MERCZ
TAMÁS
VOLT EGYSZER EGY NDK:
ELSZAKÍTVA
MERCZ TAMÁS BEMUTATJA
A MISKOLCI EGYETEM „1989-2009” CÍMŰ PÁLYÁZAT
ELSŐ HELYEZETTJÉT ÉS A RANGOS
BERZEVICZY GEREGELY SZAKKÖZÉPISKOLA ÉS SZAKKÉPZŐ KÖZPONT „ÍGY IRUNK MI!”CÍMŰ PÁLYÁZAT
HARMADIK HELYEZETTJÉT
MERCZ TAMÁS
VOLT EGYSZER EGY NDK: ELSZAKÍTVA
A novella címe: Volt egyszer egy NDK: Elszakítva A novella írója: Mercz Tamás Copyright © Mercz Tamás, 2009 A kiadás éve: 2009. 12. 11. # 006 [2. átdolgozás] A jogtulajdonos engedélye nélkül a műből részlet nem közölhető. A novella bármely részletének a közléséhez a szerző előzetes hozzájárulása szükséges. Minden jog fenntartva.
BEVEZETŐ
1961. augusztus 13-án, éjszaka 1:11-kor a Kelet-Berlini Rádió a „Melódiák az éjszakához” műsorát egy különös bejelentéssel szakították meg: „Nyugat-Berlint le fogják zárni.” Sok helyen Berlinben és Berlin körül hasonló képeket láthattak a járókelők: határrendőrök, páncélos járművek, szögesdrótok, betonkarók. Ekkor még az emberek semmit sem sejtettek a drámai fejleményekről a szektoroknál. A 81 átkelőhely 7-re redukálódott augusztus 23-ára. A határok lezárása számos kelet-berlinit és keletnémet polgárt pánikba ejtett. „Most vagy soha” mondták sokan és spontán menekülésre szánták el magukat. Több ezer ember szökött át NyugatBerlinbe szeptember közepéig. 1961. augusztus 22-én a SED bejelentette, hogy a menekülőket le lehet lőni. 1961. október 25-én 8:30-kor több amerikai M48-as páncélos vonult a Friedrichstraßera. Másnap ehhez az ellenőrponthoz – Checkpoint Charlie – tíz szovjet T54-es tank érkezett. Kétszáz méterre álltak egymástól, de konfliktusra nem került sor, mivel Hruscsov és Kennedy a visszavonulás mellet döntött, nem kockáztatva a háborút. A fal egy élő város húsába vágott. Családokat, barátságokat, szerelmi kapcsolatokat választott el…
Így történt ez két fiatal baráttal is. A két tízéves még egyiknap arra ébredt, hogy szabadon korlátok nélkül átszaladhat a másikhoz és vígan együtt tölthetik a délutánt. A másiknap meg már akadályba ütköztek. Nem akartak a szemüknek hinni. Látták az eseményeket, de pici agyacskájukkal nem tudták felfogni a körülöttük folyó borzalmas eseményeket. Keleten fegyveres határőrök állták el az utat. Hátuk mögött meg üvöltöző munkások, akik az „1. generációs” falnak tették le az alapjait. Nyugaton ezzel mit sem törődtek. A kormány nem engedélyezte a közbelépést, sőt egyes nyugatnémet szektor támogatta a fal felépítését. (Arra hivatkozva, hogy így nyilvánvalóbb lesz a határ a két hatalom között.) A riporterek buzgó mód kattintgatták fényképező gépeiket, ahogy a fal épült, és ahogy néhány keletnémet határőr dezertőré válik. Figyelték a szörnyű eseményt, de nem tettek semmit sem ellenne. A két barát kiállt a két utca sarkára és némán bámulták egymást. Látták maguk előtt a félelemmel átitatott káoszt. Érezték, hogy ez a fal kettészakítja őket. Sanyargató érzés volt ez mindkettőjüknek. Miután az összes beton a helyére került, végleg eltűntek egymás elől. Nem látták többet egymást. Csak ami emlék maradt abban kereshették fel barátságukat. Valamint a fehér kőben, amely az örök barátságukat jelképezi. Amit egy játszótéren találtak és eltettek ereklyeként. De mostantól soha többet nem játszhatnak együtt.
ELSŐ FEJEZET
„Itt van, vigyed, ez ma a világszenzáció.” - GÜNTER SCHABOWSKI -
1989. november 9. 20.03
A hájas Werner alig tudott magának utat törni a felbőszült tömeg között. A férfi még mindig nem tudott értelmet találni a káoszban. Félnyolckor ugyanis az Aktuelle Kamera című híradós műsorban Günter Schabowski bejelentette a világszenzációt: Egy új törvény, ami a határátlépést szabaddá tette. Nem kell többé külön engedélyt kérni a határátlépéshez. Mostantól a Fal megnyitja a kapuit. Werner nem hitt a kommunisták televíziójának így fél órával később megnézte a nyugati oldal híradójának tudósítását. De a hír ugyanaz maradt. Most pedig idegesen sietet a Bornholmer Strasse egyik határátkelő csomópontjához. Zihálva törte be az ajtót a határőr. Fejével biccentett a kollégájának és a telefonhoz lépett. Tárcsázott. A készülék hosszasan csöngött. Hirtelen egy Stasi-ügyeletes szólt bele a telefonba. Werner hadarva beszélt a piros kagylóba. Egy kis idő után elvette a kagylót a fülétől és a kinti tömeg felé tartotta. Az emberek ordibáltak és kíváncsian várták a fejleményeket. „Bemondta a tévében a Schabowski, aki mégsem akárki. A berlini első titkár csak nem hazudik ilyesmit. Engedjetek át!” – kántálta a tömeg. A kagyló ismét Werner füléhez simult. - Mi tévők legyünk? A tömeg egyre követelőzőbb. És Schabowski tényleg ezt mondta a tévében. Én magam is láttam. Mi ilyenkor a teendő? – kérdezte Werner. Szünet. A telefonba nem szólt senki. A vonal másik végén eligazítatlanul kínlódó Stasi-ügyeletes gyorsan próbált kitalálni valamit, hogy minél tájékozottabbnak tűnjön. - Ide valami áthidaló dolog kell – törte meg a csendet az ügyeletes. – Werner, ugye ez a neve? - Igen uram – válaszolta a férfi és megtörölte az izzadt arcát. - Na, idefigyeljen Werner! Jól nyissa ki a fülét, mert azt hiszem, mi most itt történelmet írunk. Figyel rám Werner? - Teljes mértékben. - A leghangosabban ordibálókat engedje át. De gondoljunk a jövőre is, ezért az útlevelekbe pecsételje le a fényképet. Ez lesz a visszautazási tilalom bélyege. Megértet engem Werner? - Igen uram. - Remek. Akkor menjen ki és próbáljon rendet teremteni. - Viszonthallásra – mondta Werner és lecsapta a telefont. Meg sem várta a köszönést a másik oldalról annyira ideges volt. Sem a Stasi-ügyeletes sem Werner nem tudta, hogy ez a világ legrövidebb rendelete. A hájas határőr és kollégái egy ideig a rendelet szerint jártak el. De a tömegnek akkora nyomása volt, hogy nehezen lehetett őket visszatartani. A végső kegyelemdöfést egy hír adta: „Harald Jäger
közölte feletteseivel, harcálláspontja nem tartható tovább, befejezik az útlevelek ellenőrzését, és mindenki előtt megnyitják a sorompókat.” Wernerék is így tettek. Így a tömeg szépen sorban halad előre. Mindenkit egy félelemmel teli várakozás töltött el. Az ember életét felőrli a várakozás. De ez a helyzet egészen más volt. Izgalom, félelem, vágy és más különféle érzések járták át a levegőt. A határok megnyitásával a keletiek úgy érezték mintha egy ablakot tártak volna föl előttük. A nyugati oldalon higgadtak maradtak az emberek. (Ugyanúgy, mint a fal felépítésekor.) A kormány fegyvereseket vezényelt ki a hír hallatán és megparancsolta nekik, hogy semmilyen módon se avatkozzanak be a keletnémet eseményekbe - elkerülve így az esetleges háborút - és bármiféle beavatkozási akciót akadályozzanak meg. A negyvenhárom éves Dietrichet félelemmel töltötte el a fal leomlása. Aggodalomra intette a férfit a spontaneitásra rendszerint allergiás szovjetek reakciója. Nem túl korai az öröm? Nem kéne kivárni az események tényleges végét? Ugyanakkor ott volt a levegőben a nyugatiak reakciója is. Mit szólnak mindehhez? Most, hogy megnyíltak a határátkelők hatalmas teher zúdul a nyugatiak vállára. Az amúgy is éles nézetek nyugat és kelet között még félelmetesebbé tette ezt a napot Dietrich számára. A nyugatiak mind a mai napig vádolni szokták a keletieket: „Ti nem dolgoztok! Lusta népség!” Ezzel, mint sem törődött az a több ezer keletnémet, aki sikítozva és könnyek közepette a nyugatiak nyakába ugrott. Nyugat-Berlin utcáin éjszakába nyúló korzózó keletiek és nyugatiak képe töltötte el az egész várost. Egyedül Dietrich nem ünnepelt. Kezében egy fehér kövecskét szorongatott és könnyes szemmel nézte az eseményeket. A múltra gondolt, és hogy a fal mennyi fájdalmat okozott számára. Ekkor hányinger kapta el. Forgott vele a világ majd hirtelen sötétség lepte el a szeme világát.
MÁSODIK FEJEZET
1989. november 10. 08.34
Dietrich hangos nevetésre ébredt egy nyugat-berlini korházban. Kezével megigazította kócos szőke haját és a mellette fekvő férfira nézett. Kék szeme szúrós volt. Dühös volt, hogy felébresztették. A férfi elkezdett mocorogni, amikor hírtelen éles nyilallást érzett a jobb karjában. Odapillantott és látta, hogy jobb karjába infúziós tű van szúrva. Nem tudta mire vélje a dolgot így elkezdte piszkálni a kötést rajta. - Én nem tenném azt – mondta a röhögcsélő fickó. Dietrich a férfihoz fordult és alaposan végig méricskélte. Szőke haj, kék szem, vékony test és gipsz mindkét lábán. - Maga meg min röhög? Hisz el van törve mind két lába. Miért kacarászik hát? – kérdezte Dietrich. - A lábam most másodlagos – nevetett a férfi – nem ezen nevetek. - Hanem akkor… ? A férfi ismét elnevette magát. Kezével próbálta visszatartani a nevetőgörcsét. Kis idő után megszólalt. - Az ápolók elmesélték a szenzációs hírt. A fal leomlott. És ez a helyzet nevetséges. Ne értse félre. Nem a fal leomlása. Hanem mindinkább az én helyzetem. Itt fekszem a korházba törött lábakkal egy ilyen történelmi fordulópontnál. - Én is itt vagyok magával együtt – vágott közbe Dietrich. - Ez igaz, de magát tegnap hozták be kimerültség miatt. És nem volt benne a nyilvántartásba. Így valószínűleg keleti. Ezzel a feltételezéssel együtt állíthatom, hogy ön részt vett a berlini fal lebontásába. - Ezeket honnan tudja? – húzta fel a szemöldökét Dietrich. - Orvos vagyok. És egyébként is előttem konzultáltak a kollégák – nevetett a férfi. - Aha… A törött lábú férfi egyre idegesítőbben kuncogott az orra alatt. Dietrich ismét megszólította szobatársát. - Még mindig nem értem mi ebben az egészben olyan nevetséges. Majd a tévéből visszanézi a történéseket. - Hát persze ez egyértelmű. Nem is ez a nevetséges. De tudja egy pillanatra elgondolkoztam a jövőmön és bevillant egy kép. Látom magam előtt, ahogy az unokáim odajönnek hozzám és erről a napról faggatnak majd. „Nagypapi! Nagypapi! Te hol voltál ’89-ben?” Erre én: „Korházban.” Egész biztos ki fognak nevetni. Végül is igazuk lesz. Elég szánalmas ez a szituáció. Korházban feküdtem azon a napon, melytől kezdve kirohadt alólunk a régi rend. Porlani kezdett az európai nagy Fal. Dietrich lecsukta a szemét és próbált visszaaludni. - Látom nem valami vidám fazon maga… - halkult el a nevetgélő férfi. - Próbálok pihenni. Mint tudja kimerültem. - Majd az infúzió segít. Higgyen nekem. Orvos vagyok. - Ha már itt tartunk milyen orvos maga? – kérdezte Dietrich. - Sebész vagyok.
Dietrich elmosolyodott: - Milyen orvos az, aki eltöri a saját lábát? Apropó, hogy is került maga ide? - Viccesen – nevetett fel a férfi. - Pontosabban? - Hát jó, elmondom. Két nappal ezelőtt reggel elindultam a korházba dolgozni. Mert amúgy nem itt praktizálok, de végül csak ide sikerült behozniuk – a férfi nagyot nevetett. – Szóval már kint voltam a kapunál, amikor eszembe jutott, hogy a kocsi kulcsot az asztalon hagytam. Visszaindultam és hát a lépcsőn eltaknyoltam. - Elég durván, ahogy látom… - Igen… Jut eszembe még be sem mutatkoztam. Konrad vagyok. - Dietrich. - Örülök, hogy megismerhetem uram. - Én is… - Mesél magáról? – kérdezte óvatosan Konrad. – Hogy ne legyen annyira unalmas az itt töltött időnk. - Miről meséljek? Mit szeretne hallani? - A keleti körülmények érdekelnének. Sok mindent hallottam az ottani dolgokról, de végre egy Keleti szájából hallhatom az igazságot. - Hm. Mesélek, én magának amennyit csak akar, de az én meséim nem vidámak. Csak a puszta és sivár valóságot adhatom. Ez az én kínálatom. Még mindig érdekli? - Érdekel – válaszolta kíváncsian Konrad. - Mint ismeretes a keletnémetek könyörtelenségükről voltak híresek. Nem lehettem több mint tizenöt, amikor a szemem előtt lőttek le egy szökni próbáló embert. El sem ért a falhoz. Esélye sem volt a menekülésre, de a SED utasítása szerint lelőtték. A férfi majd egy órán át tartó haldoklása után a katonák elvonszolták a holtestet… Persze mint mindig a nyugati oldalról senki sem tudott segíteni. Meg volt nekik tiltva… - Borzalmas látvány lehetett – nyelt egy nagyot Konrad. - Igen az volt. - Ekkortájt halottam először a Stasi különítményről. Bár hamarabb halottam volna róla… - A Stasi az NDK belső titkosszolgálata volt, ha jól tudom – mondta Konrad. - Igen. Olyannyira paranoiás volt a keleti kormány, hogy a lakosság egy hatodát arra kényszerítették, hogy barátaikat és szomszédjaikat elárulják. Rettenetes légkör uralkodott. Tapintható volt az egyre nagyobb feszültség… De azt hiszem mivel fiatal voltam nem is fogtam fel a körülmények súlyát, így nem is foglalkoztam vele igazán. Aztán megkezdtem az egyetemen az orvosi tanulmányaimat. Azok az évek kis nyugalmat hoztak az életembe, mígnem megismerkedtem egy lánnyal. Sose felejtem el azt a napot. Addig a napig nem láttam még olyan szépet, mint az a lány. Helgának hívták. Azok az igéző zöld szemek azonnal megbabonáztak. Újságos segéd volt a lány, így minden nap lejártam hozzá bármilyen ürüggyel csak, hogy vele lehessek. Aztán később kiderült, hogy az érzés mindkettőnk részéről kölcsönös… - Minden rosszban van egy kis jó – mosolyodott el Konrad. - Ez meglehetősen közhelygyanús kijelentés – kacsintott Dietrich a törtlábúra. – Aztán Helgával egyenesbe jött az életem. De egyre jobban éreztem, hogy a fal és a körülötte forgó sötét események a mindennapjaim része lett. „Falbetegek” lettünk. Helgával ki akartunk törni ebből a légkörből. Kis idő után a barátaimmal szerveztem egy szökést megkísérelő csapatot. Ekkor ismerkedtem meg Schwarzzal… Bár soha se ismertem volna meg. - Valami rosszat tett ez az ember magával? – kérdezte Konrad. - Csak a legrosszabbat. Tudja a ’70-es évektől a fal már nem volt legyőzhetetlen akadály. Különféle módszerek segítségével megszökhettünk, de a Stasi már majdnem kiismerte az összest. Így valami újat kellett kitalálnunk. A Friedrichstasse jelentette az egyetlen esélyt. Ott csak egy fémfal volt. Ezért szívesen látogatták azt a tilosban járók. Cigarettát és snapszot lehetet, ott vásárolna azon kívül bármi mást, amire szüksége volt az embernek. Ezt a fémfalat akartuk mi kihasználni szökésre. A kísérlet azonban meghiúsult. Schwarz elárult minket. Ő is az NDK nem hivatalos civil határőrségéhez tartozott. Elárult és tőrbe csalt az a törpe… - Jézusom! És hogy menekült meg a kínvallatás elől?
- Nem tudtam volna elmenekülni, ha Helga nem áldozza fel magát értem. Utolsó erejével segített nekem a menekülésben. Nem tudtam rajtuk segíteni… - Dietrich szeme sarkáról letörölte a könnyét – Ott álltam és láttam, ahogy elfogják őket. Volt, akit ott helybe agyonlőttek. Másokra zsákot húztak és elvitték őket vallatni. Akkor láttam utoljára a szerelmemet. Schwarz a legfontosabbat vette el tőlem… - a férfi hangja elcsuklott. - Helgát… - fejezte be a mondatot Konrad. - Így, hogy kitudódott a személyazonosságom a Stasi előtt nem mehettem vissza az egyetemre. Az NDK-ban körözött személy lettem. Ezért aztán félbeszakadt a tanulmányaim. És mind ez idáig bujkáltam a Stasi elől… Mély és sötét csend telepedett a szobára. Nem csak Dietrich, hanem Konrad is a könnyeivel küszködött. A csendet egy csinos ápolónő zavarta meg. Ellenőrizte a két beteget és már ott se volt a szobában. Ismét hallgatás telepedett a szobára. - És magával Konrad milyen dolgok történtek? – törte meg a csendet Dietrich. - A Nyugatiak helyzete lényegesebben könnyebb volt. Ám a Keleti pletykák és szóbeszédek beárnyalták ezt a légkört. A két rész között egyre nagyobb volt a tátongó lyuk és vele együtt egyre jobban mélyült a társadalmi különbségek is. A kormány már a levesben is a KGB-t kereste. Borzasztó volt ez az állandó lelki stressz. Mindenre kihatott. A mi családunkat is érintette. Én azonban próbáltam ezt kizárni az életemből és csak a tanulásra koncentrálni. Kitűnő eredményeimmel orvosi egyetemre tudtam menni és lediplomáztam. Azóta próbálok többet és többet segíteni az embereknek. - Hm. Akkor ez egy siker sztori – kis gúnyt sejtetett Dietrich hangja. - Nem egészen. Mint maga én is elvesztettem valamit. Én a fal építésekor. A fal választott el minket. Olyan tíz éves koromba, amikor már az ember nagyjából emlékszik pár részletre elvesztettem egy akkor számomra fontos személyt. Egy barátot. - Részvétem… - Mára már csak halvány képként maradt meg bennem. Szégyellem, de már az arcára sem emlékszem. Csak egyetlen kézzel fogható emlékem maradt meg. Konrad a zsebébe nyúlt és egy fehér követ vett elő. Szobatársa felé tartotta a kis emléktárgyat. Dietrich alig akart hinni a szemének. A férfi gyorsan kihúzta karjából a tűt és az éjjeliszekrényhez pattant. Megvizsgálta a kis kövecskét majd a szekrénybe nyúlva egy ugyanolyan követ mutatott Konrad felé. A két férfi teljesen le volt döbbenve. Hevesen vert a szívük az örömtől. Először el sem akarták hinni a dolgot. Mindkettőjük előtt bevillant az a kép, ahogy 1961 augusztusában az utca sarkánál állnak és fokozatosan elválasztja őket az épülő fal. Ám most semmisem választja el őket. Összeölelkeztek és a fal által elszakított barát ismét találkozhatott. Úgy, mint a fehér kő úgy Németország is újra egyesült.
EPILÓGUS A fal adta a másikat…
Dietrich és Konrad véletlenszerű egymásra találása mindkettőjük számára egy pozitív esemény. Azonban egyiküknek sem sikerült vissza állítani azt a barátságot, ami gyermekkorukban volt. Sokáig próbálkoztak ezzel, de hosszú volt azaz idő, amit egymás nélkül töltöttek. Más lett az élethelyzetük, más a prioritásuk és a szabadsághoz való viszonyulásuk. Dietrich nem bírta ezt a hatalmas különbséget így visszaköltözött szülővárosába. Befejezte az egyetemi tanulmányait, és mint pszichológus dolgozott. Munkája során főleg a fal eseményeit feldolgozni nem képes emberekkel foglalkozott. Szabadidejében verseket írt fájdalmasan elvesztett szerelméről. Konraddal megmaradt a barátságuk, de a férfi bánatát ez sem enyhítette. Ritkán találkozott régi barátjával. Konrad sajnálta barátját és próbált minél többet segíteni rajta. Ám a szoros és örök barátságuk jelképe a fehér kő hamar feledésbe merült. A két barát, ha nem is teljesen, de eltávolodott egymástól. Konrad lábsérüléséből felépülve tovább praktizál. A ’90-es évek közepén vált belőle elismert orvos. A fal leomlása után még jobban élesedett nyugat és kelet vitája. Nyugat a felszabadult keletet egy idegesítő piócának tartotta, ami most életük végéig szívni fogja a vérüket…
Külön köszönet:
Rachev Judit tanárnőmnek (német) Erdődi Zita tanárnőmnek (irodalom, nyelvtan) Pelikán István tanár úrnak (történelem) Szendrei Szabolcs barátomnak
Édesanyámnak és mindazoknak, akik segítettek abban, hogy létre jöjjön ez a novella!
A novella kizárólagos terjesztője az író MERCZ TAMÁS E-mail:
[email protected] K
É S Z Ü L T
2009. 12. 11.
