15. fejezet
Éden kertje és Nód földje E
ngedd meg, hogy még egyszer visszatérjek Kain és Ábel tragédiájának történetéhez, mert az életben maradt testvér sorsa döbbenetes erıvel mutat rá arra, hogy milyen lelki és biblikus törvényszerőségek vezetnek, vezethetnek el bennünket is a gyızelemig vagy a végsı bukásig.
Nód földje Nód földje Édentıl keletre terült el. Nód földje a magány, a nyugtalanság, a békétlenség, a félelem, a menekülés, a számőzetés földje volt. Ezeket jelenti a “nód” szó. Kain idejében még mindenki tudta, hogy hol van, hol volt az Éden. Nód földje Édentıl keletre terült el. Keletre, ahonnan a nap elsı sugarai kukucskálnak a még álmos, új napra. Keletre volt, ahonnan Ezékiel látomásában Isten dicsısége bevonult a templomba (Ez 43:2-6), ahonnan a maradék elpecsételését végzı angyal is érkezik (Jel 7:2), s ahonnan maga az Úr is visszatér majd (Mát 24:30; Jel 16:12). A kelet szó magában hordozza egy új hajnal, egy új kezdés, az új lehetıségek ígéretét. A törvényszegı Kainnak is valami teljesen új kezdetet jelentett Nód földje, Édentıl keletre. Amikor Kain Édentıl keletre, Nód földjére költözött, nemcsak Ábel holttestét, nem-
177
A tisztaság ígérete csak szüleit, Ádámot és Évát hagyta maga mögött, hanem mindazt, amit Isten jelent az ember számára. Ha ma kiterítünk magunk elé egy térképet, akkor megfigyelhetjük, hogy minél keletebbre haladunk, annál misztikusabb és a Bibliától egyre idegenebb vallások földjeit, országait szemlélhetjük. A bibliai történelem csírájában mutat jelenünk gyökereire.
Isten hívó szavai Kain utazása, költözése nem volt szükségszerő. Isten hozzá is szólt. Finoman, gyöngéden figyelmeztette még akkor is, amikor a maga számára már átírta Isten törvényét, amikor a jövendı Messiást jelképezı bárány helyett a maga termesztette növényeket vitte az áldozati oltárra. Így szólította meg az Úr: “Ha jól cselekszel, emelt fıvel járhatsz, ha pedig nem jól cselekszel, a bőn az ajtó elıtt leselkedik, és reád van vágyódása.” (1Móz 4:7) A lelkiismeretét élesztgette az Isten, a helyes istenismeretet próbálta a megfelelı mederbe terelni szíve kibicsaklott gondolkodásában. – Ismerd fel, Kain, hogy te tértél el a törvénytıl, te vetted semmibe akaratomat! Azért haragszol csak Ábelre, a te testvéredre, amiért minden idıben haragudni fognak az istentelenek az igaz hivıkre: hősége miatt, mert az ı hősége rámutat a te hőtlenségedre, s ezzel bántja lelkiismeretedet. Nem szükségszerő, amit érzel; ha megtérsz, észre sem veszed, és szinte magától elmúlik. Ha nem… Kain nem törıdött Isten hívó szavával. Még könnyen hazatérhetett volna, a kialakult helyzethez képest még könnyő lett volna bőnbánat útján visszatérni. İ azonban inkább önnön sértettségére és megalázottságára koncentrált. Úgy érezte, ha nem igazolja önmaga elıtt tettét, ha nem dúcolja alá hihetınek hangzó érvekkel a törvény megváltoztatásának tényét, akkor végzetesen összeroppan, elveszíti önbecsülését. Isten azonban éppen erre akarta felhívni lelkiismerete egyre tompuló figyelmét: ha nem tér meg, ha nem fordul vissza, akkor fog csak igazán összeroppanni. Ezért Nód földjétıl még innen, de az elsı gyilkosságon már túl, még mindig megszólította ıt. Ekkor már nem haragjáról kérdezte, már nem arra próbálta ráébreszteni,
178
Éden kertje és Nód földje hogy áthágta a törvényt, nem arra akarta emlékeztetni, hogy az İ erejével uralkodni lehet a kísértés és a bőn felett. Nem így tett, nem így szólt, mert Kain lelkében ekkor már egyre közeledett Nód földjéhez, a magányhoz, a békétlenséghez, a nyugtalanság és az örök félelem felé. Az Úr ekkor már nyíltan Ábelrıl, a testvérérıl, a meggyilkolt fivérrıl kérdezte ıt. Kain egyelıre “csak” lelkében készülıdött a hosszú útra, még adott volt számára a visszatérés lehetısége. Ekkor még nyitva állt a kegyelem ajtaja is, a történtek ellenére még közel volt az Isten által teremtett Édenhez. Azonban a kérdésre (“Hol van Ábel, a te atyádfia?”) rosszul felelt (“Avagy ırizıje vagyok-é én az én atyámfiának?”), így hamarosan szíve után kezei is nekiláttak a csomagolásnak. Elköltözött Édentıl keletre, önként választott új hazájába, ahonnan nem volt többé visszaút számára. Útra kelt az újrakezdés földje felé, ahonnan minden reggel megkezdi útját a Nap, s ahonnan a meggyilkolt, de feltámadt Emberfia is visszajön majd megítélni ezt a földet. Kain kelet felé ment, a reménység földje felé, ahol az új dolgok kezdıdnek. Keletre ment, de soha nem ért el oda igazán,
179
A tisztaság ígérete soha nem látta meg Istennek rajta felragyogni akaró dicsıségét, mert az Édentıl ment kelet felé! Ezért történhetett meg, hogy az Édentıl való távolság növekedésével egyenes arányban sőrősödött lelkében, szellemében Nód földjének hatalma. Tagadhatatlan, hogy az Édentıl keletre fekvı föld gyökeresen újat hozott számára. Ám milyen újat! A magány földjén kiteljesedett és tökéletességre jutott benne a nyugtalanság, a békétlenség és Isten elleni lázadásának minden gyümölcse. Mind-az, amit Nód földje nevében hordozott. Nód földjén beteljesedett az akkor még ismeretlen mondás: nomen est omen, vagyis nevében a végzete. Kaint a bőnei elszakították Istentıl (Ésa 59:1-2), csak ezért válhatott számára Nód földje végzetté.
Nód földje ma És mi? Mi pedig azóta Nód földjén születünk, ott élünk. A békétlenség, a nyugtalanság, az örök menekülés, a félelem és a magány földjén, Édentıl keletre, s csak vágyunk vissza nyugat felé (nemcsak és nem elsısorban politikai és gazdasági indokok miatt), az Édennek legalább a közelébe. Megtérés nélkül Kainok, testvérgyilkosok vagyunk mindnyájan. Ölünk, mert lételemünk a fizikai, lelki, szellemi erıszak, mert önzı génekkel látjuk meg Nód földjének napvilágát. Önzık vagyunk, s a magunk erejébıl nem is tudunk mássá lenni. Isten mindannyiunkat szeretne kivezetni errıl az átkozott helyrıl, a nyomorúságnak errıl a földjérıl. Folyamatosan szól, s szerencsénkre még megtérésünk után is folyamatosan kérlel, nem szőnik meg újra és újra gyöngéden, vagy ha kell, kemény szóval figyelmeztetni bennünket. Állhatatosan hív minket vissza, a régirégi kert mellé. Szól (ahogyan Kainnak is szólt), amikor az Ellenség által elhintett lázadás csírája elménkben megfogan, kicsírázik, és szárba szökken. Szól, és a lelkiismeretünkre apellál. – Ha valamiért le kell hajtanod a fejedet, ha van szégyellnivalód, ha lelkiismereted vádol valamiért, akkor rajtad áll, akarsz-e velem változtatni helyzeteden! Vagy inkább megtalálod az okokat, az indokokat, amelyekrıl a szíved mélyén magad is érzed, hogy hazugságok, vagy akarsz-e uralkodni a kísértésen, a bőneiden? A
180
Éden kertje és Nód földje gyızelem mellett döntesz-e, vagy a végsı vereség mellett voksolsz? Jössz-e az új földre, vagy maradsz Nód földjén, amely a relatív függetlenséget jelenti számodra? Isten, Krisztus szeretete és ereje által, mindegyikünknek megadja a szabadulás lehetıségét. “Mindenre van erım a Krisztusban, aki engem megerısít” (Fil 4:13, vö. Róm 6:11,14). Ha azonban, barátom, folyamatosan csak lehajtott fejünk gondolata szerint járunk, egy bizonyos idı után teljesen el fogjuk felejteni, hogy lehetséges felfelé is nézni. Így látószögünkbe pusztán csak az elıttünk álló egy-két, saját elménk elgondolása szerinti lépés fér bele, amelyet nem világít meg, mert nem világíthat meg az Úr Lelkének szövétneke. Csupán saját vágyaink terelgetnek vagy őznek bennünket, mert szemeink nem a hegyeken nyugszanak (Zsolt 121:1), hanem saját lelki nyomorúságunkon. Ha szégyellnivalónkat és lelkiismeret-furdalásunk okát nem visszük az Úrhoz, s nem rendezzük a rendeznivalónkat Vele és felebarátunkkal, akkor kilépünk azon a biztonságot jelentı ajtón, amelyen kívül már leselkedik az oroszlán (1Pét 5:8), a ránk vágyódó bőn (1Móz 4:7), s amely végleg Nód földjére kényszeríthet bennünket. “Megtartván a hitet és jó lelkiismeretet, amelyet némelyek elvetvén, a hit dolgában hajótörést szenvedtek” (1Tim 1:19) – figyelmeztet döbbenetes szavakkal Pál apostol a lelkiismeret higiéniájának fontosságára. Mi valóban inkább az útra készülıdve csomagolni akarunk, mintsem szembenézni önmagunkkal és életünk sötét foltjaival? Isten minden lehetıséget megad számunkra ahhoz, hogy miközben az Éden, az Isten által újjáteremtett új Éden idıben és térben egyre elérhetıbbé válik számunkra, nekünk mégse kelljen végleg Nód földjén, a nyomorúság, a békétlenség, a magány és a lelki, majd végül a végsı pusztulás földjén maradnunk, ettıl az új Édentıl is keletre!
181
