NÁDAS PÉTER: BÁRÁNY (1966) A tisztaság, az ártatlanság kihívja, de meg is állítja az agressziót

NÁDAS PÉTER: BÁRÁNY (1966) „A tisztaság, az ártatlanság kihívja, de meg is állítja az agressziót.” Nádas Péter nagyon fiatalon – 24 évesen – írta ezt az elbeszélést, mégis bámulatos érettségű, talán kevéssé ismert és értékelt alkotás. Balassa Péter A Bárány jegyében c. tanulmányában, amelyben az Egy családregény vége c. regényről írt 1978-ban, az utóbbi 10-15 év legjobb magyar novellájának nevezi az általunk tárgyalt művet. Az író Ladislav Fuks-nak, a cseh kortárs sci-fi-szerzőnek ajánlja művét, aki 2003. szept. 24-én volt 80 éves. A mű központi magja a gyűlölet és a szeretet küzdelme. Pontosabban a gyűlölet mibenléte, működése és hatásai: „Láttam elhatalmasodni a gonoszt és szétterjeszkedett az, mint egy gazdag lombozatú vadfa.” (Zsolt.37:35.) A ’szeretet’ szót mindössze egyetlen, mégis döntő alkalommal találjuk meg a szövegben. Rögtön az első mondat meghatározza a témát: „Maczelka János kifejezetten gyűlölte Róth Rezsőt.” Ez a végső mozgatórugója valamennyi eseménynek, s egyben polarizálja is a szereplőket; csak két választás van, senki nem maradhat semleges. Minden egyes ember számára az a fő kérdés, hogy akar-e az árral úszni, vagy ki tud törni a gyűlölet általános légköréből. További kulcsfogalmak a „másság”, ill. vele szoros összefüggésben a szabadság és rabság kérdése. Az elbeszélés narrátora egy matematikus, aki tízéves kisfiúként éli át az eseményeket. Ez természetszerűleg meghatározza az előadás módját is: nem pusztán visszaadja a gyermek akkori emlékeit, hanem a tudós pontosságával és a megértés igényével elemzi is azokat. A konkrét események felidézését újra és újra követik, olykor megelőzik az analízisek, ennek következtében az egyedi eset folyton az általános emberibe csúszik át, kitágítva ezzel az elbeszélés kereteit a mindenkori ember történetévé. Éppen ezért első olvasásra úgy tűnik, mintha az író – engedve a bőbeszédűség és az ifjúkori mindentudás vonzásának – „mindent” kimondana, holott a leglényeget illetően az olvasónak kell felfedezőútra indulnia. Az egyetlen nézőpontú előadásmód következménye, hogy „balladai homályban” marad valamennyi, a főszereplő házában játszódó jelenet, valamint halálának körülményei. A mű viszonylag hosszú, kb. 50 oldal terjedelmű, és 15 kisebb mozaikból áll össze egésszé. A 60-as évek elejének szocializmusában játszódó történetet főként abból a szempontból vizsgáljuk, hogy a szürke, hétköznapi események mögött, hogyan és milyen formában fedezhetők fel újabb és újabb „áthallások” az evangéliumok bárány-motívuma felé. A novella mikroszerkezetére jellemző jegyek: Nyelvileg hármas tagoltságú mozaikdarabokból áll, amelyek magukban foglalják az emlékező benyomásait rögzítő, érzékletes-részletes, pontos leírásokat; a rövid mondatokból építkező, drámai erejű dialógusokat, melyek a szereplők küzdelmeit, jellemüket hivatottak ábrázolni; illetve a már említett, a miértek után kutató, többszörösen összetett mondatokból álló értelmezéseket. Ez utóbbiak gyakran közmondásszerűen tömör foglalatai az emberi személyiségre vonatkozó megállapításoknak. Rendkívül tanulságosak, pl. az emberi szavakról, az egyéniség és a közösség összefüggéseiről szóló eszmefuttatások. A három elem felvonultatása és egymásba fonódása a stílusra is kihatással van: a leírások és párbeszédek többnyire rövid mondatokat, hétköznapi szókincset, olykor egészen közönséges kifejezéseket használnak, míg az értelmezés vágya a tudomány nyelvén szólal meg. Makroszerkezetére a drámai építkezésmód jellemző, tehát az előkészítést hamarosan követi a konfliktus, a cselekmény kibontakozása, a tetőpont, és a tragikus, katarzist kiváltó megoldás. E szerkezeti egységek legfontosabb csomópontjait kiemelve tekintjük majd át a novellát. I. ELŐKÉSZÍTÉS: 1-5. szakasz Az expozíció meghatározza az elbeszélés témáját, bemutatja a főszereplőket, meghatározza cselekvésük mozgatórugóit és ábrázolja a történet helyszínét, környezetét. A legelső, fentebb már idézett mondat megadja az alapvető konfliktust, amely a további események forrása. A második kijelentés pedig felhívja a figyelmet az egyik legveszélyesebb emberi tulajdonságra: „Ezek mindig a legjobbat kaparják ki maguknak – mondogatta a feleségének. – És mindig a legkényelmesebbet – mondta Maczelka néni. – És még sajnáltatják is magukat – folytatta Maczelka bácsi.” Tehát az irigység ösztökéli a szomszédokat gyűlöletük igazolására. Bár a hétköznapok embere nem tekinti súlyos, vagy büntetendő dolognak, hogy „irigységre kívánkozik bennünk a lélek” (Jak.4:5.), jellegét tekintve azonban „a csontok rothadásához” hasonlítható. (Péld.4:4.) Ugyanis belülről, először láthatatlanul roncsolja, keseríti az embert. Az író a gúny finom eszközeivel élve, sorra kipellengérezi az okokat, rámutatva ezzel minden gyűlölet alapvetően megmagyarázhatatlan és elfogadhatatlan voltára. A téma meghatározása után megismerhetjük a két főszereplőt, Maczelka Jánost és Róth Rezsőt. Már maga a név, Róth Rezső is érzékelteti viselője környezetéből kihívó-kirívó személyiségét, azt, hogy nemcsak neve okán „vörös posztó” a többiek szemében. Az író először külsőleg jellemzi a szomszédokat, s azonnal érzékelhető a két ember közötti, megjelenésükben is megmutatkozó különbség, Róth bácsi javára: Róth Rezső kezdettől fogva szálka volt Maczelka bácsi szemében. Talán azért, mert Róth Rezső szép ember volt, magas és szikár, és galambősz haja természetes hullámokban követte hosszúkás fejének formáját, s akármilyen szegényesen öltözött, az ő alakján, széles vállán s keskeny csípőjén választékosan elegánsnak tűnt minden ruhadarab, míg Maczelka bácsi kigömbölyödött hasán, pipaszár, rövid lábain fityegtek a nadrágok, s tar koponyája úgy fénylett nyáron, mint egy görögdinnye. Róth Rezsőnek nagy, világos macskaszeme volt, hosszú pillákkal, Maczelka Jánosnak pontszerű, mélyen ülő szeme

volt, rövid pillákkal. Róth Rezső egyenes, hosszú, puha léptekkel járt, Maczelka János erősen kacsázva, s hiába óvatoskodott, cipőjének talpa mindig csattogott a kövezeten. Az elbeszélő azonban kényesen vigyáz arra, hogy ne idealizálja túlzottan főhősét, ezért a komikum eszközei segítségével mutat rá, mennyire nevetségesek az ellene irányuló ellenszenv magyarázatai. A külső bemutatása után néhány dolgot jelleméről is megtudhatunk, s a leírás alapján elmondható - semmi rossz nem volt benne, inkább kiváló tulajdonságai lepleződnek le: És Róth Rezső valóban gyűlöletre méltó ember volt. Sima, mint a márványlap, szótlan és kegyetlenül egyszerű. Mosolyogni senki nem látta, csak nevetni. De nevetésében is volt valami, ami gyűlöletre ingerelte környezetét, mert a nyugodt fölényből egyszerre váltott arca a nevetésre, és a nevetés úgy tűnt el szája és szeme környékéről egy pillanat alatt, mintha ott se lett volna. (…) Mert ha nem nevetett, akkor nem szuszogott, köhécselt, csettintett, csemcsegett, mint mások, nagy orrlikain minden erőlködés nélkül juttattatta az oxigént a tüdőbe. Volt-e egyáltalán tüdeje? Vagy Róth Rezső odáig vitte a különállást, hogy tüdeje, szíve sem volt, mint más normális halandónak? A lényeg egyetlen mondatban rejtőzik: „Nem tudtak róla semmit. Pedig őslakó volt a telepen.” Ha még egy szóval kiegészítjük e megállapítást, akkor megértjük, mi volt az, ami irritálta környezetét. „Nem tudtak róla semmi rosszat.” Ez az, amitől kikezdhetetlenné vált. Mintha Pilátus mondatát hallanánk: „Én nem találok ebben az Emberben semmi bűnt.” A végén mégis keresztre feszítésre ítélte Jézust, nagyrészt a közhangulat miatt. Majd látni fogjuk, itt is valami hasonló dolog játszódik le, jelen esetben azonban Pilátus hálátlan szerepét egy névtelen városi hivatalnok tölti be. Az első szakasz utolsó mondatai előrevetítik, meghatározzák a cselekmény további folyását: „Egyszóval Róth Rezső olyan volt környezetében, mint egy kóros elváltozás… De az ember, akármilyen legyen, mégsem hasonlítható a fekélyhez. Ezért eltávolítása békeidőben bosszantó akadályokba ütközik.” Ezen ironikus-szatírikus megállapítás meggyőz minket arról, hogy világunk a bűn világa és a természetes törvények éppen ellenkezőjükbe váltva működnek. Róth Rezső neve helyett Jézus Krisztusét is behelyettesíthetnénk. Mennyi fondorlatba, cselszövésbe került, mire úgymond, sikerült elítéltetni és kivégeztetni! Az írástudók három és fél évig küzdöttek, mire eltávolíthatták. „A világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be azt.” (Jn.1:5.) Vagyis nem a jóság, a békesség a természetes állapot, hanem a gyűlölködés, a bűn. Ugyanakkor az is egyértelművé válik, hogy nincs elfogadható indok a gyűlöletre, ugyanúgy, ahogyan a bűn tekintetében sem találhatunk helyét megálló magyarázatot. Ha volna rá magyarázat, akkor lenne létjogosultsága is. Az azonban ebből a történetből is kiderül, hogy a gyűlölet és a bűn okvetlenül gyilkosság forrásává lesz, akár közvetett, akár közvetlen módon: „A bűn teljességre jutván halált nemz.” (Jak.1:15.) Ezért aztán nem is csodálkozhatunk a következő, rendkívül súlyos kijelentésen: „Aki gyűlöli az ő atyjafiát, mind embergyilkos az.” (1.Jn. 3:15.)

A következőkben tágul a kép, a gyűlölet nemcsak két ember viszonyában, hanem egy közösség életén belül is megjelenik, s egyben meghatározza az emberek egymáshoz való viszonyának alaphangját: ez pedig a félelem. Az író a társadalmi hierarchia legalján élő gyerekek szemszögéből ábrázolja a „bűn világát”, egy proletári, ösztönszinten élő embercsoportot: „… félelmetesnek lenni legalább olyan szörnyű, mint félni. De mi ahelyett, hogy Róth bácsihoz vonzódtunk volna, részeges apáinkhoz, s a város szélén, a telep körül őgyelgő furcsa csavargókhoz… vonzódtunk.” A félelem következménye a hatalom birtokosaihoz való hasonulni vágyás: „mert gondolataimban arra törekedtem akkoriban, hogy nagyhangú apámhoz váljak hasonlatossá…” Honnan ered a félelem? A bűntelenség állapotában ismeretlen volt az ember számára ez az érzés. Az első engedetlenség óta állandósult, szinte mint az élet velejárója; folyton félünk valamitől vagy valakitől. Van azonban még egy nagyon fontos mondat az utolsók között: ”megbizonyosodtunk afelől, hogy meg kell szereznünk a férfiak hatalmát.” A félelem lehetséges ellenszere a félelmetesség. Felfedezhetjük tehát a világunkat mozgató hármas egységet: hatalom – gyűlölet – félelem. Nézzük meg, kitől származik a hatalomvágy: „Az égbe megyek fel, az Isten csillagai fölé helyezem ülőszékemet… Fölibe hágok a magas felhőknek, és hasonló leszek a Magasságoshoz.” (Ésa.14:13-14.) Ezek Sátán szavai, melyek elárulják, hogy a bűn végső mozgatórugója az irigység, ugyanaz, amely Maczelkáékat is tettekre sarkallja. Világunkban a legfőbb cél a hatalom megszerzése, az uralkodás a többiek fölött. Ennek nyomán törvényszerűen gyűlölet és félelem uralkodik, „mert a félelem gyötrelemmel jár, aki pedig fél, nem lett teljessé a szeretetben.” (1.Jn.4:18.) A visszaemlékező ezek után részletesen leírja azt a mikrokörnyezetet, amelyben a történet játszódik. Valamelyik nagyváros peremén, egy felhagyott szemétlerakó tetején épült fel a 41 házat számláló telep, füstölgő gyárak, roncstelepek közelében - jogtalan telekárusítás következtében lehetett itt építkezni. A szerző pontos környezetrajzot ad: délre tégla-, szalmacellulóz- és papírgyár, északon vasdaraboló, roncstelep, egy bolgárkertész káposztaés karfiolföldjei terülnek el. Keletre és nyugatra egyszerűen nem volt semmi. Nyoma sincs a szépségnek, felüdítő látvány nem gyönyörködteti az idelátogatót. „A föld kietlen és puszta volt.” (Móz. 1:2.) Mintha a gyűlölet pusztítása nyomán visszaállt volna a teremtés kezdetére jellemző állapot. A lakók három rétegre tagolódnak: az őslakók (közéjük tartozott Róth Rezső is), a „későbbiek” és a „betolakodottak” (a kisfiú és családja). Ezután már csak az albérlőkkel gyarapodott a létszám. E kis telep alapvető törvénye a törvénytelenség: „A mi telepünk valahogy kívül volt minden törvényen.” E megállapítás természetesen nemcsak azt jelenti, hogy senki nem vállalja a felelősséget az itt lakók biztonságáért, mivel spekulációk révén kiosztott telkeken, statikailag ingatag alapokon álló házak sorakoznak itt – senki nem tudja,

2

meddig. Általánosabb érvénnyel is szól: ez a világ kívül áll a szeretet törvényén. „A törvény betöltése ugyanis a szeretet” (Rm.13:10.), „a bűn pedig a törvényszegés.” (1.Jn.3:4.) Ezért aztán a telep erkölcsileg is rendkívül instabil talajon épült, s így kettős értelemben nyer szimbolikus jelentést: A Golgota, ahol Krisztust megfeszítették, ugyancsak egy szemétlerakó volt, a városon kívül. Ezen a helyen teljesedik be Róth Rezső sorsa is. Tágabb értelemben pedig világunkat modellálja, amely a bűn egyedüli színtereként a szeretet törvényének ellenállt. Jelentős változás áll be a telep helyzetében és életében, amikor a szocializmus egyik – ma már mosolyogni való vívmányaként - a „felsőbb hatalom”, vagyis a város vezetősége az „Előre a parkvárosok versenyében” elnevezésű mozgalom követelményeinek megfelelően parkot létesít az eddig focipálya céljait szolgáló grundon is. S e park megépítésével a telep hivatalosan is teljes jogú részévé vált a városnak.” Mielőtt rátérnénk a következő, nagyobb egységre a történeten belül, pár gondolat erejéig időzzünk el a „szavaknál”, ugyanis a matematikus a 3. részben röviden szót ejt az emberi szavak hatalmáról. Kevesen gondolkodnak el azon, milyen súlya minden egyes kimondott és visszavonhatatlanul megesett szónak: mert minden kiejtett szó újabb konfliktusokat szül, olyan ellentétek formájában, melyek ismét megoldásra szorulnak, s így a megoldásra váró ellentétek hosszú láncba állnak, tévutakra vezetnek és zsákutcába visznek. (…) Az emberek mégis vakon bíznak a szavakban. Vakon bíznak saját szavaikban, s ugrásra készen lesik mások szavait, hogy rávessék magukat, hogy ízekre szedjék, hogy felsebezzék magukat, és sebeket oszthassanak vélt igazságuk tudatában. Ha végigtekintünk a Bárány-ban elhangzó dialógusokon, elmondható, hogy többnyire súlyos és gonosz szavak, rágalmak és fájdalmas sebeket osztó, indulatos mondatok esnek, mintegy alátámasztva a következő eszmefuttatást: „A nyelv is tűz, a gonoszságnak összessége. Úgy van a nyelv a mi tagjaink között, hogy megszeplősíti az egész testet, és lángba borítja életünk folyását. A nyelvet az emberek közül senki sem szelídítheti meg; fékezhetetlen gonosz az, halálos méreggel teljes. Ha valaki beszédben nem vétkezik, az tökéletes ember.” (Jak.3:6-8, 2.) Látni fogjuk, hogy elég volt egyetlen, elejtett, hamis szó, amely lángba borította a telep egyébként sem konfliktusmentes életét. II. BONYODALOM: (6. szakasz) Központi témája egy szóban foglalható össze – zsidó. Vizsgáljuk meg, kinek mit jelentett ez a fogalom: A/ A telep lakóinak: „Nem valakinek az elítélését, hanem azt, hogy akire alkalmazzák, annak valamilyen ne kérdezd bűn miatt már néhány centire van nyakától a bárd, s ha így van, azt meg is érdemli.” E fogalom tehát nem nemzetiségi hovatartozást fejez ki, hanem a lakók által indoklás és részvét nélkül kimondott megbélyegzést, kiközösítést, ítéletet jelent. Olyan embert jelöl, aki a különböző forrású és irányultságú gyűlölködések „szabad prédájaként” mintegy teret biztosít ezen indulatok büntetlen levezetésére. B/ Róth Rezsőnek: Az „Endlösungot”, a krematóriumok füstjét, a karjába tetovált fogolyszámot, a halálfélelmet és kiszolgáltatottságot, a gyászt a hozzátartozók elvesztése fölött, távolabbra tekintve pedig Jézus keresztjének feliratát: I.N.R.I. C/ A kisfiúnak: „-Én kiverem belőled azt a rohadt, zsidó véredet! Apám szájából hangzott ez a mondat,… még hónapokig, sőt évekig hordoztam magamban…, s ha lehet, még jobban lenéztem, megvetettem, s igyekeztem kiközösíteni lelkemből Róth bácsit, mint a többiek.” Tehát a visszaemlékező kisfiú maga is zsidó származású volt édesanyja révén, e tény pedig korán kényszerű sorsközösségbe vonja Róth Rezsővel, akitől akkoriban még leginkább csak félt, s a többieknél is jobban gyűlölt. A választott néphez való tartozás egykor hatalmas kiváltságot, és persze felelősséget jelentett, mostanra azonban, a „Vére rajtunk és fiainkon!” kiáltás után átokba fordult, a megvetettség, üldözöttség szimbólumává vált az egész földkerekségen. Utalás történik arra is, hogy Róth Rezső, a második világháború alatt megjárta a koncentrációs tábort. Másrészt szimbolikus jelentőségűvé nő a későbbiek folyamán, hogy a történet végkifejlete húsvét hetében játszódik, ill. a részeg apa a Krisztust tanítványai körében ábrázoló – tehát az utolsó vacsorát megjelenítő - festmény alatt hortyog részegen. A zsidó-probléma egyébként más regényeinek is központi, megoldásra váró kérdése (ld. Egy családregény vége). Hogy Nádas Péter személyes életében mikor bukkant fel először döbbenetes erővel a zsidóság gondja, arról ő maga számolt be az Évkönyvben (1989). Budapesten a Pozsonyi úti református templomban keresztelik meg öccsével együtt és hittanra is járnak. Kisdiákként adja elő anyukájának, hogy ő mennyire gyűlöli a zsidókat, mert megölték Jézus Krisztust. Erre anyukája az előszobai tükör előtt, azzal szembefordulva a tükörbe mutatott és azt mondta neki: „Akkor nézzed meg jól – mondta csöndesen – ott van egy zsidó neked, gyűlölheted nyugodtan.” E szakasz végén fogalmazódik meg a későbbi konfliktus forrása: „a park őrévé és egy személyben gondozójává Róth bácsit tették meg, számunkra teljesen ismeretlen okból, éppen őt, s ez a tény a telep közhangulatában többirányú, s szinte felmérhetetlen bonyolultságú mozgást indított el. Mondhatnám, miközben zajlott a régi, új élet kezdődött.” III. A CSELEKMÉNY KIBONTAKOZÁSA (8. szakasz) Ismét terítékre kerül a telep lakóinak hierarchiája, a kulcsfogalmak a hatalom, annak gyakorlása, a lázadás, és végső soron a gyűlölet. Erről szól lényegében, „nagy léptékben” az egész emberi történelem. E hosszabb rész

3

legfontosabb elemei a „támadások”, amelyek Róth Rezső, az újonnan kinevezett parkőr ellen irányultak. Életének egy darabkája végre nyílt színen játszódott, így alkalom kínálkozott arra, hogy titokzatos lényét megsebezzék. E magatartás mögött a rosszindulaton túl kíváncsiság rejtőzött: vajon hogyan reagál az őt érő sértésekre.  Az első alattomos „kísérletet” a gyerekek hajtották végre: „Amikor Róth bácsi lett a park őre és gondozója, úgy hittük, végre alkalom kínálkozik kikezdeni nyugodt, büszke lényét, az alig kibújó gyepszőnyegre helyeztük át a kutyaviadalok helyszínét.” A gyerekek lázadtak fel először nyíltan másfajta személye ellen. Mivel ők voltak a társadalmi hierarchia alján, valakin le kellett vezetniük az otthon és az iskolában elszenvedett bántalmakat és megaláztatásokat. Szüleik révén tudták, hogy Róth bácsi zsidó, és ráadásul az általuk egyébként is megvetett felnőttek közé tartozik – összefoglalva társadalmon kívüli volt, akin büntetlenül lehetett kísérletezni. A bűn láncreakcióját követhetjük nyomon: a szülőktől látott és hallott értékítélet, az ösztönökbe ivódott gonoszság fogalmazódott meg a fiúk tetteiben. Maga az akció a következőképpen zajlott le: „Róth bácsi, mit csinálnak a kutyák? S akkor Róth bácsi megmondta, hogy a kutyák mit csináltak. Azt a szót alkalmazta, amelyet mi kötőszóként használtunk és szüleink sem sokkal ritkábban. De az ő szájából ez a szó egészen különös hatást gyakorolt ránk. Olyan torz és gusztustalan lett, s egyben olyan, mintha először hallanánk.” Bár Róth bácsi kimondta azt a szót, amit a fiúk kikényszerítettek belőle, mégsem szennyeződött be általa, inkább tükröt tartott eléjük, hogy fölismerjék a romlottság mélységeit. Jézus is megérintette a leprást, mégsem fertőződött meg a halálos kórral, sem pedig a bűnnel, hanem gyógyulást hozott a beteg számára. Nem várt kudarc lett tehát a csíny vége, a gyerekek az öreg szavai révén felismerték, hogy bűnt követtek el. Róth Rezső nem erőszakkal és haraggal válaszolt a gúnyos támadásra, mint azt a fiúk környezetükben megszokhatták, pl. amikor Maczelka bácsi kutyáját bosszantották, hanem szelíd egyszerűséggel. Nem fizetett gonoszsággal gonoszságukért. S hogy milyen hatása volt a történteknek a gyerekekre? „Egészen különös pillanat volt ez, amikor a megalázó rádöbben, hogy törekvéseivel elsősorban önmagát alázza meg.” Az alkotás egyik kiemelkedően fontos megállapítása: ”Megalázni csak olyan embert lehet, aki maga is megaláz másokat.” Az emberi történelem során egyetlen olyan személy akadt, akit nem tudtak megalázni, és aki soha nem alázott meg másokat rosszindulatúan, éppen azért, „mert jól tudta, mi lakik az emberben.” Ez pedig Jézus Krisztus volt, aki önmagát ugyan megalázta, „szolgai formát vévén föl”, egészen a keresztfán elszenvedett kárhozatos halálig, Ő azonban soha nem törekedett arra, hogy másokat nyilvánosan, gonoszul megszégyenítsen. Az volt a szándéka, hogy az ember önmaga előtt szégyenüljön meg, hogy „sírjon” önnön gonoszsága fölött és megváltozzon, nem pedig megkeményíteni akarta elveszett állapotában. Mi volt tehát az első ütközet végkimenetele? A fiúk megérezték a Róth bácsi magatartása mögött rejlő emberi méltóságot, mert nemcsak ő viselkedett emberként, de a „legalul lévő”, elnyomott gyermekeket is emberként kezelte. Ennek következtében magatartásuk 180 fokos fordulatot vett, a csata tehát ebben az esetben Róth bácsi erkölcsi győzelmével végződött, és mintegy hírt adott egy másik világrend létezéséről, ahol másfajta törvények uralkodnak. Nem volna azonban teljes a kép, ha a történteket felidéző matematikus ne tapogatózna a támadást kiváltó okok után: „Az ösztönös cselekvés nem mentesít a felelősség alól, mert véleményem szerint az ösztön nem más, mint a tudatunk legmélyén elraktározott szokásoknak és törvényeknek rendszere, szétbogozhatatlanul összefonódva kívánságokkal, vágyakkal és az ember természetében rejlő agresszivitással.” Az. etika oldaláról közelítve „az ember testében, az ösztönös természetet hordozó genetikai adottságokban van felírva tehát valamiképpen a bűn törvénye…E hajlam miatt erőtelen az ember a szeretet-törvény szerint tenni és ellenállni a bűn kísértésének.”1 Milyen eszközökkel győzedelmeskedett ebben a szituációban Róth Rezső? A szelídség lefegyverző erejével, mert „a szelíd beszéd megtöri a csontot.” (Péld.25:15.)  A második támadás már a felnőttek világából érkezett, szervezetten és éppen ezért messzehatóbban játszódott le: „Húsvét előtt már fertőzött volt a telep hangulata, a betegség csírái már kitűnő táptalajra leltek” – az író betegségnek nevezi tehát a bűnt és annak elburjánzását. Lépésről lépésre nyomon követhetjük az összeesküvés kibontakozását, amely a felejteni, megbocsátani nem tudó, ugyanakkor alaptalan gyűlöletből és irigységből fakadt: „- Róth Rezső valami nagy utalványt kapott Izráelből. S ez az utalvány, bár fogalmam sincs róla, hogy valóságos volt-e vagy csak a postás alkoholtól elborult agyában, vagy Maczelkáék konyhájában született meg, különös jelentőséget nyert és kiindulópontja volt annak a hadjáratnak, amelynek vezetője és eszmei irányítója a Maczelka házaspár lett.” Ők már az első oldalakon megfogalmazzák ítéletüket: „Mert már a koporsóra is megvan a pénze, mégsem elég neki semmi.” Nem fékezik meg tehát a szívükben feltámadó irigységet, hagyják, hadd viruljon, míg végül egész lényüket betölti. A szív gondolatából így lesz kimondott szó, aljas rágalom: „A búsulásban kegyetlenség van, és a haragban áradás; de kicsoda állhatna meg az irigység előtt?” (Péld.27:4.) A tervet természetesen tettek követték: „néhány nap múlva Maczelka bácsi ismét körüljárta a telepet, konyhánk asztalára egy kockás papírt tett, és szótlanul apám elé tolta…” A feljelentés kérdésében megszűnt a telep lakosságának tagolódása, valamennyien egyöntetűen aláírták a papírt, s ezzel Róth Rezső ellenében foglaltak állást. Akárcsak a zsidók különféle, addig gyűlölködő pártjainak közös fellépése Jézus likvidálása érdekében: szadduceusok, fariezusok léptek egységre az Istenfia elleni összeesküvésben. (Heródes és Pilá1

Vankó Zsuzsa: A boldogság törvénye. – Bp.:BIK, 1994. – pp.97-98.

4

tus is az Ő elítéltetése ürügyén kötött barátságot.) A sors kegyetlen fintora, hogy részben az akkori zsidók kérlelhetetlen gyűlölete a kiváltója a Róth Rezső elleni hadjáratnak is.  A harmadik eset tulajdonképpen már sorozatos támadások megalázó egymásutánja volt, a felnőttek viselkedését látva ugyanis a megszégyenült fiúk ismét felbátorodtak: „Zsudi Jancsi, amikor anyja kiküldte a szemetesvödörrel a téglagyár mögé, a vödör tartalmát Róth bácsi háza elé öntötte… és ismeretlen tettes krétával azt írta Róth bácsi házára: ZSIDÓ. Nem felnőtt volt az illető, erről a betűk jellegtelen tétovasága tanúskodott.” Igazolva láthatjuk Isten özönvíz utáni megállapítását: „az ember szívének gondolata gonosz az ő ifjúságától fogva.” (I.Móz. 8:21.) Úgy tűnik tehát, hogy a gyűlölet nagy tömegben önmagát szítja és gerjeszti, és egyetlen ember nem képes gátat vetni neki. IV. TETŐPONT: (9. szakasz) Akár fordulópont is lehetne, de mégsem lesz az, mert ezután már gyors ütemben, visszafordíthatatlanul haladnak az események a megoldás felé: ”És a telep hangulata azon a napon megváltozott… mindenki úgy érezte, pillanatok kérdése, és beteljesül az ítélet.” Mit tett Róth bácsi ezen méltatlan támadások után? Az volt a különös, hogy semmit. Nemes magatartása nevezetes prófétai szót idéz: „Hátamat odaadtam a verőknek, nem fedeztem be képemet a gyalázás és köpdösés elől.” (Ésa.50:6.) A fiúk egy utolsó, döntő csapást akartak mérni az öreg fejére, ő azonban szelíden mosolygott és olyan bölcsen, mintha pontosan ismerné minden indulatunkat, és mi e szelídség láttán mint egy csorda állat hunyászkodtunk meg. (…) – Csókolom, zsidó bácsi! – Nem kell, hogy figyelmeztessél rá, nem felejtettem el. Jancsiból furcsa, görcsös hang tört elő: - Nem én írtam oda! Tessék elhinni… nem én… Róth bácsi egyetemes szelídségéből most megbocsátó mozdulat következett volna, de bőrén enyhe pír vonult át, és megvetően húzta el ajkát. Aztán valahová a távolba nézett, majd újra ránk, és szó nélkül lépett tovább az úton.” Miért volt ez döntő vereség a lázadók számára? „Megsemmisülten álltunk. Ez a néhány pillanat oldhatatlan vereségnek tűnt. Minden megváltozott körülöttünk és bennünk, mert megértettük, hogy aljasok és gyávák vagyunk.” Bár „csak” gyerekek voltak, világosan felismerték, hogy létezik más választás a bűnön kívül. Ezt a csatát is a szelídség nyerte meg, a „ne győzettessél meg a gonosztól, a gonoszt jóval győzd meg!” (Rm.12:21) elve alapján. Miért kellett ennek ellenére tragédiába torkollania a történetnek? Pontosan megkapjuk a választ: A gyerekek, akik szembesültek saját és szüleik gonoszságával, visszatérnek a bűn világába, azokba a konyhákba, ahol ismét a régi rendszerbe állt a világ, ahonnan Róth Rezső egy pillanatra kiemelte őket. Látszólag nincsen számukra menekvés, hiszen szüleik hatalma, „a törvényen kívüli világ” befolyása alatt állnak. V. INTERMEZZO vagy KÉSLELTETÉS: (10-14. rész) A most következő események a lényegen már nem változtatnak, mégis igen fontosak. A hangsúly egy időre áthelyeződik a kisfiú családjának életére: a páros, hosszabb szakaszok (10.,12.,14.) egy széthulló család tragédiáját ábrázolják, a páratlan, rövid részletek (11.,13.) jelzésszerűen utalnak Róth Rezső sorsának alakulására. A két szál végül ismét összefonódva torkollik a komor végkifejletbe. Először egy szép és tragikus kitörési kísérletnek lehetünk tanúi az édesanya tettében, amelyet azonban a teljes erkölcsi bukás követ. Fontos, hogy mindez a húsvéti szünet kezdetén történik, ezt többször is hangsúlyozza az elbeszélő. Tulajdonképpen mindennapos tragédia játszódik le szemünk előtt, begyakorolt szerepekkel, sokszor ismételt szavakkal: a részegen hazatérő apa felesége ütlegeléséhez készülődik. A kisfiú számára megszokott jelenetek következnek: tudja, mikor fölösleges válaszolnia, tudja, mikor kell eltűnnie. Ugyanakkor brutális kegyetlenség és megszokhatatlan, iszonyú feszültség feszíti a történetet. Az egyetlen új szereplő a kisbárány. „Anyám nem azért fegyelmezett, mert féltett, hanem azért, mert őt is fegyelmezték.” Ismét a hierarchikus felépítésű társadalom működése mutatkozik meg, ezúttal azonban a családon belül. A tagozódás a legkisebb sejtet is áthatja – őslakók, betolakodottak, későbbiek = férfiak, nők, gyerekek. A hatalomhoz való viszony határozza meg létük kereteit, alá- vagy fölérendelt helyzetüket. Ebből a körből – legalábbis a nők számára – nincs kilépés. A fiúgyermekek vágya pedig az, hogy felnőttként magukhoz ragadják a hatalmat: „A legnagyobb élvezet talán nem is az anyagi dolgok, hanem az élőlények feletti uralomban van. A patriarchális társadalomban még maga a legszegényebb férfi is felesége, gyerekei és jószágai tulajdonosa volt, azok abszolút urának érezhette magát. (…) Ha meggondoljuk, hogy mindennek a terhét a nőnek kell viselnie, aligha tagadható, hogy az utódok felnevelése a nők durva kizsákmányolásának folyamata. Azonban az anyának is van egyfajta tulajdona: a gyermeke, amikor az még kicsiny. Ördögi kör ez: a férfiak kizsákmányolják feleségüket, a nők kizsákmányolják gyerekeiket, a felnövekvő férfiak csatlakoznak apjukhoz és kizsákmányolják a nőket.”2 Ez a hatalom igen gyakran gyűlöletes, erőszakos úton nyilatkozik meg, leginkább az alkoholmámor béklyójában. A gyakori verés egyik szörnyű, erőszakos jelenete következik: „Újabb rúgás következett, és apám nagyot ordított kinn. – A fülükön ülnek?” Ez az epizód ugyanakkor a többi, itt élő proletárcsalád életét és mindennapjait is megvilágítja. Az egyetlen egyedi momentum a bárány megjelenése, akinek azonban rögtön, felbukkanása pillanatában eltörik a lába: A borosüveget az asztalra csapta, a bárány megvonaglott a hóna alatt, és a kövezetre zuhant, de ő észre sem vette ezt, az anyám felsikoltott. – Úristen! Ne bánts! Mire az állat földet ér, elveszíti épségét, hibátlan 2

Fromm, Erich: Birtokolni vagy létezni? – Bp.: Akad. K., 1994. – 74.p.

5

voltát. Pedig az áldozatnak „hibátlannak, tökéletesnek, minden fogyatkozás nélkül” valónak kell lennie… E mozzanat előre sejteni engedi, hogy hiábavaló lesz az édesanya gesztusa, amellyel Róth Rezsőnek ajándékozza a bárányt, s így válhat az állat a gyűlölködő szomszédok prédájává. Az ajándékozás szépségét – amellyel a családfő meglepi „szeretteit” - azonnal lerontja a brutalitás kegyetlensége. Milyen tragikus kép tárul az olvasó szeme elé! Az utolsó vacsora – nyilván olcsó nyomata – alatt részegen hever a férfi, az asszony az ütlegelés fájdalmától és a megaláztatástól zokog, a kisbárány, ugyancsak fájdalmában keservesen béget, a kisfiú pedig rémületében és undorában hallgat. Egy széthullott, talán soha nem is volt család látványa ez. A 11. szakasz rövid kitérő és a főhős sorsát érinti. A történtekből arra következtethetünk, hogy heves vita zajlott le Róth Rezső házában a megjelenő városi hivatalnok és az öreg parkőr között, melynek következményeként az idős ember a háza előtti szemétkupacra dobta a parkőri botot és karszalagot. Maczelka János pedig nyilván azért mosolygott, mert tisztában volt vele, hogy mindez az ő feljelentésének következménye. Róth Rezső valójában nem azért járt a városban, hogy feljelentést tegyen, ahogyan pletyka útján terjedt, hanem őt hívatták azért, hogy közöljék vele, a lakók megvonták tőle bizalmukat. Figyeljük meg, Maczelka milyen alattomosan próbálja aláásni az általa gyűlölt ember jóhírét: - Amúgy megtartjuk vele a jószomszédi viszonyt… - lépett közelebb Maczelka a hivatalnokhoz. – De kissé bogaras… Azt mondják, hogy ott a koncentrációs táborban tönkrementek az idegei… Ha ez valóban igaz lenne, nem viselte volna ilyen önuralommal és méltósággal az ellene folytatott nemtelen hadjáratot. Ezek után visszatérünk a narrátor kisfiú családjához, az események leírása ismét átitatódik az elemzés kényszerével, a megértés vágyával. Mit érzett akkoriban szüleivel kapcsolatban a gyermek? Egyrészt undort és megvetést, másrészt szeretet – a brutalitást éppúgy elutasította, mint a gyávaságot: Ismét ott állt előttem a kérdés, hogy a két ember között kinek van igaza? Eldönteni annál is nehezebb volt, mert mindkettőt szerettem, és mindkettőjüktől undorodtam. Kemény szó ez, de ki kell mondanom. Undorodtam apám kidagadó nyaki ütőerétől, de undorodtam attól a tehetetlen gyávaságtól is, amellyel anyám az ütéseket fogadta. Vajon milyen másik élet után vágyakozhatott az erő és hatalom – azaz az erőszak és elnyomás szülte félelem fojtogató légkörén kívül? Létezik másfajta kapcsolatrendszer egy családon belül? A gyerek megérezte, hogy létezik egyfajta szabadság, amely az ő rabszolgaságuk ellentéte, és amelyet Róth bácsi képviselt. Megsejtette, talán vágyain keresztül meg is fogalmazta, hogy a családjában uralkodó rend tagjának lenni csak az erőszakban való részvétellel, a hatalmi harcban elmerülve lehet. Róth Rezső ebből, a telep társadalmának tagjaként, saját jószántából kimaradt, nem akart ilyen módon lealacsonyodni – pedig környezetének minden akciója arra irányult, hogy őt is belerántsák a harcba, hogy lehúzzák a maguk alacsony erkölcsi szintjére. Róth bácsi azonban éppen azáltal őrizte meg emberi méltóságát és szabadságát, hogy nem elegyedett bele a küzdelembe, legalábbis nem az erőszak eszközeivel. „Szeretetemért ellenkeznek velem. Rosszal fizetnek nékem a jóért, és gyűlölséggel szeretetemért” (Zsolt.109:4-5.) – jövendölte a Messiásról Dávid, és ez Róth Rezső vonatkozásában is beteljesedett. „A különállás, a bele nem olvadás, a személyiség szilárd halmazállapotának megőrzése önmagában is szabadság-értékű. Egy ember élhet környezetében úgy, hogy látványosan, sőt tetten érhetően nem szegi meg annak se írott, se íratlan, se manifeszt, se látens szabályait – mégis, egyszerűen olyan ember marad, akinek belső élete bizonyos fokig avagy csaknem független környezetétől.”3 E szakasz központi alakja az édesanya, aki váratlan, önzetlen tettével – ha csak rövid időre is – környezete fölé nő, kilép az erőszak rendszeréből azáltal, hogy átlépi Róth bácsi küszöbét, és odaadja neki a bárányt. Figyelemre méltó, hogy egyetlen részletet sem tudunk meg erről a találkozásról, amelyre bizonyára a közös sors, a „zsidó lét” miatti megaláztatás, a férje hatalma elleni ösztönös lázadás vitte rá az asszonyt, no meg, nyilván a lelkifurdalás, hogy mindennek ellenére ő is aláírta a feljelentést. Egyetlen sóhaja, „Szegény ember!” azonban sejteti, hogy mindkettőjük számára elkésett gesztusról van szó. Egy mégis bizonyos: a törött lábú bárány Róth Rezsőnél marad. Pedig így, sérülten már nem is ajándék, inkább nehéz feladat, hiszen törődést, ápolást igényel. Miért tette mégis az asszony? Talán fel akarta oldani a Róth Rezső körül keletkezett vákuumot, a rettenetes magányt, amelybe környezete taszította. Ugyanakkor valószínűleg őt tartotta egyedül méltónak arra, hogy gondját viselje a kis jószágnak. Egyben saját megszégyenítésére válaszolt, s így a férje elleni lázadás gesztusaként is értelmezhető. Ezzel a tettével az édesanya, igaz évek hosszú töprengése után, de kivívta fia szeretetét, és utat nyitott számára a régi rendből való menekülésre. Ez volt a történet során az „utolsó kitörési kísérlet”. Ha röviden áttekintjük ezeket az ún. „lázadásokat” avagy kitöréseket, amelyek, bár erőtlenek, egyéni jellegűek, átgondolatlan és ösztönszerű jellegük miatt eleve bukásra ítéltettek, mégis jelzik, hogy a rendszer, amely ellen irányulnak, nem tökéletes. Titokban és homályosan nagyon sokan, felnőttek és gyermekek egyaránt, a meglévőnél jobb világra vágynak: - Az egyik gyerek, aki öntözni akart: Róth bácsi, tessék megengedni, hogy locsoljak egy kicsit… Róth bácsi átadta a csövet. Bennem feltámadt a düh. „Rohadt áruló” – gondoltam. A többiek is ezt gondolták, de ellentétben sok hasonló esettel, hangosan véleményt senki sem nyilvánított. A banda szabályai szerint az árulót ott kell hagyni. – ez a fiúcska később valószínűleg szemétkupacokkal csúfolta meg saját munkáját. 3

Ancsel Éva: Az aszimmtrikus ember. – Bp.: Kossuth K., 1989 - p.73.

6

-

Zsudi Jancsi fentebb idézett vallomása az öreg előtt, amely árulóvá tette társai szemében, később aztán rágalmak terjesztésével igyekezte feledtetni gyengeségét. - Az édesanya elkésett ajándéka Róth Rezső számára, amelyet később felfalnak a szomszédok. Minden kísérlet kudarcot vall tehát. E lázadásokkal függ össze az „árulás” kérdése is. Ki vált árulóvá és mit árult el tettével? Jelen esetben nem arról van szó, mint Júdásnál, aki felkiáltott, hogy „Vétkeztem, mert elárultam az igaz vért!”, itt nem az igazság árultatik el, hanem a gonoszság lepleződik le és szégyenül meg minden esetben. A lázadók tétova tetteik révén a telep erkölcse, pontosabban erkölcstelensége, „törvényen kívülisége” ellen fordultak, és ezzel elárulták világuk etikai gyengeségét. Az árulás, ha úgy tetszik, e történet keretein belül pozitív cselekedetként értékelhető. A 13. szakasz ismét igen rövid részlet, Maczelkáék konyhájában játszódik. A konyha egyébként fontos és gyakori helyszíne az eseményeknek: A fülledt levegőjű, étel- és mosogatólészagú, párás konyhák, amelyek gyakran nappaliként is funkcionáltak, minden esetben a gonosz tervek és rosszindulatú pletykák születésének színterei. Két mondatban történik utalás Róth Rezsőre: „Húsvét vasárnap óta nem láttam. – mondta az asszony. – Biztosan bezárkózott. – mondta Maczelka.” A 14., utolsó előtti szakasz nagyon fontos állomás a történetben, mert a kisfiú családjának teljes erkölcsi megsemmisülését ábrázolja, megelőlegezve a rögtön ezután bekövetkező, régóta várt tragédiát. „Szüleim azon a húsvéti vasárnapon felélték az egymás iránti megbecsülés vagy szeretet utolsó morzsáit…, hiszen kiderült, hogy bennünket négyünket semmi más nem tart egybe, mint a gyomor egyszerű, kegyetlen törvénye.” Édesanyjával kapcsolatban nagyon megrázó hasonlattal él – apjához való viszonyára vonatkozóan: „A levert lázadó hálásan csókolta ellenfelének kezét, s a hatalom végsőkig élvezte, hogy azt tesz, amit akar, mint macska a döglött egérrel.” – „…Az ember felelős azért, mennyi szabadságot csihol ki, avagy kicsihol-e egyáltalán, akár a legszorongatottabb helyzetéből. Felelős ezért mindenféle rabszolgaságokban is. Kötelékeire való tekintettel tehát senki sem oldozható fel, ha elkótyavetyéli ezt a lehetőségét. Hiszen „halmazállapota” nem ítéli arra, hogy felolvadjon környezetében. Ha ez mégis megtörténik, ha mintegy folyékonnyá válik (ahogy gyönge emberekkel, különösen tömegben történni szokott), akkor szabadsága itt véget ér.”4 Édesanyja ezen egyetlen tette után valóban feladta emberi szabadsága utolsó bástyáit is. Ez az a pont a történetben, ahol a számtalanszor hangoztatott gyűlölettel, félelemmel szemben a narrátor néven nevezi a kiút egyetlen lehetőségét az értelmes szeretet formájában, amely azonban szüleivel kapcsolatban már egy végleg elszalasztott alkalom. Ennek hiányában pedig az ember – édesapja és az anyja – a bűn megalázott rabszolgája marad: Mert ha anyám tettét nem csupán az ösztön, de az értelem hajtotta volna, vagy ha apám az ösztönben felismerte volna, hogy az ellene lázadó nem hatalmára tör, hanem egy méltóságteljesebb és emelkedettebb sors felé, akkor tán más irányba terelődik az életünk, s a kötél, mely álmomban oly kifejezően fűzött minket egybe, nem a kényszer, hanem az értelmes szeretet jelképévé válik. Úgy tűnik, szülei erkölcsi bukásával – éppen az a tartás veszett ki belőlük, amitől az ember embernek neveztetik - a kisfiú számára sem marad más pálya, mint felnőve, apja nyomdokain haladva, idővel megszerezni a hatalmat. Mennyire szomorú, hogy ezek a szépséges és súlyos sorok mind-mind múlt időben és feltételes módban íródtak! Mégis, meg kell állnunk ennél a fontos, talán legfontosabb kifejezésénél: értelmes szeretet. Sok ember úgy képzeli, az értelem és az érzelem, vagyis a gondolkodás és a szeretet kizárja egymást. Pedig csakis a kettő együtteséből fakadhat igazi alapokon nyugvó szeretet, különben pusztán múló érzelmi fellángolásról beszélhetünk, amely a következő pillanatban az ellenkezőjébe csaphat át. Hogyan lehetne megfogalmazni lényegét? „Amit akartok azért, hogy az emberek tiveletek cselekedjenek, ti is úgy cselekedjétek azokkal.” (Mt.7:12.) A további események lényegében az utolsó részben bekövetkező, pontosabban kiderülő tragédia közvetlen előkészítését szolgálják: „- Az öreg Róthtal valami történt…” A hír terjedésével párhuzamosan mindenki a parkőr házához gyűlik. A kisfiú is, anyja tiltása ellenére odaszalad: „Nem tudtam még, hogy ez a futás út volt egy másfajta élet felé…” Ez a futás engedetlenséggel – ha úgy tetszik, lázadással - kezdődik, mintegy hátat fordít a régi élet szégyenének és értelmetlenségének, ugyanakkor benne rejlik az ígéret, hogy bár a kisfiúnak tagadhatatlanul köze volt tettei révén az öreg Róth halálához, futása mégis értelmet ad ennek a tragikus történetnek. Hasonlít Saulus esetéhez, aki István megkövezésekor a tanúk ruháit őrizte, s ezzel kifejezte egyetértését a gyilkossággal; Krisztus követőjének élete és halála azonban meggyőzte arról, hogy másfajta törvény is létezik azon kívül, amelyet ő követ. Tudjuk, hogy a kisfiú volt az, aki annak idején föltette a provokáló kérdést: „Bácsi, mit csinálnak a kutyák?” Felnőve azonban már tudatosan kilép a telep törvényei közül - és Róth Rezső nyomdokait követi. Bizonyára nem véletlen, hanem hatalmas evangélium, hogy a novellában zsidó mutat kiutat a zsidónak a bűn világából! E fiúcska sorsa ugyanakkor bizonyítja, hogy a legcsüggesztőbb életkörülmények, az úgymond legterheltebb genetikai örökség sem determinálja az embert a rossz szükségszerű követésére! A közhangulatról a narrátor így beszél: „az az aggodalom és féltés engem eltávolított az itt összeverődött embercsoporttól… mert megéreztem, hogy nincs ezekben az emberekben, és általában az emberekben semmi állandó, Róth bácsi ellen érzett gyűlöletük fonákja a részvét és aggodalom volt, s minden érzésüknek volt fonákja… ” Rendkívül kifejező a megállapítás: „érzéseik leveleit a szokások kocsányain forgatják.” Ugyanazt a folyamatot fi4

Ancsel Éva: Az aszimmetrikus ember – Bp.: Kossuth K.,1989. – p.72.

7

gyelhetjük meg, mint Jézus életében: Jeruzsálemi bevonulásakor „Hozsanná”-t kiáltottak, nagypénteken pedig „Feszítsd meg!” -et. A mindenkori tömeg befolyásolhatósága és megbízhatatlansága fejeződik ki e jelenetben. VI. A TRAGÉDIA: (15. szakasz) Beteljesül az elkerülhetetlen vég, amely csíráiban már a novella első soraiban ott rejlett. A szereplőknek kellett volna megváltozni ahhoz, hogy a végzet elkerülhető legyen. A telep lakói kihívják a rendőröket, akik akadálytalanul behatolnak a házba: „- Legalább három napja halott – mondta a tiszt olyan hangon, hogy mindenki hallhassa.” Ezzel a tömeg kíváncsisága kielégült, az emberek figyelme a bárány felé fordul. Róth Rezső haláláról semmi többet nem tudunk meg: sem okát, sem körülményeit, de a hangsúlyozott három nap ismét Jézusra, az Ő sírban töltött, illetve megkezdett három napjára utal. Egyetlen ember volt, aki megsejtette a bekövetkezőket, ez pedig az édesanya, különös viselkedése elárulta őt: „Arca és tekintete hideg és közönyös. Nem sírt. Sőt, most úgy tűnt, az imént nem a megdöbbenés akadályozta meg abban, hogy megszólaljon, hanem az a tudat, hogy neki nem szabad beleszólnia az eseményekbe.” Az utolsó jelenetek ismét a Maczelka házaspár házában játszódnak: „Maczelka néni pedig a bárányt magához szorítva szaladt ki Róth bácsi kertjéből. A novella Maczelkáék párbeszédével kezdődött, most pedig ugyancsak azzal zárul. Témájuk ezúttal a bárány sorsa: „Emlékszel, milyen jó birkapaprikást főztem az első házassági évfordulónkra?” Ahogyan Róth bácsi halálának okozói, „eltávolításának” értelmi szerzői ők voltak, úgy most a törött lábú bárány sorsa is megpecsételődött kielégíthetetlen étvágyuk miatt. Utolsó tettüket éppúgy, mint az elsőt a kívánságok vezérlik. Maczelkáék élvezettel teli utolsó szóváltása tulajdonképpen az utolsó vacsora „antitézise”, vagyis értetlen kigúnyolása és megcsúfolása. Mintha győzelmi tort ülnének Róth Rezső halála fölött. A történet lezárulta után ismét szólni kell a két főszereplő jelleméről: Maczelka János részletes külső bemutatása után feltárulnak személyiségének egyéb vonásai is: „A Maczelka házaspár a táplálkozás és a lakás kínálta, egyszerű gyönyörűségeken túl a külvilág eseményeivel szórakoztatta magát.” – Lefordítva ez annyit tesz, hogy miután telerakták a hasukat, minden erejüket a pletykák kiagyalására és a rosszindulatú hírterjesztésre fordították. A gyerekek által rendezett „kutyaviadalokban” Maczelka János rendre részt vállalt: „s általában ebben a pillanatban jelent meg Maczelka bácsi az ajtóban, hogy éktelen ordításával belekapcsolódva a hangzavarba, elkergessen bennünket. Hosszú évek során nem jött rá, azzal rontaná el játékunkat, ha nem jönne ki. És kijött… Maczelka bácsi csapkodott, üvöltözött, de az eseményeket megállítani nem lehetett.” A részletek alapján világossá válik, hogy feleségével együtt a rendkívül korlátolt, kicsinyes, rosszindulatú, a hatóságokkal szemben pedig talpnyaló – a tipikus besúgó lehetne – embertípus képviselője. Rajtuk semmit nem változtatnak az események, változatlan jellemtulajdonságokkal kerülnek ki, látszólag győztesen a történetből. Míg Maczelkáékról szinte mindent, még intim részleteket is megtudhatunk, addig Róth Rezsőről – külsején kívül – alig valamit. Titok marad az élete, hogy mit érzett, mit gondolt a számára bizonyosan szenvedést okozó, megalázó helyzetekben: Sima, mint egy márványlap, szótlan és kegyetlenül egyszerű. Jellemvonásaira csak tetteinek és viselkedésének módszeres vizsgálata után derül fény, az összkép mindenesetre megdöbbentő: „Hosszútűrő, nem kérkedik, nem fuvalkodik fel, nem gerjed haragra, nem rója fel a gonoszt.” (1.Kor.13:4-5.) „Szidalmaztatván viszont nem szidalmazott, szenvedvén nem fenyegetőzött” (1.Pt.2:33.) Jellemében nemcsak Jézus alakja rajzolódik ki, hanem az az Ember is, aki az Ő „képére és hasonlatosságára” teremtetett, akivé válhatnánk, és válnunk kellene… A sértésekkel, bántalmazásokkal szemben becsukódott, olyan sima lett, mint a márványlap. Ez Jézusra is tökéletesen igaz volt: „olyanná tettem képemet, mint a kova.” (Ésa.50:7.) Azaz nem reagált, nem alacsonyodott le az őt megalázni szándékozók szintjére. Két jelenet árulkodik arról, hogy itt mégsem idealizált és sebezhetetlen, „emberfeletti” hősről, hanem valóságos, hús-vér emberről van szó: „Róth bácsi egyetemes szelídségéből most megbocsátó mozdulat következett volna, de bőrén enyhe pír vonult át, megvetően húzta el ajkát. Aztán valahová a távolba nézett, majd újra ránk, és szó nélkül lépett tovább az úton.” A másik pedig a hivatalnokkal történt szóváltása. Szenvedésének legmélyebb bizonyítéka idejekorán bekövetkező halála. Nem a fizikai, hanem a lelki szenvedés oltotta ki életét, de mindvégig megőrizte emberi méltóságát. „A gyalázat megtörte szívemet, beteggé lettem” – mondja a 69. zsoltár Krisztus szenvedéseiről. Róth Rezső házának ajtaja nem volt bezárva, nem kellett betörni, ez is megerősíti, hogy nem önkezével vetett véget életének. Látszólag azonban Róth Rezső élete és halála teljes kudarc. Meghalt, „a fű kinő utána”, ahogy József Attila írta. A telep élete hamarosan visszatér a régi kerékvágásba, elfelejtik az öreg parkőrt, bizonyára kitörlődik a lakók szívéből a lelkiismeret gyenge hangja, hogy ők is, valamennyien bűnrészesek voltak halálában. Esetleg sokan még dicsérgetik is az emlékét, hogy milyen jó ember volt. Hasonlóképpen Jézus halála – az első napokban – küldetésének teljes bukását jelentette tanítványai számára. Ha azonban visszatérünk a történetet gyerekfejjel átélő matematikus sorsához, azt látjuk, hogy az ő életében mégis beérlelődtek Róth Rezső látszólagos vereségének gyümölcsei. Elgondolkodtató: végül is, tett-e valami „nagy dolgot” ez a kicsúfolt, megvetett ember? „Kis” tettek már csak azért sincsenek, mert lehet a következmények útja ismeretlen, legalábbis nem látható, mégis messze gyűrűző, s a másik ember életében súlya lehet egy egészen egyszerű gesztusnak.”5 ”Néhány év – és nem is sok – kellett ahhoz, hogy mint mondtam, Róth bácsi alakja megtisztuljon és jelképpé növekedjék a szememben. Felnőttem. S bármennyire is akartam, nem léphettem apám nyomába… ő (mármint Róth Rezső) volt az egyetlen olyan ember az életemben – 5

Ancsel Éva: Az aszimmetrikus ember. – Bp.:Kossuth K., 1989. – 25.p.

8

bármennyire nem vettem ezt akkor észre -, aki éppen észrevétlensége folytán mély hatást gyakorolt rám. Léte és sorsának tanulsága megfertőzött.” A novella kétféle „fertőzésről” beszél. Ezek közül a bűn végzetesen veszélyes, halálos, és rendkívül ragályos, mivel mélyebben gyökerezik bennünk, ösztöneinkbe ivódott, ahogyan korábban már szó volt róla, ezért a gondolkodás és a lelkiismeret ellenőrzése nélkül bizonyosan a bűn útját járjuk. A „szeretet fertőzése” csakis magasabb szinten, az értelembe ivódva lehet tartós, hiszen „ellenségeskedés”, illetve „ösztöke” formájában plántáltatott belénk. Az értelmes szeretet a lelkiismeret szavát követve, a „keskeny utat” járva valósítható meg, az ember állandó ébersége mellett. E fertőzésre azonban a bűn teljességre jutásával egyre kevésbé vagyunk fogékonyak. Nemcsak a történelem előrehaladtával, de az egyéni életben is igaz, hogy „a bűn megsokasodik, a szeretet sokakban meghidegül.” (Mt.24:12.) Visszatérve Róth Rezső áldozatára, emlékezzünk Jézus Krisztus szavaira: „Ha a földbe esett gabonamag el nem hal, csak egymaga marad, ha pedig elhal, sok gyümölcsöt terem.” (Jn.12:24.) Miért sikerült éppen annak a gyereknek, egyedüliként kilépnie a telep „törvényen kívüli világából”? Mert gondolkodott, nemcsak érzett, töprengett és ezáltal felfedezte az értelmes szeretet szükségességét. Édesanyja ezzel szemben az ösztönös szeretet szintjén maradt, és rosszul értelmezte Róth bácsi magatartását – ennek következtében ő nem ki-, hanem betört, vagyis megadta magát annak a hatalomnak, amely személyisége összeroncsolására törekedett. Róth Rezső ezt soha nem tette volna meg: nem egyéniségét, inkább az életét adta oda. Hogyan őrizte meg Róth Rezső az egyéniségét, más szóval a szabadságát? Környezete számára egészen érthetetlen módon. Mert „akinek baja van, az panaszkodjon. Aki különb másoknál, az éreztesse fölényét, és akkor meghunyászkodnak előtte. De aki hallgat, aki eltűri, hogy megalázzák, az többszörösen is kiválik.”6 Tett-értékű volt hallgatása és passzivitása is. Nem törölte le a feliratot a házáról, nem takarította el a szemetet a kertjéből. Volt ereje mindezt elszenvedni – védekezés nélkül, de némasága megint csak tükröt tartott az egész telep elé. Mitől volt szabad Róth Rezső? A gyűlölet és a félelem kötelékeitől. Ebben különbözött alapvetően a többi lakótól, „akik teljes életükben rabok voltak.” Róth bácsi másfajta törvénynek engedelmeskedett: mert „aki belenézett a szabadság tökéletes törvényébe, és megmarad amellett,… az boldog lesz az ő cselekedetében.” (Jak.1:25.) A szabadság és a törvény látszólag összeegyeztethetetlen fogalmak. Azonban a szabadság törvény nélkül, nem egyéb, mint káosz és anarchia. A szabadság törvénye a szeretet törvénye, amely fölszabadít a gyűlölet és a félelem, végső soron pedig a halál béklyói alól. A tökéletes szeretet a tökéletes szabadságot hordozza magában. Róth Rezső nem a gyűlölet foglya volt, hanem a szeretet elkötelezettje. Ez különösen annak fényében érdekes, hogy valójában azt sem tudjuk, vallásos volt-e egyáltalán. Hogyan tekintett például az ajándék kisbárányra? Hithű zsidóként eszébe juttatta a páska-bárányt, amelyet az Egyiptomból való szabadulás emlékére áldoztak fel húsvét előestéjén? Vagy esetleg, látva a láger borzalmait, ateistává lett, ahogyan oly sokan sorstársai közül, megtagadva ősei Istenét? Keresztény volt, és akkor a bárányban Isten áldozattá lett Fiát látta? Meglehet, egyik feltevés sem állja meg a helyét. Nem tudjuk – de életében és halálában mégis Emberként – szelíd bárányként viselkedett. A történet egészének ismeretében világossá válik, mennyire tudatos a címválasztás. Névelő nélkül, azaz nagybetűvel, tulajdonnévként szerepel: Bárány – tehát egyértelműen az önmagát báránnyá alázó, kereszthalálát tudatosan vállaló Istenfiára utal: „Kínoztatott, pedig alázatos volt, és száját nem nyitotta meg, mint bárány, mely mészárszékre vitetik, mely megnémul az őt nyírók előtt, és száját nem nyitotta meg.” (Ésa.53:7.) A novella zsidógyűlölettől áthatott húsvéti történetének sérült báránya egy torz világ kilátástalanságát sugallja, amelyben még ajándékozni sem tudunk méltóképpen. Róth Rezső bárány-mivolta és feláldoztatása azonban nem bizonyult terméketlennek. Bár a „fekélyt” végül sikerült eltávolítani, valakit mégiscsak megfertőzött. Ha csak egyetlen ember is, de volt, aki szakított a gyűlölet és félelem légkörével és megismerhette a „szabadság tökéletes törvényét.”

6

Ancsel Éva: i.m. – 75.p.

9