EGY
NAPLEMENTE RÉSZLETEI
ÖSSZEGYÛJTÖTT ELBESZÉLÉSEK
I.
EG
Y
N A PLEM EN T E RÉS Z LET EI
Rámenős fickó
A bőröndünk gondosan ki van dekorálva tarka cím‑ kékkel: „Nürnberg”‚ „Stuttgart”‚ „Köln” – sőt „Lídó” (bár ez az egy: csalás). Napbarnított bőr‚ bíbor hajszál‑ erek hálója‚ csinosan nyírott fekete bajusz‚ szőrös orrlyukak. Szuszogva vesszük a levegőt‚ miközben egy emigránslap keresztrejtvényével kísérletezgetünk. Egyedül ülünk a harmadosztályú kupéban – egyedül‚ ezért aztán unatkozunk. Ma este megérkezünk a kéjek kis városába. Ó‚ a cse‑ lekvés szabadsága! Az üzleti utak illata! Egy arany hajszál a zakó ujján! Ó‚ asszony‚ Aranyom a neved! Így hívtuk a Mamát‚ később a feleségünket‚ Kátyát is. Pszichoanalitikus tény: minden férfi egy Ödipusz. Leg‑ utóbbi utunkon háromszor csaltuk meg Kátyát‚ és az egész összesen harminc márkánkba került. Furcsa do‑ log: ahol laksz‚ minden nő borzasztóan néz ki‚ egy ide‑ gen városban azonban olyan gyönyörűek‚ mint az antik hetérák. Még édesebb tud lenni azonban egy vé‑ letlen találkozás eleganciája: maga profilból arra a lányra emlékeztet‚ akinek a kedvéért évekkel ezelőtt… Egyetlen éjszaka után úgy válunk el‚ mint két hajó… Még az is előfordul‚ hogy a hölgy orosz. Engedje meg‚ hogy bemutatkozzam: Konsztantyin… A családnevet jobb‚ ha elhagyjuk. Vagy találjunk ki egyet? Obo‑ lenszkij. Igen‚ rokonok. 401
Fogalmunk sincs‚ ki lehet ez a híres török tábornok‚ hat betű‚ és nem tudjuk megfejteni‚ ki a repülés atyja‚ vagy mi ez az amerikai rágcsáló. A tájat bámulni se valami szórakoztató. Mezők. Egy út. Nyírott nyírek. Falusi lyányka‚ nem rossz‚ fiatal. Kátya a tipikus jó feleség. Hiányzik belőle minden szenvedély‚ viszont remekül főz‚ minden reggel meg‑ mossa a karját vállig‚ amellett nem egy nagy ész‚ kö‑ vetkezésképp nem is féltékeny. Amilyen pompás széles a medencéje‚ meglepő‚ hogy immár másodszor hozott világra halva született gyermeket. Gürcölős évek. Foly‑ ton kapaszkodni kell. Az üzlet egy rémálom. Hússzor megizzadsz‚ mire elsózol valamit. A jutalékot meg úgy kell cseppenként kisajtolni. Istenem‚ micsoda gyönyö‑ rűség lenne elhenteregni egy aranyhajú‚ formás kis bestiával egy parádésan kivilágított szállodai szobá‑ ban… Tükrök‚ orgiák‚ néhány pohárka snapsz. Még teljes öt óra az út. Tudott dolog‚ hogy a vonatozás kü‑ lönösen rágerjeszti az embert. Én aztán rá vagyok. Vég‑ tére is‚ akárki akármit mond‚ a legfőbb az életben az egészséges romantika. Nem vagyok képes az üzletre összpontosítani‚ ha nem elégítem ki romantikus vágya‑ imat. Szóval a tervem a következő: kiindulási pont a kávéház‚ amelyikről Lange beszélt. Na mármost‚ ha ott nem találok semmit… Sorompó‚ raktár‚ nagy állomásépület. Utazónk le‑ ereszti az ablakot‚ és szétvetett könyökkel kihajol rajta. A peronon túl néhány hálókocsi alól gőz szi‑ várog. A pályaudvar magas üvegkupolája alatt alig kivehetően galambok röpködnek ide‑oda. Virslit tes‑ sék‚ szopránban‚ sört‚ baritonban. Egy lány‚ melle fe‑ hér gyapjúpulóverben‚ egy fiatalemberrel beszélget‚ 402
csupasz karját a háta mögé dugja‚ billeg kissé‚ táskájá‑ val a fenekét ütögeti‚ aztán a mellére fonja a karját‚ tip‑ ródik‚ táskáját a hóna alá dugja‚ fürge ujjait apró‚ rop‑ panó hang kíséretében bedugja fényes‚ fekete öve mö‑ gé; csak áll‚ és nevet‚ és néha búcsúzó mozdulattal megérinti a fiatalembert‚ aztán tovább billeg és riszálja magát: napbarnított bőr‚ feltornyozott frizura‚ amely födetlenül hagyja a fülét‚ mézszín felsőkarján kimon‑ dottan izgató karcolás. Nem néz felénk‚ de sebaj‚ hagy‑ ja‚ hogy fixírozzuk. A feszült‚ mohó tekintet sugarában vibrálni kezd‚ és már‑már áttetszővé válik. Még egy pillanat‚ és láthatóvá lesz mögötte a háttér – egy sze‑ métláda‚ egy plakát‚ egy pad; ám ekkor‚ sajna‚ kristály‑ lencsénk visszatér normál állapotába‚ minden elmoz‑ dul‚ a fiatalember felugrik a következő kocsiba‚ a vonat rándulva megindul‚ és a lány elővesz egy zsebkendőt a táskájából. Ahogy hátrasiklás közben elhalad az ab‑ lak alatt‚ Konsztantyin‚ Kosztya‚ Kosztyenyka három gyönyörteljes csókot küld a tenyerével‚ de a tisztelgés észrevétlen marad: a lány a ritmikusan lengetett ken‑ dőjével elúszik a messzeségbe. Becsukja az ablakot‚ megfordul‚ és kellemes megle‑ petéssel veszi észre‚ hogy bűvölő mesterkedése közben a fülke megtelt: három férfi ül bent‚ újságot olvasva‚ a távolabbi sarokban pedig egy púderes arcú kis barna. Zselatinszerűen áttetsző kabátot visel‚ mely talán ellen‑ áll az esőnek‚ de nem egy férfitekintetnek. Illedelmes humor és korrekt szemlegeltetés – ez a jelszavunk. Tíz perccel később már elmélyült beszélgetésbe me‑ rült az ablak mellett szemközt ülő‚ gondosan öltözött idős úrral; az ürügyként szolgáló téma egy gyárké‑ mény képében úszott el az ablak előtt; megemlíttetett 403
néhány statisztikai adat‚ s a két férfi egyaránt melanko‑ likus iróniát tanúsított az ipari termelés kilátásai iránt; időközben a sápadt hölgy fonnyadt nefelejcscsokrot tett a polcra‚ elővett az útitáskájából egy képes maga‑ zint‚ és felületes olvasásba mélyedt‚ amelyen átdereng a mi hízelkedő hangunk‚ közhelyes szövegünk. A má‑ sik utas is csatlakozik hozzánk: megnyerően kövér‚ kockás buggyos nadrágot visel‚ melynek szára zöld ha‑ risnyája alá van tűrve; a sertéstenyésztésről beszél. Mi‑ nő jó jel: ahová nézel‚ a hölgyike megigazgat magán mindent. A harmadik férfi‚ egy öntelt emberkerülő‚ az újságja mögé bújt. A következő megállónál az iparos és a sertésszakember leszáll‚ az emberkerülő elvonul az étkezőkocsiba‚ a hölgyike pedig átül az ablak mellé. Vegyük leltárba pontról pontra. Gyászos szem‚ élve‑ teg ajkak. Első osztályú láb‚ műselyem harisnya. Mi a jobb: egy tapasztalt‚ szexi‚ harmincas barna‚ vagy egy butuska‚ fiús‚ aranyszőke baba? Ma az előbbi‚ holnap meg majd meglátjuk. De nézzük tovább: a kabát zse‑ latinján gyönyörű mezítelen test sejlik át‚ mint najád a Rajna sárga vizében. Görcsös mozdulattal feláll‚ leve‑ szi az esőkabátot‚ de alóla csupán kerek pikégalléros‚ bézs színű ruha kerül elő. Igazítsd meg. Így. – Májusi idő van – szól nyájasan Konsztantyin –‚ a vonatban meg még mindig fűtenek. A hölgy bal szemöldöke feljebb húzódik. – Tényleg meleg van‚ én pedig halálosan fáradt va‑ gyok. Lejárt a szerződésem‚ és most utazom haza. Min‑ denki ivott az egészségemre – a pályaudvaron príma büfé van. Túl sokat ittam‚ de én soha nem rúgok be‚ csak elnehezül a gyomrom. Az élet egyre nehezebb‚ több virágot kapok‚ mint pénzt‚ most nagyon rám fér 404
egy hónap pihenés; azutánra már van másik szerző‑ désem‚ de persze félretenni lehetetlenség. Az a poca‑ kos alak‚ aki az előbb kiment‚ ocsmányul viselkedett. Hogy megbámult! Úgy érzem‚ mintha már időtlen idők óta ülnék ezen a vonaton‚ és annyira vágyom rá‚ hogy végre hazaérjek az én cuki kis lakásomba‚ távol ettől a nyüzsgéstől‚ a sok fecsegéstől‚ a sok marha‑ ságtól. – Engedje meg‚ hogy felajánljak magának egy alkal‑ matosságot‚ ami enyhíti a kellemetlenségeket – szól Kosztya. Azzal előhúz a feneke alól egy négyszögletes‚ felfúj‑ ható párnát‚ amelynek gumiját pettyes szaténhuzat borítja – ezt mindig magával hordja a lapos‚ kemény‚ aranyeres utazásain. – És maga? – kérdi a hölgy. – Megleszek‚ megleszek nélküle. Kérem‚ álljon fel egy pillanatra. Pardon. Most foglaljon helyet. Puha‚ igaz? Utazás közben az a fertályunk különösen érzé‑ keny. – Köszönöm – mondja a hölgyike. – Nem minden férfi ilyen figyelmes. Eléggé lefogytam az utóbbi időben. Ó‚ milyen kellemes! Mintha másodosztályon utaznék. – Galanterie‚ Gnädigste – mondja Kosztyenyka. – Ez velünk született tulajdonságunk. Igen‚ külföldi va‑ gyok. Orosz. Mondok egy példát: egy nap az apám sétálni indult a birtokon egy régi cimborájával‚ egy hí‑ res tábornokkal. Egyszer csak szembejött egy paraszt‑ asszony‚ tudja‚ egy olyan kis anyóka‚ rőzseköteggel a hátán‚ és az apám levette a kalapját. A tábornok meg‑ lepődött‚ mire apám azt mondja: „Csakugyan azt sze‑ 405
retné‚ méltóságos uram‚ hogy egy egyszerű paraszt udvariasabb legyen egy nemesembernél?” – Ismerek egy oroszt – biztos vagyok benne‚ hogy maga is hallotta a nevét – hogy is hívják? Baretski… Baratski… Varsóból. Most patikája van Chemnitzben. Baratski… Baritski. Biztos ismeri‚ nem? – Őszintén szólva‚ nem. Oroszország hatalmas. Egye‑ dül a mi családi birtokunk akkora volt‚ mint a maguk egész Szászországa. Mind odalett‚ mindent felégettek. A tűz fénye hetven kilométerre is ellátszott. A szülei‑ met a szemem előtt mészárolták le. Magam egy hű‑ séges cselédnek köszönhetem az életemet‚ aki a török‑ országi hadjárat veteránja volt. – Rettenetes – mondja a hölgy –‚ igazán rettenetes! – Hát‚ igen‚ de megedzi az embert. Én parasztlány‑ nak öltözve szöktem meg. Nagyon helyre kislyány vol‑ tam. A katonák folyton kikezdtek velem. Különösen egy ronda barom… Volt aztán egy roppant mulatságos esetem. Elmeséli. – Pfuj! – fintorodik el a hölgy‚ de mosolyog. – Aztán jött a vándorlások kora‚ egy csomó szakma. Képzelje‚ még cipőtisztító is voltam – álmomban pedig láttam a kertünknek azt a sarkát‚ ahol egy öreg szolga fáklyafény mellett elásta a családi kincseket… Volt köz‑ tük‚ emlékszem‚ egy briliánsokkal teletűzdelt kard… – Mindjárt visszajövök – mondja a hölgyike. Még nem hűlt ki a párna‚ amikor jön‚ visszaül rá‚ és kedélyes bájjal keresztbe veti a lábát. – Aztán volt két rubin‚ ekkorák‚ egy csomó részvény egy aranyládikában‚ az apám vállrojtjai‚ egy fekete gyöngysor… 406
– Hát igen‚ sokan tönkrementek manapság – sóhajtja a hölgy‚ és megint felvonja a bal szemöldökét. – Én is sok viszontagságon mentem keresztül. Férjnél voltam‚ borzalmas házasság volt‚ a végén azt mondtam ma‑ gamnak: elég! A magam módján akarok élni. Majdnem egy éve nem vagyok beszélő viszonyban a szüleimmel. Az öregek‚ tudja‚ nem értik meg a fiatalokat – és ez nagyon nyomaszt. Néha ott megyek el a házuk előtt‚ elábrándozom‚ hogy most bemegyek – egyébként a második férjem most‚ hála istennek‚ Argentínában van‚ abszolút gyönyörű leveleket ír‚ de én soha nem megyek vissza hozzá. Volt még valakim‚ egy gyárigaz‑ gató‚ nagyon komoly ember‚ imádott‚ azt akarta‚ hogy szüljek neki gyereket‚ a felesége is olyan aranyos volt‚ olyan melegszívű – sokkal öregebb‚ mint ő –‚ olyan jóban voltunk hármasban‚ nyáron csónakázni jártunk‚ de aztán elköltöztek Frankfurtba. Vagy vegyük a színé‑ szeket – olyan remek‚ vidám emberek –‚ olyan kame‑ radschaftlich velük‚ nem nyaggatják az embert‚ hogy gyerünk‚ most mindjárt‚ de azonnal… Eközben Kosztya magában így elmélkedik: Ismer‑ jük ezeket a szülőket‚ meg gyárigazgatókat. Mesebe‑ széd. Viszont nagyon csinos. A melle mint két kisma‑ lac‚ a csípője karcsú. Láthatóan szeret inni. Rendeljünk sört az étkezőből. – Aztán egy idő után feltörtem‚ kerestem egy rakás pénzt. Négy bérházam volt Berlinben. Csakhogy az ember‚ akiben legjobban megbíztam‚ a barátom‚ a tár‑ sam‚ rászedett… Fájdalmas emlék. Elvesztettem a va‑ gyonomat‚ de az optimizmusomat nem‚ és most‚ hála istennek‚ a válság ellenére megint… Apropó‚ hadd mutassak magának valamit‚ nagyságos asszonyom. 407
A felvágós címkékkel teleragasztott bőröndben (egyéb csicsás cikkek között) lapul néhány roppant divatos‚ retikülbe való kézitükör. Nem kerek‚ nem is szögletes‚ hanem Phantasie formájú: virág‚ pillangó‚ szív. Közben meghozzák a sört. A hölgyike meggusz‑ tálja a tükröcskéket‚ megnézi magát bennük; a fülké‑ ben visszfények cikáznak. A sört úgy hajtja fel‚ mint egy baka‚ aztán a keze fejével letöröli a habot narancs‑ vörösre festett ajkáról. Kosztyenyka szeretetteljes moz‑ dulatokkal elcsomagolja a mintadarabokat a bőröndbe‚ és visszateszi a polcra. Na‚ akkor lássunk neki. – Tudja‚ ahogy így nézem magát‚ az az érzésem‚ mintha már találkoztunk volna valamikor. Maga elképesztően hason‑ lít egy lányra – meghalt‚ szegény‚ tüdőbajban –‚ akibe olyan szerelmes voltam‚ hogy majdnem főbe lőttem magam miatta. Hát igen‚ mi oroszok szentimentális bolondok vagyunk‚ de higgye el‚ képesek vagyunk olyan szenvedélyesen szeretni‚ mint egy Raszputyin‚ és olyan naivan‚ mint egy gyermek. Maga is magányos‚ én is magányos vagyok. Maga is szabad‚ én is szabad vagyok. Ki tilthatná meg‚ hogy eltöltsünk pár kellemes órát egy rejtett szerelmi fészekben? A hölgy ígéretesen hallgat. Kosztyenyka feláll‚ és odaül mellé. Nevetgélve‚ térdeit egymáshoz ütögetve‚ tenyerét dörzsölve‚ dülledt szemmel bámulja a hölgyi‑ ke profilját. – Maga hová utazik? – kérdi a hölgy. Kosztyenyka megmondja. – Én pedig N.‑be tartok – közli amaz‚ és megnevez egy sajtgyártásáról híres várost. – Nos‚ akkor most magával tartok‚ és holnap utazom tovább. Nem merek semmit ígérni‚ nagyságos asszo‑ 408
nyom‚ de minden okom megvan rá‚ hogy azt higgyem‚ sem maga‚ sem én nem fogjuk megbánni. Mosoly‚ felvont szemöldök. – Maga még a nevemet sem tudja. – Ó‚ mit számít‚ mit számít? Miért kell név az ember‑ nek? – Azért mégis – nyújt át a hölgy egy névjegykártyát: Sonja Bergmann. – Én meg egyszerűen Kosztya vagyok. Kosztya‚ és kész. Szólítson Kosztyának‚ rendben? Elragadó nő! Ideges‚ hajlékony‚ érdekes asszony! Fél óra múlva ott leszünk. Éljen az Élet‚ a Boldogság‚ a Makkegészség! A kölcsönös gyönyörök hosszú éj‑ szakája! A gyengédségek teljes választéka! Szerelmes Herkules! Az emberkerülőnek mondott alak visszajön az étke‑ zőkocsiból‚ és a flörtöt fel kell függeszteni. A hölgyike elővesz a táskájából néhány fényképet‚ és sorra muto‑ gatja őket: – Ez a lány a barátnőm. Ez a nagyon aranyos fiú az öccse‚ a rádiónál dolgozik. Jaj‚ ezen pocsékul nézek ki. Ez a lábam. És ez? Megismer rajta? Cilinder és szem‑ üveg van rajtam. Cuki‚ nem? Lassan megérkezünk. A kis párna‚ nagy hálálko‑ dások mellett‚ visszaadatik. Kosztya kiengedi belőle a levegőt‚ és becsúsztatja a bőröndbe. A vonat fékez. – Hát akkor minden jót – mondja a hölgyike. Kosztyenyka erélyesen és vidáman felkapja és ki‑ cipeli mindkét csomagot: a hölgy vulkánfíber kofferét‚ és a saját tekintélyes bőröndjét. Az üvegtetejű pálya‑ udvart három poros napsugár döfi át. Az álmos em‑ berkerülő és az elfelejtett nefelejcs továbbutazik. 409
– Maga megőrült – nevet a hölgyike. Kosztyenyka leadja a bőröndjét a csomagmegőrzőbe‚ de előbb kivesz belőle egy pár összehajtható papucsot. A taxiállomáson egyetlen kocsi áll. – Hová megyünk? – kérdi a hölgyike. – Vendéglőbe? – Majd magánál eszünk valamit – feleli a rettenetesen türelmetlen Kosztya. – Sokkal meghittebb lesz. Száll‑ junk be. Meglátja‚ jobb lesz. Remélem‚ a sofőr fel tud váltani egy ötvenmárkást. Csak nagy címleteim van‑ nak. Nem‚ egy pillanat‚ van valami apróm. Gyerünk‚ gyerünk‚ mondja a címet. A kocsiban benzinszag terjeng. Nem szabad elronta‑ nunk a gyönyörűséget holmi futó érintések aprópénzé‑ vel. Mikor szállunk már ki végre? Micsoda egy barát‑ ságtalan város. Na‚ mi van már! Ez a feszültség tűrhe‑ tetlen! Ezt a céget ismerem. Na‚ végre‚ megérkeztünk. A taxi megáll egy zöld redőnyös‚ szénfekete ház előtt. A negyedik lépcsőfordulóban a hölgyike megáll‚ és megkérdi: – Na és ha van nálam valaki? Honnan tudja‚ hogy egyáltalán beengedem magát? Mi az ott az ajkán? – Náthakiütés – feleli Kosztya. – Egyszerű náthaki‑ ütés. Na‚ mi van‚ nyissa már ki az ajtót. Felejtsünk el mindent a világon. Gyorsan. Nyissa ki. Belépnek. Előszoba‚ nagy szekrénnyel‚ konyha‚ kis hálószoba. – Nem‚ várjon – kéri a hölgyke. – Éhes vagyok. Előbb vacsorázzunk meg. Adja ide azt az ötvenmárkást‚ egy füst alatt fel is váltom. – Jól van‚ csak siessen‚ az isten szerelmére – mondja Kosztya a tárcájában kotorászva. – Nem kell váltania. Itt egy guszta tízes. 410
– Mit szeretne‚ hogy vegyek? – Akármit‚ amit akar. Csak könyörgök‚ siessen. A nő elmegy‚ de mindkét kulccsal rázárja az ajtót. Elővigyázatos. De hát mit lehetne itt találni? Semmit. A konyha közepén hanyatt vetődve‚ barna lábacskáit szétvetve döglött svábbogár fekszik. A hálószobában egyetlen szék és egy csipkével letakart faágy. Az ágy fölé pufók képű‚ göndör férfi fényképe van a foltos fal‑ ra szögezve. Kosztya leül az egyetlen székre‚ és egy szempillantás alatt kicseréli mahagónivörös cipőjét a puha papucsra. Aztán sietve ledobja a zakóját‚ lecsatol‑ ja lila nadrágtartóját‚ leveti a keménygallérját. Vécé nincs‚ ezért gyorsan elvégezi a dolgát a konyhai fali‑ kútba‚ aztán megmossa a kezét‚ és megvizsgálja a tü‑ körben az ajkát. Egyszerre csengetnek. Lábujjhegyen az ajtóhoz siet‚ és fülét a kulcslyukhoz tapasztja‚ de nem hall semmit. Az ajtó előtt álló valaki újra meghúzza a csengőt‚ hallani lehet a rézgyűrű kop‑ panását. Nem érdekes – akkor se tudnánk beengedni‚ ha akarnánk. – Ki az? – kérdi Kosztya behízelgőn‚ az ajtón keresz‑ tül. – Bocsánat‚ Bergmann‑né már hazaérkezett? – tuda‑ kolódik egy repedtfazék‑hang. – Még nem – feleli Kosztya. – Miért? – Baj történt – mondja a hang‚ és várakozón elhallgat. Kosztya is vár. – Nem tudja‚ mikor ér vissza a városba? – folytatja a hang. – Nekem azt mondták‚ hogy ma vissza kell ér‑ nie. Maga Seidler úr‚ ugye? – Miről van szó? Átadom az üzenetet. 411
Az ismeretlen megköszörüli a torkát‚ aztán mintha telefonon beszélne‚ bemutatkozik: – Itt Franz Loschmidt. Bergmann‑né nem ismer‚ de kérem‚ mondja meg… Újabb szünet‚ aztán bizonytalan kérés: – Talán beengedhetne? – Nem szükséges – szól ki Kosztya türelmetlenül. – Majd én átadok mindent. – Az apja a halálán van‚ nem éli túl ezt az éjszakát. Szélütés érte az üzletben. Mondja meg Bergmann‑ nénak‚ amint megjön. Mit gondol‚ mikor ér haza? – Hamarosan – feleli Kosztya. – Hamarosan. Meg‑ mondom neki. Viszontlátásra. Néhány távolodó lépés után a lépcsőházban csend támad. Kosztya az ablakhoz ugrik. Egy nyurga fiatal‑ ember – a halálhír hozója – vág át az úttesten‚ eső‑ köpenyben‚ födetlen fővel‚ füstszürke‚ rövidre nyírt hajjal‚ és eltűnik a sarkon. Néhány másodperccel ké‑ sőbb‚ egy másik irányból előtűnik a hölgyike‚ kezében tömött szatyorral. Megzörren a felső zár‚ aztán az alsó. – Hú! – fúj a hölgy‚ amint belép. – Mi mindent össze‑ vásároltam! – Később‚ később! – kiáltja Kosztya. – Majd utána va‑ csorázunk. Gyerünk gyorsan a hálóba. Felejtse el azo‑ kat a zacskókat‚ könyörgök. – Enni akarok – ellenkezik amaz nyafogva‚ rácsap Kosztya kezére‚ és bevonul a konyhába. Kosztya kö‑ veti. – Marhasült – mutatja a hölgy. – Fehér kenyér. Vaj. A mi híres sajtunk. Kávé. Egy üveg konyak. Ó‚ uram‑ isten‚ hát nem tud várni? Engedjen már‚ ez illetlenség. 412
Kosztya azonban odaszorítja a konyhaasztalhoz‚ a hölgyike tehetetlenül kacarászik‚ Kosztya körme be‑ leakad a zöld selyembugyiba‚ és az egész nagyon fél‑ resikerülten‚ kényelmetlenül és elkapkodva véget is ér. – Pfuj! – szólal meg a nő‚ mosolyogva. Na‚ ez nem érte meg a vesződést. Alázatosan köszön‑ jük az ilyen élvezetet. Tiszta erőpocsékolás. Már nem vagyunk ifjúságunk virágában. Szinte gusztustalan. Az izzadt orra‚ az a hervatag képe. Legalább megmosta volna a kezét‚ mielőtt megfogdossa az ennivalót. Mi az a szádon? Ezt a pimaszságot! Még meglátjuk‚ ki kapja el kitől‚ és mit. Na‚ mindegy. Nincs mit tenni. – Vett szivart nekem? – kérdezi. Az asszony épp késeket és villákat vesz elő a kre‑ dencből‚ ezért nem hallja. – Hol a szivarom? – ismétli Kosztya. – Jaj‚ bocsánat. Nem tudtam‚ hogy szivarozik. Lesza‑ ladjak‚ hozzak? – Hagyja‚ majd én magam – feleli gorombán‚ bemegy a hálószobába‚ felveszi a cipőjét és a kabátját. A nyitott ajtón át látja‚ amint az asszony bájtalan mozdulatokkal megteríti az asztalt. – A trafik itt van mindjárt a sarkon – énekeli az asz‑ szony‚ kiválaszt egy tálat‚ és szeretetteljes gonddal el‑ rendezi rajta a hideg‚ rózsás sülthús‑szeleteket‚ amit jó ideje nem engedhetett meg magának. – Hozok valami süteményt is – mondja Konsztan‑ tyin‚ és kimegy. Süteményt‚ tejszínhabot‚ egy fél ana‑ nászt‚ meg likőrös drazsét – teszi hozzá magában. Ahogy kiér az utcára‚ felnéz az asszony ablakára (az ott‚ ahol a kaktusz van‚ vagy a következő?)‚ befordul jobbra‚ elhalad egy bútorszállító kocsi mellett‚ kis híján 413
egy kerékpáros elé lép‚ öklével meg is fenyegeti. Az‑ tán egy kis közpark következik‚ meg valami kő emlék‑ mű‚ valami Herzog. Még egyszer befordul‚ és az utca legvégén‚ háttérben egy viharfelhővel‚ a lemenő nap rikító fényétől megvilágítva megpillantja a templomot‚ amely mellett emlékezete szerint az autó elhaladt. In‑ nen egy ugrás az állomás. Negyed óra múlva indul a következő alkalmas vonat: ebben a tekintetben leg‑ alább‚ a szerencse mellé pártolt. Kiadások: csomag‑ megőrző 30 pfennig‚ taxi 1‚40‚ a nőnek 10 márka (5 elég lett volna). Más egyéb? Ja‚ igen‚ a sör‚ 55 pfen‑ nig‚ a borravalóval. Összesen 12 márka 25 pfennig. Tiszta hülyeség. Ami a rossz hírt illeti‚ a nő előbb‑ utóbb megtudja. Megspóroltam neki néhány szomorú percet a halálos ágy mellett. Talán küldhetnék egy üze‑ netet neki innen. De elfelejtettem a házszámot. Nem‚ emlékszem: 27. Na‚ mindegy‚ el is felejthettem. Nem vagyok köteles emlékezni. El tudom képzelni‚ micsoda cirkusz lett volna‚ ha mindjárt megmondom neki! Vén ringyó. Nem‚ kérem‚ mi csak a kis szőkéket szeretjük – ezt tessék megjegyezni egyszer s mindenkorra. A vonat zsúfolt‚ a hőség fullasztó. Valami izé van‚ se éhesek‚ se álmosak nem vagyunk igazából. De majd ha eszünk egy jót‚ és kialusszuk magunkat‚ az élet meg‑ szépül megint‚ és majd szólnak az amerikai hangsze‑ rek a kávéházban‚ amelyikről Lange cimbora beszélt. Aztán egyszer‚ majd‚ sokára‚ meghalunk. Soproni András fordítása
