XXVI. — Vizet! Rendőr! Valaki elájult! Úgy-e mondtam kérem, hogy ne tolakodjanak! De gyönyörű leányka szegény! Csak a füle alatt dörzsöljék kérem, mindjárt megéled! Viszik, hozzá tolonganak, látni akarja mindenki. De kürtszó harsan meg az utca végén, vagy tíz kürt is szól. Zengés telíti a levegőt, lenyűgöz minden figyelmet… — Jönnek! Már rémlik a dobhártyán a sok ezer csizma tömör dobbanása. Egy melllékutcáról Barcza vágtat elő kíséretével és Ládassal. Felállnak. Fönn a templom mögött, a lejtő tetején előbukkan a díszmenet. Elől a lovas-különítmény mozog, melyet egyik Kende-fiú szervezett a birtoka körüli falukban. Nem hiába jön élükön Kende Jóska, ez a gőgös földbirtokoskölyök, egészen közéjük való. Borsónyi szőke bajuszát tüskésre pederte az ünnepség alkalmából. Kérek búzamagbarna arca, ravaszkás tűzben hunyorgó szeme, annyira emlékezteti a többi paraszt-fiúra. Amint közelednek, visszafordul a nyeregben: — Viiigyázz! — Kard villan a napban, a patkócsattanás összesűrűsül tömörebb ütemre. Duzzad a mell, mint széltől viselős hajóvitorla. Az arcok megmer évülnek. A gyalogságot tíz megyei hajdú vezeti föl. Ők hozzák a kerület zászlaját, lázasan lángoló színpadi vörösben. Narancssárga zsinórzat borítja mellüket, vastagon, mint a rács. Kürtös Mária Teréziacsákó nyomja homlokukat. Imbolyog-habzik rajta a forgó. Elgyűrött, rezesorrú hivatalszolgák, roggyanva lépnek ennyi nehéz cifraságban. Egyiknek-másiknak már egészen idegen ez a régies pompa, de legtöbbje még kikenve viseli bajuszát, kidülleszti hasát. Legtöbbnek még ott ül arcán, ami talán egyedül maradt meg a régi megyéből — a hajdúgőg. Egy késői foszlány az ősi magyar lovasgőgből, a nagyurat szolgáló paraszt büszkeségéből, amilyen a huszárőrmester vagy a parádéskocsis gőgje. A színes középkori foltocska után a huszadik század könyörtelen szürkesége jön, egy mozgó, kopott kocka: a Barcza-vonat legénysége. Hetven rohamsisak fordul a vezényszóra, hetven tompa fémkupola, mely elárnyékolja a szem melegségét s marconává teszi az arcot. Csak a poros bakancsok dörögnek folyton ütemesen, mint a pöröly… Barcza mosolyogva integet nekik fehérkesztyűs kezével: — Szervusztok, fiúk! Újra tarkaság következik: az arany-fehérek. Három hosszú oszlop. Csupa úrifiú, kiöltözve a legkülönbözőbb egyenruhákba: csizma, félcipő, lábszárvédő, sportsapka, finánccsákó, tisztinadrág,
bőrbricsesz, száz különböző összeállításban. Alig néhány napja, hogy meglátták a parancsnok új egyenruháját s már mindenki vállán aranyszalag van. Igen soknak még a kis aranybojt is ott fityeg. Sőt a legkülönbözőbb veretű és alakú tőrök viselése is versennyé fajult azóta. A tőrgyártás nagy mestere természetesen Kiss hadnagy, nap-nap után új és új gyártási módokat eszel ki. Menázscsajkából, tölténytáskabőrből, srapnellhüvelyből, sőt még a tábori telefonláda bronzsarkaiból is tőrtokokat készít. Csereüzlete napról-napra jobban virágzik. Ócska frommerek, cigarettatárcák, bőrkabátok, régi zubbonyok vándorolnak hozzá. Felszerelte itt magát mindenki, mintha valami kalandos expedícióra készülne. Fürtökben lóg a kézigránát, de a harcias szíjazatok tömkelege alól minduntalan kiütközik a műkedvelő, a civil. Tollaik lengenek, mint a sáserdő, vágják a díszlépést izzadva, magasra emelt térddel, mint a cirkuszlovak. Le is kiált nekik Ládas: — Jól van barátocskáim, nagyra nőjjetek! A géppuskákat apró macskalovak húzzák. Bólongatnak a teher alatt. Kiss hadnagy fut velük őszirózsával díszített motorbiciklijén, kormánya mellett apró zászlócskák lobognak. Hosszú ágyúfogat bukkan elő. Vidám zsivaj zúdul végig a nézők seregén, felderült arcok mondogatják egymásnak: — Jön Kispista! Hozzák Kispistát! Kispistát, a nép kedvencét nyolc ló húzza, mert Kispista egy ágyú, a sereg egyetlen ágyúja. Nem is kicsi, sőt inkább otromba nagy rozsdagyár. Kedélyesen zörög. Olyan nagyapa-féle lehet az ágyúk társadalmában, aki sokat tudna mesélni Königgrätzről. Az is növeli tekintélyét, hogy csövére egy nagy halálfejet pingáltak a tüzérek, meg tán az is, hogy itt a környéken senki se hallott lőni belőle. Azt mondják, a forradalom alatt húzták elő a miskolci tüzérkaszárnya pincéjéből. Nevének eredete kideríthetetlen. Egyesek szerint a parancsnok után keresztelték el így, mások szerint már régen Kispista a neve. Ha végigcsörög a városon, olyan nagy a népszerűsége, hogy az utcagyerekek utánaloholnak: — Kispista! Kispista! Most színes, bodros papírsallanggal van feldíszítve. Amint a lejtőre ér, hatalmas kiáltozás kél. — Hóóó — hééé! Ostorcsörrenés hallatszik, mert ereszkedőben szétfarolnak a lovak, aztán összetorlódnak s kezdenek egymásba gabalyodni. Teherautók gurulnak mögötte, komoran morog alattuk a föld. Aztán két sor gyámoltalan kisvárosi rendőr. Zöldesfényű zubbonyukon rengeteg érem csörög. Hogy hol kapták, az Úristen tudja, hiszen ők legfeljebb a kofákkal vitézkednek. Mikor a díszlépést vezénylik, felébred bennünk a kiszolgált katona, görcsösen fogják a kardot és emelgetik lábukat hősiesen. Aztán parasztcsapatok vonulnak fel apró szakaszokban. Minden kocka felett zászló lobog. Nyele apró papírvirággal van bevonva, a szálas karcsú legények nehéz imbolygó földmíves járással lépnek, mégis délcegen. Fejüket hátradobják, virágos fövegüket félre. Lengő ököllel, döngő csizmával mennek, mintha örökké mámorosak volnának az erőtől. Fegyverük nincs, csak a szakaszok élén megy egy-egy puskás. Gábry főhadnagy vezeti őket. Vékei unokaöccse, a híres géresi járásparancsnok, aki egész járását betoborozta. A parancsnok szeme minden csapat jöttére jobban-jobban csillog. Fenséges érzések dagasztják mellét. Egy csendőrszakasz az utolsó.
Kakastolluk nyelve parancsolóan lobog. Barcza keze már belemerevült a tisztelgésbe. Időnkint át-átpillant Ládas kapitányra: «Ugyan mit szól mindezekhez?» Bizony az öreg szédül az irigységtől. Leveszi sapkáját, vakargatja a fénylő koponyáját, nem állja meg, hogy át ne szóljon: — Nekem is van ám egy pár legényke! Később, mikor a parasztlegényeket látja, megkérdi: — Hát a puskát hol hagyták? Aztán kilovagolnak az út közepére, a vezérkar meg a kürtös ordonácok utánuk. Kétoldalt ömleni kezd a nép, felszabadult árja körülnyalja a lovas csoportot. Utcakölykök futnak. A polgárok tág léptekkel sietnek és felbámulnak a lovasokra. Barczát már nem hozza zavarba a kíváncsi tömeg. Le sem néz. Nyugodtan, látszólag oda se hederítve, beszélget Ládassal. — Aztán, ha felmégy a fővárosba, mond meg az uraknak, mit láttál. Mond meg nekik, hogy nemsokára jön Barcza és visszaszerzi az országot! Az utolsó szava belefúl a nótába, mely most emelkedik a levegőbe: Ha szembeszáll az ellenség, lelőjjük egy szálig, Barcza-fiú, ha elesik, mind csillaggá válik. Csend lesz s a csendben egy vékony hang virnyit. — Éljen Barcza Pista! Éljen! Éljen! — viharzik rá az óriási kórus. — Felemelni! Felemelni! Lovastól! Rátorlódnak mohón, ujjongva. A paripa felágaskodik, ijedten horkol. Barcza előredűl, rugdalja sarkantyújával elkeseredetten, a tomporát csapdossa. Arca vörös a kétségbeeséstől. — Hééé!… Nó! Nyomorult!… A ló visszaesik első lábaira, ő kiegyenesedik, kihúzza magát, haragos arccal néz körül s félívben suhint a korbáccsal, mint egy karikással. Rémülten ugrálnak vissza a rohamozok. Visonganak. Megtisztul az út és a két nagy ember büszkén úszik tovább a hemzsegés felett, mint két középkori fejedelem. XXVII. Az ájulás után hazavitték Boriskát. Ott fekszik azóta a leányszobában. Fehér függöny fojtja a világosságot. Szemben a tűzfal narancssárgán tüzel, de visszfénye alig jut be a porcellán fehér bútorok közé. A pipereasztal tükre halkan csillog. Selyemtűpárna függ a sarkán, szalagok, táncrendek és legyezők. Megkettőzi őket a tükör. A kerevetet csipkepárnák, kézimunkák borítják… Sápadt itt minden szín, félénk, halvány és felhős. Ez a sápadt álmok országa… Annyira illik ide ez a beteg. Arca halvány, csak apró szeplői virítanak, meg szeme, az imént felnyílt, nagy, sötétbarna szeme ég a halovány világban. Hanyattfekszik, szétbomlott hajjal, sátoros pillái
alatt szinte megnőtt a szemgolyó. Mintha a képet nézné az ágy fölött, egy reneszánszpáncélba öltözött hegedülő nőt, kinek jellegtelen angyalarcán rögtön látszik, hogy valami régi képesújságból került a rámába. Mici riadtan futkározik egy darabig ide-oda. Imádkozik fennhangon. Mikor elmúlik a sürgés-forgás, odamegy barátnője ágyához, megáll felette és szólongatja: — Boris, te… Édes Boriska… Aranyos Bori!… De Boriska nem felel, sajátságos tompulat fogja, olyasfajta szorongó bénulás, amilyen álmában tartja görcsben az embert, mikor valami nagy veszélyt érez s szeretne mozdulni, kiáltani, de nem tud. Csodálatos nagy szeme ijesztően perzsel a félhomályban. Körül már csend van, csak felsőajkának rebegése hallatszik… Negyedóra múlva újra megelevenedik a szoba. Bejön az egész család! — Megjöttek a doktorok! Fojtott léptekkel járnak-kélnek a beteg körül. Egyik az ütőerét fogja s a nyúlánk kéz hervadtán csüng, másik lázát méri. Babusgató hangon beszélnek hozzá kedvesen, dallamosán, ahogy a pólyásbabát szólongatják: — Semmi kicsike, semmi… Nincs semmi bajunk… Holnapra már olyan egészségesek leszünk, mint a makk… Úgy bizony… Mosolyognak. Látszik, hogy gyönyörűséget okoz nekik a kis beteg. Mikor injekciót adnak neki, lehunyja a szemét s kínosan nyöszörög. A másik szobában aztán megnyugtatják a halálraijedt asszonyt, hogy nincs komolyabb baj, csak vérszegény a kisleány, gyenge, túlérzékeny szervezetű. Úgy látszik, agyontanulta magát. — Jaj, csakhogy megnyugtatnak. Áldja meg az Isten magukat! — hálálkodik az asszony s édespálinkával kínálja a doktorokat. Három nap múlva hazaviszik Boriskát. Az apa maga jön érte kétségbeesetten. Csodálatos, mit tud csinálni ebből a szilaj lump emberből a bánat. Azontúl teljesen elhagyja magát. Hálóingben marad egész nap. Bajusza csapzottan lóg, cipőjét sohasem fűzi be, ki-bejár a betegszobába. Vad elkeseredéssel nézi a bágyadt gyermeket, aztán végigvágja magát a díványon, nyújtózik és sóhajtozik. Lesi, zaklatja a gyereket, mit kíván? A taliga naponta kétszer is bemegy Géresre patikáért, sonkáért, süteményért. Külön tejet szedet neki az uradalomban, mert itthon borjasok a tehenek. Minden másnap kihozatja a körorvost. Hiába végzett tanítóképzőt, hiába számítja magát az úriosztályba; kétségbeesésében kiüt belőle a paraszt, nem bízik az orvosban, inkább a falu vén parasztasszonyainak tanácsát hallgatja. Különösen nagynénjét, Mali nénit, ki tejfeles kenyeret tétet a gyermek fejére, az majd kihúzza belőle a nehézséget. E válságos napokban viszály tör ki Vékei és felesége között. Vékeiné mindig haragudott a leány fényűző, cifra, nagyvilági nevelése miatt, amiben az apa hiúsága nem ismert határt. Most, hogy betegen hozták haza, mindent ennek a nevelési módnak tud be: — Látod, úgy-e, mindig mondtam! Most elmehetsz a nyavalyáiddal, a felsőleányiskoláddal, cimbalomtanárnőddel, meg a jeles bizonyítvánnyal! Kellett neked az a sok figura, selyemharisnyák, meg kosztümös ruhák. Inkább maradt volna otthon a zárda után, mint más rendes jány, hogy
megtanult volna a ház körül mozogni. Ennyi mókával bizony nem fogja elvenni tisztességes falusi ember. Te pesti jányt akartál csinálni belőle, hát most itt van, nesze! Vékei máskor kikacagta az asszonyt s bement Géresre lumpolni vagy üzletei után nézett, mert mindig kupeckedés, lóvásárlás, bérletek jártak eszében. Most azonban elevenébe vágnak a vádak, megtörtén védekezik, szidja a városi kosztot, meg az orvosokat, szinte könyörög a végén. — Ugyan Juliska, hagyj már békében; áldjon meg az Isten! Látod, milyen bús a szívem, legalább te ne ölj meg! Mindenbe beleegyezik, csak a leánya egészségét kaphassa vissza. Elhatározzák, hogy nem adják többet intézetbe, hanem magántanárt hozatnak hozzá. — Meglátod, megerősödik s olyan gazdasszonyt faragok belőle, mint a pinty! — bizonykodik Vékeiné. Mert ő saját képére szeretné faragni a leányt. Maga pedig a falusi kisnemesleányoknak abból a ritka fajtájából való, kinek értelme, férfias ereje van. Mód áll a háta mögött, még sincs más célja és vágya, mint a vagyongyarapítás, a föld, a konyha, csirke, kacsa, bölcső. Maga vezeti a gazdaságot, béres, kocsis tőle kapja a parancsot, ha kell, fel is képeli egyiket-másikat. Mert Vékei egész életében mást se csinált, csak mulatott, udvarolt összevissza jegyzőnéknek, tanítókisasszonyoknak, parasztasszonyoknak, kocsikázott a járásban, üzletek után szaladgált. Nem is adott nekik az ég, csak egy gyereket. Erről is mindig azt mondta az anyja, nem tudja, honnan szedte. Őrája édeskeveset hasonlít, legfeljebb az apjához valamit. Olyan különös gyenge liliombőrű fajta, amilyenre nem emlékeznek a családban. Nem bírja végignézni egy csirke lemetszését s amiért az anyja tán legjobban neheztel, disznóölés alatt messze kerüli a konyhát. Nem bírja a véres húst, nyers zsírt, undorodik a vastag ételtől, jóformán süteményen nőtt fel. Már gyermekkorában annyira vonzotta a muzsika, hogy esténként órákat fülelt a tanya szélén, cigányputrik felől jövő cérnavékony hegedűszóért. Elvegyült a harmonikázó cselédség közé s tágult szemekkel figyelte a táncot. Hatéves korában már egész csomó nótát tanult meg cimbalmon egy félszemű cigánytól. (Lám, a cigányvér.) Most, ezekben a szomorú napokban, még a muzsikától is irtózik. Nem mer leülni a cimbalmához, fél a nótától. Annyira felzaklatja, hogy rögtön sírni kezd és rosszul lesz. Hiszen bágyadt, mint az őszi légy. Olvasni sem bír, olyan hatással van rá a regény, hogy egész éjszaka remeg utána, rémképeket lát. Nincs is más szórakozása, csak egy tarka macskapár meg egy komondorkölyök. Csak ezek tudják felderíteni, velük játszik naphosszat. Kérdezgeti őket, magyaráz nekik, aztán, mintha megértené feleletük, becéző hangon selypíti: — Kisz buták vagytok… kici kisz bolondok… Dúdol a fülükbe, úgy bánik velük, mint kis emberkékkel. Csak a gyermek, meg a pásztor, a mezőségen élő primitív ember bánik az állattal így. Boriska mindig csodálatos hatással volt az állatokra. Elsőelemista korában volt egy szelídített hollója, ágról-ágra kísérte egészen az iskoláig. Kis kuvasza éveken keresztül mindenhová követte, még a templomban is odakuporodott lábához. XXVIII. Már befelé indult a kör. A messzi dombokon pontok tűntek elő ködben, hosszú sorban. Megmeglobbantak a puskák s minél jobban szorult a kör, annál nagyobb volt a mozgolódás. Szaporodtak a pukkanások, kiáltozások verték fel a dermedt messziséget. Már látszott, hogy hadonásznak,
integetnek a hajtók. A fagyos, fakó, szinte elkékült mező hideg ködöt lehelt magából, most izgatott és megvadult nyulak cikáztak e ködben, fekete pontok szökelltek ide-oda, mint a szöcskék. — Nyúl, nyúl! nyúl! — ordítoztak a hajtok itt is, ott is, közben ugráltak, rikoltottak, botokat hajigáltak a kivágtató vadak elé. Szóltak a puskák minden felől, érces csengéssel… Egymásután hozták a nyulakat, földig lógatva véresen, szürkehamvas bundájuk még meleg volt és, kinyílt szemükben, ezekben a kerek fénylő borsókban, még most is ott tükrözött a nagy-nagy ijedség. Mindenki lövéseiről vitatkozott, a saját sörétezését kereste a nyulakban. Két városi úr, egy ügyvéd meg egy pénzügyi tanácsos össze is szólalkoztak. Csak akkor némultak el, mikor a parancsnok közeledett kíséretével. — No, parancsnok úr, úgy-e szép volt ez a kör? — kérdezte a hajtásokat rendező öreg főintéző ravaszkás falusi hódolattal. — Ugyan, főintéző úr, lesz-e még körünk? —- vetette itt közbe Lázár gróf. — Igen, méltóságos uram, egyet még csinálok a Tisza-töltésig! — Bocsáss meg, méltóságos uram — szólalt meg ekkor Barcza — de én már nem várhatom be, mennem kell, valami… tudomisén milyen küldöttség vár itt Kiscsomorján… Már dél óta zaklatnak miatta folytonosan — tette hozzá kényesen, elfintorított arccal, mutatva, mennyire undorodik már az ilyesmitől. — Ó kérlek, kérlek… — felelte a gróf azzal a túlzott és tétova udvariassággal, melyben annyi fölény van. Künn a dűlőnél autóba szálltak. A gróf is elkísérte őket. Odaült a nagy bőrülésre Barcza mellé, így Hericznek, ki füles prémkucsmájában fázósan körülgöngyölt nyaksálával és világossárga lábszárvédőjével, típusa volt a pohos és idétlen városi jágernek, csak a középső pótülés jutott. De ott aztán méltóságteljesen terpeszkedett el, mint egyenrangú félhez illik állandóan a grófék felé fordulva. Kiberregtek az országúira, a vadászok nagyrésze már ott tanyázott az árokban egy tüzecske mellett. Harsogott a kacagás, hiszen ez az egésznapos testmozgás itt künn a végtelen mezőn egészen kicseréli ezeknek az irodákban ülő városi uraknak kedélyét. Kipirultak, kitüzesedtek a fagyos levegőtől. Most már javába kocintgattak, egy öreg hivatalszolga töltögetett nekik a demizsonokból. Ujjongva üdvözölték az autót, kalapjukat lengették, egyik odakiáltott a Hericznek: — Aztán vigyázz a nyúllábra, Dezső — valami korábbi tréfára célozhatott, mert a többiek igen jól mulattak rajta. Odább az árokparton teménytelen meglőtt nyúl hevert sorjában. Hárman is számolták. Künn az akácsornál már megindult a felvonulás az utolsó körhöz. Párosával lépkedtek a hajtok botokkal, a jeges rögeken. Lehorgasztott fővel fázósan bújtak meg ködmöneikben, ócska bakaköpenyeikben és a messzeséget fürkészték, ahol a borulat összeért a ködös mezőkkel. Két oldalt puskás kerülők terelték a menetet, mintha Szibéria mezői felé vonultak volna. Egész Kiscsomorja kicsődült a parancsnoki autó elé, valami lovasbandérium is összeszedelőzködött hirtelen. Mikor a községházához értek, már két oldalt ott állott nyolc-tíz báránybőrsüveges legény színes pokróccal letakart és szalmabojtokkal font sörényű lovakon. A tanító két leánykája pártában és pruszlikban fagyoskodott; nemzetiszínű szalagot fontak hajukba. Csoda, hogy nem vette meg őket az Isten hidege ezekben a fehér nyári batisztruhákban és fehér cipőkben. A falu iskolája egy nagy zászló alatt bújt össze, könny csillogott a kis parasztgyerekek szemében a hidegtől. Levett kalappal
üdvözölte Barczát a jegyző, aztán bemutatta annak a hat községnek képviselőtestületét, mely már reggel óta várt reá, mert már napokkal ezelőtt megígérte, hogy a mai vadászatról átlátogat. Benn a községházán étellel-itallal megrakott asztal fogadta a magas vendéget, a lámpát színes papírvirággal díszítették fel s úgy befűtöttek tiszteletére, mint egy kemencébe. Ülve hallgatta végig a gróffal a községek kérését. Mind azt szerették volna, hogy a géresi járásból a pelsőci járásba csatolják át őket. Egy hófehér bajuszú gazda vitte a szót, diónyi ezüstpitykék csörögtek a mellényén. Barcza folyton a koponyáját nézte, csodálatos alkatú volt ez a csupasz koponya, elől a homloknál erősen kidudorodott, hátul a tarkóján pedig egész öble volt. — Bizony, méltóságos fővezér úr — ismételte többször — kegyeskedjék megsegíteni ezt a szegény vidéket. Mielőtt Barcza válaszolhatott volna, a hátul álló Hericz szólalt meg szivarja mellől: — Nem egész úgy van a dolog, mélyen tisztelt barátaim… A parasztok csodálkozva néztek oda. — Ejnye, hát ez már megint belebeszél — fortyant fel magában Barcza. — Persze magát szeretné előretolni itt a gróf előtt. Nem bírja elviselni az én nagyságomat, azt hiszi az elbizakodott fráter, hogy ma is úgy van még, mint az első napokban, mikor nem értettem még az ilyen civil dolgokhoz. — Igen kellemetlen koloncnak érezte már Hericzet, mindenki hódolt neki, mindenki felsőbb kinyilatkoztatásnak vette szavát, csak Hericz kellemetlenkedett fölényével. Bosszantotta őt folytonos gyámkodása, atyáskodó beleavatkozásai. Ez az ember mindig mint egyenrangú hatalmasság akar szerepelni. Talán maga sem tudta, de az az önkéntelen érzés is zavarta folyton, hogy ez az ember az első napok minden baklövését ismeri és nagyon is belelát kártyáiba. A harmadik mondatnál felemelte kezét és leintette Hericzet, ki éppen most kezdett nagyobb tűzzel szavalni, azzal maga vette át a szót hanyagul, fölényesen, többnyire a gróf felé magyarázva vagy pedig ezüst lovaglóostorával játszadozott. — Jó, hát ha olyan sok bajotok van, megteszem, átcsatolom a községeiteket — tegezte le őket, mint régi földesurak jobbágyaikat — úgyis rövidesen, mielőtt még a fővárosba indulnék egy kis rendet csinálni, átszerveztetem a kerületet, új alkotmányt adok a megyének… A főszolgabíró urakat például alárendelem egy központi katonai ellenőrzőnek… Dühös gúnnyal és csodálkozással hallgatta a beszédet Hericz. Vérig sértette őt az előbbi leintés. — No, micsoda uralkodói hang ez? Úgy beszél, mintha a felhők tetején ülne! — Gúnyosan mosolygott magában a kegyes és fölényes kézmozdulatokon, meg a kis fekete bajuszka rángatózásán. A jobbszemének azt az affektáltan figyelmes előrehunyorgását figyelte s a kissé furcsa, elkényszeredett, unott vonást ott a száj jobbszélén. Csak most csodálkozott először igazán: micsoda változásokon ment át ez a kis arc. Felhőkön lovagol a kicsi! ismételgette magában pokoli epével. Pedig valójában az fájt neki, hogy az ország ma csak Barcza nevét emlegeti, a tömeg csak őt kapja vállra, minden kis tettét diadalünneppel kísérik, ő maga pedig, aki a tulajdonképpeni esze mindennek, aki nyeregbe segítette a katonákat, most lassan segédszeméllyé süllyedt. A katonatisztek kutyába sem veszik, az utóbbi időben már Barcza is olyan hangokat penget vele, hogy tűrhetetlen. Lám, itt van most is, egyszerűen letorkolja őt a gróf előtt, aztán egy kis hiúságért beugrik a parasztoknak, odaígér nekik mindent! Ezt nem hagyhatja. — Ha szabad valamit megjegyeznem — szólalt meg újra, látszólag nagy udvariassággal —, én a községek átcsatolását nem tartom szerencsés dolognak… — A kérdés már el van intézve! — vágta el szavát Barcza élesen, idegességet és pózos ridegséget színlelve. Hericznek arcába szökött a vér, annyira váratlanul érte ez a második arculcsapás, hogy az ügyes hajlékony vitatkozó egy pillanatra teljesen elvesztette biztonságát. A grófon kívül már egy csomó
vadász is megérkezett a szobába, egy csomó városi úr: hajdani ügyvédtársai, bírák, hivatalnokok, kik közt nem éppen az első volt hajdanában, így most kétszeresen érzékeny volt tekintélyére. Égő arccal hallgatott egy darabig, aztán, hogy kissé magához tért, rendkívül édeskés, epés, elkeseredett hangon szólalt meg újra, mint az elbizakodott ember, mikor érzi legyőzetését: — Kérem, gazduraim, kendtek félrevezetik a parancsnok urat, hiszen maguknak sokkal közelebb a géresi adóhivatal. Pistukám, kérlek, sokkal helyesebben tennéd… Barcza ekkor már valósággal tombolt belsejében: »Hogy mernek vele, az ország jövendő vezérével, a gróf, a parasztok és a városi urak előtt így beszélni? Kicsoda ez a Hericz? Egy hitvány, kis fiskális, ki a katonaság segítségével felkapott az ugorkafára. No, de most megkapja a magáét». Azzal kihúzta magát s felcsattant: — Egy szót se többet! Nem vagyok kíváncsi Elnök Úr! Tessék felállni és megírni az átcsatolási okmányt. Különben is tessék tudomásul venni… — De kérlek… Pistukám ezt a hangot én… nem ismertem… nem ismerem… — Micsodaaa? — szökött talpra Barcza s az egész szoba megdermedt indulatos hangjától, a grófot idegesség fogta el, a parasztok alig mertek pislogni, a városi urak, kik pedig sohasem szerették Hericzet, a pillanat hatása alatt szinte aggódva néztek az ügyvédre. A parancsnok szeme a szenvedély elragadtatásában lángolt, úgy látszott, mintha egy pillanatra neki akarna rontani az ügyvédnek, de aztán hirtelen átalakultak vonásai, hidegebbre merevedtek. Ez az átalakulás jelentette nála, hogy az indulat bravúrba csap át. Összefonta a karjait és majdnem méltóság teljesen emelte fel hangját a rémült csendben: —Tessék tudomásul venni elnök úr, hogy állásától felfüggesztettem! Tiszta, világos hangon mondta ezeket a merész szavakat, nem olyan remegő és szikrázó dühhel, mint a főjegyző elfogatásánál, látszott mennyivel több pózba tudja szorítani indulatait. A hallgatóságnak szinte verejték csurgott homlokán a kíntól. Magát Hericzet is kiverte a hideg verejték, gondolatai szédelegtek, forgott vele a világ, nem tudta, mi történik körötte. Értelmetlen, buta mosollyal bámult bele a hátul álló urak arcába. A parancsnok papírt hozatott és fennhangon diktálta a felfüggesztési határozatot egyik községi jegyzőnek, hideg udvariassági szólamokat diktált bele és ez még kínosabban hatott. Nyomtatható változat Értékelve: 3.00 pont az 5-ből. Megosztás