A SZÖLLÕSI-NAGY – NEMES GYÛJTEMÉNY
BEVEZETÕ TANULMÁNYOK
ÉBLI Gábor: A magyar mûvészetnek a nemzetközi kontextus ad rangot Beszélgetés Szöllõsi-Nagy Andrással és Nemes Judittal mûgyûjteményükrõl
Szöllõsi-Nagy András hidrológus és Nemes Judit képzõmûvész másfél évtizede, a munkájuk révén él Párizsban. Mûgyûjteményük története fiatalkorukra, a hatvanas évek Rákosligetére megy vissza, ahol egy-egy tanáruktól (például Tóth Tibor), barátjuktól (Petri Galla Pál), valamint a rajtuk keresztül megismert mûvészektõl (Barta Lajos, Csáji Attila) nyerték a fogékonyságot a modern mûvészet iránt. Sokat tanultak Kolozsváry Ernõtõl, akitõl 1972-ben elsõ mûvüket – Bálint Endre Prométheuszát – kéthavi közös fizetésükért vették. Képeikbõl Párizsban lett valódi kollekció. Joseph Kádár és Vera Molnár voltak elsõ kinti iránymutatóik. Elsõ párizsi vételük is egy Bálint-mû volt, az 1958-ban Párizsban készült Halállovas, amely azóta nem is került a magyar közönség elé. A gyûjtemény eleinte Franciaországban élt illetve ma is ott élõ magyar mûvészeket ölelt fel (Étienne Hajdu, Étienne Béothy, Sigismond Kolos-Vary, Henri Nouveau, Simon Hantai, Pierre Székely, Endre Rozsda, Anna Mark, Vera Molnar és Rogi Fejto, azaz Fejtõ Rózsi, Fejtõ Ferenc felesége). Az anyag stilárisan a geometrikus absztrakt, részben minimalista mûvekre szakosodott (Jean Gorin, François Morellet, Yves Popet, Jean-Pierre Maury, Gáyor Tibor, Maurer Dóra). Utóbbi terén egyaránt jelentõs a kortárs magyar (Bak Imre, Csiky Tibor, Haász István, Lantos Ferenc, Korniss Dezsõ) és a nemzetközi alkotók anyaga is (Manfred Mohr, Sigurd Rompza, Peter Staechelin, Nicolas Bodde, Julije Knifer). Számos kalligrafikus mû van a kollekcióban (Bernard Quentine, Nádler István, Major Kamill, Reigl Judith). A legújabb irány a fotó gyûjtése (František Drtikol, Paul Almássy, Lajos Somlósi, Kaczur Pál, Lucien és Rodolf Hervé). A ma több mint ezer mûalkotás közül 2002 tavaszán Angers városa mutatott be átfogó katalógussal kísért válogatást, néhány idehaza szinte ismeretlen magyar nevet is felvonultatva (Paul Kallos, Matthias Liptay, Ergy Landau, Rogi André). A kiállításról és a kollekció kialakulásának részleteirõl a Mûértõ 2002. decemberi száma közölt áttekintést. 2003 õszén a párizsi Magyar Intézet mutatta be a kollekció egy metszetét. A gyûjteménybõl több mint száz mûvész mintegy kétszáz mûve a szentendrei Mûvészet Malomban látható 2004 szeptember elejétõl októberig. A fotóanyagot ugyanez idõ alatt külön válogatás mutatja be a Magyar Villamos Mûvek budapesti galériájában. Milyen tanulságokat hozott az Angers-i kiállítás? Nagyon sokat, bár rögtön hozzá kell itt tennünk, hogy a tárlatot nem mi kezdeményeztük; nem éreztük még teljesnek a gyûjteményt. Ugyanakkor nemcsak öröm volt a JeanPierre Arnaud kurátor vezette francia csapat javaslata, hanem hasznos felismerésekkel is szolgált, hiszen õk válogatták az anyagot. Csak a magyar alkotók közül választottak, s
abból is csupán egy szeletet. A mûvészek többségérõl természetesen nem hallottak, így a mûvek esztétikuma alapján szelektáltak és képeztek kisebb csoportokat. Ez számunkra kiemelte a hiányokat. S bár anyagi lehetõségeink nem engedik meg, hogy nagyvonalúan vásároljunk az egyébként ma már nem is olyan könnyen elérhetõ klasszikus avantgárdból, éppen a kiállítás nyomán vettük meg Kassáknak a Panderma által kiadott tíz plusz egy lapos képarchitektúra mappáját. New Yorkban sikerült megvennünk Tihanyi Lajos egy kései absztrakt gouache kompozícióját. Réth Alfréd Honfleur címû két darabos 1911es kubista ceruzarajzát nemrég, a Rabaudy gyûjtemény párizsi árverésén szereztük meg. Jólesõ volt az elismerés is számos oldalról. A kiállítás-megnyitóra eljött többek között Eleonora Schöffer, Nicolas Schöffer özvegye, s örült, hogy férje színvonalas mûveit egy ilyen magángyûjteményben látta viszont. A nálunk levõ Schöffer szobor bekerül a most készülõ életmû-katalógusba. A párizsi kiállításról az Universe des Arts-ban jelent meg Nicole Lamothe tollából színvonalas ismertetés. Kulturális ajánlójában a Euronews többször is beszámolt fõidõben az eseményrõl. Szóval jó volt a média visszhang, amelynek nyomán megismerkedtünk számunkra új gyûjtõkkel is. Egy német gyûjtõ például eljött Párizsba, bemutattuk Molnár Verának, s azóta már kitûnõ minõségben meg is jelentetett tõle egy kis példányszámú vászonra applikált mûvet Németországban. Az egyes alkotókon túl, milyen irányokra figyeltek mostanság jobban? A kiállítás óta még tudatosabban gyûjtjük a külföldön élt magyar mûvészeket, mert leginkább az õ életmûvükben fedezhetõ fel a szoros kötõdés az egyetemes mûvészeti tendenciákhoz. A kört Franciaországon túlra tágítottuk. Ezért vettük meg például Szobel Géza egy mûvét, valamint a második világháború elleni tiltakozásul készült rajzainak angliai kiadványát az amazon.com internetes könyvkereskedelmi portálon keresztül. Most keressük Kemény Zoltán Svájcban maradt mûveit. Az emigránsok munkásságából felbukkanó darabok viszonylag jól követhetõek külföldön élve, míg a Magyarországon dolgozó mûvészekkel hazalátogatásaink alkalmából találkozunk. Ez a kettõs figyelem kitûnõ összehasonlítási lehetõséget is nyújt. Ami az irányokat illeti, az utóbbi években egyre inkább a geometrikus absztrakció és a nemzetközi konkrét mûvészet gyûjtése lett uralkodó gyûjteményünk fejlesztésében Hogyan ítélitek meg a magyar és a nemzetközi mûvészet viszonyát? Máig úgy látjuk, hogy idehaza elsõsorban azt várják el egy mûalkotástól, hogy kvalitásos, jól kivitelezett legyen, nem feltétlenül úttörõ, miközben külföldön az újítás elengedhetetlen, s a technikai letisztultság csak másodlagos. Ez utóbbi elvárás rendre kemény kihívás elé állította a magyar emigráció történelmi hullámait: vagy felvették az innovációs verseny tempóját, vagy kiestek. Sokan befutottak, s ez mutatja, hogy tehetségben idehaza sincs hiány, csak a hazai mûvészeti közeg zárt, a nemzetközi impulzusok csak áttételesen érvényesülnek, s ez a belterjesség kisebb újítási kényszert jelent. Kemény, de megkerülhetetlen tanulság, hogy a vasfüggöny igenis határt húzott: nem a képességekben, de az informáltságban, inspirációban. Hevesy Iván szerint ez már korábban is így volt … Ebbõl a kiút csakis a nemzetközi nyitás lehet: a magyar mûvészetet az fogja reális értékén mérni, ha hazai és külföldi magán- és közgyûjteményekben egyaránt egyetemes mûvek közegében jelenik meg. A gyûjtés módját tekintve milyen belátásokkal szolgált az Angers-i kiállítás visszhangja? A helyszín egy újonan renovált városi képtár volt, ahol ez volt a nyitó tárlat. Tudatos volt a választás, a szervezõk – mint ezt késõbb megtudtuk – azt üzenték ezzel a közönségnek, hogy értelmiségi, középosztálybeli miliõbõl is lehet gyûjteni. A mûgyûjtés nem a felsõ pár ezer pénzeszsák luxusa, inkább elhatározás kérdése. Annyi másra költünk; csak az elszánáson múlik, hogy az ember bizonyos fogyasztási cikkek helyett néhány grafikával kollekció építésébe kezdjen. Különösen a nemzetközi mûpiacon viszonylag perifériális területek
– mint emigráns közép-európai mûvészek, vagy a kortárs minimalista festészet és szobrászat – árszínvonala engedi ezt (ma még) meg. Másrészt viszont éppen az a közelmúlt felismerése, hogy a jutányosan megszerezhetõ mûvek kora már ezeken a területeken is elmúlóban van. A hazai magyar mûkereskedelem élénkülése egyértelmûen kitapintható az emigráns mûvészek kinti forgalmában. Az árak emelkednek, a kínálat szûkül. Nagy szerencse kell jó mûvek megszerzéséhez. Az egyik Radvánszky báró Párizsban élõ özvegye például a férje halála után egy galériában dolgozott, s utóbb tõle vettünk meg fontos darabokat. Ezek között volt egy Román Viktor mû is, akinek a mûhelyét nemrég számolták fel egy franciaországi vidéki árverésen. Ilyen alkalmak még jó vételeket kínálnak, ám a jegyzett magángyûjteményekbõl vagy a mûvész hagyatékából történõ vásárlás gyakran drága, hiszen itt az eredet viszonylag biztos, s ki lehet választani a kvalitásos darabokat, de a tulajdonos ennek fejében magas árat is szabhat. Az alkotók örökösei is gyakran igen magas árakat kérnek. Egy neves párizsi magyar mûvész özvegye például euróban számolva is milliós árat kér egyes mûvekért. Hogyan hat a kinti magyar anyag ilyen szûkülése a nemzetközi gyûjteményetekre? Miközben a magyaroknál igyekszünk az utolsó darabokat elcsípni, a nemzetközi anyagunk fejlesztését jobban tudjuk tervezni. A magyar mûvek felbukkanása véletlenszerû, míg például a francia élõ mûvészeknél a mûteremben válogathatunk. Ez egyébként egy különös kegy, hiszen nyugaton nem szokás közvetlenül a mûvésztõl vásárolni, hanem a galériáshoz lehet fordulni. Mi az általunk gyûjtött nemzetközi geometrikus csapatot jórészt Molnár Verán keresztül, személyesen ismertük meg, s ez a közvetlen kapcsolat sok mûvésszel barátsággá mélyült. A mûvészekkel igényeljük is a személyes kapcsolatot: nem azért, hogy mindenáron elmagyarázza egy adott kép „jelentését”, hanem az informális benyomás, a hosszú beszélgetések során kerülünk olyan közel hozzájuk, hogy valóban megértsük alkotói módszertanukat és így megnyíljanak számunkra a mûveik. Milyen a külföldi alkotások árszintje? Meglepõen elérhetõ; az ezer-ötezer eurós sávban már nagyon jó mûveket lehet szerezni. Idehaza gyakran szembesülünk azzal, hogy egy adott kvalitású mûért milyen magas árat kérnek a magyar alkotók. Holott a kinti mûvészek nemzetközi ismertsége, mûveik esetleges piaci újraértékesíthetõsége mégiscsak magasabb. Érdemes a piacot rendszeresen figyelni: nemrég Jean-François Dubreuil egy 1991-es, igen jó, nagyalakú mûvét vettük meg egy brüsszeli árverésen, telefonon licitálva – még a mûtermi áránál is kedvezõbben. A mû méreteivel azután bajba kerültünk, hiszen párizsi házunk minden fala már tele van – minden új vételnél veszekedhetünk, mit vegyünk le helyette. Ezt a képet végül a plafonra erõsítettük. Hogyan erõsödött fel a fotó iránti érdeklõdésetek? Az egész gyûjteményünk Párizsban, még a kilencvenes évek elején, nem igazán tudatos lépésekkel indult fejlõdésnek. Amikor kiköltöztünk, a fiunk fogalmazta meg, hogy odakint, a külföldi környezetben, jobban kell ápolni a magyarságunkat. Ezért vettünk elõször magyar mûveket; s azután ezt már nem tudtuk abbahagyni. Fotót is elõször egy kedvezõ alkalom vetetett velünk. Franka Berndt galériás tevékenységét ugyan ellentmondásosan ítélik meg, de remekmûvek kerültek hozzá. Amikor tönkrement, elárverezték az anyagot. S bár a fotók között elszalasztottuk Reisman Mariann kitûnõ portréját a fiatal Bartók Béláról, sikerült megvennünk Sugár Kata és Hevesy Iván egy-egy mûvét. Aztán közeli kapcsolatba kerültünk Lucien Hervével, Somlósi Lajossal és néhány Párizsban élõ magyar fotóssal, s a többi már ment magától. Honnan vásároltatok további fotókat? Joseph Kádár fotózott is, az õ gyûjteményébõl is vettünk több mûvet, többek között Hervé
vintage felvételeit a negyvenes évekbõl. Fokozatosan fedeztük fel a fotót mint gyûjthetõ alkotást. Hervé az UNESCO központjának építkezésérõl mára híres – Budapesten tavaly Nagy Bálint galériájában bemutatott – fotósorozatot készített. Közeli kapcsolatban volt Le Corbusier-vel, aki elismerõleg mondta róla, hogy „építész lelke van”. Hervén keresztül, posztumusz jutott hozzánk néhány a fia, az elõbb Párizs, majd Budapest alternatív közegében élt Rodolf Hervé fotóiból is egy pár fontos mû. Sõt, az UNESCO (ahol András dolgozik) fennállásának ötvenedik évfordulóján a székházban az építés különbözõ fázisait bemutató kiállítás is létrejött Hervé mûveibõl. A fotó milyen irányait keresitek? A legrégebbi fotónk egy dagerrotípia, amelyet Judit vett a párizsi bolhapiacon, amikor még létezett külön fotó szekció. A másik korszak az öreg Nadar és unokaöccse képeinek világa. A harmadik már Brassai generációja. Ilyen, klasszikus anyagunk természetesen kevés van, de a modern és a kortárs fotó késõbbi hullámaiból is rendre választunk mûveket. Ugyanakkor kialakult tematikus érdeklõdésünk is: azokról a müvészekrõl igyekszünk portréfotókat gyüjteni, akik jelen vannak a gyüjteményben.. Hervétõl van például egy-egy felvételünk Matisse-ról és Zadkine-ról 1949-bõl. S bár tõlük mûvünk sajnos nincsen, a mûvészek többségénél mára sikerült az alkotók saját munkái mellé róluk egy-egy portréfotót is begyûjtenünk. Ebben nagy segítségünk két fiatal Párizsban élõ fotómûvész, Sarkantyú Illés és Miskolczi Emese, akik portréfotót készítettek számos mûvészrõl. Tõlük is sikerült színvonalas portfóliót felépítenünk. A fotógyûjteményünk kiállításán az MVM galériában például Sarkantyú nemrég készült Hervé portréfotója látható, s mellette Hervé hatvanöt évvel ezelõtti önarckép fotója. Kassákról és Bálintról Vattay Elemértöl kaptunk egy-egy portréfotót. Reprezentatív kollekciónk van Somlósi Lajos fotóiból. Az Angers-i bemutatkozás óta tehát igyekeztek kiegészíteni a magyar anyagot, szélesíteni a nemzetközit, tovább építitek a fotót; hogyan találtok mindennek közös stiláris nevezõt? Egyre jobban kikristályosodik a gyûjtésünk a geometrikus absztrakt illetve a minimalista irányba. Önellentmondásnak hat talán, de egyre mélyebb az érzelmi kötõdésünk e látszólag éppen az érzelmeket mellõzõ, tisztán intellektuális esztétikai világhoz. Sokat utazva azt tapasztaljuk, Németországon és Svájc német nyelvterületén kívül mindenütt csupán szórványosan gyûjtik és becsülik ezt a mûvészetet. Ezért is érdemes ezt gyûjteni, hiszen így az árak sem annyira magasak, mint más mûtárgyak esetében, valamint öröm eltérni a mindenkori divattól. Valójában tehát Magyarországon sem csoda, hogy nem ez a kánon. Másrészt viszont több magyar mûvész dolgozik e területen nemzetközi rangon. A ma már klasszikus generációból Haász István és Konok Tamás mûvei szerepelnek a gyüjteményben. Haász sokat állít ki éppen az általunk is gyûjtött német és francia geometrikus mûvészekkel, mint Rita Ernst, Yves Popet és Peter Meyer. Konok munkásságában azt szeretjük különösen, ahogyan a lírait és az intellektuálist elegyíti. Festészete tiszta zene. Ez is jelzi, hogy a geometrikus absztrakt mûvészet legkevésbé sem érzelmek nélküli, nem feltétlenül szigorúan reduktív. A középgenerációból gyûjtjük Boros Tamás és Zalavári József mûveit. Mennyire barátkoztok a mûvészekkel? Az évek során közeli baráti kapcsolat alakult ki számos alkotóval. Újévre például rendre küldünk egymásnak üdvözlõ lapokat, amelyeket õk is és Judit is nagy gonddal készítenek. Henri Prositól például ugyan hosszabb ideje nem vettünk új akril/vászon mûvet, de a lapok küldése megmaradt – sõt talán tõle van a legtöbb. Összesen mintegy ötven mûvésztõl lehet közel kétszáz lapunk. Tervezzük, hogy egyszer ezeket külön kiállítjuk, egyforma, húsz centiméteres keretben, filmszerûen egymás mellé helyezve a falra. A jó kapcsolat jegyében természetesen kapunk ajándékba is mûveket. Az is elõfordul, hogy egy-egy
vételünk kevésbé az adott mûnek szól, inkább az alkotót támogatja. A kapcsolattartást ugyan nehezítheti, hogy a nemzetközileg jegyzett mûvészek sokat mozognak. A kitûnõ, német Manfred Mohrt például párizsi évei alatt ismertük meg, s most már New Yorkban él. Az õ munkáiból is sikerült egy kompakt kis gyüjteményt felépítenünk. Az érdekes az, hogy a mûvészek nagyon érzékenyek arra, vajon kikkel vannak egy társaságban. Ha ez számukra „jó társaság”, akkor sokszor adományoznak a gyüjteménybe, mondván, „ez a darab jól meglesz ott nálatok a többi fiúval egy bandában”. A gyûjtemény nem elhanyagolható része származik ilyen adományokból, ami a gyûjtemény koherenciájának záloga is. A mûvészek közvetlenül hatnak gyûjteményünkre. Milyen a kapcsolatotok a mûgyûjtés más részvevõivel? A jó emberi kapcsolatok a mûpiacon is hasznosak. Nemrég például Max Bill néhány nyomatát ajánlották fel megvételre, kettõt rögvest meg is vásároltunk, a feltételezhetõ svájci árszintnél jóval kedvezõbben. Bill mûveit ritkán lehet így Párizsban elcsípni, a tulajdonosok azokat inkább svájci árverésre adják be a magasabb ár elérésének reményében. Az együttmûködés a múzeumokkal is fontos. Hazai kiállításunk kapcsán most keressük a lehetõséget egy-egy magyar és nemzetközi mûvünk elhelyezésére tartós letétként valamelyik magyar közgyûjteményben. E tekintetben példamutatónak véljük Vass László veszprémi múzeumát, akinek kollekciójában ráadásul nagyon sok általunk is gyûjtött mûvésztõl van alkotás. Öröm volt fõ helyen látni a nálunk is fõszereplö Aurélie Nemours mûvét, vagy a kertben a nagy Pán Márta szobrot. Franciaországban kevesebb magángyûjtemény lép a nyilvánosság elé, nehezebb közvetlen benyomást szerezni. A magyar gyûjtõk közül Vass Lászlóval és a New Yorkban élõ Müller Miklóssal vagyunk szakmai és baráti kapcsolatban, aminek nagyon sokat köszönhetünk. Nyitottak vagyunk hasonló gondolkodású más gyûjtõtársakkal való együttmûködésre is. Milyen a plasztika és a festmények illetve grafikák aránya anyagotokban? Az anyag nagyjából úgy oszlik meg, hogy a grafikai résznek (sokszorosított és egyedi grafikák) úgy ötven százalék a részaránya, festmények teszik ki a harmincöt százalékot, a maradék tizenöt százalék plasztikai munka. Számunkra a papírmunkák éppoly fontosak, mint az olaj/akril/vászon mûvek, s egy kicsit értetlenül állunk a nem éppen ezt tükrözõ hazai szemlélettel szemben. A fotó külön kategória. Nagyon megbecsüljük a szobrászati alkotásokat is. Schaár Erzsébet, Ézsiás István, Rácz György, Móder Rezsõ, Nagámi, Haraszty István, Zalavári József és Gyõri László szobrai és objektjei mellett talán idehaza kevésbé ismertek a szintén magyar Stéphane Kilar, Marta Pan, Ervin Patkai és László Szabó mûvei, vagy a szintén magyar származású Sophie Vari munkái. A külföldi mûvészek közül Michel Jouët alkotásai magasan jegyzettek, s tõle is jó anyagunk van. Most szereztünk egy nagyon jó munkát Daniel de Spirt-tõl. A svájci Gottfried Honegger tekinthetõ ugyan minimalista festõnek, de mûvei szinte már reliefek, objet-k, ahogyan kiemelkednek a síkból. Ugyancsak szeretjük a grafikát. A minimalista mûvészetben értelemszerûen nagy a jelentõsége, az egyedi grafikák és a szerigráfiák is fontosak. A dán Torsten Ridell nagyméretû tusrajzaiból úgy van egy sorozatunk, hogy a valódi hatást a mûvek egymás mellé helyezése adja. A szentendrei kiállítás kedvéért számos ilyen mappát újra ki kellett nyitnunk Párizsban, s így jöttünk rá, hogy bizonyos mûvek gazdagságáról el is feledkeztünk. Még egy Octavio Paz albumot is felfedeztünk. Több mûnél nem volt elsõre világos, hogyan is kell kiállítani vagy reprodukálni; most legalább ennek is utánanéztünk katalógusokban. Egyúttal elkészítettük a kollekció könnyen kereshetõ, gyors hozzáférésû számítógépes adatbázisát, ami egy-egy mûvet közel harminc jellemzõvel ír le. Azt is meghatározhattuk, kitõl szeretnénk még mûvet. Tom Mosley, John Carter, Gerhard Doehler munkáink még nincsenek, ugyanakkor egészében elég jól lefedjük a francia és német geometrikusokat. Egy-egy más országbeli alkotót figyelünk még. Nagyon erõs a venezuelai konkrét mûvészet; Soto-tól és Cruz-Diez-tõl vannak munkáink, de van ott még egy sereg
igen jó mûvész, akiktõl szeretnénk mûveket a gyûjteménybe. Mennyire tudatos az Európán túli érdeklõdésetek? Tudatos és visszatérõ. A geometrikus MADI mûvészcsoport argentin gyökerei természetesen érdekeltek bennünket. Köztudott, hogy az egyik alapító, Kosice Gyula magyar származású, de 1949 után õ hamar elhagyta a programot. Buenos Airesben ugyanakkor személyesen is sikerült megismerkednünk Makarius Sameerrel, akinek az Európai Iskolától származó gyûjteménye kitûnõ [ma Müller Miklós New York-i tulajdonában, kiállítva nemrégiben a budapesti 2b galériában, majd katalógus kíséretében Pécsett – megjegyzés ÉG]; tõle vettünk is a konkrét periódusából való mûveket. Az európai illetve egyetemes mûvészettel kapcsolatos érdeklõdésünk és kitekintésünk tudatos választás: hisszük, hogy a gyûjteményünkben lévõ magyar mûveknek – és a magyar mûvészetnek általában – csak a nemzetközi kontextus ad rangot. Vagy maradunk ott, ahol eddig voltunk: Ugocsa non coronat. (Megjelent: Balkon, 2004 / 7)
