Melody Beattie
ÉDESVÍZ
KIADÓ
BUDAPEST,
2008
Köszönetet mondok a következőknek, amiért a segítségemre voltak e könyv megjelenésében: Isten, édesanyám, Dávid, a gyerekeim, Scott Egleston, Sharon George, Joanne Marcuson meg mindazok a társfüggők, akik tanultak tőlem, és megengedték, hogy én is tanuljak tőlük. Ezt a könyvet önmagamnak ajánlom.
TARTALOM
Előszó az 1992-es kiadáshoz Bevezetés
9 14
i. RÉSZ: Mi a társfüggőség, és ki a társfüggő?
23 24 32 43 53
1. Jessica története 2. További történetek 3. Társfüggőség 4. Milyen ember a társfüggő?
ii. RÉSZ:
AZ
önmagunkkal való törődés alapjai
5. Távolságtartás 6. Ne hagyjuk, hogy a legkisebb szellő is elfújjon minket! 7. Szabaduljunk meg a gonosztól! 8. Ne legyünk áldozatok! 9. Belső függetlenség 10. Éljük a magunk életét! 11. Kezdjünk szerelmi viszonyt önmagunkkal! . . . . 12. Tanuljuk meg az elfogadás művészetét! 13. Éljük át az érzéseinket! 14. Harag 15. Igenis megvan a magunkhoz való eszünk! . . . . 16. Tűzzük ki saját céljainkat! 17. Közléseink módja 7
69
70 82 92 101 117 133 140 149 163 173 185 191 199
18. A tizenkét lépéses program 19. Lépésről lépésre 20. Tanuljunk meg újra élni és szeretni! Epilógus Jegyzetek Bibliográfia
209 232 254 261 263 272
ELŐSZÓ AZ I 9 9 2 - E S KIADÁSHOZ
Még az 1980-as évek elején, amikor először fogalmazódott meg bennem egy társfüggőségről szóló könyv gondolata, s amikor kétségbeesett harcot vívtam, hogy megszabaduljak saját fájdalmamtól, megfogadtam, hogy ha egyszer megértem, mi történt velem, s mit kellene jobban csinálnom, könyvet írok róla. Ennek a kötetnek - határoztam el akkor - meleg hangvételűnek, szelídnek, ítélkezéstől és szakzsargontól mentesnek kell lennie. Igen, ez egy kedves könyv lesz. Pontosan erre volt ugyanis szükségem: információra és kedvességre. Segítségre vártam, hogy kigyógyuljak a társfüggőségből. Nagyjából öt év múlva leültem, hogy megírjam ezt a könyvet. Épp akkor váltam el a férjemtől, akivel tíz évig éltünk együtt, s négy hónapja segélyből éltem, hogy eltarthassam önmagamat és két gyermekemet, Nichole-t és Shane-t. Hát ilyen körülmények között született meg a könyv. Amikor azon töprengtem, ugyan mi jogon írok könyvet én, aki nem vagyok a téma szakértője, azzal nyugtattam meg a lelkiismeretemet, hogy mondhatok bátran bármit, úgyis alig akad majd, aki elolvassa. Rengeteg időt töltöttem a bevezetővel, mivel nem csupán a kötetet magát szándékoztam bevezetni, de a társfüggőség fogalmát is meg akartam ismertetni az olvasóval. Erről a fogalomról ugyanis csak igen kevesen hallottak. Most, újabb öt esztendő múltán, felkértek, írjak évfordulós bevezetőt a kötethez, amelyből kétmillió példány kelt el. 9
- Miről írjak? - kérdeztem szerkesztőmet és barátnőmet, Rebecca Postot, a Hazelden Kiadó munkatársát. - Beszélj arról, mi minden változott meg a nők és általában az emberek életében országunkban, és hogyan élsz te a könyv megírása óta - javasolta. „Hmmm - tűnődtem el. - Vajon miféle változásról írhatnék az Öböl-háborún, a Szovjetunió felbomlásán, továbbá a HillThomas meghallgatáson* kívül?" Bekapcsolom a tévét. A hét filmje - a címére nem emlékszem - egy tini lányról szól, aki az alkoholizmusával küzd. A tetejében meg is erőszakolták, ami jó nagy lapáttal tesz rá a bajára. Édesanyja, egy ápolónő, hősies harcot vívott, hogy kitörjön kínzó kapcsolatából a lány apjával, aki csak ártott mindkettejüknek. A filmben anya és lánya végig arról beszél, menynyire nehéz megmenteniük egymást, mert egy ilyen apa és férj minden erejüket felemésztette. Az utolsó jelenetben a lány gitárt fog a kezébe, s elénekel egy dalt arról, hogy soha többé nem akar tehetetlen áldozat lenni. Belépek a templomba, ahol pedig jó ideje nem jártam. A mise valahogy szokatlan ezen a fagyos, téli vasárnap reggelen. Papunk prédikációja a szívéből szól. Elmondja a gyülekezetnek, leszámolt azzal, hogy a szégyenre, bűntudatra és becstelenségre alapozva vezesse híveit. Ehelyett olyan gyülekezetet képzel el, amelyet az egyenlőség, tisztesség, meghittség, elfogadás meg az isteni szeretet gyógyító ereje kovácsol együvé. Olyan gyülekezet lelkipásztora kíván lenni, amelyben neki is meglehetnek a maga gondjai, s ahol az emberek egészséges, őszinte kapcsolatban állnak egymással és Istennel. A lányomnak ma volt az első napja új iskolájában.
* A feketebőrű Dr. Anita Hill szexuális zaklatásért beperelte Clarence Thomast, a legfelsőbb bíróság jelöltjét. Az ügyet kivizsgáló kormányzati meghallgatást a nőmozgalom fontos előrelépésnek tartja - a Ford.
10
- Találd ki, mama, mi történt? - kérdi, amikor hazaér. - Naponta elolvasunk egy meditációt a családi nevelés órán az elengedésről szóló könyvedből. A barátnőm iskolájában pedig az egészségtan órán foglalkoznak a társfüggőség kérdésével. Egy és más tényleg megváltozott. Négy további könyvet írtam, bejártam a világot, elváltam (de nem mentem újra férjhez), s visszafizettem a szociális osztálynak a segélyt, amelyet folyósítottak. Egyre szenvedélyesebben gondolok arra, milyen hallatlanul fontos kigyógyulni a társfüggőségből. Igen, egyre szenvedélyesebben. Jóval ösztönösebb is lettem, megtapasztaltam a nőiséggel járó örömöket, és sok egyebet tanultam menet közben: például az emberi határokról, a rugalmasságról és önnön erőmről. Meg persze a szeretetről. Most tanulom, hogyan tiszteljem a férfiakat. A kapcsolataim elmélyültek, s egyik-másik meg is változott. A legfontosabb változás az volt az életemben, hogy elvesztettem a fiamat, Shane-t. 1991 februárjában, tizenkettedik születésnapja után szeretett kisfiam - aki addig elválaszthatatlanul hozzátartozott az életemhez és a munkámhoz - váratlanul halálát lelte egy síbalesetben, az Afton Alpok hágóin. Bizony, életről és halálról is tanulok. Azóta megértem és megváltoztam, ahogy barátaim is megértek és megváltoztak körülöttem. Sokan az olvasóim közül is ugyanerről számolnak be hozzám írt leveleikben. Még most is meg kell küzdenem az érzéseimmel, mégis rábízom magam az utamra és a bennem élő magasabb hatalomra. Időről időre most is félek. Néha elfeledkezem magamról, és megpróbálom uralni a helyzetet. Időnként talán rögeszmésen kötődöm dolgokhoz, amíg észre nem veszem magam. Van azután, ami nem változott, legalábbis nem észrevehetően. Továbbra is visszautasítom, hogy szakembernek vagy „gurunak" tekintsenek. Ugyanakkor változatlanul szívesen osztom meg olvasóimmal mindazt, amit látok, és amiben hiszek. 11
Noha néhány dolog látszólag ugyanaz maradt, a változás folyamatos körülöttem. Tudatunk - az egyéni és a közösségi egyaránt - magasabb szintre emelkedett. Rájöttünk, hogy a nőknek is van lelkük, és a férfiak sincsenek híján az érzéseknek. Én pedig mélyebben meggyógyultam, mint valaha is szándékoztam. W Nem tudom, mennyiben járultak hozzá írásaim ehhez a tudati gyarapodáshoz, és fordítva. Mindenesetre hálás vagyok, hogy részese lehetek ennek a folyamatnak. Megtiszteltetésnek érzem, hogy ahhoz a mozgalomhoz tartozhatok, amelynek Anne Wilson Schaef, John Bradshaw, Patrick Carnes, Earnie Larsen az élcsapata, no meg azok a néma tömegek - önök, kedves olvasóim -, akik igazi hősként csöndben elvégzik magukon a gyógyulás munkáját, példát mutatva ezzel másoknak. Sokukkal személyesen találkoztam, miközben az országot jártam, és sokan írtak nekem. Köszönöm mindazt a szeretetet, támogatást és együttérzést, amelyet irántam tanúsítottak, nem csupán az évek során, de 1991-ben is, a Shane halálát követő nehéz, irgalmatlanul nehéz időkben. Számos levél arról szólt, milyen sokat segítettem olvasóimnak. Nos, önök is sokat segítettek nekem, és mélyen meghatottak. A közelmúltban egy hölgy azt írta, hogy valamennyi könyvemet elolvasta, s évek óta próbál felgyógyulni a társfüggőségből. „Mindamellett ennél is többet szeretnék tudni - írta azután. - Mélyebbre kívánok hatolni a társfüggőségben. Kérem, írjon erről még többet!" Meglehet, nincs is arra szükség, hogy mélyebbre hatoljunk. Talán inkább előre kellene néznünk, s elébe mennünk a sorsunknak. Természetesen ne felejtsük el mindazt, amit a függőségről, társfüggőségről és a káros szenvedélyekről megtudtunk. Együttérzéssel és határaink kijelölésével kötelezzük el 12
magunkat az Istenbe, önmagunkba és gyógyulásunkba vetett hit mellett. Ha ez megtörtént, jöhet a következő lépés. Jó helyen vagyunk, jó időben. Igen, meg lehet bízni bennünk, meg lehet bíznunk Istenben. Az elengedés és a hála megteszi majd a magáét. Éljünk hát felemelt fejjel és nyílt szívvel. Aztán jöjjön, aminek jönnie kell. Boldog ötéves születésnapot neked is, kedves könyvem! Melody Beattie
BEVEZETÉS
Először a hatvanas évek elején találkoztam a társfüggőséggel. Ez még azelőtt történt, hogy így nevezték azokat az embereket, akiket megkínzott mások viselkedése, s mielőtt az alkoholés drogfüggőkre a kémiai függés címkét biggyesztették. Bár nem ismertem a társfüggőség fogalmát, pontosan értettem, miről van szó. Alkoholistaként és szenvedélybetegként mindent felforgattam magam körül, miközben újabb és újabb társfüggőket gyártottam. A társfüggőket amolyan szükséges rossznak tekintettem. Ellenségesek voltak, mindenbe beleszóltak, furmányosan fondorkodtak, nem beszéltek egyenesen, bűntudatot keltettek bennem, nehéz volt velük szót értenem, ha épp nem kekeckedtek, néha egészen gyűlöletes módon. Egyszóval útját állták, hogy igazándiból élvezni tudjam a szenvedélybetegségemet. Üvöltöztek velem, eldugták a piruláimat; fintorogtak; kiöntötték a szeszt a lefolyóba; megpróbáltak elvonszolni a drogoktól; egyre azt szajkózták, miért csinálom ezt velük; meg arról faggattak, mi a baj velem. És főként mindig készen álltak, hogy megmentsenek a magam kreálta katasztrófáktól. Az életemben megjelenő társfüggők nem értettek meg, s az értetlenség kölcsönös volt. Én sem értettem őket. Első szakmai találkozásomra évekkel később, 1976-ban került sor a társfüggőkkel. Akkoriban már kémiai függőségben szenvedőknek nevezték a drogosokat és az alkoholistákat, számoltak a környezettel, családtagjaikkal és barátaikkal, belőlem 14
meg gyógyuló drogos és alkoholista lett. Addigra tanácsadóként dolgoztam a kémiai függőség területén. Annak a hatalmas intézmény- és programhálózatnak voltam tehát a része, amely a gyógyulás felé terelgeti ezeket az embereket. Mivel nő vagyok, s a számba jövő „környezet" zömét nők teszik ki, továbbá mert én voltam a csapat legfiatalabb tagja, s munkatársaim szívesen rám hagyták ezt a munkát, a minneapolisi központ vezetője felkért, szervezzek önsegítő csoportokat a programba bevont drogfüggők feleségeinek. Nem álltam készen erre a feladatra. A mai napig ellenségesnek, basáskodónak, fondorkodónak, kertelőnek, bűntudatot keltőnek, a kákán is csomót kereső kekecnek tartom a társfüggőket. És ezzel még keveset mondtam. A csoportomban olyan emberekkel találkoztam, akik az egész világot óhajtották megmenteni, ugyanakkor nem voltak hajlandók felelősséget vállalni a tulajdon életükért. Olyan embereket láttam nap mint nap, akik folyvást csak adtak másoknak, elfogadni azonban nem tudtak. Ok addig adtak, amíg dühbe nem gurultak, ki nem merültek, és tökéletesen ki nem üresedtek belül. Olyanokat is láttam, akik az utolsó leheletükig csak adtak és adtak. Ismertem egy nőt, aki idő előtt megrokkant, és harminchárom évesen meghalt, mert olyan sokat adott és szenvedett. Öt gyermek anyja volt, és egy alkoholista felesége, aki harmadszor ült börtönben. Olyan nőkkel dolgoztam, akik mindenkinek gondját viselték a környezetükben, rendkívül talpraesetten, ahhoz azonban nem volt elég erejük, hogy magukra is ügyeljenek. Láttam embereket, akik árnyékai lettek régi önmaguknak, miközben értelmetlenül agyonhajszolták magukat. Láttam mártírokat; olyanokat, akik folyton tetszeni kívánnak másoknak; kétkedőket; zsarnokokat; hervadó vagy épp görcsösen kapaszkodó növényi kacsokat; meg olyanokat, akik mintha H. Sackler drámájának, a The Great White Hope-nak a találó mondatát vették volna kölcsön: „Az elkámpicsorodott arc elárulja nyomorúságunkat." 15
A legtöbb társfüggő, akivel találkoztam, mániákusan másokkal foglalkozott. Ezek hosszan, kimerítő részletességgel sorolták függő társuk bűnlajstromát: mit gondolt és mit nem; mit érzett és mit nem; mit cselekedett és mit nem; mit mondott és mit nem. Ok aztán tudták, mit kell és mit nem szabad tennie a szerencsétlen szenvedélybetegnek. És egyre azon járt az eszük, miért nem teszi meg mégsem. Ezek a társfüggők, akik más szemében a szálkát is észrevették, nem látták meg a gerendát a magukéban. Még a saját érzéseiket sem ismerték. Abban sem voltak biztosak, mit gondolnak tulajdonképpen. Legfőképpen pedig nem tudták, mit is tehetnének gondjaik megoldása érdekében, már ha belátták egyáltalán, hogy más gondjuk is van alkoholista hozzátartozójukon kívül. Borzasztó volt ez a társfüggő társaság. Folyvást csak ríttak, siránkoztak, mindenkit és mindent uralni akartak önmagukon kívül. Ráadásul a családterápia néhány csöndesen munkálkodó úttörőjét leszámítva a legtöbb tanácsadó (engem is beleértve) nem nagyon tudta, mihez kezdjen velük. A kémiai függőség szakterülete feljövőben volt ugyan, a segítség azonban a szenvedélybetegekre korlátozódott. A családterápia szakirodalma és képzési háttere szegényes volt. Mire van szükségük a társfüggőknek? Mit akarnak? Nem csupán az alkoholista puszta meghosszabbításai ők, amolyan látogatók a rendelőben? Miért nem tudnak együttműködni, ahelyett, hogy folyton bajt kavarnak? Az alkoholistának mentsége van arra, hogy begorombul, hiszen az ital mozgatja. A „környezet" azonban nem számíthat bocsánatra, elvégre is józan emberekről van szó. Rövidesen én is bedőltem két közkeletű tévhitnek. Az egyik az volt, hogy ezek az eszement társfüggők (a környezet) betegebbek az alkoholistáknál. Nem csoda hát - szólt a másik -, hogy iszik az a nyomorult, ha ilyen sültbolond házastárssal verte meg a sors. Addigra már jó ideje tiszta voltam. Magamat lassan érteni kezdtem, a társfüggőséget ellenben nem. Próbáltam ugyan, 16
mégsem ment. Csak évekkel később sikerült, amikor annyira belekeveredtem abba a káoszba, amelyet néhány alkoholista kavart maga körül, hogy képtelen voltam tovább élni a saját életemet. Egyszerűen megbénultak a gondolataim. Nem voltam képes többé pozitív érzelmekre, ehelyett eltöltött a harag, keserűség, gyűlölet, félelem, letörtség, magatehetetlenség, kétségbeesés és bűntudat. Voltak pillanataim, amikor a legszívesebben véget vetettem volna az életemnek. Semmire nem maradt erőm. Az időm nagy részét aggódással töltöttem, s azon járt az eszem, hogyan irányíthatnék másokat. A szórakozást leszámítva akkor sem tudtam volna nemet mondani, ha az életem múlt volna ezen. Márpedig igenis ez volt a tét. Baráti és rokoni kapcsolataim romokban hevertek. A körülmények tehetetlen áldozatának éreztem magam. Elvesztettem önmagamat, és nem tudtam, hogyan történhetett ez velem. Egyáltalán azt sem fogtam fel, mi történt. Azt hittem, elment az eszem. Közben ujjal mutogattam másokra, mindebben ők a hibásak, nem én. Sajnos azonban rajtam kívül senki sem vette észre, milyen állapotban vagyok. Megtartottam magamnak a gondjaimat. Az alkoholistákkal és a többi zűrös alakkal ellentétben nem vertem nagydobra a bajaimat, nem vártam el, hogy más hozza rendbe, amit összekutyulok. Valójában az alkoholistákkal öszszevetve még jó képet is mutattam. Hisz olyan felelősségteljes, olyan megbízható voltam. Néha én magam sem voltam biztos abban, van-e bajom egyáltalán. Nyomorultul éreztem ugyan magam, mégsem értettem, miért nem működik az életem. Miután egy ideig így dagonyáztam a kátyúban, lassan felfogtam, mi történik velem. Azokhoz hasonlóan, akik oly szívesen ítélik meg embertársaikat, rájöttem, hogy jó ideje mások cipőjében járok, s hogy mennyire szorít ez a cipő. Most már megértettem azokat az eszement társfüggőket. Én is egy lettem közülük. Aztán fokozatosan kimásztam ebből a feneketlen szakadékból, közben azonban szenvedélyesen érdekelni kezdett a téma. 17
Tanácsadóként (immár nem teljes munkaidőben dolgoztam, mégis annak tekintettem magam) és szerzőként egyaránt kíváncsi voltam. Mint „hisztériás, ingatag társfüggő" (hogy egy Al-Anon tag kifejezését használjam) személyesen is érdekelt voltam a kérdésben. Mi történik a hozzám hasonlókkal? Hogyan zajlik mindez? Miért? És ami a legfontosabb, mire van szükségük a társfüggőknek ahhoz, hogy tartósan jobban érezzék magukat a bőrükben? Beszéltem a dologról tanácsadókkal, terapeutákkal és betegekkel. Elolvastam azt a kevés könyvet, amely akkor elérhető volt a témáról és a vonatkozó problémákról. Újraolvastam az alapmunkákat - azokat a terápiás műveket, amelyek kiállták az idő próbáját s közben használható ötletek után kutattam. Eljártam az Al-Anon ülésekre: ez az önsegítő csoport a Névtelen Alkoholisták tizenkét lépéses programját követi, de elsősorban azokkal foglalkozik, akiket megvisel egy közeli hozzátartozójuk alkoholizmusa. Végül megtaláltam, amit kerestem. Lassan felnyílt a szemem, érteni kezdtem, miről van szó, és megváltoztam. Az életem is működni kezdett. Rövidesen újabb társfüggő csoportot vezettem egy másik minneapolisi terápiás központban. Ezúttal azonban már volt némi fogalmam arról, mibe vágom a fejszémet. Továbbra is ellenségesnek, basáskodónak, furmányosnak és őszintétlennek tartottam a társfüggőket, vagyis e téren semmi nem változott. Láttam mindazt a személyiségtorzulást, amelyet korábban is. Csakhogy ezúttal mélyebbre néztem. Láttam, hogy ezek az emberek azért ellenségesek, mert annyira sérültek, hogy ez az egyedüli mentsváruk a végső öszszeroppanás ellenében. Haragudtak, igen, hogyne haragudtak volna; mint bárki a helyükben, aki keresztülment azon, amin ők. Irányítani is akartak, mert körülöttük és bennük, magukban elszabadult a pokol. Folyvást azzal fenyegetett az életük, hogy a következő pillanatban átszakad a gát, s az ár mindenkit 18
félresöpör az útból. Rajtuk kívül ezt senki, de senki nem vette észre. Igen, láttam fondorkodó embereket, mert ez maradt meg utolsó fegyverükként arra, hogy bármit keresztülvigyenek. Dolgoztam olyanokkal, akik nem voltak egyenesek, mivel a környezetük nem tűrte el az egyenes beszédet. Kezeltem olyanokat, akik azt hitték, megháborodtak, hisz oly sok hazugságot hallottak már, hogy elvesztették a valóságérzéküket. Láttam embereket, akiket annyira lefoglaltak mások problémái, hogy nem jutott idejük a saját gondjaikkal foglalkozni. Azok közé tartoztak, akik mélységesen - néha fölöttébb kártékonyán - belefeledkeztek egy másik emberbe. A társfüggő azért érzi vállán a felelősség teljes súlyát, mert a mellette élő függő elhárítja magától ezt a felelősséget. O az, aki mindig elviszi a balhét. Láttam másokat bántó, zavaros embereket, akiknek vigaszra, megértésre és legfőképpen felvilágosításra volt szükségük. Láttam az alkoholizmus olyan áldozatait, akik maguk nem ittak, mindamellett bízvást az ital áldozatainak nevezhetjük őket. Láttam áldozatokat, akik kétségbeesett kísérletet tettek, hogy valamiként fölébe kerekedjenek a tettesnek. Tanultam tőlük, és ők tőlem. Hamarosan hinni kezdtem néhány új keletű feltevésben a témát illetően. A társfüggők bolondabbak és betegebbek, mint az alkoholisták, azzal a különbséggel, hogy az utóbbiak jobban bántanak, és nagyobb kárt okoznak. Ok is alaposan kiveszik azonban a részüket a szenvedésből, csak épp az ital, a narkó vagy a többi szenvedélybetegség kábító hatása nélkül. Márpedig az a fájdalom, amelyet bajban lévő szeretteink okoznak, feneketlenül mély lehet. „Miközben a kémiailag függő partner elzsibbasztja érzéseit, józan társa kétrét görnyed a fájdalomtól. Neki egyedül dühkitörései és alkalmi fantáziái nyújtanak megkönnyebbülést" - ír19
ja Janet Geringer Woititz, a Co-Dependency; An Emerging Issue1 című könyv egyik szerzője. A társfüggők azért olyan józanok, mert kijózanító élményeik voltak. Nem csoda ugyanakkor, hogy bolondként viselkednek. Ki ne lenne ilyen a helyükben? Nehéz is nekik hozzájutniuk ahhoz a segítséghez és azokhoz az ismeretekhez, amelyekre szükségük van, és amelyeket joggal elvárhatnak a társadalomtól. Épp elég nehéz az alkoholistákat (meg a többi zavart személyiséget) meggyőzni, hogy forduljanak orvoshoz. Mondjuk ezek után a társfüggőknek - akik látszatra normálisak, csak épp nem így érzik -, hogy gond van velük. A társfüggők ott szenvednek a beteg oldalán. Ha emez meggyógyul, talán ők is. Egészen a legutóbbi időkig a tanácsadók (engem is beleértve) nem tudták, hogyan segíthetnének rajtuk. Néha megvádolták, máskor semmibe vették őket; megint máskor elvárták tőlük, hogy valami csoda folytán hozzák rendbe magukat (ez a réges-régi hozzáállás rajtuk ugyanúgy nem segíthet, mint az iszákosokon). Csak ritkán fordult elő, hogy önálló személyiségnek tekintették őket, akik kizárólag segítséggel lehetnek jobban. Ritkán dolgoztak ki számukra személyre szabott gyógymódot. Pedig az alkoholizmus és a többi szenvedélybetegség mindenkit áldozattá tesz a környezetében. Ezek az emberek nem isznak, nem drogoznak, nem szerencsejátékosok, nem beteges nagyevők és nem is szenvedélyük rabjai, mégis áldozatok. Erről szól ez a könyv, amely kutatásaim, személyes és szakmai tapasztalataim, továbbá a téma iránti szenvedélyes érdeklődésem hozadéka. Személyes írás, ezért helyenként nem mentes az előítéletektől. Nem vagyok szakember, és nem is kézikönyvet írok szakemberek számára. Függetlenül attól, hogy alkoholista, szerencsejátékos, nagyevő, munkamániás, szexfüggő, bűnöző, lázadó ka20
masz, neurotikus szülő, szintén társfüggő-e a baj forrása - netán ezek valamiféle keveréke -, ez a kötet a társfüggőkről szól. Nem arról beszélek benne, hogyan segíthetnek az alkoholistákon vagy a többi zavart személyiségen, bár, ha a társfüggők jobban lesznek, nekik is megnőnek a gyógyulási esélyeik. 2 Számos használható könyv mondja el, hogyan segítsünk az alkoholistán. Ez a kötet azonban a mi legfontosabb, mégis leginkább elhanyagolt kötelességünkről szól: arról, hogy miként törődjünk önmagunkkal. Arról, hogyan érhetik el, hogy jobban érezzék magukat. Megpróbáltam összegyűjteni a társfüggőségre vonatkozó legtalálóbb, leginkább felhasználható gondolatokat. Olyan szakértőktől idézek, akiket kiváló szakembernek tartok. Esettanulmányokat is közreadok, hogy lássák, miként birkóztak meg egyesek ezzel vagy azzal a problémával. A neveket és bizonyos részleteket megváltoztattam, hogy védjem az érintettek személyiségi jogait, mégis valamennyi történet igaz, nem kitaláció. Könyv végi jegyzetekkel segítettem a további tájékozódást. Legtöbbet mégis az emberektől tanultam. Sok olyan gondolat forog közszájon ebben a tárgykörben, amelynek forrása mára ismeretlen. Ahol lehetett, igyekeztem feltüntetni, kiről van szó, de ez ezen a területen csaknem lehetetlen. Bár a jelen kötet önsegítő „barkácskönyv", ne feledjék azért, hogy nem holmi kézikönyvvel van dolguk. Mindegyikünk külön világ, és minden helyzet más. Iparkodjanak rátalálni a saját, gyógyulás felé vezető útjukra. Ehhez talán szakmai segítségre lesz szükségük, el kell hát járniuk egy önsegítő csoportba, és segítségül kell hívniuk nem evilági erőket. Egyik barátom, Scott Egleston mentálhigiénés szakember egyszer elmondott egy példabeszédet. O is valaki mástól hallotta, az meg szintén valakitől. A mese így szól: Egyszer volt, hol nem volt, egy nő kiköltözött a hegyekbe, t\gv barlangba, hogy ott együtt tanuljon egy guruval. Mint mondotta, mindent meg akart tanulni, ami csak megtanulha21
tó. A guru zsákszámra hordta hozzá a könyveket, aztán magára hagyta, hadd olvasgasson. Minden reggel megjelent a barlangban, hogy lássa, hogyan halad a tanítványa. Minden áldott reggel ugyanazt a kérdést tette fel: - Tanultál már valamit abból, ami megtanulható? Ám mindahányszor ugyanazt a feleletet kapta: - Nem, nem tanultam. A guru ezt hallva ráhúzott a nő fejére a botjával. így ment ez hónapokig. Egy szép napon a mester belépett a barlangba, feltette ugyanazt a kérdést, végighallgatta ugyanazt a választ, s már emelte is a botját, hogy a nőre sújtson, az azonban megragadta a pálcát, s az megállt a levegőben. A nő megkönnyebbülten nézett fel a gurura, hogy véget vetett a napi veréseknek, mégis félt, hogy a mester megdorgálja. Legnagyobb meglepetésére azonban az elmosolyodott: - Gratulálok - mondta -, most levizsgáztál. Mindent tudsz, amire szükséged van. - Hogy érted ezt? - kérdezte a nő. - Mindent megtanultál, ami csak megtanulható a világon felelte a guru. - Hisz tudod már, hogyan vess véget a fájdalomnak. Erről szól hát ez a könyv: a fájdalom megszüntetéséről, és arról, miként vegyük kezünkbe életünk irányítását. Sokan megtanulták ezt a leckét. Önnek is sikerülni fog.
I.
RÉSZ
MI A TÁRSFÜGGŐSÉG, ÉS KI A TÁRSFÜGGŐ?
Jessica története Ragyogóan sütött a nap, és gyönyörű idő volt, amikor megismertem. Aztán minden elsötétedett. -
GEORGIANNE, EGY ALKOHOLISTA FELESÉGE
Az alábbiakban átadom a szót Jessicának. íme a története: W A konyhában ültem, kávéztam, s az elvégezetlen házimunkán tűnődtem. Mosogatás, portörlés, mosás. Végtelenül hosszú volt ez a lista, mégsem tudtam nekikezdeni. Már rágondolni is sok volt, végigcsinálni pedig egyenesen lehetetlen. Tisztára, mint az életem, gondoltam. Rám nehezült a fáradtság. Ismerős volt ez az érzés. A hálószoba felé támolyogtam. A nappali szundikálás valamikor luxusnak számított, újabban viszont nem tudtam meglenni nélküle. Egyedül az alvás volt az, amire képesnek éreztem magam. Hová lett a hajdani jókedvem? Régebben majd szétfeszített az életöröm. Most az is külön erőfeszítésembe került, hogy megfésülködjem, és naponta kisminkeljem magam, néha le is tettem mindkettőről. Leheveredtem az ágyra, és mély álomba zuhantam. Felébredve azonnal rám törtek a fájdalmas gondolatok és érzések. Ez szintén új volt. Nem tudtam, mi gyötör a legjobban: a nyers sajgás, amely azért töltött el, mert mostanra bizonyosan tudtam, vége a házasságomnak - a szerelem oda, kioltották a hazugságok, az ivászat, a csalódások és az anyagi zűrök a keserű harag, amelyet a férjem iránt éreztem - hisz mindezt ő okozta -; a kétségbeesés, hogy még Isten is cserbenhagyott, 24
amikor engedte, hogy mindez megtörténjen, pedig hogy bíztam benne; végül a félelem, a magatehetetlenség és a reménytelenség sajátos keveréke, amely minden más érzésemet megmérgezte. A fenébe is, gondoltam. Miért részegeskedett? Miért nem ment korábban elvonókúrára? Miért hazudott újra meg újra? Miért nem tudott úgy szeretni, ahogyan én őt? Miért nem hagyta abba az ivást és a hazudozást évekkel ezelőtt, amikor még szerettem? Soha nem gondoltam, hogy egyszer majd alkoholistához megyek férjhez. Pedig az apám az volt. Annyira vigyáztam, mindent elkövettem, hogy alaposan megválasszam a férjemet. Nagyszerű választás volt, mondhatom! Hogy Franknek gondja van az itallal, az csak a mézesheteinken derült ki, amikor egyszer késő délután hagyta el a szállodát, s nem is tért vissza másnap reggel fél hétig. Miért nem láttam akkor, mi vár rám? Holott így, visszatekintve, a jelek önmagukért beszéltek. Mekkora bolond voltam! „O, nem. Nem alkoholista. O aztán nem" - védelmeztem újra meg újra a férjemet. És hittem is a hazugságainak. Igen, hittem. Miért is nem hagytam ott, miért nem adtam be a válókeresetet? Bűntudat, a kezdeményezőkészség hiánya, határozatlanság - ezek voltak az okok. Amúgy ott is hagytam egyszer. Amikor szétmentünk, folyton rá gondoltam, pocsékul éreztem magam, ráadásul a pénz is aggasztott. A fene vigyen engem! Az órára nézek. Háromnegyed három. A gyerekek hamarosan hazaérnek az iskolából. Itt zajonganak majd körülöttem, és a vacsorára várnak. Ma sem végeztem semmiféle házimunkát. Soha nem sikerül. O az oka, gondoltam. O a hibás! Hirtelen összerezzentem. Vajon tényleg munkába ment a férjem? Talán egy nővel ebédelt. Talán korán elment, hogy kedvére ihasson. Vagy épp bement dolgozni, és ott verte ki a balhét. Amúgy meg, ugyan meddig tartja meg ezt az állást?
25
Egy hétig? Egy hónapig? Aztán kilép vagy kirúgják. A szokásos műsor. Csengett a telefon, félbeszakítva szorongó gondolataimat. Egy szomszéd hívott, a barátnőm. Elbeszélgettünk, és én elmeséltem a napomat. - Ma az Al-Anonhöz készülök - mondta. - Nem tartasz velem? Hallottam már az Al-Anonről. Az iszákosok házastársai járnak oda. Hirtelen egy kép jelent meg a szemem előtt: aszott vénasszonyok ülnek körben a gyűlésen, s miközben részeges férjeikről panaszkodnak, megbocsátanak nekik, vagy azon rágódnak, hogyan segíthetnének rajtuk. - Majd meglátom - hazudtam. - Sok a dolgom - magyarázkodtam tovább, ezúttal igazat szólva. Elöntött a harag, annyira, hogy alig figyeltem oda a továbbiakban a beszélgetésre. Természetesen eszem ágában sem volt elmenni az Al-Anon összejövetelre. Hiszen eddig mást sem tettem, csak a férjemnek segítettem. Nem volt elég ennyi? Valóságos dührohamot kaptam a gondolatra, hogy még többet várnak tőlem; hogy újra csak adjak magamból, minden erőmet beleöntsem abba a feneketlen verembe, amelyet házasságnak neveztünk. Belebetegedtem abba, hogy az én vállamra nehezedik minden felelősség, hogy egyedül én vagyok felelős kapcsolatunk sikeréért vagy kudarcáért. Elvégre is az ő problémája, fortyogtam magamban. Találjon rá ő megoldást, engem meg hagyjon ki az egészből! Többé ne kérjen tőlem semmit! Jaj, mégis, hadd legyen jobban, s akkor én is jobban érzem majd magam! Miután letettem a kagylót, a konyhába vonszoltam magam, hogy elkészítsem a vacsorát. Végtére is nem én szorulok itt segítségre, füstölögtem tovább. Nem iszom, nem narkózom, nem vesztem el az állásaimat, és nem hazudok azoknak, akiket szeretek, még át sem rázom őket, gondoltam. Ehelyett összetartom a családunkat, néha foggal-körömmel. Én fizetem a szám26
Iákat, háztartást viszek szinte a semmiből, ott vagyok minden vészhelyzetben (márpedig, aki alkoholistához megy férjhez, az készüljön fel a vészhelyzetekre), egyedül csinálom végig a nehézségeket, s halálra aggódom magam. Nem csoda, hogy olyan sokszor betegeskedem. Nem, döntöttem el magamban, nem én vagyok itt a felelőtlen. Ellenkezőleg, én vállalok felelősséget mindenért és mindenkiért. Nincs is velem semmi baj. Mindössze a napnak nehéz nekikezdenem. Nincs nekem szükségem az efféle ülésekre! Különben hogyan is mehetnék el itthonról, amikor ki sem látszom a házimunkából. Isten a tudója, nincs szükségem újabb adag bűntudatra. Holnap majd megfogom a dolog végét! Holnap minden másként lesz! Amikor a gyerekek hazajöttek, azon kaptam magam, hogy kiabálok velük. Ez senkit sem lepett meg. A férjemmel könnyű volt kijönni, amilyen vajszívű. Én meg a zsémbes házisárkány. Megpróbáltam kedves lenni, de nehezen ment. A harag mindig ott lappangott a felszín alatt. Hisz oly sokáig tűrtem, és olyan sokat! Többé nem vagyok hajlandó és képes bármit eltűrni! Mindig is védekező állásba helyezkedtem, akárha az életemért harcolnék. Később rájöttem, hogy tényleg ez a tét. Amikor a férjem megérkezett, nyugalmat erőltettem magamra, és úgy tettem, mint akinek egyetlen gondolata a vacsora. Asztalhoz ültünk, alig hangzott el egy-egy szó. - Jó napom volt - mondta végül Frank. Ugyan mit jelenthet ez? - tűnődtem. Vajon mit is műveltél valójában? Bementél te dolgozni egyáltalán? Amúgy meg, kit érdekel ez az egész. - Örülök - feleltem. - És milyen volt a te napod? - kérdezte a férjem. Hogy az ördögbe kérdezhetsz ilyet? - dúltam-fúltam magamban. Mindazok után, amit velem tettél, hogy várhatod el, hogy egyáltalán értelmesen töltsem az időmet? Mérgesen rávillantottam a tekintetemet, majd kényszeredetten elmosolyodtam: 27
- Jó. Kösz, hogy megkérdezted. Frank félrenézett. Azt is meghallotta, amit nem mondtam ki. Jobbnak látta hát, ha hallgat. Én is így tettem. Egy lépésre voltunk csak a szokásos viharos civakodástól, a régi sérelmek felemlegetésétől és az elüvöltött válási fenyegetésektől. Régebben mindkettőnket felvillanyozott a veszekedés, mostanra azonban elegünk lett belőle. Inkább hallgattunk. A gyerekek törték meg ezt az ellenséges csendet. A fiunk engedélyt kért, hogy kimehessen a játszótérre, néhány háztömbre tőlünk. Nemet mondtam, nem akartam, hogy az apja nélkül vagy nélkülem menjen oda. O azonban siránkozni kezdett, hogy mindenképpen menni akar, és én semmit nem engedek meg neki. - Kérlek, hadd menjek, az összes többi gyerek kimegy. Nekem is muszáj! - kiáltotta. Szokásom szerint most is meghátráltam. - Jól van, menj hát, de vigyázz magadra! Elveszettnek éreztem magam, mint mindig, gyenge bábnak a gyerekeimmel és a férjemmel szemben. Soha egyikük sem hallgatott rám, egyikük sem vett komolyan. Én magam sem vettem komolyan önmagamat. Vacsora után elmosogattam, mialatt a férjem a tévét nézte. Megint a szokásos: én dolgozom, te szórakozol. Én agyonaggódom magam, te lazítasz. Én törődöm a dolgokkal, te nem. Te jól érzed magad, én csupa fájdalom vagyok. A fene vigyen el! Többször keresztülmentem a nappalin, szándékosan úgy, hogy eltakarjam a tévét, s közben gyűlölködő pillantásokat vetettem rá. Nem vett rólam tudomást. Miután belefáradtam ebbe, bevonultam a nappaliba, nagyot sóhajtottam, és kijelentettem, kimegyek, hogy felgereblyézzem az udvart. Ez ugyan férfimunka, mondtam tovább, de gondolom, rám marad, mint minden más. Frank azt felelte, megcsinálja később. Az a később soha napján lesz, én pedig nem tudok várni, engem zavar ez a rendetlenség az udvaron. Felejtsd el, mondtam, megszok28
tam már, hogy mindent én csinálok, majd ezt is hozzácsapom. Oké, akkor elfelejti, volt a válasz. Kiviharzottam, és jól kitoporzékoltam magam az udvaron. Estére fáradtan estem az ágyba. Együtt aludni a férjemmel ugyanolyan kellemetlenné vált, mint az ébren töltött pillanatok. Vagy nem szóltunk egymáshoz, s mindenki összekuporodott a maga térfelén, a lehető legtávolabb a másiktól, vagy Frank kísérletet tett - mintha minden rendben volna közöttünk -, hogy szeretkezzünk. Mindkettő rossz volt. Amikor hátat fordítottunk egymásnak, csak hevertem ott, az agyamban kergetőző kétségbeesett, kusza gondolatokkal. Ha megpróbált megérinteni, megdermedtem. Hogy képzeli ezek után, hogy szeretkezhetünk? Hogyan érhet hozzám, mintha semmi sem történt volna? Ilyenkor rendszerint ellöktem, egy éles visszautasítással: - Nem, hagyj, fáradt vagyok. Máskor belementem a dologba. Néha azért, mert szükségét éreztem a szexnek. Többnyire azonban azért, mert kötelességemnek éreztem, hogy kielégítsem a férjem szexuális vágyait. Bűntudatom lett volna, ha nem így teszek. A szex azonban egyik esetben sem hozott testi-lelki kielégülést. De hát kit érdekel, mondtam magamban. Mit számít. Nem sokat. Már réges-régen elzárkóztam a szexuális vágyak elől. Réges-régen lemondtam arról, hogy szerelmet kaphatok és adhatok. Lényemnek az a része, amely szeretett és érzett, régen meghalt, így kellett lennie, a túlélés érdekében. Olyan sokat vártam ettől a házasságtól. Annyi álmot szövögettem kettőnkről. Nos, egyetlenegy sem vált valóra. Becsaptak, lóvá tettek. Az otthonom és a családom - az a hely és azok az emberek, amely és akik vigaszt és menedéket, meleg, szerető fészket nyújtanak másoknak - csapdává lett. És sehogyan sem találtam a kiutat. Talán mégis jóra fordulnak a dolgok, biztattam magam. Végül is minden gondunknak a férjem az okozója. Alkoholista. Ha egyszer jobban lesz, a házasságunk is megjavul. 29
Csakhogy, csakhogy... hat hónapja nem iszik, s eljár a Névtelen Alkoholistákhoz. Egyre jobban éri magát. Én azonban nem. Vajon elég-e az ő felgyógyulása az én boldogságomhoz? A férjem józansága eddig mit sem változtatott az érzéseimen. Harminckét évesen kiégettnek, elhasználtnak és ridegnek éreztem magam. Mi történt a szerelmünkkel? Mi történt velem? Egy hónap múlva gyanítani kezdtem, hogy mi az ábra. Addigra egyedül annyi változott, hogy én lettem rosszabbul. Az életem megfeneklett, s a legszívesebben végeztem volna magammal. Reményem nem volt arra, hogy bármi jobbra fordulhatna, hisz azt sem tudtam, mi a baj. Nem volt más célom, mint hogy másokkal törődjek, és még ezt is rosszul csináltam. Beleragadtam a múltba, és rettegtem a jövőtől. Mindeközben végig bűntudat mardosott, s már azt hittem, elment a józan eszem. Valami rettenetes történt velem, aminek nem leltem magyarázatát. És ez a valami alattomosan felőrölte az életemet. Valahogyan tönkretett Frank ivászata, s mostanra ez lett a gondom. Már az sem számított, kinek a hibája volt mindez. Kicsúszott a kezemből a gyeplő, elvesztettem az uralmat az életem fölött.
Életének ezen a pontján találkoztam Jessicával, akinek sürgősen meg kellett értenie három alapgondolatot: 1) Nem volt bolond, társfüggő volt. Az alkoholizmus és a többi szenvedélybetegség az egész családot sújtja. A családtagok betegsége a társfüggőség. 2) Ha egyszer ez felüti a fejét, önálló életet kezd élni. Olyan ez, mintha beszereznénk egy tüdőgyulladást, vagy szert tennénk valamiféle rossz szokásra. Akit ilyesmivel vert meg az ég, annak meggyűlik vele a baja. 3) Aki ki szeretne törni ebből az állapotból, annak tennie is kell a siker érdekében. Tényleg nem számít, kinek a hibája volt
30
mindez. A társfüggőség a függő társ gondja, s az ő feladata megoldani a problémáit. Ha ön társfüggő, rá kell találnia a gyógyulás személyre szabott útjára. Mindenekelőtt tisztázza magában, mi is az a társfüggőség, s meg kell értenie, miféle érzések és magatartásformák kísérik ezt az állapotot. Az is fontos, hogy változtatni tudjon ezeken. Végig kell gondolnia, mi legyen ennek a módja. Könyvem ezt a tisztázást és változtatást hivatott elősegíteni. Örömmel tudatom, hogy Jessica története boldog véget ért. Újrakezdte az életét, jobban lett, a saját lábára állt. Remélem, önnek is sikerül.
További történetek Amikor azt mondom, társfüggő vagyok, nem azt értem ezen, hogy icipicit társfüggő, hanem minden porcikámhan az. Nem olyan fickókhoz megyek férjhez, akik néhány pofa sörre betérnek a kocsmába munka után. Olyanokat választok, akik el sem indulnak munkába. -
E L L E N , A L - A N O N TAG
Talán azonosultak is Jessica helyzetével az előző fejezetben. Az ő története a társfüggőség szélsőséges esete, mégis olyan, amilyennel gyakorta találkozom. Ugyanakkor más formáit is ismerjük ennek a borzasztó rendellenességnek. A történetnek annyiféle változata van, ahány társfüggő, íme, néhány példa. m* Gerald, egy negyvenes évei elején járó, megnyerő, jóvágású férfi azt mondja magáról: - Sikerem van az üzleti életben, a nőkkel azonban mindig meggyűlik a bajom. A gimnáziumban és az egyetemen sok kapcsolata volt. Valósággal körüldongták a nők, mert jó partinak tartották. Az egyetem elvégzése után mégis megdöbbentette családját és barátait, amikor Ritát vette feleségül. Ez a nő minősíthetetlenül bánt vele. Hűvösen és ellenségesen viselkedett Geralddal és a barátaival, s szemlátomást vajmi keveset törődött a férjével, akivel alig volt közös érdeklődési területe. Tizenhárom év múlva a házasság válással végződött, mert Gerald felfedezte, amit mindig is sejtett: Rita az egybekelésük óta félrelép, mi több, jó ideje titkon iszik és narkózik is. 32
Geraldot mélyen lesújtotta a válás, alig két hónap múlva mégis szenvedélyesen beleszeretett valakibe, aki már kora reggel ivással kezdte a napot. Gerald hónapokat töltött azzal, hogy miatta aggódott; segíteni próbált rajta; igyekezett rájönni, miért adta ivásra a fejét, s próbálta visszafogni az italozás mértékét. Végül aztán megharagudott rá a kudarc miatt, ezért szakított. Hamarosan új szerelem következett, össze is költöztek. Hónapok múlva Gerald gyanítani kezdte, hogy ismét egy kémiai szerektől függő nővel hozta össze a sors. Rövidesen minden idejét a barátnője miatti aggódás töltötte ki. Folyvást ellenőrizte, a táskájában kutatott pirulák vagy más bizonyíték után, és a programjairól faggatta. Máskor egyszerűen nem volt hajlandó tudomásul venni, hogy itt bizony bajok vannak. Ilyenkor mindig elfoglalta magát valamivel, megpróbálta jól érezni magát a barátnőjével (saját bevallása szerint nemigen sikerült). Végül arra a következtetésre jutott, hogy egyedül benne lehet a hiba. Az egyik válsághelyzetben, amely kipenderítette hárító magatartásából, felkeresett egy tanácsadót, akinek a kémiai függés volt a szakterülete. - Tudom, hogy szakítanom kellene - mondta -, de egyszerűen nem állok rá készen. Olyan jól érezzük magunkat együtt, mindent meg tudunk egymással beszélni. Jó barátok vagyunk. Szeretem őt. Miért, miért mindig velem történik ilyesmi?... Ha veszünk egy szobát, tele nővel, holtbiztosán a legzűrösebbe szeretek bele, abba az egybe, aki kutyába se vesz. Őszintén szólva kissé elegem van a kihívásokból - panaszolta Gerald. - Ha egy nő jól bánik velem, menten alábbhagy az érdeklődésem iránta. Gerald csak a társaság kedvéért ivott hébe-hóba, és soha nem volt gondja az alkohollal. Narkóval sem próbálkozott. Ezzel szemben a bátyja, aki most a negyvenes évei végén jár, kamaszkora óta iszik. Tagadta ugyan, hogy elhunyt szülei közül egyik is alkoholista lett volna, végül azonban vonakodva elismerte, hogy az édesapja „túl sokszor nézett a pohár fenekére". 33
A tanácsadó ekkor felvetette, lehetséges, hogy a hozzátartozók alkoholizmusa és túlzott italozása hat a mai napig Gerald kapcsolataira. - Hogyhogy? - hitetlenkedett ő. - Apám évekkel ezelőtt meghalt, a bátyámmal pedig alig találkozom. Néhány ülés után társfüggőnek kezdte magát nevezni, ugyanakkor nem volt pontosan tisztában a szó jelentésével, ahogyan azzal sem, miként lábalhatna ki ebből az állapotból. Amikor azután újabb gond támadt a kapcsolatában, nem járt többé terápiára. Úgy döntött, hogy a barátnője drogproblémája nem is olyan súlyos. A nőkkel meg egyszerűen csak nem volt szerencséje. Reméli, egyszer ez a szerencse visszatér majd hozzá, zárta le a beszélgetést. Mit gondolnak? Mi a baj Geralddal? Valóban balszerencsés vagy társfüggő? W Patty a harmincas évei derekán járt, s tizenegy éve élt házasságban, amikor magánterápiára jelentkezett. Három gyermeket nevelt, a legfiatalabb gyermekbénulásban szenvedett. Patty jó családanyának tartotta magát, ennek a feladatnak szentelte az életét. Elmondta a terapeutának, csöppet sem sajnálja, hogy otthon maradt, és a gyermekeit neveli, ugyanakkor utálja a mindennapos házimunkát. A házassága előtt sok barátja és számos hobbija volt, ápolónőként dolgozott, és érdekelték a világ dolgai. A gyerekek - kivált fogyatékos gyermeke - születése után azonban elvesztette az életkedvét. Barátai száma megfogyatkozott, hízott negyven kilót, nem ismerte saját érzéseit, vagy ha igen, bűntudat mardosta miattuk. Megpróbált ugyan tevékeny maradni - segített a barátainak, vagy önkéntes munkát vállalt különböző jótékony célú szervezetekben -, ám erőfeszítéseit rendszerint a haszontalanság érzése és neheztelés követte. Gondolt már arra, hogy újra állást vállal, mégsem tette meg a szükséges lépéseket. 34
- Egyedül az ápolónői munkához értek, annak pedig mostanra a betege lettem, hogy elesetteket gondozzak - indokolta passzivitását. - A családom és a barátaim holmi kimeríthetetlen erőforrásnak hisznek. A jó öreg, megbízható Patty, akire mindig lehet számítani, aki ugrásra készen áll, hogy segítsen. Aki soha nem veszíti el a fejét. Az igazság az, hogy csöndben, de feltartóztathatatlanul szétesem. Evek óta depressziós vagyok. Nem tudom lerázni magamról ezt a letargiát. Elég egy rossz mozdulat, és én elsírom magam. Folyton fáradt vagyok, és folyvást kiabálok a gyerekekkel. A szex sem érdekel, legalábbis a férjemmel nem. Szüntelen lelkifurdalás gyötör az égvilágon mindenért. Már azért is bűntudatom volt, hogy idejöttem. Meg kellene tudnom oldani a saját problémáimat. Ki kellene tudnom rángatni magam ebből. Nevetséges, hogy az ön idejét és a férjem pénzét vesztegetem a gondjaimra, olyan gondokra, amelyeket talán beképzelek magamnak, és felnagyítok. - Valamit mégis tennem kell - vallotta be végül Patty. - Ujabban az öngyilkosságon jár az eszem. Persze, soha nem emelnék kezet magamra. Túl sokan függnek tőlem, nem hagyhatom cserben őket. Mégis folyvást aggódom, és meg vagyok ijedve. A tanácsadó ekkor hallott a gyerekekről, és arról, hogy a legfiatalabb gyermekbénulásban szenved. Patty azt is elmondta, hogy házasságkötésük előtt a férje sokat ivott. Idővel egyre csökkentette a mennyiséget, megtartotta az állását, és ellátta a családját. A további kérdésekre mégis kitudódott, hogy nem járt el a Névtelen Alkoholisták üléseire, sem más önsegítő csoportba. Ehelyett „tovább húzta a szekeret", miközben a hétvégeken alaposan leitta magát. Amikor lerészegedett, tombolni kezdett, de akkor is folyton dühös és ellenséges volt, amikor nem ivott. - Nem tudom, mi történt vele. Más ember lett, mint akihez férjhez mentem. Ami ennél is ijesztőbb, nem tudom, mi történik velem, vagy egyáltalán ki vagyok - folytatta Patty. - Nehéz megmagyarázni, mi itt a probléma. Magam sem nagyon értem. Nincs semmi olyan nagyobb baj, amire rámutathatnék, 35
hogy ez az, ez az oka mindennek. Mégis az az érzésem, hogy elvesztettem önmagam. Időről időre attól félek, hogy megháborodom. Mi hát a baj velem? - Talán az, hogy a férje alkoholista, s a gondjait az okozza, hogy ez bizony családi betegség - vetette fel a tanácsadó. - Hogyan lehetséges ez? Hiszen a férjem nem iszik gyakran - hitetlenkedett Patty. A tanácsadó utánakérdezett a múltjának. Patty szeretettel beszélt a szüleiről és két felnőtt bátyjáról. Jó és sikeres családból származott, ahol szorosak voltak a családi kötelékek. A tanácsadó még mélyebbre ásott. Patty megemlítette, hogy édesapja az ő kamaszkora óta eljárt a Névtelen Alkoholistákhoz. - Apa akkortól lett józan, amikor gimnazista voltam mondta. - Igazán szeretem, és büszke vagyok rá, de elismerem, hogy amikor ivott, az őrületbe kergetett minket. Tehát amellett, hogy maga is alkoholistához ment férjhez, az apja szintén alkoholista volt, s felnőtt fejjel ennek a terheit cipelte magával. Az alkoholizmus családi betegség, s mint látjuk, valamennyi érintettre lesújtott. Az apa abbahagyta ugyan az ivást, az anya eljárt az Al-Anonbe, s a családi béke helyreállt, Patty mégsem jött rendbe. Miért is képzelte, hogy a kijózanodás minden káros következménynek egy csapásra véget vet? A további ülések helyett a tanácsadó önbizalom-erősítő és önérvényesítő kurzust javasolt. Ajánlotta továbbá az Al-Anon üléseket és az alkoholisták felnőtt gyermekeinek összejöveteleit. Ezek az önsegítő csoportok a Névtelen Alkoholisták tizenkét lépéses programját veszik alapul. Patty megfogadta a tanácsot. Nem gyógyult meg egyik napról a másikra, ám ahogy teltek-múltak a hónapok, azt találta, hogy egyre könnyebben hoz döntéseket; egyre könnyebben fejezi ki és éli át az érzéseit, mondja ki, amit gondol, figyel oda saját kívánságaira, és a bűntudata is csökken. Jobban megbocsátott magának és a „lustaságának". Fokozatosan a depresszi36
ója is megszűnt. Kevesebbet sírt, és többet nevetett; korábbi életkedve és lelkesedése visszatért. Közben - anélkül, hogy ő kezdeményezte volna - a férje belépett a Névtelen Alkoholisták közé. Kevésbé volt már zsémbes, és a házasságuk megjavult. A lényeg, hogy Patty a saját kezébe vette élete irányítását, és ez - csodák csodája - működni kezdett. Ha most megkérdeznénk, mi volt a baja, s mi ma is, azt felelné: „Társfüggő vagyok." W Nem csupán azok szenvednek azonban társfüggőségben, akik mentálhigiénés vagy kémiai függőséget kezelő intézményekhez fordulnak. Randell évek óta tanácsadóként dolgozott e területen, s alkoholizmusából is kigyógyulóban volt, amikor gondjai támadtak. Az alkoholizmus családi örökség volt: apja és három fivére italozott. Randellnek, ennek az értelmes, érzékeny férfinak az volt a panasza, hogy rögeszmésen foglalkoztatták az idegenek problémái. Néha megpróbálta kivonni magát az alkoholisták zűrjeinek hatása alól, máskor meg haragudott rájuk, hogy neki kell rendeznie ezeket a zűröket, amit kötelességének érzett. Máskor már a legkisebb bosszúság is kihozta a sodrából, amelyet nem szükségképpen alkoholisták okoztak. Ilyenkor prédikálni kezdett, bűntudat mardosta, és haragudott, amiért kihasználják. Ugyanakkor csak ritkán érezte közel magához a betegeit, s nehezen engedte el magát. Evekig abban a hiszemben élt, hogy kötelessége másokért aggódni, és belekeveredni a problémáikba. A maga részéről emberségnek, törődésnek, szeretetnek, néha pedig jogos felháborodásnak nevezte a viselkedését. Most, miután segítséget kapott gondjai megoldására, már társfüggőségnek tekinti. W
37
A társfüggő viselkedés néha szétbogozhatatlanul összefonódik azzal, hogy jó feleség, anya, férj, fivér vagy keresztény valaki. A negyvenes éveiben járó Marlyss vonzó hölgy, már amikor ápolja magát. Ideje nagy részében azonban annyira leköti öt gyermeke és a férje, ez a gyógyulófélben lévő alkoholista, hogy elfeledkezik erről. Az ő boldogságuknak szentelte az életét, de nem járt sikerrel. Rendszerint rossz a kedve, mert nem becsülik meg az erőfeszítéseit, de a családja ugyanúgy haragszik rá, mint fordítva. Valahányszor a férje szeretkezni akar vele, teljesíti a kívánságát, függetlenül attól, hogy ő maga hogyan érez. A családi költségvetésből túl sokat fordít gyerekruhákra és játékokra, a srácai mindent megkapnak, amit csak kiszemelnek maguknak. O fuvarozza őket; olvas nekik; takarít rájuk; dédelgeti és babusgatja, akinek gyengédségre van szüksége; ő maga azonban mindennek fejében semmit sem kap. Az esetek többségében még a köszönetet is sajnálják tőle. Marlyssnek kezd elege lenni abból, hogy folyton csak ő adjon mindenkinek. Azzal is torkig van, hogy a család és annak szükségletei uralják az életét. Néha még ápolónői hivatása is a terhére van. - Mégis furdal a lelkiismeret, amikor nem teszem meg, amit kérnek tőlem. Bűntudatom van, amikor nem ütöm meg azt a mércét, amely elvárható egy családanyától. Bűntudatot érzek, amikor nem felelek meg mások elvárásainak. Egyszerűen tele vagyok bűntudattal - mondta. - Valójában az egész életemet és a dolgok fontossági sorrendjét ehhez a bűntudathoz igazítom. Vajon az a tény, hogy Marlyss szüntelenül csak másokkal törődik, neheztel ezért, és semmit sem vár el cserében, azt jelenti-e, hogy jó családanya? Nem kellene inkább társfüggőnek neveznünk? W Az alkoholizmus (és a kémiai függőség) nem az egyetlen családi probléma, amely társfüggővé tehet valakit. Alissá, két kamasz anyja, részmunkaidőben dolgozott egy mentálhigiénés szerve38
zetnél, amikor szükségét érezte, hogy családi tanácsadóhoz forduljon (korántsem először). Azért tette, mert legidősebb gyermeke, egy tizennégy éves fiú, folyvást bajt kevert. Hol megszökött; hol később ment haza, mint ígérte; hol iskolát került; hol áthágta a családi szabályokat. Általában elmondhatjuk, hogy azt tette és akkor, amihez és amikor csak kedve szottyant. - Ez a gyerek az Őrületbe kerget - panaszolta Alissá a tanácsadónak. És ezt komolyan is gondolta. Valóban betegre aggódta magát. Voltak napok, amikor olyan lehangoltság vett erőt rajta, hogy nem tudott kikelni az ágyból. Közben persze mindennel megpróbálkozott, hogy jó útra térítse a fiát. Háromszor elvitte terápiára, elhelyezte két különböző nevelőintézetben, vagy épp tanácsadótól tanácsadóig vonszolta az egész családot. Mással is kísérletet tett: fenyegetett, sírt, kiabált és könyörgött. Néha bekeményített, és kihívta a rendőrséget. Máskor szelíd és megbocsátó volt. Időnként odáig ment, hogy úgy tett, mintha észre sem venné, miket művel a fia. Megint máskor kizárta, vagy a fél államot beutazta, hogy hazahozza a szökésből. Tehetett bármit, semmi haszna nem volt, ennek ellenére rögeszmésen kereste a megoldást, valamiféle csodaszert, amelynek birtokában a gyerek belátná a hibáit, és megváltozna. - Miért műveli ezt velem? - kérdezte a tanácsadótól. - Hisz tönkreteszi az életemet! A tanácsadó egyetértett vele, hogy a fiú viselkedése tényleg bosszantó és beavatkozást igényel. Ugyanakkor hozzátette, talán máshol van a kutya elásva. - A fiát nem tudta megfegyelmezni, önmagát azonban meg tudja - mondta. - Saját társfüggőségét le tudja győzni. W Sheryl szintén társfüggőnek nevezi magát. Röviddel azután, hogy férjhez ment álmai lovagjához, nem szűnő lidércnyomás 39
kellős közepén találta magát. Kiderült ugyanis, hogy a férj szexmániás. A pornográfia érdekelte rögeszmésen ezt az urat, aki folyton csalta a feleségét, mint Sheryl kifejezte, „csak az Isten tudja, kivel". Szegény egy héttel az esküvője után jött rá, kihez ment férjhez, ugyanis ágyban találta egy idegen nővel. Első reakciója a pánik volt. Aztán haragra gerjedt. Később sajnálni kezdte a férjét. Barátnői azt tanácsolták, sürgősen hagyja ott, ő azonban úgy döntött, marad. Elvégre is a férjének segítségre van szüksége, szüksége van rá. Talán egy napon megváltozik. Mellesleg, nem állt készen arra, hogy lemondjon arról a rózsás jövőről, amelyet elképzelt kettejüknek. A férj tehát belépett a Szexfüggők Névtelen Egyesületébe. Ez a tizenkét lépéses programot alkalmazó önsegítő csoport hasonlóan működik, mint a Névtelen Alkoholisták. Sheryl a maga részéről nem volt hajlandó eljárni a Co-SA-ba, amely az Al-Anonhöz hasonlóan a szexfüggők családtagjait gondozza. Nem óhajtotta nagydobra verni a problémáját, még magánbeszélgetéseket sem kívánt folytatni erről. Néhány hónap leforgása alatt ez a sikeres modell azt találta, hogy egyre kevesebb megbízást vállal el, lemondja a közös szórakozást a barátaival, és folyton otthon gubbaszt. O akarta felvenni a telefont, hátha egy újabb nő hívja a férjét. Egyáltalán, jobbnak látta, ha őrzi a házat. Ellenőrizni kívánta, hogyan fest a férje, mit mond és tesz jövet és menet. Minden lépéséről tudni akart, főleg, hogy kivel tölti az idejét. Gyakran hívta fel a férj SA tanácsadóját, hogy panaszkodjon és jelentsen neki, vagy a férje javulásáról faggassa. Mint mondta, nem engedheti, hogy még egyszer átverjék. Közben fokozatosan elidegenedett a barátnőitől és régi időtöltéseitől. Túl sokat aggodalmaskodott ahhoz, hogy dolgozni tudjon, és szégyellt volna a gondjairól beszélni a barátnőinek. A férje nem hagyta abba a szoknyavadászatot, a barátnői meg elunták, hogy dőlt belőle a panasz.
40
- Látni sem bírtam a férjemet, már csak megvetést éreztem iránta. Mégsem tudtam rászánni magam, hogy elhagyjam számolt be Sheryl ezekről az időkről. - Szinte másra sem tudtam gondolni, mint hogy őt ellenőrizzem, és miatta aggódjam... A fordulópontot az az éjszaka jelentette, amikor a nagykéssel vettem üldözőbe. Ez volt a mélypont. Ott futkostam sikongva a házban, amikor hirtelen és első ízben rádöbbentem, mit művelek. Hisz nekem elment az eszem, gondoltam. Magamon kívül voltam, ő meg csak állt nyugodtan velem szemben, és nézett rám. Akkor jöttem rá, hogy segítségre van szükségem. Sheryl ez után az eset után belépett a Co-SA-ba. Ezeken az üléseken kezdte el önmagát és egyensúlyvesztését társfüggőségnek nevezni. Mára külön él a férjétől, s beadta a válókeresetet. Önmagával is jobb barátságban van azóta.
Bár a fenti példák drámaiak voltak, a társfüggés nem mindig kever ilyen heves érzelmeket. Nem is mindig feltételez mélyen zavart személyiségű embereket. Kristen férjes asszony, két kisgyermek édesanya, nem tud italról és más szenvedélybetegségről szűkebb vagy tágabb családi körben, mégis társfüggőnek nevezi magát. Az vele a baj, mondja, hogy másokhoz igazítja az érzelmi életét, s cserében ő is megpróbálja uralni az ő érzelmeiket. - Ha a férjem jól érzi magát, úgy érzem, ezt nekem köszönheti, és ilyenkor nekem is jó a kedvem. Ha viszont bosszankodik, attól félek, én bosszantottam fel. Egészen addig szorongok, és kényelmetlenül érzem magam, amíg fel nem vidul. És persze én próbálom jókedvre deríteni. Ha nem sikerül, az az én hibám. Ő meg már a próbálkozásokért is megharagszik... És nemcsak vele viselkedem társfüggőként, hanem mindenki mással is: a szüleimmel, a gyerekeimmel, a vendégeimmel. Túlságosan összebogozódom velük - folytatta. - Szeretnék ten41
ni valamit ez ellen, mielőtt még tovább romlana a helyzet. Nem vagyok kimondottan boldogtalan, de szeretném megtanulni, hogyan viselkedhetek oldottan, hogyan érezhetem jól magam, és hogyan örülhetek mások társaságának. Egy lelkipásztor a következőképpen összegezte a helyzetet: - Némelyek valóban társfüggők, néhányan meg csak egy kicsit vagyunk azok.
Azért választottam az iménti példákat, mert érdekesek és változatosak. Emellett rávilágítanak egy lényeges pontra: nincs tipikus társfüggő viselkedés. Ez egy rendkívül összetett állapot. Az emberek bonyolultak. Mindenki egyedüli példány, s minden helyzet más. Egyesek végtelenül fájdalmas és bénító élményeken mentek keresztül mint társfüggők. Mások nem, őket talán csak enyhén érintette ez a „betegség". Némelykor a társfüggés a partner válasza az alkoholizmusra, néha nem erről van szó. Minden egyes társfüggésnek egyéni tapasztalatok, élettörténet és önálló személyiség áll a hátterében. Egyvalami mégis összekapcsolja ezeket az eseteket. A társfüggés a környezetünkre adott válaszokat, emberi kapcsolatainkat érinti, akár alkoholistáról, szerencsejátékosról, szexmániásról, nagyevőről vagy normális lényről van szó. A társfüggőség arról szól, hogy miként hatnak ránk ezek az emberek, s mi hogyan hatunk vissza rájuk. Ahogy az egyik Al-Anon-tag mondta: „Nevezd meg, de ne hasonlítgasd." KÉRDÉSEK,
JAVASLATOK
1. Azonosult valakivel ebből a fejezetből? Miért gondol önmagára? Miféle kapcsolatokat idézett ez fel önben? Miért? 2. Vegyen egy nagy alakú füzetet, és jegyezze fel benne, hogyan reagálna a fenti esetekben. Más gondolatait és érzéseit is leírhatja, amelyek e kötet olvasása során ébrednek önben. 42
3 Társfüggőség Az emberi kapcsolatok olyanok, mint a tánc, amelynek során az energia szinte láthatóan áramlik ide-oda a partnerek között. Van olyan kapcsolat, amelyik egyetlen lassú, baljós haláltánc.1 -
C O L E T T E DOWLING
Egészen idáig úgy használtam a társfüggőség és társfüggő szavakat, mintha tökéletesen világosak és egyértelműek volnának. Pedig az értelmezésük továbbra is fölöttébb bizonytalan. A kémiai függés annyit tesz, hogy valaki vagy alkohol-, vagy drogfüggő. A nagyevés és a szerencsejáték szintén pontosan körülírható szenvedély. Mi a helyzet azonban a társfüggőséggel? A kézenfekvő meghatározás az volna: a társfüggő egy partnerétől függő személy. Ezzel már közelebb kerültünk az igazsághoz, mégsem vagyunk teljesen világosak, mivel e definíció kimondásakor semmiféle meghatározott képzet nem formálódik a fejünkben. A társfüggés a lélekgyógyász zsargon része, amelyet a szakmán kívül gyakorlatilag senki nem ért, azon belül viszont sokan ostobaságnak tartanak. A zsargon vagy jelent valami megfoghatót, vagy nem. Emellett mást jelenthet különböző embereknek. Az is megeshet, hogy az érintettek érzik, miről van szó, csak éppen a pontos meghatározással maradnak adósok, mert ez eddig még senkinek nem sikerült. A fentiek azok a gondok, amelyekkel a témát vizsgálva és meghatározására vállalkozva találkoztam. Sokan nem is hallották e kifejezést. Mások, akik igen, nem tudnák szavakba önteni, miről van szó. Ha mégis, minden egyes meghatározás más és más. Vagy épp a meghatározáshoz használunk újabb 43
szakszavakat. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy ezt a szót egyetlen szótárban sem találom. A számítógépem egyre azt írja ki, hogy téves a helyesírás, s megpróbál meggyőzni, hogy ez a szó nem is létezik. Pedig a társfüggőség nagyon is körülírható állapot, amely sokat jelent nekem és még millióknak. Szabaduljunk meg hát a szakkörítéstől, és törődjünk a lényeggel!
Mi a társfüggőség? Már számtalan meghatározását hallottam vagy olvastam. A Co-Dependency, An Emerging Issue című esszékötet egyik szerzője, Róbert Subby a következő meghatározással szolgál: „Olyan érzelmi és lelki állapot, avagy viselkedésforma, amely annak nyomán fejlődik ki, hogy a kérdéses egyén hosszabb időn keresztül fojtogató szabályrendszerekkel szembesül, vagy ezeket gyakorolja. Olyan szabályokkal, amelyek meggátolják az érzelmek nyüt kifejezését, továbbá a személyes vagy a személyek közt felmerülő problémák kendőzetlen megvitatását." 2 Earnie Larsen, a téma úttörő szaktekintélye, a következőképpen határozza meg a társfüggőséget: „Olyan önvédő, tanult viselkedés vagy személyiségtorzulás, amely csökkent kezdeményező kézséghez vagy szeretni tudáshoz vezet." Most kevésbé szakszerű meghatározások következnek: „A társfüggőség az, hogy én vagyok az, aki mindenkinek a gondját viseli" - mondta egyszer egy hölgy. „Azért vagyok társfüggő, mert alkoholistához mentem férjhez - így egy másik. - Egyúttal ez azt is jelenti, hogy el kell járnom az Al-Anonbe." „A társfüggés számomra annyi, hogy torkig vagyok a részegesekkel." „A társfüggés az én életemben az, hogy mindig kiszemelek magamnak valakit, akire rávethetem magam." 44
„Társfüggőség? Azt jelenti, hogy bárkit találok vonzónak, bárkibe szeretek bele, vagy bárkihez megyek férjhez, holtbiztosán kémiailag függő lesz, vagy másfajta komoly lelki zavarral küzd." „A társfüggőség annyi - vonta le a tanulságot egy szenvedő alany -, hogy tudod, minden kapcsolatod vagy ugyanúgy (fájdalmasan) folytatódik, vagy ugyanúgy (katasztrófával) végződik. Esetleg mindkettő." Ennek az állapotnak legalább annyi meghatározása létezik, ahányan megtapasztalták. Néhány terapeuta kétségbeesésében (vagy talán a felismerés fényében) a következő definíciót ajánlotta: „A társfüggőség bármi lehet, és mindenki társfüggő." Akkor hát ki érti ezt? Melyik meghatározás a helyes? A társfüggőség történetének vázlatos áttekintése remélhetőleg segít megvilágítani a kérdést.
Rövid történeti áttekintés A társfüggőség szó az 1970-es évek végén jelent meg a pszichoterápiában. Nem tudom, ki használta először. Bár néhányan bizonyára jogot formálnak erre, a helyzet az, hogy a szó egy időben jelent meg több minnesotai terápiás központban. Legalábbis erről tájékoztatott Sondra Smalley okleveles lélekgyógyász, a téma elismert szaktekintélye. Róbert Subby és John Friel, a Co-Dependency, An Emerging Issue című kötet két szerzője a következőket írta: „E kifejezéssel eredetileg azt a személyt vagy azokat a személyeket jellemezték, akiknek életére kihatott, hogy kapcsolatban álltak egy kémiai függésben szenvedő személlyel. Az ilyen ember házastársa, gyermeke vagy kedvese egészségtelen alkalmazkodási mintákat fejlesztett ki, válaszul a függő személy drogozására vagy italozására." 3 Azaz nem történt más, mint hogy új névvel illették a régi szereplőket. A szakemberek régóta sejtették, hogy valami rend45
hagyó történik azokkal, akik közel állnak a kémiai függés áldozataihoz. Vizsgálatok indultak meg a témában, amelyek arra utaltak, hogy az alkoholistákhoz közel álló józanokban ugyanolyan testi-lelki, érzelmi és spirituális elváltozások fejlődnek ki, mint az előbbiekben. Különböző szakszavak jelentek meg a szakirodalomban, amelyeket később a társfüggőség helyettesített, úgymint ko-alkoholista, nem-alkoholista, para-alkoholista. A társfüggők minden bizonnyal jóval azelőtt megérezték betegségük hatásait, hogy e megjelöléssel illették volna őket. Az 1940-es években, a Névtelen Alkoholisták egyesületének megalakulása után önsegítő csoportok jöttek létre - először alkoholisták feleségeiből -, hogy segítsék az alkoholizmusban szenvedők házastársait. 4 Ekkor még sejtelmük sem volt arról, hogy később társfüggőknek titulálják őket, ahogyan az sem tudták, hogy közvetlenül hat rájuk férjük italozása. Kicsit még féltékenyek is voltak az alkoholistákra, amiért őket tizenkét lépéses program támogatja. Nekik is szükségük volt programra. Ezért az A. A. programot használták, átfésülték az A. A. tizenkét hagyományát, a nevet Al-Anonre változtatták, és a dolog működni kezdett. Azóta milliók látják hasznát a szervezetnek. 5 Az alapgondolat ekkor - majd 1979-ben, amikor feltűnt a társfüggőség fogalma - az volt, hogy az egyelőre még koalkoholistának vagy para-alkoholistának nevezett társfüggők élete azért fordul fel fenekestől, mert elkötelezett kapcsolatban élnek együtt egy alkoholistával.6 A társfüggőség meghatározása azóta kiszélesedett. A szakemberek egyre mélyebben megértették, milyen hatással van egy kémiai függésben élő személy a családjára, és viszont. Ezzel együtt más szenvedélybetegségeket is közelebbről megismertek: például a nagyétkűséget és a kóros fogyást, a szerencsejátékot, továbbá bizonyos szexuális viselkedésformákat. Ezek a szenvedélybetegségek hatásukat tekintve egy fogalomkörbe sorolhatók az alkoholizmussal. Akik ilyen betegekkel élnek együtt, ugyanolyan tüneteket fejlesztenek ki, mint az iszá46
kosok hozzátartozói. Ezekkel a családokkal is valami hasonló történik, mint az előbbiekkel. Ahogy a szakemberek egyre jobban megértették a társfüggőséget, mind több önsegítő csoport jelent meg a színen: külön társulást hoztak létre az alkoholisták felnőtt gyermekei; az érzelmi-lelki zavarban szenvedők rokonai; a krónikus betegek hozzátartozói; a viselkedési problémákkal küzdő szülők gyermekei; a felelőtlen személyiségekkel kapcsolatlan állók; végük maguk a szakemberek: ápolónők, szociális munkások meg a többi „segítő" foglalkozás művelői. Még a gyógyulófélben lévő alkoholisták és drogosok is rájöttek, hogy voltaképpen ők is társfüggők, s meglehet, már jóval a kémiai függés kialakulása előtt azok voltak.7 Amerre a szem ellátott, mindenütt társfüggők jelentek meg. Amikor egy társfüggő megszakítja kapcsolatát a zavart személyiséggel, nemegyszer ugyanilyet keres, akivel megismételheti korábbi viselkedését. Ezek a viselkedésminták, alkalmazkodási mechanizmusok szemlátomást egész addigi életét végigkísérték. Hogy azután változtat-e rajtuk, az már csak rajta múlik. Kijelenthetjük-e biztonsággal, hogy a társfüggőséget a súlyos betegekkel, viselkedési problémákkal vagy a káros szenvedélyek áldozataival való kapcsolat okozza? Úgy tetszik, nem csupán az alkoholizmus felelős a hasonló rendellenességek előhívásában. Közös nevezőnek tűnik, hogy az érintett - személyében vagy szakemberként - zavart, szükséget szenvedő vagy függő emberekkel kerül kapcsolatba. Ennél is fontosabb ismérv azonban azoknak az íratlan szabályoknak a kialakulása a közvetlen környezetben, amelyek megszabják a kapcsolatok további alakulását. 8 Ezek az előírások letiltják a gondok szabad megvitatását; az érzések nyílt kifejezését; az egyenes beszédet; a józan elvárásokat, például, hogy emberiek, sebezhetők vagy esendők lehetünk; az egészséges önzést; a bizalmat és az önbi47
zalmat; a játékosságot és az életörömöt; egyáltalán mindenfajta változást és előrelépést, amely felboríthatná a család ingatag lélekvesztőjét, legyen az mégoly egészséges. A fenti szabályok általánosan jellemzőek az alkoholista családmodellre, de más családokban is felüthetik a fejüket. Most visszatérek egy korábbi kérdésre: a társfüggőség melyik meghatározása tekinthető érvényesnek? Nos, valamennyi. Egyesek az okot, mások az okozatot helyezik előtérbe, megint mások az általános állapotot. Némelyek a tünetekkel, mások viselkedésmintákkal vagy épp a szenvedés mikéntjével foglalkoznak. A társfüggőség óhatatlanul is felöleli az összes előző meghatározást. Nem szeretném persze összezavarni. A társfüggőség meghatározása azért ilyen bizonytalan és rázós, mert maga is ilyen állapot. Olyan összetett elméleti halmaz, amelyet nehéz volna néhány mondatba belesűríteni. De miért ez a sok hűhó a meghatározás körül? Azért, mert megkísérlem a lehetetlent: egyetlen mondatban összefoglalni a társfüggőséget. Még mielőtt leszűkítenénk vizsgálódásainkat, meg szeretném mutatni a tágabb összefüggéseket. Remélem, ez a fajta megközelítés segítségére lesz, hogy felismerje az önben lappangó rendellenességet, már amennyiben tényleg ez a helyzet. A probléma meghatározása azért fontos lépés, mert ezen múlik a kiútkeresés mikéntje. Márpedig e téren egyet nem lehet: elodázni a megoldást. Ez ugyanis egyet jelent azzal, hogy jobban leszünk, hogy meggyógyulunk. íme, a saját meghatározásom: Társfüggő az a személy, aki engedi, hogy hasson rá egy másik ember viselkedése, s aki rögeszmésen uralni kívánja ezt a valakit. Ez a másik ember lehet gyerek, felnőtt, szerető, házastárs, fivér, nővér, nagyszülő, szülő, páciens vagy a legjobb barátunk. Lehet alkoholista; drogos; testi-lelki betegségben szenvedő; 48
olyan normális lény, akinek időnként rossz a kedve; vagy a korábban említett változatok valamelyike. Ugyanakkor a meghatározás és ezzel együtt a gyógyulás lényege nem a másik személy, bármennyire is így hisszük. A lényeg mi magunk vagyunk, ahogyan engedjük, hogy befolyásoljon minket mások viselkedése, s ahogyan mi is megpróbáljuk befolyásolni őket: rögeszmés kontrollal, mániákus „segítő akciókkal", gondoskodással, az önutálat határán járó önbizalomhiánnyal, elfojtásokkal, dühkitörésekkel és bűntudattal, különös függési formákkal, a szokatlan iránti elnézésünkkel, önmagunk teljes átadásával, kapcsolatteremtési nehézségeinkkel, meg folytonos körözésükkel a gyászmunka öt fázisa körül. Rendellenesség-e a társfüggőség? Némelyik szakember szerint nem, ők azt mondják, normális reakció ez az abnormális emberekre. 9 Mások úgy vélik, igenis krónikus és egyre súlyosbodó betegségről van szó. Szerintük a társfüggők meg sem tudnak lenni betegek nélkül, ez szükséges egészségtelen biztonságérzetükhöz. Valójában az alkoholisták feleségei öntudatlanul úgy választanak, hogy ilyen helyzetbe kerüljenek. Nekik az a „jó", hogy halálra kínozza őket egy iszákos - állítják ennek a szemléletnek a képviselői. Ez a felfogás talán kegyetlenül hangzik. Én magam nem hiszem, hogy a társfüggők ilyen kemény elbírálást érdemelnek, van nekik bajuk amúgy is. Épp elég kegyetlenül elbánt velük az élet, és ők is magukkal. Barátaim, eleget szenvedtünk! Beteg emberek áldozatai vagyunk. Mindannyiunknak külön-külön el kell döntenünk, milyen szerepet játszottunk mi magunk ebben a folyamatban. A magam részéről nem tudom, a társfüggőség betegség-e vagy sem. Nem vagyok szakember. Ám ha arra kíváncsiak, mi a véleményem, engedjék meg, hogy befejezzem e fogalom rövid történetének áttekintését, amelybe belefogtam a fejezet elején. 49
Noha az első Al-Anon csoportok az 1940-es években alakultak meg, bizonyos vagyok benne, hogy ha visszanyúlunk az emberiség őskorába, ott is rálelünk e viselkedésforma nyomaira. Az ember mindig is gondokkal küzdött, és mindig akadtak, akiket aggasztott bajba jutott barátaik és rokonaik sorsa. Az emberek valószínűleg azóta törődnek mások bajaival, amióta csak kapcsolatba léptek egymással. A társfüggőség valószínűleg az időszámítás előtti időktől egészen a „sötét XX. századig" elkísérte történelmünket, hogy Morely Safert idézzem a 60 minutes című műsorból. Amióta ember él a Földön, végigcsinálta mindazt, amit ma a társfüggőknek tulajdonítunk. Betegre aggódta magát; segíteni próbált, úgy, ahogyan az aligha használt; igent mondott, s nemet értett rajta; megpróbálta meggyőzni embertársait; a lelkét is kitette, nehogy megsértse undok és önző partnere érzéseit, közben persze maga sérült, de alaposan. Ezek az emberek nem bíztak meg a saját érzéseikben. Elhitték a hazugságokat, azután becsapva érezték magukat. Ki akarták egyenlíteni a számlát, büntetni akartak, vért kívántak. A jogaikért küzdöttek, holott azt hallották, ilyesmi nincs nekik. Durva darócban jártak, mert nem hitték el, hogy a selyem megilleti őket. Kétségkívül jótettek is fűződnek hozzájuk. Hisz természetüknél fogva jóindulatúak; akiket foglalkoztat embertársaik és a világ sorsa. Thomas Wright írja a Co-Dependency, An Emerging Issue című tanulmánykötet egyik értekezésében: „Gyanítom, hogy a társfüggők végig a történelem folyamán harcoltak a társadalmi igazságtalanság ellen, s kiálltak az elnyomottak érdekeiért. Ok azok, akik teljes szívükből segíteni szeretnének. Talán sikerült is nekik. Valószínűleg azonban úgy haltak meg, hogy kevesellték, amit tettek, és ezért bűntudatuk volt... Természetes érzés, hogy segíteni és védeni kívánjuk szeretteinket. Az is természetes, hogy hatással vannak ránk a körülöttünk élők gondjai. Amikor azonban ez a gond egyre súlyosabbá vá-
50
lik, és sehogyan sem akar megoldódni, mindinkább a hatása alá kerülünk, és már egészségtelenül reagálunk." A reagálás szó fontos e helyütt. Bármilyen megközelítésből szemléljük is a társfüggőséget, bárhogyan határozzuk meg, bármilyen iskola alapján diagnosztizáljuk és kezeljük, mindenekelőtt a reakciót kell észrevennünk. A társfüggők nem csupán reagálnak, de a reakcióik vagy túl hevesek, vagy túl lanyhák. Csak igen kevesen választják a helyes cselekvés útját. Ehelyett válaszolnak mások gondjaira, bajaira és viselkedésére. Sokuk reakciója annak a stressznek és bizonytalanságnak szól, hogy problémás személyiség környezetében élnek vagy nőnek fel. A stresszre normális dolog reagálni. Ezzel szemben nem szükségképpen abnormális, hanem nagyon is hősies és életmentő lehet, ha megtanuljuk, hogyan ne reagáljunk, vagy hogyan reagáljunk egészségesen. Többségünknek ugyanakkor segítségre van szükségünk, hogy ezt megtanulja. A szakemberek egy része talán azért tekinti betegnek a társfüggőket, mert ezek az emberek rendszerint beteg személyiség, például alkoholista környezetében élnek. A másik ok az, hogy a társfüggő állapota fokozatosan romlik. Ahogy a beteg egyre betegebb lesz, úgy reagálunk rá mi is mind hevesebben. Ami elhanyagolható gondként kezdődött, elszigeteltségbe, depresszióba, érzelmi és testi rendellenességekbe vagy akár öngyilkos fantáziákba torkollhat. Az egyik dolog a másikat szüli, s a helyzet rosszabbodik. Meglehet, hogy a társfüggőség nem betegség, mégis belebetegedhetünk. Ha igen, a környezetünk sem egyhamar lábal majd ki ebből a kórból. A társfüggőséget azért is tekintik sokan betegségnek, mert - a többi önsorsrontó viselkedésformához hasonlóan - ez a fajta magatartás is szokásunkká válhat. Márpedig szokásainkat gondolkodás nélkül megismételjük, mígnem végül önálló életet kezdenek élni. 10 Bármi legyen is társunk gondja, a társfüggőség rögeszmés gondolkodást, érzésvilágot és viselkedésmódot feltételez. Úgy 51
állunk hozzá önmagunkhoz és másokhoz, hogy ezzel fájdalmat okozunk. A társfüggő viselkedésminták önmagunkra kártékonyak. Mivel önsorsrontókkal vagyunk összezárva, idővel eltanuljuk ezt tőlük. Szokásaink azután újabb kártékony, működésképtelen kapcsolatokhoz vezetnek, vagy fenntartják ezeket. A tetejében szabotálják is az életképes kapcsolatokat. Megakadályozzák, hogy megnyugvásra találjunk, s békét kössünk azzal, aki a legfontosabb az életünkben: önmagunkkal. Ezek a viselkedésminták az egyetlen valakire vonatkoznak, akire befolyással lehetünk, akit megváltoztathatunk: saját magunkra. íme, a gondjaink. A soron lévő fejezetben közelebbről is szemügyre vesszük e viselkedésformákat. KÉRDÉSEK,
JAVASLATOK
1. Hogyan határozná meg a társfüggőséget? 2. Ismer-e valakit, aki jelentősen befolyásolta az életét; aki miatt aggódik, vagy akit meg szeretne változtatni? Ki ő? írjon több bekezdést róla és a kapcsolatukról. Később olvassa át, amit írt. Most hogyan érez?
4 Milyen ember a társfüggő: Istenem, add meg a derűt, Hogy elfogadjam, amin nem tudok változtatni, Adj bátorságot, hogy megváltoztassam, amit lehet, És adj bölcsességet, hogy felismerjem a különbséget a kettő között. -
DERŰ-FOHÁSZ
Bár nincs két olyan társfüggő, aki egyetértene e rendellenesség meghatározásában, de ha szóba elegyednek egymással, valószínűleg érteni fogják, miről beszél a másik. Azt találják majd, hogy megegyeznek bizonyos cselekvésekben, gondolatokban, érzésekben és kijelentésekben. A legtöbb meghatározás és gyógyító program e pontokon - tünetek, gondok, alkalmazkodási mechanizmusok és reakciók - fedi át egymást. A fenti meggondolások szabják meg a gyógyulás menetét. Azok a szempontok ezek, amelyeket fel kell ismernünk, el kell fogadnunk, együtt élnünk velük, kezelnünk őket, átküzdenünk magunkat rajtuk, és gyakran megváltoztatnunk. Mielőtt nekilátnék, hogy leltárba foglaljam, mi minden telik a társfüggőktől, hadd jegyezzem itt meg: a fenti gondok nem jelentik, hogy alacsonyabb rendűek vagy rosszul sikerült alakok lennénk. Némelyikünk gyermekkorában sajátította el ezeket a viselkedésmintákat, mások felnőtt fejjel tettek szert rájuk. Talán a vallásunk vitt rá minket minderre. Némelyik nőnek azt tanítják, hogy ez a követendő női viselkedés. Akárhol szedtük is fel mindezt, alaposan megtanultuk a leckét. A többségünk kényszerű önvédelemből ment bele a csapdába. Érzelmi, szellemi és néha fizikai túlélésünk érdekében cselekedtünk, éreztünk és gondolkoztunk így. Legjobb tudásunk sze53
rint igyekeztünk megfelelni bonyolult világunknak. Még egészséges, normális emberekkel sem mindig könnyű együtt élni, hát még beteg, zavart vagy problémás személyiségekkel. Dühöngő alkoholistával maga a pokol. Sokan közülünk viharos körülmények között igyekeztek helytállni, s ezek a hősies erőfeszítések valóban csodálatra méltók. Igen, megtettük, ami tőlünk telt. Ugyanakkor énvédő mechanizmusainkat meghaladta az idő. Néha éppen ezek fordulnak ellenünk, s lesznek a legnagyobb kárunkra. A legtöbb társfüggő épphogy csak vegetál, s a zömük nem kapja meg, ami kijár neki. Scott Egleston tanácsadó szavai szerint a társfüggőség az örökös kielégületlenség, lelki éhezés állapota. Jogosak a kívánságaink, de helytelenül küzdünk értük. Meg tudunk-e változni? El tudunk-e sajátítani egészségesebb viselkedésmintákat? Fogalmam sincs, tanítható-e a lelkiszellemi-érzelmi egészség, de legalább megpróbálhatjuk. Megtanulhatjuk, hogy másként is lehet élni. Igenis megváltozhatunk. Szerintem a legtöbb ember egészségre és nyugodt életre vágyik, sokan azonban nem mernek változtatni. Talán meg sem értik, hogy rossz úton járnak. Annyira lefoglaltak minket mások problémái, hogy nem volt időnk felismerni a sajátjainkat, még kevésbé megoldani. Sok szakember szerint az első lépés a változás felé a tudatosság, a második az elfogadás.1 A fentieket észben tartva vizsgáljuk most meg, mi jellemzi a társfüggőséget. Ezeket az ismérveket a teljes szakirodalomból, továbbá saját személyes és szakmai tapasztalataimból gyűjtöttem össze.
GONDOSKODÁS A társfüggő: w Felelősnek érzi magát másokért: érzéseikért, gondolataikért, tetteikért, választásaikért, szükségleteikért és igényei54
kért, jólétükért vagy ennek hiányáért, egyáltalán: a sorsukért. Szorong, szánakozik, és bűntudat mardossa, amikor másoknak gondjuk támad. Szinte rögeszmésen szükségét érzi, hogy segítsen a bajba jutottnak: kéretlenül is tanácsot adjon, javaslatokkal bombázza, vagy jókedvre derítse őket. w Haragszik, amikor segítsége nem hozza meg a kívánt eredményt. Előre tudja, mi kell másoknak, w Csodálkozik, vele miért nem bánnak ekkora törődéssel. Igent mond, amikor nemet gondol; olyasmit tesz, amihez nem igazán van kedve; ő végzi el a munka oroszlánrészét, és akkor is beavatkozik, amikor mások maguk is megoldhatnák a helyzetet. Nem tudja, mire volna igazán szüksége, vagy ha mégis, meggyőzi magát, hogy mindez nem is olyan fontos. Mások kedvében jár ahelyett, hogy magával törődne. w Könnyebben haragszik meg a másokat, mint az önmagát ért igazságtalanság láttán. w Akkor érzi magát a legnagyobb biztonságban, ha ad. w Bizonytalannak érzi magát, és bűntudata van, amikor el kellene fogadnia mások adományát, jótéteményét vagy kedvességét. ta6> Szomorú, mert egész életében csak ő adott, és semmit sem kapott cserében. w A szükséget szenvedőkhöz vonzódik. ^ Ók is rátalálnak. w Unatkozik, üresnek és értéktelennek érzi magát, ha nincs válságban az élete, nincs a közelében megoldandó probléma vagy valaki, akin segíthetne. w Szívesen zökken ki a megszokott kerékvágásból, hogy tehessen valamit másokért. w Túlígéri magát. 55
Úgy érzi, hajszolt, és nagy nyomás alatt van. ^ A lelke mélyén úgy véli, mások felelősek az életéért. w Másokat okol szorult helyzetéért. w Másokat okol az érzéseiért. w Úgy gondolja, mások az őrületbe kergetik. w Úgy érzi, kihasználják, nem törődnek vele, ezért haragszik, és áldozatnak tudja magát. Rájön, hogy az előbbiek miatt kivívja mások haragját vagy türelmetlenségét. w
ÖNBIZALOMHIÁNY A társfüggő nagy valószínűséggel: w Zavart, diszfunkcionális, elfojtásokkal teli családból származik. w Mindezt hárítja. °s6> Magát okolja mindenért. w Ebbe beletartoznak a gondolatai, az érzései, a külseje, a tettei és a viselkedése. t8p Megharagszik, védekezni kezd, tagad és felháborodik, ha mások bírálni kezdik vagy hibáztatják, holott magával is gyakran műveli ugyanezt. c®> Nem hisz a dicséretnek vagy a bóknak. ^ Lehangolt lesz az előbbiek hiánya miatt (szeretetmegvonás). w Úgy érzi, más, mint a többiek. w Úgy gondolja, alatta marad a többi embernek. w Bűntudatot érez, amikor magára vagy szükségtelen időtöltéseire költ. w Fél a visszautasítástól. ^ Mindent magára vesz.
56
w Áldozata volt nemi erőszaknak, fizikai vagy érzelmi bántalmazásnak, szülői hanyagságnak és nemtörődömségnek, alkoholizmusnak, w Áldozatnak érzi magát. w Elhiteti magával, hogy semmit nem tud jól csinálni. Fél, hogy esetleg hibázik. t36> Nem érti, miért olyan nehéz döntéseket hoznia. w Elvárja magától, hogy mindent tökéletesen csináljon. w Nem érti, miért elégedetlen minden teljesítményével. w Folyvást arról beszél, mit „kellene" tenni. w Sokszor érez bűntudatot. w Szégyelli önmagát. w Úgy érzi, az élete egy fabatkát sem ér. t*> Ehelyett a másokéval törődik. w Mások segítésével, mesterségesen növeli önbecsülését. w Mások kudarcai és gondjai megtépázzák az önbecsülését; helyettük is szégyenkezik. w Jó dolgokra vágyik. w Ugyanakkor nem hiszi, hogy ezek vele valaha is megtörténhetnének. w Nem hiszi, hogy szerethető lenne. w Megpróbálja bebizonyítani, hogy érdemes a szeretetre. w Szereti, ha szükség van rá.
ELFOJTÁS Sok társfüggő: w Félelemből vagy bűntudatból elhessegeti gondolatait, és elfojtja érzéseit. w Fél attól, hogy az legyen, aki. Merevnek és túl fegyelmezettnek tűnik.
57
RÖGESZME A társfüggő: ^ Folyvást mások gondjai miatt aggódik. m> A legkisebb apróság is kiváltja aggódását. ^ Sokat beszél és gondolkodik másokról. w A gondok vagy mások viselkedése miatt nem tud aludni. ^ Szorong. <*> Soha nem talál választ a kérdéseire. w Másokat ellenőriz. <®> Megpróbál lefülelni másokat. w Képtelen megállni, hogy ne beszéljen másokról vagy a gondjaikról, ne gondoljon ezekkel, és ne aggódjék miattuk. w Annyira kihozza a sodrából valaki vagy valami, hogy képtelen ellátni napi teendőit. w Minden gondolata mások és a gondjaik körül forog. w Nem érti, miért nincs semmire ereje. w Nem érti, miért nem tud semmit végigcsinálni.
MÁSOK IRÁNYÍTÁSA Sok társfüggő: Olyan események és emberek között élt, amelyek és akik felett nem volt hatalma. Mindez bánattal és csalódással töltötte el. Fél attól, hogy mások önmaguk legyenek; nem engedi, hogy a dolgok a maguk természetes rendjében kövessék egymást. w Nem látja be, hogy fél az irányítás elvesztésétől, nem tesz semmit ellene. w Úgy véli, ő tudja a legjobban, hogyan kellene történnie a dolgoknak, s hogyan kellene embertársainak viselkedniük. w
58
«» Gyámoltalanságával, bűntudat keltésével, hízelgéssel, fenyegetésekkel, tanácsadással, fondorlatokkal vagy erőből próbál irányítani másokat. Végül ilyen irányú erőfeszítései kudarcot vallanak, vagy kiváltják mások haragját. Haragos és csalódott lesz. ff Úgy érzi, az események vagy mások irányítják.
HÁRÍTÁS A társfüggő: Semmibe veszi a problémákat, úgy tesz, mintha nem is léteznének. Úgy tesz, mintha a helyzet nem volna olyan rossz, amilyen. í8P Azzal biztatja magát, hogy holnap minden jóra fordul. ^ Elfoglalja magát, hogy ne kelljen gondolkodnia. ^ Zavarosan gondolkodik. w Depresszióba esik, vagy megbetegszik. w Az orvosokat járja, és nyugtatókat szed. tS6> Munkamániás lesz. w Kényszeresen szórja a pénzt. ** A kelleténél többet eszik. w Úgy tesz, mintha ezek a hibái nem léteznének. w Tétlenül nézi, ahogy a gondok súlyosbodnak. w Hisz a hazugságokban. 1851 Hazudik magának. w Nem érti, miért jár az őrület határán. w
FUGGES Sok társfüggő: «*» Nem boldog, nem elégedett, nincs békében önmagával. 59
Magán kívül keresi a boldogságot. Abba kapaszkodik, akitől vagy amitől a boldogságot várja. w Rettentően fenyegetve érzi magát, ha elveszít bármit vagy bárkit, akitől a boldogságát reméli. Nem kapott szeretetet és elismerést a szüleitől. w Nem szereti önmagát. Nem hiszi, hogy szerethető volna. Kétségbeesetten hajszolja a szeretetet és az elismerést. w Gyakran fordul olyanhoz szeretetért, aki képtelen erre. w Idegennek érzi magát az emberek között. w Egyenlőségjelet tesz a szeretet és a szenvedés között. w Úgy érzi, neki van nagyobb szüksége másokra, mint viszont. w Kényszeresen bizonygatja, hogy megérdemli a szeretetet. w Aggódik, hogy mások szeretik-e. w Nem vizsgálja meg önnön érzéseit, vajon ő szeret vagy kedvel-e másokat. ^ Mások köré szervezi az életét. Kapcsolataitól vár minden földi jót. w Amikor szeret, elfeledkezik a saját érdekeiről. w Fél, hogy elhagyják. w Nem hiszi, hogy meg tud állni a maga lábán. w Megmarad olyan kapcsolatokban, amelyek nem működnek. w A bántalmazást is eltűri, csak hogy szerethessen. w Kilép a rossz kapcsolatokból, de az újak ugyanolyan működésképtelenek, mint a régiek. w Fél, hogy soha többé nem talál szerelemre. w
w
NEM MEGFELELŐ KOMMUNKIKÁCIÓ A társfüggő gyakran: w Vádol, w Fenyeget. ^ Hízeleg. 60
w w w w w
Könyörög, Alkudozik, Tanácsokat oszt. Nem azt mondja, amit gondol. Nem azt gondolja, amit mond. Nem is tudja, valójában mit gondol. Nem veszi magát komolyan. ^ Úgy hiszi, mások nem veszik őt komolyan. Túl komolyan veszi magát. ^ Csak közvetlenül - például sóhajtozással - meri kinyilvánítani szükségleteit és kívánságait. Nehezen tér a lényegre, w Nem is érti, mi a lényeg. Alaposan kiszámítja a szavait, hogy elérje a kívánt hatást. ^ Igyekszik úgy beszélni, hogy az kedvére legyen az embereknek. Provokatív kijelentései vannak, w Úgy beszél, hogy azzal az általa kívánt irányba tereljen másokat. Nem ismer nemet. £a51 Túl sokat beszél. w Ügyel, hogy ne beszéljen magáról, saját gondjairól, érzéseiről és gondolatairól. w Azt állítja, minden az ő hibája. w Úgy hiszi, az ő véleménye nem számít, w Csak mások véleményének meghallgatása után mer előrukkolni a sajátjával. w Hazudik, hogy megvédelmezze és fedezze, akiket szeret, w Nehezen érvényesíti a saját jogait. w Nehezen fejezi ki nyíltan, egyenesen és a helyzetnek megfelelően az érzéseit, w Úgy véli, amit ő mond, annak zömmel nincs jelentősége. Cinikusan, önmagát becsmérelve vagy ellenségesen beszél. tsi Bocsánatot kér, amiért zavarni mer másokat.
61
ÁTJÁRHATÓ HATÁROK A társfüggő gyakran: Kijelenti, hogy ezt vagy azt a viselkedést nem tűri. ^ Fokozatosan aztán úgy megnő a tűrőképessége, hogy olyasmit enged meg, amiről korábban nem is álmodott, w Hagyja, hogy bántsák. w Engedi, hogy ez a bántás folyamatossá váljék. 4951 Nem érti, miért bántják ilyen fájdalmasan. Noha panaszkodik, vádol, és irányítani próbál, azért nem megy el. w Végül mégis megharagszik. t*p És semmit sem néz el. w
BIZALOMHIÁNY A társfüggő: ^ Nem bízik önmagában. t56> Nem bízik az érzéseiben. Nem bízik döntései helyességében. Nem bízik másokban. ^ A megbízhatatlanoknak hisz. w Úgy érzi, Isten is elhagyta. w Elvesztette hitét és bizalmát Istenben.
HARAG Sok társfüggő: ^ Nagyon ijedt, sérült vagy haragos. ^ Olyan emberekkel él együtt, akik nagyon ijedtek, sérültek vagy haragosak. w Fél a saját haragjától. 62
<®> Fél mások haragjától. «» Attól tart, elhagyják, amint a harag belép a képbe. •w Úgy érzi, méltán haragszik másokra. «» Fél felkelteni mások haragját. •w Úgy érzi, hogy mások haragja irányítja. •w Elfojtja haragos érzéseit. Sokat sír, depresszióba esik, a kelleténél többet eszik, megbetegszik, undokoskodik, hogy elégtételt vegyen sérelmeiért, ellenségesen viselkedik, heves dühkitörései vannak. «* Megbüntet másokat, amiért megharagították. Korábban előfordult már, hogy megszégyenült, amikor haragudott. Haragja, neheztelése és keserűsége egyre nő. «» Nagyobb biztonságban tudja magát, amikor haragszik, mint amikor megbántódik. f Úgy gondolja, soha nem csillapodhat le a haragja.
SZEXUÁLIS PROBLÉMÁK Némelyik társfüggő: A hálószobában is a pesztra szerepét játssza. w Akkor megy bele a szexbe, amikor kedve tartja. w Belemegy a szexbe, pedig gyengédségre, ölelésre és szeretetre volna szüksége. w Akkor is szeretkezni próbál, amikor haragszik vagy megsértődik. w Képtelen élvezni a szexet, annyira haragszik a partnerére. w Fél, hogy elveszíti az irányítást. w Nehezen nyilvánítja ki a kívánságait. w Érzelmileg elhúzódik a partnerétől. w A szexet használja megtorlásul a partnerével szemben. w Nem beszél a szexről. w
w
Kényszeríti magát, hogy mindennek ellenére szeretkezzen. 63
Technikai kérdésnek tekinti a szexet, •w Nem érti, miért nem élvezi. w Elveszti érdeklődését a szex iránt. w Okokat keres, hogy tartózkodjék az aktustól. w Azt kívánja, bárcsak meghalna vagy elmenne a partnere, vagy legalább észrevenné, hogy ő mit érez. w Elénk szexuális fantáziái vannak idegenekről, w Házasságon kívüli kapcsolatot fontolgat, vagy ilyenbe kezd.
EGYEBEK A ^ ^ w
társfüggő: Túlzottan magára vállalja a felelősséget. Túlzottan felelőtlen. Mártírkordik; feláldozza saját boldogságát és másokét olyan okok miatt, amelyek nem kívánnának meg áldozatot. w Nehezen kerül közel idegenekhez. w Nehezen engedi el magát, nem hagyatkozik ösztönös sugallataira. w Általában tétlen a társfüggőségben: sír, megsértődik, magatehetetlennek érzi magát. w Általában támadó a társfüggőségben: erőszakos, haragos, uralomra vágyó. w Kombinálja a passzív és az agresszív válaszokat. w Habozva hozza meg a döntéseit, vagy engedi át magát érzelmeinek. w Nevet, amikor a legszívesebben sírna. w Kitart rögeszméi és a függő személy mellett akkor is, amikor az bántja őt. w Szégyelli személyes, párkapcsolati vagy családi problémáit. ^ Nem lát tisztán a probléma lényegét illetően, w Elkendőzi és elhazudja a problémát, csak hogy ne kelljen megoldani. 64
w Nem kér segítséget, mert elhiteti magával, hogy nem is olyan nagy a baj. w Nem érti, miért nem oldódik meg magától a problémája.
ELŐREHALADOTT ÁLLAPOT A társfüggőség előrehaladott szakaszában a társfüggő: Letört. Depressziós. Visszahúzódik a világtól, és elszigetelődik, w Napi menetrendje teljesen felborul. 'w Elhanyagolja kötelességeit és gyermekeit, akiket talán bántalmaz is. Reménytelennek érzi a helyzetét. ^ Tervezgetni kezdi menekülését egy olyan kapcsolatból, amelyet csapdának érez. Öngyilkosságot forgat a fejében. ^ Erőszakos lesz. Komoly érzelmi, lelki vagy testi betegségek sújtják, w Rendellenesen (a kelleténél többet vagy kevesebbet) étkezik. Alkohol- vagy drogfüggő lesz. Az előző felsorolás hosszú ugyan, de korántsem teljes. Embertársaikhoz hasonlóan a társfüggők is sok mindent éreznek, tesznek és gondolnak. Nem kiragadott személyiségjegyek döntik el, társfüggő-e valaki vagy sem. Mindannyian különbözőek vagyunk, és másként állunk a dolgokhoz. Én csupán az összképet próbáltam érzékeltetni. Az értelmezés és döntés már az ön dolga. A legfontosabb, hogy ráismerjen olyan viselkedésmintákra vagy problémás területekre, amelyek érintik önt, s utána kezdjen csak el a megoldáson gondolkodni. A 3. fejezet végén arra kértem, határozza meg, mi a társfüggőség. Earnie Larsen mondta, hogy amennyiben valaki úgy je65
löli meg a maga problémáját, hogy „alkoholistával élek", semmiképpen nem gondolhatja, hogy ez az együttélés lesz a megoldás. Ez részben igaz is. Valódi gondunk azonban társfüggőként saját magunk, egész pontosan társfüggő viselkedésünk. Ki a társfüggő? Én az vagyok. A becslések szerint nyolcvanmillióan függnek kémiai szerektől, vagy élnek együtt valamilyen függőségben szenvedő emberrel. 2 Nos ezek a partnerek minden bizonnyal társfüggők. Akik zavart személyiséget szeretnek, a gondját viselik, vagy együtt dolgoznak vele, szintén társfüggők lehetnek. Akik evési rendellenességgel küzdők környezetében élnek, ugyancsak nagy valószínűséggel társfüggők. Fat is a Family Affair című könyvében Judi Hollis azt írja, hogy egyszer egy ilyen függő húsz társfüggőt „foglalkoztatott".3 Sok túlsúlyos maga is társfüggő. „Egy nem hivatalos felmérésben azt találtam, hogy az alkoholisták feleségeinek legkevesebb 40 százaléka elhízott" - jelenti ki Hollis.4 Ön talán önmagáért olvassa ezt a könyvet, mert ön is társfüggő. Vagy azért vette kézbe, mert segíteni szeretne valakin, ám már ez a túlzott segíteni akarás is elárulja, bizony ön is hasonló cipőben jár. Ha a törődés rögeszméssé válik; ha az együttérzésből pátyolgatás lesz; ha másokra van gondunk, magunkra viszont nincs, vélhetőleg társfüggők vagyunk. Mindenkinek magának kell eldöntenie, az ő gondja-e ez az állapot vagy sem. Azután pedig arról is határoznia kell, milyen változásokat kell eszközölnie, és mikor. A társfüggőség nagyon sok minden egyszerre. Függés emberektől: hangulataiktól, viselkedésüktől, betegségüktől vagy jóllétüktől, főként pedig a szeretetüktől. Paradox helyzet ez.5 Első megközelítésre úgy tűnik, a társfüggőkre lehet számítani, valójában azonban ők is függők. Erősnek látszanak, holott gyengék. Uralkodni vágynak, valójában azonban őket uralják, néha egy olyan betegségek, mint amilyen például az alkoholizmus. 66
Ezek a kérdések szabják meg a gyógyulás menetét. Megoldásuk akár még mulatságossá is teheti a kilábalást. A lelki és érzelmi egészséget az esetek többségében csak hosszú, fáradságos munkával érhetjük el. Ez egyszer más a helyzet. Eltekintve azoktól a normális emberi érzelmektől, amelyeket amúgy is átélnénk, no meg a változással járó bizonytalanságérzettől, a társfüggőségből való felgyógyulás igenis izgalmas, felszabadító élmény, amely visszaad minket önmagunknak és a társunkat is önmagának. Saját istenadta erőnket hívja segítségül, hogy helyesen gondolkodjunk, érezzünk és cselekedjünk. Jó érzés ez, bizony, mert nyugalmat ad, lehetővé teszi, hogy szeretni tudjuk magunkat és másokat. Lehetővé teszi, hogy el tudjuk fogadni a szeretetet s az élet ama ajándékait, amelyekre mindig is vágytunk. Optimális környezetet biztosít a körülöttünk élők számára az egészséghez. A gyógyulás elcsitítja azt az elviselhetetlen fájdalmat, amellyel addig együtt éltünk. A gyógyulás nem csupán jó szórakozás, de egyszerű is, mint a kétszer kettő. Könnyűnek nem mindig könnyű, de egyszerű. Olyan alaptételre épít, amelyet sokan elfelejtettünk, vagy soha nem tanultunk meg igazán: mindenki önmagáért felelős. Mindeközben egyetlen új viselkedésformát kell csak elsajátítanunk: meg kell tanulnunk, hogyan vigyázzunk önmagunkra. A kötet második részében arról beszélünk majd, hogyan tegyük ezt. KÉRDÉSEK,
JAVASLATOK
1. F u s s a végig a f e j e z e t f e l s o r o l á s a i t . J e l ö l j ö n m i n d e n olyan p o n t o t 0-val, a m e l l y e l n e m volt g o n d j a . J e l ö l j e b e 1-gyel azokat, a m e l y e k ritkán, 2-vel p e d i g azokat, a m e l y e k gyakran o k o z t a k b a j o k a t . K é s ő b b , egy m á s i k f e j e z e t b e n m a j d felh a s z n á l h a t j a e/t. a kis tesztet, h o g y c é l o k a t állítson m a g a elé. E g y e l ő r e s z o l g á l j o n ez ú t m u t a t ó u l . Hogvan viszonvul a h h o z , h o g y m e g v á l t o z z é k ? Mit gondol, mi t ö r t é n n e , ha változtatni k e z d e n e ? Ugy érzi, k é p e s e r r e ? Miért vagv m i é r t n e m ? írjon t ö b b b e k e z d é s t válaszul.
II.
RÉSZ
AZ ÖNMAGUNKKAL VALÓ TÖRŐDÉS ALAPJAI
5 Távolságtartás A távolságtartás nem azt jelenti, hogy attól távolodjunk el, akit szeretünk; a közelség okozta szenvedést kell megszüntetnünk. 1 -
A L - A N O N TAG
Amikor azon gondolkoztam, milyen témával foglalkozzam a második rész első fejezetében, több ötletem is akadt. Nem azért választottam a távolságtartást, mert annyival jelentősebb a többinél, hanem mert olyan fogalom, amely e tárgyban szinte minden mást áthat. Nagyon gyakran van szükségünk rá, amikor boldogságra törekszünk. Voltaképpen ez a célja a legtöbb, társfüggők számára szervezett terápiás programnak. Olyasvalami tehát, amit legelsőként kell elérnünk, minden más utána következik. Nem kezdhetünk el önmagunkon dolgozni, nem élhetjük a saját életünket, nem érezhetjük át saját érzéseinket, nem oldhatjuk meg problémáinkat mindaddig, amíg nem távolodunk el megszállottságunk tárgyától. Saját tapasztalataim (és a másokéi) alapján úgy tetszik, még a Felső Hatalom sem tehet sokat, ha nem tartunk távolságot.
Kötődés Amikor egy társfüggő azt mondja: „Azt hiszem, vonzódom önhöz", jó, ha vigyáznak, mert komolyan gondolja! A legtöbb társfüggő erősen kötődik a környezetéhez, az ott élő emberekhez és a gondjaikhoz. Kötődésen ezúttal nem normális rokonszenvet, törődést vagy általános érdeklődést, emberi kíváncsiságot értek. Ez a fajta kötődés azt jelenti, hogy az 70
érintett személy túlzottan, nemegyszer reménytelenül belegabalyodik egy másik ember életébe. A kötődés számos formában jelentkezhet: w Talán a kelleténél jobban foglalkoztat minket egy másik ember vagy egy probléma (lelki energiánk hozzá kötődik). ^ Rosszabbodó állapot, amikor ez a törődés és irányítani akarás rögeszméssé válik (azaz testi, lelki és érzelmi energiáinkat megszállottságunk tárgyára zúdítjuk), w A reakcióink kezdenek irányítani minket ahelyett, hogy érvényesítenénk saját akaratunkat (azaz testi, lelki és érzelmi erőink lehorgonyoznak valaki vagy valami mellett). Érzelmi függőségbe kerülhetünk a környezetünkben élőktől (ez ám az igazi kötődés!). Mással sem foglalkozunk, mint hogy megmentsük és a zsarnokainkká tegyük őket (azaz minden erőnket az köti le, hogy mit várnak el tőlünk). A kötődés ezernyi problémát vet fel. (Ebben a fejezetben az aggódásra és a rögeszmére összpontosítok. A kötődés többi formájával a következőkben foglalkozom.) Ha túlzottan belegabalyodunk valamibe vagy valakibe, meghívjuk magunkhoz a káoszt. Amennyiben minden energiánkat másokra és az ő gondjaikra pazaroljuk, alig marad valami önmagunkra. Márpedig annyi aggódni való adódik nap mint nap. Ha mindent magunkra veszünk, szemernyi erőnk sem marad. Kizsigerel minket, célját azonban így sem éri el. Az aggodalom ugyanis édeskeveset használ. Nem old meg semmit, nem segít senkin, rajtunk biztosan nem. Színtiszta erőpocsékolás. „Ha azt hiszik, hogy a rossz közérzet vagy a hosszadalmas aggódás valamin is változtathat, akkor másik bolygón, másik dimenzióban élnek" - szögezte le Dr. Wayne W. Dyer Your Erroneous Zones című könyvében. 2
71
A rögeszmés aggódás annyira bezár minket saját gondolataink körébe, hogy képtelenek vagyunk megoldani a problémáinkat. Valahányszor ilyen módon kötődünk valakihez, eltávolodunk magunktól, s elveszítjük a kapcsolatot önmagunkkal. Eljátsszuk arra való képességünket, hogy gondolkodjunk, érezzünk, cselekedjünk és vigyázzunk magunkra. Kicsúszik kezünkből az irányítás. Egy másik emberen vagy külső problémán való rögeszmés tépelődés iszonyatos valami. Láttak már ilyen megszállottat? Nos, ő az, aki semmi másról nem tud beszélni, semmi másra nem képes gondolni. Még ha látszólag odafigyel is a szavainkra, tudnunk kell, hogy igazából meg sem hall minket. Egyre rögeszmés gondolatain jár az agya, akár egy végtelen versenypályán. Ez köti le minden figyelmét. Mondjunk neki bármit, mindent a maga bajával hoz összefüggésbe, akkor is, ha ilyen összefüggés egyáltalán nem létezik. Egyre ugyanazt szajkózza, időnként változtatva talán a szavakon, máskor azokon sem. Mondhatunk neki bármit, nem használ. Még amikor rászólunk, hogy hagyja már abba, akkor sem teszi. A helyzet az, hogy (pillanatnyilag) nem is menne ez neki. Majd szétveti az a romboló, kártékony energia, amely a rögeszmék sajátja. Olyan gond gyötri, amely nem csupán zavarja, de az uralma alatt is tartja. Sok családterápián találkoztam ilyen rögeszmésekkel. Amikor az érzéseikről faggattam őket, nem a sajátjaikról számoltak be, hanem a másikéiról. Amikor a tetteik felől érdeklődtem, nem a magukéi jutottak eszükbe, hanem a párjukéi. Minden gondolatuk erre a másik emberre vagy dologra irányult. Egyesek évekig így éltek. Nem tettek mást, mint aggódtak; reagáltak a másikra, és megpróbálták irányítani. Puszta árnyékai voltak már csak önmaguknak. Minden energiájukat felemésztette, hogy másra fecsérelték. Még saját érzéseikkel és gondolataikkal sem voltak tisztában. Nem önmagukat helyezték a középpontba. 72
Talán önt is rögeszmésen foglalkoztatja valaki vagy valami. Valaki mond vagy tesz valamit, ön erre ezt vagy azt gondolja. Valami eszébe juttat egy múltbeli eseményt. Ilyen vagy olyan probléma szállja meg a tudatát. Valami megtörténik vagy nem történik meg. Vagy érzékeli, hogy valami folyik ön körül, csak abban nem biztos, hogy mi. A társa nem hívja fel, pedig ilyenkor már szokott telefonálni. Fizetésnap van. Régen mindig fizetésnapon rúgott be. Mindössze három hónapja józan. Vajon ma újra kezdi? Nem tudja, mi az, ami bekövetkezett, mikor és miért, azt azonban mindennél jobban érzi, hogy valami nagyon rossz - valami iszonyatos - történt, történik vagy történni fog a közeljövőben. És ettől az érzéstől görcsbe rándul a gyomra. Eltölti önt ez az érzés; ez a zsigereket facsargató, kézremegtető szorongás, amely annyira ismerős a társfüggőknek. Jószerével ez az oka, hogy bántjuk magunkat; ez táplálja aggodalmainkat és rögeszmés megszállottságunkat. A félelem ez, legrosszabb változatában. A félelmek rendszerint jönnek és mennek, s erre jó esetben menekülési reakció vagy harckészültség, esetleg átmeneti ijedelem a válasz. A szorongás ezzel szemben állandó vendég, amely markába kaparintja és megbénítja tudatunkat, s egyedül saját céljai érdekében hagyja működni, hogy újra meg újra ugyanazokon a haszontalan gondolatokon tépelődjünk. Szorongásunk azután arra késztet, hogy a legkülönbözőbb módokon próbáljuk meg uralni a helyzetet. Semmi másra nem bírunk gondolni, mint arra, hogy elkendőzzünk dolgokat, eltüntessük, szőnyeg alá söpörjük a problémát. Nos, nagyjából ez a társfüggőség. Az ilyen megszállott képtelen másra gondolni, mint a másikra vagy a problémára. Még saját érzéseit sem ismeri. Önnön gondolataira sem figyel. Abban sem biztos, mit kellene tennie, pedig, Isten a tudója, valamit bizony tennie kellene! Méghozzá gyorsan! A rögeszmés aggódás és uralomvágy merő illúzió, amellyel becsapjuk magunkat. Azt képzeljük, hogy a megoldást mozdít73
juk elő, pedig dehogy. Sokan közülünk okkal viselkednek így. Talán olyan súlyos, bonyolult gondokkal éltünk együtt napról napra, amelyek derékba törték az életünket; amelyek mindenki mást szorongásossá, aggódóvá, rögeszméssé tennének és kiborítanának. Talán olyasvalakit szeretünk, aki bajban van, aki irányíthatatlan. Az ő gondja talán az alkohol, az evési rendellenesség, a szerencsejáték, valamiféle lelki-érzelmi zavar vagy ezek ötvözete. A gondjaink persze lehetnek kevésbé súlyosak, mégis aránytalanul sokat foglalkozunk velük. Akit szeretünk, talán hangulatember, vagy olyasmibe keveredik, amit nem helyeslünk. Úgy véljük, másként, jobban kellene élnie, úgy, hogy ne okozzon ennyi kavarodást. Némelyikünk puszta megszokásból kifejlesztette magában a túlzott kötődést mint magatartásformát: szükségtelenül aggódik, túlreagál és rögeszmésen irányítani próbál. Talán korábban olyan emberekkel éltünk, és olyan eseményeken mentünk keresztül, amelyekre nem lehettünk befolyással. Talán éppen a dolgok rögeszmés irányításával iparkodtunk egyensúlyban tartani a helyzetet, s megóvni attól, hogy tovább roszszabbodjon. Azután már annyira vérünkké vált mindez, hogy újra meg újra megismételtük. Talán félünk elengedni embereket, mert amikor a múltban ezt tettük, iszonyatos, fájdalmas dolgok történtek. Talán régóta kötődünk másokhoz, oly régen éljük az ő életüket, s éljük a magunkét rajtuk keresztül, hogy sajátunk már nem is maradt. Nem számít, hogy az aggódás semmit nem old meg. Nem számít, hogy ezeknek a gondoknak csak ritkán van megoldásuk. Nem számít, hogy megszállottságunkban egy könyvet sem tudunk a kezünkbe venni; képtelenek vagyunk leülni a televízió elé, vagy elmenni sétálni, hogy kiszellőztessük a fejünket. Nem számít, hogy cselekedeteink senkin sem segítenek. Nem számít, mi az ára, mi maradunk. Ha fogcsikorgatva is, de megragadjuk a pányvát, és még szorosabbra húz74
zuk, mint valaha. Némelyikünk észre sem veszi, milyen eszeveszetten kapaszkodik. Talán arról győztük meg magunkat, hogy így kell tennünk. Úgy hisszük, egyszerűen nincs más választásunk, mint hogy egy adott problémára vagy emberre reagáljunk, folyton-folyvást, megszállottan. Gyakran fordul elő, hogy amikor azt javaslom a pácienseimnek, tartsanak távolságot, rémülten hőkölnek hátra: - Jaj, nem, azt nem tehetem! - kiáltanak fel. - Hiszen ahhoz túlságosan is szeretem. Túlságosan is törődöm vele ahhoz, hogy megtegyem. Túl fontos ő nekem. Feltétlenül ilyen szorosan kell kötődnöm hozzá! A válaszom erre: - Ki mondja, hogy kell? Jó hírem van, kedves olvasóim: nincs itt semmiféle „kell". Van ennek jobb elintézési módja is, a távolságtartás. 3 Mindez első hallásra talán ijesztően hangzik, higgyék azonban el nekem, hogy végül minden érintett fél így jár jobban.
Mi jelenti a kiutat? Valójában mi is a távolságtartás? Mire kérem önt? (Itt most megkímélem olvasóimat a további szakkifejezésektől.) Először is beszéljük meg, mi nem a távolságtartás. Nem hűvös, ellenséges visszakozás; nem csüggedt beletörődés mindabba, amit az élet hoz; nem lélektelen robot, amely fütyül másokra és a gondjaikra; nem Pollyanna-féle* tudatlan álmodozás; nem felelősségünk átlőcsölése másokra; nem szakítás. De nem is szeretetünk és gondoskodásunk megvonása, noha a távolságtartás fenti formája lehet esetleg a legjobb időleges megoldás. * Pollyanna Eleanor H. Porter regényhősnője, a Glad-Girl, aki boldogságot terjeszt maga körül. Ezzel hódítja meg a nagyvárost is - a Ford.
75
Eszményi esetben a távolságtartás eltávolodás egy szeretett személytől vagy egy fontos problémától; elengedés. Érzelmileg, testben és lélekben kiszabadítjuk magunkat egészségtelen (és gyakran fájdalmas) kötelékeinkből, amelyek egy másik emberhez fűznek minket, vagy olyan problémákhoz, amelyeket nem vagyunk képesek megoldani. így határozza meg egy, a témával kapcsolatos szórólap - amelyet évekkel ezelőtt adtak körbe Al-Anon tagoknak - ezt a fogalmat. A távolságtartás kiindulópontja az, hogy mindenki önmagáért felelős; hogy nem oldhatunk meg olyan problémákat, amelyek kívül esnek illetékességünk körén; továbbá, hogy az aggódás sehová se vezet. Megtanuljuk, hogy a saját házunk előtt seperjünk, és csak a magunk kötelességeivel törődjünk. Ha valaki bajt kavart, hagyjuk, hadd vigye el ő a balhét. Ugyanakkor engedjük, hogy mindenki önmaga legyen. Szabadságot adunk a másiknak, hogy felelősséget vállaljon magáért, és fejlődjön. Természetesen ugyanezt a szabadságot adományozzuk önmagunknak is. Életünket a legjobb tudásunk szerint próbáljuk meg élni. Arra törekszünk, hogy tisztázzuk, mi az, amin tudunk változtatni, és mi az, amin nem. Mindent elkövetünk, hogy megoldjunk egy helyzetet, és ha nem sikerül, felhagyunk az idegeskedéssel és a füstölgéssel. Ha nem megy, hát nem megy; tanuljunk meg együtt élni ezzel a problémával, vagy éppen annak ellenére élni. A tetejében ne csupán a napjainkat pergessük, de a jókedvünket is őrizzük meg közben. Összpontosítsunk hősiesen arra, ami jó az életünkben, és adjunk hálát mindezért. Tanuljuk meg ezt a furcsa varázslatot: ha iparkodunk a lehető legjobban kihasználni, amink van, idővel megszaporodik majd a jó. A távolságtartás azt jelenti, hogy a jelenben, a pillanatban élünk. Hagyjuk, hogy történjenek velünk a dolgok, ahelyett hogy mi kényszerítenénk ki az eseményeket. Nem nyalogatjuk régi sebeket, és nem rettegünk a jövőtől. A legtöbbet hozzuk ki minden egyes napunkból. 76
A távolságtartás azzal is jár, hogy elfogadjuk a dolgokat úgy, ahogyan vannak. Mindehhez persze hinnünk kell önmagunkban, Istenben, embertársainkban és a dolgok természetes rendjében. Abban, hogy a sors valami jót a mi számunkra is tartogat. Hinnünk kell a pillanatok szépségében. Szabaduljunk meg hát terheinktől, s ahelyett, hogy megoldatlan gondokon töprengnénk, élvezzük az életet. Adjuk meg magunknak ezt a szabadságot. Bízzunk abban, hogy bajaink ellenére minden a legnagyobb rendben van. Bízzunk abban, hogy egy nálunk nagyobb erő a gondunkat viseli, s tudja, mi a jó nekünk. Értsük meg, hogy ez az erő sokkal többet tehet a megoldásért, mint mi magunk. Álljunk tehát félre az útjából, s hagyjuk, hogy tegye, amit jónak lát. Idővel megértjük, hogy tényleg minden a legnagyobb rendben van. Észrevesszük, hogy a legszokatlanabb (talán épp a legfájdalmasabb) eshetőségek szolgálják majd mindenki javát. Judi Hollis is írt erről Fat is a Family Affair című könyvében, amelyben „egészséges semlegességként" 4 határozza meg a távolságtartást. A távolságtartás nem azt jelenti, hogy mindenre fütyülünk, hanem hogy megtanulunk túlfűtöttség és felajzott érzelmek nélkül szeretni, gondoskodni és törődni. Többé nem kuszáljuk össze a gondolatainkat, nem kavarunk káoszt a környezetünkben. Amikor épp nem vagdalkozunk vaktában össze-vissza, jobb döntéseket hozhatunk szeretteinkről, és arról, hogyan oldhatnánk meg a gondjainkat. Béklyóinktól megszabadulva immáron úgy szerethetünk és segíthetünk, hogy ezzel nem ártunk önmagunknak. 5 A távolságtartásnak meg is lesz a maga jutalma: életöröm; mélységes lelki béke; adni és kapni tudás, és ez örömet oszt és fogad el; szabadság arra, hogy valódi megoldásokat találjunk a problémáinkra. így jutunk hozzá ahhoz a mozgástérhez, amelynek birtokában a saját életünket élhetjük, mardosó bűntudat vagy kéretlen felelősségvállalás nélkül. 6 Néha éppenség77
gel távolságtartásunk ösztönzi arra a környezetünkben élőket, hogy megoldásokat keressenek. Mi pedig többé nem aggódunk miattuk, nem visszük el helyettük a balhét. így idővel nekik is eszükbe jut, hogy magukra gondoljanak. Micsoda nagyszerű terv! Mostantól mindenki a saját dolgával törődik. Korábban beszéltem már valakiről, aki belegabalyodott a rögeszmés aggodalmak hálójába. Sok olyan embert ismertem, aki önszántából (vagy akaratán kívül) komoly gondokkal élt egy fedél alatt: például alkoholista házastárssal, akinek nem állt szándékában jó útra térni; súlyosan fogyatékos gyermekkel; esetleg önsorsrontó kamasszal, aki drogozott és/vagy a bűn útjára tévedt. Ezek az emberek tényleg megtanultak együtt élni a gondjaikkal, vagy éppen az ellenükre kelni és feküdni. Egy ideig elsiratták veszteségeiket, majd módot találtak arra, hogy ne kelljen beletörődve, áldozatként, kétségbeesve tengődniük, ehelyett lelkesedés, béke és igazi hála legyen az osztályrészük mindazért, ami jó az életükben. Ok vállalták a saját felelősségüket. Adtak, segítettek és szerettek. Ugyanakkor saját magukról sem feledkeztek meg. Nagyra tartották önmagukat. Nem ment mindez elsőre, erőfeszítések nélkül, és nem is tökéletesen. Mégis erre törekedtek, és idővel egyre jobban csinálták. Hálával tartozom mindezeknek az embereknek. Megtanultam tőlük, hogy a távolságtartás igenis lehetséges. Saját példájukkal bizonyították, hogy a dolog működik. Szeretném most felvillantani ugyanezt a reménysugarat, és egyszer talán majd ön is továbbadja a reményt. A távolságtartás ugyanis fölöttébb valóságos valami, amelyet táplálni, élesztgetni kell, akkor virul ki igazán. Cselekvés és művészet ez egyszerre. Es egyúttal életforma is. E n m a g a m hiszek a b b a n , h o g y a j á n d é k , a m e l y e t azok kapnak, akik keresik Hogyan t a r t s u n k hát t á v o l s á g o t 9 H o g y a n v o n j u k ki é r z e l m e inket, t e s t ü n k e t , l e l k ü n k e t és s z e l l e m ü n k e t a k a p c s o l a t o k fájJ a l m a s hálójából'* A h o g y a n tőlünk telik. Talán e l e i n t e ügyetle-
nek leszünk. Van erre egy régi A. A. és AlAnon jelmondat: HOGYAN? - őszintén, nyíltan és elszántan belevágni.7 Az elkövetkező fejezetekben sorra veszem majd a távolságtartás sajátos formáit, de számos később megvitatandó fogalom is hozzá kapcsolódik. Majd eldönti, mi tartozik mindebből önre és a helyzetére, s megtalálja a maga kivezető útját. Kis alázattal és erőfeszítéssel minden bizonnyal sikerülni fog. Hiszek abban, hogy a távolságtartás szokásunkká válhat - ugyanúgy, ahogyan az volt a megszállottság, az aggódás és az irányítás is -, csak éppen gyakorolnunk kell. Talán nem sikerül majd tökéletesen, de hát kinek sikerült? Bármilyen tempóban sajátítja is el a dolgot, bízom abban, hogy használ majd önnek. Remélem, hogy szeretettel tud eltávolodni. Azt gondolom, mindenkinek jobb, ha ezt szeretettel hajtják végre. Ugyanakkor számos okból nem mindig így sül el a dolog. És ha nem megy szeretettel, úgy vélem, tegye inkább haraggal, mint hogy fenntartsa az egészségtelen kötődést. Aki távolságot tart, inkább van olyan helyzetben, hogy feldolgozza a neheztelését. Aki szorosan kötődik, az valószínűleg semmi egyébre nem képes, mint heves, haragos indulatokra. Mikor tartsunk távolságot? Amikor egyre csak a másikra vagy valami problémára gondolunk, erről beszélünk, és ezért aggodalmaskodunk; amikor fortyogunk belül; amikor úgy érezzük, sürgősen tennünk kell valamit, mert menten felrobbanunk; amikor egyetlen hajszálon múlik minden, ám ez is elszakadóban van; végül amikor úgy érezzük, immár képtelenek vagyunk együtt élni azzal a problémával, amellyel oly régóta küszködünk. Legfőbb ideje hát, hogy eltávolodjunk! Megtanulják majd felismerni azokat a helyzeteket, amelyekben tanácsos a távolságtartás. Fogadjanak el egy jó tanácsot: akkor lesz a legnagyobb szükségük a távolságtartásra, amikor a legkevésbé látszik valószínűnek. E n g e d j é k m e g , h o g y egy igaz t ö r t é n e t t e l z á r j a m ezt a fejezetet. Egyszer éjfélkor csengett a telefonom. Már lefeküdtem.
7l)
és miközben felvettem a kagylót, fogalmam sem volt, ki hívhat éjnek éjszakáján. Gondoltam, valami segélyhívás. Bizonyos értelemben az volt. Egy idegen nő telefonált, aki egész este különböző barátait hívogatta, vigaszt keresve náluk, a jelek szerint azonban nem találta meg. Valaki megadott egy másik számot, az is egy másikat, így jutott el végül hozzám. Alig mutatkozott be, máris ömlött belőle a szó. Férje régebben eljárt a Névtelen Alkoholistákhoz. Külön költöztek, és most a férfi udvarolni kezdett valakinek, hogy „megtalálja önmagát". Mielőtt a felesége elhagyta, egészen kivetkőzött magából, és az ülésekre sem járt el. - Most talán beszámítható? - kérdezte a feleség. - Hiszen egy nála jóval fiatalabb nővel kezdett! Először nem jutottam szóhoz, de később sem igen nyílt erre alkalmam. A nő csak mondta és mondta a magáét. Végül megkérdezte: - Nem gondolja, hogy a férjem beteg? Hogy teljesen elment az esze? Nem gondolja, hogy valamit tennünk kellene érte? - Meglehet - mondtam -, én azonban nyilván nem tehetek semmit, ahogyan ön sem. Én sokkal jobban aggódom maga miatt. Mit érez, mire gondol? Mire van szüksége ahhoz, hogy önmagával törődjön? Most ugyanezt mondom önnek, kedves olvasóm. Tudom, hogy önnek is megvannak a maga gondjai. Megértem, hogy sokan mélységesen szomorúak vagy aggódnak életük szereplői miatt. Nem egy közülük feltehetően tönkreteszi önmagát, önt és a családját, és mindezt az ön szeme láttára. Mégsem tehetek semmit, hogy visszafogjam ezeket az embereket; amiként feltehetően ön sem. Ha módjában állt volna, bizonyára eddig is megkísérelte volna. Tartson hát távolságot szeretettel vagy haraggal, de mindenekelőtt erre törekedjen. Tudom, milyen nehéz ez, idővel azonban egyre könnyebb lesz. Ha nem akarja egyelőre teljesen elengedni az illetőt, próbálkozzon a laza kötelékkel. 8 Engedje 80
el magát. Dőljön hátra, vegyen egy mély lélegzetet, és gondoljon önmagára. KÉRDÉSEK,
JAVASLATOK
1. Van-e olyan személy vagy probléma az életében, aki vagy ami túlzott aggodalomra ad okot? írjon róla annyit, amenynyi ahhoz szükséges, hogy kiírja magából. Ezután összpontosítson önmagára. Mit gondol? Mit érez? 2. Hogyan érzi magát most, hogy eltávolodott a szóban forgó személytől vagy problémától? Mire számíthat a távolságtartással? Egyáltalán, mire számít a jövőben? Mit segített eddig a kötődés: a megszállott aggódás és irányítási vágy? 3. Ha nem volna az életében a szóban forgó személy vagy probléma, mihez kezdene egy másik életben? Hogyan érezne, és hogyan viselkedne? Töltsön el néhány percet azzal, hogy az aktuális, megoldatlan gond ellenére is elképzeli ezt az új életet. Képzelje el, hogy Isten kezébe teszi le a másik ember vagy a kérdéses probléma sorsát. 9 Képzelje el, amint az Úr keze szelíden kinyúlik, és átveszi a szóban forgó személyt vagy gondot. Most képzelje el azt, hogy önt tartja a tenyerében. Ebben a pillanatban minden rendben van. Minden úgy van, ahogyan lennie kell. Minden jóra fordul, meglátja.
—6 Ne hagyjuk, hogy a legkisebb szellő is elfújjon! Vedd könnyedén! -
A TIZENKÉT LÉPÉSES PROGRAM JELSZAVA
Mindent túlreagálok. Ez a gondolat égett mélyen a tudatomba, miközben a rendelőmben ültem. Eddig is épp eleget hallottam a témáról, egészen mostanáig azonban nem fogtam fel, hogy én ugyanebben a cipőben járok. Igen, a kelleténél jobban reagáltam mások érzéseire, viselkedésére, gondjaira és gondolataira. Előre eldöntöttem, mit kellene ehelyett érezniük, gondolniuk vagy tenniük. Közben persze saját érzéseimet, gondolataimat és gondjaimat is túlreagáltam. Mindenhez úgy viszonyultam, mintha égett volna a ház, mintha beütött volna a világvége. Ez a (hisztériával határos) pánik szinte mindig ott lappangott a lelkemben. Máskor meg elmaradtak a reakcióim. Komoly gonddal szembekerülve, nemegyszer hárítottam. így vagy úgy azonban csaknem mindenre reagáltam, ami csak a szemem elé került. Egész életem másról sem szólt, mint idegen életekről, vágyakról, gondokról, mulasztásokról és sikerekről. Idegen emberekről. Még kisebbségi érzéseim - amelyeket úgy vonszoltam magammal, mint valami bűzhödt szeméttel teli zsákot -, még ezek is reakciók voltak. Olyan voltam, mint egy báb, amely szinte felszólítja az embereket, hogy dróton rángassák. A legtöbb társfüggő túlreagálja a dolgokat. Haraggal, bűntudattal, szégyenkezéssel, önutálattal, aggodalommal, sértődéssel, irányítani akarással, pátyolgatással, depresszióval, kétségbeeséssel és dührohamokkal reagál. Félelemmel és szoron82
gással válaszolunk arra, amin keresztülmegyünk. Némelyikünkben e kettő akkorára nő, hogy kerülni kezdjük az emberek társaságát, főként a nagyobb közösségeket. Nincs abban semmi, ha válaszolunk a környezetünkre. Ez hozzátartozik az élethez, ember voltunkhoz, a világhoz fűződő kölcsönös kapcsolatainkhoz. Csakhogy mi felbosszantani is hagyjuk magunkat; engedjük, hogy kihozzanak a sodrunkból. A legjelentéktelenebb esemény ugyanúgy kizökkent a kerékvágásból, mint egy súlyos katasztrófa. Ahogyan azután reagálunk, az többnyire nem a mi érdekeinket szolgálja. Talán úgy kezdődött ez az egész, hogy elhamarkodott, túlzott reakcióinkkal fájdalmat okoztunk magunknak. Az elhamarkodottság és a túlzás egymagában is bántani tud. Mi pedig folyamatosan fenntartjuk a válsághelyzetet. Vérkeringésünket elönti az adrenalin, izmaink megfeszülnek, s mi ugrásra készen várakozunk, holott koránt sincs vészhelyzet. Valaki tett valamit, amire mi visszavágunk. Valaki mondott valamit, és mi visszabeszélünk. Valaki valahogyan érez, nos, nekünk is feltétlenül érzésekkel kell ezt viszonoznunk. Átadjuk magunkat az első érzésnek, amely az utunkba kerül, azután dagonyázni kezdünk benne. Az első gondolat megragad az agyunkban, és egyre ezen rágódunk. Máskor meggondolatlanul kicsúszik valami a szánkon, amit azután megbánunk. Ugyanilyen meggondolatlanul azt tesszük, ami először eszünkbe jut, anélkül hogy kétszer is megfontolnánk. Ez a legfőbb gond: gondolkodás nélkül reagálunk, anélkül, hogy alaposan végiggondolnánk, mit kellene tennünk, s miként kívánjuk kezelni a helyzetet. Érzelmeinket és viselkedésünket az égvilágon mindenki és minden irányíthatja a környezetünkben. Közvetetten is engedélyt adunk másoknak, hogy ők uralkodjanak rajtunk. Ez azt jelenti, hogy kicsúszik az irányítás a kezünkből, s mi leszünk azok, akiket irányítanak. Amikor így reagálunk, lemondunk Isten adta jogunkról, hogy gondolkodjunk, érezzünk és tegyünk valamit a saját ér83
deklinkben. Hagyjuk, hogy mások döntsék el, mikor vagyunk boldogok, mikor nyugodtak, mikor jövünk ki a sodrunkból, mit mondunk, gondolunk és mit érzünk. Eljátsszuk azt a jogunkat, hogy a külső viharok ellenére is megőrizzük lelki nyugalmunkat. Olyanok vagyunk, mint egy darab papír, amelyet a legkisebb szellő is felkap. íme egy példa a sok közül arra, én hogyan szoktam reagálni: Otthon van az irodám, és két kisgyermeket nevelek. Miközben dolgozom, ők nemritkán másik helyiségekben hancúroznak: verekszenek, futkosnak, mindent felforgatnak maguk körül, vagy felfalják és megisszák, amit a konyhában találnak. Az első ösztönös reakcióm ilyenkor, hogy rájuk kiabálok: „Hagyjátok abba!" A második, hogy még hangosabban ordítozom. Ez a természetes számomra. Sokkal egyszerűbb, mint hogy otthagyjam az irodát, átmenjek a mosókonyhán, és felkapaszkodjam az emeletre. Annál is könnyebb, mint alaposan meggondolni, hogyan is szeretném kezelni a helyzetet. A baj csak az, hogy a kiabálás és üvöltözés nem használ, azaz igazából nem könnyíti meg a dolgokat. Belefájdul a torkom, a gyerekek meg megtanulják, hogy az anyu már csak ilyen: az irodájában ül, és üvölt. A túlreagálás többnyire nem hozza meg a kívánt eredményt. Túl gyorsan és túl nagy hévvel válaszolunk, holott ilyen lelkiállapotban aligha várhatunk sokat magunktól. Úgy vélem, a helyzet iróniája az, hogy senki sem kívánja ezt meg tőlünk. Kevés olyasmi van az életünkben, amit nem hagyhatnánk békésebb pillanatokra. És kevés olyan helyzet adódik, amelyet meg tudunk oldani tombolva (még ha a látszat emellett szól is). Akkor meg miért őrjöngünk? Azért, mert megijedünk attól, ami történt, szorongunk attól, ami még történhet, vagy épp történik velünk. Sokan közülünk úgy reagálnak, mintha a világ vége közeledne. Tesszük ezt azért, mert oly sokáig éltünk válsághelyzetekben, hogy a válságreakciók valósággal szokásunkká váltak. 84
Azért reagálunk, mert úgy gondoljuk, nem kellene megtörténnie annak, amit átélünk. Azért reagálunk, mert kutyaszorítóban érezzük magunkat. Azért reagálunk, mert az ember már csak ilyen. Azért reagálunk, mert úgy hisszük, reagálnunk kell. Holott kell a csudát! Nem szabad ennyire félnünk az emberektől! Ok is csak olyanok, amilyenek mi magunk vagyunk. Nem szabad eljátszanunk a nyugalmunkat! Úgysem segít. Ugyanazt tudjuk, ha higgadtan cselekszünk, mint amikor vaktában, őrjöngve cselekszünk. Voltaképpen erősebbek is leszünk így, hiszen tudatunk és érzelmeink csúcsteljesítményt nyújthatnak. Ne játsszuk hát el a megfontolás képességét, ne ugorjunk bele minden csapdába. Senki nem kívánja ezt meg tőlünk. Ne vegyük túl komolyan a dolgokat (magunkat, az eseményeket és másokat). A bolhából csinálunk elefántot; aránytalanul felfújjuk érzelmeink, gondolataink és tetteink jelentőségét. Azt mondjuk magunknak, ez iszonyú, rettenetes, katasztrófa, a világ vége. Sok minden valóban szomorú, bajos és kellemetlen lehet az életünkben, de a világnak csak egyszer lehet vége. Az érzések fontosak, ezek azonban csak érzések. A gondolatok is azok, ám ezek is mindössze gondolatok. Az ember mindenféléket összegondol, amúgy meg gondolataink is folyton változnak. Amit mondunk és teszünk, az szintén fontos, ahogy mások szavai és tettei is, ám semmi nem múlik néhány mondaton vagy cselekedeten. Ha pedig különös jelentősége van annak, hogy valami kimondassák vagy végrehajtassák, ne aggódjunk, meg is lesz a maga idejében. Csak nyugalom. Adjunk magunknak és másoknak elegendő mozgásteret, engedjük, hogy kibeszélhessük magunkat, hogy önmagunk lehessünk, hogv emberiek legyünk. Adjunk lehetőséget az életnek. Adjunk lehetőséget önmagunknak, hogy élvezni tudjuk az örömeit. 85
Ne vegyük úgy, hogy mások viselkedése a mi értékünket jelezheti. Ne szégyenkezzünk, ha valaki, akit szeretünk, történetesen helytelenül viselkedik. Tökéletesen normális, ha így reagálunk, ám semmiképpen sem volna jó, ha mi folyamatos szégyenben élnénk, annál kevésbé, minél inkább meghosszabbítja szégyenletes viselkedését a másik. Mindenki önmagáért felel. Ha valaki szégyenletesen viselkedik, ám szégyenkezzen ő önmaga miatt. Ha nekünk semmi részünk a dologban, akkor ne is szégyelljük magunkat. Tudom, hogy ez szigorú alapelv, idővel azonban megtanulhatjuk, hogy ehhez tartsuk magunkat. Ne szívjuk mellre a visszautasítást sem. Ha valaki, aki fontos nekünk (de az is, aki nem), elutasítja a választásainkat, ez egy szikrányit sem vesz el a mi értékünkből. Éljük át a visszautasítás minden keserűségét, beszéljük ki magunkból a méltatlankodásunkat, de ne dobjuk oda önbecsülésünket csak, mert valaki helyteleníti, amit teszünk, vagy visszautasít. Még ha a számunkra legdrágább ember teszi is ezt, akkor is rendben van a dolog, mi ettől még tökéletesen valóságosak vagyunk. Ha valami helytelent követtünk el, meg kell oldanunk egy problémát, vagy változtatnunk kell a viselkedésünkön, tegyük meg a szükséges lépéseket. Ezzel együtt mégse tagadjuk meg magunkat, és ne törődjünk mások elutasításával. Erre egyáltalán nincs szükség. Ne szívjuk mellre a dolgokat. Ne tegyük. Ha például azt mondjuk egy alkoholistának: „ha szeretnél, nem innál", ez körülbelül annyit ér, mint ha azt mondanánk egy tüdőgyulladásos betegnek: „hc. szeretnél, nem köhögnél". A tüdőgyulladásban szenvedők addig köhögnek, amíg ki nem kezelik őket a bajukból. Az alkoholisták is addig isznak, amíg a szükséges kezelésben nem részesülnek. Amikor egy szenvedélybeteg a szenvedélyének áldoz, ezzel nem azt akarja közölni, hogy nem szeret minket, hanem hogy nem szereti önmagát. Az apróságokat se szívjuk mellre. Ha valakinek rossz napja volt vagy feldühödött, ne gondoljuk, hogy ennek bármi köze van hozzánk. Meglehet, hogy így van - ha igen, bizonyára rájö86
vünk rendszerint azonban a dolgok jóval kevésbé érintenek minket, mint hinnénk. Egy kellemetlen közjáték, valakinek a rossz kedve, éles nyelve, rossz napja, borús gondolatai, gondjai vagy aktív alkoholizmusa nem kell, hogy tönkretegyék az életünket, a napjainkat vagy akár egyetlen óránkat is. Ha mások nem kívánnak a társaságunkban időzni, vagy egészségesen viselkedni, ez nem a mi értékünket méri, hanem az ő jelenlegi állapotukat. A távolságtartást gyakorolva csökkenteni tudjuk a környezetre adott kártékony válaszainkat. Távolodjunk el a történésektől. Hagyjuk őket magukra; hagyjuk, hogy az emberek is önmaguk legyenek. Kik vagyunk mi, hogy kijelenthessük, a kérdéses közjáték, rossz hangulat, durva szó, rossz nap, a borús gondolatok vagy kellemetlen gond nem az élet szükséges velejárói? Kik vagyunk mi, hogy előre leszögezzük, a szóban forgó probléma nem szolgálja egy napon akár a mi javunkat, akár másokét? Nem, nem kell feltétlenül reagálnunk. Igenis van más választásunk. Ezért öröm felgyógyulni a társfüggőségből. És valahányszor gyakoroljuk istenadta jogunkat, hogy cselekedjünk, gondolkodjunk, érezzünk, és ilyen-olyan magatartást tanúsítsunk, erősebbnek és jobbnak látjuk majd magunkat. „De hát miért is ne reagálnék? - mondja erre ön. - Miért ne vágnék vissza? Miért ne bosszankodnék? Elvégre is megérdemli, hogy ennyit megérezzen abból, amit nekem okozott." Talán igen, csakhogy itt most a nyugalma, derűje elvesztésére, az elvesztegetett időre gondolok. Ralph Edwards szokta mondani: „Ez a maga élete." Hogyan akarja eltölteni? Ne a másik kedvéért tartson távolságot, hanem önmagáért. A helyzet az, hogy ezen mindenki csak nyerhet. Olyanok vagyunk, mint egy nagy kórus énekesei. Ha a mellettünk álló hamisan énekel, vajon nekünk is vele kell-e tartanunk? Nem azzal segítünk-e rajta és önmagunkon, ha tartjuk a helyes hangnemet? Meg kell tanulnunk, hogyan tartsuk magunkat a szerepünkhöz. 87
Persze nem kell feltétlenül az összes emberi reakciót kiirtanunk magunkból. A reakciók még hasznosak is lehetnek. Segítenek, hogy rájöjjünk, mi az, ami kedvünkre van, amitől jó lesz a közérzetünk. Többségünk azonban túlreagálja a dolgokat. Márpedig ennek semmi értelme. Többnyire csip-csup ügyekre reagálunk, ami nem érdemli meg a figyelmünket, nem éri meg a ráfordított időt. Jobbára mások reakcióit vesszük a szívünkre. (Azért pörögtem be, mert ő bepörgött; ő pedig azért pörgött be, mert haragudtam; azért haragudtam, mert azt hittem, haragszik rám; valójában nem is haragudott, hanem megsértődött, amiért...) Reakcióink olyan reakcióláncot alkotnak, amely végül mindenkit kihozhat a sodrából, anélkül hogy tudná az okát. Egyszerűen csak a plafonon leszünk. Akkor pedig elszabadulnak az indulatok, és velük együtt a pokol. Néha egyenesen provokálnak is minket embertársaink. Ha nem dőlünk be nekik, kifogjuk a szelet a vitorlájukból. Jobban tesszük ezért, ha kivonjuk magunkat az irányításuk alól, így többé nem lesz hatalmuk felettünk. Máskor meg a mi reakcióink hatnak provokálóan. így valójában elősegítjük a másik önigazolását (erre pedig, ugye, igazán semmi szükség?). Néha reakcióink annyira beszűkítik látókörünket, hogy mindössze a tüneteket vesszük észre. Annyira lefoglal minket saját reakciónk, hogy sem időnk, sem erőnk nem marad leásni a probléma gyökeréig, még kevésbé megoldani azt. Eveink mehetnek rá, hogy külön-külön lereagálunk minden egyes lerészegedést meg a belőle adódó válsághelyzetet, s közben észre se vesszük, hogy a valódi gond az alkoholizmus! Tanuljuk meg, hogyan vethetünk véget e szükségtelen és működésképtelen reakcióknak. Küszöböljük ki az életünkből azokat, amelyek bennünk magunkban tesznek kárt. Az alábbiakban néhány tanács következik, hogyan távolodjanak el másoktól, s hogyan szüntessék be kártékony reakcióikat. Ezek persze csak javaslatok. Nincs pontos recept a távol88
ságtartásra. Meg kell találnia a saját módszerét, amely önnél beválik. 1. Tanulja meg felismerni, amikor túlreagálja a helyzetet, amikor úgy táncol, ahogyan más fütyül. Amikor szorongani, félni, méltatlankodni, felháborodni, bánkódni, szégyenkezni vagy aggódni kezd, amikor összezavarodik, akkor rendszerint valaki a környezetében van önre ilyen hatással. (Nem azt mondom, hogy ne élje át ezeket az érzéseket. Valószínűleg minden ember osztozik rajtuk. A különbség anynyi, hogy meghatározhatjuk, milyen sokáig akarunk így érezni, és mit kívánunk tenni ez ügyben.) Ha azt mondjuk: „miatta érzek így vagy úgy", ezzel eláruljuk, hogy reagálunk. Ha azután a lelki nyugalmunkat és békénket is elveszítjük, az biztos jele annak, hogy valamiféle reakció űz velünk tréfát. 2. Erezze jól magát! Amikor felismeri, hogy zavarosan reagál, fogja vissza magát egészen addig, amíg végül visszanyeri lelki békéjét. Tegyen meg mindent (ami nem hat rombolóan önre vagy másokra), hogy lehiggadjon. Vegyen egypár mély lélegzetet. Járjon egyet. Takarítsa ki a konyhát. Üljön be a fürdőkádba. Látogassa meg egy barátját. Menjen el egy Al-Anon ülésre. Utazzon el. Kapcsolja be a tévét. Találjon lehetőséget arra, hogy érzelmileg, szellemileg és amennyiben szükséges, fizikailag elhatárolja magát attól, amire különben ugrana. Keresse meg a módját, hogyan enyhíthet szorongásán. Ne nyúljon azért a pohárért, és ne száguldjon végig egy mellékutcán a kocsival. Keressen olyan biztonságos cselekvést, amely segít visszanyerni az egyensúlyát. 3. Gondolja át, mi is történt. Ha kisebb kellemetlenség, ön is elrendezheti. Ha nagyobb a baj, vagy komolyan bosszantja önt, talán segítene, ha megbeszélné az egyik barátjával. Egy ilyen beszélgetés tisztázhatja a gondolatait és az érzéseit. Az indulatok túlfűtötté válhatnak, ha eldugaszolja őket. Beszélje hát meg, és vállalja fel őket. Igen, ezek az érzései, 89
csakhogy senki nem kényszerítette önt az átélésükre. Valaki talán besegített, a többi azonban az ön része. Ismerje ezt el, majd nézzen szembe azzal, ami ténylegesen történt. 1 Valóban szándékos volt a bántás? (Ha ez kérdéses, jómagam úgy szoktam gondolni, hogy a dolognak semmi köze hozzám. Ezzel időt takarítok meg, és megóvom a jó hangulatomat.) Esetleg éppen ön igyekezett irányítani valakit vagy egy eseményt? Milyen komoly az ügy? Nem arról van-e szó, hogy átvállalja valaki más felelősségét? Nem azért haragszik-e, mert a másik nem találta ki a kívánságát vagy a szándékait? Nem szívja-e mellre valakinek a viselkedését? Nem a biztonságérzetét vagy a lelkiismeretét vette-e célba az illető? Valóban itt van-e a világvége, vagy csupán szomorú, csüggesztő esetről van szó? 4. Gondolja végig, mire van önnek magának szüksége. Döntsön a realitás alapján, higgadtan mérlegelve. Talán bocsánatot kellene kérnie? Vagy jobb annyiban hagyni a dolgot? Nem használna-e, ha kiönthetné a szívét? Szükség van-e további döntésekre önmaga védelmében? A döntéshozatalnál mérlegelje saját felelősségét. Az például nem az ön dolga, hogy másokat „helyre tegyen", vagy „felnyissa a szemüket". Azért viszont igenis felelős, hogy önmaga helyesen látja-e a dolgokat. Ha nem hoz nyugalmat egy döntés, hagyja annyiban; talán még nem jött el az ideje. Várja meg, amíg következetesen tud gondolkodni, és az indulatai lehiggadnak. Csak nyugalom! Lassan a testtel! Ne ilyen ijedten, ilyen idegesen. ítéljen egy távolabbi nézőpontból. Tegye könynyebbé az életet önmaga számára. KÉRDÉSEK,
JAVASLATOK
1. Túl sok időt tölt azzal, hogy valaki másra vagy valamire reagál a környezetében? Mire vagy kire? Milyenek ezek a reakciók? így viselkedne vagy érezne, ha volna választása?
90
2. Fussa végig a távolságtartáshoz szükséges lépéseket. Ha szüksége van őszinte beszélgetésre, válasszon ki egy megbízható barátot. Szükség esetén forduljon szakemberhez. 3. Milyen tevékenységtől nyugszik meg és javul meg a hangulata? (Az én kedvenceim a tizenkét lépéses csoportfoglalkozás, a tűzforró zuhany, egy jó film és a tánc).
7 Szabaduljunk meg a gonosztól! Engedd el, légy Istennel. -
A TIZENKÉT LÉPÉSES PROGRAM JELSZAVA
Azt mondják, a társfüggők nagy zsarnokok. Bizony-bizony, siránkozunk; kioktatunk; visítozunk; kiabálunk; könyörgünk; alkudozunk; nem tágítunk; védelmezünk; vádolunk; üldözünk; menekülünk; rábeszélünk; kibeszélünk, igyekszünk bűntudatot kelteni; csapdát állítunk; elcsábítunk; ellenőrzünk; duzzogunk; visszabántunk; azzal fenyegetőzünk, hogy kárt teszünk magunkban; hatalmi játszmákba kezdünk; ostort suhogtatunk; ultimátumot adunk; feláldozzuk magunkat; megtagadjuk, hogy feláldozzuk magunkat; kiegyenlítjük a számlát; belegázolunk a másik lelkébe; szabadjára engedjük haragunkat; gyámoltalannak mutatkozunk; mosolyszünetet tartunk; kedveskedünk; hazudunk; apró aljasságokat követünk el; jókora disznóságokat teszünk; szívünkre tesszük a kezünket, és öngyilkossággal fenyegetőzünk; a fejünket fogjuk, és azt mondjuk, most mindjárt megbolondulunk; a mellünket verve gyilkossággal fenyegetőzünk; fűt-fát belerángatunk a viadalunkba; alaposan kiszámítjuk a szavainkat; szeretkezünk; viszszautasítjuk a szeretkezést; gyereket szülünk; méricskélünk; elvonszoljuk a párunkat tanácsadásra; kirángatjuk a tanácsadásról; undokul beszélünk valakiről; undokul beszélünk valakihez; bántunk; elítélünk; csodáért imádkozunk; fizetünk a csodákért; oda megyünk, ahová nincs kedvünk menni; otthon ragadunk; diktálunk; parancsolunk; panaszkodunk; leveleket írogatunk; a sült galambot várjuk; összevissza szaladgálunk a másikat keresve; körbetelefonáljuk a szomszédságot; sötét 92
mellékutcákon hajtunk végig éjnek éjszakáján, hátha lefüleljük a társunkat; sötét mellékutcákon vesszük üldözőbe éjnek éjszakáján; mellékutcákon menekülünk az éjszaka közepén; hazavisszük; otthon tartjuk; kizárjuk; elköltözünk tőle; összeköltözünk vele; lehordjuk a sárga földig; befolyásoljuk; tanácsokat osztogatunk; móresre tanítjuk; helyre tesszük; makacskodunk; beadjuk a derekunkat; békítünk; megharagítunk; megpróbáljuk féltékennyé tenni a társunkat; megpróbáljuk megfélemlíteni; a fejére olvasunk; faggatjuk; célozgatunk; zsebekben turkálunk; pénztárcákban kotorászunk; fiókokat kutatunk végig; kesztyűtartókban nyúlkálunk; a vécétartály mögé nézünk; megpróbálunk a jövőbe látni; a múltban kutatunk; összecsődítjük a rokonságot; okoskodunk; egyszer és mindenkorra lezárjuk az ügyet; aztán újra lezárjuk; büntetünk; jutalmazunk; csaknem bedobjuk a törülközőt, aztán mégis tovább csináljuk. És így tovább, vége-hossza nincs a manővereknek, amelyek most nem jutnak eszembe, vagy amelyekkel eddig még nem próbálkoztam. Mi nem azok vagyunk, akik hagyjuk, hadd menjen minden a maga útján. A társfüggő olyan ember, aki következetesen és minden erejével azon van, hogy kikényszerítse a történéseket. A szeretet nevében irányítunk. Azért tesszük, mert „csak segíteni akarunk". Azért tesszük, mert mi tudjuk a legjobban, kinek mi a jó, és kinek hogyan kellene viselkednie. Azért tesszük, mert nekünk van igazunk, nem másoknak. Azért irányítunk, mert félünk nem megtenni ezt. Azért tesszük, mert nemigen látjuk be, mi mást tehetnénk. Azért tesszük, hogy megszüntessük a bensőnkben sajgó fájdalmat. Azért tesszük, mert meggyőződésünk, hogy így kell tennünk. Azért irányítunk, mert nem gondolkodunk. Azért irányítunk, mert ez az egyetlen gondolatunk. 93
Végül talán azért irányítunk, mert mindig is ezt tettük. Zsarnoki uralkodók módjára egyesek vaskézzel irányítanak önjelöltségük trónusáról. Elvégre hatalmuk van. Ok tudják a legjobban. Amúgy meg, az Isten szerelmére, ez a dolgok rendje. Ok majd tesznek róla. Mások suba alatt végzik el a piszkos munkát. A kedvesség máza alá rejtőznek, s titkon teszik a dolgukat... más emberek dolgát. Megint mások sóhajtoznak és jajgatnak, tehetetlenségüket hangoztatják, függőségükkel tüntetnek, áldozatnak kiáltják ki magukat, s gyengeségüket csatasorba állítva, sikeresen uralkodnak környezetükön. Elvégre is olyan gyámoltalanok! Oly nagy szükségük van együttműködésre. Élni sem tudnának nélküle. Néha a gyengék a legerősebb manipulátorok és irányítók.1 Megtanulták ugyanis, hogyan aknázzák ki mások bűntudatát és szánakozását. Sok társfüggő kombinálja a taktikákat, s változatos fegyvertárral dolgozik. Bármi megteszi. (Egész pontosan ez a bármi nem biztos, hogy működik, ennek dacára mi tovább reménykedünk benne, hogy igen.) A taktikák különböznek ugyan, a cél azonban egy és ugyanaz: rábírni másokat, hogy azt tegyék, amit mi akarunk, és úgy viselkedjenek, ahogyan mi elképzeljük. Nehogy már a maguk feje után menjenek, a mi „segítségünk" nélkül! Az egész mindenség úgy táncoljon, ahogyan mi fütyülünk. Nehogy már a véletlenre bízzunk valamit! Mi írtuk meg a dráma szövegét, és teszünk róla, hogy a színészek szóról szóra felmondják. Mindennek pontosan úgy kell történnie, ahogyan elterveztük. Mit számít, hogy közben semmibe vesszük a valóságot! Ha elég kitartóan törünk előre, megállíthatjuk (vagy azt hisszük, hogy megállíthatjuk) az élet áramát, átformálhatjuk az embereket, és kedvünkre változtathatunk a dolgok arculatán. Közben persze bolondot csinálunk magunkból. Hadd meséljem el Maria történetét. Hozzáment valakihez, akiről kiderült, hogy alkoholista. Az illető időszakos ivó volt. 94
Nem naponta, hetente vagy havonta ivott, de amikor igen, akkor aztán feje tetejére állt minden. Napokig, néha hetekig nem józanodott ki. Reggel nyolckor elkezdte az ivást, és addig folytatta, amíg végül kiütötte magát. Mindent összehányt, kiürítette a családi kasszát, kirúgták az állásaiból, s valahányszor inni kezdett, elviselhetetlen zűrzavart kavart maga körül. A levegőt a küszöbönálló katasztrófa és a kimondatlan érzések töltötték meg feszültséggel. A házaspár életét az ivászatokkal kapcsolatos megoldatlan nehézségek is gátolták. Soha nem másztak ki a bajból. Mindig újrakezdték, csakhogy korántsem tiszta lappal. Amikor azonban a férj nem ivott, tagadhatatlanul jobb volt Mariának és három gyermekének. Reménykedhetett abban, hogy ezúttal másképp lesz. Persze soha nem lett másképp. Evekig úgy volt, hogy valahányszor Maria elfordította a fejét, a férje inni kezdett. Amikor elment egy hétvégére, amikor kórházba ment, hogy megszülje a gyerekeit, amikor a férje hagyta el a várost, vagy amikor ő maga nem volt a közelben valamilyen okból, kivétel nélkül mindig beütött a baj. Valahányszor Maria hazatért, vagy hazahozta a férjét onnan, ahol leragadt, a férfi azonnal abbahagyta az ivást. Maria ebből azt a tanulságot vonta le, hogy a férje akkor józan, amikor ő jelen van. Úgy okoskodott, hogy ha otthon marad, befolyásolni tudja az ivászatokat (és a fájdalmat, amelyet azok okoztak). Mivel erre állt be, továbbá mert egyre inkább szégyenkezett, szorongott, s átélte a társfüggők összes kínját, végül valóságos remetévé lett. Elszalasztotta az utazásokat, s nem vett részt olyan egyházi konferenciákon, amelyekre különben elment volna. Attól is félt, hogy messzebb menjen a sarki fűszeresnél, már ez is fenyegette az általa teremtett kényes, nagyon kényes egyensúlyt. Ám hiába volt minden, a férje így is talált módot az ivásra. Ivott suttyomban, amikor a felesége otthon volt, és amikor mégis távol töltötte az éjszakát, rögvest kihasználta a helyzetet. 95
Az egyik botrányos lerészegedése után közölte Mariával, hogy lehetetlen anyagi helyzetük elől menekül az italhoz (elfelejtette megemlíteni, hogy ezt a helyzetet ő okozta). Ha a felesége is állást vállalna, segíthetné a családot anyagilag, és ő sem érezné szükségét az ivásnak, mert megszűnne a rá nehezedő nyomás. Maria elgondolkodott a kérésen, azután - ha vonakodva is - beleegyezett. Félt ugyan elhagyni az otthonát, és nehéz volt megoldania a gyermekfelügyeletet is. Sem érzelmileg, sem szellemileg nem állt készen a munkavállalásra. Különösen azért nem volt kedve beállni az igába, mert a férje két kézzel szórta a pénzt. Mégis megérte megpróbálni. O aztán mindent megpróbált, ami megóvja az ivástól ezt az embert! Rövidesen el is helyezkedett egy jogászirodába titkárnőnek. Jól végezte a munkáját, jobban, mint hitte volna magáról. A társfüggők nagyszerű munkaerők. Egy panaszszavuk sincs; ők vállalják el a munka dandárját; mindent megtesznek, amit kérnek tőlük; kedvében járnak munkatársaiknak; és iparkodnak tökéletes teljesítményt nyújtani... legalábbis egy darabig, amíg fel nem gyűlik bennük a neheztelés és a düh. Maria kezdte kissé jobban érezni magát. Élvezte, hogy emberek között lehet, ez eddig hiányzott az életéből. Az is tetszett neki, hogy pénzt keres (noha továbbra is neheztelt a férje pazarlásáért). A munkaadói pedig megbecsülték a szorgalmát. Egyre többet bíztak rá, s már épp az előléptetés határán állt. Ám ekkoriban rátörtek a régi félelmek, a jelek ugyanis arra utaltak, hogy a férje ismét inni kezdett. így ment ez napokig. Aztán egyszer csak beütött a baj. Ismét ott volt az ismerős, kézremegtető, zsigereket csavargató szorongás. Maria hívogatni kezdte a férjét telefonon, aki nem ment be a munkahelyére. A főnöke nem tudta, merre lehet. Maria tovább telefonált, de senki sem sejtette, hová lett a férj. Azzal töltötte a napot, hogy a körmét rágta, ide-oda telefonálgatott, és közben remélte, a munkatársai nem látnak át a szitán, elhiszik neki, hogy „minden a legnagyobb rendben" van. 96
Hazaérve nem találta otthon a férjét, aki nem ment el a gyerekekért az óvodába, ahogyan megbeszélték. Megint minden a feje tetejére állt. A férje újra ivott valahol. Másnap reggel Maria kilépett... minden előzetes értesítés nélkül egyszerűen kisétált az irodából. Délelőtt tízre otthon volt, hogy a férje fölött őrködjön. Később így beszélt erről: - Úgy éreztem, ezt kell tennem. Nem engedhetem ki a kezemből a gyeplőt. Kérdem én, ugyan kit tart fogva ez a gyeplő? Maria is megtanulta, hogy nem ő irányítja a férjét, hanem a férj és az alkoholizmusa irányítja őt. Ez a tétel még világosabbá vált számomra, amikor egyik este egy terápiás központban családi foglalkozáson vettem részt. (Sok páciensem nagyon okos. Jóval okosabb nálam. Sokat tanultam azzal, hogy őket hallgattam.) A csoportfoglalkozás során egy feleség nyíltan beszélt alkoholista férjéről, aki éveket töltött részegen, munka nélkül vagy börtönben. - Gondolom, azzal vádolsz, hogy irányítani próbállak mondta. - Veled tartottam a bárokba, hogy ne igyál annyit. Hagytam, hogy hazatérve verj minket, csak ne árts jobban magadnak. Kimértem, mennyit ihatsz, veled ittam (noha utálom a szeszt), elrejtettem az üvegeidet, és elhurcoltalak a Névtelen Alkoholisták üléseire... Az igazság azonban az, hogy mindeközben te irányítottál engem. A börtönből írt leveleid egytől egyig arról szóltak, amit hallani szerettem volna. O, az a sok ígérgetés! Valahányszor nekikészültem, hogy elhagyjalak, hogy egyszer és mindenkorra kisétáljak, te pontosan azt mondtad, amivel megállíthattál. Tudod te, mit akarok hallani, és ezt el is mondod. Megváltozni azonban nem fogsz. Eszed ágában sem volt soha. Egyszerűen csak uralkodni akartál rajtam. A férj halványan elmosolyodott, és bólintott. - Igen - mondta. - Megpróbáltalak irányítani, és meg kell hagyni, jól csináltam. 97
Amikor kísérletet teszünk arra, hogy olyan embereket és eseményeket irányítsunk, akik és amelyek kívül esnek a hatáskörünkön, végül ők irányítanak bennünket. Ezzel eljátsszuk arra való jogunkat, hogy az érdekeinknek megfelelően gondolkodjunk, érezzünk és cselekedjünk. Elveszítjük az uralmat önmagunk fölött. Ilyenkor nem csupán emberek irányítanak minket, de betegségek is, például alkoholizmus, evési rendellenességek vagy szerencsejáték. Az alkoholizmus és a többi szenvedélybetegség roppant nagy erő, tönkreteszi a testet és a lelket. Soha ne felejtsük el, hogy az alkoholisták és a többi zavart személyiség profi manipulátorok. Emberünkre találunk, amikor megpróbáljuk irányítani őket és a betegségüket. Szinte bizonyos, hogy csatát vesztünk. Elveszítjük a háborút, és közben elveszítjük önmagunkat, a saját életünket is. Egy Al-Anon mondás szerint: nem te okoztad, nem te irányítod, és nem is te vagy az, aki meggyógyíthatod. Hagyjunk fel tehát a hiábavaló próbálkozásokkal! Más, mint csalódás nem vár ránk, ha megkíséreljük a lehetetlent. Mindeközben rendszerint megakadályozzuk, hogy megtörténhessen az, ami lehetséges. Magam úgy vélem, ha foggal-körömmel kapaszkodom valakibe vagy valamibe; ha rákényszeríteni az akaratomat egy adott helyzetre, megakadályozom a bennem lakozó magasabb erőket, hogy építő módon avatkozzanak közbe, s valami jót tegyenek a helyzettel, a társammal vagy velem. Az én okvetetlenkedésem elnémítja Istent, s útját állja mások fejlődésének, a dolgok természetes kibontakozásának. Útját állja annak, hogy élvezhessem az életet. Merő illúzió, hogy bárkit vagy bármit irányíthatunk. Ez sehogyan sem működik. Nem befolyásolhatjuk az alkoholizmust. Nem lehetünk befolyással semmiféle szenvedélybetegségre: a nagyevésre, a szexmániára, a játékszenvedélyre, sem semmi másra. Nem befolyásolhatjuk mások érzéseit, gondolatait és választásait (nem a mi dolgunk). Nem lehetünk befolyással a dolgok kimenetelére. Nem irányíthatjuk az életet. Sokan vagyunk, akik még önmagunkat is alig tudjuk kordában tartani. 98
Az emberek végül azt teszik, amit tenni akarnak. Úgy éreznek, ahogyan érezni akarnak, azt gondolják, amit gondolnak; azt teszik, amit hitük szerint tenniük kell; s csupán akkor változnak meg, ha belül készen állnak a változásra. Nem számít, hogy nekünk van igazunk, nekik pedig nincs. Nem számít, hogy kárt tesznek magukban. Nem számít, hogy elég volna megfogadniuk a tanácsainkat, együttműködniük velünk, és máris minden jóra fordulna. Nem számít, nem számít, és megint csak nem számít. Nem változtathatunk meg senkit. Minden kísérlet, hogy egy másik embert irányítsunk, merő ábránd, ha nem éppen téveszme. A másik fél ilyenkor ellenáll erőfeszítéseinknek, vagy megkétszerezi erőit, hogy bebizonyítsa, nem mi vagyunk az úr a háznál. Meglehet, átmenetileg enged követeléseinknek, abban a pillanatban azonban, hogy hátat fordítunk, visszatér természetes állapotába. A tetejében még meg is büntet, hogy akarata ellenére erre vagy arra kényszerítjük. Tehetünk bármit, nem kényszeríthetjük rá a tartós változásra. Néha ugyan megnöveljük ennek a valószínűségét, ám mindezt semmi sem szavatolhatja. Ez a színtiszta igazság. Sajnos. Néha nehéz beletörődni, kivált ha valaki, akit szeretünk, kárt tesz magában vagy bennünk. De hát ilyen az élet. Az egyetlen ember, akit valaha is megváltoztathatunk, az önmagunk. Az egyetlen ember, akit jogunk van irányítani, mi magunk vagyunk. Tartsunk tehát távolságot. Adjuk meg magunkat a sorsnak. Néha épp akkor történnek a legváratlanabb, csodával határos dolgok, amikor hajlandónak mutatkozunk erre. Máskor ez is elmarad, mindörökre. Mi mindenesetre csak nyerhetünk ezen. Közben nem kell lemondanunk a szeretetről. Ugyanakkor nem tűrhetjük el a szenvedélybetegséget. Nem hagyhatunk fel olyan problémamegoldó, építő beavatkozással, amilyen a szakszerű segítség. Mindössze annyit kell tennünk, hogy érzelmileg, szellemileg és lelkileg visszavegyük a kezünket, és békén hagyjuk a másikat. Hagyjuk, hogy ő hozza meg sorsfordító 99
döntéseit, ugyanakkor ne engedjük, hogy uraljon minket. Vegyük kezünkbe saját életünk irányítását! „De hát ez annyira fontos nekem! - tiltakoznak sokan. - Hogyan is tarthatnék távolságot?" Ha tényleg olyan fontos, amilyennek állítják, egy okkal több az eltávolodásra. Néhány idevágó bölcsességet hadd idézzek csöppségek - a sajátjaim - szájából. Néha a legfiatalabb fiam, Shane túl szorosan és túl sokáig ölel át. A végén ilyenkor majdnem feldönt. Én meg elveszítem az egyensúlyomat és a türelmemet, és ellenállok. Talán ez a hosszas közelség egyfajta irányítási kísérlet a részéről. Nem tudom. Egyik este, amikor ez történt, a lányom addig nézte, mit művelünk, amíg el nem vesztette a türelmét. - Shane - mondta -, eljön az idő, amikor el kell engednünk a dolgokat. Igen, mindannyiunk számára eljön ez az idő. Amikor elérkezik, tudni fogja, hogy ez az a pillanat. Miután mindent megtett, ami öntől telt, ideje eltávolodni, és a saját érzéseivel foglalkozni. Szembenézni saját félelmeivel, amelyek az irányítás elvesztésére vonatkoznak. Nyerje vissza az uralmat önmaga és kötelességei teljesítése fölött. Hagyja, hogy mindenki önmaga legyen. Ha így tesz, önmagát is felszabadítja. KÉRDÉSEK,
JAVASLATOK
1. Van-e az életében olyan személy vagy esemény, akit vagy amelyet megpróbál irányítani? Miért? írjon erről néhány bekezdést. 2. Milyen módon - szellemileg, testileg, érzelmileg stb. - irányítja önt az, amit befolyásolni szeretne? 3. Mi történne, ha visszavonulna az adott helyzetből vagy személytől? Megtörténne-e ez mindenképpen, az ön irányító törekvései nélkül is? Mi haszna származik a másiknak az ön befolyásolási kísérleteiből? Mennyiben hatásosak az események irányítását célzó törekvései? 100
8
Ne legyünk áldozatok! Annyira vigyázunk, hogy senki ne sérüljön meg. Pedig egyedül mi vagyunk azok, akik megsérülhetünk. -
A L - A N O N TAG
Nagyjából már egy éve lábadoztam társfüggőségemből, amikor rájöttem, továbbra is újra meg újra fájdalmat okozok magamnak. Azt is sejteni kezdtem, hogy e rossz mintáknak közük lehet ahhoz, amiért oly sok kapcsolatom félresiklott. Mivel azonban nem tudtam, mi rosszat cselekszem, abbahagyni sem sikerült. Egy napsütéses napon, ahogy a járdán sétálgattam barátommal, Scott-tal, megálltam, feléje fordultam, és megkérdeztem tőle: - Mi az az egy dolog, amit minden társfüggő újra meg újra megismétel? Mi az, ami miatt olyan rossz a közérzetünk? Egy pillanatig gondolkozott a kérdésemen, mielőtt felelt volna: - A társfüggők gondviselők és mentőangyalok. Ám nem csak megmentők. Utána szinte biztosan üldözőbe vesznek, végül pedig áldozatként végzik. Vedd példának a Karpman-féle drámai háromszöget - folytatta. Ezt és a vele járó hármas szerepkört - a megmentőét, az üldözőét, valamint az áldozatét - Stephen B. Karpman írta le. 1 Annak, amit mondott, volt értelme. Ezért amikor hazamentem, előbányásztam a polcomról néhány porosodó terápiás könyvet, és nekifogtam az elolvasásuknak.2 Egy idő után világosság gyúlt a fejemben. Mindent megértettem. Úgy éreztem magam, mintha én fedeztem volna fel a puskaport. Hát ez volt az. Ez volt az én viselkedésmintám, a mi viselkedésmintánk. Ezt műveltük újra meg újra a barátainkkal, a csa101
ládunkkal, az ismerőseinkkel, az ügyfeleinkkel vagy bárkivel a környezetünkből. Társfüggőként elkövetünk ezt-azt, ám ezt a leggyakrabban. Ehhez értünk a legjobban. Ez a kedvenc reakciónk. Mi vagyunk a mentőangyalok, akik erőt öntünk a csüggedőbe. Mi vagyunk a szupernagyik, éspedig az egész világ számára, hogy Earnie Larsen szavait idézzem, nem csupán teljesítjük mások kívánságait, de előre meg is sejtjük. Mi mindent rendbe teszünk, mindenről gondoskodunk, mindent megoldunk, mindenre odafigyelünk. Kicsit nagy hűhót csapunk ugyan körülötte, de hát ez vele jár. Hiszen olyan jól csináljuk. „Kívánságod számomra parancs", „a te gondod az én gondom" - ezek a jelszavaink. Mi vagyunk a nagy gondviselők.
Kik azok a mentőangyalok? A mentőakció és a gondoskodás majdnem az, aminek látszik. Igen, megmentjük az embereket saját felelősségüktől. És gondjukat viseljük, teszünk róla, hogy átvállaljuk helyettük a terheiket. Idővel aztán belerokkanunk abba, amit értük teszünk. Ilyenkor kihasználtnak és becsapottnak érezzük magunkat. Ez hát a mi szokásos viselkedésmintánk, ez a nevezetes háromszög. A mentőakció és a pátyolgatás felcserélhető fogalmak. Nagyjából egyet jelentenek azzal, hogy feljogosítjuk a szenvedélybeteget életmódja zavartalan folytatására. A feljogosítás olyan szakszó, amelyet terapeuták használnak a segítség ártalmas formájának megnevezésére. Minden olyan cselekedet, amely támaszt ad az alkoholistának, hogy folytassa ivászatát, felmentve őt a következmények alól, ennek minősíthető. Scott Egleston tanácsadó szerint fölösleges mentőakcióba kezdünk, valahányszor felelősséget vállalunk egy másik emberért: gondolataiért, érzéseiért, döntéseiért, viselkedéséért, fejlődéséért, jólétéért, gondjaiért vagy épp a teljes sorsáért. A kö102
vetkező cselekedetek jelentenek szükségtelen mentőövet vagy pátyolgatást: Amikor olyasmit teszünk, amihez nem igazán van kedvünk. ^ Amikor igent mondunk, pedig nemet szeretnénk, w Amikor olyasvalaki helyett cselekszünk, aki tökéletesen cselekvőképes. w Amikor kérés nélkül és kedvünk ellenére körülugrálunk valakit. ^ Miután kikérték a segítségünket, többet végzünk el a ránk eső hányadnál. w Folyamatosan többet adunk egy adott helyzetben, mint amennyit kapunk. C®1 Megmondjuk másoknak, mit helyes érezniük. w Mások helyett gondolkodunk. w Mások helyett beszélünk. w Mások helyett vállaljuk magunkra a következményeket. w Mások helyett oldjuk meg a problémáikat. w Nagyobb érdeklődést mutatunk, és több energiát ölünk egy közös vállalkozásba, mint a társunk. w Nem nyilvánítjuk ki igényeinket, szükségleteinket és vágyainkat. w
A mentőakció és a túlzott pátyolgatás tulajdonképpen egy és ugyanaz. Ilyenkor a következő érzéseket éljük át: kényelmetlenség és feszengés a másik gondjai miatt; sürgető késztetés, hogy tegyünk valamit; szánakozás; bűntudat; küldetéstudat; szorongás; túlzott felelősségvállalás a szóban forgó személy és problémája iránt; félelem; bizonyos kényszer érzése; enyhe vagy erős vonakodás; nagyobb lelkesedés, mint amit „védencünk" érez; időről időre neheztelés azért, amiért ilyen helyzetbe hozott minket. Egyúttal azt is képzeljük, hogy akin segítünk, az tökéletesen gyámoltalan, és képtelen egyedül kimászni a csá103
vából. Úgy érezzük, hogy itt és most okvetlenül szüksége van ránk. Nem a valódi segítség eseteire gondolok, amikor szeretetből, emberségből és együttérzésből állunk ki olyan helyzetekben, amelyekben valóban szükség van a közbenjárásunkra, és mi készségesen nyújtunk támaszt. Az ilyen jó cselekedetek őszinte jő érzéssel töltenek el, a mentőakció és a pátyolgatás azonban nem. A pátyolgatás sokkal jobb színben tűnik fel, mint amilyen valójában. Feltételezi, hogy akinek a gondját viseljük, maga képtelen erre. A magatehetetlen „áldozatokat" szokás megmenteni, akikről azt képzeljük, nem képesek felelősséget vállalni magukért, holott ennek semmi akadálya, csak mi és ő nem vagyunk hajlandóak ezt elismerni. Áldozataink rendszerint tárt karokkal sietnek a segítség elébe, várva, hogy a bűvös - ördögi - háromszög működni kezdjen. A mentőakció sikere után elkerülhetetlenül következik az újabb lépés: az üldözés. Neheztelni és haragudni kezdünk arra, akit olyan nagylelkűen kisegítettünk. Nem csoda, hiszen szándékaink ellenére cselekedtünk: olyasmibe ártottuk magunkat, amit nem a mi dolgunk elintézni, s közben semmibe vettük saját szükségleteinket és kívánságainkat. Mindennek óhatatlanul harag a vége. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy szegény, szerencsétlen áldozat egy csöppet sem hálás mindazért, amit érte tettünk. Nem úgy viselkedik, ahogyan elvárnánk tőle. Ez az alak még csak meg sem fogadja nagylelkűen osztogatott tanácsainkat. Egyáltalán, örülni sem hagy minket. Valami nincs rendjén ezzel az egésszel, levesszük hát a glóriánkat, és visszahátrálunk három lépést. Megesik, hogy az érintett fél nem veszi észre - vagy csak úgy tesz, mintha nem venné észre - zabos hangulatunkat. Máskor mi követünk el mindent, hogy elrejtsük. Megint máskor szabadjára engedjük minden dühünket, kivált, ha családtagról van szó. Van valami a családban, ami előhívja igazi ter104
mészetünket. Akár elrejtjük, akár nem a neheztelésünket és feszült lelkiállapotunkat, tudjuk már, mi az ábra. Az esetek zömében a megmentett azonnal észleli megváltozott hangulatunkat. Hiszen előre tudta, hogy így lesz. Valójában ürügy ez arra, hogy ellenünk forduljon. És most rajta az üldözés sora. Mindez megelőzheti vagy követheti haragunk kirobbanását, esetleg egybe is eshet vele. Rendszerint arra válasz, hogy felelősséget vállaltunk az illetőért, ami közvetetten a tudtára adja, hogy magatehetetlen nyomoroncnak tekintjük. Márpedig ez senkinek nincs ínyére, akármilyen fennhangon hirdeti is gyámoltalanságát. Tovább súlyosbítja a helyzetet, hogy nekünk pont ekkor lesz tele a hócipőnk. És ekkor következik a mi végső lépésünk. Nyílegyenesen célba vesszük ugyanis az áldozat szerepét. Mindez a mentőakciók előre látható és elkerülhetetlen következménye, amelyet magatehetetlen düh, sértődés, bánat, szégyen és önsajnálat kísér. Már megint kihasználtak minket. Már megint átgázoltak rajtunk. Pedig olyan sokat teszünk másokért, annyira igyekszünk jók lenni. „Miért mindig velem történik mindez?" - sóhajtozunk. Már megint belénk törölte a lábát valaki. Hát nekünk örökké csak az áldozat szerepe jut? Ha nem hagyunk fel a mentőakciókkal és a pátyolgatással, valószínűleg igen. Sok társfüggő volt valódi áldozat életének egyik vagy másik szakaszában. Valaki más durvaságának, nemtörődömségének, alkoholizmusának és bármi másnak az áldozata, ami ebbe a szerepbe kényszerítheti az embert. Volt idő, amikor tényleg nem tudtuk megvédeni önmagunkat vagy megoldani a gondjainkat. Valami, amiből nem kértünk, átgázolt rajtunk, és rettentő sérüléseket okozott. Ez bizony nagyon szomorú. Ennél is szomorúbb azonban, hogy sokan közülünk valódi áldozatnak kezdték látni magukat. Olyan áldozatnak, aki egyre-másra megismétli a régi sérüléseket. Pátyolgató mentőangyalként hagyjuk, hogy mások belénk rúgjanak, s pontosan ezzel a ne-
105
mes szerepvállalással szólítjuk fel őket erre. Mindez önutálatot szül, és meggátolja az igazi együttérzést. A háromszög folyton változó csúcsai - a mentőangyalé, az üldözőé és az áldozaté - szemmel láthatóan összekapcsolódnak. Az ezzel járó érzelmi és szerepváltozások úgy követik egymást, mintha könyvből olvasnánk. Másodpercek alatt kerülhetünk át egyik szerepkörből a másikba. Mindez talán alig érinti érzelmeinket. Ugyanakkor évekbe is kerülhet, amíg megtapasztaljuk mindhárom végletet, és torkig leszünk a végén. Sokan közülünk akár naponta húszszor is vállalkozhatnak a mentőangyal szerepére. Hadd mutassam be egy példán, milyen is a mentőakció. Egyik barátnőm alkoholistához ment feleségül. Valahányszor a férfi berúgott, a nő körbefurikázta utána a várost, összekürtölte a barátait, s addig üldözte a férjét, amíg végül megtalálta. Rendszerint mindeközben jóindulatúnak és aggódónak mutatkozott, mert sajnálta szegény beteget. Ez már önmagában is intő jel arra, hogy a mentőakció beindult. A nagy szánakozás azonban csak addig tartott, amíg a hölgy hazahurcolta és ágyba dugta a férjét. Abban a pillanatban, amint a társa letette a fejét a párnára, hangot váltott, s átlépett az üldöző szerepébe. Nem akarta ezt a férfit az otthonába. Számított rá, hogy a férje napokig siránkozni fog a betegsége miatt. És nem vállal semmit a családi terhekből, vagy ha mégis, rendszerint szánalmas teljesítményt nyújt. Hiszen annyiszor végigcsinálta már ezt! A felesége ezért kezelésbe vette: először csak kis szúrásokkal, végül azonban már tombolt. A fickó ezt addig tűrte, amíg át nem váltott a gyámoltalan áldozat szerepéből a bosszúszomjas üldözőébe. A nő is szerepet cserélt közben, most ő lett az áldozat, amit önsajnálat, a magatehetetlenség érzése, szégyenkezés és kétségbeesés kísért. Ebből áll az ő élete, sóhajtozott ilyenkor. Mindazok után, amit a férjéért tett, hogy bánhat így vele ez az ember? Miért vele történik mindez? A körülmények áldozatának érezte magát, a férje vérlázító viselkedése áldozatá106
nak, az élet áldozatának. Soha nem fordult meg a fejében, hogy a saját viselkedése áldozata. íme, egy újabb példa a mentőakcióra. Egyszer nyáron egy barátnőm arra kért, vigyem el egy almáskertbe. Eredetileg magam is oda készültem, ezért megállapodtunk egy időpontban. A kijelölt időben azonban nagyon elfoglalt voltam. Felhívtam hát a barátnőmet, de nem arra kértem, hogy fújjuk le mindenestől a kirándulást, hanem hogy halasszuk el. Bűntudatot éreztem, amiért megbántom az érzéseit: hamisítatlan mentőangyal-viselkedés. Nem okozhattam csalódást, mert azt gondoltam, a barátnőm nem lesz majd ura az érzéseinek. Az igazságot nem mertem elmondani, mert attól tartottam, hogy megharagítom - újabb érzelmi felelősségvállalás -, mintha bizony bárki más haragja is rám tartozna. Közeledett a szóban forgó hétvége, s én beszuszakoltam a kirándulást egyre zsúfoltabb napirendembe. Csakhogy most sem volt semmi kedvem elmenni. Még csak almára sem volt szükségem; a hűtőmben két fiók tele volt vele. Még mielőtt beálltam volna a kocsival a barátnőm háza elé, átváltottam az üldöző szerepébe. Szinte fortyogtam a haragtól, amint az almáskerthez közeledtünk. Amikor azután megérkeztünk, és elkezdtük nézegetni meg ízlelgetni az almákat, kiderült, hogy egyikünk sem érzi jól magát. Néhány perc múlva a barátnőm odafordult hozzám: - Igazából nincs is szükségem almára - mondta -, mert vettem a múlt héten. Csak azért jöttem el, mert azt gondoltam, ez a kívánságod, és nem akartalak megbántani. Ez csak egy példa a sok közül, amelyet a saját életemből ideidézhetnék. Amikor kezdtem megérteni a folyamatot, ráébredtem: eddig éber pillanataim nagyját azzal töltöttem, hogy a háromszög tűhegyes csúcsai körül táncoltam, miközben magamon kívül mindenki másért felelősséget vállaltam. Néha nagyot domborítottam, néha csak kisebb akciókra vállalkoztam. Barátságaim e mentőakciók mentén kezdődtek, folytatódtak vagy végződtek. Gyámolítgatás jellemezte hozzátartozóimhoz 107
és ügyfeleimhez fűződő kapcsolataimat is. Ez volt az, ami a legjobban felvillanyozott. Két társfüggő együtt azután igazán az idegeire mehet egymásnak. Képzeljenek el két embert, aki folyvást csak tetszeni kíván a másiknak. Most képzeljék el, mihez kezdenek egymással, amikor ki szeretnének kerülni a kapcsolatból. Bizony, borzasztó dolgokat művelnek, hogy Earnie Larsent idézzem. Csaknem egymás torkának esnek, mielőtt valamelyik rászánja magát, és kimondja: „Legyen vége." Mi, társfüggők időnk nagy részét ilyen mentőakciókkal töltjük, élő bizonyságául annak, hogy akár Istent is túlszárnyalhatjuk az adakozásban. Ha összeakadok egy társfüggővel, többnyire öt perc beszélgetés után tudom, hogy helyben vagyunk. Vagy azonnal felajánlja a segítségét, vagy akkor is tovább társalog, amikor a legszívesebben menne már. Azaz azzal kezdi az ismeretségünket, hogy magára vállalja az én felelősségemet, a sajátját azonban nem. Némelyikünk annyira belefárad ebbe az iszonyatos tehertételbe - hiszen az egész emberiség sorsa a mi vállunkon nyugszik -, hogy mindenestől átsiklik a mentőakcióhoz általában társuló szánakozás és törődés felett, és egyenesen fejest ugrik a haragba. Folyvást dühöngünk és neheztelünk lehetséges áldozatainkra. Bárki szenved szükséget a közelünkben, menten a megmentésére sietünk. Miután ez sikerült, minden kecmec nélkül tudtára adjuk az illetőnek, mennyire terhes volt nekünk ez a kötelesség. Gyakran találkoztam hasonlóval a segítő foglalkozásokat űzők között. Tömérdek mentési kísérlet után miközben évekig oly sokat adott, és oly keveset kapott viszonzásul - számos profi segítő ellenségesen viseltetik a betegeivel szemben. Persze, ennek dacára tovább űzik a szakmájukat, mégis úgy hagyják ott, hogy kizsigerelt áldozatnak érzik magukat, legalábbis néhány tanácsadó erről panaszkodik. A gyámolítgatás nem segít, hanem éppenséggel tovább szaporítja a gondok számát. Amikor akaratunk ellenére gondos108
kódunk másokról, nem veszünk tudomást saját szükségleteinkről, kívánságainkról és érzéseinkről. Azaz félreállítjuk a magunk személyét. Néha annyira lefoglal minket a mentés ténye, hogy az egész életünket kockára tesszük. Sok segítő szakember agyonhajszolt, ezért nem is élvezi a munkáját. A hivatásos gondviselők olyan megbízhatóak, mi azonban nem vagyunk azok. Még legfontosabb felelősségünket is elhárítjuk: önmagunk vállalását. Következetesen többet adunk, mint amennyit kapunk, nem csoda hát, ha kizsigereltnek érezzük magunkat. Nem is értjük, hogyan lehetséges, hogy miközben mi mások kívánságait is kitaláljuk, ők észre sem veszik a mieinket. Ez a felismerés komoly depressziót okozhat. Egy jó gondviselő mégis akkor érzi magát elemében, ha adhat. Mi azt érezzük kellemetlennek, ha mások adnak nekünk; vagy akkor fog el minket a bűntudat, amikor velünk is törődik valaki. Néha egy társfüggő annyira beszorulhat a gondviselő szerepébe, hogy valósággal rosszul érzi magát, amikor épp nem léphet fel mentőangyalként, amikor visszautasítják a „segítségét". A pátyolgatásban az a legrosszabb, hogy idővel áldozatok leszünk, és azok is maradunk. Úgy vélem, az önsorsrontó viselkedésformák - drogozás, evési rendellenességek, szexuális zavarok - jó része ennek az áldozatszerepnek a rovására írható. Az áldozat mindig odavonzza a tettest. Úgy hisszük, szükségünk van valakire, aki gondunkat viseli, mivel gyámoltalannak és gyengének érezzük magunkat. Végül aztán csak akad majd valaki, aki átad minket ilyen-olyan szervezeteknek és intézeteknek, amelyek szellemileg, fizikailag, anyagilag és érzelmileg a gondunkat viselik. Vajon látszatra józan emberek miért vállalják magukra a mentőangyal szerepét? - kérdezheti erre valaki. Több oka is lehet ennek. Az emberek többsége nincs tudatában annak, mit miivel, és őszintén azt képzeli, hogy segít. Olyanok is akadnak közöttünk, akik számára ez belső erkölcsi parancs. Mindez 109
azért lehet így, mert meglehetősen zavarosak a segítségre vonatkozó fogalmaink. Sokan úgy véljük, a mentőakció emberbaráti cselekedet. Egyenesen hidegvérű szívtelenségnek érezzük, ha kijelentjük, hadd kapja valaki azt, amit megérdemel; hadd viselje a következményeket; hadd legyen része elutasításban; hallgassa csak végig kéréseinket és kívánságainkat; s egyáltalán: vállaljon felelősséget önmagáért. Nem számít az sem, hogy szinte bizonyosan megfizeti majd az árát a segítségünknek, ami sokkal borsosabb lesz, mint azok a következmények, amelyekkel pillanatnyilag szembe kell néznie. Nagyon sokan nem értjük, mi az, amiért felelősek vagyunk, és mi az, amiért nem. Komolyan úgy gondoljuk, nekünk kell kiborulnunk másvalaki gondjai miatt. Időnként aztán annyira elegünk lesz bármiféle felelősségből, hogy a legcsekélyebbet is elhessegetjük magunktól. Ugyanakkor minden mentőangyal háta mögött ördög áll: az önbizalomhiány démona. Azért vállalkozunk mentőakciókra, mert rosszul érezzük magunkat a bőrünkben. A gondoskodás időlegesen felment általános rossz közérzetünk alól, és megajándékoz az erő és a jóság csalóka és tünékeny érzésével. Ahogyan egy pohár ital segít az alkoholistának, hogy pillanatnyilag jobban érezze magát, úgy a mentési kísérlet is elvonja a figyelmet szenvedő önmagunkról. Nem érezzük szerethetőnek magunkat, ezért megelégszünk azzal, hogy szükség van ránk. Nem érezzük elég jónak magunkat, be kell tehát bizonyítanunk, hogy igenis azok vagyunk. Azért is vállaljuk el a mentőangyal szerepét, mert nem bízunk másokban. Néha okkal, néha ok nélkül, de úgy gondoljuk, hogy egyszerűen képtelenek felelősséget vállalni magukért. Ez ugyan igaz lehet, mégsem tudhatjuk előre. Hacsak nem agysérült valaki, vagy nincs komoly testi fogyatékossága, és nem kiskorú, igenis felelős önmagáért. Sokan még gyermekfejjel tanultunk bele a gondviselő szerepébe. Néha egyenesen erre kényszerített minket az élet, pél110
dául, ha alkoholista szülővel vagy egyéb családi problémával éltünk egy fedél alatt. Mások talán később csaptak fel gondviselőnek, amikor balsorsuk alkoholistával vagy hasonlóan felelőtlen személyiséggel hozta össze őket. Úgy gondoltuk akkor, a legjobb, amit a túlélés érdekében tehetünk, ha mi vállaljuk át mások felelősségét, mi vesszük kezünkbe a gyeplőt. Más módon is belerángathattak minket a gondviselő kéretlen szerepébe. Például azzal, hogy hittünk a hazugságaiknak: ne légy önző; mindig segíts embertársaidon; soha ne bántsd meg mások érzéseit, hiszen „tőlünk függ, hogy ők mit éreznek"; soha ne mondj nemet; amúgy meg ne emlegesd fel személyes kívánságaidat, mert az udvariatlanság. Talán megtanultuk, hogy felelősséget vállaljunk másokért, azt azonban senki nem mondta nekünk, hogy magunkért is felelősek vagyunk. A nők például azt hallották, hogy az igazi családanya gondot visel a családjára. Ezt várták el tőlük. Ezt tekintették kötelességüknek. Némelyik férfi is abban a hiszemben él, hogy a jó családapa egyben jó családfenntartó, olyan szuperhős, aki minden egyes családtagja összes kívánságát teljesíti. Megesik, hogy a kisgyermekek vagy csecsemők gondozói a társfüggőséghez hasonló állapotba kerülnek. A gyermekgondozáshoz minden személyes igényünkről le kell mondanunk; csupa olyat teszünk közben, amihez semmi kedvünk; elfojtjuk az érzéseinket és vágyainkat (egy szoptatás hajnali négykor valószínűleg csak annak a javát szolgálja, akit megetetnek); ráadásul maradéktalanul felelősséget vállalunk a kicsinyünkért. A gyermekek ápolása ugyanakkor nem mentőakció. Aktuális felelősségvállalás, amelynek semmi köze ahhoz a fajta pátyolgatáshoz, amelyről eddig beszéltem. Másfelől, ha az elfoglalt szülő nem ügyel eléggé magára, megvan az esélye, hogy megtapasztalja a társfüggők jellegzetes szomorúságát. Mások a vallás felhatalmazásával jótékonykodnak. Hiszen folyvást azt halljuk, adjunk derűsen felebarátainknak. Tegyük 111
ki értük a lelkünket. Szeresd felebarátodat! - int a Szentírás, és mi megpróbáljuk követni a parancsot. Mindent megteszünk, hogy sikerüljön. Igazán mindent. Aztán persze csodálkozunk, hogy mi a baj velünk, mert keresztény elveink sehogyan sem akarnak működni. Mi több, az életünk is mintha mellékvágányra futna. A keresztényi elvekkel nincs is semmi baj, ahogyan talán az ön életével sincs. Itt a mentőakciók nem működnek. „Olyan ez, mintha seprűvel próbálnánk meg lepkét fogni" - jegye: meg az egyik barátom. Kivétel nélkül mindig ez zavarja össze a fejünket. Olyan önsorsrontó reakció ez, amellyel a társfüggők - miközben másokra akaszkodnak - eltávolodnak önmaguktól. Ujabb módja ez az irányítási kísérleteknek, de ennek is az lesz a vége, hogy minket hajtanak az uralmuk alá mások. A pátyolgatás egészségtelen szülő-gyermek kapcsolat, amely nemegyszer két ebbe belemenő felnőtt között alakul ki, máskor meg valóban felnőtt és gyermek között. A pátyolgatás haragot szül. Aki kéretlenül gondoskodik, dühödt szülő, barát vagy szerető lesz, esetleg elégedetlen, csalódott, megzavarodott keresztény. Akiken segítünk, vagy máris haragos, magatehetetlen áldozatok, vagy azokká válnak. Aztán fordul a kocka, és a gondviselőből lesz az áldozat. Bizonyára hallották Mária és Márta bibliai példázatát. Mialatt Mária vígan beszélgetett Jézussal és tanítványaival, Márta főzött és takarított. Egy idő után azonban - így szól a történet - Márta jól odavagdosta a lábasokat mérgében, s felrótta Máriának lustaságát. Neki kell elvégeznie minden házimunkát, panaszolta, mert a nővérének csak a henyélésre és az örömökre van esze. Nem ismerős ez valahonnan? Jézus azonban nem hagyta szó nélkül a családi perpatvart. Leintette Mártát, mondván, Mária jobban tudja nála, mi fontos, és mi nem. O jár az igaz úton. Jómagam úgy vélem, a példabeszéd értelme nem egyszerűen szó szerinti tartalma, miszerint a főzésnél és a takarításnál 112
többet ér az emberek társasága. Hitem szerint Jézus arra tanított itt, hogy vállaljunk felelősséget a választásainkért, s azt tegyük, amihez igazán kedvünk van, különben dühbe jövünk. Máriának talán azért volt igaza, mert ő a szíve szavát követte. Jézus sokakon segített, ám egyenesen tette, minden kertelés nélkül. Nem vette üldözőbe azokat, akiken segített. Ráadásul meg szokta kérdezni, mit akarnak tőle. Néha azt is megkérdezte, miért. O aztán igazán felelősnek tartott mindenkit a saját viselkedéséért. Nézetem szerint a pátyolgatás kiforgatja a Biblia szavait az adakozásról, a szeretetről és a segítésről. A Szentírásban ugyanis egyetlen szó sem esik arról, hogy előbb nyújtsunk támaszt valakinek, azután vájjuk ki a szemét. Sehol nem halljuk, hogy nyelvünket lógatva loholjunk valaki mellett, azután vegyük el a sétabotját, és verjük el vele. A gondoskodás és nagylelkűség üdvözlendő, dicséretes jellemvonások - amelyeket el kellene sajátítanunk -, sok társfüggő azonban félreértette a felszólítást: „Adj, amíg nem fáj!" Mi jóval azután is adunk, hogy fáj, nagyon fáj, rendszerint addig, amíg kétrét görnyedünk a kínoktól. Szép dolog, hogy az ingünket is odaadjuk, de valamit azért hagyjunk meg magunknak is. Elhiszem, hogy Isten azt szeretné, ha segítenénk embertársainkon, s megosztanánk velük az időnket, tehetségünket és pénzünket. Ugyanakkor amondó vagyok, hogy O azt javallja, fakadjon az adakozás önbecsülésből. Hitem szerint az emberszeretet gyakorlása akkor ér valamit, ha közben jól érezzük magunkat a bőrünkben, jó érzés jótékonykodnunk, és jó szívvel vagyunk az iránt, akit megsegítettünk. Hiszen Isten valamennyiünkben ott lakozik, ezért mindannyiunkhoz szól. Ha nagyon nem szívesen teszünk valamit, hát ne tegyük, legyen mégoly jótékony és emberbaráti cselekedetről is szó. Fontos továbbá, hogy ne olyasmit tegyünk meg másokért, amire önmaguk is képesek. Embertársaink nem gyámoltalan bébik, ahogyan mi magunk sem vagyunk azok. 113
„Isten úgy rendelkezett, hogy veszítsük el érte az életünket. O hagyta meg, hogy adakozzunk. Nem hinném ugyanakkor, hogy valaha is szándékában volt arra ösztönözni az embereket, hogy egészségtelen módon kövessék a Szentírás szavait" jelenti ki Dániel Johns tisztelendő atya, a stillwaterbeli Szentháromság evangélikus templom lelkipásztora. Az adni és segíteni tudás az egészséges életvitel és kapcsolatok nélkülözhetetlen része. Ugyanakkor azt is meg kell tanulnunk, mikor ne adjunk, mikor ne adjuk be a derekunkat, s mikor ne tegyünk meg valamit másokért. Ne gondoskodjunk például azokról, akik arra használnak minket, hogy kibújjanak a felelősség alól. Ez sem nekik, sem nekünk nem jó. Vékony választóvonal húzódik a segítség és a bántás, a jótékony és a kártékony adakozás között. Meg kell tanulnunk különbséget tenni közöttük. A gondoskodás egyszerre tevékeny cselekedet és magatartásforma. Egyesek számára egész életforma. Az én értelmezésemben szoros kapcsolatban áll a mártíromsággal (márpedig a társfüggőket gyakran vádolják meg ezzel) és a tetszeni akarással (újabb vád). Earnie Larsen szerint a „mártírok csak összekuszálják a dolgokat". Ilyenkor vakon hiszünk abban, hogy holmi ismeretlen okból fel kell áldoznunk önmagunk és mások boldogságát olyasvalamiért, ami nem követelne meg áldozatot. Szintén Earnie Larsen meglátása, hogy aki folyton tetszeni vágyik, az megbízhatatlan. Az ilyen ember hazudik, és gondviselőként egyedül önmagára nincs gondja. A pátyolgatásban az a legizgalmasabb, amikor abbahagyhatjuk. Ehhez persze meg kell értenünk a lényegét, és tudnunk kell, mikor esünk ebbe a hibába. A mentőakciókat például megtanulhatjuk felismerni. Tagadjunk meg minden ilyen akciót. Utasítsuk el, aki a segítségünkre kíván sietni. Vállaljuk a felelősséget önmagunkért, és engedjük, hogy mások is így tegyenek. Akár változtatunk magatartásunkon, körülményeinken, viselkedésünkön vagy gon114
dolkodásunkon, akár nem, a legemberségesebb, amit tehetünk, ha megszabadulunk az áldozattól: önmagunktól. KÉRDÉSEK,
JAVASLATOK
1. Ez a feladat időigényes, ám ha a pátyolgatás gondot okoz önnek, elvégzése nagy áttörésnek számít majd. írjon tele egy ív papírt a kötelességeivel. Gondolja végig a munka, a gyermeknevelés, a barátságok és a házastársi, avagy szerelmi kapcsolatok területét. Most részletesen foglalja írásba az életében szereplő személyek kötelességeit. Amennyiben megosztoznak egy bizonyos kötelességen, tüntesse fel ennek kívánatos arányát. Ha például a házastársa dolgozik, ön ellenben háztartásbeli vagy részmunkaidős, írja le, hogyan oszlik meg az anyagi és a háztartást illető felelősségvállalásuk. Meglehet, meglepődik majd, mennyi fölös felelősséget vett a nyakába, és milyen keveset engedett át másoknak. Talán felfedezi, annyira lekötötték mások ügyei, hogy elhanyagolta tényleges kötelességeit. 2. Ismerkedjék meg a Karpman-féle drámai háromszöggel, gondolja végig, hogyan hat ez az ön életében. Ha a mentőangyal szerepében találja magát, figyelje meg, milyen hangulatváltozásokon megy keresztül. Amikor épp neheztel, és úgy érzi, kihasználják, gondolja végig, miféle mentőakciókat hajtott végre. Gyakorolja e szerep elkerülését: mondjon nemet, amikor nincs valamihez kedve, s csak olyasmibe fogjon, amit ön is akar. Ne találgassa mások kívánságait, ragaszkodjon hozzá, hogy mondják meg nyíltan, mit kívánnak öntől. Nyilvánítsa ki ön is egyenesen a kívánságait. Ne vállalja magára mások kötelezettségeit. Ha megvonja a támogatását azoktól, akik hozzászoktak az ön pátyolgatásához, eleinte haragudni fognak vagy bosszankodnak. Elvégre is ön felborította a dolgok szokásos menetét. Mindez több fáradozást jelent a számukra, és immáron ki sem használhatják önt. Magyarázza el nekik a helyzetet. Engedje, hogy fe115
lelősséget vállaljanak a saját érzéseikért. Később talán még megköszönik önnek. Könnyen meglehet, hogy meg is lepik majd, néha éppen azok a legtalpraesettebbek, akikről a legkevésbé gondoltuk, hogy gondoskodni tudnak magukról. Miért is ne tudnának, ha magukra hagyjuk őket?
9 Belső függetlenség - Mi a baj velem? - kérdezte. - Valóban arra van szükségem, hogy egy hulla feküdjék az ágyamban? Csak így érzem jól magam? -
A L I C E B . , TÁRSFÜGGŐ, EGY ALKOHOLISTA FELESÉGE
- Én csak akkor érzem magam önállónak, amikor van valakim - mondta egyszer egy rendőrnő, aki több érzelmileg zavart férfival járt egymás után. - A férjem tíz éven keresztül részegen hevert a szófán, és egy fityinget sem hozott haza - mesélte egy másik hölgy, egy nagy humánszolgáltató vállalat vezetője. - Kinek van erre szüksége? Nekem azonban végig „kell" csinálnom - válaszolta meg a saját kérdését. - De hát miért? És ugyan minek? Egyik délután felhívott egy hölgy, aki nemrég lépett be az Al-Anonbe. Férjezett volt, és részmunkaidős ápolónőként dolgozott. O vezette a háztartást, ő intézte még a javításokat is, és ő vállalta a gyermeknevelés minden gondját (két fia volt). - El szeretnék válni a férjemtől - zokogta. - Nem tudom többé elviselni az iszákosságát. De kérem, mondja meg, mit gondol, meg tudok én állni a saját lábamon? A szavak változnak, a lényeg azonban ugyanaz marad. „Nem élek vele boldogan, de nélküle sem tudnék meglenni. Valamiért nincs elég erő bennem, hogy szembenézzek a magánnyal, amellyel pedig minden élő embernek szembe kell néznie, ha épp nem futamodik meg e feladattól, attól, hogy végső soron egyedül én vagyok felelős önmagamért. Ugyanakkor nem hiszem, hogy én erre képes volnék. Abban sem vagyok biztos, hogy akarom-e. Szükségem van valakire, bárkire,
117
aki elfeledteti velem ezt a végső magányosságot. Nem számít, milyen áron." Colette Downing is írt erről a gondolkodásmódról a Cinderella Complex című könyvében. Penelope Rusianoff szintén megvitatta a Why Do I Think Fm Nothing Without a Man? című munkájában. Jómagam pedig rengetegszer beszéltem a témáról. Akár gyengének és gyámoltalannak, akár erősnek és küzdőképesnek tűnik a társfüggő, a többség mégiscsak ijedt, nyűgös, sérthető gyerek, aki kétségbeesetten vágyik a szeretetre. Ez a bennünk élő gyermek úgy hiszi, hogy minket nem lehet szeretni, és soha nem talál vigaszra, érzelmi támaszra. Néha azonban a kelleténél is jobban kétségbeesik. Igen, cserbenhagytak minket, a valóságban és lelkileg is. Elutasították a szeretetünket. Bántalmaztak, kihasználtak. Soha nem voltak ott, amikor szükségünk volt rájuk, meg sem hallották és látták, mire vágyunk. Ezért kezdjük azt hinni, hogy ez mindig is így lesz. Sokan közülünk úgy gondolják, Isten is elhagyta őket. Pedig mi mindig ott voltunk, amikor segíteni kellett. A legtöbben kétségbeesetten vágyunk végre igazi támaszra. Szükségünk van valakire, bárkire, aki megment a magány, az elidegenedés és a szenvedés szakadékától. Ezt a szenvedést magunkban hordozzuk. Gyengének és bizonytalannak érezzük magunkat, ezzel szemben másokat erősnek és magabiztosnak látunk. Talán tudnak valami titkot, és attól ilyenek. Ezért aztán függő helyzetbe kerülünk tőlük. Függhetünk szeretőktől, házastársaktól, barátoktól, szülőktől vagy gyermekeinktől. Már a jelenlétük nélkül sem tudunk meglenni. Az is jólesik, hogy szükségük van ránk. Függeni kezdünk a szeretetüktől, akkor is, ha titkon úgy érezzük, soha nem kapjunk meg igazán, hisz a lelkünk mélyén úgy véljük, minket nem lehet szeretni. Eddig soha senki nem szeretett úgy bennünket, hogy odafigyelt volna ránk. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy a társfüggők szeretetéhsége kivételes jelenség. Az emberek többsége szerelmet 118
akar, társra, barátokra, szeretetre és elismerésre vágyik. Ezek természetes és egészséges vágyak. Bizonyos mértékű érzelmi függés az összes párkapcsolatban jelen van, még a legegészségesebbekben is.1 Sokakkal ellentétben azonban nekünk égető szükségünk van mások közelségére, olyannyira, hogy ez a sürgető szükség irányítja tetteinket. Márpedig ha túlontúl alárendeljük magunkat másoknak, abból semmi jó nem származik. Ezzel másokat teszünk meg boldogságunk letéteményeseivé. Én úgy vélem, hogy a társfüggőség kulcsa az, hogy másokban élünk, ennek pedig érzelmi bizonytalanságunk a legfőbb oka. A szüntelen megfelelni vágyás ugyanebből a bizonytalanságból fakad. Úgy képzeljük, hogy mások tudják a varázsszót, nem mi. Ok érzik jól magukat a bőrükben, mi nem. Minél kevesebb jót lelünk fel önmagunkban, annál inkább másokban keressük. Ok birtokolják mindezt, mi kisemmizettek vagyunk. A mi létezésünk senkinek nem fontos. Olyan sokszor becsaptak és elhanyagoltak minket, hogy ugyanezt tesszük önmagunkkal. Az emberi közelség utáni felfokozott vágyakozás s ezzel együtt annak tudata, hogy minket nem lehet szeretni, és senkiben nem bízhatunk meg, mélyen beleivódhat az emberi lélekbe. Néha azt képzeljük, cserbenhagytak minket, pedig nem is ez a helyzet. Égető vágyunk a közelségre megzavarja ítélőképességünket, és nem látjuk a szeretetet, pedig jelen van. Persze úgy, ahogyan azt mi elképzeljük, senki nem állhat a rendelkezésünkre: nem szív minket magába, nem pátyolgat, mint a gyermeket; nem tesz minket jóvá és teljessé. Oly sokat várunk az emberi kapcsolatoktól, hogy végül nagyon kevéssel is megelégszünk. Talán függővé válunk zavart személyiségű, problémás emberektől: alkoholistáktól és hasonlóktól. Akár olyanoktól is, akiket nem is kedvelünk vagy szeretünk különösképpen. Néha olyan égetően szükségünk van valakire, hogy szinte bárkivel kiegyezünk. Olyanokra lelünk így, akik nem törődnek a vágyainkkal, nem figyelnek oda 119
ránk. Megint olyan helyzetben találjuk hát magunkat, hogy akit kiválasztottunk, sehogyan sem lesz a támaszunk, pedig ez a legfőbb kívánságunk. Akár meg is győzzük magunkat, hogy nem tudunk élni az illető nélkül, hogy elhervadunk és meghalunk, ha ő távozik az életünkből. Ha alkoholistáról vagy mélyen zavart személyiségről van szó, elnézzük neki iszákosságát és őrültségét, csak hogy megtartsuk magunknak, ekképpen védelmezve meg érzelmi biztonságunk forrását. Oly sokra vágyunk, hogy a végén igen kevéssel is beérjük. Elvárásainkat mélyen az átlag alá szállítjuk. így esünk újra meg újra csapdába. „...Szó sincs többé Camelotról*. Már a személyességről sincs - írta Janet Geringer Woititz a Co-Dependency, An Emerging Issue című tanulmánykötet egyik értekezésében. - Bizarr torzulás ez. Azért maradok, mert... »végtére is nem üt meg«, »nem járja a kocsmákat«, »nem vesztette el az állását«. Mi mindent veszünk természetesnek mi, szegény nyomorultak! Még ha a legrosszabb válik is valóra! Még ha ver is minket. Még ha a kocsmákat járja is. Még ha munkanélküli is. Ön ennek ellenére felkiált: »De hát szeretem!« Mire én meg szoktam kérdezni: »Mondja, mi benne a szeretnivaló?« Ilyenkor rendszerint hallgatás a válasz. A függő ugyan hallgat, de az érzelmi csapda fogva tartó ereje nagyobb már, mint az ész szava."2 Nem azt állítom ezzel, hogy minden meghitt kapcsolatunk belső bizonytalanságon és függőségen alapul. Szó mi szó, a szerelem erősebb a józan észnél, és néha ez így is van jól. Ezért ha alkoholistát szeretünk, és ki akarunk tartani mellette, hát szeressük továbbra is, ha törik, ha szakad. Ugyanakkor az érzelmi bizonytalanság hajtóereje túltehet a szerelem erején. Ha nem bízunk eléggé önmagunkban, és nincs belső tartásunk, csapdába eshetünk. 3 Meglehet, félünk lezárni olyan kapcsola* Camelot az Arthur-mondakör mitikus birodalmának szíve, a soktornyú város, amely az egyetértés, a becsület és a bátorság jelképe - a Szerk.
120
tokát, amelyek kilátástalanok és kártékonyak. Talán engedjük, hogy a szerelmünk bántson és bántalmazzon, ez pedig soha nem szolgálja az érdekünket. A csapdába esett ember kiutat keres. A kapcsolatok csapdájában vergődő társfüggők is nagy valószínűséggel a menekülést tervezgetik. Néha a kiút egészséges és helyeslendő. Megtesszük például az első lépéseket az érzelmi és anyagi függetlenség felé. Az undependence (nem-függés) kifejezést Penelope Russianoff használta könyvében annak az egészséges egyensúlyi állapotnak a jellemzésére, amikor engedünk természetes, az emberi közelségre és a szeretetre irányuló emberi vágyainknak, ugyanakkor vigyázunk, nehogy kártékonyán függő helyzetbe kerüljünk társunktól. Talán visszaülünk az iskolapadba, munkába állunk, vagy olyan célokat tűzünk magunk elé, amelyek szabaddá tesznek. Rendszerint már akkor elkezdődik ez a folyamat, amikor még betegei vagyunk egy kapcsolatnak. Akad azonban olyan társfüggő is, aki rossz irányba menekül. Például ivászattal és drogokkal is megpróbálhat kiszabadulni börtönéből. Esetleg munkamániássá válik. Ujabb érzelmi függőséghez láncolja magát, mondjuk, egy másik alkoholistával. Azaz csöbörből vödörbe kerül. Sok társfüggő öngyilkosságon gondolkodik. Néhányuk számára csak a halál vethet véget annak az iszonyú kapcsolatnak, amelyben gyötrődnek. Az érzelmi függőség és megbéklyózottság érzése a menthető kapcsolatokat is leterheli. Még egy jó kapcsolatban is érezhetjük magunkat bizonytalanul, ezért nem tartunk távolságot, és nem gondoskodunk magunkról. Ezzel a másikat ugyanúgy fojtogatjuk, mint önmagunkat. Ha ráakaszkodunk a társunkra, okvetlenül észre fogja venni. Az ilyesmit nem lehet eltitkolni. Szögezzük le egyszer s mindenkorra: a túlzott függőség megöli a szerelmet. Az olyan kapcsolat, amelynek nem szerelem, hanem érzelmi bizonytalanság és függés az alapja, rendkívül kártékony, és nem is működik. Nemcsak magunknak ár121
tunk vele, de a másikat is elijesztjük, vagy azt vonzzuk magunkhoz, akit nem kellene. A végén megint csak ott tartunk, hogy valódi szükségleteinkre senki sem figyel oda. Közben persze ezek a szükségletek is egyre nagyobbak és kielégítetlenebbek lesznek. Kétségbeesésünk ezzel arányosan nő. Egész életünket a másik köré szőjük, így próbáljuk megvédelmezni biztonságunk és boldogságunk forrását. Ehhez le kell mondanunk a saját életünkről. A végén persze megharagszunk a társunkra, aki kedvére irányít minket. Függünk tőle. Azért haragszunk és neheztelünk rá, mert ő ural minket, rajta csüggünk, neki adjuk át minden jogunkat, ő rendelkezik felettünk. 4 A kétségbeesés és a függés egyéb kockázatokkal is jár. Ha engedjük, hogy a kétségbeesés szóljon bele a választásainkba, óhatatlanul kitesszük magunkat a nemi betegségek - herpesz és AIDS (szerzett immunhiányos betegség) - veszélyének. Nem biztonságos, ha ennyire elveszítjük önmagunkat az intim kapcsolatokban. Néha magunkat is becsapjuk, csak ne kelljen szembenéznünk a függőségünkkel. Ilyen trükk, ha istenítjük a párunkat, jegyzi meg Colette Downing („O egy lángész, ezért tartok ki mellette"). Máskor épp a lekicsinyléssel érünk célt („Nagy gyerek. A férfiak nem tudnak vigyázni magukra"). A függők kedvenc trükkje mégis a pátyolgatás. Dowling felsorakoztatja ezeket a taktikákat The Cinderella Complex című könyvében, s többek között Madelaine esetét idézi példának. Ez a hölgy erőnek erejével vonta ki magát egy kártékony kapcsolatból, amely alkoholista férjéhez, Mannyhez fűzte. Ez a függő személyiség legvégső trükkje: hinni abban, hogy gondoskodnunk kell a másikról, felelősséggel tartozunk érte. Madelaine-t mindig jobban izgatta a férje sorsa, mint a sajátja. Mindaddig, amíg rá figyelt - az ő henyeségére, határozatlanságára, italozására -, amíg „kettejük" számára ötölt ki megoldásokat, nem kellett önmagába néznie. Ezért került huszonkét 122
évébe annak felismerése, hogy ha úgy folynak tovább a dolgok, ahogyan addig, bizony pórul jár. Úgy végzi, hogy soha nem volt saját életei Tizennyolc esztendős korától a negyvenedik életéve betöltéséig Madelaine Boroff a férjébe kapaszkodott. Igyekezett elhitetni magával, hogy minden a legnagyobb rendben van, hogy a férje előbb-utóbb jó útra tér, ő pedig egy szép napon szabad lesz, hogy békés, kreatív belső életet éljen. Huszonkét éven keresztül hazugságban élt. Nem akart ő semmi rosszat, csak éppen túl gyáva volt az élethez, ezért hátat fordított az igazságnak. Elete bővelkedett drámai fordulatokban, annak belső dinamikája mégis meglehetősen ismerős. Az engedékenység, amelyet férje iránt tanúsított; a képtelenség, hogy kiszakadjon egy kimerítő, emésztő kapcsolatból - még gondolni sem tudott erre -, e jellemvonások a lelki függésben élő nők sajátjai.5 Miért tesszük ezt magunkkal? Miért vagyunk annyira bizonytalanok és sérülékenyek, hogy képtelenek vagyunk a saját életünket élni? Miért vagyunk ilyenek, amikor pedig az a puszta tény, hogy mindezt végigcsináltuk és túléltük, erőnket és rátermettségünket bizonyítja? Miért nem bízunk magunkban? Miért kételkedünk abban, hogy gondoskodni tudunk magunkról, amikor az egész környezetünkről mi gondoskodunk? Mi a baj velünk? Sokan közülünk gyermekkorunkban tanultuk meg ezeket a viselkedésmintákat. Valaki, aki nagyon fontos volt az életünkben, nem tudta megadni nekünk azt a szeretetet, elismerést és érzelmi biztonságot, amire szükségünk volt. Ezért úgy éltünk, ahogyan tudtunk, miközben továbbra is habozva és kétségbeesetten kutattunk valami után, ami soha nem jutott osztályrészünkül. Néhányan a mai napig fejjel mennek a falnak, hogy megkapják azt a szeretetet, amelyet apa és anya képtelen volt megadni. Ördögi kör, amelyből egyszer végre ki kell szakadnunk. A múltat pedig le kell zárnunk, mindörökre. 123
Talán azt tanultuk, hogy ne bízzunk meg önmagunkban. Ez történik, amikor egy érzés támad bennünk, de mások azt mondják, helytelen így érezni. Vagy amikor hazugsággal és következetlenséggel találjuk szemben magukat, mire azt halljuk, mi vagyunk a bolondok. Elveszítjük tehát a hitünket lényünk ama mély és fontos összetevőjében, amely érez és megérez, s biztonsággal igazodik el az élet dolgaiban. Rövidesen el is hiszszük, amit hallunk magunkról; azaz, hogy nincs ki a négy kerekünk, megbízhatatlanok és mindenestől gyanús alakok vagyunk. Körülnézve hiába látunk beteg, zűrös, felelőtlen embereket magunk körül, azt gondoljuk róluk: „Velük minden rendben van. Nem lehet másként. Hiszen ezt mondták. Velem viszont valami alapvető baj van." Elhagyjuk hát magunkat, és elveszítjük a hitünket abban, hogy meg tudunk állni a saját lábunkon. Némelyik nő eleve függeni tanult. Azt sulykolták belé, hogy másoknak rendelje alá az életét, hogy másnak adja át a gondviselő szerepét. Hiába a nőmozgalmak, sok nő legbelül fél, hogy egyedül marad. 6 Amúgy nem csupán a nők ilyen bátortalanok. Hiszen mindenki esendő. Olyanok is akadnak közöttünk, akiknek felnőtt korukig nem sérült az érzelmi életük, akkor azonban felfedezték, hogy alkoholistával élnek együtt. Semmi sem rombolja le gyorsabban az érzelmi biztonságot, mint amikor alkoholistát vagy más szenvedélybeteget szeretünk. Ezek a betegségek megkövetelik, hogy köréjük szervezzük az életünket. Mindennek zűrzavar, káosz és kétségbeesés a következménye. Még a legegészségesebb ember is kételkedni kezd magában, ha alkoholistával él együtt. A szerelem eltűnik, és óhatatlanul bekövetkezik az elhidegülés. Közben az érzelmi űr egyre nagyobb lesz, és persze ezzel együtt az öngyötrő kételyek is megsokasodnak. Az alkoholizmus érzelmileg ingatag embereket termel. Áldozatot farag belőlünk - a részeges félből és józan környezetéből egyaránt -, mi pedig kételkedni kezdünk tulajdon önállóságunkban. 124
Ha bármely okból úgy hiszik, hogy képtelenek megállni a saját lábukon, jó hírem van. Ez a könyv arról szól, hogyan vegyük a kezünkbe sorsunk irányítását. Ez a tárgya ennek a fejezetnek is. Nem vagyunk magatehetetlen áldozatok. Nem olyan nehéz, és nem lehet olyan ijesztő, hogy önmagunk legyünk, és felelősséget vállaljunk önmagunkért. Igenis van annyi erőnk, hogy meg tudjunk birkózni az élet nehézségeivel. Nem kötelező függenünk a környezetünktől. Nem vagyunk összenőve senkivel, nem vagyunk sziámi ikrek. Egy hölgy így beszélt erről: „Évekig azt mondogattam magamnak, nem tudok élni az aktuális kedvesem nélkül. Tévedtem. Négy férjem volt. Mind a négy halott, én azonban élek." Ha megértjük, hogy igenis meg tudunk lenni a társunk nélkül, az még nem jelenti azt, hogy nélküle is kell élnünk, mindamellett ez a felismerés felszabadítóan hathat, s mi talán megtanulunk úgy szeretni, hogy az mindkét félnek jó legyen. Hadd mondjam el, ami még „mellékesen" idetartozik. Semmi rejtélyes nincs benne, sőt könnyű dolog egyik napról a másikra függetlenné válni. Mindenekelőtt az érzelmi biztonság és a jelenlegi bizonytalan helyzetünk az, amit döntéseinkben figyelembe kell vennünk. Néha érzelmileg és anyagilag is függő helyzetbe kerülünk valakitől, azaz két - egymással összefüggő vagy egymástól független - gonddal szembesülünk.7 Egyiket se vegyük könnyedén; mindkettő komoly megfontolást igényel. Sem a szavaim, sem a reményeink nem csökkentik e tények jelentőségét. Ha akár érzelmileg, akár anyagilag függünk, ez bizony szigorú tény, és a tényeket nem hagyhatjuk figyelmen kívül. Mégis hiszek abban, hogy törekedhetünk az önállóságra. És tudva tudom, igenis kiharcolhatjuk magunknak, ha nagyon akarjuk. íme néhány ötlet, amelyet talán felhasználhatnak: 1. A lehetőségekhez képest zárjuk le a gyermekkori sérüléseket. Gyászoljuk meg akkori veszteségeinket. Gondoljuk végig, miként 125
befolyásolja jelenlegi tetteinket az, amit a gyermekkorunkból magunkkal hurcolunk. Egyik páciensem, aki balszerencséjére kétszer is alkoholista partnert fogott ki, a következőt mesélte nekem. Az apja akkor hagyta ott a családot, amikor ő ötéves volt. Ez alatt az idő alatt szinte folyamatosan ivott. Bár ugyanabban a városban laktak, csak ritkán látta az apját, miután elköltözött. A szülők válása után néhányszor meglátogatta ugyan, ennek a kapcsolatnak azonban nem volt semmi tartalma. Ahogy a lány felnőtt, időről időre felhívta az apját, hogy beszámoljon élete fontos eseményeiről: az érettségijéről, a házasságáról, első gyermeke születéséről, válásáról, újabb házasságáról és a második terhességéről. Valahányszor felhívta, az apja öt percet beszélt vele, bizonytalan ígéretet tett, hogy egyszer majd meglátogatja, aztán letette a kagylót. Páciensem nem sértődött meg különösebben. Valójában ezt is várta tőle, hiszen soha nem állt mellette támaszként. Szemlátomást nem is volt szándékában; nem vett részt ebben a kapcsolatban. Puszta szavakon kívül tőle semmi egyébre nem lehetett számítani. Mindez hozzátartozott az élet tényeihez, és nem hozta ki a sodrából a páciensemet, aki úgy tudta magáról, hogy már beletörődött az apja alkoholizmusába, sőt, fel is dolgozta azt. így ment ez évekig, és ezek alatt az évek alatt a hölgy saját alkoholista partnereivel vesződött. Egyik este - épp újabb válása kellős közepén tartott - csengett a telefon. Az apja volt az. Először fordult elő, hogy ő kezdeményezte a beszélgetést. A lánya szíve csaknem kiugrott a helyéről. Az apa a hogylétéről és a családjáról kérdezősködött - ez is új volt. Épp amikor a lány azt fontolgatta, szóba hozza-e a válását - ó, hogy vágyott apja vigasztaló szavaira! -, a férfi siránkozni kezdett. Bezárták egy pszichiátriai osztályra, nincsenek jogai, az egész méltánytalan, nem tudna-e közbenjárni érte? Ezt hallva, a lánya gyorsan befejezte a beszélgetést, letette a kagylót, leült a padlóra, és szitkozódni kezdett. 126
- Emlékszem, ahogy ott ültem a padlón, és azt sikoltottam: „Soha nem álltál mellém. Soha. Most pedig szükségem volna rád. Egyetlen egyszer engedtem ezt meg magamnak, és most is cserbenhagytál. Ehelyett azt kívánnád, hogy én gondoskodjam rólad..." Amikor aztán abbahagytam a sírást, furcsa béke szállt meg. Azt hiszem, ez volt az egyetlen alkalom, amikor megengedtem magamnak, hogy szomorkodjam vagy dühöngjek az apám miatt. Az elkövetkező hetekben azután megértettem; tényleg megértettem. Hát persze, hogy soha nem volt a támaszom. Hiszen alkoholista. Senki nem számíthatott rá, őt magát is beleértve. Arra is rájöttem közben, hogy a magamra erőltetett keménység máza alatt mennyire fáj ez a szeretethiány. Valahol mélyen azt az álmot szőttem, hogy a messze távolból szeret az apám. Szeret, és ha megtagad, az az én hibám. Valami baj van hát velem. Mostanra ráébredtem az igazságra. Nem arról van szó, hogy nem vagyok szerethető. Nem én rontottam el a kapcsolatunkat, bár tudtam, hogy én is elkövettem hibákat. Nem én, hanem ő volt mindennek az oka... Valami történt velem ez után a felismerés után Többé nincs szükségem arra, hogy egy alkoholista szeretetéért kuncsorogjak. Az igazság felszabadított. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy ennek a hölgynek minden gondja egy csapásra megoldódott a felismerés fényében és a gyászmunka végeztével. Talán vannak ennek még állomásai, emellett társfüggőségével is le kell számolnia. Mégis úgy hiszem, a történtek a segítségére voltak. 2. Dédelgessük a bennünk élő ijedt, szeretetéhes gyermeket. Ez a gyermek soha nem tűnik el teljesen, még a legönállóbb felnőttben sem. Az érzelmi ráhatások sírásra késztethetik, s a legváratlanabb pillanatokban léphet elő, hogy a figyelmünket követelje. Volt egy álmom, amely alátámasztja a fenti gondolatot. Almomban egy kilencéves kislányt napokra egyedül hagyott az anyukája. A gyermek felügyelet nélkül, késő éjjel kóborolt a környéken. Nem keveredett komoly bajba, csak az unalmát 127
akarta elűzni. Szemlátomást keresett valamit. Legfőképpen pedig félt sötétedés után egyedül maradni az üres házban. Ez a magány túl ijesztő volt. Amikor az anya végül hazatért, a szomszédok elpanaszolták, hogy a lánya őrizetlenül csatangol. Az anya megharagudott a kicsire, és kiabálni kezdett vele: - Nem megmondtam, hogy maradj otthon, amíg távol vagyok? Nem megmondtam, hogy ne kavarj bajt? - sikoltozta. A kislány egy szót sem szólt, nem is sírt. Csak állt ott lesütött szemmel, és csöndesen így felelt: - Azt hiszem, fáj a gyomrom. Ne bántsunk egy sérülékeny gyermeket, csak mert fél egyedül maradni a sötétben. Nem kell, hogy ő mondja meg, mit hogyan csináljunk, de nem hagyhatjuk teljesen figyelmen kívül a létezését. Hallgassuk meg, figyeljünk rá. Hadd sírja ki magát, ha ennek érzi szükségét. Vigasztaljuk meg. Találjuk ki, mi a kívánsága. 3. Ne keressük tovább másokban a boldogságot. Örömeink és jólétünkforrása nem bennük, hanem bennünk, magunkban lakozik. Tanuljuk meg felismerni ezt a forrást. Ne másokra figyeljünk, elégedjünk meg önmagunkkal. Ne várjuk el a külvilág jóváhagyását és dicséretét. Senkinek az elismerésére nincs szükségünk, de a saját magunkéra nagyon is van. Pontosan annyi esélyünk nyílik a boldogságra, mint bárki másnak. Találjuk meg és ápolgassuk belső békénket, derűnket és önbecsülésünket. A kapcsolatok segíthetnek, de ez nem lehet boldogságunk záloga. Alapozzuk önmagunkra érzelmi biztonságunkat. 4. Tanuljunk meg önmagunkra támaszkodni. Talán mások nem álltak mellénk, amikor kellett volna, mi azonban elkezdhetünk a támaszai lenni önmagunknak. Ne mondjunk le többé magunkról, a szükségleteinkről, kívánságainkról, érzéseinkről, az életünkről - semmiről, ami hozzánk tartozik. Vállaljuk önmagunkat. Megbízhatunk magunkban. Képesek vagyunk kezelni az eseményeket, megbir128
kózni a problémákkal, érzésekkel, amelyeket az élet elénk sodor. Megbízhatunk az érzéseinkben és az ítéleteinkben. Meg tudjuk oldani a problémákat. Még a megoldatlan problémákkal is együtt tudunk élni. Meg kell bíznunk abban a személyben, akitől most tanulunk függeni: önmagunkban. 5. Istenben szintén megbízhatunk. Ő mindig ott van, amikor hívjuk, és gondot visel ránk. Hitünk mély érzelmi biztonságot adhat. Hadd szolgáljak ismét egy példával. Egyik este a házunk mögötti közön kellett végigmennem az autómhoz. Gyanús környéken laktunk, ezért megkértem a férjemet, figyeljen a második emeleti ablakból, nem esik-e bántódásom. O beleegyezett. Ahogy otthonom biztonságát odahagyva lépkedtem a sötétben, félni kezdtem. Megfordultam, és megláttam a férjemet az ablakban. Onnan tartott szemmel, vigyázott rám. Abban a pillanatban elpárolgott a félelmem, és tökéletes biztonságban éreztem magam. Akkor jutott eszembe, hogy olyan ez, mint az istenhit, amely ugyanezt a biztonságérzetet nyújtja. Igen, O a gondunkat viseli, és én ilyen biztonságra törekszem. Némelyik társfüggő úgy gondolja, Isten magára hagyta. Hisz annyit szenvedtünk. Oly sokáig nem törődött velünk a kutya sem, hogy joggal kiálthatjuk: „Hová lettél, Uram? Hová mentél? Miért engedted, hogy mindez megtörténjen? Miért nem segítesz? Miért hagytál el engem?" Nem, Isten nem hagyott el minket. Mi hagytuk cserben önmagunkat. O változatlanul ott van a számunkra, és gondot visel ránk. Ugyanakkor elvárja tőlünk, hogy mi is tegyünk valamit, működjünk együtt vele. 6. Vetkőzzük le függőségünket. Vizsgáljuk meg, mennyiben függünk környezetünktől érzelmileg és anyagilag. Kezdjünk el önmagunkkal is gondolni, akár olyan kapcsolatban élünk, amelyet folytatni kívánunk, akár a szakítást fontolgatjuk. Cinderella Complex című könyvében Colette Dowling 129
„bátor sérülékenységet" javasol ehhez a lépéshez. 8 Azaz, ha félünk is, így kell tennünk. Éljük át érzéseinket, beszéljük ki magunkból a félelmeinket, fogadjuk el önmagunkat és jelen helyzetünket, aztán induljunk el a belső függetlenség rögös útján. Igenis meg tudjuk csinálni. A függés felszámolásához nem szükséges végig erősnek lennünk. Valószínűleg félünk, gyengének érezzük majd magunkat, és reménytelennek látjuk a helyzetünket. Ez tökéletesen rendjén van, akár még egészséges is. Az igazi erőt abból meríthetjük, ha átéljük érzéseinket, nem pedig abból, ha semmibe veszszük őket. Nem az az erős, aki mindig erősnek mutatkozik, hanem aki alkalomadtán beismeri gyengeségét és sebezhetőségét. Sokan közülünk ismerik a végtelenre nyúló éjszakákat, amikor nem jön álom az ember szemére. Sokan átélték már a bizonytalanság és a magány érzését, az égető fájdalmat, amikor annyi mindenre vágynánk, és senki nem hederít ránk. Néha bizony rögös út ez, és sehol egy reménysugár, amely megnyugtatná a szívünket. Nem érzünk mást, mint félelmet; nem látunk mást, csak sötétet. Egyik este éppen ilyen időben ültem a volán mögött. Nem szeretek vezetni, kiváltképp rossz időben. Alig láttam az utat, a fényszóró mindössze néhány métert világított be előttem. Közel álltam a pánikhoz. Bármi megtörténhet, ha így, félvakon vezetek! Aztán megnyugtató gondolatom támadt. Igaz ugyan, hogy csak néhány méterrel látok előre, ám ez a pár méter mindig ott van előttem. Nem éppen eszményi helyzet, meg kell hagyni, ám ha összeszedem magam, gondoltam, ép bőrrel megúszhatom. Ön is átvészelheti a hasonlóan rázós helyzeteket. Bízzon magában, és vigyázzon magára! És bízzon Istenben! Mindig ott lesz ön előtt az az életmentő néhány méter. Egyszerre mindig csak egy napunkkal törődjünk. KÉRDÉSEK,
JAVASLATOK
1. Vizsgálja meg az alábbi jellemzőket, s döntse el, függő vagy egészséges párkapcsolatban él-e: 130
JELLEMZŐK SZERETET (NYÍLT RENDSZER)
FÜGGÉS (ZÁRT RENDSZER)
Van mozgástér a fejlődésre, párunk fejlődését is kívánjuk.
Függő kapcsolat, amelyet a biztonság és a kényelem irányít. A szükséget és a szenvedélyt az érintettek szerelemnek hiszik, holott valójában félelem, bizonytalanság és magány uralja.
Eltérő érdeklődések és baráti kör, értékes külső kapcsolatok.
A pár csak egymásnak él, elhanyagolja a régi barátokat és érdeklődési kört.
Mindkét fél biztos önnön értékeiben, s belső gyarapodásra biztatja társát.
A felek egymás viselkedésével foglalkoznak. Önértékelésük a másik elismerésétől függ.
Bizalom, nyitottság.
Folyton újratermelődő féltékenység, félelmek és versengés.
A felek vigyáznak egymás emberi méltóságára.
Az egyik fél felfüggeszti igényeit a másik kedvéért, s megtanulja a lemondást.
Kockázatvállalás, szembenézés a valósággal.
A cél a tökéletes sérthetetlenség, minden kockázat kiküszöbölése.
131
Mozgástér a kapcsolat elmélyítésére, az érzések megtapasztalására.
Ismétlődő, ritualizált cselekvések.
A felek élvezni tudják az egyedüllétet.
Nem tudják elviselni az elválást (viszály idején sem), s csak még szorosabban kapaszkodnak egymásba. Távollét esetén elvonási tünetek étvágytalanság, nyugtalanság, csüggedés, zavart gyötrődés lesznek úrrá rajtuk.
SZAKÍTÁS Az önbecsülés feladása nélkül fogadják el.
Értéktelennek érzik magukat, a szakítás gyakran egyoldalú döntés.
A felek a legjobbat kívánják egymásnak, s később is megmaradnak barátoknak.
A kapcsolat erőszakos lezárása, nemegyszer gyűlölködéssel. A felek szándékosan fájdalmat okoznak egymásnak, vagy mesterkedni kezdenek a másik visszaszerzésére.
EGYOLDALÚ FÜGGÉS A valóság tagadása, ábrándvilágba menekülés, a másik érzéseinek túlbecsülése.
A függő önmagán kívül keresi a megoldást: iváshoz, szeretőhöz menekül, változtat az élethelyzetén. 9
132
ÍO
Éljük a magunk életét! Élni és élni hagyni! -
A TIZENKÉT LÉPÉSES PROGRAM JELSZAVA
Mondandóm lényege változatlan e könyv lapjain: nézetem szerint a legbiztosabb módja annak, hogy a bolondokházába kerüljünk, ha folyvást mások dolgaival foglalkozunk. Ezt az aranyigazságot megfordítva: az egészséghez és boldogsághoz vezető legrövidebb út az, ha a magunk háza tája előtt söprögetünk. Sok fogalmat és gondolatot megbeszéltünk már ezzel kapcsolatban. Megvizsgáltuk a társfüggőségre jellemző reakciókat. Azt is megtanultuk, miként reagálhatunk egészségesen, távolságot tartva. Mi marad azonban azután, hogy kiszabadultunk mások szorításából? Pusztán önmagunkra hagyatkozhatunk. Emlékszem a napra, amikor szembenéztem ezzel az igazsággal. Jó ideje másokat hibáztattam saját balsorsomért. „Te vagy az oka annak, hogy ide jutottam - sikoltottam. - Nézd, mit tettél a perceimmel, az óráimmal, az életemmel!" Miután azonban megtanultam távolságot tartani, s felelősséget vállaltam önmagamért, rájöttem, hogy nem okolhatok senki mást a helyzetemért, sőt ezek a vádaskodások éppenséggel ürügyül is kínálkoznak. Ezzel együtt is reménytelennek tetszett azonban a jelen és a jövő, az egész sorsom. Az ilyen élet nem túlságosan lelkesítő. Meglehet, annyira el voltunk foglalva másokkal, hogy elfeledkeztünk az élet könynyen megszerezhető, csöndes örömeiről. Gyötrelmeink közepette azt gondoljuk, nincs is saját életünk, nem látunk túl a kínjainkon. Márpedig ez így nem igaz. Többek vagyunk, többek lehetünk a gondjainknál. 1 Jó, eddig 133
/
sokat szenvedtünk, de ennek nem kell mindig így lennie. Es nem is lesz, ha megváltozunk. Nem csak rózsák szegélyezik az utunkat, de még a rózsa mellett is számíthatunk tövisekre. Ám fejlődhetünk, és fejlődnünk is kell. Ahogy egyik barátom szokta mondani: „Legyen életed!" Némelyik társfüggő erre azt mondhatja, az az élet, amelyben nincs izgalom, nincs jövő és cél, meg sem érdemli, hogy éljük. Ez így nem igaz. Hiszem és vallom, hogy mindenki számára létezik értelmes életcél, és ez nem az, hogy gépies függelékek, kézre eső kellékek legyünk. Úgy vélem, akkor érzünk rá ennek az ízére, ha a kezünkbe vesszük saját sorsunk irányítását. Ilyenkor már együttműködünk az élettel, s megnyílunk a bennünk lakozó, s a számunkra tartogatott sok-sok jó előtt. 2 Végig e könyv lapjain többször beszéltem az önmagunkról való gondoskodásról. Nos, sokan élnek vissza ezzel a gondolattal. Nemritkán olyanok hangoztatták előttem, akik arra használták, hogy rákényszerítsék az akaratukat másokra, hogy önmagukon kívül senki másra ne figyeljenek. Például: „Ugyan nem hívtál meg, de az öt gyerekkel meg a macskával beugrottunk. Úgy egy hétre maradunk! Kicsit magamról is gondoskodnom kell." Használták aztán ezt a kifejezést azok is, akik üldözőbe vettek vagy büntettek másokat, ahelyett hogy feldolgozták volna a haragjukat. Például: „Egész nap szekálni foglak, mert nem azt tetted, amit elvártam tőled. Ne haragudj, de hát magamról is gondoskodnom kell." De a felelősség elhárítására is kitűnően alkalmas ez a mindentudó fordulat. Például: „Tudom, hogy a fiam a fürdőszobában heroinnal lövi magát, de ez az ő gondja. Nem fogok miatta aggódni." Vagy: „Elmegyek az áruházba, és elköltők ötszáz dollárt. Nem érdekel, hogyan fizetem majd ki. Elvégre magammal is törődnöm kell." Nos, nem erre gondolok, amikor azt javaslom, gondoskodjunk magunkról. Ez a magatartásforma a felelősség vállalását is jelenti. Felelős vagyok az életemért. Felelős vagyok azért, hogy odafigyelek-e spirituális, érzelmi, fizikai és anyagi szük134
ségleteimre. Felelős vagyok azért, hogy felismerjem és kielégítsem ezeket. Felelős vagyok azért, hogy megoldjam a gondjaimat, vagy megtanuljak együtt élni azokkal, amelyeket nem tudok megoldani. Felelős vagyok a döntéseimért. Felelős vagyok azért, amit adok, és amit kapok. Felelős vagyok céljaim kijelöléséért és azok megvalósításáért. Felelős vagyok azért, hogy mennyire tudom élvezni az életet, vagy hogy találok-e örömet napi teendőimben? Felelős vagyok azért, hogy kit szeretek, és hogyan választom meg érzelmeim kifejezési módját. Felelős vagyok azért, hogy miként bánok másokkal, és milyen bánásmódot engedek meg nekik. Felelős vagyok a kívánságaimért és a vágyaimért. Én magam mindenestől fontos vagyok. Érek valamit. Számítok. Bízhatom az érzéseimben és ítéleteim józanságában. Nagyra tartom az igényeimet és a szükségleteimet. Nem érdemlem és el sem tűröm a tartósan rossz bánásmódot vagy a bántást. Jogaim vannak, és a felelősségeim közé tartozik e jogok kinyilvánítása. A döntések, amelyeket meghozok, valamint magatartásom önérzetemet tükrözik. Döntéseimben figyelembe veszem a magam iránti kötelességeimet. Választásaimban figyelembe kell vennem mások - a házastársam, a gyermekeim, a rokonaim és a barátaim - iránti kötelességeimet. Ehhez meg kell vizsgálnom, pontosan melyek is ezek. Ugyanakkor elismerem a körülöttem élők jogát arra, hogy a saját életüket éljék, úgy, ahogyan jónak látják. Nincs jogom belegázolni az önállóságukba, és ez fordítva is áll. Az önmagunkkal való törődés alapja a kölcsönös megbecsülés. Ez egyet jelent azzal, hogy megtanuljuk felelősen élni az életünket. Azt jelenti, hogy nem avatkozunk bele mások életébe. Tesszük ezt mindaddig, amíg ők sem avatkoznak a mi döntéseinkbe. Az önmagunkról való gondoskodás nem olyan önző dolog, mint sokan feltételezik, de nem is olyan önzetlen, mint sok társfüggő képzeli. Az elkövetkező fejezetekben sorra vesszük egyes válfajait: a célok kitűzését, érzéseink feldolgozását, a tizenkét lépéses 135
programot, és még sok mást. Hitem szerint valóságos művészet ez, amelynek lényege egy sokaktól idegen alapgondolat: adjuk meg magunknak, amire szükségünk van. Mindez eleinte megdöbbentheti a családunkat. A legtöbb társfüggő semmit sem kér magának. Nem is törődik a kívánságaival és a szükségleteivel. (Végig a könyv során felcserélhetően használtam e két kifejezést, de mindkettőt nagy tiszteletben tartom.) Sokan tévesen azt hisszük, hogy a vágyaink és a szükségleteink nem elég fontosak, ezért a legjobb hallgatnunk róluk. Némelyek egyenesen rossznak és kártékonynak gondolják, hogy nekik is lehetnek kívánságaik, ezért megtanulták elfojtani ezeket, és elhessegetni a tudatukból. Nem tanultuk meg néven nevezni szükségleteinket, vágyainkat és kívánságainkat, sem azt, hogy hogyan tegyük szóvá, ha valaki nem törődik velük. Van, akinek pontosan ezzel van a legnagyobb gondja. Igazán nem nehéz megadni magunknak, ami kijár. Szerintem ez hamar elsajátítható. A recept egyszerű: távolodjunk el az adott helyzettől, és kérdezzük meg: „Mire van szükségem ahhoz, hogy gondoskodjam magamról?" Ezután már csak belső hangunkra és a bennünk élő magasabb rendű hatalomra kell figyelnünk. Tartsuk tiszteletben, amit megtudunk. Hagyjunk fel egyszer és mindenkorra ezzel a beteges önbüntetéssel mindazért, amit érzünk, gondolunk és akarunk; ezzel az értelmetlen figyelmetlenséggel önmagunk és mindaz iránt, amit belső hangunk hasztalan próbál közölni velünk. Mit gondolnak, hogyan visel ránk gondot a Teremtő? Mint korábban mondtam, nem csoda, ha azt képzeljük, cserbenhagyott minket, amikor mi is cserbenhagyjuk önmagunkat. Legyünk irgalmasak magunkhoz, fogadjuk el magunkat. Nem egyszerűen csak esendő emberek vagyunk, hanem tudatos emberi lénynek teremtettünk. Szeressük magunkat, és akkor talán másokat is tudunk majd szeretni. 3 Hallgassunk oda arra, amit énünk mond nekünk a szükségleteinkről. Talán arra 136
van szükségünk, hogy sietve teremtsünk emberi kapcsolatokat, talán arra, hogy lassítsunk kissé, és kipihenjük magunkat. Talán tornáznunk vagy épp szunyókálnunk kellene. Talán munkába kellene állnunk, de az is lehet, hogy kevesebbet kellene dolgoznunk. Talán csak egy ölelésre, csókra, hátba veregetésre van szükségünk, de arra nagyon. Lepjük meg néha magunkat valamivel: új frizurával, ruhával, cipővel, játékszerrel, színházi estével vagy egy utazással. Máskor a munkára van égető szükségünk. Megint máskor valamely jellemvonásunkat kell erősítenünk vagy kiküszöbölnünk; a kapcsolatainkon tanácsos dolgoznunk, vagy felelősséget kell vállalnunk másokért, esetleg önmagunkért. Az, hogy megadjuk n- agunknak, amire szükségünk van, nem jelent okvetlenül ajándékokat - mindenekelőtt felelősségvállalást jelent, nem pedig felelőtlen pazarlást. Szükségleteink különbözőek, és pillanatról pillanatra, napról napra változnak. Vajon az az őrült szorongás nyomaszt-e minket, amely a társfüggőség sajátja? Ha így van, menjünk el egy Al-Anon ülésre. Borús, lehangoló gondolatok gyötörnek? Talán meditációs könyvre vagy lelkesítő szépirodalomra van szükségünk. Az egészségünk aggaszt bennünket? Nosza, menjünk orvoshoz. Rosszalkodnak a gyerekek? Okosabban kellene fegyelmeznünk őket. Idegenek gázolnak a jogainkba? Jelöljük ki a határainkat. Gyomrunkat szorongatják az indulatok? Dolgozzuk fel az érzéseinket. Talán távolságot kellene tartanunk, lelassulnunk, kiigazítanunk a helyzetet, beavatkoznunk, új kapcsolatba kezdenünk vagy beadnunk a válókeresetet. Minden rajtunk múlik. Mit gondolnak, mi legyen a következő lépés? Amellett, hogy megadjuk magunknak, amire szükségünk van, nyíltan felkérhetjük erre környezetünket. Ez is része a felelős emberi létezésnek és az önmagunkkal való törődésnek. Aki teljesíti önnön kívánságait - véli Phil L. Hansen tiszteletes -, az önmaga tanácsadójává, bizalmasává, lelki atyjává, legjobb barátjává és gondviselőjévé lép elő abban az izgalmas 137
kalandban, amelybe belefogott: hogy a saját életét élje. Hansen tiszteletes országos szaktekintély a függőség terén. Szavai azt sugallják, hogy minden döntésünket a valóságra és önnön érdekeinkre alapozzuk. Ugyanakkor szem előtt tartjuk másokra vonatkozó kötelességeinket, ahogy egy felelős embertől elvárható. Egyszersmind azt is tudjuk, hogy számítunk. Kiirtjuk a „talánokat" a döntéseinkből, s megtanulunk bízni magunkban. Azt, hogy gondoskodjunk saját szükségleteinkről, s megtanuljunk belülről irányított életet élni,* csak hittel tudjuk keresztülvinni. Igen, nagy-nagy hit szükségeltetik ahhoz, hogy a saját életünket éljük. Naponta tennünk kell ezért valamit, előbbre kell lépnünk egy lépéssel. Miközben mindezt tanulgatjuk, nézzük el magunknak tévedéseinket, s gratuláljunk, ha valamit jól csinálunk. Amiatt se fájjon a fejünk, ha átlagon aluli vagy közepes a teljesítményünk. Ez is hozzátartozik az élethez. Tanuljunk meg nevetni önmagunkon és emberi gyarlóságainkon. Ne nevessünk azonban akkor, amikor sírhatnékunk támad. Vegyük magunkat komolyan, de ne essünk túlzásba. Végül talán magunk is felfedezzük a következő meglepő igazságot: az életben csak ritkán segít, ha nem törődünk magunkkal, s nem adjuk meg magunknak, amire szükségünk van. Valójában a legtöbb helyzet javul, ha kezünkbe vesszük a történések irányítását, és hangot adunk kívánságainknak. Én is most tanulom, hogyan gondoskodhatom magamról, és sok olyan embert ismerek, aki szintén elsajátította ezt a tudományt. Remélem, egyszer minden társfüggő követi a példánkat. KÉRDÉSEK,
JAVASLATOK
1. Napközben álljon meg többször teendői végzése közben, és kérdezze meg magától, mire van szüksége. Ismételje ezt mi* A belülről irányítottság Dávid Riesman amerikai szociológus kifejezése a Ford.
138
nél gyakrabban, de legalább napjában egyszer, válsághelyzetben akár óránként. Aztán adja meg magának, amire szüksége van. Mire van szüksége a környezetétől? Üljön le hozzátartozóival alkalmas időben, és beszélje meg velük.
11 Kezdjünk szerelmi viszonyt önmagunkkal! Mindenek fölött Légy hű magadhoz: így mint napra éj, Következik, hogy ál máshoz se léssz. W I L L I A M SHAKESPEARE: H A M L E T *
„Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat!" Az a baj sok társfüggővel, hogy követi ezt a keresztényi intést. Ennél is roszszabb, hogy sokan közülünk nem is tudják elképzelni, hogy úgy szeressenek, vagy úgy bánjanak másokkal, ahogyan mi bánunk magunkkal. Nem is mernénk, mások meg nem is engednék ezt meg nekünk. A legtöbb társfüggő kóros önbizalomhiányban szenved. Bizonytalan, mégis végtelenül nyomasztó érzés ez. Nem érezzük jól magunkat a bőrünkben, nem szeretjük magunkat, egyáltalán, meg sem fordul ez a lehetőség a fejünkben. Sokak számára az önbizalomhiány egyenesen szépítő fogalmazás. Nem elég, hogy nem szeretjük, egyenesen gyűlöljük magunkat. 1 Már a fizimiskánk sem tetszik. Ki nem állhatjuk a megjelenésünket. Butának, kétbalkezesnek, tehetségtelennek tartjuk magunkat, s ezt sok esetben azzal tetézzük, hogy úgy gondoljuk, minket nem lehet szeretni. 2 Még a gondolatainkat és az érzéseinket is helytelennek és elhibázottnak véljük. Különben is, mit számítanak. Úgy hisszük, nem vagyunk fontosak. Meggyőződésünk, hogy a szükségleteink sem fontosak, társunk vágyait és terveit pedig egyenesen szégyelljük. Kisebbségi érzések gyötörnek minket, nem csupán alábbvalók vagyunk má* I. felvonás, 3. szín, Arany János fordítása - a Ford,
140
soknál, de haszontalan semmirekellők is. Soha nem éreztük jól magunkat a bőrünkben. Nem rózsaszín szemüvegen keresztül, de barna piszokrétegen át nézzük a világot. Meglehet, megtanultuk elrejteni érzelmeinket azzal, hogy elegánsan öltözünk, jó a frizuránk, szép a lakásunk és elfogadható az állásunk. Van mivel dicsekednünk, e külsőségek alatt azonban sötét kínzókamra rejtőzik; titokban itt sanyargatjuk magunkat. Néha ország-világ szeme láttára megbüntetjük magunkat, például lealacsonyító dolgokat adunk mások tudtára. Ilyenkor szinte felszólítjuk őket, hogy segítsenek megvetni önmagunkat. Ilyen eset, amikor a vallási szokások segítségével csiholunk ki magunkból bűntudatot, vagy amikor hagyjuk, hogy bántsanak minket. A legjobban azonban némán rágódunk. Szüntelenül ostorozzuk magunkat, egy sereg „kellenével" terheljük meg a lelkiismeretünket, s szinte bűzlünk a bűntudattól. Ne keverjük ezt össze az őszinte lelkiismerettel, amely változtatásra ösztönöz, s ráébreszt minket önmagunkra, a világra és a bennünk élő magasabb erőkre. Ehelyett folyvást lehetetlen helyzetekbe keveredünk, amelyekben egyetlen választásunk marad: szégyenkezni. Gondolunk valamire, aztán meggondoljuk magunkat. Átélünk egy érzést, később azonban úgy véljük, nem lett volna szabad. Ezeket a helyzeteket nem lehet helyrehozni, jóvátenni, mert nem is vagyunk hibásak. Megbüntettük magunkat, hogy megkapjuk a szokásos szorongás-, elfojtás- és bosszússágadagunkat. Csapdát állítunk önmagunknak. Az én kedvenc önkínzási formám olyan dilemma, amikor két dolog között kell választanom. Abban a percben ugyanis, hogy meghoztam a döntésemet, máris eszembe jut, hogy a másik választás lett volna a helyes. Amikor azonban váltok, megint csak fordítva gondolom, és így tovább. Másik kedvencem, amikor megfésülködöm, kisminkelem magam, a tükörbe nézek, és így szólok: „Fúj, ezt nem kellett volna." Némelyikünk úgy hiszi, akkorát tévedett, hogy nem is számíthat megbocsátásra. Megint mások egész életüket egyetlen 141
nagy tévedésnek gondolják. Minden, amit teszünk, merő tévedés. Olyan is van, aki ugyan azt hiszi magáról, hogy semmit sem tud jól elvégezni, egyszersmind azonban a tökéletesség rabja is, és ezt el is várja magától. Egyszóval lehetetlen helyzetekbe sodorjuk magunkat, és csodálkozunk, hogy nem tudunk kimászni belőlük. Végezetül azzal adjuk meg magunknak a kegyelemdöfést, hogy szégyenbe hozzuk magunkat. Nem tetszenek saját tetteink, de mi sem tetszünk magunknak. Alapvetően úgy érezzük, hogy nem ütjük meg a mércét. Titokzatos okokból Isten életképtelennek alkotott minket. A társfüggőségben - ahogyan az élet más területein is minden összefügg mindennel, és egyik dolog elvezet a másikhoz. Szóba sem jöhet, hogy valaha is mi lehetnénk az elsők. Nemegyszer azt képzeljük, akkor érdemeljük csak meg, hogy levegőt vegyünk, ha gondot viselünk másokra, ezért soha nem mondunk nemet. A hozzánk hasonló jelentéktelen figurának ki kell tennie magáért, hogy észrevegyék. Akinek van sütnivalója, az nem élvezheti a társaságunkat. Úgy érezzük, valamiféle többletet várnak el tőlünk az emberek, ha a barátságukra pályázunk. Közismert tüskésségünk abból adódik, hogy mi, társfüggők, egyrészt úgy érezzük, felette állunk mindenkinek, másrészt olyan kicsiny az önbecsülésünk, hogy bármely vélt támadástól megsemmisülünk. Annyira alulértékeljük magunkat, és annyira vágyunk a tökéletességre, annyira félünk a megszégyenüléstől, hogy a legcsekélyebb kritikát sem tűrjük el. Részben azért is vagyunk kekeckedők, azért bírálgatunk folyton másokat, mert önmagunkkal is ugyanezt műveljük. Elhiszem Earnie Larsennek és a többi szaktekintélynek, hogy kisebbségi érzésünk és önutálatunk kapcsolatban áll a társfüggőség megannyi jellemzőjével: a mártírkodással, az önsanyargatással, a munkamániával, az örömtelenséggel, a habozással, nagy rakás bűntudattal és bizonytalansággal, a meghittség és az elkötelezettség kerülésével, kártékony kapcsola142
tok kezdeményezésével és fenntartásával, továbbá a hozzánk illő partnerek elhessegetésével. Ráadásul az önkínzás számtalan eszközét ismerjük, ilyen a nagyevés, szükségleteink elhanyagolása, magunk szüntelen összemérése másokkal, versengési vágy, megszállottság, rágódás fájdalmas emlékeken vagy a jövőben bekövetkező szenvedés elképzelése. Mi lesz, ha újra inni kezd? - gondoljuk. Mi történik, ha viszonyt folytat? Mi lesz, ha tornádó söpri el a házunkat? Ez a „mi lesz, ha" magatartás mindig jókora adag félelmet gerjeszt. Halálra rémítjük magunkat, aztán csodálkozunk, miért is ijedeztünk oktalanságokért. Nem, nem szeretjük magunkat, és nem hagyjuk, hogy bármi jóban részesüljünk. Nem érdemeljük meg. Társfüggőként furán ellentmondásos viszonyba kerülünk önmagunkkal. 3 Van, aki gyermekkorából hozta magával ezt az önutálatot, feltehetően egy alkoholista szülő közreműködésével. Olyan is akad, aki úgy dupláz rá italozó szüleire, hogy alkoholistával házasodik össze. Az ilyen szerencsétlen amúgy is törékeny önbizalommal lépett a felnőtt kapcsolatokba, amelyek rövidesen önbecsülése maradékát is porrá zúzzák. A kisebbség lelkileg épen lépett ki a felnőtt életbe, s nem is volt addig semmi baja, amíg össze nem találkozott azzal, aki megtanította gyűlölni önmagát. Az alkoholizmus és a többi szenvedélybetegség mind a betegek, mind a társfüggők önértékelését lerombolja. Ne feledjük, ezek a kóros állapotok önpusztítók. Sokan közülünk nem is tudtak kisebbségi érzéseikről és önutálatukról, mert az alkoholistákkal vagy az életükben szereplő félőrültekkel összemérve nincs bennük semmi kivetnivaló. Csakhogy a kisebbségi érzés bármikor belénk költözhet, ha engedjük. Valójában mindegy, mikor kezdjük el az öngyötrést, a lényeg, hogy most rögtön hagyjuk abba, és gondolatban öleljük meg magunkat. Minden rendben van velünk. Úgy vagyunk jól, ahogyan vagyunk. A gondolatainkban sincs hiba. Jó időben va143
gyünk jó helyen. Semmi bajunk. Alapjában véve, persze. Ha hibáztunk, hát istenem, a legjobb tudásunk szerint cselekedtünk. Még a társfüggőségünk velejárói - irányító hajlamunk, mentőangyal-akcióink és a velük összefüggő személyiségtorzulások - is rendben vannak. Olyanok vagyunk, amilyennek a Teremtő szánt minket. Eddig számos gondról és kérdésről beszéltem, amelyeken változtatni kellene; olyan célkitűzések ezek, amelyekkel jobbá tehetjük az életünket. Minden rendben van azzal, amilyenek e pillanatban vagyunk. A társfüggők valójában kedves, nagylelkű, jószívű és gondoskodó emberek. Egyszerűen csak megengedtük magunknak, hogy behúzzanak a csőbe, hogy bántsanak minket, most azonban megtanuljuk, hogyan vessünk véget mindennek. A gondjaink nem azonosak velünk. Ha van egyáltalán visszataszító személyiségvonásunk, akkor az az önutálatunk és az önostorozásunk. Ez egyszerűen nem tűrhető és nem fogadható el tovább. Hagyjuk hát abba önmagunk hibáztatását azért is, mert ostorozzuk magunkat. 4 Ez a rossz szokásunk sem égbekiáltó hiba, mindamellett le kell szoknunk róla. Szeressük és babusgassuk magunkat. Fogadjuk el csodálatos énünket, annak minden hibájával, bolondságával, erősségével és gyengeségével, gondolataival és érzéseivel egyetemben. Ez az, amire mindent építhetünk. Ilyenek vagyunk, ilyennek alkotott minket a Teremtő. Éspedig nem tévedésből. Mi vagyunk a legnagyobb csoda, ami megeshet velünk. Higgyenek nekem, és menten könnyebb lesz az életük. Az egyetlen különbség a társfüggők és a többiek között, hogy az utóbbiak nem gyötrik szüntelenül magukat. Végül is mindenki hasonlókat gondol és érez, egy anyagból gyúrtak minket, embereket. Néha tévedünk, néha nem. Ne bántsuk hát magunkat. Nem vagyunk másodrangú állampolgárok. Nem járja, hogy másodkézből vett életet éljünk! És nem járja, hogy a második 144
legjobb jusson nekünk a párkapcsolatokban! Igenis szerethetők vagyunk, érdemes minket közelebbről is megismerni. Akik szeretnek és kedvelnek minket, nem botorságból teszik. Jogunk van a boldogsághoz.5 Megérdemeljük a jót. A szépeket és okosakat ugyanolyan fából faragták, mint minket. Az egyedüli különbség az, hogy ők hagyják érvényre jutni és csillogni előnyös tulajdonságaikat. Azok, akik sziporkázóan szellemesek, ugyanolyanok, mint mi. Ők azonban rendben vannak magukkal. Azok sem másmilyenek, akik verhetetlenül magabiztosnak és lazának látszanak. Csak éppen amikor átverekedték magukat a félelmetes helyzeteken, azt mondták maguknak, hogy meg tudják csinálni. A sikeresek is csak emberek. Abban különböznek tőlünk, hogy ők szüntelenül előrenéztek, fejlesztették adottságaikat és képességeiket, s célokat tűztek maguk elé. Ugyanolyanok vagyunk, mint a tévé sztárjai vagy a filmcsillagok; napjaink hősei és bálványai. Többé-kevésbé valamennyien hozott anyagból dolgozunk: halandó mivoltunkból. A különbség az, hogy miként érzünk önmagunk iránt. Jók vagyunk. Igen, elég jók. Megérdemeljük az életet. Szorongásaink és félelmeink zöme, gondolom én, abból fakad, hogy folyvást azt mondjuk magunknak, hogy nem vagyunk elég erősek szembenézni az élet helyzeteivel. Nathaniel Branden „az életképtelenség titkos érzésének" nevezi ezt a nyomasztó lelkiállapotot. 6 Én most azt mondom, igenis életképesek vagyunk. Csak nyugalom. Bárhová menjünk is, és bármi legyen is a dolgunk, alkalmasak vagyunk rá. Jól fogunk teljesíteni. Higgyük el! Minden rendben van azzal, hogy azok vagyunk, akik. Ki mások is lehetnénk? Egyszerűen végezzük jól, amit ránk bíztak. Mi mást tehetnénk? Néha persze nem vagyunk csúcsformában, de ezzel sincsen semmi baj. Lesznek talán ilyen-olyan érzéseink, gondolataink és sebeink, ahogy átevezünk az életen, ez azonban mindenkivel így van. Ne mondjuk hát folyton, hogy mások vagyunk, mint a többiek. 145
Legyünk jók magunkhoz! Legyünk megértők és kedvesek! Hogyan várhatjuk el magunktól az önállóságot, ha gyűlöljük és utáljuk magunkat? Szüntessük meg belső ellentmondásainkat! Ne hibáztassuk magunkat, de ne is vegyük magunkra az áldozat szerepét! A pokolba a bűntudattal! A szégyen és a bűntudat hosszú távon csak ártanak, csupán pillanatnyi hasznuk van: annak jelzése, hogy áthágtunk valamiféle erkölcsi törvényt. Félre tehát velük! Félre a sok „kellenével". Vegyük észre az önkínzás eme pillanatait, s tegyünk meg mindent, hogy pozitív üzeneteket közvetítsünk önmagunk felé. Ha meg kell tennünk valamit, hát tegyük meg. Ha azonban csak önmagunkat gyötörjük, hagyjuk abba. Meglátjuk, menten könnyebb lesz. Nevessük ki magunkat; mondjuk magunkban, hogy minket aztán nem lehet átrázni, öleljük meg magunkat, majd pedig intézzük tovább ügyes-bajos dolgainkat tetszésünk szerint. Akit valódi bűntudat mardos, nézzen szembe vele. Isten mindenkinek megbocsát. Látja, hogy a legjobb tudásunk szerint cselekedtünk, még ha rosszul sült is el a dolog. Ne bűntudatunkkal bizonygassuk Istennek vagy bármely földi halandónak a szeretetünket. 7 Meg kell bocsátanunk önmagunknak. Végezzük el a tizenkét lépéses program negyedik és ötödik lépését (lásd az erről szóló fejezetet); beszélgessünk el egy lelkipásztorral; beszélgessünk Istennel; tegyük jóvá tévedéseinket, és ezzel vége. Ne szégyenkezzünk többé! A szégyen a bűntudathoz hasonlóan nem szolgál távlati célokat. Ha az emberek közvetlenül vagy közvetetten azt adják tudtunkra, hogy szégyellnünk kellene magunkat, ne higgyünk nekik. Az önutálat és a szégyen csak pillanatnyilag használ. Nevezzenek meg egyetlen olyan helyzetet, amelyen javított a tartós bűntudat vagy szégyen! Nevezzenek meg egyetlen olyan alkalmat, amikor megoldottak valamit! E két lelkiállapot az esetek többségében annyira igénybe vesz minket, hogy alultejesítünk. A bűntudat mindent, de mindent megnehezít. 146
Becsülnünk kell önmagunkat, s olyan döntéseket hoznunk, amelyek növelik önbizalmunkat. „Valahányszor értékes emberként és nem utolsó nyomorultként állunk a világ elé, megkönnyítjük a dolgunkat a következő alkalomra" - tanácsolja Toby Rice Drews a Getting Them Sober című könyvében. 8 Lehetünk akár kedvesek, szeretetteljesek, figyelmesek magunkhoz, bánhatunk így érzéseinkkel, gondolatainkkal, szükségleteinkkel, kívánságainkkal és vágyainkkal; egyszóval mindennel, ami mi magunk vagyunk. Kezdjük a semmiből, és egyre többre jutunk! Fejlesszük képességeinket! Bízzunk önmagunkban! Juttassuk érvényre érdekeinket! Igenis megbízhatóak vagyunk. Tiszteljük önmagunkat! Legyünk hűek önmagunkhoz! Becsüljük magunkat, mert ez mindennek a kulcsa! Itt van a kutya elásva. A következőkben kivonatot közlök Nathaniel Branden Honoring the Self című kitűnő önerősítő könyvéből. Olvassák figyelmesen e sorokat: Az életünkben meghozott ítéletek közül egy sem olyan fontos, mint az, amelyet önmagunkról hozunk, hiszen ez létünk alapjait érinti. Önértékelésünk gondolkodásunk, ösztönző erőink, érzéseink és viselkedésünk egyetlen mozzanatát sem kíméli. Az önbecsülés első lépése a tudatosítás: pásztázzuk végig a tudat tiszta fényével mind a külső, mind a belső világot. Ha ezt elmulasztjuk, alapjaiban tagadjuk meg énünket. Az önbecsüléshez elengedhetetlen az önálló gondolkodás, valamint az elegendő szellemi bátorság a független ítéletalkotáshoz. Az önbecsülés kelléke a gondolkodás mellett érzéseink, kívánságaink, vágyaink, szenvedéseink, félelmeink és haragunk feltérképezése; jogunk kinyilvánítása arra, hogy átéljük ezeket a lelkiállapotokat. E magatartás ellentéte a tagadás, az elfőj147
tás, a nem-ér-a-nevem. Mindezzel azt tagadjuk meg, amit érünk. Az önbecsülés együtt jár Önmagunk önostorozás és szemforgatás nélküli elfogadásával. Az önbecsülés egyenlő a hitelességgel; azt jelenti, hogy cselekedeteink és szavaink belső meggyőződésünket és érzéseinket tükrözik. Az önbecsülés visszautasítja az indokolatlan bűntudatot. Ha pedig a bűntudat mégis indokolt, mindent elkövet, hogy jóvátegye a mulasztást. Az önbecsülés az élethez való jogunk kinyilvánítása, amely annak tudatából fakad, hogy az életünk csak a mienk, és nem azért vagyunk itt a Földön, hogy megfeleljünk bárki emberfia elvárásainak. Sokak szemében ez iszonyú tehertétel. Az önbecsülés egyenlő az élet szeretetével; annak örömével, hogy fejlődhetünk, új dolgokat fedezhetünk fel, és kiteljesíthetjük képességeinket. Látjuk tehát, hogy az önbecsülés valójában önzés a szó legnemesebb és legkevésbé használt értelmében. Márpedig mindehhez szerintem hatalmas adag szellemi függetlenségre, bátorságra és lelkierőre van szükség.9 Szeretnünk kell önmagunkat, és ki kell tartanunk önmagunk mellett. Önmagunkra kell szánnunk azt a határtalan odaadást, amelyet a társfüggők többsége egy arra méltatlan személyre pazarol. Az önbecsülés azután igazi kedvességet és jóságot szül, nem pedig önzést. A szeretet, amelyet továbbadunk a világnak, vagy amelyet tőle kapunk, tovább nő, ha önmagunkat is tudjuk szeretni. KÉRDÉSEK,
JAVASLATOK
1. Mi a véleménye önmagáról? írja le. Vesse papírra, mit szeret önmagában, és mit nem. Olvassa át, amit leírt.
148
12
Tanuljuk meg az elfogadás művészetét! Olyan produkciót szeretnék, amely szembenéz a valósággal. -
B O B N E W H A R T A B O B N E W H A R T SHOW-BÓL
A valóság elfogadását minden józan elme helyesli. Sok terápiának pontosan ez a célja, és ez rendjén is van így. Igen, feltétlenül szembe kell néznünk és megbirkóznunk azzal, ami körülvesz bennünket. Az elfogadásnak belső béke a gyümölcse. Gyakran épp ez hozza el a fordulópontot. Mondani azonban ezt is sokkal könnyebb, mint megvalósítani. Napról napra mindenki - nem csupán a társfüggő - azzal szembesül, hogy vagy elfogadja, vagy elutasítja az aktuális helyzet körülményeit. Rengeteg minden van, amit el kell fogadnunk a hétköznapi életben, attól a pillanattól, hogy ébredéskor kinyitjuk a szemünket, egészen elalvásig. A jelen körülményei közé tartozik, hogy kik vagyunk, hol lakunk, kivel élünk, hol dolgozunk, hogyan járunk munkába, mennyit keresünk, milyen kötelezettségeink vannak, mivel töltjük a szabadidőnket, és hogyan lépünk fel szükséghelyzetben. Előfordul, hogy jó szél fújja vitorlánkat, és nem esik nehezünkre elfogadni a körülményeinket. A dolgok szinte a kezünkre játszanak. A hajunk engedelmesen frizurába simul, a gyerekek jól viselik magukat, főnökünk belátó, anyagilag jól állunk, házunk tája tiszta és rendezett, a kocsi működik, és mi szeretjük kedvesünket vagy házastársunkat. Tudjuk, mit várhatunk el, és amit elvárhatunk, az méltányos. Alakulhatnak azonban rosszabbul is a dolgaink. A fék elromlik az autóban, a tető beázik, a gyerekek visszabeszélnek, eltörik a karunk, elveszítjük az állásunkat, vagy épp kedvesünk jelenti be, hogy kiszeretett belőlünk. 149
Történt valami, gondjaink vannak. A dolgok kellemetlen arcukat mutatják. Elveszítünk valamit. Körülményeink immáron nem olyan kellemesek, mint korábban. Megváltoztak, s új helyzetet kell elfogadnunk. Meglehet, először eltagadjuk a változást, problémát vagy veszteséget. Ellenállást tanúsítunk az új valósággal szemben. Azt szeretnénk, ha minden a régiben maradna, az aktuális probléma pedig egyik pillanatról a másikra eltűnne. Megint biztonságban akarjuk érezni magunkat. Tudni szeretnénk, mit várhatunk a holnaptól. Nem békülünk meg a valósággal. Hirtelen minden olyan kényelmetlen, ellenséges lett. Átmenetileg kipenderültünk az egyensúlyunkból. A társfüggők soha nem tudják, mit várhatnak a következő pillanatban, kivált, ha közeli kapcsolatban élnek egy alkoholistával, drogossal, bűnözővel, szerencsejátékossal vagy bármely más szenvedélybeteggel. Ilyenkor záporoznak ránk a problémák, veszteségek és változások. Hozzászokunk a betört ablakokhoz, a lekésett találkákhoz, a megszegett ígéretekhez és a szemenszedett hazugságokhoz. Elveszítjük anyagi és érzelmi biztonságunkat, hitünket szeretteinkben és Istenben, hitünket önmagunkban. Akár az egészségünk, jó hírnevünk, karrierünk, társas életünk is odalesz; elszegényedünk; frigiddé válunk; elveszítjük önuralmunkat, megbecsülésünket és önmagunkat. Néhányan nem bízunk meg többé szeretteinkben. Talán a szerelmünk is kihuny, s többé nem érezzük elkötelezve magunkat bajaink forrásával szemben. Mindez általános. A betegség természetes, megszokott következménye. így beszél erről A Guidefor Family ofthe Alkoholic című tájékoztató füzet: „A szerelem nem létezhet méltányosság nélkül. Feltétele továbbá az együttérzés, vagyis hogy vállaljuk a másik szenvedéseit. Ami nem jelenti azt, hogy el kellene tűrnünk bármiféle méltánytalanságot. Pedig ebben a méltánytalanságban van része újra meg újra az alkoholisták családtagjainak." 1
150
Még ha ez a méltánytalanság általános és megszokott is, attól nem kevésbé fájdalmas. És amikor valaki, akit szeretünk, mélyen megbánt minket, először hárítani próbálunk. A legfájdalmasabb veszteség, amellyel sok társfüggő szembenéz, talán épp álmaink elvesztése, a jövő derűlátó tervezgetéséé, ami az emberek többségének osztályrésze. Talán ezt a veszteséget a legnehezebb elfogadnunk. Amikor újszülött kisbabánkra néztünk a kórházban, máris bizonyos reményeket tápláltunk vele kapcsolatban. Ezek közé azonban nem tartozott, hogy ez a gyerek egyszer alkohol- vagy drogproblémákkal küzd majd. Nem erről ábrándoztunk. Ahogy esküvőnk napján is voltak rózsaszín álmaink. A jövő csodálatos ígéretekkel kecsegtetett a szeretett személy oldalán. Olyan ragyogó új kezdet volt ez, amelyre mindig is vágyakoztunk. Akár ígért a párunk valamit fennszóval, akár nem, álmaink megalapozottnak tűntek. „Minden egyes pár másként indul neki az életnek - írja Janet Woititz a Co-Dependency, An Emerging Issue című tanulmánykötet egyik szerzője. - Ennek ellenére a kémiai függésben szenvedők házassága nagyjából egyformán alakul. Kezdetnek vessünk egy pillantást a házassági esküre. A legtöbb szövegében benne van, hogy jóban és rosszban, szegénységben és jólétben, betegségben és egészségben kitartunk házastársunk mellett, amíg a halál el nem választ. Nos, itt kezdődnek a bajok. Valóban meggondolta, mi az, amire felesküdött? Ha fogadalma kimondásának pillanatában tudta volna, hogy jóra nem, csak csupa rosszra számíthat a párja oldalán; hogy nem egészség, hanem betegség várja önt; hogy nem gazdag lesz, hanem koldusszegény, vajon a szerelem, amelyet e pillanatban érzett, megérte volna mindezt? Talán igennel felelne, habár erősen kétlem. Ha romantika helyett a valóságra figyelne, esetleg úgy értette volna az eskü szavait, hogy igen, jóbanrosszban, de csak úgy, ha a rossz hamar elmúlik, és a jó tartós marad. Jóhiszeműen tette le fogadalmát, nincs is értelme ezen rágódni." 2 151
Igen, nekünk is voltak álmaink. Sokan foggal-körömmel ragaszkodtunk hozzájuk, dacára minden új veszteségnek és csalódásnak. Hadat üzentünk a valóságnak. Nem és nem, nem adtuk alább az álmainkat. Egy napon azonban az igazság az arcunkba üvöltött. Többé nem lehetett elhallgattatni. Nem ez volt, amire vártunk, amit reméltünk, az égtől kértünk, amit tervezgettünk. Hamvukba holt álmainkat többé senki sem éleszthette fel. Némelyikünk most házassága vagy fontos párkapcsolata romjait siratja. Tudom, mennyire fájdalmas a szerelem és a köréje szőtt ábrándjaink elvesztése. Semmi nem lehet ennél gyötrelmesebb. Semmi nem enyhíti gyászunkat. Mélyen a húsunkba vág, hogy álmainkat romba döntötte az alkoholizmus vagy más szenvedélybetegség. Halálos kór ez, amely mindent elpusztít, ami csak az útjába kerül, köztük legszebb álmainkat is. „A kémiai függés lassan, de alaposan öl" - szögezi le Janet Woititz.3 Mennyire igaz! És milyen szomorú! Amúgy semmi nem hal meg olyan lassan és fájdalmasan, mint a remény. Minden egyes gyógyulás veszteségekkel jár, azaz újabb változásokkal, amelyeket megint csak el kell fogadnunk. 4 Amikor alkoholista házastársunk a józanság útjára lép, ugyancsak megváltozik a helyzet. Átalakul például kapcsolataink rendszere. Amíg társfüggők vagyunk, elveszítjük önbecsülésünket. Nos, a kilábalás feltétlenül üdvözlendő változás, mégis veszteségekkel jár. Túllépünk egy olyan helyzeten, amely furcsa módon megszokottá vált. Mintegy hozzátartozott már a jelenünkhöz. Tudtuk, mire számíthatunk, még ha ez az abszolút mélypontot jelentette is. A veszteségek, amelyekkel a társfüggők napról napra szembenéznek, és amelyeket elfogadnak, hatalmasak és folyamatosak lehetnek. Nem a hétköznapokban megszokott veszteségek és gondok ezek, hanem olyanok, amelyeket azok okoznak, akiket a legjobban szeretünk. Mert még ha szenvedélybetegség, kóros állapot is a kiváltójuk, mi szándékos gonoszságnak éljük 152
meg. Az méri ránk ezt a csapást, akit szerettünk, és akiben megbíztunk. Szüntelenül kipenderülünk egyensúlyunkból, miközben küszködve próbáljuk elfogadni a változásokat, és szembenézni a gondokkal. Nem tudjuk, mi az, ami ránk törhet a következő pillanatban. Jelenünk állandó mozgásban, átalakulásban van. Meglehet, életünk minden területén megtapasztalhatjuk a változásokat, mindenünnen veszteségek fenyegetnek minket. Úgy érezzük, lassan begolyózunk; a gyerekek is a plafonon vannak; házastársunk vagy szerelmünk kész futóbolond; a kocsit vissza kellett adnunk; hetek óta senki nem dolgozik; óriási a kupi; a pénzünk fogyóban. A veszteségek egyszerre vagy egymást követve adnak hírt magukról. Egy időre megszilárdulhat a helyzetünk, mígnem újra elveszítjük a kocsit, az állást, a lakást, a pénzt és a párkapcsolatunkat. Reménykedni merészeltünk, ám reményeinket ismét porrá zúzta az élet. Most itt tekintsünk el attól, hogy hamis, megalapozatlan remények voltak ezek, hiszen azt kívántuk, bárcsak nyomasztó problémánk varázsütésre eltűnne. A hamvukba holt reményekről nincs mit mondani. A csalódás is csak csalódás. Megcsúfolt álmaink meg az összes többi csupán szenvedést mérnek ránk. Hogyan fogadjuk el a valóságot? Az esetek felében azt sem tudjuk, mi az ábra. Hazudnak nekünk; mi is hazudunk magunknak; s lassan azt se tudjuk, hol áll a fejünk. Az esetek másik felében a valósággal való szembenézés egyszerűen több, mint amit el tudunk viselni; mint amit bárki el tudna viselni. Miért nem érti hát senki, hogy a hárítás az alkoholizmus vagy bármely más tartós veszteségeket okozó, komoly probléma velejárója? Túl sok mindent kell elfogadnunk; a valóság átgördül felettünk, mint egy úthenger. Máskor annyira elfoglal minket a kusza és zavaros helyzet rendezése, hogy időnk sem jut egyébre gondolni. Alkalomadtán azonban el kell gondolkoznunk azon, mi is ez az egész. Mivel jóra egyhamar nem számíthatunk, el kell fogadnunk a valóságot. Enélkül soha többé nem 153
léphetnek új ábrándok elvesztett álmaink helyére, soha többé nem érezhetjük egészségesnek és nyugodtnak magunkat. Kérem, értsék meg jól: az elfogadás nem jelent beletörődést siralmas és szomorú helyzetünkbe. Nem jelenti bármiféle bántás eltűrését. Annyit jelent mindössze, hogy az adott pillanatban felismerjük és elfogadjuk helyzetünket, beleértve önmagunkat és életünk szereplőit, úgy, amilyenek éppen vagyunk. Az így megszerzett belső béke birtokában értékelhetjük aztán a helyzetet, tervezhetjük meg a szükséges lépéseket, oldhatjuk meg a gondokat. Akit bántás ér, csak akkor léphet ki belőle, ha mindenekelőtt felismeri ezt a tényt. Ezután már nem reménykedhet abban, hogy a helyzet egyik pillanatról a másikra, mintegy varázsütésre megváltozik; nem tehet úgy, mintha mindez nem így volna; nem mentegethet senkit és semmit. Az elfogadás azt jelenti, hogy felelősen válaszolunk a környezetünkre. Olyan lelkiállapot, amelyből erőt meríthetünk a szükséges változásokhoz. Egy alkoholista csak akkor hagyja abba az ivást, ha elfogadta, hogy az ital hatalmasabb nála. Az evési rendellenességekkel küzdők kizárólag akkor léphetnek a gyógyulás útjára, ha belátják, hogy tehetetlenek a betegségükkel szemben. A társfüggő is akkor változhat meg, ha felismeri ilyen jellemvonásait, s azt, hogy nincs hatalma az alkoholizmus meg az összes többi körülmény felett, amelyet oly kétségbeesetten igyekszik uralni. Az elfogadás amolyan végső paradoxon: csak akkor változhatunk meg, ha elfogadjuk magunkat olyannak, amilyenek vagyunk. Hadd idézzem itt a Honoring the Self önmagunk elfogadására vonatkozó sorait: Ha el tudom fogadni, hogy az vagyok, aki vagyok, s úgy érzek, ahogyan érzek, s azt cselekedtem, amit cselekedtem; ha mindezt elfogadom, függetlenül attól, hogy ez kedvemre van-e vagy sem, akkor és csak akkor fogadhatom el önmagamat. Amikor pedig mindezt elfogadtam, a valóság oldalára állok 154
ahelyett, hogy szélmalomharcot vívnék vele. Többé nem hitegetem magam, hogy csavaros téveszméket tápláljak jelen helyzetemről. Ezzel megtettem az első lépést önbecsülésem viszszaszerzéséhez... Mindaddig, amíg nem fogadjuk el, kik vagyunk létezésünk adott pillanatában; mindaddig, amíg nem tudatosítjuk magunkban maradéktalanul döntéseink és tetteink természetét; amíg az igazság nem hatol a tudatunkba, addig nem változhatunk meg.5 Nekem az a személyes tapasztalatom, hogy a bennem élő magasabb rendű erő is akkor hajlandó csak beavatkozni, ha elfogadtam, amit eddig kaptam tőle. Az elfogadás nem örökre szól, mindössze a jelen pillanatra. Mindamellett zsigereinkig őszintének kell lennünk. Hogyan érhetjük el ezt a belső megnyugvást? Hogyan nézhetünk szembe a keserű valósággal anélkül, hogy hunyorognánk, vagy elfednénk a szemünket? Hogyan fogadjuk el azt a tömérdek veszteséget, változást és gondot, amelyet az élet elénk vet? Nos, nem minden kapálózás nélkül. Az elfogadás ötlépcsős folyamat, melyet Elisabeth Kübler-Ross írt le a haldoklókat vizsgálva, akiknek a végső veszteséget, saját halálukat kellett elfogadniuk. 6 A kutatónő gyászmunkának nevezte a feldolgozásnak ezt a módját. Azóta a mentálhigiénés szakemberek felismerték, hogy ez mindig jelen van, valahányszor veszteségekkel nézünk szembe. Ez a veszteség lehet apróság - egy jókora villanyszáma, egy elkeveredett levél vagy lehet életbevágó: válás, megözvegyülés, esetleg állásunk elvesztése. Még a pozitív változások is veszteségekkel járnak, például amikor új házat vásárolunk, és elhagyjuk a régit; ez esetben is végig kell járnunk az öt lelki fokozatot.7
155
1. Tagadás Az első stádium a tagadás. Ilyenkor sokkban, bénult lelkiállapotban, pánikban vagyunk, és a valóság egészét elutasítjuk. Mindent elkövetünk, hogy rendezzük a helyzetet, vagy úgy teszünk, mintha az nem is létezne. Ezt a szakaszt jókora adag szorongás és félelem kíséri. A tagadásra jellemző reakciók: hitetlenkedés (nem, ez lehetetlen!); a veszteség fontosságának lekicsinylése vagy tagadása (nem nagy ügy) vagy a hárítás egyéb módjai (alvás, rögeszmés gondolkodás, kényszeres viselkedés, elfoglaltságokba menekülés). 8 Mintha eltávolodtunk volna önmagunktól. Érzelmi válaszaink laposak vagy nem kielégítőek, esetleg mindenestől hiányoznak (nevetünk, amikor pedig sírni volna kedvünk; sírunk, amikor nevetnünk kellene). Meggyőződésem, hogy ezt a szakaszt vegytiszta társfüggő viselkedés - megszállottság, uralomvágy, érzelmek elfojtása jellemzi. Úgy vélem továbbá, hogy a „mindjárt megbolondulok" érzése is jószerével ehhez a szakaszhoz kötődik. Úgy érezzük, megháborodunk, mert elhisszük mások hazugságait. Semmi sem lök jobban errefelé, mint a hazugság. Ha hiszünk neki, lényünk magját pusztítja el. Ösztöneink mélyén sejtjük az igazságot, mégis félretoljuk és elhallgattatjuk megérzéseinket. Scott Egleston tanácsadó szerint rendszerint ilyenkor gondoljuk azt, hogy valami alapvető baj van velünk, amiért folyton gyanakszunk; ilyenkor bélyegezzük megbízhatatlannak belső hangunkat. Nem azért tagadjuk el, amit eltagadunk, mert buták, makacsak vagy torzultak vagyunk. Még csak nem is tudatosan hazudunk magunknak. „A tagadás nem hazugság - fejtegeti Noel Larsen, okleveles lelki tanácsadó. - Arról szól, hogy nem engedjük be a tudatunkba a valóságot." A tagadás maga a lidércnyomás. Olyan, akár egy éberálom. Csupán akkor tudatosulnak bennünk cselekedeteink, ha elkö156
vettük őket. Bizonyos mértékig tényleg elhisszük magunknak a hazugságainkat. És jó okunk van rá. „Nagy megterhelés idején érzelmileg, néha intellektuálisan és időnként testileg is elzárkózunk - magyarázza Claudia L. Jewett Helping Children Cope with Seperation and Loss című könyvében. - Ilyenkor beépített folyamat indul be, amely kiszűri a káros információt, megakadályozva lelki túlterhelésünket. A lélekgyógyászok szerint a tagadás tudatos vagy tudattalan elhárító mechanizmus, amelyet valamennyien igénybe veszünk fenyegető helyzetekben a ránk törő szorongás kivédésére vagy csökkentére... Ilyenformán kizárjuk tudatunkból mindazt, ami túlságosan is felkavarná." 9 A tagadás a lélek sokkállapota, ösztönös és természetes védekező reakció a szenvedéssel, veszteséggel és változással szemben, amely elhárítja a csapásokat, hogy erőt gyűjtsünk a küzdelemre.
2. Harag A veszteség tagadását odahagyva, átlépünk a következő szakaszba: ez pedig a harag. Haragunk lehet jogos vagy jogtalan. Talán úgy érezzük, akire rázúdítjuk haragunkat, megérdemli, de az is lehet, hogy boldog-boldogtalant „megörvendeztetünk" vele. Önmagunkat, Istent, az egész világot okoljuk veszteségeinkért. Ennek természetétől függ, hogy enyhén ingerültek, mérgesek, haragosak leszünk-e, vagy egész lelkünket tomboló düh keríti hatalmába. Emiatt nem hozza meg mindig a kívánt eredményt az őszinte kibeszélés, vagy az, hogy valakinek felnyitjuk a szemét. A tagadást ugyanis nem a valóság elfogadása követi, hanem a harag lelkiállapota. Ezért is kell óvatosnak lennünk nagy leszámolások idején. „Fölöttébb veszélyes foglalkozás igazat mondani az embereknek; letépni a maszkjukat; arra kényszeríteni őket, hogy 157
szembenézzenek az addig félresöpört igazsággal - szögezi le John Powell Why I Am Afraid To Teli You Who I Am? című könyvében. - Az emberek többsége az önáltatás ilyen vagy olyan formájával védekezik a teljes széthullás ellen. Ha valaki szétcincálja a hazugság tetszetős építményét, amely mi magunk vagyunk, vajon ki ragasztja össze újra szegény Tojás Tóbiást?" 10 Többször tanúja voltam erőszakos, ijesztő cselekedeteknek, amikor az érintetteknek végül szembe kellett nézniük a régóta letagadott valósággal. Aki ebben a szakaszban próbál beavatkozni, okvetlenül kérje ki szakember segítségét.
3. Alkudozás Miután megnyugodtunk, igyekszünk alkut kötni az élettel, önmagunkkal, egy másik személlyel vagy Istennel. Ha valaki megteszi ezt vagy azt, akkor nekünk nem kell elszenvednünk a küszöbönálló veszteséget. Nem halogatni kívánjuk az elkerülhetetlent, hanem megakadályozni. Néha méltányos, értelmes alkut köthetünk, például: „Ha én és a házastársam tanácsadóhoz fordulunk, nem borul fel a kapcsolatunk." Máskor az alku tárgya nevetséges: „Volt idő, amikor azt gondoltam, ha tisztán tartom a házat vagy a hűtőt, a férjem nem iszik többé" - emlékszik vissza a múltra egy alkoholista felesége.
4. Depresszió Amikor látjuk, hogy az alkudozással semmire sem mentünk; amikor kimerültünk a valóság ellen folytatott szélmalomharcunkban; amikor úgy érezzük, hogy velünk aztán alaposan elbánt az élet, néha mély depresszióba zuhanunk. Igazi, éjsötét gyász ez. Végül is minden erőnkkel pontosan ennek az elkerü158
lésére törekedtünk. Ez a sírás ideje. Ez a szakasz akkor veszi kezdetét, amikor alázatosan megadjuk magunkat a sorsunknak, jelenti ki Esther Olson családi tanácsadó, akinek a gyász, vagy ahogyan ő nevezi, a „megbocsátás" a szakterülete. E szakaszból csak akkor léphetük tovább, ha elvégeztük a vele járó lelki munkát.
5. Elfogadás Nos, ide jutottunk. Miután szemet hunytunk a valóság fölött, vagdalkoztunk és kapálóztunk, üzleteltünk és végül teljes mélységében átéreztük fájdalmunkat, az elfogadás szakaszához érkeztünk. „Ez nem rezignált és reménytelen »feladás«, olyan érzés, hogy »mi haszna az egésznek«, vagy »én már nem tudok tovább harcolni«, bár hallunk ilyet is (ők szintén utalnak a küzdelem végének kezdetére is, de ez nem a belenyugvás jele). A belenyugvást nem szabad összekeverni a boldogság stádiumával. A belenyugvás szinte mentes az érzelmektől. Olyan, mintha a fájdalom megszűnt volna, a küzdelemnek vége..." - írja Kübler-Ross.11 Végre békét kötöttünk önmagunkkal. Szabadságunkban áll, hogy maradjunk; továbblépjünk; vagy meghozzuk a szükséges döntéseket. Szabadok vagyunk! Elfogadtuk veszteségünket, lett légyen az jelentős vagy jelentéktelen. Mindez immár jelen körülményeink elfogadható részévé lett. Megbékéltünk vele és az életünkkel. Ehhez igazítottuk cselekedeteinket. Most ismét jól érezzük magunkat pillanatnyi viszonyaink között. Nem csupán elfogadtuk mindazt, amin keresztülmentünk, de emellett abban is hiszünk, hogy valamiként nyertünk a változásokon és a veszteségeken, még ha nem értjük is, miért és hogyan. Hiszünk abban, hogy minden úgy van jól, ahogy van, és okultunk tapasztalatainkból. Mély meggyőződésünk, hogy jelen viszonyaink - és azok megannyi részlete - pontosan olya159
nok, amilyeneknek pillanatnyilag lenniük kell. Félelmeink, érzéseink, küzdelmeink és belső zavarodottságunk dacára is megértjük, hogy minden rendben van, még ha nem látjuk is át tisztán a helyzetet. Elfogadjuk a valóságot. Megnyugszunk. Felhagyunk a fejvesztett meneküléssel, öncsalással, irányítással és lapítással. Tudjuk, hogy csak innen léphetünk tovább. Ez hát az elfogadás folyamata. Esther Olsen a megbocsátás és a gyógyulás szakaszainak, és nem csupán gyászmunkának nevezi, amelyben együttműködünk Istennel. Mindez persze nem túlságosan kellemes, sőt néha egyenesen fájdalmas. Olyan érzésünk van, mintha darabokra hullanánk. A folyamat elején rendszerint sokkállapotban vagyunk, vagy pánikba esünk. Az egyes szakaszokat végigjárva, gyakran érezzük zavartnak, sérülékenynek, magányosnak és elszigeteltnek magunkat. Az az érzésünk, hogy kicsúszott a kezünkből a gyeplő, ám mindvégig valamiféle indokolatlan remény is éltet minket. Ezeket a szakaszokat valószínűleg bármiféle elfogadás esetén tetten érhetjük. Egy társfüggő és függő társa a gyászmunka megannyi stádiumát megtapasztalja, néha mindet egyszerre, miközben szinte mindenét elveszíti. A tagadás, a depreszszió, az alkudozás és a harag párhuzamosan is jelen lehet. Talán azt sem tudjuk, mi az, amit megpróbálunk elfogadni, ahogyan azt sem értjük, mi ellen küzdünk mindeközben. Egyszerűen csak azt érezzük, hogy kis híján megbolondulunk. Persze szó sincs erről. Közben bejárjuk az egyes állomásokat, amelyek kisebb veszteségnél tarthatnak fél percig, de éveket vagy egy életet is igénybe vehetnek, amikor a veszteség tetemes. Az előbb vázolt szakaszok elméleti modellt írnak le, a valóság ennél jóval összetettebb lehet. Ide-oda vetődhetünk hát a harag és a tagadás, a tagadás és az alku között, majd innen vissza a tagadáshoz. Függetlenül attól, hogy milyen ütemben járjuk végig ezeket az állomásokat, végig kell mennünk rajtuk. Elisabeth Kübler-Ross szerint ez nem csupán normális, de egyenesen elkerülhetetlen, s egyetlen lépcsőfokot sem 160
ugorhatunk át. A csapások ellen addig védekezünk tagadással, amíg fel nem fegyverkezünk ellenünk. Addig haragszunk és vádaskodunk, amíg ki nem irtottuk magunkból ezt a magatartásformát. Ugyanígy alkudnunk és sírnunk is kell. Ne hagyjuk, hogy e szakaszok diktálják a viselkedésünket, ugyanakkor saját érdekünkben és a végső elfogadás érdekében elegendő időt kell szánnunk mindegyikre. Judi Hollis a következőképpen idézi Fritz Perlst, az alaklélektan atyját: „A kiút egyetlen módja, ha az egészen átverekedjük magunkat." 12 Sokat elbírunk, bizonyos értelemben mégis törékenyek vagyunk. El tudjuk fogadni a változást és a veszteséget, de a saját magunk módján és gyorsaságával. Hogy ez valóban gyorsaság-e, annak csak Isten és mi magunk vagyunk a megmondhatói. „Akik gyászolni tudnak, egészségesek - írja Donald L. Anderson lelkipásztor és lélekgyógyász Better Than Blessed című könyvében. - Csak a legutóbbi időben jöttünk rá, hogy a gyászmunka megtagadása a természetes emberi lelkiállapot kiirtása, s az ilyenfajta elutasítás szomorú következményekkel járhat. A gyászt - az összes többi alapérzelemhez hasonlóan - testi tünetek kísérik, s egyfajta természetfölötti energiát is felszabadít. Ha ezt az energiát nem a gyász természetes folyamatában használjuk fel, akkor romboló hatású lehet... akár még betegséggel is bűnhődhetünk feldolgozatlan gyászunk miatt... Meg lehet és meg kell gyászolnunk bármely veszteséget vagy ennek tudatát. Ez nem azt jelenti, hogy átszomorkodjuk az életünket, hanem hogy bátran tudomásul vesszük fájdalmas érzéseinket, ahelyett, hogy kinevetnénk azokat. Nem csupán megengedhető elfogadnunk a bármely veszteséget kísérő bánatot, de ez az egészséges választás."13 Engedélyt adhatunk tehát magunknak, hogy járjuk végig ezt a rögös utat, ha veszteséget szenvedünk, vagy változásokon megyünk keresztül, legyenek ezek bármilyen jelentéktelenek. Legyünk türelmesek magunkhoz, mert kimerítő, megterhelő folyamat ez, amely felemészti erőinket, és kibillent egyensú161
lyunkból. Maradjunk közben végig tudatosak, és ne tagadjuk le érzéseinket. Beszéljünk olyanokkal, akikben megbízunk, s akiktől vigasztalást és megértést várhatunk. Beszéljük ki a bajainkat; beszéljünk és beszéljünk. Nekem például sokat segít, ha köszönetet mondok Istennek a veszteségért, amelyet rám küldött - valamint jelen körülményeimért -, függetlenül attól, hogy mit gondolok róla, vagy mit érzek vele kapcsolatban. Sokak lelkét megkönnyítette már a derűfohász is. Nem kell feltűnően szenvednünk, de feltétlenül fontos, hogy végigjárjuk a gyász fokozatait. Másoknak is sikerült. Ha megértjük a folyamatot, támaszt nyújthatunk embertársainknak, s nekünk magunknak is erőt ad, hogy méltósággal viseljük bánatunkat. Tanuljuk meg az elfogadás művészetét. Fájdalmas feladat. KÉRDÉSEK,
JAVASLATOK
1. Van-e valaki az életében - netalán ön az -, aki most járja végig a gyász fokozatait, mert tetemes veszteség érte? Mit gondol, most éppen melyik szakasznál tart? 2. Gondolja végig az életét, milyen jelentős változásokra és veszteségekre emlékszik? Idézze fel a gyászmunkára vonatkozó tapasztalatait. írja le az érzéseit úgy, ahogyan eszébe jutnak.
13
Éljük át az érzéseinket! A gyomrom bánja, ha elfojtom az érzéseimet..} -
JOHN P O W E L L
„Valamikor sokat segítettem a csoportmunkában, hogy az emberek feldolgozzák az érzelmeiket - mondja egy alkoholista felesége. - Akkoriban még nyíltan fejeztem ki őket. Most, miután nyolc éve élek ebben a kapcsolatban, akkor sem tudnám megmondani, mit érzek, ha az életem múlna rajta." Társfüggőként gyakran veszítjük el a kapcsolatot érzelmeinkkel. Néha magunkba húzódunk, nehogy átgázoljanak rajtunk. Az érzelmi sebezhetőség veszélyes. Sértést sértés követ, s mindez felgyűlik a lelkünkben, miközben a kutya se törődik velünk. Ilyenkor okosabbnak látjuk kivonni magunkat az eseményekből. A szenvedések súlya alatt, önvédelemből rövidre zárjuk érzelmi életünket. Érzelmileg tehát visszahúzódhatunk bizonyos emberek elől, olyanok elől, akikről úgy gondoljuk, bánthatnak minket. Néha rá is kényszerülünk erre. Az alkoholisták és más szenvedélybetegek családjában nincs helye az érzelmi egyenességnek, mi több, időnként szinte kikövetelik az őszintétlenséget. Gondoljuk csak meg, mi történne, ha egy részeggel közölnénk, hogyan érzünk iránta, amiért tönkrezúzta a kocsit, botrányt kavart a születésnapunkon, vagy telehányta az ágyunkat. Érzéseink kendőzetlen kifejezése akár még testi épségünket is fenyegetheti, a családi békét azonban mindenképpen. Még a józan családok egy része is visszautasítja az érzelmeket. „Ne érezz így, ez helytelen. A legjobb, ha nincsenek is érzéseid" - talán ez a hozzánk szóló üzenet. Hamar megtanuljuk, 163
hogy az érzéseink nem számítanak, sőt valamiként elhibázottak. Senki nem ügyel rájuk, miért figyelnénk akkor mi? Időnként könnyebbnek is tűnik az érzéketlenség. Különben is annyira lefoglalnak minket a környezetünkért vállalt kötelezettségeink, hogy csak a legszükségesebbre jut időnk. Miért pazarolnánk erőt az érzésekre? Ugyan min változtatnának? Néha azért próbáljuk kigyomlálni az érzéseinket, mert tartunk tőlük. Hiszen ha felismerjük, hogyan érzünk igazából, az esetleg döntést, változtatást vagy közbelépést követel meg a részünkről.2 Szemtől szembe kerülhetnénk a valósággal. Tudatosodnának bennünk a gondolataink, a szándékaink, sőt az is, hogy mit kellene tennünk. Erre pedig egyelőre nem állunk készen. A társfüggők tele vannak elfojtással, és súlyosan depressziósok. Sokan közülünk azonnal kitalálják mások érzéseit; azt is tudjuk, miért éreznek úgy, milyen lefutásúak az érzéseik, és mi várható tőlük. Az egész életünket azzal töltjük, hogy mások érzéseivel bajmolódunk. Megpróbáljuk lecsillapítani a kedélyeket, irányítani a hangulatokat. Senkit nem akarunk megsérteni, még kevésbé felbosszantani, hiszen felelősnek érezzük magunkat mások érzéseiért. A magunkéit ezzel szemben még csak nem is ismerjük, vagy ha igen, nem tudjuk, hogyan dolgozzuk fel. Lemondtunk érzelmi életünkről, vagy soha nem is törődtünk vele. Lássuk, mennyire fontosak az érzések! Mielőtt megvilágítanám ezt a kérdést, hadd meséljem el kezelésemet a Willmari Állami Kórházban, Minnesota államban, ahová kémiai függőség miatt kerültem 1973-ban. Akkor már tíz éve komolyan ittam, de sem ez, sem a drogok széles skálája - heroin, dilaudid, morfium, métádon, kokain, barbiturát, amfetamin, marihuána - nem könnyített a közérzetemen. Amikor megkérdeztem tanácsadómat, Ruth Andersont és néhány más szakembert, mi a teendő, azt felelték, foglalkozzam az érzéseimmel. Ok javasolták, hogy járjak el a Névtelen Alkoholisták üléseire. Először borzalmas volt. Olyan érzelmi viharokat éltem át, hogy azt hit164
tem, szétrobbanok. Ám ekkor éltem első józan napjaimat és hónapjaimat. Aztán elérkezett a kezelés vége. Szembe kellett néznem a képtelennek tetsző kilátással: beilleszkedni a társadalomba. Addig nem dolgoztam, nehéz is volna egy heroinfüggőnek állandó állást vállalnia. Emellett meg kellett szakítanom a kapcsolatot az összes drogossal, akit ismertem, pedig nagyjából ők alkották az ismeretségi körömet. Családtagjaim kétkedve fogadták gyógyulásomat, s érthető módon tovább nehezteltek rám viselt dolgaim miatt. Általánosságban elmondhatom, hogy amerre csak megfordultam, kő kövön nem maradt utánam, ezért nem hittem, hogy bárhol a nap alatt lenne hely számomra az emberek világában. Kilátástalan, kitaszított élet várt rám. Ezzel együtt a tanácsadóm egyre arra biztatott, hogy rajta, induljak el az életben. Újra feltettem a kérdést, egészen pontosan hogyan képzeli ezt el. O pedig megint csak ezt felelte: „Foglalkozzon továbbra is az érzéseivel. Járjon el a Névtelen Alkoholistákhoz, s meglátja, minden jóra fordul." A történet tanulsága az, hogy igenis segít kigyógyulni a kémiai függőségből, ha tudunk érzéseinkről, és elmegyünk a csoportfoglalkozásokra. Ugyanakkor túl is lép ezen, s megválaszolja a korábban feltett kérdést: „Mennyiben számítanak az érzések?" Az érzés nem minden, nem szabhatja meg a viselkedésünket, ám ezzel együtt sem hagyhatjuk figyelmen kívül. Érzéseink rendkívül fontosak, és sokat nyomnak a latban. Érzelmi életünk szerves része egyéniségünknek. Ha szőnyeg alá söpörjük és elhessegetjük az érzéseinket, lényünk és életünk fontos összetevőjéről mondunk le. Az érzés öröm, bánat, félelem és harag forrása lehet. Megnevettethet vagy megríkathat. Érzelmi életünk felelős azért, hogy adni és kapni tudjunk, hogy részesüljünk a szeretet melegéből. Ennek köszönhetjük az emberi közelséget, az érintések örömét és érzékeink izgalmát. Érzéseink egyszersmind jelzések is. Ha boldogok és elégedettek vagyunk, ha meleg jóérzés tölt el minket, rendszerint 165
tudjuk, hogy pillanatnyilag minden a helyén van a világunkban. A harag, a félelem és a szomorúság ezzel szemben arról tudósít, hogy valami hibádzik. A baj lehet belső vagy külső. Valami azonban határozottan nincs rendjén. Az érzések ösztönzően hatnak. A harag például arra sarkallhat, hogy megoldjunk egy bosszantó problémát. A félelem elmenekít a veszély elől. Az ismételt bántás és szenvedés arra figyelmeztet, hogy tartsuk távol magunkat a kérdéses helyzettől. Érzéseink önmagunk - vágyaink, késztetéseink és törekvéseink - megfejtéséhez is hozzásegítenek. Közreműködésükkel megismerjük önmagunkat és gondolatainkat. Az érzések egyúttal a lélek azon mélységeit is feltárják, amelyek az igazságot kutatják; önmagunk megóvására és építésére, biztonságra és jó közérzetre törekszenek. Ugyanakkor a tudatos megismeréssel meg az ösztönvilágnak nevezett titokzatos tartománnyal is összhangban állnak. /
Érzelmeinknek van sötétebb oldaluk is. Alaposan megkínozhatnak bennünket. Annyira fájhatnak, hogy szinte semmi mást nem érzékelünk rajtuk kívül. A fájdalom és a szomorúság amúgy is hosszú időre beköltözhet hozzánk. A félelem kellemetlen fék lehet; megakadályozhatja, hogy megtegyük a szükséges lépéseket. Néha valósággal beleragadunk sötét érzelmeinkbe, csapdába esünk, s ilyenkor azt hisszük, soha nem kerülünk ki belőle. A harag nehezteléssé és keserűséggé mérgesedhet, s azzal fenyeget, hogy a végletekig borzolja idegeinket. A bánat bénító depresszióba fordulhat át. Sokan közülünk régóta együtt élünk félelmeinkkel. Érzéseink meg is tréfálhatnak bennünket. Olyan helyzetekbe vihetnek bele, amelyektől különben megóvna a józan ész. Néha olyanok, mint a vattacukor, többet mutatnak, mint amilyenek valójában. Érzéseink sötét oldala - elhúzódó szenvedés, csalódások ellenére még kilátástalanabb a kép, amikor az érzelemmentes166
séget választjuk. Ha érzelmileg visszahúzódunk, s nem veszünk tudomást erről a lelki tartományról, az kellemetlen, egészségtelen és romboló hatású lehet. Az érzések elfojtása vagy eltagadása fejfájáshoz, gyomorbántalmakhoz, hátfájáshoz és általános testi gyengeséghez vezethet, ez utóbbi azután különféle betegségek előtt nyitja meg a kaput. Az elfojtás - kivált a gyászmunka tagadó szakaszában elhízást, túlzott fogyást, alkoholizmust, narkózást, szexmániát, kényszeres költekezést, álmatlanságot vagy aluszékonyságot, megszállottságot, uralomvágyat és más kényszeres viselkedést okozhat.3 Az érzés energia. Az elfojtás gátolja ennek az energiának a szabad áramlását. Ilyen állapotban nem a legjobb formánkat nyújtjuk. Az elfojtott érzelmekkel az még a baj, hogy nem tűnnek el. Maradnak, felerősödnek, és néha furcsa tettekre ösztönöznek. Folyvást egy lépéssel előbbre kell járnunk, elfoglalnunk magunkat, tennünk valamit. Nem merünk megnyugodni, mert akkor újra átéljük ezeket az érzéseket. Az érzéseket azonban nem lehet egykönnyen elhallgattatni, így vagy úgy, de hírt adnak magukról. Kiabálni kezdünk a gyerekekkel, belerúgunk a macskába, leöntjük a kedvenc ruhánkat, vagy elsírjuk magunkat egy összejövetelen. Azért nem tudunk kikeveredni érzéseink hálójából, mert elfojtjuk őket. Olyanok, mint egy makacs szomszéd, aki addig nem tágít, amíg tudomást nem veszünk a jelenlétéről. Azért sem szerencsés dolog az elfojtás, mert az érzelmi visszahúzódással kellemes érzéseinkről is lemondunk. Elveszítjük a képességet arra, hogy érezzünk. Néha megörülünk ennek, amikor túlontúl elhatalmasodik rajtunk vagy állandósul a szenvedés, ez azonban korántsem jó életstratégia. Érzelmeink elzárásával legmélyebb szükségleteink - a szeretni tudás és az, hogy szeressenek minket - elől zárkózunk el. Talán már a szexet és az emberi érintést sem tudjuk élvezni. Képtele167
nek leszünk közel kerülni az emberekhez, nem ismerjük a meghittségét. Elveszítjük azt a képességünket, hogy örülni tudjunk az életnek. Ezzel együtt elveszítjük a kapcsolatot önmagunkkal és a környezetünkkel. Többé nem súgnak nekünk az ösztöneink. Nem halljuk meg, mit közölnek az érzéseink, nem vesszük észre, ha valami nincs rendjén a környezetünkben. Elveszítjük az érzések ösztönző erejét. És ha nem érzünk, idevágó gondolatainkat sem vizsgáljuk felül, nem tudjuk, mit közöl velünk a józan eszünk. így meg sem változhatunk, és nem léphetünk előre. Beleragadunk a jelenbe. Az érzések nem mindig röpítenek a hetedik mennyországba, ám elfojtásuk nyomorúságos állapothoz vezethet. Mi tehát a megoldás? Mihez kezdjünk ezekkel a bosszantó érzelmekkel, amelyek hol kellemetlen terhet jelentenek, hol meg örömeink forrásai? A válasz: ne féljünk érezni. Nincs ebben semmi rossz, legyenek bármilyenek az érzéseink. A férfiaknak sem kell szégyenkezniük miattuk. Nem a gyöngeség jelei. Nem kell bűntudatot éreznünk miattuk. Ha ölni tudnánk haragunkban, ezzel még semmi rosszat nem tettünk. Ezek csak érzések, önmagukban se nem jók, se nem rosszak. Érzelmi energiát képviselnek, és nem minket minősítenek. Az emberek ezerféle érzésről számolnak be: rosszkedvről és bosszúságról vagy éppen kitörő, mámoros örömről. Összesen négy nagy csoportjukat különböztethetjük meg az érzéseknek, minden más ezeknek valamiféle változata. A magányosság és a lehangoltság például a bánat kategóriájába tartozik; a szorongás és az idegesség az ijedelemébe; az örömteli izgalom a jókedvhez. Nevezzük bárhogy az érzéseinket, a fontos az, hogy átéljük őket. Mindez nem jelenti azt, hogy szüntelenül figyelnünk kell, épp most mit érzünk. Nem jelent érzelmi dagonyázást. Ellenkezőleg, ha feldolgozzuk az érzéseinket, megszabadulunk tő168
lük. Ez annyit tesz mindössze, hogy ha elfog minket egy érzés, s eláraszt az energiája, szánjunk rá néhány percet. Ismerjük fel az érzést, majd lépjünk tovább. Ne cenzúrázzuk azonban az érzéseinket, ne nyomjunk el semmit, ne meneküljünk. Ne mondjuk magunknak: „Nem szabad ezt éreznem. Valami baj lehet velem." Ne ítéljük el magunkat az érzéseinkért, hanem éljük át őket. Engedjük, hogy energiájuk átjárja a testünket, majd mondjuk azt: „Rendben." A következő az „érzelmek feldolgozásának" nevezett titokzatos tevékenység. Válaszoljunk rájuk érdemben. Vizsgáljuk meg a nyomukban járó gondolatokat, s fogadjuk el őket cenzúrázás és elfojtás nélkül. 4 Ezt követően dönthetünk a következő lépésről. Itt jut szerephez a józan ítélőképesség és az erkölcsi érzék. Most határozunk afelől, kezdünk-e valamit a szóban forgó érzéssel és az azt kísérő gondolattal. Értékeljük a helyzetet, azután válaszszunk olyan viselkedési formát, amely összhangban áll erkölcsi szabályrendszerünkkel és megújult, önérzetes önmagunkkal. Talán megoldásra vár egy probléma? A fellegekben járunk? Időről időre helyesbítenünk kell néhány katasztrófára berendezkedett gondolatmintát, például: „Iszonyatosan félek, és szomorú vagyok, mert összetörtem a kocsit. Ez a világ vége." Helyesebb volna azt mondani: „Szomorú vagyok, mert összetörtem a kocsit." Orvosolható-e a szóban forgó probléma? Érint-e másokat? Szükséges vagy tanácsos-e megbeszélni valakivel? Ha igen, mikor? Meglehet, elegendő, ha átéljük az érzést, és tudomásul vesszük a hozzá kapcsolódó gondolatot. Ha kételyeik támadnának arról, hogy mi a teendő; ha az érzés túl erős; ha a tervbe vett lépés túl nagy horderejű; javaslom, hogy várjanak legalább egy napot, amíg megnyugszanak annyira, hogy következetesen tudnak gondolkodni. Más szóval, távolodjanak el az adott helyzettől. Nem szükségszerű, hogy az érzéseink irányítsanak minket. Nem muszáj sikoltoznunk és csapkodnunk, csak mert harag169
szunk; ahogy depressziósként sem kötelező egész nap az ágyat nyomnunk. Csak, mert félősek vagyunk, attól még jelentkezhetünk a vágyva vágyott állásra. Egyetlen szóval sem támogatom, hogy átengedjük az érzelmeknek a vezérlő szerepet. Valójában attól tarthatunk, ha nem tudatosítjuk magunkban és dolgozzuk fel megfelelően az érzéseinket, félő, hogy átveszik az uralmat felettünk. Ellenben ha felelősen bánunk velük, alárendeljük őket értelmünknek és erkölcsi érzékünknek. 5 Érzelmeink helyes kezeléséhez hozzátartozik, hogy felelősnek is érezzük magunkat értük. Mindenki a saját érzéseit éli át. Ha érzünk valamit, azt kizárólag önmagunknak köszönhetjük, hiába is állítjuk az ellenkezőjét. Mások hozzásegíthetnek minket bizonyos érzésekhez, de nem ők érzéseink kiváltó okai, ezért nem is változtathatnak rajtuk. Ezt egyedül mi tehetjük meg. Ugyanígy mi sem vagyunk felelősek senki emberfia érzéseiért, de tiszteletben tarthatjuk azokat. A felelős viselkedéshez időnként ez hozzá is tartozik, a társfüggők azonban eltúlozzák. A magunk érzéseit is tekintetbe kell vennünk, hiszen ezek válaszok a különböző élethelyzetekre. Ezért az emberi jóérzés azt kívánja, hogy róluk beszélve így fogalmazzunk: „Amikor te ezt vagy azt teszed, én így és így érzek, mert...", nem pedig: „Te vagy az oka, hogy úgy érzem..." 6 Az érzések feldolgozása már megint más kérdés. Ez különösen akkor igaz, ha következetesen indulatosan reagálunk valakinek a viselkedésére, s hiába beszélünk a fejével, ő továbbra is fájdalmat okoz nekünk. Talán nincs szükségünk ilyen heves érzelmi viharokra. Ne feledjük, az érzések jelzések is. Figyeljünk fel az ismétlődő mintákra érzelmi életünkben, mert sokat elárulnak önmagunkról és kapcsolatainkról. Az érzelmek feldolgozása néha helyes irányba tereli a gondolkodásunkat. Sok terápiás irányzat közvetlen kapcsolatot feltételez a gondolat és az érzés között.7 Ez a kapcsolat valóban létezik. Gondolataink kihatással vannak érzelmeinkre. Nemegyszer pontatlan, túlzó vagy megalapozatlan gondolataink keltenek indoko170
latlan érzelmeket, vagy ezek okozzák, hogy érzelmeink tovább fennmaradnak, mint kellene. Ha azt gondoljuk, hogy valami elviselhetetlen, soha nem lesz más, és ennek nem volna szabad így lennie, e gondolatokat heves érzelmek kísérhetik. Jómagam katasztrófagondolkodásnak nevezem ezt a gondolkodási mintát. Ezért is fontos, hogy bizonyos érzéseket észlelve, megvizsgáljuk és tudatosítsuk a gondolatainkat. Ha megalapozatlanok, tudjuk, ugye, hogyan orvosoljuk a problémát? Időnként jóleshet megbeszélnünk valakivel érzéseinket és gondolatainkat. Nem egészséges elszigetelten élnünk. Ha megosztjuk érzelmi életünket másokkal, az meghittségét és közelséget teremt. Az ilyesmi mindig csodálatos élmény. Néha nem vágyunk másra, mint hogy kiöntsük a szívünket egy jóbarátnak. A kibeszélés egyúttal tisztázás is lehet. Amit magunkba zárunk, elhatalmasodhat rajtunk, a külvilág tükrében azonban visszanyeri valódi arányait. A kellemes érzéseket szintén jó megosztani: az örömöt, a sikert, a bizsergető izgalmat. Ha pedig bensőséges kapcsolatra vágyunk valakivel, meg kell beszélnünk vele tartós érzelmeinket. Ezt hívják érzelmi őszinteségnek. Vigyázat azonban, a heves öröm ugyanolyan visszataszító és riasztó lehet, mint a bánat, kivált az olyan társfüggők szemében, akik nem szoktak hozzá a boldogsághoz - figyelmeztet Scott Egleston. Sok társfüggő úgy véli, az örömhöz mindig üröm társul, hiszen eddig is ezt tapasztalta. Egyesek egyenesen úgy gondolják, nem érdemlik meg a boldogságot. Néha tevékenyen közreműködünk abban, hogy a jót rossz kövesse. Pedig semmi baj az örömmel, ahogyan a bánattal sem. Hagyjuk, hogy átjárjon minket az érzelmi energia, s törekedjünk egyensúlyra és nyugalomra. Időről időre szakember segítségére lehet szükségünk érzelmeink feldolgozásához. Ha leragadunk bizonyos érzelmek mellett, adjuk meg magunknak, amire szükségünk van. Menjünk el egy tanácsadóhoz, terapeutához, pszichoanalitikushoz 171
vagy lelkipásztorhoz. Törődjünk magunkkal, megérdemeljük. Akkor is szükségünk lehet szakszerű segítségre, ha jó ideje elfojtjuk az érzéseinket, vagy azt gyanítjuk, hogy túl erős érzelmeket zártunk magunkba. Érzelmi életünk felébresztése néha mindössze csak egy kis gyakorlást és tudatosságot igényel. Nekem az alábbiak segítenek közel kerülni az érzéseimhez: testmozgás; feladatlan levelek fogalmazása; beszélgetés olyanokkal, akikben megbízom; végül a csöndes, elmélyült meditáció. Fontos emellett, hogy szokásunkká tegyük a tudatosságot. Figyeljünk oda például érzelmi tiltásainkra, komfortzónánk milyenségére, gondolatainkra, szavainkra, hangsúlyainkra és cselekedeteinkre. Idővel megleljük majd az utat érzelmeinkhez, egy olyan utat, amely eredményes lesz számunkra. Hívjuk meg az érzéseket életünkbe, aztán ígérjük meg magunknak, hogy mostantól jól bánunk velük. Éljük át valamenynyit, bízzunk bennük, és bízzunk meg önmagunkban. Bölcsebbek vagyunk, mint hinnénk. KÉRDÉSEK,
JAVASLATOK
1. Olvassa el a naplóját! Miféle érzelmeket írt ki magából? 2. Játsszon „mi lenne, ha" játékot. Mi lenne, ha szabadon érezhetné ezt vagy azt, és mégsem lenne rossz ember? Mit érezne most? írjon róla. 3. Találjon valakit, aki megbízható és elfogadó hallgatóság, aki nem fúj azonnal riadót, nem indít mentőakciót, és beszélje meg vele az érzéseit. Hallgassa meg viszonzásként az övéit minden ítélkezés és pátyolgató szándék nélkül. Ugye, milyen jó egy ilyen beszélgetés? Ha nem talál megfelelő személyt, lépjen be egy önsegítő csoportba.
— 1 4 —
Harag - Mi az, amit annyira gyűlölsz bennem? - kérdezte egy férfi a feleségét, amikor már hat hónapja józan volt. - Mindent! - kiáltotta a nő villámló szemmel. -
IDÉZET EGY NÉVTELENTŐL
Evekig alig ismertem a haragot. Sírtam, megbántódtam, de a harag? Nem, ez nem az én asztalom, gondoltam. Miután kezdtem felismerni társfüggőségemet, már azon csodálkoztam, hogyhogy volt olyan pillanata az életemnek, amikor nem haragudtam. Janet Woititz könyvének egyik passzusa egyenesen rólam szól: „Az ember merev és gyanakvó lesz, és egyre csak önmagát emészti fortyogó dühében. Bárki, aki besétál a házába, érzi ezt a visszafojtott haragot. Nincs előle menekvés. Ugyan ki gondolta volna, hogy ilyen undok boszorka válik belőle?" 1 A harag valamennyiünk életéhez hozzátartozik. Haragszanak a gyerekek, a kamaszok, a felnőttek. Szerencsés esetben ez nem okoz galibát az életünkben. Kevésbé szerencsésben azonban a főhelyre kerülhet, ez lehet az életünk. Alkoholista társunk begorombul, mi is vele együtt, a gyerekek a fejünkön táncolnak, még a kutya is kész idegbolond. Mindenki szakadatlanul őrjöng. Mintha senki sem adná ki magából kellőképpen a gőzt. Még ha nem kiabálunk is éppen, még ha megjátsszuk is, hogy nem haragszunk, akkor is majd szétvet minket a méreg. Pillantásaink és kézmozdulataink amúgy is mindent elárulnak. Az ellenségesség ott lappang a felszín alatt, kitörésre készen. A harag néha bombaként robban, és soha, soha nem múlik el. Alkoholista társunk ránk üvölt: „Hogy mersz rám haragudni? Én vagyok a király. Én haragudhatok rád, fordítva 173
azonban nem lehetséges." A társfüggő válasza erre: „Mindazok után, amit érted tettem, akkor haragszom meg, amikor nekem tetszik." Magában mégis azt gondolja: Meglehet, hogy igaza van... Hogyan bánthatok egy beteg embert? Valami nincs rendjén velem, ha így érzek. Önértékelésünkre ilyenformán újabb csapást mér a bűntudat. A harag azonban ettől még nem párolog el, mi magunkban dúlunk-fúlunk tovább, s a gondjaink sem oldódnak meg. A harag esetleg akkor sem távozik a háztól, ha a szenvedélybeteg a józanság és egészség útjára lép. 2 Az indulatok általában akkor érnek tetőpontjukra, amikor az alkoholista külső segítséget kap. Ekkor már senki - őt magát is beleértve - nem tudja többé elviselni a betegségét. Néha ennél is rosszabb azonban a helyzet. A társfüggő életében először hall arról, hogy ami történt, az nem az ő hibája. Most kezd el visszamenőleg haragudni, hogy a társa ebben a tudatban tartotta. Talán először érez és nyilvánít ki haragot. Akkor érti meg igazán, mennyire haragudott mindvégig, miután lecsillapodtak a dolgok. Ez újabb összetűzésekhez vezethet. A szenvedélybeteg talán friss kezdetre várt, most, hogy megszabadult a családi szennyestől, s tiszta lappal kíván nekiindulni új életének. Ezért így szól a társához: „Hogy mersz most haragudni rám? Hiszen mindent újrakezdtünk." Az pedig így felel: „Mondod te. Én most térek magamhoz." Kisebbségi érzését és bűntudatát ekkor talán újabb néma, gyötrő gondolattal tetézi: „Igaza van, hogy merek rá éppen most haragudni? Hiszen repesnem kellene a boldogságtól. Hálásnak kellene lennem. Valami nincs rendben velem." így azután mindenkit mardos a bűntudat, mert mindenki haragszik. Ennek a haragnak legfőképpen a bűntudat a forrása. Az érintett felek becsapva érzik magukat, hiszen a kijózanodás nem hozta el a beígért boldogságot, a várva várt fordulópontot. Ne értsenek félre. Minden jobb lett. Sokkal jobb, ha egy alkoholista a józanság útjára tér. Ugyanakkor a kijózanodás nem gyógyít ki egy csapásra sem a haragból, sem a párkap174
csolati problémákból. A régi harag továbbra is ott parázslik a felszín alatt, s persze új is szítja a tüzet. Többé nem okolhatjuk mindezért a szeszt vagy a drogot, bár néha még ez is ott ólálkodik a színfalak mögött. A társfüggó' gyakran épp ekkor veszíti el barátai együttérzését. Mi magunk szintén úgy gondoljuk, csodálatos, hogy alkoholista társunk abbahagyta az ivást. Mi akkor a baj? - tesszük fel a kérdést. Képtelenek volnánk a megbocsátásra és a felejtésre? Csakis bennünk lehet a hiba. Bármilyen általános érzés is a harag, nagyon nehéz kezelni. Az emberek többsége nem tanulta meg, hiszen ezt nem az iskolapadban, hanem élő példával tanítják meg a nevelőink. Gyakoribb azonban, hogy elmulasztják megtanítani. Barátaink és ismerőseink talán elárasztanak jó tanácsokkal: „Ám haragudjatok, de ne vétkezzetek; a nap le ne menjen a ti haragotokon." 3 „Ne légy bosszúálló." Sokan képtelenek tartani magukat ezekhez a nemes elvekhez. Meglehet, nem is tudják, mit gondoljanak a haragról, hiszen csupa hamisságot hallottak vele kapcsolatban. A társfüggők és általában az emberek leginkább az alábbi gyakori tévedésekben leledzhetnek a haragról szólván: Nem szabad haragudnunk. A harag idő- és energiapocsékolás. tmi A jó és rendes ember nem haragszik. w Akkor sem szabad haragudnunk, ha ezt érezzük. w A haragos ember kivetkőzik magából. ta2i Ha haragszunk, elűzzük magunktól az embereket. w Másnak sem szabad soha haragudnia ránk. w Ha ez megtörténik, bizonyára mi vagyunk a hibásak. w Ha haragot ébresztünk, ennek mi vagyunk az okai, és nekünk is kell elmulasztanunk. ' H a megharagszunk, annak más az oka. Az ő kötelessége, hogy megbékítsen minket. w
175
Ha megharagszunk valakire, akkor ez a kapcsolat végét jelenti. w Ha megharagszunk valakire, jogunk van megbüntetni az illetőt. w Ha megharagszunk valakire, az illetőnek változtatnia kell viselt dolgain, hogy mi másként érezzünk. w Ha megharagszunk, úgy gondoljuk, jogos, hogy pofozkodjunk, vagy eltörjünk egy tányért. w Ha megharagszunk, okvetlenül kiabálnunk és üvöltöznür;; kell. w Ha megharagszunk, többé nem szeretjük azt, aki megharagított. w Ha valaki megharagszik ránk, ez azzal jár, hogy nem szeret minket többé. ^ A harag bűn. w Haragot csak akkor szabad éreznünk, ha jogosan háborodunk fel. 4 w
A Névtelen Alkoholisták csoportjaiban sokan hiszik azt, hogy gyógyulás közben nem lenne szabad haragudniuk. A rehabilitációs programok alapgondolata ezért az, hogy megtanítsák a résztvevőket feldolgozni a haragjukat, hogy az ne mérgesedjen el. Társfüggőként talán megijeszt minket tulajdon haragunk vagy mások indulata. Meglehet, hiszünk a haraggal kapcsolatos egyik vagy másik téveszmében, esetleg más okból rettegünk tőle. Előfordulhat, hogy megütöttünk vagy szavakkal bántottunk valakit haragunkban. Az is lehet, hogy ittas társunk nyers haragja és dühöngése hagyott bennünk mély nyomokat. Mindannyian reagálunk a haragra, legyen az a sajátunk vagy másoké. Olyan érzelem ez, amely maga is indulatokat gerjeszt. Sokan vagyunk, akiknek tele van a hócipőnk, és van mire reagálnunk. Túl sok jutott nekünk a gyászmunkát kísérő haragból vagy abból, amelyik a mentőakciók üldözési szaka176
szát jellemzi, odaragadtunk hát a háromszög ezen oldalához. Indokolatlan, ésszerűtlen dühkitöréseinket reaktív katasztrófagondolkodás hívja életre: a sok „kellene", a „soha többé", a „mindig ez van" és a „borzasztó". Igazoljuk magunk előtt a haragunkat, hisz akad-e földi halandó, aki nem így érezne mindazok után, amiken mi keresztülmentünk. Haragunk azért is hasznos, mert elkendőzi sértettségünket és félelmeinket. A szomorúság és ijedelem mind ebbe torkollik, márpedig oly sokat kaptunk belőlük. Meg a bűntudatunk miatt is haragszunk. Az indokolt és indokolatlan bűntudat egyaránt könnyen átfordulhat haragba. 5 És a társfüggőknek ebből is bőségesen kijutott. Elhiszik-e vagy sem, az alkoholistáknak úgyszintén, csak éppen ők könnyebben fordítják át a lelkifurdalást haragba. Ott van azután a reaktív harag. Haragunk társunk indulatainak tükörképe. Ördögi kör ez, amely egyre nagyobb haragot gerjeszt. A végén mindenki a plafonon lesz, és még csak azt sem tudjuk, miért. Tény azonban, hogy valamennyien tombolunk... és bűntudatunk van miatta. Néha önszántunkból maradunk meg a haragunknál, hiszen így kevésbé sebezhetőnek és erősnek érezhetjük magunkat. Olyan ez, mint egy védőpajzs. Amikor haragszunk, nem érzünk bántást vagy ijedelmet, legalábbis nem észrevehetően. Sajnos sokunknak nincs módunk kinyilvánítani a haragunkat. Lenyeljük hát a mérgünket, magunkban dúlunk-fúlunk, begörbed a vállunk, összeszorul a gyomrunk, kóvályog a fejünk. Elfutunk a haragunk elől, begyógyszerezzük vagy süteménnyel etetjük. Magunkat okoljuk; depresszióként éljük meg; ágyba bújunk; azt kívánjuk, bárcsak meghalnánk; végül belebetegszünk az egészbe. Legvégül pedig arra kérjük Istent, bocsásson meg nekünk, bűnös halandóknak, amiért haragot mertünk érezni. Sokunk azért nem engedi szabadjára a haragját, mert olyan családban élünk, amely tiltja az érzéseket, mindenekelőtt a haragot. Egy alkoholista érthető módon nem szívesen hall a ha177
ragunkról. Úgy érzi, dühünk amúgy is indokolatlan, és kibeszélése csak zavarná őt. Mindez bűntudatot ébreszt benne. Talán versenyre is kel velünk, lehengerel minket a saját haragjával, hogy elhallgassunk végre, és mi érezzünk lelkiismeret-furdalást. Gyakran megesik, hogy a szüleink sem óhajtanak hallani az érzéseinkről. Talán minket okolnak, amiért drogos vagy részeges a párunk. Az is megeshet, hogy hiába alkoholista vagy függő, ők csak a jó oldalát látják, a mi viselkedésünket ezért méltánytalanul keménynek ítélik. Barátaink meg ráunnak folytonos sirámainkra. Némelyikünk annyira szégyelli magát, hogy még a lelkipásztorának sem meri bevallani a haragját. Egy egyházi ember amúgy is bűnösnek bélyegezne minket, ebből pedig elegünk van. Ezzel nagyjából be is zárult lehetőségeink köre. Az csak kevesek fejében fordul meg, hogy a lelkünkben élő magasabb rendű erőhöz is fordulhatunk, előtte is kinyilváníthatjuk a haragunkat. Mihez kezdjünk hát a bennünk felgyülemlett indulatokkal? Ugyanaz lesz a sorsuk, mint szinte minden érzésünknek: elfojtjuk őket, és bűntudatot érzünk miattuk. Márpedig az elfojtott indulatok minden más elfojtáshoz hasonlóan gondokhoz vezetnek. Haragunk a legalkalmatlanabb pillanatokban robbanhat ki. Rákiáltunk valakire, akire nem akartunk. Fintorgunk, ajkunkat biggyesztjük. Mindez nem teszi vonzóbbá a társaságunkat. Jól odavágjuk a tányért az asztalhoz, ámbár hajigálni nem merjük; annyira kiürült a pénztárcánk, hogy ezt már nem engedhetjük meg magunknak. A harag másfajta mezt is ölthet. Talán azon kapjuk magunkat, hogy nem kívánjuk és nem élvezzük a szexet.6 Mindez még jobban megtetézi önutálatunkat. És persze továbbra is ellenségesen viselkedünk. Ha megkérdezik tőlünk, mi bajunk van, összeszorított szájjal annyit morgunk: „Semmi. Kösz, jól vagyok." Esetleg apró undokságokkal vagy undok apróságokkal bosszantjuk haragosunkat. 178
Amikor a régóta magunkban tartott harag kirobban, nagyot szólhat. A kellemetlen érzések gyomként növekednek a lelkünkben. Nem tűnnek el, hanem mindent elborítanak. Mi pedig azon kapjuk magunkat, hogy olyasmi csúszik ki a szánkon, amit nem szándékoztunk mondani. Elvesztjük a fejünket, köpködünk, karmolunk, edényeket törünk (most igen), öklözünk, megcibáljuk ellenfelünk haját. Esetleg magunkban teszünk kárt, de az is lehet, hogy a harag keserűséggé, gyűlöletté, megvetéssé, bosszúszomjjá vagy nehezteléssé kérgesedik. Mi továbbra is ott tartunk, hogy nem értjük, mi történik velünk. Igyekszünk hát elhitetni magunkkal, hogy semmi bajunk. OfCourse You're Angry7 (Természetesen mérges vagy) - mondja a könyvcím. Naná, hogy haragszunk. Naná, hogy ennyire. Joggal vagyunk a plafonon. Engedjék meg, hogy ideidézzem Janet Woititz találó szavait: Nem élhetünk együtt egy súlyos alkoholistával anélkül, hogy minket is mélységesen ne sújtana ez a betegség. Bármely földi halandó, akinek annyi borzalomban volt része, mint nekünk, érthetően a túléléséért küzd. Aranyérmet érdemelnénk azért a puszta tényért, hogy még itt vagyunk, és el tudjuk mondani a történetünket. 8
A harag az alkoholizmus egyik szomorú következménye a sok közül. Ahogyan a többi szép számú szenvedélybetegségé és egyéb gondé is, amelyekkel a társfüggők alaposan el vannak látva. Még ha nem élünk is együtt valami súlyos gonddal vagy egy nagybeteggel, igenis jogos lehet a haragunk. A harag az élet természetes, bár kellemetlen velejárója. Érzelem ez is, mint sok más. Amikor elhatalmasodik rajtunk, választhatjuk azt, hogy átéljük, vagy azt, hogy elfojtjuk. „Nem bízom azokban, akik soha nem haragszanak. Az ember vagy haragszik, 179
vagy bosszút forral" - jelentette ki a barátnőm, Sharon George, aki mentálhigiénés szakember. Igen, minden jogunk megvan a haragra, akkorára, amekkorát átélünk. Ahogyan másoknak is. Másfelől felelősek is vagyunk - elsősorban önmagunkért -, hogy megfelelően kezeljük a haragunkat. Ezzel visszajutottunk az eredeti jó tanácshoz: dolgozd fel az érzéseidet! De hogyan dolgozhatunk fel egy olyan elemi indulatot, amilyen a harag? Miként csillapodhatunk le? Kivel beszélhetünk az állapotunkról? Ugyan ki hallgatna meg minket? Meglehet, mi magunk sem szívesen hallanánk magunkat. Végül is az, akire haragszunk, nem egészséges. Nem kellene inkább együtt éreznünk vele, jónak lennünk? Emberbaráti dolog-e egy betegre haragudni? Igen, jogunk van ehhez. Nem mi kértük, hogy mindezt ránk lőcsölje. Noha az eszményi állapot az együttérzés lenne, ez valószínűleg csak az után köszönt ránk, miután sikeresen feldolgoztuk a haragunkat. Van valamiféle középút az öldöklő düh és az önemésztés között, amely segít megszabadulni indulatainktól, a régiektől és az újaktól egyaránt. Ugyanakkor nem hinném, hogy az elfojtott érzelmektől egyik napról a másikra megszabadulhatunk. Talán egy hónap vagy egy év is túl kevés ehhez. Gondoljuk meg, mennyi időbe került, amíg felgyülemlett bennünk ez a töménytelen harag. Nos, a feldolgozása sem megy könnyebben és hamarabb. Az új harag feldolgozásához pedig gyakorlat kell. Az alábbiakban néhány javaslat következik a harag feldolgozására: w
w
Bíráljuk felül a haragra vonatkozó tévhiteket. Adjunk engedélyt magunknak, hogy megharagudjunk, amikor ez indokolt. És adjuk meg ezt az engedélyt másoknak is. Tapasztaljuk meg az érzéseinket. Még ha ez a harag is, mindössze érzelmi energiáról van szó. Se nem jó, se nem rossz, 180
felette áll a bírálatnak. A haragot nem szükséges igazolnunk vagy megmagyaráznunk. Ha ott ez az energia, tapasztaljuk meg. Éljük át a kísérő érzelmeket is, amilyen a megbántottság vagy a félelem. ^
Tudatosítsuk magunkban a haragot kísérő gondolatokat. A legjobb, ha hangosan megfogalmazzuk ezeket. ** Vizsgáljuk meg idevágó gondolatainkat a tudat világosságánál, nem hibádzik-e valami. Ismerjük fel az ismétlődő mintákat és helyzeteket, sokat tanulhatunk így önmagunkról és a környezetünkről. A gyógyulófélben lévő alkoholisták gondolatmintái nemegyszer begyepesedettek, „áporodottak", ahogy ezt a szakma nevezi. Mindez a közelgő visszaesés előjele lehet. w Hozzunk felelős döntéseket a szükséges lépésekről, ha vannak ilyenek. Fejtsük meg, mit közöl velünk a haragunk. Nem olyan megoldatlan problémát jelez-e bennünk, magunkban vagy a környezetünkben, amelyre oda kell figyelnünk? Néha, amikor Istent kérjük, szüntesse meg a haragunkat, O is tudtunkra ad valamit. Talán változtatnunk kellene. Meglehet, segítséget kellene kérnünk. A harag megszüntetésének azonnali módja, ha abbahagyjuk a kiabálást, s ehelyett elgondolkozunk, mire van szükségünk a szóban forgó személytől, majd nyütan felkérjük erre. Ha nem hajlandó megadni nekünk, amit elvárunk tőle, gondoljuk végig, mi a következő lépés önmagunk megvédésére. Ne hagyjuk, hogy a harag irányítson minket. Álljunk le, ha ezen kapjuk magunkat. Nem kell tovább üvöltöznünk. Ne értsenek félre, megesik, hogy a kiabálás segít, máskor viszont nem. Mindenesetre jobb, ha mi vagyunk a nyeregben, és nem a haragunk. Ne veszítsük el az önuralmunkat. A harag mindössze energia, nem holmi átok. Tartsunk távolságot. Menjünk át egy másik helyiségbe, egy másik épületbe. Nyugodjunk meg, majd gondoljuk végig a szükséges lépéseket. Ne hagyjuk azt sem, hogy mások haragja irányítson bennünket. Gyakran hallom társfüggőktől: „Nem tehetem 181
meg, mert a párom megharagszik." Ne kockáztassuk testi épségünket, de igyekezzünk megőrizni függetlenségünket a haraggal szemben, legyen az a sajátunk vagy másé. Nem kell feltétlenül válaszolnunk a haragra, hiszen az csak érzelmi energia, nem több. Ha nem akarjuk, ne viszonozzuk haraggal a haragot. Próbáljuk ki, hátha sikerül. Az alkalmas pillanatban nyíltan és becsületesen beszéljük meg indulatainkat. Ugyanakkor ne álljunk le ittas emberrel vitatkozni. Ha nyíltan és a megfelelő helyen fejezzük ki a haragunkat, talán jó döntéseket hozhatunk. Legyünk óvatosak azonban a megfogalmazással, mert a harag könnyen ébreszt haragot. Ezért ahelyett, hogy szabadjára engednénk dühünket haragosunkkal szemben, éljük meg érzéseinket; gondoljuk végig, ami ezzel összefügg; fontoljuk meg, mit várunk el a szóban forgó személytől; majd amikor megnyugodtunk, higgadtan, kiabálás nélkül adjuk tudtára kívánságainkat. Vállaljunk felelősséget haragunkért. Fogalmazzunk így: „Haragos vagyok, amikor ezt vagy azt teszed", ehelyett: „Az őrületbe kergetsz". Ami engem illet, szeretek szabad mozgásteret adni pácienseimnek a párbeszédben. Nem kell pontosan fogalmaznunk, mintha most sétáltunk volna ki egy terápiás csoportból. Legyünk önmagunk. Mindenesetre értsük meg, hogy felelősek vagyunk az indulatainkért, még ha jogosak is. Vitassuk meg a gondjainkat olyanokkal, akikben megbízunk. Ha meghallgatnak és elfogadnak bennünket, miközben kibeszéljük magunkból a haragunkat, az segít tisztázni a helyzetet. Mindez segítségünkre van abban is, hogy elfogadjuk önmagunkat. Ne feledjük azonban, hogy csak akkor léphetünk előre, ha elfogadjuk önmagunkat. És igen, számíthatunk mások törődésére. Talán el kell mennünk otthonról, hogy ilyen emberekre találjunk; talán be kell ülnünk egy Al-Anon összejövetelre, de hát ezeket az embereket nem nehéz megtalálni. Ha a haragunk már nehezteléssé kérge182
sedett, megbeszélhetjük egy lelkipásztorral, vagy foglalkozhatunk a program negyedik és ötödik lépésével. A neheztelés több kárt okoz, mint hasznot, •w Dolgozzuk ki magunkból az indulatainkat. Takarítsuk ki a konyhát, röplabdázzunk, tornásszunk, menjünk el táncolni, lapátoljuk el a havat, gereblyézzük fel az udvart. Ha szükséges, kezdjünk el építkezni. A gyakorlati ténykedés, mindenekelőtt a fizikai munka segít elpárologtatni a haragunkat, amely a stressz egyik súlyos változata, w Őrizkedjünk a testi bántalmazástól. Ne hagyjuk, hogy a másik megüssön minket, csak mert haragszunk, de mi se bántalmazzuk őt semmi szín alatt. Ha mégis sor kerül ilyesmire, forduljunk szakemberhez. w írjunk levelet, de ne küldjük el. Ha bűntudatunk van a haragunk miatt, ez a módszer sokat segíthet. Kezdjük a levelet a következő szavakkal: „Senki nem tudja meg, amit most érzek. Nem volt helytelen, hogy ezért és ezért megharagudtam..." Ha egyszer kiírtuk magunkból a haragunkat, ezzel a bűntudaton is túljutunk, s kezdhetünk gondolkodni a következő lépéseken. w Dolgozzuk fel a bűntudatunkat. Szabaduljunk meg az indokolatlan bűntudattól, irtsuk ki mindenestől. Az öngyötrés senkinek sem használ. Isten minden tettünket megbocsátja. Amúgy pedig lefogadom, hogy nem talál olyan bűnösnek bennünket, mint amilyennek mi tartjuk magunkat. Ha egyszer elkezdünk a haragunkkal foglalkozni, azon kaphatjuk magunkat, hogy szinte mindig haragosak vagyunk. Ez természetes. Olyanok vagyunk, mint a gyerek, aki új játékszert kapott. Idővel majd elmúlik az újdonság varázsa. Legyünk türelemmel. Ne törekedjünk tökéletességre. Nem tudjuk majd maradéktalanul feldolgozni a haragunkat, ez másnak sem sikerült. Meglehet, hibázunk, de a hibáinkból is tanulhatunk. Nemhiába halljuk annyiszor, hogy ne legyünk bosszúállók, 183
mert a bosszúszomj a harag gyakori velejárója. Ha pedig van okunk a bűntudatra, nézzünk szembe vele, és lépjünk tovább. Igyekezzünk mindenképpen előrelépni. Aki tömérdek haragot fojtott magába, legyen türelemmel. Csak lassan a testtel. Pillanatnyilag talán jól is jön a haragunk. Amikor már nem vesszük hasznát, bizonyára megszabadulunk tőle. Aki úgy érzi, beleragadt a haragba, forduljon szakemberhez. Sokan úgy vélik, indulatokra nincs is szükség, ha kordában tartjuk a gondolkodásunkat, és kellő távolságot tartunk. Lehet, hogy igazuk van, a magam részéről mégis szeretem szabadjára engedni az eseményeket, ahelyett hogy mereven fegyelmezném magamat. Barátaimhoz hasonlóan én is gyanakvással vagyok az iránt, aki mosolyogva hirdeti, hogy ő nem ismeri a haragot. Ne értsen félre, nem azt javaslom, hogy tartson ki a haragja vagy a neheztelése mellett. Nem hinném, hogy a haragot kellene megtennünk életünk középpontjának, és ne is keressünk rá okot. „Nem jó, ha folyvást haragszunk" - mondja erről Esther Olson tanácsadó. A gyűlölködés nem egészséges. Az élet sokkal szebb annál, hogysem megmérgezzük a dühünkkel. Szükség esetén mégis rendjén való, ha haragszunk. KÉRDÉSEK,
JAVASLATOK
1. Mit gondol, mi történik, ha megharagszik? 2. Mit hisz a haragról a lelke mélyén? Milyen elgondolásoknak ad hitelt ezzel kapcsolatban? Ha változtatnia kell ezeken, tegye meg! Ne adja be a derekát a tévhiteknek! 3. Miként viselkednek a családtagjai harag esetén? Mit tett annak idején az édesanyja, az édesapja, a fivére és a nővére? Mi az ön megszokott viselkedésmintája, ha haragszik? 4. Ha elfojtotta haragját, írjon erről a jegyzetfüzetébe. Vegyen egyet külön a haragnak. 5. Ha a harag olyan érzelem, amely zavarja az életét, tartson kéznél tollat és papírt, s valahányszor felpaprikázza magát, írja le az érzéseit. 184
15
Igenis megvan a magunkhoz való eszünk! Mert nem félelemnek lelkét adott nekünk az Isten; hanem erőnek és szeretetnek és józanságnak lelkét. -
P Á L MÁSODIK LEVELE TLMÓTHEUSHOZ 1 , 7
- Mit gondol, mit tegyek? - kérdezte tőlem egyszer egy súlyos társfüggő páciensem, aki jelentős döntés elé nézett férjével és gyermekeivel kapcsolatban. - Ön mit gondol? - kérdeztem vissza. - Engem kérdez? - ijedt meg. - Hiszen a csemegeüzletben is negyedórát habozom, hogy az 59 vagy a 63 centes fehérítőt vegyem-e meg. A legcsekélyebb döntésre is képtelen vagyok. Hogyan várja el tőlem, hogy ilyen nagy horderejű kérdésben határozzak? Mi, társfüggők nem bízunk meg az ítélőképességünkben. Ha valaki, mi aztán ismerjük a határozatlanság iszonyatát. A legjelentéktelenebb választás - például, hogy mit rendeljünk az étteremben, vagy melyik fehérítőmárkát vásároljuk meg - megbénít minket. Az olyan életbevágó döntések azután, mint hogy miként oldjuk meg a problémáinkat, mihez kezdjünk magunkkal, vagy kivel éljünk együtt, lehengerelnek bennünket. Sokan közülünk egyszerűen feladják, és nem gondolnak ilyesmivel. Olyanok is akadnak, akik másokra hárítják a döntést. Noha ez a fejezet rövid, mégis fölöttébb fontos kérdésről szól. Eddig is arra biztattam, hogy gondolja végig a helyzetét, és keressen rá megoldást; döntse el, mire van szüksége, és mit szándékozik tenni; végül gondolja át, hogyan oldja meg a problémáit. Néhányan közülünk úgy érezzük, ez teljes képtelenség. 185
Ez a fejezet arra próbálja rávezetni önt, hogy igenis megbízhat a józan eszében, az ítélőképességében, s a helyzethez illő, egészséges döntéseket hozhat. Különféle okokból elveszítettük a mérlegelő képességünket. Tisztánlátásunkat talán hazugságok, önáltatások (hárítás), káosz, stressz, önbizalomhiány és az elfojtott érzések miatt fellépő testi tünetek homályosítják el. Gondolataink kuszák lehetnek, ez azonban nem jelenti azt, hogy nem tudunk józan fejjel gondolkozni. A túlreagálás sem tesz jót az ésszerűségnek. Határozottságunkat aláásta a félelem mások ítéletétől. Tökéletességre és gyors döntésekre törekszünk. Tévesen abban bízunk, hogy nem dönthetünk rosszul; soha többé nem lesz ilyen esélyünk; vagy az egész világ a mi döntésünkre vár. Ne tegyük ezt magunkkal! Ugyanígy nem mozdítja elő a tisztánlátást az önutálat sem, vagy ha azt mondogatjuk magunknak, hogy úgysem dönthetünk jól; majd amikor mégis döntünk, egy csomó „ellenben"-t sorakoztatunk fel. Ha nem figyelünk oda a szükségleteinkre és a szándékainkra; ha elhisszük, hogy kívánságaink helytelenek, megfosztjuk magunkat azoktól a hasznos információktól, amelyekre szükségünk van a helyes választás érdekében. A „mi lett volna, ha" vagy az örökös visszakozás sem sokat segít. Meg kell tanulnunk megbízni önmagunkban, s komolyan venni a döntéseinket. Talán azért nem bízunk meg józan ítélőképességünkben, mert a szüleink sem bíztak meg benne, és közvetetten vagy közvetlenül ezt sugallták nekünk. Talán folyton butának neveztek minket, helyettünk döntöttek, vagy bírálták a választásainkat. Azzal is alaposan összezavarhattak, hogy letagadták azokat a bajokat, amelyekre mi mutattunk rá a házasságukban. Meglehet, rossz jegyeket szereztünk az iskolában, s ahelyett, hogy kijavítottuk volna, feladtuk a küzdelmet. Ez nekünk magas, nem érjük föl ésszel, mondtuk magunknak. 186
A nők eszét se tartja sokra a közvélemény, pedig ez badarság. Nem vagyunk buták. A nők ugyanúgy tudnak gondolkodni, ahogyan a férfiak és a gyerekek. Az is előfordulhat, hogy jelenleg együtt élünk olyanokkal, akiktől azt halljuk, vagy akik azt sugallják nekünk, hogy nincs elég sütnivalónk, nincs ki a négy kerekünk. Effélék bizony gyakran elhangzanak egy alkoholista szájából. Talán már mi is kételkedünk a józan eszünkben. Egyetlen pillanatig se dőljünk be ennek! Igenis, megvan a magunkhoz való eszünk. Értelmes döntésekre vagyunk képesek. Ki tudjuk gondolni, mit kell tennünk, és mikor jön el ennek az ideje. Tudunk olyan döntéseket hozni, amelyek megnövelik az önbecsülésünket. Az is jogunkban áll, hogy véleményünk legyen. Amiként bizonyára van is egyről-másról. Tudunk helytállóan és ésszerűen gondolkodni. Önmagunkat és gondolatainkat helyesen értékeljük, ezért javítani tudunk katasztrófaközpontú gondolkodásunkon, megsemmisíthetjük légvárainkat. Értékelni tudjuk saját viselkedésünket. Döntéseket tudunk hozni arról, mire van szükségünk, és mik a szándékaink. Fel tudjuk térképezni a gondjainkat, és rájövünk a megoldásuk módjára. Tudunk jelentős és jelentéktelen döntéseket hozni. Talán félve döntünk, ez azonban természetes. Néha csak így jutunk kenyértörésre, ez is benne van a pakliban. Ne feledjük, hogy nem kell feltétlenül tökéletes döntést hozni. Nem kötelező tökéletesnek lenni. Még csak meg sem kell közelítenünk a tökéletességet. Legyünk egyszerűen önmagunk. Választásainkba akár hiba is csúszhat. Na bumm, mi van akkor, majd kijavítjuk. Nem nagy ügy! Hozzátartozik az élethez. Még tanulhatunk is a tévedéseinkből, vagy egyszerűen újabb döntést hozhatunk. Az alábbi idézet a munka világában hozott döntésekkel foglalkozik, higgyék el azonban, ránk is vonatkozik: „Aki képes döntéseket hozni, valóságos hőse lesz az üzleti életnek. Aki 30 százalékban helyesen dönt, már nagyágyúnak számít."1 187
Akár meg is gondolhatjuk magunkat, és ezt többször is megismételhetjük. A társfüggők gyakran haboznak, 2 hiszen a legtöbbször lehetetlen helyzetekbe kerülnek. Talán csak hoszszas tétovázás után dobjuk ki alkoholista partnerünket, aztán visszafogadjuk. Otthagyjuk, visszatérünk hozzá, azután megint csak szakítunk. Ilyen lassan és nagy kitérőkkel jutunk el oda, ahová jutnunk kell. Semmi gond, a lényeg, hogy egy lépéssel máris előrelépjünk, mert erre a lépésre minden bizonynyal szükség van. „Ön azonban nem tudja, mi minden megfordul a fejemben - vetheti ellen az előbbieknek egy társfüggő. - Néha iszonyatos gondolataim támadnak, olyan dolgokról fantáziálok, amelyekről jobb hallgatni." Valamennyien így teszünk, ez is rendben van, kivált, ha alkoholistával élünk együtt. Nem lehetetlen, hogy vagy százszor lej átszőttük magunkban párunk temetését. Érzéseinkhez gondolatainkon keresztül vezet az út, és viszont. Nem kell semmit magunkba fojtanunk. Engedjük átsuhanni magunkon a gondolatokat és az érzéseket, aztán gondoljuk át, hogyan gondoskodhatunk a legjobban magunkról. Az alábbi javaslatok segíthetnek, hogy megbízzunk saját szellemi képességeinkben: w
Adjuk meg elménknek a szükséges békét és nyugalmat. Tartsunk távolságot, csillapodjunk le. Ha - jelentős vagy kevésbé jelentős - döntéshelyzet előtt állunk, előbb nyugodjunk meg, hogy tiszta fejjel határozzunk. Várjuk meg, amíg a gondolkodásunk következetes lesz. Amikor képtelenek vagyunk döntésre jutni egy adott alkalommal, halasszuk máskorra. Ha eljön az ideje, tudunk majd dönteni. Méghozzá helyesen. Kérjük Istent, hogy segítsen a helyes mérlegelésben. Én minden reggel azért fohászkodom, hogy adja meg nekem a helyénvaló gondolatokat, szavakat és tetteket. Ösztönzést és 188
útmutatást kérek. Arra kérem, segítsen megoldani a gondjaimat. 3 Hiszek a segítségében. Tudom, hogy mellém áll. Ugyanakkor azt is elvárja, hogy megtegyem a magamét. Vannak napok, amikor könnyebben érkezik a segítség, máskor nehezebben. Ne ártsunk elménknek. Az aggódás és a megszállottság vétség ellene. Hagyjunk fel vele. ^ Nyújtsunk elménknek szellemi táplálékot. Tájékozódjunk a gondjainkat és a döntéseinket érintő kérdésekben, legyen szó nagyevésről, alkoholizmusról, párkapcsolati problémákról vagy akár arról, hogy milyen számítógépet vegyünk. Tápláljunk elegendő adatot az agyunkba, és ezek ismeretében döntsünk. így döntéseink és megoldásaink is célratörőbbek lesznek. Törekedjünk egészséges gondolkodásra. Végezzünk lelkesítő tevékenységet, amelyik derűssé és jókedvűvé tesz. Olvassunk minden reggel meditációs könyvet. Találjunk valamit, amivel kapcsolatban azt mondjuk: „igen, meg tudom csinálni", ahelyett, hogy „nem, erre képtelen vagyok". í3i? Szélesítsük látókörünket. Sokakat közülünk annyira elfoglalnak a gondjai, hogy felhagy az újságolvasással, dokumentumfilm-nézéssel, olvasással és tanulással. Legyünk kíváncsiak a világra. Tanuljunk valami újat, iratkozzunk be egy tanfolyamra. w Ne szóljuk le szellemi képességeinket. Ne mondogassuk: „buta vagyok", „képtelen vagyok dönteni", „nem vagyok túl okos", „soha nem volt nagy eszem", „rosszul szoktam dönteni". Ugyanolyan könnyű jót állítani magunkról, mint rosszat. Talán arra is rájövünk, hogy ennek egy része igaz. Hát nem izgalmas? Használjuk a fejünket. Hozzunk döntéseket, formáljunk véleményt, és nyilvánítsuk is ki. Alkossunk! Gondoljuk át a dolgokat, de ne aggodalmaskodjunk, és ne gondolkodjunk rögeszmésen. Nem szabad hagynunk, hogy más döntsön 189
helyettünk, hacsak nem állunk gyámság alatt. Ám még ekkor is dönthetünk ebben-ahban. Ha mégis másnak engedjük át a döntéshozatalt, hagyjuk, hogy megmentsen minket, s ezzel bele is kényszerülünk az áldozat szerepébe. Márpedig nem vagyunk azok, hanem épeszű felnőttek. Söpörjön mindenki a maga háza táján. Ahogy egyre több - kis és nagy - döntést hozunk, önbizalmunkat is fokonként viszszanyerjük. Ezzel együtt megnő környezetünk mozgástere, s a körülöttünk élők is dönthetnek és hibázhatnak. Idővel meg leszünk elégedve az eszünkkel. Elvégre a gondolkodás és a számvetés hozzátartozik az élethez. Bízzunk ítélőképességünkben és józanságunkban. KÉRDÉSEK,
JAVASLATOK
1. Ki dönt az önt érintő kérdésekben? Mit gondol minderről? 2. Volt olyan fontos személy az életében, akitől azt hallotta, hogy nem tud józanul gondolkodni, és helyes döntéseket hozni? Ki volt az? 3. Naponta tegyen valamit szelleme pallérozásáért: olvasson újságcikkeket, és formáljon róluk véleményt. Később bizonyára kedvet érez majd, hogy mással is megossza nézeteit. Meglehet, idővel élénk vita kellős közepén találja magát.
16 Tűzzük ki saját céljainkat! Ha elhisszük, hogy az életnek értelme van, ez a hit meghozza gyümölcsét. Ne féljünk élni! -
W I L L I A M JAMES
A legizgalmasabb, amit felfedeztem kijózanodásom és a társfüggőségből való felgyógyulásom idején, az a célok kitűzésének varázsa. Egyszerre csak mozgásba jönnek az ember körül a dolgok. Megvalósítom fontos terveimet. Megváltozom. Új emberekkel találkozom. Érdekes helyekre vetődöm. A lehető legkisebb zavarral átvészelem a nehéz időszakokat. Problémákat oldok meg. Teszek arról, hogy kielégítsem a szükségleteimet és a kívánságaimat. Valóra váltom az álmaimat. A magam részéről el vagyok ragadtatva attól, hogy célokat tűzhetek ki, s remélem, sikerül átadnom önnek a lelkesedésemet. Nincs ahhoz fogható, mint amikor az ember oda megy, ahová akar; megkapja, amit kiszemelt; megold egy kérdést; vagy valóra váltja egy régi álmát. Sok társfüggő nem ismeri ezt az örömöt, de bevallom, nekem is új. Évek mentek el úgy az életemből, hogy fütyültem a saját szükségleteimre és kívánságaimra; nem akartam sehová se menni, és semmihez sem kezdeni. Egyes-egyedül a puszta túlélésre rendezkedtem be. Nem hittem el, hogy megérdemlem a jót, vagy hogy az ilyesmi elérhető számomra. Ennyire amúgy sem érdekelt a tulajdon életem, már csak azért sem, mert mások függeléke voltam. Eszembe sem jutott, hogy a magam életét élhetném; ehhez túl sokat törődtem másokkal. Reagáltam ahelyett, hogy cselekedtem volna. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy életünk minden mozzanatára befolyással lehetünk. Ez sajnos nem megy. Sok 191
mindenben nem mi mondjuk ki az utolsó szót, hanem a Jóisten. Mégis hiszek abban, hogy együtt tudunk működni a Földön munkálkodó jósággal. Tervezhetünk, kérhetünk, és mozgásba hozhatunk eseményeket. „Az igába fogott vágy nagy erő" - írja Dávid Schwartz The Magic of Thinking Big című bestsellerében. Ha nem követjük vágyainkat, ha nem azt tesszük, amit szívből óhajtunk, belesüppedünk a középszerűségbe. „A sikerhez szív és lélek kell, meg sok-sok erőfeszítés. Bele kell adnunk szívünket és lelkünket valamibe, amire igazán vágyakozunk" - szögezi le a szerző.1 A célok egyúttal irányt is szabnak életünknek. Nem ülök be a kocsimba, nem adom rá a gyújtást, és kezdek el vezetni anélkül, hogy tudnám, hová készülök. Az útra kiérve aztán az eltervezett irányba kormányozom a járművet. Az életemet is hasonlóan igyekszem élni. Néha persze közbejönnek akadályok, és különféle okokból nem oda érek, ahová indultam. Ha útközben meggondolom magam, vagy legyőzhetetlen nehézségek merülnek fel, azon kapom magam, hogy másként cselekszem, mint ahogy elterveztem. Az időzítés és a körülmények másként alakulhatnak. Ezzel nincs is semmi baj. Egyébiránt rendszerint még jobban is járok. Itt szól közbe az elfogadás, a bizalom, a hit és a lemondás. De legalább nem céltalanul bolyongok az életben. Vágyaim zöme teljesül. Kevésbé aggódom gondjaim megoldása közben, mivel célokká formáltam őket. És egyre inkább saját kívánságaim töltik be a gondolkodásomat. A célok szórakoztatóak; izgalmat és lelkesedést visznek életünkbe; felvillanyozzák napjainkat. „Adjuk át magunkat vágyainknak, és erőt, lelkesedést, szellemi izgalmat meríthetünk belőlük. Még az egészségünk is megjavul... Megnő, megsokszorozódik az életerőnk, amikor feltesszük magunkban, hogy megvalósítjuk rég dédelgetett vágyunkat, és megtesszük a szükséges lépéseket célunk valóra váltására. Sokan, milliók és milliók nyernek friss lendületet 192
céljaikból és az eltökélt munkálkodásból. A célok kigyógyítanak az unalomból, mi több, sokféle krónikus betegségből is."2 Van valamiféle varázsereje annak, hogy leírjuk, papírra vetjük a céljainkat. Az írott szó hatalmas lelki, spirituális és érzelmi erőket hoz mozgásba. Ez egyfajta tudatosodást eredményez, s így már könnyebben tesszük meg a céljaink eléréséhez szükséges lépéseket. De a dolgok maguktól is elénk jönnek, hogy az érdekünkben munkálkodjanak. Az alábbi idézet szintén a The Magic of Thinking Big című kötetből való: Hatoljunk kissé mélyebbre a célok hatalmának vizsgálatában. Amikor átadjuk magunkat egy vágyunknak; amikor megszállottjává válunk egy célkitűzésnek, azt a lelkierőt is elnyerjük vele, amely a megvalósításához szükséges. Emellett valami mást, ugyanolyan értékeset is kapunk. Ilyenkor a mindenség titokzatos okokból szintén a kezünkre játszik. A legmeglepőbb a mélyen belénk gyökerezett vágyakkal kapcsolatban, hogy azon a pályán tartanak minket, amely egyenesen elvezet a kitűzött célhoz. Nem tréfálok. A következőről van szó: amikor átadjuk magunkat egy célnak, ez a cél beépül a tudattalanunkba. Márpedig a tudattalan mindig egyensúlyban van. A tudatról nem mondhatjuk el ugyanezt, hacsak rá nem hangolódik a tudattalanra. A tudattalan maradéktalan támogatása nélkül habozok, határozatlanok, tanácstalanok vagyunk. Most azonban, hogy célunkat befogadta a tudattalan, automatikusan is helyesen cselekszünk. A tudat ugyanakkor felszabadul a logikus, világos gondolkodás számára. 3
Mik a céljaink? Mit szándékozunk elérni az életben ezen a héten, ebben a hónapban vagy évben, valamint az elkövetkező öt évben? Milyen gondokat kívánunk megoldani? Milyen anyagi javakat szeretnénk birtokolni? Milyen változásoknak örülnénk önmagunkban? Mit tennénk szívesen a pályánk érdekében? Mit kívánunk megvalósítani? 193
Itt most nem kézikönyv-tanácsokat osztogatok a célok kitűzéséről, nem kívánom untatni. Csupán néhány gondolatot villantok fel, amely fontos lehet. Találja meg az ön számára gyümölcsöző utat. w
Formáljunk célt mindenből. Ha valami gondunk van, avassuk céllá a megoldását. Ehhez nem szükséges ismernünk a megoldás pontos módját, célunk egyedül az legyen, hogy sikerüljön. Kinéztünk magunknak valamit? Új vízágyat, vörös pulóvert, kocsit, hosszabb hajat vagy körmöt? Avassuk céllá ezt is. Vágyódunk egy távoli helyre Európában vagy Dél-Afrikában? Cirkuszba szeretnénk menni? Egészséges párkapcsolatra vágyunk? Avassuk ezt is célunkká. Van valami, amire mindig is vágyakoztunk: elvégezni egy iskolát; egy kiszemelt vállalatnak dolgozni; 6 millió forintot keresni évente? Avassuk célunkká. Lépéseket kellene tennünk karrierünk érdekében? Avassuk célunkká. Közelebb szeretnénk kerülni Istenhez, eljárni a vasárnapi misére, vagy naponta olvasgatni a Szentírást? Avassuk célunkká. Meg kívánunk változtatni magunkban valamit: például, hogy megtanuljunk nemet mondani; meghozzunk egy bizonyos döntést; feloldjuk régóta emésztő haragunkat? Avassuk célunkká. Meg szeretnénk javítani kapcsolatainkat bizonyos személyekkel: gyermekeinkkel, barátainkkal, házastársunkkal, egy rokonnal? Avassuk célunkká. Új kapcsolatra vágyunk; le akarunk adni/felszedni pár kilót; abbahagyni az aggódást; véget vetni az irányítgatásnak? Meg szeretnénk tanulni, hogyan érezhetjük jól magunkat; miként élvezhetnénk jobban a szexet; hogyan tudnánk elfogadni valakit, vagy miként tudnánk megbocsátani egy eseményt? Hitem szerint az élet megannyi mozzanatából célokat formálhatunk. Ha ráébredünk, hogy valamin változtatni kellene, avassuk célunkká. Amennyiben megkívánunk valamit, avassuk célunkká. 194
w Irtsuk ki a „kellenéketÉpp elég uralja máris a mindennapjainkat, nem rájuk van szükségünk céljaink között. Tűzzük ki célul, hogy a „kellenék" 75 százalékát száműzzük az életünkből. •w Ne korlátozzuk magunkat. Ne adjuk alább a teljességnél: öszszes vágyunknál és kívánságunknál, valamennyi megoldandó gondunknál, akár még szeszélyeinknél is. Ne aggódjunk, ha a sors nem akarja, hogy megkapjuk egyiküket vagy másikukat, akkor elesünk tőlük, és kész. Meggyőződésem, hogy nagyobb az esélyünk a megszerzésükre, ha célkitűzést formálunk belőlük. w írjuk le a céljainkat. Rendkívül hatásos módszer, szemben azzal, hogy egyszerűen csak elraktározzuk őket az elménkben. így kevesebbet kell aggodalmaskodunk és tépelődnünk, ugyanakkor rendezettebben és következetesebben fogalmazzuk meg őket. Az írott szó megfelelő mederbe tereli az energiákat, és kapcsolatba hoz a bennünk lakozó magasabb rendű erőkkel. Nem kell feltétlenül pontos kimutatást készítenünk, elegendő mindent lejegyeznünk. w> Ajánljuk Istennek az irományunkat. Mondjuk el neki, hogy minket ez és ez foglalkoztat, kérjük a segítségét, majd várjuk alázattal a jóváhagyását. Hisz az O akarata teljesül majd, nem a mienk. Tudjunk lemondani és elengedni. Tartsuk kéznél a céljainkat rögzítő papírost, hogy szükség esetén belepillanthassunk. Ugyanakkor ne aggodalmaskodjunk rögeszmésen a „mikor", a „hol" és a „mi lenne, ha" felől. Egyesek azt javallják, hogy naponta vizsgáljuk felül céljainkat. Jómagam nem tanácsolom ezt, kivéve, ha a célok aznapra szólnak. Ön úgy tesz, ahogyan a legjobban megfelel az egyéniségének. Jómagam, ha egyszer már papírra vetettem a céljaimat, nem próbálom irányítani vagy kikényszeríteni őket. Tegyük meg egy nap során mindazt, ami tőlünk telik. Valósítsuk meg, ami beleillik a 24 órás időkeretbe. Teljesítsük be 195
w
w
aznap is Isten rendelését. Tegyük meg, amihez kedvet érzünk. Rendezzük el, amit sürgősen el kell rendeznünk. Tegyük mindezt hittel és belső békével. Csodálatos dolgok történhetnek velünk ezenközben. Próbáljuk ki. Ehhez azonban meg kell tennünk, ami a mi részünk. Véleményem szerint ennek legcélravezetőbb módja, ha napokra bontjuk le kijelölt feladatainkat. így tudjuk, hogy mi a napi teendőnk. Ha Isten úgy akarja, 0 is megteszi a magáét. Amikor elérkezett az ideje, hogy valami bekövetkezzék, be fog következni. Bízzunk önmagunkban és Istenben. Rendszeresen és a szükséges ütemben állítsuk fel a célokat. Jómagam minden új évet az az évi céljaim kitűzésével kezdek. Mindez azt mondja nekem, érdekel, hogy mi történik velem a kérdéses évben. Nem hiszek az újévi fogadalmakban, a célokban azonban igen. Emellett év közben is leírom az éppen adódó új célokat. Amikor szembekerülök egy problémával, felfedezek egy szükségletet, új vágyaim támadnak, mindegyikből célt formálok, és hozzáadom a lajstromhoz. A célokat arra is használom, hogy átsegítsenek a válságos időszakokon. Ezután papírra vetem, mire van szükségem, és mi a kívánságom napi, heti és havi lebontásban. Vizsgáljuk felül az elért célokat. Igen, ezt is megértük, teljesülnek a kívánságaink. Megvalósítunk ezt-azt, ami fontos számunkra. Amikor ez bekövetkezik, húzzuk át a kérdéses célt, gratuláljunk magunknak, s köszönjük meg Istennek a közreműködését. Ilyenformán megnő az önbizalmunk, továbbá az élet értelmébe és a Gondviselésbe vetett hitünk. A tulajdon szemünkkel látjuk, hogy jó is történhet velünk. Néha furcsa módon lehangolhat a cél teljesülése, ha nagyon fontos volt számunkra, vagy ábrándvilágban ringatóztunk (azt képzeltük, boldogan élünk, amíg meg nem halunk a kérdéses cél - mondjuk, hogy beszerezzük a vízágyat - teljesülése után). Ennek elkerülésére tartsunk kéznél hosszú listát, és kerüljük az ábrándokat. Én még nem tapasztaltam, 196
hogy egy cél elérése vagy egy gond megoldása örök boldogsághoz juttatott volna. Az élet megy tovább, én pedig megpróbálom békében és örömben élni. Soha nem fogynak ki életünkből a megoldandó feladatok, soha nem tűnnek el a szükségletek és a kívánságok. Mindamellett a célok kijelölése, azon túl, hogy izgalmat visz az életünkbe, hitet is ad a szerencse forgandósága közepette. Gondok egyre-másra adódnak, aztán megoldjuk őket. Szükségleteink és vágyaink sorra tudatosulnak, majd kielégítjük őket. Almokat dédelgetünk, és megvalósítjuk őket. Közben sok jó is történik velünk. És persze újabb gondok következnek. De ez tökéletesen rendjén van így. ^ Legyünk türelemmel. Bízzunk a Gondviselés időzítésében. Ne húzzunk ki egy célt a listáról, amely nem teljesül azonnal, holott úgy érezzük, kellene. Ez az átkozott „kellene" életünk minden területét megmérgezheti. Az én céljaim néha csak évek alatt valósulnak meg. Az évi lajstromot felülvizsgálva, nemegyszer olyan tételre találok, amely évek óta ott van. Akad olyan álmom, amelyet negyedik éve vetek papírra. Egyik-másik jellemhibám az istennek sem akar megszűnni. Nem baj. Csupán eddig nem sikerült. Hadd idézzem most a legszebb türelemre intő gondolatot, amelylyel valaha is találkoztam. Az idézet Dennis Wholey alkoholizmusról szóló könyvéből - The Courage to Change - való: Kezdek ráébredni, hogy a várni tudás művészet, amelynek meg is van az eredménye. A várni tudás hatalmas erő lehet. Az idő értékes tényező. Ha várni tudunk két évig, talán elérünk valamit, amit nem sikerült volna azonnal, bármilyen keményen próbálkozunk is, bármilyen sok pénzt áldozunk is rá, bármilyen keményen verjük is a fejünket a falba... 4
Az események akkor jönnek mozgásba, amikor megérett rá az idő, amikor mi magunk, valamint Isten és a világ is készen áll a 197
változásra. Engedjük el magunkat. Mondjunk le reményeinkről, de ne húzzuk ki őket a listáról. Szükségünk van arra, hogy célokat tűzzünk magunk elé. Kezdjék el még ma, ha elolvasták ezt a fejezetet. Ha nincs konkrét céljuk, legyen az első valamiféle cél kijelölése. Ne számítsanak arra, hogy megvalósítása után boldogan élnek, amíg meg nem halnak, mindenesetre ígéretes kezdetnek nézhetnek elébe. KÉRDÉSEK,
JAVASLATOK
1. írja le egy papírra a céljait. Gyűjtsön össze legalább tízet kívánságai, megoldandó problémái és megváltoztatandó jellemhibái közül. Találjon minél több célt. 2. Olvassa át a 4. fejezetben a társfüggőkre jellemző tulajdonságokat. Tegye meg céljává, hogy megváltoztatja azokat a jellemvonásait, amelyek gondot okoznak önnek.
17
Közléseink módja Ha tudjuk, mi a jó nekünk, elég egyszer és tömören leszögeznünk, majd lezárnunk minden további vitát} -
TOBY RICE DREWS
Olvassák el az alábbi beszélgetést. Talán a kövérrel szedett mondatokkal, talán a társfüggő valódi szándékait leleplező dőlt betűs szöveggel azonosítják majd magukat.
Danielle felhívja Stacyt telefonon, hogy megkérje, vigyázzon három gyermekére a hétvégén. Nem egyenes kérést szándékozik azonban intézni hozzá, hanem be akarja húzni a csőbe. Figyeljék meg a trükkjeit. STACY: Halló. D A N I E L L E : Szia (halkan). Sóhajt. Ez a sóhaj azt jelenti: „Én, szegény nyomorult. Tele vagyok bajjal. Kérdezd meg, miben segíthetnél. Ments meg." S T A C Y (hosszú szünet után): O, szia, Danielle. Örülök, hogy felhívtál. Hogy vagy? A hosszú szünet alatt Stacy ezt gondolja: „Jaj, már megint kezdi a sóhajtozást és siránkozást. Egek, ezúttal vajon mit akarhat?" D A N I E L L E : Újabb hosszú, keserves sóhajok. Úgy vagyok, ahogyan lenni szoktam. Tudod, a gondjaim. Danielle valójában ezt közli: „Gyerünk, kérdezd meg, mi a bajom!" S T A C Y (ismét hosszú szünet után): Nos, mi történt? Furcsa a hangod. A hosszú szünet alatt azt gondolja: „Most a bajairól kell faggatnom. Megint csapdába csal. Nem, nem megyek bele!"
199
Előbb haragot, majd bűntudatot érez (mentőangyal-hatás), végül mégiscsak Danielle megmentésére siet. D A N I E L L E : NOS, a férjem kitalálta, hogy a hétvégén a munkája miatt el kell utaznia, és megkért, tartsak vele. Örömmel tenném, hiszen tudod, hogy soha nem mozdulok ki itthonról. Csak azt nem tudom, kit tudnék szerezni a gyerekek mellé. Nem szívesen mondtam nemet, de meg kellett tennem. O meg duzzog. Remélem, nem haragszik meg nagyon. De hát nálunk már csak így mennek a dolgok. Ujabb sóhajok. Danielle újabb csele, hogy szánalmat ébreszt Stacyben maga iránt. Gondosan megválasztott szavait ehhez a célhoz igazítja. Természetesen igent mondott a férjének, mi több, azt is hozzátette, hogy majd Stacy vigyáz a gyerekekre. S T A C Y (hosszú, hosszú szünet): Nos, meglátom, mit tehetek. A szünet alatt ezt gondolja: „Jaj, nem! Nem és nem! Utálok vigyázni a kölykeire. 0 soha nem vigyáz az enyéimre. Nem akarom, és nem is fogok! A fene vigye, hogy folyvást belerángat mindenbe! A pokolba az egésszel! Csak hát hogyan is mondhatnék nemet? Segítenem kell, ha ezt várják tőlem. Neki pedig olyan nagy szüksége van rám. Egek, nem szeretném, ha megorrolna rám. Különben is, ha én nem segítek, ugyan ki törődik vele? Olyan nehéz élete van. De ez lesz az utolsó. Soha, soha többé!" Stacy érzései ezalatt a következők: harag, szánakozás, bűntudat, küldetéstudat, majd ismét harag. Figyeljük meg, miként bélyegzi magatehetetlennek a barátnőjét; mennyire eltölti a nemes, emberbaráti segítőkészség. Azt képzeli, hogy ő Danielle egyedüli támasza. Mint látjuk, a válaszát olyan óvatosan fogalmazza, hogy érződjön a lelkesedés hiánya, hátha Danielle megkönyörül rajta, és visszavonja a kérését. DANIELLE: Tényleg vigyáznál a gyerekekre? Jaj, nagyon köszönöm! Te vagy a legcsodálatosabb nő a világon. Nem is álmodtam, hogy megteszed ezt értem. „Hahaha! Megkaptam, amit akartam/"
200
STACY: Nem tesz semmit. Örülök, hogy segíthettem. „A hátam közepére kívánom az egészet. Miért mindig velem történik ilyesmi?"
A következő párbeszédben Róbert arra akarja rávenni a feleségét, hogy ő hívja fel a főnökét, és ő közölje vele, hogy beteg, és nem megy munkába. Hajnali háromig ivott. Italozása egyre több galibát okoz a családjában és a munkahelyén is. A beszélgetés alatt betegnek érzi magát, haragszik, bűntudata van, és kétségbeesett. Sally ugyanúgy érez. R Ó B E R T : J Ó reggelt, drágám! Hogy van ma az én bogárkám? Jóságos Isten, pocsékul érzem magam. Képtelen vagyok munkába menni A nejem meg bepipult. Nem tudok szembenézni a főnökkel. Okosabb, ha a feleségemet dolgozom meg, hívja fel o, én meg visszafekszem. így legalább újra ihatok. Méghozzá gyorsan." S A L L Y : K Ö S Z , jól vagyok (ezt a foga között morogja, a mártírok hangján, sötét, hideg tekintettel, hosszú szünet után). Valójában ezt akarja közölni: „Megbántottál, és én haragszom. Hogyan bánhatsz így velem? Már megint végigdorbézoltad az éjszakát, pedig megígérted, hogy soha többé nem iszol. Romokban hever az életünk, és te fütyülsz rá. Csak rád kell nézni: egy rakás szerencsétlenség vagy. Nem bírom tovább!" R Ó B E R T : Drágám, borzasztóan érzem magam ma reggel. Talán influenza lappang bennem. Enni sincs kedvem. Felhívnád a főnököt? Rendben? Mondd meg neki, hogy holnap bemegyek, ha jobban érzem magam. Meg tudnád tenni a jó öreg apucinak? Rajta! Légy az én kis édesem! Anynyira rosszul vagyok. „Magatehetetlen vagyok, szükségem van rád. Törődj velem, méghozzá ebben a pillanatban. Tudom, hogy haragszol rám, ezért szánalmat igyekszem ébreszteni benned önmagam iránt." SALLY: Nem hiszem, hogy nekem kellene felhívnom a főnöködet. Szereti veled megbeszélni, amikor nem mész be.
201
Ilyenkor mindig kérdezget, én pedig nem tudok felelni a kérdéseire. Nem gondolod, hogy tanácsosabb volna neked felhívnod? Végül is te tudod, mit akarsz vele közölni. „ Utálom felhívni a főnökét. Utálok hazudni helyette. Csak hát, ha nemet mondok, megharagszik. Igyekszem még gyámoltalanabbnak látszani nála." Mi ütött beléd? Egy ilyen semmiséget sem tudsz megtenni értem? Nem érzed ezt önzésnek? Tudom, hogy pipa vagy rám. Szüntelenül dúlsz-fúlsz. Nem csoda, hogy iszom egy ilyen feleség mellett. Jól van, ne hívd fel. Majd ha elvesztem az állásomat, a te hibád lesz. „Hogy mer visszautasítani?" - gondolja. Azután úgy dönt, ideje keményebb hangot megütnie. Elvégre is akár így, akár úgy, de rá kell bírnia a feleségét, hogy ő telefonáljon. Ezért előbb a bűntudatát kelti fel, majd megtetézi egy adag fenyegetéssel. Tudja, mennyire aggódik Sally, nehogy elveszítse az állását. Mindeközben az aznapi ivászatot is megalapozza. S A L L Y : JÓ, megteszem. De soha többé ne kérj ilyet tőlem. És ha még egyszer a pohár után nyúlsz, elhagylak. Sally csapdában érzi magát, ezért felhívja a főnököt. Róbert szakszerű munkát végzett, a felesége gyenge pontjait vette célba. Sally nem szereti, ha önzőnek nevezi, mert szörnyűnek érezné, ha az lenne; azért is furdalja a lelkiismeret, hogy folyvást haragszik; felelősnek érzi magát Róbert ivászatai miatt, amúgy pedig attól is tart, hogy a férje elveszti az állását. A fenyegetésnek, hogy elhagyja, nincs semmi valóságalapja; eszében sincs szakítani. Legközelebb, ha Róbert erre kéri, ismét ő hívja majd fel a főnökét. Miután lebonyolította a hívást, dühöngeni kezd a férjére, ahogy az az üldözési szakaszra jellemző. A vita azzal végződik, hogy önmagát szánja, áldozatnak érzi. Mindeközben égető bűntudat mardossa. Úgy érzi, valami alapvetően hibádzik vele és a reakcióival, hiszen minden összecsapásból Róbert kerül ki győztesen, míg ő gyengének és határozatlannak tudja magát. RÓBERT:
W 202
Az alábbi párbeszédben egy tanácsadó beszélget egy alkoholista férjjel és annak feleségével a csoportterápián. A pár látszólag tökéletesen boldog. Nem először vesznek részt a csoportfoglalkozásokon, de a tanácsadó először figyel oda rájuk. T A N Á C S A D Ó : Steve és Joanne, örülök, hogy ma este is eljöttek. Hogy vannak? S T E V E N : Nagyszerűen. Kitűnően. Te nem így gondolod, Joanne? J O A N N E (mosolyogva): Igen, minden a legnagyobb rendben (ideges nevetés). T A N Á C S A D Ó : Hiába nevet, Joanne, én mégis azt érzem, hogy valami nincs rendben önökkel. Itt mindent őszintén elmondhat. Nálunk szabadon beszélhet az érzéseiről és a gondjairól. Ezért vagyunk itt. Ki vele, mi lappang a mosolya mögött? J O A N N E (ajkára fagy a mosoly, és sírni kezd): Belebetegedtem ebbe az egészbe. Elegem van abból, hogy ver engem. Elegem van abból is, hogy rettegjek tőle. Torkig vagyok a hazugságaival, a soha be nem tartott ígéreteivel. Legfőképpen pedig a pofonjaival. W Miután meghallgattuk néhány társfüggő mondandóját, vegyük most szemügyre a saját közlésmódunkat. Sok társfüggő nem bánik ügyesen a szavakkal. Mások gondosan megválogatott mondatokkal mesterkednek, hízelegnek, irányítanak, fedeznek, vagy enyhítik a bűntudatot. Párbeszédeinket megmérgezik az elfojtott érzelmek, gondolatok, hátsó szándékok, kisebbségi érzéseink és szégyenkezésünk. Nevetünk, amikor sírni volna kedvünk; azt mondjuk, remekül vagyunk, amikor pocsékul érezzük magunkat. Hagyjuk, hogy mások az idegeinken táncoljanak, hogy lehengereljenek minket. A reakcióink néha nem helyénvalóak. Önigazolásokba, magyarázgatásokba, 203
kompenzációkba bonyolódunk, lyukat beszélünk a társunk hasába. Máskor hazudunk, az orránál fogva vezetjük a környezetünket. Gyakran ellenségesek is vagyunk. Túl sűrűn kérünk bocsánatot, és célzásokba burkolózva adjuk a többiek tudtára kívánságainkat és szükségleteinket. A társfüggők nem ismerik az egyenességet. Nem azt mondjuk, amit gondolunk, és nem azt gondoljuk, amit mondunk. 2 Nem szándékosan viselkedünk így, hanem mert a párbeszédnek ezt a formáját tanultuk. Gyermekfejjel vagy felnőtt korunkban azt sulykolták belénk, hogy helytelen kibeszélni a problémákat, szabadon kinyilvánítani az érzelmeket és a véleményeket. Belénk verték, hogy nem mondhatjuk meg kerekperec, mi a kívánságunk. Határozottan csak a kárát láttuk, ha nemet mondtunk vagy kiálltunk önmagunkért. Egy alkoholista szülő vagy házastárs készségesen belénk oltotta ezeket a szabályokat, és mi jó tanulóknak bizonyultunk. John Powell kitűnő könyvet írt a kommunikációról, amelynek már a címe is sokatmondó: Why I Am Afraid to Teli You Who I Am? (Miért félek elmondani neked, hogy ki vagyok?). Nos, valóban, miért félünk közölni az emberekkel, kik vagyunk valójában? Mindannyiunknak választ kell találnunk erre a kérdésre. Powell szerint ez azért van, mert énünk a mindenünk, és félünk, hogy ezt a külvilág visszautasítja. 3 Mások azért tartanak ettől a kérdéstől, mert ők maguk sem tudják, kicsodák, és mit is felelhetnének. Sokakat közülünk olyan családi szabályok tartottak kordában, amelyekről már korábban szóltam e fejezet lapjain. Többünknek túlélésünk érdekében kellett igazodnunk ezekhez az előírásokhoz. Én amondó vagyok, hogy az emberek zöme azért fél kinyilvánítani egyéniségét, mert helytelennek érzi. Sokan nem szeretik magukat, és nem bíznak önmagukban. Nem hiszünk a gondolatainknak, az érzéseinknek. Úgy érezzük, véleményeink gyenge lábon állnak, s nincs jogunk nemet mondani. Nem is tudjuk igazából, mit akarunk, és mire van 204
szükségünk, ha pedig mégis, akkor bűntudatot érzünk miatta, nem állunk hát ki mellette. Szégyenkezünk, amiért egyáltalán gondjaink vannak. Sokunk még arra sem érzi magát képesnek, hogy pontosan felismerje, mi a baj. Ha pedig valaki hajtogatni kezdi, hogy nincs itt semmi hiba, menten meghátrálunk. A nyíltság nem isteni adomány. Szavaink elárulják, kik vagyunk: mit gondolunk, hogyan érzünk és ítélkezünk, mi az értékrendünk, mit tartunk tiszteletben, mit szeretünk, és mit gyűlölünk, mitől félünk, mire vágyódunk, mit remélünk, miben hiszünk, és mi mellett kötelezzük el magunkat. 4 Ha úgy érezzük, azt sem érdemeljük meg, hogy levegőt vegyünk, szavaink is ezt sugározzák majd a világ felé: mások kezébe tesszük le az ítélkezés jogát, megharagszunk vagy megsértődünk, megijedünk, nyűgösek leszünk, bűntudatot érzünk, vagy az az érzésünk, hogy mások uralnak minket. Holott a legszívesebben mi is erre törekednénk. Mindenáron tetszeni akarunk a többieknek, és ha ez nem sikerül, értéktelennek hisszük magunkat. Tele vagyunk vágyakkal, mégis úgy gondoljuk, semmi sem jár ki nekünk. Nem is kapunk semmit, véljük, hacsak ki nem kényszerítjük a környezetünkből. A legfőképpen azonban mások viselkedése és érzései foglalkoztatnak minket. Mindeközben majdnem belefulladunk borúlátó érzéseinkbe és gondolatainkba. Nem csoda, hogy ezek után gondunk támad a kommunikációval. Pedig az egyenes, világos beszéd egyáltalán nem nehéz. Valójában ez a könnyebb. Ráadásul szórakoztató is. Kezdetnek tudatosítsuk magunkban, hogy úgy vagyunk jók, ahogy vagyunk. Gondolataink és érzéseink szintén helyénvalóak. A véleményünk igenis számít. Nincs semmi rossz abban, ha szóba hozzuk a gondjainkat. És tökéletesen rendjén való nemet mondani. Valahányszor úgy hozza a kedvünk, nyugodtan mondhatunk nemet. Nem nehéz. Próbáljuk ki itt rögtön, nem egyszer, 205
hanem tízszer. Ugye, hogy nem nehéz? Tegyük hozzá mindjárt, hogy másoknak is joguk van nemet mondani. A jogegyenlőség pedig megkönnyíti a helyzetet. Ügyeljünk azonban arra, hogy valahányszor nem a válaszunk, ezzel is kezdjük a mondatot, és ne kerteljünk. Ne azt mondjuk: „nem hinném", „talán" és hasonlók. 5 Mondjuk azt, amit gondolunk, és gondoljuk azt, amit mondunk. Ha nem tudjuk, mit is gondoljunk pillanatnyilag, hallgassunk inkább, és gondoljuk meg a dolgot. Ha a válaszunk egyelőre annyi: „nem tudom", mondjuk ezt. Tanuljunk meg tömören fogalmazni. Ne beszéljük tele az emberek fejét. Térjünk a lényegre, és amikor közöltük, zárjuk le a mondandónkat. Beszéljük ki a gondjainkat. Senkit nem árulunk el azzal, ha felfedjük, kik vagyunk valójában, és milyen gondokat próbálunk rendezni. Osszuk meg titkainkat egy bizalmas baráttal, aki nem használja fel mindezt ellenünk, és nem hoz minket szégyenbe. Gondoljuk meg alaposan, kit fogadhatunk a bizalmunkba, mennyit közölhetünk vele, és mi a legalkalmasabb időpont a beszélgetésre. Fejezzük ki nyíltan, őszintén, célratörően és felelősen az érzéseinket, és hagyjuk, hogy mások is ezt tegyék. Tanuljuk meg kimondani: „így érzek". Hallgassuk végig azt, aki hasonlóan fogalmaz, de ne kezdjünk vigasztalásba. Igen, kimondhatjuk, amit gondolunk. Tanuljuk meg kimondani: „Ezt gondolom." Véleményünk eltérhet másokétól, s ez még nem jelenti azt, hogy tévedünk. Nem kell megváltoztatnunk a nézeteinket, ahogyan a beszélgetőpartnerünknek sem, hacsak mindketten őszintén így nem gondoljuk. Akár még tévedhetünk is. Szabadon közölhetjük elvárásainkat, anélkül, hogy változást követelnénk másoktól. Ez fordítva is áll: Mások is tudtunkra adhatják, mit várnak el tőlünk, de nekünk nem kell feltétlenül ehhez igazodnunk.
206
Szabadon kinyilváníthatjuk szükségleteinket és kívánságainkat. Tanuljuk meg a következő szavakat: „Erre van szükségem tőled. Ezt akarom tőled." Az igazságot szintén bátran kimondhatjuk. Ha hazudunk a gondolatainkról és az érzéseikről, akkor ez nem tapintat, hanem hazugság. Nem kell hagynunk, hogy mások szavai irányítsanak minket, de mi se próbáljuk meg őket szavakkal vagy más kiszámított hatással uralni. Ne menjünk bele abba, hogy mesterkedjenek velünk; hogy hízelgéssel vagy kényszerrel, lelkifurdalásunk felkeltésével rávegyenek bármire, ami nem áll szándékunkban. Nyissuk ki a szánkat, és bökjük ki, ami a szívünket nyomja! Tanuljuk meg kimondani: „Szeretlek, de magamra is gondolnom kell. Ha magammal törődöm, a következőre van szükségem..." Jogunkban áll nem venni figyelembe a zűrzavart, szögezi le Earnie Larsen. Ne próbáljunk meg hatni a másik betegségére, legyen szó alkoholizmusról vagy egyéb szenvedélybetegségről. Ha az egész értelmetlen káosz, akkor az. Ne pazaroljuk az időnket arra, hogy értelmet keresünk benne, hogy megpróbáljuk meggyőzni a szenvedélybeteget viselkedése esztelenségéről. Tanuljuk meg kimondani: „Erről nem nyitok vitát." Nem kell támadóan és sértően fellépnünk ahhoz, hogy kinyilvánítsuk jogainkat és szándékainkat. Tanuljuk meg ezeket a szavakat: „Eddig vagyok hajlandó elmenni. Ez a határ. A többit nem tűröm el." És vegyük komolyan ezt a figyelmeztetést. Együttérzést és törődést mentőakciók nélkül is tanúsíthatunk. Tanuljuk meg kimondani: „Úgy tűnik, gondjaid vannak. Mit kívánsz tőlem?" Vagy mondjunk mindössze ennyit: „Sajnálom, hogy ez a gondod." A többi nem a mi dolgunk. Anélkül is megbeszélhetjük másokkal a gondjainkat, és kiönthetjük nekik a szívünket, hogy mentőakciót várnánk el tőlük. Elégedjünk meg azzal, hogy meghallgatnak minket. Többre talán nincs is szükségünk. 207
Gyakori panasz, amelyet társfüggőktől hallok, hogy senki nem veszi őket komolyan. De hát itt vagyunk mi, hogy komolyan vegyük magunkat. Tegyünk ehhez még hozzá egy csipetnyi humort, és többé ne fájjon a fejünk mások viselt dolgai miatt. Tanuljunk meg odahallgatni mások mondandójára. Tanuljuk meg megfigyelni magunkat beszéd közben. Milyenek a hangsúlyaink, milyen szavakat választunk, hogyan fejezzük ki magunkat, és közben miféle gondolatok járnak a fejünkben? A beszéd egyszerre segédeszköz és gyönyörűség. Azért í szélünk, hogy kifejezzük önmagunkat, hogy meghallgassanak minket. A beszéd hozzásegít önmagunk és mások megértéséhez, mondandónk közléséhez. Néha azért beszélünk, mert közelségre és meghittségre törekszünk. Néha semmi világrengetőt nem kívánunk közölni, csak egy kis emberi melegségre vágyunk. At szeretnénk hidalni a szakadékot, megosztani örömeinket és bánatainkat. Néha a beszélgetés szórakozás, játék, élvezet, évődés. Máskor a beszéd annak is eszköze, hogy gondoskodjunk magunkról; elejét vegyük mások basáskodásának vagy bántalmazásának, s hogy a legjobb döntéseket hozzuk saját ügyünkben. Megint máskor egyszerűen csak fecsegünk. Vállaljunk felelősséget a közléseinkért. Tegyünk róla, hogy szavaink önbecsülésünket és a mások iránti tiszteletet tükrözzék. Legyünk egyenesek, nyíltak és lényegre törők. Amikor helyénvaló, fogalmazzunk tapintatosan és gyengéden, amikor azonban a helyzet keménységet követel, legyünk kemények. Mindenekelőtt pedig legyünk önmagunk, és mondjuk azt, amit mondanunk szükséges. Szeretettel és méltósággal mondjuk ki az igazságot - úgy, ahogyan érezzük, gondoljuk és tudjuk -, és ez majd szabaddá tesz minket. KÉRDÉSEK,
JAVASLATOK
1. Olvasson olyan könyveket, amelyek megtanítják a kommunikáció és az önkifejezés helyes módjára, és gyakoroljon! 208
18
A tizenkét lépéses program - Hogyan válik be a tizenkét lépéses program? - Köszönöm kérdését, kitűnően. -
IDÉZET A N É V T E L E N A L K O H O L I S T Á K / A L - A N O N CSOPORTJAIN ELHANGZOTTAKBÓL
Gyűlölöm az alkoholizmust. A kémiai függőség és a többi szenvedélybetegség tönkreteszi az embereket; megnyerő, értelmes, érzékeny, kreatív, gyöngéd, törődő embereket, akik nem ezt érdemelnék az élettől. A szenvedélybetegség megöli a szerelmet, az álmokat; gyermeki sérüléseket okoz, és felbomlasztja a családokat. Az alkoholizmus nyomában összetört, meghasonlott, megfélemlített áldozatok járnak. Néha az iszákos családtag korai halála kevesebb gondot vet fel, mint az átkozott kór velejárói, amelyek életében a családját sújtották. Iszonyatos, kaján, zavarbeejtő, lehengerlő, halálos betegség ez. Bevallom, szégyentelenül rajongok a tizenkét lépéses programok valamennyi fajtájáért. Mindet nagyra tartom: a Névtelen Alkoholistáké azokat szolgálja, akik abba akarják hagyni az ivást; az A-Anoné azokon segít, akiket mások alkoholizmusa sújt; az Alateen a kamasz családtagokat védi; az Al-Atots a gyermekeket; a Névtelen Kábítószeresek programja pedig a drogosokkal foglalkozik. Ott van azután a Nar-Anon, az utóbbiak hozzátartozóinak; a Névtelen Nagyevők klubja; az OAnon az ő családtagjaiknak; a Névtelen Családok program a kémiai függők hozzátartozóinak vagy barátainak; az Alkoholisták Felnőtt Gyermekeinek társasága; végül a Névtelen Érzelmi Sérültek klubja. És a sor tovább folytatódik: a Névtelen Szexfüggők programja a kényszeres szexuális viselkedést rendezi; a Co-SA az ő 209
hozzátartozóik lelkét ápolja. A Névtelen Szerencsejátékosok társaságának neve magáért beszél; a Gam-Anon pedig az ő családtagjaiknak nyújt támaszt. A Névtelen Szülők klubja gyermeküket sértő szülőknek vagy azoknak segít, akik félnek ettől, ide olyan kamaszok is járnak, akik múltbeli vagy jelenlegi bántalmazásukat dolgozzák fel. Külön szervezete van a Névtelen Nemi Bántalmazóknak. Meglehet, elfeledkeztem egyik vagy másik programról, vagy olyan új jelent meg a piacon, amelyről egyelőre nincs tudomásom. A tizenkét lépéses programok nem csupán a legkülönfélébb szenvedélybetegek önsegítő csoportjainak elméleti kereteit alkotják, de egészséges életstratégiát is tanítanak. Megtanítják, hogyan lehet nyugodtan, boldogan és sikeresen élni. Lelki békét nyújtanak, elősegítik a gyógyulást. Új élettel ajándékozzák meg tagjaikat, rendszerint tartalmasabb, kiegyensúlyozottabb élettel, mint a korábbi volt. A tizenkét lépéses program életmód. Ebben a fejezetben azokkal a programokkal foglalkozom, amelyek a szenvedélybetegek hozzátartozóit támogatják, hiszen ez a könyv a társfüggőségről szól. Mindenekelőtt az AlAnon programot méltatom, én ugyanis ezzel „dolgozom" (később még szólok e szakszóról). Kis leleménnyel ugyanakkor a bármely helyzethez hozzáigazíthatják a programot.
A tizenkét lépés Ezek a lépések alkotják a program vázát. Alapmegjelenésükben különböző programokhoz tartozhatnak, ám valamennyi a Névtelen Alkoholistákéra épít. Az egyes lépések magyarázata személyes véleményem, nem hivatalos álláspont. A programok tisztasága felett a Hagyomány őrködik. Ennek 11. pontja a következőt mondja ki: „Ami az imázsépítésünket illeti, inkább vonzani akarjuk a jelentkezőket, mint elkápráztatni..." 1 Értsék meg tehát, hogy ez 210
itt nem a reklám helye, nem reklámozok én egyetlen programot sem. Egyszerűen csak elmondom, mit gondolok róluk, s történetesen nagyra tartom valamennyit. 1. Belátjuk, hogy az alkohol erősehh nálunk, s nem tudjuk így élni tovább az életünket. Ez igen fontos lépés, mind közül az első, hisz ez mindennek az alapja. Küzdelmeink zöme, hogy elfogadjuk, amit el kell fogadnunk - egy szeretett személy alkoholizmusát vagy evési rendellenességét -, ennek a kapujához hoz minket. Ahogyan engem is ide vezettek mentőakcióim, tagadásom, alkudozásom, ellenőrzési vágyam, haragom és sértettségem; a gyászmunka egész folyamata. Nem egyszer, de kétszer esett meg velem, hogy megpróbáltam úrrá lenni az alkoholon. Először saját alkoholizmusommal vívtam csatát, másodjára egy hozzám közelálló emberével. Mindkétszer veszítettem. Vajon mikor hagyok fel az oroszlánszelídítéssel? töprengtem akkor. Mindkét esetben az alkohol uralta az életemet, egy ízben közvetlenül, másodszor a páromon keresztül. Hogy hogyan győzött rajtam, nem számít, így történt. Eluralta a gondolataimat, az érzelmeimet, az egész viselkedésemet, azaz az életemet. Amikor a férjem lett az alkohol áldozata, ő is rendelkezni próbált, valójában azonban a szesz irányította. Miután ez a hacacáré elkezdődött, nem volt nehéz kitalálni, ki itt a góré. Az ital. Miután ezt beláttam, megértettem, hogy megfeneklett az életem. Méghozzá tökéletesen. Szellemileg, érzelmileg, spirituálisán és magatartásomban csődtömegnek számítottam. A kapcsolataim romokban hevertek. Még a háztartást sem tudtam ellátni. Ha az a benyomásuk, hogy a program a beletörődésről szól, akkor ennek az az oka, hogy egy ponton valóban feladjuk. Akkor történik ez, amikor behódolunk az igazság előtt: tehetetlenek vagyunk az itallal és az alkoholizmussal mint betegséggel szemben. Vegyük azt az esetet, amikor ez egy hozzánk közel álló személy betegsége és hatása az életünkre. Ilyenkor tehe211
tetlenek vagyunk azzal szemben, amit ő tesz, mond, gondol, érez, vagy nem tesz, nem mond, nem gondol és nem érez. Hisz oly régóta kíséreljük meg a lehetetlent. Most belátjuk ezt, és ésszerű döntéssel feladjuk meddő próbálkozásainkat, bármilyen derekasan küzdöttünk is eddig. E ponton szemügyre vesszük magunkat, és felmérjük, mekkora kárt tett bennünk az alkohol, mennyit rombolt személyiségünkben, milyen mérhetetlen szenvedést okozott. Mindez elég reménytelenül és kishitűen hangzik, pedig nem az. Egyszerűen csak a helyzet elfogadása. Nem változtathatunk olyasmin, ami fölött nincs hatalmunk, és ha mégis megpróbáljuk, erőfeszítéseink az őrületbe kergethetnek minket. Ez a lépés tehát érthető módon alázatot vár el. Egyszersmind hidat is ver a következő felé. Tehetetlenségünk beismerése ugyanis egy olyan erővel szemben, amelyet nem befolyásolhatunk, mégiscsak hatalmat ad a kezünkbe: hatalmat önmagunk megváltoztatására, és arra, hogy a saját életünket éljük. Miután felhagyunk szélmalomharcunkkal, elkezdhetjük megvalósítani azt, ami lehetséges. 2. Hiszünk abban, hogy egy nálunk nagyobb hatalom visszavezethet az egészséghez. Az első lépés a kétségbeesésről, a második pedig a reményről szól. Miután felhagytam azzal, hogy egy eszelős szenvedélybeteghez mérjem magam, rájöttem, hogy én is épp elég bolond vagyok. Háborodottan éltem az életemet, és megtagadtam magamtól az életet. Szükségem volt hát arra, hogy elhihessem: egy szép napon kijózanodom. Bíznom kellett abban, hogy egyszer enyhülnek majd a szenvedéseim. Az, hogy olyan embereket láthattam és hallhattam, olyanokkal válthattam szót, akik az enyémnél súlyosabb helyzetből is kigyógyultak, segített visszanyerni a hitemet. Hiszem, ha látom, tartja a közmondás, és amit láttam, az meggyőzött. Igen, ez spirituális, önsegítő program és könyv. A Gondviselésnek hála, nem szükséges saját magunkra hagyatkoznunk. Igen, segítsünk magunkon, és Isten is megsegít. Spirituális lé212
nyek vagyunk, s olyan programra van szükségünk, amely kielégíti ilyen irányú szükségleteinket. Itt most nem a vallásról beszélek, nemhiába használtam a spirituális szót. Ezúttal egy nálunk nagyobb erő támogatását kérjük. 3. Tudatos döntéssel az isteni gondviselésre bízzuk magunkat, abban a formájában, amelyben sikerült felfognunk. Volt idő, amikor az alkohol irányította a tetteimet és az akaratomat, majd egy alkoholista, s közben éveket vesztegettem hasztalan arra, hogy saját akaratomat is érvényre juttassam. Ideje volt hát kiszabadítanom magam mindenfajta gyámság alól (a magamét is beleértve), s a Jóisten kezébe helyeznem a sorsomat. „Vedd hát mindazt, ami vagyok, ami velem történt, ahová tartok, és ahogyan elérem a célt; vedd az egész életemet" - szóltam ehhez a szerető, jóságos erőhöz. Azóta is ezt ismételgetem, néha félóránként. Ez a lépés nem azt jelenti, hogy vezeklő csuhát öltünk, és tilalmakkal vesszük körül magunkat. Ez csak a mártírkodás folytatása lenne. Az a legizgalmasabb ebben a lépésben, hogy maga a mindenséget átható - nagyszerű, tökéletes, többnyire élvezetes és értékes - tervszerűség és célratörés szegődik mellénk, s támogatja minden egyes földi halandó szükségleteit, kívánságait, vágyait, készségeinek kibontakoztatását és érzelmeinek kiteljesedését. Nekem ez új volt, és megörvendeztetett. Addig csődtömegnek éreztem magam, akinek a számára az élet semmi jelentőset nem tartogathat. Vaktában tapogatóztam magam körül, amikor ráébredtem: valamennyiünk számára értelmes, élhető élet vár a földtekén. 4. Őszinte és kíméletlen önvizsgálatot tartunk. Elfordulunk szenvedélybeteg társunktól, és magunkra figyelünk. Felmérjük, mivel dolgozunk ezentúl: mennyire sérültünk, melyek a jeliemvonásaink és jelenlegi tetteink, majd mindezt papírra vetjük. Nem önmagunkat ostorozva és gyűlölve nézünk a lelkünk mélyére, hanem szeretettel és törődéssel. Talán ekkor jövünk 213
rá, hogy az önutálat komoly erkölcsi dilemmát okozott nekünk. Kiirtjuk hát ezt is a többi mellett, az indokolt bűntudatot is beleértve. Ugyanakkor nem feledkezünk meg jó tulajdonságainkról sem. Felülvizsgáljuk sérelmeinket és haragunkat. Meggondoljuk, miféle szerepet játszottunk saját életünkben. Ez a lépés ahhoz is hozzásegít, hogy felmérjük, milyen mérce alapján bíráljuk el önmagunkat, s hogy azt válasszuk, amit megfelelőnek vélünk, az összes többi elvárást pedig elvessük. Ezen az úton megszabadulunk indokolt és indokoltatlan lelkifurdalásainktól, mindenestől elfogadjuk magunkat, s megindulunk a változás és a növekedés irányában. 5. Kendőzetlenül beismerjük Isten, önmagunk és egy másik ember előtt a hibáinkat. A gyónás jót tesz a léleknek. Nincs semmi, ami ehhez fogható. Többé nem kell rejtőzködnünk, hanem közöljük egy, az ötödik lépés kivitelezésében jártas, megbízható valakivel legszégyenletesebb titkainkat. Elmondjuk, milyen haragosak és sértettek vagyunk, és ez a másik ember meghallgatja vallomásunkat, törődik velünk, megbocsát nekünk. Sebeink lassan begyógyulnak, s idővel mi is megbocsátunk. Ez a lépés felszabadító hatású. 6. Készen állunk, hogy Isten kiköszörülje jellemhibáinkat. Ráébredünk, hogy miközben önmagunkat védtük, magunkkal együtt talán másokat is megsebeztünk. Felkészültünk, hogy kockázatot is vállalva megszabaduljunk idejétmúlt viselkedésmintáinktól. Készen állunk a változásra, és hogy együttműködjünk ennek folyamatával. Jómagam ezt és a következő lépést naponta felhasználom, hogy megszabaduljak olyan hibáimtól, amelyeket észreveszek magamban. Ilyen jellemhibának tekintem az önbizalomhiányt, s a program segítségével igyekszem kigyomlálni magamból.
214
7. Alázatosan kérjük Istent, hogy szabadítson meg gyengeségeinktől. Tapasztalataim szerint itt az alázat a kulcsszó. 8. Összeírjuk mindazok nevét, akiket megsértettünk. Hajlandóak vagyunk valamennyiüktől bocsánatot kérni. Itt a hajlandóság mozzanata a legfontosabb, bár gyanítom, hogy mindez közvetlenül kapcsolódik az alázathoz. Ne felejtsük önmagunkat is felvenni a névsorba. Tartsuk ugyanakkor szem előtt Jael Greenleaf intését: „Ne úgy értsék a 8. lépést, hogy bűntudatot kell érezniük a sértéseik miatt." 2 Kitűnő alkalom ez arra, hogy feldolgozzuk indokolt bűntudatunkat. Egyszersmind életre szóló, fontos segédeszköz ahhoz, hogy mindörökre megszabaduljunk a lelkifurdalástól. 9. Közvetlenül bocsánatot kérünk az érintettektől. Kivételt azok az esetek képeznek, amikor e lépésünkkel megbántanánk másokat. Egyszerű lépés ez egy egyszerű programban, néha azonban a legegyszerűbb dolgok okoznak örömöt. 10. Továbbfolytatjuk az önvizsgálatot, és valahányszor hibázunk, belátjuk. Szemmel tartjuk önmagunkat, s folyamatosan és rendszeresen értékeljük a viselkedésünket. Meggondoljuk, mit szeretünk magunkban; mi az, amit jól csinálunk. Ezután vagy gratulálunk magunknak, vagy csöndben örülünk a sikernek, vagy köszönetet mondunk Istennek, de mindhármat is megtehetjük egyszerre. Ezzel párhuzamosan végiggondoljuk, mi az, ami nem tetszik viselt dolgainkban. Módot keresünk arra, hogyan fogadhatnánk el és tehetnénk a helyükre rossz tulajdonságainkat önutálat nélkül. A legnehezebb az egészben az, hogy ki is kell mondanunk, ha hibásnak érezzük magunkat. Aki túljutott a 8-as és a 9-es lépésen, és megszabadult minden bűntudatától, tudni fogja, mikor ismerje be mulasztását, és mikor kérjen bocsánatot. Talán mégiscsak felüti fejét újra az indokolt bűntudat, és ha igen, észre fogjuk venni. Akit továbbra is régi 215
bűntudata fojtogat, nem látja majd a különbséget az újabb adag és a meglévő rakás között. A tanulság: szabaduljunk meg a bűntudat írmagjától is. Amint felfedezzük magunkban, azonnal lássunk hozzá a kiirtásához. 11. Imával és meditációval tudatosan ápoljuk kapcsolatunkat Istennel, abban az alakjában, ahogyan felfogjuk Őt. Ha azért imádkozunk, hogy megismerhessük, teljesül is a kívánságunk. Folyamodjunk szükség esetén akár naponta ehhez a lépéshez, s olajozottá és sikeressé teszi az életünket. Mindehhez meg kell értenünk a különbséget öngyötrő őrlődés és meditáció között. Azt is el kell döntenünk, hogy hiszünk-e egy jóindulatú felső erőben; s mindent látó gondviselőnek tekintjük-e, „aki a lakcímünket is tudja", hogy az egyik barátom szavait idézzem. Csöndesedjünk el belül. Távolodjunk el a mindennapoktól. Imádkozzunk, meditáljunk. Kérdezzük meg Tőle, mit kíván tőlünk. Aztán hagyjuk magukra a dolgokat, és lássuk, mi történik. Az O szándékai rendszerint józanok és földön járók, néha azonban meglepetést okoznak. Tanuljunk meg bízni a Mindenhatóban, mert az O kezébe tettük le az életünket. Kövessük nyomon éber tekintettel a Gondviselés munkálkodását. Tanuljunk meg hinni önmagunkban, mert Ő rajtunk keresztül fejti ki hatását. 12. A fenti lépések olyan spirituális ébredéshez vezettek el minket, amelynek tanulságait másokkal is megosztjuk, s amely egész életünket áthatja. * Eszmélésünk során megtanulunk spirituálisán is törődni önmagunkkal. Ezen most nem a vallást értem, noha egyesek vallásosak. A program lehetővé teszi, hogy szeressük önmagunkat és másokat, ahelyett, hogy megmentésre vár* A tizenkét lépés itt közölt változata az Al-Anon programja, amelyet lásd: Alcoholics Anonymous, New York, A. A. World Services. 59-60. o. A szervezet szíves engedélyével közöljük - a Szerző.
216
nánk, vagy mentőakciókba kezdenénk. Az üzenet terjesztése nem jelenti azt, hogy evangélistákká leszünk, hanem hogy fényt sugároz maga körül az életünk. Idővel azt is megtanuljuk, hogy miként árasszunk világosságot. Aki élete minden területére alkalmazza a programot, annak az élete minden területén a javára válik.
Hogyan dolgozzunk a programmal? Most, hogy megismertük a lépéseit, beszéljük meg, mit jelent a „programmal dolgozni". A világ minden táján névtelen résztvevők gyűlnek össze a legkülönbözőbb helyszíneken: templomokban, lakásokon és fodrászszalonokban. Előzetes bejelentkezésre nincs szükség. A jelenlévők egyszerűen kinézik maguknak a szóban forgó összejövetelt, mint amelyik segít megoldani az őket foglalkoztató problémákat. Az ülésen nem kell megmondaniuk a családnevüket, ha ez kellemetlen nekik. Fizetniük sem kell, bár adományokat elfogad a szervezet, mert ezek hozzájárulnak a kávé és a terembérlet fedezéséhez. Aláírásra, igazolványra sincs szükség. Aki besétál, attól semmit sem kérdeznek, egyszerűen csak helyet foglal a többiek között. Az ülésekre eljárni a program lényeges része. Ezekben az összejövetelekben az a jó, hogy mindenki önmaga lehet. Senki nem játssza meg magát, hiszen mindenkinek ugyanaz a betegsége. Ha nem így lenne, nem ülne ott. Minden csoport más és más keretek között bonyolítja le az üléseit. Van, ahol a résztvevők körbeülnek egy asztalt, és az beszél, akinek van mondandója. Másutt feláll a felszólaló, és elmondja tapasztalatait egy lépéssel vagy más esettel kapcsolatban. Megint máshol a lépéseket vitatják meg. A résztvevők körberakják székeiket, és mindenki mond valamit az aznapra kijelölt lépésről. Sokféle változat képzelhető el tehát, abban azonban valamennyien megegyeznek, hogy ilyen vagy olyan 217
formában az összejöveteleknek mindig közük van a lépésekhez és a Hagyományhoz. A jelenlévők megismerkednek a lépésekkel, és meghallgatják, mit jelentenek azok a társaik számára. Jelszavak is elhangzanak. Az Al-Anon és a Névtelen Alkoholisták jelszavai fülbemászó, rövid mondatok, például: Élni és élni hagyni; Vedd könnyedén; Engedd el, légy Istennel; Egyszerre csak egy nappal törődjünk stb. Ezek a mondások azért lehettek jelszavakká, mert igazak. És bár alaposan rájuk lehet unni, mégis minduntalan ismétlik őket. Éspedig azért, mert mélyen igazak. E jelszavak jobb közérzethez segítik a jelenlévőket. Az öszszejövetel után rendszerint maradnak még, eltársalognak, vagy beülnek egy vendéglőbe egy üdítőre vagy kávéra. A lépések és jelszavak elsajátítása, mások tapasztalatainak meghallgatása, a személyes élmények megosztása meg az ezzel járó közösségérzés mind-mind a program fontos eleme. Az összejöveteleken könyveket, füzeteket és szakirodalmat vásárolhatunk a csoport gondjaival kapcsolatban. Némelyik társaság meditációs kiadványokat is árul, amelyek útmutatóul szolgálnak minden napra. Az irodalom lapozgatása és a napi meditációk olvasása ugyancsak a programhoz tartozik. A résztvevők így otthon is elfoglalják magukat. A hazavitt anyag részben az ülésen elhangzottakat ismétli meg, de lehet új is. A program résztvevői napi teendőik közepette is a lépéseken és jelszavakon gondolkodnak. Megpróbálnak rájönni, hogyan vonatkozik mindez rájuk, továbbá hogy mit éreznek és tesznek, mi zajlik az életükben az adott időpillanatban. Rendszeresen elvégzik ezt az önvizsgálatot akkor is, ha valami váratlan esemény készteti őket erre. Néha felhívják egyik társukat, akivel az összejöveteleken ismerkedtek meg, hogy megvitassanak vele egy kérdést, vagy beszámoljanak neki a napjukról. Máskor a lépések előírásait követik: azaz összeírják saját mulasztásaikat vagy azok nevét, akiket megsértettek, esetleg bocsánatot kérnek tőlük. Ha eleget gondolkodnak a lépésekről, és sokat foglalkoznak velük, idővel szokásukká válik, 218
hogy mindent ehhez mérjenek; úgy, ahogyan régen társfüggő viselkedésük is szokásként rögzült. Amikor a program a vérünkké válik, egész életünket átformálja. Ez tehát a lépésekkel való munkálkodás módja. Ennyi és nem több. A tizenkét lépéses program egyszerű és alapvető. Aki túljutott rajta, arra nem várnak bonyolultabb feladatok; továbbra is megmaradhat az alapoknál. Ez a program épp az egyszerűsége okán olyan hatásos. Engem izgalommal töltenek el ezek az egyszerű dolgok, amilyenek az összejövetelek és a lépések. Megpróbálom ugyan érzékeltetni a hatásukat, a szavak azonban nem elégségesek erre. Mindez egyfajta megnyugvást és gyógyulást hoz. Megváltozunk, és jobban érezzük magunkat. Mi is dolgozunk a lépésekkel, de azok is megdolgoznak minket. Sajátos mágia ez. Mindeközben semmi olyat nem kell tennünk, ami meghaladja erőinket, amit sértőnek érzünk, vagy amihez nem fűlik a fogunk. Akkor vállalkozunk egy feladat elvégzésére, amikor belül megértünk rá, amikor elérkezett az ideje. Mindent úgy teszünk, ahogy helyénvalónak érezzük. Az életünk is lassan hasonló mederbe terelődik. A gyógyulás és a növekedés a tizenkét lépéses program természetes velejárója. 3 Ha végigolvassák a lépéseket, látják, hogy nincs bennük semmi különös, s talán nem értik, miért csapnak ekkora hűhót körülöttük. Amikor azonban dolgozunk velük, valami sajátos történik: megmutatkozik az erejük. Ezt csak az értheti meg, aki megtapasztalta. A legtalálóbb hasonlat, amelyet ezzel kapcsolatban hallottam, a „láthatatlan hajóról" szóló példázat, amelyet az egyik általam rendszeresen látogatott csoport résztvevője mondott el. Ő történetesen a Névtelen Alkoholistákról beszélt, de a tanulság az Al-Anonre és bármely más csoportra is vonatkozik. Néhány szót megváltoztattam, hogy az elbeszélés jobban egybevágjon az Al-Anon céljaival, a lényeg azonban változatlan maradt. íme: 219
Képzeljük el, hogy a parton állunk. Bent a víz közepén terül el a Boldogok szigete. Aki itt lakhat, az elfeledkezik az alkoholról és az összes többi szenvedélybetegségről; békére, boldogságra és szabadságra talál. Mindenki szívesen eljutna a szigetre, ehhez azonban át kell kelnie a vízen. Jókora távolság ez, amely jelenünk és szándékaink között tátong. Két választásunk van. Felszállhatunk egy puccos óceánjáróra; ez a terápia. Mellette a parton megrokkant öregek eveznek, mi azonban csak őket látjuk, csónakjukat és az evezőlapátokat nem. Ez a láthatatlan csónak az Al-Anon (vagy bármely másik csoport). Megszólal az óceánjáró kürtje, amely terápiára hív minket. Látjuk a fedélzeti utasokat: boldogan integetnek nekünk. És ott vannak ezek a fura alakok, akik szintén odakiáltanak hozzánk, hogy üljünk be láthatatlan csónakjukba. Vajon melyiket választjuk: az óceánjárót vagy a láthatatlan ladikot? Természetesen a luxus óceánjárót, hogy eljussunk vele a Boldogok szigetére. A gond csak az, hogy félúton a hajó megfordul, és ismét célba veszi a partot, ahonnan elindultunk. Kikötés után a kapitány mindenkit leparancsol a hajójáról. Amikor az okát tudakoljuk, azt feleli, hogy a hajója csak eddig közlekedik, és nem tovább. Sehogyan máshogy nem juthatunk át a szigetre, csupán a láthatatlan csónakkal (az Al-Anonnel). Vállat vonunk tehát, és odamegyünk a csónakban ülőkhöz. - Szálljon be! - kiáltanak ránk. - De hát hová szálljak, hol a hajó? - kiáltjuk vissza. - Ne törődjön vele, szálljon csak be - biztatnak. Mi beszállunk, mire a csónakosok felszólítanak minket, hogy ragadjuk meg az evezőlapátokat (ezek a lépések). - Nem látok semmiféle lapátot - tiltakozunk. - Vegye csak kézbe, és kezdjen el evezni - szólnak ránk útitársaink. Megragadjuk hát a láthatatlan lapátokat, és evezni kezdünk. Es lássanak csodát, nem telik bele sok idő, s előbb a csónak,
220
majd a lapátok láthatóvá lesznek. Legközelebb azon kapjuk magunkat, hogy annyira jólesik az evezőt húzni ezeknek a fura alakoknak a társaságában, hogy elfeledkezünk a túlpartról. 4
Ez tehát a tizenkét lépéses program legfőbb varázsereje: vagyis, hogy működik. Mindezzel nem azt akarom mondani vagy akár sugallni, hogy a terápia nem hasznos, mert az. Sokunk számára ez jelenti az utazás kezdetét. Ám a kirándulás véget ér, s mi rájövünk, hogy amennyiben szenvedélybetegek vagyunk, vagy ilyesvalaki van az életünkben, mindenképpen be kell szállnunk a láthatatlan csónak boldog utasai közé. A fejezet végén mellékelt tesztet kitöltve eldöntheti, az AlAnon, az Alateen vagy az O-Anon való-e önnek. Olyan kérdéseket is talál itt, amelyek az alkoholisták felnőtt gyermekeire vonatkoznak (ACOA). Kérem, értsék meg, hogy az Al-Anon- és ACOA-csoportokba nem alkoholisták járnak, hanem olyanok, akikre hatással van az ő problémájuk. Gyakori ugyanis az efféle félreértés. Ezzel együtt sok kémiai függésben szenvedő A. A.-tag találja azt, hogy mivel egyúttal társfüggő is, ajánlatos eljárnia az Al-Anon vagy ACOA üléseire. Ha gyanítja, hogy valamelyik csoport az ön gondjait orvosolja, találja meg, s járjon el az üléseire. Meglátja, hamarosan jobban lesz. Tudom, hogy nem könnyű elmenni idegen emberek közé. Tudom, hogy nehéz elébük tárni a bajainkat. Sokan talán nem értik, mit segíthet egy-egy ilyen összejövetel, főként, ha nem ők a baj forrásai, hanem a társuk. Pedig higgye el, rengeteget segít. Magam is vonakodva mentem el az első Al-Anon ülésre. Akkoriban saját alkoholizmusommal küzdöttem, nem volt szükségem újabb programra. Amúgy meg úgy éreztem, eleget tettem az életemet megkeserítő alkoholistákért. Nekik van szükségük segítségre, nem nekem. Miért tőlem várják el, hogy elmenjek? Az első ülésen odajött hozzám egy kedves hölgy, néhány percig beszélgetett velem, majd mosolyogva azt mondta:
221
- Hát nem fantasztikus? On kétszeresen is szerencsés: mindkét programban részt vehet. A legszívesebben megfojtottam volna, mára azonban egyetértek vele. Igen, kétszeresen is szerencsés voltam. Néhányan közülünk azért ódzkodunk ezektől a találkozóktól, mert úgy véljük, eleget tettünk már életünk szereplőiért. Nos, talán igazunk van. Az üléseken azonban nem velük törődünk, hanem önmagunkkal. Mások ellenkezőleg, okvetlenül segíteni szeretnének, s csalódást éreznek, amiért a program elsősorban belső munkát követel. Pedig ez is rendben van. Az egészség egészséget szül. Ha magunkon munkálkodunk, jó közérzetünk átragad majd a környezetünkre, ugyanúgy, ahogyan a betegség is ragályos lehet. Megint mások zavarban vannak. Az első ülésen magam is tűkön ültem, aztán pedig csak sírtam és sírtam. Ami azt illeti, jól kibőgtem magam. Könnyeim a gyógyulás könnyei voltak. Akkor épp arra volt szükségem, hogy ott üljek és ríjak. Amikor körülnéztem, láttam, hogy mások is velem sírnak. Az Al-Anon jó hely, olyan, ahol önmagunk lehetünk, ahol megértésre találunk. Nemcsak én, ön is. Igyekeztem összegyűjteni az üléseket illető közkeletű ellenvetéseket. Talán több ilyen is van. Elég legyen itt annyi, hogy ha már felvételüket kérik valamelyik programba, semmiképpen ne hagyják magukat lebeszélni. A tizenkét lépés Isten ajándéka a szenvedélybetegeknek és szeretteiknek. Ha úgy érzi, beleőrül társuk betegségébe, vegyen részt a programban. Ha nem tetszik a legelső csoport, keressen magának másikat. Folytassa a keresést addig, amíg rátalál az önnek megfelelő gyülekezetre. Ha jó ideje nem ment el összejövetelre, menjen vissza. Az alkoholizmus életre szóló betegség, amely életre szóló kezelést igényel. Társfüggő viselkedésünk a vérünkké válhat, ami egy életre megkeserítheti mindennapjainkat. Járjon hát el az ülésekre, függetlenül attól, hogy jobban lett-e függő társa, avagy nem. 222
Menjen el, amíg értelme van. Az egyik résztvevő szavaival: „Hát nem nagyszerű, ezek az emberek engedik, hogy eljöjjek közéjük! Amikor begorombulok, senki sem lát szívesen. Itt meg mosolyognak rám, kezet ráznak velem, és azt mondják: »Örülök, hogy látom. Kérem, jöjjön el újra!«" KÉRDÉSEK,
JAVASLATOK
í. Töltse ki a tesztlapokat, vagy olvassa el a következő oldalakon található jellemzést. 2. Ha úgy látja, hogy valamelyik program résztvevője lehetne, keresse meg a szervezet címét, s hívja fel a helyi képviseletet. Tudakolja meg az összejövetelek helyét és időpontját.
Önnek való-e az Al-Anon?
Embermilliókat érint egy közeli hozzátartozó túlzott italozása. Az itt következő húsz kérdés segít eldönteni, szüksége van-e az Al-Anonre? 1. Aggasztja-e valakinek az italozása? 2. Vannak-e emiatt anyagi gondjai? 3. Hazugságokra kényszerül-e, hogy fedezze a társát? 4. Úgy érzi-e, hogy az ital fontosabb neki, mint ön? 5. Úgy véli-e, hogy a cimborái vitték bele az ivásba? 6. Gyakran késik-e el a társa az étkezésről az ittasság miatt? 7. Szokott-e ön fenyegetőzni? Például: „Ha nem hagyod abba az ivást, elhagylak." 8. Amikor csókkal üdvözli a társát, titokban megszagolja-e a leheletét? 9. Fél-e felbosszantani őt, nehogy újra inni kezdjen? 10. Sértette vagy zavarta-e valaha az ittas viselkedés? 11. Úgy tűnik-e, hogy minden ünnepet tönkretesz társa részegsége? 12. Gondolt-e már arra, hogy kihívja a rendőrséget? 13. Kutat-e rejtett üvegek után? 224
• Igen • Igen
• Nem • Nem
• Igen
• Nem
• Igen
• Nem
• Igen
• Nem
• Igen
• Nem
• Igen
• Nem
• Igen
• Nem
• Igen
• Nem
• Igen
• Nem
• Igen
• Nem
• Igen • Igen
• Nem • Nem
14. Úgy érzi-e, hogy ha a társa szeretné önt, abbahagyná az ivást? • 15. Visszautasított-e meghívást félelmei és szorongásai miatt? • 16. Nem érez-e néha bűntudatot, amiért • megpróbálja uralni részeges társát? 17. Azt gondolja-e, hogy ha a társa abbahagyná az ivást, a többi gond is megoldódna? • 18. Fenyegette-e azzal a társát, hogy kárt tesz magában, csak hogy bocsánatot kérjen öntől? • 19. Méltatlanul bánik-e másokkal (a gyermekeivel, az alkalmazottaival, a szüleivel, a munkatársaival stb.), csak mert a társa megint beivott? • 20. Úgy érzi-e, hogy senki sem érti meg az ön gondjait? •
Igen
• Nem
Igen
• Nem
Igen
• Nem
Igen
• Nem
Igen
• Nem
Igen
• Nem
Igen
• Nem
Ha háromnál több igent pipált ki, az Al-Anon vagy az Alateen támaszul szolgálhat önnek. Keresse meg ezeknek a szervezeteknek az elérhetőségét az interneten. 5
Evési rendellenességgel küzdő beteg hozzátartozója-e?
Az alábbi kérdéssor a Fat Is a Family Affair című könyvből származik, s annak felmérésére használható, hogy milyen szerepet játszanak az ön életében evési rendellenességgel küzdő társa problémái. • • • • • • • • •
• •
• •
Erőlteti-e a diétákat? Megfenyegette-e már, hogy elhagyja, ha nem rendezi súlyproblémáit? Ellenőrzi-e a diétát? ígérget-e mindenfélét arra az esetre, ha társa lead vagy fölszed néhány kilót? Rejtett-e már el ételt kényszeres evő párja elől? Állandóan aggódik keveset evő társa miatt? Úgy érzi-e, mintha tojáshéjon lépkedne? Igyekszik nem felidegesíteni párját? Dobott-e már ki ételt, hogy kényszeres evő társa nehogy megtalálja? Megbocsátott-e már valaha társának kiszámíthatatlan, néha erőszakos viselkedését, amely egy-egy nagy lakoma után tört rá? Változtatott-e társas szokásain, hogy párja ne legyen kitéve kísértésnek? Igyekezett-e úgy irányítani a családi költségvetés alakulását, hogy megszabja az ételre és ruhára költött pénz menynyiségét? Igyekszik-e egészséges ételeket beszerezni és kínálni társának? Tanácsolta-e már párjának, hogy tornázzon, járjon gyógyfürdőbe vagy valamilyen kezelésre? 226
• • • • • • • • • • • • • • • • • • • • •
Érzelmi szónoklatba kezd-e, ha falási rohamon kapja társát? Csalódottnak érzi-e magát, ha visszaesést tapasztal? Kellemetlenül érzi-e magát párja külseje miatt? Vigasztalni kezdi-e párját, amikor kellemetlenül érzi magát? Próbára teszi-e az evési rendellenességgel küzdő akaraterejét? Alább adta-e álmait és vágyait, elvárásait? Testsúlya párjáéval együtt ingadozik-e? (Ön hízni kezd, amikor párja fogy, és fordítva.) Elhanyagolja-e magát? Többé nem törődik önmagával? Sok fájdalma, egészségügyi problémája van-e? Iszik-e rendszeresen alkoholt? Szed-e altatót vagy nyugtatót? Vesztegetési eszközként használja-e az ételt? Beszélget-e társával vagy másokkal az evési rendellenességben szenvedő testéről? Úgy gondolja-e, hogy az élet tökéletes lesz, ha párja rendbe jön? Hálás-e azért, hogy ön „nem ilyen rossz"? Párja evési rendellenessége miatt feljogosítva érzi-e magát a menekülésre? Párja evési rendellenessége kifogást jelent-e önnek a maradásra? Szokása-e, hogy „finoman" segítő irodalmat hagyjon szem előtt szerte a lakásban? Úgy gondolja-e, hogy mivel ön diétás könyveket olvas, ezért nincs problémája a súlyával? Úgy gondolja-e, hogy az ön otthona tökéletes - ha nem vesszük evési rendellenességgel küzdő párját? Gyógyszert szed-e, hogy el tudjon aludni, és megszabaduljon aggodalmaitól? Sok időt tölt-e azzal, hogy saját terápiája keretében evési rendellenességgel küzdő párjáról mesél?
A társfüggők személyiségváltozásai
Az alábbi leírást a Fat Is a Family Affair című kötetre alapozom, amely az étkezési zavarokkal foglalkozik. A tesztlapokat kitöltve a társfüggők felmérhetik, mennyire előrehaladottak a személyiségváltozásaik.
Korai szakasz • •
• • •
Nemegyszer működésképtelen családba született. Azt tanulta, hogy önértékelésének alapja a törődés másokkal. Mivel szüleit nem sikerült meggyógyítania, nem tudja evési rendellenességben szenvedő társát/hozzátartozóját sem az egészség útjára vezérelni. A kényszeres evő nyűgösködése irányítja az életét. Lassan nem hisz a tulajdon szemének. Akkor érzi magát határozottnak, ha irányíthatja a másikat. Társas élete is sérül. Mivel a szenvedélybeteget „kell segítenie", elszigetelődik a közösségtől.
Megszállottság • • • •
Könyörög és fenyegetőzik társa evéssel kapcsolatos viselkedése miatt. Magát ostorozza, úgy érzi, ő a betegség igazi oka. Elrejti az ételt. Megpróbálja befolyásolni a beteg étkezését: eldugja az ételt, fenyegetőzik, zsémbel, szekálja a másikat. 228
•
A beteg ígéreteinek megszegése haragot ébreszt benne, és csalódással tölti el.
Titkos lépések • • • •
Kényszeresen szemmel tartja a szenvedélybeteget. Átvállalja annak kötelezettségeit. Helyette tartja a kapcsolatot a külvilággal, elzárva a másikat az emberek elől. Nem az alkalmas pillanatban fejezi ki a haragját.
Fejvesztettség • • • • •
• •
Erőszakos kísérletekkel igyekszik befolyásolni a beteg étkezését. Harcba száll vele. Nem ápolja, és szellemileg is elengedi magát. Hűtlenkedik, a munkába menekül, kényszeresen a külvilág felé fordul. Merevvé, kisajátítóvá válik. Szinte mindig dúl-fúl, az otthoni életével kapcsolatban gondoskodó és egyúttal titkolózó. Testi-lelki panaszokat - gyomorfekély, kiütések, migrén, depresszió, elhízás, nyugtatók szedése - produkál. Drogokhoz folyamodik. Folyton elveszti az önuralmát. Belefárad a betegségeibe és a kimerültségébe. 6
Alkoholisták felnőtt gyermekei
Vajon ön is közéjük tartozik? Az itt következő tizennégy kérdés segít eldönteni. 1. Gyakran érzem-e elszigeteltnek magam; félek-e az emberektől, kivált azoktól, akik a tekintélyt képviselik? 2. Eszrevettem-e magamon, hogy miközben az elismerést kergetem, elveszítem önmagamat? 3. Nem félek-e túlságosan is az indulatos emberektől és a személyemet illető bírálattól? 4. Gyakran érzem-e áldozatnak magam a személyes és munkahelyi kapcsolatokban? 5. Túlzott felelősségtudattal vagyok-e megverve, s ezért többet törődöm-e másokkal, mint önmagammal? 6. Nehéz-e szembenéznem a hibáimmal, s a saját magam iránti kötelezettségeimmel? 7. Bűntudatot érzek-e, amikor nem adom be a derekamat, hanem kiállók az érdekeimért? 8. Betegesen vonz-e az izgalom? 9. Összekeverem-e a szeretetet a szánalommal? Olyanokat szeretek-e meg újra meg újra, akiket szánhatok és megmenthetek? 10. Nehéznek találom-e az érzelmeim kifejezését, köztük az öröm és a boldogság érzéséét? 11. Túl szigorúan ítélem-e meg önmagamat? 12. Kevés-e az önbizalmam? 13. Gyakran érzem-e elhagyatva magam a kapcsolataimban? 14. Tevékeny cselekvés helyett passzívan reagálok-e a helyzetekre? 230
A Névtelen Alkoholisták tizenkét lépéses programja
1. Belátjuk, hogy az alkohol erősebb nálunk, s nem tudjuk így élni tovább az életünket. 2. Hiszünk abban, hogy egy nálunk nagyobb hatalom visszavezethet bennünket az egészséghez. 3. Tudatos döntéssel az isteni gondviselésre bízzuk magunkat, abban a formájában, amelyben sikerült felfognunk. 4. Őszinte és kíméletlen önvizsgálatot tartunk. 5. Kendőzetlenül beismerjük Isten, önmagunk és egy másik ember előtt a hibáinkat. 6. Készen állunk, hogy Isten kiköszörülje jellemhibáinkat. 7. Alázatosan kérjük Istent, hogy szabadítson meg gyengeségeinktől. 8. Összeírjuk mindazok nevét, akiket megsértettünk. Hajlandóak vagyunk valamennyiüktől bocsánatot kérni. 9. Közvetlenül bocsánatot kérünk az érintettektől. Kivételt azok az esetek képeznek, amelyekben e lépésünkkel megbántanánk másokat. 10. Tovább folytatjuk az önvizsgálatot, és valahányszor hibázunk, belátjuk. 11. Imával és meditációval tudatosan ápoljuk kapcsolatunkat Istennel, abban az alakjában, ahogyan felfogjuk Őt. Azért fohászkodunk, hogy adja értésünkre, mik a szándékai velünk, és hogy legyen erőnk ezeket keresztülvinni. 12. A fenti lépések olyan spirituális ébredéshez vezettek el minket, amelynek tanulságait másokkal is megosztjuk, s amely egész életünket áthatja.
1
9
Lépésről lépésre Mire eljön álmaim lovagja, én addigra valószínűleg a tó fenekén békákat csókolgatok.1 Ez a fejezet amolyan vegyes felvágott. Továbbra is a társfüggőségről és az önmagunkkal való törődésről lesz szó.
A drámafüggők Sok társfüggő egyúttal dráma-, avagy válságfüggő is. Különös módon a gondoktól is függővé válhatnunk. Ha elég régen élünk társbérletben a bánattal, válságokkal és zűrzavarral, akkor a gondok által gerjesztett félelem olyan kellemes izgalmat gerjeszt, amelyhez hozzászokunk. Kitűnő könyvében - Getting Them Sober, 2. kötet - Toby Rice Drews „felajzott szenvedésről" beszél.2 Egy idő után érzelmi életünk annyira rááll a válságokra, hogy amikor azok megszűnnek, új problémákat keresünk magunknak, melyek rendszerint nem a sajátjaink. Általában ez úgy megy, hogy a bolhából is elefántot csinálunk, hogy elszórakoztassuk magunkat. Ez különösen akkor igaz, amikor számottevően elhanyagoljuk a saját életünket és az érzéseinket. Akkor vagyunk elemünkben, ha bajt szimatolunk. Mikor ez megoldódik, üresnek és kiégettnek érezzük magunkat. Immár semmi tennivaló. A válság válik komfortzónánkká, amely megment az unalomtól. Olyan ez, mint amikor valaki a szappanoperáktól válik függővé, csak ha drámafüggők vagyunk, akkor a napi válságok éppen a magunk, családunk vagy barátaink életét tarkítják. „Vajon Ginny elhagyja-e Johnt?" „Megtartja-e az állását Hermann?", „Hogyan éli túl ezt a dilemmát Henrietta?" 232
Miután a társfüggőnek sikerült távolságot tartania, saját magával törődnie és nyugalomra találnia, megesik, hogy vágyik még egy kis izgalomra. Meglehet, unalmasnak találja az új életét. Elvégre is annyira hozzászokott a folytonos zűrzavarhoz, hogy az eseménytelenséget egyhangúnak tartja. Ám ahogyan lassan rátalál a saját életére, kijelöli céljait, és rálel önnön érdeklődésére, a békét is kellemesnek érzi majd, kellemesebbnek a káosznál. Többé már nem lesz szüksége a felajzott szenvedés izgalmaira. Mindaddig, amíg ez be nem következik, meg kell tanulnunk felismerni, mikor ácsingózunk ezekre az izgalmakra. Meg kell értenünk, hogy baj nélkül is lehet élni, legyen az a baj a sajátunk vagy a másoké. Találjunk alkotó utakat dráma iránti szükségletünk kiélésére. Szerezzünk érdekes állást. A fontos az, hogy a felajzott szenvedést távol tartsuk életünkből.
Elvárások Zavarba ejtő téma ez. A legtöbbünknek vannak elvárásai. A tudatosság bizonyos szintjén megfogalmazunk ilyen-olyan várakozásokat az események menetét és mások viselkedését illetően. Okosabb azonban feladnunk az elvárásainkat, mert csak így tarthatunk távolságot. Őrizkedjünk attól, hogy másra erőltessük az elvárásainkat, vagy irányítani próbáljuk a történések kimenetelét, mert ezzel csak bajt hozunk a fejünkre, és a dolog amúgy is lehetetlen. Mire jutunk akkor az elvárásainkkal? Egyesek minden elvárásukat feladják, és pillanatról pillanatra élnek. Ez dicséretes. Én azonban azt hiszem, a lényeg itt az, hogy felelősséget vállaljunk az elvárásainkért. Hozzuk őket felszínre, s vizsgáljuk meg a tudat világosságánál. Beszéljünk róluk. Ha másokra is vonatkoznak, derítsük ki, ők is táplálnak-e hasonló elvárásokat velünk kapcsolatban. Milyen mértékben állnak a valóság talaján az elvárásaink? Hasztalan vár233
juk el például egy betegtől, hogy úgy viselkedjen, mint egy egészséges ember. Earnie Larsen szerint ésszerűtlen, ha ugyanattól a magatartásformától új eredményeket várunk. Ha ez a helyzet, hagyjuk magukra az eseményeket, lássuk, hogyan alakulnak. Semmit ne erőltessünk. Ha folyvást csalódunk a várakozásunkban, megoldandó problémával állunk szemben, amely vagy minket, vagy másvalakit, esetleg egy helyzetet érint. Semmi baj nincs azzal, ha elvárásaink vannak. Időnként kulcsot adnak a kezünkbe arról, mit akarunk, mire van szükségünk, mit remélünk, és mitől félünk. Jogunk van megfelelő viselkedést és jó dolgokat elvárni az emberektől. Ha az elvárásaink következetesek, talán könnyebben meg is kapjuk mindezt. Ám az is megtörténhet, hogy rájövünk, az elvárásaink rendre nem teljesülnek. Ilyenkor tudatosítsuk magunkban, hogy mindössze elvárásokról van szó, amelyek hozzánk tartoznak, és nem mindig mi vagyunk a nagyfőnökök. Győződjünk meg ezért arról, hogy az elvárásaink igazodnak-e a valósághoz. Ne engedjük, hogy azt a jót is tönkretegyék, amelyben ez idő szerint részünk van.
Félelem a meghittségtől A legtöbben szeretetre és közelségre áhítoznak. A félelem azonban ugyanakkora hajtóerő, mint a szeretetigény. Mi most konkrétan a meghittségtől való félelemről beszélünk. Sokunk nagyobb biztonságban érzi magát, ha egyedül vagy „érzelemmentes" kapcsolatban él, mint sérülékeny, közeli, szeretetteljes viszonyban. Megértem én ezt. Hiszen nem sérülünk, ha nem szeretünk, dacára annak, hogy így egy sor érzelmi szükségletünk nem teljesül. Nem kockáztatjuk tehát azt a sebezhetőséget és bizonytalanságot, amely a közelség velejárója. Nem vállaljuk a szeretettel járó fájdalmakat, márpedig sokunk tetemes adagokat kapott belőlük. Nem kockáztatjuk, 234
hogy olyan kapcsolatok csapdájába essünk, amelyek nem működnek. Nem kockáztatjuk meg, hogy önmagunk legyünk, mert ez érzelmi őszinteséget feltételezne, ezt pedig esetleg elutasítaná az, akinek felajánljuk. Nem kockázatjuk meg, hogy elhagyjanak minket; nem, ezt semmiképpen nem. így legalább megmenekülünk a kezdődő kapcsolatok feszengésétől. Ha nem engedjük közel magunkhoz az embereket, legalább tudjuk, mit várhatunk tőlük: semmit. A szeretet megtagadása megvédelmez minket az érzést kísérő szorongástól. A szeretet és a közelség nemegyszer azt eredményezi, hogy kicsúszik a kezünkből az irányítás. Egyúttal mindkettő legmélyebb félelmeinket riadóztatja arról, kik is vagyunk valójában, hogy jól van-e ez így, továbbá, hogy ki a szeretett személy, és hogy jól van-e ez így. A szeretet és a közelség - valamennyi közeli emberi kapcsolat - a legnagyobb kockázat, amelyet egy férfi vagy nő vállalhat, hiszen őszinteséget, ösztönösséget, sérülékenységet, bizalmat, felelősségvállalást követel meg, s emellett önmagunk és mások elfogadását. A szeretet örömmel és melegséggel jár, ezzel együtt azonban néha bántást és elutasítást is hozhat. Sokan közülünk tehát megtanulták, hogy elfussanak a közelség elől, ahelyett, hogy vállalnák a vele járó kockázatot. Elmenekülünk a szeretet elől, vagy egyéb módokon vesszük elejét az emberi közelségnek. Ellökjük magunktól az embereket, megbántjuk, hogy távol tartsuk magunktól őket. Nevetséges elméleti csavarokkal beszéljük le magunkat a meghittségről. Mikor megismerünk valakit, a kákán is csomót keresünk, s megelőzzük a lehetséges elutasítást. Álarcot viselünk, és „nemér-a-nevem"-et játszunk. Felületes kapcsolatok között szórjuk szét érzelmi energiánkat. így azután biztosan nem kerülünk sérthető közelségbe senkivel. Valaki ezt a módszert a „tej felvizezésének" nevezte. Megelégszünk tehát a felszínes kapcsolatokkal, amelyekben senki nem várja el tőlünk a közelséget. Ilyesmi ezekben fel sem merül. Szerepek mögé bújunk, s létező kapcsolatainkból is kivonulunk érzelmileg. Néha az őszinte235
ség és egyenesség megtagadásával vesszük elejét a közelségnek. Másokat megbénít a félelem, képtelenek a kezdeményezésre, vagy arra, hogy létező kapcsolatukban élvezzék a bensőséget. Egyesek a szó szoros értelmében megfutamodnak, valahányszor szeretet, érzelmi sebezhetőség és kockázatvállalás fenyegeti őket. Egyik barátom mondása szerint: „Valamennyiünknek van futócipő a szekrényében." Több okból is ódzkodunk a meghittségtől. Néhányan közülünk - kivált azok, akik alkoholisták gyermekeként nőttek fel nem tanulták meg, hogyan kezdeményezzenek kapcsolatokat, s hogyan alakítsák ki ilyenkor a közelséget. A meghittségét nem kaptuk meg, nem engedélyezték, vagy nem volt biztonságos a szülői házban. Mások néhányszor megpróbálkoztak ugyan a közelséggel, ám mindahányszor megsérültek. Bizonyos szinten tehát úgy döntöttünk, okosabb és biztonságosabb elkerülni minden közelséget, s nem kockáztatni újabb sebeket. Olyanok is akadtak sorainkban, akik megtanulták, hogyan lehet elmenekülni a rossz kapcsolatokból. Ez a menekülés azonban talán rossz szokásként rögzült, amely megakadályozza, hogy megkapjuk azt a szeretetet és gyengédséget, amelyre a lelkünk mélyén vágyunk. Sokan választják közülünk az öncsalást, így még csak nem is vagyunk tudatában menekülésünknek vagy annak, hogy mi elől futunk. Talán éppen akkor menekülünk, amikor nem kellene. Meglehet, gyötrelmesnek és ijesztőnek tűnik az emberi közelség, holott nem szükségképpen az. Fölöttébb rendjén való, ha szeretetet adunk és kapunk. Jó döntéseket is hozhatunk arról, kit és mikor szeressünk. Semmi gond nincs azzal, ha emberi kapcsolatainkban önmagunk maradunk. Vállaljuk ennek a kockázatát, bízzunk önmagunkban. Viseljük el a kezdődő kapcsolatokkal járó feszengést és súrlódásokat. Nyíljunk meg, legyünk őszinték, legyünk önmagunk. Időről időre a sértést vagy elutasítást is kibírjuk. Szerethetünk anélkül, hogy elve236
szítenénk önmagunkat, vagy feladnánk a határainkat. Szerethetünk tiszta fejjel is. Levethetjük a futócipőt. Kérdezzük meg magunktól, nem állunk-e ellen a közelségnek létező párkapcsolatunkban? Ha igen, hogyan? Vajon feltétlenül így kell tennünk? Miért? Nem ismerünk-e valakit, akihez közel szeretnénk kerülni, akinek az oldalán biztonságban érezhetnénk magunkat? Miért nem teszünk lépéseket e felé az ember felé? Nem volna-e kedvünk új kapcsolatokat kezdeményezni? Hogyan fognánk hozzá? Netalán arról van szó, hogy több meghittségre volna szükségünk a mostani kapcsolatunkban, de a kevesebbel is megelégszünk? Miért?
Anyagi felelősség Némelyik társfüggő anyagi függésbe kerül másoktól. Néha ebben egyezik meg a párjával, például a feleség a háztartást vezeti, és a gyermekeit neveli, míg a férj dolgozik, és eltartja a családját. Megesik azonban, hogy nem köt minket ilyen egyezség. Némelyik társfüggő annyira helyzete áldozatává válik, hogy képtelen anyagilag gondot viselni önmagára. Meglehet, korábban megtette, társa súlyosbodó alkoholizmusa vagy más szenvedélybetegsége azonban megakadályozza ebben. Olyan is akad, aki egyszerűen feladja: „Ha te nem törődsz a pénzzel, én sem fogok." Az is előfordulhat, hogy a társfüggők anyagi felelősséget vállalnak más felnőttekért. Nemegyszer találkozom olyan társfüggő feleségekkel, akik két-három állást is betöltenek, miközben férjuruk egyetlen garast sem visz haza, ennek ellenére tovább élősködik rajtuk: eszi az ételüket, tévézik, és nem fizet lakbért. Egyik út sem járható. Mindenkinek el kell tudni tartania magát, vagy ki kell vennie részét a család feladataiból. A házimunka végzése is hősi és tiszteletreméltó szerep. Az anyagi függetlenség vállalása nem jelenti azt, hogy mindkét fél 237
egyenlő mértékben járul hozzá a családi kasszához. Az anyagi felelősség vállalása egyszerűen magatartásforma. Annak tudomásul vételét jelenti, hogy mi a saját felelősségünk. Ezt pedig tetteknek kell követniük. Jelentheti ez azt, hogy megengedjük - esetenként ragaszkodunk hozzá -, hogy mások is önállóak legyenek anyagilag. Ehhez pontosan ismernünk kell a család pénzügyi helyzetét, és kijelölni, melyik feladatkör kit illet. Milyen számlákat kell kifizetni? Mikor? Mikor esedékesek az adók? Meddig jövünk ki a pénzünkből? Mi a mi részünk az egészből? Többet vagy kevesebbet vállalunk-e a méltányosnál? Ha nem vagyunk állásban, megértjük-e, hogy egy napon talán erre lesz szükség? Hajlandók vagyunk-e anyagilag a saját lábunkra állni, vagy megijedünk ettől? Vállal-e anyagi felelősséget magáért a párunk, vagy mi dolgozunk rá is? A pénzügyek kezelése az élet része. Megkeresni a pénzt, kifizetni a számlákat, és anyagi felelősséget vállalni hozzátartozik az önállósághoz. Sok társfüggő, aki a házastársa fölötti ellenőrzés érdekében lépett ki a munka világából, vagy aki egyéb módon tette meg párját élete középpontjának, talán rájön, hogy akár egy kevéssé fizető, részmunkaidős állás is csodákat tehet az önbecsülésével. Könnyen elfeledkezünk arról, hogy pénzt tudunk keresni; hogy képességeinket meg is fizethetik. A társfüggőknek az is jól jöhet, hogy saját pénzecskéjük lesz, így nem függenek anyagilag is a másiktól. Jó érzés ez. Olyasvalami, amire törekednünk kell, amikor a saját életünket kezdjük élni. Az anyagi függőség érzelmi függést szülhet, és viszont.3 Ha anyagilag el tudjuk tartani magunkat - bármely eszközzel -, jelentős lépést teszünk előre az önállósodás útján.
Megbocsátás A szenvedélybetegségek - amilyen például az alkoholizmus sok jó dolgot tönkretehetnek és eltorzíthatnak. Többek között 238
ilyen a megbocsátás is. Újra meg újra megbocsátunk ugyanannak az embernek. Végighallgatjuk az ígéreteit, hiszünk a hazugságainak, miközben ismételten igyekszünk megbocsátani. Néhányan közülünk talán elértek arra a pontra, amikor ez többé nem lehetséges. Esetleg azért nem, mert ezzel sebezhetővé válnánk újabb sérülések számára, és úgy hisszük, több szenvedést nem tudunk elviselni. A megbocsátás ellenünk fordulhat, és fájdalmat okozhat. Olyanok is akadnak közöttünk, akik tiszta szívből iparkodnak megbocsátani. Megint mások azt gondolják, megbocsátottak, ámde fájdalmuk és a haragjuk sehogyan sem akar elpárologni. Máskor olyan gyorsan követi egymást egyik zűr a másik után, hogy csak kapkodjuk a fejünket, annyi lenne hirtelen a megbocsátani való. Alig nyugtáztuk magunkban az egyik bántást, alig mondjuk ki, hogy „megbocsátok", máris ott a következő. Ilyenkor aztán lelkifurdalást érzünk, amikor azt halljuk: „Miért nem tudsz felejteni és megbocsátani?" Általában azok teszik fel ezt a kérdést, akik nem ismerik eléggé a szenvedélybetegségek és köztük az alkoholizmus természetét. Sokunk számára nem a felejtés az igazi probléma. Ez és a megbocsátás amúgy is elhárítási mechanizmusainkat táplálja. Alaposan meg kell gondolnunk és értenünk, mi az, amit meg kívánunk bocsátani, mit felejthetünk el, és mi az, ami továbbra is a gondjaink között szerepel. Jó döntéseket kell hoznunk ebben az ügyben. Ugyanakkor a megbocsátás nem jelenti azt, hogy kiszolgáltatjuk magunkat az örökös hántásoknak. Az alkoholistának nem megbocsátásra, hanem kezelésre van szüksége. Nem kell tehát megbocsátanunk neki, legalábbis a kezdeti stádiumban nem. Igenis, visszakoznunk kell egy lépést, nehogy a lábujjunkra hágjon. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy legyünk keményszívűek. A zsémbelődés és a harag minket, magunkat sért, és a másikon sem segít. A megbocsátás csodálatra méltó cseleke239
det, amely tiszta lapot nyithat, eltakarítja a fölös bűntudatot, nyugalmat és harmóniát szül. Emberi gyarlóságainkat elismerve azt mondja: „Rendben van, így is szeretlek." Ez így rendjén is volna. Én azonban úgy vélem, nekünk, társfüggőknek mindenekelőtt önmagunkkal kell szeretetteljesen, gyöngéden és megbocsátóan viselkednünk, s csak utána foglalkozhatunk azzal, hogy másoknak is megbocsássunk. Nagyon meg kell azonban gondolnunk, hogyan, mikor és miért osztogatjuk megbocsátásunkat. A megbocsátás amúgy szoros összefüggésben áll a gyászmunka elfogadás szakaszával. Csak akkor bocsáthatunk meg maradéktalanul valakinek, ha teljes mértékben elfogadtuk a tetteit. Nem sokat érünk azzal, ha megbocsátjuk egy alkoholista lerészegedését, amikor még nem fogadtuk el a betegségét. Ráadásul úgy szokott az lenni, hogy épp az után kezd el újra inni, miután megbocsátással próbáljuk enyhíteni macskajajos megbánását. Aki önállóságra törekszik, ahhoz előbb-utóbb a megbocsátás is bekopogtat. Ne engedjük azonban, hogy mások ellenünk fordítsák ezt a körülményt. Ne hagyjuk, hogy bűntudatot ébresszenek bennünk, csak mert nem állunk készen a megbocsátásra, vagy nem hiszünk abban, hogy ez a célravezető megoldás. Tekintsünk felelősséggel a megbocsátásra. Jó döntésekre, magabiztosságunkra és a megoldandó probléma beható ismeretére alapozva gondolkozhatunk a megbocsátáson. Ugyanakkor ne éljünk vissza ezzel a szép erénnyel, és ne okozzunk fájdalmat magunknak, ahogyan azt se engedjük, hogy társunk erre számítva folyamatosan rombolja önmagát. Dolgozzunk ki saját élettervet, éljük a saját életünket, és tegyük meg a 4. meg az 5. lépést. Ha a saját lábunkra állunk, idővel bizonyára megértjük, mi az igazi megbocsátás, s azt is felismerjük, mikor érkezik el ennek az ideje. Mindeközben azonban ne felejtsünk el önmagunknak is megbocsátani. 240
A béka-szindróma Van egy anekdota, amely szájról szájra jár a társfüggő csoportokban. A következőképpen hangzik: „Hallottál arról a nőről, aki megcsókolt egy békát? Azt remélte szegény feje, hogy az állat herceggé változik. Persze, nem így történt. Ő volt az, akiből béka lett." Sok társfüggő szeret békákat csókolgatni, annyi jó tulajdonságot fedez fel bennük. Némelyikünk kórosan vonzódik is hozzájuk, ha elégszer puszilgatta őket. Az alkoholisták és általában a szenvedélybetegek többnyire vonzó emberek, akik varázslatos erőt és energiát sugároznak magukból. Azt ígérik, hogy lehozzák nekünk a csillagokat, ehelyett azonban szenvedést és kínokat osztogatnak. Csak hát olyan szépen beszélnek. Ha nem nézünk szembe társfüggőségünkkel, valószínűleg újra meg újra a bűvkörükbe kerülünk. Ha igen, akkor előszeretettel választunk békát. Legalább annyit tanuljunk meg, hogy ne ugorjunk utánuk a tóba.
Szórakozás A társfüggő nem igazán ismeri ezt. Nehéz elengednünk és jól éreznünk magunkat az önutálat rohamai közepette. Nehéz élvezni az életet, mikor gondot okoz a mindennapi betevő előteremtése, hiszen alkoholista társunk mindent elivott. Gyakorlatilag lehetetlen örülnünk, amikor majd szétrobbanunk a visszafojtott érzelmektől; betegre aggódjuk magunkat, bűntudat és kétségbeesés tölti el a lelkünket; kemény kézzel uralkodunk önmagunk vagy a társunk fölött, netalán azért aggodalmaskodunk, vajon mit gondolnak rólunk mások. Pedig jobbára semmit sem gondolnak, leginkább önmagukkal törődnek, meg talán azzal, hogy mi mit gondolunk róluk.
241
Társfüggőként meg kell tanulnunk játszani, átadni magunkat az élet örömeinek. Mindez hozzátartozik az önmagunkról való gondoskodáshoz. Segít megőrizni az egészségünket, jobb teljesítményt nyújtanunk a munkában. Egyensúlyt hoz az életünkbe. Igenis, megérdemlünk egy kis szórakozást, hisz ez is az élet része, annak megünneplése, hogy élünk. Iktassunk szórakozást napi teendőink közé. Tanuljuk meg felismerni, mikor jött el a játék és a kikapcsolódás ideje, s miféle szórakozásokat kedvelünk. Ha egyelőre nem sikerül, tegyük meg ezt közvetlen célunknak. Tegyük ezt önmagunkért, senki másért. Eleinte talán kényelmetlennek érezzük, egy idő után azonban beleszokunk. Jó mulatság lesz, ígérem. Engedjük tehát el magunkat, és élvezzük az életet. Ha megkívánunk valamit, és a pénztárcánk is lehetővé teszi, vegyük meg. Mikor kedvünk támad egy ártatlan időtöltéshez, próbáljuk ki. A szórakozás elfeledteti velünk borús gondolatainkat. Bizonyára találunk olyasmit, aminek örülni tudunk. Engedélyezzük ezt magunknak. Tanuljunk meg örülni a kis apróságoknak, nem csupán a szabadság néhány hetének. A mártírkodás jóval azután is akadályozhatja az élet élvezetét, hogy megszűntünk az alkoholizmus áldozatai lenni. Igen, hozzászokhatunk a szenvedéshez, de a jó dolgokhoz és az örömökhöz is. Próbáljuk ki.
Határok kijelölése A társfüggőkről tudott dolog, hogy gondjuk van a határaik kijelölésével. Egyetértek. A többségünknek nincsenek is határai. A határok ezt közlik a külvilággal: „Eddig vagyok hajlandó elmenni. Ezt és ezt megteszem érted, többet azonban nem tűrök el." Az emberek zöme így kezdi a kapcsolatait. Eleinte ilyenolyan elvárásokat táplálunk, és azt is végiggondoljuk, mennyit 242
viselünk el másoktól. Az alkoholizmus és a többi szenvedélybetegség azonban az arcunkba nevet. Ezek a kóros állapotok nem csupán arrébb tolják a határainkat, de egyszerűen átgázolnak rajtuk. Valahányszor megtörténik ez, mi beadjuk a derekunkat. Visszavonulót fújunk, mire a betegség előrenyomul. Ez mindaddig tart, amíg már olyasmit is elnézünk, amiről nem is álmodtunk, és olyasmin kapjuk magunkat, amiről nem gondoltuk volna, hogy elkövetjük.4 Később e folyamat a visszájára fordulhat, s már a legkisebb gyengeségtől is kiakadunk. Kezdetben mentségeket keresünk a másik minősíthetetlen viselkedésére, a kapcsolat záró fejezetében azonban nincs bocsánat semmire. Lassan, észrevétlenül eltűrjük a rendellenes, egészségtelen és helytelen magatartást, mi több, egy lépéssel még tovább is megyünk: meggyőzzük magunkat, hogy nincs benne semmi kivetnivaló, különben is ezt érdemeljük. Annyira hozzászokunk a szitkokhoz és a tiszteletlenséghez, hogy a végén észre sem vesszük, mikor újabb ér minket. Legbelül, a lelkünk mélyén mégis tudjuk. Megsúgja az igazságérzetünk, csak oda kell hallgatnunk a szavára. Néha a kevésbé kirívó esetek - például egy olyan, éppen józan alkoholista, akinek esze ágában sincs megváltozni - mélyebben sértenek, mint a vérlázító méltánytalanságok. Sejtjük, hogy valami nincs rendben. Lassan mi is kiakadunk, amit azonban nem értünk, mert nem ismerjük fel a helyzetet. A társfüggőknek határokra van szükségük. Le kell szögeznünk, mennyit vagyunk hajlandók megtenni másokért; mit engedünk meg embertársainknak. A hozzánk közel állóknak feltétlenül ismerniük kell a határainkat, mert ez minden érintett félnek a segítségére lesz. Nem azt tanácsolom ezzel, hogy legyünk zsarnokok. A tökéletes hajlíthatatlanságot sem javaslom, fontos azonban, hogy megértsük a határainkat. Azután amikor fejlődünk és változunk, talán új határvonalat húzunk majd. Az alábbiakban néhány olyan példát adok közre, amelyek közkeletűek a gyógyulófélben lévő társfüggők körében: 243
Nem engedem, hogy bárki testileg vagy szóban bántalmazzon. Tudatosan nem hiszek el hazugságot, és nem segédkezem ilyenben. w Nem engedek az otthonomba élvezeti szert. w Nem engedek meg erőszakos viselkedést az otthonomban. w Nem mentem meg az alkoholistát ittassága vagy felelőtlen viselkedése következményeitől. w Nem finanszírozom az alkoholistát vagy az egyéb függőségben élő személyt. w Nem hazudok sem a te kedvedért, sem a magam érdekében, w Az otthonom nem elvonókúra színhelye. w Ha eszelősen viselkedsz, a te dolgod, de a jelenlétemben ezt nem teheted. Vagy te távozz ilyenkor, vagy én megyek el. w Tönkreteheted a saját szórakozásodat, napodat és az életedet - a te dolgod -, az enyémet azonban nem. w
w
Néha az is szükséges, hogy konkrétabban jelöljük ki a határokat. Például: „Többé nem vigyázok Mary-Lou gyerekeire, mert nem akarok, és mert tudom, hogy Mary-Lou kihasznál." Állítsunk tehát határokat, de győződjünk meg arról, hogy ezek valóban a mi határaink-e. Ha ki nem állhatunk valamit, vagy fenyegetőzni kezdünk, biztos jele-e ez annak, hol kell meghúznunk a határokat. Ugyanakkor arról is hírt adnak a határaink, hogy miféle változásokra lesz szükségünk önmagunkban. Vegyük komolyan, amit mondunk; mondjuk ki, amit komolyan veszünk. Meglehet, a körülöttünk élőket kellemetlenül érinti, hogy kijelöljük a határainkat, hiszen nem leszünk többé a játékszerük. Ezért megpróbálnak a bűntudatunkra hatni, hogy visszaállítsák a kizsákmányolás és a basáskodás régi rendjét. Ne dőljünk be ennek, és ne hátráljunk meg. Ragaszkodjunk a határainkhoz, s védjük meg őket. Legyünk következetesek. Számítsunk arra, hogy minden új határmegvonásnál többször is próbára teszik majd az ellenállásunkat és az állhatatosságunkat. Egye244
bek között arra kíváncsiak, mennyire vagyunk elszántak, kivált, ha a múltban nem így viselkedtünk. Társfüggőként bizonyára számtalan üres fenyegetés hagyta el az ajkunkat. Nem csoda hát, hogy elveszítettük a szavahihetőségünket. Közöljük egyetlenegyszer az érintettekkel a határainkat; tegyük ezt nyugodtan és csöndesen. Ügyeljünk arra, hogy a toleranciaszintünk kiegyensúlyozott maradjon, s az inga kilengése ne legyen túl szélsőséges. Némelyik társfüggőnek - kivált, ha az alkoholizmus előrehaladott szakaszában járó párral vesződik - meggyűlhet a baja a gyerekeivel és a társával. Ilyenkor a határok kijelölése időt és előrelátást igényel; a kimondott szó betartása pedig helytállást és erélyt. Ugyanakkor határaink megléte minden fáradságot megér. Megvédelmezésükhöz körültekintésre lesz majd szükségünk. A dolog vége mégis az lesz, hogy ezek a határok több szabadon felhasználható idővel és energiával ajándékoznak meg minket. Melyek ezek szerint a határaink? Melyeknek a lefektetése elengedhetetlen?
Törődjünk a testünkkel! Megesik, hogy a társfüggőség kései szakaszaiban mi, társfüggők elhanyagoljuk az egészségünket és a külső megjelenésünket. Holott igenis jogunk van ahhoz, hogy a tőlünk telhető legjobb képet nyújtsuk a külvilágnak. Elmehetünk például fodrászhoz; levágathatjuk a hajunkat, és új frizurát csináltathatunk. Ez is az élet része. Öltözhetünk úgy, hogy jól érezzük magunkat a ruháinkban. Nézzük meg magunkat a tükörben, ha nem tetszik, amit látunk, változtassunk rajta! Ha ez nem megy, hagyjuk abba önmagunk bírálgatását, és elégedjünk meg azzal, amink van. Ne hagyjuk figyelmen kívül a testmozgás fontosságát. Ha betegek vagyunk, forduljunk orvoshoz. Ha fölös kilókat szed245
tünk fel, gondolkodjunk hathatós fogyókúrán. Minél kevésbé törődünk a testünkkel, annál rosszabb lesz a közérzetünk. Néha apróságok is sokat tehetnek. Ügyeljünk a megjelenésünkre. Figyeljünk oda önmagunkra, és adjuk meg magunknak azt, amire szükségünk van. Az önmagunkkal való törődés a testi ápoltsággal kezdődik. Avassuk ezt napi gyakorlatunkká. Érzelmi életünk gondozása szintén része az egészségnek. Minél inkább foglalkozunk ezzel - minél inkább gondunk van arra, hogy teljesüljenek a szükségleteink annál kevésbé érezzük magunkat betegnek. Ha elég sokáig elhanyagoljuk magunkat, testünk fellázad, és betegséggel válaszol, ezzel kényszerítve minket, magunkat és a környezetünket, hogy figyeljen végre oda. Ennél sokkal egyszerűbb, ha törődni kezdünk magunkkal, mielőtt ez a folyamat beindulna.
Szakmai segítség Erre van szükségünk, ha: Depresszióban szenvedünk, és öngyilkosságon jár az eszünk. ^ Be kívánunk avatkozni az alkoholista vagy más szenvedélybeteg életébe, s szembe akarunk szállni vele. w Testi vagy szexuális bántalmazásban volt részünk. w Fizikailag vagy szexuálisan bántalmaztunk valakit. ^ Problémáink vannak az itallal vagy a drogokkal. w A jelek szerint egyedül nem tudjuk megoldani a problémáinkat, nem szabadulunk ki a „kátyúból". w Bármely okból azt gondoljuk, hogy javunkra válna a szakmai segítség. w
Bízzunk meg magunkban és a megérzéseinkben, amikor szakemberhez fordulunk. Ha nem tetszik, akivel együttműködünk, vagy ellenünkre van az irány, amely felé a tanácsadás tart, 246
egyáltalán, ha bármilyen egyéb okból nem bízunk a segítségben, amelyet kapunk (esetleg meg se kapunk), nézzünk más lélekgyógyász után. Meglehet, olyan lelki ellenállást tapasztalunk, amely tökéletesen természetes a változásoknál. Az is előfordulhat azonban, hogy a szakember személye ellen van kifogásunk. Nem mindegyik alkalmas a társfüggők, szenvedélybetegek és kémiai függésben szenvedők kezelésére. Egyszer egy hölgy magánterápiára jelentkezett, mivel a lánya kémiai függése és viselkedési problémái felbomlással fenyegették a családot. A terapeuta az egész családot elcitálta az ülésekre, aztán azzal töltötte az idő nagy részét, hogy meggyőzze a szülőket, a lány drogozása annak tudható be, hogy ők dohányoznak. Tette ezt azért, mert ki nem állhatta a dohányosokat. A terápia célja hamarosan nem az lett, hogy a lány leálljon a drogokról, hanem hogy anyu és apa szokjon le a füstölésről. A szülők meghökkentek, nem is tetszett nagyon nekik ez a fordulat, de hát mindenáron segíteni akartak a lányukon. Amúgy meg feltételezték, hogy a terapeuta érti a dolgát. Miután három hónapot és heti ötven dollárt pazaroltak el erre a sületlenségre, rájöttek végre, hogy ez az út sehová se vezet, csak a pénzüket emészti fel. Nem azt akarom mondani, hogy a dohányzás üdvözlendő, de ez a család nem ezt a fajta segítséget várta a szakembertől. Ha a szakmai beavatkozást nem tartjuk megfelelőnek, forduljunk máshoz. Ha őszinte erőfeszítéseink ellenére sem érünk el eredményt, próbálkozzunk meg egyéb módszerrel. Ne adjuk fel józan ítélőképességünket akkor sem, ha doktori cím áll a kérdéses név előtt. Tegyünk arról, hogy a lehető legjobb segítséget sorakoztassuk fel ügyünk mellett.
247
Simogatás Ez a furcsa kifejezés a tranzakció-analízis szakszava, amely évekkel ezelőtt jelent meg terápiás körökben. Többségünknek szüksége van az embertársaira, és a többség legalább néhány emberi kapcsolattal rendelkezik is. Amikor ezeknek a személyeknek a társaságában időzünk, vagy meleg, gyöngéd érzésekkel viseltetünk irántuk, vagy hűvös, ellenséges érzelmekkel. Előfordulhat persze, hogy egyáltalán nincsenek is érzéseink. Beszélhetünk őszintén, gyöngéden és tisztelettel, és a másik szólhat hozzánk ugyanígy. Éppenséggel hazudhatunk is, mire a partnerünk hazugsággal viszonozhatja hazugságainkat. Folytathatunk felületes társalgást, s ilyenkor ezt várhatjuk viszonzásul is. Partnerünk fejéhez durvaságokat is vághatunk, és ő is megteheti ugyanezt velünk. Kicsit ilyenek vagyunk, kicsit olyanok. A cél, hogy jó kapcsolatokra törekedjünk. Ha nincsenek körülöttünk olyan emberek, akikkel egyenesek, gyöngédek és tiszteletteljesek lehetünk, találjuk meg őket. Mikor durván szól hozzánk valaki, ne vágjunk vissza, s próbáljuk meg rábírni a szóban forgó személyt, hogy hagyjon fel ezzel a fajta beszédmóddal. Ha ez nem megy, ne álljunk többé szóba vele. Jogunk van az emberséges bánásmódhoz. Mi is csak így fejlődhetünk, amellett ez jó érzés is. Vigyázzunk a testi épségünkre. Soha ne engedjük, hogy megüssön minket valaki, ahogyan mi sem ütlegelhetünk másokat. Öleljük meg inkább őket, vagy ha ez nem jöhet szóba, legalább cirógassuk meg szeretettel, mert ez jótékony erőket ébreszt. Ha valaki azt gondolja, hogy az ölelés időpocsékolás és érzelgősség, olvassa el az alábbi kivonatot a Fat Is a Family Affair című munkából, ez talán majd arra készteti, hogy változtasson álláspontján:
248
...Az 1970-es évek elején az orvosok tanulmányozni kezdtek egy idegi mechanizmust, amely a fájdalmat enyhítő, a trauma és a sokk hatásait mérséklő morfiumszármazékot termel. Ez az általános jó közérzetet teremtő, fájdalomcsillapító hatóanyag az endorfin. Bizonyos kutatási adatok arra utalnak, hogy az alkoholisták és a nagyevők szervezete kevesebb endorfint termel, ezért ők ingerlékenyebbek. A cukorbevitel növeli az endorfintermelést, ami tehát csillapítóan hat... Az anorexiások éhezéssel érik el ezt a „felajzottságot". Ilyenkor az emberi teljesítőképesség határainak feszegetése okoz ujjongó, lelkesítő érzést, ugyanúgy, mint a futóknál... Más módon is megnövelhetjük azonban endorfintermelésünket, ez pedig az ölelés. Ezért olyan jó ez. Ha átöleljük egy embertársunkat, beindul az endorfintermelésünk, s idegességünket elpárologtatja a meleg emberi ölelés. Kutyusunk tudja, mit csinál, amikor felugrik, hogy megvakarjuk a mellét, vagy a simogatásunkat kérje. O ezzel gondoskodik a maga endorfinkészleteiről és testi-lelki jóérzéséről.5 A társfüggők a dicséretet is nehezen fogadják, márpedig átvitt értelemben ez is emberi „simogatás". Higgyük el végre, hogy igenis jó emberek vagyunk. Ha valaki kedvezően nyilatkozik rólunk, fogadjuk el, hacsak nem hátsó szándékok vezérlik. Még ha mesterkedés is az egész, vegyük tudomásul a dicséretet, és utasítsuk vissza a mesterkedést. Engedjük, hogy a dicsérő szavak átmelegítsék a szívünk táját. Megérdemeljük a dicsérő szavakat! Minden embernek szüksége van erre. Ez segít elhinni azt, ami olyan nehezen sikerül: hogy igenis jó emberek vagyunk. A dicséretben az a szép, hogy minél inkább hiszünk benne, annál jobbá válunk. Viszonzásul mi is osztogathatunk dicséreteket, s pozitív energiát sugározhatunk magunk körül. Tudtára adhatjuk embertársainknak, mit becsülünk bennük. Legyünk persze őszinték közben. 249
Tanuljuk meg felismerni, mikor van valakinek „simogatásra" szüksége. Válasszunk olyan barátokat, akik felderítenek a kedvességükkel. Néha a társfüggőket barátaik gyámoltalan, gyenge áldozatnak tartják. Ezeknek a barátoknak az együttérzése is több a semminél, ám nem ér fel a „simogatással". Az igazi szeretet így beszél: „Gondjaid vannak. Törődöm veled, meghallgatlak, de nem teszek érted semmit, mert nem is tehetek." Az igaz baráttól ezt halljuk: „Annyira nagyra tartalak, hogy hagyom, oldd meg magad a problémát. Tudom, hogy meg tudod tenni."
Bizalom A társfüggők gyakran nem tudják, kiben bízhatnak. „Harvey két hétig volt elvonókúrán. 129-szer hazudott nekem. Most haragszik rám, amikor azt mondom, nem tudok többé bízni benne. Mit tegyek?" Számtalanszor hallottam e panasz különféle változatait társfüggők szájából. A válaszom rendszerint ugyanaz: más a bizalom, és más az ostobaság. Természetesen nem szabad megbízni Harveyben. Semmi szín alatt ne bízzunk meg olyan valakiben, akit nem tartunk megbízhatónak. Végig e könyv lapjain újra meg újra elmondtam, és el is fogom mondani: bízzunk meg önmagunkban! Bízzunk abban, hogy el tudjuk dönteni, kiben bízzunk és kiben nem. Sokan közülünk helytelen döntéseket hoztak ezzel kapcsolatban. Nem bölcs dolog megbízni például egy alkoholistában, aki megígéri, hogy nem iszik többé, holott nem jelentkezett elvonókúrára. Még ez utóbbi esetben sem biztos semmi, hiszen emberek vagyunk. Bízzunk meg magunkban, hogy olyannak látjuk az embereket, amilyenek. Bízzunk meg a két szemünkben, az ítélőképességünkben. Vegyük észre, amikor a tettek és a viselkedés rácáfolnak az ígéretekre. Vajon az illető bort iszik, és vizet prédikál? Egy 250
hölgy így fogalmazott: „Jól néz ki, de amit tesz, az korántsem olyan vonzó." Ha odafigyelünk önmagunkra és a világ nekünk szóló jeladásaira, tudni fogjuk, kiben bízzunk, mikor és miért. Talán felfedezzük, hogy mindig is tudtuk ezt, csupáncsak nem hallgattunk a belső hangunkra.
Szexualitás Társfüggő páciensem első szava talán az, hogy a házassága romokban hever. Rögtön ezután szokott következni a kérdés, rendjén való-e, ha szexuális problémák jelentkeznek, mikor elmérgesedik a partnerek közti viszony. Igen, ez tökéletesen természetes. Sokaknak okoz gondot a szex, s számos társfüggő küzd szexuális problémával. Az alkoholizmus és a szenvedélybetegségek egész hada a meghittség valamennyi területét sújtja. 6 Néha a szerelem fizikai kifejezése az utolsó veszteségünk, a végső csapás, amely értésünkre adja, hogy a probléma nem tűnik el önmagától, bármilyen sokáig hunyunk szemet fölötte. Előfordul, hogy az alkoholistának lesznek szexuális panaszai. A férfi impotenssé válhat, a nő elveszíti testi vágyait. Mindez a gyógyulás előtt és után is bekövetkezhet. Máskor a társfüggőnek támad gondja a szexszel. A hálószobában számtalan nehézség merülhet fel. Talán nem érjük el az orgazmust, önuralmunk elvesztésétől tartunk, vagy nem bízunk meg a partnerünkben. Talán érzelmileg visszahúzódunk tőle, mert nem tűrjük el a további hántásokat, vagy nem vágyunk rá többé. Talán viszolygunk tőle, vagy nem elégít ki minket úgy, ahogyan kérjük. Nagy a valószínűsége, hogy egy rossz kapcsolat nem javul meg a hálószobában. Ha szeretkezés előtt haragosak és sértettek vagyunk, közben sem lesz másként. Ha duzzogunk a konyhában, duzzogni fogunk az ágyban is. Ha nem akarjuk már a kapcsolatot, nem 251
kell engednünk a partner kívánságain;; ak. Egyvalami bizonyos, a nemi aktus a kapcsolat egészének hű tcükörképe. A szexuális problémák alattomosaim jelentkezhetnek. Eleinte a szex megmenti a megzavart kapc; :solatot, a kibékülés egyik módja lehet viták után. A kibeszélés 1 tiszta lapot teremthet, és a szex is besegíthet ebbe. Egy pontom túl mindez megszűnik. A szavak mostantól már csak ködösíte enek, és a szex nem javít, hanem ront a helyzeten. Egyesek szemében a szex egészsépgügyi aktus, nem több a fogmosásnál. Másoknak a megalázás ( és a lealacsonyítás eszköze, megint másoknak újabb terhes köötelesség a többi mellett. Még egy olyan életterület, amely nerm működik, amely miatt bűntudatot és szégyent érzünk, vagyy amely miatt hazudunk önmagunknak. Még egy életterület, amely miatt feltesszük magunkban a kérdést: „Mi a baj velemn?" Nem vagyok szexológus, nem tudoJk szakszerű tanácsot adni, csupán a józan eszemet igyekszem i használni. Meggyőződésem, hogy az önmagunkkal való törőr déshez tartozik, hogy az ágyban is ugyanúgy érvényesítsük az t érdekeinket, mint bárhol másutt. Ehhez mindenekelőtt önmaggunk ostorozásával és az önutálattal kell felhagynunk. Ha egyszer megértettük ezt, könnyyebb lesz őszintének lennünk önmagunkhoz. Nem menekülüink, rejtőzünk, hárítunk tovább, ehelyett szelíden feltesszük miagunknak a kérdést, mit érzünk és gondolunk, majd megbízunfk a válaszainkban, s tiszteletben tartjuk őket. Nem büntetjükk és bántjuk magunkat. Megértjük, hogy a probléma, amehyet megtapasztalunk, a helyzetünkből következik. Mindez tökkéletesen természetes és érthető. Az volna a furcsa, ha nem visszolyognánk, húzódnánk vissza, vesztenénk el a bizalmunkat, éss nem táplálnánk egyéb negatív érzelmeket a partnerünkkel sz^emben. Nem velünk van a baj, hanem vele. Miután ezt megértettük, legyünk (őszinték a másikkal. Közöljük vele az érzéseinket, gondolatijainkat és elvárásainkat. 252
Derítsük fel együtt közös lehetőségeinket, vagy ha a helyzet megkívánja, akár az alkudozástól és az egyezkedéstől se riadjunk vissza. Ha egyedül nem találunk megoldást, forduljunk szakemberhez. Meglehet, egyesek házasságon kívüli kapcsolatokban kerestek vigaszt. Bocsássunk meg magunknak, és gondoljuk végig, mi a legjobb nekünk. Tegyük meg a 4. és az 5. lépést, beszéljünk egy lelkipásztorral. Értsük meg, hogy a tetteink közkeletű válaszok azokra a gondokra, amelyekkel együtt élünk. Néhányan közülünk felületes kapcsolatokba menekülnek. A partnerváltogatás gyakran előfordul a tagadás szakaszában, amelyet kényszeres viselkedés jellemez. Am nem kell ezt folytatnunk, másként is szembenézhetünk a gondjainkkal, más úton-módon is megoldhatjuk őket. Bocsássunk meg, és ne ártsunk többé önmagunknak. Olyanok is akadnak, akik szerelmet keresnek, és szexet találnak helyette. Gondoljuk végig, mit várunk az élettől, és hogyan kaphatjuk meg azt. Néhányunknak ki kell nyilvánítanunk kívánságainkat, másoknak meg kell tanulniuk nemet mondani. Netalán egy halott kapcsolatot próbálunk meg feléleszteni szexuális fortélyokkal. Ez sajnos nem működik. Ne cseréljük össze a szerelmet és a szexualitást. Ha a szerelem a kezdetektől hiányzik, a szex nem varázsolja elő. A nemi aktus kizárólag a meglévő érzelmeket fejezheti ki. Mások feladják, mondván, a szex nem olyan fontos. A magam részéről az ellenkezőjét vallom. Ha nem is életem leglényegesebb része, mindenesetre éppen eléggé az. A szex nagy hatalom, a meghittség és az öröm nagyszerű forrása. Törődjünk hát magunkkal, ha nemi életünk nem olyan, amilyennek elképzeljük. Felelősek vagyunk azért, hogy átéljük-e a szexuális örömöt vagy sem. Mindenképpen tegyük fel magunknak a kérdést: mit árul el partnerkapcsolatunkról a szexuális életünk. 253
20 Tanuljunk meg újra élni és szeretni! Végre nem futkosom fel-alá, hogy elősegítsem a saját romlásomat. -
A L - A N O N TAG
Eredetileg úgy terveztem, hogy két részre osztom ennek a fejezetnek az anyagát: külön fejezet foglalkozott volna az élettel, és egy másik a szeretettel. Végül mégis úgy döntöttem, ez a kettő elválaszthatatlan egymástól. A társfüggőknek is egyszerre kell újratanulniuk mindkettőt. Earnie Larsen és mások úgy vélik, a két legmélyebb emberi kívánság az, hogy szeressünk és szeretve legyünk, valamint az, hogy higgyünk önmagunkban, és valaki más is higgyen bennünk.1 E gondolatot tömören és velősen sűríti magába a következő kijelentés: a boldogsághoz szeretet, cselekvési tér és jövő kell. Most nem kezdek szőrszálhasogatásba arról, vajon e vágyaink kívánságok-e vagy szükségletek. A lényeg, hogy fontosnak tartom őket. Akár tudunk ezekről a vágyakról, akár nem, életünk fontos hajtóerejét jelentik. Az emberek többsége különböző tudatossági szinten próbálja kielégíteni eme szükségleteit. Mások önvédelemből elzárkóznak előlük, és nem vesznek tudomást róluk. Ennek ellenére ezek makacsul nem tűnnek el, akár tudomásul vesszük, akár elfojtjuk őket. Társfüggőként meg kell tanulnunk kielégítenünk ilyen irányú vágyainkat, szükségleteinket és kívánságainkat, mégpedig úgy, hogy ezzel ne sértsünk meg másokat, és ne ártsunk magunknak sem. Úgy, hogy módot adjanak az élet maximális élvezetére. Sokunk számára ez azzal jár, hogy változtassunk életünk menetén, hiszen a régi módon nem tudtuk kielégíteni szükségleteinket. Egy sor olyan fogalommal ismertettem meg az olva254
sót, amelyre támaszkodhat. Ilyen a távolságtartás, a mentőakciók és az uralomvágy kerülése, az egyenesség, a törődés önmagunkkal, a tizenkét lépéses program és az önállósodás. Hiszek abban, hogy ahogy egyre egészségesebbek leszünk, a szeretet szerepe is megváltozik az életünkben. Hiszek abban, hogy többet, sokkal többet kapunk belőle, mint korábban valaha is; feltéve, ha engedjük, és ragaszkodunk ehhez. Meggyőződésem, hogy a szeretetnek nem kell olyan fájdalmasnak lennie, mint volt korábban. Semmiképpen nem szabad hagynunk, hogy kárt tegyen bennünk. Egy hölgy találó szavaival élve: „Belebetegedtem, hogy fájdalom- és szenvedésfüggő legyek. Belebetegedtem, hogy bármely férfi beletenyerelhet az életembe!" Nem Isten akarata, hogy megmaradjunk nyomorúságos helyzetünkben, és siralmas kapcsolatokkal érjük be. Eddig ezt műveltük önmagunkkal, de nem kell kitartanunk olyan párkapcsolatok mellett, amelyek fájdalmat és bánatot okoznak. Szabadságunkban áll, hogy törődjünk önnön érdekeinkkel. Tanuljuk meg megkülönböztetni a jó és a rossz kapcsolatokat. Tanuljunk meg kilépni azokból, amelyek rombolnak, és élvezni azokat, amelyek működnek. Sajátítsunk el olyan viselkedésmintákat, amelyek tovább javítják eleve jó kapcsolatainkat. Hiszek abban, hogy Isten akaratából felbukkan az életünkben az, akivel boldogok lehetünk. Ugyanakkor úgy vélem, felelősek vagyunk a választásainkért, és azért, hogy milyen szerepet játszunk kapcsolataink elindításában, fenntartásában és szükség esetén a lezárásában. Bármennyire áhítozunk is szeretetre, olyan kapcsolatra, amely csak pusztít és rombol, semmiképpen nincs szükségünk. És amikor hiszünk ebben, üzenetünket meg fogja érteni a világ. Hiszek abban, hogy szakmai életünk is megjavulhat. A munka frontján ugyancsak megtanulhatjuk, hogyan törődjünk jobban saját szükségleteinkkel. Ha nem szüntelenül másokkal és viselt dolgaikkal foglalkozunk; ha hiszünk magunkban, szabadon kitűzhetjük a céljainkat, és megvalósíthatjuk az 255
álmainkat. Tervezzük meg életünk alakulását. Ez azért is izgalmas, mert ha úgy érezzük, hogy megérdemeljük, akkor jó dolgok történhetnek és történnek is velünk. A jó persze nem jelentkezik minden küzdelem és fáradozás nélkül, de legalább valami értékesért harcolunk, s új területeket hódítunk meg a tétlen szenvedés helyett. A siker, a jó és a szerető, működőképes kapcsolat nagyon is helyénvaló. Ezek a dolgok azonban nem maguktól bukkannak fel az életünkben. Meglehet, közben kapálózunk majd, vagy homokba dugjuk a fejünket. Ezzel nincs is semmi baj. Ilyen a változás. Ha minden túl könnyű, túl magától értetődő és túl egyszerű, nem fejlődünk, és semmi sem változik. Megrekedünk ugyanabban a helyzetben, amelyet kényelmességünk esetleg kellemesnek talál. Ahhoz, hogy megtanuljunk újra élni és szeretni, egyensúlyra lesz szükségünk e kétféle elvárás között. Úgy kell szeretnünk, hogy közben ne adjuk fel az önállóságunkat; hogy ne gabalyodjunk béklyózó, bénító érzelmekbe, és önmagunkat is kitartóan tovább szeressük. Úgy kell összeegyeztetnünk a szeretetet, önállóságot és örömöt, hogy ne akadályozzák egymást szükségtelenül. A gyógyulás jórészt arról szól, hogy összhangot teremtsünk életünk különböző területei között. Miközben kimérjük az önmagunk és a mások iránti kötelességeinket, ügyeljünk jól a mérleg nyelvére, ne billenjen ki túlságosan egyik irányban sem. Egyensúlyt kell teremtenünk érzelmi, testi, szellemi és spirituális szükségleteink; az adni és kapni tudás; az elengedés és megtartás között. Oldjuk meg a gondjainkat, és tanuljunk meg együtt élni a megoldatlanokkal. Szenvedéseink jó része abból fakad, hogy megoldatlan problémák nyomasztó koloncát hordozzuk, miközben az események mindegyre más fordulatot vesznek, mint reméljük és várjuk. Találjunk egyensúlyt a lemondás és annak tudata között, hogy értékes, fontos lények vagyunk, akik megérdemlik a jót. 256
Kezdjük el máris! Gyakran kérdeznek arról, mikor és hogyan kezdjék el mindezt, hogyan juthatnak egyáltalán egyensúlyi helyzetbe. Meglehet, annyi javaslattal és ötlettel bombáztam önt e kötet lapjain, hogy most azt sem tudja, hol áll a feje. Néhányunk számára az egyensúly kivívása képtelenségnek tűnik. Talán úgy érezzük, sötét cella mélyén heverünk, s még arra sincs erőnk, hogy feltápászkodjunk. Pedig igenis, meg tudjuk csinálni. A Névtelen Alkoholisták és az Al-Anon egyszerű receptje erre a következő: HOGYAN: őszintén, nyíltan és elszántan belevágni.* Korábban írtam már arról, hogy a változás tudatossággal és elfogadással kezdődik. A harmadik lépcsőfok az emberi viselkedés megváltoztatásában az önérvényesítés képessége.2 Mindez a mi szemszögünkből változtatást tesz szükségessé. Legyünk őszinték és nyitottak, s mutassunk készséget az újra. Szemeljük ki egyik jellemvonásunkat, dolgozzunk rajta, és amikor elégedettek vagyunk vele, térjünk rá a következőre. Úgy tudom, 21-szer kell megismételnünk egy cselekvést ahhoz, hogy a szokásunkká váljon. Olyan aranyszabály ez, amelyet érdemes szem előtt tartanunk. A 4. fejezet felsorolása segítséget nyújthat e vállalkozáshoz. Gondoljuk át, hol akarjuk kezdeni, és lássunk hozzá. Kezdjük ott, ahol jelenleg tartunk. Ha nem sikerül ezt kiderítenünk, menjünk el Al-Anon összejövetelekre, vagy csatlakozzunk más, nekünk megfelelő csoporthoz. Tápászkodjunk fel a padlóról, jussunk ki a cellánkból. Tanuljunk meg újra járni, megtaláljuk majd az egyensúlyunkat. Minden kezdet nehéz, ám ez izgalmas is lehet. Amikor elkezdtem felgyógyulni a társfüggőségből, úgy éreztem, reménytelenül önmagam és a kapcsolataim foglya vagyok. De* Angolul: HOW: Honesty, Openness, Wilingness to Try. Magyarul visszaadhatatlan: a három főnév kezdőbetűje az angol hogyan (how) szót adja ki - a Ford.
257
presszió kerített hatalmába, s ki sem tudtam kelni az ágyból. Egyik reggel, amikor már ébredéskor elözönlötték a borús gondolatok, bevonszoltam magam a fürdőszobába, hogy felöltözzem és megfésülködjem. A fiam azonban kiabálni kezdett, hogy kövessem a ház egy másik sarkába. Akkor vettem észre, hogy a háló lángokban áll. A tűz már tovaterjedt a függönyökre, a mennyezetre és a szőnyegre. Mivel a tüzet nem tekintettem igazi szerencsétlenségnek, nekiláttam, hogy eloltsam. Megragadtam a tűzoltó készüléket, és teljes tartalmát a lángokra fecskendeztem. Sajnos azonban elkéstem. A tűz tovaterjedt, miközben mi kimenekültünk a házból. Mire a tűzoltók megérkeztek, a házam porig égett. Mindez két héttel karácsony előtt történt, s nekem meg a családomnak kis lakásba kellett költöznünk, csaknem minden ruházatunk és ingóságunk nélkül. Ez volt a mélypont. De már addigra is rengeteget veszítettem, többek között önmagamat. Az otthonom volt a váram, érzelmi biztonságom egyetlen mentsvára, és most ez is odalett. Immár semmim nem maradt. Ahogy teltek-múltak a hetek, az élet sok futkosást követelt tőlem. A biztosítóval tárgyaltam, takarítottam, és az újjáépítést tervezgettem. Továbbra is szorongtam, és bizonytalan voltam, de nem volt más választásom; cselekednem kellett. Mikor a tényleges építkezés a kezdetét vette, még több teendő várt rám: dollár ezrek elköltéséről kellett döntenem. Tőlem telhetően besegítettem a munkálatokba, hogy ezzel is lefaragjam a kiadásokat. Bizony eleget hajladoztam, pedig már jó ideje nem mozogtam. Minél jobban elfoglaltam magam, annál jobban lettem. Lassan bízni kezdtem önnön döntéseimben. Ez alatt az idő alatt a haragot és a félelmet is sikerült kiadnom magamból. Mire a családdal visszaköltöztünk az otthonunkba, visszanyertem lelki egyensúlyomat. A magam lábára álltam, és ezt így is akartam folytatni. Csodálatos érzés volt! A lényeg tehát az, hogy kezdjék el; akárhogyan. Gyújtsanak tüzet önmaguk alá. 258
Csak előre, édes fiam! Ha egyszer nekiindultunk, az út folytatása magától adódik majd, már amennyiben nem állunk le. Időnként persze visszahátrálunk néhány lépést. Ezzel sincsen semmi baj. Néha még szükségszerű is, máskor meg az úthoz tartozik. Némelyikünk mindeközben talán kemény döntések elé néz, szakítania kell például azokkal a kapcsolataival, amelyek csak rombolni, ártani tudnak. Earnie Larsen mondja, hogy ha egy kapcsolat halott, hát temessük el. Várjuk ki az időnket, munkálkodjunk önmagunkon, s mikor megérett rá a helyzet, meg tudjuk hozni a helyes döntéseket. Olyanok is akadnak közöttünk, akik megkísérlik helyrehozni a sérült, ám még életképes kapcsolatokat. Legyünk türelemmel. A szeretet és a bizalom törékeny jószág; magától nem épül föl, ha megsérült. Nem oldódik meg azzal sem minden, ha a szenvedélybeteg kijózanodik.3 Adjunk időt a szeretetnek és a bizalomnak, hogy talpra álljon. Néha sikerül, néha nem. Sokan közülünk magukra maradnak társuk elvesztésével. Ez nehéz, ám nem kezelhetetlen helyzet. Talán kétségbeesetten vágyakozunk szeretetre, de szerintem sokat segít, ha szeretni tudjuk önmagunkat. Találjunk olyan barátokra, akikkel szeretetteljes kapcsolatot építhetünk ki, és akiknek fontosak vagyunk. Szeressük önmagunkat, és érezzük át, hogy értékesek vagyunk. Pihenjük ki magunkat a megpróbáltatások után, és engedjük el azt, amit vagy akit el kell engednünk. Tanuljuk meg a leckét. Fejlődjünk, növekedjünk. Dolgozzunk önmagunkon, hogy amikor ismét bekopogtat életünkbe a szerelem, teljes, értékes életet gyarapítson. Nem tehetjük meg életünk középpontjának a szeretetet, nem lehet ez menekülés egy egyébiránt üres életből. Törekedjünk céljaink megvalósítására. Érezzük jól magunkat. Bízzunk Istenben és a Gondviselés jó időzítésében. A Mindenható pontosan tudja, mire van szükségünk. 259
Bármilyenek is a körülményeink, csak lassan a testtel. A szívünk talán olyan utakra vezérel, amelyeket az eszünk ellenez. Ennek a fordítottja is előfordulhat: az eszünk ragaszkodik valamihez, ami ellen a szív berzenkedik. Néha a békák iránti vonzódásunk olyan helyzetekbe sodor bennünket, amelyeket sem a szív, sem az ész nem helyesel. Ezzel sincsen semmi baj. Semmiféle szabály nem írja elő, kit szerethetünk és kit nem. Mégis óvatosságra intem önt. Csak lassan a testtel, nehogy túlságosan megsérüljön. Legyen résen. Szeressen erősen, nem gyengeségből, s másokat is erre kérjen. Napról napra hozzon jó döntéseket arról, mit kell tennie ahhoz, hogy törődjön önmagával. Az önben lakozó magasabb erők segédletével majd csak kitalálja, mi a teendő. Remélem, rátalál azokra, akiknek az oldalán ismét felfedezheti a szeretet és szerelem szépségeit; olyanokra, akik tiszta szívből szeretik, és fejlődésre ösztönzik önt. Még valami. Időről időre kibillenünk az egyensúlyunkból. Néha eszeveszett menekülésbe kezdünk, nem csoda hát, hogy orra bukunk. Ilyenkor mindenestől visszatér a régi őrület. Ne ijedjünk meg, ez tökéletesen természetes. A társfüggő jellemvonások, gondolkodásmód és érzelemvilág szokásunkká válhatnak, s alkalmanként a felszínre kerülhetnek. A változás (akár még a jófajta is), az ittas tombolásra emlékeztető körülmények és a stressz ismét előhívják a társfüggőséget. Néha ez a tombolás minden külső ok nélkül köszönt ránk. Nézzünk szembe vele, ne szégyenkezzünk, és ne bújjunk el előle. Utána ismét összeszedjük majd magunkat. Beszéljük meg a dolgot bizalmas barátainkkal, legyünk türelmesek és irgalmasok magunkkal. Tegyük továbbra is a dolgunkat, s a történtek ellenére is törődjünk önmagunkkal. A gyógyulás voltaképpen az egyensúly visszaszerzéséről és megtartásáról szól. Ha ez túlságosan nagy feladatnak tűnik, ne csüggedjenek. Meg tudják csinálni. Újra megtanulnak majd élni, szeretni és örülni. 260
EPILÓGUS
Nem tanár vagyok, hanem ébresztő. -
R Ó B E R T FROST
Évekkel azelőtt megfogant bennem ennek a könyvnek a gondolata, hogy nekikezdtem az írásnak. Eredetileg azért szándékoztam a társfüggőségről beszélni, mert amikor magam ezzel küszködtem, nem találtam olyan művet, amely megmagyarázta volna, mi történt velem. Társaimhoz kívántam szólni a bajban, hogy segítsek megérteni és megkönnyíteni a szenvedéseiket. Aztán mialatt én az életemmel hadakoztam, és a padlóra kerültem, sorra jelentek meg szakmunkák a kérdésben. Mint kiderült, korábban is létezett ilyen-olyan szakirodalom, csak én nem találtam rá. Később megváltoztak az indítékaim. Már nem csupán mások kínlódásán szerettem volna enyhíteni, de a magamén is. Valamiféle alkut is kötöttem magammal az elfogadás felé vezető úton: ha egyszer mindezt megírom, nem érzem majd akkora veszteségnek életemnek ezt a szakaszát. Ám lassan ez a hajtóerő is elapadt. Még mielőtt megírtam a könyvet, elfogadtam mindazt, ami velem történt. Immár nem számított, írok-e erről vagy sem. Közben arra is rájöttem, hogy végső soron többet nyertem, mint amennyit veszítettem. Társfüggésem ugyanis paradox módon elvezetett önmagamhoz. Minden errefelé mutatott a múltamból; minden ezt a pillanatot készítette elő; hiszen a jelen a jövő útját egyengeti. A végén elrendeződnek a dolgok, és semmi nem vész kárba.
261
Bármilyenek is a körülményeink, csak lassan a testtel. A szívünk talán olyan utakra vezérel, amelyeket az eszünk ellenez. Ennek a fordítottja is előfordulhat: az eszünk ragaszkodik valamihez, ami ellen a szív berzenkedik. Néha a békák iránti vonzódásunk olyan helyzetekbe sodor bennünket, amelyeket sem a szív, sem az ész nem helyesel. Ezzel sincsen semmi baj. Semmiféle szabály nem írja elő, kit szerethetünk és kit nem. Mégis óvatosságra intem önt. Csak lassan a testtel, nehogy túlságosan megsérüljön. Legyen résen. Szeressen erősen, nem gyengeségből, s másokat is erre kérjen. Napról napra hozzon jó döntéseket arról, mit kell tennie ahhoz, hogy törődjön önmagával. Az önben lakozó magasabb erők segédletével majd csak kitalálja, mi a teendő. Remélem, rátalál azokra, akiknek az oldalán ismét felfedezheti a szeretet és szerelem szépségeit; olyanokra, akik tiszta szívből szeretik, és fejlődésre ösztönzik önt. Még valami. Időről időre kibillenünk az egyensúlyunkból. Néha eszeveszett menekülésbe kezdünk, nem csoda hát, hogy orra bukunk. Ilyenkor mindenestől visszatér a régi őrület. Ne ijedjünk meg, ez tökéletesen természetes. A társfüggő jellemvonások, gondolkodásmód és érzelemvilág szokásunkká válhatnak, s alkalmanként a felszínre kerülhetnek. A változás (akár még a jófajta is), az ittas tombolásra emlékeztető körülmények és a stressz ismét előhívják a társfüggőséget. Néha ez a tombolás minden külső ok nélkül köszönt ránk. Nézzünk szembe vele, ne szégyenkezzünk, és ne bújjunk el előle. Utána ismét összeszedjük majd magunkat. Beszéljük meg a dolgot bizalmas barátainkkal, legyünk türelmesek és irgalmasok magunkkal. Tegyük továbbra is a dolgunkat, s a történtek ellenére is törődjünk önmagunkkal. A gyógyulás voltaképpen az egyensúly visszaszerzéséről és megtartásáról szól. Ha ez túlságosan nagy feladatnak tűnik, ne csüggedjenek. Meg tudják csinálni. Újra megtanulnak majd élni, szeretni és örülni. 260
EPILÓGUS
Nem tanár vagyok, hanem ébresztő. -
R Ó B E R T FROST
Évekkel azelőtt megfogant bennem ennek a könyvnek a gondolata, hogy nekikezdtem az írásnak. Eredetileg azért szándékoztam a társfüggőségről beszélni, mert amikor magam ezzel küszködtem, nem találtam olyan művet, amely megmagyarázta volna, mi történt velem. Társaimhoz kívántam szólni a bajban, hogy segítsek megérteni és megkönnyíteni a szenvedéseiket. Aztán mialatt én az életemmel hadakoztam, és a padlóra kerültem, sorra jelentek meg szakmunkák a kérdésben. Mint kiderült, korábban is létezett ilyen-olyan szakirodalom, csak én nem találtam rá. Később megváltoztak az indítékaim. Már nem csupán mások kínlódásán szerettem volna enyhíteni, de a magamén is. Valamiféle alkut is kötöttem magammal az elfogadás felé vezető úton: ha egyszer mindezt megírom, nem érzem majd akkora veszteségnek életemnek ezt a szakaszát. Ám lassan ez a hajtóerő is elapadt. Még mielőtt megírtam a könyvet, elfogadtam mindazt, ami velem történt. Immár nem számított, írok-e erről vagy sem. Közben arra is rájöttem, hogy végső soron többet nyertem, mint amennyit veszítettem. Társfüggésem ugyanis paradox módon elvezetett önmagamhoz. Minden errefelé mutatott a múltamból; minden ezt a pillanatot készítette elő; hiszen a jelen a jövő útját egyengeti. A végén elrendeződnek a dolgok, és semmi nem vész kárba.
261
Mire ténylegesen nekiültem az írásnak, nagyjából ugyanaz volt az indítékom, mint legelőször. Munkámmal segíteni szerettem volna a társfüggőkön, mert úgy gondoltam, van néhány használható ötletem. Ugyanakkor ez a kötet csak egy vélemény a sok közül, s gondolataim és nézeteim sem többek önmaguknál. Hadd idézzem a fentiek alátámasztására Garrison Keillor szavait. O a regényről beszél ugyan, kijelentései azonban az önsegítő könyvekre is vonatkoznak: „Kemény dolog az emberek arcába vágni az igazságot... kivált, ha nem vagyunk tökéletesen biztosak benne. Az igazság nyomában járva mindössze annyit tehetünk, hogy kijelöljük a főbb tájékozódási pontokat az utánunk jövőknek." 1 Remélem, sikerült ennyit elérnem. Remélem, segítségére voltam, hogy felébressze az önben lakozó belső lényeget és sérthetetlen emberi méltóságot.
JEGYZETEK
BEVEZETÉS
1.
2.
Janet Geringer Woititz: Co-Dependency: The Insidious Invader of Intimacy. In: Co-Dependency, an Emerging Issue. Hollywood, 1984, Health Coomunications. 59. o. Toby Rice Drews: Getting Them Sober. South Plainfield, 1980, Bridge Publishing. 1. köt. XV. 3.
1.
2.
3.
4. 5.
6.
FEJEZET
Joan Wexler és John Steidll (a Yale Egyetem szociális munka tanszékének oktatói) mondták ezt, majd Colette Dowling idézte The Cinderella Complex: Women's Hidden Fear of Independence című könyvében (New York, 1981, Pocket Books. 145. o.). Róbert Subby: Inside the Chemically Dependent Marriage: Denial and Manipulation. In: Co-Dependency, An Emerging Issue. Hollywood, 1984, Health Communications. 26. o. Róbert Subby és John Friel: Co-Dependency: A Paradoxicai Dependency. In: Co-dependency, An Emerging Issue. 31. o. Al-Anon Family Group: Al-Anon Faces Alkoholism. New York, 1977, Al-Anon Family Group Headquaerters. Az Al-Anon megtartja tagjai névtelenségét, s nem őriz hivatalos feljegyzéseket adataikról. A minneapolisi csoportközi hivatal szerint ennek dacára e számok nagyjából megállják a helyüket. Terence T. Gorski és Merlene Miller: Co-Alkoholic Relapse: Family Factors and Warning Signs. In: Co-Dependency, An Emerging Issue. 78. o. 263
7. Subby i. m. 8. Subby és Friel i. m. 9. Charles L. Whitfield: Co-Dependency: An Emerging Problem Among Professionals. In Co-Dependency, An Emerging Issue. 53. o.; Joseph L. Kellermann: The Family and Alcoholism: A Movefrom Pathology to Process. Center City, 1984, Hazelden Educational Materials. 10. Wayne W. Dyer: Your Erroneous Zones. New York, 1976, Funk and Wagnalls; Theodore I. Rubin és Eleanor Rubin: Compassion and Self-Hate: An Alternative to Despair. New York, 1975, Dávid McKay Company. 4.
1.
2. 3. 4. 5.
5.
1. 2. 3. 4.
FEJEZET
Nathaniel Branden: Honoring the Self: Personal Integrity and the Heroic Potencials of Humán Nature. Boston, 1983, Houghton Mifflin Company. 162. o. Dennis Wholey: The Courage to Change. Boston, 1984, Houghton Mifflin Company. 207. o. Judi Hollis: Fat is a Family Affair. San Francisco, 1986, Harper/Hazelden. 55. o. I. m. 53. o. Róbert Subby és John Friel: Co-Dependency: A Paradoxicai Dependency. In: Co-Dependency, An Emerging Issue. Hollywood, 1984, Health Communications. 32. o. FEJEZET
Ez az idézet egy „Távolságtartás" című szórólapról való, amely Al-Alon tagok szövegeiből közöl kivonatokat. Wayne W. Dyer: Your Erroneous Zones. New York, 1976, Funk and Wagnalls. 89. 0. Al-Anon Family Group: On Day at a Time in Al-Anon. New York, 1976, Al-Anon Family Group Headquarters, Inc. Judi Hollis: Fat is a Family Affair. San Francisco, 1986, Harper/Hazelden. 47. o. 264
5. 6. 7. 8. 9.
Terence Williams: Free to Care: Therapy for the Whole Family. Center City, 1975, Hazelden, Educational Materials. Hollis i. m. Carolyn W.: Detaching with Love. Center City, 1984, Hazelden Educational Materials. 5. o. Lois Walfrid Johnson: Either Way, I Win: A Guide to Growth in the Power ofPrayer. Minneapolis, 1979, Augsburg. Earnie Larsen hasonló meditációs gyakorlattal zárja szemináriumait. 6.
FEJEZET
1.
William Backus és Marié Chapian: Teliing Yourself the Truth. Minneapolis, 1980, Bethany Fellowship.
1.
Eda LeShan: Beware the Helpless. Woman's Day, 1983. április 26.
1.
Claude M. Steiner: Scripts People Live. New York, 1974, Grove Press. I. m.; Claude M. Steiner: Games Alkoholics Play. New York, 1971, Grove Press,; Claude M. Steiner: What Do You Say After You Say Hello? New York, 1972, Grove Press.
7.
8.
2.
9.
1.
2.
FEJEZET
FEJEZET
FEJEZET
Penelope Rusianoff: Why Do I Think Fm Nothing Without a Man? New York, 1982, Bantam Books; Theodore I. Rubin és Eleanor Rubin: Compassion and Self-Hate: An Alternative to Despair. New York, 1975, Dávid McKay Company, 278. o. Janet Geringer Woititz: Co-Dependency: The Insidious Invader of Intimacy. In: Co-Dependency, An Emerging Issue. H o l l y w o o d , 1984, Health Communications, 56. o. 265
3. 4. 5. 6. 7. 8. 9.
Rubin i. m. 196. o. Colette Dowling: The Cinderella Complex: Women's Hidden Fear of Independence. New York, 1981, Pocket Books. I. m. 152-53. o. Uo. Rusianoff i. m. Dowling i. m. 22. o. Cathy Capell-Sowder: On Being Addicted to the Addict: Co-Dependent Relationships. In: Co-Dependency, 23. o.; Stanton Peele és Archie Brodsky: Love and Addiction. New York, 1975, New American Library. ÍO.
1.
2.
3.
11.
1.
2.
3. 4. 5. 6.
FEJEZET
Nathaniel Branden: Honoring the Self: Personal Integrity and the Heroic Potencials of Humán Nature. Boston, 1983, Houghton Mifflin Company. 53. o. Theodore I. Rubin és Eleanor Rubin: Compassion and SelfHate: An Alternative to Despair. New York, 1975, Dávid McKay Company. 65. o. Uo. FEJEZET
Theodore I. Rubin és Eleanor Rubin: Compassion and Self Hate: An Alternative to Despair. New York, 1975, Dávid McKay Company; Nathaniel Branden: Honoring the Self: Personal Integrity and the Heroic Potencials of Humán Nature. Boston, 1983, Houghton Mifflin Company. Róbert Subby és John Friel: Co-Dependency: A Paradoxicai Dependency. In: Co-Dependency, An Emerging Issue. Hollywood, 1984, Health Communications. 40. o. Rubin i. m. Uo. Branden i. m. L m . 1-4. o. 266
7. 8. 9.
Wayne W. Dyer: Your Erroneous Zones. New York, 1976, Funk and Wagnalls. Toby Rice Drews: Getting Them Sober. South Plainfield, 1980, Bridge Publishing. 1. köt., xxi. Branden i. m. 1-4. o. 12.
FEJEZET
1. Joseph L. Kellerman: A Guidefor the Family ofthe Alcoholic. New York, 1984, Al-Anon Family Group Headquarters. 8-9. o. 2. Janet Geringer Woititz: Co-Dependency The Insidious Invader of Intimacy. In: Co-Dependency, An Emerging Issue. Hollywood, 1984, Health Communications. 55. o. 3. I. m. 59. o. 4. Harold A. Swift és Terence Williams: Recovery for the Whole Family Center City, 1975, Hazelden Educational Material. 5. Nathaniel Branden: Honoring the Self: Personal Integrity and the Heroic Potenciál of Humán Nature. Boston, 1983, Houghton Mifflin Company. 62-65. o. 6. Elisabeth Kübler-Ross: A halál és a hozzá vezető út. Dr. Blasszauer Béla fordítása. Budapest, 1988, Gondolat. 7. Melody Beattie: Denial. Center City, 1986, Hazelden Educational Materials. 8. Claudia L. Jewett: Helping Children Cope with Separation and Loss. Harvard, 1982, The Harvard Common Press. 29. o. 9. I. m. 23., 29. o. 10. John Powell: Why I Am Afraid To Teli You Who I Am? Allén, 1969, Árgus Communications. 116-17. o. 11. Kübler-Ross i. m. 195. o. 12. Judi Hollis: Fat is a Family Affair. San Francisco, 1986, Harper/Hazelden, 80. o. 13. Donald L. Anderson: Better Than Blessed. Wheaton, 1981, Tyndale House Publishers. 11. o. 267
13-
1. 2.
3. 4.
5. 6. 7.
14.
1.
2. 3. 4. 5. 6. 7. 8.
FEJEZET
John Powell: Why I Am Afraid to Teli You Who I Am? Allén, 1969, Árgus Communications. 155. o. Jael Greenleaf: Co-Alcoholic/ParaAlcoholic: Who's Who and What's the Difference? In: Co-Dependency, An Emerging Issue. Hollywood, 1984, Health Communications. 9. o. Powell i. m.; Toby Rice Drews: Getting Them Sober. South Plainfield, 1980, Bridge Publishing. 1. köt. Nathaniel Branden: Honoring the Self: Personal Integrity and the Heroic Potencials of Humán Nature. Boston, 1983, Houghton Mifflin Company. Powell i. m. Uo. Albert Ellis és Róbert A. Harper: A New Guide to Rational Living. Hollywood, 1975, Wilshire Book; William Beckus és Marié Chapian: Teliing Yourself the Truth. Minneapolis, 1980, Bethany Fellowship. FEJEZET
Janet Geringer Woititz: The Co-Dependent Spouse: What Happens to You When Your Husband is an Alcoholic. In: Co-Dependency, An Emerging Issue. Hollywood, 1984, Health Communications. 90. o. Gayle Rossellini és Mark Wordén: Of Course You're Angry. San Francisco, 1986, Harper/Hazelden. Pál levele az efézusbeliekhez 4,26. Károli Gáspár fordítása. Toby Rice Drews: Getting Them Sober. South Plainfield, 1980, Bridge Publishing. 1. köt.; Rosellini és Wordén i. m. Frederick S. Perls: A Gestalt-terápia alapvetése. Terápia testközelből. Turóczi Attila fordítása. Budapest, 2004, Ursus Libri. Claude M. Steiner: Scripts People Live. New York, 1979, Grove Press. Rosellini és Wordén i. m. Woititz i. m. 83. o. 268
15-
1. 2. 3.
16.
1. 2. 3. 4.
2. 3. 4. 5.
2.
FEJEZET
Toby Rice Drews: Getting Them Sober. South Plainfield, 1980, Bridge Publishing. 1. köt. 77-78. o. I. m. 76. o. John Powell: Why I Am Afraid to Teli You Who I Am? Allén, 1969, Árgus Communications. 12. o. I. m. 8. o. Jean Baer: How to Be an Assertive (not Agressive) Woman in Life, in Love, and on the Job. New York, 1976, New American Library. 18.
1.
FEJEZET
Dávid J. Schwartz: The Magic of Thinking Big. New York, 1959, Cornerstone Library. 162-63. o. I. m. 163-64. o. I. m. 164. o. Dennis Wholey: The Courage to Change. Boston, 1984, Houghton Mifflin Company. 39. o. 17.
1.
FEJEZET
Aron Kahn: Indecision Decidedly in Vogue. St. Paul Pioneer Press and Dispatch, 1986. április 1. C. Toby Rice Drews: Getting Them Sober. South Plainfield, 1980, Bridge Publishing. 1. köt. A Névtelen Alkoholisták anyagának céljainkhoz igazított változata: The Big Book. New York, 1976, Alcoholics Anonimous World Services. 3. kiadás.
FEJEZET
Al-Anon Family Group: Al-Anorís Twelve Steps and Twelve Traditions. New York, 1981, Al-Anon Family Group Headquarters. 131. o. Jael Greenleaf: Co-Alcoholic/Para-Alcoholic: Who's Who and What's the Difference? In: Co-Dependency, An Emer269
3. 4.
5.
6.
ging Issue. Hollywood, 1984, Health Communictions. 15.o. George E. Vaillant: The Natural History of Alcoholism. Cambridge, 1984, Harvard University Press. 15. o. Warren W. mondta ezt Minneapolisban 1985. augusztus 23-án. A hasonlatot Clancy Imislund vándorprédikátortól kölcsönözte, a Midnight Mission fenntartójától, aki a kaliforniai Venice-ben él. Al-Anon Family Group: Al-Anon: Is Itfor You? New York, 1983, Al-Anon Family Group Headquarters. A szervezet szíves engedélyével közöljük. Judi Hollis: Fat Is a Family Affair. San Francisco, 1986, Harper/Hazelden. 49-52. o. 19.
1. 2. 3. 4.
5. 6.
FEJEZET
Egy évekkel ezelőtt kapható képes levelezőlapról és poszterről lemásolt idézet. A szerző ismeretlen. Toby Rice Drews: Getting Them Sober. South Plainfield, 1983, Bridge Publishing. 2. köt. 52. o. Penelope Russianoff: WTiy Do I Think I Am Nothing Without a Man? New York, 1982, Bantam Books. Kathy Capell-Sowder: On Being Addicted to the Addict: Co-Dependent Relationships. In: Co-Dependency, An Emerging Issue. Hollywood, 1984, Health Communications. 20-21. o. Judi Holly: Fat is a Family Affair. San Francisco, 1986, Harper/Hazelden. 30-31. o. A bekezdés gondolatait a Co-Dependency, An Emerging Issue című tanulmánykötet írásaiból merítettem. Ezek a következők: Janet Geringer Woititz: The Co-Dependent Spouse: What Happens to You When Your Husband Is an Alcoholic; Gerald Shulman: Sexuality and Recovery: Impact on the Recovering Couple; Marilyn Mason: Bodies and Beings: Sexuality Issues During Recovery for the De270
pendent and Co-Dependent; Janet Geringer Woititz: CoDependency: The Insidious Invader of Intimacy. 20.
1.
2.
3.
FEJEZET
Abraham H. Maslow (szerk.): Motivation and Personality. 2 kiadás. New York, 1970, Harper and Row; Benjámin Wolman (szerk.): International Encyclopedia of Psychiatry, Psychology, Psychoanalysis and Neurology. New York, 1977, Aesculapius Publishers. 7. köt. 32-33. o. Nathaniel Branden: Honoring the Self: Personal Integrity and the Heroic Potentials of Humán Nature. Boston, 1983, Houghton Mifflin Company. 162. o. Janet Geringer Woititz: Co-Dependency: The Insidious Invader of Intimacy. In: Co-Dependency, An Emerging Issue. Hollywood, 1984, Health Communications. 59. o. EPILÓGUS
1.
Michael Schumacher: Sharing the Laughter with Garrison Keillor. Writer}s Digest, 1986. január, 33. szám.
