Dr. Bodrogi Bence Péter
Gazdaságtörténet BSc oktatási segédanyag
2015
Tartalomjegyzék Magyarország gazdaságtörténete a kezdetektől 1950-ig ............................................................ 3 Gazdálkodási élet az Államalapítás előtt................................................................................ 3 A korai Árpád-kor gazdasága ................................................................................................. 6 Változások a XIII. századtól .................................................................................................. 8 Gazdaság a vegyesházi királyok idején (1301-1526) ............................................................. 9 A török kori Magyarország gazdasága ................................................................................. 13 Magyarország gazdasága a felvilágosult abszolutizmus időszakában ................................. 14 Pénzpolitika, az első központi bank létrehozása .............................................................. 17 Változások a reformkor és a neoabszolutizmus idején ........................................................ 19 A feudális államrend tőkés átalakítása ............................................................................. 21 A Kiegyezés (1867) gazdasági hatásai ................................................................................. 24 A korona pénzrendszer bevezetése................................................................................... 26 Az első világháború és következményei, a gazdaság helyzete a két világháború között ..... 29 A pénzrendszer reformja, a pengő bevezetése ................................................................. 32 A gazdasági világválság hatásai, állami beavatkozás, fegyverkezés ............................... 34 Magyarország a második világháborúban ........................................................................ 35 A nemzetgazdaság második világháborús veszteségei és a stabilizáció időszaka 1944-1946 .............................................................................................................................................. 36 A pengő inflációja, a forint bevezetése ............................................................................ 38 A gazdasági rendszer átalakítása 1946-1950 ....................................................................... 40 A tervgazdálkodási rendszer bevezetése, az első ötéves terv eredményei és ellentmondásai .................................................................................................................. 41 Irodalomjegyzék ....................................................................................................................... 44
2
Magyarország gazdaságtörténete a kezdetektől 1950-ig Gazdálkodási élet az Államalapítás előtt A magyarság – mint az a finnugor őshaza elmélet alapján ismeretes – az urali népek közé tartozik. Az egységes népcsoport felbomlása a szamojédok őseinek keletre vándorlásával az i. e. 4. évezredben kezdődött, az i. e. 3. évezredben a nyelvi közösség is megszűnt. Az ezután következő évszázadokban a finnugor népből folyamatosan váltak ki népcsoportok, melyek egy része nyugatra, más része keletre vándorolt. Az ugorok – melyek a magyarság elődeit is magában foglalták – az Uraltól keletre, az Ob-Irtis-Tobol folyók vidékén telepedtek le. A gazdálkodási élet kezdetei ebben az időszakban, az i. e. 2. évezred idején alakultak ki. Az ugorok – feltehetően déli népekkel való kapcsolatok révén – elsajátították a földművelés és az állattartás alapjait, ezzel áttértek a termelő gazdálkodásra. Szintén erre a korszakra tehető a fémművesség megjelenése, kőeszközök helyett fokozatosan bronzeszközök használatára tértek át. Az i. e. 2. évezredben az ugor népek felbomlottak, és egy részük vándorlásnak indult. Ennek oka vitatott, de feltehetően éghajlati változásokkal magyarázható, ugyanis a klíma ekkor szárazabbá vált, ami az élelemszerzést vagy az élelemtermelést nehezebbé tette. Az északi ugorok észak felé indultak, míg a délebben élők megpróbáltak alkalmazkodni az új körülményekhez – a termelő életmód ezt már lehetővé tette. Az i. e. 1. évezred elején újabb éghajlati változás történt, a száraz korszakot hidegebb, csapadékosabb váltotta fel. A magyarok (ősei) ekkor váltak ki végleg a déli ugor népcsoportból, és dél, illetve nyugat felé vándoroltak. Az i. e. V. században letelepedtek a Volga és a Káma folyók környékén, ahol mintegy ezer évet töltöttek (ezt a területet, amelyen a mai Baskíria helyezkedik el, nevezte el Julianus barát 1235ben Magna Hungariának). A letelepedés lehetővé tette a mezőgazdasági termelés fellendülését, amely a vándorló életmód alatt nem fejlődhetett. Ugyanakkor jellemzővé a legeltető állattartás vált, mivel a kor kezdetleges gazdálkodási rendszerében – a nem kis mértékben a mezőgazdasági termelőeszközök fejletlen jellege miatt – az állattenyészés jóval jövedelmezőbb volt a növénytermesztésnél. A csapadékosabb tájak az állattartás szempontjából mindenképpen előnyösebbnek számítottak, mivel a legeltetéshez – illetve az állatok itatásához – lényegesen kevesebb utat kellett megtenni. A szárazabb vidékek nem kedveztek a nomád állattartásnak, egy esetleges aszály pedig súlyos csapást jelentett, mivel az állatállomány jelentős része elpusztulhatott. Bár a gazdálkodás alapja
3
így meglehetősen bizonytalan volt, kedvező esetben mégis felhalmozódhatott egy-egy nagyobb család tulajdonában nagy állatállomány. Ez a korábbi közösségi társadalom felépítésének, alapszabályainak végét is jelentette: már nem közösségi tulajdon volt, hanem magántulajdon. A lassan bomlásnak induló törzsi-nemzetségi társadalom vagyoni különbségei – amely jóval később a feudális társadalmi berendezkedésben is tükröződött – ekkor kezdtek kialakulni. Az i. sz. III. századtól ismét jelentős népvándorlás zajlott le, melynek során Belső-Ázsiából nomád népek vándoroltak nyugat felé (hunok, avarok, türkök, kazárok). Emiatt a magyarok is nyugatra vonulni kényszerültek, az V. század körül Levédiában1 telepedtek le, majd a VII. század körül Etelközbe (a Don folyó vidéke, a mai nyugat-Ukrajna és Moldva területe) vonultak. A keletről érkező nomád hódítók a kor viszonyaihoz képest erős katonasággal rendelkeztek, és több nép birodalmat alapított, amelyekkel a magyar törzsszövetség is szoros kapcsolatba került. Ezek közül ekkor legerősebb a Kazár Birodalom volt, amely befolyását erősen kiterjesztette a magyar törzsekre. Ennek a befolyásnak jellemző példája a hatalmi berendezkedés, azaz a kettős fejedelemség átvétele volt. A kettős fejedelemségben a szakrális tisztelet övezte, de valós hatalom nélküli főfejedelem a „kende”, a hadsereg parancsnoka, egyben a kormányzói feladatok ellátója – azaz a hatalom tényleges birtokosa – a „gyula” volt. Az Etelközi tartózkodás viszonylag rövid volt, mivel a IX. század második felében keletről a besenyők folyamatosan támadták a magyarok szálláshelyeit. A Kárpát-medencébe vonulást, azaz a honfoglalást a törzsszövetség – amelynek ekkor hét magyar, és három kabar törzs volt tagja – emiatt határozta el. A bevonulásra – az általánosan elfogadott történelmi szemlélet szerint – 895-ben került sor. A Kárpát-medence birtokba vétele rövid idő alatt lezajlott, az itt élő népeket meghódították a magyar törzsek. A honfoglalók lélekszáma vitatott, de a magyarok lélekszámát 400 ezerre, a korábban itt élő lakosok számát 200 ezerre lehet becsülni. Az Ural hegységtől a Kárpát-medencéig tartó hosszú út – mint láttuk – a gazdálkodás szempontjából is sok változást hozott. A honfoglaló magyarok nem voltak tisztán nomádoknak tekinthetők, mivel ismerték a földművelést, és ekkor már sokan ezen a gazdálkodási formán keresztül biztosították megélhetésüket. A vándorló nomád életformához illeszkedett az állatállomány összetétele, hiszen a jószágok egy része nem volt képes lábon nagyobb távolságokat megtenni. A vándorlások idején a főbb állatok a ló, a juh, a kecske, a szarvasmarha voltak, a letelepedést követően kezdett a sertés és baromfiállomány is gyarapodni. A Kárpát-medence alapvetően kedvezett a letelepedett
1
A terület Levedi törzsfőről, fejedelemről kapta a nevét.
4
életformának, mivel az itteni csapadékosabb klíma kisebb területen is lehetővé tette az állattartást. A talaj mezőgazdasági termelésre is alkalmas volt, az itt élő szláv őslakosság pedig értett – vélhetően a magyar törzseknél fejlettebb szinten – a földműveléshez. A honfoglaló magyar törzsek bomló nemzetségi társadalmat alkottak, melyben az emberek szélesebb rokoni közösségekben éltek. A törzs- és nemzetségfők a rokoni közösségek gazdagabb tagjai voltak, a lassan kialakuló feudális szemléletnek megfelelően örökletesen töltötték be „tisztjüket”. A vagyont ebben az időszakban továbbra is főként az állatállomány testesítette meg, mert a földhasználatban még nem volt ismert a magántulajdon. A magyar fejedelemség – amely legkésőbb 904-ben, Kurszán kende halálával megszűntette a kettős fejedelemség intézményét – a X. század első évtizedeiben még nem volt szervezett államnak tekinthető. A keleti határon folyamatos védelemre szorítkozott a támadások ellen, nyugat felé viszont kalandozó hadjáratokat szervezett. A kezdeti sikereket – melyek a nyugaton addig ismeretlen harcmodorral voltak összefüggésben – vereségek követték. A merseburgi (933), majd az augsburgi (955) csatavesztések után a magyar portyázások ideje végleg lejárt. Géza fejedelem (972-997) belátta, hogy a megerősödő Német-római Birodalom,2 illetve a Bizánci Birodalom felmorzsolhatja a Kárpát-medencei magyarságot, emiatt megkezdte a fejedelemség nyugati feudális mintára történő átszervezését, lényegében azt a folyamatot, amit államalapításnak nevezünk. Ennek fontos eleme volt a nyugati kereszténység felvétele, amelynek révén a magyarság az európai civilizációhoz kapcsolódott. Az államszervezés hosszú feladatának nagyobbik része azonban Géza fejedelem fiára, Istvánra (pogány nevén Vajkra) hárult. Az államalapítás egyik legfontosabb momentumára, István királlyá koronázására 1000 karácsonyán (vagy 1001. január 1-én) került sor. A királyság létrehozásával a nyugati államok elismerték Magyarországot a keresztény Európa részének. István nyugati mintára szervezte meg az állam- és közigazgatást. Az ország területét megyékre (vármegyékre) osztották, melynek élén az ispán állt. Mivel az államalapítás elválaszthatatlan volt a kereszténység felvételétől, az egyház, az egyházi közigazgatás megszervezése is ekkor történt – István tíz püspökséget hozott létre, és bevezette az egyházi tizedet, azaz dézsmát, mint általános adófajtát. Az államalapítás magával vonta a földmagántulajdon fogalmának megjelenését, a nyugati hűbéri rendszertől eltérő, de mégis feudális államszervezet felépítésébe illeszkedő módon. Magyarországon a földbirtokkal a király egy-egy híve katonai vagy egyéb szolgálatait jutalmazta, azaz az adományt nem kötötte feltételhez. Az új tulajdonos ugyanakkor nem
2
A Német-római Birodalmat I. Ottó alapította 962-ben.
5
rendelkezett teljesen szabadon a kapott földdel, az törzsközösségi hagyományok szerint a földet eladni, tovább ajándékozni nem tudta – amennyiben a tulajdonos nem rendelkezett leszármazottal, sem vele egy nemzettségbe tartozó rokonnal, a föld visszaszállt a király tulajdonába. Ezt a hagyományt véglegesen Nagy Lajos király uralkodása alatt, 1351-ben emelték törvényi szintre, ez az ősiség törvénye. Az államalapítás, feudális berendezkedés törvényi alapjainak megteremtése után természetesen hosszú időnek kellett eltelnie, hogy a társadalom egésze az új rendbe illeszkedjen. A korábbi közösségi jószágokat csak fokozatosan – a XIV. századig bezárólag – osztották fel. A korai Árpád-korban az ország legnagyobb földbirtokosa a király lett, lényegében az összes ismert földterületre kiterjedően. Ez a földterület a fejedelmi család régi javaiból, az ellenálló (pogány) törzsfőktől és nemzetségfőktől elvett földekből állt. A kora Árpád-kori társadalom két nagy csoportra oszlott: közszabadokra és lényegében rabszolgáknak kezelt szolgákra. A közszabadok között – mint láttuk – már az államalapítás előtt nagyobb vagyoni különbségek alakulhattak ki, ez a folyamat a XI. században fokozódott. A gazdag közszabadok nagy földbirtokkal rendelkeztek, egy vagyoni szint felett már lényegében együtt irányították a királlyal az országot. A szegények viszont fokozatosan elveszítették függetlenségüket, kénytelenek voltak valamely földesúr, azaz gazdag közszabad birtokára letelepedni. Ez a folyamat is természetesen fokozatosan ment végbe – független közszabadok végleg csak a XIV. században tűntek el. A földesúri területen letelepedett közszabad földet kapott, ezért a földesúr cserébe feudális szolgálatokat (robotmunka, adóként terméshányad átadása, szállítás, esetleg katonáskodás) várt el – azaz a klasszikus földesúr-jobbágy viszony alapjai így alakultak ki. A szabadok mellett másik társadalmi csoportot a szolgák alkották. Ez mai fogalmaink szerint rabszolga kategória volt: lényegében vagyontárgyaknak számítottak, adták-vették őket – ha valakinek pl. megölték a szolgáját, a jog szerint az árát kellett csupán megtéríteni.
A korai Árpád-kor gazdasága A mezőgazdaság ebben a korszakban – mint a korai feudális államokban általában – kiemelkedő jelentőséggel bírt. Az állattartás szerepe a XI. – XIII. században fokozódott, mind a gazdag szabadok (későbbi nemesség) gazdaságaiban, mind a szegény szabadok (későbbi jobbágyság) tenyésztettek haszonállatokat. A nomád időszak vándorló, teleltető legeltetési módja a letelepedéssel megszűnt, de a XI. században még mindig a szilajtartás a jellemző, emiatt az állatállomány szaporulata még viszonylag alacsony. Az Árpád-korban a
6
növénytermesztés szerkezete lassú átalakuláson megy át. A honfoglalást követő alacsony népsűrűség miatt kezdetben bőségesen volt szabad földterület, így vadtalajváltó gazdálkodás folyt, azaz egy földterületet addig használták, amíg az – legfeljebb 2-3 éven belül – ki nem merült, ezután valamivel arrébb vándoroltak, területet váltottak. A szervestrágyázás földjavító hatása ekkor már ismert volt, így a kimerült területre ráengedték az állatokat – azaz az állattenyésztés elválaszthatatlan volt a növénytermesztéstől. Ez a módszer természetesen csak részben tette lehetővé a letelepedést, mindig a művelt területek közelébe kerültek át a lakóházak, melyek ekkor még részben földbe ásott építmények voltak. Szabályozott talajhasználatra a XIII. század során tértek át. A földesúri mezőgazdasági üzem – figyelembe véve a római korhoz képest fejletlen áruforgalmi és pénzviszonyokat – főként önellátásra rendelkeztek be. A mezőgazdasági üzemet ekkor praediumnak hívták, ami voltaképpen földesúri (illetve kezdetben egyházi vagy királyi) házi gazdaság. A praediumhoz többféle földterület tartozott, viszont eleinte mindegyik közvetlenül a tulajdonos kezelésében állt. A praedium összes munkáját szolgák végezték, akiknek nem volt saját földjük, nem gazdálkodtak önállóan. A munkáért cserébe a földesúr élelmet, használati jószágokat (pl. ruházat vagy szerszámok) biztosított számukra. Ez a termelési forma a XI.-XII. századra fokozatosan megszűnt illetve átalakult, mivel a földbirtokosok felismerték, hogy a szolgák munkája hatékonyabb, ha a földesúri kötelező munka mellett saját használatra földet kapnak. Ez a használat a feudális rendben tartós maradt, a földesúri tulajdon fenntartása mellett szolgai, jobbágyi családon belül örökíthető volt. A termőföld tulajdona, vagy legalábbis jogilag erősen védett tartós használata jelentős személyes érdekeltséget eredményezett – ez a jelenség még a XX. században is meghatározó volt a magyar agrártársadalomban. A földhasználatért cserébe – amely ebben az időszakban akár a vagyonosodást is lehetővé tehette – a jobbágyok különböző formákban megjelenő díjtételekkel, adókkal tartoztak. Ezeket egységes néven „terragium”-nak nevezték. A kezdeti feudális időkben a földesurak adóként főként terméshányadot szedtek be, illetve kötelező mezőgazdasági munkára, azaz robotra, és szállításra, azaz fuvarra kötelezték szolgáikat. Az utóbbiakra azért volt szükség, mert a föld egy része (legtöbb helyen nagyobbik része) földesúri terület maradt, ezt a földet nevezték allódiumnak. Az önellátó profilú feudális gazdálkodás csak korlátozottan tette lehetővé a kereskedelem, a pénzgazdálkodás fejlődését, ugyanakkor a korszakban már létezett külkereskedelem is. Az államalapítást követően Magyarország főként észak-európai országokkal, valamint a Kijevi Nagyfejedelemséggel, és a Bizánci Birodalommal tartott fenn erősnek mondható kereskedelmi kapcsolatot. A főbb magyar külkereskedelmi termékek természetesen főként mezőgazdasági 7
portékák voltak: gabonafélék, bor, méz, illetve szarvasmarha, állatbőr. Ezek mellett a könnyen hozzáférhető ásványkincsek is kiviteli cikkek voltak (ezüst, vas). A belkereskedelem az önellátó profil illetve a gyengén szervezett árucsere miatt lényegesen fejletlenebb volt. A belső árucsere fő fórumai a helyi piacok voltak, nagyobb vásárokat hetente tartottak. Utóbbiak szervezése hosszú idáig királyi privilégium volt – csak királyi birtokokon tarthatták őket, természetesen árusítási illeték mellett. A piaci vámok kezdetben az uralkodót illették, később – a királyi kincstár folyamatosan jelentkező pénzügyi zavarai miatt – megindult ezek elzálogosítása, szolgálat fejében történő elajándékozása is. Az árucsere eszközének, a pénznek használata az önellátó profil dominanciája miatt csak lassan terjedt el. Az első érmék ugyanakkor már Szent István idején megjelentek, az első dénárokat közvetlenül megkoronázása után forgalomba helyeztette. Az államkincstár anyagi zavarait egyértelműen jelző pénzrontás Magyarországon a XII. századtól jelenik meg. A királyi jövedelmeknek a feudalizmus idején két fő típusát különböztetjük meg. A domaniális jövedelmek a királyi birtokok hozamából származik, kezdetben sokszor nem pénz, hanem az udvartartás igényeit kielégítő mezőgazdasági termékek és iparcikkek formájában folyik be. A regálé jövedelmek a bevételek azon fajtái, amelyek királyi felségjog alapján jártak az uralkodónak. Ezek általában vámok, adók, illetékek formájában jelentkeznek, így pl. pénzverési, bányászati, és mindenféle vámszerű jövedelmet szoktunk ide sorolni. A természeti gazdálkodás viszonyai között a királyi bevételek oroszlánrésze domaniális jövedelem volt, a regálék a XII. századtól kezdenek teret nyerni. Ebben az is jelentős szerepet játszott, hogy a királyi földterületek jelentős részét ekkorra már eladományozták. A földterület csökkenésével a királyi hatalom is fokozatosan gyengült.
Változások a XIII. századtól A XIII. század jelentős gazdasági változásokat hozott, melyet lényeges társadalmi változások is kísértek. Ebben az időszakban, 1241-ben érte az országot történelmünk egyik legnagyobb csapása, a tatárjárás – az okozott pusztítás mértéke közismert, a lakosság mintegy 15-20%-a, más becslések szerint mintegy 50%-a elveszett. Ez minimálisan 400 ezer, rosszabb esetben több mint milliós veszteség volt. Ezt az emberveszteséget az ország azonban viszonylag hamar kiheverte, részben a természetes szaporulat, részben a betelepülések következtében. Változott a településszerkezet is – a korábbi praediumok vagy faluvá fejlődtek, vagy elnéptelenedtek. A falvak ekkor nem voltak nagyok, 10-15 háztartással rendelkeztek.
8
A században jelentősen megváltozott társadalom felépítése, lényegében eddigre szűntek meg az ősközösségből örökölt viszonyok maradványai is. A feudális rendnek megfelelően kialakult a nemesség és a jobbágyság. A kiváltságokkal rendelkező nemesség több társadalmi csoportból jött létre, a módosabb vagy kimondottan gazdag közszabadokból, és a király közvetlen környezetébe tartozó, hadviselő királyi szerviensekből. Ez a két csoport annyiból közös jogi helyzetben volt, hogy felettük a király bíráskodott.3 Az egységes jobbágyság a földesúri birtokok számának és területének növekedésével alakult ki. A királyi birtokok eladományozásával a magánbirtokosok gazdálkodása vált dominánssá, ezeken gazdálkodás pedig – mint láthattuk – hamar lebontotta a régi praediumok rendszerét, azaz nem rabszolgamunkával, hanem terményhányadot fizető és robotmunkát végző önálló gazdálkodókkal került az allodiális föld a továbbiakban megművelésre. A jobbágyok felett a földesuruk bíráskodott, ez a közismert úriszék intézménye. Ha az úriszék pallosjoggal is kiegészült, akkor a földesúr akár halálos ítéletet is hozhatott. Az ipar is jelentős változáson ment át. Egyik fontos termelési ágazat, a bányászat szintén a XIII. században honosodik meg.4 A fejlődést több, elsősorban a Német-Római Birodalomból hozott technikai újítás tette lehetővé. Így pl. megoldották a víztelenítés kérdését, éppen vízenergiával működő emelőszerkezet segítségével. A kereskedelem fejlődése az iparűzők számára lehetővé tette, hogy megélhetésüket csak az iparból biztosítsák. Ez pedig a városok fejlődését eredményezte, ugyanis az iparűzők beköltöztek a városokba. A mesteri iparűzés elterjedése magával vonta a céhek megjelenését, melyek közül az elsők a XIV. században jöttek létre. A céhek voltaképpen érdekvédelmi, kamarajellegű szervezetek voltak, egy-egy település (vagy nagyobb terület) kézműveseit védték a külső konkurenciával szemben.
Gazdaság a vegyesházi királyok idején (1301-1526) Az Árpád-ház kihalását (1301) követően évtizedes, belharcokkal tűzdelt interregnum köszöntött Magyarországra, amely Anjou Károly Róbert (Caroberto) trónra kerülésével ért
Természetesen a király nem tehette meg, hogy az összes vitás-peres ügyben maga bíráskodjon, a nemesi rend egyetértésével ezt a feladatot több más nagyrangú tisztséget viselő főnemes is elvégezhette (nádor, országbíró, stb. 4 Természetesen gyepvasércet vagy földfelszínhez egészen közel lévő egyéb érceket korábban is termeltek és feldolgoztak, itt a mélyebb műveléses bányászatról van szó. 3
9
véget.5 A tartományurak leverése, hatalmának megszilárdítása után rögtön hozzálátott az államháztartás átszervezésének. A feudális középkorban természetesen nem létezett gazdaságpolitika vagy gazdaságfilozófia, az állami bevételek és kiadások alakítása meglehetősen egyszerű alapokon nyugodott, az állam a gazdasági folyamatokba minimálisan (ha egyáltalán) avatkozott csak be. A gazdaságirányításnak szinte csak egy elemét – igaz, talán legfontosabb elemét – tartották az uralkodók kézben, a pénzpolitikát, erre főként az érmekibocsátási monopólium adott lehetőséget. A XIII.-XIV. század ezen a téren is gyökeres változásokat hozott. Ekkorra ugyanis a földbirtokok tulajdonszerkezete a korai Árpád-korhoz képest a hűbéri adományozások miatt jelentősen átalakult. Bár ebben a korszakban még mindig tekintélyes birtokvagyon volt királyi tulajdonban – Károly Róbert a túlerősödött tartományurak leverésével sok területet vissza is szerzett – ezek (domaniális) jövedelme az állami kiadásokat már nem, vagy csak szűkösen fedezte. A király belátta, hogy az állami birtokok arányának növelésére már hosszabb távon sincs esély, ezért másféle bevételekre kellett alapoznia az államháztartást. Változtatva a korábbi uralkodói szemléleten, bevételi forrásait főként regálé-jövedelmekre alapozta. Az egyik jelentős változás a korszakban a bányászat térnyerése volt. Az ásványkincsek – ekkor főleg fémek – kitermelése, birtoklása a magyar hagyomány és szabályozás szerint királyi jog volt, függetlenül attól, hogy a föld kinek a tulajdonában – illetve birtokában, kezelésében – állt. Ha valaki a földjén bányászható ércet talált, az uralkodó rendszerint elcserélte azt a földet egy másikra – azaz a földtulajdonos nem volt érdekelt az ércek utáni kutatásban. Károly Róbert szakított ezzel a bányászatot egyáltalán nem serkentő gyakorlattal. Az ércet rejtő földet nem vette el, és a bányabér (más néven urbura, királyi adófajta) egyharmadát a föld tulajdonosának adta. Így mind a földesúr, mind a vállalkozó kedvű bányászok érdekeltté váltak újabb a lelőhelyek utáni kutatásokban. Az intézkedés hatására XIV. században sok helyen nyíltak meg arany, ezüst és rézbányák, jelentős hozammal – lényegében a felvidéki bányavárosok ekkor alapultak. Magyarország nemesfémtermelése ebben az évszázadban volt a legjelentősebb – évente kb. 1000-1500 kg arany kitermelésével Európában az első, 8000-10000 kg ezüst kitermelésével a második helyen állt. Ugyanakkor Károly Róbert nem csupán pénzkibocsátási, hanem nemesérc-monopóliumot is bevezetett, amely szerint a kitermelt nemesfémet a bányászok kötelesek voltak beváltani. A szabott beváltási kényszerárfolyam természetesen a nemesfém értékénél alacsonyabb volt (a kezdeti időszakban ez 30-40% hasznot is hozott a kamarának!), de amíg a viszonylag könnyen elérhető, gazdag lelőhelyekről bányásztak, addig
5
Károly Róbert trónigényének alapját az jelentette, hogy ő volt V. István egyik leányági dédunokája
10
ez nem volt visszafogó hatású. A nemesérc-monopólium kettős célt szolgált: a nemesfém királyi kincstárba való begyűjtése mellett szempont volt az is, hogy az országból ne szállítsák ki. A bányászati vállalkozók zöme ugyanis ebben az időszakban külföldről érkezett. A nemesérc-monopólium hatására az államkincstár megtelt arannyal, így lehetővé vált a pénzreform végrehajtása. 1325-ben Károly Róbert – firenzei mintára – értékálló, magas nemesfém-tartalmú aranyforintot veretett, ami a külkereskedelmet jelentősen fellendítette. Az aranypénz váltópénze az ezüstdénár lett. Felismerve, hogy az érmék nemesfém-arányának csökkentésével végrehajtott pénzrontás távlatilag fékezi a gazdasági folyamatokat, Károly Róbert lemondott a kamara haszna bevételről, de cserébe 1336-ban új, állandó összegű adófajtát vezetett be, a kapuadót, amelyet minden telek után szedtek, függetlenül a telek méretétől. Ez volt Magyarországon az első pénzben fizetett állami adó. 1335-ben került sor Luxemburgi János cseh, III. Kázmér lengyel, és Károly Róbert magyar uralkodó részvételével a visegrádi királytalálkozóra, amely diplomáciai eredményein kívül jelentős gazdasági előnyöket is hozott. A megkötött kereskedelmi egyezménnyel ugyanis új útvonalat találtak az országok közötti áruszállításnak, elkerülve Bécset, amelynek szigorú következetességgel alkalmazott árumegállító joga hosszú ideje gátolta a Magyar külkereskedelmi kapcsolatok erősödését. Az állami regálébevételek növelését szolgálta a harmincadvámnak, mint új külkereskedelmi vámnak a bevezetése. Kereskedelmi vám korábban is létezett, de piaci vám formájában, külkereskedelmi vámként Károly Róbert vezette be. A magyar aranypénzek külföldön rendkívül keresettek voltak, így a külföldi kereskedők egyre többet szállítottak ki belőle az országból. Így a nemesfém-bányák fokozatos kimerülése – amely a XIV. század második felében már érezhető volt – egyre nehezebb helyzetbe hozta az államháztartást. Károly Róbert fia ás trónutóda, I. (Nagy) Lajos (1342-82) aktív külpolitikát folytatott – legendás hadjáratai rendkívül költségesek voltak, uralkodása végére a központi hatalom pénzhiány miatt érezhető gyengülést mutatott. A hadjáratok mellett azonban Nagy Lajos sort kerített az államigazgatás, a jogrendszer egységesítésére is. Ezek elsősorban az 1351ben született törvényekben öltöttek formát. Lajos király 1351-ben született törvényei közül ki kell emelni az egységes földesúri adó, a kilenced – azaz kilencedik tized – bevezetését, pontosabban egységesen kötelező adóvá történő bevezetését. A földesurak korábban nem egységes szabályok szerint szedték az adót jobbágyaiktól, bár sok esetben az adó megegyezett a kilencedik tizeddel, több helyen eltértek ettől. Az egységesítés elsősorban a kisbirtokos nemesség érdekeit szolgálta, ugyanis a nagybirtokosok megtehették, hogy nagyobb kedvezményeket biztosítsanak, és így saját 11
földjükre vándorlásra késztessék a jobbágyokat. 1351-ben emelkedett hivatalos törvénnyé az ősiség, amely a nemesi föld elidegenítését, magyarul eladását tiltotta – ezzel lényegében egy korlátozott földmagántulajdon alakult ki, mivel egy nemesi család kihalása esetén a föld az államra szállt vissza. A földek eladásának, elzálogosításának tilalma a tőkés átalakulás idején a legsúlyosabb gátjává vált a modernizációnak, ugyanis a hitelszerzés így rendkívül nehézzé vált. Luxemburgi Zsigmond (1387-1437) idején a királyi birtokok aránya már rendkívül lecsökkent, mert a folyamatos pénzgondokkal küszködő király eladományozni, vagy elzálogosítani kényszerült azokat. Zsigmond halálát követő egy évtized trónviszályokkal terhelt időszak volt, ez követte az egyik legnagyobb magyar királynak tekintett Hunyadi Mátyás (1458-1490) uralkodása. Mátyás király uralkodása kezdetén az államháztartás súlyos helyzetben volt. Ennek fő oka az volt, hogy az állami adó- és illetékbevételek a korábbi évszázadhoz képest már rendkívül alacsonyak voltak. Az egykor egységes adórendszert már komoly rendezetlenség jellemezte, ráadásul sokan szereztek különböző okokból részleges vagy teljes mentességet. Ráadásul a pillanatnyi állami pénzzavarok miatt az adók és a vámok egy részének beszedését is eladományozták vagy bérbe adták, ami szintén az állami bevétel csökkenését eredményezte. A helyzeten csak radikális reformokkal, központosított és erős kézzel irányított pénzügyi rendszer kialakításával lehetett változtatni – ami természetesen sok érdeksérelemmel járt. Ez Mátyás 1467-ben kihirdetett gazdasági törvényeivel valósult meg. Az állami adórendszer teljesen átalakult. Megszűnt a kapuadó, helyére általános kincstári adóként a füstpénz lépett. Ez annyiban különbözött elődjétől, hogy nem telkenként, hanem családonként szedték, így – mivel egy telken ekkor jellemzően már több család élt – lényegesen nagyobb bevételt eredményezett, a kedvezményeket és mentességet pedig rendkívül szűk keretek közé szorították. A harmincad helyett koronavám elnevezésű adót vezettek be, ez szintén a korábban kiadott kedvezmények és beszedési engedélyek visszavonását tette lehetővé. Bevezették – pontosabban általános, minden évben beszedett adóvá emelték – a „rendkívüli” hadiadót, melynek összege 1 aranyforint volt portánként és évente. A reform részét képezte az új, értékálló ezüstpénz bevezetése. Mint Károly Róbert idejében, az államkincstár most is lemondott a pénzrontásból származó bevételről – viszont a bevételek kiszámíthatóbbá, jobban tervezhetőbbé váltak, a bizalom a pénz iránt pedig megnőtt. Mátyás reformjai kétségkívül elérték céljukat, a királyi bevételek jelentősen növekedtek – uralkodása kezdetén évi 100 – 120 ezer forint volt a kincstári bevétel, a reformokat követően 600 ezer forint fölé emelkedett. A rendszer hátránya volt ugyanakkor, hogy a bevételek nagyon magas hányada – mintegy 60%-a – jobbágyi adókból származott, azaz a hosszútávú fejlődés feltételei nem voltak adottak. 12
A török kori Magyarország gazdasága A XIII. századtól egyre komolyabb fenyegetésként jelentkező oszmán török terjeszkedés a XV. század elejére érte el Magyarország déli határát. Mátyás király után a Jagelló dinasztia tagjai, II. Ulászló (1490-1516) és fia, II. Lajos (1516-1526) uralkodtak. 1521-ben a törökök megtámadták az országot, a déli végvárrendszert bevették, majd 1526-ban, a magyar történelmet hosszú időre meghatározó mohácsi csatában II. Lajos elesett, a török hadsereg pedig szinte ellenállás nélkül elfoglalta az ország jelentős részét.6 Buda végleges bevételére 1541-ben kerül sor, ezután az ország hivatalosan is három részre szakad: a felvidékre és a Dunántúl egy részére kiterjedő Királyi Magyarországra, az Erdélyi Fejedelemségre, valamint a török hódoltsági területekre. A török uralta területen a katonai profilú török közigazgatást vezették be. A tartományi alapegység neve a vilajet volt, Magyarország területén – a megszállás legnagyobb kiterjedése idején – összesen hét működött. A vilajetet a beglerbég, más nevén a pasa irányította. A közigazgatás kisebb egységei – a vilajeten belül – a szandzsákok voltak, a törvénykezési járások neve kaza, a községek neve náhije volt. A török berendezkedés alapja az volt, hogy a meghódított földterületek teljes egészében szultáni tulajdonba kerültek. Ezeknek a birtokoknak egy részét a szultán többnyire katonai szolgálat teljesítéséért, határozatlan időre odaadományozta alattvalóinak. A határozatlan idő miatt ezeken a területeken főként rablógazdálkodás folyt, hiszen az aktuális birtokost semmilyen törvény nem védte, akár másnap elveszíthette a földet – még akkor is, ha nem büntetést kapott, pl. ha katonai szolgálatát máshová helyezték át. Így abban vált érdekeltté, hogy a legnagyobb hasznot hozza ki belőle a legrövidebb idő alatt. A hódoltsági területeken természetesen török pénzrendszerben számoltak, és török érméket hoztak forgalomba. A török pénzrendszernek ebben az időben a fő érmefélesége az ezüst akcse (más néven: oszpora) volt. Ez volt az elterjedt forgalmi pénz, szinte mindent akcséban számoltak ki. A török birtoktípusokat a következő alapján lehetett kategóriába sorolni: a szultán saját kezelésű birtokait7 hászbirtoknak nevezték, ezek általában 100 ezer akcse feletti éves jövedelmet biztosítottak. Az adományozott birtokok közül a 100000 és 20000 akcse közötti birtokokat ziámetbirtoknak, a 20000 akcse alatti jövedelmet hozókat pedig tímárbirtoknak nevezték.
6 7
A támadás végső célja ekkor még nem Magyarország megszállása, hanem Bécs elfoglalása volt. Ide értve a városok egy részét is.
13
Különös volt az adózás rendszere, részint a török, részint a helyi adók kombinációjából állt. A dzsizje adó állami adóféle volt, melyet bizonyos rendelkezésre álló vagyon (300 akcsét érő ingó vagyon) felett szedtek be. Emellett földesúri adót is szedtek, melyet iszpendzse adónak neveztek. Ez lényegében a kapuadónak felelt meg, csak nem az állam, hanem a földesúr szedte. És emellett a török rendszerben létezett a „hitetlenek adója” is, amelyet a keresztényektől szedtek, és amely török neve a haradzs volt. Megjegyzendő, hogy a határterületeken kettős adóztatás folyt – mind a törökök, mind az egykori földesurak beszedték az adót, így ezekről a területekről a lakosság lassan elmenekült. A korszak a mezőgazdaság terén jelentős változásokat hozott – természetesen a békés, háborúval, portyázásokkal nem sújtott területeken éreztetve főként hatását. Alapvetően elmondható, hogy a XVI. századtól a mezőgazdasági terményeknek, és a szarvasmarhának jelentős piaca alakult ki, amely érdekeltté tette a földesurakat a termelés fokozásában. A termelés fokozását az allodiális területek növelésével érték el – ennek több módja volt, de az összességében a jobbágyság életkörülményeinek romlásával, terheik növekedésével járt. A korábbi pusztatelkek csatolása illetve irtásterületek mezőgazdasági termelésre alkalmassá tétele még nem sértette a jobbágyok érdekeit, de a közös használatú területek bekerítése (allodizálása) már igen. A megnövelt allodiális föld művelését a földesurak szinte csak a jobbágyság ingyenmunkájával tudták elvégezni – azaz a robotterhek egyre növekedtek. A török uralom százötven év után ért véget, a szerkezetileg nem fejlődő oszmán birodalom a XVII. században folyamatosan gyengült, az egykor erős janicsársereg is korszerűtlenné, gyengévé vált. 1683-ban még egy utolsó török támadás indul Bécs ellen, de ennek kudarcát követően az ellentámadást viszonylag hamar megszervezték – 1686-ban felszabadul Buda, majd az 1699-es karlócai béke alapján a Temesköz kivétel az egész országban véglegesen megszűnik a török uralom.
Magyarország gazdasága a felvilágosult abszolutizmus időszakában A török seregek kiűzését követően ismét interregnumnak tekinthető időszak köszöntött Magyarországra. Az ország a XVIII. század elején, a Rákóczi-szabadságharc végével becslések szerint 3,5-4,5 milliós lakossággal rendelkezett – ez lényegében egy évszázados stagnálásnak tekinthető, az ország területén évtizedekig dúló háborús helyzet miatt a lakosság természetes
14
szaporulata jelentősen visszaesett. Az abszolutista Habsburg uralom ellen kitört, II. Rákóczi Ferenc vezette szabadságharc végével – egy konszolidációs folyamat lezárásaként – 1711-ben Habsburg VI. Károly német-római császárt III. Károly néven magyar királlyá koronázták. III. Károly uralkodásának, politikájának, diplomáciai törekvéseinek egyik meghatározó eleme volt a Habsburg-ház leányági örökösödésének elfogadtatása – ő maga az uralkodóház utolsó egyenes ági férfisarja volt, és egyetlen fiúgyermeke 1716-ban csecsemőként meghalt. A leányági örökösödés intézményét a közismert Pragmatica Sanctio szentesítette, melyet a magyar rendek 1723-ban fogadtak el. A XVIII. század a felvilágosult Habsburg abszolutizmus időszaka – a legjelentősebb uralkodók (III. Károly 1711-1740, Mária Terézia 1740-1780, II. József 1780-1790) rendeletekkel kormányoztak, és egyértelmű törekvésük a központosított, egységes birodalom kiépítése volt. III. Károly halála után – lényegében felrúgva a Pragmatica Sanctio rendelkezését – Poroszország háborút indított Mária Terézia ellen az osztrák tartományok feletti uralom megszerzéséért. Ez volt az osztrák örökösödési háború (1740-1748), amely Ausztria számára sziléziai területveszteséggel zárult ugyan, de Mária Terézia uralkodását Európa országai elismerték, a Habsburg birodalom megmaradt. A birodalmi gazdaságpolitikai irányítás – amely ebben az időszakban már lényegesen alaposabban tervezett és szervezett folyamat volt, mint korábban – alapját annak felismerése (pontosabban politikai értelemben is vett tudomásul vétele) adta, hogy a Habsburg-birodalom és dinasztia világhatalmi vezető szerepe véglegesen megszűnt.8 Ennek megfelelően a középeurópai osztrák, magyar, cseh, és egyéb – összességében egyébként igen hatalmas – területekre korlátozódó fennhatóság politikai és gazdasági átszervezése vált céllá. A soknyelvű és soknépű terület gazdaságföldrajzi adottságai nagyon szerencsések voltak, ásványkincsekben gazdag hegységek mellett óriási agrárterületek is voltak a határon belül, ami lehetővé tette egy agráripari munkamegosztás kialakítását. A birodalmon belüli munkamegosztás egyben az önellátó jelleget is lehetővé tette. Ezt az erősen merkantilista gazdaságpolitikai modellt az osztrákmagyar területekre Philip Wilhelm von Hörnigk már a XVII. században felvetette, gyakorlati megvalósítása Mária Terézia idejére esett. Így a XVIII. század közepén Magyarország és Ausztria között a fenti elveknek megfelelően szabályozták a gazdasági, kereskedelmi kapcsolatot. 1754-ben lépett életbe a kettős vámrendszer, azaz a birodalom külső határa képezte az egyik vámhatárt, Ausztria és
A Habsburg uralkodó család ekkor ugyan még birtokolta a Német-római császári trónt, azonban ez az uralkodói cím – a harmincéves háborút lezáró vesztfáliai béke után – valós, érdemi politikai hatalommal nem járt már, birodalom területén lévő fejedelemségek lényegében teljes autonómiával rendelkeztek. 8
15
Magyarország közötti határ pedig a másikat. A rendelkezés szerint a magyarországi agrártermékekre a birodalmon belül alacsony kiviteli vám került – kivéve egyes termékeket, amelyeket az örökös tartományokban is előállítottak. Ezzel együtt a birodalom más területeiről származó iparcikkekre alacsony behozatali vámot szabtak ki, míg a magyar iparcikk kivitelre igen magas vámtételeket szabtak. A cél így főként az osztrák örökös tartományok élelmiszeri ellátásának hosszabb távon történő biztosítása volt. A rendelkezés Magyarország számára érezhető hátrányai egyértelműek voltak – az ipar főként a magas kiviteli vámtételek miatt nagyon lassan fejlődött, az ország agrárjellegű profilja hosszú időre konzerválódott. Kétségtelen azonban az a pozitív hatás, hogy a magyar agrártermékekre kiszabott alacsony vám jelentősen bővítette az agrárexportot – az ausztriai fogyasztásban a magyar agrártermékek aránya néhány évtized alatt háromszorosára emelkedett. A korszak lassú változást eredményezett a hazai ipar számára. Az amúgy sem erős magyarországi ipar fejlődését a vámrendelet erősen visszavetette. Ugyanakkor Mária Terézia – természetesen a dinamikusan fejlődő osztrák ipar érdekében – a birodalom területén működő céhek monopóliumait jelentősen korlátozó rendeletet alkotott, ami Magyarországon is éreztette hatását. A rendelet bizonyos értelemben már egy korai ipartörvénynek is tekinthető: alapítási, működési szabványokat határozott meg, a mesteri érdekvédelmi szervezetek autonómiáját így jelentősen csökkentette. A rendelet az áruellátást zavartalanabbá tette, a termelési volument pedig jelentősen megnövelte. A céhes rendszer idővel, főleg az ipari forradalom vívmányainak következtében véglegesen elavulttá vált, és a XIX. század elejére már semmilyen más termelési tevékenységet korlátozó szabályozás nem tudta életben tartani. A magyar gazdaság a XVIII. század második felében összességében komoly növekedést mutatott. Ez a korszak háborús viszonyaival volt összefüggésben, ugyanis a hadsereg ellátása állami feladat volt – az ellátás legjelentősebb részét az élelmezés tette ki, amiben Magyarország szerepe a birodalmi munkamegosztás következtében kiemelten jelentős volt. A gabona ára 1790 és 1810 között jelentősen emelkedett, ami nem a költségek növekedésének következménye volt – a kereslet a hadsereg igényei miatt egyszerűen olyan magas szinten állt, hogy extraprofitot lehetett termelni az élelmiszer alapanyagok és késztermékek értékesítésével. 1815 után érezhető hanyatlás, gazdasági dekonjunktúra vette kezdetét Magyarországon. Ennek fő okai között szerepelt a gabona és más mezőgazdasági termékek iránti kereslet csökkenése – a napóleoni háborúk végével a hadseregeket leszerelték, ezek élelmezéséről tehát már nem, pontosabban lényegesebben kisebb mértékben kellett gondoskodni.
16
Pénzpolitika, az első központi bank létrehozása A felvilágosult abszolutizmus időszakára már modernebb, irányítottabb pénzügyi gondolkodás jellemző. A kizárólagosan valamely pénzláb szerinti nemesfém érmékre alapuló pénzforgalmat ebben a korban – a bankrendszer fejlődésének köszönhetően is – fokozatosan kiegészíti a rendeleti pénzjegyek, azaz papírpénzek forgalomba hozatala. Ez természetesen még nem a napjaink pénzforgalmi szemlélete alapján történt – a rendeleti pénzhelyettesítőkkel megtehető, igen csábító központi „pénzgyártás” súlyos hátulütője, a hiperinfláció is ebben a korban válik először ismert jelenséggé. Erre a korra esik az első, az osztrák birodalmat és így hazánkat is érintő monetáris unió létrehozása is. Mária Terézia az erre az időszakra ismét zavarossá vált birodalmi pénzrendszert megreformálta, ún. húszforintos pénzlábat vezettek be 1750-ben. Az örökösödési háború lezárása után (1748) végrehajtott birodalmi valutareform fő célja egyértelműen a háborút túlélt Habsburg birodalom megerősítését szolgálta. Eszerint 1 kölni márka (kb. 230 gramm) színezüstből 10 tallért vertek, 1 tallér = 2 konvenciós forint, azaz 20 forint készült a pénzlábnak megfelelő nemesfém mennyiségből. Ezt a pénzlábat egy 1753-ban született megegyezés alapján Bajorországra és Liechtensteinre is kiterjesztették, emiatt lett ettől kezdve a neve konvenciós pénzláb, illetve érméit konvenciós érméknek nevezték. Ausztria részéről a konvenció létrehozásának céljai között egyértelműen az is szerepelt, hogy a megerősödő Porosz államot egy monetáris szövetséggel is ellensúlyozzák. A konvenció ugyan nagyon rövid ideig élt, Bajorország hamarosan változtatott a használatos pénzlábon, de a valuta elnevezése nem változott. Az ezüstalapú valuta hosszú időn keresztül értékálló volt – ugyanakkor az első államháztartási problémák a Poroszország ellen viselt hétéves háború idején már megkezdődtek. Általánosan elmondható, hogy ekkor és az ezt követő időszakokban – beleértve a XX. századot is – az összes komolyabb inflációért elsősorban a rendkívül költséges háborúk a felelősek. Egy valós harci eseményekkel zajló háború nem tervezhető, és valójában nem finanszírozható kiadást jelent egy állam számára. Fizetni kell a hadsereg zsoldját, élelmezését, a harci eszközöket, és mindezeket úgy, hogy az állam adóbevételei szinte szükségszerűen csökkennek, mivel a katonák nem végezhetik egyidejűleg polgári, békebeli, értékteremtő munkájukat, így adózási képességük is csökken. A modernebb pénzügyi közvetítő rendszerek azonban már lehetővé tették, hogy a rendszer látszatfinanszírozással egy darabig fenntartható legyen. Ugyanakkor az ár, amit végül meg kell ezért fizetni, mindig nagyon magas.
17
A fentiek szerint hétéves háború már alaposan felemésztette az osztrák államkincstár tartalékait. Az állam fizetésképtelenségét ebben az időszakban már nem a késő középkorig gyakorlatnak tekinthető pénzrontással, hanem papír pénzjegyek kibocsátásával próbálták megoldani. Mit is jelent, ha egy addig tisztán fémpénzes rendszerben megjelennek papírjegyek is? Ez kizárólag a bevezetésük módjától, illetve a forgalomba helyezett mennyiségtől függ. A papírpénz kezdetben más, pozitívabb hatást vált ki a közönség körében, mint egy esetleg csökkentett nemesfémtartalmú érme. Utóbbit ugyanis – joggal – csalárd megoldásnak, becsapásnak, szándékos megtévesztésnek érezhetik az emberek. A papír pénzjegyek viszont nem is próbálnak megtéveszteni: az állam ezzel elismeri, hogy hitelre van szüksége. És ez az őszinteséget sugalló megoldás nem csökkenti a bizalmat. Fontos ugyanakkor a bizalom érdekében az is, hogy a forgalomba hozott pénzjegyek elfogadása ne legyen kötelező – ha egy belső értékkel nem rendelkező pénzjegyre elfogadási kötelezettséget írnak elő, az nagyon gyorsan ellentétes hatást eredményez. És fontos a forgalomba helyezett pénzmennyiség is: ésszerű mértékű pénzkínálati bővülés még serkenti a gazdaságot, de túlzott mennyiség már gyors inflációt okoz, ami az összes előnyt felemészti. Az első ausztriai bankókat 1762. július 1-én keltezéssel bocsátotta ki a Wiener Stadt Banco amely így finanszírozta az államadósságot – összesen 12 millió forint névértékben, 5, 10, 25, 50, 100 forintos címletekben. A pénzjegyeket forgalomba hozó bank – bár napjaink fogalmi rendszere szerint nem volt központi vagy jegybank – kizárólagos kibocsátási jogot kapott, ugyanakkor teljes mértékben kormányzati, uralkodói utasításra végezte pénznyomtatási tevékenységét. A bankjegyek elfogadása ekkor még nem volt kötelező, ezüstre való átváltásukat bevonáskor garantálták, sőt, kamatozó állampapírra is átválthatók voltak, emiatt hamar közkedveltek lettek. Ezeket a bankókat 1763 után fokozatosan közel 8 millió forint értékben fémpénzre váltották és megsemmisítették, részben pedig államkötvényekre cserélték ki. Ugyanakkor az állami pénzhiány miatt 1771-ben, majd 1785-ben is – azaz már II. József idején – újabb kiadások történetek. A század végének újabb háborúi (Törökország ellen, majd a Napóleoni-háborúk) már teljesen fedezetlen papírpénz kibocsátásra kényszerítették az államot. Ezekkel a kiadásokkal kapcsolatban már nem tudták garantálni a bizalomerősítő lejárati átváltást sem. A lakosság természetesen nagyon hamar gyanakvóvá vált, majd amikor a papírpénzekre elfogadási kötelezettséget rendeltek el, az ezüstpénzek pillanatok alatt eltűntek a forgalomból, tezaurálódtak, senki sem akart fémpénzt adni papírpénzért cserébe. 1810-re már közel másfél milliárd forint értékben volt papírpénz forgalomban (alig tíz évvel korábban, a századfordulón még csak 100 millió), aminek beváltására már távlati esély se mutatkozott. 1811. február 20-án I. Ferenc császár pénzügyi pátenst adott ki, melyben elrendelték a 18
forgalomban lévő papírpénzek értékének 20%-ra, azaz egyötödére való csökkentését. Ez lényegében Ausztria államcsődjének hivatalos bejelentése volt, hiszen ezzel az állam adósságának 80%-át egyszerűen felmondta, megsemmisítette.9 Az ezzel járó pánik, elégedetlenség és főleg teljes bizalomvesztés hatásai azonban sokkal károsabbak voltak, mint a leértékelésből származó haszon. Így ugyanis már senki nem bízott semmiféle papírpénzben, hiszen nem volt garancia rá, hogy az állam nem mondja fel tartozását egy későbbi időpontban is. A válság még öt évig tartott, amikor elhatározták az államháztartás és a pénzrendszer radikális szanálását. Ehhez szorosan hozzá tartozott annak felismerése, hogy a bizalom helyreállítása érdekében elkerülhetetlen, hogy az állam önkorlátozó módon lemondjon a monetáris ügyek, főként a papírpénzek forgalomba hozatalának közvetlen irányításáról. Ennek megfelelően egy 1816. június 1-én megjelent pátens rendelkezésével független részvénytársaságként létrehozták az Osztrák Nemzeti Bankot (ONB), melyet a bankjegykiadás kizárólagos monopóliumával ruháztak fel. Az ONB létrehozásakor fontos kikötés volt, hogy az papírpénzeket szigorúan csak az érckészletével arányos módon hozhat forgalomba. A jegybank teljes függetlensége még mindig nem valósult meg, de a pénzkibocsátási ügyek egyértelműen felelősebb irányítás alá kerültek.
Változások a reformkor és a neoabszolutizmus idején A stabilizáció ellenére a dekonjunktúra továbbra is éreztette hatását. A gabonaárak csökkenését ugyan jelentősen ellensúlyozta a gyapjúárak 1820-as években tapasztalható emelkedése, de Magyarország gazdaságának általános helyzete az osztrák örökös tartományokhoz képest egyértelmű lemaradást kezdett mutatni. Ennek fő oka – természetesen a torz termelési szerkezetet konzerváló vámrendszer mellett – az eddigre teljesen elavult feudális államszerkezet volt. A XIX. század első felében egyértelművé vált, hogy nem kerülhető el a társadalmi, gazdasági modernizáció. Ezt az időszakot – melyet az éles korszakhatárok érdekében az 1825-27-es országgyűlés és az 1848-as forradalom közötti bő két évtizedre szokott a történetírás sorolni – nevezzük reformkornak. A korszak végéig természetesen nem zajlott le teljesen társadalmi, törvénykezési átalakítás – sőt, a szabadságharc bukása után néhány évig az osztrák államvezetés elnyomó
Természetesen – mindössze nézőpont kérdése – lehet a rendelkezést egy egyszeri vagyonadóként is felfogni, azonban az államnak nem elkölthető bevétele származott, hanem teljesíthetetlen kötelezettségétől szabadult meg. 9
19
politikája miatt néhány esetben visszafejlődés is volt tapasztalható – de a változás szellemi alapjait ekkor rakták le. Magyarország modernizációjára a reformkorban több elképzelés született, több politikus10 és korabeli gazdasági szakember észrevette azokat a strukturális problémákat, amelyek távlati lemaradást okoztak, és már nem csak Magyarország számára voltak hátrányosak. Az osztrák ipar erős fejlődésével a magyar agrárterületek ugyanis nem tudtak lépést tartani – így reálissá vált a veszély, hogy a birodalom nyugati részének árucikkei előbb-utóbb nem találnak fizetőképes keresletre a keleti régiókban. A reformkor idején szinte mindenki eljutott addig a gondolatig, hogy Magyarország iparosodásának nem szabad hosszabb távon adminisztratív eszközökkel gátat szabni. A reformkor idején már alakultak hazai manufaktúrák – textil és selyemüzemek, élelmiszeripari létesítmények. A korai iparosodást, de még a mezőgazdaság korszerűsítését is súlyosan hátráltató állandó tényező volt a tőkeszegénység. A megépült, termelést kezdő üzemek jelentős része egyszerűen azelőtt tönkrement, mielőtt rentábilissá válhatott volna. Hitelhez pedig nagyon nehéz volt jutni, nem kis mértékben a feudális kötöttségek, főleg az ősiség még hatályos törvénye miatt. Az árutermelés volumenének növekedése új problémát vetett fel a XVIII. század végére, a szállítás problémáját. A szállítandó árumennyiség jelentősen megnőtt, amire a klasszikus szállítási technikák – melyek lényegében évszázadokig változatlanok voltak – már nem voltak alkalmasak. Ebben az időszakban kétféle közlekedési mód volt: (köz)úti és vízi. Utóbbi lassabb volt az előbbinél, azonban nagyobb mennyiségek szállítására is alkalmas volt – azzal a nyilvánvaló kötöttséggel, hogy a kontinens belsejében a folyók elhelyezkedése meghatározta a szállítási irányt. A XVIII. század második felétől egyre többet tettek a vízi közlekedés korszerűsítéséért – a folyók szabályozásával és csatornák létesítésével ez a szállítási mód sokat levetett korábbi korlátaiból. A közlekedés robbanásszerű fejlődése egyértelműen a gőzgép feltalálásához – pontosabban tökéletesítéséhez –, majd a vasút megjelenéséhez köthető. A közúti szállításhoz képest a menetsebesség a vasúton többszörös, a szállítási kapacitás nagyságrendekkel nagyobb lett. A birodalom területén az első vasútvonal 1836-ban épült meg, ezt tíz évvel később követte az első magyar vasútvonal, a Pest-Vác közötti szakasz 1846. július 15-i átadása. A vasútépítés nagyon hamar stratégiai kérdés lett, melynek gazdasági és katonai
A korszak legismertebb politikai szereplői Széchenyi István és Kossuth Lajos voltak. Bár céljaik közösek voltak, a megvalósítás módjaiban komoly nézetkülönbség volt közöttük. Széchenyi alapvetően az osztrák birodalmon belül, a meglévő intézményrendszerhez igazodva képzelte el reformok véghezvitelét, Kossuth érezhetőbben függetlenségpárti volt. 10
20
jelentősége egyaránt kiemelkedő volt – a XIX. század folyamán a vasúti fővonalak szinte mindenhol állami tulajdonba kerültek, illetve már állami beruházásként épültek ki.
A feudális államrend tőkés átalakítása A feudális kötöttségek teljes, formális lebontása Magyarországon a reformkor egyik legnagyobb eredménye. Ugyan évtizedekig elhúzódó folyamat volt – csak a Kiegyezés (1867) után tekinthetjük minden részletében befejezettnek – vitathatatlanul a XIX. század első felének országgyűlései, politikusainak törekvései biztosították az átalakulás alapjait. A feudalizmus nem pusztán a földterület birtok- és üzemeltetési viszonyainak jogrendszerét jelenti, bár természetesen az ezzel kapcsolatos átalakulás is kulcsfontosságú volt. Nagyon fontos volt a társadalom felépítésével kapcsolatos kötöttségek, elsősorban a rendiség és az ezzel járó kiváltságok rendszerének megszűntetése. Az állam törvényei mindenkire azonos mértékben vonatkoznak – hogy ez az elv érvényesüljön, gyakorlatilag az összes korábbi törvénynek, a rendi alkotmány rendszerének kellett megváltoznia, módosulnia, megszűnnie. A reformkori országgyűlések mindegyikén születtek az intézményrendszer átalakítását szolgáló törvénycikkek, de szimbolikussá az 1847-48-as országgyűlés határozatai, az ún. áprilisi törvények váltak. Ez az összesen 31 törvény ugyanis radikálisan, azonnali hatállyal változtatott az állam feudális jellegén – Magyarország rendi jellegű berendezkedésének megszűnését ezekhez a törvénycikkekhez kapcsolhatjuk. Köztörténeti szempontból éles határvonalnak szoktuk tekinteni az 1848-ban kirobbant szabadságharcot, melynek bukásával az osztrák birodalmi vezetés büntető, megtorló intézkedéseket foganatosított az elfoglalt Magyarországon. Tévedés lenne azonban azt feltételezni, hogy ez együtt járt a feudális visszarendeződéssel – ugyan az 1848-as áprilisi törvényeket hatályon kívül helyezték, de azok lényegi tartalmát az új, neoabszolutista szabályozás nem törölte el. Sőt, valójában kijelenthetjük – a tőkés átalakulás törvényi szabályozásának zöme a Kiegyezést megelőző időszakban zajlott le. Az intézményrendszer átalakításának egyik legfontosabb eleme a jobbágyfelszabadítás volt, illetve ezzel szoros összefüggésben a művelésre, gazdálkodásra használt földterületek tulajdonviszonyainak rendezése. Ez rögtön kettős függőség, a jobbágy személyi és dologi függőségének megszűnését jelentette. A személyi függőség megszűntetése elsősorban társadalmi jelentőségű lépés volt, a feudális jog által szentesített „kétlépcsős” törvénykezési, ítélkezési rendet – jobbágy felett a földesura, nemes felett az uralkodó ítélkezik – szűntette
21
meg.11 A dologi függőség eloldása jelentette a földhasználattal kapcsolatos ügyek átalakítását – a földesúrnak fizetendő adókat és teljesítendő szolgálatokat a felszabadítással eltörölték. A személyi függés megszűntetése viszonylag egyszerű jogalkotói lépés volt, a földhasználat rendezése azonban lényegesen nehezebb kérdésnek bizonyult. A felszabadított jobbágynak tulajdonba átadott egykori telkes földért – és főként a kiesett jobbágyi adóbevételért, munkaerőért – a földesurakat kárpótolni kellett. Fontos megemlíteni, hogy a korábbi földesurak természetesen nem váltak földnélkülivé – az allodiális területeket saját birtokként megtartották, csak ezek művelését a továbbiakban már kizárólagosan csak bérmunkával tudták megoldani. A földtulajdoni rendelkezés ebben az időszakban ugyanakkor nagyon sok gyakorlati problémát vetett fel. A földhasználattal kapcsolatban ekkor még nem volt egységes, használható központi (vagy helyi) nyilvántartás, az egyes birtokterületek határai nem voltak pontosan kijelölve, ez érthetően sok gondot okozott. További problémát jelentett, hogy egy adott földesúri birtokon belül a paraszti használatú földek nem kis hányada, becslések szerint közel egynegyede vitatott jogállású volt. A jobbágyfelszabadítással járó átadott földtulajdon szigorúan csak az egykori jobbágytelekre vonatkozott – a közös használatú területek elvileg a földesúr tulajdonában maradtak. Így az érdekellentét nyilvánvaló – a felszabadított jobbágyság a telkesnek minősített és így átadandó földterületek maximalizálásában, a földesúr pedig azok minimalizálásában volt érdekelt. A közös tulajdonú területek egy része szerződés, szerzett jog vagy egyszerűen rendezetlenség miatt akár évszázados távlatban már jobbágyi kezelésben, művelésben állt (pl. irtásföldek), így az ezekkel kapcsolatos vitás ügyek lezárása évtizedekig eltartott. Azonban a pontos felmérések, tulajdoni viszonyok központi nyilvántartásának megszervezése így már nem várathatott magára – ebben az időszakban hozták létre a mai földhivatalok elődeit. A jobbágyfelszabadításhoz vezető első jogalkotói lépés az 1840-ben meghirdetett önkéntes örökváltság volt.12 Az „önkéntes” ebben az esetben mindkét fél – a jobbágy és földesúr – egyetértésével született megegyezést takarta, és csak a telkes földterületre vonatkozott, a személyi függést – földesúri bíráskodást – nem érintette. Ez a rendelkezés nem volt sikeres próbálkozás – 1848-ig a földterületek mindössze 1,9%-a került megváltással a földhasználók tulajdonába. Az 1848-as áprilisi törvényekkel az országgyűlés a kötelező örökváltságról határozott, amely törvény az összes úrbéres (jogilag is jobbágyi használatban lévő) föld jobbágyparaszti tulajdonba helyezéséről határozott. Egyidejűleg a földesurak kártalanítását a „nemzeti
Megjegyzendő, hogy a XIX. században már egyre kevesebb úriszéki döntés született, a peres ügyek zömében a döntést a földesurak már a megyei bíróságoknak adták át. 12 1840. évi VII. tv. 11
22
közbecsület védőpajzsa alá” helyezték, azaz állami kárpótlást ígértek az így elveszett földekért. Mint említettük, a szabadságharc bukását követően az 1848 tavaszán hozott törvényeket ugyan hatályon kívül helyezték, de ez természetesen nem jelentette a jobbágyság visszaállítását, csak a kártalanítás kereteit szabták újra. Az 1853-ban (Erdélyre vonatkozóan 1854-ben) kiadott úrbéri pátens rendelkezett a kárpótlás hatálya alá eső földekről, és egyben a kártalanítás módjáról is. Fontos megjegyezni, hogy a jobbágyfelszabadítással járó földterület-tulajdoni rendezések következményeiben ellentmondásosak voltak. A földnélküli zsellérek sorsa nem oldódott meg, a kisbirtokos nemesek jelentős része pedig a kötelező jobbágyi szolgálatok megszűnésével tönkrement, mert nem tudta a bérmunkát kifizetni. Az ősiség eltörlésével a földterületek szabadon értékesíthetővé váltak, így az elszegényedett kisnemes általában el is adta azokat a fizetőképes keresletnek, azaz lényegében a gazdagabb birtokosoknak. A nagybirtokrendszer így a XIX. század második felében kezdett a korábbiakhoz képest lényegesen jelentősebbé válni az ország területén. Az átalakulás fontos lépése volt a közteherviselés bevezetése, amely egyben adóreformmal is párosult. A társadalmi egyenlőtlenséget jelentő nemesi adómentesség megszűntetéséről szintén 1848-ban határoztak, a szabadságharc bukása után természetesen itt sem állították vissza a korábbi rendi kiváltságot, hanem az osztrák adórendszert léptették életbe Magyarországon is az 1850-es években A Kiegyezés során ez az adórendszer elveszítette birodalomra egységes jellegét – a közvetett adók szövetsége megmaradt, az egyenes adókat az államok maguk alakíthatták. Az
adóreformmal
összefüggésben,
a
modernizáció
jegyében
végrehajtották
a
vámliberalizálást,13 illetve megteremtették a vámuniót. A Mária Terézia által létrehozott belső vámhatár lebontására 1850-ben került sor, a külső vámhatár liberalizálását több részletben végezték el. Jelentősen csökkentették a vámtételeket és mérsékelték magukat a vámokat is. Következő lépésként a külkereskedelmet jelentősen serkentő kereskedelmi szerződéseket kötöttek – a Franciaországgal és Angliával kötött egyezmények már magukban foglalták a legnagyobb kedvezmény elvét, azaz az általános vámtarifától való eltérés lehetőségét. Az intézményrendszer átalakításához hozzátartozott az iparszabadság biztosítása. Ez lényegében a vállalkozás szabadságát jelentette. A reformkor ebben a kérdésben is komoly
13
Ezzel a lépéssel Ausztria lényegében elszakadt a korábbi merkantilista gazdaságpolitikai modelltől.
23
lépéseket hozott. 1840-ben kereskedelmi és váltójogot fogadtak el, amely csődtörvényt is magában foglalt. Szabályozták egyben a társaságok, részvénytársaságok működését, a gyárak, kereskedők alapvető jogviszonyait. Mindezek lényegében szabaddá tették a gyáralapítást és az azokban való munkavállalást – de a céheket, nem kismértékben a kézműipari termékek iránti meglévő igény miatt, ekkor rendeletileg még nem törölték el. A neoabszolutista korszakban – a vonatkozó osztrák törvények bevezetésével – ezeket a törvényeket is hatályon kívül helyezték. 1859-ben kihirdették a birodalom egész területére érvényes Iparrendtartás c. törvényt, amely az iparűzés, kereskedelem és szolgáltatások űzésének teljes szabadságát biztosította mindenki számára. Ebbe a rendszerbe a céheknek már semmi beleszólása nem lehetett – a Kiegyezést követően, 1872-ben született magyar ipartörvény végleges megszűntetésüket rendelte el.
A Kiegyezés (1867) gazdasági hatásai A Kiegyezés közvetlen előzményéhez tartozott az 1864-ben kitört porosz-osztrák-dán háború, amely 1866-ban Ausztria vereségével végződött (Königgrätzi csata).
A vesztes háború
következtében osztrák részről jelentősen felgyorsult a hajlandóság a két ország közötti viszonyok végleges rendezésére. Magyar részről a Kiegyezés emblematikus figurája Deák Ferenc lett, aki 1865-ben, a Pesti Naplóban publikált Húsvéti Cikkben kifejtett álláspontjával magyar részről lényegében szabad utat adott a tárgyalásokhoz. Az 1849-es évet követő neoabszolutista rendszert lezáró kiegyezésre Ausztria és Magyarország között 1867-ben került sor. Az ezt követő évtizedeket sokan tekintik nem alaptalanul az újkori magyar történelem fénykorának – a megegyezés után valóban soha nem látott gazdasági fejlődés indult el az országban. A Kiegyezés jogilag 1867. évi I.-XIV. törvénycikkekben került kodifikálásra. Politikailag legreprezentatívabb eleme az uralkodó magyar királlyá koronázása lett, melyre 1867. június 8-án került sor, ezzel létrejött az 1918-ig fennállt Osztrák-Magyar Monarchia. A Kiegyezés törvényei gazdasági szempontból is fontos elemeket foglaltak magukba, ezek közül három kérdéskör bírt kiemelt jelentőséggel. Az első a közös ügyeket (külügy és hadügy) fedező pénzügyek kérdése volt. E két ügy – melyek közös jellegét az 1867. évi XII. törvénycikk a Pragmatica Sanctióból eredeztette – finanszírozását a két állam kvóta alapján osztotta meg egymás között, 1867-ben tíz évre 30%-70% arányban állapodtak meg. A második elem az un. közös érdekű ügyekből állt, melyek közös jellege nem volt korábbi törvényekből vagy hagyományokból eredeztethető, mégis a gazdasági kiegyezés részét képezték. Ezek közé
24
tartozott a két ország között létrehozott vám- és kereskedelmi szövetség, egységes adórendszer, közös pénzrendszer, valamint a stratégiailag kiemelten fontos vasúti fővonalak kérdése. A harmadik, a későbbiekben meglehetősen sok vitát kiváltó elem a közös jegybank kérdése volt. Ez az ügy nem szerepelt az 1867-es törvénycikkekben, mivel az Osztrák Nemzeti Banknak 1876-ig hatályos szerződése volt, melynek felülvizsgálatát még a Kiegyezés körülményei között sem tartottak kivihetőnek. Így csak egy titkos megegyezés született, amely szerint a szerződés lejártáig a magyar kormány nem követeli a közös jegybank felállítását, cserébe viszont az ONB kielégíti az egyre fokozottabban jelentkező magyar hiteligényeket. A jegybankügy ezzel még nem oldódott meg – már 1869-től problémák jelentkeztek, amikor a magyar kormánynak be kellett látnia, hogy nincs módja a monetáris szabályozás közvetlen befolyásolására. Így a jegybankkérdés folyamatos viták tárgya lett egészen az Osztrák-Magyar Bank 1878-as megalapításáig. A tapasztalható kedvező gazdasági folyamatok találkoztak a magyar gazdaságpolitika támogatásával. Az 1880-as években hozott iparfejlesztési törvények (melyek kedvezményeket adtak, vasutak esetén kamatgaranciát biztosítottak, stb.) eredményeképpen a századfordulóra Magyarország agrár-ipari országgá fejlődött, egyes ágazatokban (pl. élelmiszeripar) kiemelkedő teljesítménnyel. A magyar gazdaságpolitikának még a fentiek figyelembe vételével is meglehetősen szűkös volt a mozgástere, de néhány területen így is lehetőség nyílt önálló lépésekre. Legfontosabb példaként ide tartozott a vámpolitika kérdése, melyet ugyan a magyar fél nem alakíthatott birodalmi egyeztetések nélkül, de bizonyos részterületeken lehetőség nyílt az egyeztetéses, „rugalmas” megoldásokra. A magyar agrárium érdekeit figyelembe véve – a kor liberális gazdasági személetét kissé háttérbe szorítva – pl. vámot vetettek ki az import búzára 1882-ben, ezzel egyidejűleg viszont bevezették az un. őrlési forgalmat, amivel vámvisszatérítés révén elérték a gabonaforgalom fenntartását. Eszerint a gabonabeszállítás vámmentes maradt, ha a behozott gabonából itthon őrölt lisztet vámkülföldre szállították. Ez a megoldás biztosította a feldolgozóipar – azaz a malmok – folyamatos ellátását, azonban visszaszorította a magyar agrárium számára a külföldi gabona képében jelentkező konkurenciát. Szintén volt mozgástér a közlekedéspolitikában is. Az osztrák törekvés évtizedeken keresztül a birodalom Bécsközpontú vasúti hálózatának kiépítését szorgalmazta. A Kiegyezést követően egyértelművé vált, hogy ez a politika továbbiakban nem lesz véghezvihető. Kiépült egy Pest központú vasúti hálózat is – kezdetben teljesen magántőkéből, legfeljebb állami támogatással, majd lassan állami beruházásokkal. Az államvasút-rendszer kialakulása Magyarországon a Magyar Északi Vasút átvételével kezdődött – ez a társaság fővonalának kiépítését követően 25
szinte azonnal csődbe ment, és állami tulajdonba került. Ezzel a vonallal alakult meg a Magyar Államvasutak 1868-ban. A századfordulóig egyre gyorsabb ütemben zajlott a vasutak államosítása, főként Baross Gábor közlekedésügyi miniszter irányításával. A vonalak állami kézbe vétele mellett jelentős szerepet kapott a tarifa meghatározása is. A tarifareform szintén Baross Gábor nevéhez kapcsolódik. Az általa bevezetett személyszállítási un. zónatarifarendszer alapját az utazási szokások vizsgálatával fektette le. Ezek szerint a vasút igénybevétele zömmel közepes távon zajlott – közeli távolságokat az emberek a költségek miatt inkább szekéren tettek meg. A zónatarifa rendszerben távolsági zónákat határoztak meg, a közeli és a nagyon távoli állomásokra jelentős díjcsökkenést vezettek be. A rendszer fényesen bevált – a vasúti utazások száma és az összbevétel jelentősen megnőtt.
A korona pénzrendszer bevezetése A Kiegyezés ugyan kitért szükségességére, de az 1867-es törvények között mégsem szerepelt a közös pénzrendszer bevezetése. Későbbiekben több törvénycikk újra szorgalmazta az ügyet (1868. VII. tc., 1869. XII. tc., 1878. XX. tc.), de különböző okokból – főként politikai jellegű megfontolások miatt – a kérdés 1891-ig elhúzódott. A valutareform nem csupán a Monarchia létrejötte miatt vált égetően szükségessé, hanem az osztrák értékű forint fokozódó romlása miatt is. Az osztrák értékű forint ezüstalapú valuta volt, amelyet – mint a világon mindenhol – alapjaiban rengetett meg az ezüst értékének rohamos csökkenése, amely az 1870-es évektől volt tapasztalható. (Ez a devalválódás elsősorban a nevadai un. Comstock Lode ezüstbányák feltárásával volt összefüggésben, melyekből az 1860-as évek második felében már teljes kapacitással folyt a kitermelés). Az ezüst egyre fokozottabb mértékben áramlott a Monarchia területére, mivel jobban megérte pénzt veretni belőle, mint rudakban tartani. (értékpénzek veretése ekkor törvényileg biztosítva teljesen szabad volt mindenki számára). 1879-ben a kormány már az ezüst 1 forintosok magánszemélyek számára történő veretésének felfüggesztésére kényszerült, egyidejűleg felmentve a jegybankot az ezüst bankjegyekre váltásának kötelezettsége alól. (Ez igen sajátos helyzet volt, hiszen pénzügyileg bizonytalan helyzetben általában éppen a bankjegyek nemesfémre váltását szokták felfüggeszteni, nem pedig fordítva). A valutareform tehát szükségszerűen az aranyalapra történő áttérést is jelentette. Az elhúzódó vitákat Wekerle Sándor pénzügyminiszter végül arra való hivatkozással tudta véglegesen lezárni – azaz az uralkodó jóváhagyását megszerezni a valutareformmal kapcsolatos
26
javaslatára – hogy elővetítette egy esetleges háborús helyzetben az akkor már nagyon bizonytalan értékű valutával járó nehézségeket. Bár ekkor az első világháború kitörése még nem állt a küszöbön, de az egyre súlyosabb európai feszültségek már minden állam számára érezhetőek voltak. Az új valuta elnevezése a korona lett, az 1892. évi XVII. törvénycikk vezette be 1892. augusztus 11-én. Az átálláshoz hét év türelmi időt adtak, így 1900-ig tulajdonképpen kettős pénzrendszer létezett a birodalom területén. A koronaértékkel való kötelező számítás 1900. január 1-én lépett életbe. A koronát sem a latin (francia frank), sem a német (német márka) pénzszövetséghez nem kívánták csatlakoztatni, a pénzlábat tehát ennek megfelelően állapították meg. 1 kg színarany 3280 koronát ért. A törvény részletesen leírta a bevezetendő érméket, ezek szerint ötvözött (900-as tisztaságú) aranyból 10 és 20 koronás érméket kellett verni. Az új valuta bevezetése után a még forgalomban lévő régi pénzek bevonása csak fokozatosan történt meg. Az osztrák értékű forint – mint ezüstpénz – kivonását nem is sürgették, ebből még 200 millió darab (azaz 400 millió korona érték) forgalomban maradt az első világháború kitöréséig. Komolyabb feladat volt az 1866-os háborús vereség után kibocsátott államjegyek, azaz fedezet nélküli, kényszerárfolyammal ellátott papírpénzek beváltása. A korona bevezetésekor ezekből még 312 millió forintnyi (624 millió korona) címlet volt forgalomban, ami a nemzetközi valutapiacon kezdetben nem csekély bizalmatlanságot okozott. A beváltásra 1894 és 1899 között került sor, ezután a koronát külföldön is valós értékén kezelték. A bevezetéskor nem csekély problémát jelentett az aranyfedezet kérdése. Az Osztrák-Magyar Bank 1892-ben mindössze 57 tonna arannyal rendelkezett, emiatt mind a magyar, mind az osztrák kormány letétbe helyezett – tulajdonjogának fenntartása mellett – aranyat a fedezet biztosítása érdekében. Beleszámították továbbá a fedezetbe az arannyal rendelkező országokba szóló követeléseket is, így a korona tulajdonképpen aranydeviza-valutának volt tekinthető. Végül engedélyezték, hogy az arany mellett kismértékben ezüst is fedezetül szolgálhasson, emiatt a koronát „sánta” valutának is nevezték. Bár az új valuta bevezetésekor szándék volt az aranyforgalom tényleges biztosítására, végül erre nem került sor (És így voltaképpen okafogyottá is vált a magyar és osztrák kormány közötti vita, amely a készkifizetések – azaz a bankjegyek azonnali, korlátlan átváltása nemesfémre – bevezetésének időpontja kapcsán folyt.). A lakosság ugyanis évtizedek alatt, a viszonylagos stabilitás körülményei között egyszerűen elszokott a fémpénzek használatától, és a papírpénzeket részesítette előnyben. Ez a bizalom jelentősen könnyítette a fedezettel
27
kapcsolatos problémákat, és lehetővé tette, hogy a bankjegyforgalom 40%-ának megfelelő minimális fedezeti szintet írjanak elő a jegybank részére. Az első korona bankjegyeket az átállási türelmi idő lejárta után, 1900-ban hozták forgalomba. Eredeti elképzelés szerint – összhangban a fent leírtakkal – csak 50 koronás bankjegytől felfelé tervezték a papírpénzek kiadását, de végül 10 és 20 koronás bankjegyek is készültek. Ennél kisebb papírpénz címletet azonban – pont a bizalom fenntartása érdekében – nem kívántak forgalomba hozni, viszont természetes igény jelentkezett az 1 és 10 koronás címlet között újabb címlet bevezetésére. Ez 1900-ban történt meg, az ezüst ötkoronás érme forgalomba helyezésével. A korona az első világháború kitöréséig erős valutának számított, csak a jegybankkal kapcsolatban lángoltak fel újabb és újabb viták. 1910-ben ugyanis az Osztrák-Magyar Bank bankjegykibocsátási szabadalma lejárt, és a politikai erők egy része – főként az ellenzéki Függetlenségi Párt – a hosszabbítás helyett önálló magyar jegybank felállítását szorgalmazták. Az osztrák kamara természetesen nem támogatta ezeket a törekvéseket, és hosszabb viták után – melyben még a magyar kormány esetleges lemondása is felmerült – 1910. december 1-én nyolc évvel meghosszabbították az O-MB szabadalmát. Célszerű a Kiegyezés utáni korszak vitathatatlan gazdasági eredményeit röviden áttekinteni a gazdasági szerkezet szempontjából. Magyarország agrárjellege bizonyos mutatókat tekintve csökkent, ez azonban csak relatív értelemben volt így – az iparosodás nem szorította vissza a mezőgazdaságot, sőt, az élelmiszertermelés jelentősen nőtt. 1867 és 1910 között a mezőgazdasági népesség aránya 75%-ról 65%-ra csökkent, de az agrárnépesség abszolút száma szerény növekedést mutatott. Azaz a kétségtelenül fejlődő ipar nem teljesen szívta el a mezőgazdaságból a munkaerőt. Az élelmiszeripar fejlődése rendkívül látványos volt. A nagymalomipar kiépülése az 1860-as évek során vett nagyobb lendületet, a századforduló idején a budapesti malomközpont a világon a második legnagyobb volt (Minneapolis után). A dél-pesti területeken – a mai Soroksári út környékén – egymás mellett álltak a hatalmas malomépületek.14 A malomágazat fejlődéséhez jelentősen hozzájárultak a korszak találmányainak iparba történő gyors bevezetései is. Ezek közül ki kell emelni Mechwart András által kifejlesztett acélhengerszéket, amellyel a korábbihoz képest sokkal finomabb őrlésű liszt előállítása vált lehetővé – ez a találmány nem kis mértékben járult hozzá a magyar malomipar exportképességéhez.
14
Ezek egy része ipari műemlékként, de már más funkcióra átépítve ma is áll.
28
A mezőgazdaság és élelmiszeripar mellett a vaskohászat és a gépgyártás is jelentős fejlődést mutatott. A nehézipar expanziója főként a vasútépítésekkel volt kapcsolatos. A gépgyártás ebben az időszakban túlnyomó többségben, 63%-ban közlekedési gépeket termelt. Ehhez képest lényegesen kisebb, 9%-os volt a mezőgazdasági gépek előállításának aránya – ez mutatja, hogy a lehetőségekhez képest a mezőgazdaság gépesítése lassabb tempóban haladt. A gazdaság egészét nézve, a Kiegyezést követő évtizedekben a nemzeti jövedelem éves növekedése 3,5% körül volt – azaz a századfordulóra a nemzeti jövedelem 1867-hez képest háromszorosára nőtt. Ez a korszakban igen jelentős volt, a bővülés az átlagos európai növekedés dinamikáját bőven meghaladta – csak Svédország, Németország és Dánia mutatott fel nagyobb ütemet. Bár az egyes adatok elemzésével kapcsolatban megoszlanak a vélemények, az vitathatatlan, hogy a korszakban Magyarország nagyon sokat ledolgozott elmaradottságából, a XX. század elejére fejlett élelmiszeriparral rendelkező, intenzív exporttevékenységet folytató agrár-ipari országgá vált.
Az első világháború és következményei, a gazdaság helyzete a két világháború között Az 1914-ben kitört első világháborúnak tulajdonképpen főként gazdasági háttérre származtatható előzményei voltak. A gyarmatbirodalmak XIX. századi növelésével a nagyhatalmak célja ugyanis főként új nyersanyaglelőhelyek és piacok megszerzése volt, ez a gazdasági növekedés és a politikai hatalom fenntartásához elengedhetetlen volt. A feszültségek innen gyökereztek – azok az országok, amelynek nem voltak gyarmatai, lassan lemaradtak, pontosabban lemaradva érezték magukat a többihez képest. A legkiterjedtebb gyarmati hálózattal Nagy-Britannia és Franciaország rendelkezett, nem voltak gyarmatai az Osztrák– Magyar Monarchiának, Norvégiának, Svédországnak és Svájcnak. Németország rendelkezett ugyan gyarmati területekkel Afrikában és Óceániában, de ezek összesített gazdasági jelentősége is igen csekély volt. A gyarmat nélküli országok legfontosabb politikai célja tehát a világ újraosztása volt – ezt bármilyen áron el kívánták érni. Az eredmény közismert – 1914-ben kitört az első világháború, az addig ismert legnagyobb, legtöbb ország részvételével zajló fegyveres konfliktus. A háborús gazdálkodás sajátos helyzetet teremt, melyeket általában szükségintézkedésekkel igyekeznek megoldani. A központi hatalmak a háború évei alatt tőkepiaci és hiányzó nyersanyagforrásokhoz nem tudtak hozzájutni. Ennek ellenére az első éveket a háborús
29
megrendeléseknek köszönhető (látszat)konjunktúra jellemezte. Gyökeres változás mutatkozott a munkaerőpiacon – a munkaképes lakosság jelentős részét hadseregbe sorozták, ami a háborús termelési bővüléssel együtt pillanatok alatt munkaerő-hiányt eredményezett, amit csak női és gyerekmunka igénybevételével tudtak enyhíteni. A háború kitörésekor azonnal bezárták a bécsi és a budapesti értéktőzsdét, és fizetési moratóriumot rendeltek el (azaz a tartozások törlesztésére halasztást engedélyeztek). Ezeket az intézkedéseket 1915-16-ig tartották érvényben. A háborús kiadások fedezését a kormány – mivel közvetlen kölcsönt nem vagy csak nagyon korlátozottan vehetett fel a jegybanktól – hadikölcsön-kötvények kiadásával kívánta megoldani. A háború alatt nyolc alkalommal összesen 53 milliárd korona értékben értékesítettek ezekből a kötvényekből. A hadigazdálkodás elkerülhetetlen eleme az erőforrásokkal és alapanyagokkal való szigorú gazdálkodás. A nemesfém háborús helyzetben a forgalomból pillanatok alatt eltűnik, de érezhető, hogy olyan termékek forgalma is szűkössé válik, amelyek békés viszonyok között bőségesen állnak rendelkezésre. Ilyen pl. az élelmiszer. Természetesen a hadsereg élelmezése – és a katonák termelésből történő kivonása – az élelmiszeripari termékek mennyiségének csökkenését eredményezi, de ez önmagában még nem adna okot a nyomasztó hiányra. A fő ok inkább abban keresendő, hogy a háborús helyzet a lakosságot tartalékolásra és felhalmozásra készteti, emiatt tűnnek el a piacról bizonyos termékek. Az élelmiszerellátás biztosítására 1915ben hatósági ármaximálást vezettek be, majd megszervezték a hatósági terményfelvásárlást is. Ez nem hozta meg a várt sikert – a maximált árakon a termelők nem kívánták átadni az árut, emiatt 1916-tól már rekvirálásokra is kényszerültek. Ez természetesen negatívan hatott a termelékenységre, az élelmiszermennyiség további csökkenését eredményezte. 1916-tól már jegyrendszer léptettek életbe a főbb élelmiszerekre. A gyáripari termelést a hadi megrendelések folyamatosan magas szinten tartották, itt csupán a nyersanyagok beszerzése és elosztása bizonyult problémás elemnek, amit szintén állami bizottságok végeztek. A háború végével a vesztes Monarchiában a teljes kötött gazdasági rendszer nem szűnt meg azonnal, csak az 1920-as évekre sikerült a gazdaságot a békeidők szintjére konszolidálni. Magyarország 1920. június 4-én írta alá a trianoni békeszerződést, amely részét képezte az első világháborút lezáró, vitatott igazságú európai békerendszernek. A győztesek teljesen átrajzolták Európa térképét, országok tűntek el és adták át helyüket többnyire etnikai alapon szervezett utódállamoknak. Az Osztrák-Magyar Monarchia megszűnt, Magyarország területe és lakosságszáma jelentősen lecsökkent. A háború előtti – Horvátország nélküli – 282 870 km2-es területe 92 963 km2-re csökkent, lakosainak száma 18 264 533-ról 7 599 246 főre. Ez az 30
előbbinél 32,7%-ot, utóbbinál 41,6%-ot jelent. Az új határok meghúzásánál csak részben vették figyelembe a hivatkozási alapként szolgáló etnikai határokat – gazdasági és főleg stratégiai megfontolások estek inkább a latba. Az új határvonalat sok helyen, a határhossz közel felénél a vasúthoz igazították – azaz a határhoz meglehetősen közel, de a másik oldalon fut vasúti fővonal. Emiatt az etnikai elv súlyosan sérült, a környező utódállamokban több mint 3 millió lakos vallotta magát magyarnak. Az alacsonyabb népsűrűségű peremvidékek elcsatolásával a trianoni Magyarország népsűrűsége lényegesen megnőtt, az urbanizáltsági mutató is emelkedett – a városlakók közel 65 százaléka maradt az új területen belül. Ezzel összefüggésben a kulturális nívó is emelkedett – az analfabetizmus aránya csökkent, a felsőfokú végzettséggel rendelkezők aránya jelentősen megnőtt. És az új országterület iparosodottabb is lett, a gyárak, üzemek és a gyári munkásság több mint fele a trianoni Magyarországon maradt. A gyárak, üzemek azonban elveszítették nyersanyagbázisukat, a bányászati tevékenység túlnyomó többsége a határokon kívül került. Magyarország erőteljesen külkereskedelemre utalt ország lett. A trianoni területen 11 kőolajfinomító maradt, viszont ebben időben még nem voltak feltárva a zalai olajmezők – a finomítók tartósan nyersanyaghiánnyal küszködtek. Kevesebb, mint harmadára csökkent a vasérctermelés, abból is csak a rosszabb minőségű maradt meg, amit a dúsító nélküli ózdi és diósgyőri kohókban nem is lehetett feldolgozni. Nem mutatott ekkora csökkenést a szénbányászat, a feketeszén 73%-a, a barnaszén 71%-a maradt az új országrészen. Az első világháború előtt a már részletezett jelentőségű malomipar is válságba került, a délvidéki földek elcsatolásával ezek nyersanyagbázisa is súlyosan lecsökkent (a budapesti malmok kihasználtsága a háború után 20 % körül volt). Közvetlenül a fegyverletétel után, 1918 és 1920 között a helyzet nagyon súlyos volt, mivel az átmeneti időszak bizonytalansága, a békeszerződés hiánya még nem tette lehetővé a külkereskedelem megindulását – és elmondható, hogy az éppen megalakuló utódállamok kifejezetten ellenséges hozzáállást mutattak. Krónikus volt a szén és egyéb nyersanyagok, valamint az élelmiszerek hiánya. A megszállás is jelentős károkat okozott, a megszállók sok helyen teljesen leszerelték és elszállították a gyárak gépei és berendezéseit. Mint minden vesztes államnak, Magyarországnak is háborús jóvátételt kellett fizetnie. Ennek összegét 1924-ig nem állapították meg – addig természetbeni szállításokat kellett teljesíteni (szén, vágóállat). A jóvátétel végleges összegének megállapításáig zálogként Magyarország összes állami bevételét és vagyonát lefoglalták. Az 1924-ben megállapított jóvátétel végül 179 millió aranykorona kifizetését írta elő, 1927-től tizenöt évre elosztva. Ténylegesen azonban
31
csak 30 millió korona került kifizetésre, az 1929-ben kirobban gazdasági világválság idejére a kifizetéseket felfüggesztették, de a válság elmúltával már nem indították újra. Összefoglalóan megállapíthatjuk, hogy a Monarchia felbomlásával a trianoni határok közé szorult Magyarország egészen új létfeltételek közé került, amelyhez hozzá kellett igazítani a gazdaság szerkezetét – ez normális körülmények között is komoly feladat lett volna, azonban egy vesztes háború, majd az azt követő forradalmi időszak tovább szaporította a nehézségeket.
A pénzrendszer reformja, a pengő bevezetése Az Osztrák-Magyar Bank, mint közös jegybank a Monarchia felbomlásával megszűnt – 1921. augusztus 1-én létrehozták a Magyar Királyi Állami Jegyintézetet, amely a pénzügyminiszter felügyeletével a Magyar Nemzeti Bank megalapításáig töltötte be a központi bank szerepét. Fontos kiemelni, hogy központi bankról, nem pedig jegybankról beszélhetünk – lényegében egy állami hivatal volt, amely nem bankjegyeket, hanem állami papírpénzt, államjegyet bocsátott ki. Az értékét rohamosan veszítő korona lecserélése nem valósult meg azonnal. Az utódállamokat – így Magyarországot is – a területeiken maradt korona bankjegyek megkülönböztető felülbélyegzésére kötelezték. A pénzügyi stabilizációs program elindításához, a valutarendszer reformjához elengedhetetlen feltétel volt egy államtól független, pénzkibocsátási monopóliummal rendelkező központi bank, azaz egy önálló jegybank működése. Az 1924. évi V. t.c. rendelkezett a Magyar Nemzeti Bank létrehozásáról, amely részvénytársasági formában, 30 millió aranykoronás alaptőkével kezdte meg működését. A stabilizáció évei alatt sikerült a korona további inflációját megakadályozni – az aranykorona-papírkorona átváltási arány 1:17000 körül stabilizálódott. A kormányzat ugyanakkor nem kívánta a koronát mint fizetőeszközt hosszabb távon megtartani – az új pénzrendszer bevezetésének előkészületei már javában folytak. Az új valuta elnevezését illetően hosszabb viták folytak. Fontolóra vették a máriás, a turul, és a forint elnevezést is, végül 1925-ben eldőlt, hogy az új pénz neve a pengő lesz. A pengő pénzrendszert az 1925. évi XXXV. t.c. vezette be. 1926 augusztusától a koronaértékeket már az átváltási aránynak megfelelő pengőértékkel felülbélyegezve hozták forgalomba, hogy az új valutát népszerűsítsék és segítsék az átszámítást. 1 pengő = 12500 korona átváltási arány mellett döntöttek, az új osztrák valutától, a schillingtől való markánsabb elkülönülés érdekében. Az első pengő pénzeket 1926. december 27-én hozták forgalomba, a pengőértékben való kötelező számítás 1927. január 1-én lépett életbe. A pengő Magyarország első, teljesen független
32
valutarendszere volt. A koronához hasonlóan a pengő is aranyalapú valuta volt – 1 kg színarany 3800 pengőt ért, azaz 1 pengő 0,263 gramm aranyat tartalmazott. Pontosabban tartalmazott volna, ugyanis pengőértékű arany értékpénzek sohasem kerültek forgalomba – kezdetben a pénzverde kapacitása nem tette lehetővé, 1928 után viszont az arany világpiaci ára annyira megemelkedett, hogy az érme aranytartalma lényegesen felülmúlta volna névértékét. Így csak egy elvi intézkedés született, mely szerint az a próbaveretként létező arany 10 és 20 pengősök magánszemélyek számára verethetők – tudomásunk szerint erre egyetlen példány erejéig sem került sor. A pengő kezdetben igen értékálló volt, nem kis mértékben az óvatos bankjegy kibocsátási politika miatt. Rendelet írta elő a forgalomban lévő papírpénzek magas fedezeti arányát – ezt az MNB kezdetben pontosan betartotta. A gazdaság állapotát közvetlenül a háborút követő időszakra már jellemeztük, a konszolidáció évei alatt lassan kialakult az új viszonyokhoz többé-kevésbé alkalmazkodó gazdasági rendszer. Ennek sajátossága volt a vámkérdés. A korábbi egységes vámterület az utódállamok protekcionista politikájának köszönhetően megszűnt, az államok nagy része önellátást tűzött ki céljául. Az 1925-ben Magyarországon bevezetett vámtarifa a háború előttihez képest sokkal több tételt és magasabb díjakat tartalmazott. Ez a magyar ipar számára kedvező lehetőségeket biztosított – 1929-re az új országterületre vetítve az ipari termelés már 12%-kal meghaladta a háború előtti utolsó békeév szintjét. A leggyorsabb növekedést a vámokkal és behozatali tilalmakkal védett hazai textilipar és könnyűipar mutatta fel. A mezőgazdaság termelékenysége nem mutatott lényeges változást, azonban a mezőgazdasági munkaerő szerkezete sok, főként társadalmi jellegű probléma és feszültség forrása volt. A trianoni határokon belül dominált a nagybirtok, amely extenzív gabonatermelést folytatott viszonylag alacsony munkaerő-igénnyel. Emiatt a falusi foglalkoztatási gondok kiéleződtek. A felesleges munkaerő egy részét az ipar felszívta, másik része kivándorolt, de így is jelentős volt a falusi munkanélküliek száma. A gondokon a Nagyatádi Szabó István nevével fémjelzett földreform igyekezett változtatni, amely a nagybirtokok arányának 30%-ra csökkentését kívánta elérni. A program nem volt sikeres – az évekig elhúzódó eljárás során összesen 1,3 millió holdnyi terület cserélt gazdát, ami az összes művelt földterület kevesebb, mint 9%-a volt. A létrehozott kisbirtokok jelentős része életképtelenül kicsi volt, ráadásul a meghatározott megváltási díjat még a fellendülés idején határozták meg, kifizetni pedig a recesszió kedvezőtlen értékesítési viszonyai között kellett.
33
A gazdasági világválság hatásai, állami beavatkozás, fegyverkezés Az 1929-ben kirobbant gazdasági világválság szinte az összes országot érzékenyen érintette, de Magyarországot különösen súlyosan. Ez főleg azért volt, mert több hátrányos jelenség egyszerre jelentkezett – a külpiacokra való erős ráutaltság, a belső piac gyengesége, a szélesre nyíló agrárolló, és az ország ijesztő mértékű eladósodottsága. A háborút követően mezőgazdasági termények és a nyersanyagok tették ki Magyarország kiviteli termékeinek 70%-át. A gazdasági válság előtt a magyar gabonatermelőknek nem voltak komolyabb értékesítési zavaraik. A válság kísérőjelensége volt a cserearány-romlás, azaz a behozott iparcikkek és nyersanyagok ára kisebb mértékben zuhant mint a mezőgazdasági termékeké. Ez a jelenség az agrárolló – egy bizonyos közös bázishoz képest az ipari árszínvonal gyorsabban nő, mint a mezőgazdasági. Ez a jelenség nem csak a külkereskedelemben, hanem a belső piacon is éreztette hatását. 1928-ban még csak 6%-kal volt gyorsabb az ipari árak emelkedése az első világháború előtti utolsó békeév adataihoz képest, 1933-ra ez a szám már 70% volt. Az 1929-es válság részben túltermelési válság volt, emiatt a mezőgazdasági termények értékesítése rendkívül nehézzé vált. A környező országok saját mezőgazdaságuk védelmében rendkívüli mértékben megemelték a vámtételeket. Ismeretes, hogy túltermelési válság idején az iparban inkább a kibocsátás volumene esik, a mezőgazdaságban viszont az árak. Ez annak köszönhető, hogy a földművelésben a termelési eszközök és termelési szerkezet gyorsan nem alakítható át, a rendszer meglehetősen rugalmatlan. A gabona ára a válság alatt rohamosan zuhant – 1927-ben még közel 32 pengő volt egy mázsa búza ára, a mélypont idején, 1934 januárjában még a 8 pengőt sem érte el. Ekkora csökkenés már állami beavatkozást tett szükségessé. 1930-ban a termelők megsegítésére bevezették a bolettát, amely adófizetésre felhasználható gabonajegy volt. A gazdák a tőzsdei eladási ár felett még bizonyos összegű kompenzációt is kaptak. A drasztikus árcsökkenésnek így is voltak negatív kísérőjelenségei – a mezőgazdasági gépesítés lényegében leállt, az eladósodás miatt pedig a gazdaságok tömeges csődje fenyegetett. Az utóbbi miatt a kormány 1931 és 1935 között több adósvédelmi intézkedést hozott. A válság érzékenyen érintette az ipart is, azonban a visszaesés nem volt minden ágazatban azonos. A vas és acélipar óriási zuhanást élt meg, ugyanakkor az 1920-as években adminisztratív módszerekkel erőteljesen támogatott textilipar visszaesése – főként az import minimálisra csökkenésével – nem következett be. Az élelmiszeripar, azon belül a konzervgyártás fejlődési dinamizmusa nem csökkent lényegesen a válság évei alatt sem.
34
Természetes, hogy a hiteléletet sem kímélte a válság. A New York-i tőzsdekrach után elapadtak a hitelforrások, a tőkekihelyezés töredékére csökkent. 1931-ben csődbe jutott az osztrák Creditanstalt, a magyar kormány – hogy a bankokat tömegesen megrohanó betétesek okozta csődhullámot elkerülje – 1931 júliusában háromnapos bankzárlatot rendelt el. A zárlat elmúltával is csak erős korlátozással lehetett a betétek egy részéhez hozzáférni. Egyben bevezetésre került a kötött devizagazdálkodás. 1931 végén transzfermoratóriumot rendeltek el, ami néhány kivétellel leállította a külföldi adósságok kamatainak és törlesztőrészleteinek kifizetését. De egyben megegyeztek a külföldi hitelezőkkel, hogy a tartozás fejében magyar termékeket kaphatnak, lényegében „levásárolhatják” az adósságot – a szorult helyzetben a hitelezők többsége élt ezzel a lehetőséggel. Így a magyar kivitel jelentős mértékű addicionális (pótlólagos) exporttal növekedett. A legfontosabb makrogazdasági mutatók szerint 1937-re az ország kilábalt a gazdasági válság okozta nehézségekből, és a lassú növekedés útjára lépett. Ezt az időszakot azonban külpolitikailag már nagyon felfokozott hangulat jellemezte – a második világháború a küszöbön állt. Az ország (újra)felfegyverzése hivatalosan 1938. március 5-én kezdődött meg, amikor Győrben Darányi Kálmán miniszterelnök meghirdette az egy milliárd pengős fegyverkezési programot.
Magyarország a második világháborúban A második világháború 1939. szeptember 1-én, Lengyelország megtámadásával tört ki. 1938 és 1941 között Magyarország területe – kezdetben kényszerű körülmények, de békés viszonyok között hozott nemzetközi döntésekkel, az utolsó esetben a háborúba való belépés árán – 93 000 km2 -ről 171 600 km2 -re duzzadt, lakosságszáma 7 600 000 főről 12 067 000 főre növekedett. A visszacsatolt területek ásványkincsekben nem voltak túlzottan gazdagok, de néhány stratégiailag fontos nyersanyagból (pl. fa, só) a behozatali kényszer lényegében megszűnt. A mezőgazdaság számára a délvidéki kiváló minőségű gabonatermelő területek számítottak volna, innen azonban egy 1941-ben kötött szerződés alapján a teljes termelési felesleget ki kellett szállítani Németországba ill. Olaszországba. A győri program, illetve a hadianyag export nagyon jelentős háborús (látszat)konjunktúrát indított el Magyarországon. 1939-ben pl. egy év alatt 24%-kal növekedett az ipari termelés – ez nagyjából a korábbi húsz év összesített növekedésének felel meg. A nyersanyagok közül – stratégiai okokból – az alumínium jelentősége rendkívül felértékelődött. Mint könnyűfém, a repülőgép-gyártásban kiemelkedően fontos volt, de emellett ötvöző, vagy helyettesítő anyagként (pl. rézhuzal helyett) is kiválóan lehetett használni. A háború alatt a Magyarországon
35
feldolgozott bauxit mennyisége a korábbi többszörösére emelkedett – ehhez kétszeresére bővítették a mosonmagyaróvári timföldgyár kapacitását, és új üzemet létesítettek Ajkán. A hadiipar fejlődése mellett a többi ágazat viszont inkább hanyatlást mutatott. A háborús viszonyok között a külkereskedelem szerkezete megváltozott, sok alapanyaghoz egyszerűen nem lehetett hozzáférni. A textilipar pamutot nem tudott többé tengerentúlról behozni, hasonló gondokkal küszködött a bőripar. A könnyűipari ágazatok közül egyedül a hadiiparral szoros kapcsolatban lévő konzervipar bővítette kapacitását. A mezőgazdaság fejlesztésére 1941-ben tízéves programot fogadtak el, ezekből azonban a háború miatt alig valósult meg valami. A bizonytalan helyzet miatt a háború kitörésekor a kormányzat zárolta a mezőgazdasági terményeket, és bevezette a központi elosztást valamint a beszolgáltatási kötelezettséget. A háború második felében Németország szinte teljesen uralta már a magyar külkereskedelmi kapcsolatokat. A magyar-német forgalomban jelentős magyar aktívum halmozódott fel, ami a német szállítások fokozatos elmaradása miatt következett be. Az államháztartás fokozódó hiányát államkölcsönök felvételével finanszírozták, ami fedezetlen papírpénz kibocsátással volt egyenértékű. Az ipari termelés 1943-ban érte el csúcspontját – ezt követően a nyersanyag-, energia- és munkaerő-hiány miatt a kapacitásokat már nem tudták kihasználni. 1944-től kezdve pedig az ország közvetlen közelről kényszerült átélni a háborús viszonyokat – előbb megszállás és bombázások, majd az ország hadszíntérré válásának formájában.
A nemzetgazdaság második világháborús veszteségei és a stabilizáció időszaka 1944-1946 Mint ismeretes, a második világháború
eseményei rendkívüli pusztítást okoztak
Magyarországon. A háború végeztével az ország gazdaságilag és morálisan egyaránt romokban hevert. A következőkben részletesebben tárgyalt anyagi – vagy anyagiasítható – veszteségek mellett Magyarország csaknem teljes politikai-társadalmi berendezkedése is összeomlott, így az újjáépítés, pontosabban az újjászervezés nehéz feladata erre a területre is kiterjedt. A háborús veszteségek pótolhatatlan része a 800-900 ezer főre tehető emberveszteség volt. Ez részben a frontokon elesett vagy fogságba esett és elhalálozott katonákból, részint a polgári lakosság veszteségeiből áll össze. Utóbbival kapcsolatban a holokauszt gyászos szerepe volt a legnagyobb – mintegy 450 ezer zsidó és cigány lakos veszítette életét koncentrációs táborokban. Jelentős népességmozgást eredményeztek a háború végén elhatározott kényszertelepítések. 1948-ig mintegy 230 ezer magyarországi németet telepítettek ki, 36
Csehszlovákiával 1946-ban kötött lakosságcsere-egyezmény keretében kb. 100 000 felvidéki magyar és 73 000 magyarországi szlovák költözött anyaországába. Magyarország anyagi jellegű háborús veszteségei 22 milliárd 1938-as értékű pengőt tettek ki, ez az 1938. évi nemzeti vagyon mintegy 40%-a, az 1938. évi nemzeti jövedelem ötszöröse volt. 1944 áprilisától – miután a szövetséges légierő számára az ezirányú műszaki akadályok elhárultak – a bombázótámadások mindenki számára közvetlenül is érezhető pusztítást hoztak. A harcok végeztéig több mint 1000 magyarországi települést ért bombatámadás, közülük 43-at húsznál több alkalommal. A bombázások célja a stratégiailag fontos közlekedési létesítmények és a hadiüzemek megbénítása volt, de sok esetben lakónegyedek is áldozatává váltak a légiháborúnak. A bombázásoknál lényegesen nagyobb károkat okozott a frontvonal áthúzódása, mivel a német csapatok több esetben a végsőkig kitartásra kaptak parancsot – akkor is, amikor a harc teljesen kilátástalan volt. A legnagyobb kár a magánháztartásokat érte, ezeken kívül a mezőgazdaság és a közlekedés volt az a két nemzetgazdasági ágazat, amely a legsúlyosabb károkat szenvedte el. A termelési tevékenységek közül a mezőgazdaság az összes kár 55%-át tette ki. Különösen nagy volt az állatállomány csökkenése. Emiatt – az alacsony szintű mezőgazdasági gépesítettség miatt – nagyarányú igaerőhiány lépett fel, ami áttételesen a gabonatermelést is veszélyeztette. A közlekedés kárai is rendkívül nagyok voltak. A vasúti gördülőanyag nagy részét nyugatra hurcolták, a vasúti pályát és a távközlő berendezéseket a visszavonuló német csapatok sok helyen megrongálták. Emellett az összes Duna- és Tisza-hidat, és a legtöbb más folyókon átívelő hidat felrobbantották. A főváros 50 napig tartó ostromot szenvedett el, melyben épületeinek közel 80%-a megsérült vagy megsemmisült. A károk nem csupán közvetlenül a harci cselekményekkel összefüggésben keletkeztek, hanem a fasiszta német birodalommal fennálló külkereskedelmi kapcsolatok révén is. Mint említettük ugyanis, a háború alatt az áruforgalom a két ország között teljesen aránytalanná vált, Magyarország messze több kivitelt teljesített, mint amennyi behozatalt realizált. A vételár nagy részével viszont Németország adós maradt, és ez a kintlévőség – az elvesztett háború következtében – véglegesen behajthatatlan maradt. 1944 márciusát, azaz a német megszállást követően a kereskedelmi kapcsolatokat gyakorlatilag a kiürítés váltotta fel, ugyanis az erőforrásait csaknem teljesen felélt német gazdaság egyre fokozottabban a Magyarországon termelt ásványkincsekre és javakra hagyatkozott. A front közeledtével pedig megkezdődött a készletek és a termelőeszközök nyugatra hurcolása, lényegében elrablása. A háborúval kapcsolatos károkhoz természetesen hozzájárult még a háborús jóvátétel is, amelynek összegét az 1945. január 20-án aláírt ideiglenes fegyverszüneti egyezmény 300 millió 37
dollárban állapította meg, melyből 200 millió dollár a Szovjetuniót, 70 millió dollár Jugoszláviát, 30 millió dollár pedig Csehszlovákiát illette meg. Az Ideiglenes Nemzetgyűlés 1944. december 22-én választotta meg Magyarország Ideiglenes Kormányát és Dálnoki Miklós Béla személyében a miniszterelnököt. Az Ideiglenes Kormány sok feladata mellett – az ország demokratizálásának előkészítése, a korábbi törvények és szabályok eltörlése, az ország fasiszta szervezetektől való megtisztítása, a fent említett fegyverszüneti egyezmény megkötése – egy új földreform magalkotását tartotta a legsürgetőbbnek. 1945. március 17-én született meg a földosztásról szóló 600/1945. Me. sz. rendelet, amely az ország katasztrofális közellátási helyzete miatt már nem tűrt halasztást. A rendelet szerint a nagybirtokokat teljesen igénybe vették a földosztáshoz, a középbirtokok 100 hold feletti területét is. A földek nagy részét természetes személyeknek (gazdasági cselédek, törpebirtokos, képesített gazda, stb.) osztották ki, a fennmaradó hányada állami vagy szövetkezeti, községi terület lett. A rendelet kártérítés kifizetését kilátásba helyezte, erre azonban – a hamarosan megváltozott politikai légkörben – végül nem került sor. A földhöz jutott parasztság legsúlyosabb terhe a stabilizáció idején megállapított beszolgáltatási kötelezettség volt. A termelés tehát megindulhatott, azonban az ipar és a közlekedés a háborús pusztítások és leszerelések következtében továbbra is bénult állapotában volt, ezek újjáépítésére kellett a legnagyobb energiát fordítani. A gazdaság általános dezorganizált állapota következtében a pengővaluta romlásának nem lehetett gátat vetni.
A pengő inflációja, a forint bevezetése A világtörténelem eddigi legnagyobb hiperinflációja a pengőt érte a második világháború után. A pengővaluta romlásához az első komoly lépés – mint említettük – az 1938. március 5-én meghirdetett győri fegyverkezési program volt, amely 5 év alatt összesen 1 milliárd pengőt irányzott elő a hadsereg korszerűsítésére és infrastrukturális beruházásokra (1938. évi XX. tc.). Ennek a rendkívül magas összegnek a fedezetét egyszeri vagyonadóval és hitelfelvétellel teremtették meg. Az utóbbi összege 400 millió pengő volt, amelyet az állam a jegybanktól vett fel – és amelyet a jegybank lényegében árufedezet nélküli bankjegykibocsátással teremtett elő. A háború közeledtével – mint arra már korábban is láthattunk példát – a jegybank függetlenségét egyre jobban korlátozták, lényegében megfosztva attól a lehetőségtől, hogy a nemzeti valuta értékállóságát biztosítsa. (Így pl. állampapír és államkölcsön fedezetre korlátlan lombardhitel-nyújtásra kötelezték). A háborús kiadások fedezésére az állam újabb és újabb
38
hitelfelvételekre és kötvénykibocsátásokra kényszerült, amelyekre természetesen nem volt fedezet. A megszállást követően pedig a Pénzügyminisztérium un. „háborús alapot” hozott létre, amely havi 200, majd 1944 szeptemberétől havi 300 millió pengőt fordított kifejezetten német katonai célokra. A korábban említett külkereskedelmi kintlévőséggel együtt a háború végére Németország 4,8 milliárd pengő értékű tartozást halmozott fel. Az inflációt a háború utolsó szakaszában két tényező is meggyorsította. A nyilas kormány – még elmenekülése előtt – összesen 9 milliárd pengő névértékben nyomtatott fedezet nélküli bankjegyeket, amelyek egy része forgalomba került. A keletről támadó vörös hadsereg pedig az általa megszállt területeken saját használatára nyomtatott elfogadási kötelezettséggel bíró papírpénzeket, amelyek – mivel sem a magyar állam, sem a jegybank nem volt kiadásukért felelős – voltaképpen szükségpénznek voltak tekinthetők. Mivel viszont a megszállási területeken ezeknek a pénzeknek elfogadását nem lehetett visszautasítani, beváltásukra a kormány garanciát vállalt. Az ilyen módon megteremtett pénzbőség nagyon gyorsan fokozta a valuta elértéktelenedését. A háború után az infláció meglódulásának egyrészt az árukereslet és kínálat egyre fokozódó aránytalansága, másrészt az állam egyre fokozódó túlköltekezése volt a legfőbb oka. Az állam megnövekedett jóvátétel fizetési és újjáépítési kiadásainak mindössze 8%-át tudta az adóbevételek révén fedezni, semmilyen más lehetőség nem maradt, mint a bankóprés beindítása. És miközben a forgalomba egyre több és több papírpénz került, az árufedezet rohamosan csökkent, ami az árszínvonal szinte minden képzeletet felülmúló emelkedéséhez vezetett. A hiperinfláció bizonyos határ felett óriási visszalépést eredményez az árucserében – mivel a pénz értékében 1946 első felében már órákig (!) sem lehetett megbízni, ismét megjelent az árupénz illetve e cserekereskedelem. Természetesen a feketepiacon aranyért vagy valutáért szinte bármit be lehetett szerezni – ezeknek azonban nem csak kereskedelme, hanem birtoklása is tilos volt ekkor. A pengő romlását komoly lépéssel csak egyszer, 1945 decemberében kísérelték meg megakadályozni. Az ekkor elrendelt egyszeri, 75%-os vagyondézsma szerint az akkor forgalomban lévő, még valamilyen értékkel bíró háromféle papírpénz (1000 pengő, 10 000 pengő, 100 000 pengő) egy-egy címletéből három darabért kellett vásárolni egy érvényesítő bélyeget, melyet egy negyedik példányra kellett ráragasztani, hogy az értékkel bíró forgalmi pénz maradjon. Ezzel az intézkedéssel tetemes mennyiségű (383 milliárd pengő) pénzt tudtak a forgalomból kivonni, de az árak emelkedését még két hétig sem sikerült megakadályozni. A pengőről ekkor már régen lemondtak, az egyetlen cél az új valuta bevezetéséig a teljes szétesés elkerülése volt. A valutastabilizáció legfontosabb előkészítő munkálatait 1946 elején 39
már meghatározták. Eszerint elkerülhetetlen volt az államháztartás egyensúlyának és a gazdasági egyensúlynak megteremtése, a jegybank elhurcolt aranykészletének visszaszerzése, az ár- és bérszínvonal szigorú szabályozása, és az új pénzegység bevezetése. Az új pénz elnevezése körül újra viták robbantak ki. Felmerült a tallér elnevezés, de ezt a dollárral való hasonló hangzása miatt elvetették. Ismét szóba került a máriás és a forint is, végül ez utóbbi mellett döntöttek. A forint pénzrendszert a 9000/1946 Me. sz. rendelet vezette be a pengő pénzrendszer helyébe. A forintvaluta pénzlábát 1946. július 27-én határozták meg, eszerint 1 forint 0,075 gramm aranyat tartalmazott, azaz 1 kg színarany 13210 forintot ért. Ez természetesen már csak elvi pénzláb volt – aranyból vert forint pénzérmék forgalomba helyezésével már egyáltalán nem számoltak. A forintvaluta és a pengővaluta között nem terveztek rekurrens csatlakozást, azaz a régi pénzt értéktelensége miatt nem kívánták valós forintértékkel felruházni. Így csak egy elvi viszonyszámot határoztak meg: eszerint 1 forint = 4x1029 pengőt ért, miközben az összes forgalomban lévő pengő összesített névértéke mindössze 1/100-ad fillért tett ki. A forint bevezetése és a stabilizáció alapvetően sikeres volt. A kormány az első hónapokban tudatosan pénzszűkét teremtett, azaz szigorúan korlátozta a forgalomba kerülő pénz mennyiségét. 1946. augusztus végén 356 millió forint volt forgalomban, de a bankjegyforgalom az év végére sem érte el az egymilliárd forintot. Ezek az intézkedések bizalmat adtak a forintnak, ami miatt az addig elraktározott árukészletek is forgalomba kerültek. Sikerült a forint értékállóságát biztosítani. Az új pénz bevezetését megelőzte az új forintárak gondos kialakítása – kötött gazdálkodás lévén az árak önkényes, központi meghatározásának nemigen volt akadálya. Az új, irányított ár- és bérszínvonal figyelmet fordított arra, hogy az olyan termékek esetén, amelyet a nem kielégítő termelési volumen miatt nem tudtak a várható igényekhez mérten kínálni, aránytalanul magas árat kapjanak. Ennek kompenzálásaként, a szolgáltatások és a lakbérek az 1938-as értékekhez képest lényegesen alacsonyabbak lettek – ezzel pl. egy korábbi vállalkozói tevékenységet, a bérház üzemeltetést szinte lehetetlen helyzetbe hozták. Mesterségesen tágra nyitották viszont az agrárollót – az ipari termékek hiánya miatt a stabilizációt csak a mezőgazdasági dolgozók szinte teljes kizsákmányolásával lehetett végrehajtani. A személyes érdekeltséget teremtő földosztás nélkül ez aligha lehetett volna így.
A gazdasági rendszer átalakítása 1946-1950
40
Az ország német megszállását 1945-ben szovjet megszállás váltotta fel. A világpolitikai helyzet miatt hamarosan egyértelművé vált, hogy a megszállás nem időleges, hanem tartós lesz – és a korábbi, részben titkos megegyezések az érdekszférákról és a befolyási övezetekről is meghatározták Magyarország elkövetkező évtizedeit. A szovjet befolyás és érdekérvényesítés a gazdaság helyzetére is erős befolyással volt. A szovjet gazdasági modell a magántulajdont gyakorlatilag teljesen elvetette, csak közösségi tulajdont ismert – az 1945 és 1949 közötti időszakban fokozatosan megtörtént az intézményrendszer ennek megfelelő átalakítása. A közösségi tulajdon létrehozásának fő eszköze az államosítás volt. Az Ideiglenes Kormány elképzelési között is szerepelt államosítás, azonban az ekkor Európa nyugati részein is lezajlotthoz képest nem nagyobb mértékben. Csak a nagybankok és kartellek állami ellenőrzését, valamint a stratégiailag fontos, közérdeket kiszolgáló vállalatok – villanytelepek, bányák, kőolajkutak – államosítását vették tervbe. Az első államosítások előtt az állami szektorban a foglalkoztatottak 10%-a dolgozott.15 1945. december 18-án állami kezelésbe vették a szénbányákat, majd hamarosan a villamoserőművek nagy részét és a távvezetékeket. 1946-ra már érződött a politikai változások előszele, ennek megfelelően olyan pénzügyi intézkedéssorozat történt, amely szabályosan csődbe juttatta a legnagyobb vállalatokat, melyek államosítása így szinte csak formasággá szelídült. Ennek megfelelően a kormány 1946. december 1-ével a döntően jóvátételre termelő Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű Rt.-t, a Ganz gyárat és a Weiss Manfréd Acél- és Fémművek Rt.-t – valamint a tőkeérdekeltségükbe tartozó vállalatokat – állami kezelésbe vette. Az állami tulajdonba kerülő cégek irányítására – átvételükkel egyidőben – hozták létre az iparügyi miniszter felügyelete alatt álló Nehézipari Központot (NIK). 1947-ben került sor a Magyar Nemzeti Bank és a tíz legnagyobb kereskedelmi bank államosítására, majd a bauxit- és alumíniumipar állami kezelésbe vételére is.
A tervgazdálkodási rendszer bevezetése, az első ötéves terv eredményei és ellentmondásai Az államosítási előzmények alatt született meg a hároméves terv, az első magyar tervciklus koncepciója. A terv fő célja az 1938-as év termelésének elérése, az újjáépítés befejezése volt – de egyben közvetlenül előkészítette a sztálini gazdaságpolitikai fordulat végleges bevezetését. A hároméves gazdasági terv (1947. évi XVII. tv.) négy főbb előirányzata szerint a belföldi
15
Főleg a MÁV, a Posta, a védelmi szervek és a közigazgatás dolgozói.
41
fogyasztásnak és a gyáripari termelésnek meg kellett haladnia, a mezőgazdasági termelésnek meg kellett közelítenie az utolsó békeév szintjét. A tervet 2 év és öt hónap alatt, 1949 végére befejezettnek nyilvánították. A gyáripar túlteljesítette a tervet, a mezőgazdaság némileg elmaradt a várttól. Ez utóbbi a termésátlagok alacsonyabb szintjének voltak köszönhetők – de ez a földosztási előzmény ismeretében, amikor is rengeteg életképtelen törpebirtokot hoztak létre, talán érthetővé válik. A sztálinista gazdaságpolitikai fordulat 1947-48-ban következett be. Fő mozgatója az egyre erősebb elhidegülés volt a nyugati és a keleti tömb között – az ellentétek egyre komolyabb diplomáciai problémákat szültek, a korszakban már egy újabb katonai konfliktus kitörése sem volt kizárva. A fentieket is figyelembe véve elhatározták a magántulajdon totális felszámolását és ezzel együtt a gazdaság egészére vonatkozó direkt irányítás bevezetését. 1948. március 25-én – teljes titoktartás melletti előkészítés után – rendeletileg államosították a 100 munkásnál több munkavállalót foglalkoztató gyárakat. Ez 594 vállalatot érintett, összesen 160 ezer munkavállalóval. Majd 1949 decemberében a 10 munkásnál több munkavállalót foglalkoztató üzemeket is államosították – ezzel lényegében eltűnt a magánszektor. A folyamat 1952-ben fejeződött be, amikor a bérházak államosítására is sor került. A hároméves terv csak az első volt a tervgazdálkodási sorban. Az ország gazdálkodását a továbbiakban ötéves tervekben kívánták irányítani, az első ötéves terv – amelyben a fentieknek megfelelően feszített ipari, főleg nehézipari beruházások domináltak – első változata 1948 nyarán készült el. A terv végül 1950. január 1-én indult el, és 1954. december 31-ig terjedő időszakot foglalta magában. A terv – a lakosság életszínvonala szempontjából néhány valóban kedvező, illetve kedvezőnek hangzó célkitűzéstől eltekintve – alapvetően nehézipari beruházási profilú volt. A nehézipari (főként vaskohászat, acélfeldolgozás) jelleg dominanciája békeidőszakot nézve meglehetősen érthetetlen volt – az alapvetően igaz, hogy az ipari profil minden ország esetében nagyobb fejlettséget, és így nagyobb társadalmi jólétet ígér, mint az agrárprofil, azonban ekkor nyugaton már régen nem a nehézipar fejlesztése, hanem egyéb, modernebb iparágak (pl. autógyártás, műanyagipar, elektronika, stb.) élveztek előnyt. A nehézipari dominancia egy dologgal volt magyarázható – az újabb háborúra való készülődéssel. A keleti és nyugati világrend közötti éles ideológiai (és nagyhatalmi) ellentétek miatt a Szovjetunióban ekkor új gondolta a hivatalos politika, hogy a harmadik világháború elkerülhetetlen, és ennek kitörését 1954-55 körüli évekre becsülték. Így a keleti tömb összes országában a gazdaságot a háborúra való felkészülésre állították át – ez ad magyarázatot a nehézipar irreális fejlesztési ütemére. Az irrealitás nem 42
csupán a fejlesztés ütemében, hanem annak puszta tényében is megmutatkozott – Magyarország esetében ugyanis semmiféle természetes adottság, nyersanyagforrás nem indokolta az acélipar meghonosítását. A tervrendszer maga is sok ellentmondással volt átitatva. A központi irányítás kezdetben irracionális vállalati decentralizációval járt együtt – némi túlzással élve, egy bonyolultabb felépítésű gép összeállításánál szinte minden alkatrész előállításához önálló vállalatot szerveztek. A termelés mennyiségalapú volt, így sem a minőségre, sem az adott megtermelt jószág nemzetgazdasági hasznára (azaz valóban szükséges-e a megtermelt mennyiség) nem figyeltek, így viszont nagyobb munkaigényű darabok (melyek legyártása több időt vett igénybe) gyártásában a vállalatok nem voltak érdekeltek, így azokból hamarosan hiány lépett fel. A tervet gyakran módosították, alakították a valós feltételek és teljesítések alapján. 1953-ban érezhető politikai hangulatváltás történt. Sztálin halálával a Szovjetunió politikája megváltozott, és bár a kelet és a nyugat közötti mérgesnek nevezhető viszony nem oldódott, a háború elkerülhetetlenségével kapcsolatos nézetek alulmaradtak. Ennek megfelelően – valamint az egyre feszültebb belső hangulat miatt – a keleti tömb országai változtattak gazdaságpolitikájukon, és a fogyasztást, az életszínvonal javítását is beemelték a terv főbb pontjai közé. Ez viszont szükségszerűen több beruházás félbehagyását eredményezte – ez sok esetben hibás döntésnek bizonyult, egy lassabb tempójú folytatás szinte mindig kevesebb kárt okoz, mint a teljes leállítás – ezt láthattuk pl. a mai budapesti kettes metró esetében. Az első ötéves tervciklus valós eredményei közé több nagyipari beruházás tartozott, amelyek az akkori külgazdasági környezetben valós termelési tevékenységet végeztek. Hátránya a sok selejt – és így alapvetően pazarló jelleg – mellett a lakosság életszínvonalának drasztikus csökkenése volt, amelynek súlyos egyéb társadalmi következményei is voltak az ötvenes években.
43
Irodalomjegyzék
Pető Iván – Szakács Sándor: A hazai gazdaság négy évtizedének története
szerk. Honvári János: Magyarország gazdaságtörténete a honfoglalástól a 20. század közepéig (AULA kiadó Budapest, 1997)
Szerk. Bácskai Tamás: A Magyar Nemzeti Bank története I. (Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó 1993 ISBN 963 222 661 5/I)
Kaposi Zoltán: A 20. század gazdaságtörténete I.-II. (Dialóg Campus, 2004)
Rondo Cameron: A világgazdaság rövid története (Maecenas Könyvek Kft 1998)
Korányi G. Tamás - Szeles Nóra: Tőzsde születik 1864-1990 (BÉT, 2005)
Paul Kennedy: A nagyhatalmak tündöklése és bukása (Akadémiai Kiadó 1992)
Tomka Béla: A magyarországi pénzintézetek rövid története 1836-1947 (Aula 2000)
Kaposi Zoltán: Magyarország gazdaságtörténete 1700-2000
Rádóczy Gyula: A legújabb kori magyar pénzek 1892 - 1981 (Corvina Kiadó 1984)
Németh József: A technika és mérnökség magyarországi története (Műegyetem 1999)
44