Dunai Dániel Biológia MSc hallgató
A biodiverzitás (biológiai sokféleség): Az élőlények és azok szerveződési szintjeinek a sokfélesége. Leggyakrabban használt formája a fajdiverzitás. Fajszámok meghatározásának problémája. Az állatvilág magasabb rendszertani taxonjai közül a szárazföldi, a szárazulatok vizes élőhelyinek, valamit az óceánok és tengerek sekélyebb vízrétegeinek gerinceses faunája az egyedüli ami már nagy részt feltárt. Egy két tucat új faj évente főként a trópusi erdőségek területéről.
A mélytengerek gerincesfaunájának jelentős része még ismeretlen. A gerinctelenek taxonjai nagyrészt még feltáratlanok.
A feltártság mértéke területenként változik, a legnagyobb fajszám és a legtöbb ismeretlen faj a trópusi területeken legfőképp a trópusi esőerdőkben él. Ezen erdőségek pusztítása miatt számtalan faj halhat ki úgy hogy fel se fedezték. Évente több ezer új fajt írnak le.
Egy dél-amerikai esőerdei fa, a Luehea seemanni lombozatában csak növényevő bogarakból 1100 fajt találtak. Az esőerdők zárt erősen árnyékoló lombozatában különleges mikroklíma uralkodik, a leveleken vékony felszíni vízhártya képződik, amely parányi eddig jórészt ismeretlen élőlények tömegeit rejti. Ez az életforma típus hosszú ideig ismeretlen volt. Az esőerdők talajlakó ízeltlábúi közül csak a magyar kutatók több száz új fajt írtak le.
A leirt állatfajok fajok száma meghaladja az egymilliót ebből az ízeltlábúak fajszáma önmagában eléri az egymilliót. Az eddig a Földön élő leírt fajok összesen sem érik el a kétmilliót. A földön élő fajok számáról különböző becslések születtek. Ezek a 3 milliótól egészen 100 millióig becsülték a valós fajszámot. Egyes kutatók a rovarok számát önmagában 30 millióra becsülte, az újabb becslések inkább már 10-12 millió rovarfajról beszélnek.
A földi élet reproduktív izolációval elválasztott, önálló és összetartozó genetikai rendszerként működő, diszkrét evolúciós egységekből fajokból áll. (Egyik lehetséges meghatározása a fajfogalomnak.)
Egyik régebbi értelmezése: élőlények olyan csoportja, melynek egyedei képesek szaporodni egymással, és termékeny utódokat létrehozni. Még ma is gyakran használják de már nem állja meg a helyét. Több olyan élőlényt is külön fajnak tekintenek melynek egyedei képesek lennének szaporodni egymással, és termékeny utódokat létrehozni, de izolációjuk miatt populációik egyedei nem találkoznak egymással. Ez lehet földrajzi izoláció de más folyamat is. A fajkeletkezés különféle izolációs tényezők hatására jön létre. Evolúciós értelemben minden olyan hatás izolációs tényező, amely a szaporodásközösségeken belül vagy szaporodásközösségek között a genetikai információáramlást akadályozza vagy korlátozza. A fajkeletkezés megvalósulhat lépcsőzetesen is, szukcessziónális fajátalakulás, amely a faj transzformálódását, átalakulását jelenti a változó környezeti és ökológiai hatások mellet.
A jelenleg élő fajok hosszú földtörténeti fejlődés eredményei. Régóta fennálló kérdés, hogy a föld történet folyamán általánosan növekedett-e a biodiverzitás mértéke. Az őslénytani leletek alapján széles körben elterjedt elmélet szerint igen. Azonban léteznek komoly cáfolatok is hiszen az őslénytani leletek csak egy töredékét prezentálják a valaha élt fajok tömegének. Az időben visszafelé haladva egyre kevesebb lelet és információ áll rendelkezésünkre az akkor élt faunáról. A régmúlt faunáinak feltárását tovább nehezíti hogy az egyes élőlények nem egyforma eséllyel fosszilizálódnak, a szilárd vázzal nem rendelkező élőlények csak különleges körülmények közt hagynak maguk után nyomot. Trilobiták, ammoniták nagyon nagy számú lelet, nagy faj és egyedszámban voltak jelen.
Nagy testű és szilárd vázzal rendelkező állatok jobb esélyekkel fosszilizálodnak. A képen egy Gigantoszaurusz koponya.
A kis testméretű állatok fossziliái ritkák. A képen egy kayentatherium jura kori kisemlős és egy igen ritka kőlenyomatos rovarfosszilia valamit az előbbinél gyakoribb borostyánba zárt rovarfosszilia.
Az állatvilág jobban fosszilizálódó csoportjainak változásait figyelve meg lehet állapítani bizonyos időrendi mintázatokat. A faunahullámok sajátos egymásutánja amiben a domináns csoportok valamilyen időrendben váltják egymást, ennek határvonalai a nagy kipusztulási hullámok amelyek a bioszféra történetében szabályosnak tűnő rendben követik egymást.
A szárazföldi gerincesek példáján: kétéltűek- emlősszerű hüllők- dinoszauruszokemlősök. Repülésre képes gerincesek esetén: pteroszauruszok- madarak és később kifejlődve nem domináns de nagyon jelentős csoportként az denevérek. A sugarasúszójú halak kifejlődésűk után nem sokkal a domináns csoportá váltak óceáni gerincesek között és a mai napig is azok. Az óceáni élettereken a csúcsragadozók csoportjai váltották egymás periodikusan: páncélos őshalakcápák és rokonaik- tengeri hüllők csoportjai- cápák- cápák és cetfélék. A táplálékpiramis legtetején a mai faunában már cetek csoportjai az ámbráscetek és a kardszárnyú delfin félék vannak.
Bal felső: Karbon kori ősi kétéltű fauna. Jobb felső: Két Perm kori emlősszerű hüllő egy ragadozó Gorgonopsid és egy Pareiasaurus faj.
Bal alsó:Két Albertoceratops és egy Albertosaurus. Jobb alsó: A késő miocén emlős faunája.
Pteranodon Különböző Pterosaurusok „változatos megjelenés”.
Plakodermi a páncélos őshalak közé tarozó Dunkleosteus
Mossasaurusok a Kréta időszakban éltek
Orthacanthus ősi cápacsoport a Karbon korban éltek
Ichthyosaurusok rendje Mezozoikumban élt tengeri hüllők. A tengeri életmódhoz a legjobban alkalmazkodott hüllők .
A
Basilosaurus az eocénben élt ősi cet. Nagytestű ragadozó volt.
Kainozoikum elején élt Carcarodon faj.
Carcarodon megalodon a valaha élt legnagyobb cápa 16 Millió éve jelent meg 1,6 millió éve halt ki.
Szürke szirtcápa Közönsége kardszárnyú delfin
Nagy fehércápa a legnagyobb mai ragadozó hal
Nagy ámbráscet
A mai fauna gyökerei Pleistocénba nyúlnak. Az ismétlődő glaciálisok és periglaciálisok komoly szelekciós hatással voltak a faunára jelentős fajszámcsökkenést okozott valamint faj képződést is indukált. Jelentős ÉD és K-Ny vándorlási útvonalak. Észak-amerikában az észak és déli irányba húzódó hegységek nem akadályozták a fauna délre vándorlását. Ellenben eurázsiában a kelet és nyugati irányba húzódó hegységek valamint a Földközi tenger komoly barrierek voltak. A jégkorszak alatt az erdős területek mind a trópusi mind a mérsékelt területeken visszahúzódtak szigetszerű foltokba, a füves területek a szavannák és sztyeppék ellenben kiterjedtek. A mérsékelt és trópusi füves térségei közt pedig összeköttetés jött létre lehetőséget adva a faunakicserélődésre. Az elvándorolni nem tudó fajok egy része refungiomokban talált menedéket. Az interglaciális időszakokban a glaciális fauna egy része a hegységekbe húzódott vissza.
A felső képen: ős erdei elefánt, óriásszarvas, kardfogú macska féle, barlangi hiéna és ősi lófélék láthatók.
Az alsó képen: gyapjas mamut, barlangi oroszlán, gyapjas orrszarvú és ősi lófélék láthatóak.
A Kárpát-medence biodiverzitása A Kárpát-medence biológiai sokféleség szempontjából
kiemelten fontos terület. Életföldrajzi helyzetét meghatározza, hogy hegységek veszik körül melyek a hatásokat korlátozzák és szűrik ám izoláló hatásuk révén lehetővé teszik az itt megtelepedett fajoknak és az általuk alkotott közösségeknek. Hogy önálló evolúciós utat járjanak be. A Kárpát-medence a közép-európai lomberdei és a kontinentális edős sztyep zóna határán fekszik és számottevő mediterrán és atlanti hatások érik. Ugyanakkor itt megtörik a Kelet-Európára jellemző nagy léptékű zonalítás s azt az egyedi sajátságú tájak változatossága váltja fel.
A Kárpát-medence életföldrajzi képének fontos eleme flóra és fauna elemek sokfélesége, különböző földrajzi eredetű növény és állatfajok összetorlódása. A széles elterjedésű eurázsiai fajok kevésbé jellemzőek bár egy-egy terület biodiverzitásának nagy hányadát teszik ki. Több régen nagy elterjedési területű faj az emberi hatásra visszaszorult szakadozott elterjedésűvé vált. Pl túzok, daru, európai hód, barna medve, hiúz, farkas.
A flóra és fauna elemek másik csoportjára pedig az jellemző, hogy elterjedési területük valamelyik régió szűkebb területeire korlátozódik. Ezeknek a színezőelemeknek a változatossága különösen a Kárpátmedence egyes peremterületeire jellemző. Ilyen az Alpokalja, a DrávaSzáva köze, a Dél-Dunántúl dombságai és hegyvidékei is a Fruska Gora a Villányihegység és a Mecsek, a Bánát hegyei, az Erdélyi-szigethegység és a Gömör-Tornai-karszt. Hasonló jellemzőkkel bír a Bükk-fennsík és Zempléni hegység is, valamint az alföld nagy fajváltozatosságú peremterületei a Dráva-sík és a Bereg-Szatmári-sík. A Kárpát-medence állatvilágának legsajátosabb elemei az endemikus fajok pl. a puhatestű faunának az endemizmusa olyan magas fokú ami csak szigetfaunákat szokott jellemezni. Hasonló a helyzetűek a kaszáspókok, futóbogarak, ormányosbogarak, csökevényes szárnyú sáskás és szöcskék esetében. Magas fokú még az endemizmus a barlangi futóbogarak, rákok és a forráslakó tegzesek és állkérészek között is.
Az Északi kapcsolatok Az alpin és az arktikus-alpin a hideg éghajlatú időszakból
maradt jégkori maradványfajok. Előfordulásuk a hideg mikroklimályú élőhelyekre korlátozódik, az Alpokaljától a Magas-Bakonyig. Pl: tarka hegyisáska Perizoma didymata (araszolólepkeféle)
Euphya scripturata vonalkás hegyiaraszoló
Entephria cyanata
Drusus trifidus és a Melampophylax nepos tegzesek
alpesi gőte
Tipikukusan boreális eredetű eurázsia kiterjedt fenyőerdeinak és lápjaira jellemző fajok: gatyáskuvik
törpekuvik
háromujjú hőcsik
Császármadár uráli bagoly fehérhátú fakopács
hegyi gyík tőzeglápi gyöngyházlepke
A Kárpáti fajok olyan élőlénycsoportokat alkotnak, amelyekben a Kárpátok egyes részterületeinek önálló evolúciós jelentősége van. Ilyenek a szárazföldi és hideg forrásokat lakó csigák futóbogarak bizonyos lepkenemzetségek a forrás és hegyipatak lakó álkérészek és tegzesek. Pl: a kárpáti forráscsiga.
Dácikus faunaelemek az Erdélyi-szigetjegység és a Bánáti hegyvidék jellemző fajai, nálunk az Északi-középhegység keleti területeire és az alföld hűvösebb északkeleti perem területeire jellemtők. Pl: erdélyi ajtóscsiga bánáti csiga erdélyi kurtaszárnyú szöcske
piroslábú hegyisáska
erdélyi futrinka, kék meztelen csiga
Illír elemek, legtöbbjük a Dinári-hegység fajgazdag lomberdeiben él, innen jut át a Dunántúl és az Alpokalja határos területeire. Pl: nyugati ajtóscsiga Helicigona illyrica
Trichia erjaveci
Isophya modesta, Odontopodisma schmidtii
A mediterrán és pontusi hatások A Kárpát-medencében a mediterrán elemek elterjedése nagyon
változatos. Egy részük csak azokon területeken maradt meg ahol az éghajlati viszonyok a negyedidőszaki hideg fázisok alatt is kedvezőek voltak, míg mások az eljegesedés után terjeszkedtek észak felé. Előfordulásuk a Vaskapunál, a Bánságban, a Dél-Dunántúlon a Mecsekben és a Villányi-hegységben, a Kiskunságban, a Dunántúli-középhegységben, az Északi-középhegység déli oldalain az ősmátrai lejtőkön, az Erdélyi-szigethegység peremterületein, a Nyírség déli és keleti peremén és a Kárpátalja szigethegységeinek déli lejtői.
Holomediterrán fajok azok a déli jellegű többnyire terjedőképes fajok, amelyek szétterjedési gócai a mediterrán térség valamennyi nagyobb részterületén fellelhetők. Pl: gyöngybagoly öves szkolopendra
óriás énekeskabóca
Atlantimediterrán elemeknek kisebb szerepe van a távolság és földrajzi akadályok valamint ezen fajok fagyérzékenysége miatt. Pl: nyugati törpebusalepke (Spialia sertorius)
A pontomediterrán elemek hatása érzékelhető a Kárpát-medencében hiszen a délnyugati délkeleti peremterületek közvetlenül összefüggtek a balkáni menedékterületekkel. Pontomediterrán elemek nagy arányban vannak a meleg-száraz mikroklímájú társulásokban mint a melegkedvelő tölgyesek, a molyhos tölgyes bokorerdők, sztyeprétek és sziklagyepek. Pl: kardoslepke farkasalmalepke
magyar-fehérlepke
dolomit-fehérlepke (nincs kép)
magyar boglárka
magyar téliaraszoló
apáca puposszövő
magyar faaraszoló
A sztyep és félsivatagi fajok A ponto-kaszpi és pontusi-pannon fajok. Java részük déli-
délkeleti irányból vándorolt be a Kárpát-medencébe. A terjeszkedésük a negyedidőszaki sztyepi éghajlatú időszakaiban történt. Pl: rákosi vipera (parlagi vipera alfaja)
Philotes bavius hungaricus, Pyrgus cribrellum, csángókéneslepke Agrotis trifurca
Cucullia fraudatrix
homoki gyík
Cucullia balsamitae
dolomit-kéneslepke
Conisania leineri
Narancsszínű-kéneslepke
kis fehérsávoslepke
nagy fehérsávoslepke
Mandzsúriai-dél-szibériaifajok A negyedidőszaki kelet-nyugati irányú hosszú távú
faunamozgások során kerültek a Kárpát-medencébe. Viszonylag nagy az ilyen eredetű fajok aránya. Főleg mocsárrétek, láprétek, sík lápok és láperdők fajai közt találjuk őket. Pl: feketejegyű rétibagolylepke (Hyssia cavernosa gozmanyi) ametiszt bagolylepke (Eucarta amethystina)
Goonallica virgo, Lamprotes c-aureum
Zanclognatha tenuialis
vérfűboglárka (Maculinea teleius)
Maculinea nausithous
Euphydryas maturna
A turáni-eremiális fajok A Kaszpi-tengertől észak-keletre elterülő félsivatagokra,
ürömpusztákra jellemzők. Nálunk félsivatagi jellegű nyílt gyepekben homok és szikes pusztákon löszfalon fordulnak elő. A glaciális időszakok szélsőségesen kontinentális időszakokban jelentek meg. Pl: csíkosegér, magyar szikpacsirta
Conisania leineri (homoki ürömbagolylepke)
Discestra dianthi
Sziki ürömbagoly (Saragossa porosa)
Narraga tessularia
A xeromontán (száraz hegyvidéki) fajok Elterjedésükre jellemző, hogy csak a mediterrán és a belső-
ázsiai hegyvidékeken vannak számukra megfelelő növényzeti övek, ahol nagy fajszámban élnek. Közép-Európában és a Kárpát-medencében csak a sziklás élőhelyek beerdősödése ellen ható kőzet és talajtényezők teszik lehetővé ilyen fajok fennmaradását. Egy részük mediterrán-hegyvidéki kapcsolatú más részük hideg kontinentális jellegű. Magyarországon helyi előfordulásúak, a Dunántúli-középhegység dolomit területein, a Bükk és az Aggteleki-karszt sziklás letörésein.
tarvarjú havasi varjú
kövirigó kék kövirigó
havasi szürkebegy sarlósfecske
házi rozsdafarkú
gyűrűs üvegcsiga (Phenacolimax annularis) selymes földibagolylepke (Euxoa decora)
álolaszsáska kökörcsin földibagolylepke (Chersotis fimbriola)
Apamea platinea Dichagyris musiva
Euxoa recussa Chersotis cuprea
Köszönöm a figyelmet!
