.MÉLYI JÓZSEF.
.Drezda romjai. A
reotípiává válik, sok ezer metszeten, fotón és filmkockán jelenik meg, és ezáltal még inkább elválaszthatatlanul összefonódik a várossal. (A mai német városok közül felh√karcolóinak sziluettjével Frankfurtot azonosíthatjuk a legkönnyebben.) Berlinnek vannak ugyan jelképérték∫ építményei, de nincs olyan nézete, amely a városra gondolva rögtön eszünkbe jutna. A városépítésben a marketingszempontok térhódításával a jelképszer∫ épületek – Drezdában a Frauenkirche, Berlinben a Brandenburgi Kapu –, illetve a jellemz√ nézetek egyre nagyobb szerepet kapnak. Drezda ábrázolásának kliséi a város legfontosabb építészeti együtteseivel párhuzamosan a XVIII–XIX. században alakultak ki. A városról készült metszetek már a XVIII. század elejét√l kezdve népszer∫ek voltak, és a XIX. század elején, a turizmus megjelenésével még elterjedtebbé váltak. Akkoriban meglep√ módon els√sorban nem az építészeti különlegességek, hanem inkább a táj és a képtár vonzotta a látogatókat. A Drezdát ábrázoló m∫vek közül a legnagyobb hírnév kétségkívül Canaletto vedutáit övezi. A háború után és még er√teljesebben a fordulat óta, a városvéd√k és a lakosok szeme el√tt a teljes Drezda jelképeként leginkább a „Drezda az Elba jobb partjáról nézve, el√térben az Augustus-híddal” cím∫ festménye lebeg. Ezt támasztja alá, hogy a Baedecker 1996-os kiadású, Drezdáról szóló könyvének bevezet√jében a városépít√k céljaként a „canalettói nézet” helyreállítása szerepel. A képen a belváros sziluettje, az Óváros látszik, a kastély, a Hofkirche, a Kreuzkirche és a Frauenkirche tornyaival, amely egyúttal tömören szemlélteti a turisták és a városlakók Drezdáról √rzött (vágy)képét. Drezda régóta egyet jelent a belvárosával, ha valaki a városról ír
németek történelemr√l alkotott képe szorosan összekapcsolódik a dátumokkal. Szimbolikus és tragikus események id√pontjai nemcsak az ünnephez és gyászhoz köt√dve élnek a köztudatban, hanem kimondva vagy leírva a történelmi események szellemi és érzelmi hátterét is felidézik. Ilyen, évtizednyi történelmet magába foglaló fordulópont például június 2-a, Benno Ohnesorg halálának napja, mely a 1967-es diáktüntetésekt√l kezdve a hetvenes évekbeli terrorakciók társadalmi hátteréig rendkívül szövevényes tartalmat hordoz. Július 20-a, a Hitler elleni merénylet id√pontja az ellenállást jelképezi a maga összetettségében, és akár annak szinonimájaként is használják. A német történelem többszörösen túlterhelt dátuma, november 9-e, amely a Hitler-puccs és a Kristályéjszaka révén a fasiszta rombolás, az antiszemita gy∫lölet jelképe, és emellett a Fal leomlásának napjaként a német egység nem hivatalos ünnepe. A háború pusztítása a német köztudatban (els√sorban a keletnémetben) február 13-ával, Drezda bombázásának dátumával fonódik egybe. Aki 1945. február 13. el√tt látta a várost, azt leny∫gözte számtalan m∫emléke, egységes képe. A mai Drezda városképe, szétszaggatott szerkezetével, túlságosan széles útjaival, mindenütt szembeötl√ lakótelepi házaival, félig újjáépített m∫emlékeivel ezzel szemben torzónak t∫nik. Egy városról kialakított kép mindig összetett és elvont: különböz√ jelleg∫ élményekb√l, szétszabdalt és összeálló képkockákból létrejött benyomástömeg. Vannak olyan városok, ahol egy kiemelked√ nézet uralja a teljes képet, egy jól kiválasztott néz√pont, ahonnét a város tömege és sziluettje megkomponált egységként jelenik meg. Ez a teljes kép gyakran szte-
39
Mélyi József
vagy beszél, általában csak az Óvárost (esetleg az Elba másik partján elterül√ Újvárost) érti rajta, ennek f√ nézetében a legfontosabb elemek pedig mindig is a tornyok voltak. A festmény 1748-ban készült, egy évvel azután, hogy Bernardo Bellotto, Canaletto, II. Frigyes Ágost hívására a drezdai udvarba érkezett, és itt a király és miniszterelnöke, Heinrich Brühl szolgálatába állt. Drezda ekkor Szászország és Lengyelország perszonáluniója révén az európai politika és egyben a barokk m∫vészet egyik legfontosabb központjának számított. Már készen állt az Elba-híd, a Zwinger, Matthäus Daniel Pöppelmann alkotásai, a Frauenkirche, Brühl terasza, még nem bontották le az állványzatot Gaetano Chiaveri Hofkirchéje el√l. A városmag, benne a reneszánsz kastéllyal, legfontosabb vonásait a XVIII. század els√ felében, Er√s Ágost korában kapta, akinek városképi példája Velence volt, a várost átszel√ Canale Grandéval. Utódja, II. Frigyes Ágost kevesebbet építtetett, annál többet áldozott gy∫jt√szenvedélyére. Uralkodása idején alakult ki a Királyi Galéria, melynek középpontjában a kortárs m∫vészet állt. Canaletto 1747 és 1759 között 14 vedutát festett a királynak Drezdáról, köztük négy, camera obscura segítségével készült panorámaképet az Elba jobb és bal partjáról, melyek ma a képtár legféltettebb kincsei közé tartoznak. Bellotto nagybátyjától, Giovanni Antonio Canaltól (szintén Canaletto) tanulta a technikát. El√ször egy kisebb camera obscura segítségével a körvonalakat rajzolta meg sematikusan, ebbe beleszerkesztette a kompozíció f√vonalait. Ezután a lapot kisebb, egymás melletti szegmensekre osztotta, melyeket a kés√bbi munkafolyamatban egy nagy camera obscura segítségével foglalt egy képbe. A részletes vázlatokat egy összefoglaló rajzzá egyesítette, utána vitte át a képet a vászonra. A kép Drezdát még teljes pompájában jeleníti meg. Néhány év múlva, 1760-ban Nagy Frigyes csapatai a hétéves háborúban szétl√tték a várost. Bellotto rövid bécsi tartózkodás után ingóságainak pusztulása hírére visszaérkezett Drezdába, és két festményen örökítette meg a rombolás eredményét, a Pirnai El√város és a Kreuzkirche romjait. Fél évszázadba telt, mire a város minden elpusztult részét újjáépítették, helyreállt a világhír∫ sziluett, a város jelképe, amire az elkövetkez√ id√kben sok gondot fordítottak a drezdai építészek és polgárok. Már 1720 óta el√írás rendelkezett az épületek magasságáról. 1827-ben finomították a szabályokat,
eszerint minden lakóháznak húsz méterrel alacsonyabbnak kell lennie, mint a Frauenkirche f√párkánya. 1862-ben az egész városra vonatkozó általános beépítési tervet adtak ki. A belváros kiépülése azonban nem zárult le a barokk és rokokó épületekkel, mert a meglév√ épületegyüttesekhez a XIX. század második felében eklektikus polgári paloták, neoreneszánsz épületek, mint például a Gottfried Semper tervezte Operaház is csatlakoztak. A XIX. század nyolcvanas éveiben a M∫vészeti Akadémia építésekor a polgárok tiltakoztak, hogy az épület zavarni fogja a város sziluettjét, ugyanis az Elba fel√l félig eltakarja a Frauenkirche kupoláját. A tiltakozás hatására az épületet – bár a megvalósított terv a kevésbé szerencsések közé tartozott – tíz méterrel alacsonyabbra építették. A város egységes képet nyújtott, de sohasem volt tökéletes. A háború el√tt a legnagyobb gondot a belváros túl s∫r∫ beépítettsége, a sz∫k és fénytelen udvarok, a kényelmetlen lakások okozták. A veduta szerepét pedig lassan a légifelvétel vette át, mert a belvárosi részletekre a sz∫k utcák miatt nem nyílt megfelel√ rálátás. Az angol légier√ 1942 áprilisában készítette az els√ felvételeket Drezdáról. Egy Mosquito típusú felderít√gép a repül√tér és az Óváros minden részletét lefényképezte, s kés√bb ezekb√l a darabokból állították össze – Canaletto montázs-módszeréhez hasonlóan – a város bombázásához szükséges adatokat tartalmazó képet. A felvételeket három héttel kés√bb meg akarták ismételni, de az Angliából felszálló gép a felh√s id√ miatt dolgavégezetlen fordult vissza. 1943 folyamán egyszer, 1944-ben kilencszer fotózták le a szövetségesek a várost, így teljes képet nyerhettek a m∫emlékek, a vasúti csomópontok, üzemanyagraktárak és védelmi berendezések elhelyezkedésér√l. Ezek az utolsó képek, amelyek a várost még érintetlenül ábrázolják. A tragédiát a német történelmi szakkönyvek számokba fojtják. 1944. október 7-e és 1945. április 17-e között az angol és amerikai repül√k összesen nyolcszor bombázták Drezdát. Az els√ két támadás ugyan komoly károkat okozott, de más német városokhoz képest a pusztítás nem volt számottev√. 1945. február 13. éjszakáján, a második világháború legsúlyosabb légicsapásával az angol Royal Air Force egységei két egymást követ√ hullámban megsemmisítették a várost. 772 bombázó összesen 650.000 darab, azaz 2658,8 tonna bombát dobott le: Drezda felismerhetetlenné vált. A következ√ napon – Hamvazószerdán – öt kilométer magas füstfelh√ fedte be a
40
Drezda romjai
Frauenkirchét, és megkezdték a Zwinger, a Hofkirche és a Kreuzkirche újjáépítését. Már ekkor többen szót emeltek az ellen, hogy a romeltakarítás során, melynek legf√bb célja az épít√anyag el√teremtése volt, több régi épületet, melyeket még meg lehetett volna menteni, lebontottak vagy felrobbantottak. 1949ben listák készültek a lerombolt, de újjáépíthet√ m∫emlékekr√l: a m∫emlékvéd√k 79 tételt soroltak fel, a város hivatalnokai ezzel szemben csupán 18-at, melyek között sem a kastély, sem pedig az Opera nem szerepelt. 1950-ben elfogadták az NDK városépítésének 16 alaptételét, majd a városok felépítésér√l szóló törvényt, melyek folyományaként Drezdát hosszú id√re utoljára a kultúra és m∫vészet városának nevezték. (A kés√bbi megnevezés általában a „szocialista ipar városa” volt.) A teljesen megváltoztatott jogrendszerben gyakorlatilag nem volt lehet√ség a magáner√s lakásépítésre, illetve az építészi hivatás önálló gyakorlására (bár az utolsó önálló építész Drezdában csak 1966-ban szüntette be tevékenységét), és ez jelent√sen lelassította az ötvenes évek elején beinduló lakásépítkezések ütemét. Az ötvenes évek elejére a bombázások értelmezése is megváltozott: a hidegháború jegyében az NDK propagandában és az évenkénti megemlékezések során többek között újból el√került a goebbelsi „angol–amerikai légigengszterek” kifejezés. A nagygy∫léseken 1951-ben Trumant, 1953-ban pedig Eisenhowert tették felel√ssé a bombázásokért. (Bár a február 13-i bombázást az angolok hajtották végre, az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy akkor még Roosevelt volt az elnök.) Az ötvenes évek elejét√l egyértelm∫bbé vált a várostervezés irányvonala is, melyben a nemzeti hagyományok szem el√tt tartásának, a történelmileg kialakult városszerkezet megtartásának általános célja mellett olyan gyakorlati elemek is megjelentek, mint a várost megkoronázó toronyháznak, a munkások palotájának felépítése, és a felvonulási útvonal kialakítása a város szívében. Az ötvenes évek els√ felében Drezdában a szocialista tartalommal megtöltend√ nemzeti hagyomány követend√ stílusa a barokk volt, ezért többségében neobarokk épületek jöttek létre, mint ahogy Berlinben a klasszicizmus, Rostock környéken pedig a téglagótika nyomán építkeztek. Továbbra is fontos kérdés maradt a város sziluettjének problémája. Otto Grotewohl egyik vendégkönyvi bejegyzése nyomán („Drezda nyerje vissza régi hírnevét: legyen a m∫vészet városa!”) ötletpályá-
várost, az utcákat összeégett emberi maradványok borították. A legtöbb forrás 25.000 vagy 35.000 áldozatról ír, akik nagyrészt a gyújtóbombák hatására kialakult orkán erej∫ t∫zviharban vesztették életüket. A halottakról szóló becslések még ma is eltér√ek, néhol még mindig felbukkan a többször cáfolt 130.000-es, s√t 400.000-es számadat is. A járványveszély és a temet√k telítettsége miatt tizennégy nap alatt 6865 holttestet égettek el a Régi Piactér helyén. A belváros 700 épületéb√l 550 teljesen megsemmisült, a többi súlyosan megsérült, 27 templomot rombolt le a bombázás, 15 négyzetkilométeres területen 12.000 ház d√lt romba. Még napokkal kés√bb is omlottak össze épületek, így többek között a Frauenkirche kupolája – mely az 1760-as porosz golyózáport is átvészelte – február 15-én, szemtanúk szerint hatalmas csikorgással, méltóságteljesen roskadt össze. Az Óváros teljesen elpusztult, míg a város szélén lév√ katonai létesítmények csaknem érintetlenül megmaradtak. A város körvonalai elt∫ntek, a tájékozódás még a helybelieknek is gondot okozott. Egy néhány hónappal kés√bb készült amat√r fényképen az Óvárosban tábla áll, mely az Elba partja felé vezet√ utat jelzi a romhalmaz közepén. A város pusztulásának képe fotókon és rajzokon maradt ránk. Az utcák és épületek monoton egyhangúsága, a város él√ szervezetének felbomlása érzékelhet√ a képeken.
A
háború után városépítészeti tervek sora született Drezda belvárosának újjáépítésér√l. A dönt√ kérdés kezdett√l fogva az volt, hogy mennyiben állítható helyre a bombázás el√tti állapot (a teljes újjáépítés nem merülhetett fel), illetve milyen mérték∫ legyen a modernizálás, az új várostervezési elvek alkalmazása. Az építészek és a várostervez√k egyetlen dologban értettek egyet: a folyosószer∫ utcák, a fénytelen hátsó udvarok kora lejárt. Az els√ tervet az akkori városi építésügyi tanácsos, Dr. Herbert Conert 1946ban fogadtatta el. A terv a régi és az új keveréke volt, melyben a városközpont játszotta a f√szerepet. Egy ellenjavaslat szerint csupán a régi városmagot kellett volna újjáépíteni, körülötte 12 emeletes lakóházakkal, illetve 20 emeletes üzletházakkal. Kezdetben olyan széls√séges ötlet is felmerült, hogy Drezdát alakítsák át teljes egészében kertvárossá. A város újjáépítésében az els√ feladat a romok biztosítása és eltakarítása, a lakások helyreállítása és a közlekedési útvonalak megtisztítása volt. Rövid id√n belül fölmérték a város romba d√lt jelképét, a
41
Mélyi József
Drezda bombázása, 1945 április
Drezda, 1944 október 7.
Drezda, 1945 február 16.
42
Drezda romjai
Kilátás a drezdai városháza tornyából, 1949
Drezda látképe, 1970
43
Mélyi József
zatot írtak ki az óvárosi Elba-part átformálására. Ennek keretében kijelölték a domináns sziluett legfontosabb elemeit: a kastély tornyát, a Hofkirchét és a Frauenkirchét. Ezzel szinte párhuzamosan, 1952ben fogadták el a szocialista Drezda újjáépítési tervét, melyben több, mint kétszeresére növelték a régi piactér méretét. Itt építették ki a 160.000 ember befogadására alkalmas, túlméretezett felvonulási teret. A kelet–nyugati f√utcát, a Wildsruffer Straßét mint felvonulási útvonalat három és félszeresére szélesítették, és ezzel végérvényesen kettészakították az óvárost. A belváros újjáépítésekor mégsem vették figyelembe a régi struktúrákat, így többek között az eredetieknél nagyobb épülettömbök jöttek létre. A város lakossága a hagyományos városkép meg√rzését kívánta, miközben tovább folytatódott a még megmenthet√ épületek bontása, melynek során félig megmaradt barokk és eklektikus paloták, egész utcasorok estek áldozatul az újjáépítésnek. A legnagyobb problémát az új építkezések közül a Kultúra Házának kialakítása jelentette. „A központot egy toronyház kell, hogy kiemelje, amely kifejezésre juttatja a szocializmus németországi gy√zelmének nagyságát és jelent√ségét szimbolikusan versenyezve az iparosodás el√tti város templomépítményeivel.” (Sächsische Zeitung, 1953. január 24.) Walter Ulbricht szerint – aki maga is szász lévén különös el√szeretettel szólt bele a drezdai városépítészeti tervekbe – a belvárosban túl sz∫ken építkeznek és megfeledkeznek a parkolókról is. Véleménye szerint az egyes épületeknek több oldalról láthatóaknak kellene lenniük, a központi épület pedig közvetlen rálátást kíván az Elba partjáról. „Ezeknek a feladatoknak a megvalósítása, tehát a város építése, ideológiai meggy√z√ munkát követel. Meg kell gy√zni az embereket. Ezek, az általában becsületes emberek, akik kifogásokkal élnek, jót akarnak – de még nem jutottak el idáig. Néhány évvel le vannak maradva. Hét tornyot akarnak látni, de hét templomtornyot, különben konkurenciája lenne a Jóistennek. […] Amellett vagyunk, hogy legyenek tornyok, de nem kell mindnek templomtoronynak lennie. Bizonyos tornyokat azért építünk, hogy szép sziluettje legyen a városnak. […] Hozzá kell szokniuk, hogy a kultúrépületek, melyeket létrehozunk, az új hatalom dokumentumai. Nincs toronymonopólium!” (Az SED [Német Szocialista Egységpárt] városi vezet√ségének ülésén 1956. augusztus 11-én tartott zárszavából.) 1955 körül a gazdasági nehézségek, az anyaghiány hatására lassan kifulladt a „Nemzeti Kulturális Örökség” („Nationales Kulturerbe”) építészeti irányzata.
A historizmust ett√l kezdve az építészet dogmatizálódásának nevezték, és Hruscsov 1954-es beszédére hivatkozva teljesen el is vetették.
N
yugat-Németországban az ötvenes évek végére befejez√dött a városok újjáépítésének els√, dönt√ szakasza. Ez a tény és az ezzel összefügg√ politikai nyomás cselekvésre kényszerítette az NDK-t is. Az SED V. kongresszusán 1958-ban célul t∫zték ki, hogy a háborús romokat a városközpontokból négy éven belül el kell tüntetni, az építkezés iparosításával párhuzamosan pedig az újjáépítést 1965-re be kell fejezni. (Kés√bb ezt az id√pontot 1970-re módosították.) A nem megfelel√ gazdasági háttér miatt az ulbrichti elképzelések szellemében kevés épülettel, az együttesek fellazításával próbálták meg a teljesség érzetét kelteni. A legfontosabb tervek továbbra is az új Kultúrpalotára, a „szocialista életmód templomára” vonatkoztak, melynek magasba nyúló tornyával egységbe kellett foglalnia a városközpontot, és ezzel háttérbe szorítania a sziluettben korábban hangsúlyos templomokat. A Drezdai Magasépít√ Iroda vezet√je azt javasolta, hogy a Kreuzkirche elé magas betonpóznák sorát állítsák, hogy ünnepnapokon az NDK zászlói takarják el a homlokzatot, és döntöttek arról is, hogy a Frauenkirche véglegesen romként marad meg. 1961-ben, mint a mesében, drezdai delegáció indult Moszkvába, hogy ott döntsék el a vitát, milyen is legyen a Kultúrpalota. Magukkal vitték elrettent√ példaként azt a tervet is, amely a többit√l eltér√en lemondott a hangsúlyos toronyépületr√l. A szovjet szakért√k a küldöttség legnagyobb meglepetésére „Drezda városának szép és híres tornyaira” hivatkozva ezt tartották az egyedül elfogadhatónak. Ennek ellenére továbbra sem adták föl a tervet, hogy megépítsék a városi sziluett szempontjából elengedhetetlenül szükségesnek tartott felh√karcolót. Ebben az esetben is a gazdasági szükség vetett véget a vitának, így 1969-ben egy kocka formájú, a korábbi magassági el√írásoknak is megfelel√ kultúrközpont átadására került sor. (Az új javaslatokban ekkor már a 100–120 méter magas Tudomány és Technika Háza szerepelt, melyr√l kés√bb szintén lemondtak. A tervet ezek után szállodára írták át, melynek alapjait ugyan lerakták, de végül ez sem épült meg.)
A
háború utáni újjáépítés leghosszabb és leghevesebb vitája a Sophienkirche lebontása körül robbant ki. A Zwinger mögötti egykori ferences, majd protes-
44
Drezda romjai
táns templom megmentésére a háború vége óta folyamatosan történtek kísérletek. A m∫emlékvéd√k és az építészek számtalan kétségbeesett javaslatot tettek az épület hasznosítására: kilátó, Drezda pusztulásának emlékm∫ve, építészeti múzeum, esetleg tornyok nélküli templom lehet√ségét látták a maradványokban. Az NDK-ban szokatlanul éles tiltakozások is elhangzottak, többek között az egyház, a m∫emlékvédelem és a M∫szaki Egyetem részér√l, s√t még röplapakcióra is sor került. A templom bontása Walter Ulbricht személyesen szorgalmazására 1962-ben kezd√dött meg, és 1963. május 1-jén, Drezda legrégebbi jelent√s építészeti emléke, a ferences kolostor XIII. századi maradványainak elpusztításával fejez√dött be. Amikor a markolók 1964 √szén a Sophienkirche helyén dolgozni kezdtek a Gasztronómia Háza építésén, egymás után kerültek el√ a feldúlt kriptákból a keresztek és ékszerek, de a m∫emlékvéd√k „munkavédelmi okokból” nem léphettek be az építkezésre. Azonban amikor a munkagépek még ép csontvázakat forgattak ki a földb√l, a felháborodás átterjedt a lakosságra is. El√ször lezárták az építkezés területét, de a nem csillapodó tiltakozások miatt be kellett szüntetni az alapozást. Kés√bb a városi múzeum munkatársai mégiscsak feltárták a sírokat, és az ott talált ékszereket és kegytárgyakat a múzeum leltárába vették, ahonnét máig tisztázatlan körülmények között néhány év múlva elt∫ntek. A felépült éttermet a helybéliek „Zabakockának” (Freßwürfel) csúfolták, és valószín∫, hogy néhány éven belül lebontják. Az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején született döntések gyakorlatilag lezárták az Elbaparti sziluett jöv√jér√l szóló vitát, a belváros körüli gy∫r∫ átalakítása azonban még hátra volt. 1961-ben elfogadták az NDK-ban az úgynevezett betonprogramot, az elemekb√l álló sokemeletes lakóházak építésének tervét. A költ√i várostervez√i koncepció szerint a központnak, „az értékes gyöngynek” foglalatra van szüksége, ezért kell köréépíteni a toronyházak koszorúját. Ennek jegyében a belvárosban igénytelen, ötemeletes, nyeregtet√s lakóházakat húztak fel, és sokemeletes épületeket a város küls√ kerületeiben. 1960 és 1970 között a toronyházak aránya 3 százalékról 20 százalékra n√tt. Az ekkor készült tervek a lakótelepi házak mellett a közlekedés fejlesztését állították a középpontba: a fellazított városszerkezet jegyében autópályaszer∫ úthálózatot építettek a belváros körül. A bevásárlóutcát, a Prager Straßét a hatvanas években 14 méteresr√l 65 méteresre szélesítették, és nyugati min-
tájú, modern épületekkel vették körül. A túl széles utak és az utcák mentén többnyire foghíjas beépítések miatt még ma is áttekinthetetlennek t∫nik a város struktúrája. 1967-ben általános beépítési terv született a „foglalat” kialakítására, mely az Óvárost harmincemeletes házak gy∫r∫jébe helyezte volna, de gazdasági kényszer∫ségb√l ebb√l is csak a közlekedési tervek valósultak meg. A hetvenes évekt√l kezdve a politikai enyhülést a retorikában is követték, a bombázás évfordulóján tartott békedemonstrációkon a leszerelésre került át a hangsúly. Nemzetközi nyomásra hosszú huzavona után 1975-ben megszületett az NDK M∫emlékvédelmi Törvénye, amely azonban a drezdai átalakításokat illet√en alig éreztette hatását, mert a pénztelenség nem tette lehet√vé a számtalan palota és templom helyreállítását. 1981-ben újabb irányelveket határoztak meg, amivel a hagyományos formanyelv visszatérésének adtak utat: nagy anyagi er√feszítéssel újjáépítették és 1984-ben megnyitották az Operaházat, az újvárosi f√utcát pedig bevásárló utcává alakították át. A régi arányokra, alaprajzokra, struktúrákra azonban kevéssé voltak tekintettel, az új elképzeléseket is további bontások és tiltakozások kísérték. Az egész Kelet-Németország szempontjából szimptomatikus kérdés a fordulat után az volt, hogy kövessék-e a nyugatnémet városok megújulásának példáját, vagy pedig létezik testre szabott fejl√dési út. A kilencvenes évek elején a döntést különösen megnehezítette, hogy a helyi gazdaság gyakorlatilag összeomlott, az önkormányzati rendszer sürg√s és teljes átalakításra szorult, miközben kevés volt a kvalifikált helyi döntéshozó, a lakosok száma pedig folyamatosan csökkent. A nyugatnémet beruházók már 1989/90-ben megjelentek, és a belváros körüli gy∫r∫n szereztek meg olcsó telkeket. Mára az Ó- és Újváros 90 százaléka nyugatnémet ingatlancégek birtokába került. Ahogy a berlini Potsdamer Platzon a Daimler és a Sony birodalma épül fel, Drezdában a Deutsche Bank és a Dresdner Bank osztozik a beruházások nagy részén. El√bbi az Új, utóbbi a Régi Piactéren kívánt nagyobb épületeket emelni. A fordulat után, 1992–1993-ban élénk vita kezd√dött arról, hogy a város az összm∫vészeti alkotás, vagy a gazdasági központ kialakításának irányába fejl√djön. Az önkormányzat vezérelveket alakított ki: leállítják a toronyházak építését, a városi épületek nem lehetnek 5–7 emeletesnél magasabbak
45
Mélyi József
(rögtön kivételt is tettek, hiszen a World Trade Center tornya magasabb lett a kívánatosnál), az Elba partját szabadon hagyják, kulturális központot, zöldterületeket hoznak létre. Az összhangot kissé zavarta, hogy a polgármester provinciálisnak nevezte az átfogó tervet, szerinte nem idillinek kell lennie Drezdának, hanem jöv√be mutató metropolisznak. A drezdai néz√pont fókuszában továbbra is a városközpont áll, ennek újjáépítését jelölték meg legfontosabb feladatként. A fordulat idején gyorsan újra m∫emléklistákat állítottak fel, az állami lakásépítkezéseket leállították, és újra magánvállalkozók vették át a f√szerepet. A „leitmotiv”, a város és régi hírnevének szimbóluma, a Frauenkirche újjáépítésére 1990-ben polgári mozgalom bontakozott ki, mely aztán a gy∫jtés lebonyolítása érdekében alapítvánnyá alakult át. A Bähr által tervezett templomot eredeti állapotában állítják helyre, összesen 10.000 megmentett k√ kerül vissza a helyére. A Frauenkirche újjáépítésének gondolatával id√közben a lakosság is egyre inkább azonosul: 1991-ben még csak a drezdai polgárok 35 százaléka volt mellette, 1993-ban már 62 százalék. Újjáépítik többek között a Taschenberg palotát és a Cosel–palotát is. Az 1992-ben kialakított Városfejlesztési Keretkoncepció felsorolja a Drezdára jellemz√ és ezért építészeti kialakításában fontos szerepet játszó néz√ponti viszonyokat, de a sziluettet most már az is befolyásolja, hogy a fordulat után nagyon gyorsan beépí-
tették a város szélén fekv√ déli és délnyugati magaslatokat.
D
rezda ma is csupán töredék. A város régi központjában kevés nyoma van az életnek, a szépen felújított, muzeális épületek mellett nincs meg a város s∫r∫n beépített magja, túldimenzionált utak, széles pusztaságok, hatalmas terek veszik körül. „A belváros még mindig lakónegyednek tekinthet√, melyben turisztikai és kulturális védett területek helyezkednek el.” A szocialista Drezda díszletei között a nyugati standardhoz felzárkózni igyekv√ posztindusztriális város van kialakulóban, melyben a szolgáltató szektor, a kereskedelem, a bankok, biztosítók, éttermek és a turizmus kerül természetes módon el√térbe. A nagy kérdés továbbra is az maradt: úgy állítsák-e helyre a belvárost, mint amilyen a háború el√tt volt, vagy közelítsenek a történeti adottságokhoz? Ma inkább a marketingkoncepció látszik gy√zedelmeskedni, bár a normális drezdai polgári élet visszatérésének egyik dokumentuma volt az 1992-es Tadicom-ügy: a telekommunikációs cég 16 emeletes toronyházat akart építeni az Elba partján, melyben 900 embernek jutott volna munka. A városatyák a nagyarányú munkanélküliség dacára elutasították a tervet, mert az megzavarta volna az Óváros körvonalát. A döntés után a Dresdner Neueste Nachrichten a következ√ f√címmel jelent meg: „Canaletto legy√zte a Tadicomot.”
Irodalom
Matthias Lerm: Abschied vom alten Dresden. Verluste historischer Bausubstanz nach 1945. Leipzig, 1993. Lothar Willmann: Dresden. Zeithistorische Luftbilder, Berlin, 1998. Stadtlexikon Dresden A–Z, Dresden, 1998. Götz Bergander: Dresden im Luftkrieg. Vorgeschichte Zerstörung Folgen, Köln, 1994. Verbrannt bis zur Unkenntlichkeit. Die Zerstörung Dresdens 1945,. Dresden, 1994. Spiegel Special, Die Deutschen 1945–1948. Nr. 4/1995. Fritz Löffler: Bernardo Bellotto genannt Canaletto: Dresden im 18. Jahrhundert, Leipzig, 1991.
Stefan Kozakiewicz: Bernardo Bellotto genannt Canaletto, Recklinghausen, 1972. Hans-Ulrich Lehmann: „Wilhelm Rudolph: »Das zerstörte Dresden«”, In: Deutschlandbilder, Kunst aus einem geteilten Land. Berlin, 1997. Fritz Löffler: Das alte Dresden, Dresden, 1955. Herbert Schneider: Stadtentwicklung als politischer Prozeß. Stadtentwicklungsstrategien in Heidelberg, Wuppertal, Dresden und Trier, Opladen, 1997. Volker Helas Franz Zadnicek: Das Stadtbild von Dresden. Stadtdenkmal und Denkmallandschaft, Dresden, 1996.
46
