EDGAR ALLAN POE Az Usher-ház vége
1
2
EDGAR ALLAN
POE Az Usher-ház vége
3
Válogatta és szerkesztette HUNYADI CSABA ZSOLT
Fordította Babits Mihály, Bartos Tibor, Bihari György, Fóthy János, Pásztor Árpád, Sóvágó Katalin
A borító Louis Daguerre festményének felhasználásával készült
ISBN 978-963-267-029-4
Hungarian translation © Bartos Tibor, Bihari György, Sóvágó Katalin, 2008 © Babits Mihály, Fóthy János, Pásztor Árpád jogutódai, 2008 Hungarian edition © Lazi Könyvkiadó, 2008 A Lazi Kft. kiadása e-mail:
[email protected] www.lazikiado.hu A kiadásért felel: a kiadó ügyvezetõ igazgatója Lektor: Juhász Ferenc Tördelõszerkesztõ: Szentmiklósi Csaba Borító: Magyar Mihály, Szilícium Grafika Szerkesztõ: Somogyi Judit Felelõs szerkesztõ: Hunyadi Csaba Zsolt
Debreceni Kinizsi Nyomda Kft. Felelõs vezetõ: Bördõs János igazgató 4
ÁRNY PARABOLA
Még ha a halál árnyékának völgyében járok is… DÁVID ZSOLTÁRA (XXIII)
Ti, akik olvastok, még az élõk között éltek; de én, aki írom ezt, addigra már rég elköltöztem az árnyak országába. Mert valóban különös dolgok fognak történni, s titkok fognak föltárulni, és sok század fog elmúlni, mire e jegyzetek emberi szem elé kerülnek. S ha napfényre jutnak, sokan lesznek a hitetlenek, sokan a kétkedõk; mégis lesznek páran, kik sok tûnõdnivalót lelnek e jegyekben, melyeket vas-stílusom idevés. Az év a rémület éve volt, s még a rémületnél is mélyebb érzéseké, melyekre nincs név ezen a földön. Mert sok csodák és jelek történtek széltében-hosszában, szárazon s tengeren, a pestis fekete szárnyai borították a látóhatárt. Ám kik a csillagokban olvasnak, azok elõtt nem volt ismeretlen, hogy az ég állása baljóslatú. S számomra többek közt – ki a görög Oinosz vagyok – nyilvánvalónak látszott, hogy most érkezett meg ama hétszázkilencvennegyedik esztendõ fordulója, amikor a Jupiter bolygó a Kos jegybe lépve együttállásba kerül a rettenetes Szaturnusz vörös gyûrûjével. Az egek különös befolyása, ha nem tévedek szerfölött, nemcsak a földkerekség fizikai változásaiban nyilatkozott, hanem az emberek lelkében is, képzelõdéseikben s tûnõdéseikben. Khioszi vörösbor palackjai mellett, egy méltóságos csarnok falai közt, egy Ptolemaisz nevû komor városban heten ültünk együtt, éjjeli társaság. És szobánkba nem volt más bejárás, 5
mint csak egy magas bronzajtón át; és az ajtót Korinnosz mester készítette, s belülrõl záródott, ritka mûvészet furfangjával. Azonkívül fekete drapériák vonták el szemünk elõl e borús teremben a holdat, a halvány csillagokat és a néptelen utcákat – de a rossz sejtelmek és emlékek nem hagyták magukat így kizárni. Voltak dolgok bennünk és körülöttünk, melyekrõl nem tudok határozottan számot adni – fizikai és szellemi valamik – bizonyos nyomás az atmoszférában – valami fojtó érzés – aggodalom, és mindenekfölött az a rémes állapota a létnek, melyet a tépett idegzetû ember akkor tapasztal, ha érzékei elevenen s éberen dolgoznak, de gondolkodásbeli képességei szünetelnek. Ólomsúly nehezült ránk. Ott csüggött tagjainkon, a szoba bútorzatán, a serlegeken, amelyekbõl ittunk; mindent lenyomott, mindent földre húzott – mindent, kivéve a hét vaslámpa lángját, melyek tivornyánkat bevilágították. Azok magas, karcsú fényvonalakban emelkedve égtek, egyformán, sápadtan, mozdulatlanul égtek; s a tükörben, amelyet fényük a kerek ébenfa asztalra vetett, amely mellett ültünk, mind, akik ott voltunk, jól láthattuk arcunk halvány színét s társaink lecsüggedt szemének nyugtalan villogását. Mégis nevettünk és vígan voltunk a magunk módján – amely valami hisztérikus mód volt; Anakreón dalait daloltuk – azaz csupa bolondságot, s ittunk derekasan – noha borunk bíbora vérre emlékeztetett. Mert kívülünk még valaki volt a szobában – az ifjú Zoilosz. Holtan feküdt, és kinyújtóztatva, gyászlepedõ alatt; a hely géniusza és démona. Sajna, õ nem vett részt mulatságunkban, csak amennyiben arca, melyet eltorzított a ragály, és szeme, amelybõl a halál csak félig oltotta ki a pestis tüzét, oly érdeklõdést látszott mutatni vigalmaink iránt, amilyennel egy halott kísérheti azoknak vígságát, akik még csak ezután halnak meg. De bár én, Oinosz, éreztem, hogy az elköltözött szeme rajtam függ, mégis kényszerítettem magamat, hogy ne vegyem tudomásul kifejezése keserûségét, s tekintetem állhatatosan lecsüggesztve az ébentükör mélységeibe, hangos és zengõ hangon énekeltem Teósz fiának énekeit. De hangjaim lassan kialudtak, és echóik, messze verdesve a terem gyászkárpitjai között, gyöngék lettek, alig kivehetõk, s így 6
elhaltak. És íme, e gyászdrapériák közül, ahol az ének hangjai elhaltak, egy sötét és határozatlan árny jött elõ – minõt a hold fest emberi formáról, mikor alacsonyan száll az égen –; de ez az árny nem ember árnya volt, nem is istené, sem semmiféle ismert formáé. S ott lengve darabig e terem kárpitjai körül, végre megállt teljes alakjában a bronzajtó komor felületén. De ez az árny határozatlan volt, és vonaltalan és elmosódó, s nem ember árnya volt, nem is istené – sem görög istené, sem khaldeai, sem akármilyen egyiptomi istenségé. És az árny ott maradt a bronzajtón és az ajtókeret íve alatt, és nem mozdult, nem szólt egyetlen szót, csak vesztegelt és állt. És az ajtó, hol az árny megállott, ha jól emlékszem, éppen lábtól volt a gyászlepelbe burkolt ifjú Zoilosznak. De mi ott, a mulatni gyûlt hetek, meglátva az árnyat, amint kijött a drapériák mögül, nem mertünk egyenesen ránézni, hanem leszegtük tekintetünket, s mereven bámultunk az ébentükör mélyeibe. És végre én, Oinosz, néhány halk szót ejtve megkérdém az árnytól lakását és nevét. És az árny így felelt: – Én ÁRNY vagyok, és lakásom ott van, ahol Ptolemaisz katakombái, közel Hélüszion komor rónáihoz, melyek Kharóneia gõzös csatornáit szegik. És akkor mi, heten, borzalommal szöktünk föl székeinkrõl, és remegve álltunk, és vacogva, s egész elváltozva; mert az árny hangjának lejtése nem egy lény hangjának lejtése volt, hanem a lények egész sokaságának hangja, s tagról tagra váltakozva ütemeiben sötéten hullott fülünkbe ezer rég elköltözött barátunk jól ismerõs és feledhetetlen hanghordozásával.
Babits Mihály fordítása
7
A TÜNDÉR SZIGETE Nullus enim locus sine genio est.1 SERVIUS
„La musique – mondja Marmontel azokban a Contes Moraux-kban,2 amelyeket mi csökönyösen „morális mesék”nek fordítunk, mintegy gúnyolódva szellemükkel –, la musique est le seul des talents qui jouissent de lui-même, tous les autres veulent des témoins.”3 Marmontel itt összekeveri a gyönyörteli édes hangokat a zeneszerzés képességével. A muzsikusénál nem kevésbé élvezhetõ minden talentum, akkor is, ha nincs jelen kívülálló, aki gyakorlását méltányolná. Az meg éppenséggel közös tulajdonságuk a tehetségeknek, hogy olyan kihatásokkal járnak, amelyek a magányban élvezhetõk maradéktalanul. A raconteur kétségtelenül azt a teljességgel helyénvaló gondolatot mulasztotta el egyértelmûen végigvezetni, vagy áldozta fel a poén nemzeti imádatának, hogy a zene magasabb rendjét akkor tudjuk érdeme szerint méltányolni, ha tökéletesen egyedül vagyunk. Felvetését ebben a formájában azonnal elfogadják azok, akik önmagáért és eszmei hasznaiért szeretik a lírát. Ám van a bukott emberiségnek még egy öröme, talán egyetlenegy, amelyet a zenénél is jobban fokoz az elzárkózottság érzése. A természeti környezet szemlélése közben átélt gyönyörûségre gondolok. Az embernek, aki szemtõl szemben akarja látni Isten e világi dicsõségét, magányosan kell szemlélnie azt a dicsõséget. Nekem legalábbis nemcsak az ember, de a talajból növekedõ hangtalan, zöld dolgokat leszámítva az életnek minden más formája szeplõ a tájon, hadban áll a hely szellemével. Mert szeretem nézni a sötét völgyeket, a szürke szirteket, a vizeket, melyek halkan mosolyognak, az erdõket, 8
amelyek nyugtalan szenderben sóhajtanak, és a büszke, figyelmezõ hegyeket, amelyek alátekintenek reánk; nem úgy szeretem nézni õket, mint önmagukat, hanem mint gigászi tagjait egy roppant, élõ és érzõ egésznek – egy egésznek, amelynek formája (azaz a gömb) a legtökéletesebb és mindent átfogó; amelynek útja planétatársak között viszen; amelynek alázatos szolgálóleánya a Hold; amelynek udvarolt királya a Nap; amelynek élete az örökkévalóság; amelynek gondolata isteni; amelynek öröme a tudás; amelynek úti célja elvész az irdatlanságban; amely annyira vesz tudomást rólunk, mint mi magunk az agyvelõn hemzsegõ animalculae-rõl,4 amelyeket következésképpen mi ugyanolyan élettelennek és anyaginak tartunk, amennyire ezek az animalculae-k annak tartanak bennünket. Teleszkópjaink és matematikai kutatásaink mindegyre azt bizonyítják – a papság tudatlanabb részének szemforgatása ellenére –, hogy a tér, ennélfogva az a tömeg, fontos tényezõ a Mindenható szemében. A csillagok olyan körökben mozognak, amelyek a legjobban alkalmazkodtak ahhoz, hogy a lehetõ legszámosabb test keringhessen rajtuk összeütközés nélkül. E testek formája pontosan olyan, hogy egy adott felületen belül a lehetõ legtöbb anyagot foglalhassák magukba; míg a felületek úgy vannak méretezve, hogy sûrûbb népességnek adjanak teret, mint ahányan másfajta elrendezésben megférhetnének rajtuk. Érvvel nem is cáfolható, hogy az a tömeg isteni tárgy, és maga a tér végtelen, mert végtelen mennyiségû anyag létezik a betöltésére. Mivel pedig tisztán látjuk, hogy az anyag felruházása életerõvel alapelv – amennyire mi megítélhetjük, az elsõ alapelve az Istenség mûködésének –, aligha logikus azt képzelni, hogy a semmiség régióiba számûzetett, ahol naponta találkozunk vele, és nem öleli magába a magasztost is. Ha egyszer látjuk, hogy kör van a körben, vég nélkül – és mégis mind az Istenség távoli középpontja körül forog –, ennek analógiájára nem feltételezhetõ-e az élet az életben, a csekély a nagyban, és mindez együtt az isteni szellemben? Röviden szólva esztelen tévútra hajt az önhittség, ha azt képzeljük, hogy az ember mind jelenében, mind jövõjében, nagyobb súlyt képviselne a világegyetemben, mint 9
ama „röge a völgynek”, amelyet szánt és megvet, nem alaposabb okból tagadva meg tõle a lelket, mint hogy nem látja mûködésében.5 Ily és ehhez hasonló képzelgéseim a hegyek és erdõk között, a folyók és az óceán partján mindig is oly árnyalatot kölcsönöztek eszmefuttatásaimnak, amelyet a mindennapok világa nem habozna fantasztikusnak minõsíteni. Számosak, messzire menõk s gyakorta magányosak voltak kószálásaim ily tájakon; és az érdeklõdést, amellyel csatangoltam sok sötét s mélységes völgyön át, vagy belenéztem sok fényes tóban a mennyek tükörébe, ezt az érdeklõdést fölöttébb felcsigázta a gondolat, hogy egyedül nézek és csatangolok. Melyik frivol francia volt is,6 aki azt mondta, Zimmermann közismert mûvére célozva, hogy „la solitude est une belle chose; mais il faut quelqu’un pour vous dire que la solitude est une belle chose”.7 Az epigrammát nem cáfolhatjuk, de a szükségszerûség olyan dolog, amely nem létezik. Egyik magányos utazásomon történt, távoli hegyláncok között, melyeknek bilincsében szomorú folyók és méla tengerszemek hánykolódtak vagy aludtak, hogy rábukkantam egy patakra és egy szigetre. Hirtelen találtam rájuk a lombos júniusban, s elhevervén a pázsiton egy ismeretlen, illatos bokor ágai alatt, elszundíthattam szemlélõdés közben. Érzésem szerint csakis így eshetett, ha a káprázatra gondolok, amely elém tûnt a tájban. Minden oldalon, kivéve a nyugatot, ahol a nap alászállni készült, az erdõ zöldellõ falai emelkedtek. A folyócska éles kanyart írt le, így azonnal eltûnt szem elõl, mintha nem lenne kijárása börtönébõl, hanem a keleten álló fák sötétzöld lombjai nyelnék el – míg átellenben (nekem úgy tûnt, míg hosszan elterültem, s néztem fölfelé) zajtalanul és folyamatosan ontották a völgybe az ég alkonyati kútfõi dús arany és bíbor vízesésüket. Közepe táján a rövid képnek, amelyet álmodó pillantásom átölelt, apró, kerek sziget, buján zöldellõ, pihent a vízfolyás kebelén. Part és árnyék egybemosódva Mintha a légben lebegett volna – 10
