XIX. BUDAPESTI NEMZETKÖZI KÖNYVFESZTIVÁL Mielőtt az urak szabadon eltávoznának Vécsei Rita Andrea
2012. 04. 21. 13:41 Sötétben ülünk, a képernyőn elindul Thomas. Papp Vera Ágnes riportfilmje a DunaTV-n, egy novellarészlet, képek: Budapesti kávézó, esőáztatta aszfalt. A végén pedig idézet: "túl sok szó forog a világban" – Kjell Askildsen. Vele beszélgetett Barna Imre az Úgy, mint azelőtt című könyvének megjelenése alkalmából.
Európa matiné – Claudio Magris, Kjell Askildsen és Jože Hradil közreműködésével, moderátor Barna Imre, az Európa Kiadó igazgatója. Millenáris Osztovits terem 2012. április 20. délelőtt. A párbeszéd valahogy így történt közöttük: – Kjell Askildsen Ön a mai norvég irodalom egyik legismertebb alakja. Szeret beszélni? – Nem. – Koncentrált életmű az Öné, egyetért? – Nem gondolom, hogy a világban túl sok könyv lenne, csak az én könyveim lehetnének kevesebben, hiszen vannak közöttük kevéssé sikerültek is. – Szerintem Ön csak a legjobb könyveit írta meg, a kevéssé jókat nem. – Ez kérdés? Nem értem. Soha nem írtam regényeket, kiadói koncepció volt, hogy regénynek nevezzék, mert az jobban mutat, mint a novellagyűjtemény.
– "Némiképpen erőltetett a kapcsolatunk, mert egyszer megmentette az életemet", így egy idézet. Csupa izgalmas hiány a 21 titokzatos novella. Miért nem szereti, ha minimalistának nevezik? – Szerintem az építészetből és a képzőművészetből kölcsönözték ezeket a fogalmakat, és nincs köze az irodalomhoz. A filológusok találták ki, beskatulyáztak minimalistának, mert nagyon rövid novellákat írok, de én ezt nem szeretem. – Van olyan, hogy északi irodalom? – Nincs. – Szünet, szünet, szünet. – Azt hiszem, hogy nincs skandináv specialitás, ha összevetjük az európai országok irodalmával. – Közelebb érzi-e magához a svéd, dán klasszikus irodalmi hagyományt, mint német, francia, latin-amerikai kedvenceit? – Jobban kötődöm az európai irodalomhoz, mint a skandinávhoz e tekintetben. Hemingway prózáját viszont nagyon szeretem, nagy hatással volt rám.
Megköszönés, elköszönés, és színpadra lép Jože Hradil. Először arról kérdezik, miért nem Hradil József? Most jelent meg a regénye, Arc nélküli képek címmel szlovénül. Műfordítással foglalkozott, vagy ötven címmel dolgozott az Ómagyar Mária-siralomtól Dragomán György könyvéig. Nehezen ment Hradilnak a magyar nyelv: apja magyar, anyja szlovén volt, és amikor Magyarországon látogatták meg a rokonságot, Ica néni folyton kérdezgette, hogy lehet az, hogy nem tudsz az apád nyelvén? Jaj, de jópofa !, ezt mondogatta mindig. Hradil egyszer csak megállt előtte, és egy jó hosszú mondatot szeretett volna mondani, ami így sikerült: jaj, de jó az Icának a pofája!, meg is tanult rögtön egy szót: nyakleves. Kis kiadót vezetett, elkezdtek Adyt, József Attilát kiadni, húsz év alatt harminchat könyvük jelent meg. Lator, Szappanos segítettek Hradilnak a fordításban, többek között abban, hogy a nyakleves nem gasztronómiai kifejezés. Felolvas egy részletet új kötetéből, magyar nyelven, egy iskolás fiú pár gondolatát. "Jurijt már csak az érdekelte, mi az a politika? (…) Amikor káromkodott, kizárólag Királyra, a pékre gondolt". Végül az apjáról mesél, aki Debrecenben árvaházban nőtt föl, nézte a végtelen síkságot, és ábrándozott a tengerről. Azután egészen Fiuméig ment, ott fölszállt egy hajóra, New Yorkba akart menni, de leugrott, és Muraszombatban kötött ki. Mura, az egy álomvilág. A tengerrel el is jutunk Claudio Magrishoz. Amíg fölmegy a színpadra, megjelenik a képernyőn a La Trieste de Magris, hozzá pörgős olasz dal. Egy fekete-fehér fotó a
szerzőről, áll a tengerparton zsebre tett kézzel, hajók vízrebocsátását szolgáló faszerkezetnek támaszkodva. És persze az első Trieszt, az alapvető hely, ahol született, élt, az a világ volt, amit örökölt, határvidék, áldás, és gyakran átok is. Torinóban töltötte a tanulóéveit, mely pont akkor telt meg bevándorlókkal, amikor Trieszt kezdett kiürülni. Nagy írók kiállításait is megrendezték Barcelonában. Fantasztikus utazás volt számára ez a kiállítás, akkor, ott, a város részei irodalommá váltak. Tréfás dolgok is voltak, hideg északi szél, bora, tornatermi gyűrűk, tizenegy nyelven fejhallgatók, nem csupa közhellyel. Érdekes világ volt ez a kiállíts, ajándék Magrisnak, hogy elmondhatta, ez az ő Potyemkin-faluja, az ő valóságát takarja. Hogy ikerkapcsolatban lenne a városával, Trieszttel? Mások is kötődtek a városhoz, de Scipio Slataper találta ki Triesztet irodalmi háttérül Az én karsztom című művével 1911ben. Az olaszokat másnak érezte magánál, azért harcolt, hogy Trieszt különleges olasz legyen a szlávságával együtt. Bizonytalanságot érzett afölött, hogy kik is vagyunk valójában, szellemlénynek érezzük magunkat, csak az irodalomban tudjuk megtalálni a valódi énünket. Megjelent a piros hajnal, ami a naplemente pirosa is volt, hiszen akkor kezdett a város haldokolni, amikor létrejött az irodalma. A maiak számára például a régi Trieszt nem mond semmit. Magris korán kezdett olvasni, Tolsztojt tizenkét évesen, de Svevotól például egyetlen könyvet sem. A hazai dologgal szembeni idegenkedés volt ez, biztosan tele vannak álhazafisággal és provincialitással azok a szövegek. Torinóba ment tanulni tizennyolc évesen, és ott kezdett olvasni hazaiakat, hogy újraélje az otthoni világot. Vannak országok, ahol a közös múlt közös szubsztrátumot hoz létre, például a német nyelv, zsidó kultúra. Ha viszont tőle kérdeznék, mi az olaszság, nem tudna mit válaszolni erre. Barna Imre a szerző Duna című könyvéből olvas fel, mely részlet Magris szerint metafora: egyesül benne a dunai szenvedély és az adriai tenger szenvedélye. Láthatóan a tenger mellett, az istriai félszigeten készült a fénykép is, mely most díszletül szolgál a háta mögött. A közéleti szereplésről úgy véli, mindig el kell mondania: ha valaki ír, nincs feltétlenül joga szólni a valóságnak arról az oldaláról, mint iskolák, kórházak, stb. problémás, kérdéses ügyei. Időnként azonban az irodalom köteles közbelépni, hiszen a közvetlen politikai tevékenység nem, az írás sokkal inkább alkalmas eszköze a tiltakozásnak. Ezeket a szövegeket, ha más írná, jobban örülne, mert úgy érezné, hogy felmentik őt ez alól a kötelezettség alól. A fikció Magris sajátja, de a fikció szerinte nem azt jelenti, hogy a valóságtól függetlenül találjuk ki a dolgokat. Az élet eredetibb, mint amit az ember el tud képzelni. Hogy tud-e dolgozni a városok közötti útjain, dolgozik-e most valamin, azt válaszolja, hogy igen, de a szöveg igazi hangját, zenéjét még nem találta meg. Ha beszélne most erről, olyasmit vetítene előre, amiről még nem tudja, hogy mit fog jelenteni. Végül ismét a filmbejátszás, fekete-fehér animáció Triesztről pár másodpercben. Katonai nyelvvel bocsát útnak: Az urak szabadon eltávozhatnak. Fotó: Bach Máté
A cikket a következő címen találhatja meg: http://www.prae.hu/articles.php?aid=4928
PRIPOMBA, omenjeni pogovori so bili na pomlad 2012. Leta, ko založba EK romana Slike brez obrazov še ni imela niti prevedenega, kaj šele da bi jo takrat, na mednarodnem festivalu lahko predstavili. Takrat so knjigo torej šele napovedali, češ da bo knjiga v madžarščini izšla eno leto pozneje. Kot se je pokazalo, so Slike brez obrazov v madžarskem prevodu v resnici tudi izšle, natanko eno leto pozneje, 2013 – vendar z malce spremenjenim naslovom -: Képek arc nélkül. Druga pripomba: »Trdim, da me madžarska založba ni uvrstila v vrsto omenjenih dveh uglednih evropskih avtorjev zaradi kakršnega koli navdušenja nad mojim delom – ki ga navsezadnje niso niti prebrali – pač pa zgolj zaradi zanimivega naključja, ker so tako poudarili, da sva oba - Claudio Magris in jaz - tako rekoč obmejna pisatelja (italijansko – slovenskega oziroma slovensko – madžarskega geografskega in kulturnega sveta).
XX. BUDAPESTI NEMZETKÖZI KÖNYVFESZTIVÁL LÁTHATATLAN KÖTELÉKEK Joze Hradil: Képek arc nélkül A magyar irodalmi művek szlovén fordítójaként, a magyar–szlovén szótár szerkesztőjeként ismert Joze Hradil családi gyökerei, akár egy tipikusnak mondható kelet-európai minta szerint, szerteágaznak a monarchia egymástól meglehetősen távol eső területeire. Önéletrajzi fogantatású regényében most egyetlen képzeletbeli csoportképre szólítja családjának időben és térben messzire került élő és holt tagjait. Mindazokat, akik akár közvetlenül vagy akár láthatatlan kötelékekkel, de meghatározták annak a Jurij nevű elbeszélőnek az identitását, aki apró történetdarabkákból, szuggesztív erejű emlékképekből egy keletközép-európai család sorsának tablóját vetíti elénk panorámaképek sorozatából. A százévnyi időt átölelő események a maguk szaggatottságában elősorolva rövid snittekben képezik meg a történelmi fordulatoknak és az idő alakító-romboló hatásának kitett magántörténetek itt-ott szakadozott, foltos celluloidszalagját. A XIX. század végi bánáti falutól, a monarchiabeli Egrestől, a Szerb– Horvát–Szlovén Királyság Belatinci kisközségén, Muraszombaton, Debrecenen, Budapesten át a XX. század végi Kanadáig, a második világháborútól a titói Jugoszlávia időszakáig ívelnek a Képek arc nélkül történetei. A regény első részében Jurij gyermeki nézőpontjából láttatja a szerző nemcsak a muravidéki családban zajló mindennapokat, de a világtörténelem közvetlen hatását is erre a mikrotársadalmi közegre. Az elbeszélést olykor a családtagok kurzívval szedett szólamai szakítják meg egy-egy újabb betéttörténettel. Miközben a nyolc év körüli Jurij leplezetlen ámulattal, karlendítve köszönti a kifogástalan egyenruhában a főutcán grasszáló birodalmi tiszteket, s büszke arra, hogy bátyja önként jelentkezik a német hadseregbe, nem érti apja tiltakozását sem a karlendítése, sem a testvére bevonulása ellen. Miközben Jurij a Magyar Futár oldalain nézegeti, hogy a szovjet katonák mérgezett cukrot osztogatnak a gyerekeknek, s arra vágyik, hogy ha tizennyolc lesz, beléphessen Horthy leventéi közé, s legyőzhesse az oroszokat, kommunistákat, zsidókat, a barátai mind az oroszoknak „drukkolnak”, s döbbent szégyenkezéssel figyeli titokban, amint elhurcolják a kiválóan pingpongozó Farkas doktort, akiről pedig nem is sejtette, hogy zsidó. Röpke néhány év alatt érthetetlen és drámai fordulatok sora követi egymást a kisfiú életében: bátyja átáll az oroszokhoz, aztán egyszer csak a helyi kommunisták viszik el, a családot kiköltöztetik falura, majd vissza a városba, apját börtönbe vetik,
unokatestvére lesoványodott kísértetként tér vissza Dachauból, egyik osztálytársát megölik a határőrök, s mindehhez a szovjet Aljosa által kitekert nyakú tyúkok és a Mura felszínén úszó orosz katonák hulláinak képe társul a fejében. Az események vonzó-taszító örvénylését Jurij naiv-mitologikus szemléletmódja képes időről időre lassítani, amiben a bonyolult kapcsolatrendszerben működő, de erős értékrenddel bíró összetartó család és a kis városi közösség is a segítségére van. A regény címe és különös borítója, a hevenyészve kiollózott arcokkal, a második részben fedi fel titkát az olvasó előtt, amely a felnőtt Jurij találkozásait beszéli el a felmenők történeteivel. Az Erdélyből Debrecenen és Fiumén át végül Muraszombatban otthonra lelő apáét, aki magyarul, németül és szlovénul is megtanult, s aki igencsak veszélyes kalandokat élt át egy hajóról egyenest a tengerbe ugorva, vagy épp a nagykanizsai statáriális bíróság előtt ítéletre várva. A nyolcgyermekes szegény tanító családjából származó apa révén számtalan nagybácsival, nagynénivel és unokatestvérrel bővíthette rokonságát a nyelvek és történetek iránt mind fogékonyabb Jurij. A népes családból azonban a legmélyebb hatást, úgy tűnik, anyja egyik húgának sógora, az ugyancsak több nyelven beszélő valahai nyomdász és újságíró Vincze József és leánya gyakorolta a krónikásra. Józsi bácsi, aki kezet fogott Jókai Mórral, és lakásában sok klasszikus mellett ott őrizte a Jókai-összes díszkiadását, több mint száz évet élt teljes szellemi frissességben és nyitottságban, és egy teljes évszázad személyes történelmét, kultúráját tudta közvetíteni unokaöccsének. A regény utolsó fejezetei az ő lánya, a szintén hosszú életű, Budapestről Kanadába emigrált Gizella utolsó éveiről számolnak be, egy áldozatos élet megindító kudarcáról, az öregkor elkerülhetetlen magányáról, a láthatatlan kötelékekbe vetett kétségbeesett bizalom végső megrendüléséről. Joze Hradil fékezhetetlenül gazdag anyagot dolgoz fel mozgalmas jelenetekből, emlékezéstöredékekből, képleírásokból – elegáns könnyedséggel regénnyé szőve az értelmét vesztett történelem csataterein bolyongók szétszálazódó történeteit. Ami pedig különösen szerethetővé teszi a Képek arc nélkül minden egyes fiktív vagy valóságos alakját, hogy sosem hagyják sem egymást, sem saját magukat az undok történelem kelepcéjében vergődni. Mintha azok a bizonyos láthatatlan kötelékek, mint egy mesében, mégiscsak elszakíthatatlanok volnának, a körömollóval kivagdosott arcok pedig felidézhetőek. Ez Hradil regényének csábító álcája. Nagy Boglárka, Népszabadság, 2013. július 6.
CSALÁD, NYELVEK, HAZÁK Jože Hradil: Képek arc nélkül El sem kellett költöznie az ember fiának a 20. századi Kelet-Közép- Európában ahhoz, hogy egyre-másra újabbnál újabb államalakulatok polgára legyen. Osztrák–Magyar Monarchia, Magyar Királyság, Szlovén–Horvát–Szerb Állam, Szerb– Horvát–Szlovén Királyság, Jugoszlávia, Szlovénia váltják föl egymást, miközben Muraszombat városa és Beltinci nevű falva sajátos, szlovén tájnyelvet beszélő lakosai (szlovének, magyarok, zsidók, szerbek) a történelemmé váló politikai eseménysorozatok Szküllái és Kharübdiszei között evickélnek a megélhetés és a megértés reményében. Ami a határok átrajzolása, a ki- és bevonuló magyar, német, orosz, szerb hadseregek miatt nemegyszer az életben maradás kulcsát jelentik az itt élőknek. Jože Hradil nagyon erősen életrajzi ihletésű elbeszélésében a részben emlékező, részben mások emlékeit összegyűjtő Jurij (maga Jože) egy, a Monarchiában alapított soknemzetiségű család történetét eleveníti föl, jórészt maguknak a „meginterjúvolt” szereplőknek az egymásra hagyományozódott, néhol legendás életeseményeinek felidézése által. A nyugat-bánsági édesapa és a murántúli édesanya és leszármazottaik (Jurij és két testvére), valamint kiterjedt – főleg magyarországi, később kanadai – rokonságuk, kultúrák, identitások, politikai hitek cseréje közepette zajló sorstörténetei hol a politikatörténeti alakulások előterében, hol azok mögött, de mindenképpen azok függvényében kapnak megvilágítást. A német egyenruhákat magyar csendőrök kakastollai, majd orosz csapatok járművei, aztán szerb partizánok melldöngetései váltják. Míg a távolba szakadt apa, testvér, nagybácsi hol az orosz, hol az olasz fronton szenved vereséget, a zsidókat begyűjtik és mészárszékre küldik Budapesten éppúgy, mint a Muravidéken, a Rákosi- és Kádár-féle kommunizmus ugyanúgy megviseli őket, mint a Tito-féle szláv egyneműsítő szándék. A mindenkori hatalom saját pozícióját féltve és megerősítve ugyanazért és annak ellenkezőjéért (is) elítélheti akár napok különbségével az embert. A fiútestvért hol német-, hol oroszbarátság miatt vetik fogságba honfitársai. Egy szlovén szerelmes népdal sorai kommunista izgatásnak minősülnek a magyar katonai bíróságon, s a halálos ítélet elkerülése csak a nyelvekben jártas ügyvéd rátermettségén múlik. Apropó, nyelvek: ismeretük hol előnyt (idegen katonák bizalmának elnyerése; kereskedelmi, igazgatási pozíciók megszerzése), hol hátrányt (előkelő magyar társaságbeli kiközösítést) jelent, hol kényszerű, hol önként választott ország-, életmódés identitáscserével jár. Jurij/Hradil évszázados családi/ történelmi tablója mindegyikre kínál példákat. Ám ahogy ideiglenes békeidők köszöntenek be a szereplők életébe, úgy válik – nyelvileg is – személyesebbé, bensőségesebbé a személyessé, családivá tett történelem. Ezek a mikrotörténelmi mozzanatok az elbeszélés kitüntetett pontjai, s itt a szépirodalmi igénnyel megformált mondatokban sikerült a közkeletűt az egyedi sorsokon keresztülszűrve pluszjelentéssel ellátni, az egyetemes felé megnyitni.
(Dorogi Norbert, Könyvjelző, 2013. március) Sárkány, rózsa, könyv Régi katalán szokás szerint április 23-án, Katalónia védőszentje, Szent György napján a férfiak egy szál vörös rózsával köszöntik a nőket, a nők pedig könyvvel a férfiakat. Azért vörös a rózsa, mert egy IV. századi legenda szerint a leölt sárkány véréből sarjadt. A sárkányölő lovag ezzel hódolt az általa megmentett királylánynak. 1993-ban, még a Kossuth téri irodánkban történt, hogy átszóltak a szomszéd szobából, hogy szaladjak, telefon: a katalán kormány! Biztos voltam benne, hogy meg akarnak viccelni, mert köztudomásúan elvakult rajongója vagyok egy katalán tenornak – csak az volt gyanús, hogy nem az operából „keresnek"... Tényleg a miniszterelnöki hivatalból hívtak, személy szerint Johanna von Hegyeshalmy, a katalán kultúra népszerűsítéséért, a rózsa–könyv hagyomány terjesztéséért felelős protokollos munkatárs. A rendszerváltás utáni éveket éltük, Szent György napja környékén Jordi Pujollal az élen kormánydelegáció készülődött az akkori magyar köztársasági elnökhöz, Göncz Árpádhoz, Johannát kérték fel közvetítőnek és tolmácsnak, merthogy nagyjából hét nyelven beszél, és a magyart is szépen töri, hiszen tízéves koráig Örkényben élt a családi birtokon. Engem azért keresett meg akkor ismeretlenül, mert ránk is szerették volna kiterjeszteni a katalán úzust, a nőknek rózsa kellett, a férfiaknak könyv, nem is akármilyen: katalán könyv – magyarul! Hogy aki akarja, el is tudja olvasni. Ezt kellett nekem prezentálnom öt példányban, hiszen nemcsak Göncz Árpádnak szánták a gesztust, hanem a magyar fogadóbizottság minden tagjának, például az ELTE akkori tanszékvezetőjének, Faluba Kálmánnak is. Katalán könyvet még mi is ritkán adunk ki, fel volt adva a lecke. Máig nem tudom, honnan vette annak idején Johanna, hogy kit kell tárcsáznia, mindegy is, nagy a zene hatalma, meglett az öt kötet. Azóta fogadják nálunk a rózsa és a könyv ünnepén virággal a könyvfesztivál első napjára betérő hölgyeket. Idén – a huszadikon – Johanna kapta volna a legszebb rózsaszálat, ha el tud jönni Barcelonából. Kis híja volt. Jože Hradil viszont itt lesz! Ma kaptam kézhez a könyvét. Nézem a fatörzsbe vésett, szívbe foglalt monogramot – 1912-ben került oda. Viselője, a még mindig karcsú törzsű gyertyán a muraszombati Szapáry-kastély parkjában áll, és ma már a városról készült prospektusokban is szerepel. M. I. = Markovics Ilka. Nyilván szép és szépreményű lányka, ha egy festő, egy művész a lassú növekedésű fa törzsén akarta megörökíteni. Ott a profilja, ott a monogramja – és ott az évszám, amikor a festőművész belehabarodott. Hogy mit szólt ehhez Ilka apja, a kevés szavú, mosolygó szemű, ötgyerekes muraszombati cipészmester? Csak annyit, hogy két betű édeskevés,
kislányom, az egész ábécét meg kell tanulni. Pedig azt is mondhatta volna, hogy vigye csak a festő a lányt, maradunk mi itthon elegen. Jože Hradil, a cipészmester unokája több ábécét is megtanult. Markovics Ilkától a szlovént, (nem festőművész) apjától a magyart – mindkét szülője kedvéért egyet-egyet. Évtizedek óta fordítja nemes célokra ezt a sok betűt, magyar szerzők sokasága jelent meg szlovénul a fordításában: Gárdonyi, Jókai, Weöres, Örkény, Esterházy, Dragomán (sokakat kihagytam). Fogalmam sincs, eleinte hogyan csinálta, mikor még szótára sem volt. Aztán, tizenkét év munkájával szerkesztett egy szlovén–magyar, magyar–szlovén szótárt. Két törpe nyelv közé vert szavakból hidat. Hradil József szakmai életében most megfordult a több évtizedes irány: az ő regényét fordították magyarra. Jobb híján nevezem regénynek, inkább regényes epizódokból komponált családi krónika ez, amelyben a muraszombati történelem, a budapesti boldog békeidők, a határvidéki kisemberek és a földönfutóvá lett leszármazottak mikrohistóriája egyediségükön felülemelkedő mozaikká állnak össze. A szerkesztés során jobban megértettem belőle ennek a mi hányatott közép-európaiságunknak a lényegét, mint a történelemkönyvekből. Magyarósi Gizella
A kortárs szlovén irodalom egyik jelentős személyisége, Joze Hradil életművéből kaphatnak ízelítőt a magyar olvasók, egy huszadik századon átívelő, grandiózus, igazi közép-kelet európai családregény erejéig. Története helyszíne - és egyfajta főszereplője - Muraszombat, amelynek históriája mintegy tükre a térség huszadik századi történelmének: a századforduló idején még a Monarchia része volt, később tartozott a Szerb-Horvát-Szlovén királysághoz, Magyarországhoz, Jugoszláviához - ma pedig Szlovénia fővárosa. Ahogy a cím is utal rá, a regény mintha csak egy óriási családi fényképalbum darabjainak háttértörténeteiből szövődne történetfolyammá: a szerteágazó nagycsalád tagjai - Jurij, Vladimir, Drago, Bagi és a többiek - sorra lépnek színre egymást váltogató, egymásba folyó epizódok szereplőiként, hogy ezeknek szálaiból alakuljon ki aztán a teljes, nagyívű irodalmi kompozíció. A magyar vonatkozásokat is tartalmazó munka a huszonegyedik századi szlovén irodalom krémjébe tartozik - minden művelt olvasónak jó szívvel ajánlható. www.kello.hu
Képek arc nélkül A szlovén-magyar irodalmi kapcsolatok "nagykövete", Joze Hradil műfordító, szótárszerkesztő Képek - arc nélkül címmel megírta népes családja krónikáját. A kötetet szombaton mutatják be a XX. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon. Joze Hradil elmondta, a mozaikokból összerakott családregény három évi munka után tavaly jelent a Muravidék központjában, Muraszombatban, a magyar határtól 6 kilométerre, ahol született és ma is él. A családtörténetet, amelyben az események magyar és szlovén szálon futnak, végül szlovénül írta. Ugyan az első magyar-szlovén szótárhoz 90 ezer szócikket gyűjtött és számos magyar könyvet, verset, színdarabot ültetett át szlovén nyelvre, a legjobban az anyanyelvén tudja kifejezni magát - jegyezte meg. Muraszombat a 20.században hol az Osztrák-Magyar Monarchiához, hol a SzerbHorvát-Szlovén Királysághoz, hol Magyarországhoz, hol Jugoszláviához tartozott. Hradil egy évszázad mozaikos történetét mutatja be a 19. század végétől a két világháborún át napjainkig nagy családja szétszóródott tagjain keresztül, emlékképek és valóságos fényképek segítségével. A krónika Kanadában végződik Gizivel, aki 1956-ban oda menekült és ott is élt haláláig, 101 éves koráig, de rendszeresen fölkereste rokonait, így a Muraszombatban élő Joze Hradilt is. A családregény címét, a Képek - arc nélkült is Gizi sugallta azzal, hogy utolsó hónapjaiban ült a foteljében és a családi fotókból kivágta azoknak az arcát, akik meghaltak. A bánáti Egresen született édesapa története az 1890-es évektől végig húzódik a könyvön. Az apa a monarchiában született, a debreceni árvaházban nevelkedett, 8 évig volt katona az I. világháborúban, majd az Egyesült Államokba akart emigrálni. Fiuméban fölszállt egy nagy hajóra, hajóinas lett és neki kellett föltakarítania a tengeri hullámzás okozta minden rosszullét nyomát. Elkeseredésében bedobta kofferét a tengerbe, majd utána ugrott, de a halászok kimentették. Muraszombatban volt a szerelme, oda ment, házasságot kötött, megtanult szlovénül, újságot szerkesztett és az egykori Jugoszláviában halt meg 1969-ben - idézte fel az író. Hradil akkor tanult meg magyarul, amikor 1941-ben a Horthy-rendszer hadserege megszállta a Muravidéket és magyar tanítónők érkeztek az elemi iskolába. Később a
ljubljanai egyetemen szerzett diplomát angol-szlavisztika szakon és amikor szabad volt az utazás Magyarországra is, gyakran jött látogatni a rokonságot. Beiratkozott magyart tanulni a debreceni nyári egyetemre, majd ösztöndíjat kapott az ELTÉ-n. Az Ómagyar Mária-siralomtól Jókai Móron, Gárdonyi Gézán, Déry Tiboron, Tamási Áronon, Örkény Istvánon át Szakonyi Károlyig, Moldova Györgyig és Csurka Istvánig fordította magyar írók műveit és adta ki a Pomurska zalozba kiadónál, amelynek főszerkesztője volt. A prózai művek után napvilágot látott A 20. század magyar lírája című kötet, amelyben többek között Ady, Babits, Kosztolányi, József Attila, Illyés, Radnóti, Pilinszky, Weöres, Tandori és Csoóri versei - 73 költemény szerepelt. Szabó Magda, Kertész Imre, Esterházy Péter, Nádas Péter, Dragomán György egy-egy műve ugyancsak Hradil fordításában jelent meg szlovénul. Joze Hradil ismét fordít, Márai Sándor regényét, az Eszter hagyatékát ülteti át szlovénra. Korábban a Gyertyák csonkig égnek és a Vendégjáték Bolzanóban jelent meg. A műfordító 2008 márciusában a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tiszeletbeli tagja lett. A családi krónikát Körtvélyessy Éva fordította magyarra és az Európa Kiadó gondozta. 2013. április 15. Sikeradó/MTI
