DR. BADINY-JÓS FERENC AZ ISTENES HONFOGLALÓK

DR. BADINY-JÓS FERENC AZ ISTENES HONFOGLALÓK

Nagy Árpád Apánkról és Népéről nekünk azt tanították iskoláinkban és templomainkban, hogy „Istentelen pogányok” voltak. Annak ellenére, hogy az elmúlt ezer év alatt már igen lekopott róluk ez az elnevezés, az utóbbi évek alatt azonban megint csak kialakult egy szervezett irányzat, mely a „pogányságot” ismét rájuk akarja illeszteni azért, hogy az u.n. „nyugatbahelyezés”-sel járó magyarirtást indokolják. Ilyen „kárhozatra és pusztulásra szánt pogány népség”-ről, (mint ahogyan 1945-ben Páter Leibert, XII. Pius Pápa szószolója nevezte az árpádi magyarságot.)[1] Nem is érdemes történelmet írni és így természetes, hogy ez az Árpád-ellenes irányzat Szent István-tól indítja a magyarok történetét és mindent pogánynak és barbárnak nevez, ami előtte volt. A megdöbbentő csak az, hogy ez az Árpád-ellenes irányzat, mely a Hazánkban volt idegen uralmi rendszerek jogosságát is hirdeti és a római egyház vallási ideológiájában gyökerezik, a jelenlegi Magyarországi, marxista és szintén idegen uralmi rendszer alapkövét is szolgálja a nemzeti öntudat elhervasztásában. Sokan „szent istváni komplexumnak” nevezik ezt a törekvést, amely a feledés fátyolát akarja ráborítani arra a sok szenvedésre, amelyet a Magyar Népnek kellet elviselni az évszázadok idegen uralmi rendszerei alatt. Köztünk is vannak sokan, akik a volt uralkodó osztály tartozékaként, még ma sem értik meg – vagy éppenséggel nem akarják tudomásul venni – azt, hogy egy nemzet csak is úgy tud megmaradni, ha megőrzi és vallásos kegyelettel ápolja őseinek, elődeinek hagyatékát, vagyis a Nemzet szent Hagyományait. Ezek azt mondják, hogy „Szent Istvántól kezdve éppen elég hagyományunk van.” Ez igaz, de ha megvizsgáljuk ezeket „hagyományoknak” nevezett szokásokat, inkább törvényeket és rendeleteket, amely az idegen és 1945-ig német-római ma pedig szovjet-marxista befolyással Hazánkban a „magyar élet” szabályozói és megszabói voltak, akkor a mérlegnek abban a serpenyőjében, mely a Nemzeti Megmaradás értékeit tartalmazza, bizony nem sokat találunk. A másik serpenyőben – a Magyarság leigázása, a Magyarság sok szenvedése, az ezeréves egyházi, és idegen arisztokráciai feudál kapitalizmus, ma pedig az idegen „kiválasztottak” által létrehozott nincstelenség, a magyar szabadság küzdelmek kegyetlen megtorlása. Rákóczi, Kossuth és az 1956-os szabadságharcuk után a sok ártatlan elpusztítása. . . bizony nemcsak a földig, hanem a poklok kapujáig húzzák le a magyar élet mérlegének ezt az áldatlan serpenyőjét. Ebben a serpenyőben megtaláljuk aztán a magyar népnek azt a sok szenvedését, amit a római vallásra való „áttérítés” magával hozott. Mártírjainkat, Tonuzóbától kezdve Imre, Vászoly, Koppány és Gyula árpádházi hercegeink kegyetlen halálát, felnégyelését. Az Árpád-ház lassú, de biztos elsorvasztását. Királykisasszonyaink kolostorba tevését, vagy gyermekkorban való „összeházasítását”, miként azt Szent Erzsébet életében láthatjuk. Árpádházi királyainknak idegen feleségeit. A mohácsi vész, Dózsa tüzes trónját és a négyszázéves habsburgi kegyetlenségeket. De maga a római egyház is elismeri a magyarság szenvedését és mártíromságát, hiszen csaknem „negyven” azoknak az árpádházi mártíroknak és szenvedőknek a száma, akiket szentté, boldoggá, vagy üdvözültté avatott. Tudom, hogy itt valaki azt mondhatja nem csak mártírok szenvedők jutottak ehhez az „égi ékességű földi megkülönböztetéshez”, mert van Szent László királyunk és sokan Szent Istvánt is így dicsérik. Ezeknek azt mondom, hogy igen szerethette a Magyar Nép László királyát, akivel együtt kiűzték az idegeneket az országból. E szentté avatásnak sok körülménye, indoka nem e tanulmányba való. Csak az összehasonlítás kedvéért említem azt kérdezve, hogy miképpen lehetséges az, hogy a német-

római császárok közül egyetlen egy sem szerepel a saját egyházuk szentjeként . . . Hogyan lehetséges az, hogy a „művelt nyugat királyi házainak tagjai közül csak elvétve foglal helyet a „szenteknek egyességében” egy-egy, amikor „a barbár és műveletlen” magyarok Árpád királyi házából – mint említem – igen sok szentté és boldoggá avatott személlyel rendelkezik a római egyház. Idegen királyaink 1301 óta ültek a magyar trónon… tehát 618 évig. Ebből csaknem 400 év a Habsburgoké. Ezek közül sincs egyetlen egy sem, akit a római egyház alkalmasnak vélt volna az emberi erkölcsi magaslat elismerésére. Mondhatjuk talán azt, hogy – magyar szempontból nézve – ezek voltak az „elnyomók”, a kegyetlen erőszakkal uralkodók és az árpádházi királyaink egyetlen hagyatéka – a magyar nép -- volt a szenvedő. Tehát mindent, mindent megtalálunk a Magyar Élet mérlegének abban a serpenyőjében, mely a magyar sorsot a pokol kapujáig húzta le. Ha Honfoglaló Nagy Árpád dicsőségét akarom méltatni, egy összehasonlítást kell végeznem. Nem a személyeket, tehát nem Árpádot és I. Istvánt kell egymással szembe állítanom, hanem azt a Magyar Életet, amit uralkodásuk létrehozott. Tehát hangsúlyozom és leszögezem, hogy nekem semmi bajom nincs a „szentnek nevezett” I. István magyar királlyal, hanem, azzal a szervezett ideológiával állok szemben, mely Szent István felmagasztalásának az ürügyével, az idegenek által meghonosított és a magyarság érdekei ellen való uralmi rendszert kívánja szolgálni és dicsőíteni. Hogy ennek a szervezetten ideológiának legfőbb hirdetői a római katolikus egyház személyei közül kerülnek ki – arról nem tehetek. A Magyar Nép történelmi igazságát kívánom szolgálni, amikor összehasonlítom Nagy Árpád Apánk által végzett „magyar” honfoglalás és a Szentnek nevezett I. István királyunk alatt lebonyolított „idegen népek” honfoglalása alatti és az utána következett Magyar Életet. Aki más véleményen van, vagy az említett Szent Istvánt dicsőítő ürüggyel idegen érdekű uralom ideológiáját szolgálja, azt vetheti fel, hogy „miképpen lehet ezt az összehasonlítást elvégezni, hiszen Árpád Fejedelem idejéből alig rendelkezünk történelmi kútfőkkel.” Ezt az ellenvetést talán úgy kell helyesen megfogalmazni, hogy: „alig rendelkezünk ebből a korból ’magyar’ kútfőkkel.” Ez érthető így, hiszen az „idegenek honfoglalása”, I. István uralkodásával kezdődőleg, az egyháziak kötelességévé tette a magyarság értékeinek elpusztítását, éppen olyan módszer szerint, miképpen Dél Amerikában az inkák kultúr világát és Közép Amerikában a maya-azték műveltség csodáit. De mégis van elég történelmi bizonyítékunk ebben a valóban történelmi nyomozásban, amit el kell végeznünk. Ugyanis a szentnek nevezett I. István uralkodásával működésbe lépő „idegen honfoglalók” igen sok írást hagytak ránk, melyek tükrözik az Árpádi „magyar” honfoglalás „magyar életét”. Vegyük kézbe legelőször Szent István király dekrétumait, mely a Corpus Jurisban található. A II. Könyv 19-ik fejezete így szól: [2] „Hogy ezen ország népének a szolgák és szolgáló lányok minden zaklatásától és vádaskodásától nyugta és maradása legyen, a királyi tanács végzése teljességgel megtiltotta, hogy semmiféle vétek okáért valamely szolgaszemély vádlást és az ő ura vagy asszonya ellen ne tehessen.” (A tisztánlátás érdekében: Ez, és az ilyen értelmű dekrétumok, melyek meghatározzák a Szent Korona Tan törvényeit. Szerkesztői megjegyzés.) Milyen következtetést vonhatunk le ebből a törvényből a „magyar életre” vonatkozólag . ? Tudjuk azt, hogy az Árpádi honfoglalás magyar népe mind szabad volt és mindenki beletartozott egy nemzetségbe. Nem valószínű, hogy a Kárpát-medencébe való áttelepülésük nehéz de bámulatos haditechnikával lebonyolított útjára hoztak volna magukkal idegen szolgákat. Viszont ha a megtelepülés után voltak szolgáik, azok mind idegenek és

talán hadifoglyok voltak. Az árpádi magyarság tehát szabad volt és részt vett a közakarat létrehozásában. Az ismertetett szentistváni rendelet értelmezéséhez el kell olvasni a „Szent István Nagy Legendájának" 6. Fejezetét, amit mi – magyar fordításban – átveszünk Szabó Károly: „A magyar vezérek kora” Bp. 1878 c. könyv 428 oldaláról a következőképpen: „Koppány legyőzése után a hatalmába került foglyokat a térítésben buzgólkodó fejedelem a kereszténység fölvételére kényszerítette, akik pedig közülük ősi hitükhöz ragaszkodva meg keresztelkedni határozottan vonakodtak, s ilyenek bizonyosan nem kevés számban lehettek, azokat szabadságuktól megfosztva gyalázatos szolgaságra vetette.” (Ugyanezt lásd: Marci Chron. 26 old, Chron. Budense 49 old. és Thúróczi II. rész, 13 fej.) Az I. István királyunk alatt végbe ment „idegenek honfoglalása” után tehát megváltozott a magyar élet. Az idegenek lettek az urak, földbirtokosok és az árpádi, volt szabad magyarok lettek a szolgák. A szolgaság mellett azonban sokkal szomorúbb a bekövetkezett testvérharc. István kegyes ajándékokkal és birtokokkal látta el főleg a hazánkba betelepedett idegeneket, de a hozzá „megtért” magyarokat is. Így történt aztán, hogy a keleti-keresztény Ajtony sem akart római-keresztény lenni és egyik főembere – Csanád – átállt az új hitre és megölte urát, Ajtonyt. („Szeresd felebarátodat, mint ten magadat.” B.L.) István ezért Csanádnak adta Ajtony birtokait. És mennyi ilyen eset osztotta két táborba a hajdan erős magyart. . . De a dekrétumok arról is felvilágosítanak minket, hogy az ilyen „megalkuvó” és „szint változtató” magyarok is megelégülték az idegenek uralmát, mert vissza akartak térni a régi hitükhöz és segíteni akarták az elnyomott testvéreiket. Ezek ellen így intézkedik a „szentkirály” törvényeiben: „Ha találkozik valaki a tehetősbek közül hitetlen romlott szívű, hitszegett ember, keze vesztésével fizessen hitszegéséért. . .” (II. 15. Fej) És ettől kezdve jelennek meg a történelmünk színpadán a jobb kezétől megcsonkított magyar néppel, az elhajított jobb-kezek. A „szentkirály” rendelte el, hogy a hitszegőnek vágják le a jobb kezét. És ez a kegyetlen rendelet nemcsak a római kereszténység ószövetségi törvényeinek könyörtelenségét, hanem a bevezetett és a közakaratot megsemmisítő, új uralmi – talán mondhatjuk úgy – hogy parancsuralmi rendszert is tükrözi. Hasonlítsuk össze tehát e korszak uralmi rendszereit is egymással. Kezdjük honfoglaló Nagy Árpád Apánk rendszerével, aki ezt apjától – Álmostól – kapta örökségbe. Ennek a rendszernek alapja a karizmatikus eredetben való hit. A magyari eredet gyökere a „Turul mondában” található. De a mai – mezopotámiai – kutatásokkal, azok eredménye szerint, az Emeséhez visszatérő Turul, mint nemzetségős, a káldeusok hitvilágában élő oroszlán fejű, hatalmas égi madárhoz vezeti vissza az eredetet. Miután pedig ez a NAP-MADÁR, mely az Újra Éledő „NAPFIÁT” emeli fel a magasságos égbe, a magyari eredetnek így az égből való származás misztériumát adományozza, és csakis ez lehet annak az oka, hogy mondavilágunk ÁLMOST és leszármazottait az „ÉGFIÁNAK” nevezi, aki – mint szakrális személy – isteni tulajdonságokkal rendelkezik és isteni kötelességek elvégzésére van hivatva. Így az Álmos által újra elindított és ÁRPÁD Vérszerződésével alkotmányos jogrendé emelt és elismert, magyar uralmi rendszer fejedelmét az „Ég küldöttének” hitte, aki tulajdonképpen csak az EGY ISTEN, a Magyarok Istene vagy a Nap Isten rendelkezéseit foganatosítja a földön, és Isten Igazságával uralkodik a népe felett. A nyugatiak uralmi rendszere annak az államnak jegyeit hordozta magán, amelyikben a nyugati kereszténység megszületett, vagyis a római birodalomét. Ezt a római jogrendet azonban már régen átszőtte a germán-frank birodalom érdekében kialakított új jogrend, amelyben a német-római császár nem az „ÉG FIA”, hanem – miként Dümmerth írja:[3] „Európa (római) keresztény uralkodója a római császárságot felújító Nagy Károly. . .

megtalálta a módját, hogy magát – a keresztény vallás szertartásainak a felhasználásával – csaknem ’isteni’ tekintélyre emelje.” Miután a római birodalom másik utódja a bizánci császár volt, nézzük tovább Dümmerth írását, hogy miképpen vélekedik ő erről. Idézem Dümmerthet: „ . . . Ott állott továbbra is, ráadásul a folytonosság megszakítása nélkül Bizánc császársága, ahol ugyancsak, minden kereszténység ellenére az „istencsászárság” eszméje uralkodott a gyakorlatban.” Itt tehát a császár egyenlő rangú volt az Istennel. Annak érdekében, hogy e történelmi nyomozásunk teljes legyen, javaslom, hogy vizsgáljuk meg „királyeszme” tekintetében is az említett hatalmakat. Az Árpád-dinasztia királyeszméjében (I. Istvánig) a királyeszmét hivatástudatnak nevezhetjük, ahol az „Ég-Fia”, a magyarok uralkodója, szakrális mivoltánál fogva egyben „papkirály” is. Az „ÉGIKIRÁLY”, az Igazságos Isten földi helytartója és a közakarat végrehajtója. A nyugat-római „királyeszme” szerint a német-római császár tekintélye „isteni” és egy hierarchikus tagozódású államszervezet által érvényesíti korlátlan hatalmának akaratát. Tehát nem a közakarat a döntő, hanem a mindenkori császár személyes elhatározása szerinti parancsuralom szabja meg az alattvalók életlehetőségét. Kelet-római császárságban, vagyis Bizáncban, az „istencsászár” uralkodik és a császári „istenesítés” jeligéje mellett egy erkölcstelen és korrupt uralmi rendszertől igyekszik függetleníteni magát egy „keletinek” nevezett kereszténység, mely a vallás-szellemi síkon éppen úgy ellenlábasa a római típusú kereszténységnek, miképpen a római császárságok is a békétlenség támogatói. Az „uralmi rendszerek” és a „királyeszmék” vizsgálata igen érdekes történelmi valóságokat tár fel, melyeket érdemes igen jól megjegyezni és az Árpádkor történetének vizsgálatánál szem előtt tartani. Jó lesz, ha külön csoportokba osztva sorolom fel ezeket: 1. Csakis ez a mély hagyományokon alapuló magyari királyeszme következménye lehetett az állandó magyar egység, hogy a közakarat határozatával az egész nemzet – a hivatás tudat szerint – hadra kelt és pl. a pozsonyi csatában legyőzte Európa egyesült hadseregét. (Itt szemrehányólag kell megemlítenem Komjáthy urat, aki „1000 Years of the Hungarian Art of War” című angol nyelvű könyvében elfelejtette – vagy tudatosan kihagyta – ennek a bámulatos hadi technikának az ismertetését.) 2. A keleti kereszténységet jól ismerő és Jézushitű magyarság tulajdonképpen e csatában ismerkedett meg a nyugat-római kereszténység hierarchikus szervezetével akkor, amidőn érsekek, püspökök, kanonokok által vezérelt fegyveres erők ellen kellett küzdeniök. Ez a történelmi tény a nyugat-római egyház azon érdekes szervezetét mutatja, mely szerint a főpapjai nemcsak templomokkal és kolostorokkal rendelkeztek, hanem gyilkoló fegyverekkel felszerelt, erős hadsereggel is. De arra is utal, hogy ez az egyház a Kárpátmedencét ősi jusson elfoglaló magyarsággal szemben, egyáltalában nem kívánta az általa tanított és prédikált „Krisztusi szeretetet” gyakorolni. Minden bizonnyal nagy meglepetést keltett a győztes magyaroknál a nyugati püspökök és egyházi személyek olyan holtteste, amikor karddal kezükben maradtak ott a csatatéren. Ugyanis a keleti kereszténység papjainál ennek pontosan az ellenkezőjét észleli a történelemkutatás. De a nyugat-római egyház ezen felfogását a magyarok kiirtására történő kardot rántásának indokolását megtaláljuk Szent István Király Kis Legendájában, és a többi legendákban, melyek – mint a nyugat-római egyház irodalmi termékei – a mai marxista, hivatalosított történelem szemléletben is és azoknál az emigránsoknál is, akik Szent István dicsőítésének ürügye alatt – tulajdonképpen – az idegen uralmi rendszert szolgálják, hiteles történelmi kútfőként vannak ismerve. Így írnak a „Kis Legendában”:[4] „ . . . Midőn a magyaroknak barbár nemzete a hitetlenségben már régóta tévelygett, s a

pogányok szokása szerint hiú és szentségtörő babonákat követett, úgy tetszett az Üdvözítő irgalmának, hogy bűneiknek véget vessen, s ha az ördögi csalatás eloszlik, e nemzetnek legalább a maradéka üdvözöljön. . .” Amikor ahhoz a fejezethez érek, amelyben az „Istenes Honfoglalók”-ra vonatkozó bizonyítékaimat felsorolom – majd emlékezünk megint erről és majd akkor látni fogjuk, hogy micsoda elvakult, gyűlölettel teli szellemű lehetett ennek a KIS Legendának a szerzője akkor, midőn a magyarok Istenes, nemes és nagy műveltségű, saját írással rendelkező nemzetét egyszerűen „barbár, pogánynak” nevezte. Persze ebben nagy része van a magyarság azon hagyományának, mely hitvilágát és származását Atillához csatolta. (A római egyház sohasem tudta megbocsátani Atillának azt, hogy Rómát nem rombolta le, hanem, amikor a római pápa könyörgött hozzá, lovát visszafordította a Tisza felé. Viszont Alarichnak és a gót vezéreknek sohasem rójják fel bűnként azt, hogy háromszor leromboltak a „szent várost”. Érdekesen ír erről az Atillához való kapcsolódásunkról Dümmerth így: [5] „A magyarság, akár igazi, akár téves hagyomány kötötte össze Atillával . . . a X. század első felében, maga teremtett magának katonai erejével olyan tekintélyt, mely még a túlerőben lévő német szomszédság lépéseit is meggondolásra késztette.” Természetesen Dümmerth nem mer írni ma a pozsonyi csatáról, ahol Árpád megsemmisítette az egyesült európai német és frank „túlerőt”, de csak erre vonatkozhat hivatkozása, mert a németek a szentnek nevezett I. István királyunk előtt uralkodó magyar, Árpádházi fejedelmek idején egyetlen egyszer sem, mernek Magyarország ellen támadni. I., II., és III. Ottó német-római császárok kénytelenek belenyugodni, hogy a Magyar Birodalom határai sérthetetlenek és közben eltelt száz esztendő, minden német támadás nélkül. A magyarság egysége oly erőt adott a karizmatikus Árpádházi uralkodók alatt, hogy a Magyar Nemzet javakban és létszámban és lelkiségben is gyarapodott. Tudom, hogy vannak sokan, akik ezt nem akarják elismerni, de ezeknek feleljen megint Dümmerth, aki a pozsonyi csata dicsőségének nem említése mellett, az augsburgi „vereségnek” mondott német mészárlással, a fegyvertelen katonák legyilkolásával kapcsolatban így ír: „Történelem írásunknak szintén a Habsburg monarchia korszakából maradt csökevénye az, hogy ma is szinte versenyzünk a külföldi történetírással a 955 évi augsburgi veresség szörnyűségének lefestésében. Pedig, ha a forrásokat figyeljük, azt látjuk, hogy . . . ez a veresség nem volt „megsemmisítő” a magyarokra, amint ezt néha olvassuk (pl. Komjáthy könyvében beszúrás tőlem) és még csak a kedvüket sem vette el a további hadakozástól.[6] A felsorolt történelmi adatokat példaként említettem, arra vonatkozólag, hogy az Árpadi magyar honfoglalás a MAGYAR EGYSÉG megteremtője volt az árpádi „királyeszme”alapján, a Vérszerződés Alkotmányának betartásával Magyarország jólétben és háborítatlanul gyarapodott és fejlődött mindaddig, míg I. István meg nem nyitotta az ország kapuját a nyugat-római egyház és a kóbor német lovagok előtt és létre nem hozta az „idegenek honfoglalását” a Magyar Birodalomban. Ezzel az „idegen honfoglalással” egy új „királyeszme” keletkezett Magyarországon és ennek első képviselője I. István királyunk volt. Ennek az új „királyeszmének” kialakításában nagy szerepe volt az „emberöléstől sem visszariadó” Adelhaidnek, István mostohaanyának. Nem tudjuk István apját – Geyzát – okolni a történtekért, mert a nyugati kútfők úgy írják, hogy Adelhaid a „férje felett is uralkodik”.[7] A serdülő korban lévő VAJK-ISTVÁNNAK, akkor, amidőn felvette a judai-alapú római kereszténységet és az ószövetségben előírt zsidó, királyi ritus szerint lett a magyarok királyává olajjal „felkenve”, mint ahogyan azt nagyszerűen leírja Dümmerth említett könyvének: „A király avatás és szimbolikája” c. fejezetében[8] -- meg kellett tagadnia a Turul Eredet -mondai származását és meg kellett tagadnia azt, hogy ősapja – Álmos – „az égfia” volt. Meg kellett tagadni a szakrális királyeszmét. Meg kellett tagadnia a magyar uralkodó „papkirályi” kötelességeit és

hivatás tudatát és át kellett adni népének Lelkét a római pápa akaratától függő idegen papságnak. Itt kezdődik a nagy magyar tragédia és ma – amikor a nemzet sírjánál állunk, amikor a „hontfoglalt” idegenek felosztották maguk között hazánk területének három negyedét. Ma, amikor ismét idegen uralkodó rendszer garázdálkodik a megmaradt magyar földön – kiegészíthetjük, megtoldhatjuk azon állításunkat, hogy az Árpádi- királyeszme a Magyar Egységet teremtette meg, -- egy másik következtetéssel. Mondhatjuk, hogy ez az új királyeszme, ami I. István királyunk által bekövetkezett idegen honfoglalással indult – volt a MAGYAR MEGNEMÉRTÉS és a Magyar Testvérharc létrehozója. Aki ellentmond ennek, azt arra kérem, hogy nézzen körül az emigrációban. Az Árpádi hagyomány ápolása Testvériséget hirdet és Magyar Egységet szeretne létrehozni. . . De szomorú az, hogy mi kevesen vagyunk a nagy világban Árpád Apánk és megtartó királyeszményének a dicsőítésére. Pl. Buenos Airesben mindent elkövettünk Pesti Atyával annak érdekében, hogy valamelyik egyesület Árpád Napot rendezzen. Süket fülekre találtunk. Ellenben a legnagyobb argentin lapban – igen sok költséggel – megjelentettek egy cikket a magyar történelemről és ebben a cikkíró a Szent István előtti magyarságot „félbarbár”-nak nevezte. Természetesen a Szent Istváni királyeszmét dicsőítették itt is. Kérek mindenkit arra, hogy meditáljunk itt együtt a magyar sors felett. Ismerjük el azt a rideg valóságot, hogy Nemzetünk és Hazánk az elpusztulás sírjának szélén áll és azt is állapítsuk meg, hogy ide Nemzetünket ez az idegeneket szolgáló „szentistváni királyeszme” vezette. Mert pontosan az történt ezer év alatt Nemzetünkkel, amit ez a Szent István az „INTELMEKBEN” leírt és megjövendölte a Nemzet sorsának azt a sírba vezető irányát, ami az ő általa bevezetett királyeszme gyakorlati eredménye. Így ír az INTELMEK 8. Fejezet 1. §-ban: [9] „Tudd meg, hogy legnagyobb dísze a királyságnak az előbbeni királyok nyomában járni és követni a tisztes Atyákat, mert ha valaki megutálja az ő eleinek végzésit . . . és Isten törvényére gondja nincsen, az elpusztul.” Pontosan ez történt a Magyar Nemzettel. Elhagyta őseinek szent hagyományait és I. Istvántól kezdve megtagadta az árpádi végzéseket, felrúgta a „vérszerződés” szent Alkotmányát és így gyökértelenné vált. Tehát elpusztul. Pedig milyen lelkesen énekeltük otthon a régi dalt így: „Árpád Apánk ne féltsd ősi Nemzeted. Nem vész el az, ha eddig el nem veszett. . . „ És most, mondhatjuk azt, hogy a Nemzet a sír szélén áll. Ide terelte az elmúlt ezer év alatti állandó idegen uralom. A gyászéneket ma otthon a történészeink fújják, akik versenyeznek azon, hogy a külföldnek is és a minden történelmi ismeret nélkül felnevelt otthoni ifjúságnak, minél gyalázatosabb formában mutassák be ős apáinkat. Hogy az ifjúság így megundorodjon a saját fajtájától és ne ismerje meg a nemes nemzeti öntudatot. De ezeknél az otthoni és nagyobb részt idegen származású történészeknél sokkal nagyobb sírások azok az emigrációban, tehát a szabad világban bőségben és jólétben élők, akik ugyanezt a nótát fújják. Ha csak magam maradok figyelmeztető kakuknak a Magyar Nagy Erdőben, akkor is halljátok a hangomat, mert: hívok minden magyart az ősök tiszteletében való lelki megújulásra, mert aki múltjának és őseinek szeretetében – Istennel – megújulni képes, az halhatatlan. Az ember is és a Nemzet is. Életemnek több mint a felét az őseink kutatásában, az igaz magyar eredet után való nyomozásban töltöttem el. A Turul és a Csodaszarvas eredetmondáink nyomán bebarangoltam e nyomozásban egész Közel Keletet is és ma már meg tudom határozni – írott bizonyítékok segítségével – az Árpádi hagyaték két kezdőpontját. Az egyik kiindulópont az I. Istváni uralkodó Árpádházi Fejedelmeinktől vezet a múltba visszafelé és ha a múltból akartok az Árpádok felé jönni, az idevezető út kárpát-medencei kezdőpontját is megtaláltam.

Kezdjük talán az Árpád Nemzetségen. Árpád ükunokájáról – Tormásról és Bulcsuról írja Biborban Született bizánci császár, aki az Árpád fiaknak a „bizánci császár vendég barátja „ méltóságot ajándékozta – azt, hogy az Árpád Fiak magukat a „szabir” nemzetségből valónak vallják. Innen visszafelé haladva megtaláljuk Szabiriát ott, ahol boldog emlékű Padányi Dentumagyáriát sejtette. Ma már tudjuk, hogy a mezopotámiai SU-BIR föld is hazájuk volt, hiszen a subar, subir, szabir azonosságot még Djakanow professzor is elismeri a „Szabirok története” c. könyvében. De azt a valóságot, hogy az ókori Kárpát-medencében is éltek szabirok, csak a tatárlaki tábla imaszövege fedte fel, amikor az alsó jobb negyedben írt jelek SA-PIR-ATYA olvasata tudósít minket erről a valóban meglepő újdonságról. És ez az Árpádokhoz vezető hagyomány ókori kiindulópontja, mely megmagyarázza azt az – eredetmondáinkban szereplő – csökönyös akaratot, mellyel a mondai hun és magyar népek mindig visszatérni igyekeztek a Kárpát-medencei őshazába. Ezzel megértitek azt az elhatározásomat, amelyik sugallatszerűen arra ösztönzött, hogy ezüst érembe veressem a tatárlaki táblácska mását azért, hogy azok akik az ősök tiszteletében – Istennel – megújulni képesek, emlékeztetőként hordják a nyakukban. Ez a 7,000 éves ima szövegű amulett emlékeztet minket arra is, hogy SZA-PIR annyit jelent: „Napfényarcú” „Fényarcú”, vagy „Napfia”, „Fényfia”. De azt is tudni kell ebben a szent hagyományban, hogy míg a Hajnal-pir Isten életet adó erejének földi megnyilatkozása, addig a SA-PIR ennek emberi mása, mely a lélek fényét tükrözi a megújhodott és szent hagyományaink tiszteletében élő ábrázatán. És most azt kérdezem: Lehet-e egy „fény-arcú”, egy „naparcú”, „Napfia” pogány. . .? Lehet-e Istentelen, Isten nélkül élő . . .? Sohasem, hisz tudja, hogy csak úgy lesz „fényarcú”, ha a lelkében lakozó Isten erő sugároztatja orcáját. Hát ilyenek voltak az Árpádi „Istenes Honfoglalók”. De mindenki azt kérdezheti, hogy: „Akkor miért hívták mégis őket pogánynak?” Én azt kérdezem vissza: „Kik hívták őket pogánynak?” Egyedül a római egyház ránk maradt írásaiban található meg ez a dicstelen jelző és azért, mert a római katolikus egyháznak 1962-ben megkezdődött II. Vatikáni Zsinat határozatáig minden másvallású pogány és eretnek volt. Csak ezzel a zsinati határozattal lettek a többi keresztény felekezetek is és az egyébb vallások követői „Istenhivőknek” elismerve. Miképpen azt mondja e zsinat 1962. December 7-én kelt jegyzőkönyvének „Libertas religiosa sub Luce Revelationis” c. fejezete.[10] I. István király korában tehát a „pogány” kifejezés alatt azt kellett érteni, hogy „NEM KATOLIKUS”. A II. Vatikáni Zsinat említett határozata alapján tehát arra kérem a római katolikus egyház papjait és a Szent Istvános magyarokat, hogy tegyenek eleget a római pápa parancsának. Ne hívják többé Nagy Árpád Apánkat és Népét pogánynak, hanem e – rájuk nem illetékes jelzőt cseréljék ki az 1962 óta érvényben lévő és – ismétlem – a II. Vatikáni Zsinat által elrendelt új meghatározással és mondjuk róluk azt, hogy NEM RÓMAI KATOLIKUS. Ez az igazság. Árpád Apánk és Népe nem volt pogány és nem volt római katolikus, hanem a keleti kereszténységhez tartoztak. Itt érkeztünk el nyomozásunk legfontosabb szakaszához. A római katolikus térítés utáni kútfőinkben is van ugyanis utalás, mely az Árpádi Nép keleti kereszténységét bizonyítja. Nyomozásunk első konkrét adata Szent László Dekrétumaiban található. Ugyanis ennek I. könyve a 3. Fejezetben, a következőket rendeli: „Az olyan papoknak pedig, akik első és törvényes házasságban élnek, minthogy a szeretet kötötte és a Szent Lélek bírta egybe őket, ideglen való engedelmet adunk, míg az apostoli szentatya adna tanácsot róluk nekünk.”[11] Ez a dekrétum tehát azt mutatja, hogy I. István halálától oly történelmi távlatban, mint ahogyan ma mi vagyunk a II. Világháború befejezte óta, Magyarországon még mindig vannak házas, tehát családdal rendelkező papok. Olyanok, akik, valamelyik keleti keresztény

felekezet szerint megházasodván, kénytelenek voltak felvenni a római kereszténységet. Mert, hogy nem önszántukból vettek fel egy másik és olyan felekezeti vallást, amely tiltja a papok házasságát, az egy részt házas mivoltuk miatt magától értetődik, másrészt az erőszakos térítést igazolja I. István után következő I. Endre királyunk parancsolata, melyet a következőképpen olvashatunk a Corpus Juris Hungarici-ben:[12] „Megparancsolta, hogy minden magyar avagy jövevény Magyarországon, ki a scythiai ősi pogány szokást el nem hagyja, Jézus Krisztus igaz vallásra nyomban vissza nem tér és nem hallgat a szent törvényre, amelyet dicsőséges István király adott vala, feje, és jószága vesztesével bűnhődjék.” Így természetesnek tartjuk azt, hogy I. István erőszakos térítése kényszerhelyzetben találta a Magyarországon már igen megszervezett keleti kereszténység papjait, akiket a római vallás térítő papsága – kánoni törvényük értelmében – csak eretnekként kezelt, mint pogányt és nem római katolikust. Ezek a papok tehát átkeresztelkedtek a római vallásra és így megmaradtak hivatásukban is és házasságukban is. Úgy látszik I. István is megtűrte házas mivoltukban őket, mert Szent László királyunk dekrétuma beszél még másodnős papokról is az I. könyv. 1. fejezetében így:[13] „Parancsoljuk, hogy a másodnős papok és diakónusok és akik özveggyel, vagy urahagyott asszonnyal keltek egybe, bocsássák el azt maguktól és bűnbánat után térjenek vissza az ő papságuk rendjébe. 1.§ Akik pedig a tiltott házasságtól elállani nem akarnának, azok a kánoni törvény szerint alacsonyabb rendre lépjenek alá. 2. Fejezet: Ha pedig valamely pap az ő szolgálólányát vette társul magához, feleség gyanánt, adjon túl rajta: mit ha nem akarna, adják el mégis, és az árát vigyék a püspöknek. 4. Fejezet: Ha pedig valamelyik püspök, vagy érsek, megvetvény a zsinat végzését, engedne annak, aki tiltott házasságát felbontani nem akarja, vagy javallaná az ő cselekedetét, avagy egyházat adna neki, vagy megengedné hogy papi rendje tisztéhez tartozó valami dologban eljárjon, ítélje meg a király és ítéljék meg a püspöktársai, amint jónak látják. 1.§ De ha a főesperes lenne elnéző püspök tudtán kívül, vagy a pap annak megegyezésével maradna meg az ő vétkes állapotjában, tegyen ítéletet a püspök szabad akaratja szerint.” Igen nagy probléma lehetett a nőtlenségi törvénnyel kötelezett római katolikus egyháznak ezeknek a keleti kereszténységről áttérített papoknak a helyzete. De nemcsak egy-két esetről van itt szó, mert – ha királyi rendeletek váltak szükségessé e probléma megoldása végett, akkor jogosan következtetünk arra, hogy nem csak keleti keresztény papok, hanem egy egész keleti egyház szervezet átvételéről, áttérítéséről és a nyugati papság által történő elfoglalásáról beszélhetünk. Ugyanis ha nem így lenne, pl. a pannonhalmi apátság alapító levele latin nyelvű lenne és nem görög, már pedig görögül van írva az és így ékesen bizonyítja azt a valóságot, hogy a bencések azt nem alapították hanem elfoglalták. Rendszeres történelmi és oknyomozó kutatás szükséges annak felderítésére, hogy az Árpádi magyarság melyik keleti keresztény felekezethez tartozott. Már nagyon régen le kellett volna folytatni ezt a történelmi nyomozást is, de az elmúlt 1000 éven át nem volt rá lehetőség, mert ha nem római katolikusok voltak – mint ahogyan nem voltak – a római egyház terminológiája szerint csak pogányok lehettek, mert nekik mindenki pogány és eretnek volt, aki nem a római hitet követte. Mint említettem – a II. Vatikáni Zsinat határozatával ez a régi terminológia megváltozott és így az Árpádi magyarság, ha valamelyik keleti kereszténységhez tartozott, úgy bele tartozik a zsinat azon határozati végzésébe, mely „Vallásszabadság az Isteni kinyilatkoztatás Fényében” [14] fejezet magába foglal. De ha történetesen nem tartoztak volna egyik keleti keresztény egyházhoz sem, hanem a bizánci történészek leírásának adunk igazat vallásukra

vonatkozólag, akkor is a Vatikáni Zsinat ugyanezen fejezete alapján a mai katolikusnak tiszteletben kell tartani ezt a vallásukat is, hiszen „egy Isten” imádóknak mondják őket, miképpen azt egyik neves történészünk[15] megállapította és forrásmunkáját is megnevezi. Így idézek egy 1878-ban megjelent magyar, történelmi munkából: „Őseink vallása az Egyisten imádásán alapult, kit az általa alkotott természet elemeiben a tűzben, vízben, levegőben és földben tiszteltek hitték a lélek halhatatlanságát és a jövendő örök életet.” Nem szabad tehát többé Árpád őseinket pogánynak nevezni semmiképpen sem, hiszen a hivatkozott Vatikáni Zsinat, 1965. Október 28-án kelt jegyzőkönyvének záradéka így mondja:[16] „Következésképpen az Egyház – mint a Krisztusi Lélektől idegen valóságot – helytelenít minden faji, színes, társadalmi helyzetre vagy vallásra vonatkozó megkülönböztetést és üldöztetést.” A zsinat jegyzőkönyve ezt a tilalmat, illetőleg helytelenítést Mózesig és Ábrahámig visszamenőleg érvényesíti.[17] Árpád Apánk és népe ezeknél sokkal közelebb van hozzánk az időben. Rájuk tehát jobban vonatkozik a vallásuk miatti mai diszkrimináció tilalma és elítélése. Minden esetre meg kell állapítanunk azt, hogy a II. Vatikáni Zsinat jegyzőkönyve éppen úgy és egyformán elítéli a mai és a múltra való emlékezéssel történő faji és vallási üldözéseket. Szeretettel és békés szóval kérjük tehát a Szent Istvánt dicsérőket, hogy dicséretük mellé ne tegyék oda Nagy Árpád Apánk becsmérlését azzal, hogy igaztalanul „pogánynak” nevezik őket. Szeretettel és békességgel kérjük őket is és minden magyart, hogy ismerjük el bizánci történészek állítását azt, hogy Egyisten imádók voltak az Árpádi magyarok és ennek az Egyistennek, a Magyarok Istenének dicséretével jöttek a Kárpát-medéncébe, mint Istenes Honfoglalók. Az Istenes Honfoglalók Vallása Az igaz magyar történelemnek és elgyalázott múltunk átértékelésének egyik legfontosabb szakaszát képezi az Istenes Honfoglalók vallásának a megálapítása. Ugyanis pontosan az árpádi nép Istenhitét akarta elfeledtetni az utókorral a német-római vallásra való áttérítés, hisz ha a nyugati hittérítők elismerték volna az Istenes Honfoglalók Istenes vallását, akkor ugyan mivel indokolták volna a Magyarság szellemi és fizikai pusztítását. . .? Egyedüli érvelésük tehát a „Megváltó akaratára való hivatkozásuk” volt, mely szerint nem ők, hanem maga Krisztus az, aki kiírtja a „pogányságot”. Így lettek őseink elpogányosítva és így lett a „magyar ősvallás” a német-római katolicizmus vallási felfogásában a zsidónak hirdetett Krisztus első számú közellenségének kijelentve és tanítva. Csupán ezt a felfogást használta ki a Habsburg császár az 1848-as szabadságharcunk vérbefojtása után arra, hogy nem csak ősi nyelvünk gyalázását törvényesítette, hanem a bevezetett cenzúrája az ősi magyar had és jogtörténeti tudományt is törültette főiskoláink anyagából. Azóta sem történt változtatás és mai történészeink finn-ugoros része vezet a magyar ősök gyalázásában. Itt az ideje tehát annak, hogy ne csak említsük, hanem ordítsuk e kortörténeti szemrehányást annak érdekében, hogy a hiteles történelmi kútfők által nyújtott Magyar Történelmi Igazságnak – a Nemzeti Társadalma számára való – hasznosítása végre megkezdődjék. Ennek a Magyar Történelmi Igazságnak pedig az első és legfontosabb fejezete a Honfoglaló Magyarság Isten Szemléletének – mai nyelven mondva – vallásának a felkutatása. Ugyanis a vallási felfogás szerint alakul ki a társadalom és a gondolkodás mód. Mondhatjuk úgy, hogy maga az ember a történelem azt mutatja, hogy a természet tiszteletével összekapcsolt u.n. „kozmológikus szemléletű” vallások egészséges gondolkodású pozitív és jóakaratú társadalmakat alakítottak ki, melyek sohasem akarták felfogásukat más

népekre, más társadalmakra ráerőszakolni. Ugyanis a Természet, a Világmindenség Egyetlen Alkotóját, Teremtőjét, Istenét, földünk összes teremtményei feletti Hatalmasnak hitték, Akit – éppen úgy, mint a mindenkire egyformán fénylő Napot – egy nép sem sajátíthatta ki magának, mert őt tisztelni, imádni, benne hinni és Hozzá esedezni minden népnek egyforma joga van. Teljesen ellenkező felfogásúak azonban a „politikai szemléletű” vallások. Ezek kegyetlenek és kegyetlenségük alapja az a hiedelem, hogy csak az az egyetlen helyes és Istenhez vezető út, amit ők követnek. Az Isten pedig csak is olyan, mint ahogyan az ő felfogásuk azt tanítja. Aki másképpen gondolkodik, másképpen hisz, azt az ő vallásuk Istene – már eleve – pusztításra ítélte és ezeknek megölése kiirtása – az ily politikai szemléletű vallás törvényei szerint, -- tulajdonképpen „Isten szolgálat”. Pontosan ez a kétféle és egymástól élesen különböző szemléletű vallások állnak egymással szemben I. István által bevezetett „áttérítésnél”. Az árpádi magyar ősvallás kozmológikus szemléletű – miként azt már említettük – Theophylactus Simocata megállapításában (lásd előbbi fejezet 15 kútfő alatt), mely szerint őseink „tisztelik az elemeket, de csak az Egyetlent imádják, aki az eget és a földet teremtette.” Ez a kozmológikus szemlélet viszont a csillagos égbolt kitűnő és pontos ismeretén alapszik, amely annak az érdekes tudománynak a szülője, amit ma Mitológiának mondunk. Azt is tudni kell itt, hogy a kozmológikus szemléletű vallások temploma maga a természet és ennek a hatalmas templomnak a boltozatát is a csillagos égbolt képezi. E hiedelem az „ÉG KÖNYVÉBŐL” olvassa ki az Egyisten akaratát és rendelkezéseit. A vallásgyakorlat menetét, tervét, kalendáriumát is a világmindenség rendszere adja. Így lesz összehangolva (szinkronizálva) a földi élet ritmusa a világrend törvényeivel. A judai gyökerű római katholicizmus ennek a hiedelemnek éppen az ellenkező képét tárja elénk. A Jehova-Isten, mint a világteremtője az Úr. Nem a természet megnyilatkozásában mutatkozik, hanem kiválasztott népével „beszél”. Parancsolatot ad a más népek és más hitűek legyilkolására (Józsué könyve 8. 1-2.) és az Isten maga is segít a másvallásúak kiirtásában, miként az Józsúé könyvének 10. Rész 6. Versében, a kánaáni honfoglalás esetében így van leírva: „Ekkor monda az Úr Józsuénak: Ne félj tőlük, mert holnap ilyenkorra mindnyájokat át döfötten vetem Izrael elé: lovaikat bénitsd meg, szekereiket pedig égesd meg tűzzel.” A Bibliában, mint e politikai szemléletű vallás törvényeinek szent könyvében, felhozott példák Isten rendelkezéseiként szerepelnek és e példák követésében ékes képet nyújtanak a római egyház inkvizíciói. Azt pedig, hogy az I. István által bevezetett „új hít” más vallást vagy hiedelmet nem ismert el és – az ördög munkájának nyilvánítva – annak követőit üldözte, pusztította, a megmaradottakat pedig a saját vallásának gyakorlatára kényszerítette, azt bizonyítják a Corpus Juris Hungarici „dekrétumai”. István király dekrétumának II. könyve pl. a 8 fejezetben így rendelkezik:[18] „A papok és az ispánok hagyják meg a falus bíráknak, hogy vasárnaponként az ő felszólításukra minden ember, nagyja-apraja, férfia és asszonya, mind a templomba menyen. . .” „Valaki pedig konokul hátramarad, azt csapják meg és kopasszák meg.” És ezek a dekrétumok ezer éven át voltak érvényben. Ezer év alatt pedig reformációk is történtek és sok történész kutatta az Istenes Hónfoglalóink vallását. Néhány adat, valóság fel is csillant a múlt ködéből de a 400 éves Habsburg szellemi terror gondoskodott arról, a teljesen tőle függő egyházi, feudál-kapitalista szervezettel, hogy a régi nyomok elvésszenek. A Magyar Ősvallás lényegének a felderítésében tehát egy valóban tervszerű nyomozást kell bevezetni, ahol a legkisebb adatot sem szabad elhagyni, vagy elhanyagolni. E sorok írója igen sokat töprengett azon, hogy valójában honnan is indítsuk el ezt a történelmi nyomozást? Az árpádi, rovásírásos hagyaték, a fapálcikákra rótt ősvallási írásokat tűzre hányta az új vallásra való áttérítés erőszaka. Krónikáink bizony – a római egyházhoz tartozó

hívők vagy papok által íratván – mást nem mondanak, mint azt, hogy az Árpádiak „pogányok” voltak. Innen kell tehát kiindulnunk. A „pogányságból”. Fel kell derítenünk, hogy mik voltak e „pogányság” összetevői részletei és elemei? Így talán eljutunk oly állapothoz ebben az adatgyűjtésben, hogy a kis kockák majd összetéve egy érdekes mozaikképet adnak. Egy érdekes könyvet adott ki a Kisfaludy Társaság 1861-ben.[19] Kállay Ferenc: „A Pogány Magyarok Vallása” című és 50 arannyal jutalmazott dolgozatát hozta nyilvánosságra. Ennek bevezető sorai így hangzanak: „Á pogány világot minden igazságtól megfosztani nagy méltánytalanság, mert a babonáknak is hitalapjuk van. A pogánynak nevezett népek szellemi élete nem volt merő üresség, nem lehet azt jelentéktelen babonás hazugsági életnek tekinteni . . .mert az Istenről való tudatnak mindig befolyása volt az életre, állományra, művészetre és tudományra.” Láthatjuk tehát azt, hogy micsoda fogalomzavar keletkezik akkor, ha pl. egy saját írással, saját mitológiával és nagyszerűen kiművelt csillagismerettel rendelkező népről állítják azt, hogy „pogány”. Mert azt kérdezem: lehet-e a szó valóságos értelme szerint oly népet „pogánynak” nevezni, melynek társadalma igen magas kultúr színvonalon él és istenhívő? Semmiképpen sem lehet. Különösen akkor nem, ha a római valláshoz tartozó és e vallás törvényeit szigorúan betartó papirendhez tartozó, u.n. „Névtelen” Krónika írónk így nyilatkozik Nagy Árpád, honfoglaló Fejedelmünkről: [20] „Árpád csak az Egy Istenhez könyörgött.” Ugyanezt a megállapítást a Túróczy Krónika is közli. Tehát a korabeli görög történészeken kívül, magyar kútfők is rendelkezésre állanak annak bizonyítására, hogy valóban Istenes Honfoglalóink vannak. De haladjunk tovább a megkezdett nyomazásunk fonalán. Elsősorban azt kell megállapítanunk, hogy miként a vérbefojtott 1848-as szabadságharcunk után a Habsburg szellemi terror édes anyanyelvünket besoroltatta az északi, primitív népek finn-ugorizmusába. Hasonlóképpen jártak el a „magyar” szellemi életet irányító idegenek, mint Szinnyey, (Färber), Hunfalvy (Hunsdorfer), Toldy (Schedel) és a csatlósaik a magyar ősvallással is. Egyszerűen oda csatolták a primitív és valóban pogány finn-ugor népek babonás hiedelmeihez és mindazt a primitívséget, műveltségi hiányt, babonás kultuszt és a tekergő sámánok szokásait egyszerűen ráakasztották Árpád Apánkra és népére. Nagyon érdekes megemlíteni az erre alkalmazott módszerüket. 1894-ben kezdődött Helsinkiben, amikor Krohn Gyula, a finn nép hagyományának lelkes kutatója kiadta „A Finnugor népek Pogány Istentisztelete” c. könyvét. Ebben a munkában azt írja a saját népéről: „A Finnországi finnek múltjának sötétségére svéd hódítás sem terített fényt több évszázad alatt.” A lappokról XVI. századbeli, a cseremiszekről XVIII, századbeli adatokat közöl. A votjákokról az 1878-tól észlelt szokásokat. A vogulok és osztjákokra vonatkozó legrégibb néprajzi tudósítást pedig egy 1715-ben készült orosz nyelvű kéziratban jelöli meg, megemlítve Regúly Antalt, aki a XIX. század első felében járt a voguloknál és szokásaikat, pogány babonáikat feljegyezte. Annak ellenére, hogy a szerző – Krohn Károly – a magyar ősvallásról sem említést nem tesz, sem összehasonlítást nem végez, a Magyar Tudományos Akadémia kiadásában és Bán Aladár fordításában, 1908-ban megjelent magyar nyelvű változat egyszerűen azonosítja a primitív finn-ugor népeknél a XVII. századtól feljegyzett és ebben az időben még gyakorolt hiedelmeket a legalább 800 évvel korábbi Honfoglalás népének ősvallásával. A fordítást igen egyéni és finn-ugoristához méltó módon végző Bán Aladár így toldja meg Krohn könyvét: „Néhány szó őseink Istentiszteletéről” c. fejezettel, aminek kezdő sorait érdemes meghallgatni, mert e sorokból kiviláglik a magyar ősvallást leértékelő módszer is és a szándék is. Így ír Bán Aladár.[21] „A magyarok ősvallásának emlékei, amelyek a krónikában és egyes árpádkori oklevelekben maradtak ránk, a maguk szegénységében is elég bizonyítékot nyújtanak arra nézve, hogy a Honfoglalók vallási szertartásai – fővonásaikban – azonosak voltak velük

egykor közösségben élő finn-ugor népekével. Rövid vázlatokban meg fogjuk mutatni azt, hogy a Krohn.-tól alkotott keretbe a mi ősvallási hagyományaink tökéletesen beleilleszthetők. Ezek a hagyományok arról is meggyőznek bennünket, hogy történelmi hitelességű adataink csupán a kultuszra vonatkozólag vannak: szorosabb értelemben vett mitológiánk azonban, mellyel honfoglaló őseink éppúgy rendelkeztek mint más pogány népek, a történeti kútfőkben alig akadunk nyomára. Ebből az idézetből ki kell emelni a következő szakaszt: „Történelmi hitelességű adataink csupán a kultuszra vonatkozólag vannak.” Nyomozzuk ki csak együtt ezeket a „történelmi hitelességű” és a kultusszal kapcsolatos adatokat, de ezekkel együtt gyűjtsük csak össze az ősvallás minden vonatkozásait. Soroljuk fel azokat, melyeket a finnugor származást támogatók és a Szent Istvántól történelmet indítók őseink kárára írnak, mint „pogány” szokásokat. Két csoportra oszthatjuk ezeket: I. „pogány” vallási szokások és II. „pogány” nemzeties szokások. Tárgyaljuk le mind ezeket s nézzük, hogy milyen eredményre vezetnek majd.

1. „POGÁNY” VALLÁSI SZOKÁSOK. 1. A szent helyek tisztelete: A legrégibb erre vonatkozó adat Szt. László dekrétumában található, ahol is az I. könyv. 22 fejezete a következőket rendeli: „Aki pogány módra kutak mellett áldoz, avagy fának, forrásnak és kőnek ajándékot ajánl, akárki legyen, egy ökörrel bűnhődjék érte. Láthatjuk, hogy első sorban a „vizek” tisztelete lehetett szokásban a pogánynak nevezett ősvallásban. Tehát a „víz” ma is „életvíz”, mert nélküle nincs élet és a forrás valóban a Természet szent helye, hiszen mi is áhítattal iszunk egy tiszta forrás vizéből. A vizek, források, folyók tisztelete igen régi hagyománya a KUSOK népének. Még a Bibliában is „négy” folyó övezi a Kusok Földjét.[22] A kusok népe földjét a „négy folyó országának” nevezi. Az Eufrátesz mellett fekvő, régi kaldeus városban – MARI –ban – i.e. 3000 körül festettek a királyi palota nagy termének a falára egy freskót, melyen a „négy folyó” látható, mint szent szimbólum. A „négy folyó” fogalmát fejezi ki az a „négy” vízszintes vonal is, mely egymás fölé helyezve a legrégibb képírás egyik alap-jele. A szumirnak nevezett képírásban „KI” hangzással ismeretes és jelentése: „föld, ország”. Véletlen lenne az, hogy ugyanez a „négy sáv” Árpád és Népének címere, akik így magukkal hozták ezt az ősi hiedelmet, mely szerint ők is a „négy folyó országának” fiai voltak. És az árpádi „négy sáv” semmiképpen sem jelenthette a Honfoglalás idején a Duna, Tisza, Dráva, Szávát, mert a címer már megvolt. Azt magukkal hozták és a kárpát-medencei „négy folyót” csak azután vették birtokba. De maga a BALATON-BALATU szavunk is a vizek tiszteletét hirdeti, hiszen jelentése: „életvíz”. . . A babilóni nyelvújítást átélt szabir őseink nyelvén. A római térítés tiltotta és tiltja ma is olyan kegyhelyek tiszteletét, ahol olyan víz van, amit ez az egyház nem vett tulajdonba. Ennél az egyháznál csak a pap által „megszentelt” és a templomban lévő víz az „életvíz”. Tehát a természetben található vizek tiszteletét tiltja. Pedig a római egyház mai kegyhelyeinek csaknem mind egyike a Szűzanya kegyelméből fakasztott forrás mellett van, mint pl. Lourdes, Fatima vagy Máriaremete. Tehát – ha árpádi őseink „pogányok” voltak, a források és vizek tisztelete miatt, akkor mi is azok vagyunk, hiszen hány ember várja csodálatos gyógyulását a megivott vagy fürdőnek használt lourdes-i „szentelt víz-től” . . .? Őseink „szentelt víznek” csak a Természet tiszta szüzességéből fakadó forrást tartották és azt tisztelték. Mi meg „életvíznek” hisszük azt amit egy papi köntösű ember a vízvezeték csapjából vesz és azt beviszi a templomba és ott talán egy imával „szentnek” jelenti ki. . .? A vizek tiszteletének kérdésénél talán a názáreti Jézus szavait is tekintetbe kell venni és feltételezni azt, hogy árpádi őseink megtanulhatták Jézus Igéjét keleten is és a római egyház nélkül is – hiszen majd látni fogjuk, hogy a keleti népeknél – Ázsiában – három Jézushitű egyház szervezetei működtek Árpádék idejében. Jézus azon szavaira gondoljunk itt, amit így mondott Nikodémusnak: „Ha valaki nem születik Víztől és Lélektől, nem mehet be az Isten Országába.” (János 3. 5.) És fogadjuk el végre azt, hogy árpádi őseink nem a Jordán vizétől születtek újra, hanem a „négy folyó” országának valamelyik „életvizétől”. A judai alapú római vallás talán azért is „pogányosította” őket, mert ők nem hittek a Jordán vízének gyógyító erejében. De fákat is tiszteltek őseink, és ez a hagyomány biztosan a „tudás fajának” emléke, ami a ma

szumirnak nevezett káldeusok Bibliájában – mint „Isten ajándéka” szerepel és a szűzanya – Innanna – kertjében nőtt hatalmasra. A régészet 1000 év alatt sok olyan leletet talált, amelyből ezek a „pogány” szokások nemcsak értelmezhetők, hanem az örökkévalósághoz való kapcsolatuk és Istent így is dicsérő régi hiedelmük ma is lelki táplálékként ajánlható a Természettől eltávolodott „modern és anyagias” szellemű, mai emberiségnek. A „szent helyek” (ligetek, források, fák és vízi helyek) tiszteletének vizsgálatánál azt is ki kell kutatni – és első sorban ez a fontos – hogy honnan eredhet ez a szokás. . .? Azt már tudjuk Eusebius írásából, hogy a PARTOS BIRODALOM Jézus hitű vallását annyira üldözték az orrgyilkossággal hatalomra jutott perzsa-szaszanidák, hogy 360 templomukat rombolták le. A nép azonban hű maradt hitéhez, törzsszövetségbe tömörülve küzdöttek az elnyomók ellen és a templom helyett „szenthelyeken” összegyűlve tartották meg istentiszteletüket. Ez a szokás igen kedves és kegyeletes emlékezéssé vált, mert a hitük szerinti Isten-Fia, a názáreti Jézus is „tó mellett”, a „hegyen”, a „getsemanei kertben” tanított és imádkozott. Hát csak utánozták Jézus Urunkat, amikor a „szenthelyeken” való istentiszteletüket felújították és aztán a hosszú vándorúton valóságos templomuk a tiszta és romlatlan „Természet” lett, melynek boltozata a „gyúlatlan gyulladó és oltatlan aluvó” ezernyi csillaggal teli csillagos ég volt. . . és ennél szebb, magasztosabb templomot ember építeni még nem tudott. A „szenthelyeken” való imádkozás hagyománya minket a názáreti Jézushoz vezet. 2. Lóáldozás: Igen fontos annak a megállapítása, hogy áldoztak-e valóban lovat árpádi őseink . . .? Ugyanis nincsen egyetlen magyar krónika sem, mely erről az „áldozati szertartásról” írna. Miután semmi konkrét és erre vonatkozó adatot az oknyomozó történelemszemlélet felmutatni nem tud, azt mondják: „Azokból az adatokból, melyet különböző utazók elbeszélései alapján az uráli és a szibériai lakosságról feljegyeztek, következtetni lehet elődeink szokásaira is.”[23] Ez bizony édes kevés bizonyíték arra, hogy magyar őseink „lovat áldoztak” volna, mert az adatok nem a magyarokra, hanem a szibériai népre vonatkoznak és nem a IX. és X. századokban, hanem a XVII. században történt szibériai szokásra vetnek fényt. Viszont, ha Ázsiába, a Hun Birodalom hajdani területére igyekezünk az adatgyűjtés végett, itt találunk adatokat a „fehér lóra” vonatkozólag éppen eleget. Ezek között figyelemre méltók a közismert Marco Polo-nak a tudósításai, mely szerint az ő idejében – tehát a XIII. században – az ázsiai népek és főleg a tatárok, igen nagyra becsülik a „fehér lovakat” és azok között is főleg a kancákat. Írja, hogy „Kublai Kán minden évben augusztus 28.-án hálaadó ünnepet tart. Ezen a napon fehér kanca tejjel „áldozik”. Azt előbb a földre önti az ősök tiszteletére, aztán maga is és nagyjai is sorban isznak a kehelyből. Az új év kezdetén fehérbe öltöznek, mert a fehér szín a „jóság jele” náluk és a kán ilyenkor, újévi ajándékképpen százezer fehér lovat is kap.”[24] Ez a XIII. századbeli tudósítás teljesen összhangban van a sokkal korábbi kínai krónikákkal, amelyek a hunok fehér lovú hadairól beszélnek. Ott is találunk „áldomást”, melyet a fehér kanca tejének ivásával végeztek. Hogy a magyaroknál is „áldomás” volt és nem „áldozat”, azt bizonyítja Anonymus krónikája, amint írja: „et in eodem loco more paganismo occiso equo pingvissimo magnum aldumas fecerunt.” (c. 46) (Ugyanazon a helyen, egy kövér ló levágása után nagy áldomást csináltak.) Ezt az „aldumas” szavunkat változtatták a misében Jézust is feláldozó német-római vallásúak áldozat-tá, mert náluk „áldomás” nem létezik. Érdekes példa erre az erőszakos „áldozni akarásra” az a folyamat, ahogyan a magyar „áld” szavunkkal kapcsolatos kijelentések lassan-lassan átalakulnak „áldozássá” a judai-keresztény felfogás szerint.

Ugyanis a magyar nyelv lélektana, minden félreértés nélkül, megérti az „áld” igénkkel kapcsolatos kifejezéseket. Pl.: Mondjuk: „Áldott jó ember:” . . . „Istentől jön az áldás” és így az „áldomás” szavunk kétségtelenül az a földi, vagy égi segítség köszönetének egy ünnepélyes formája. Árpád magyarjai ismerték az „áld” szavunkat és használtak is az „áldomás”-al együtt. Van forrásanyagunk annak bizonyítására, hogy ez a szó a magyar nyelvből ment át a szláv nyelvek használatába, miként azt Piringer – német nyelvész – állította már 1833-ban.[25] A debreceni grammatica az „áldoz” fogalom eredetére azt mondja, hogy tulajdonképpen a zsidóságtól eredő rituális állat-öléseket nevezte „állatoz” kifejezéssel és ebből az „állatozból” eredne a lerövidített „áldoz” szavunk. Lehetséges. Az az egy azonban biztos, hogy Árpád magyarjai – éppen úgy mint az avarok és hunok is – az „áldoz” szót nem ismerték, hanem csak az „áldomás”-t. De a „fény” vallásában nem is létezhet ilyen szó, mely bármit feláldozna az Istennek. Ha így lenne, akkor a káldeusok nyelve (amit én mindig csak paleo-magyar nyelnek mondok) ismerné pl. azt a kifejezést, ami a Napra vonatkozik ugyan, de a júdai-kereszténység felvétele után keletkezett így: „Leáldozott a nap.” (Értsd: lenyugszik, magát feláldozta.) A ma szumirnak nevezett nyelvben a felkelő nap neve: „PÍR” és a napkeltének csodálatos lefolyása: „PIR-KA-AN” . . . vagyis „ragyog az ég szája”. A lenyugvó napot viszont csak úgy nevezi ez a paleo-magyar nyelv: „SZIK” és így is mondja: „AL-SZIK”, mely kifejezésben az „AL” igei előrag (ma igekötőnek mondjuk) azonos a mai magyar „EL” igekötőnk értelmével. Tehát a nap, amikor lenyugodott – a régi hit szerint „el-szik”-kad de a mai nyelvünkben nyugodtan alkalmazhatjuk az 5000 év előtti fogalmat, így: AL-SZIK. A Napistent tisztelő őseink tehát nem áldoztak lovat, hanem a később szokásba jött népi „ökörsütés”-t ők „lósütéses” ünnepségek rendezésével helyettesítették és ilyenkor „áldomást” ittak. Olyan hatalmas lótenyésztésük volt a hunoknak is és a magyaroknak is, hogy szinte magától értetődik az, hogy a harcra nem való ló állagot közélelmezésre szánták. Valószínűleg a közélelmezésre szánt lóhús előállítását szakemberek végezték, akiket népünk „MÍZ”-eknek hívott. Egy komoly és felelősség teljes foglalkozás volt ez, mert a tisztaságot – mai nyelven mondva a „higéniát” – bizony nagy szakértelemmel kellett megőrizni és éppen ezért az állatölés bizonyos szabályokhoz volt kötve, mely szabályokat ma „rituális formának” mondjuk. A hunok is és az avar-magyarok is – hála Istennek – nagy lélekszámúak voltak, tehát sok „míz”-re volt szükség és ezek – éppen úgy, mint a mágusok – apáról fiúra szálló hagyományos kiképzésben részesültek. A Mágusok testületének neve: MAG-ÁR volt és a „míz”-ekké: MÍZ-ÁR, amiből ered a mai „míz-ár-us” . . . mészáros szavunk. E sorok írója igen lelkiismeretesen kutatta az ázsiai népek esetleges „ló áldozását” . . . vagyis azt a lehetőséget, hogy egy lovat az Istennek felajánlanak és rituálisan levágják. . . Azaz a héber szó magyar változatában: „Feláldozzák”. Az egyetlen hely, ahol lóáldozat van írva az a Rig Veda, ahol is a második Veda egy részének címe: Aswameda . . . azaz „lóáldozat”. Az ebben foglalt szertartások azonban semmiféle „ló-ölésről” nem beszélnek, hanem éppen az ölés ellenkezője – a szabadon engedés van benne elrendelve. Vagyis a lovat befogják. Karóhoz kötik, abból a vízből öntenek rá, amiből a szertartást végzők isznak és aztán a lovat szabadon engedik. Az ázsiai népek nagy része természet imádat alapján levő vallásokat gyakorolta és a csillagos égen meg van a „napszekere”. A „Fény Szüzének” is van szekere (a kis Göncöl) és mindegyik szekeret „lovak húzzák „. A hiedelem szerint tehát a ló nemcsak az embert, hanem az Istent és az égieket is szolgálja. Mint ilyen – az állatok között is a legnemesebb. Nem feltételezhető, hogy a legnemesebb állatot megölték volna, hiszen éppen azért bocsátják – „szertartással”, tehát Isten-tisztelet keretében szabadon, hogy az Isten választhasson a legjobb lovakból, a szabadon engedett ménekből az égi szekerekbe – táltosokat.

A fentiekben elősorolt „pogány szokások” – mint látjuk – semmiféle pogányságot nem rejtenek. Azoknak rossz akaratú félremagyarázása vagy félreismerése volt az oka a magyar ősvallás leértékelésének, majd üldözésének. Nemzeti szokásainkat is „pogány” szokásoknak minősítette a római vallás és inkvizíciós vádjaiba besorolta, tehát nemcsak a szokásokat tiltotta, hanem annak gyakorlóit és tisztelőit is üldözte. Ilyen nemzeti szokásaink voltak: 1. A pajzson való felemelése a vezérnek és a vezetőknek. 2. A Népgyűlés, ahol – a „Vérszerződés Alkotmánya” szerint – a közakarat győzött. 3. Háborúba szólító „véres kard” körül hordozása. 4. A földcsókolás, mely szerint a magyar megcsókolja az elfoglalt új földet is, de a hazája földjét is megcsókolja, ha elmegy onnan. (Itt zárójelben kell megjegyezni, hogy a jelenlegi II. János Pál Pápa is használja ezt a szimbólumot, mert minden új földet megcsókol, ahová térítő útján a lábát teszi – nyilván annak jeléül, hogy azt a földet meghódította a római vallás részére.) 5. Nemzeti szokásaink közé tartozik a magyar népi társadalom műveltsége is, melynek legfontosabb tényezőjeként a magyar rovásírást mondhatjuk. Ezt is irtották az „új honfoglaló idegenek”. A korabeli írások beszélnek Szent István egyik dekrétumáról, mely szerint „II. Szilveszter Pápa tanácsolása folytan” elrendeli a régi magyar „pogány” írás tilalmát és a fára rótt írásművek elpusztítását. Sokan vannak ma is a „Szent István dicsőítők” és ugyanakkor Árpádot felejtő mai honfitársaink között, akik kétségbe vonják ennek a dekrétumnak létezését. Vannak emigrációs lapszerkesztők is, akik élesen támadják azokat, akik erre egyáltalán hivatkozni mernek. Pedig az írásunk is be volt sorolva azon „pogány szokások” közé, amit I. István király és Szent László is megtiltott. Azt pedig, hogy valóban létezett I. István – rovásírást is tiltó dekrétuma bizonyítja I. Endre királyunknak a Corpus Jurisban levő edictuma, melyet már említettem, de hangsúlyozni kell ennél a királyi rendeletnél azt, hogy ez az I. Endre, vagy András királyunk (1046-1061) – annak ellenére, hogy a történészek általában mindig a „katholikus” jelzővel említik, összeegyeztethetőnek tartotta a „krisztusi szeretettel” – mint „katholikus” hogy a más vallást követőket fejvesztés ítéletével sújtotta. Hogy pedig ezek a királyi rendeletek léteztek ősi írásrendszerünk pusztítására, azt igazolja a valóság, mely szerint az epigráfusok megállapítják a magyar rovásírás rendszerének tökéletességét és ősiségét. Idegen szakemberek a hun írással azonosnak vélik, szkita írásnak is nevezik és ebből a tökéletes írásból nem maradt sem a hunok, sem az Árpádok korából írott emlék, mert az új honfoglalók, új vallása mindent tűzre vetett és halállal büntették azt, aki magyarul mert írni. De az árpádi műveltséget bizonyítják a temetőkben talált remek kincsek. László Gyula már megállapította, hogy a magyarok házakba települve falu és város közösségekben laktak és igazolta a régészet Anonymusnak azt az írását, amikor tudósit, hogy: „Árpád Csepel szigetén remek házakat építtetett.” („Dux Árpád conductis artificibus praecepit facere egregias domos ducales”. c. 44) Mind ezekből az világlik ki, hogy az „idegen új honfoglalók” magukhoz akarták ragadni a magyar tudáskincset is és a magyar műveltséget megtanulva, műveletlen, pogánynak hirdették Árpád Népét, hiszen miképpen igazolhatták volna jelenlétüket és uralkodásukat Magyarországon? Elsajátították a magyari tudást a népet állati sorba taszították és aztán fennhéjázva hirdették, hogy „nyugati műveltséget hozták” ők a nyugatiak, akik még a fehérneműt sem ismerték. Akik tudatlanságukban fel sem tudták fogni, meg sem bírták érteni pl. az élelem tartósításnak azt a formáját, amikor a magyar vitézek porszarúikból a húsporral ételt és a tejporral tápláló italt készítettek maguknak – jó 1000 évvel megelőzve a korunk háborúiban alkalmazott katonai élelmezés ezen jól bevált módszerét.

A római egyház papjai – Regino apáttól kezdve (908) szent beszédben hirdetik Árpádi őseink és hun-szkíta elejink „vadságát ás kegyetlenségét”, emberevőknek nevezve a honfoglaló magyarságot. Azonban ha valaki tüzetesen kutatja ennek a szándéknak okát, könnyen rájön arra, hogy a nyugati történetírók magukhoz akarják ragadni a magyarok műveltségét csak azért, hogy ezzel borítsák a feledés fátyolát a saját műveletlenségükre. Az igazságos kutató azonban hamar rájön arra, hogy míg a magyaroknál, az Árpádi honfoglalás korában alkotmánnyal rendelkezett társadalmi rendet és szigorú erkölcsöket talál, ugyanakkor a frankok és a németek jeleseinek erkölcstelen életéről és többnejűségéről, a feleségek kegyetlen botozásáról még a pápai rendeletek is beszélnek. Ugyanis ezekkel az erkölcstelen és istentelen „nyugati uraságokkal” még a római pápa sem tudott mást tenni, minthogy egyházi dekrétummal szabályozta annak a botnak a hosszúságát, amellyel a feleség verhető . . . A Krisztusi szeretetjegyében. Ugyanakkor Anonymus arról tudósít, hogy Árpád népénél szigorú egynejűséget találunk[26] és Bonfini úgy jellemzi a nyugattal háborúzó magyar katonát, hogy: „A magyar katonánál nagy mértékletességet és szűzi önmegtartoztatást találunk, mert a hűtlenségtől és a törvénytelen szeretettől irtóznak. Nagyobb része a házas és gyerekes lovasságnak gyakran három évig is távol katonáskodik házától, de soha házassági hitét meg nem töri.”[27] A házassági hűtlenséget is így a „művelt nyugattól” kaptuk örökségbe és a korrupció legjobb ápolói királyaink idegen feleségeinek udvarában voltak. Gondoljunk csak Bánk Bánra és Melindára. . . De ez csak egy eset, ami fenn maradt a történelemben, mert Mária Terézia udvarában csak a mende-monda beszél. Bonfini írása megdönti azokat a vádakat, amelyek a nyugati kolostorok apácainak sorsáról írnak és híresztelnek a magyar katona becstelenítése érdekében. . . És ha már itt vagyunk és a kalandozások korának nevezett hadjáratokkal is kapcsolatot kell vennünk, említsük meg néhai Fehér Mátyás Jenő történészünket, aki számos könyvében azt bizonyítja, hogy ezek a nyugati hadjáratok a nyugatiak által elrabolt avar kincsek visszaszerzése érdekében történtek. De a nyugati történész LUITPRAND közlését sem kerülhetjük el, aki azt írja, hogy [28] „A magyarokat a német birodalom kizsákmányolására XII. János Pápa buzdította.” Mivel a magyarok mindig megosztoztak a zsákmányon azzal a szövetségessel, aki segített nekik, valószínűnek tarthatjuk azt is, hogy ennek a pápai „buzdításnak” meg volt a busás jutalma is. Talán még sem voltak őseink olyan istentelen pogányok, ha a történelem – ezzel az adattal – pápai együttműködést is tanúsít részükre. De – kérdezem – hogyan magyarázható és hogyan értelmezhető egy istentelenség az Árpádi magyarság vallási tartalmában, amikor Szent Gellert fedezi fel ebben a magyar ősvallásban a Boldog Asszonyt és azt ajánlja I. István királynak, hogy Jézus anyát – Szűz Máriát – nevezzék ezentúl így – miként olvashatjuk az Érdy Kódexben (554 b. lapon, átvettük Dr. Bobula: A magyar ősvallás Istenasszonya c. munkájából.): „Az ő tanácsának intéséből akkoron kele fel, hogy az Zyz Máriát az Magyarországban bódog-asszonynak, avagy ez wylagnak nagy azzonanak hívnák, zent István kiral ez zeggen orszagot bódog azzon orzagaanak newezee.” („Az ő tanácsára Szűz Máriát Magyarországon Boldog Asszonynak avagy e világ Nagy Asszonyának hívják. Szent István király ezt a szegény országot Boldog Asszony országának nevezze.”) Ha Árpád és népe „hét” boldogasszonyt tisztel, akik között a Nagy Boldog Asszony az élet adója, az élet védője, a bőség, termékenység, aratás, növény, állat és ember szaporodásának, egészségének gondviselője, akkor pogányságról soha sem beszélhetünk, hanem csak ISTENES HONFOGLALÓKRÓL.

A „Szűzanya” tisztelete nemcsak perdöntő adat arra, hogy Nagy Árpád Apánk és Népe istenhívő volt, hanem azt is bizonyítja, hogy hitük beletartozott azon keleti keresztény vallások valamelyikébe, ahol ez a „Szűzanya-tisztelet” a vallás egyik lényeges tartalma volt. Nyomozásunk tehát lassan beszűkül, mert a döntő bizonyíték már a kezünkben van. Vizsgáljuk meg a „keleti kereszténységbe” tartozó vallásokat. Keressük meg azt a vallást keleten, amelyiknél megtaláljuk a Nagy Boldog Asszony és hét leányának tiszteletét. A kutatást ott kell kezdeni, amikor feltesszük azt a kérdést, hogy: Miért létezett nyugati- és keleti- kereszténység? Ez a kérdés már rögtön követeli a másikat is: Mi a különbség a nyugati és a keleti-kereszténység között? A különbség megállapításához szükséges megismerni mind a két egyház tanításának alaptételeit. Azokat, amelyekre a vallási hiedelem felépült. A nyugati-kereszténység: nem a názáreti Jézus, hanem Saul rabbi alapítása, akit ma a keresztény egyházak Pál apostolként tisztelnek. Doctrináit „theológia paulina” néven ismerjük, melynek alaki és lényegi részét az egyházi (scolasticus) filozófia dolgozta ki. Az alaki rész: Az izraeli vallási rítusnak Jézus feláldozásával való megújítása. A lényeg: Nem az ember, hanem Isten újul meg és egyszülött fiát áldozza fel az emberiség megmentésére. Jézus, mint Isten (Jehova) egyszülött fia, a várva-várt Messiás (héberül), Christos (görögül) és Megváltó, megszabadító (magyarul). A mai római katholikus egyház, éppen úgy, miként a belőle keletkezett „reformált” egyházak mindegyike azt hirdeti, hogy az ő egyházuk „Jézusi alapítás” vagyis „Jézus Egyháza”. Igen sok teológiai munka van forgalomba, melyek ezt cáfolják azzal az indokolással, hogy Saul-Pál sohasem látta Jézust, sohasem hallotta Jézust és fogalma sem volt Jézus tanításairól, hanem az ószövetségi Messiás-várás beteljesülését hirdette vele a Mózesi törvény szerint és az ószövetségi íz szerint. A keleti-kereszténység: Jézus tanítványát, Péter testvérét, András Apostolt tartja az egyház alapítójának és az alapítás Jézus rendelése szerint való. Tulajdonképpen akkor erősödik meg ortodox formájában, amikor Nagy Konstantin i.sz. 324-ben Bizáncba teszi székhelyét – Konstantinápolynak nevezve azt. Konstantin önmagát „püspöknek” nevezi és nem a birodalmát keresztényesíti egy szervezett evangelizálással, hanem állam vallássá teszi a kereszténységet. Alaki-részében: Nincs szó Messiásról sem, és az izraeli rítus folytatása ismeretlen. Lényege: Jézus személyének tartalma. Az i.sz. 325-ben tartott Niceai Zsinaton Eusebius de Caesaria olvassa fel a határozatot mely szerint: „A názáreti Jézus egyszülött fia, aki kezdettől fogva létezik és minden idők előtt teremtetett.” Ezzel a Niceai Zsinattal kapcsolatban igen fontos megjegyezni a következőket: 1. A római pápa -- Szilveszter – nem jelent meg a zsinaton, hanem oda két „megfigyelőt” küldött. 2. A zsinat eredeti protokolljairól hiányoznak azok a „hozzátoldások”, melyeket jóval későbben írtak rá a zsinati jegyzőkönyv másolatára, mint a. A szűztől való születés, b. Jézus keresztre feszítése Pontius Pilátus alatt, c. A Torah, vagyis a zsidó ó-szövetség kanonizációjának szövege. Tehát Nagy Konstantin idejében a bizánci-keleti ortodoxia nem ismerte el a páli teológia tanait és semmiféle zsidó gyökeret nem tanított és nem hirdetett. Kizárólag Jézus lényegén, lényegi tartalmán mutatkozik különbség, mert Konstantin – mint püspök – Jézusra vonatkozólag teljesen új és a Saul-Páli elgondolással nem egyező definíciót hirdet, mely szerint: „Jézus azonos az Atya-Istennel.” (Homo-usios)

Vele szemben Alexandria püspöke – ARIO – pedig azt tanítja, hogy „Jézus nem azonos Istennel, hanem csak hozzá hasonló.” (Homoi-usios) A sok vita iratból az állapítható meg, hogy ez a keleti kereszténység nem messianizmus, hanem az Isten Fiának – a Fény Fiának – határtalan tiszteletét iktatta tanaiba. A „fény”-ből való eredeztetést tanúsítja az is, hogy i.sz. 331-ben a kalendáriumába illeszti a NAPISTEN NAPJÁT – dia del Sol – az angol Sunday-t (amit a római térítés Magyarországon – igen helytelenül és a Nap Fiát feledő tendenciával „vásár-nap”-nak nevezett.) De Jézusnak – mint az ÖRÖK FÉNY FIÁNAK tiszteletét még jobban megerősíti a keleti ortodox egyház azon határozata, amikor a régi görög-római vallás ünnepét, a „legyőzhetetlen Napisten napját” december 25-ét, a názáreti Jézus születésnapjának törvényesíti i.sz. 358-ban. Valószínűleg a IV. század forduló évei körül kapja meg a bizánci ortodoxia a paulinizmusi hatást és erősbödik a messianizmushoz való közeledés. A júdaizálás folyamata ekkor indulhatott meg Bizáncban, mert az i.sz. 428-431 között működű Bizánci Patriárka – NESTOR – nem hajlandó a júdaizálást elismerni. Tiltakozik Jézusnak „áldozati báránnyá” történt változtatása ellen és reformációt hirdet, mely „nesztoriánizmus” név alatt ismert. Csakhamar messze Ázsiába kiterjed és a Zoróaster vallású perzsák is megengedik annak gyakorlatát. Ez nagyon fontos adat, mert a perzsák a júdaizált bizánci ortodoxia terjesztését nem tűrték, a nesztoriánizmus követőit pedig segítették. A nesztoriánizmusnak Perzsiába való elterjedése és ottani megerősödése nemcsak a perzsa uralom türelmének az eredménye, hanem annak bizonyítéka, hogy a Bizáncból induló nesztoriánizmus tulajdonképpen a régi mágus vallás Jézussal megújult formájának a manicheus vallásnak a bizánci kereszténységbe való beillesztése volt. Ugyanis a Pártos Birodalomból induló manicheus vallás központja ekkor már Közép-Ázsiában – főleg Samarkandban – volt. Ide pedig azért kellett átköltöznie, mert az egyik perzsa király, a Pártos Birodalom megszűnése és a perzsa uralom megszilárdulása után, Mani-t e vallás főpapját i.sz. 275-ben kivégezteti és 360 templomukat leromboltatja. Így a nép északra vándorol és – mint, „új-gur” hitűek e vallást terjesztik egészen Kínáig. Mikor a nesztoriánus papok megjelennek Perzsiában térítési szándékkal, itt a manicheus maradékok között igen jó talajra találnak, hiszen hittételeik ugyanazok. MANI vallása a Jézusi igehirdetésen alapuló tiszta hit, ahol a Szentháromságot a Fény-Atja (Napisten), a Fény-szüze (Boldog Asszony) és a Fény Fia (Jézus alkotják). Ebben a vallásban találjuk meg a Boldog Asszony és hét lányának tiszteletét, ami semmi más mint a káld-sumir ősvallás hagyatéka és ez a magyarázata annak, hogy a Jézussal megújult régi mágus vallás, amit majd jó 200 év után már „manicheus” vallásnak neveznek – azonnal befogadja Jézus anyát – Máriát – mint az ősi Szűzanya – (INANA – ISTAR – ASTARTE – ISIS) reinkarnációját, azaz az Isteni, női teremtő erő testet öltését. Így érthető meg Mani azon tanítása, amint Jézus Igéjét hirdeti és mondja: „Jézus barátja az én barátom is és Jézus ellensége az én ellenségem is.”[29] Fontos itt tudni, hogy a káld-sumir hagyományon alapuló manicheus vallás azt tanította Jézusról, hogy: „A názáreti Jézus Isten szellemvilágának küldötte, aki akkor veszi fel és akkor teszi le emberi formáját, amikor akarja.” Így az írott szövegek nyíltan ellene szólnak annak a saul-páli (paulinista) teológiai kijelentéseknek, melyek Jézus szenvedését és halálát dogmává változtatták. Mani úgy tanította, hogy: „Az Isteni-lény nem tud szenvedni és nem vesz részt a gonoszságban.” A forrás adatként használt manicheus írások Jézust a Fény-Atyafiának említik a Fény társaságában és így mondják: „Ők a Háromság, akik a Lelkünket életre hívták.”[30] Szűze

Ezeknek a Pártos Birodalomból eredő írásoknak az a mai érdekessége, hogy pontosan ugyanígy írnak Jézusról az 1954-ben NAG HAMADI –ban talált és 1977-ben publikált azon kéziratok, melyek Jézus Apostolainak Evangéliumait tartalmazzák. Igen ajánlom olvasásra e kopt nyelven írt szövegek fordítását, melyről legjobban tájékoztatnak a következő művek: 1. J.M. Robinson: Introduction in the Nag Hammadi Library. (NY. 1977.) 2. Elaine Pagels: The Gnostic Gospels. (Vantage Books. 1981 NY) Maniról még azt kell tudni, hogy édesanya a Nagy ÁRSAK királyi családból származott, tehát ereiben pártos királyi vér fojt. *

*

*

És most ugorjunk át az Árpádi honfoglalás korába. A i.sz. IX. században ezek a vallások még mind léteznek és – a nesztoriánizmus kivételével – mindegy 900 éves múlttal rendelkezik. (A nesztoriánizmus 500 éves már ebben az időben.) Mindegyik vallás hatalmas szervezettel rendelkezik és Perzsiától a Fekete és Káspi Tengerek mellékén, Közép Ázsiában egészen a kínai falig püspökségekkel, egyházi központokkal, templomokkal, kolostorokkal és iskolákkal, egyetemekkel és papneveldékkel rendelkezik. Moravcsik Gyula nagyszerűen kimutatja a különféle keresztény szervezeteket és központokat ezeken a területeken – már a Kr. u.-i III. századtól kezdve A Honfoglalás előtti Magyarság és a Kereszténység c. nagyszerű munkájában. (MTA kiadása Bp. 1938). Itt nem csak a hunok, szabírok, onogurok, (akiket ma László Gyula már magyaroknak nevez) újgúrok, alánok, szkíták és királyi szkíták keresztény püspökségeit képezi fel, hanem a régi kútfők szövegeit közli (görög írással is). Ezekből láthatjuk, hogy még a heftalitáknak nevezett fehér hunoknak is vannak püspökeik éppen úgy, mint a Meotiszi területnek is, de Kievben is van püspökség Álmos idejében. Egy bizánci teológiai dokumentum felsorolja a „nyugatra vonuló onogurok” püspökeinek nevét is. . . és ezekben bizony avarokat is és magyarokat is kell észlelnünk. Aki feltérképezi Moravcsik munkájából a bizánci ortodox kereszténységnek, a nesztoriánizmus kereszténységének és az uigur manicheus kereszténységnek püspöki székhelyeit, az bátran megkérdezheti azoktól, akik Nagy Árpád Apánkat és Népét ma is hitetlen pogányként emlegetik, hogy: Honnan tudtak a magyarok „pogányként jönni valamelyik ázsiai területről, amikor ott nincs egy talpalatnyi hely sem, melyet valamelyik keleti keresztény egyház evangélízációjába be nem szervezett volna . . .? Ahol viszont nincs kereszténység – ott a buddhizmus erős szervezete található, mely külsőleges szokásaiban is élesen megkülönbözteti tagjait a többi vallásokat követőktől. Ez is igen fontos adat a kutatásainkban. Eddig ugyanis úgy tanították nekünk hogy a Honfoglalók nem képeztek egységes etnikumot, hanem egyesek szerint „hét”, mások szerint „106” törzsből ötvöződtek egybe. Ezt másképpen úgy mondhatjuk, hogy nem volt azonos a szülőföldjük és a törzsek eredetileg más és más ázsiai területről származtak. Az onogur és kabar népelem ismert és a szabirt a vezető népnek tudjuk. A korabeli írások arról tanúskodnak, hogy a honfoglaló magyarok tiszteletben tartották mindenkinek a vallását és így feltehető, hogy a vezető szabir törzs vallása mellett meghagyták az avar honfoglalással keletkezett bizánciortodox, vagy nesztoriánus kárpát-medencei egyházi szervezeteket és templomokat, mint pl. a Fenékpusztait, melyet most ástak ki és az i. sz.-i IV. századból valónak ismertek fel a régészek. Dr. Erdély István a fenékpusztai ásatások vezetője „műemlékileg tartósította” ezt az ó-keresztény bazilika maradványt és megjegyzi, hogy „Azt még a korai középkorban is használták.” De tudjuk a Thúróczi Krónikából, hogy az u.n. „pogány” magyarok között olyanok is voltak, akiknek feje borotvált volt és a füleik mellett két zopf-ba fonták hajukat. Salamon

királyról írja Thúróczi, hogy Erdélyben a „nyírtfejűeket” megverte.[31] Hát bizony ez sem pogányság, hanem ez a fejborotválás az u.n. „buddhista tonsura”, mely buddhizmus egyik külső főkelléke. Tehát buddhisták is voltak a magyarok között. De, hogy az általános elfogadott „ősvallásunk” a „FÉNY” tiszteletén alapult azt bizonyítja a Nagy Boldog Asszony tisztelet, mert ez – úgy, mint ma is található – Nagy Boldog Asszony és hét leánya – az ősi káld-sumir vallásból származó manicheus hagyomány. Hogy Árpádnak és Népének hitvilága ehhez a „Fény” valláshoz tartozott, azt legjobban a törzsek létezése és a törzsszövetségben való tömörülés bizonyítja, mert az nem más, mint a manicheus Jézus-hit alaptételének a testvéri szeretetnek az államvallás útján való gyakorlata. Ugyanis a nemzeti-vallás így – a Jézusi Szeretet Törvény alapján – a tulajdonképpen politikai erejű törzsek nemzettestvéri szeretette által nemcsak közös és a megnyugvás harmóniájával végzett Isten-szolgálatot biztosit, hanem a nemzet feltétel nélküli szolgálatát – mindenütt és minden alkalommal – Isten rendelésének hiszi. És ez a nemzet vallás a Nemzet karizmatikus küldetését és hivatását tanítja. Ugyancsak tanítja a Nép karizmatikus eredetét is, hiszen ez az egyetlen ma, mely eredet mondáinkban fenn maradt: ismerve az ékiratok szövegeit, ma már mondhatjuk, hogy mind ez káldeus hagyatékunk, mely a Pártos Birodalom fénykorának idejében, Jézus Igéje által világosodott és tisztult meg. Ezek ismeretében bizony rádöbbenünk arra, hogy – a karizmatikus hiedelem szerint – az Égből származtatott Árpádi Magyar Nemzetnek mi óriási szellemi kincse volt ez a nemzetet védő, nemzetet megtartó nemzetvallás. Hiszen éppen ezért számolta fel a római-nyugati „térítés” ezt az istenes állam-vallási rendszert, mert a „pogánynak” nevezett hitbeliség pusztítása mellett tulajdonképpen a törzsszövetség felszámolásával irtották ki a magyar ősvallásban létező testvéri összetartozás és nemzetszolgálat magasztos eszményeit és ennek a hívőkben való érzését. Hogy ezer év alatt jó munkát végeztek – azt bizonyítjuk mi, a 2. Világháború emigránsai, akiknél nem az összetartozás és testvériség virágai nyílnak, hanem a széthúzás, a meg nem értés és sokaknál az idegen érdekek szolgálata helyettesíti be a magyar hitű TESTVÉRISÉG NEMES KÖTELESÉGEIT. Templomi sötétség takarja el az ősvallás fényét és az Isteni Fény vallásának ősiségét. Mikor döbbenünk végre rá arra, hogy nekünk feltámadást semmiféle politikai irányzat és semmiféle vallás templomi gyakorlata nem adhat, hanem csakis szent hagyományaink és ősiségünk vallásos kegyelettel való tisztelete támaszthatja fel és foghatja egybe az eddig széthúzásban vergődő Magyar Erőt. A keresztény (júdai-keresztény) vallások nemzetközisége sohasem fog Feltámadást hozni a Magyar Nemzetnek, mert ezek mind egyike nem a Magyart, hanem a zsidó népet tanítja „Isten kedves és kiválasztott Népének.” II. János Pál pápa járt Argentinában, és az argentin nemzet Szűzanyjának – a lujáni Szűznek – templomában azt mondta hogy, „Mi – keresztények – Istennek csak fogadott (adoptivó) gyermekei vagyunk.” Magyar Feltámadást tehát a templomi sötétségben nem találunk és a Magyarok Istenének segedelme csak úgy lesz velünk megint, ha beállunk a Fénybe. Csakis akkor, ha az Isten Orcájába a NAPBA néző magyarok igaz testvéri szeretettel és nem hamis, felekezeti ájtatossággal fogják meg egymás kezét. Hát mire várunk. . .? Álljunk becsületesen és Árpádi őseink erejében való hittel a Nap elé. Vessünk véget a civakodásnak és fogjanak össze azok, akiknek szemében is ragyog Honfoglaló őseink karizmatikus hite. Van Magyar Feltámadás és lesz Magyar Feltámadás, de csak akkor, ha előbb feltámasszuk Honfoglaló Nagy Árpád Apánk emlékét és az Igaz Magyar Hagyományok

erejével, újra Árpád lelkisége és szellemi hagyatékának dicsősége lesz a Magyarság vezető csillaga. Ezer éve mondogatják nekünk, hogy Szent István nyugatba helyezése útján maradtunk meg és ma látjuk, hogy miként pusztult a magyar az elmúlt ezer év alatt. És hova értünk . . .? Utolsó órájának ütését várja tétlenül a Magyarság. Én úgy látom, hogy Árpád feledése – a magyar halál. Ezeréves szolgaságunk utolsó, sovány bére. . . a „művelt nyugat” kegyelem döfése. Ébredjünk végre rá, hogy : . . . a közénk furakodott magyarul beszélő idegenek akarják velünk elfeledtetni Árpád dicsőségét és szent hagyatékát, mert ők nagyon jól tudják, hogy a Magyarság karizmájának ereje legyőzhetetlen egységbe tömöríti a Nemzetet. Ne várjunk hát tovább. Fordítsunk egyet a sorsunk kerekén és térjünk vissza Nagy Árpádhoz. Az ő emléke majd össze fog minket éppen úgy, miként ő egybe tartotta a magyar erőt, a magyar tudást és a magyar igazságot és legyőzte az ellene egyesül európai erőt. Árpáddal mi is diadalmaskodunk, mert a hagyományoknak vallásos kegyelettel való ápolása legyőzhetetlen erőt ad a népnek. A Szent Hagyományok feledése, sárba tiprása viszont annak a népnek . . önmaga felett kimondott halálos ítélete, amelyik hagyományaival ezt teszi, hiszen . . . akinek nincs gyökere – annak jövője sincs. Hát válasszatok Magyar Testvérek. A Feltámadás Fénye és a halál ítélete áll előtettek. Amit megragadtok és magatokévá tesztek – az lesz a Tiétek. Én könyörgök a Magyarok Istenéhez azért, hogy segítsen minket nagy kegyelmével, hogy ismét beállhassunk a Fénybe. Boldog Asszonyunk és Jézus Urunk segedelme legyen velünk. Badiny Jós Ferenc: Az Istenes Honfoglalók, Ősi Gyökér 1986. XIV. évf. 3. szám, máj-jún. XIV. évf, 4. szám, júl-aug.

[1]

Dr. Nagy Töhötöm: Jezsuiták és Szabadkőművesek (Nyílt levél VI. Pál pápa őszentséghez, a Szerző Kiadása, Buenos Aires, 1965. 220 oldalon.) [2] Dr. Márkus Dezső m. kir. Törvényszéki bíró szerkesztésében megjelent: Corpus Juris Hungarici, Magyar Törvénytár 1000 – 1895 Milleniumi Emlékkiadás (Franklin Társulat 1899) [3] Dümmerth Dezső: Az Árpádok nyomában (II. kiadás, Panoráma Bp. 1977) 131 old. [4] Árpádkori Legendák és Intelmek. (Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp. 1983). 17 old. [5] Dümmerth: Op. Cit. [6] Dümmerth: Op. Cit. 155 old. [7] Szabó Károly: A Magyar vezérek kora. (Ráth Mór kiadása, Bp. 1878. 401 old. [8] Dümmerth: Op. Cit. 147 old. [9] Az (2) alatti Corpus Juris Hungarici. Szent István Dekrétomai I. 8.fej. 1. [10] Concilio Vaticano II. (Biblioteca de Autores Cristianos, Madrid. 1966. 695 old.) [11] Corpus Juris Hungarici. Szent László Király Dekrétumai. I. könyv. I. fejezet. és 4. fejezet. [12] Corpus Juris Hungarici: Első Endre Parancsolatja vagy Rendelései. [13] Corpus Juris Hungarici: Szent László Király Dekrétumai. I. Könyv. 1. Fejezet és 4. Fejezet. [14] Concilio Vaticano II. Op. Cit. 695 old. [15] Szabó Károly: Op. Cit. 431 és 432 old. Hivatkozás: Theophylactus Simocata VII. századi bizánci irónál olvassuk a turkokról, mely néven említik őseinket a bizánci írók még a X-XII. században is: „A turkok tisztelik a tüzet, a levegőt és vizet, a földnek énekeket zengenek: de csak azt imádják és tartják Istennek, aki az eget és a földet teremtette.” Hogy őseink az általuk meghódított lakosokat vallásukért üldözték, hitüket közöttük erőszakosan terjesztették, vagy külföldi hadjárataikat a (római) kereszténység elleni vallásos rajongás vezette volna, arra sem kül sem belföldi forrásokban legkisebb bizonyságot nem találhatunk.

[16]

Concilio Vaticano II. Op. Cit. 733 old. U. ott 730 old. [18] Corpus Juris Hungarici . [19] Kállay Ferenc: A Pogány Magyarok Vallása (PEST. Kiadják: Lauffer és Stolp. 1861) [20] Anonymus Krónikája c. 39: . . . „dux Árpád, cuius ajutor erat Dominus Omnium . . .” és Thuróczi Krónikája chr, p. 11 c.3: „Árpád verocum suis de Aqua Danubii Cornu implens, ante omnes hungaros super illo cornu Omnipotensis Dei clementiam rogavit, út dominus eis teream in perpetuum concederes.” És értelemszerű szabad fordításban: „ Árpád és társai megtörtvén szarujukat Duna vizzel, az első ott helyben végzé könyörgését a Mindenhatóhoz, hogy Magyarországot örök birtokul nyerhesse meg.” [21] Krohn Gyula: A finnugor népek pogány Istentisztelete. Finnből fordította Bán Aladár. MTA kiadása. Bp. 1908. 363 – 372 oldalakon. [22] Mózes I. (Károly Gáspár Bibliája) [23] Meiners: Allgemeine Kritik Geschichte der Religion. I. 225 old. [24] Marco Polo: Reise in der Orient. (übers von Felix Peregrin. Leipzig. 1802. 86 és 110 oldalakon.) [25] Piringer: Die Magyaren Sprache (Wien 1833, 171 old.) [26] Anonymus Krónikájából: „Non irant fornicatores, sed solummodo unus quisque suum habeat uxorem”. [27] Bonfini: Decad IV. 1.8. p. 643. [28] Kállay Ferenc: A Pogány Magyarok Vallása. Bp. 1861. (156.old) [29] Jes P. Asmussen: Manichean Literature – from Middle Persian and Parthian Writings. (Scholars Facsimiles and Reprints. Delmar NY 1975 103 old.) [30] U.o. 111 old. [31] Thúróczi Krónika: „Capitoa quippe Cunorum noviter rasa tamquam cucurbitas gladiorum ictibus dicsiderunt.” (p. II. c. 49.) [17]