. - Én mikor induljak? - kérdezte Jonathan. - Várjon meg! - Az öreg gondolkodott. - Ha mégsem jönnék, hajnal előtt induljon útnak! És sok szerencsét! Nekivágott a lépcsőnek, és kiment az éjszakába. Jonathan ácsorgott egy kicsit a pince közepén, aztán leült a lócára. Nincs rosszabb, mint a várakozás. Fél óra elteltével kiáltozást hallott, és lovak vágtattak el a ház előtt. Akkor felállt, és felment a lépcsőn. Nem hagyta el a pincét, csak kikukkantott. Emberek szaladtak egy irányba, kezükben vödör. Tűzről kiabáltak. Nyugat felől vöröses derengés játszott a házak fölött. Jonathan visszabújt a pincébe. Messze még a hajnal. Várt. Másfél óra elmúltával visszatért Jámbor. Fáradt volt és még öregebbnek tűnt. Ledobta a zsákot a földre, és ő is melléje rogyott volna, ha Jonathan el nem kapja és le nem ülteti a kemencepadkára. - Mi történt? - kérdezte. - Eltereltem a figyelmüket, és belevéstem az üzenetet a városfalba. Nem mélyen, de annyira, hogy évszázadok múltán is látszódjék. Most menjen, fiam! - Egy tűz nem változtatja meg a jövőt? Jámbor legyintett. - Sok tűz van errefelé. Egy fél ház most leégett. Pár nap, és rendbe hozzák. Nem lesz baj az idővel, fiam. Kitapasztaltam. Az idő kis sebei behegednek... - Hogy van? - Ne törődjön velem! Fogja a bombát, és menjen! Pirkad már... Jonathan lassan bólintott, majd az asztalhoz lépett, és a karjába vette a szerkezetet. - Sok sikert! - mondta erőtlenül az öreg. - Tulajdonképpen nem volt rossz életem. Nem ilyennek terveztem, amikor elvettem az én Katinkámat, de hát ember tervez... Isten pedig végez. - El fogom mesélni a történetét - ígérte Jonathan. - Az unokámnak is? - Neki... neki is. - Jól van. Jonathan a szeme elé tartotta a gyűrűt, és benyomta a szekvenciákat. Öt, három, tizenkettő, kilenc... - Hogy hányszor láttam már képzeletemben ezt a mozdulatot! sóhajtotta az öreg. - Hányszor láttam lelki szemeim előtt, hogy azt teszem, amit maga. Elképzeltem a bizsergést. Ej, de nagy úr az idő! - Örültem, hogy találkoztunk, Jámbor úr! - bólintott komolyan Jonathan. - Legyen szerencséje az életben! — intett az öreg. Jonathan is megérezte a bizsergést az ujjaiban. Nyitotta volna a száját, hogy elmondja, de akkor már körbeölelte a fény, és eltűnt a pince.....és eltűnt Jámbor Zsigmond is.
Mindörökre. Eger, 2005 szeptembere. Jonathan úgy érezte, hogy egy örvény beszippantja, most azonban nem lefelé húzta, hanem kicsit fölfelé. Mintha a fejénél fogva rántották volna fel a magasba. Pár másodpercig színes körök ugráltak a tekintete előtt, majd amikor kitisztult a látása, Ábray műhelyében találta magát. A helyiség üres volt, de nem sokáig. Egy segéd toppant be az ajtón, majd amikor megpillantotta Jonathant, a professzor után kiáltott. Jonathan körbenézett, hol találhatna fedezéket. Egyetlen helyet látott, egy fémasztalt. A bombával a kezében odaugrott, és fél kézzel veselkedett neki, hogy fellökje. Az asztal lényegében üres volt, néhány pohár állt ott és fél tucat dosszié feküdt rajta. Ezek a földre hullottak, az asztal pedig feldőlt. - Mit csinál? - dörrent fel Ábray az ajtóban. Jonathan odapillantott. Meglátta a professzort és az őrt is. Azok viszont megpillantották a kezében a bombát. - Meg ne próbálja! - üvöltötte Ábray, és előrelendült. Jonathan nem várhatott tovább.A bombát a gépre dobta, ő pedig az asztal mögé vetődött. Még hallotta a robbanást, érezte, hogy csúszik, és hogy törmelékek zuhannak rá. Azután elvesztette az eszméletét. A robbanás nagyobb volt a vártnál. A rejtett műhely külső fala beomlott. Belülről sötét füst szivárgott ki, és a füstködön át látszottak a lángok. Még a mentők és a tűzoltók előtt megérkeztek a vár biztonsági emberei. Alig fél perccel a robbanás után Sárosi György és pár embere behatolt a házba, és kihozták Jonathan testét. Lefektették az út betonjára. Juli ugrott oda és térdelt mellé. A két kezébe fogta az arcát. -Jonathan! Jonathan! Hé! Hallasz engem? Istenem! Jonathan, kérlek, szólalj meg... Jaj, mit tegyek?... - Kétségbeesve nézett fel az apjára. - Ne engedd, hogy mozogjon, úton vannak a mentők! - De nincs magánál! - Menjetek be, nézzetek körül! - intett Sárosi az embereinek. - De ne hősködjetek. Szirénázva érkeztek meg a mentők. Közben gyülekezni kezdtek körülöttük az emberek. -Jonathan! - Juli a fiú kezét szorongatta. - Ébredj fel! Lélegezz mélyeket! Hallod? Lélegezz mélyeket! Jonathan megmozdult. Mély lélegzet szakadt fel a tüdejéből. -Juli... én... -Jonathan! Ugye minden oké? Él! Apa, él! - Nem baleset volt... - suttogta Jonathan. - Hallgass... Mindjárt jön az orvos, ne mozogj. Hol fáj? - Nem akartam... De kellett...
Juli szemében könny csillogott, és el nem engedte volna semmi kincsért Jonathan kezét. - Oké, majd elmeséled... Most maradj egy picit nyugodtan... Egy mentős lépett oda. - Kérem, álljon hátrébb! Megjöttek a tűzoltók és a rendőrök is. Sárosi emberei üres kézzel jöttek ki a műhelyből. - Nincs bent senki más. Nyomban utánuk bementek a maszkos tűzoltók is. A rendőrök kordont húztak. Jonathan Julira mosolygott, aztán elveszítette az eszméletét. Eger, 2005 októbere. Jonathant egy hét elteltével kiengedték a kórházból. Pár nap múlva Julinak eszébe jutott, hogy megmutatja azt a különleges feliratot, amit a régi városfalon talált. Elsétáltak a Városfal utcába, de hiába keresték a segélykérő szöveget, nem találták. - Pedig az állt ott, hogy „Juli vigyen segítséget a Török bástya tövébe, és várjon". Esküszöm neked, Jonathan! -Elhiszem - mosolygott a férfi, és megcsókolta Julit. - Jámbor nyilván eltüntette. Egy időutazó nem hagyhat felesleges nyomot! - A földbe gyökerezett a lábam! Jonathan felnevetett. -El is hiszem... Szerencsés voltam, hogy hittél neki és hoztál segítséget. Az életemet köszönhetem édesapádnak. Azt azonban elképzelni sem tudom, hogy Ábray Pál és az emberei hová lettek. Talán volt egy titkos ajtó valahol... -Jaj, Hunt úr, maga túl sok történelmi rejtéllyel foglalkozó könyvet olvas. - De hát Eger tele van kazamatákkal. - Elég már a rejtélyekből! Tessék most a napot élvezni és a társaságomat. Már ha nem bánod, hogy így alakult. - Sosem bánom meg - csókolta meg Jonathan megint a lányt. - Semmit. Ennek így kellett lennie. Megtettem, amit kellett. Juli belekarolt Jonathanba. - Na, gyere, te időutazó! Nézzünk meg valami mást is. A várkapu felé indultak el. A pénztáros megértően mosolygott, amikor meglátta őket, és most nem kért pénzt a jegyekre. - Maga a legnagyobb rajongónk, Hunt úr - mondta. - Vagy legalábbis Sárosi Julié! Juli finoman beleöklözött Jonathan oldalába, mire a férfi felszisszent. - Jaj, még fáj ám! - Bocsánat. Felsétáltak a vár belsejébe. - Oda akarod adni a gyűrűt a múzeumnak? - kérdezte Jonathan Julit. - Meg vagy őrülve?-Juli előretartotta a kezét, amelyen ott volt a török holdas ékszer. - Ezért becsületesen megküzdöttél, nem? Miért adnám oda? - Ha jól viselkedsz, kaphatsz még szebbet is!
- Mi az, hogy „ha jól viselkedsz"?... - Juli megint bokszolni akart, de még idejében visszafogta magát. - Különben is, volt még egy csomó ékszer abban a kis dobozban - mondta kétértelműén. Jonathan megtorpant. -Juli - nyögte ki. - Mondanom kell valamit. A többi ékszert odaadtam Boldogiéknak. Végül is az övék, nem? Jogos örökség. Abból újra tudják építeni a házukat. — Tudom. - Juli arcán mosoly terült el, amikor meglátta Jonathan bamba arckifejezését. -Tudod? — Apa elmondta. Vele kerestetted meg Boldogiékat, emlékszel? Gondolod, hogy bármi is titokban maradhat előttem? — És nem haragszol? Juli mosolyogva adott puszit Jonathannak. — Te vagy a legbecsületesebb ember a világon, Jonathan. — Pillanatnyi szünetet tartott. Természetesen leszámítva a betörést a restaurálóműhelybe. — Az véletlen volt. — Ezt magyarázd meg Erzsikének, a restaurátornak. — Elmondtátok neki? — Gondolod, hogy nem vette észre azt a felfordulást, amit magad után hagytál? — Micsoda? Juli nevetett, és továbbvonszolta Jonathant. — Na, gyere, van itt még valami, amit csodák csodája nem láttál. A vármúzeum előtt jobbra fordultak, és felbaktattak az egyik fülesbástyára, annak is a legmagasabb pontjára. Délelőtt volt, s a nap rézsút, kicsit szembe sütött. Jonathan hunyorgott. — Ez a Bebek-bástya - mondta Juli. - Tudod, mi az ott? Egy kis sövényes dombra mutatott, ahol három fa által közrefogva kicsiny, fakerítéssel őrzött sír állt. A fák föléje borultak, és árnyékot vetettek a megbarnult fakeresztre meg az aprócska virágokra, amelyek még nyíltak a meleg októberi őszben. - Egy sír - mondta Jonathan magától értetődően. - Sokszor voltál idefent. Nem mentél oda megnézni? - Nem. Ki nyugszik ott? Juli odavezette a férfit. Jonathan pedig csak állt a sír felett, földbe gyökerezett lábbal. „Csak a teste" - olvasta a feliratot a fakereszten, a sír fejénél. Gárdonyi Géza sírján. - Igaza van - mondta Jonathan komolyan. - Az emberi élet véges, de a szellem halhatatlan.
VÉGE
