„A jövőkutatás helye a 21. században. A jövőkutatás fejlődése és tudományterületi kapcsolatai”
VII. Magyar (Jubileumi) Jövőkutatási Konferencia 40 éves a magyar jövőkutatás
Budapest, 2008. november 13-14.
Konferencia kötet Palatia Kiadó és Nyomda, Győr 2009
„A jövőkutatás helye a 21. században. A jövőkutatás fejlődése és tudományterületi kapcsolatai”
VII. Magyar (Jubileumi) Jövőkutatási Konferencia 40 éves a magyar jövőkutatás A konferencia szervező bizottsága Elnök: Nováky Erzsébet Tagok: Schmidt Péter, Tóth Attiláné, Tóthné Szita Klára
A konferencia kötet szerkesztői Tóthné Szita Klára, Gubik Andrea
Lektorok A konferencia szervező bizottsága
ISBN 978 – 963 – 503 – 393 – 5
Palatia Kiadó és Nyomda, Győr 2009
Előszó Ön „A jövőkutatás helye a 21. században. A jövőkutatás fejlődése és tudományterületi kapcsolatai” címmel megrendezett VII. Magyar (Jubileumi) Jövőkutatási Konferencián (Budapest, Magyar Tudományos Akadémia, 2008. november 13-14.) elhangzott előadások anyagát tartalmazó kötetet tartja a kezében. Tisztelettel köszöntjük egy rendhagyó Előszóval, az MTA IX. Osztály Jövőkutatási Bizottsága elnökének a konferenciát megnyitó szavaival. Osztályelnök Úr! Tisztelt előadótársaim, kedves konferencia résztvevők, barátaim! Jubileumi konferenciára gyűltünk össze. Az intézményesült magyar jövőkutatás és az egyetemi szintű jövőkutatás oktatásának 40 éves évfordulóját ünnepeljük a VII. Magyar (Jubileumi) Jövőkutatási Konferencia megrendezésével. Egyúttal emlékezünk a Római Klub 1968-beli, 40 évvel ezelőtti megalapítására. Köszönöm, hogy a Magyar Tudományos Akadémia Gazdaság- és Jogtudományok Osztálya javaslatunkra a Jövőkutatási Konferenciát választotta a 2008. évi Magyar Tudomány Ünnepe rendezvénysorozat hivatalos osztályeseményének. A konferenciát az interdiszciplinaritás jegyében rendezzük. Megtiszteltetés számunkra, hogy a tudományos osztályok egy-egy jeles képviselője elfogadta felkérésünket, és a hazai jövőkutatók seregszemléjén megosztják velünk gondolataikat tudományterületük tárgyának jövőjéről és a jövőkutatással való kapcsolatával. Megismerhetjük, hogy egyes szaktudományok képviselőinek milyen elgondolásaik vannak tudományterületük egy-egy problémakörének jövőjéről, és természetesen bepillantást nyerhetünk a hazai jövőkutatók jövőről alkotott véleményébe is. A konferencia célja, hogy erősítsük a tudományterületek közötti kapcsolatot és a párbeszédet. Ezért nem egy-egy témakörre specializálódó szekciókat szerveztünk, hanem „plenáris” szekciókat állítottunk össze, amelyekben egymást követően meghallgatjuk kutatótársaink gondolatait, megközelítési módjait. Nem tematizáltunk. Az élet sokszínűségéhez hasonlóan egymás után szerepelnek pl. a területfejlesztés és az értékstruktúrák jövőbeni problémakörei, vagy a szőlő és a bor jövője, illetve a bűnözés várható fejlődési tendenciái témakörök. Az egy-egy előadó számára rendelkezésre álló idő – sajnos – korlátozott, és itt helyben kevés idő marad a vitára. Remélem, hogy az itt elhangzottak alapján új lendületet kap jövőnk közös, tudományos keresése és elemzése, s az ilyen vagy ehhez hasonló, minden tudományterületre kiterjedő sokoldalú, jövővel való foglalkozás rendszeressé válik. Eredményes tudományos eszmecserét kívánok a Jövőkutatási Bizottság nevében. Nováky Erzsébet a közgazdaság-tudomány doktora tanszékvezető egyetemi tanár az MTA IX. Osztály Jövőkutatási Bizottság elnöke
TARTALOMJEGYZÉK (Az előadások elhangzásának sorrendjében) A MAGYAR JÖVŐKUTATÁS 40 ÉVE
1
Nováky Erzsébet A JÖVŐKUTATÁS EREDMÉNYEI ÉS BUKTATÓI
11
Simai Mihály ENTERING NEW DIMENSIONS IN FUTURES RESEARCH
15
Thomas Schauer A RÓMAI KLUB KEZDETI ÉVEI – EGY MEZŐGAZDASÁGI VILÁGMODELL KIDOLGOZÁSA
19
Csáki Csaba THE ROLE OF TECHNOLOGIES IN SHAPING REGIONS
26
Tibor Hottovy A FÖLDTUDOMÁNY SZEREPE A JÖVŐKUTATÁSBAN
32
Bárdossy György A JÖVŐ A MÚLTBÓL TEKINTVE. A MAGYAR NYELV A HATÁRON INNEN ÉS TÚL
39
Bakró-Nagy Marianne ÚJ HELYEZT ELŐTT A VILÁG ÉLELMISZER-ELLÁTÁSA
48
Horn Péter „TEKINTSD A MÚLTAT – MEGLÁTOD A JÖVŐT” (AZ ELŐRELÁTÁS STATISZTIKAI MÓDSZERTANI ALAPJAI)
54
Besenyei Lajos A TECHNOLÓGIÁK HATÁSA TANULÁSI KÖRNYEZETÜNK VÁLTOZÁSÁRA
58
Benedek András INTERDISZCIPLINARITÁS A JÖVŐKUTATÁSBAN
64
Hideg Éva SZCENÁRIÓK 2020-IG (2020-IG FELVÁZOLHATÓ VILÁGPOLITIKAI ÉS VILÁGGAZDASÁG SZCENÁRIÓK ÉS AZOKRA HATÓ TÉNYEZŐK, VALAMINT NÉHÁNY MAGYARORSZÁGRA VONATKOZÓ KÖVETKEZTETÉS) 69 Hoós János A GLOBALIZÁCIÓ HELYE A 21. SZÁZAD JÖVŐKUTATÁSÁBAN Kiss Endre
75
KULTURÁLIS NEMZETSTRATÉGIA
80
Koncz Gábor AZ ÖSSZHANG, AZ EGYSÉG A RENDSZERELMÉLET TÜKRÉBEN
83
Kovács Attila KELETKEZŐ TECHNOLÓGIÁK FELBECSLÉSE ÉS MENEDZSELÉSE
89
Hronszky Imre JOGI SZABÁLYOZÁS ÉS A JÖVŐ OLDALSZÁM VÁLTOZÁS INNENTŐL KEZDVE
95
Samu Mihály TERÜLETFEJLESZTÉS ÉS JÖVŐKUTATÁS
102
Pavisa Anna FELTÉTELEK A JÖVŐ SIKERES NÉPEGÉSZSÉGÜGYI PROGRAMJÁNAK MEGVALÓSÍTÁSÁHOZ 106 Schmidt Péter, Fehér János INTÉZMÉNYI VÁLTOZÁSOK ELŐREJELZÉSÉNEK LEHETŐSÉGEI
118
Bartha Zoltán RELOKÁCIÓ ÉS TÉRSZERKEZETI PERSPEKTÍVÁK AZ IPARBAN
125
Kiss Edit Éva MINÉL MÉLYEBBRE NÉZÜNK A MÚLTBA, ANNÁL TISZTÁBBAN LÁTJUK A JÖVŐT
130
Beszteri Béla SZŐLŐ-BOR ÁGAZAT JÖVŐJE
134
Brazsil József A KRIMINÁLPROGNOSZTIKA FEJLŐDÉSE, A BŰNÖZÉS ÚJ MEGJELENÉSI FORMÁI ÉS VÁRHATÓ FEJLŐDÉSI TENDENCIÁI
138
Diczig István A FENNTARTHATÓ TERMELÉS LEKÉPEZÉSE A VÁLLALATI JELENTÉSEKBEN
139
Gál Jolán GLOBALIZÁCIÓ – REGIONALITÁS – STRATÉGIA
145
Gáspár Tamás VÁLSÁGREAKCIÓK PSZICHIÁTRIAI MEGKÖZELÍTÉSBEN Kappéter István
2
151
A MAGYAR TELEPÜLÉSHÁLÓZAT JÖVŐJÉNEK NÉHÁNY ALTERNATÍVÁJA
158
Korompai Attila A MÁSODLAGOS JELZÁLOGPIACI VÁLSÁG BRIT ÉS MAGYAR VONATKOZÁSAI
163
Lentner Csaba ENDOGÉN DEMOGRÁFIA
168
Ligeti Zsombor A HELYRŐL, AHOL ÉLÜNK. MODERNIZÁCIÓS TRENDEK JÖVŐBELI ALAKULÁSA KELETKÖZÉP-EURÓPÁBAN
175
Borbély József A VÁLTOZÁS HUMÁNCENTRIKUS ÉRTELMEZÉSE ÖKOFIZIKAI FELFOGÁSBAN
179
Martinás Katalin AZ IFJÚSÁGKUTATÁS 40 ÉVE
184
Molnár Péter AZ LCA SZEREPE A SZCENÁRIÓK ELEMZÉSÉBEN
187
Tóthné Szita Klára MAGYARORSZÁG RÖVID TÁVÚ MAKROGAZDASÁGI FEJLŐDÉSI PÁLYÁJA
193
Erős Adrienn, Sáfrányné Gubik Andrea STATISZTIKAI ELŐREJELZÉSI MÓDSZEREK A FIZETŐKÉPESSÉG ELŐREJELZÉSÉBEN
207
Kristóf Tamás PARADIGMAVÁLTÁS A PSZICHO-MOTOROS TANULÁS ÉS TANÍTÁS ELMÉLETÉBEN ÉS GYAKORLATÁBAN
214
Vass Zoltán A GYENGE JELEK JÖVŐKUTATÁSI ÉRTELMEZÉSE
220
Veigl Helga NÉVMUTATÓ
225
A MAGYAR JÖVŐKUTATÁS 40 ÉVE Nováky Erzsébet a közgazdaság-tudomány doktora tanszékvezető egyetemi tanár Budapesti Corvinus Egyetem Jövőkutatás Tanszék
[email protected] Az intézményesült magyar jövőkutatás és a jövőkutatás egyetemi szintű oktatásának 40 éves évfordulója alkalmából rendezett VII. Magyar (Jubileumi) Jövőkutatási Konferencia alkalmat ad a visszatekintésre, és lehetőséget teremt az előretekintésre. A kezdetek és az első 30 év A Római Klub alapításával azonos évben, 1968 szeptemberében a Budapesti Corvinus Egyetem jogelődjén, a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem Népgazdaság Tervezése Tanszékének vezetője, Dr. Kovács Géza egyetemi tanár jövőkutatás témakörben szakszemináriumot hirdetett. Az oktató munkához kapcsolódó tudományos kutatásban partnerségi alapon egyetemi hallgatók is részt vettek. Ez képezte a kiinduló alapját a jövőkutatás hazai egyetemi szintű oktatásának. Az itt folyó munkának különösen erős volt a kisugárzó hatása, ami ösztönözte a jövőkutatás további kutatóhelyeken, egyetemeken való művelését is. A kezdeti évek elméleti-módszertani eredményei tisztázták a jövőkutatás tudományterületének helyét a tudományok rendszerében és viszonyát a tervezéshez. Segítették a távlati tervezési munkát, a makroszintű, az ágazati és a regionális koncepciók megalapozását. A magyar jövőkutatás hazai elismerését jelezte a Magyar Tudományos Akadémia IX. Osztályán a Jövőkutatási Bizottság megalapítása 1976-ben. Nemzetközi elismertségét a magyar szerzők idegen nyelvű publikációi, valamint nemzetközi (köztük világ-) konferenciák és nyári egyetemek magyarországi szervezése bizonyítja. A hazai jövőkutatás 30 éves évfordulója alkalmából 1998-ban rendezett V. Magyar Jövőkutatási Konferencián Kovács Géza, az intézményesült magyar jövőkutatás megalapítója sokoldalú áttekintést adott e tudományterület hazai művelésének első három évtizedéről (Kovács, 1999). Az elmúlt 10 évben tovább gazdagodott a jövőkutatás elmélete és módszertana, amit a változások keltette új kihívásokra adott válaszok keresése kényszerített ki. Összefoglalómban ennek az időszaknak néhány jellegzetes, a hazai jövőkutatás fejlődésének fő irányait meghatározó eredményét tárgyalom. A változások hatása a jövőkutatás megújulására Az elmúlt évtizedek óriási társadalmi, gazdasági és politikai változásai (a globalizáció terjedése, a multikulturalizmus problémáinak erősödése, a nemzetközi terrorizmus megjelenése, a globális pénzügyi válság, az emberi tényezőkre is visszavezethető természeti katasztrófák) mélyreható változásokat idéztek elő a világban, amelyeknek csak egy része volt előrelátható. A változások teremtette új helyzetben megtörtek a korábbi trendek, megnőtt a bizonytalanság, fokozódott az instabilitás, új, váratlan események bukkantak fel, igen gyakran a felelőtlen emberi cselekedetek, tevékenységek következtében. Ennek tudományos leképezése volt, hogy a jövőkutatás – az elmúlt évtizedben – nagy figyelmet fordított a jelenben alig érzékelhető, de a jövő szempontjából jelentős, meghatározó jelekre, és a laikusok, a nem-szakértők jövőhöz való viszonyára, attitűdjeire is. Ez a helyzet nemcsak azt erősítette meg, hogy megújult a jövőkutatás módszertana, hanem azt is, hogy a komplex jövőkép vizsgálatok tudatosan támaszkodtak a gazdagodó jövőkutatási módszertani elvekre.
1
A jövőkutatás megújulásának főbb jellemzői A változások rámutattak arra, hogy jövő nem a múlt és a jelen többé-kevésbé változatlan folytatása, hanem a változásokkal tarkított jelen olyan újfajta következménye, amelynek létrejöttében egyre nagyobb szerepet kap az ember – a gyakran csak rövid távon gondolkodó és a cselekedeteit nem eléggé komplexen átgondoló ember. Egyre többen felismerik, hogy a jövő nem is lehet a múlt-jelen tendenciájának folytatása, mert azt a jövőre vonatkozó várakozások is befolyásolják. Felismerhetővé válik az is, hogy a jövő nem néhány ember, néhány multinacionális vállalat vagy néhány ország társadalmi-politikai cselekedeteinek színtere, hanem az a közösségi cselekedetek, tettek következményeként alakul. Éppen ez az oka annak, hogy jelentősen megnőtt a jövő iránti felelősség, szakértők és nem-szakértők körében egyaránt. Az új kérdésekre új típusú válaszok szükségesek, mert megváltozott a jövőhöz való viszonyunk (közvetlenebbé és több rétegűvé vált), megváltoztak a jövőkutatás aktorai (bővült a jövővel foglalkozók köre), és fokozódott a jövő megismerésével szemben megfogalmazott igény (a jövőt dinamikájában és megújulásában akarjuk megismerni). A jövőkutatás ezért megújította módszertanát: metodológiáját és az alkalmazható módszereket. E megújulás lényege abban összegezhető, hogy a jövőkutatás egyszerre értelmezte a folyamatok dinamikáját és megváltoztathatóságát (beleértve a tartós tendenciák megtörésének lehetőségét és a kis változások nagy társadalmi hatását), valamint a társadalom szereplőinek a jövő alakítására irányuló törekvését, értelmezve és keresve a jövőformáló erőket. Az elmúlt 10 évben – más tudományterületekhez hasonlóan – a jövőkutatásban is karakterisztikusan megjelentek paradigmák, a pozitivista jövőkutatás mellett az evolúciós és a kritikai paradigmák (Hideg, 2002), jelezve a különböző megközelítések lehetőségét. Korunk jövőkutatása gazdagodott a jövőorientáltság (Hideg-Nováky, 2008), a participativitás (Nováky, 2004), a cselekvésorientáltság és kreativitás (Nováky, 2006), valamint a komplex felelősség (Nováky, 2007) kérdéskörével. Megőrizte két korábbi alapvető metodológiai elvének – a komplexitásnak és az alternativitásnak – a fontosságát. A jövőkutatásban megjelenő módszertani változások közül az alábbiakat emeljük ki (Gáspár – Nováky, 2002): o csökkent a statisztikus valószínűség jelentősége, megnövekedett a szubjektív valószínűség és a szubjektív értékelés fontossága; o instabil viszonyok között nincsen lehetőség kitüntetett valószínűségi értékkel bíró jövőváltozat (azaz predikció) készítésére, hanem sok, többé-kevésbé azonos valószínűséggel bíró jövőváltozat feltárására van mód; o a hirtelen és a kis valószínűségű változások a korábbitól eltérő jövőket hozhatnak létre, és a jövőre vonatkozó várakozások is különböző jövőket preferálhatnak; o a múltból kibontható alternatív jövőlehetőségek és a jövőre vonatkozó várakozások, elvárások egymástól lényegesen eltérő jövőalternatíváknak adhatnak hasonló bekövetkezési esélyeket; o megnövekedett a társadalom jövőformáló ereje, amely az objektív tendenciák által meghatározott mozgástartományon belül előidézheti és megvalósíthatja a változást. A változások a jövőkutatás módszertanát érintően két markáns jelenségre hívják fel a figyelmet. Az egyik a laikus egyén szerepének növekedése, a másik az alig érzékelhető jelenségekből fakadó jelentős változások létrejötte. A laikus egyén szerepének növekedéséhez (ami előtérbe hozta a participatív jövőkutatást), szorosan társul a tevékenység-, illetve a cselekvésorientáltság jelensége. A laikus egyének és a társadalmi csoportok részéről mind erőteljesebben jelennek meg a jövő megváltoztatására irányuló igények, és ezek mind változatosabb cselekvési terekben jelennek meg. A sokféle egyéni és csoporttevékenység összegezéseként létrejövő kollektív felelősség (illetve felelőtlenség) jelentős hatással van a jövő alakulására. A jövő iránti felelősség ezért nemcsak a jövőkutatók, hanem a laikusok felelősségét is hangsúlyossá teszi. E kérdéskörök napjainkra egységes módszertani
2
problémává álltak össze, ezért tartjuk lehetségesnek a tudományos jövőkutatáshoz kapcsolódóan külön vizsgálni a laikusok szerepét és részvételét a jövő formálásában. A jövőformáló erő kiszélesedett, a laikus egyén a cselekedeteivel teret adhat kedvező előrejelzési változatok megvalósulásának, illetve a „nem-tetteivel” a legkívánatosabb előrejelzést is meghiúsíthatja. Ebben jelentős szerepet játszhat az egyének konstruktívan, illetve destruktívan agresszív magatartása (Kappéter, 2007). Az alig érzékelhető jelenségekből fakadó jelentős változások létrejötte a folyamatok kaotikus viselkedésének vizsgálatára, és az ún. gyenge jelek (Veigl, 2007) kutatásának fontosságára hívta fel a figyelmet. A jövőkutatás metodológiájában bekövetkezett változások előtérbe helyezték a participatív eljárásokat (Nováky, i.m. 2004), az ágens modelleket (Vág, 2005), az evolúciós modelleket (Hideg szerk. 2001), a konjunktúra- és piackutatás statisztikai eszközeit (Hoós, 2003; Sipos, 2005), a mesterséges neurális hálók módszerét (Kristóf, 2002a) és a szcenárió módszert (Kristóf, 2002b; Tóth, 2003). Az instabil helyzet megerősítette a jövőkutatók távlatokban való gondolkodásának szemléletét, az egyidejűleg több oldalról közelítő komplexitást (beleértve a gyenge jelek figyelembevételét is), a participativitást (a laikusok, az érintettek és a szakértők együttműködését), a hatáselemzések készítésének fontosságát, a felelős jövőorientált gondolkodásmódot és az alternatív szemléletet. Ezeknek a – különösen a kiemelt – jövőkutatási metodológiai elveknek az alkalmazása nemcsak azért szükséges, hogy a tudósok jobban megértsék az instabil helyzeteket, hanem azért is, hogy a jövő körvonalazása és tervezése közelebb kerüljön a laikusokhoz, a nem-szakértőkhöz, hogy olyan jövőváltozatokat készítsenek együtt, amelyeket az adott helyen érdekelt szélesebb lakossági rétegek is elfogadhatónak ítélnek, és a tudósok is megvalósíthatónak tartanak. Komplex jövőképek A magyar jövőkutatás negyedik évtizedében kidolgozott két komplex hazai jövőkép a megújult jövőkutatás szellemében, a három alapvető módszertani elv alkalmazásával készült. Szemléletmódjuk alapvetően eltért az előző 30 évben készített jövőképekétől. Az első két komplex jövőkép hazánk társadalmára-gazdaságára a magyar jövőkutatás első 30 évében készült Kovács Géza vezetésével (Kovács, 1970; Kovács, 1979). Mindkét jövőkép lényegi változást javasolt. Az első követelményként fogalmazta meg a termelés eszközigényességének, az állóeszközök és a felhalmozás hatékonyságának jelentős javítását, s a gazdasági struktúra erőteljes átalakítását és modernizációját az ezredfordulóig. A második vizsgálat következtetése az volt, hogy a tudományosan megalapozott növekvő szükségletek 2020-ig nem elégíthetőek ki az ipari társadalom talaján, csak a tudomány-intenzív termelés- és szolgáltatásfejlesztés létrejöttekor. A harmadik magyar komplex jövőkép Az ezredforduló környékén készült harmadik komplex előrejelzés (Nováky szerk., 2001) kidolgozásakor megújítottuk megközelítési módunkat. Magyarország új nagy távlatú, komplex jövőképének, illetve jövőváltozatainak a 2020 utáni időszakra (a holnap utánra) történő kidolgozásakor újfajta megközelítést érvényesítettünk, amelynek főbb jellemzői az alábbiak voltak: o az előrejelzés a széles értelemben vett paradigmaváltás és a komplex értelemben vett instabilitás körülményei között került kidolgozásra; o a vizsgálatban nagy szerepet kapott az egyén mint olyan bio-pszicho-szociális lény, amely a korábbinál közvetlenebb kapcsolatot alakít ki a jövővel, és a jövőváltozatok szélesebb körét értelmezve nagyobb választási-döntési szabadságot kíván biztosítani magának; o mivel az egyénnek a különböző szinteken megjelenő változások és a jövősokk tényezők között is meg kell felelnie a jövő elvárásainak, ezért új társadalmi értékek és értékrend szerint szerveződő társadalom körvonalazására volt szükség;
3
o
ez a jövőképvizsgálat szakított azzal a felfogással, hogy a gazdasági alrendszer fejlettsége és jövőbeni fejlődési pályája egyértelműen meghatározza a jövő társadalmát, ezért a korábbiaknál kisebb szerepet tulajdonítottunk a hagyományos makromutatók (pl. a GDP) számszerű előrejelzésének, és nagyobb figyelmet szenteltünk a társadalom tagjainak érdekeit és értékeit tükröző kérdésköröknek (mint pl. az egyének jövőorientáltságának).
E jövőkép munkálatok alapvető dilemmája az volt, hogy instabil viszonyok között lehetetlen felvázolni egyetlen, legvalószínűbb jövőváltozatot, és az erre épített jövőképet. Arra lehetett csak törekedni, hogy az egyén és a társadalom számára kívánatos, valamint a gazdaság és a politika fejlődéséből kibontható lehetséges jövőváltozatok közötti kapcsolódásokat feltárva keressünk elfogadható jövőalternatívákat. Az elfogadható (plauzibilis) jövőalternatívák kidolgozásához a top→down és a bottom→up megközelítés kombinált alkalmazását választottuk, mert ennek keretében egybevethetők voltak a gazdasági és a politikai feltételek nyújtotta lehetséges, valamint a társadalom és a tagjai által kívánatosnak vélt jövőváltozatok. Nem az optimális, a kívánatos jövőalternatívát kerestük, hanem az adott feltételek és elvárások talaján az elfogadhatóakat. Az elfogadhatóság kritériuma az volt, hogy a jövőváltozat biztosítson mozgásteret a társadalom és tagjai számára, azaz tegye lehetővé eltérő pályák (egyének esetében eltérő élet- és karrierpályák) kialakítását és az azokon való mozgást. Az elfogadható jövőváltozatok kereséséhez a következő metodológiai lépésekben jutottunk el: 1. a világgazdasági fejlődés és a hazai gazdaságfejlődés alternatíváinak, valamint a politikai forgatókönyveknek az összekapcsolása, keresve az összetartozó, az egymást erősítő és gyengítő alternatívákat; 2. a gazdasági és politikai alternatíva együttesek megítélése abból a szempontból, hogy a várhatóan kialakuló helyzet biztosíthatja-e a gazdaság és a társadalom kiegyensúlyozott fejlődését vagy sem; ha igen, akkor kedvező, ha nem, akkor kedvezőtlen alternatíváról beszélünk; 3. annak keresése, hogy a kedvezőnek, illetve kedvezőtlennek ítélt alternatívák milyen támogatást nyernének a magyar lakosság körében, építve az EU csatlakozással kapcsolatos hazai várakozás típusok jellegzetességeire, a megújuló társadalmi és egyéni értékekre (célértékekre és eszközértékekre), valamint a jövőorientáltság-vizsgálatból levezethető egyéni aspirációkra. A vizsgálat megmutatta, hogy a magyar lakosság mely gazdasági és politikai alternatív együtteseket preferálna, illetve tolerálna. Az alternatív lehetőségekre és elágazásokra építve nyolc jövőváltozatot dolgoztunk ki. Ezek közül csak egy volt a társadalom széles rétegei számára felhőtlenül elfogadható, az, amelyik kedvező regionális integrációval, az ország érdekeinek hathatós védelmét biztosító nemzeti gazdaságfilozófia alkalmazásával és az EU-n belül kiegyensúlyozott fejlődéssel számolt. Ebben a jövőváltozatban megvalósulhatnak az új társadalmi értékek (mint az új fogyasztói és életmód minták, a változatos életformák, a környezetbarát értékek), és létrejöhetnek az új egyéni célértékek (mint a béke, a családi biztonság, a boldogság és az anyagi jólét), továbbá az új eszközértékek (mint a szavahihetőség, a felelősségteljesség, a bátorság, az értelem és a segítőkészség). Az egyéni aspirációk felől is nagyon elfogadhatónak minősíthető változatról van szó. A jövőváltozatok sokfélesége azt mutatta, hogy Magyarország társadalmi és gazdasági jövője nem volt eldöntve, tehát volt még lehetőség annak alakítására. A jövőalternatívákat a lehetőségek és a várakozások oldaláról kiindulva képeztük. Alapvetően eltérő lehetséges jövőket vázoltunk fel a folyamatok és a körülmények, azaz a helyzet stabilitása, illetve instabilitása mellett. A várakozások oldaláról úgy kaptunk alapvetően eltérő jövőket, hogy azt vizsgáltuk, hogy a társadalomban mi jelenik meg: a változtatás vagy a változatlanság igénye, illetve preferálása. A lehetőségek és a várakozások oldaláról így négy markáns komplex jövőalternatívát jelenítettünk meg, amelyek a megújulás és a változatlanság, valamint a stabilitás és az instabilitás alternatíváját állítják elénk. Az I. jövőalternatíva azt mutatja, hogy a lehetőségek és a várakozások összhangban vannak, a változatlanság a jellemző: a világgazdasági helyzet és a magyar gazdaságpolitika, valamint az
4
általános politikai helyzet változatlanságával számol. A várakozások is a változatlanságot preferálják. Ezt a jövőalternatívát a Pató Pálos – „ej, ráérünk arra még” – gondolkodással jellemezhetjük. A II. jövőalternatíva azt mutatja, hogy a lehetőségek és a várakozások nincsenek összhangban. A folyamatok és a helyzetek nem változnak, és nem is változtathatóak, jóllehet a társadalom változtatni szeretne ezen. A társadalom képes lenne a változtatásra, de az objektív helyzet ezt nem teszi lehetővé. A szubjektum előreszalad az objektív folyamatokhoz képest. Ez a jövőalternatíva az „1848-as forradalmi ifjúság gondolkodásával” rokonítható. A III. jövőalternatíva azt mutatja, hogy a lehetőségek és a várakozások között nincsen összhang: a folyamatok változnának, a helyzetek megújulnának, de nincs olyan társadalmi erő, amely a változás élére állna. A társadalom vagy éretlen arra, hogy észrevegye a megújulási lehetőség megjelenését, vagy megfélemlített, és azért nem mer változtatni. Pedig, lehetséges, hogy közben „elmegy a hajó”. A IV. jövőalternatíva azt mutatja, hogy a lehetőségek és a várakozások között összhang van: kedvező feltételt mutatnak a lehetőségek, és megvan a szándék a változtatásra is. Mind a két oldal változtatható, illetve változni akar. Ez a jövőváltozat a „mindent vagy semmit gondolkodással” jellemezhető. Bármennyire is kedvező ez a jövőalternatíva, magában hordja a veszélyt, hogy nem tudjuk kézben tartani a változásokat. A négy jövőalternatíva – a jövőváltozatokhoz hasonlóan – eltérő mértékben nyújt mozgásteret a társadalomnak és tagjainak. A kedvező jövőalternatíva megvalósulásának sikere azon múlik, hogy az emberek felismerik-e, hogy mely társadalmi és gazdasági folyamatokba tudnak beavatkozni, melyeket tudják alakítani, formálni, s melyek azok, amelyek fölött nincsen uralmuk. E jövőkép munkálatoknak két fontos tanulsága van. Az egyik: a folyamatok stabil, illetve instabil jellegének felismerése megóvhatja a társadalmat és az egyéneket attól, hogy felesleges energiákat fordítsanak a befolyásolhatatlan jelenségek megváltoztatására, elvonva a figyelmet és az erőt a megváltoztathatóról és a megváltoztatandóról. A másik: a magyar társadalom számára elfogadható jövőket a változó objektív feltételek és a megváltoztatott szubjektív tényezők mellett, azok körében kell keresni. Törekedni kell ezért a változások előnyeinek kihasználására. A negyedik magyar komplex jövőkép A negyedik komplex jövőkép Magyarország 2025-beli állapotát vázolta fel az MTA elnökének felkérésére 2007-ben a IX. Osztály Jövőkutatási Bizottságának közreműködésével, különböző tudományterületek szakértőinek előrejelzéseire és nem-szakértők véleményére támaszkodva. Alternatív forgatókönyvek és jövőalternatívák kidolgozásához (Nováky szerk., 2009) a három, ismert jövőkutatási módszertani elvet alkalmaztuk. A komplexitás szellemében a hazánk jövőjét meghatározó változásokat két nagy területen kerestük. Az egyikbe azok tartoznak, amelyekre jelentős hatásunk van, amelyeket befolyásolni tudunk és/vagy akarunk. Ilyenek pl. a demográfiai folyamatok, az egészségügy és a táplálkozás, a testkultúra, a lelki betegségek, az oktatás, a fenntartható háztartások, a bűnözés-bűnüldözés, a társadalmi irányítás és közigazgatás, a települések fejlesztése területek. A másikba azok a területek sorolhatók, amelyekre alig van befolyásunk, de ahol a várható változások jelentős társadalmi, gazdasági és/vagy környezeti hatást gyakorolnak hazánk jövőjére. Ilyen pl. a globalizáció jelensége és a gazdaság számos folyamata. Ezekhez a folyamatokhoz alkalmazkodnunk kell. Ez a megközelítés és szelekció azt eredményezte, hogy bizonyos területek, mint például az űrkutatás vagy a paranormális jelenségek kutatása nem lett része a munkánknak, mert úgy gondoljuk, hogy ezek az elkövetkező két évtizedben nem jelennek meg a gyakorlati életet meghatározó elemek között. Viszonylag keveset foglalkoztunk azokkal a kérdéskörökkel is, amelyek jövőben várható
5
alakulása és a szükséges teendők már Magyarországon is közismertek és elfogadottak, illetve hazai kutatásuk előrehaladott és széles körben ismert – ilyenek például az energiastruktúra változás és globális klímaváltozás kérdésköre. A kiválasztott kutatási területeken szakértők – jövőkutatók és más tudományterületek képviselői – jövőkutatási tanulmányokat készítettek, amelyekben 2025-ig kitekintve előrejelezték a várható változásokat, a negatív és a pozitív fejlődéstendenciákat. A tanulmányok fókuszában a társadalmi és a technikai/technológiai megújulás lehetőségeinek és határainak feltérképezése, és az esetleges veszélyek vagy csapdák bemutatása állt. A participativitás elve szerint feltérképeztük a társadalmi megújulás egyéni lehetőségeit és módjait: a mai fiatalok, azaz a 2025-ös időszak döntéshozó pozícióba kerülő, meghatározó generációjának jövőről alkotott elgondolásait vizsgáltuk kérdőíves felméréssel. Arra voltunk kíváncsiak, hogy a „millenniumi generáció” tagjai – akiknek életében a globalizáció, a digitalizáció és így a virtuális valóság meghatározó élmények – hogyan viszonyulnak a jövőhöz. Ennek megismeréséhez feltártuk, hogyan gondolkodnak a középiskolások és a felsőfokú oktatásban részt vevő egyetemista és főiskolás fiatalok az elkövetkező 18-20 évről. Milyen jövővárakozásaik, félelmeik és reményeik vannak az élet különböző területein, mire számítanak mint a jövő munkavállalói, állampolgárai és mint a civil szféra tagjai, miként képzelik el személyes életüket, milyen lesz a családjuk, hány gyermeket terveznek, mit tesznek azért, hogy reményeik megvalósuljanak, és félelmeik mérséklődjenek. Az 1000 fő középiskolás és 500 fő egyetemista és főiskolás mellett a nemszakértői vizsgálatok körébe nem jelentős számban bevontunk doktorjelölteket is. A nem-szakértői vélekedések, azaz a nem-szakértői félelmek és remények együttesen alkották a jövővárakozásokat, amelyekre építve dolgoztunk ki alternatív forgatókönyveket. Kutatásunkban a szakértői félelmek és remények alkották a múlt – jelen – jövő komplex rendszer egyik pólusát, a félelmekben és reményekben megtestesülő nem-szakértői jövővárakozások a másikat. Ez a két nagy terület együtt formálja, alakítja azt a lehetőségteret (cselekvési teret), amelyben változást és változtatást indukáló, illetve alkalmazkodást elősegítő döntéseinkkel befolyásolhatjuk hazánk jövőjét. A jövőről alkotott jövővárakozások módosító és húzóerőt gyakorolnak jelenünkre. Ebből az következik, hogy nem minden szakértői remény válhat valósággá, csak azok, amelyeket a jövővárakozásokat artikulálni képes társadalmi csoportok személyes döntéseikkel és cselekedeteikkel támogatni tudnak és akarnak. A szakértők által megfogalmazott félelmek is csak akkor valósulnának meg, ha a társadalom nem ismeri fel a megjelenített veszélyeket, és elkerüli, nem vállalja az adott probléma megoldását. E kétirányú megközelítés az alternativitásban ölt testet. Az alternativitás elvének értelmében a komplex jövőalternatívákat két lépésben határoztuk meg: o az első lépésben a participatív jövőkutatás segítségével feltárt egyéni jövőattitűdökre és jövővárakozásokra építve alternatív forgatókönyveket (szcenáriókat) állítottunk össze; o a második lépésben az alternatív forgatókönyvekbe integráltuk a szakértői félelmeket és a reményeket. Megvizsgáltuk, hogy az egyes szakértői félelmek és remények megvalósulását mely alternatív forgatókönyvek támogatják, erősítik, illetve gyengítik. A szakértői és a nemszakértői félelmeket és reményeket ily módon egymásra vonatkoztattuk. Ebben a folyamatban alakultak át a hangsúlyozottabban a jövővárakozásokra épített forgatókönyvek komplex jövőalternatívákká, azaz így kerültek egy-egy komplex rendszerbe a szakértők által feltárt jövőlehetőségek és a nem-szakértők által megfogalmazott jövővárakozások. Ha hazánk számára a fő hajtóerőknek – mint kritikusan instabil tényezőknek – a növekedés/fejlődés és stagnálás/visszaesés, illetve a közösségi és az egyéni értékeket választjuk (amely mögött gazdasági és társadalmi szempontok figyelembevétele is meghúzódik), akkor a „Magyarország 2025” kutatásban négy jövőalternatíva körvonalazódik. A Reményekkel előre, a Nem jut mindenkinek, A félelem nem visz előre, és a Közösen is okosan kell cselekedni alternatívákat fogalmaztuk meg. A négy jövőalternatíva a nem-szakértői remények és félelmek által körvonalazott következő alternatív forgatókönyveken alapulnak: az Egyén a közösség hálójában, az
6
Individualisták társadalma, a Magunkra hagytak, magunkra maradtunk és az Együtt sodródunk és dagonyázunk forgatókönyveken. Az 1. jövőalternatíva – Reményekkel előre – kibontakozása esetén nagy az esélye annak, hogy a szakértők számos reménye megvalósulhat. Várhatóan lassul a népességszám csökkenési üteme, létrejön a társadalmi összhang, hazánkban társadalmi egyensúly uralkodik. Széles körben elfogadják a kisebbségeket, és kooperációt építenek ki velük. Megelőzhetővé válik a deviáns viselkedés kialakulása. Létrejönnek a kisközösségek szabadidejének kulturált eltöltésére alkalmas színterek (közösség-teremtés), és a döntésekhez megtalálják a megfelelő aktorokat. Erősödik a környezettudatosság, mérséklődnek a differenciák, és fokozatosan közeledünk az Európai Unióban általános és elfogadott színvonalhoz és normákhoz. A 2. jövőalternatíva – Nem jut mindenkinek – terepet ad mind a remények, mind a félelmek megvalósulásának. Tovább folytatódik a társadalom kettészakadása, erősödik a társadalmi egyenlőtlenség. A népességszám növekedése éppúgy bizonytalan, mint az egészséges életmód elterjedése. Bizonytalan, hogy javul-e a természeti környezet állapota, és nincsenek eszközeink a globalizáció hátrányainak kivédésére sem. Amennyiben az individualisták felismerik, hogy gondolkodásukon és cselekedeteiken változtatni kell, akkor ez a komplex jövőalternatíva az egész társadalom előrehaladását is szolgálhatja. Mindaddig, amíg ez nem következik be, e komplex jövőalternatíva a „Nem jut mindenkinek” elnevezéssel illethető. A 3. jövőalternatíva – A félelem nem visz előre – kibontakozásakor elsősorban a szakértők félelmei következhetnek be. Tovább csökken a népességszám, tovább romlik a lakosság egészségi állapota, mozgásszegény szokások terjednek el. Nőnek a társadalmi különbségek, veszélyeztetve a társadalmi stabilitást. Tovább romlik a természeti környezet állapota, elvesznek a kulturális szokások és értékek. Megszűnik az Európai Unió jellemzőinek és gazdasági színvonalának elérésére való törekvés, lelassul az EU-hoz átlaghoz való közeledésünk. Mélyülnek a társadalmi szakadékok, a természeti környezetünket mind jobban kizsákmányoljuk, és általánossá válik a globalizációtól való félelem. A 4. jövőalternatíva – Közösen is okosan kell cselekedni – jól mutatja, hogy a közösségi erő csak ésszerű, a valóságra építő gondolkodással és cselekedetekkel hozhat egyéni és társadalmi eredményeket. Hazánk 2025-beli társadalmi és gazdasági állapotát napjainkban alapozzuk meg. Van esély kedvező jövőalternatíva létrejöttére, de el is ronthatjuk a következő nemzedék jelenét. Ami az utolsó 10 évet színesítette Gyakorlatorientált jövőkutatás – stratégiák alapozása a jövőkutatás segítségével Az elmúlt 10 év jövőkutatási eredményei felkeltették a stratégiaalkotók figyelmét. Az „elfogadható jövők keresése” metodológiával készített jövőváltozatok és jövőalternatívák (lásd a 3. jövőképet) és a „remények és félelmek a jövőalternatívákban” megközelítéssel készült forgatókönyvek és jövőalternatívák (lásd a 4. jövőképet) alapot nyújthatnak stratégiák kidolgozásához. Ezt az indokolja, hogy az így kidolgozott jövőváltozatok és jövőalternatívák, illetve alternatív forgatókönyvek és jövőalternatívák „szembesítik” és egymásba építik a szakértői és nem-szakértői előrejelzéseket és véleményeket, expliciten megfogalmazzák a szakértői és nem-szakértői reményeket és félelmeket, és figyelemmel kísérik azok alakulását egy-egy jövőalternatíva megvalósulása során. A jövőalternatívák közül csak akkor tudjuk kiválasztani a hazánk fejlődését elősegítő stratégiát, ha jövőorientáltan, hosszú távra előretekintően gondolkodunk, és nem nélkülözzük a társadalom körültekintő részvételét és előrevivő cselekedeteit.
7
A jövőkutatási produktumok stratégialapozó ereje eredményesen megjeleníthető a magyar településhálózat-fejlesztési stratégia, valamint különböző makrokoncepciók kidolgozásában. A jövőkutatás oktatása Az ezredforduló körül megnőtt a fiatalok érdeklődése a jövő iránt. Értelemszerűen elfogadják a több jövő lehetőségét, és hangsúlyosan kifejezték igényüket a hazai jövő formálására. Bátran, tettekkel (tanulással, munkával, felelősségteljes gondolkodással, személyiségük fejlesztésével és egészségük megőrzésével) indulnak a jövőbe, különösen a felsőoktatásban résztvevő fiatalok. Budapesti és vidéki egyetemeinken örvendetesen megemelkedett azok száma, akik jövőkutatási ismereteket kívánnak elsajátítani, és worskhop formában szeretnék fokozni jövőhöz való pozitív viszonyulásukat és felelősségüket. A Budapesti Corvinus Egyetemen pl. a 2006/2007. tanévben az ilyen ismereteket hallgató fiatalok száma meghaladta az ezer főt. Nemzetközi kapcsolataink A magyar jövőkutatók nemzetközi kapcsolatai az elmúlt 10 évben a legszisztematikusabban a World Futures Studies Federation-nel (WFSF) alakultak. A fiatalok jövőhöz való viszonya (The Youth for a Less Selfish Future) témakörben a Budapesti Corvinus Egyetem Jövőkutatás Tanszéke 1999-től kétévente rendezett nemzetközi, ún. Budapest Futures Course-okat. Ezeken a világ minden tájáról érkező, kb. 50 fiatal jövőkutató vagy leendő jövőkutató – nemzetközileg is elismert jövőkutatók irányításával – véleményt cserélt, és közösen dolgozott ki megvitatásra érett előrejelzéseket. A posztgraduális szintű kurzus nagy népszerűségnek örvendett, és egész életre szóló barátságok köttettek. Jeles esemény volt a hazai jövőkutatás életében, hogy 2005-ben hazánk rendezhette meg (immáron másodszor!) a WFSF 19. világkonferenciáját, Futures Generation for Future Generations témakörben. A szekciók az alábbi témaköröket fogták át: kulturális minták a generációs kölcsönhatásban; értékek és bölcsesség intergenerációs megvilágításban; oktatás és nevelés; intergenerációs kommunikáció; a kibertér megjelenése; az együttélés gazdasági alapjai; az előrejelzési eljárások új generációi. Jelentősnek értékeljük, hogy 2001-ben a világon elsőként összeállítottuk és közreadtuk az európai volt szocialista országok jövőkutatási tevékenységének történetét tartalmazó tanulmánykötetet (Nováky – Ramba Varga – Kalas Kőszegi eds., 2001). A kötet tartalmazza ezen országok vezető jövőkutatóinak jövőről alkotott elképzeléseit is. Hazai konferenciák, tudományos tanácskozások Az elmúlt 10 év két kiemelkedő évforduló megünneplésére is lehetőséget nyújtott. 2006-ban ünnepeltük az MTA Gazdaság- és Jogtudományok Osztálya Jövőkutatási Bizottsága megalapításának 30. évfordulóját a VI. Magyar (Jubileumi) Jövőkutatási Konferencia keretében. Ezen globális és hazai problémáinkat vitattuk meg „tegnaptól holnapig“. 2008-ban az intézményesült magyar jövőkutatás és a jövőkutatás egyetemi szintű oktatásának 40 éves évfordulóját ünnepeltük a VII. Magyar (Jubileumi) Jövőkutatási Konferencia keretében, „A jövőkutatás helye a 21. században. A jövőkutatás fejlődése és tudományterületi kapcsolatai“ címmel, a hangsúlyt a jövőkutatás multi- és interdiszciplináris jellegére és kapcsolataira helyezve. 2008-ban nagy tisztelettel és szeretettel köszöntöttük a magyar jövőkutatás megalapítóját, Dr. Kovács Géza professzor emeritust 80. születésnapja alkalmából. A nemzetközi részvétellel megrendezett éves „kiskonferenciáink“ (2001-2003) egy-egy jövőbe mutató kérdéskör (magyar jövőképek a jövő Európájában; gazdasági fejlődés – társadalmi egyenetlenségek; a XXI. századi technika társadalmi hatásai) értelmezésével és jövőbeni
8
lehetőségeinek keresésével járultak hozzá e problémakörök megoldásához. Tudományos tanácskozásaink (2000 és 2004) a magyar jövőkutatás múltja, jelene és jövője kérdéskört járta körül, illetve a magyar jövőkutatás és társadalmi szerepe témát vizsgálta. Előretekintés – főbb feladatok Az előttünk álló főbb feladatokat a következőkben jelölhetjük meg: o a jövőkutatás tudományának fejlesztése és a társtudományokkal való kapcsolatának erősítése; o hazánk társadalmi, gazdasági, technológiai és környezeti jövőjének interdiszciplináris és komplex körvonalazása az új kihívásoknak megfelelően; o a magyar társadalom jövőformáló erejének növelése; o a fiatalok jövőhöz való viszonyának erősítése; o az IT eszközök használatának elősegítése az oktatásban, különösen a felsőoktatásban; o a távlatos, komplex szemlélet és a jövőkutatási módszerek elengedhetetlenségének tudatossá tétele a döntés-előkészítésben; o a jövőkutatási eredmények döntésalapozó szerepének fokozása és o a jövőkutatási eredmények minél szélesebb körben való ismertté tétele és terjesztése. Remélhető, hogy a tudományos jövőkutatás mind jelentősebb szerepet kap az ország jövőjének formálásában. Sok a feladat, amelyeket meg kell oldani, teljesíteni kell. A távolabbi jövőre felkészülést az eddigieknél hatékonyabbá, participatívabbá és eredményesebbé kell tenni. Felhasznált irodalom Gáspár, Tamás – Nováky, Erzsébet (2002): Dilemmas for renewal of futures methodology. Futures, 5 Hideg Éva (szerk.) (2001): Evolúciós modellek a jövőkutatásban. Aula kiadó, Budapest Hideg, Éva (2002): Implications of two new paradigms for futures studies. Futures, 3 Hideg Éva – Nováky Erzsébet (2008): A jövőhöz való viszony változása. Magyar tudomány, 9 Hoós János (2003): Konjunktúra- és piackutatás. Aula Kiadó, Budapest Kappéter István (2007): A konstruktív agresszió és a jövő formálása. Püski, Budapest Kovács Géza (1999): Jövőkutatás Magyarországon (múltja, jelene és jövő-alternatívái) In: Magyarország az ezredforduló után (Gidai Erzsébet – Nováky Erzsébet – Tóth Attiláné szerk.) MTA Jövőkutatási Bizottság, Arisztotelész Stúdium Bt., Budapest Kovács Géza (1970): A nagy távlatok és a tervezés. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest Kovács Géza (1979): Jövőkutatás és társadalmi tervezés. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest Kristóf Tamás (2002a): A mesterséges neurális hálók a jövőkutatás szogálatában. Jövőelméletek 9. Budapesti Közgazdaságtudományi és Államigazgatási Egyetem, Budapest Kristóf Tamás (2002b): A szcenárió módszer a jövőkutatásban. Jövőtanulmányok 19. Budapesti Közgazdaságtudományi és Államigazgatási Egyetem, Budapest Nováky Erzsébet (szerk.) (2001): Magyarország holnap után. Budapesti Közgazdaságtudományi és Államigazgatási Egyetem, Budapest Nováky, Erzsébet (2004): Participative Futures Studies. In: Action for the Future (Nováky, Erzsébet – Fridrik, Szabolcs – Szél, Bernadett eds.) Budapest University of Economic Sciences and Public Administration, Budapest
9
Nováky, Erzsébet (2006): Action oriented futures studies in Hungary. Futures, 6 Nováky, Erzsébet (2007): Responsibility for the Future. Journal of Futures Studies, 2 Nováky Erzsébet (alkotó szerk.) (2009): Magyarország 2025. Gazdasági és Szociális Tanács, Budapest, megjelenés alatt Nováky, Erzsébet – Ramba Varga, Viorica – Kalas Kőszegi, Mária (eds.) (2001): Futures Studies in the European Ex-Socialist Countries. Budapest University of Economic Sciences and Public Administration, Budapest Sipos Béla (2005): A rendszerváltás utáni rövid konjunktúraciklusok vizsgálata. Statisztikai Szemle, 4 Tóth László (2003): A kritikai jövőkutatás és a forgatókönyvírás továbbfejlesztése. Jövőelméletek 12. Budapesti Közgazdaságtudományi és Államigazgatási Egyetem, Budapest Vág András (2005): Az ágensvilág perspektívái – Ágensmodellek a társadalomtuományban és az előrejelzés-készítésben. Jövőelméletek 15. Budapesti Közgazdaságtudományi és Államigazgatási Egyetem, Budapest Veigl Helga (2007): Gyenge jelek, szabadkártyák, bifurkációk. Kézirat, „Magyarország 2025” kutatás keretében, Budapest
10
A JÖVŐKUTATÁS EREDMÉNYEI ÉS BUKTATÓI Simai Mihály akadémikus (MTA IX. Osztály) MTA Világgazdasági Kutatóintézete
[email protected] A jövőkutatás eredményei és buktatói szorosan kapcsolódnak azokhoz a változásokhoz, amelyek a XX. század második felében a társadalomtudományok helyzetében és társadalmi szerepében végbementek. Az eredményekben szerepe volt annak, hogy jelentős mértékben megváltoztak a társadalomtudományok elméleti alapjai, kutatásának módszerei, a tényekhez, az adatokhoz való viszonyuk. A fejlődés szükségleteinek és a tudományos felismerések alakulásának megfelelően a társadalomtudományok és így a jövőkutatás területei is jelentős mértékben differenciálódtak, bővültek. Mélyreható változásokhoz vezetett a társadalomtudományok és a jövőkutatás viszonylagos helyzetében annak tudományos felismerése is, hogy az emberi tevékenységek olyan biológiai közegben zajlanak, amelyben az ember és az élet más formái, illetve az életet fenntartó tényezők között szoros kölcsönhatások alakultak ki, s ezek fenntarthatóságától, megfelelő kezelésétől függ döntő mértékben az emberiség jövője. Világosabbá vált az időtényező jellege és fontossága is. Jobban tisztázódott a „gyorsuló idő” képzetének értelmezhetősége és főleg annak megértése, hogy a társadalom életének és fejlődésének különböző területein különböző sebességgel mozognak órák a kölcsönhatásos rendszerekben. A jövőkutatással kapcsolatos változások között nem lehet eltekinteni a természettudományok helyzetében végbement átalakulástól sem. Szűkült az a szakadék, amelyik a sokak által objektívnak tekintett természettudományok és a szubjektívnek tekintett társadalomtudományok között a megismerés folyamatában fennállt. A termodinamika és az entrópia törvénye, a tér és az idő relativitásának realizálódása, Heisenberg bizonytalansági elve, a kibernetikus rendszerek komplexitása, a káoszelmélet, amely felismerte a rendet a káoszban, a parányi részecskékre való bomlásnak és a világmindenség végtelensége viszonylagossá tette az évszázadokon keresztül általánosnak hitt és objektívnak tekintett természeti törvények értékét. Ennek fényében a társadalomtudományok ismeretvilágának forrásai már messze nem tekinthetők annyira bizonytalannak, mint ahogy ezt korábban állították, vagy állítják egyesek mai is. Nem könnyű egyébként a jövőkutatásban a siker definiálása. Egyesek azt tekintik sikeresnek, ha a jövőkutatás eredményei hozzájárulnak bizonyos veszélyek elhárításához, vagy új lehetőségekre hívják fel a figyelmet. Mások az előrejelzések bekövetkezését kérik számon, s kudarcnak azt tekintik, ha a fejlődés más irányt vett. A jövőkutatók és az előrejelzések minősége tulajdonképpen attól függ, hogy mennyire ismerik és milyen mélységben ismerik a jelent. Mit tekintenek többé-kevésbé tartósnak vagy állandónak, s mennyire képesek azoknak a tendenciáknak az azonosítására, amelyek a jövőt formálják. A jövőkutatásban döntő jelentőségű fordulatot hozott az információs forradalom. A számítógép sokoldalúan használható eszközzé vált. Döntő mértékben javult az adatok hozzáférhetősége, tárolásának és kezelésének technikája, és minőségi változások történtek az összehasonlíthatóság tudományosságában is. Minden korábbinál több információ áll a kutatók rendelkezésére. Ez azonban próbára is teszi a kutatók képességeit. A legtöbb információ ugyanis ömlesztett, sokszor manipulált, bizonytalan eredetű és pontosságú. Ezek közé tartoznak pl. olyan szubjektív alapon kialakított indexek is, amelyekből aztán idősorok születnek, s a trendfüggőségű jövőkutatókat olyan csapdákba vezetik, amelyekbe esetleg kutatásaik felhasználóit is belerántják. Nagyobb és nehezebb feladattá vált a kutatók számára az, hogy az információkat megfelelően elhelyezzék, értékeljék, és képesek legyenek kritikus hasznosításukra. A jövőkutatók többsége szerényebbé, bölcsebbé, tapasztaltabbá vált és talán jobb ki- és betekintéssel rendelkeznek a természet és a társadalom reálfolyamatait illetően. Ez sok esetben a korábban jellemző közhelynek minősülő általánosságokkal szemben a nagyobb konkrétságot, másrészt a bekövetkezési valószínűségek nagyobb pontosságát eredményezte. Sajnos nem javultak, sőt talán szűkültek is a jövővel foglalkozó szakemberek történelmi ismeretei. Az is bebizonyosodott, hogy a társadalmi kérdésekkel foglalkozó jövőkutatók számára a két legnagyobb problémát továbbra is a
11
modellekben való kritikátlan hit, valamint az elméletek, s különösen a világnézetekhez kapcsolódó elméletek csapdája jelenti.1 A jövővel foglalkozó intézmények köre tovább bővült Egyik jellegzetes példa az intézmények bővülésére „A jövő állapota” (State of the Future) néven, 12 év óta, évente megjelenő, kollektív bölcsességre épülő jelentés. Kidolgozásában 31 nemzeti, illetve regionális kutatócsoport, 27 jövőkutató intézet, 8 kormányhivatal, több nagyvállalat és összesen mintegy 230 kutató vesz részt rendszeresen. A tervezőbizottság 47 tagja különböző területek szakértője, ugyanennyi országból. Évente értékelik a világfejlődés jövőjét meghatározó tényezők és a tendenciák várható alakulásában végbemenő változásokat. A jövőkutatást is sokban meghatározzák az eredmények hasznosításával kapcsolatos célok és lehetőségek. Ezek esetében is történtek változások. 1. Az elmúlt 3-4 évtized során nagymértékben kiszélesedett a tudományos előrelátást és a felsőoktatást segítő jövőkutatás. A világ szinte valamennyi jelentős felsőoktatási intézményében működik a jövőbeni fejlődés nagy kérdéseit kutató és oktató intézet, tanszék vagy kutatócsoport. Ezek az intézmények tettek legtöbbet a módszerek fejlesztése és a kutatói gárda bővítése érdekében. 2. Hatalmas üzletággá fejlődött a szórakoztatási célokat szolgáló „futurológia”, az utópisztikus és tudományos fantasztikus elképzeléseket megfogalmazó regények, filmek köre. Ezek jelentőségét továbbra is nagyra értékelem. Nemcsak azért, mert egyesek közülük sok mindent „megjósolnak”, hanem, mert segítik a gondolkodást, tágítják a fantáziát, ötleteket adnak esetenként kutatóknak, vállalatoknak is. Ugyanakkor egyesek közülük rengeteg, de gyakran igen népszerű zagyvasággal is táplálják fogyasztóikat. 3. Különösen fontossá váltak a találmányokhoz, a technikai fejlődéshez kapcsolódó előrejelzések. Ezek bizonyultak az elmúlt évtizedekben a legsikeresebbeknek, s különösen az olyanok, amelyek a technikai fejlődést a társadalmi-piaci feltételekbe ágyazva tudták előrejelezni. Ezek nemcsak arra tudtak választ adni, hogy a látóhatáron lévő technikai vívmányok megjelenése és kereskedelmi hasznosítása kb. mikorra várható, hanem a következményekre is felhívták a figyelmet. A nagy nemzetközi társaságok a jövőben is keresik, és foglalkoztatják az ún. „foresight” kutatókat. 4. Jelentősen megnőtt az olyan állami és magán-, vállalati és kormányszervezetek száma amelyek rájöttek, hogy jövőkutatókra van szükségük, s a pronosztizálás nemcsak szükséges, hanem lehetséges is tevékenységük orientálása érdekében. Különösen figyelemreméltó az, hogy a hadseregek és az államok hírszerző szervezetei milyen jelentős szerepet játszanak mint megrendelők. Egyes esetekben kiépítették saját jövőkutató bázisukat is. Miközben a jövőkutatás e negyedik körbe sorolható, a társadalmi és gazdasági fejlődés különböző területeit makro, mezo- és mikroszinten prognosztizáló kutatások iránti kereslet nőtt talán legnagyobb mértékben, a sikerek és kudarcok egyenlege ezen a hatalmas területen volt a legbizonytalanabb. A 2008-as globális válsággal összefüggésben pl. sokan prognosztizálták azt, hogy ha a rendszer válságba kerül, ez globális pénzügyi válsággal indul majd, s azt is, hogy szaporodnak a világgazdaságban az egyensúlyi zavarok, és jelentősen gyengült az intézmények hatékonysága a problémák kezelésére, de alig volt egy-két olyan szakember, aki ennél konkrétabban jelezte volna előre a válság elkerülhetetlenségét.
1
Sok marxista jövőkutató számára a hosszabb távlatokat illetően a kommunista társadalomként felvázolt jövőkép bizonyult buktatónak, különösen annak nyomán, hogy a rövidebb távlatokban előre jelzettek feloldhatatlan ellentmondásba kerültek vele. Ellenkező előjelű hibába esett Fukuyama, aki 1989-ben, amikor a kommunista eszmék válsága már nyilvánvaló volt, azt sugallta, hogy a liberális demokrácia és a piacorientált gazdasági rend győzelmével, amelynek nincs többé versenytársa, eljött a történelem vége. Fukuyama időközben módosította véleményét, de nem kevesen követték előző álláspontját. Nem kevésbé vezethet téves hosszú távú előrejelzésekhez az államokat eltemető s a globalizációt a jövő örök és visszafordíthatatlan folyamatként felvázoló elmélet kör is egy olyan világban, amelyen 192 ország osztozik, s ezek száma valószínűleg tovább nő.
12
Néhány gondolat a jövőkutatás jövőjéről A növekvő globális bizonytalanság feltételei közepette egyre nagyobb fontosságú azoknak a tényezőknek a jobb megértése, amelyek a bizonytalanság forrásai, illetve az ún. normatív jövőkutatásé, amelyik arra keres választ, hogy egy kívánt jövőben megvalósítandó célt milyen eszközökkel, mennyi idő alatt, milyen valószínűséggel lehet elérni. Hasonlóan, a normatív jövőkutatás segíthet a kockázati tényezők befolyásolásában, és az esetleges látható veszélyek elkerülésében. Mindig is fontos volt a jövőkutatás viszonya a nagy, korszakokat formáló társadalmi változásokhoz. Ennek jelentősége számottevően nő. A XX. század utolsó szakaszára és a XXI. század elejére jellemző változások lényegében az emberiség történetében szinte példa nélkül álló nagyjelentőségű, korszakokat formáló transzformációk. Ezek koncentrálódása a világfejlődés viszonylag rövid időszakára hihetetlen mértékben növelte meg a bizonytalanságot. A transzformációk egybeesésének hosszabb távú következményei, kölcsönhatásai sokoldalúak, és bizonytalanabbá, nehezen áttekinthetővé s előrejelezhetővé tették a világfejlődés menetét. E transzformációk, amelyekkel tanulmányom keretében szükségképp csak igen röviden foglalkozom, ismét útelágazást képviselnek az emberiség történelmében. Egyrészt példátlan jóléthez vezethet a tudomány, a technika vívmányainak széles körű alkalmazása és olyan problémák mérséklése, illetve megoldása, mint a szegénység, a globális egyenlőtlenségek, a fenntartható fejlődés útjában álló akadályok elhárítása stb. Másrészt súlyos globális megrázkódtatások, példátlan méretű válságok veszélyeit valószínűsíthetik az ökológiai viszonyok romlása, a természeti erőforrások, köztük az energiahordozók és az ivóvízforrások beszűkülése, a szegénység és az éhség növekedése, a nukleáris fegyverek terjedése. Az, hogy az emberiség melyik utat választja, valószínűleg a következő fél évszázadban dől el. A jövőkutatás számára azonban nemcsak az alternatív szcenáriók felvázolása jelent példátlan kihívást, hanem az is, hogy miképpen tudja befolyásolni a döntésekért felelős nemzeti politikákat, a multilaterális szervezeteket és általában a társadalmakat. A fő témákat illetően: a jövőkutatásban a következő évtizedekben különlegesen fontosak lesznek a szélesen értelmezett, tehát a társadalmi és gazdasági változásokhoz szorosan kötődő demográfiai prognózisok globális, regionális és állami szinten. A demográfiai prognózisok kimunkálásának centruma, az ENSZ az eddigiekben is igen sokat segített a demográfiai előrejelzések fejlesztésében is. Különösen jelentős a demográfiai ciklusok alakulásának prognózisa, amelynek következményei között a globális demográfiai polarizáció nemcsak a népesség globális területi megoszlásának megváltozását eredményezi, hanem a korösszetételét, a munkaképes korúak arányának és területi megoszlásának megváltozását is, vagyis a migráció jövőjét. Az erre épülő előrejelzések témái között a multikulturális államok működőképessége és lehetséges konfliktusai, a globális élelmezési biztonsággal kapcsolatos feladatok, a munkahelyek iránti kereslet, a környezeti feltételek alakulása, a településrendszer átalakulásának iránya különösen fontosak. Indokolt az adott területek jövőkutatóinak állítása: hogy az emberiség történetében példa nélküli feltételek alakulnak ki. Sokkal nehezebbnek bizonyul azonban annak meghatározása, hogy a jelzett változásokból milyen következtetések adódnak pl. Európa és keretei között Magyarország számára a következő 3-4 évtizedben. Nyilvánvaló, hogy éppúgy súlyos hiba lenne pl., ha a magyar jövő kutatói a globális trendeket figyelmen kívül hagynák, mintha azokból vonnának le közvetlen következtetéseket Magyarország számára a külföldiek beáramlásáról vagy a mezőgazdaság exportlehetőségeiről. Ugyancsak nő a kereslet a politikával s különösen a világpolitikával kapcsolatos, a világpolitika jövőjével foglalkozó kutatások iránt. A XXI. század világában a politika, a társadalom és a gazdaság még nehezebb és bizonytalanabb területet képviselnek a jövőkutatás számára, mint az elmúlt évtizedekben voltak. Ezekben a komplex, dinamikus, nyitott és kölcsönhatásos rendszerekben számottevő a bizonytalanság. Különösen lényeges a lehetséges konfliktushelyzetek előrejelzése és elkerülhetőségük feltételeinek meghatározása. A kapitalista viszonyok globális dominanciája egyik új forrása lehet a kiéleződő verseny következményeihez kapcsolódó, illetve az államok keretei közötti társadalmi konfliktusoknak. A nemzetközi viszonyok rendszerében, abból kiindulva, hogy a XXI. század világában kb. 4000 olyan etnikai
13
csoport él bolygónkon, amelyik az ENSZ alapokmánya alapján igényt tarthat nemzeti önrendelkezésre az etnikai jellegű konfliktusforrásokra, különös figyelmet kell fordítani. Egyik döntő kérdése a következő évtizedek világának az is, hogy milyen tényezők hatására és kb. milyen időtávlatban jöhet létre világháborús konfliktus a XXI. században. Sok, jövővel foglalkozó kutató épít az amerikai, Samuel Huntington professzor nézeteire, aki „A civilizációk összecsapásában” látta a jövő fő konfliktusát 1993-ban írt tanulmányában, megfeledkezve arról, hogy a civilizációk nem viselkednek államokként, s maguk is rendkívül megosztottak. Nem kevés azoknak a prognózisoknak száma sem, amelyek a „földi javakért”, a nyersanyagokért, a földért és a vízért kibontakozó konfliktusokat igen lényeges veszélynek tekintik. Különlegesen érdekes kérdés, hogy a hatalmi ciklusokra épülő előrejelzésekből milyen következtetések adódnak. Hat év választja el a világot az első világháború kitörésének századik évfordulójától. Hat évvel előtte igen kevesen számítottak a bekövetkező katasztrófára. A jövőkutatás részben a XX. század tapasztalatai alapján növekvő mértékben fordítja figyelmét a következő évtizedek lehetséges konfliktusaira, pl. az „amerikai hegemónia utáni világ” kockázataira. Ebből a rövid és vázlatos kitekintésből is levonható néhány fontos következtetés a jövőkutatás növekvő fontosságáról, a minőségi követelmények további növekedéséről és a kutatás eredményeit igénylő „felhasználók” körének bővüléséről és szélesedéséről. A magyarországi jövőkutatás szerepe és feladatai jelentősen megnőttek egy olyan világban, amelyre döntően a rövid távúság, a szűklátókörűség és gyakran a „csőlátás” a jellemző. Közelebb kell vinni azonban a jövőkutatást a döntéshozók intézményeihez és szükségleteihez. Jövőkutatóinknak különös figyelmet kell fordítania a különböző időtávlatokban és a társadalmakban végbemenő változások különböző szintjein valószínűsíthető kockázati és bizonytalansági tényezőkre. Választ kell keresnie arra a kérdésre is, hogy a távlatokat figyelembe véve, milyen politikák lehetnek versenyképesek, eredményesek, melyek alkalmasak a veszélyek kivédésére, a megrázkódtatások mérséklésére és a biztonság erősítésére.
14
ENTERING NEW DIMENSIONS IN FUTURES RESEARCH Thomas Schauer director European Support Centre of the Club of Rome
[email protected] 40 Years Ago: First Discussions About Resources The Club of Rome was created in Rome in 1968 by six founding members. Among them was Aurelio Peccei who became the first President of the Club. Peccei was born 1908 in Torino, where he studied economy and started his professional career at FIAT. Later, he worked at FIAT in China and established FIAT in Latin America. He lived in various World regions and was heavily involved in the dynamic expansion of industry at that time. This might be a reason why he was among the first to have doubts whether the development could continue that way with unlimited economic growth. At a meeting with Alexander King (Director-General for Scientific Affairs at UNESCO) there was the idea of a conference on the future of mankind. The event was held with around 30 scientists in April 1968 at the Accademia dei Lincei in Rome and was not very successful. After the conference, a small group of participants decided to continue nevertheless and called themselves “The Club of Rome”. The Club of Rome’s essential mission is to act as an independent, global, non official catalyst of change. Thus it aims at: • the identification of the most crucial problems facing humanity, their analysis in the global context of the world-wide problematique, the research of future alternative solutions and the elaboration of scenarios for the future. • the communication of such problems to the most important public and private decisionmakers as well as to the general public. The Club of Rome is governed by three complementary principles: • A global perspective in examining issues with the awareness that the increasing interdependence of nations and the globalisation of problems pose predicaments beyond the capacity of individual countries. • Holistic thinking and the seeking of a deeper understanding of the complexity within the contemporary problems – political, social, economic, technological, environmental, psychological and cultural – which the Club of Rome calls the world problematique. • An interdisciplinary and long-term perspective, focussing on the choices and policies determining the destiny of future generations, because this perspective is too often neglected by governments and other decision-makers, on account of short term interests. The Club is a platform for the discussion of solutions of the complex set of interrelated global problems. The Club itself rarely makes statements and the members communicate their own opinions. Thus, even the reports are not reports by the Club of Rome but reports TO the Club. This means that the report is considered to be an important contribution to the solution of the problem, but also that not all members of the Club are always in line with all statements in the reports. The Limits to Growth The members of the Club found that it was not sufficient to communicate general concerns about the future of mankind. It proved to be difficult to argue that the resources which seemed still inexhaustible in the late 60s might come to an end. Growth with an exponential increase and the related problems are usually underestimated. Therefore, the Club decided to search for a model in order to describe possible futures mathematically. After a meeting at the Massachusetts Institute of Technology (MIT), a project was started, in which computer based modelling resulted in scenarios that describe various paths of development. Three young scientists formed the core team: Donnella
15
Meadows, Dennis Meadows and Jorgen Randers. The work was published in 1972 as a report to the Club of Rome with the title “Limits to Growth”. The report was a warning. It concluded that not only resources might come to an end, but that also the sinks which take up the waste from humankind's industrial activities, might come to an end. Many of the statements in the report are well known today, but in the early 70s, humankind was not aware of the risks. An Ignored Bestseller? “The Limits to Growth” was the most popular book on environmental problems in the 70s, millions of copies were distributed. But humankind did not draw the necessary conclusions and did not change the unsustainable path of development. In 2004, there was a 30-Year Update of Limits to Growth which indicated that man had not learned the lessons from the findings. When Limits to Growth was originally published, mankind's resource consumption was still below the carrying capacity of the planet. Today, the ecological footprint of humankind exceeds the surface of the planet. We would need several planets to satisfy our needs. Presently the human civilization is consuming its capital and thus its future. The next generation will have even much less resources available than we have. The climate is being changed and still more and more humans start to follow the Western lifestyle model with a high resource consumption. Scarcity of resources is getting visible. In summer 2008, the price for fossil resources went up, making the production of fuels from biological sources more profitable. As a result, more and more corn from Mexico was used in the US to produce fuel. The prices for food went up and it was reported from Mexico that especially the poor were suffering from the price increases. In 2009 consumption went down and so did the prices. But if humankind returned to economic growth, it would be possible that the wealthy continue to drive their cars for fun whereas the poor will not be able to buy food. The growing global economic middle class is expected to boost resource consumption in the future. Some Hope: Information as Environmentally Friendly Resource? In the 90s of the last century, scientists were generally rather optimistic in their forecasts about the effects of information technology on resource consumption. “Everything will get smaller and thus more environmentally friendly” was the predominant opinion. But this euphoric attitude has today largely vanished. On the one hand, it turned out that the IT hardware, despite being increasingly small, has a large ecological rucksack. During production, large amounts of resources are needed. On the other hand, it became visible that even in those cases in which miniaturisation actually is correlated with a decrease of demand in resources, this efficiency gain is transformed into lower prices, stimulates consumption and thus indirectly causes an overall increase of resource consumption. This effect is called the Rebound Effect. Scientists repeatedly believed that they had solved a problem by technological improvements but some time later it came back like a boomerang (therefore, the Rebound Effect is sometimes called boomerang effect). Today, we have problems with the environmental impact of IT production, the energy use of IT hardware and with electronic waste. The paperless office did not have yet a breakthrough and even though we substitute travel by phone and video conferences, we tend to travel rather more. A historical comparison provides additional insight. The industrial society has replaced the agricultural society mainly with respect to the workforce. People moved from agricultural work to work in industry. On the material level, the industrial society did however add to the agricultural society. Via a positive feedback even more agricultural products could be produced than before. In 1840, Justus von Liebig published his findings about the application of chemistry in agriculture which resulted in the broad use of fertiliser and an increase of the agricultural production. The information society will again involve a shift of the workforce – this time from the industrial to the service sector. At the level of production, the information society has added to the industrial society and via positive feedback, industrial production increased. But further increase of the
16
environmental burden (which is often a consequence of industrial production) might irreversibly damage the ecosystems on Earth irreversibly. Obviously, we cannot rely on technology alone when trying to solve future problems. Technology will be a necessary but not a sufficient tool. Life in Virtual Spaces How will the relation between the real and the virtual Worlds look like in the future? Will there still be an increase in communication which is followed by an increase in travel? Or will virtual life and communication become so attractive that travel will be reduced? How attractive can virtual life be? There have been recent scientific findings which suggest that there will be a closer interaction between real and virtual Worlds in the future. Moving by Thinking: BCI - Brain Computer Interfaces Scientists from Brown University made an experiment in which a disabled person managed to move a mouse cursor, just directing it by thoughts. A chip with 100 small electrodes was implanted in the brain. The person had to imagine the move of the hand first. The electrodes monitored the related brain activity, the data were analysed and the mouse cursor moved respectively. Afterwards it was sufficient for the person to imagine the move. The software calculated the move of the cursor from the brain activity (2). Non-invasive technologies have also been successful. Disabled persons managed to move an avatar in a virtual space when equipped with an EEG system. Forecast Intentions Tomography has proven to be a tool to foresee human intentions. In an experiment, persons received two figures. The task was to add them or to subtract them. The decision was to be made by each individual. The short time which was available for the decision was analysed. Due to the different patterns of brain activation, it was possible to foresee the decisions with a success rate of 70% (3). Improving the Interfaces By help of Retina Implants it is possible for blind persons with an irreversible damage of the retina to perceive light and see schemes. The implant assumes the role of the retina and produces an electrical stimulus when it detects incoming light (4). The barriers between real biological life and the virtual spaces are decreasing. In the future, it will be possible to direct virtual action via thoughts and also to feed virtual worlds directly into our mind. This means that we might get deeper and deeper into the virtual spaces. How will the relation between the two look like? The following sections provide an outline of possible interactions and possible problems. Relation “Moebius" The Moebius structure is produced by turning one end of a paper strip before pasting the ends together to form a circle. The resulting object has remarkable properties. If someone walks on the “upper” surface, he will later pass by on the “lower” surface. Actually, an upper and a lower surface no longer exist. In the same way, the real and the virtual world could be combined to form a structure in which “inside” and “outside” cannot be distinguished.
17
Relation "Don Quixote" Don Quixote was a creator of very complex parallel (virtual) Worlds. However, he got into trouble as soon as the two spaces interacted with each other; he hardly could distinguish between real and virtual phenomena and found himself consequently in very difficult situations. What will happen to us, once we enter virtual spaces in which everything is possible? Will our minds lose contact to reality. Will we then have only a reduced capacity to tackle the real problems? There is however no Sancho Pansa to direct us – and for real life there is no reboot button available. Relation "Matrix" In the “Allegory of the Cave”, Platon thinks about the reaction of the prisoner who has been fixed in a cave and who has all the time only seen shadows of items which were moved behind him (again a virtual world). How would such a prisoner react when released to see the real World? Platon:„...And now look again, and see what will naturally follow if the prisoners are released and disabused of their error. At first, when any of them is liberated and compelled suddenly to stand up and turn his neck round and walk and look towards the light, he will suffer sharp pains; the glare will distress him, and he will be unable to see the realities of which in his former state he had seen the shadows; and then conceive some one saying to him, that what he saw before was an illusion, but that now, when he is approaching nearer to being and his eye is turned towards more real existence, he has a clearer vision, -what will be his reply? And you may further imagine that his instructor is pointing to the objects as they pass and requiring him to name them, will he not be perplexed? Will he not fancy that the shadows which he formerly saw are truer than the objects which are now shown to him? “ There is a modern version of the allegory in the movie „The Matrix“. It is about a vision of a future World in which humans are encapsulated in small bubbles and fed with a virtual reality through cables that enter their brain. A computer programme called “Matrix” delivers the illusion of a “normal” life. A small group of dissidents escape from the illusion and live in a reality which is disastrous. One member of the group decides that he would prefer to have the illusion again: “You know, I know this steak doesn’t exist. I know that when I put it in my mouth, the Matrix is telling my brain... that it is juicy... and delicious. After nine years, you know what I realize? Ignorance is bliss.” Perspectives: How Attractive Will Be Future Reality? Humankind is plundering and destroying the diversity of life on Earth – the only planet which is available for the present and (probably also) future generations. The warnings from the Limits to Growth have been ignored and a scenario is possible in which more and more humans will prefer virtual worlds to the real one. Not because those virtual spaces are so fantastic (technology is still far from being able to provide “perfect”illusions), but the real life is getting so distorted that even the presently available virtual spaces are considered as an alternative. References and Links www.welt.de/webwelt/article1203605/Das_Internet_ist_ein_Klimakiller.html www.heise.de/tr/artikel/75392 www.bernstein-zentren.de/de/392.php www.eye-chip.com Website with an overview of the activities of “The Club of Rome – European Support Centre”: http://www.clubofrome.at
18
A RÓMAI KLUB KEZDETI ÉVEI – EGY MEZŐGAZDASÁGI VILÁGMODELL KIDOLGOZÁSA Csáki Csaba akadémikus (MTA IV. Osztály) tanszékvezető, egyetemi tanár Budapesti Corvinus Egyetem Agrár-közgazdasági és Vidékfejlesztési Tanszék
[email protected] 40 éve annak, hogy 1968-ban megalakult a Római Klub. Az 1970-es években a Klub támogatásával és ösztönzésével sorra születtek meg az ún. világmodellek. Hatásukra a szakmai és a szélesebb közvélemény fokozott érdeklődést mutatott a hosszabb távú jövő perspektívái iránt. A VII. Magyar Jövőkutatási Konferencia jó alkalmat kínál arra, hogy visszatekintsünk a Római Klub, illetve a hozzá kapcsolódó kutatómunka korai szakaszára és nem utolsó sorban az egyik első mezőgazdasági világmodell tapasztalataira. Ezt a visszatekintést személyes élmények támasztják alá, mivel a 70-es évtizedben több évet töltöttem a Nemzetközi Alkalmazott Rendszerelemzési Intézetben (IIASA), résztvevője voltam az első világmodellek körül kibontakozó vitáknak, együtt dolgozhattam a Meadows házaspárral és közreműködtem az IIASA mezőgazdasági világmodelljének kidolgozásában. Világmodellek – globális modellek A mai értelemben vett világmodellezés az 1968-1970-es évek táján a Római Klub kezdeményezésére indult meg, bár hasonló tárgyú tanulmányokat szórványosan korábban is publikáltak. Ma már legalább 30-40 ún. világmodell ismert, de a korai időszakban, tehát a 70-es évtizedben készültek a legismertebbek, nagyobbrészt a Római Klubhoz kapcsolódóan. Korán Imre 1980-ban megjelent „Világmodellek” című könyvében részletesen ismerteti a 70-es évtized legfontosabb világmodelljeit. A Massachusettsi Technológiai Intézetben (MIT) kidolgozott két első világmodell, J. Forrester: Világdinamika 1971-ben és a Dennis és Donella Meadows és szerzőtársaik: A növekedés határai 1972-ben közzétett jelentései lényegileg szorosan összetartoznak. A Világdinamika alaptéziseiket és közös módszerüket, a rendszerdinamikát magyarázza, míg A növekedés határai a kiterjedtebb kutatások változatainak eredményeiről számol be. A vizsgált időtartomány-határok az 1900-1970 – -2100 évek voltak. A kísérleti modell determinisztikus, a világot egyetlen homogén rendszerként szemléli, és világátlagokkal dolgozik. Rendszerstruktúrájának két lényeges összetevője van: az állapotok (a szintek) és az áramlási sebességek (a változások ütemei). A modell felfogásában a rendszer erői szabadok. A Meadows-modellben a népesedési trendekkel összefüggésben az ipari, az élelmiszer-, a nyersanyagtermelés az infrastruktúrafejlesztés közötti tőkeelosztási változatok, valamint a környezetszennyeződési kölcsönhatások esetére az 1900-1970 közötti évek bázisán számoltak ki 2100-ig extrapolált trendeket. A 12-féle feltételezésre épülő 12-féle modellváltozat a 21. században növekedési határokat, majd hanyatlást jelzett. A kutatók ajánlása a népesedés szabályozása, a növekedés ésszerű visszafogása és a gazdaság stabilizálása volt. Heves vita zajlott e modellek körül, az azonban bizonyos, hogy elindították a bennük és általuk felvetett világproblémák sokrétű intézményes kutatását s egyben újabb világmodellek alkotását. A túlélés stratégiájának kidolgozását adta közre Mesarovic D.-Pestel E.: Fordulóponton az emberiség című kutatási zárójelentése 1974-ben. Az átlagosítás elkerülésére a világot tíz különböző fejlettségű földrajzi-gazdasági régióra bontották. Az egyes régiók többszintű hierarchikus felépítésű modelljeit az ún. világproblémák (pl. az élelmiszerkérdés) fűzik össze egységes világmodellé. A globális modell egy életképes világrendszer feltételeként négyféle változatban, elsősorban a fejlődő régiók, „támogatásának” forgatókönyveit vizsgálta. Azon kívül többféle jövőképet alkotott, mint például a jövedelmi szakadék alakulásáról, a világélelmezés, az energia- és nyersanyagellátás helyzetének várható alakulásáról. Ez a modell is pesszimista jövőt jelez, mert szerinte az emberiséget helyi krízisek fenyegetik, amelyek hatása alól a többi szféra sem
19
vonhatja ki magát. Ajánlásaikban egyféle világközösség-tudatnak és valamiféle tervszerűségnek a szükségességét vetik fel. Kompromisszumokat keresnek a fejlett ipari régiók, illetve a velük szemben álló nagyrészt túlnépesedett fejlődő térségek közötti „szakadék” csökkentésére, javaslataik azonban túlzottan általánosak. Ez idő tájt (1974 körül) a nyugati szakirodalomban felismerhető volt a tőkés tudományos körök egy részének az a törekvése, hogy bebizonyítsák: a tudomány és a technika fejlődése képes lesz a már tagadhatatlan nehézségeket leküzdeni. Ennek az irányzatnak a képviselője Leontief W: A világgazdaság jövője című, 1976-ban közreadott ENSZ fogantatású kutatási zárójelentése. Mérleg típusú (input-output) modelljében a világot 15 földrajzi-gazdasági szektorra és valamennyit 45-féle ágazatra bontva vizsgálta. Előrejelzési időtartománya 1970-2000 év. A fejlődő régiók fejlesztésére többféle gazdasági megfogalmazású alternatívát ajánl, így többek között az „új világgazdasági rend” alternatíváját. Ez a fejlett és a fejlődő országok között a gazdasági kapcsolatok alapvető megváltoztatását tételezi fel. Így például a nemzetközi munkamegosztás minden területén a fejlődő országok előnyben részesítését ajánlják, és átgondoltabb gazdasági segélyek folyósítását javasolják. A kutatócsoport derűlátóbb, mint a korábbiak. Az élelmiszer, nyersanyag és beruházási tőkeellátást, valamint a környezetvédelmet és technológiai fejlesztést az ezredfordulóig megoldhatónak tartják. A hetvenes évek derekán az ENSZ közgyűlésein és szervezeteinek konferenciáin megfogalmazódott egy „új világgazdasági rend” igénye. Ezen újabb irányzat jegyében fogant a J. Tinbergen A nemzetközi rend újraformálása című Római Klub-jelentés, a RIO, amelyet az 19761977 évek fordulóján tártak a nyilvánosság elé. Ez a jelentés lényegileg rendszerbe foglalt szakértői értékeléseket, véleményeket, ajánlásokat kínál 2000-2020 tájára a világ intézményrendszerének és fontosabb szervezeteinek újraformálására. A verbális modell a nemzeteket, illetve az emberiséget létében érintő szinte valamennyi fontosabb, az ENSZ és intézményeinek fórumain vitatott kérdést elemezte. Címszavas felsorolásban a fegyverkezési verseny, a népességszám növekedése, az élelmiszer-ellátás, a környezeti terhelés, a nemzetközi valutarendszer, a természeti anyag- és energiaforrások, a tudományos kutatás és technikai fejlesztés, a tengerek és az óceánok, a világűr, a fontosabb nemzetközi intézmények és a kölcsönös függőség jövőalakító funkcióit vizsgálták. Akciójavaslataik a napirenden lévő követelések konkretizálására törekedtek. Alapgondolatuk: „a világ jövőjének alakulása az egyenlőtlenségek megszüntetésétől függ”. Többek között világhivatalok felállítását ajánlják az élelmezés, a nyersanyag-ellátás, a tengerigazgatás koordinálására. Viselkedési kódex elfogadtatásával remélik a multinacionális vállalatok megrendszabályozását. 1973-1976 között Gábor Dénes fizikus és kutatócsoportjai a Római Klub megbízásából arra keresett választ, hogy a tudomány és a technika fejlődése az emberiség növekvő szükségleteinek kielégítéséhez mivel tud hozzájárulni. (A növekedés határai című modellnél ennek részletezett kifejtését hiányolták.) A hulladékkorszak után című helyzetjelentésük az energia, az anyag, az élelem és az éghajlat kérdéseit elemzi. Végkövetkeztetésük szerint takarékoskodással, a kutatásfejlesztés intenzifikálásával a tudomány és a technika az ezredfordulóig az energia- és az anyagellátás fontosabb problémáit képes lesz megoldani. Az élelmezés megoldásához társadalmi beavatkozást is (pl. népesedés-ellenőrzést) szükségesnek tartanak. Természetesen a gazdag országok sokoldalú anyagi és műszaki segítségének fokozását is feltételezik. Törekvéseiben teljesen újszerű a László Ervin vezetésével készült, 1977-ben közreadott Célok az emberiség számára című Római Klub-jelentés. Azt kutatja, melyek az egyes nemzetek, átfogó szervezetek stb. „közös” céljai. Ezért a kutatás a meglévő elvárások, elképzelések, aggodalmak és törekvések megismerésével a nyilván létező „közös célokat” igyekszik megtalálni. A modellben nemzeti stb. szaknyilatkozatok alapján elkészítették a mai célok világatlaszát. A zárójelentés szerint a túlélés és a haladás feltétele az olyan közös célok elérése, mint például a világbiztonság és a világbéke megvalósulása. Az ajánlások végkicsengése most is világméretű együttműködés, szabályozott új világgazdaság, a jövedelmi szakadékok folyamatos csökkentése. Elnevezésükben a „szolidaritás forradalmát” kellene megvalósítani. Egy további jövőképet kínál a Global 2000 vizsgálat. Ez a világmodell J. Carter, az USA elnöke megrendelésére készült. A kutatók a kedvezőtlen környezeti hatások globális számbavételét, a természeti környezet állapotának ezredfordulóra várható előrejelzését tekintették fő feladatuknak. A Global 2000 kutatás a világmodellek túlnyomó többségéhez viszonyítva számos sajátossággal
20
bír. A munka folyamatban lévő vizsgálatokra, készen rendelkezésre álló információ bázisra épült. A vizsgálat a különböző amerikai kormányszervek, minisztériumok, természeti környezettel, természeti erőforrásokkal összefüggő, de értelemszerűen csupán saját szűkebb területükre vonatkozó hosszabb távú előrejelző munkálatainak eredményeit használja fel. A Global 2000 központi kutatócsoportja valójában csupán a munkában közreműködő 11 kormányszervezet önállóan kidolgozott, általában matematikai modellezésen alapuló részprognózisait foglalta egységes, konzisztens globális előrejelzéssé. A világmodellek jelentősége A világmodellek körüli heves viták világméretű indítást adtak a tudományos jövőkutatásnak, és ez a lendület állami (költségvetési), intézményi és morális bázist teremtett számára. A világproblémák kiemelt fontosságának tudatosítása az illetékes nemzetközi szervezeteket és nemzeti intézményeket mozgósította, és kezdtek velük intenzívebben foglalkozni, törődni. Ismételten felvetik valamilyen „világtervezés” gondolatát. Igaz, ezek még csak gondolatok, de már vizsgált, tanulmányozott témák is. Tanulságosak a kutatási jelentésekben nyilvánosságot kapott új kategóriák. Így pl. a regionális vagy a funkcionális szuverenitás, integrált világprogramok nyersanyagokra, élelmiszerre stb. A világgazdaság és világtudomány kategóriákhoz hasonlóan felvetődött a világtársadalom kutatásának igénye. Említésre méltó, hogy több ipari ország egyetemein a világmodellek kutatási és oktatási anyagul is szolgálnak a világ jövőjét ábrázoló modellek elemzéseként. Keretében többek között hangsúlyt kap a szakmai munka társadalmi következményeinek, a döntéshozatal felelősségének kérdése. E szerint a világmodellek hatása részben a szemléletformálásban, újabb kutatások ösztönzésében, új nézetek, kategóriák, metodikák elterjesztésében jelentkezik, részben bő tárháza a célra rendezett új információknak, fejlődési irányzat-ábrázolásoknak és jövőképeknek. A világmodelleket megjelenésük után csaknem minden oldalról hevesen bírálták. Nemcsak eredményeiket, megállapításaikat vitatták különleges szenvedéllyel, de módszereik jogosultságát is. Általános volt a vélemény, hogy aggregáltsági szintjük nem teszi lehetővé a világ valósághű leírását, még az általuk megfogalmazott, igen általános célkitűzések szempontjából sem. Támadták őket, amiért eltérő fejlettségű, gazdasági és társadalmi rendszerű, kultúrájú és természeti erőforrásokkal rendelkező országokat és körzeteket vonnak össze, és az így összevont aggregátumokra empirikus alapok nélküli, mesterségen gyártott viselkedési szabályokat kényszerítenek. Helytelenítették, hogy a bennük szereplő szektorok olyannyira összevontan jelentkeznek, hogy többé nem azonosíthatók a valóságos gazdasági ágazatokkal. Az egyes szaktudományok – elsősorban a közgazdaságtan – képviselői szakmai dilettantizmusnak tekintették, hogy a már kiforrott, elfogadott fogalmaikat és eszközeiket elvetve a világmodellek első kifejlesztői új, ködösen definiált fogalomrendszerrel dolgoztak, és módszereik nem mindig korrektek a szakma elfogadott mértéke szerint. Emiatt a világmodellek szakmai szempontból mindig kissé gyanúsak voltak, légüres térben léteztek, és nehéz volt őket a meglévő, általánosan elfogadott ismeretanyagba illeszteni. Egyre növekedett tehát az igény a „légüres tér” kitöltésére, a kapcsolat megteremtésére a közgazdaságtan megszokott fogalmai és módszerei és az új fogalmak és módszerek között. Egyre fontosabbá vált, hogy a világmodellekben szereplő aggregátumokat fel lehessen bontani a valósággal azonosítható, az elfogadott fogalomrendszernek és a statisztikai adatokkal alátámasztott valóságos kapcsolatoknak megfelelő kategóriákra. Ezzel egy időben jelentkezett a nemzeti modellezőknél is az az igény, hogy a nemzeti modellek egyes szektoraiban végbemenő folyamatokat összefüggésbe hozzák azokkal a nemzetközi folyamatokkal, amelyek a szektort közvetlenül befolyásolják, és ezt a tágabb összefüggésrendszert a nemzeti határokon túl is vizsgálják. Ebből a kettős igényből keletkezett a globális szektormodellek kategóriája. E modellek területi szempontból globálisak, hiszen egy-egy szektort globális összefüggéseiben vizsgálnak, ugyanakkor a szektor gazdasági és társadalmi környezetét nem vagy csak igen leegyszerűsített formában írják le. Különös jelentőséget adott e globális szektormodelleknek két nagy válság, amely a hetvenes évek elején zajlott le: az energia- és a világélelmezési válság. Mindkettő olyan szektort érintett, amely már az első globális modellekben is explicit módon jelen volt, azonban erősen aggregáltan
21
és megközelíthetetlenül a közgazdaság-tudomány hagyományos eszköztára szempontjából. Ezért a globális modellek semmiképpen sem lehettek alapjai nemzeti vagy nemzetközi gazdaságpolitikai döntéseknek. Ahhoz, hogy ilyen gyakorlati céloknak megfeleljenek, újragondolásra, megfelelő adatbázisra való helyezésre és teljes átfogalmazásra szorultak. A Nemzetközi Alkalmazott Rendszerelemzési Intézet (IIASA) megalakulása óta vitafórumot biztosított az egyre szaporodó világmodelleknek. Az ott lefolytatott vitákból saját munkaterve számára azt a tanulságot vonta le, hogy újabb globális modellek kialakítása helyett a közeljövőben inkább az egyes szektorok szolid, szakmai alapokra helyezett, részletes vizsgálatára van szükség. Ezért kezdeményezte elsőként az energia, majd az élelmezési és mezőgazdasági szektor vizsgálatát egy-egy erre alkalmas, az intézetnél kifejlesztett modellrendszerben. Az IIASA mezőgazdasági modellrendszer Az IIASA mezőgazdasági programja egy szigorúan konzisztens modellrendszert alakított ki, amikor a világ élelmezési problémáit vizsgálta. A program egyik kezdeményezője és első vezetője Rabár Ferenc volt. A világ modellezendő élelmezési és mezőgazdasági rendszerét ez a program úgy definiálta, mint olyan nemzeti mezőgazdasági rendszerek halmazát, amelyek a nemzetgazdaságokba vannak ágyazva, és más nemzetekkel szoros kölcsönhatásban állnak. Ebből a definícióból adódik, hogy • a világ fejlődése az országok közötti kölcsönhatások eredője, • az egyes országok fejlődését erősen befolyásolják ezek a kölcsönhatások. Továbbá, hogy • nincsenek globális technológiai döntések. A technológiai döntéseket egyes országokon belül hozzák egy adott gazdasági környezetben, és más országokra csak közvetetten gyakorolhatnak hatást; • nincsenek az emberiség érdekében felhasználható globális erőforrások. Csupán nemzeti erőforrások vannak, amelyeket teljes mértékben azok az országok használnak fel, amelyek birtokolják őket, s így nem állnak minden ország rendelkezésére; • nincsenek globális döntéshozók, csak nemzeti döntéshozók léteznek. Ők adott környezetben, adott helyi célokra törekednek, és adott eszközöket használnak. Tevékenységük azonban nem független egymástól. Cselekedeteiknek közvetlen hatásuk van más nemzeti rendszerekre: reakciókat váltanak ki, megtorló, védekező vagy együttműködő gesztusokat idéznek elő. Bármilyen tökételes lehet elméletileg egy világrend, észre kell vennünk, hogy a valóságos világban a „rend” mindig nemzetek közötti inkonzisztens kompromisszumok halmaza. A világ országai nem egy hadsereghez hasonlítanak, amely egy közös cél felé menetel, hanem sokkal inkább olyan játékosokra, akik kelletlenül elfogadják (néha visszautasítják) egy állandóan változó játék zavaros szabályait. Módszertani szempontból az IIASA mezőgazdasági modellrendszer legfontosabb jellemzői az alábbiak: • az általános egyensúlyi elmélet alkalmazása, amely egyértelmű konzisztenciát biztosít; • tapasztalati adatok, statisztikai becslésekkel idősorok alapján meghatározott paraméterek széles körű felhasználása; • minden korábbi világmodellnél részletesebb termékbontás; • a világ mezőgazdaságának igen részletes földrajzi bontásban történő figyelembevétele; • az egyes országok agrárpolitikájának és ezen politikák kölcsönhatásainak a részletes leírása; • nemzeti modellekből épül fel (34 nemzeti vagy regionális komponens), amelyeket a világpiaci kapcsolatokat leíró modellblokk köt össze; • a magyar mezőgazdaság modellezése a rendszer részét képezte. A világ mezőgazdasági rendszerének modellezésében az országoknak kulcsszerep jut. A mezőgazdasági rendszerek a nemzetgazdaságok integráns részei, és nem érthetők meg, ha környezetükből kiszakítva vizsgáljuk őket. A mezőgazdasági politika céljai az egyes országokban
22
az általános gazdaságpolitikai célkitűzésekből erednek. Ugyanakkor a mezőgazdasági szektor minden országban a nemzetgazdaság védőszárnyai alatt működik, és kormánypolitika védi meg a külső megrázkódtatásoktól (pl. néhány számítás szerint a hetvenes évek elején az Európai Gazdasági Közösségben a farmok átlagbevételének 30%-a állami szubvencióból származott). A kormánypolitika védőszerepe annál hatékonyabb, minél erősebb egy ország gazdasága. Az intézetben készült mezőgazdasági szektormodellt tehát az különböztette meg más globális modellektől, hogy abban az országoknak mint alapvető építőkockáknak kulcsfontosságú szerep jutott, és hogy benne a helyi és globális változások szoros kölcsönhatásban álltak egymással. Az egyes országokban hozott döntések hatását a modellrendszer mindig leméri a rendszer többi pontján is, és így alkalmas volt arra, hogy a mezőgazdasági politikák közvetett hatásait is nyomon kísérje. Az IIASA nemzeti modell főbb jellemzői a következők: • leíró, tehát nem közvetlenül optimalizációs jellegű, • dinamikus (rekurzív természetű), • átfogja a nemzeti mezőgazdasági rendszer valamennyi fontosabb alrendszerét, tehát a termelés mellett a fogyasztás és a felhasználás szférája is modellezésre kerül. • nagyon lényeges komponense a gazdaságirányítás, a gazdaságpolitika modellezése, • a mezőgazdaságot önmagában zárt, de ugyanakkor a nemzetgazdaság és a világgazdaság szerves részét képező rendszerként kezeli, • a mezőgazdaság mellett aggregált formában a gazdaság egyéb részét is endogén módon magában foglalja, • az egyensúlyi blokkokat szimulációs technika kapcsolja össze. Az így kialakított rendszer alkalmas arra, hogy gyakorlati mezőgazdaság-politikai döntések alapja legyen. Mivel a modellrendszernek Magyarország modellje is része, lehetőség volt arra, hogy a magyar mezőgazdaságban hozott döntések következményeit és a magyar mezőgazdaságot érintő más országokban hozott döntések hatásait a rendszerrel vizsgálni tudjuk. Az IIASA mezőgazdasági modell hasznosítása A Nemzetközi Alkalmazott Rendszerelemzési Intézetben készült globális mezőgazdasági szektormodell élő, gyakorlati problémákra kívánt válaszolni az alábbi kérdéskörökben: • Merre tart a világ élelmiszer gazdasága? • Az éhség és alultápláltság jelensége, a fejlődő országok lehetséges agrár stratégiái. • A liberalizálás lehetőségei és következményei az élelmiszer világkereskedelemben és a fontosabb országokban, ország csoportokban. A modell számítási eredményeiből a „Merre tart a világ élelmiszer gazdasága?” kérdést illetően levont főbb következtetések az alábbiak voltak: • Az élelmiszer termelés fejlődési ütemében nem várhatók dramatikus változások. • A mezőgazdasági termelés képes a növekvő és összetételében változó kereslet kielégítésére. • Mérsékelt reál árnövekedés várható a fontosabb termékek piacain. • A mezőgazdaság súlya világszerte csökken a gazdaságon belül. • Növekvő energia felhasználás, fokozódó környezeti gondok. • Új mezőgazdasági technológiák a láthatáron. Különösen érdekes következtetések adódtak a modell eredményeiből az alultápláltság és az éhezés jelenségeit illetően. Egyértelműen bizonyítható volt, hogy a világélelmezési rendszer mechanizmusához hozzátartozik a tartós éhezés: • növekvő egy főre jutó élelmiszer termelés és fogyasztás mellett is fennmarad az alultápláltság; • bármilyen megrázkódtatás éri a globális élelmiszergazdasági rendszert, ugyanazok a marginális helyzetben élő országok, rétegek az áldozatok; • a torzított világpiac és nemzeti gazdasági berendezkedés makacsul reprodukálja az éhezést. A vizsgálati eredmények elemzése során önként adódott az a kérdés, hogy ez a rendszer, amely az éhséget következetesen újratermeli, azért működik-e olyan kitartóan rosszul, mert a
23
kormánypolitikák a piaci mechanizmust eltorzítják, vagy pedig azért, mert minden gazdaságpolitikai beavatkozás ellenére úgy funkcionál, ahogy a piaci mechanizmusoknak illik. Az eredmények világosan mutatják, hogy a piac sohasem lesz képes igazságos elosztást létrehozni. Az éhség csak abban a számítási változatban tűnt el, ahol megengedtük, hogy a szegényebb országokból százmilliók vándorolhassanak ki olyan helyekre, ahol a munkatermelékenység és a bérek magasabbak, és a világon mindenütt kiegyenlítődhetnek. A liberális utópiában nem létezik éhezés. Ez a megoldás azonban nem lehetséges, így az éhezés – amit maga a jelenlegi piac és az egyenlőtlen gazdasági feltételek okoznak – tartósan fennmarad. Az IIASA mezőgazdasági modellrendszer harmadik vizsgálati csomópontja a nemzetközi agrárkereskedelem liberalizálásának kérdéseihez kapcsolódott. Olyan téma ez, amely ma is széles körű kutatások tárgyát képezi. A modell számítási eredményei szerint • a fejlett piacgazdálkodást folytató ipari országok számára az agrárkereskedelem liberalizálása általában előnyös, • a fejlődő országok egésze nem nyerne az agrárkereskedelem liberalizálásával, • a liberalizálás gazdasági következményei szempontjából lényeges az, hogy az országok milyen körére vonatkozik egy időben a protekcionizmus felszámolása, • az agrárkereskedelem liberalizálása tekintetében általános receptek nem adhatók; az adott ország konkrét körülményei határozzák meg a gazdasági hatásokat. Visszatekintés Az IIASA mezőgazdasági modellrendszere sokoldalú és széles körű nemzetközi kutatási együttműködés terméke volt. Hasznosításra került nemcsak az Intézet keretein belül, hanem más nemzetközi szervezetek és nemzeti kutatóintézetek keretében. Ezek a vizsgálatok a 80-as évek végéig folytatódtak. A modellrendszer legfontosabb globális következtetései kiállták az idő próbáját: • A világ élelmiszer termelése képes a növekvő kereslet kielégítésére. • A környezeti problémák súlyosabbá válnak. • Az új technológiák elterjedése lassú. • Az éhezés és az alultápláltság továbbra is fennmaradt. • Az agrárkereskedelem liberalizálása még várat magára. Fontos hazai kapcsolódása volt az IIASA mezőgazdasági modellrendszerének a keretében kidolgozott magyar mezőgazdaságot leíró modell és ennek használata. Az IIASA magyar mezőgazdasági modell lehetővé tette a magyar mezőgazdaság lehetőségeinek és korlátainak nemzetközi összefüggésekben történő vizsgálatát. Érdemes kiemelni, hogy e számítások eredményeiből már a 80-as évek elején kiolvasható volt, hogy a magyar mezőgazdaságra súlyos alkalmazkodási nehézségek várhatnak a KGST megszűnésével létrejövő piaci körülmények között. Hazai szempontból fontos eredménye az IIASA-val folytatott együttműködésnek az ún. Balaton Csoport létrejötte Láng István és Kapolyi László támogatásával Dennis és a korán elhunyt Donella Meadows vezetésével. A Balaton Csoport több mint három évtizede működik. Éves konferenciája a természeti környezettel, valamint a mezőgazdasággal foglalkozó rendszerkutatók fontos találkozó helye. A Római Klub korai szakaszának termékeire, a világmodellek első generációjára, az IIASA modelljeire visszatekintve megállapítható, hogy jelentősen hozzájárultak a jövő perspektíváival kapcsolatos felelősségteljes gondolkodás kialakulásához. Mindemellett rendkívül gazdag információ tárházat is kínáltak, amely ma is sok tekintetben hasznosítható. Nem lehet kétséges, hogy a világ fejlődése nem pontosan úgy alakult, ahogyan ezt a 70-es évtized világmodellezői előre látták. Meggyőződéssel mondhatjuk azt is, hogy a világ minden bizonnyal nem olyan lesz, ahogyan ez a mai globális előrejelzések alapján elképzelhető. Ennek ellenére a tapasztalatokat figyelembe véve egyértelműen adódik, hogy rendkívül hasznos a jövő kérdéseinek globális modellezés segítségével történő vizsgálata. Ezek a munkák, ahogyan ezt a 70-es évek világmodelljei is tanúsítják, minden hibájuk ellenére ráirányítják a figyelmünket a jövő kritikus pontjaira, szisztematikus gondolkodásra késztetnek, gazdag információforrást kínálnak, és ezzel
24
mindenképpen elősegítik ismereteink bővítését, végső soron pedig a jövőnkhöz, az egész emberiség jövőjéhez való felelősségteljesebb hozzáállást. Felhasznált irodalom Csáki Csaba (szerk.) (1985): A föld 2000-ben. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest Csáki Csaba – Rabár Ferenc (1986/12): A liberalizálás lehetőségei és következményei az élelmiszer világkereskedelemben. Közgazdasági Szemle Csáki Csaba – Rabár Ferenc (1987/8): A világ éhezői. Valóság Csáki Csaba – Rabár Ferenc (1990): Nemzetközi fejlődés-magyar agrárpolitika. Egy mezőgazdasági világmodell tanulságai. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest Dávid László – Korán Imre – Nováky Erzsébet – Rabár Ferenc (1982): Globális, szektor-, világ- és nemzeti modellek, modellkísérletek, sajátosságaik és következtetések a hazai modellezés számára. MTA KESZ, Budapest G. Fischer – K. Frohberg – M. A. Keyzer – K. S. Parikh (1988): Linked National Models: A Tool for International Food Policy Analysis. Kluwer Academic Publishers Korán Imre (1980): Világmodellek. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest Rabár Ferenc(2002): A kötéltáncos magányossága, válogatott írások. Osiris Kiadó, Budapest
25
THE ROLE OF TECHNOLOGIES IN SHAPING REGIONS Tibor Hottovy External member, Hungarian Academy of Sciences (Section VI)
[email protected] The disciplines are deepened and converged. The way from the idea to the new reality has interdisciplinary characteristics. While individual scientists have to specialize, science and technology merge their diverse fields into continuous, conceptual frameworks with far greater explanatory power. Formerly unrelated societal issues, fragments of knowledge, technological fields, etc. increasingly interact to the point where the management of organized complexity becomes a methodological vademecum both in academic research, politics and business. The European Union has declared that its goal is to become the most competitive and dynamic knowledge-based economy by 2010 and by 2025 a sustainable knowledge society. Knowledge is essential if we are to confront the threats and dangers our societies face. We are therefore witnessing a power shift, where the dominance of wealth and military strength is giving way to the dominance of knowledge. Knowledge includes existing science, humanities and technology, ongoing and planned research and development, innovations, ideas and also language, literature and art, as well as education. Man made environment oriented studies. Towards a Knowledge-based Society Universities are the centers of knowledge in Europe. Europe was the birthplace of the university. Yet today European universities do not dominate the list of the world’s leading 200 or 500 universities. On the contrary, only 21% of the EU’s working population has attained higher education compared to 38% in the USA, 36% in Japan, and 43% in Canada. With an average gross enrolment ratio of 52 %, Europe lags behind Canada (59%) and further still behind the USA (81%) and South Korea (82%). China is witnessing the biggest explosion of the number of students in history. In 1980 only 2-3% of school-leavers went to university, in 2003 this had risen to 17%. The number of doctoral students in China leaped from 14 500 in 1998 to 48 700 in 2003. Culture and artefacts When we import products, systems or services, planned, developed and produced by people living in other parts of the world, we import in different degrees, a part of their culture too. There are products which became intercultural or multicultural. There are artefacts – computers, cars, aero planes, high-tech buildings – which are assembled of parts produced in 20-50 different countries. When we started to believe that “time is money”, we also started to split up the course of time in pieces with different length and purpose. Things had to be done quicker and in due time. But, we have to count with that there is a limit to human potentials. We can not – at least not yet – speed up the time normally needed for a nerve impulse to move from the toe to the head (0.02 sec) or the time necessary for our muscles to react to a stimulus (0.05). These and many other parts of our interface with our environment function on the time scale which we call millisecond. The instruments and machines we created can work faster, there we can count on speeds measured in microseconds (0.000001) or with nanoseconds (0.000000001). Light needs one picosecond (0.000000000001) to move 0.03 centimeter. Light is what transfers our message through the glassfibre (broad band) cable network. Micro mechanical devices will allow electronic systems to sense and control heat, light, sound, motion and chemical properties. Associated / combined with biological components can provide improved monitoring of environmental conditions, control of soil, water and air contaminators / impurities, control of quality of food and improve the security and reliability of life supporting physical, and technical systems. Adding biological component to the sensors, the system gets a capability to recognize particular substances. Biosensors are devices combining a biological recognition system and a transducer –
26
which translates the result of the biological interaction proportionally into an electronic signal. Biosensors in medicine are developing to a high volume market. Environmental control and monitoring is an other field where the application of biosensors extending. Emerging and merging information systems The human intelligence – based on more than three billion years of history of biological evolution, on more than ten thousand years of history of human culture and on some decades of information technology – expresses itself, in an accelerating degree, by and Artifactual through artefactual information processes and through systems Cultural of autonomously functioning intelligent artefacts. Geneti Another evolving information stream (with progressive characteristics) namely that of human culture especially in the particular form of scientific information becomes a principal actor. The relationship between object and subject is becoming more sophisticated, because we transfer – through nanotechnology, gene manipulation, programming, design or other conscious intellectual effort – a growing part of our experience and knowledge, into certain organic or inorganic objects so that they start to behave intelligent, and start to act or react in a purposeful, predictable and goal-oriented way. The circle I closed, the genetic, cultural and artefactual information streams are merging, now they start evolving and revolving (spinning) together, the common path gets a character of helix or double helix with wavelength, frequency and direction, finding its own reflective boundary, a new cosmic relation, a quasi-natural life on a higher level of complexity and intelligence than those life forms ever existed before in the known part of the cosmos. As Warf states, telecommunications “is one of the few topics in geography that richly illustrates the plasticity of space, the ways it can be stretched, deformed, or compressed according to changing economic and political imperatives”. Urban dynamics, which have become concentrated in global city- regions, rely intensely on the facilitating attributes of advanced telecommunications for supporting relational complexity, distance links and snowballing interactions, both within and between cities. It has emerged in recent years that advances in ICT have been a significant driving force of change – one which is dissolving geographical boundaries and transforming our understanding of the urban fabric. Biotechnology, information technology and nanotechnology Biotechnology, information technology and nanotechnology are the three generic technologies which are posed to have a major impact in the coming decades. Students of generic technologies have pointed out that their impact would be much greater than the earlier generic technologies associated with the Industrial Revolution and its aftermath, including such technologies as those associated with steam, electricity chemicals and oil. The three technologies replace and/or intimately affect respectively life process and cultural process, so that their impact could be much deeper, possibly as significant as the technological turning points of the Paleolithic and Neolithic eras. The knowledge economy and the regional system Diffusion of knowledge economy is a process based on the formation of innovation complexes. An innovation complex consists of a complex structure of social, institutional and technical factors and an interacting network. It takes various spatial forms, reflecting structural, sectorial and infrastructural factors and the changes in the demand and in the locational preferences of firms.
27
Diversified production and decentralized organization imply spatial separation of management, research and marketing functions from manufacturing and from distribution. The market becomes global and the international exchange follows two main directions: 1. One is the exchange of tangible or visible goods and services 2. The other is the digitalized transfer of abstracted immaterial values. In that evolutionary process the value of the second (see above) increases most and gets its own life. The process becomes faster and more dependent on sophisticated softwares and on the smartness of global telecommunication systems. To Daniel Bell technology is an “instrumental mode of rational action” and interdisciplinary studies “a new intellectual technology” capable of replacing intuitive judgment with decision-rules or algorithms to be embodied in automatic machines or computer programs. This development may be as central a feature of the postindustrial society as machine technology was in the industrial society. While preindustrial societies extracted and industrial societies fabricated, postindustrial societies recycle; process data, produce knowledge. To the earlier “production factors” land, labour and capital are now added, even more important, information and knowledge. Normally it would not be necessary to go deeper into the theoretical background to analyze or forecast the future options or societal impacts of an emerging technology, the inquiry could start on the “applied science” level and proceed into the realm of development and practice. But when the aim is to create intelligent, interacting and intercommunicating artefacts and to investigate the impact of these artefacts – on the way of life and on the construction and management of the manmade environment – we have to start the inquiry with the study of the new scientific results and with the integration of the relevant peaces of knowledge on the cutting edge of new technologies. The information we get on that level may help us to find a new perspective to the natural and artificial environment shaping processes. The City The city remains the most dynamic environment man has yet created. It contains large number of complex, interacting networks, shelters, machines and other increasingly “intelligent” life supporting systems, planned and built to serve the coexistent, comfort and survival of several generations. There is a direct relation between new technologies and the growing scale of geographical extension, social organization, functional specialization and spatial mobility. The city has a program flexibility that can be used in different way by different generations and cultures. There are of course limiting factors, as size, capacity, age, technical solutions, environmental conditions etc. Anyhow, cities have been the first general purpose machines where shelters, places, streets, networks could be filled with a large variation of content, flow, function, process and people. The planning approach derived from chaos and complexity theory is principle driven, looking at the bigger picture rather than the detail, focusing on the range of possibilities for the future. Indeed, complexity theory, which outlines the emergence of different new situations amid periods of instability, not only guides us through the labyrinth of possible futures, but also systematically generates them with its methods aiming at qualitativeness. Increasing complexity involves qualitative change however, and qualitative methodologies are still viewed with skepticism by those planners who prefer more traditional or reductionist approaches. Over time, it became increasingly recognized that complex systems, in reality, exhibit phenomena of nonlinearity, instability, fractal structures and chaos – phenomena which are intimately related to the general sensation of life and urbanism. The development of mega-cities In today’s world, it is widely accepted that societies, or cities for that matter, are in fact dynamic, non-linear (can not be understood by simply decomposing into pieces which are examined first in isolation and then together) and far from equilibrium. It is this new paradigm that embraces the
28
reality of quantitative and qualitative changes over time and introduces inevitable uncertainty into the equation. In recent decades foresight exercises on technology priority have emerged to assist science and technology priority setting and to generate a shared awareness for future technologies, opportunities and strategies Intelligent buildings To be able to plan and produce the intelligent functions of the life supporting and comfort improving elements of the future environment, becomes more and more important to study the interaction and functional integration of emerging and converging technologies, which are leading to the creation of: • Advanced and intelligent building materials • Intelligent construction technology • Integrated service systems • Responsive architecture • Performance oriented design • Buildings designed for special needs • Building automation • Individually controlled technologies • Intelligent management systems • Intelligent urban spaces • The increasingly intelligent elements of the infrastructure 1. figure: Proposal for intelligent family house from the end of the last century. The systems of building engineering and communication are converging
29
Some intelligent high building and built or being built skyscraper (between 1980 and 2010) The offices and banks are intelligent, and there are many new building methods, materials, application solutions of building engineering and informational technologies. The buildings of offices and banks have been take over by representative and touristically important hotels and wellness places, like Burj al arab (Dubai). 2. figure: Today’s competition for reaching the sky (Text: Stefan Johansson, Bild IBL)
1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9. 10. 11. 12. 13.
Turning Torso, Malmö, 190 m Citi plaza, Guangzhou, 391 m Shung King Square, Shenzhen, 384 m Central Plaza, Hongkong, 374 m Empire State Building, New York, 381 m Jin Mao Tower, Shanghai, 421 m Two International Finance Center, Hongkong, 415 m Petronas Tower, Kuala Lumpure, 452 m Taipei 101, Taipei, 508 m Burj Dubai, Dubai, 800 m Mubarak al-Kabir Tower, Kuvait, 1001 m Al-Burj, Dubai, 1050 m Mille High Tower, Jeddah, 1609 m
Technology Foresight In the 1970’s the product development and innovation in the building industry was stalling. Searching for reasons to this a rapport was written: Forecasting and long-term planning in Sweden; Institutions, methods, research projects and future studies (Volume 1), National Swedish Institute for Building Research, Stockholm, Sweden Literature (Volume 2). This rapport was studied in
30
several countries, in some of them it was translated and published in futurist or some planning journal, like in three issues of the Bulletin of the World Futures Society in 1975, and in two issues of Futuribles in 1976. In 2003 the French government, the Comissariat Général du Plan has reread my rapport from 1974, and the “ALEP” project group of the Comissariat (that was set up only for futures studies) got ahold of me. They thought that my ideas of 1974 about the long term planning were matching their research idea on which they would like to base the study of planning systems in each country in the present (2003-2004), to be useful for the renewal of the French long term planning. In the next study Jack Attali gave proposals for the new president (cca. 300). President Sárközy had to solve global problems in the second half of 2008, and a strategic assessment is actual presently: “France’s strategic assessment project: Started on the 22 April 2008: launching of “France 2025”, which aims to draft the different future development scenarios for the country and recommend winning strategies.” The Swedish Institute for Growth Policy studied five countries’ (Denmark, Ireland, Canada, the Netherlands and the USA) intentions and compared it with Sweden’s. The reason is that for surviving the upcoming nano-world, one should be competitive. Technology foresight, which has been defined as a systematic analysis and discussion about possible technology futures, has in the recent years been carried out by governmental institutions in, for example, Austria, France, UK, the Netherlands, Greece, the Czech Republic and the Nordic Countries. One of those Nordic countries is Sweden. Four organizations, the Royal Swedish Academy of Engineering Science (IVA), the Swedish National Board for Industrial and Technical Development (NUTEK), the Swedish Foundation for Strategic Research, and the Federation of Swedish Industries contributed to the study on Swedish Technology Foresight. There are eight foresight sectors: 1. Health, medicine and care 2. Biological and natural resources 3. Society’s infrastructure 4. Production systems 5. Information and communications systems 6. Materials and material flows in the community 7. Service industries 8. Education and learning Summary Future Studies will never be able to give us certitudes, but they can help us to lower the level of uncertainty through a careful structuring. It is important to consider that technological forecasting is not about predicting the future. It is about probabilistically understanding the forces that will shape the convergence toward the future. Michel Godet once stated that the future is multiple, undetermined, and open to a great range of different possible futures. Forecasting techniques demand a conceptual scheme in order to build a relevant model of the system analyzed. Attempts are now being made to systematize into coordinated patterns the dynamic relations and flow of information between specialized professional knowledge: methods and techniques on the one hand and on the other the complex natural, man-made and socially organized environment. Such attempts rely on advanced information technologies: earlier the accelerated growth of specialized information made on overview impossible even at the crudest macro level. Information technology alters the process of production of knowledge, biotechnology changes old and creates new life forms, communication and transport technologies diminish distances and time, nanotechnology crate new properties and character for material beyond visibility. The quality of region and city research (building, infrastructure) depends on the thorough and wide use of registered and systematized knowledge. The bearers of the different kinds of knowledge are the many disciplines, from bioecology and material science to psychology, sociology and the history of art, law, economics and political science. Their participation is essential to the process.
31
A FÖLDTUDOMÁNY SZEREPE A JÖVŐKUTATÁSBAN Bárdossy György akadémikus (MTA X. Osztály) Bárdossy György
Bevezetés A földtudomány tudományágai (geológia, geográfia, kőzettan, ásványtan, őslénytan, geokémia, geofizika, hidrogeológia, bányászat, geodézia, klimatológia, meteorológia) alapvetően a jelen és a földtörténeti múlt jelenségeivel foglalkoznak. Az utóbbi évtizedekben egyre nagyobb figyelem fordul a következő évtizedek eseményeinek előre jelzésére. Véleményem szerint a földtudomány egyre szorosabban kapcsolódhat a jövőkutatáshoz, és azt több tekintetben segítheti. A tanulmányban ezekről szeretnék rövid áttekintést adni. A főbb kapcsolódó szakterületek 1. Veszélyforrást jelentő földtani folyamatok – pl. földrengések, cunamik, vulkáni kitörések, iszapárak, földcsuszamlások – előrejelzése. 2. A klímaváltozás folyamatának előrejelzése, különös tekintettel a rendkívüli eseményekre, pl. hurrikánok, áradások. 3. Az emberiség ellátottságának alakulása ivóvízzel. 4. Az emberiség ellátottsága szilárd ásványi nyersanyagokkal pl. vasérc, bauxit, építőanyagok. 5. Az emberiség ellátottsága fosszilis energiahordozókkal. Földtani veszélyforrások A globális földtani folyamatok fő mozgató ereje a lemeztektonika. Ez abból áll, hogy a földköpenyben konvekciós magmaáramlások folynak, melyek az ún. litoszféra lemezeket oldalirányban elmozgatják. Nyolc nagy és húsz kisebb litoszféra lemezt különböztetnek meg. (Litoszférának nevezik a földkérget és a köpeny legfelső, szilárd részét magába foglaló, 70-200 km vastag föld-övet). A Föld gömb alakú lévén a lemezek háromféle módon érintkezhetnek: ütköznek és az egyik a másik alá bukik („szubdukció”), szétnyílnak és közben új kéregrész jön létre, végül egymás mellett elcsúszhatnak. A Global Positioning System (GPS) mérései segítségével sikerült meghatározni a lemezek mozgásának sebességét (évi 1-17 cm) és irányát is. A földrengések jelentik a legfőbb veszélyforrást. Megakadályozni nem lehet őket, a fő cél a veszély mértékének és időpontjának előre jelzése. A világon számos szeizmológiai mérőállomás működik, amelyek pontosan meghatározzák a földrengések helyét („epicentrum”) és intenzitását. A mérések kiértékelése során kiderült, hogy a földrengések túlnyomó többsége lemezhatárok mentén pattant ki. Ezt láthatjuk az 1. ábrán. Sok ezer földrengés értékelése alapján sikerült ún. földrengés veszélyesség térképeket szerkeszteni. Egy ilyen, Európára vonatkozó térkép látható a 2. ábrán. Színek jelzik az egyre nagyobb veszélyt, mégpedig a legnagyobb vízszintes gyorsulás („peak ground acceleration”) valószínűsége alapján. Földrengés-veszélyes területeken e térképek alapján lehet az újonnan épülő lakóházak, gyárak, erőművek statikai szilárdságát megtervezni. E módszert Japánban évek óta sikerrel alkalmazzák. Sajnos új földrengések bekövetkezésének időpontját ma még nem lehet előre jelezni. Világszerte óriási erőfeszítések történnek e téren, hiszen időben kiadott riasztással emberek tízezreinek életét lehetne megmenteni. Itt említem meg, hogy a 20. század legnagyobb föld-rengése 1976-ban, Kínában 240 000 emberéletet követelt. Érthető módon Japánban és Kínában folynak a legintenzívebb kutatások. Többféle vész-jelzést sikerült már felderíteni, pl. állatok nyugtalan viselkedése, a kőzetfeszültség megváltozása, elektromágneses hullámok paramétereinek megváltozása, infravörös kisugárzás megjelenése, talajvízszint hirtelen változása fúrt kutakban és néhol radon-gáz feláramlása a talajból. Ezeket sajnos csak utólag állapították meg, az előrejelzéshez még hiányzanak a mennyiségi értékek.
32
A tengeralatti földrengések ugyancsak igen veszélyes következményei a tengerrengések, más szóval cunamik (a cunami japán összetett szó: cu = kikötő, nami= hullám). Cunami akkor jön létre, ha a földrengés során a tengerfenék néhány métert megemelkedik. Ilyenkor az egész víztömeg megmozdul és szintén 1-2 métert megemelkedik. Ezt a nyílt tengeren szabad szemmel nem is lehet észrevenni. A nyílt tengeren a rengés-hullám óránként 100-500 km sebességgel terjed. Ahol partot ér lefékeződik, feltorlódik, és a partra zúdul. Ez történt 2004. december 16-án Szumátra szigetének délnyugati partjain. A halálos áldozatok számát 230- 290 000-re becsülik. A Csendes óceán alatt, a lemezhatárok mentén gyakoriak a földrengések, ezért életbevágóan fontos a cunamik előrejelzése. Az előre jelzésre elsősorban Japánban, az Egyesült Államokban, Kínában és Oroszországban folynak intenzív kutatások. A tengeralatti földrengések kipattanását a fent elmondottak alapján ma még nem tudják előre jelezni. A reális cél a kipattant tengeralatti földrengés azonnali bemérése és az érintett part menti lakosság mielőbbi riasztása. Japán és az Egyesült Államok csendes-óceáni partjainál a tengerfenékre lehorgonyozott nyomásmérő készülékeket (szenzorokat) helyeztek el, amelyek azonnal jelzik a tengeralatti földrengések paramétereit. Ezek alapján értékelni lehet a cunami veszély nagyságát. Ezt követi az érintett lakosság riasztása. Az Indiai-óceán indonéz partvidékén a 2004-es cunami létrejöttekor ez a riasztó rendszer ott még nem működött. Cunamikkal a jövőben is számolni kell, és úgy látszik hogy a riasztó rendszer kiépítésével elkerülhetők lesznek a fentihez hasonló méretű katasztrófák. A következő legjelentősebb földtani veszélyforrás a vulkanizmus. A legtöbb vulkán ott található, ahol a litoszféra lemezek ütköznek és az egyik a másik alá bukik. Ezt szemlélteti a 3. ábra. Kisebb mértékben a szétváló lemezhatárokon is előfordulnak vulkánok. A veszélyesség szerint kialudt, alvó és működő vulkánokat különböztetnek meg. A kialudt vulkánok több millió évesek és már nem jelentenek veszélyt. Ilyenek a Tapolcai medence szép bazalt vulkánjai (Badacsony stb.). Az alvó vulkánok látszólag kialudtak, de több száz év után hirtelen felélednek és kitörnek. Jó példája ennek a Fülöp-szigeteken levő Pinatubo vulkán, amely 600 év szünet után hatalmas kitörésbe kezdett. A működő vulkánok néhány éves szünetek közbeiktatásával ismételt kitöréseket hoznak létre. A kitörések pontos időpontját nem tudjuk évekkel előre jelezni, de a legtöbb esetben a közelgő kitörést helyi földrengés és vulkáni gázok fokozódó kiáramlása jelzi. A lakosságot ezért többnyire ki lehet menteni a veszélyeztetett térségből. A felmérések szerint jelenleg több mint 500 millió ember él vulkánokkal veszélyeztetett területeken. A hígan folyó bazaltlávát kiöntő pajzsvulkánok elől a legkönnyebb elmenekülni, ugyanakkor a Hawaii szigeteken gyakran önt el autópályákat vagy épületeket a lávaár. Veszélyesebbek ennél a váltakozva lávát és vulkáni hamut kiszóró „sztratovulkánok”. Ilyen a Vezúv is, amely teljesen betemette Kr. után 79-ben Pompejit és Herculaneumot. A legveszélyesebbek a robbanásos kitörésekkel jellemzett vulkánok. 1883-ban ilyen volt az indonéz szigetvilágban a Krakatau vulkán felrobbanása, melynek során több mint 50 000 ember vesztette életét. 1902-ben Martinique szigetén a Mont Pelée vulkánból egy robbanásos kitörés nyomán izzó gáz és hamu-lavina zúdult St. Pierre városára és annak mintegy 30 000 lakosát megölte. Az ilyen jellegű extrém kitöréseket sajnos ma még nem tudjuk előre jelezni. Sajátos veszélyforrást jelentenek azok az alvó vulkánok, ahol a kráterben csapadékvízből tó jött létre. Újabb kitörés esetén a tó vize a vulkáni hamuval elegyedve iszapárat hoz létre, amely nagy területeket önthet el mindent elpusztítva ami útjába kerül. Trópusi csapadékos területeken előfordul, hogy a vulkáni kitöréssel egyi dőben trópusi eső hull le. Még az előzőnél is pusztítóbb iszapár jöhet így létre. Ez történt 1985-ben a kolumbiai Armero városánál, ahol a „laharnak” nevezett iszapár néhány óra alatt 23 000 emberéletet oltott ki, beborítva az egész várost. Ilyen esetekben egy vulkáni kitörés és egy jelentős esőzés egybeesését kellene megjósolni, amire ma még a földtudomány nem képes. Jóval kisebb, de eléggé gyakori veszélyforrást jelentenek a földcsuszamlások és talajfolyások. Ezek a vulkánoktól teljesen függetlenek. Elsősorban dombos-hegyes térszínen, laza üledékben jönnek létre és kiváltóik többnyire nagy trópusi esőzések. A veszélyt talajmechanikai vizsgálatokkal előre lehet jelezni. Megállítani csak ritkán lehet őket, a megoldás többnyire az ott levő épületek kiürítése. Ritkán talajfolyások is elérhetnek katasztrofális méreteket. Így 2001-ben El Salvadorban Santa Tecla város egy részét öntötte el esőzés nyomán a szomszédos hegyoldalról lezúduló iszapár. Több mint 600 ember lelte itt halálát.
33
Összefoglalva: a földtani jellegű természeti veszélyforrásokat megszüntetni nem tudjuk, de az intenzív kutatások alapján egyre több esetben remélhető a helyi lakosság időben történő riasztása és kimenekítése. A klímaváltozás előrejelzése Napjainkban rengeteg tanulmány és cikk jelenik meg a klímaváltozásról. Ezért meg-állapításaik elismétlését feleslegesnek tartom. Ugyanakkor fel kell hívnom a figyelmet arra, hogy a földkéreg kialakulása óta a Föld klímája folyamatos változásban van. Ennek főbb eseményeit a paleoklimatológusok mára kellő részletességgel felderítették. A klímaváltozás – felmelegedés – fő okának az ipar és közlekedés CO2 kibocsátását tartják. Nem szabad azonban figyelmen kívül hagyni, hogy a működő vulkánok is óriási mennyiségű CO2-t bocsátanak ki a levegőbe. A globális hőmérséklet-növekedés mellett a WMO (World Meteorologic Organization) jelentései szerint egyre nő a szélsőséges klimatikus események gyakorisága. Ezek közül a trópusi forgószelek (hurrikánok) a legveszedelmesebbek. 2005-ben a Katrine nevű hurrikán New Orleans városában okozott óriási károkat és elöntést, továbbá a Mexikói-öbölben dolgozó kőolaj-fúró szigetek és olajvezetékek egy részét elpusztította, milliárd dolláros károkat okozva. Azóta az Egyesült Államok hatásos előre jelző rendszert épített ki, amely műholdakról és repülőgépekről figyeli hurrikán kialakulását, valamint mozgásának irányát és sebességét. Ezzel az érintett térségek lakosságát időben riasztani lehet. További szélsőséges klimatikus események az áradások, szélviharok, hőhullámok és fagyhullámok. A meteorológiai mérő állomások elterjedésével ezek előre jelzését is egyre jobban meg lehet oldani. Mindezek rövid, emberi időléptékben történnek. Ugyanakkor változatlanul folytatódnak a hosszú léptékű, földtörténeti klímaváltozások. Ennek értelmében jelenleg egy az utolsó jégkorszakot követő „interglaciális” meleg klímaperiódusban vagyunk, amit nagy valószínűséggel néhány tízezer év múlva újabb glaciális periódus fog követni. Eddig a különböző természeti veszélyforrásokról és ezek előrejelzéséről volt szó. A következőkben az emberiség ellátását szolgáló jövőkutatást tekintjük át. Az emberiség ellátása ivóvízzel Ma Magyarországon mindenki természetesnek tartja, hogy szükségletének megfelelően korlátlan mennyiségben használhat ivóvizet, sőt a háztartási (mosási) célokra is ivóvizet használnak. Pedig Afrika Szahel övezetében már most is milliók élnek vízhiányos körülmények között. Úgy tűnik, hogy az emberiség vízigénye is egyre nő, a lakosság száma is növekszik, valamint a vízszennyezés mértéke is egyre nagyobb. Ennek következtében a szakemberek számításai szerint 2025-ben már az emberiség kb. egy negyede fog élni vízhiányos körülmények között. A hiány pótlására a földalatti ivóvíz készletek fokozott kitermelése csak egy bizonyos határig lehetséges. A Közel-Kelet gazdag országaiban, pl. Szaud-Arábiában egyre nagyobb mennyiségben folyik a tengervíz sótalanítása. Ez azonban rendkívül költséges folyamat, ami gazdaságilag szab határt a széleskörű alkalmazásnak. Egy másik megoldás a szennyvíz olyan mértékű tisztítása, hogy belőle ivóvíz nyerhető. Ez technikailag megoldott folyamat, de itt is határt szab a nagy költségigény. A kérdés tehát ma még nem megoldott. Véleményem szerint a közgazdászoknak és a politikusoknak a mainál jóval nagyobb figyelmet kellene fordítani erre a kérdésre. Jóval nagyobb kutatási erőforrásokra és szorosabb nemzetközi együttműködésre lenne szükség. Az emberiség ellátása nyersanyagokkal A szilárd halmazállapotú nyersanyagok közül az építőanyagok elterjedése a legszélesebb körű. A könnyen hozzáférhető készletek több száz évre elegendők. A vegyipari alapanyagok többsége is széles elterjedésű, de itt már van néhány ritkábban előforduló alapanyag. Fel kell hívni a figyelmet arra, hogy a szénhidrogének számos vegyipari termék alapanyagául szolgálnak. Ezek mértéktelen felhasználása energiatermelésre a jövőben ellátási gondokat okozhat. Az ércek közül a vasérc és a bauxit is legalább kétszáz évre elegendő kimutatott készletekkel rendelkezik. A mangánérc, rézérc, színes ércek is viszonylag nagy mennyiségben váltak ismertekké
34
a földtani nyersanyagkutatás eredménye képen. A nemes fémek, drágakövek és féldrágakövek már sokkal ritkábbak. A globális kereslet kielégítésére nagyobb arányú nyersanyagkutatásra lesz szükség. Az igazi problémát az energiahordozók jelentik. Célszerű két csoportra osztani őket: megújulókra és fosszilisekre. A megújuló energiahordozók, a napsugárzás, szél, víz, biomassza és a geotermikus energia állandóan jelen vannak, felhasználásukhoz megfelelő berendezések kialakítása szükséges. Megújuló jellegük miatt ezek az energiaforrások nem merülnek ki, egyedül a geotermikus energia esetében lehetséges egy a maximális felhasználást korlátozó határ. A megújuló energiaforrásokkal mára óriási szakirodalom foglalkozik. E tanulmányban nem foglalkozom velük, mert a földtudománynak ezeknél az energia-hordozóknál nincs korlátozó szerepe. A fosszilis energiahordozók évmilliókkal ezelőtt különböző földtani folyamatok eredményeképpen jöttek létre. Megújulásuk oly lassú, hogy készleteik gyakorlatilag végesek. Ezek a szénhidrogének (kőolaj, földgáz), a kőszén és lignit, valamint az uránércek. Ezekről is nagyszámú, gyakran egymással ellentmondó cikk jelenik meg a szaksajtóban és a napilapokban. Ennek okát abban látom, hogy a szerzők túlnyomóan csak gazdasági, pénzügyi és politikai szempontokat vesznek figyelembe következtetéseikhez. Meggyőződésem, hogy a fosszilis energiahordozóknál földtudományi ismeretek és szempontok figyelembevétele elengedhetetlen reális következtetések kialakításához. A következőkben ennek próbálok eleget tenni. A British Petroleum Statistical Review (2008) szerint a világ energiafelhasználásában 2007-ben a fosszilis energiahordozók 92%-kal, a megújulók 8%-kal részesedtek. Az utóbbiaknál a vízenergia szerepe a legnagyobb (6%). A szénhidrogéneket konvencionális és nem konvencionális csoportra szokták osztani. Az utóbbiak közé tartoznak az olajhomokok, az olajpalák, a viszkózus nehéz-olajok, a medence-középi földgáz felhalmozódások, a metán hidrátok és a széntelepekből kinyerhető metán gáz. E csoport hatalmas készletekkel rendelkezik, de ezek kitermelése részben igen költséges ill. még megoldatlan. Ami a konvencionális kőolaj és földgáz készleteket illeti a legfőbb baj a bizonytalanság. Az a helyzet ugyanis, hogy a fúrásokkal feltárt, ismert készletek közel 90%-a nem auditált, tehát független szakértők által nem ellenőrzött. E készletek bemondásos alapon szerepelnek az országos összesítésekben és kiderült hogy számos esetben manipuláltak. Egészen a nyolcvanas évekig évente jóval több kőolajat találtak, mint amennyit ki-termeltek. Azóta az éves készletnövekedés egyre csökken, a termelés pedig tovább nőtt. 2007-ben már kb. négyszer annyi olajat termeltek ki, amennyit találtak. Ez láthatjuk a 4. ábrán. Az is látható, hogy a szakemberek a jövőben is csak igen korlátozott éves készletnövekedésre számítanak. A jövőben a kutatások és a termelés is egyre költségesebbé válik. Ennek egyik oka a tengerekre kiterjeszkedő kutatás költségessége (fúrási szegetek), másrészt a kutatás kiterjedése Alaszka, Kanada és Szibéria északi részeire, ahol még viszonylag nagy potenciális készletek jelenlétét tételezik fel. A szakértők az elkövetkező néhány évtizedre kőolajnál 1-2%, a földgáznál 2-3% éves globális keresletnövekedést tételeznek fel. A jövőkutatás szempontjából a legfontosabb kérdés az, hogy mennyire tud a kőolaj és földgáztermelés ezeknek az igényeknek eleget tenni? Hitelesen auditált készletek esetén a kérdést meg lehetne válaszolni. A mai, részben manipulált készlet adatok miatt sajnos annyiféle eredményt kaphatunk, ahány féle készlet adatból indulunk ki. Egyszerűsíti a megoldást, hogy a kőolaj és földgáz mezőket úgy lehet optimálisan kitermelni, ha a termelést lassan növelik, elérnek egy termelési csúcsot („peak oil”), majd a termelés fokozatosan csökken a mező tejes kimerüléséig. Emiatt világszerte nem a teljes kimerüléssel, hanem a termelési csúcs időpontjával számolnak. A szakértők erre is számos variánst készítettek, amelyek kőolajra 2008 és 2037 között mozognak. Földgázra kedvezőbb a helyzet, ott a várható termelési csúcs 2030 és 2040 közé valószínűsíthető. A kőszén esetében a kutatás és a készletek kiszámítása könnyebb, mert többnyire nagy kiterjedésű, rétegszerű széntelepekről van szó. A készletek 82%-a hat ország területén található, ezek az Egyesült Államok, Oroszország, Kína, Ausztrália, India, Dél-Afrika. A gazdasági szakemberek szerint a kőszénre évi kb. 5%-os keresletnövekedés várható. A globális kőszéntermelés ezt az Uppsalai Egyetem számításai szerint kb. 2030-2035-ig tudja biztosítani, majd egy termelési plató után csökkenés következik. Annyi bizonyosnak látszik, hogy a korábbi optimista jóslatoktól
35
eltérően a kőszéntermelés nem lesz képes hosszú távon kiváltani a termelési csúcsot követő csökkenő szénhidrogén termelést. Az utóbbi években az uránérc kutatása igen sikeres volt. Az ismertté vált készletek száz évet meghaladó ellátottságot biztosítanak a jelenleg működő 439 atomreaktor és a 35 épülő számára. Legnagyobb készletekkel Ausztrália, Kazahsztán és Kanada rendelkeznek. Következtetések 1. A földtudomány hasznos információkat szolgáltathat a jövőkutatás számára, ezért az eddigieknél szorosabb együttműködést tartok szükségesnek. 2. Gyökeresen új globális energiapolitikára lenne szükség, amely a fosszilis energiahordozók esetében a földtudományi és a jövőkutatási szempontokat is figyelembe veszi. 3. A kőolaj, földgáz és a kőszén termelési csúcsok elérése kellő intézkedések nélkül súlyos globális ellátási gondokhoz vezethet. 4. A magam részéről az atomenergiában látom a menekülési útvonalat a megújuló energiaforrások hathatós fejlesztése mellett. Összefoglalás A fent elmondottak azt érzékeltetik, hogy a földtudomány a jövőkutatásban egyrészt hosszú távú, másrészt rövidtávú folyamatokat értékelhet. A hosszú távú – 1000-től millió éves – előrejelzések alapkutatás jellegűek, főleg a lemeztektonikára és a klímaváltozásra terjedhetnek ki. Az egytől százéves rövid távú kutatások közvetlen gyakorlati haszonnal járhatnak egyrészt a természeti veszélyforrások előrejelzésével, másrészt az emberiség ivóvíz és nyers-anyag ellátásának értékelésével. Mindezek sok bizonytalansággal járnak. Ezért igen hasznos lenne az elméleti matematika által kifejlesztett új eljárások (bizonytalan halmazok elmélete, fuzzy logika, copulák, szekvenciális sztochasztikus szimulációk stb.) minél szélesebb körű alkalmazása. Erre az első lépések már megtörténtek (Bárdossy, Fodor, 2004). A szerzőnek a tárgykörben írt fő munkái Bárdossy Gy. (2006): Amit a cunamikról és okaikról ma tudunk. – Fizikai Szemle 56. Bárdossy Gy., Fodor J. (2004): Evaluation of uncertainties and risks in geology. New mathematical approaches of their handling. Springer Verlag. Heidelberg, Berlin, London, New York Bárdossy Gy., Fodor J. (2006): The concept of geological uncertainties and new ways of their geomathematical evaluation. „Geoinformatics” Ed.: A.K.Sinha. Geological Society of America. Special Paper 397 Bárdossy Gy. (2008): A fosszilis energiahordozók szerepe a jövő energia ellátásában. Természet Világa (nyomdában)
36
1. ábra: A földrengések gyakorisága 1963 és 1998 között
2. ábra: Európa földrengés veszélyesség térképe
37
3. ábra: Vulkánok sora szubdukció mentén. A Csendes-óceáni lemez ütközése DélAmerikával
4. ábra: A kőolaj és földgáz termelés várható alakulása
38
A JÖVŐ A MÚLTBÓL TEKINTVE. A MAGYAR NYELV A HATÁRON INNEN ÉS TÚL Bakró-Nagy Marianne tanszékvezető egyetemi tanár Szegedi Tudomány Egyetem [email protected] 1. Célkitűzés. Dolgozatomban arra teszek kísérletet, hogy a nyelvek változásáról nyert általános ismereteink figyelembe vételével vázlatos képet nyújtsak a magyar nyelv használatának jövőbeni alakulásáról egynémely összefüggésben. A nyelvtudománynak nincs olyan ága vagy módszere, mely bármely nyelv közelebbi vagy távolabbi jövőjét illetően képes lenne a lehetséges vagy valószínű távlatot előrevetíteni abban az értelemben, ahogyan a jövőkutatás azt egy sor társadalomtudományi vagy természettudományi összefüggésben megteheti. E különbség a nyelvnek mint sajátságos rendszernek, s egyszersmind mint társadalmi produktumnak a jellegéből adódik. A nyelvtörténet a nyelv változási folyamatait vizsgálja és magyarázza, s feladatainak csupán egy, bár elengedhetetlen része a különféle időkben létezett nyelvi állapotok leírása. Sarkalatos megállapítása szerint a nyelvek változásainak okai és mechanizmusai a múltban sem lehettek mások, mint a jelenben megfigyelhetők. Ebből következik, hogy a múlt feltárásához a jelen tapasztalatai hívhatók segítségül, s e gondolat, mint bemutatni igyekszem, dolgozatom témáját illetően (is) alapvetően fontos. Mondandómat a következő rend szerint adom elő: először felvázolom azokat a tényezőket, amelyek gátat szabnak annak, hogy a ny elvi rendszer változásának jövőjére vonatkozóan előrejelzéseket fogalmazhassunk meg (2.), majd bemutatom mindazokat az összefüggéseket, amelyeknek a segítségével jövőbeni ny elvhasználati lehetőségekre mutathatunk rá (3.). Mindehhez néhány alapfogalom tisztázására is szükség lesz. Látni fogjuk, hogy a nyelv rendszerének változása és a nyelvhasználati sajátosságok változása nem függetlenek egymástól, s azt is, hogy miért nem. Egyszersmind remélem, hogy sikerül néhány tévhitet vagy alaptalannak bizonyuló félelmet is eloszlatnom. 2. A rendszer változása. A ny elv rendszerének változásán strukturális elemeinek és ezek működési tulajdonságainak a változását értjük. Az időben visszafelé tekintve, nyelvek történetét feltárva egybegyűjthetők mindazok, a nyelv rendszerében magában megmutatkozó sajátosságok, amelyek együttes megléte esetén a nyelv struktúrájában valamely változások lejátszódtak. Azaz feltárhatók azok a kondíciók, amelyek változásokat indukálhattak a nyelvnek akár hangtani, akár alaktani, akár mondattani stb. rendszerében. Az alábbi példa bízvást ismerős a Halotti beszéd és könyörgés szövegéből: (1) ómagyar paradicsumben > mai magyar paradicsomban A mai magyar nyelvben a kiemelt (inesszívuszi) helyhatárózórag két alakban ismeretes: -ban és ben. Korábban azonban csak egyetlen alakja volt, a -ben, ahogyan azt az ómagyar példa is mutatja. Mégpedig azért, mert a korábbi bele (mai magyar alakja bél) főnév határozóragos alakjából keletkezett, önálló szóalakból, mely előbb névutóvá vált, majd pedig raggá (2). Névutóvá, illetőleg raggá válását szórendi helye segítette elő2. (2) *belenévszó ’belső rész(e valaminek)’ + nhatározórag > *belenragos névszó ’belső rész(é)ben (valaminek)’ > belennévutó ’valaminek a belsejében’ > -benhatározórag Csakhogy a magyar nyelv egyik fontos tulajdonsága a magánhangzó harmónia, s e szabálynak az önálló szóból keletkezett -ben-nek is engedelmeskednie kellett, azaz ki kellett alakulnia mély hangrendű párjának, a -ban-nak is. E változás elterjedéséhez, tehát egyrészt ahhoz, hogy a -ban rag mély hangrendű szóhoz járulva következetesen ebben az alakban jelentkezzék, másrészt meg ahhoz, hogy ezt az újabb változatot a magyarul beszélő közösség tagjai így használják, idő, s persze 2
A *-gal jelölt alakok rekonstruáltak.
39
meghatározott feltételek is kellettek. A nyelv strukturális változásait ugyanis számos nyelven belüli tényező indukálhatja és segítheti, de ugyanakkor számos tényező gátolhatja is. Voltaképpen egy sor tendencia és ellentendencia „harcának” tulajdonítható, hogy valamely változás kialakul-e, mi lesz a sorsa a továbbiakban, azaz a kialakult új jelenség fennmarad-e egyáltalán. (Ha van kihívás a nyelvtörténész számára, akkor az éppen az ilyen, egymást segítő vagy keresztező tendenciák szövevényének felfejtése, mely azonban számos esetben kudarcra ítélt vállalkozás.) Az imént emlegetett magánhangzó harmónia értelmében a magas hangrendű szavakhoz magas hangrendű toldalékoknak kell járulniuk. Csakhogy a híd is magas hangrendű, mégsem hídben, híden, hídet, hanem hídban, hídon, hídat a grammatikalag helyes alak. A férfi is magas hangrendű, ám itt már ingadozik a toldalék magánhangzója: jó a férfinek, férfihez meg a férfinak, férfihoz is. Vajon miért? Vélhetően azért, mert – ahogyan utaltunk rá – léteznek olyan tényezők, amelyek teljes mértékben vagy részben keresztezik egy változás érvényesülésének lehetőségét3. Ha tehát a múlt adatai között mozogva sem vagyunk mindig képesek igazolni, mi indíthatott útjára egy változást, vagy éppen mi gátolhatta meg annak teljes elterjedését, akkor hogyan tehetnénk ezt biztonsággal a jövőre nézvést. Minden nyelv különféle ny elvváltozatok összessége, de alapvetően a társadalmi rétegzettségből fakadó változatok, a stílusváltozatok és a nyelv (belső) strukturális változatai adják a nyelvváltozatok együttesét. Ebben az értelemben tehát nem beszélhetünk „a francia”, „a japán”, „a magyar” nyelvről még akkor sem, ha tudjuk, hogy a francia, a japán vagy a magyar strukturális sajátosságainak jókora sora valamennyi változatukban azonosítható. A nyelvváltozatokban egyazon strukturális elem és annak működési tulajdonsága többféle variációban realizálódik, változatok sorát adva. Ez a tapasztalati tény lényeges felismeréshez vezetett a nyelvtörténetben: általános nyelvtörténeti tapasztalat szerint ugyanis minden nyelvi változást egy olyan korszaknak kell megelőznie, amelyben az eredeti elem és annak működési tulajdonsága, meg a változás révén kialakuló új elem és annak működési tulajdonsága, tehát a változatok együttesen, szinkrón módon funkcionálnak. Ezek közül az együttesen létező változatok közül azután valamelyik eltűnik (vagy részben, vagy teljesen, s ráadásul nem is mindig a később keletkezett), s csak az egyik marad fenn. Az ómagyar kor jó adatokkal szolgál például a feltételes kötőszó, a ha kialakulására (a könnyebb érthetőség kedvéért mai változatokkal bemutatva): (3) a. ómagyar1: Ha bejössz, csukd be az ajtót. ’Amikor bejössz, csukd be az ajtót’ b. ómagyar2: Ha bejössz, csukd be az ajtót. ’Amikor/ha bejössz, csukd be az ajtót’ c. újmagyar: Ha bejössz, csukd be az ajtót. ’Ha bejössz, csukd be az ajtót’ Mint oly sok más nyelvben is, a jelentésbeli közelség révén, a feltételes kötőszó eredeti időhatározóból keletkezett: az ómagyar elején a ha jelentése ’mikor/amikor’ volt, erre utalnak a nyelvtörténeti dokumentumok (3a). Azután, amikor kialakulóban volt feltételes jelentése, a kétféle funkció (az időhatározói meg a feltételes) egymás mellett, különféle kontextusokban egymással váltakozva élt tovább (3b). Az ómagyar kor vége felé azonban a feltételes jelentés kiszorította az időhatározóit, s ma már csak ebben a jelentésében használatos (3c). Ennek a folyamatnak minden nyelvi változás esetében e mechanizmus szerint kell lejátszódnia, s mivel a mai magyar nyelv a maga sokféle változatában is csak egyetlen átmeneti állapot a sok közül, tényszerűen igazolható is, hogy a nyelvi változások a szemünk előtt születnek meg, zajlanak (a példára l. még Cseresnyési 2004. 106). (4) a. Betegség miatt zárva. b. Gyógyulás végett vette be a gyógyszert. c. Gyógyulás miatt vette be a gyógyszert. Az első mondatban (4a) a miatt névutó okhatározói, a másodikban (4b) a végett célhatározói funkciójú. Elemzések bizonyítják (5), hogy ez utóbbi eltűnőben van a legújabb magyar köznyelvből, s funkcióját az okhatározói miatt veszi át (l. a 4c mondatot). Azaz változik a miatt használati tulajdonsága (jelentése, funkciója). Ny elvhasználat változásán a ny elv strukturális elemeinek vagy szabályainak változó használatát értjük a társadalom 3
A híd esetében az, hogy magánhangzója eredetileg valószínűleg mély hangrendű volt, a férfi tekintetében meg az, hogy a férfiú rövidült alakja.
40
különféle csoportjaiban. A miatt – végett szociolingvisztikai vizsgálata többek között éppen annak kiderítését célozta, hogy vajon azonosítható-e az a társadalmi csoport, amelynek beszélői között a fenti példában megmutatkozó, váltakozó használat tetten érhető. (5) 50 40 30
61- évesek
20
31-60 évesek 18-30 évesek
10 0
standard
ez is, az is
egyik se
egyéb
A végett célhatározói és okhatározói névutóként való használatára vonatkozó ítéletek életkor szerint (Kontra 2003. 205. 5.30. sz. ábra) Milyen megfigyelések adódnak a (reprezentatív mintán végzett) nyelvhasználati felmérésből (Kontra 2003. 204-205)? A következők: a végett célhatározói használatát leginkább a fiatal standard (köznyelvi) beszélők ítélik helyesnek; a célhatározóit helyesnek és az okhatározóit helytelennek ítélik azok a standard beszélők, akik minél fiatalabbak, annál inkább ebbe a csoportba tartoznak; a végett célhatározói és okhatározói használatát helyesnek ítélők esetében fordított az életkori megoszlás: az időseknek közel a fele, a fiataloknak csupán a negyede tartozik ide, azaz a variábilis csoport csökkenőben van; a végett célhatározói és okhatározói használatát helytelennek ítélők esetében a fiatalok aránya magasabb az idősebbeknél. Mindebből pedig az a következtetés vonható le, hogy a végett teljes célhatározói elutasítása terjedőben van. Elvben nem zárható ki annak a lehetősége, hogy ha bármely nyelvtörténeti korszakra volnának ilyen vagy ehhez hasonló adataink, akkor például visszamenően a ha változására vonatkozóan is felmérhetnénk a folyamatot. Nagyon lényeges leszögeznünk azonban, hogy mind e vizsgálatok, felmérések alapján sem állítható bizonyosan, hogy a végett célhatározói használata teljes mértékben eltűnik majd a magyar standard változatából! Mint ahogyan arra a kérdésre sem adható határozott, de sokszor még csak határozatlan válasz sem, hogy például az amely~ami, ami~aki vonatkozó névmások körötti jelenlegi zűrzavarnak mi lesz a következménye (Ez az a könyv, amit/amelyet a születésnapomra kaptam), hogy „győzedelmeskedik-e” a -ba/be a -ban/ben felett (A szobába voltam, amikor…), avagy teljesen eltűnnek-e az ikes igeragozás még meglévő elemei és sorolhatnánk tovább. Arra ugyanis tapasztalati tények, s rájuk vonatkozó elvi és módszertani magyarázatok utalnak, hogy mely körülmények milyen változásokat valószínűsítenek inkább és milyeneket kevésbé, azaz legfeljebb implikatív, valószínűsíthető előrejelzésekkel élhetünk, de determinisztikus, abszolút jóslatokkal nem. Miért nem? Mert nem látható előre, hogy milyen hatással lesznek a nyelvre a demográfia (beszélői létszám), a társadalmi rétegződés (szociolektusok), az etnikumok (etnolektusok, két- vagy többnyelvűség), a gazdasági viszonyok (iskolázottság stb.), a globalizáció (EU-tagság stb.), a technika és a műszaki tudományok (írott/beszélt köznyelv) egymástól sem független, összeadódó változásai és még sorolhatnánk. Azaz a nyelv strukturális változásaira vonatkozóan „…››prediktív‹‹ folyamatvizsgálatot (magyarul egy változás jövőjének vagy egy új változás megindulásának előrejelzését) a tudományos nyelvészet nem vállalhat” (Herman 2001. 394). A továbbiakban tehát a nyelvhasználat és a nyelvi változások közötti összefüggéseket fogjuk szemügyre venni. 3. A nyelvhasználat változása. A nyelv nem csak struktúráját tekintve változik, de változnak azok a szabályok is, amelyek szerint a beszélői közösség különféle csoportjai a nyelvet használják (az 5ös példa éppen erre utal). Ez utóbbiakra alapvetően, noha nem kizárólagosan a beszélői közösségek társadalmi, kulturális, politikai, gazdasági, ökológiai körülményei, azok változásai vannak hatással. Egyetlen szóval, s történeti aspektusból tekintve: élettörténetük. Elég egy futó pillantást vetni a magyar nyelv történeti korszakaira ahhoz, hogy ez beláthatóvá váljék.
41
A magyar nyelv hozzávetőleg 3000 éves, önálló története az ugorságból4 való kiválással kezdődik (a korszakolásra és az adatokra vonatkozóan, könnyen ellenőrizhetően itt mindvégig l. Kiss– Pusztai 2003. 16-17). A nagyobb nyelvtörténeti korszakok az ősmagyar kor, az ómagyar kor, a középmagyar, az újmagyar és az újabb magyar kor. Az ősmagyar kor (cca. i.e. 1000-től az i.sz. 896-ig, a honfoglalásig) hozzávetőleg 2000 évig tartott, melyben a magyarságra a nomadizáló törzsi társadalmi szerkezet volt a jellemző. A magyarok törzsi (tehát még nem területi) nyelvjárásokat beszéltek, egy sor (nem-finnugor) nyelvvel álltak kapcsolatban, s legalábbis vezető rétegeik két- vagy több nyelvűek voltak. Az ómagyar kor (896-tól 1526-ig, a török hódoltság kezdetéig) cca. 630 évre tehető. A magyarok új ökológiai és társadalmi környezetbe kerültek: kialakult az önálló államiság, átalakult a gazdaság, hivatalosan megtörtént a kereszténység felvétele, s mindebből következően jelentős műveltségbéli változás zajlott le. A nyelvet tekintve a törzsi nyelvjárásokat felváltották a területi nyelvjárások, s a magyar nyelvet írni kezdték. Az új nyelvi környezetben erőteljes volt a szláv hatás, s a keresztény államok és kultúrák közé kerüléssel a hosszan tartó latin is. A középmagyar korban (1526-tól 1772-ig, a felvilágosodás koráig, cca. 246 év) a mohács vész után a magyarság száma, s ezzel beszélőinek létszáma is erősen megfogyatkozott, amihez még csak hozzájárultak az át-, ki- és betelepülések. Ez utóbbi következtében megnövekedett a nyelvjárások egymással való keveredése, s a területi nyelvváltozatok közeledésének nyomán a nyelvi konvergencia is. E korszakra a német nyelv hatásának felerősödése a jellemző. A reformáció és a könyvnyomtatás korával egyre inkább terjedt a magyar írásos változata, ami pedig az irodalmi nyelvi norma formálódása felé mutatott. Mindezzel együtt bővültek a magyar nyelv használatának színterei is. Az újmagyar korban, mely 1772-től 1920-ig, a trianoni békekötésig, azaz 148 évig tartott, a magyar nyelv lett az ország hivatalos nyelve (1844). Kodifikálódott az írott köznyelvi norma, a nyelvi változatok (dialektusok és szociolektusok) viszonyrendszere megváltozott, és általánosabbá vált az írni-olvasni tudás. Az újabb magyar korban pedig – s ezt a kort éljük 1920-tól napjainkban is, azaz ha úgy tetszik, a magyar nyelv immár „3088 éves” – az ismert történelmi, politikai változások közepette a magyar nyelvet beszélő közösség többfelé vált: a kisebbségbe került, eredetileg magyar anyanyelvűek kétnyelvűvé (vagy sokszor többnyelvűvé) váltak, ami újabb magyar nyelvváltozatok kialakulásához vezetett. Ugyanakkor a határokon belül tovább csökkenek a nyelvjárási különbségek, hiszen (nem utolsó sorban a tömegkommunikáció hatására) növekszik a köznyelv szerepe. Újabb változatként kialakul a másodlagos szóbeliség, s legújabb változatként az írott beszéltnyelvűség is. Másodlagos szóbeliségen a szóbeli kommunikáció ismételt előtérbe helyeződését értjük a hangrögzítés és -átvitel nyújtotta lehetőségek következtében, írott beszéltnyelvűségen pedig egyrészt a mobilkommunikáción belül az sms nyelvét, másrészt pedig az internetes kommunikáció – elektronikus levelezés és csevegőfórumok – írott nyelvét (Ong 1982, Bódi 2004). E rövidke áttekintés megmutatta, miként függ össze a beszélői közösség története és a nyelv története: ahhoz, hogy ez utóbbi változásait, a változások terjedését, s a nyelvhasználat változásait megértsük és magyarázhassuk is, túl kell tekintenünk a nyelv struktúrájának határain. Ezen a ponton azonban felvetődhetik a kérdés: ha a tudomány eszközeivel prognosztizálni lehet valamely közösség vagy nép gazdasági, politikai, demográfiai stb. jövőjét, akkor jelentheti-e ez azt, hogy a nyelvhasználatára vonatkozóan is tehetők jóslatok? A válaszadás egyrészt nagyon egyszerű, másrészt több mint bonyolult, de nem reménytelen. Könnyű, ha így kérdezünk: vajon tudható előre, hogy a magyar nyelvnek milyen jövevényszavai lesznek a jövőben? Nem, nem tudható. Mint ahogyan 1100 évvel ezelőtt sem lehetett előre látni, hogy a magyarokhoz csatlakozott kabarok között alán népcsoport béliek is lesznek. Márpedig a híd, a zöld, az üveg s még néhány más is nagy valószínűséggel tőlük való átvétel. Egészen bizonyos, hogy az alánokkal való kapcsolattól függetlenül is lenne ma szó a ’híd’-ra, a ’zöld’-re meg az ’üveg’-re, csak éppen más eredetűek lennének. Ha pedig ez a történelmi mozzanat nem volt előre látható, akkor hogyan lehetett volna bármit is mondani arról, hogy a magyar nyelvnek lesznek alán jövevényszavai? Sehogy, s ezzel a dolgot el is intéztük. Másrészt viszont bonyolult (de nem reménytelen), ha így kérdezünk: vajon a nyelveken átívelő, általános nyelvtörténeti tapasztalat mutat-e tendenciaszerű összefüggéseket valamely beszélői közösség sorsának alakulása és nyelvhasználatának változása között? Mutat 4
Ugor kornak a hanti, a manysi és a magyar nyelv előzményeinek közös korszakát nevezzük.
42
bizony. Megfigyeléseink, általánosítható ismereteink vannak ugyanis arról, hogy – mivel a nyelvi változásokat soha nem egyetlen ok indukálja, hanem okok együttese (Labov 1994) – meghatározható körülmények fennállása esetén ez vagy az a nyelvhasználati változás bekövetkezik-e vagy sem. És éppen ez az univerzális nyelvtörténeti tapasztalat bátoríthat arra, hogy igen óvatosan ugyan, ám mégis vélekedhessünk nyelvek használatának jövőbeni változásait illetően. Ennek érdekében azonban mindenek előtt két tényt kell leszögeznünk. Először is tudnunk kell, hogy a nyelv történeti változása alapvetően a beszélői közösség élettörténetétől függ és nem a ny elv struktúrájából magából ered. Az, hogy valamely egyidejűleg létező változatokból (ahogyan azt a 3. és 4. példában láttuk) lesz-e nyelvi változás, hogy a beszélői közösségben és a nyelvben az elterjed-e vagy sem, beszélők és hallgatók közötti kommunikációs interakciók bonyolult sorozatától függ. Nagyon egyszerűen ábrázolva valahogyan így: (6)
beszélő hallgató
beszélő
hallgató
beszélő stb. stb. stb.
Tudjuk, hogy minden hallgató egyszer beszélővé válik, illetőleg egyszersmind beszélő is, „döntését”5 pedig, hogy a korábban hallgatóként megtapasztalt változatot beszélővé válva maga is alkalmazni fogja-e (tehát hogy pl. a miatt-ot ő maga is használni fogja-e célhatározói funkcióban is vagy sem), egy sor tényező befolyásolja, mely tényezők a szociolingvisztika és a pszicholingvisztika kereteiben vizsgálhatók és azok terminusaiban le is írhatók, és a nyelvtörténész számára magyarázóelvként értékelhetők. Továbbá tudnunk kell azt is, hogy a beszélői közösség élettörténete nem közvetlenül hat a nyelv struktúrájára, hanem közbülső fázisokon keresztül, mely sematikusan így vezethető le, példaként a határainkon túli magyar nyelvi változatokra (7a) és az írott beszéltnyelvűségre (7b) vonatkoztatható általánosításokat tüntetve fel. (7) A a beszélői közösség élettörténetében bekövetkező változások
B a nyelv helyzetében bekövetkező D változások D
C a nyelv használatában bekövetkező változások
a. határokon túli magyar nyelvváltozatok (kontaktusváltozatok) a a a nyelvhasználat magyar történelmi változások színterei nyelv következtében a megváltoznak, kisebbségi határvidéki magyar – egyéb helyzetbe nyelvjárások beszélői nyelvi kerül kiszakadnak a kétnyelvűség magyar nyelvközösségből
D az anyanyelvi kompetenciában bekövetkező D változások D
E a nyelv struktúrájában bekövetkező változások
a kétnyelvűség következtében a beszélők magyar nyelvi kompetenciája csökken
a kétnyelvűség következtében a nyelvben interferencia jelenségek jelentkeznek, új nyelvi változat alakul ki
b. írott beszéltnyelvűség 5
A választások valójában öntudatlanok, s csak kivételes esetekben beszélhetünk döntésekről.
43
a tudományos/technikai változások következtében új kommunikációs lehetőségek adódnak (mobil, sms, email, chat)
a beszélt nyelvi változat strukturális jegyei transzponálódnak az írott változatba
az anyanyelvi kompetencia kibővül a beszélt nyelv írott változatával
a beszélt nyelvhez közelítés következtében új írott nyelvi változat alakul ki
Az imént azt mondtuk, meghatározható körülmények együttes fennállása esetén következtetni lehet nyelvhasználati változásokra, s példáink kapcsán az A-D oszlopokban éppen néhány ilyen körülményt mutattunk be. Most viszont azt fogjuk megnézni, e kétféle nyelvváltozatnak mi lehet a sorsa a jövőben, illetőleg azt, hogy lesznek-e hatással „a” magyar nyelv további alakulására. Ehhez pedig többek között a következő, nyelvtörténeti aspektusból (is) releváns, egymástól nem független szempontokat lehet tekintetbe venni: a nyelvi kontaktusok szerepét (3.1.), a beszélők lélekszámának alakulását (3.2.), a standard–nem-standard változatok viszonyát (3.3.). 3.1. Kétségtelen tény, hogy a nyelvváltozatok bővítik a nyelv variabilitását6, így a kétnyelvű változatok is. Ahogyan a magyar nyelv történeti korszakait bemutató áttekintésből is kiderült, a török, a szláv, a latin, a német nyelv hatásának megvolt a maga szerepe a magyar nyelv struktúrájának, szókincsének alakításában, mégpedig a különféle mértékű török-magyar, szlávmagyar stb. kétnyelvűségnek köszönhetően. A jövő szempontjából nem érdektelen kérdés, hogy egyrészt az általános globalizálódás milyen módon hathat nyelvünkre, másrészt pedig a határokon túli, kétnyelvű kontaktusváltozatokat beszélők megtartják-e nyelvüket vagy nyelvcsere következtében áttérnek-e a többségi nyelvekre. Az előbbi kérdésre annál is inkább érdemes kitérnünk, mert a közvélekedés a nyelvtörténeti tapasztalatokkal ellentétes tartalmú aggodalmakat fogalmaz meg, mondván, az idegen szavak vagy idegen nyelvi struktúrák beáramlása veszélyezteti a magyar nyelv fennmaradását. A nyelvtörténész válasza meglehetősen kategorikus ebben a tekintetben: nem veszélyezteti7, mint ahogyan nem veszélyeztették sem a szláv, sem a török, sem a német jövevényszavak8, strukturális elemek sem. A nyelvtörténet nem tud olyan nyelvekről, amelyek – önálló államisággal, standard nyelvváltozattal rendelkező beszélők esetén – pusztán idegen elemek hatására eltűntek volna, beszélőik más nyelvre cserélték volna elsődleges nyelvüket, következésképp ilyesmi nem prognosztizálható a határokon innen beszélt magyarra sem. Vannak vélekedések, melyek szerint Magyarország európai uniós tagságával, a globalizáció hatására, s mert az ún. „kis nyelvek” közé tartozik (erről l. 3.3.), hátrányos helyzetbe kerül, esetleg kihal. Ez a vélekedés éppoly megalapozatlan, mint a kétnyelvűségre vonatkozó, s nem csak Magyarországon fogalmazódik meg a kisebb nyelveket illetően (erre vö. Kiss 2004). A globalizáció, mely többek között gazdasági és társadalmi decentralizációt, a populáció vándorlását jelenti, új típusú nyelvi kapcsolatokat eredményez. Ha azonban a nyelv használatának színterei teljes körűek9, veszély nem fenyeget. Ami a kisebbségben élő magyarok nyelvi helyzetét illeti, magától értődő, hogy mennyi minden múlik mindazoknak az országoknak a kisebbségi és nyelvpolitikáján, amelyek közepette a kétnyelvű magyarok (is) élnek. A kétnyelvűség önmagában ugyanis semmiféle veszéllyel nem jár sem az egyik, sem a másik nyelvre nézvést. Ahogyan mondottuk, egyszerűen más, ún. 6
Az írott beszéltnyelvűség társadalmi hozadékáról l. Sándor 2008. A legtöbb félelem az angol dominanciájához társul. Tudnunk kell azonban, hogy kiterjedt kutatások folynak az angol jövőbeni helyzetét illetően. Ma a kínai után az angolt beszélik a legtöbben első nyelvként a világon, utána az egyik felmérés szerint a hindi/urdu áll a harmadik helyen (Graddol 1997. 8), egy másik szerint az orosz (az Etnologue - http://www.ethnologue.com - adatai alapján Grimes 1996), melyeknek éppen a jövőkutatás szempontjából egyik releváns kérdése például az, hogy 2050-re a világ megtermelt javaiból vajon az ázsiai országok milyen arányban fognak részesülni. 7
8 A nyelvújítás, mely tudvalévőleg mögöttesen politikai mozgalom is volt, sokat tett a szókincs megújításáért, törekvései azonban nem a nyelv struktúrájának megváltoztatására irányultak. 9
A tudomány nyelvét illetően az angol hegemóniája közismert tény. Ha a tudomány művelése a nemzeti nyelveken az angol (vagy bármilyen egyéb idegen nyelv) használatával párhuzamosan halad, „veszély” ebben a tekintetben sem alakulhat ki.
44
kontaktusváltozatot képviselnek, amelyen használóik éppoly jól megértik egymást, s éppoly kielégítően tudnak kommunikálni egymással. A földkerekség populációjára döntő mértékben ugyanis nem az egynyelvűség jellemző, mint ahogyan a nyelvtörténet nem kis mértékben egyúttal a kétnyelvűségek története is (az újlatin és sok-sok más nyelv kialakulása például aligha lehetne magyarázható a kétnyelvűségre való hivatkozás nélkül). Persze egy sor elméleti és gyakorlati probléma10 nehezíti a kétnyelvűség arányának meghatározását, mégis adatok utalnak rá, hogy inkább a bilingvizmus van túlsúlyban11. A magyar kontaktusváltozatai nem lesznek veszélyben mindaddig, amíg beszélőik számára a hozzáadó12 kétnyelvűség lehetősége fennáll, azaz ameddig nincs olyan ok, amely magyar nyelvváltozatuk felcserélésére szorítaná a beszélőket. A nyelvcsere hátterében nem nyelvi okok állnak: csak olyan két- vagy többnyelvű közösségekben kerül rá sor, amelyeknek beszélői nem csupán integrálódnak a többségi társadalomba, hanem asszimilálódnak is hozzá, elsődleges nyelvükhöz pedig – melyeket korlátozott színtereken használnak (pl. család, baráti kör stb.) csupán – negatív asszociációk társulnak (például azért, mert kontaktusváltozatukat megbélyegzik, ahogyan az a muravidéki magyar kisebbség esetében megfigyelhető; Lanstyák 2007). A nyelvcsere állapotában van például a kétnyelvű moldvai csángók nagy része (Kiss 2004. 18), ezzel szemben a szlovákiai magyarok többségére a hozzáadó kétnyelvűség jellemző, feltehetően perspektivikusan is (Lanstyák 2000). 3.2. A magyar nyelv beszélői a határokon belül, valamint a határokon túl egyrészt a Kárpátmedencében, másrészt, eltérő létszámban Európa további országaiban és más kontinenseken élnek a magyar különféle változatait használva. A világon az ismert, természetes, hangzó13 nyelvek száma kb. 5-6000. Beszélői lélekszámát tekintve ezek között a magyar cca. az 50. helyen áll, azaz a sorban utánunk következő több ezer nyelv beszélőinek száma alacsonyabb, mint a magyart beszélőké. A világ nyelveinek hozzávetőleg 5%-át legalább egy millióan beszélik (ezek közé tartozik a magyar is), ami a Föld lakosságának 94%-a. Ezzel szemben a fennmaradó 95% százalékot a Föld lakosságának mindössze 6%-a beszéli14. A demográfiai változások következtében az utóbbi néhány évben a határokon innen csökkent a beszélők száma, s ez aggodalmakat kelt a nyelv jövőjét illetően. Tudnunk kell azonban, hogy a beszélők lélekszáma és a nyelv veszélyeztetettsége, illetőleg a nyelv struktúrája között nincs egyenes összefüggés: azoknak a nyelveknek a jövője, amelyeknek beszélői önálló államisággal és standard nyelvváltozattal rendelkeznek, nem adnak okot aggodalomra. Márpedig a magyar nyelv rendelkezik standard (köznyelvi) változattal, vannak írott változatai, használati színterei pedig teljes körűek. Ezek a körülmények valójában akkor sokatmondóak és meggyőzőek, ha tudjuk, hogy a világ nyelveinek túlnyomó többsége veszélyeztetett15; olyan folyamatról van szó, amelyik az utóbbi évtizedekben felgyorsult, s gyakran olvashatni a vélekedést, mely szerint a mai nyelvek 90%-a 2100-ra kihal. Ismerjük azonban azokat a körülményeket, amelyek között nyelvek veszélyeztetetté válnak, illetőleg kihalnak: nincs legalább egyetlen állam, ahol hivatalos nyelvnek számítana, nem használják őket az élet valamennyi kommunikációs színterén, s beszélőik lélekszáma rohamosan csökken. A határokon túli magyar nyelvváltozatok lehetőségei ennek fényében is mérlegelendők.
10
Ezek között a legfogasabb kérdés annak meghatározása, mi számít nyelvnek, s mi dialektusnak. A közhiedelemmel ellentétben nem a kölcsönös megértés az alapvető kritérium. 11 Olyannyira, hogy még egy marslakónak is ez lenne a véleménye rólunk (Hakuta 1986. 6). Az afrikai populációnak például legalább 50%-a két-, illetőleg többnyelvű (Wolff 2000. 317). 12 Hozzáadó kétnyelvűségről beszélünk akkor, amikor az elsődleges nyelv presztízse magas, azaz amikor a beszélők mindkét nyelvükhöz pozitívan viszonyulnak. 13 Nem-hangzó nyelveknek a jelnyelveket, s döntő többségükben a siketnémák jelnyelveit értjük. Számuk kb. 4000-től 20000-ig terjedhet; számuk felfedése jóval nagyobb problémákba ütközik, mint a hangzó nyelvek számának megismerése, s az okok is eltérőek (Woll et al. 2001. 8-32). 14 http://www.ethnologue.com 15 Veszélyeztetettek azok a nyelvek, amelyeknek beszélői rohamosan csökkennek; ha egyetlen beszélőjük sem marad, a nyelv kihal. Valamely nyelv kihalása általában nem jelentheti a beszélők pusztulását is: a kihaló nyelveket beszélőik egy másik nyelvvel cserélik fel. Azonban tudjuk, hogy voltak olyan nyelvek vagy nyelvi változatok, amelyek erőszak (radikális nyelvhalál) áldozatai lettek, mert beszélőiket kipusztították, s az esetleges túlélők tovább már nem merték használni nyelvüket. L. pl. El Salvador több bennszülött nyelvét az 1930-as évek indián felkeléseinek idején (Wolfram 2002. 765).
45
3.3. Újabb nyelvváltozat az írott beszéltnyelv. Művelődéstörténeti okokra visszavezethetően az írott nyelvi változatoknak korábban mindig magasabb volt a presztízse, mint a beszélt nyelvnek, s szabályai – sokszor a nyelv történeti változását is befolyásolva – mintául szolgáltak a beszélt nyelvi standard számára. Ezt az általános érvényű presztízst jól mutatja az a tény, hogy például a magyar nyelv átfogó grammatikai leírásai még a 20. század közepén is az irodalmi nyelvi változatra alapozódtak (pl. MMNyR). A könyvnyomtatás és az iskoláztatás elterjedésével pedig a helyesírás szabályai is megszülettek. A mobil- és internet-kommunikációnak azonban ezekhez a normákhoz és szabályokhoz kevés a köze. Esetükben nemcsak arról van szó, hogy a beszélt nyelvet mintázó szövegek jönnek létre, hanem arról is, hogy a sajátos kommunikációs keretek a beszélt nyelvi standartól is eltérő lexéma- és struktúravariációkat, eltérő helyesírást eredményeznek, s előhívják a metakommunikációs jelek grafikai ábrázolásának lehetőségét is, megtetézve a személyességből/intimitásból, illetőleg személytelenségből/rejtőzködésből adódó stílusváltozatok korábban alig tapasztalt sokféleségével. Egyelőre csak sejtéseink lehetnek arról, hogy az írott beszélt nyelv miként hat majd (ti. ha hat egyáltalán) vissza az egyébkénti írott- vagy beszélt nyelvi normákra. Annyi azonban bizonyos, semmiféle nyelvtörténeti tapasztalat nem szól amellett, hogy újabb és újabb nyelvi változatok kialakulása bármiféle negatív hatással lenne nyelvek jövőjét illetően. 4. Összefoglalás helyett. Hosszú ideig, főként a 19. századra jellemzően tartotta magát a meggyőződés a nyelvtörténetben általában, illetőleg a mai közgondolkodásban is, hogy a nyelvek, változásaik folyamán a tökéletesség állapotából feltartóztathatatlanul rohannak a tökéletlenség, a végromlás felé – nem csupán a nyelvészetből, a nyelvvel kapcsolatban ismerős gondolat. Ha a magyar nyelv a folyamatos romlás állapotában lenne, akkor a Margit-legenda Ráskay Leától lejegyzett, 1510 körüli nyelvét rosszabbnak kellene ítélnünk, mint a Halotti beszéd nyelvét, s Mikszáth vagy Kosztolányi nyelvét is rosszabbnak, mint a Margit-legendáét. A nyelvi változatokhoz azonban – ahogyan az azokat létrehozó nyelvtörténeti változásokhoz sem – nem kapcsolható értékítélet, hiszen a ny elv nem tud sem romlani, sem javulni: minden nyelv egyformán jó mindaddig, amíg kielégíti a beszélői közösség kommunikációs igényeit, amíg a beszélők megértik egymást. „There is no predictable direction for the changes that are taking place. They are just that: changes. Not changes for the better; nor changes for the worse; just changes, sometimes going one way, sometimes another” (Crystal 1999. 2). Irodalom Bódi Zoltán (2004): Az írás és a beszéd viszonya az internetes interakcióban. Magyar Nyelvőr 128. 286-294. Crystal, David (1999): Swimming with the tide in a sea of language change. In: International Association of Teachers of English as a Foreign Language Issues, June-July 1999. 2-4. http://www.davidcrystal.com/DC_articles/English27.pdf Cseresnyési László (2004): Nyelvek és stratégiák. Tinta Könyvkiadó, Budapest Graddol, David (1997): The Future of English? The British Council http://www.britishcouncil.org/ca/learning-elt-future.pdf Grimes, Barbara F. ed. 1996 Ethnologue: languages of the world13. Summer Institute of Linguistics, Dallas Hakuta, Kenji (1986): Mirror of Languge. The Debate on Bilingualism. Basic Books, New York Herman József (2001): A történeti nyelvészettől a nyelvi változások elmélete felé. In: Bakró-Nagy Marianne – Bánréti Zoltán – É. Kiss Katalin szerk. Újabb tanulmányok a strukturális magyar nyelvtan és a nyelvtörténet köréből. Osiris Kiadó, Budapest. 389-407. Kiss Jenő (2005): A magyar nyelv és az Európai Unió. Magyar Nyelvőr 129. 12-30. www.hunsor.se/dosszie/nyelvesunio.pdf Kiss Jenő – Pusztai Ferenc szerk. (2003): Magyar nyelvtörténet. Osiris Kiadó, Budapest
46
Kontra Miklós szerk. (2003): Nyelv és társadalom a rendszerváltáskori Magyarországon. Osiris Kiadó, Budapest Labov, William (1994): Principles of Linguistic Change 1. Internal Factors. Blackwell Publishers, Oxford Lanstyák István (2000): A magyar nyelv Szlovákiában. (A magyar nyelv a Kárpát-medencében a XX. század végén 3.) Osiris – Kalligram – MTA Kisebbségkutató Műhely, Budapest – Pozsony Lanstyák István (2007): Általános nyelvi mítoszok. In: Domonkosi Ágnes – Lanstyák István – Posgay Ildikó szerk. Műhelytanulmáyok a nyelvművelésről. Segédköyvek a nyelvészet tanulmányozásához 71. Gramma Nyelvi Iroda – Tinta Könyvkiadó, Dunaszerdahely – Budapest. 174–212. dragon.unideb.hu/~tkis/li%20altnos%20nyelvi%20mitoszok%2007jul5.doc MMNyR = Tompa József szerk. (1962): A mai magyar nyelv rendszere I-II. Akadémiai Kiadó, Budapest Ong, Walter J. (1982): Orality and Literacy: The Technologizing of the World. Meuthen, London Sándor Klára (2008): Vissza a természeteshez. In: Vajda Zoltán szerk. Bölcsészműhely 2007. Szegedi Egyetemi Kiadó, Szeged. 151-160. Wolfram, Walt (2002): Language Death and Dying. In: Chamber, Jack K. – Trudgill, Peter – Schilling-Estes, Natalie eds. The Handbook of Language Variation and Change. Blackwell Handbooks in Linguistics. Blackwell Publishing, Oxford. 764-787. Wolff, Ekkehard (2000): Language and Society. In: Heine, Bernd – Nurse, Derek eds. African Languages. An Introduction. Cambridge University Press, Cambridge Woll, Bencie et al. (2001): Multilingualism. The global approach to sign languages. In: Lucas, Ceil ed. 2001 The Sociolinguistics of Sign Languages. Cambridge University Press, Cambridge. 832.
47
ÚJ HELYEZT ELŐTT A VILÁG ÉLELMISZER-ELLÁTÁSA Horn Péter akadémikus (MTA IV. Osztály) egyetemi tanár, rektor emeritus Kaposvári Egyetem Állattudományi Kar [email protected] Az emberiség mintegy 20 millió éves fejlődéstörténete során csak a „közelmúltban”, mintegy tízezer évvel ezelőtt kezdett tudatosan növényeket termeszteni, a vadbúzát háziasítva elsőként. A földművelés kialakulásával párhuzamosan kezdődött egyes állatfajok háziasítása is i.e. 7-4 ezer között. Az embernek először a földművelés, majd az állattenyésztés kialakulásával sikerült kiszabadulni a természettől való teljes függőségből: a korábbi nagyon hosszú időszakot a vadászatra, halászatra és a gyűjtögetésre alapozott küzdelmes élelmiszerszerzés jellemezte. A zsákmány jelentős része természetszerűleg magas biológiai értékű állati eredetű táplálék volt. Az elmúlt 50 év a mezőgazdaságban nagyobb változásokat hozott, mint korábban kétezer év. Nagy eredmény, hogy a több mint kétszeresére – 2,5-ről 6,3 milliárdra – nőtt népességből ma több mint 3 milliárd jobban ellátott élelmiszerrel, mint 1950-ben a jól ellátottnak számító egymilliárdé volt. 1950-ben 400 millió, a népesség 16%-a éhezett, ma 800-850 millió, ez a Föld lakosságának „csak” mintegy 13%-a. A fejlődést nagy teljesítményű növény- és állatfajták, új termelési, tartósítási, feldolgozási, logisztikai és más eljárások széles köre tette lehetővé, hasznosítva komplex rendszerekként szinte minden tudományág eredményeit. Új kihívások, fokozódó verseny a növényi eredetű termékekért A legutóbbi időszakban azonban számos új jelenség tanúi vagyunk a világban, amelyek mélyrehatóan változtatják meg a mezőgazdaság és ezen belül az állati termékek előállításának feltételeit, új alkalmazkodási kényszerhelyzetet teremtve. Az 1. táblázatban állítottam össze azokat a legfőbb tényezőket, amelyek előrevetítenek egy új versenyhelyzetet a különböző ágazati szektorok között, és amelyek a növényi biomassza (élelmiszer és takarmánybázis) iránti igényre gyakorolnak erős hatásokat. 1. táblázat: A növénytermesztés előtt álló nagy kihívások 2000 – 2020 – 2030 Növekvő népesség Emelkedő életszínvonal, növekvő állati termék-fogyasztás Növekvő bioenergia igény Csökkenő tengeri halállomány Csökkenő termőföldkészlet Csökkenő öntözővíz készlet Klímaváltozás (Horn, 2005)
6 – 7,0 – 7,5 milliárd Elsősorban Kína, India Etanol, olaj Majd mindenhol Majd minden országban Szinte mindenhol ?
Széles körű felmérések igazolják, hogy akkor, ha az egy családra eső évi jövedelem 1500 US dollárnál kevesebb, az emberi táplálkozásban az állati eredetű élelmiszerek gyakorlatilag alig jutnak szerephez. Az 1500-3000 US dollár közötti tartományban kezdenek a családok olcsóbb húsféléket is fogyasztani, az efölötti családi jövedelműekben már az ún. vörös húsok fogyasztásával is mind nagyobb mértékben számolni kell (Gilbert, 2007). A húsfogyasztás szoros összefüggést mutat a GDP egy főre eső nagyságával. A 2. táblázat a világ összes lakosára vonatkozó összefüggéseket mutatja (Roppa J. nyomán, FAO adatok, 2007).
48
2. táblázat: Az egy főre eső éves GDP és az évi egy főre eső húsfogyasztás összefüggése Év 1961 1971 1981 1991 2001 2030
GDP/év/fő/US 2.676 3.610 4.376 4.992 5.611 7.600
Húsfogyasztás kg/év/fő 23,1 27,8 30,8 34,4 38,6 45,3
Az egy főre eső nemzeti jövedelem növekedése és a húsfogyasztás közötti szoros korreláció kb. 8090 kg/év/fő összes húsfogyasztási színvonalig áll fenn. A világ élelmiszer-ellátásában és az ebben várható új folyamatoknak döntő eleme az, hogy elsősorban Kína, India és a Dél-kelet ázsiai országok többségében (mintegy 3 milliárd fős lakosságával) az egy főre eső jövedelem gyorsan nő, evvel együtt jár a lakosság élelmiszerfogyasztásának gyors szerkezeti átalakulása. A döntően növényi (vegetárius jellegű) eredetű táplálékok helyett mind nagyobb arányban fogyasztanak magas biológiai értékű állati termékeket, ezeken belül is különösen gyorsan nő a húsfogyasztás. A világ több országában hasonló folyamatok zajlanak (pl. Oroszország, Mexikó és mások), azáltal azonban, hogy ezekben az összlakosság száma jóval kisebb, a világfolyamatokra is mérsékeltebb hatást fejtenek ki, de kétségkívül erősítik az előre látható fő folyamatokat. A humán táplálkozási szerkezet súlypontjainak akár csak részleges átrendeződése növényi élelmiszerekről állati eredetű élelmiszerekre azt jelenti, hogy ugrásszerűen több növényi termék kell egy-egy ember ellátásához, mert az állati eredetű termékek megtermelése 4-10-szeres mennyiségű növényi biomassza (takarmány) felhasználással jár a transzformációs veszteségek miatt az adott állati eredetű termékektől függően. 3. táblázat: Néhány kiemelt ország, illetve régió egy főre eső húsfogyasztásának és összetételének szerkezete Húsfogyasztás kg/fő/év Szarvasmarha Sertés Baromfi Kína 6 35 9 India 2 1 2 Hong Kong 16 61 39 USA 42 30 53 EU 27 16 43 20 Forrás¨USDA Foreign Agricultural Service. Office of Global Analysis, 2007. Országok, régiók
Összesen 50 5 116 125 79
A legfontosabb húsféleségek fogyasztásában hatalmasak a különbségek, India lemaradása hihetetlenül nagy. Kína és Hong Kong összehasonlítása azért különösen izgalmas, mert azáltal, hogy Hong Kong lakossága 98%-ban kínai, húsfogyasztási szokásaik jól előrejelzik Kína várható fogyasztásának trendjeit is, ha továbbra is gyors ütemben nő az egy főre eső GDP. A magas jövedelemszintű Hong Kong az egy főre eső húsfogyasztást az USA nagyon magas színvonalához közelítette, mindezt úgy, hogy azt szinte 100%-osan importból biztosítja több mint 5 milliós lakosságának. Kínában húsz éve még csupán 20 kg volt az egy főre eső évi húsfogyasztás, ma eléri a hong kong-iakra jellemző fogyasztás 43%-át, az 50 kg-ot. A húsfogyasztás növelése azonban hatalmas mennyiségű többlet takarmány-igényt jelent. Ha csupán India és Kína lakosságát vesszük figyelembe (kb. 2,4 milliárd), 1 kg év/fő húsfogyasztás növekedés eléréséhez minimálisan 10-12 millió tonna többlet-takarmány előállítása szükséges (Horn, 2007). FAO és világbanki adatokra hivatkozva – csupán Kínát és Indiát figyelembe véve – a következő másfél évtizedben mintegy megötszöröződő takarmány világkereskedelemmel, megháromszorozódó állati termék kereskedelemmel számolnak. A takarmánytöbblet előállításához
49
szükséges szántóföldi területet pedig 175 millió hektárral kellene megnövelni (Farell, 2008) a mai átlagos terméshozamok mellett. A világ állattenyésztésének azonban egy új konkurens ágazattal is számolnia kell, ez a biomasszából üzemanyagot és energiahordozókat előállítók tőkeerős szektora. Nemcsak az megdöbbentő, hogy az USA benzinfogyasztásának 10%-át etanollal történő kiváltásához a teljes kukoricatermés 52%-a szükséges, hanem az is, hogy 47 millió tonna melléktermék (DDGS) keletkezik, amit vagy sikerült állati takarmányként vagy más módon hasznosítani, ami önmagában is nagy feladat, vagy a káros környezetszennyező anyagként okoz gondot. A DDGS állati takarmányként történő hasznosítása kérődzőknél már ma is gyakorlat, sertésnél mintegy 10%-ban lehetséges, a baromfiak takarmányozásában folynak kísérletek. Az EU döntésének, illetve távlati célkitűzésének, miszerint 2010-re a felhasznált üzemanyag 5,75%-át, 2030-ra 25%-át célozza meg bioüzemanyaggal helyettesíteni, aminek teljesülése drámai hatással lesz a szántóföld hasznosítás struktúrájára Európában is (4. táblázat). 4. táblázat: Az EU által 2010-re és 2030-ra tervezett bioüzemanyag felhasználás és az előállításhoz szükséges szántóterület nagysága** Szántóterület igény 2010 2030 (EU 27) * 5,75% bioüzemanyag 25% bioüzemanyag Termőterület szükséglet 15 – 18 65 – 75 (millió ha) Az összterület %-ában 13 – 15 60 – 70 * 50% import esetében a területigény megfeleződik ** Windhorst adatai alapján (2007) A táblázatban összefoglalt adatok érzékeltetik azt a hatalmas termőföld területet, amelyet Európában leköt majd a bioenergia termelés céljára előállított növények megtermelése. Reálisan várható a 2010-es cél teljesítése, a 10% körül és feletti célok már erősen vitatottak. Nem képzelhető el, hogy a kitűzött 2030-as távlati cél teljesíthető, mert az irreális, és súlyosan veszélyeztetné Európa élelmiszer ellátását, annak biztonságát is az új világhelyzetben. Ez még akkor is igaz, ha új technológiákkal, más „energianövények” szélesebb körű termesztésével történik a bioüzemanyag előállítása. Azáltal, hogy egyes nagyrégiókban (USA, EU) politikai döntés született arra vonatkozóan, hogy az üzemanyag-felhasználás adott százalékát etanollal vagy biodízellel akarják kiváltani, helyben termelt növényekre alapozva, a takarmány alapanyagokért folyó versenyben új helyzet keletkezik. A politikai döntés egyúttal azt is jelenti, hogy az adott nagyrégiókban a nemzetközi kereskedelmet is drasztikusan korlátozzák, mintegy az adott régiót kivonják a globális árucsere forgalom hatásai alól, az energiafüggőség csökkentésének doktrínáját érvényesítve. Az előbbiekben vázolt mindössze három folyamat: az emberiség jelentős részének állati eredetű élelmiszer iránti fokozódó igénye, a növekvő állatállomány megnövekedett takarmányszükséglete és a bioenergia ipar belépése együttesen új versenyhelyzetet teremt az emberi fogyasztásra közvetlenül felhasználható, az állatok takarmányozását szolgáló és az energiatermelés igényelte növénytermesztési alapanyagokért. Csupán e három tényező alapján is állíthatjuk, hogy újra stratégiai kérdés lesz a mezőgazdaság, ahogyan ez a történelem során majdnem mindig is így volt. Romló peremfeltételek az élelmiszer-termelésben Napjainkban a fejlett és a fejlődő világban is a lakosság magas értékű állati fehérje-ellátásában nagy szerepet játszik a hal. A jelenlegi 100 millió tonnára nőtt tengeri halfogások csökkenése várható a jövőben. Már ma is leginkább rablógazdasággal jellemezhető nagyon fejlett halászati technikákkal lehet csak fenntartani a halfogások jelenlegi szintjét, a világ mintegy 4 milliós hajóflottájával súlyosan károsítva a világtengerek értékes halállományát. A tengerbiológusok többsége szerint az óceánokat napjainkban mintegy 70-80%-kal kevesebb nagytestű vándorló életmódot folytató hal lakja, mint száz éve. Többek között az atlanti óriás laposhal, a kékszárnyú tonhal, az atlanti kardhal, az északi tengeri hering, az ausztrál tőkehal állományai gyakorlatilag összeomlottak.
50
A tengeri halászat napjainkban még mintegy 200 millió embernek ad munkát. Csupán Ázsiában egymilliárd ember – táplálkozás-élettani szempontból döntő fontosságú – állati fehérje forrása a hal (Diamond, 2007). Amennyiben a tengeri halászat területén nem következik be alapvető változás, a fejlett és fejlődő világ halellátása a jelenlegi szinten lehetetlen lesz. Új alapokra kell helyezni a mesterséges tenyésztés és nevelés fenntartható megoldásait, létre kell hozni azokat a szigorúan védett tengerrészeket, ahol a halak zavartalanul szaporodhatnak (pl. Új-Zéland), és a mainál jóval szigorúbb komplex halászati rendszabályok vezetendők be. Sajnos az édesvízi halállományok helyzete sem jobb a tengerieknél sem mennyiségi, sem minőségi vonatkozásában a természetes vizekben. A növényi biomassza termelés peremfeltételei is kedvezőtlenül alakulnak. Csupán a legnagyobb hatásúakat említem ezek közül: A termőföldkészlet csökkenése a világ fejlett és fejlődő országaiban sokkal nagyobb mértékű, mint ahogy az általában köztudott. A gyorsan fejlődő ázsiai, dél-ázsiai térségben az infrastruktúra és egyéb nagyarányú fejlesztések a legértékesebb termőföld területeken létesülnek elsősorban és szükségszerűen, hiszen a lakosság zöme itt sűrűsödik. Több károsító tényező összhatásaként Kínában becslések szerint a közelmúltban 50%-kal csökkent a jó minőségűnek tartott termőföldek összterülete. A túllegeltetés Észak-Kínában a földművelésre és legeltetésre alkalmas területek 15%át már elsivatagosította. A megmaradt legelőterületek fűhozama 40%-kal csökkent az utóbbi 50 évben (Diamond, 2007). A termőföldterület mennyiségi csökkenése és minőségromlása sajnálatosan többé-kevésbé érinti a legtöbb fejlett és fejlődő országot. Nem kivétel ez alól hazánk sem. Nehéz jó lelkiismerettel tudomásul venni azt, hogy Magyarországon az elmúlt két évtizedben mintegy 500.000 ha mező- és erdőgazdaságilag hasznosítható terület veszett el, ez majdnem kétszer akkora, mint Szlovénia összes szántóföld területe. Az öntözött területek bővítése számos országban fontos lenne, növelve a termésbiztonságot, a magas hozzáadott értékű növényi kultúrák szélesebb körű termesztését (pl. vetőmagtermelés, kertészet). Olyan országokban lehetséges ennek megvalósítása, például mint Magyarország is, ahol az édesvíz készlet döntő része átfolyik az országon anélkül, hogy érdemi módon hasznosítanánk azt. Helyette inkább csak kárenyhítésre áldozzuk a sok pénzt és az energiát szinte évente (árvizek, aszály). Ugyanakkor a világ számos régiójában, ahol intenzív öntözéses gazdálkodás a jellemző, súlyos és fokozódó gondokkal szembesülnek. Így például Kínában is, ahol a mezőgazdaságilag hasznosított terület 50%-át öntözik, ami viszonylag nagyon magas arány világviszonylatban is, de nem hagyható figyelmen kívül az, hogy ott csupán az ország alig 10%-a alkalmas érdemi mezőgazdasági hasznosításra. Kínában édesvízből a világátlag negyedrésze jut egy főre, és az is rendkívül egyenetlen eloszlásban, délen ötször annyi, mint északon. A városok és a növénytermesztési kultúrák vízigényét kétharmad részt kutakból elégítik ki, a föld alatti vízkészletek gyorsan kimerülnek, a tengerparti részeken sós víz szivárog az édesvíz helyére (Diamond, 2007). A helyzet jelenleg oly súlyos, hogy pl. Pekingben a talajvízszint 1950 óta 50 m-t süllyedt. Indiában is jelentős környezeti károsodásokat okozott az öntözés (Somlyódy, 2008). A fejlett mezőgazdasággal jellemezhető országok közül többen a talajvíz széles körű felhasználása öntözésre ma már súlyos mértékű talajvízszint csökkenést okoz. Így az USA számos szövetségi államában, de Ausztrália egyes régiói sem kivételek. Egyes állati termékek előállításának hatékonysága a vízhasznosítás szemszögéből A sokat emlegetett klímaváltozás – amely mindig is jellemezte a Föld egész történetét – jelen szakaszában minden valószínűség szerint régiónkban a felmelegedés irányába mutat. A következőkben kísérletet teszek arra, hogy érzékeltessem a vízhasznosítás hatékonyságában mutatkozó mélyreható különbségeket egységnyi állati termékre vetítve az állatok termelési színvonalától függően. A következőkben tárgyalandó példa csupán egy olyan ágazatot ölel fel, amely ágazat termékei széles fogyasztói igényeket nagy mennyiségben elégítenek ki, és a táplálkozástudomány mai álláspontja szerint alapvető komponensei egy egészséges és kívánatos étrendnek, és amelyek a mértékadó előrejelzések szerint tovább növelik részarányukat a fogyasztói piacon (OECD, USDA). Ez a pecsenyecsirke előállítás.
51
Az 5. táblázatban a pecsenyecsirkére jellemző paramétereket mutatom be 1978-as, 1998-as és a 2008-as típusra vonatkozóan. Megdöbbentő, hogy napjainkban mintegy 1/3 annyi takarmány szükséges 1 kg mellfilé (a mellfilé a főtermék a fejlett országokban) előállításához, mint 30 évvel ezelőtt, amikor már – a különböző hagyományos tyúkfajtákhoz képest – nagyon nagy teljesítményű brojlerekkel rendelkeztünk. 5. táblázat: A brojlerek (pecsenyecsirkék) teljesítményváltozása 1978-2008 között Év 1978 1998 2008
Élőtömeg 42 napra (kg) 1,0 2,4 3,0
Tak.ért. tak.kg/élőtömeg kg 2,5 1,7 1,4
2 kg-os élőtömegnél Vágási életkor Mellhús (g) Tak. kg/ (nap) mellhús kg 63 250 20 37 320 11 32 400 7
Az 5. táblázat adatai alapján a 6. táblázat mutatja a különböző pecsenyecsirke típusok 1 kg mellhús előállítására felhasznált víz mennyiségét, a fajlagos vízhasznosításban mutatkozó hatalmas különbségeket. Figyelemmel a pecsenyecsirke termékek nagy mennyiségére, a lakosság tömeges igényére (pl. USA 50 kg feletti egy főre eső fogyasztása), aligha kétséges, hogy egy áttérés egy jóval extenzívebb, kisebb termelőképességű típusra mekkora többlet halmozott vízigényt támasztana azonos termékvolument feltételezve. Az adatok különösen elgondolkodtatóak, hogyha azokat egy felmelegedő, csapadékszegényebb peremfeltétel rendszerbe helyezve értékeljük. 6. táblázat: Egy kilogramm brojler mellhús előállításának vízigénye és a keletkező trágya mennyisége a teljesítmény-változástól függően 1 kg mellhús előállításának vízigénye (l) Brojler típusa Ivóvízigény 1978-as 1998-as 2008-as (Horn P., 2008)
40 22 14
Tak. előállítás igénye 20.000 11.000 7.000
A termelt trágya mennyisége kg 22 12 8
2:1-es ivóvíz:takarmány arány, 5 t/ha (kalászos gabona, kukorica) termés, 500 mm/ha évi csapadékmennyiség, 18oC istállóhőmérséklet a véghizlalás alatt. A kiragadott – és leegyszerűsített – modellszámítások talán rávilágítanak egy méltánytalanul elhanyagolt területre, a fajlagos vízfelhasználás számbavételére egységnyi állati termék előállítására vonatkoztatva. A „vízértékesítés” mint értékmérő, a klímaváltozás aspektusából legalább olyan fontos lesz, mint a takarmányértékesítés, habár a kettő nagyon szorosan korrelál abrakfogyasztó állatoknál. A jó takarmány és vízhasznosító típusok egységnyi termékre kevesebb trágyát is termelnek. Nagyon valószínű, hogy azokban az állattenyésztési ágazatokban, amelyek termékeit jó minőségben és egyúttal nagy mennyiségben igényli a lakosság, nem fogjuk tudni nélkülözni a nagy genetikai termelési potenciállal rendelkező állattípusokat a klímaváltozáshoz történő racionális alkalmazkodási folyamatokban. Összefoglaló következtetések Az állati termékek iránti mennyiségi és minőségi igény minden korábbi történelmi időszakot messze meghaladó módon fog nőni a következő évtizedekben, és ennek hátterében elsődlegesen Kína, India és a gyorsan fejlődő további, mintegy 400-500 milliós lélekszámú kelet- és dél-kelet ázsiai, óceániai térség játszik majd meghatározó szerepet, az összességében majd 3 milliárdnyi potenciális fogyasztójával. A keresleti oldal jól prognosztizálható az állati eredetű élelmiszerigényt
52
illetően, amelyet az említett nagytérségre jellemző gyors gazdasági növekedés és jelentősen emelkedő reáljövedelem-szint generál elsődlegesen, és csak másodlagos tényező a népesség növekedési rátája és abszolút mértéke. Az állati termék előállítás alapját képező növénytermesztés és növényi biomassza előállítás mellé nagyon erős konkurensként jelenik meg az energia alapanyag-termelés, és volumenét illetően kisebb, új igénnyel a csomagoló alapanyagipar. Tovább nehezíti majd a helyzetet az is, hogy a világ népességének jelentős és értékes állati eredetű fehérjeforrását képező tengeri halak mennyisége a folyamatos túlhalászás miatt drámai mértékben csökken, minőségi összetétele romlik. Ugyanakkor a világ termőföld-készlete csökken mind a fejlett, mind a fejlődő országokban. Tetézi a gondokat, hogy a sokszor okszerűtlen és a világ sok részén kényszerű öntözés drámai módon csökkenti a talajvíz készleteket. A klímaváltozás jellegét és mértékét illetően az előrejelzések összességében inkább negatív hatásokat valószínűsítenek a növénytermesztés hozamait, illetve a termelésbiztonságot illetően. Amikor tehát a növényi biomassza termelés produktumai iránt sokirányú és nagy volumenű új alapanyag-igény jelenik meg, új versenyhelyzet alakul ki legalább három fő felhasználói kört illetően: közvetlen emberi táplálékforrás, állati takarmánybázis, energiaipari szektor. A verseny éles lesz, a globális és nagy regionális szabad piaci viszonyokat állami és kisebb regionális politikai döntések erősen torzítják majd. A különböző ipari melléktermékek állati takarmányként történő felhasználása – és alternatív takarmányforrásoké is nagy jelentőségű alkalmazkodási kényszerpálya lesz. A jövő állati termék előállítási stratégiáit alapvetően két főirány fogja meghatározni: a lakosság számára nagy mennyiségben igényelt állati eredetű élelmiszereket, ún. jó minőségű tömegtermékeket (pl. tej, sertéshús, baromfihús, tojás) döntően nagy termelőképességű fajtákkal, alapvetően intenzív komplex termelési-technológiai feltételek mellett állítják majd elő, ahol egységnyi termékre vetítve minimalizálható a takarmány-felhasználás és vízfelhasználás, ezáltal a vizelet- és trágyatermelés is. Ez a követelményrendszer minden, döntően abraktakarmányokra vagy intenzív magas biológiai értékű termesztett tömegtakarmányokra alapozott állattenyésztési ágazatra vonatkozik. A szántóföldi művelésre nem vagy kevéssé alkalmas területek hasznosítása extenzívebb körülmények között tág teret ad különböző állattenyésztési ágazatoknak, ha a ráfordítások racionális keretek között tarthatók. Itt az alkalmazott fajták széles választéka jöhet szóba, ahol a speciális minőségnek, az adott viszonyokhoz való jó alkalmazkodóképességnek van vagy lesz döntő szerepe. A fejlett országokban, illetve a magas jövedelemmel rendelkező népesség körében a világon mindenhol megjelenik és fokozódik az igény – a gyorsan fejlődő országokban is – a tömegtermékektől eltérő minőségű állati termékek iránt. Ezek a piaci szegmensek különleges vásárlóerővel rendelkeznek, nem árérzékenyek. Az állattenyésztők innovativitása utóbbi területen bőven találhat kibontakozási lehetőséget. Döntő azonban a különleges márkázott termékek előállítása során is az, hogy adott terméknek állandó minőség mellett kellő mennyiségben és folyamatosan szükséges a piacon jelen lennie. A nyomonkövethetőség és élelmiszerbiztonság minden állattenyésztési rendszerben alapvető kritérium marad, függetlenül azok nagyobb vagy kisebb felvevőpiacot megcélzó stratégiájától. Az új kihívások tükrében az EU-nak is jelentősen át kell alakítani agrárpolitikáját. A termelési korlátozások kompenzációjaként alkalmazott jövedelemtámogatási politika helyett csak a legújabb kutatási eredmények gyors és általános alkalmazását segítő minőségi termelés- és támogatáspolitika lehet a versenyszféra iránytűje. Az élelmiszerbiztonsági rendszerek is akkor működhetnek megbízhatóan és jól, ha az EU meghatározó mértékben támaszkodhat saját termelési háttereire, és nem kerül kényszerhelyzetbe sokszor váratlan, nagy volumenű import tranzakciók szükségessége miatt. A mezőgazdaságban tovább fokozódik a szakmai felkészültség, a professzionalizmus szerepe, a versenyképesség egyik legdöntőbb pillére. A belátható jövőben minden előjel szerint a mezőgazdasági termékek piacán a közelmúlt ún. kínálati piaca át fog alakulni keresleti piaccá. A növényi és állati eredetű élelmiszerek drágulni fognak. Az élelmiszer – mint ahogy a történelemben majd minden korban, így a jövőben is – újra stratégiai cikk lesz. Megjegyzés: A hivatkozott irodalom a szerzőnél az érdeklődők számára rendelkezésre áll.
53
„TEKINTSD A MÚLTAT – MEGLÁTOD A JÖVŐT” (AZ ELŐRELÁTÁS STATISZTIKAI MÓDSZERTANI ALAPJAI) Besenyei Lajos a közgazdaság-tudomány kandidátusa egyetemi tanár, rektor emeritus Miskolci Egyetem [email protected] Általános kérdések • Tekintsd a múltat – meglátod a jövőt. (kínai közmondás) • Sohasem tudjuk, mit hoz a múlt. (magyar közmondás) • A jövőbe vezető út a múlt köveivel van kirakva. (magyar közmondás) • Ne veszítsünk el semmit a múltból. Csakis a múlttal alkothatunk jövőt. (A. France) • A jövő csupa múltból áll. (A. France) • A múlt a jövendőnek titka. (Kossuth Lajos) • Beszéld el nekem a múltat, s megismerem a jövőt. (Konfúciusz) • Dolgokat csak azután jósolhatunk meg, miután megtörténtek. (Ionescu) • A múlt a jövő éléskamrája. (saját) Hosszan sorolhatnánk azokat a népi megfigyeléseket, közmondásokat, bölcsességeket melyek a múlt-jelen-jövő időfolyamának egymáshoz való kapcsolódását érzékeltetik, jellemzik. Közös vonásuk, hogy az, hogy a jövő előreláthatóságához a múlt megismerésének igényét fogalmazzák meg, empirikus és elméleti megközelítésből ugyanazon konklúzióhoz jutnak: aki nem ismeri meg (vagy nem törekszik) a múlt és jelen tényeinek megismerésére, elemzésére és értékelésére annak a jövő idegen, meglepetésekkel teli váratlan eseménysorozatot jelent. A múltjával nem foglalkozó ember a jövőben bekövetkező negatív eseményeket drámaként, sorscsapásként éli meg ugyanakkor a pozitív, kedvező események igazi eredményeit és adottságait sem tudja kihasználni – lévén felkészületlen állapotban. (egy váratlan súlyos betegség szinte cselekvőképtelenné teszi az embert ha azonban időben felismeri azt, szembe mer nézni a kellemetlen folyamatokkal, teszi mindazon dolgokat, amit a felgyógyulás érdekében tenni kell. Ennek ellentettjeként - egy kedvező piaci helyzet igazi hasznát sem tudja megszerezni ha nem készült fel időben arra.) Az idő hatalmas folyam, valahonnan jön, valahová megy, viszi magával a társadalmi, gazdasági és természeti hordalékait, magával sodorja az egyént. Sikerünk, eredményeink attól függenek, hogy képesek vagyunk-e az idősodrás irányába állítani életünk csónakjait, képesek vagyunk-e kihasználni az időfolyam erejét és hatalmát. Aki szembe akar evezni ezzel az őserővel, bukásra ítélt, egy darabig erőlködhet, utána azonban könyörtelenül elsodorják a hullámok. A végtelen időfolyam változatos terepviszonyok között hömpölyög, a csendes sík tájat lankák, emelkedések, meredélyek gyakran hegyek váltják fel, a csendes, kiszámítható hömpölygést zuhatagok, kanyarok, néha hatalmas vízesések tarkítják. Az időfolyam csónakosai – mi, emberek – ettől függően lehetünk nyugodtak vagy nyugtalanok, láthatunk közelebbi vagy távolabbi messzeségbe, ettől függően rendelkezhetünk az előrelátás valamilyen fokú képességével.
54
A jó hajós természetes módon arra törekszik, hogy megismerje a folyam természetét, a víz színéből, hullámaiból, apró rezdüléseiből, halak, madarak viselkedéséből következtetni tudjon a még be nem látható folyamszakasz hajózási és időjárási viszonyaira. Az ilyen hajós számára az esetleges viharok, zuhatagok, vízesések nem váratlan meglepetésként jelennek meg, a korai jelek alapján felkészülten várja azokat. Előfordulhat természetesen egyedi esetként minden előzmény nélküli vihar, zátony vagy zuhatag – ezzel azonban az okosan gondolkodó hajós ritkán találkozik. Akár empirikus, akár elméleti megközelítésből vizsgáljuk a jövő megismerhetőségének kérdését, eljutunk egy alapproblémához: a múlt (és jelen) milyen mértékben, milyen fokon tartalmazza a jövőbe vezető út építőköveit, milyen minőségű „jövőút” építhető a múlt kőbányáiból. (egysávos harmadrendű utacska vagy többsávos autópálya.) A válasz értelemszerűen differenciált, helytől, időtől és problémától függ. Az azonban egyértelmű, hogy a múlt eseményeinek és folyamatainak tudományos igényű megismerése és elemzése nélkül legfeljebb csak határi földutakon, kis mezsgyéken botorkálhatunk. Ehhez a tudományos igényű elemzéshez alapvető, meghatározó szerepet játszik a statisztika tudománya és módszertana, amely arra hivatott, hogy a múlt folyamatainak, eseményeinek mennyiségi vonatkozásait megragadva egzakt, kvantitatív elemzést adjon azokról, kimutassa és feltárja a jellemző tendenciákat, összefüggéseket, ok-okozati kapcsolatokat. Joggal mondhatjuk ebben a megközelítésben, hogy a jövőkutatás módszertani „nehéztüzérségét” a statisztika jelenti. Választ kell azonban adni mindenekelőtt arra a kérdésre, hogy a múlt-jelen-jövő viszonylatokban milyen típusú kapcsolatok léteznek, hogyan tudunk ezekről ex-ante információkat szerezni. Tekintsük át elsőként a fenti kapcsolati módokat. A múlt – jelen – jövő kapcsolódási módja:
múlt
jelen
jövő
Υt + z = f (αy t ; xt + z ; u )
α : A jelen-jövőkapcsolódási fokát kifejező együttható
0 ≤α ≤1
yt: A vizsgált folyamat értéke adott időpontban t: A jelen időpontja x: Új tényező, amely a jelenben még nem érzékelhető u: Véletlen tényező Folytatódó folyamat:
múlt azaz:
x≈0
így:
y t + z = f (αy t ; u )
jelen
jövő
55
Kiindulási folyamat:
???
?
?
múlt
jelen
azaz:
α =0
így:
yt + z = f ( xt + z ; u )
jövő
Más megközelítésben, de ugyanazon problémára irányul a jelen-jövő közötti egyensúlyi helyzet vizsgálata is. (Úgy is mondhatjuk, hogy teljesebbé teszi az előző pontban vázolt értelmezést.) A jelen-jövő közötti egyensúlyi helyzet:
Y E D A
B
C
F
t
Az alábbi értelmezések adhatók: Megfigyelési időszak A–B B–D C–E
Előrejelzési időszak B–C D–E E–F
Egyensúlyi helyzetek Egyensúly Részleges konfliktus Teljes konfliktus
A fentiek módszertani következménye a) A statisztika klasszikus módszerei (idősoranalízis, sztochasztikus kapcsolatvizsgálat) eredményesen használhatók a folytatódó folyamatok, az egyensúlyi helyzet esetében. b) Speciális, előrejelzési célokra továbbfejlesztett statisztikai módszerek alkalmazhatóak a részleges konfliktus esetén, a két szélsőséges folyamattípus közötti helyzetekben. c) (alapelv: a múltbeli megfigyelések eltérő súlyozást kapnak – legnagyobbat a legújabbak.) d) A hagyományos statisztikai módszertan nem alkalmazható a kiinduló folyamatok, a teljes konfliktus esetében. (intuitív módszerek, játékelmélet, káoszelmélet stb.) A fentiek alapján megállapítható, hogy a kvantitatív módszerek minden olyan esetben eredményesen alkalmazhatók előrejelzési célokra amikor a jövő csírái számszerű formában jelen vannak, részben vagy egészben megismerhetőek. A gazdasági és társadalmi folyamatok nagy része ebbe a kategóriába sorolható, a teljesen előzmény nélküli események egyedi jellegűnek tekinthetők. Megjegyzendő, hogy számos, alapvetően kvalitatív jellegű folyamat kvantitatív vizsgálatának is egyre szélesebb körben kiterjesztett módszerei vannak, általános jelleggel megállapítható, hogy egyre inkább teret nyernek a minősítéses jellemzők statisztikai módszerekkel történő vizsgálatai. Az előrejelzési módszerek egyre gazdagodnak, rendszerezésük, áttekintésük egyre nehezebb feladatot jelent. Az alábbiakban megadott módszertani áttekintés fő vonalaiban átfogja az alkalmazható módszerek egészét, részletes kibontásuk és tagolásuk már túlmegy e rövid tanulmány keretein.
56
A fentiek alapján az alábbi módszertani áttekintés adható: Szubjektív módszerek
Objektív módszerek
Nincs megismételhető egzakt kvantitatív formula. A output forrása a szakértői agy.
Jól definiált módszerek, bárhol és bármikor megismételhető kvantitatív eljárások. Az output forrása a computer.
Kollektív szakértői véleményezés
Naív, mechanikus
Súlyozott módszerek
Szóbeli (brainstorming) • klasszikus • anonym • didaktikus • destruktív-konstruktív • Philipps 66 • kreatív • szinektika Írásbeli • • •
Idősorok extrapolációja
Harmonikus átlagolás
Regressziós paraméterek extrapolációja
Exponenciális kiegyenlítés
Delphi SEER Cross-impact
Felhasznált irodalom: Armstrong.Scott J (ed.) (2001): Principle of Forecasting. Kluwer Academic Publishers, Booston/Dordrecht/London Makridakis, Whellwright,McGee (1983): Forecasting, Methods and Apllications. John Wiley and Sons, New York. p. 926 Besenyei, L. (2002): Some Methodological Questions of the Preparation of Forecast. Club of Economics in Miskolc, Volume 1. p.3-9.
57
A TECHNOLÓGIÁK HATÁSA TANULÁSI KÖRNYEZETÜNK VÁLTOZÁSÁRA Benedek András MTA doktora egyetemi tanár, intézetigazgató Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem GTK APPI [email protected] Az információs technológiák jelentős hatással vannak tanulási környezetünkre. Az intézményes oktatás-képzés technológiai fejlődése által, az interaktív technológiák és a mobil kommunikációs eszközök mindennapi használatával, dinamikusan növekszik az egyén tanulási potenciálja is. A számítógépek és mobil telefonok konvergenciáját megtestesítő új hibrid eszközök kitágítják számunkra a „teret”, racionalizálják időgazdálkodásunkat, új szociális hálózatokat generálnak. A mobil kommunikációs eszközök által sajátosan személyivé tehető média társadalmi gyakorlatot is formál, jövőbeli hatása az informális és nonformális tanulásra, s ez által a mindennapi tudásunkra jelentős. E folyamat mélyebb elemzése rámutat arra, hogy az enciklopédikus tudásközvetítés mellett, illetve attól akár függetlenül is, egyre többeknek alternatív tanulási kereteket kínálnak az új technológiák. Feltételezhetően a következő években a tanulás és az osztályterem funkcionálisan és térben egyre inkább távolodik egymástól. A leendő közösségi interaktív felületek és a multimédia általános használata a zárt fizikai terek helyett nyitottabb közösségi terek felé terelik a tanulási tevékenységeket, melyhez a mobil kommunikációs eszközök új, egyénre szabott pedagógiai eljárásokat támogathatnak. Ennek megfelelően a tanulás-tanítás szűken és tágabban vett folyamatai jelentősen átalakulnak, s új paradigmák is formálódnak. A formális oktatás kereteiből kilépve, egy tágabb kontextusban és életkori populációban az új technológiák kiszélesítik a tanulási lehetőségeket és megváltoztatják a tanulási módszereket. Az info-kommunikációs változások gyorsulását plasztikusan szemlélteti a mobiltelefonok megjelenése és tömeges elterjedése. Találó hasonlattal Paul Levinson ezt az új, kisméretű eszközt az ember relatíve kistömegű agyával állította párhuzamba, nem az intelligencia, hanem a kommunikációs lehetőségekre utalva.16 S ez a mobil kommunikációs eszköz csupán a 90-es évek elején kezdett, bár szédítő ütemben elterjedni.17 A történelemben nem ismerünk még olyan jelentős technikai eszközt, amely ilyen rövid idő alatt általánosan tömeges használatba került volna.18 Jövőnket alakító lényeges pedagógiai fordulópont az ember kommunikációs lehetőségeiben a térbeni függetlenség létrejötte. E megállapítás a mobil kommunikáció hihetetlen fejlődésével függ össze, s a jövőben hatása jelentős változásokat okozhat az oktatásban. Érzékelhető, hogy az ezredfordulót követően forradalom zajlott le a tartalomszolgáltatásban és nagy változások érzékelhetőek a kiszolgáló technológiák területén. A felhasználók tartalomszolgáltatókká válnak, az internetezők a saját tartalmaik feltöltésével egyre fontosabb szereplővé válnak. Az internet társadalmiasodása és a Web 2.0 mozgalom napjaink legnagyobb hatású változásai között szerepelnek. Több mint 100 millió új szélessávú kapcsolat született 2008-ban, ezzel az év végére az 16
Paul Levinson: Cellphone: The Story of the World’s Most Mobile Medium and How It Has Transformed Everything! New York, Palgrave Macmillan, 2004. 17 Az amerikai Star Trek TV-sorozatban 1966-ban tűnt fel, mint egy fantasztikus kommunikációs eszköz a hordozható, vezeték nélküli telefon. Az AT and T és a Motorola közel két évtizeden át mintegy 100 millió USD ráfordítással valósították meg az első – akkor még nehéz, s meglehetősen drága (400 USD) – mobil telefon készüléket. Az USA-ban 1985 és 2002 között, minden azt megelőző (ideértve az internetet is) technikai eszköz-elterjedési sebességet felülmúlt az előfizetői létszámnövekedés – 350 ezerről 150 millióra, ami 17 év alatt 440-szeres növekedés. (ld. Levinson im. 32.p.) 18 A kerék, a csavar, a gőzgép, de még az autó, sőt a televízió vagy akár az internet általános elterjedése is még generációk idejével mérhető. E folyamatoktól eltérő módon a mobil telefonok alig több mint egy évtized alatt meghódították a világot. Az új digitális mobil eszközök nem csupán minden eddigi kommunikációs funkciót integrálnak, de szabály- és normarendszerében nem kötődnek szorosan olyan nagy társadalmi intézményekhez, mint a lakóhely-iskola-munkahely. A 3G-s mobiltelefonok képesek elvben -és egyre inkább a gyakorlatban - szabadon használhatók térben és időben, ugyanakkor önmagában hordozzák az eddig tömegesen elterjedt kommunikációs eszközök mediális funkcióit.
58
internethasználók száma (szélessávú és egyéb hozzáférési módok összesen) szerte a világon meghaladta az 1,2 milliárdot.19 Az internet használata az idősebb korosztályok körében is egyre népszerűbb elfoglaltsággá vált. Erre a tendenciára azért kell egyre jobban odafigyelni, mert bár az elmúlt negyed században az informatikai műveltséget megszerzők között elsősorban a fiatal korosztályok képviselői voltak, azonban 2010-2020 között ezek a kohorszok átlépik az öregkor küszöbét, életvitelükre ugyanakkor az oktatás-munka-otthon világában kialakult infokommunikációs viselkedésformák jelentős hatással lesznek. Ha az előrejelzés szándékával az új technológiák várható hatásait kívánjuk számba venni, akkor a pedagógiai szempontú elemzések lényeges kiindulási pontja a tudáshoz való hozzáférés problematikája. E téren az info-kommunikációs eszközök esetében éppen az ezredfordulót követően alapvető változások következtek be, s ezek feltételezhetően a közösségi funkciók erősítésével tartós tendenciaként érvényesülnek a következő időszakban is. Az új tanulási és tanítási módok elterjedési lehetőségeinek szempontjából ezért is kitüntetett jelentőséggel bír a hátrányos helyzetűek számára az internetelérés biztosítása, illetve azon vidéki térségek behálózása, ahol technikai vagy gazdasági akadály más jellegű infrastruktúrát nem, vagy csak korlátozott mértékben tesz lehetővé. A hazai jövőképünk kialakítása szempontjából is érdemes utalni arra, hogy a sávszélesség gyors terjedése jóvoltából a progresszió élvonalában vannak az önkormányzati, kormányzati internet közműprojektek, amik során egész világvárosok, régiók ruháznak be az internet közműrendszerszerű kiépítésébe. Érzékelhető, hogy online közösségek megerősödésének újabb hulláma közeleg, egyfajta virtuális reneszánsza a közösségek formálódásának. Figyelemre méltó tendenciákat mutat a játékpiac, ahol az új technikai eszközöknek és a stabil, nagy sávszélességű internet elérésnek köszönhetően még inkább megerősödnek a közösségi játékformák. Ma már egyre több diák rendelkezik laptoppal, és mindenki mobil telefonnal. Szemben a PC és internet penetráció során tapasztalható társadalmi esélykülönbségek által fékezett folyamatokkal, a mobil telefon „demokratikusabban” elterjedt a fiatalok körében. Pedagógiai szempontból különösen az a figyelemre méltó, hogy azok körében is jelentős mértében elterjedt, akiket a társadalmi kirekesztés veszélye fenyeget, akiknek nem sikerült beilleszkedni az oktatási rendszerbe, és akik most sem vesznek részt a tradicionális oktatásban vagy képzésben, esetleg munkanélküliek, a képességeiknek nem megfelelő munkakörben dolgoznak, vagy hajléktalanok. Feltételezhetően a közeljövőben a PDA (Personal Digital Assistant) használata is egyre tömegesebbé válik, ami még nagyobb rugalmasságot és lehetőséget jelent majd, mivel ez az eszköz nagy mennyiségű tartalmat képes tárolni. A PDA használható múzeumban, galériában, levéltárban, könyvtárban, külső terepen vagy kulturális örökségi helyszínen, összekapcsolható az oktatók, vagy a kulturális intézmény által készített tanulási modullal. Segítségével online szemináriumokat vagy konzultációkat tarthatnak valamennyi diák és a tanár összekapcsolásával. Történelmünkben viszonylag rövid időn belül, s gyorsan jutottunk el a tanítás-tanulásban az embergép interaktív kommunikáció megjelenésétől az ember kommunikációs lehetőségeiben a térbeni függetlenség létrejöttéig. E két jelentős, pedagógiai szempontból újabb és újabb kihívásokat megfogalmazó fordulópont képletesen olyan küszöböket is szimbolizál, amelyek közül az egyiket átléptük és a másik előtt toporogva nézünk szemben az oktatás világának minden eddiginél összetettebb átalakulásával. Nem véletlen, hogy a fejlett országok az ezredforduló időszakára jutottak arra a felismerésre, hogy az egyént az egész életen át tartó tanulás középpontjába állító tudástranszfert, annak hatékonyságát a pedagógiai keretrendszerek jelentősen képesek meghatározni.20 A következő évtizedek stratégiai gondolkodását az jellemzi, hogy a korszerű 19
Az egymással kapcsolatot tartók „közössége” folyamatosan nő, s az elkövetkező évtizedben ténylegesen átszövi a fejlett országok, s e tendencia Magyarországon már most is érzékelhető, társadalmát. Az újabb és újabb technikai lehetőségek jóvoltából a különböző célokra – így többek között tanulásra, tudásmegosztásra létrejött mikro és makroközösségek tagjai számára a térben eddig technikai vagy éppen pénzügyi korlátok miatti esetleges kapcsolattartást mindennapivá válik. 20 A felnőttkori tanulás új formáinak alakulására a már az ezredfordulót megelőzően hatással volt az egész életen át tartó tanulás – lifelong-learning – stratégiája. Az OECD, UNESCO szakmai elemzéseit követően az Európai Unió közösségi politika szintjére emelte e kérdéskört a Lisszaboni Memorandum elfogadásával, s megjelent az egész életen át tartó tanulás keretrendszerének nemzeti szinten történő kialakításának feladata. E kérdéskör átfogó koncepcionális kereteit az OECD - Lifelong Larning for All: Policy Directions. In.
59
tanulási lehetőségek és a tanulás élethosszig tartó megközelítése a hangsúlyt az egyéni képességek, valamint a személy tanulási képességének fejlesztésére helyezik. A tanulás jövőjét mérlegelve a mobiltanulás kialakulása jól szemlélteti a technológiai fejlődés és a társadalmi gyakorlat átalakulásának lassú változásokból egyre gyorsuló átalakulásba történő átmenetét. Ma már történeti előzménynek tekinthető az elektronikus tanulás alapjainak létrejötte, a számítógépes, interaktív tanulási tevékenység. Az e-learning az internet együttes alkalmazásával, mint hatékony tanulási eljárás, lényegesen több mint kísérleti oktatási módszer. Az informatikai támogatás oktatási előnye a rugalmasság, az elérhetőség, a kényelem, a saját időbeosztás szerinti foglalkozás a tananyaggal. Tény, hogy az e-learning fejlődését és elterjedését az egyre fejlettebb – szélessávú adatátvitelt lehetővé tévő - technológiák tették lehetővé. Az új info-kommunikációs technológiák egyre több lehetőséget nyújtanak a megnövelt kezelői felületek használatára, személyre szabva egyfajta digitális táblát, amelyen önmagunk és mások számára is navigálunk az új gondolkodás- és látásmódnak megfelelően. Napjainkban, a képi kommunikáció technológiáinak fejlődésével az ikonikus nyelv sajátos jelentéshordozóvá vált. A parányi készülékek nem csupán arra alkalmasak, hogy kis képernyőn komplex tartalmat közöljenek, hanem a kapcsolatok (linkek) sokaságát felkínálva bonyolult fogalmi struktúrák, feladatok megoldásában is képesek segítséget nyújtani. Az oktatás számára az ilyen oktatási programok, „nyelvek” kidolgozását a közeljövő megkerülhetetlen pedagógiai feladatának kell tekintenünk. Az oktatáshoz való hozzáférés új dimenziói mellett pedagógiai szempontból újszerűség az, hogy egy olyan tudásháló formálódik, melyben való „mozgás” és eligazodás jelentős mértékben függ az egyén „mozgásigényétől”. A horizontális struktúrák ösztönző hatása, segítőképessége – lévén, hogy alapvetően nyitott működési rendszerek - az eddig megszokottaknál lényegesen nagyobb.21 Ez a közeg valóban szerves tanulási környezetnek tekinthető, melynek lényegi tulajdonsága a virtualitás22, amely egyre inkább képes rendszerezni és közvetíteni bonyolult és a valóságban akár veszélyes "tanulási tárgyakat". Így az egyén számára már a mindennapi használat szintjén igénybe vehető szolgáltatások arra hívják fel a figyelmet, hogy tanár és tanuló számára egyaránt tágul az a „tér”, melyben a tanítás-tanulás mozzanatai: érdeklődés felkeltése, ismeretek átadása-megszerzése, szemléltetés-tapasztalás-kísérlet-kutatás-gyakorlat, következtetés, rendszerezés valamiféle didaktikai rendszerben elhelyezhetők, s kötött algoritmusok szerint szervezhetők. A változás érthetően hatással van a pedagógusra is, hiszen térben – különösen, ha iskolai oktatásról van szó – kell, hogy megtalálja és kialakítsa a különböző eszközök (hagyományosan a tanterv- tananyagtankönyv, de életszerűen az „új környezetben” megszerezhető tudás lehetőségét) használatának harmóniáját. A jövőben a nonformális tanulási tanulási formák egyre jelentősebb szerepet kapnak az intézményes oktatással szemben. Izgalmas alapkérdés az oktatáselmélet és –fejlesztés kérdéseivel foglalkozók számára ez az új típusú tanulás és az ehhez, immár közvetve is kapcsolódó kompetenciák fejlesztése. A következő évtizedben feltételezhető, hogy a tradicionális pedagógusi dominancia – amely az osztálytermi tanulásra alapvetően jellemző – mában érzékelhető gyengülése együtt jár a magas intenzitású társas kommunikációval. Ennek eszközrendszerét, technológiai alapját a mobil kommunikációs technika potenciálisan már megteremtette. Ez a pedagógiai paradigmaváltás különösen a konvenciók szintjén rögzült szakmai módszertan megújulását sürgeti. A lehetséges oktatási modellek, s ezeken belül az m-learning megoldások két pólus között helyezkedhetnek el, attól függően, hogy milyen jelentőséget tulajdonítunk az individualizáció, illetve társadalmasítás dominanciájának. Az egyik, a hagyományos tantermi és tantervi keretek között kísérli meg az új technika alkalmazási lehetőségeit megteremteni, s ezzel a pedagógiai Education Policy Analysis. Education and Skills. OECD, 2001. 9-42.p. és Lifelong Learning for All: Taking Stock. In. Education Policy Analysis. Education and Skills. OECD, 2001. 43-72.p. - dokumentumaiban a szakmai nyilvánosság megismerhette. 21 Egyre több múzeum, könyvtár és levéltár digitalizálja gyűjteményét, ezek az intézmények a "digitális tárgyak" vagy tartós digitális források tárházaivá válnak, így jelentős kulturális tartalmat, üzeneteket hordozó "tanulási tárgyak" válnak tanulási célokká. 22 Nyíri Kristóf, Vitruális pedagógia, Új Pedagógiai Szemle, 2001/07-08. http://www.oki.hu/oldal.php?tipus=cikk&kod=2001-07-it-Nyiri-Virtualis
60
innováció kereteit csak részlegesen feszíti. Bár általában a résztvevő tanulók pozitíven élik meg ezeket a kísérleteket (GPS alkalmazása tanulmányi kirándulásokon helymeghatározásra, fényképek dokumentáló jellegű gyűjtése), azonban jelentős minőségi átalakulás, s a társas kapcsolatok horizontjának bővülése nem jellemzi ezt az aktivitást. A másik, s jelenleg progresszívnek ítélhető megoldás a mobil kommunikációs eszközök jóvoltából a felhasználók (tanulók) számára egyre inkább személyre szólóvá teszi a tanulást, s az a „teret”, melyben ez a tevékenység végbemegy. A mobilkommunikációs rendszerek fejlődésének egyik fő iránya az, hogy a résztvevők a csoportszervező (netmeeting) szoftverrendszerek segítségével jelentős szociális kohézióval jellemezhető informális csoportokat hoznak létre az érdeklődés és érdekazonosság alapján. Ez pedagógiai szempontból új versenyt, új kihívásokat jelent a tradicionális iskolarendszer számára. Feltételezhetjük, hogy ezekkel az új technikai eszközökkel még inkább igény lesz a szabadabb nevelési formákra, a nyitott kultúrákra, s a szociológiai viszonyoknak megfelelő tanítás-tanulás kereteinek kialakítására. Módszertani szempontból az az újszerű elem, hogy a szélessávú adatátvitel fizikai jelenlét nélkül képes a szemléltető eszközöket – írásvetítő, video projektor – virtualizálni, vagy éppen az oktatás szervezője által élővé, real-time jellegűvé tenni. A mobilkommunikációs eszközök jóvoltából ugyanakkor a felhasználók (tanulók) számára egyre inkább személyre szólóvá formálható a tanulás, s az a tér, amelyben ez a tevékenység végbemegy. Ebben a virtuális tanulási térben nem érvényesülnek a formális tanulásra jellemző, s számos gátlást okozó kötöttségek. A hagyományos pedagógiai paradigma keretei között is érzékelhetjük, hogy a fiatalok szívesen használják a mobiltechnológiát, amit az ezzel kapcsolatos eszközhasználat is bizonyít. Ha az oktatás során ezeket integrálják, az felkelti a gyerekek érdeklődését és jobban leköti őket, mivel ez a rendszer interaktív és teret ad a kreativitásnak. A formális oktatás kereteiből kilépve, tágabb kontextusban és életkori populációban megállapíthatjuk, hogy az új technológia kiszélesíti a tanulási lehetőségeket és megváltoztatja a tanulási módszereket. Pedagógiai szempontból a virtuális valóságban korlátozott hatékonysággal érvényesül a mobilkommunikáció, amennyiben klasszikus tantermitanórai struktúrákban gondolkodunk. A képiség és mobilkommunikáció eszköztára ugyanakkor életszerű megoldásokat nyújthat. Az osztálytermi oktatásban a személyes (person-to-person) kommunikáció a szituációba-helyezés gyakorlati képességét hivatott fejleszteni a tanulóknál, s – nem szembeállítva a formális és non-formális tanulást – valójában a rögzített kontextus és a rögzített helyszín összefügg, a hálózatba kötött számítógépek és mobilkommunikációs eszközök képesek az osztályterem korlátaitól független közös – virtuális tanulási – teret létrehozni. A valójában mintegy másfél-két évtized alatt lejátszódó fejlődés a pedagógiai gondolkodás számára egyre nagyobb kihívást jelent. A mobilkommunikációs eszközök által jelenleg formálódó új praxis jóvoltából éppen a fiatalok körében a kommunikáció lényegi tevékenységgé vált, a mindennapi tudás megszerzését és megosztását olyan hatékonysággal szolgálva, ami már a pedagógiai gondolkodás konzervatív burkát is képes szétrepeszteni. Különösen az egész életen át tartó tanulás fiatalokat és felnőtteket azonos keretbe foglaló rendszerében kap sajátos jelentőséget a mobilkommunikáció és az általa formálódó tanulás. S ezen a ponton a fiatalok és a felnőttek közötti különbségtételnek nincs sok értelme, a tanulás – mobil – formái ugyanis egyaránt kialakíthatók és alkalmazhatók életkortól függetlenül. Ha pedagógiai dimenziók felől közelítünk, úgy joggal feltételezhetjük, hogy formálódik (felnövőben van) az online képzések iránt elkötelezett felhasználókból álló új generáció. Ez a nemzedék az előző generációknál könnyebben mozog az info-kommunikációs térben és egyre tájékozottabbá, szervezettebbé válik. Ezzel a tudással az emberek az több információhoz és támogatáshoz jutnak egymástól, mint a különböző intézményektől. Ezt viszonylag egyszerű a jövőre kivetíteni: növekszik a tanulói közösségek szerepe. Ezeket az új közösségeket elsősorban az azonos érdeklődési kör jellemzi, ahol a tanuló személyek kölcsönhatásba kerülnek egymással, együtt tanulnak és a tudásforrások megosztott készletét hozzák létre. A tanulási diverzifikációja és a technikai lehetőségek robbanásszerű bővülése napjainkban sajátos szinkront mutat. Az egyénre jellemző tanulás technikai feltételrendszere az informatika térhódításával, a szélessávú internet és mobil hálózatokhoz való hozzáférés bővülésével minőségében is átalakul. A tradicionális pedagógiai gondolkodás számára a következő évtizedekben a legjelentősebb kihívást a non-formális tanulás térnyerése jelenti. Általános a fejlett országokban az a tendencia, hogy ez a tanulási forma egyre jelentősebb szerepet kap az
61
intézményes oktatással szemben. Így van ez akkor is, ha ezt a tanulási formát nem jellemzik a diplomák és kvalifikációk, bár ez esetben is lényeges a tanulási cél és tartalom. A mobil tanulási forma egyre nagyobb teret kap az alapozó oktatásban, s a későbbi tanulási időszakban is a tanulók, hallgatók életében. Az m-learning által megszerezhető tudás további gyarapításában a megfelelően kialakított hálózatoknak lesz döntő szerepük. Feltételezhetően a következő évtizedre előre tekintve a napjainkban formálódó hálózatok nem bomlanak föl az első kitűzött cél elérése után, hanem akár élethosszig kísérhetik az embert. Ez a jelenleginél lényegesen jobban megoldhatja például a továbbképzés, felnőttképzés problémáját is. A formális tudást kiegészítheti, esetenként pótolhatja az informális, azaz nem hivatalos úton szerzett. Az egyén, a hálózat és a társadalom szintjeit egyébként úgy is elképzelhetjük, mint a sejt, szerv, teljes élőlény szintjét. Az egyes sejtek, vagyis emberek létrehoznak valamit, amit egyszerre építenek és nyernek belőle. Mintha egy internetes enciklopédiát építenének, ahol megírunk néhány szócikket, de mivel rajtunk kívül is rengetegen dolgoznak rajta, lényegesen több szócikket, vagyis tudást kapunk vissza, mint amennyit befektettünk. A tanulás új intézményeit tekinthetjük a hálózat csomópontjainak, amelyekben az ilyen „enciklopédiák” magasabb szinten is egyesülnek. Ha a fejlődés főbb mérföldköveit kívánjuk kijelölni, akkor némi leegyszerűsítéssel utalhatunk arra, hogy az elmúlt negyedszázadban a személyi számítógép oktatási alkalmazásától az ezredforduló idejére a mobilkommunikáció jóvoltából a személyes tanulói közösségek rendszereihez érkeztünk el. A mobilkommunikációs eszközök által térben és időben diverzifikálódó informális és nonformális tanulás egyénenként jelentősen eltérő gyakorlata mindennapi tudásunk gazdagításához számottevően hozzájárul. E tudás formálódása, megszerzésének útja és módszerei izgalmas kérdéseket vetnek fel, különösen azt az ellentmondást felismerve, hogy az egyén ezen új típusú tudásának elismerése, pedagógiai értékelése a hagyományos eljárások alkalmazását egyre kevésbé teszi lehetővé. Némi kritikai éllel ezért is fogalmazódik meg sokakban, hogy a hagyományos oktatási intézmények figyelmüket túlságosan is az ismeretek átadására fókuszálják, ugyanakkor az újtanulási lehetőségek és a tanulás élethosszig tartó megközelítés kevésbé kap hangsúlyt. Vagyis az intézményi törekvések, éppen a méréseknek való megfelelés szándéka által vezérelve, a tanulási teljesítmények fokozására, az adott életkorban történő optimalizálására helyezik súlyt, lévén, hogy az átlag teljesítése értelemszerűen az átlagos megoldásokat preferálja. Ezzel szemben a hagyományos keretekből kilépő olyan pedagógia technikák, mint a kooperatív tanulás is az egyéni képességek, valamint a személy tanulási képességének fejlesztésére jóval nagyobb hangsúlyt helyeznek. Ezekhez való, részben technológiai lehetőségeket jelent a mobilkommunikáció térhódítása, amely valójában az életen át tartó tanulás távlatait is jelentősen képes tágítani. Összefoglalásként megállapítható, hogy a következő egy-másfél évtizedre feltételezhető a nonformális tanulás gyorsan váltózó spontán környezetének egyre inkább tudatos stratégiák és programok mentén történő térhódítása. Az info-kommunikációs eszközök jóvoltából már jelenünkben léteznek azok a műszaki megoldások, melyek az egész életen át tartó tanulás feltételeit minden ezt megelőző időszakhoz képest hatékonyabban képesek támogatni. A tradicionális oktatási intézmények részbeni elzárkózása és a rendszerszerű megoldások társadalmi kommunikációjának hiánya a múltra és jelenre a jellemző, a jövőben azonban a fejlett világban végbemenő folyamatokat szemlélve nem tartható fenn. A technológiák jóvoltából az egyre rugalmasabb térbeli és időbeli kommunikáció a tanulási potenciált jelentősen javíthatja. Lényeges ugyanakkor a horizontális társas hálózatok minősége és a kapcsolatok száma, melyek multiplikációs hatása tanulási környezetünk folyamatos fejlesztését lehetővé teszi. Irodalom Benedek András (2007): Mobil tanulás és az egész életen át megszerezhető tudás. In: Mobiltársadalomkutatás, Paradigmák – Perspektívák. (szerk.: Nyíri Kristóf) Magyar Tudományos Akadémia – T-Mobile, Budapest, 29-37.p. Benedek András (2007): Tanulás és tudás a digitális korban. Magyar Tudomány, 9. „A jövőről a jelenben” Vendégszerkesztő: Nováky Erzsébet, 1159-1162.p.
62
Benedek András (2007): Digitális pedagógia, mobil tanulás és új tudás. Szakképzési Szemle, 1. 719.p. Nyíri Kristóf (2008): The Networked Mind. Studies in East European Thought, vol. 60. 1–2 .149– 158.p. Nyíri Kristóf (2008): A tanulás filozófiája a mobil információs társadalomban. In: Digitális Pedagógia. Tanulás IKT környezetben. Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Gazdaság- és Társadalomtudományi Kar Alkalmazott Pedagógia és Pszichológia Intézet, Typotex, Budapest, 13-32.p.
63
INTERDISZCIPLINARITÁS A JÖVŐKUTATÁSBAN Hideg Éva kandidátus, egyetemi docens Budapesti Corvinus Egyetem Jövőkutatás Tanszék [email protected] Interdiszciplinaritás és a jövő komplexitása A jövőkutatás éltető eleme az interdiszciplinaritás. A jövőkutatás már megjelenésétől kezdve interdiszciplináris kutatási területként határozta meg magát. Ennek oka az, hogy a jövő komplex jelenség, amelynek tanulmányozásában szinte minden tudományterület érdekelt lehet, ugyanakkor a jövőkutatás az a tudományterület, amely a jövő komplexitásának tanulmányozására szolgáló tudományos elméletek és módszertanok szisztematikus fejlesztésére vállalkozik. Az előadás tárgya ennek a vállalkozásnak a bemutatása arra koncentrálva, hogy miként jelenik meg és milyen szerepet tölt be az interdiszciplinaritás a jövőkutatás elméletének és módszertanának fejlesztésében, valamint a gyakorlati előrejelzési feladatok megoldásában. Interdiszciplinaritás a jövőkutatási paradigmákban Az 1980-as évekig, a jövőkutatás önálló tudománnyá válásának folyamatában a jövőkutatás a pozitivista tudományfelfogás szellemében fejlesztette ki jövőfelfogását, metodológiáját és módszereit. Jövőfelfogásában olyan jövőt képvisel, amely a múltból és a jelenből fog kialakulni az elkövetkező időkben. A jövőnek ezt a dinamikáját mind a tudományokban felhalmozott ismeretek, mind a tudományfilozófiai és tudomány-módszertani megoldások tanulmányozhatóvá teszik akkor, ha a jövőkutatás arra koncentrál, hogy rendszerszerűen kapcsolja össze a jövő várható kialakulásában a különböző, egymással összekapcsolódó területeket. Ha a jövőkutatás ki tudja alakítani a tudományos időfelfogással is összhangban álló jövőfelfogásának átfogó kutatására alkalmas konzisztens metodológiáját és módszereit, akkor önálló és egyben interdiszciplináris tudományterületté válhat. Ezt a feladatot a jövőkutatás sikeresen oldotta meg. Kiterjesztette a pozitivista tudományfilozófia jövőfelfogását vizsgálata tárgyára. Ezért vált hangsúlyossá az időnek a múltból a jelenen át a jövőbe tartó mozgása, és a jövőnek az elkövetkező idő dimenziójába helyezése. A természettudományokból és az azokhoz hasonlóvá válni akaró társadalomtudományokból a jövőkutatás átvette azt a metodológiai alapvetést, hogy az ismertből következtetni lehet a még nem ismertre, illetve a még be nem következett jövőre. A jövőt is törvényszerűségek, valószínűségi törvényszerűségek alakítják még akkor is, ha a jövőkutatás jövő iránti érdeklődése a társadalmi jövőre, vagy az ember és a társadalom életével kapcsolatos jövőre irányuló. A jövőre vonatkozó következtetések ugyan nem vonhatóak le olyan egyszerűen, mint a természettudományok területén, de tudományos jövőhipotézisek kialakíthatóak a jövőkutatásban is azáltal, hogy összetett modellekké ____________ * A tanulmány a T 48539 sz. OTKA kutatás keretében készült. Témavezető Hideg Éva. építik egybe az egyes szaktudományok valóságfeltáró és dinamikus modelljeit (például lásd Nováky (szerk.), 1991), vagy olyan összetett modelleket, világmodelleket (például lásd Meadows et al., 1972) építenek, amelyhez felhasználják a tudományok legkorszerűbb ismereteit. A jövőkutatásban használható modellek lehetnek verbálisak és kvantifikáltak is. A lényeg azonban az, hogy azok tükrözzék az egyes szaktudományokban felhalmozott tárgyi és módszertani tudást. Ebbe az alapvető közelítésmódba építette be a klasszikus jövőkutatás a szakértői tudás figyelembe vételét is. A szubjektív, szakértői ismeretekre azért van szükség, mert a pozitivista tudomány a tényeket tudja csak tanulmányozni, a jövőkutatásnak viszont arról is kell ismerettel rendelkeznie, ami még nem vált a tudományos elemzés tárgyává, mert még éppen alakulóban, átalakulóban van. Erre vonatkozóan a szakértők rendelkeznek ismeretekkel, de azok ismerete eredeti formájában szubjektív. Ahhoz, hogy az ilyen ismeretek is jövőmodellépítő ismeretekké váljanak, a szakértői ismereteket meg kell tisztítani a szubjektivitástól. Ennek érdekében alakította ki a jövőkutatás átvétellel, honosítással és önálló fejlesztéssel a jövőkutatás szubjektív módszereinek széles tárházát.
64
A klasszikus jövőkutatás annak révén vált önálló interdiszciplináris tudományterületté, hogy az objektív és a szubjektivitástól megtisztított szakértői ismereteket és eljárásokat egy módszertani rendszerbe kapcsolta össze, amelyben az egyes módszertani részek kiegészíthetik és ellenőrizhetik is egymást. A kétféle módszertani rész kapcsolásának követelménye tette lehetővé, hogy a komplex jövő jelenbeli bizonytalansága változatokban és különböző mértékű valószínűségek mellett kerüljön bemutatásra, a jövőelképzelések kidolgozása transzparens, megismételhető és ellenőrizhető lehessen, és legyen összhangban a tudományos gondolkodásmóddal és a tudományos eredményekkel. A jövőkutatás pozitivista paradigmájának interdiszciplinaritása azért volt sikeres, mert kidolgozásában tudományfilozófusok, természetés műszaki tudományok, közgazdaságtudományok és a szociológia művelői vettek részt. Sokan közülük jövőkutatókká is váltak, és azóta is művelik ezt a tudományterületet. A jövőkutatás azonban a továbbiakban sem vált zárt tudományterületté. Továbbra is jellemző a különböző tudományterületek művelőinek beáramlása a jövőkutatás területére, sőt a jövőkutatók utánpótlásának és táboruk növekedésének még mindig ez a fő forrása. Ez a körülmény abból a szempontból szerencsés, hogy a jövőkutatás változatlanul érzékenyen tud reagálni a tudományos közelítésmódok és eljárások változásaira, és így gyorsabb fejlődésre képes, mint a meggyökeresedett és újratermelését saját forrásból megoldó más tudományterületek. Ez a szerencsés helyzet talán magából a jövőkutatás interdiszciplinaritásából is következik. Minthogy a jövő komplex jelenség, ezért annak tudományos közelítésmódja sem lehet csak egyféle. Ahogy fejlődik, változik a tudomány szemléletmódja, módszertana és ismeretei, úgy kell megújítani a jövőkutatásban a jövő interdiszciplináris kezelését is. Az 1990-es évektől a jövőkutatásban két új, szintén interdiszciplináris paradigma is megjelent. Ez a két új paradigma az evolúciós és a kritikai jövőkutatás (Hideg, 2002). Mindkét paradigma új felfogást és közelítésmódot hozott mind a jövő felfogásában, mind tudományos tanulmányázásának metodológiájában és módszereiben. Az evolúciós jövőkutatás a komplex jövőnek azt a tulajdonságát állítja előtérbe, hogy az nemcsak az elkövetkező jövőben fog valóra válni, hanem determináltsága és szabadságfoka is jelentősen különbözik a múltétól és a jelenétől. Az evolúciós jövőkutatás azt a felfogást képviseli, hogy a társadalmi-emberi jövő egyszerre determinált és indeterminált. Determinált, amennyiben valóban a múltból és a jelenből alakul ki, de nemcsak az abban gyökerező folyamatok révén, hanem a társadalmi szereplők jövőformáló gondolatai, döntései és tevékenysége révén is. A jövő tehát formálható és jelentős mértékben nyitott. Az evolúciós jövőkutatásnak ezért az objektív és a szubjektív jövőformáló erők dinamikus összekapcsolódásának különféle lehetőségeit kell konstruálnia és tanulmányoznia. Ennek megvalósítása érdekében a jövőkutatás az általános evolúciós elmélethez, valamint a konstruktivista tudományfelfogáshoz és tudományművelési eljárásokhoz fordul. Az általános evolúciós elmélet abból a szempontból alapvető, hogy annak alapján a társadalmi-emberi jövő a kulturális evolúció állandó változásban levő mintázatának éppen úgy része, mint ahogy a társadalmi-emberi múlt és jelen is. A konstruktivista tudományfelfogás a tudás emberi kultúrába ágyazottságát hangsúlyozza és azt, hogy a tudás olyan változékony társadalmi konstrukció, amely egyidejűleg reflektál a megfigyeltre, a megfigyelőre és a megfigyelés körülményeire. E kettős, és egymással is szoros kapcsolatban álló feltételrendszer mellett az evolúciós jövőkutatás tanulmányozásának fő feladata a társadalmi-humán evolúció evolúciós mintázatainak feltárása, a mintázatok jövőbeli lehetőségeinek konstruálása. Feladatának megoldásához felhasználja a különböző tudományterületek új ismereteit és eljárásait, főként azokon a területeken születetteket, amelyek a kulturális evolúció mintázataira és az emberi tudás konstruálásának sajátosságaira irányulnak. Fokozott érdeklődéssel fordul ezért az evolúciós jövőkutatás a komplex evolúciós rendszerek kutatása, a kulturális antropológia, a társadalomkutatás, a pszichológiai kutatások felé mind új ismeretek, mind módszerek tekintetében. Ezekből a forrásokból az evolúciós jövőkutatás azt szűrte le, hogy a gondolkodó, az innovatív és felelősséget érző embernek meghatározó szerepe van a kulturális mintázatok mozgásba tartásában. A jövőt kutató ember sem csak megfigyelője, hanem részese is a jövő formálódásának azáltal, hogy szerepet vállal a jövőbeni lehetőségek konstruálásában. A jövő kutatása során a jövőkutató
65
verbális-logikai rendszerdiagramokat (Homer-Dixon, 2004) készít egy-egy jövőprobléma kapcsán a kialakulás nyomon követésére, a jövőproblémát alkotó különböző természetű tényezők közötti erős és gyenge kölcsönhatások és azok változatainak, valamint lehetséges megváltoztatásának feltérképezésére komplex dinamikus esettanulmányok és gondolatkísérletek (Diamond, 2007) formájában. Terjedőben van az az új kutatási kontextus is, hogy a külső és a társadalmi-kulturális környezetből érkező korai, vagy gyenge jeleket miként lehet érzékelni és értelmezni, azokra reagálva miként fejleszthetők ki komplex rendszerválaszok (Mendoca et al., 2004, Ilmola - Kuusi, 2006, Hiltunen, 2006 és 2008, Marc, 2007). Mind a komplex dinamikus esettanulmányok készítése, mind a komplex rendszerválaszok kutatása arra irányul, hogy miként lehet a jövőproblémákat múltat, jelent és jövőt átívelő módon kezelni, miként lehet reflexióval új látásmódot, értelmezési keretet kialakítani, és ezáltal új diskurzust gerjeszteni úgy, hogy a jövő nyitott is maradjon újabb látásmódok kialakítása felé. Az evolúciós jövőkutatás a komplex dinamikus esettanulmányokat és a komplex rendszerválaszok konstruálását evolúciós forgatókönyv-írás eljárásába építi be. Szintén annak alárendelten használja fel az evolúciós és a multiágens modelleket (Hideg, 2001, és Vág, 2007), valamint saját fejlesztésű régi módszereit is. Ezek révén a jövőkutatás interdiszciplinaritásának megújítására törekszik még akkor is, ha ma nincs egy kitüntetett módszertana, hanem jövőproblémáktól és azok vizsgálatának kontextusától függő módszertanokkal dolgozik. Eljárásai transzperensek, megismételhetők, ellenőrizhetők és reflektálhatók, jóllehet, az eredmények azonossága a megismétléssel nem mindig garantálható. A kritikai jövőkutatás a jövőnek arra a sajátosságára összpontosít, hogy a jövő már a jelenben is létezik. E jelenben létező jövő egyrészt csak gondolati konstrukció (a jövő tudatában levés) és érzelmi viszony (félelem vagy remény), másrészt minden emberben meglevő jövőkezelési képesség, az ún. foresight (Slaughter, 1995). Az így felfogott jövővel a jövőkutatás kétféleképpen foglalkozhat. Egyrészt tanulmányozza, megérti és kritika tárgyává teszi az emberek, társadalmi csoportok jövőhöz való viszonyát és jövőre vonatkozó elgondolásait és várakozásait, másrészt olyan eljárásokat fejleszt ki és alkalmaz, amelyekkel segíti a jövőre vonatkozó gondolatok, elvárások továbbfejlődését. Az első esetben a kritikai jövőkutatás az értelmezés, a megértés és kritika társadalom- és szellemtudományokban használatos módszertanait és módszereit adaptálja és alkalmazza sajátos tárgyához. A kritikai jövőkutatás a hermeneutika, a survey készítés, a kommunikációs eljárások felé fordult, és formálta át azokat jövőorientáltság elemzéssé (Nováky – Hideg – Kappéter, 1994), rétegzett oksági elemzéssé, (Inayatullah, 2004), vagy ún. futures workshoppá. A második esetben a kritikai jövőkutatás a társadalmi tanulási és a társadalmi kommunikációs elméleti alapú eljárásokat formálta át a saját céljaira és dolgozta ki az anticipációs akciótanulási eljárást (Inayatullah, 2006), a stakeholderek és/vagy laikusok részvételével folyó foresight eljárásokat. Eljárásai transzperensek, megismételhetők, ellenőrizhetők és reflektálhatók, jóllehet, az eredmények azonossága a megismétléssel nem garantálható. A kritikai jövőkutatás is új interdiszciplinaritást képvisel a jövőkutatásban, mert a saját jövőfelfogásához illeszkedő új eljárásokat fejleszt, amelyeket a posztmodern filozófiából, a szellemtudományokból, a tanuláselméletből és -kutatásból, a kommunikációelméletből- és kutatásból, a politikatudományból és a politológiai kutatásokból, a pszichológiából stb. vesz át és alakít tovább, valamint fűz egybe. A kritikai jövőkutatás művelőinek utánpótlása is jórészt ezeknek a területeknek a szakértőiből tevődik össze. A kritikai jövőkutatás interdiszciplinaritása azonban a társadalom- és a humán tudományok területeire, illetve a verbális-kvalitatív módszertani megoldásokra korlátozódik. A jövőkutatás paradigmáinak kialakulása lehetővé tette, hogy többféle filozófia és módszertan alapján foglalkozhassunk a jövő komplex problémáival. Ugyanakkor az egyes paradigmák merev rendszere korlátozhatja is a változó jövő kutatását. Ennek leküzdésére született meg az ún. „Integral Futures” gondolata. Témánk szempontjából a gondolatnak az a vonatkozása érdekes, ami szerint az Integral Futures a jövőkutatás olyan metaparadigmája lehetne, amely lehetővé tenné a paradigmák fölötti szabad lebegést és grasp-elést, valamint a transzcendencia felé fordulást is. Eszerint a jövőkutató minden egyes kutatási projektjéhez szabadon választhatná meg kutatási filozófiáját és módszertanát annak függvényében, hogy milyen jövőt akar vizsgálni, milyen céllal és milyen kontextusban (Vörös, 2008). Ez a teljes kutatói szabadság és paradigmanélküliség tovább
66
szélesíthetné a jövőkutatás interdiszciplinaritását, ugyanakkor megnehezítené szakszerűségének elfogadtatását. Ha a jövőkutatás számára továbbra is fontos szakszerűségének elfogadtatása, akkor azt az utat is választhatná, hogy a több különböző tudományterületen is megjelent és formálódó koevolúciós paradigma fejlesztésébe kapcsolódna be. A koevolúciós paradigma a jövőkutatás számára a természeti környezet és az emberi világ mint összetett rendszerek egymásra ható és egymással összekapcsolódó fejlődésének tanulmányozhatósága szempontjából jelenthetne egy újabb és integrált látásmódot (Hideg, 2008). Ez a fajta integrált látásmód is lehetővé tenné a kontextus-függő módszertani építkezést, a grasp-elést és a jövőkutatási interdiszciplinaritás újjáépítését, de a tudományos szakszerűségi határokon belül maradás mellett. Interdiszciplinaritás a jövőkutatás gyakorlatában A jövőkutatás gyakorlati művelésében mindig multidiszciplináris, amennyiben különböző szaktudományok szakembereit vonja be az előrejelzések készítésébe. Az előrejelzések és foresoghtok készítésében a jövőkutatási gyakorlat interdiszciplinaritása abban jut kifejezésre, hogy a jövőkutatói, a különféle szaktudományi, a gyakorlati szakértői és a nem-szakértői ismereteket és elvárásokat egy rendszerbe tudja szervezni. Ez az egy rendszerbe szervezés azonban annak is függvénye, hogy a jövőkutató milyen paradigma alapján készíti az előrejelzést vagy a foresightot. A foresight megjelenésével azonban a jövőkutatás művelésének új gyakorlata is kibontakozott. Az autonóm (Keenan, 2006) vagy praxis foresight (Hideg, 2007) csak a társadalmi praxis igényeinek kielégítésére szerveződő foresight tevékenység már nem kíván a jövőkutatás tudományának gyakorlataként működni, hanem csak a döntéselőkészítés egy szakaszaként. Ebből meríti legitimitását. Gyakorlati hasznát abban látja, hogy új és „élő”, az emberek fejében és kommunikációja révén megszülető és az adott közösség által elfogadott jövőtudást képes létrehozni. A jövő kérdése, hogy az alapvetően kétféle foresight gyakorlat képes lesz-e a változásban levő jövőkutatás olyan alkalmazott tudományává válni, amely szisztematikusan össze tudja kapcsolni az elméleti és az általánosabb jövőfelfogásokat és -tudásokat, valamint a térben és időben változó konkrét és élő jövőtudásokat. Felhasznált irodalom Diamond, J. (2007): Összeomlás. Typotex, Budapest Hideg Éva (szerk.) (2001): Evolúciós modellek a jövőkutatásban AULA Kiadó, Budapest Hideg, É. (2002): Implications of Two New paradigms for Futures Studies. Futures 34. 283-29. Hideg, É. (2007): Theory and practice in the field of foresight. Foresight 9. 6. 36-46. Hideg Éva: (2008): Paradigmák a jövőkutatásban. T 48539 sz. OKTA program tanulmánya, kézirat, BCE Jövőkutatás Tanszék, Budapest Hiltunen, E. (2006): Was it a wild card or just our blindness to gradual change? Journal of Futures Studies, Vol. 11. No.2. 61-74. Hiltunen, E. (2008): The future sign and its three dimensions. Futures 40. 247-260. Homer-Dixon, T.E. (2004): Környezet, szűkösség, erőszak. Typotex Kiadó, Budapest Ilmola, L. – Kuusi, O. (2006): Filters of weak signals. Hinder foresight: Monitoring weak signals efficiently in corporate decision-making. Futures. 38. 8. 908-924. Inayatullah, S. (ed.) (2004): The Causal Layered Analysis (CLA) Reader: Theory and case studies of an integrative and transformative methodology. Tamkang University Press Inayatullah, S. (2006): Anticipatory action learning: theory and practice. Futures 38. 656-666. pp. Keenan, M. (2006): Running and managing a foresight exercise. BIC Group Holding
67
https://www.unido.org/foresight/rwp/dokums_pres/keenan_running_and_managing_foresight_46.p pt, 2008. 06.18. Marc. K. Peter (2007): Integrating weak signals into strategic corporate foresight: A best practice framework for future screening. http://futurescreening.com/research.htm 2007.10.04. Meadows, D. – Meadows, D., – Randers, J. – Behrens, W. (1972): The Limits to Growth. Universe Books, New York Mendonca, S. – Cunha, M.P. – Kaivo-oja, J. – Ruff, F. (2004): Wild cards, weak signals and organizational improvisation, Futures, 36, 201-218. Nováky Erzsébet (szerk.) (1991): Környezeti stratégiák jövőkutatási Környezetvédelmi és Területfejlesztési Minisztérium, Budapest
megalapozása.
Nováky, E. – Hideg, É. – Kappéter, I. (1994): Futures orientation of the Hungarian society today. Futures 26. 7. 759-770. Slaughter, R., A. (1995): The Foresight Principle. Adamantine Press Limited. London Vág András (2007): Multiágens szimuláció: a társadalomtudományi kísérletezés eszköze. Magyar Tudomány 9. 1167-1170. Voros, J. (2008): Integral Futures: An approach to futures inquiry. Futures 40. 190-201.
68
SZCENÁRIÓK 2020-IG (2020-IG FELVÁZOLHATÓ VILÁGPOLITIKAI ÉS VILÁGGAZDASÁG SZCENÁRIÓK ÉS AZOKRA HATÓ TÉNYEZŐK, VALAMINT NÉHÁNY MAGYARORSZÁGRA VONATKOZÓ KÖVETKEZTETÉS) Hoós János DSc. egyetemi tanár Budapesti Corvinus Egyetem [email protected] Bonyolult és komplikált világpolitikai és világgazdasági helyzet kialakulása A Szovjetunió összeomlása, a hidegháborúnak a befejeződése az un. demokratikus kapitalizmus győzelmével egy merőben új nemzetközi rend kialakulásának a lehetőségét, ígéretét hozta létre. E rendben a nemzet államok együttesen fejlődnek vagy eltűnnek, az ideológiai konfliktusok megszűnnek, a kultúrák egymás mellett békésen továbbélnek, kölcsönösen megtermékenyítik egymást, mind nagyobb teret nyer a szabad kereskedelem és kommunikáció. „A modern demokratikus világ hinni akarta, hogy a Hidegháború vége nem csak egy stratégiai és ideológiai konfliktus végét, de valamennyi ideológiai és stratégiai konfliktus végét jelenti”; és hogy „Mivel a demokratikus kapitalizmus a legsikeresebb modell volt a fejlődő országok számára, valamennyi társadalom ezt az utat fogja választani. Az ideológiák csatájában a liberalizmus győzött. Amint Francis Fukuyama23 elhíresülten megfogalmazta ’A történelem végén a liberális demokráciának nincsenek komoly ideológiai versenytársai’. Azaz a történelem véget ért abban az értelemben, hogy érvelése szerint a Hidegháború vége a liberális demokráciát versenytársak nélkülivé tette. Specifikusabban: liberális kormányok világa háborúk nélküli világot hoz létre, beteljesül Kant víziója az „Örök béke”; a globalizált korszakban érvényesülő szabad áramlása az áruknak és eszmének kizárják az emberi konfliktusokat – amint Montesquieu érvelt „A kereskedelem természetes hatása békéhez kell, hogy vezessen”, avagy modern érveléssel: „Azok az országok, amelyekben a McDonald-ok működnek nem háborúznak”. Ma már a gyakorlati élet valósága által is bizonyítottan tudjuk, hogy mindez nem jött létre, mondhatnánk illúziónak bizonyult. Úgy tűnik a világ visszatért a nagyhatalmak hatalmi egyensúlyának (balance of power) korába, ahol a nagy globális hatalmak koncertje funkcionál (a concert of great powers), hasonlóan az I. és II. Világháború előtti időszakhoz. E hatalmak magatartását meghatározó saját, partikuláris érdekek motiválják, amelyek gyakran – éles gazdaság, ideológia és háborús konfliktusokat is kiváltó – összeütközésbe kerülnek más hatalmak érdekeivel. Azaz meghatározó motiváló tényezővé váltak ismét a nemzeti és integrációs gazdasági érdek; az uralkodó filozófiai, világnézeti értékek (mindenek előtt a nyugati liberális értékek és az iszlám filozófiai értékek); a kormányzati berendezkedés módjai, típusai (mindenek előtt az autokratikus és demokratikus kormányzás, azaz az együttes egymás melletti létezése és prosperálása az autokráciának (lásd Kína, Oroszország) és a demokráciának (lásd US és EU). Mindezek mellett, illetve mindezekkel szoros összefüggésben, kölcsönhatásban felerősödtek az emberiség egészét érintő, ún. globális kihívások, veszélyek környezetvédelmi kihívások, demográfiai problémák, világgazdaság stabilitásának megbomlása, globális recessziók, jövedelmi egyenlőtlenségek, a világméretű szegénység, biztonságpolitikai veszélyek (tömegpusztító – atom, vegyi, kémiai – fegyverekkel megvívandó háborúk, világűrre és információs technológiára kiterjedő háborúk (space and 23
Francis Fukuyama, The End of History and the Last Man (New York,1992), p. 211.
69
cyber threats, information warfare), az un. asszimetrikus háborúk, a terrorizmus, anarchiába süllyedő országok, kormányok (failed states). E körülmények eredményeként napjainkban meglehetősen bonyolult és komplikált világpolitikai és világgazdasági helyzet alakult ki, ami nem teszi könnyűvé a jövőre vonatkozó szcenáriók megfogalmazását. Ugyanakkor e szcenáriók iránti igények felerősödtek mivel az emberiség jövője szempontjából rendkívül nagy a tét: mondhatnánk a tét annak a léte, a fennmaradása! Mit jelent ez? E mai helyzetben reális a totális megsemmisülés, Bibliában megjövendölt apokalipszis bekövetkezése (visszafordíthatatlan környezeti károsodás és/vagy tömegpusztító – Weapons of Mass Distruction –WMD) fegyverekkel vívott világháború); az esélye annak is, hogy lényegében beteljesülnek a „boldog utópisztikus, kommunisztikus” jövőképek (mindenek előtt a forradalmi hatású információs technika és technológia, a biotechnika és technológia, a nanontehnológia, valamint a hatékony és tudományos vállalati és nemzet és világgazdasági, világpolitikai irányítás eredményeként (corporate, national and global governance révén). A mai globalizált világunkban ugyanis az ember Isteni hatalommal ruháztatott fel és amint ugyancsak a Bibliából tudjuk, Isten képes nemcsak páratlan gazdagságot és élete létrehozni, de mindezt meg tudja semmisíteni, el is tudja pusztítani. Az ember (emberiség) mind a két tekintetben felzárkózott Istenhez: képes apokalipszist előidézni, de teremteni is, nem csak páratlan gazdaságot, de mesterséges módon életet, embert is (lásd őssejt kutatás, bioegineering, klónozás). A szcenáriók e körülményeket mérlegelve vázolnak fel lehetséges jövőképeket és időtávúak leggyakrabban az elkövetkező 20-40 év. A leginkább figyelemre méltó publikált szcenáriók USA eredetűek. (Nyilván vannak nem publikált, tikosított szcenáriók is, de azok titkosságát alapvető nemzeti érdekek motiválják. Ilyenek lehetnek az USA-nak, Kínának és Oroszországnak. Ezek lényegében az adott ország stratégiai döntéseit alapozzák meg, ami nyilvánosságra kerül legfeljebb az ország „békés” és „építő” szándékainak a deklarálása. Például Kína esetében az, hogy nem szándékozik követni a Németország 19. illetve 20. században tapasztalt magatartását, nevezetesen gazdasági hatalmának háborúval való kiterjesztését, legalizálását, vagy Oroszország esetében annak hangsúlyozása, hogy egyenrangú, de konstruktív szereplője kíván lenni a világpolitikának és világgazdaságnak, az USA pedig azt deklarálja hogy továbbra is a demokratikus értékek, világbéke és a globális gazdasági prosperitás élharcosa lesz.) A publikált szcenáriók között megtalálható un. „filozófiai” és lehetséges jövőt konkrétabban felvázolók „Filozófiai” szcenáriók A „filozófiák” közül kettőre célszerű kitérni: Francis Fukuyama,24 valamint Rober Kagan okfejtésére25. Fukuyama által értelmezett „The End of History” azt jelenti, hogy a világ, pontosabban a Nyugat, elérte a történelem végét mivel a legjobb politikai rendszert – ami a demokrácia – hozta létre, illetőleg a legjobb közgazdasági rendszert, ami a kapitalizmus. E rendszerek, – amelyek a liberális demokráciákban manifesztálódtak – képesek a legjobban kielégíteni nem csak az ember alapvető anyagi szükségleteit – élelem, ruházat, lakás stb. – de az ”elismerés” igényét, a “Thymos”-t is. E miatt az emberek nem akarják megváltoztatni a status quo-t.
24 25
Francis Fukuyama, The End of History and the Last Man (New York,1992), p. 211 Rober Kagan, Return of History and the End of Dreams.(London, Atlantic Books, 2008)
70
Robert Kagan könyvének fő célja, hogy megcáfolja Fukuyama alapvető állítását, és ezt a címe is szemléletesen kifejezi és annak első mondata, pedig a lehető legnyersebben fogalmazza meg:”A világ ismét normálissá vált”. Robert Kagan alapfeltételezése a nemzetközi ügyeket illetően az, hogy: a konfliktus az emberben rejlő természetes állapot és a dolgok „normál” rendje. A nacionalizmust és a nemzetet önmagát – írja, és az azok által kiváltott versenyt a hatalomért, erőforrásokért, és befolyásért és mindazt, amit e szavak maguk után vonnak – messze nem gyengítette a globalizáció és azok nagyon is visszatérően jelen vannak. A „filozófi” szcenáriók a bel-és külpolitikai, illetve gazdaságpolitika stratégiai döntéseket alapozzák meg26, és lehetséges jövőt konkrétabban felvázolók a kormányok konkrétabb cselekvés programjaihoz, elsősorban gazdaságpolitikájukhoz kapcsolódnak. E konkrétabb szcenáriók közül hármat ismertetünk. A lehetséges jövőt konkrétabban felvázoló szcenáriók Ezek közül hármat ismertetünk. - a „The Growth Report”-ot, amely a fejlődő országok politikusaiból állt és a Standford Egyetem Nobel-díjas professzorának, Michael Spence elnökség által működött bizottság terméke – tagja volt a bizottságnak az ugyancsak Nobel-díjas Bob Solow professzor is;27 - Jeffrey Sachs, a Columbia Egyetem „Earth Institute”-ja vezetője irányításával kidolgozottat;28 - Robert Shapiro 2020-ig kitekintő előrejelzését.29 A „The Growth Report” arra a hatalmas kihívásra fokúszál, hogy a szegény országokat miként lehetne felzárkóztatni a világ gazdagabb országai közé, és ehhez miként lehetne megteremteni a szükséges növekedési dinamikát. Ugyancsak nagyon tanulságos politikai, gazdaságpolitika döntések azon listája, amelyeket elkerülendőknek tart: energiafelhasználás indokolatlan támogatása, köztisztviselők foglakoztatásának felhasználása a munkanélküliség ellen, az infrastrukturális kiadások csökkentésével javítani a költségvetés egyensúlyát; vég nélküli támogatást biztosítani bizonyos szektoroknak, az infláció megfékezésére árellenőrzést használni; a belföldi árak alacsony szinten tartása érdekében export korlátozást bevezetni, alacsony beruházások a városi infrastruktúrában, annak alulfinanszírozása; alacsonyan tartani a közszolgálati dolgozói, például oktatói, tanári fizetéseket; és megengedni azt, hogy a nemzeti valuta nagy mértékben és túl gyorsan felértékelődjék. A Riport szilárdan hisz az elkötelezett kormányzás szerepében. Jeffrey Sachs könyvében leírt szcenárió, előrejelzés a közgazdaságtan azon legnagyobb kérdésér fókuszál, hogy vajon lesz e elég élettér a Földön 7-10 milliárd embernek, más élőlény tízmillióinak és lesz e gazdasági konvergencia a gazdagok és szegények között. Sachs három konkrétabb célt hangsúlyoz: az első az extrém szegénység felszámolását 2025-ig, valamint a szociális biztonság erősítése a gazdag országokban; a második a világ népességének stabilizálása 8 milliárd nagyságrendben önkéntes születésszabályozás által; harmadik az energia, a termőföld és természeti erőforrások felhasználása egy olyan fenntartható rendszerének a megteremtése, amely elhárítja, pozitív irányba téríti az éghajlatváltozás, az élőlények eltűnésének és az ecorendszer elpusztításának trendjét. Robert Shapiro 2020-ig kitekintő előrejelzése azon alapszik, hogy három nagy globális erő, illetve fejlemény fogja alakítani az emberiség jövőjét 26
Például George H. G. Bush 1991-ben bejelentett szándéka egy „új világrend”-ről”, „amelyben a világ nemzetei, Kelet és Nyugat, Észak és Dél prosperálhat és harmóniában él”, kétségtelenül Fukuyama víziójához is kapcsolóik, de értelemszerűen ugyan ez mondható el McCain Demokráciák Ligára vonatkozó javaslatáról is. 27 www.growthcommission.org 28 Ez a legújabb könyvében - Jeffrey Sachs, Common Wealth: Economics for a Crowded Planat (Allen Lane, 2008) - publikálta 29 Robert Shapiro, Futurecast 2020. A Global Vision of Tomorrow, (Profile Books, 2008)
71
rendkívüli mértékű globális demográfiai változás, globalizáció és a Szovjetunió, annak kelet európai birodalma és ideológiája összeomlása. Az előbbiek mellett létezik két olyan ugyancsak jelentős, az emberiség elkövetkező két évtizedbeni életét befolyásoló tényező (terminológiája szerint „wild card”), amelyek jövőbeni formálódását és hatását nagyon nehéz előre jelezni: az egyik a terrorizmus és az iszlám fundamentalizmus növekvő politikai hatalma, a másik a technológiai haladás. Nagy kérdés az, hogy a globalizációnak a kiépült hálózata és intézmény rendszere megszünteti-e a legnagyobb hatalmak közti katonai versenyt és konfliktusokat? Továbbá lesz-e érdemi kihívója az USA-nak? A mai válasz az, hogy mindaddig, amíg USA megőrzi páratlan egyedi pozícióját, és hajlandóságot mutat a világ ügyinek koordinálására a nagyhatalmak közti katonai konfliktus nem valószínű, hogy bekövetkezhet. Kína az, amely legfeljebb két emberöltő alatt gazdaságilag és katonailag felzárkózhat Amerikához, azzal egyenrangú lehet. Ugyanakkor 2020-ra a saját régiójában ilyen hatalommá válhat. Európa és a nyugati félteke katonailag messze elmarad Kínától. A világkormányzás mint meghatározó szcenáriót alakító tényező Áttekintve e szcenáriókat, megállapíthatjuk, hogy valóban az emberiség jövőbeni sorsát alapvetően meghatározó globális problémákat, kérdéseket vetnek fel, és egyben nem maradnak adósak a lehetséges megoldási módok felvázolásával sem. Ahol – megítélésem szerint hiányérzet adódhat, az a megoldási lehetőségek terén jelentkezik, nevezetesen az un. világkormányzás (global governance) fontosságának és lehetséges módjainak a nem eléggé hangsúlyos és konkrét tárgyalása. E hiány pótlására lenne egy szerény javaslatom, amit konkrétan a „Global Governance”30 című könyvemben fejtettem ki. Miként a nemzetállamokon belüli konfliktusok, ellentétek kezelésére, kordában tartására létre kellett hozni a nemzeti kormányzást, nemzeti kormányt (lásd Hobbs elméletét) és ez biztosította a jogrenden alapuló fejlődést, – ott ahol ez nem tudott létrejönni maguk a nemzetek, az államok is megszűntek, eltűntek a történelem színpadáról – ugyanígy, elsősorban a globalizáció hatására, olyan – az előbbiekben is vázolt – globális problémák , un. globális kihívások jöttek létre, amelyeket nemzeti kormányzás keretében nem lehet kezelni, és globális, világkormányzás szükséges kezelésükhöz, ahhoz, hogy a világ fejlődhessen, ne pusztítsa el magát, ne semmisüljön meg, mint azok a nemzetek, akik a történelem során nem voltak képesek életképes kormányokat létrehozni, illetve korányaik kudarcot vallottak (lásd napjaink „failed state”-jeit). Tehát állítható, hogy e világkormányzástól függ az emberiség jövőbeni sorsa. E kormányzás funkciója lényegében ugyan az, mint a nemzeti kormányoké. szabályoz (például védi a környezetet) jövedelmet oszt el ( szegények segélyezése) globális gazdasági stabilizációt végez (például nemzetközi pénzügyi válságok elhárítása) globális és regionális biztonság politikát folytat (például nukleáris háború elkerülése) Ma komplett és koherens világkormányzás nem létezik, főleg világkormány – utóbbi valószínűleg nem is lesz; de léteznek e kormányzásnak markáns elemei és intézményei –például globális stabilizációs politika, nemzetközi békefenntartó politika, illetve ENSz, WTO, IMF, hágai nemzetközi bíróság, G8), ami ugyan pozitívum, de még nem elégséges a világ biztos jövőjének a megteremtéséhez. Ahhoz, hogy ez elégségesen működjön, el kell hárítani négy komoly akadályt az USA unilateralizmusát és USA-nak un. pozitív és nem nulla összegű politikát (játékot) kell folytatnia – a mai világban ugyanis, amikor a háborúk megsemmisíthetik az emberiséget és azok un asszimetrikusak, a vesztes nem fogadja el verességét, revánsra törekszi, ami pedig végzetes lehet mindenkire, a győztesre is és perzse a világra is; a kormányzás globális intézményeinek demokratikusan kell működni, egyébként nem fogjadák el őket (lásd EU és ír szavazás);
30
János Hoós, Global Governance, (Akadémia Kiadó 2006)
72
a vállalatok, főleg nemzetközi korporációk profitérdekeit kellően tudni kell szabályozni, egyébként azok maguk alá gyűrik a környezeti és jövedelmi, szociálpolitikai követelményeket; a gazdag, fejlett országoknak megfelelően támogatni kell a szegény, elmaradott országokat, főleg piacaik megnyitásával és segélyekkel. Ezen akadályoknak a leküzdésével tud létrejönni olyan világkormányzás amely a korábban az emberiség tétjét, létezését vagy nem létezést jelentő kérdésre pozitív, vagy negatív választ tud adni, azaz az ember tud e élni pozitíven isteni hatalmával, vagy nem, azaz alkotóan és nem pusztítóan: a kanti örök béke korszaka következik-e be, vagy a hobbsoni konfliktusos élet, ami előbb, vagy utóbb apokalipszishez vezetne. Ma a kimenetelt nem lehet megjósolni, legfeljebb csak optimisták lehetünk, hogy a kanti szcenárió fog bekövetkezni. Magyarországra adódó tanulságok, következtetések Az előbbiekben felvázolt globális keretbe célszerű beilleszteni a magyarországi helyzetet és az ország prognosztizálható jövőképét. Ennek lényegét – Magyarországra adódó tanulságokat, következtetéseket - a következőkben lehet összefoglalni: • Magyarország egyértelműen részévé vált a globális világgazdaságnak, ebből adódóan • érdemi politikai és gazdasági függetlensége sem létezik, ez irányú mozgásterét alapvetően az EU tagságból adódóan Brüsszelben határozzák meg, • miközben viszonylag nagy mozgástér és ebből adódó nemzeti felelőssége is létezik a tekintetben, hogy a polgári demokrácia keretein belül, milyen hatékony konkrét politikai döntési rendszert alakít ki és érvényesít az ország, e kereteken belül milyen hatékonyan irányítja, menedzseli az ország gazdaságát, így e korlátolt szuverenitás • önmagában nem tragédia, ha • az ország konkrét politikai döntési rendszere hatékony • az ország, mint EU tag a közösség egészével együtt prosperál, illetve • az EU prosperálását a világpolitikai és világgazdasági körülmények lehetővé teszik. Mindezek által az ország történelmileg példátlan • lehetőséghez – azaz a fejlett nyugat európai országokhoz való felzárkózás lehetőségéhez jutott –, amik a globalizáció előnyei hatékony kihasználása esetén és különösen a világkormányzás sikere révén szinte mindenki mai vágyait meghaladó fejlettséget és életminőséget biztosíthat az ország lakósságának, de az országnak • példátlan veszélyekkel is szembe kell néznie, azokkal, amik a demográfia problémákból, a negatív globalizációs hatásokból adódnak, valamint nem utolsó sorban azokkal a veszélyekkel, amelyek a világkormányzás eseteleges kudarcából Európára, de az egész világra is leselkednek. Jelenleg azt, hogy hosszabb távon mi következik be, egyértelműen nem lehet prognosztizálni. Legyünk azonban optimisták a jövőt illetően. A jelenben és a közeljövőben pedig a felvázolt nemzetközi és hazai feltételek és lehetőségek kereti figyelembe véve kell reálpolitikát követni, mint a külpolitikában, mint a gazdaságpolitikában. E politikák sikerességét azonban rövidtávon nagymértékben aláássa az a politikai döntési rendszer, ami Magyarországon, a rendszerváltás során – meghatározóan külföldi vezérlettel - kialakult és mai is érvényes. A problémák alapvetően belső és nem külső eredetűek! A rendszerváltás során kialakított politikai döntési mechanizmus nem csak, hogy kellően nem tud támogatni egy hatékony gazdaságpolitikát, de inkább aláássa annak hatékonyságát, azaz érdemi pozitív irányú változtatások és a magyar gazdaság tartósan fenntartható növekedési és egyensúlyi pályára állításának alapvető követelményét. Politikai döntési mechanizmust érintő változtatások szinte mindegyike olyan parlamenti törvényeket igényel, amelyeket csak kétharmados parlamenti többség elnyerése esetén lehet meghozni. Ugyanakkor a legnagyobb, e többséget biztosítani képes pártok a legfőbb haszonévezői a jelenleg funkcionáló politikai döntési rendszernek: ezért e pártok ellenzői e változásoknak, vagy
73
legalábbis csak minimális eltökéltséggel támogatják azok megtételét. Ez jelentheti a legnagyobb akadályt a politikai döntési rendszer továbbfejlesztésének a legnagyobb akadályát. Ameddig érdemi változás nem következik be, mindig fennáll a veszélye annak, hogy a gazdaság ismételten letér a tartósan fenntárható növekedési és egyensúly pályáról és a magyar gazdaságnak és társadalomnak viszonylag nagy árat, kell fizetni magas kamatfelárak és adósságszolgálat formájában azért, hogy a kockázatos egyensúlytalanság, ikerdeficit akut válsághelyzetet ne alakítson ki.
74
A GLOBALIZÁCIÓ HELYE A 21. SZÁZAD JÖVŐKUTATÁSÁBAN Kiss Endre MTA doktora egyetemi tanár ELTE BTK Új és Legújabbkori Filozófia Tanszék [email protected] A tudományos kutatás és a filozófiai elméletképzés nagy korszakváltáshoz érve üres teoretikus tereket érzékel, valóságos tabula rasakat. Ilyenkor nem mindig könnyű eldönteniük, vajon a betöltetlen teoretikus terek pusztán a tárgyi világhoz tartoznak-e, betöltésük tehát eddigi tevékenységük érdemi továbbfolytatásával is lehetséges lenne, vagy az új teoretikus terek puszta léte esetleg már addigi tevékenységükre is jár-e következményekkel, miközben ilyenkor még az sem tűnhet teljesen kizártnak, hogy nemcsak addigi szorosabban vett tevékenységük, de addigi identitásuk is új megvilágításba kerülhet ebben az új helyzetben. A tabula rasa érzékelése tehát többszörös gondolkodási folyamatot indít meg. A tabula rasával kapcsolatos identitás- és intellektuális következmények maguk is szimptómái lehetnek egy nagy társadalomontológiai vagy történetfilozófiai változásnak. Az addigi tevékenységre való visszapillantás hatása annyira felszabadító is lehet, hogy egész tudományos vagy gondolkodói módszertanok veszíthetik el hitelüket, amíg a másik oldalon addig kipróbálatlan vagy egyenesen kétes felfogások és megközelítések árfolyama a csillagokig emelkedhet. Kinyílik tehát a módszertani lehetőségek horizontja. A tabula rasa előtti állapot módszertana persze maga sem volt teljes, olyan lehetőségek is versenyben maradnak tehát, amelyek kialakítása és kipróbálása már az új helyzet beköszönte előtt is aktuális volt, függetlenül attól, hogy ezen kidolgozásra nem került módszerek vagy eljárások játszottak-e konkrét szerepet a tabula rasa avagy a nagy újrakezdés kényszerének kialakulásában vagy nem. Ehhez a helyzethez sajátos logikával társul tudománymódszertani és filozófiai alapkérdéseknek az erkölcs- és az identitás problémáival való összefonódása és összeszerveződése. Bizonyos módszertan csődöt mondhatott („Nem láttuk előre, hogy jön…”), az emberi nem felhalmozott értékeinek képviselete (pl. az emancipáció, vagy éppen a civilizáció addig elért vívmányai) az önreflexió sodrában kimaradhatnak a szigorú társadalomelméleti újrakezdés alapelvei közül. Napjaink nagy tabula rasaja a globalizáció tárgyának, illetve teljes tárgyi szférájának megjelenése. Minél jobban kinyílik a globális viták szférája mindenki előtt, annál hihetőbb minden univerzális tézis és kijelentés. A globális témákról való beszéd felszabadul, s ez hasonló szükségszerűséggel értékeli fel az egyes tézisekhez vezető út felmutatásának követelményét. A tárgyi szféra nagy szabadsága életre hívja a tudományos módszertan szenzibilitásának megerősödését. Az olyan vélemények, melyek szerint például a társadalomtudomány és általában a tudományok nyilvánvaló ontológiai és episztemológiai megújulási kényszer előtt állnak és emiatt most le kell nyúlnunk az episztemológia forrásaihoz, nyilvánvalóan érthetőek és tolerálhatók, arra azonban nagyonis figyelnünk kell, hogy (a konkrét példánál maradva) az ontológia és az episztemológia „forrásai” önmagukban mit sem változtak a tabula rasa, illetve az olyan totális és holisztikus új tárgyi szférák megjelenésével, mint éppen a globalizáció. Lehet, hogy új értelmet kell keresnünk olyan fogalmaknak, mint „tapasztalat”, „valóság”, „realitás”, „empíria” vagy „pozitivitás”, de ezeket az új értelmeket az eddig elért legteherbíróbb és legfantáziadúsabb módszertan alapján kell megállapítanunk. Ily módon a tabula rasa és a megismerés új tárgyi szférái éppen a maguk újszerűségében kell emlékeztessenek minket arra, hogy (1) módszertani apparátusunk korántsem volt mindenoldalú,31 hogy (2) a tabula rasa és az új tárgyi dimenziók hamis elméletképzési trendeket is életre hívnak, hogy (3) bizonyos nagy, közvetlenül történeti okok és motívumok majdnem észrevétlenül jelenhetnek meg teoretikus okokként és motivációkként s végül (4) (bár a sor természetesen korántsem teljes) a régóta elmaradt alapkérdések (így például a digitalizáció, a virtualizáció vagy a társadalomelméleti értelemben vett „bizonytalanság” problematikája) érzékeny hiányként képesek megjelenni a tabula rasa helyzetének feldolgozásakor. 31
Másképpen kifejezve: az új kutatási terület, a tabula rasa horizontjait érzékelő módszertan korántsem mondhatja el magáról, hogy az addigiak során minden belső lehetőségét kimerítette.
75
A tabula rasa, az új és egyben holisztikus és megismerési terek legáltalánosabb meghatározásait egy lehetséges társadalomontológia tartalmazhatja legoptimálisabban, ebben épül ki a társadalom jelenségvilága, az életvilág, a mindennapiság teoretikus vagy szcientikus kategorizáció alá még mindig nem vethető színes forgataga. Ezt kategorizálja a társadalmat különböző irányokból és történeti oldalakról kutató tudományosság (sajátos, sokszoros viszonyban az ugyanarra a jelenségvilágra vonatkozó teóriákkal, hiszen) tudomány és elmélet megalapozási viszonya gyakorlatilag inverz: az egyes tudományokat sok esetben elméletek alapozzák meg, hogy azután az egyes tudományok „válság”-pontjain új elméletek szülessenek meg. Felsorolásunkban ugyan a társadalomra vonatkozó tudományosságot az elmélet elé tettük, ezt azonban csak a fenti kiegészítés megtétele után tekintjük elfogadhatónak. A társadalom elméleti leírásának egyik sajátos esete az ú.n. nagy elmélet, ami különösen a tabula rasa, illetve az átfogó új megismerési tárgyiasságok jelen helyzetében nagyon is aktuálisnak tűnik. Az elméleti leírást (a nagy elméletet is ide értve) a metaelmélet követheti, az elmélet reflexiója magára az elméletre. A globalizáció kutatásában is felhasználható elméletképzési módszertan talán legfontosabb pontja, hogy a valódi konstruktivizmusnak megfelelő konstruktivizmus a társadalmi-történeti összefüggésben értelmezhető empíria és a fogalomalkotás közötti ugrásban valósul meg. A valódi konstrukció tehát a fogalomalkotás maga (természetesen a „tudományos” és az „elméleti” megismerés kölcsönviszonyáról fentebb mondottakat most is érvényben tartjuk). A valóságos ontológia differencia megszüntetése ezen a szinten történik (aminek különös jelentősége majd az elkövetkezőkben az ú.n. esszencialista típusú elméletképzés érintésénél tűnik majd szembe). Az így létrejövő fogalom, illetve nyelv szemantikája tekinthető legitimnek.32 A globalizáció (a jövőkutatással szorosan összefonódó) értelmezésében az olyan elmélettípusok okozhatnak elsősorban módszertani problémákat, amelyek valamilyen módon megsértik a tárgyi szféra – tudomány – elmélet – hármasság alapösszefüggéseit (miközben tudomány és elmélet felcserélhető megalapozási viszonyainak tételét természetesen továbbra is fenntartjuk). Egy ilyen elmélettípus az ú.n. esszencialista-elmélet, amely egyes tudásterületek kutatását volt hivatott eredetileg középszintű elméletként megalapozni, eredetileg nem is szándékozott az elméletképzés királyi útján végigmenni, de éppen az elméletalkotás általánosan érzékelhető anomáliái és az ú.n. nagy elmélet hiánya miatt gyakorlatilag a jelenben több irányból is úton van afelé, hogy jogosulatlanul átvegye akár a globalizáció elméletének megalapozását is. Ha a globalizáció jelenségét valaki „egy az egy”-ben az evolucióelmélet igazolódásának fogja fel, nyomban ilyen esszencialista elmélet szövegösszefüggésében mozog. Az azonosító kijelentésben csak egy közös elmélet rejlhet, hiszen a jelenség és az elmélettípus azonosítása (mint még erről nem egy esetben szó esik majd) nem adhat már helyet semmiféle normáltudományos kutatásnak. Az azonosítás – saját logikai természete ellenére – valójában szelektív. Amiben megegyeznek, az szinte azonossá teszi őket, amiben nem, az nincs tematizálva, viszont amiben valójában nem egyeznek meg, az sem semmisíti meg annak igazságtartalmát, hogy egy sor tulajdonságban megegyez(het)nek. Az esszencialista elmélet komplex fogalmi lényegeket fogalmaz meg, s eközben értelemszerűen háttérbe szorul nála az a törekvés, hogy komplex fogalmi lényeg szuggerált saját tartalma mennyire kimerítően, mennyire kényszerítő erővel és ezáltal milyen nagyságrendű érvényességgel illik rá a valóságos tárgyiasságok szervezett halmazaira. Az esszencialista fogalmi lényeg kimondása rendre helyettesíti a jelenségek együttesének elemzését, s rendre támadja azokat az eljárásokat is, amelyek az ő jelenlétében is „hagyományos deskriptív módon” még a jelenségek együttesére akarja építeni az elmélet tartalmát. Egy-egy konkrét elemzés szövegösszefüggésében nem is annyira az általában vett konkrét esszencialista tézis helyes vagy hamis mivolta az elsődleges, de az esszencialista tézis és az általa integrált tárgyi szféra összefüggése (vagy annak hiánya). A valóság ugyanis igazolhatja is az esszencialista elmélet predikcióját (egy-egy konkrét összefüggésben ugyanis valóban lehet a
32
Ld. erről a szerzőtől: Über die Funktionen der Semantik als gemeinsamer Hintergrund zwischen Phaenomenologie und Postmoderne. in: Acta Universitatis Palackianae Olomucensis Facultas Philosophica. Philosophica – Aesthetica 29. Philosophica VI. – 2005. Olomouc, 2006. 263-276.
76
„globalizáció evolució”), de ahol ez pozitivan nem igazolódik (ahol tehát a „globalizáció nem evolució”), ott az esszencialista elmélet már egészében elbukik. Az esszencialista elmélettípus nem különbözteti meg az elmélet tárgynyelvét a tárgynyelv metanyelvétől, azaz magától az elmélettől. Saját nyelvében ez a két nyelv az elválaszthatatlanságig azonossá válik. Mivel azonban tárgynyelv és metanyelv különbsége benne nem létezik, nem lehet egyik szintre sem sajátos, adekvát kritériumokat felállítani. Elkerülhetetlen továbbá ezért a teoretikus és a tárgyi-pozitív nyelv állandó váltogatása is. A metanyelv és a tárgynyelv elválasztásának elmaradása új oldalról mutatja fel a már egyszer említett esszencializmus dilemmáját is. Az esszenciálissá váló (esszencialista elméletet követő) elméleti munka a tárgynyelvet az egyik irányban egy virtuálisan megalkotható valóságos elméleti metanyelv irányában zárja el (az esszencialista elméletben maga az esszencialista elmélet, mint corpus, azonos a tárgynyelvvel). Nem „róla szól”, de „maga az”. Az esszenciális felfogású elmélet – a másik oldalon – elzárja a tárgyi szférát a tudomány lehetséges támadáspontjaitól is. Ez az elzárás az azonosítás („a globalizáció azonos az evolúcióval”) meghatározó logikai viszonyának további következménye, magában hordozza azonban nemcsak a tárgyi szféra és az elmélet, de a tudomány és az elmélet viszonyát is, azaz nem engedi inkubálni a valamiről (jelen esetben globalizációról) kialakított tudomány (mint újabb tárgynyelv) és az ugyanarról kialakított elmélet (mint újabb metanyelv) kettős viszonyát sem. Ezért az esszencialista elmélet nem ad teret az ugyanazokon a tárgyi szférán művelhető tudománynak – a tudomány maga is az elmélet (a tárgyés a metanyelv azonosításának) újabb alakváltozata. Az ekkor keletkező pragmatikus hiány és szükséglet ebben az összefüggésben az, hogy ha az esszencialista elmélet azonos az egyes tudományokkal, akkor – s ez a gyakorlati következmény – át kell tudnia vállalni azok valóságos funkcióját is, megoldásokat kell tartalmaznia a konkrét jelenségek strukturáló értelmezésére és teoretikus értelmezésére. Tudomány és elmélet ilyen típusú azonosítása ugyanis a marxizmus történetének is egyik legmeghatározóbb sajátossága volt. Talán nem lenne érdektelen elgondolkodni azon, hogy a marxizmus egyszerre volt a tárgyi szféra corpusa, tudomány és elmélet. A marxizmus lehanyatlása után a marxizmus (talán éppen ezért) egyszerre szűnt is meg a tárgyi szféra meghatározója, tudomány és elmélet lenni. Az esszenciális elméletfogalom (mely több konkretizációban is megjelenik a Disszertációban), mint említettük, nem épülhet ki „lefelé” egy-egy konkrét tudománnyá. Amellett, hogy ez a tudomány definíciójának is ellene mondana, ez azért nem lehetséges, mert éppen ez a lefelé való kiépítés nem lenne végrehajtható érdemleges önkényesség nélkül (amely eleve kétségbe vonná az így létrejövő tudomány szükségszerű érvényességét). De az esszenciális elmélettípus (akár egy konkrét tudomány) nem építhető ki az ellenkező irányba, tehát elméletté vagy rendszerré„ felfelé” sem, hiszen eközben kilépne saját (a metanyelvet a tárgynyelvvel azonosító) kritériumainak érvényességi köréből is. Az esszenciális elmélet-típus, mint a tapasztalat mutatja, mindeddig valóban nem tudott normáltudománnyá válni, sőt, még az esszenciálisan kialakított egységes tudomány-fogalmak egyik változata sem tudott normáltudománnyá válni. Ez mutatja, hogy az esszenciális elmélet valójában nem a tudomány új fogalmának, de a tudományos elméletképzésnek a problémáját veti fel. Az esszencialista elmélettípus helyenként maga is érzékeli saját azonosító eljárásaiból fakadó konkrét nehézségeit. Ezeket többnyire úgy tudja feloldani, hogy az elméleti korpusz egyes olyan elemeit, amelyek nem illenek bele abba, az esszencialista irányultság konkrét változatához mért visszaesésnek minősíti. Az esszenciális elmélet és rendszerfogalom eddig még nem említett hiányosságai közé tartozik továbbá, hogy ha túlságosan esszenciálisak az ilyen felfogások, a rendszerek (szigorúan metaforikus értelemben) eluralkodnak a történelmen és a társadalmon és kritikusan lesznek képesek csökkenteni a szubjektum , a szabadság és más értékek mozgásterét. S ez nem csak a nyilvánvalóan fontos szabadság és szuverenitás szempontjából önmagukban érdekes, hanem a globalizáció aktori szabadságának is ellentmond. A tabula rasa, egy hatalmas új tárgyi terület nem involvál tehát előzetesen kialakított új elméletfogalmat. Úgy közeledhetünk hozzá, ha rendelkezünk már érvényes elképzelésekkel a tárgyról és az elméletképzésről (más kérdés, hogy ezek az előzetes elképzeléseink a tárggyal való foglalkozás során erőteljesen meg is változhatnak). Elképzelhető, hogy eközben a
77
társadalomtudományok klasszikus felosztása értelmetlenné válik. Erre a következtetésre azonban semmiképpen sem juthatunk intuitívan, netán egy itt alkalmazni gondolt esszencialista elmélet szuggesztiójára. A kérdésben rejlő igazi nehézség az, hogy a saját elméletalkotásunk során kialakított új fogalmiság (és az abban rejlő konkrét kutatási irányok és kérdésfeltevések) döntheti majd el, hogy jelentősebb módosítások nélkül képesek leszünk-e igénybe venni a bevetten művelt társadalomtudományok aktuális eredményeit. Az más kérdés, hogy elméletünk egy-egy fontos vetületének kutatására valószínűleg nem áll majd rendelkezésre bevezetett normáltudomány – mindezzel a tudomány immár önmaga is szaporíthatja a globalizáció szövegösszefüggéseiben szüntelenül érzékelhető „hiányzó aktorok” csoportját.33 Az elméletalkotás problémája itt ismét érintkezik a „nagy elmélet” problémájával. Anélkül, hogy most a nagy elmélet valamelyik konkrét változatát vennénk mintául, várható, hogy a globalizáció (s a vele összeszervesedő jövőkutatás), úgy is, mint új módszertani kihívás, fel fogja majd vetni a nagy elmélet felépíthetőségének problémáját. Ezért az a fontos, hogy ezt a nagy elméletet most ne azonosítsuk be, miközben aligha elképzelhető, hogy elméletképzési szempontból „naív” módon meg lehessen alkotni a globalizáció egy érvényes elméletét. A nagy elmélet körvonalainak (esetleg „kísérteté”-nek) felidézésekor nem lehet nem emlékeztetnünk arra, hogy (különösen a történelmi, társadalmi vagy politikai vonatkozásokban gazdag) nagy elméletek rendre nagy történetfilozófiai helyzetekben, az azokkal való dialógus, illetve az azok kihívásaira adott válasz szövegösszefüggéseiben születtek meg (forradalmat, háborút, szociális robbanásokat akartak megelőzni, azokat előkészíteni, illetve hatásaikat feldolgozni). A nagy elmélet hiánya ebben az összefüggésben ezért annak is szimptómája, hogy jelenünk semmiféle különös történetfilozófiai helyzetben nem érzi magát (ennek nem mond ellent a globális kihívások, veszélyek és félelmek világos felismerése és reflexiója). Ha egy közelebbről meg nem határozott lehetséges nagy elméletről beszélünk, fontos emlékeztetnünk arra is, hogy a marxizmus, mint az utolsó nagy elmélet, egyáltalán nem feltétlenül minden nagy elmélet prototípusa. A marxizmus (és lehanyatlásának) jelentősége számunkra ebben a pillanatban kimerül abban a történelmi tényben, hogy bonyolult történeti okok következtében épp a marxizmus örökítette át a huszadik századra és értékelte fel ekkor politikailag a nagy elmélet egy változatát. A közelebbről meg nem határozott nagy elmélet egyik legfontosabb, egyelőre negatív meghatározása, hogy nem esszencialista, tehát nem olyan, amelyben nem válik el a tárgynyelv és a metanyelv és ennek következtében a tárgynyelv nem válik előzetes elméleti definíciók konstrukciójává és termékévé. 34 Az esszencialista típusú elmélet legnagyobb gyakorlati problémája az alkalmazhatóság, hiszen az alkalmazhatóság pontos kritériumai meg sem születhetnek a tárgynyelv és a metanyelv elválaszthatatlansága miatt, s ezért vagy automatikus vagy önkényes az esszenciális elmélet alkalmazása akár egy konkrét középszintű probléma elméleti azonosításában. Újra meg újra találkozunk tehát a tárgy, a nyelv, módszer, a tudomány és az elmélet összemosódásával ebben az elmélet-típusban. Az esszencialista elmélet – nyilván legvilágosabban artikulált akarata ellenére – mint valamiféle előzetes lényeg jelenik meg, amit bele kell látni a tárgyi szférába, módszertani platonizmust jelenít meg, mintha valaminek az esszenciális elméletben lerögzített komplex fogalmi sémája feleslegessé tenné, a jelenségek elemzését, azok kategorizálását és értelmezését.35 Tárgynyelv és metanyelv egymásba tolt azonosítása azonban újabb paradoxonokhoz is vezet.36 Az esszenciális elmélet végső alakja tárgynyelv vagy metanyelv? Ha tárgynyelv, nem is lehetne 33
Ld. erről K.E. A globalizáció aktorai, az aktorok globalizációja. in: Jövőkutatási körkép. Tanulmányok a jövő fényköréből. Budapesti Corvinus Egyetem, Jövőkutatási Tanszék. 2006. Szerkesztette Hideg Éva és Nováky Erzsébet. 14-21. 34 Ezzel kapcsolatos az esszencialista elméletnek az a sajátossága, hogy puszta konstitúciójával le- vagy kivált ismeretelméleti és társadalomontológiai dimenziókat. Egy erősebben dinamikus társadalomontológiai szemléletben például lehetséges lehetne annak kipróbálása is, hogy más elméletek (sőt, elmélettípusok) lennének egyidejűen alkalmazhatóak a globalizáció makró-, mezo és mikroszintjére). 35 Ebből a módszertani következtetésből érthető meg az a gyakori benyomásunk, hogy ahol az esszencialista elméleten belül a „valóság” leképeződik, az diszfunkcionális, ahol pedig funkcionálisan minden a helyén van, ott nincs valóság. 36 Létezhet például van olyan esszenciálisnak nevezhető elmélet, amely magát ugyan metanyelvnek tartja, anélkül azonban, hogy érintetlenül hagyná a tárgynyelv addigi konstítúcióját.
78
elmélet, hiszen nem lehet saját maga elmélete. Ha metanyelv, nem lenne hozható azonosítóizomorf viszonyokba (pl. globalizáció=evolució), mert azt az egyes tárgynyelveknek és nem logikai műveleteknek kellene legitimálniuk. Az elméleti szerep betöltésére irányuló pretenciójával kiszorítja azokat az elméleteket, amelyek a tárgyi szféra valóságos integrációjára törekednek. Mindig ez a probléma, amikor az esszenciális elmélet egyszerre felfelé és lefelé elkezd terjeszkedni, saját magát reprodukálja ezen a két teljesen más szinten, és ezzel – akár akarja, akár nem – destruálja mind az empíria szakadatlanul újra folytatódó fogalmi kategorizációját, mind pedig az ismeretelméleti követelményeknek is eleget tevő, integratív, azaz nem esszencialista elméletképzés szintjét. Az elmélet (nagy elmélet) nem redukál komplexitásokat, az esszencialista elmélet igen.37 Szándékolatlan, de megvilágító erejű illusztrációja az esszencialista elméletről e tanulmányban mondottaknak a globalizációkutatás egy aktuális helyzete. A globalizáció összjelensége ugyanis két különböző esszencialista jellegű elmélet megvilágításában két egységes, ám egymással gyökeresen ellentmondó leírásban jelenik meg. Mind a gazdaságot (politikát is akár), mind a szociális világot, mint alrendszert alapul véve részben teljes, részben legitim képet kaphatunk a globalizáció valóságáról. E kétszeres teljesség, kétszeres (ha éppen nem hatványozott) legitimitás azonban egymással gyökeresen ellentétes képet mutat. Ami azonban a gazdaság (és a politika) alrendszerében teljesen normális, ha éppen nem egyenesen optimális, az a szociális világban kataklizma, sőt, az eddigi civilizációs vívmányok visszavételének is tekinthető.
37
Itt vetnénk fel azt a kérdést, hogy ily módon új összefüggésben jelenik meg elmélet és ideológia, sőt, elmélet és perspektivizmus alapösszefüggése is.
79
KULTURÁLIS NEMZETSTRATÉGIA Koncz Gábor Ph.D. egyetemi magántanár, igazgató Magyar Kultúra Alapítvány [email protected] Nincs magyar nemzetstratégia – mondogatják gyakorta sokan, olyan bánatos arckifejezéssel, hogy szinte látjuk a kezükben lengedező fekete zászlót. Kell nemzetstratégia – jelentik ki mások, pattogva, mintha marsal-botot emelgetnének… Számos publikáció, tanulmány és műhely-munka van e téren, ám kétségtelen, hogy egyelőre a kerekek hajtása helyett a sípba megy minden gőz… Mi a feladat és mi a teendő? A vázlatos áttekintés előtt azonban emlékezés és köszönet.38 1969-ben, az akkori Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen, hallgatóként kapcsolódtam Dr. Kovács Géza kutatási és oktatási korszakot nyitó futurológia programjához. Akkor fogadott pályatárssá Nováky Erzsébet, Gidai Erzsébet, Korompai Attila, Besenyei Lajos, Tóth Attiláné, Hideg Éva, Kalas Mária… akikkel egész pályafutásom során szoros szakmai kapcsolatban lehettem. A professzor úr korunk szellemi korképét tárta elénk, atyai tanárként inspirálta törekvéseinket.39 Már akkor a kulturális előrejelzések és tervezés témaköreivel kezdtem el foglalkozni; időközben számos tanulmányt publikáltam és gyakorlati (országos, regionális, intézményi) tervezési munkákban vettem részt.40 E jubileumi konferencián tisztelet és köszönet a tanároknak és pályatársaknak! A történetükhöz az is hozzá tartozik, hogy akkor a futuorológia ugyan már nem volt burzsoá áltudomány, be nem tiltották, de az 1972-es I. Magyar Jövőkutatási Konferencia témájára hírzárlatot rendeltek el. Úgy alakult, hogy az egyetlen elhangzott, tíz perces tájékoztatás az enyém lehetett a Kossuth Rádióban; Egy marék semmi vagy egy gyűszűnyi minden címmel olvastam fel írásomat. Ez már végképp összekötött Kovács Gézával, munkatársaival és tanítványaival. A nemzetstratégia mindenek előtt kulturális lehetőség és feladat. A kultúra tág értelemben az ember és a világ viszonya; szűkebb értelemben a szellemi termelés és annak speciális intézményei és tevékenységei; értékelő dimenzióban pedig értékek, mértékek, minták, normák és érdekek kölcsönösen összefüggő rendszere.41 Mindhárom megközelítésben: a globalizáció, az Európai Unió kultúrák találkozása, ütközése, gyűrődése, párbeszéde és integrációja. A nemzetstratégia nem csupán a politikai határokon belüli ország, hanem a környező országokban és a diaszpórában is élő nemzet számára megfogalmazható, koncepcióba rendezett célok és cselekvési programok rendszere. Manapság gyakorta halljuk: kulturális nemzet; tehát a közös nyelv és a közös tág-, szellemi- és értékelő kultúra által virtuálisan összekapcsolható népesség. Térben van tehát országos, kárpátmedencei és diaszpóra nemzet-dimenzió. E sokrétű, sokszínű heterogén és heteronóm problémakör áttekintéséhez, összekapcsolásához és rendszerezéséhez szerintem a demográfiából és a kultúraelméletből lehet kiindulni. Szükséges tehát összefoglalni a hazai és a magyarsággal 38
A szerző Dr. Koncz Gábor Ph.D, egyetemi magántanár, közgazdász, a Magyar Kultúra Alapítvány igazgatója, a Magyar Comenius Társaság alelnöke. E-mail: [email protected], Honlap: www.mka.hu. Az előadás elhangzott 2008. november 13-án, Budapesten, az MTA-n megrendezett „A jövőkutatás helye a 21. században. A jövőkutatás fejlődése és tudományterületi kapcsolatai” című, VII. Magyar (Jubileumi) Jövőkutatási Konferencián. 39 Koncz Gábor: Az atyai tanár. Köszöntő Dr. Kovács Géza prof.emeritus 80. születésnapjára. (2008. április 21.) www.mka.hu. 40 A jövőkutatási, társadalmi- és kulturális tervezési témájú írásaim autobibliográfiáját közöltem a következő tanulmányom függelékében: Koncz Gábor [2007]: Merre van előre? Kulturális nemzetstratégia . In: SZÍN Közösségi Művelődés, A Magyar Művelődési Intézet folyóirata, 2007. június, 12/2-3., 67-75. old. , www.mmi.hu/kiadványok, www.mka.hu. 41 Kifejtve lásd: Koncz Gábor [2004]: „…mélységes mély a nemrég…” Vázlat a kultúra fogalmáról. Megjelent In: Szín. Közösségi Művelődés. A Magyar Művelődési Intézet folyóirata, 2004. május. 9/3. szám, 56-71. old, www.mka.hu.
80
kapcsolatos külhoni (tehát kárpát-medencei, nyugat-európai és tengeren túli) demográfiai és kultúraelméleti kutatásokat. Induljunk kívülről: a kisebbségről írja gyönyörű versében Kányádi Sándor: „vagyunk amíg lenni hagynak se kint se bent mint az ablak”42 Ha ismerjük a demográfiai tendenciákat, akkor a normatív kulturális mondanivaló: leszünk, amíg lenni akarunk; tehát a diaszpóra és a szórvány, valamint a külhoni tömb-magyarság esetében is a kultúra három dimenziójának akarati összekapcsolására van szükség. Program szinten arra is, hogy a külhoniak ismerjék a mai Magyarországot és ugyanakkor az innen kifelé áramló szellemi és anyagi kapcsolati eszközök az ottani megmaradást segítsék. Nemcsak halra, hanem hálóra van szükség. Illő és szükséges felidézni a régi nagy szövegeket; Makkai Sándor püspök-írót idézem az 1930-as évekből, akinek Erdélyre vonatkozó mondatai kellő körültekintéssel általánosíthatóak: „Szörnyű veszteségek, nyomor, sebek, romok égbe kiáltó jajszavával erőszakolni ki egy ellenséges vagy közönyös világ alvó lelkiismeretének fölriadását: teljesen reménytelen erőlködés. Megható anakronizmus Európában az a magyar romantika és szentimentálizmus, amely még hisz egy ilyen lelkiismeretben. Még inkább, ha hisz annak gyakorlati megmozdulásában. De hamis is ez a politika, mert a halálnak, vagy a csodának tétlen várására szoktatja a nemzetet. A kisebbségi kérdésben főleg magukra a kisebbségekre ez az egyoldalú sebmutogatás és halálimitáció meghaladott álláspont…Aki nem látja az élet parancsoló tényeit és a beomlott széles utak után, melyek az Írás szavai szerint a veszedelembe vittek, nem képes meglátni és méltányolni azokat a szerény és keskeny ösvényeket, amelyek mégiscsak megnyílnak annak, aki élni akar…Az a feladatunk, hogy megalkossuk az erdélyi magyarság szervezett önfenntartását, melynek keretében a másfél millió magyar biztosítani tudja másfél millió magyar anyagi és lelki exisztenciáját…”43 Mindebből többek között az is következik, hogy a nemzetstratégia megalkotása a hazai és külhoni szakemberek közös feladata és ehhez a hazai és külhoni tehetősöket, vállalkozókat egyaránt szükséges aktivizálni. A nemzetstratégia hazai kulturális kiindulópontja az lehet, hogy az oktatási, tudományos, kulturális intézményrendszert szükséges az cél- és eszközrendszer középpontjába állítani. Nem a mennyiségi fejlesztés értelmében és érdekében, hanem a társadalmi töke, az együttműködés, a bizalom megteremtése céljából. Ehhez az egész hazai társadalom számára érthető, átélhető és elfogadható egyszerű célok kitűzésére van szükség, amelyek a bizalmi tőkét erősíthetik. Ilyen lehet például az ország fizikai kitakarítása vagy a közszolgálati adminisztráció túlhatalmának csökkentése, vagy a generációk, rétegek, csoportok közötti párbeszéd tömegkommunikáció szorgalmazása és elmélyítése. És persze ilyen a védelem, az energiaforrások, a közlekedési hálózat, a közrend témaköre. Ami a szűkebb kultúrát, tehát a szellemi termelés intézmény- és tevékenység-rendszerét illeti, először is az irányultság meghatározására van szükség, még pedig arra, hogy ez az intézményrendszer az előbb említett átfogó társadalmi célokat ill. az európai és atlanti integrációt erősítse. 44 Az tehát a feladat, hogy tekintsük át, csoportosítsuk, elemezzük, szintetizáljuk a nemzetstratégiai témakörben földrajzilag is szétszórt kutatási és publikációs eredményeket. Majd válasszunk ki néhány kulcs-témát s azt minél nagyobb tudományos apparátussal alátámasztva bocsássuk széleskörű, magyar-magyar nemzetközi vitára. Ezen belül különösen fontos a diaszpórával, a szórvánnyal kapcsolatos nézetek és lehetséges feladatok összefogása. Ugyancsak kiemelkedő fontosságú lehet a kisebbségekkel kapcsolatos, Európai Uniós viták és határozatok magyar szemszögű megalapozása. Továbbá: a történelmileg ténylegesen multikulturális régiók empirikus tapasztalatainak összefoglalása, mint például a Vajdaság, amely történelmileg is kicsi EU volt.
42
Kányádi Sándor: Vagyunk amíg. In: Felemás őszi versek, Pécs, Jelenkor Kiadó, 2002. 8. old. Makkai Sándor: Erdélyi szemmel 1922-1932. In: Az élet kérdezett. Tanulmányok II. kötet, Budapest, 1935. Révai Kiadás, 4. és 5. old. 44 Erről részletes programot vázoltam a 3. lábjegyzetben hivatkozott, 2007-es tanulmányomban. 43
81
Ezt a módszertani és összefoglaló munkát éppen a VII. Jubileumi Jövőkutatási Konferencia hatására, az MTA Jövőkutatási Bizottsága vállalhatja fel. (József Attila: „… a hetedik te magad légy…”) Hiszen a lényeg az: leszünk amíg lenni bírunk, ehhez pedig áttekintő, szintetizáló akaratra van szükség.45
45
Mindehhez a Magyar Kultúra Alapítvány rendezvényi hozzájárulását lásd a www.mka.hu honlapon és az ott olvasható publikációkban.
82
AZ ÖSSZHANG, AZ EGYSÉG A RENDSZERELMÉLET TÜKRÉBEN Kovács Attila a közgazdaság-tudomány kandidátusa [email protected] Mottó: Ismerd a múltat Dolgozz a jelenben A jövőért A téma felvetése: Napjainkban, ha megvizsgáljuk a nemzetközi és hazai viszonyokat számos aggasztó jelenségnek lehetünk tanúi. Ezek a jelenségek sokszor egy véletlen eseménysorozat eredményeként is felfoghatók, azonban ha megvizsgáljuk mélyebben azok gyökerét és kialakulásuk, majd fejlődésük folyamatát, akkor megállapítható, hogy életünk számtalan területén hiányzik az egyes elemek rendszerek közötti összhang. Az összhang tartós hiányának bekövetkezése szinte minden esetben vissza vezethető az élet továbbviteléhez szükséges egység hosszú távú felbomlására. Már az 1980-as évek elején kirajzolódott – az alkalmazott rendszerelméletből megismerhető törvények segítségével – öt olyan elem, amelynek bekövetkezése a gazdasági és társadalmi folyamatok alakulását kedvezőtlenül befolyásolhatja. Felgyorsulásuk esetén a katasztrófák szinte elkerülhetetlennek látszanak. Ezeknek a kedvezőtlen folyamatoknak a felerősödése folyamatosan követhető. Azt azonban nem lehetett előre látni, hogy melyik mikor fog bekövetkezni. Előre jelezhető volt már akkor is, hogy a bekövetkezésük várhatóan 2005 -2035 közé lesz tehető. 1995től kezdődően a veszélyes folyamatok felgyorsultak, napjainkban már szinte inverzibilis (visszafordíthatatlan) folyamatokként kezelhetjük azokat. A kedvezőtlen folyamatok: 1972-től, amikor a nemzetközi valutaalapként az arany helyett a dollár alapra tért át a Világ indult el a „virtuális világ” kialakulása. Ez azért van, mivel az arany kitermelése, igen sok munkát követel, és a kitermelhető mennyiség is véges, addig a papír- és/vagy fémpénz előállítása a korlátlanul biztosítható alapanyagoktól, valamint a nyomdai kapacitástól függ. Mind két elem az ember kezében lévő döntés kérdése, vagyis a politika függvénye. Ennek eredménye, hogy az 1970-es évek közepén már a forgalomban lévő pénzmennyiség háromszorosa volt, a termelés és fogyasztás egyensúlyához szükséges pénz mennyiségnek. Az 1990-es évek közepére e szám tízszeresre növekedett, míg napjainkban megközelíti a százszoros értéket. A pénz elvesztette tényleges funkciói közül a valós kincsképzés, a valós csereeszköz szerepe mellett, a tényleges forgalmi eszköz funkcióit. Ez mindenki számára világossá válik, ha a tőzsdei folyamatokat kellő mélységben megismeri, az infláció manipulálását vagy a vagyonosodási folyamatokat reálisan szemléli és azokat a napjainkban zajló gazdaság válság jelenségeivel összeveti. A politikai döntések hatására a gazdasági folyamatok oly mértékben felgyorsultak, hogy azok kézbentartása szinte lehetetlenné vált. Az egyensúly helyreállítását a hitelek visszafizetésén keresztül a tényleges munkát végző emberek nyakába varják, holott a kedvezőtlen jelenségek a bankárok hazárdírozásának, falánkságának az eredménye, akik elfeledkeztek arról, hogy értéktöbbletet csak az egyének tényleges, valós és nem virtuális szellemi és fizikai munkája teremt. E folyamatok hatására alakult ki a spekuláció, a korrupció, a bürokrácia a napjainkban egyre erősödő létbizonytalanság. A gazdasági problémák felgyorsulását és felerősödését segítette elő az informatikai eszközök (hardver, szoftver, kommunikációs eszközök) gyorsütemű fejlődése. Noha ezek egyik oldalon a legkülönbözőbb tudományterületek fejlődésének szinte elképzelhetetlen, de mégis valós felgyorsulását eredményezték, a gazdasági és társadalmi oldalon teljes káoszt, bizonytalanságot teremtettek. Ennek az, az alapja, hogy napjainkig kialakított és ma is működő információs rendszerek legtöbb esetben nem homogének, nem összehasonlíthatók. Ez azért alakult ki, mivel a különböző rendszerek nem azonos elemi, elsődleges alapadatokra és osztályozási rendszerekre épültek, hanem a érintett vezetők, elképzeléseire, érdekviszonyainak megfelelően, továbbá a hardvert és szoftvert szállító cégek gazdasági versenyének függvényében. Ezért lehetséges, hogy ugyanazon gazdasági és társadalmi jelenségekre ilyen vagy olyan adatokat is elő lehet állítani,
83
keresni. Meggyőződésem, hogy az informatikai és tudásbázisú társadalom ki fogja kényszeríteni az gazdasági és társadalmi folyamatok korrekt megismerését biztosító elsődleges, elemi adatokra épülő, komplex rendszert alkotó informatikai rendszerek létrehozását, fenntartását és folyamatos karbantartását. Ezek lényegét, szerkezetét az előadás második részében ismerheti meg az olvasó. Ugyancsak a 1970-es évektől foglalkoznak a tudósok, a jövőkutatók (pl. hazánkban Kovács Géza, Gidai Erzsébet, Nováky Erzsébet) a Földünk felmelegedésének várható problémáival. Közel másfél évtizednek kellett eltelni, hogy a tényről komolyan lehessen beszélni, de még a Kiotó-i és a napjainkban befejeződő nemzetközi tárgyalásokon sem született meg az a megállapodás, amely a kedvezőtlen folyamatok megállításának az alapját képezheti. Mindez a fejlett és fejlődő államok ipari lobbijának a nyomására alakul így, akik harácsolásukon kívül csak a hatalmuk védelmét tekintik elsődlegesnek és még azt sem veszik észre, hogy ők is veszélyben vannak. A természet valamikor egy zárt láncú táplálkozási láncra, egységes rendszerre épült. E zárt lánc alapjaiban kiegyensúlyozottan működött a XIX század közepéig. Ezt követően a felgyorsult ipari folyamatok, vagyis a különböző ipari ágazatok eredménye képen a természeti egyensúly fokozatosan felbomlott, A hatalom megszerzése ill. megtartása érdekében az I. világháború, hazánkat érintő Trianoni Béke-diktátum, a II. Világ Háború és az azt követő hidegháborús korszak tudományos, termelési és hatalmi torzsalkodás eredményei teremtették meg, hogy Földünk biológiai egyensúlya veszélyben van. Egyes biológusok – a napjainkban is bekövetkező – fajok pusztulási folyamatából arra következtetnek, hogy jelen századunk második felében földrészekre kiterjedő és/vagy totális biológiai robbanás következhet be. Erről még mindig nem szíves beszélnek a politikusok, állami-, gazdasági vezetők. Ha elemzzük a háborúk történetét, akkor arra a következtetésre juthatunk, azok egy adott terület megszerzéséért, megtartásáért, vagy az ott található felhalmozott kincsekért, munkaerőért, nyersanyagokért, ipari kapacitások megszerzéséért, ill. az elmúlt évtizedekben elsődlegesen a politikai hatalom birtoklásáért folytak. Ha jól meggondoljuk akkor ilyen volt pl. az alig két évtizede zajló, véres Jugoszláv háború is. „Einstein szerint lesz III. Világ-Háború, hogy mikor azt nem tudni, de utána az emberiség ismét a kőkorszak körülményei szintjén fog élni.” A háborúk kitörésének napjainkban is felelhető néhány lehetséges indítéka. Ilyen pl. az ivóvíz készletek fokozatos csökkenése, a környezetszennyezés mértékének kedvezőtlen alakulása, valamint a pénzügyi érdekek, adott-, és vagy új világnézet, politikai hatalom továbbvitelének biztosítása. Napjainkban egyre többször találkozunk a Világűr kutatásainak eredményeivel, azok várható hatásaival. Természetesen az imitt - amott felrebbentett kutatási eredmények, egyéb információk alapján vélelmezhető, hogy azok messze jobban kihathatnak majd a Földön élő emberek létére, életkörülményeire, mint bármely korábbi tudományos eredmény. Érdemes és célszerű e területen folyó munkát a jövőkutatóknak alaposabban megismerni és a politikusok, államfők, állampolgárok felé nyitottabban megnyilvánulni. Hazánk gazdasági és társadalmi adottságai. Hazánk gazdasági és társadalmi helyzetének alakulását – szemben a Nyugat Európai országok alapjaiban töretlen, folyamatos fejlődési irányzatával – az elmúlt fél évszázadban két ellentétes irányzat befolyásolta. Az első töréspont 1946-tól folyamatosan alakult ki a kommunizmus felépítésének túlhajszolásán (a nehézipar túlzott fejlesztésén, a mezőgazdaság erőszakos átalakításán, az urbanizáció erőltetésén) keresztül, 1966 után a békésebb, konszolidáltabb éveket is beleértve. Az 1989-ben bekövetkezett rendszerváltás az eltúlzott liberalista szemlélettől átitatva alakította országunk gazdasági és társadalmi adottságait. Napjainkban már egyértelműen kirajzolódik, hogy a „globalizáció eszmerendszerébe” bújtatott és működtetett liberalizmus nemcsak más irányba viszi országunkat, hanem szinte mindent elbizonytalanít. Eltűnt a másik ember megbecsülése, eltűnt a munka becsülete, az egyének erkölcsi, etikai értékrendje és helyette kialakult a pénzhajhászás, a rohanás, a családok széthullása, a korrupció, a terrorizmus, a bizonytalanság, reménytelenség, vagyis a társadalom széthullásához vezető elemek megjelenése. Ha részleteiben is meg szeretnénk ismerni a problémákat, akkor a legfontosabb elemekként célszerű a következő területekkel foglalkozni: a./ a banktőke szerepe fetisizálása okozta veszteség a legnagyobb. Ennek két fontos elemét célszerű kiemelni. Az első a banktőke állami támogatottsága és a privatizáció összefonódása. A másik a bankok szemérmetlen kamatpolitikája. A TV-ben még napjainkban is látható – a kölcsönöknél megjelenő 25-300 % HTM értékek az ország elszegényesedésének kiindulási alapjai, ugyan akkor a betétek kamatjainak 5-15%-on való
84
nyomottsága nevetséges. b./ Az áruházláncok, plázák nemcsak a hazai kiskereskedelmi hálózatott tették tönkre, hanem árpolitikájukkal a hazai termékek háttérbe szorítását, a behozatali és felvásárlási politikájukkal a termelési feltételek fejlődésének kedvezőtlen alakulását is megteremtették, amellett, hogy nyitvatartási rendszerükkel, szórakoztató bázisaikkal kedvezőtlenül hatnak a társadalmi folyamatokra is. c./ A külföldi tőke beáramlása az ipar területén hozta és hozza talán napjainkban is a legnagyobb eredményt. Igaz e terület sem felhőtlen, mivel számos esetben korszerű technológia érkezik, de sokszor a környezetkárosítással együtt, nem beszélve a hazai beszállítók kiszolgáltatottságáról. .A társadalmi fejlődést részben segítik a munkahelyteremtésen keresztül, de talán az üzemek számos esetben egyszerű áttelepítés miatt az országon belüli migrációt támogatják, amely sokszor a családok széthullásához, a kistelepülések elnéptelenedését eredményezve, a kedvezőtlen társadalmi folyamatok indukálását eredményezi. d./ A mezőgazdaság területén sem rózsásabb a helyzet, mivel Hamar Anna kutató szerint: „a földhasználat szerkezete Magyarországon duális jellegű…a mezőgazdasági termelés folytató üzemek 91%-a tartozik az 5 hektár alatti kategóriába és ők művelik a terület 8,6%-át. A másik póluson a 300 hektárnál nagyobb üzemek alkotják a termelők legkisebb csoportját (0,21%) és a földterület közel felén (45%) gazdálkodnak.” A dél-dunántúli térségek és az észak-magyarországi régióban még kedvezőtlenebb a helyzet. Virág Tünde szerint e térségekben: „a szociális, etnikai és a térbeli hátrányoknak olyan erős kombinációja jött létre, ami lehetetlenné tesz minden fajta kitörést. … a térségekben található települések többsége egyre inkább összefüggő területet, gettósodó térséget alkot”.Mindezzel szembe áll a híres és elismert, hagyományos zöldség és gyümölcs termesztés, bele értve a szőlészetet és borászatot is, amelyeket fokozatosan elsorvasztanak. Természetesen ezen folyamatok országunk településhálózatára is kedvezőtlenül hatnak, különösen ha az egészségügyi-, oktatási és közigazgatási reform hatását is mellé tesszük. e./ A közlekedés területén a vasúti hálózattal szemben az autópályák előtérbe kerülése, nemcsak gazdaságtalan, hanem környezetkáros és követi az oly sokat szidott sugaras szerkezetet. f./ a technikai infrastruktúra hálózatai korszerűtlenek, elavultak, hiányosak. Ez különösen a villamos és gáz erőművekre-, hálózatokra vonatkozik, míg a víz és szennyvízellátás legtöbb esetben helyi, kistérségi vagy legjobb esetben regionális szinten került megoldásra. A jövőre vonatkozóan sem ismertek közép és hosszú távú elképzelések. A napirenden lévő településhálózat fejlesztésére vonatkozó elképzelés – bár mi is lesz – megvalósíthatatlan lesz, mivel tisztázatlanok olyan alapkérdések, mint pl. a földhasználat, közigazgatás fejlesztés stb. A termelési és szolgáltató ágazatok fejlődésének alakulására leírtak természetesen a társadalmi fejlődésre sem hatnak kedvezően: a./ a demográfia kedvezőtlen alakulása, b./ a lakosság egészségügyi helyzete, c./ az oktatási rendszerünk ellehetetlenülése, d./ közigazgatás adottságai, e./ a jogrendszerünk ellentmondásai, hézagai, bürokratikus jellege, f./ a köz és rendbiztonság, valamint a védelmi helyzetünk is számos problémával terhelt, aminek természetes velejárója, hogy az egoizmus, a nihilizmus, az érdekcentrikusság előtérbe kerülésével a családalapítás kitolódása, vagy elmaradása, a családok rohamos szétesése következtében, az elmagányosodás, a depresszió, az alkohol és drogfüggőség, a bűnözés természetes jelenség lesz. Természetesen mindig voltak, vannak és lesznek kivételek, csak az nem mindegy hogy mikor, hol, milyen arányban. Az ismertetésre került számos negatív, kedvezőtlen jelenség megismerése után joggal fel kell tenni a kérdést, hogy: merre, hogyan tovább? A rendszerelmélet torvényei képezhetik azt a kiindulási alapot, szemléletváltoztatás alapját, amelyek egyértelműen biztosítani tudják – szívós és következetes oktatási és ismeretterjesztő munkával – a kilábolás lehetőségét. (Zalai Béla (1913-ban) írta meg :”A rendszerek általános elmélete” c. tanulmányát, amely magyar nyelven sajnos csak 1984-ben jelent meg. Később: Albert von Bertalanffy és csoportja (1965-ben) fogalmazta meg:”Az általános rendszerelmélet” c. művet. A két művet együttesen tekinthetjük az általános rendszerelmélet alapjának és egyben az alkalmazott rendszerelmélet kiindulási pontjának. Az alkalmazott rendszerelmélet, melynek tőrvényei, azok tételei egyértelműen megfogalmazhatók, ugyan akkor a mindennapi életünket nem csak befolyásolják, hanem azt alapjaiban – tudatunktól függetlenül is – meghatározzák.) Az alkalmazott rendszerelmélet törvényei– az adott rendszer – (biológiai, fizikai, kémiai, gazdasági, társadalmi) – jellegétől függetlenek. Ezek működésének vizsgálata, elemzése és irányítása során foglalkoznunk kell: a rendszerek alaptörvényeivel; a rendszerek következmény törvényeivel, valamint a rendszerek származtatott törvényeivel.
85
A rendszerek alaptörvényeinek tekintjük azokat – a működésükkel közvetlenül összefüggő, meghatározó – törvényszerűségeket, amelyeket az adott rendszer tervezésénél előre fel kell tárni, előre meg kell fogalmazni és alkalmazni kell. A már létrehozott rendszerek működése, irányítása és ellenőrzése során meg kell azokat ismerni és hasznosítani kell. Ezek: a./ minden rendszer célrendszerrel - és nem csupán céllal – rendelkezik. A rendszerek ugyanis funkcionális célokkal, a működéshez szükséges külső és belső célrendszerrel rendelkeznek A célrendszerek valamennyi eleme időben és térben változhat. b./ Minden rendszer a normál eloszlás görbéje szerint mozog – néhány mozzanattól eltérően –, szigorúan betartva a fejlődési szakaszok sorrendjét, ill. az egyes szakaszok megvalósulásához, eredményességéhez szükséges energia típust, amely előre meghatározható, tervezhető, mérhető. Az adott szakaszban biztosított és felvett energiák minőségileg meghatározzák az adott fejlődési szakasz mennyiség, minőségi eredményességét. Ezért a rendszerek második alaptörvényét energia törvénynek hívjuk. A rendszerek működését a normáleloszlást bemutató görbe hét inflexiós pontjainak megfelelően – a pontok közötti szakaszok tartalma alapján – hét szakaszra osztjuk. Ezek a következők: A létrehozandó rendszer feltételeinek megismerése, megteremtése; A különböző tervezési feladatok elvégzése a prototípus elkészítése, piackutatás; A rendszer bevezetése, marketing tevékenység elvégzése; A folyamatos működtetés, értékesítés biztosítása; A rendszer hanyatlásának kezdete, ill. a rendszer fejlesztésének biztosítása és/vagy új rendszer bevezetése; A rendszer felszámolásának előkészítése; A rendszer megszűntetése. A rendszergazdák érdeke, hogy az adott görbe csúcsának értékét ill. lefolyásának idejét maximalizálják. c./ A harmadik alaptörvény az un. dualitás törvénye. Ennek lényege, hogy minden rendszer születése pillanatában predesztinálva van a kiteljesedésre, feltételek mellett: A rendszer születése pillanatától kezdve – az energia törvény szakaszainak megfelelően – folyamatosan növekvő; Belső vagy külső hatás miatt a függőleges töretlen fejlődés iránya megváltozik, A kilengés iránya + és – lehet; A fejlődés akkor optimális, ha kilengés mentesen fejlődhet az adott rendszer. Ha a rendszer a fejlődés bármely szakaszában kileng bármely irányba akkor csak többlet energia ráfordítással állítható vissza függőleges irányba. Ellenkező esetben a rendszer hatékonysága, fejlődése fokozatosan csökken. Ha az adott rendszer elhajlása – bármelyik irányban – meghaladja az adott fejlődési szakasz két szélső értékének 50%-át, akkor a rendszer talpra állítása szinte lehetetlen, vagyis felszámolásra, esetleg átminősítésre kerül. A rendszerek következmény törvényei. Minden rendszer esetében az adott rendszer működésére vonatkoztatva megismerhetők, elemezhetők az un. következmény-törvények. Egy adott rendszer vonatkozásában az elvégzendő elemzések alapján egyértelműen bizonyítható azon témakörök feltárása, amelyek az adott rendszer fenntartásához, fennmaradásához, fejlesztéséhez szükségesek. Ezek: a./ Minden rendszernek térben és időben egyaránt folyamatosan változó erőtere van, amit aurának nevezünk. Ez az adott rendszer egyensúlyát meghatározó erővonalak eredőjének értéke, iránya. (Természeti adottságok az adott térség, település gazdasági, társadalmi szerkezete, fizikai és szociális infrastruktúrákkal való ellátottsága, stb. míg a rendszerek működésének külső feltételei a jogi szabályozottság, biológiai, műszaki feltételek, gazdasági-, társadalmi környezet stb.). b./ A második következménytörvény valójában az előbbiből származtatható, mivel az nem más, mint az, hogy minden rendszer input – output orientált. A rendszerek származtatott törvényei. A származtatott törvények biztosítják a rendszergazdák számára az adott rendszer esetében – az alap-, és következménytörvények adottságainak a megismerését – a működésének körülményeit, mennyiségi és minőségi vonatkozásait, vagyis a rendszerek tervezésének, irányításának, működésének ellenőrzésének feltételeit. A rendszerek megismerhetők. Ha az informatika alapelemeiből indulunk ki, akkor a jel, információ és az adat fogalmát, azok összefüggését kell elsődlegesen tisztázni. A jel önmagában objektív kategória, ha megfelelő pontossággal, mértékadó dimenzióban, megfelelő módszerrel és eszközzel szerezzük be minden egyes objektumról, folyamatról. Az adat közvetlen felvétellel, halmozással vagy számításokkal előállított értékkel rendelkező számjegy. Az adat általában minden esetben szubjektív, mivel előállításának több fázisában személytől, szervezettől függő, s így az adott személy felkészültsége, fizikai és lelki állapota, érdekviszonya megváltoztatja az objektív valóságot. Lásd: általában a statisztikai jellegű feldolgozások pontosságát, megbízhatóságát. Az információ objektív és szubjektív kategória, mivel minden esetben az adott személy számára biztosít újdonságot, vagyis újdonság tartalmat biztosító jel és/vagy adat. Az alapfogalmak és
86
kapcsolati rendszerük alapján megállapítható, hogy valamennyi rendszer, objektum, folyamat, – amennyiben a rájuk vonatkozó teljes jelhalmazt megfelelő minőségben és a szükséges, feldolgozható mérték-egységekben biztosítani tudják, akkor a megismerés teljes-értékű és objektív lehet. A rendszerek modellezhetők. A modellezés szükségességét számos tényező indokolja: elsődlegesen, hogy az adott rendszert megismerjük, kezelhessük; másodlagosan, hogy minél kevesebb jel, információ, adat beszerzésével és feldolgozásával ismerhessük, kezelhessük az adott rendszert. A megismerés jellege szerint a rendszereket ne csak statikusan egy időpontra vonatkozóan ismerhetjük meg, hanem dinamikusan a változásokat követve és annak alapján azokat előrevetítve. A modellezésnek számos módszertani, osztályozási lehetősége van. A rendszerek irányíthatók. Minden rendszer működése visszavezethető a kibernetikai rendszerek törvényeire. E területen is az alaptörvényeket, a következmény és a származtatott törvényeket különböztethetjük meg. Az alaptörvények: az elsődleges visszacsatolás alapján működik az önszabályozás; a másodlagos visszacsatolás alapján működik az önszervezés, és a harmadik törvény az öntanulás, amely az előbbi két elem eredőjeként működik. Következmény törvények: a rendszerek működése dinamikus; a rendszerek elemei és részei, valamint a rendszerek egymáshoz való viszonya hierarchikus. Származtatott törvények:a rendszerek bizonytalanok; és a rendszerek megbízhatatlanok. A kibernetikai rendszerek törvényeinek részletes ismertetése nélkül is megállapítható, hogy: azok szerkezete hasonló az általános rendszerelméletből következő alkalmazott rendszerelmélet szerkezetével. Az azonos szerkezet alapján bizonyítható, hogy az egyes csoportok alaptulajdonsága azonos az alkalmazott rendszerelmélet törvényeivel. A térszerkezeten alapuló, a bizonytalanság elve alapján felépülő elemi, hierarchikus informatikai rendszerek önmagukban is kibernetikai rendszert képeznek. Összegezve megállapíthatjuk, hogy az általános rendszerelmélet alapján kialakult alkalmazott rendszerelmélet, és a kibernetikai rendszerek törvényei, valamint a térszemléleten alapuló elemi információ rendszer segítségével, a Föld anyagi és szellemi világa egységes rendszert képez és megismerhető. A megismerés eszköze, s egyben kiindulási pontját az információk bizonytalansági hierarchikus rendszere (IBHR) képezi. Tehát az IBHR-t az alkalmazott rendszerelmélet törvényeinek felismerési és működtetési eszközrendszerének tekinthetjük. Az IBHR elvén felépülő és működtetett információs rendszer létrehozásával és üzemeltetésével biztosítható a vélt, valós és a tényleges folyamatok felismerése, tervezése, az optimális döntés előkészítés és a korrekt ellenőrzés. Az Információk Bizonytalansági Hierarchikus Rendszere Szint szám
Objektív elemek, folyamatok
7. szint 6. szint
Művészetek
5. szint 4. szint
Személyek áramlása
3. szint 2. szint 1. szint
Egyének Földrajzi adottságok
A két oldal közötti átjárhatóságot biztosító elemek, folyamatok Politika Irányítás, Gazdálkodás, Termelés Pénzeszközök áramlása Primer,szekunder, tercier, quaterner szervezetek
Az embertől függő, vagyis változékony elemek, folyamatok Tudományok Termékek áramlása Termelő eszközökÉpítmények
Térbeli meghatározás (x,y koordináták) Forrás: Bauer F. – Kovács A: Kandidátusi értekezés (1976) Az IBHR egyes elemeit és szerkezetét megvizsgálva megállapítható, hogy: a./ abba, a Földön létező valamennyi ismert és ismeretlen biológiai, műszaki, gazdasági és társadalmi jelenségek, objektumok, folyamatok információi besorolhatók, ha az egyes szintek elemeinek szerkezetét kellő mélységben – megfelelő osztályozási (kód-,) rendszerek segítségével – kibontjuk, kezeljük; b./ az
87
egyes szinteken megjelenő kategóriák elemeinek változékonysági gyakorisága eltérő, a bizonytalanság 1-től a 7-ig állandóan növekszik. Az 1 szinten megjelenő x.y koordináta értékek változatlanok az egyes objektumok és folyamatok helyzetének meghatározása szempontjából. Ezért az egész rendszer egzakt kezelésének az alapját képezik. A 7 szinten megjelenő objektumokhoz, folyamatokhoz tartozó elemek bekövetkezésének időpontja szinte teljes mértékben meghatározhatatlan. c./ a 7. szint közepén megjelenő politika minden szintre, ill. azok minden elemére visszahat. Így az IBHR önmagában is kibernetikai rendszer. Ezért a teljes értékű, folyamatos és dinamikus megismerésnek az eszköze. d./ Az IBHR 1-3 szintjén található elemek a termelő eszközök kategóriájának elemeiként kezelhetők. A 4-5 szinten megtalálható elemek a termelési viszony alakulását határozzák meg. Az 5-6 szint elemei pedig a termelési mód elemeikét kezelendők. Megállapítások: 1./ Nemzetközi szinten – 1980-as évektől kezdődően – megjelent és fokozatosan erősödik öt olyan tényező, amely a kialakult gazdasági, társadalmi, sőt biológiai, fizikai környezetet is képes kedvezőtlenül megváltoztatni. Ennek első eleme – a pénzügyi válság – megkezdődött. A jelenlegi szemléletben, módszerekkel csak tüneti, átmeneti kezelések végezhetők. 2./ Az általános rendszerelmélet alapján létrejött alkalmazott rendszerelmélet törvényeinek széleskörű megismertetésével és azok következetes felhasználásával a kedvezőtlen folyamatok iránya, hatása megállíthatók, sőt megfordíthatók. 3./ Az IBHR, mint az általános rendszerelmélet megvalósításának eszközrendszere biztosíthatja az inverzibilis folyamatok megállítását, valamint a természeti törvényekkel összhangban álló folyamatok felerősítését, fenntartását. 4./ Az IBHR működtetése független lehet és kell, hogy az legyen mindenféle hardver, szoftver, és kommunikációs eszköz tulajdonságától. Javaslatok: 1./ Az alkalmazott rendszerelmélet és az IBHR tételeinek széleskörű oktatását, megismertetését és következetes alkalmazását mielőbb biztosítani kell. 2./ Ki kell dolgozni az objektumok és folyamatok nyitott, hierarchikus tezaurusz (fogalmi) rendszerét, és azok korrekt, teljes-értékű leképezésére alkalmas elemi jelrendszert. 3./ Az IBHR elvének felhasználásával kell kialakítani az egységes informatikai rendszer szerkezetét (adatállományát, kódszámrendszerét), 4./ Az informatikai rendszerek kialakításának és üzemeltetésének alapjaként az önkormányzatokat, szervezeteket kell tekinteni és nem az ágazatokat. Szakirodalom Zalai Béla(1984): A rendszerek általános elmélete. Gondolat – Budapest Szadovszkíj, V.N. (1976): Az általános rendszerelmélet alapjai. SKV– Budapest Kovács Attila (2003): Alkalmazott rendszerelmélet és informatika NYME–Sopron–1996. Szerk:Márkus Béla(1996): Bevezetés a térinformatikába.TTC – Budapest Halassy Béla(1996): Ember – Információ – Rendszer. IDG. Budapest Hanar Anna(2008): Vidékfejlesztés és területhasználat. Ezredforduló 2008/3 P 13-15 Virág Tünde(2008): Szegénység és gettósodás. Ezredforduló 2008/3 P 17-18
88
KELETKEZŐ TECHNOLÓGIÁK FELBECSLÉSE ÉS MENEDZSELÉSE Hronszky Imre PhD egyetemi tanár BME Menedzsment és Vállalatgazdaságtan Tanszék [email protected] Szcenáriók keletkező áttörő vagy radikális innovációk felbecslésében és menedzselésében A keletkező radikális innovációk felbecslésének és menedzselésének szakirodalma rohamosan növekszik. Igaz ez mind arra, hogyan lehet adott projektet, például lehetséges vezető felhasználók bevonásával jobban menedzselni, mind arra, hogy projekt alternatívák között megtalálják a legígéretesebbnek tűnő projektet. Ez utóbbira a portfolió menedzsment megfelelő kiterjesztésével vannak próbálkozások. Ez az irodalom megkísérli figyelembe venni az információk alapvető bizonytalanságát a dinamikusan változó döntési környezetben. Megkísérlik figyelembe venni azt is, hogy a komplex és bizonytalan közegben különféle állapotú projektek versengenek egymással, és hogy döntési kényszerek lépnek fel, mivel korlátozottak az allokálható forrrások, például a döntésre rendelkezésre álló idő is. Néha, hogy nagyobb hitelesség látszatát keltsék, a javasolt eszközöket a keletkező innovációk értékelésében rutinként alkalmazható technikáknak próbálnak meg javaslóik bemutatni. Az az érzés támadhat az olvasóban, például amikor ’gyors mélybúvárkodásról’ (quick deepdive) olvas, hogy ez a javasolt értékelésmód csak viszonylag érett keletkezési szakaszra vonatkozhat, mégis ajánlói minden differenciálás nélkül javasolják. Hiszen nettó jelenérték (nPV) meghatározást javasolnak, annak alapján, amit adott időben tudni lehet a piacról, a fejlesztési, vagy a gyártási költségről, stb, miközben valójában az ’öngyilkos négyzetben’, pontosabban ennek sokdimenziós változatában mozgunk. (Az ’öngyilkos négyzetben’ egyszerre áll fenn technológiai és piaci ’alapvető bizonytalanság’.) Ezek a javaslatok általában megengednek bizonyos, úgymond, pontatlanságot, hiszen nem pontszerű értékmegállapítást, hanem értéktartomány megadását célozzák meg. Mégis úgy tűnik, hogy radikális innovatív ötletek jellemzésére ez az eljárás aligha vezet messzire, hiszen a tévedések akár sok nagyságrendűek is lehetnek. Az a gyanú merülhet fel, hogy ilyenkor inkább félrevezető lehet az, hogy a portfolio érték maximumának meghatározásával adjanak támpontot a kutatás folytatására vagy leállítására, mivel ezek a javaslatok hamisan keltik a kiszámíthatóság érzetét. Szerintem ezen az se segít, ha a kvantitatív értékelés ciklusonkénti megismétlését is belefoglalják a javasolt eljárásba, legalábbis amíg az innovációs folyamat ’eléggé előrehaladott’ nem lesz. Ezért nem alaptalan arra gondolni, hogy bizonyos esetekben a ’dinamikus beruházásgazdaságossági számítás’ inkább metafórá válik. S mint irodalmi felhasználásukból tudjuk, a metafórákat könnyen túl lehet feszíteni. Evolucionista nézőpontot foglalva el, mindezzel természetesen nem akarom azt mondani, hogy a portfolió menedzsment ne lenne rendkívül hasznos eszköz innovációk menedzselésére. Ellenkezőleg, csak azt, hogy bányászva az innováció portfolió mátrixban, érdemes lehet vigyázni arra, hogy mit, mikor sorolunk be ’fehér elefántnak’, ’kagylónak’ vagy ’gyöngynek’.46 Az evolucionista nézőpont szerint jó innovációkutatásban kiindulásnál elengedhetetlen a variációk szaporítása, tehát a folyamat természete kiált portfolió menedzselés után, de ezt a kezdet természetének megfelelően kell megtenni. Ez pedig a keletkező radikális kutatás vagy radikális innováció és környezetének egymást befolyásoló, messzemenően kiszámíthatatlan kölcsönhatása. Ezért a keletkező radikális kutatást és radikális innováció keresést olyan ko-konstrukciós folyamatnak érdemes tekinteni, amely nem lefut valamely séma szerint, hanem dinamikáját, beágyazódását gazdaságba, társadalomba az ismételt kutatási vagy technológiai választásokkal együttjáró, a fejlesztett ’pillanatnyi’ állapotában megtalálható ’endogén jövőképekkel’ való konfrontációban érdemes felbecsülni. Ilyenkor a dinamikus tervezés szerepe a radikálisan bizonytalan helyzetben mindenekelőtt a bizonytalanság szintjére és a cselekvési lehetőségre 46
A ’fehér elefántnak’ bizonyuló innováció soha nem fogja behozni a befektetett erőforrások értékét, a ’kagyló’ további erőfeszítést igényel, a ’gyöngy’ már kész innováció.
89
vonatkozó szcenáriók halmazának képzéséből áll. Ez illeszkedik bele a környezettel, cselekvési próbálkozásokon keresztül való konfrontálódásba, a szcenárió alternatívák megvalósítására vonatkozó, részben tanulási célú erőfeszítésekbe. A keletkező radikális kutatás, ill. radikális innováció keresése Szkülla, a rendszeres előrehaladás és Karibdész, a véletlen próbálkozások között mozog. De nem úgy mozog, hogy természetük szerint adva vannak a ’reményteljes szörnyetegek’, csak fel kell azokat ismerni, lehetőleg korán, majd felnöveszteni azokat, hanem, szélső esetektől eltekintve, a kezdemények környezettől függően válnak, azzal kölcsönhatásban ’reményteljes szörnyetegekké’ vagy éppen szünnek meg azok lenni. Az ’innovátor dilemmájáról’ van itt szó, miközben a dilemmát nem csak felismerési problémának, hanem cselekvés és felismerés által kölcsönösen létrehozottnak tekintjük. Magasabb rendű tanulási térben való tanulás léphet a pontszerű prognózis meghatározása helyébe. Így a legkomplexebb esetben még arról sem lehet szó, hogy fel kell ismernünk, hogy milyen magasabbrendű ’pálya’ típusa van a keletkező innovációnak, ami helyére lép a prognózisnak, a pontszerű előrelátásnak, hanem az ’előreláthatóság’ radikálisan korlátozódik. De, valóban Skülla és Karibdész között mozogva, arról sincs szó, hogy a kisérletezés ebben a kezdeti szakaszban mindig csak teljesen véletlen próbálkozás lehet. (Mutatis mutandis ezt tételezte fel Thomas Kuhn a tudományos kutatás preparadigmatikus szakaszáról, nem véve még észre, hogy ez a szakasz a véletlen próbálkozások során kialakuló tanulást tartalmaz, s ez a tanulás iteráció kifejlődéséhez, irreverzibilitáshoz, meghatározott irány kialakulásához-kialakításához vezet/het/ el.) Az igazi feladat az, hogy megértsük, hogyan jön létre szabályszerűség (patternisation) a kezdeti szakaszban. Egymásnak ellentmondó meghatározottságok ideiglenes együtt tartása teszi ki a ’reményteljes szörny’ jelleget, az innováció első sikerét. /Gondoljunk pl. a 19. század végi autóra./ Erre az együtt tartásra való képességnek kell megfelelő rugalmassággal párosulni, hogy az ellentmondás meghaladható legyen, s ezzel a fejlett innováció egy követelőbb környezetben is stabilizálódni tudjon. Ebben a szakaszban még nem csak az a probléma általában, hogy állandó fluktuációt mutat az egyes aktorok, fejlesztők és korai fogyasztók érdeklődése, hanem az is, hogy saját prespektívájukból általában eltérően fogalmazzák meg, látják és értékelik, hogy milyen problémák vannak, s hogyan kellene azokat megoldani. A fokozatos struktúrálódásban, út, trend kialakulásában alapvető szerepet kap a várakozás ciklus és az, amit a tudás performatív szerepének nevezhetünk. (A várakozás ciklusra visszatérek. A performativ szerep azt jelenti, hogy a jövőképünk egyben próbálkozás a jövő befolyásolására is.) Fontos észrevennünk, hogy várakozásainkat szcenárió kidolgozással és úttérkép készítéssel fogalmazzuk meg. A szcenárió kidolgozás szokásos módszerével átalában a külső környezetet, annak néhány lehetségesnek gondolt változatát próbáljuk meg anticipálni. Ilyenkor olyan aktorokban gondolkodunk, amelyek passzívan alkalmazkodni próbálnak. Megcsinálhatjuk ezt például a kereslet anticipálását megvalósító szcenáriók kidolgozásával és, szokásos módon legjobb, megfelelő vagy legrosszab környezetet megjelenítő szcenáriót képezünk. A megvalósíthatósághoz szükség van arra, hogy megkíséreljük láthatóvá tenni az a ’beírást’ (scriptet), ami a projektünk pozicionálásával már beágyazódik a projektbe. Elemezni kell tehát az adott projektbe beírt lehetséges jövőket és azonosítani az elengedhetetlen kulcsváltozásokat, összehasonlítva a projekt ’beírt jövő’ képét a jelenlegi helyzettel, felbecsülni a vállalkozás robusztusságát, s ciklikusan megismételni ezt az eljárást, ’amikor szükségesnek látszik’, ami, végsősoron igazán egyedi és ’megérzésen alapuló’ döntést igényel. Van de Ven és munkatársai joggal hívják fel arra a figyelmet, hogy az ’innovációs utazás’ során a kezdeti szakaszban, azaz, amig nem beszélhetünk stabilizációról, a tanulás újból és újból alternatív cselekvések, alternatív kimenetek (innovációk) és kontextusok felismeréséről szól.47 Bár az innovációs lánc bármelyik láncszeme kiindulópontja lehet akár radikális innovációnak is, s nem is a tudomány jelent feltétlen kiindulópontot radikális innováció létrejöttéhez, azért a radikális innovációk tetemes részének kiindulópontja az új tudományos tudásbázis, ’tudás rezsim’ létrejötte, ami elvileg kiaknázhatóvá válik. Ez a ’kiaknázás’ történik meg például az atomenergia, napjainkban a genomika, vagy a létrejövő új ’tudományos rezsim’, a nanotechnológia bizonyos 47
Andrew Van de Ven, Douglas Polley, Raghu Garud, and S. Venkataraman(1999): The Innovation Journey, New York: Oxford University Press.
90
területein. A kiaknázást azonban nem valami mechanikus alkalmazási lehetőség. Legalább utalni szeretnék it az un. alkalmazás-orientált alapkutatás döntő jelentőségére, arra, hogy a kiaknázás éppen egy visszacsatolt rendszert valósít meg. Ebben a ’kiaknázásban’ tipikusak a komplex fordulatok. Az innováció folyamata rendszerint se nem szekvenciális, se nem rendezett, és nem is pusztán véletlen-jellegű próba-hiba kisérletezés, hanem egyfajta, visszatekintve divergensnek illetve konvergensnek minősülő rendezett aktivitás láncokból összetevődő folyamat, amely időben és különböző szervezési szinteken ismétlődik meg, ahogy képessé tevő illetve kényszerítő feltételek jönnek létre a környezetben, pontosabban, annak függvényében, ahogy bizonyos folyamatokat ilyeneknek hiszünk, és ahogyan a várakozásainkat igazítjuk. Az ’innovációs utazás’ el-, és visszafordulásokon, elágazásokon, összekapcsolódásokon keresztül valósul meg. Még pedig skála invariáns módon, azaz az innovációs lánc minden elemére (tudományos ötlet, koncepció bizonyíték, vagy félüzemi modell) érvényes az elfordulás, visszafordulás, elágazás, vagy összekapcsolódás szerint tagolódó dinamika, miközben végül egyértelmű irány alakul ki és a folyamat irreverzibilissé válik - mint siker vagy kudarc. A lecsupaszított innovációs lánc képe viszont úgy mutatkozik meg lineárisnak, pontosabban visszacsatolt lineárisnak a post festa állapotból visszatekintve, hogy már elrejtődik az a bonyolult folyamat, amelynek során különböző irányú variációs és szelekciós folyamatok, s megőrzések váltakoznak, esetenként többszörös visszatérésekkel az innovációs lánc bármelyik előző láncszeméhez. Azt mondhatjuk, hogy végeredményként létrejön az innovációs lánc lineáris szekvenciális látszata, mint a kezdeti ötlettől a megvalósulásig tartó lineáris folyamat. Ajánlatos ezt a ’léttel bíró látszatot’ csak nagy elővigyázatossággal figyelembe vennünk, ha, a valódi dinamika tekintetében – ténylegesen a kutatást vezető, s nem csak didaktikai célú - megalapozott spekulációkhoz akarunk jutni. Az innováció is evolúciós sajátosságokat mutat, ahogy a biológiai folyamatok, de azzal a lényeges különbséggel, hogy, mint egy ’kvázi-evolúciós folyamat’, tudat és emberi cselekvés által közvetítetten megy végbe. Ez a közvetítés lényegében két, egymással kölcsönható mozzanatban valósul meg. Az egyik intencionális mozzanat a variációk, akár ismétlődő olyan képzése, ami megkísérli anticipálni a létező vagy valamilyen lehetségesnek gondolt szelekciós közeget, s ezt érvényesíti bizonyos variációk tényleges megvizsgálásának kizárásával, ill. másoknak a várakozást kielégítőnek remélt kialakításával. Tehát nem puszta véletlen kísérletezés a tipikus, mint variációk próbálgatása a kezdeti szakaszban sem, hanem anticipatív próbálkozások sorozata lehetséges környezetekhez való adaptáció céljából. A másik intencionális mozzanat a szelekciós közeg bizonyos befolyásolására tett próbálkozás. Ez lehet például új fogyasztók létrejöttére tett erőfeszítés. (Sajnos, durva anticipatív marketing próbálkozásokat mindannyian rendszeresen megélünk már. A lehetséges fogyasztó anticipatív kereslet-artikulációjára való meggyőzés áradat már bevett gyakorlat a piacon.) De lehet a próbálkozás a szelekciós közeg befolyásolására új anticipatív jogi szabályozás, ami kedvező helyzetet teremt a kívánt és remélt áttöréshez (mint például ’zöld’ termékek támogatása). (Különösen nagyon kutatás intenzív területeken, s nagyon hosszú ideig tartó kutatásoknál van állandó erőteljes nyomás az innovátorok részéről a kedvező szabályozási környezet létrehozása iránt, mint a gyógyszerészeti és orvosi innovációk területén.) A szelekciós közeg befolyásolása lehet továbbá kijárás (procurement) bizonyos termékek, eljárások környezete kedvezőbbé tételére, stb. Szemben a stabil környezetekben lehetséges előrelátás-tervezés-végrehajtás-ellenőrzés lánccal, az evolúciós elméletek tanulsága szerint általános lehetőségként a cselekvési lehetőség radikális innovációk esetén kimerül a komplex adaptív viszonyulásban, a spontán fejlődés modifikálásában. (Részletezőbb elemzés esetén e modifikációnak számos módosulatát, szintjét lehet kimutatni.) Ezeket a módosítási törekvéseket rendszerint alkalmasságuk, hatásosságuk, hatékonyságuk (az angol megfelelők az efficacy, effectivity, efficiency) szerint értékeljük. (Sajnálatos, hogy a magyar szakirodalomban sem nagyon terjedt el e jellemzők megkülönböztetése terminusokkal is.) Fontos látni, hogy, szemben a determinisztikus tervezési feladatokkal, radikális innovációkat csak feltételesen lehet értékelni menet közben s a legtöbb esetben nem tudjuk összevetni azokat egy optimális megoldással. (Ennek kétfajta oka lehet. Egyrészt nem adható meg optimum, hiszen ugyanaz a dolog más-más szempontból másképpen optimális, másrészt az elvileg megadható optimumok tényleges kiszámítása nagyon sokszor leküzdhetetlen kiszámítási nehézségekbe ütközik.) Sőt, megoldások ’elég jónak’ ítélése mindig tartalmaz egy, csak visszatekintéssel, s akkor
91
sem kizárólagosan megállapítható mozzanatot is. Ha elfogadjuk a komplex rendszerekről Kaufmann által kialakított szemléletes képet, akkor a domborzat egyenetlen (rugged) jellege éppen azt eredményezheti, hogy egy adott dombra való felmászásunk stratégiailag kifejezett tévedésnek bizonyulhat, bár ezt nem láthattuk előre, ha nem ismerjük az egész domborzatot, ahol az utat keressük. Ugyanakkor e befolyásolási próbálkozásokat egyre többször nem csak alkalmasságuk, hatásosságuk és hatékonyságuk szerint kell értékelnünk, irányuljanak akár a variáció kialakítására, akár a szelekciós közeg modifikálására. Ugyanis alkalmasság, hatásosság, hatékonyság vizsgálata az eszköz kritika területére korlátozódik. Sőt arról is szó van ma már, hogy a mai tudomány hatalmas méretekben megnövekedett potenciálja mindenképpen ösztönzést jelent a célkritikára is, sőt néha vizsgálatra ösztönöz alapvető emberi értékeinkkel kapcsolatban is. (Ez adja pl. bizonyos orvostudományi lehetőségek körüljárásának legmélyebb és legátfogóbb etikai tartalmát. Bizonyos esetekben - erős nyugtatóktól az emberi klónozásig, s ’az ember tökéletesítése’ (’human improvement’) célkitűzésig - az innovációt alapvető filozófiai vizsgálódásokig kiterjedő értékelési folyamatok kísérik.) Utaltam rá, hogy a radikális innovációkkal együttjáró komplex folyamatokat csak modifikálni tudjuk, a megváltoztatás gyakorlatába illesztett tanulással. Így kormányzás (előrelátás, terv, megvalósítás, ellenőrzés) helyett kormányozódás (governance) és modosítási próbálkozás az alapvető jellemző. Az a megtévesztő perspektíva állhat elő ezzel, hogy az egyszerű, determinisztikus folyamatok tervezhetőségével-kormányozhatóságával szemben ez az emberi cselekvőképesség csökkenése lenne. De ez kifejezetten megtévesztő, egyoldalú megítélés. Gondoljunk csak arra, hogy pl. kezdeti feltétel érzékeny folyamatok alkalmas időben való befolyásolása mennyire alapvető irányváltásokat és pozitiv visszacsatolások kaszkádja akár a kiindulópontokhoz képest szinte összehasonlíthatatlan nagyságú hozamnövekedést eredményezhet. (Az alapvető irányváltások kialakítása vezet(het) áttörő innovációkhoz. Ilyen volt az informatikában pl. a meghajtók fejlesztésében a méretcsökkentés felé fordulás, ami új fogyasztói réteget teremtett.) Hogyan kapnak a sikeres innovációk fokozatosan irányt és válnak irreverzibilissé, a környezeti struktúrával harmonikussá az adott típusú innováció dinamikájának trenddé válásával? Hogyan lehet kívánatosnak tartott innovációknál indikálni ezt és hogyan lehet befolyásolni? Az innováció folyamata ’útfüggések (’path’ dependence’) és ’útlétrehozások’ (’path creation’) ismétlődő folyamata.48 Ez sokszor vezet, sokszor az innovátorok háta mögött, ’bezáródáshoz’ (’lock-in’) vagy egyszerűen az innovációs folyamat leblokkolásához. Ami ezt leblokkolást illeti, ha végignézünk az az ötlettől a szabadalmon keresztül a megvalósulásig tartó ’innovációs láncon’, akkor azt látjuk, hogy nagyságrendi, bizonyos láncszemek között akár két nagyságrendi viszony van az elbukott jelöltek és a sikeres továbblépő között, pl. hogy hány szabadalom valósul meg innovációként, arról nem is beszélve, hogy hány kutatási ötletből lesz szabadalom. Dinamikája során a sikeres radikális innováció egy sokszorosan komplex, alapvetően bizonytalan és változó kritérium rendszeren jut keresztül, megfelelve ezzel az akár az innováció folyamata során, akár ismételten megváltozó környezetnek. De, ahogy utaltam már rá, ez nem azt jelenti, hogy a sikeres radikális innováció a kereslethez alkalmazkodás sikeres terméke, ahogy nem is a kínálaté, mivel mindkét kategória önmagában alkalmatlan a folyamat komplexitásának és dinamikájának jellemzésére. A (sikeres) innováció a környezet és a hozzáidomuló innovációs potenciál sikeres ’szimbiózisának’ kialakulásaként jön létre, ahogy jeleztük már, rámutatva arra is, hogy sokszor sikeresnek bizonyuló próbálkozások jönnek létre a környezetnek az innováció megvalósulásához szükséges adaptálására is. A ’lehűlő’ dinamikában marad fenn a sikeres innováció, amig ez a szimbiózis fennáll. Ez a befejező része az ’innovációs utazásnak’. Az ’utazás’ pedig általában (valamilyen értelemben) mindig lokálisan kedvező közti megoldásokon keresztül jön létre. Ezzel általában valamilyen útfüggés, sokszor bezáródás alakul ki. Ennek hatása strukturális összetevőként megmarad az
48
Az ’útlétrehozás’ elemzésében úttörő munka: Raghu Garud, Peter Karnoe (Eds.): Path Dependence and Creation, Lawrence Earlbaum Associates, 2001
92
innováció eredményében. (A ’bezáródással’ tényt állítunk, nem értékelünk. A ’bezáródás’ az innovátor törekvése szempontjából lehet negatív vagy pozitív értelmű. Ha pozitív értelmű, akkor megerősítő lépéseket tehet a fenntartására, ha negatív értelmű, akkor esetleg megpróbálja kiküszöbölni, valamely korábbi lépéstől alternatív utat bejárva.) Az ’időben’ adaptáltra érvényes lehet a pozitív visszacsatolások kaszkádja során létrejövő stabilizáció és megerősödés, a növekvő hozam. Ezért sikernek könyveljük el a létrehozását. A keresleti oldalon a szabványosított szabályozás, vagy a hálózati hatások vezethetnek növekvő hozamhoz, a kínálati oldalon okozhat növekvő hozamot pl. a méret ökonómia, a csökkenő költségek, a stabilan beágyazott várakozások, a (pl. használat közbeni) tanulás, vagy a koordinációs költségek csökkenése. De ez a növekvő hozam sokszor akár még nagyobb mértékben létrejöhetett volna, ha időben ismertek volna fel /és/vagy valósítottak, valósíthattak volna volna meg más köztes lehetőséget. A radikális innováció sikeres megvalósulása tehát általában ’útfüggő’. Látható, hogy az útfüggés több mint az a sokértelműsége miatt kevés segítséget nyújtó közhely, hogy ’számít a történelem’. Antonelli tréfás megfogalmazásával élve, az ’útfüggés’ nem csupán ’múlt-függés’ (’past-dependence’). Szélesebben, egyben majdnem semmitmondó közhelyként azt mondhatjuk, hogy a sikeres innováció sikerének titka, hogy ’jó helyen, jó időben’ hozzák létre. Az útfüggés és a bezáródás lehetőségének felismerése segít annak a ’rejtélynek’ a megoldásában, hogy nagyon gyakran pl. nem a technológiai szempontból legjobbnak tudott variáns lesz a sikeres üzleti termék. Ilyenkor a Qwerty billentyűzetet illik példaként emlegetni, pedig szinte csak körül kell nézni, ha szaporítani akarjuk a példák számát.49 Az innováció, ritka felvillanásoktól eltekintve, számos kisérletezés során valósul meg. A ’kis’, tágabban a ’paradigmán belüli’ innováció a kuhni értelemben vett ’rejtvényfejtés’: azaz ’tudjuk’, hogy a megoldásnak léteznie kell, s keressük a hozzá vezető utat.50 Ezért a kísérletezés a rejtvény megfejtésének útjára vonatkozik. A radikális innováció viszont – valamely probléma megfogalmazás által támogatott – valódi kikutató kísérletezés, amelynek végeredménye is a folyamat változója. A folyamat kezdetén nem tudtuk még hogy ’mit’ akarunk létrehozni, nem csak azt, ’hogyan kell létrehozni’. (Esetleg a folyamat elején még mást akartunk létrehozni.) Ezért először szükségszerűen azt keresik, hogyan lehet úgy átfogalmazni a ’problémákat’, hogy azok, Kuhn kifejezésével ’rejtvénynek’, megoldási úttal kecsegtető feladatnak mutatkozzanak. Ezért a radikális innováció mindenképpen magában foglal ’keretreflektív’ tevékenységet. Ez mindenekelőtt a probléma felvetés módjára vonatkozik, amit a radikális innovációval szeretnénk megoldani. A radikális innováció kezdeti dinamikája ebben a terminológiában ’keretreflexiók”’ ismétlődése, amíg iterációhoz nem vezető ’kerethet’ jutunk el. Ezzel együtt valósul meg az alacsonyabb rendű reflexió, a ’rejtvénynek’ felismert ’probléma’ megoldásához vezető út megtalálása és az első radikális innováció, mint minta megvalósítása. (A későbbiek során általában mind új utakat fedeznek fel a ’rejtvény’ megoldására, mind megszüntetik az első megoldás ’innovációs monstrum’ jellegét.) (Kuhnnal szemben, aki ezt még nem tudta, rendszeresen lehet megvalósítani ’trendfenntartó’ radikális innovációkat is. Az olyan trendek, mint a Moore ’törvény’ által fenntartott a mikrochipek fejlesztésében a trend dinamika álatal megkövetelt periodicitással követel meg radikális innovációkat.) Ebben a komplex és bizonytalan folyamatban, amelyre esetleg időben akár erősen korlátozottan van lehetőség, a kísérő reflexiónak, s a bizonytalanságok megszüntethetőségére vonatkozó várakozások megfogalmazásának alapvető szerepe van. Fontos látni, hogy a radikális innovációban érdekeltek, érintettek általában eltérően viszonyulnak a folyamat komplexitásához, a bizonytalansághoz, illetve a korlátozottan rendelkezésre álló időhöz, s más forrásokhoz, ha ezek is megjelennek, mint meghatározó tényezők. Az innovátor (egyén, csoport, cég stb.) tipikusan linerizálja a bejárandó utat, s úttérképet rajzol hozzá. Ezzel egy koncentrikus gondolkodásmód valósul meg: először kijelölődik a cél, majd a környezet, mint támogató vagy ellenző tényezők együttese. (A semlegesek és ingadozók ebben a rövid leírásban nem érdekesek, noha elengedhetetlen szerepük van a valódi dinamikában.) Az innovátor várakozásában a célt megvalósíthatónak értékeli, s legyőzendő és legyőzhető akadályoknak a közbenső állapotokat. A megvalósíthatóságban való hittel a várakozások performativitást hoznak létre. (Gondoljunk 49 50
Társadalmi dinamikában, különösen katolikus szabályozás esetén ilyen a házasság. A kuhni ’rejtvényt’ pontosan az különbözteti meg a ’problémától’, hogy van megoldása.
93
analógiaként életünk néhány irányváltására, amiben döntő szerepet kapott adott várakozásban való hit, ha innovációs várakozások performatív szerepére rá akarunk érezni.) Az innovátor hajlik arra, hogy úttérképpel bemutathatónak tekintse az elvégzendő feladatot. Ez az úttérkép, szélső esetben esetleg radikális innovációk sorozatának adott időkényszer szerint való megvalósíthatósága által még megoldandó feladatoknak mutatja azt, amit még hiányzónak észlelnek, pl. alapvető iparági áttörő folyamatok megcélzásakor. A kritikusok éppen fordítva látják az ügyet, s várakozásaik ellenkező irányban performatívak. Ezzel megvalósítják a komplex, alapvetően bizonytalan folyamatokra jellemző paradox viszonyulási lehetőséget, hogy ugyanazon (a bizonytalanságot kifejező) tényanyaghoz a szereplők perspektívájuk szerint ellentétes értékeléssel viszonyulnak. (NB! Senki nem tudja az ’igazságot’, hiszen ez a jövő legalább probabilisztikusan pontszerű prognosztizálását jelentené, noha a bizonytalanság nem ilyen jellegű, esetleg a dinamika típusára sem tudunk becslést tenni, nem csak a tényleges lefutásra.) Ezzel a radikális innovációk megvalósulásának folyamatát átszövik az egymással szemben működő várakozás ciklusok.51 Várakozások szcenáriók összehasonlításán alapulnak. Különösen a radikális innovációk kezdeti, ’forró’ szakaszában kapnak fontos szerepet a ’felsorakozást’ elősegítő eszközök, pl. a potenciált hihetővé tevő szcenáriók, vagy fordítva, az ellenzők részéről a megvalósíthatatlanságot állítók. (Ez az a szakasz a Sandia laboratórium sematikus innováció dinamika ábrázolásában, amikor még csak az „őrültek” hisznek a sikerben.) Ezek az egymással ellentétes szcenáriók az un. stratégiai intelligencia elemei, mégpedig együtt valósítják meg a stratégiai intelligenciát. Ha a linearizálás nem több mint a hit abban, hogy az ötletből megvalósulás lehet, akkor az innovátornak alapvető érdeke, hogy felismerje és összeszervezze mindazokat a tényezőket, amelyek rendszere a megvalósíthatóság várakozását támasztja alá a dinamika változó konstellációiban.52 Fontos kérdés, hogy a helyzetből adódó, linearizáló elfogultság, a körülmények komplexitása és bizonytalansága, s az esetleg társuló időkényszer közötti feszültségben hogyan alakulnak ki a leegyszerűsítő szcenáriók helyett komplexitást felölelő szcenáriók. Ekkor a megnövekedett reflexivitás úgy akar az út megteremtéséhez hozzájárulni, hogy feltárja a folyamat komplexitását és radikális bizonytalanságát és ezt figyelembe véve keresi, hogy mi vezethet el az eredetileg lényegében artikulálatlan és nyitott helyzetektől a jól strukturált és artikulált helyzetekhez. Ezt akkor tudja megtenni, ha számot tud adni a szelekciós környezet és a cselekvési mechanizmusok lehetséges kölcsönhatásáról a szcenáriók természetének megfelelően felvázolva a jövő lehetséges történetét. A szcenárió-alkotás, ami egy gondolatkísérlet megvalósítása, és a cselekvés nem prognosztizálható esetekben más viszonyba kerül, mint a prognosztizálható esetekben. Ugyanis a tudás kialakítása és cselekvés nem-prognosztizálható esetekben szükségszerűen áthatja egymást. A szcenárió-alkotás szükségszerűen interaktív viszonyba kerül a cselekvéssel, ha valószerű akar lenni. Valamivel teljesebben azt mondhatjuk, hogy alkuk és manőverek során, ha sikeres, akkor végeredményben egy, bizonyos vonatkozásokban (időben, meghatározott helyen, stb) fenntartható háló (stabilitás és trend) alakul ki, amelyben szövetségesek sorakoznak fel, kölcsönös beírások, transzlációk, rekonfigurációk, vagy akár fekete dobozosítás, találmányok létrehozása során, amelyekben a szecenárió dinamikája interaktív viszonyban lesz a többi elemmel. A közösen elfogadott úttérkép kialakítására vagy a keletkezési folyamat végén kerül csak sor, hiszen az úttérkép szükségszerűen tartalmaz determinisztikus elemet (valahova megyünk, amihez elkészítjük az út térképét) vagy menet közbeni leegyszerűsítésként, ha közvetlen vagy közvetett erőszak működik sikeresen és rövidre zárja a komplex és bizonytalan ügyeket. Az elfogadott úttérkép koordinációs eszköz egy olyan stratégiai játékban, ahol a szereplők várakozásaikat összehangolják. A háló heterogén, élő aktorok és technológiák együttese, ami egy, összehangoltan működő rendszerré válik, s bizonyos ’értelmezési rugalmasságot’ tud megvalósítani. A folyamatok sémák, trendek által uraltakká válnak, érvényesül a legalább korlátos prognózis, s a klasszikus determinisztikus prognózis, tervezés, ellenőrzés ciklus működni kezd legalább egy ideig. 51
N. Brown, C. Douglas, L. Eriksson, E. Rodrigues, S. Yearley & A. Webster, Researching expectations in medicine, technology and science: theory and method, Positioning paper for the York Workshop of the ‘Expectations Network’, 23 June 2005. 52 A kialakuló irreverzibilitások elősegítik sajátos utak kialakítását, mert fokozatosan megkönnyítik a cselekvést az adott irányban, s fokozatosan megnehezítik a cselekvést más irányban.
94
JOGI SZABÁLYOZÁS ÉS A JÖVŐ Samu Mihály az állam- és jogtudomány doktora 1. A tudományos közgondolkodás alapvető követelménye a modern társadalom komplexitása alapján átfogó jövőkép fölvázolása – interdiszciplináris megközelítés és elemzés révén. A jog jövőképe pedig az átfogó társadalomkép keretében – szűkebben az hatalmi irányítással és a szabályozással való elválaszthatatlan összefüggésében – vizsgálható és jelölhető meg. Kiindulhatunk abból, hogy az irányítás az emberi együttélés szükségletét fejezi ki, amely mint külön társadalmi tevékenység, lényegében az emberi kultúra vívmánya, a társadalmi tudat elkülönülésének és önálló szerepének sajátos megnyilvánulása. Ez abból következik, hogy „tudásunk elvált a természettől és lehetővé vált, hogy irányítsuk saját fejlődésünket, ám összhangban kell maradni a természet holarchiájával és az „evolució”halad a sokféleségtől és a káosztól az egység és a rend felé” – továbbá a közösség hierarchia révén szabályozza tagjainak viselkedését – állapítja meg László Ervin53. A társadalmi irányítás rendeltetése a közösségi együttélés létföltételeinek biztosítása a káosz elkerülése és meghaladása a rend megteremtése. A kaotikus állapotokból való kijutást alapozza meg a társadalmi együttélés önszervező tulajdonságaként az antikáosz. Az antikáosz „lényeges mozgatórugója az autonómia, a nemzeti tradíció, az önrendelkezés.”54 A közéleti rend a kaotikus jelenségek visszaszorításával (vagy fölszámolásával) a közösségi lét normalizálását – biztosítja legfőképpen az emberi tevékenységek igazgatása szabályozása, ellenőrzése olykor kényszerítése révén. – Erre tekintettel állapítja meg a társadalomelmélet, hogy „a társadalom olyan rendszert alkot, amelynek elválaszthatatlan részét képezi az ember, aki képes ellenőrizni viselkedését is”.55 Az irányítás az életviszonyok sokrétűségére és eltérő sajátosságaira támaszkodva meghatározza az egyéni és közösségi tevékenységek közéleti vonatkozásainak tartalmát. A modern társadalmakban a társadalompolitika irányvonala (vagy stratégiája) határozza meg a közcélokat. Az irányítás specifikus célja a közügyek intézése a változások és különösen a várható gondok figyelembe vételével; jövőorientáltan. Ezt alapozza meg a társadalmi fejlődés tekintetében az ember sajátos, szerzett tulajdonsága, mivel az emberre jellemző – az előretekintés (vagy előrelátás), amelyet már fölismert az ókori gondolkodás, (mondván: az antroposz – fölfelé tekintő, messzire néző). Történelmi tapasztalat, hogy az ember fölkészül a jövőre a várható természeti csapásokkal szemben és tartalékol túlélésének biztosítása, boldogulása és jóléte érdekében. A közösségek ellátják az emberi tapasztalatok fölhalmozódása és szellemi általánosítása alapján a várható tevékenységek rendezését. Így az emberi mivoltból származik a tervezés és az előreszabályozás, a követendő cselekvés, magatartás, valamint az egyéni és közösségi viselkedés irányának és tartalmának megjelölése előírásba foglalása a jövő érdekében. Továbbá ehhez kapcsolódik ez az igény: a modern (humánus, információs) társadalom univerzális céljaként szükséges „megtanítani a társadalmat arra, hogy saját fejlődésének és sorsának irányítója legyen”.56 Ez a demokratikus irányítási rendszer elemi követelménye, s erre épül a közélet működési rendje és szabályozottsága. 2. A társadalmi irányítás tartalmaként az előretekintés nem önmagában álló elvont fogalom, hanem társadalmi tevékenységként megköveteli a spontán és a tudatos (átgondolt) szabályozást. Az emberi együttműködés sokrétűsége váltja ki a különböző (ösztönösen kialakult és tudatosan megfogalmazott, rögzített) normákat, amelyek célokhoz, alternatívákhoz és értékekhez kötődvén a várható jövő előkészítésének tényezői.57 És a különböző szabályfajták (erkölcs, szokások, konvenciók, igazgatási-szervezési és szakmai normák, valamint a jog) sajátosan rendezik az életviszonyok sokaságát. A hagyományozott, ösztönös (beidegződött) vagy tudatos szabályok és követésük a különböző életviszonyokban szabályszerűséget eredményez. 53
László Ervin: A rendszerelmélet távlatai Bp. 2001. 24. 62.és 79. o. Kemény Csilla: Instabilitás és innováció a jövőmodellekben Magyar Tudomány 1993. 4. sz. 520. o. 55 Nováky Erzsébet: Jövőkutatás és káosz Magyar Tudomány 1993. 4. sz. 515. o. 56 László Ervin: A világ túlélése 2000+ Akadémiai Kiadó Bp. 1992. 9. o. 57 Tóth Attiláné: Értékek, célok, alternatívák .in. A jövőért – más-képpen Bp. (Uránusz) 1995.153-164. o. 54
95
Megjegyzendő: a szabályszerűség a természetben is létezik, ezek azonban nem tudatosak, hanem az Univerzum és a Gaia létezésének, életerejének önmozgásának a következményei. Így minőségi különbségek vannak a természeti és a társadalmi törvények tekintetében; egyikben a spontán önmozgás, a másikban az ösztönös és tudatos szabályozás (rendezés) jelentkezik. A különböző tévhitekkel és egyoldalú (főleg szubjektív) magyarázatokkal - szemben hangsúlyozandó: a természeti és társadalmi folyamatok közös vonása, hogy a világ különböző strukturális szintjein organikus fejlődés zajlik. A különböző tudományos elemzések természetszerűnek tekintik a törvényeket (vagy szabályokat). Ám a szabályozás külön kategóriaként kezelése és sajátosságainak megjelölése – kibontása, részletezése – hézagos. Ha a közbeszédben szabályokról (vagy törvényekről) van szó, akkor a jogra (esetleg az erkölcsre) gondolnak, holott az emberi együttműködés általános és speciális szabályozást követel meg. Minden társadalom rendelkezik sajátos normarendszerrel; ezen belül a mindennapi együttélés egyetemes és specifikus szabályai bontakoznak ki, és a szabályok (vagy szabályfajták) eltérő tartalommal rendelkeznek – az életviszonyok specifikus adottságaira és szükségleteire tekintettel. Ilymódon eltérnek a társadalom átfogó egyetemes, és különböző szféráira vonatkozó szabályozási szükségletek (más a szociális létre, a gazdaságra, a kultúrára vagy a hatalmi-közéleti viszonyokra vonatkozó szabályozási igény) s ezek kielégítésének tervezése és szabályokba foglalása önszabályozást és előreszabályozást föltételez. A különféle életviszonyok szabályai a társadalmi folyamatok várható eseményeit igyekeznek befolyásolni prospektív jellegükből következően. Ezek tudományos megalapozását teszik lehetővé a jövőkutatás interdiszciplináris kutatásai és következtetései - az átfogó társadalomkép keretében. 3. Az átfogó társadalom- (és jövő-) kép megismerése és fölvázolása lényegében a társadalmi tudat színvonalától, az értelmiség szerepétől, beállítottságától, hivatásának teljesítésétől függ. Emellett meghatározó szerepet játszik az elkülönült társadalomirányítás ideológiai-uralmi rendje valamint a korszellem. Kiemelhető meggyőző példaként a geo- vagy heliocentrikus világnézet, antropomorfizmus vagy a rendszerelmélet megközelítése. A rendszerelmélet világnézetének elemzése kapcsán László Ervin megállapítja: a klasszikus világszemlélet „túlértékelte az anyagi javak jelentőségét és elősegítette a hatalomra éhes konkurenciaharcot. Az új felfogás szerint az információ s ezért a képzettség, a kommunikáció és az emberi teljesítmény fontosabb, mint az anyagi javak halmozása és a hatalomra való törekvés”.58. Megjegyzendő: a hatalomra törekvés negatív jellege nem azonosítható a hatalommal, mert ennek megvan a proszociális szerepe59. Általában a hatalom az emberi-, társadalmi-, közösségi lét nélkülözhetetlen sajátossága, gondoljunk a hatalom közösségi együttműködést, a társadalom fönnmaradását (túlélését), integrációt, közrendet biztosító tevékenységére (akár kényszerítő jellegének jelentőségére a káosz kiküszöbölése kapcsán).Természetesen a hatalom e hivatása nem érvényesül szükségszerűen, utalni kell kártékony szerepére és visszaéléseire, a hatalom hübriszére vagy a bellum omnium contra omnes állapotára. Ezekkel szemben a pozitív hatalmi-politikai törekvések előtérbe állítják az önkényes hatalom korlátozását (hatalmat hatalommal lehet ellenőrizni- Montesquieu), valamint a közéleti egyensúly biztosítása végett a fékek és ellensúlyok rendszerét; mindezek legfőképpen az önkorlátozás és önszabályozás által mellőzhetők.60 Az előző következtetés ellenére a közgondolkodás és a társadalomelmélet uralkodó fölfogása a szabályozást mellékesnek, formálisnak és komplementernek tekintik, holott a társadalmi együttélésben humánus célok, értékek szabályok által érvényesülnek. Megemlíthető: a világmodellek elemzése során Korán Imre idézi azt a fölismerést, hogy az új világrendszerben az erőforrások ésszerű fölhasználása érdekében az egész emberiség javára szabályozás szükséges.61 4. A szabályozás jelentőségét az is érzékelteti, hogy a közgondolkodásban és a társadalomelméletben többen utalnak a norma-rendszer zavaraira, az anómiára (a szabályhiányra, a szabályozás bizonytalanságára), s ebből adódó közéleti problémákra és feszültségekre. A jelenben jelentkező anómiás jelenségek természetszerűen meghaladást, jövőbeli kezelést igényelnek, vagyis alapvető elvárás: a szabályozás hiányát, időszerűtlenségét vagy hézagait szükséges kiküszöbölni. A 58
László Ervin: id. m. 24. o. Samu Mihály: Hatalomelmélet Korona Bp. 2000. 49. o. 60 Ld: Samu Mihály: A demokratikus hatalom önkorlátozása és a jog Erdélyi Szövetség 2008. 01. sz. 5-7. o. 61 Korán Imre: Világmodellek KJK. Bp. 1980. 37. o. 59
96
jövő e szükségletének kielégítése előreszabályozást követel meg – szakmai alapon nyugvó távlatokra tekintettel. Szabályozási szükségletként nemcsak az anómia kiküszöbölése vetődik föl, hanem a társadalmi fejlődés újabb követelményeihez való alkalmazkodás is – főleg az innováció szempontjából. A jövőképekben „az innováció problémája jelentős helyet foglal el, minthogy a fejlődés lokomotívjaként kerülnek be a rendszerbe. A hangsúly azonban a kiszámíthatóságukra helyeződik”62. Így a szabályozás hiányaihoz és új szabályozási szükségletekhez kapcsolódik a homeosztázis a várható eseményekre reagálás és alkalmazkodás. Külön problémává válik a szabályozásra való fölkészülés. A szabályozás szükségleteinek kielégítésére való fölkészülés természetesen tudatosságot, elhatározást, következetességet követel meg, főképpen a különböző társadalmi folyamatok ismeretére támaszkodva. Ezt más összefüggésben érzékelteti A. C. Clarke egyik következtetése: „Még olyan keveset tudunk az időről és olyan gyér előrehaladást tettünk megértésében és szabályozásában, hogy az olyan szerény lehetőséget sem utasíthatjuk vissza, mint a jövőhöz való korlátolt hozzáférhetőség.” E következtetésből kiemelhető a szabályozás fejlesztésének igénye. (Hozzátehetjük: ennek tudományos kidolgozása kívánatos. Ezt támasztja alá Clarke távlatra vonatkozó következtetése: „a tudomány a jövőn sokkal inkább uralkodni fog, mint amennyire a jelenen uralkodik”.)63 A szabályozás fejlesztését és jövőorientáltságát elméleti és gyakorlati követelmények érvényesítése szolgálja. A tudományos kutatás eredményeinek fölhasználása tudatosságot föltételez, és elvárások teljesítését követeli meg – a szabályozási ismeretek elsajátítása, alkalmazása révén – alapvetően a rendezett társadalmi együttműködés érdekében. (Erre vonatkozik László Ervin következtetése: „meg kell tanulni életünk társadalmi és ökológiai vonatkozásának szabályozását”.) Ennek átfogó társadalomelméleti megismerését alapozza meg a társadalmi együttműködés tudatos fejlesztése szabályozás által (a szabályozási szükségletek föltárásával). Ebben jelentékeny szerepet gyakorol a szociológia s erre épülve a társadalomirányítás (és a közpolitika) szakmai követelményként állítja előtérbe a normák tartalmának pontos meghatározását, a dogmatikai pontosságot és következetes érvényesítésük technikáinak kimunkálását. A szabályozási technikák kimunkálását és alkalmazását sok esetben a közgondolkodás formális követelménynek tekinti, holott a szabályozási szükségletek és elvárások kielégítése a szabályok pontos rögzítése és kivitelezésük formába öntése révén érvényesíthető. A formailag pontosított normák (előírások) megkövetelik a következmények (a szankciók) rögzítését, és érvényesítését. Konkrétan vetődik föl a szabálykövetés elmaradása esetén a felelősség és a felelősségre vonás intézménye. 5. A szabályozás általános formái-fajtái-megoldásai mellett a speciális életviszonyok rendezése keretében külön sajátosság az önszabályozás. Ennek alapvető jelentőségét illetően a modern társadalomelmélet hangsúlyozza a különböző társadalmi szférák és objektivációk, rendszerek autopoietikus jellegéből következően a különböző rendszereken belül az önreprodukció, önirányítás (önvezénylés), önszervezés, önszabályozás meglétét és szerepét.64 A gazdasági viszonyok tekintetében László Ervin utal erre az összefüggésre, megállapítván: egy nemzetgazdaságban léteznek normák „amelyek következménye a termelés, az elosztás és a fölhasználás magas szintű önszabályozása”. E fölismerés jelentőségét (és időszerűségét) érzékeltetik a gazdasági világválságok (és mai pénzügyi válság) szabályozatlanságából és a meglévő (termelési-technikai-pénzügyi) szabályok mellőzéséből következő társadalmi nehézségek. Ez is aláhúzza az önszabályozás pontosításának és fejlesztésének jelentőségét. Az önszabályozás helyzete (hiányosságai vagy elmaradásuk) gondot okoz a társadalmi együttműködés minden szférájában; így a szociális, kulturális, hatalmi (állami, közigazgatási, katonai, rendészeti és jogi) viszonyokban. A modern társadalomelmélet a különböző alrendszerek önszabályozását és kölcsönös kapcsolatukat, egymásra hatásukat hangsúlyozza. A társadalom stabilitása és az integráció biztosítása végett a szabályozás minőségileg eltérő területei 62
Kemény Csilla: id. m. 522. o A. C. Clarke: A jövő körvonalai Bp. 1969. Gondolat 7. és 142. o. 64 Ld: A társadalom és a jog autopoietikus felépítése (Szerk: Cs. Kiss Lajos és Karácsony András) Tempus Bp. 1994. 63
97
jelentkeznek; az egyik csoportba tartoznak a társadalmi szférák (és specifikus közösségek) önszabályozását végző normafajták, a másikba pedig a társadalmi együttműködés egészét átfogóan rendező normafajták. Ez utóbbit konkretizálja az egyetemes erkölcsi és jogi szabályozásalapján az alkotmányos rend (az alkotmányosság). 6. A társadalmi rend alkotmányosságának és jövőjének képét már a görög filozófia és a középkori teológia is fölvázolta. Következtetésük összegezhető az igazságosság és a törvény uralmának tételében és a közjó szolgálatának követelményében. Arisztotelész megállapította: az alkotmány az a rend, amely a vezetést szabályozza, továbbá meghatározza a hatalmi hatáskörök megosztását és a közösségek céljait.65 Az alkotmány kérdése a polgári társadalmak kialakulásának folyamatában jelentékenyebbé vált, és jövőorientáltsága a fölvilágosodás eszmerendszerében határozattan érzékelhető, Megállapítható, hogy a modern társadalmi együttélés szabályozásának sajátos vívmánya az alkotmányozás, amely a közélet működésének alapvető elveit és értékeit rögzíti. E vonatkozásban kiemelhető, hogy a társadalomfejlődés demokratikus irányultsága esetén jelentős szerepet tölt be az alkotmány, mint a társadalom alapnormája. Bizonyos egyoldalúsággal a jogtudomány ennek jogi és állami jelentőségét hangsúlyozza, (mintegy evidencia) az a tétel, hogy az alkotmány a jogforrási rendszer csúcsán álló jogszabály. Ezzel szemben az alkotmányelmélet (az alkotmányjogtudományi magyarázat meghaladásaként) azt hangsúlyozza, hogy az alkotmány nemcsak szimpla jogszabály, hanem – társadalmi alapnorma, amely tartalmazza a társadalmi rend alapvető elveit, értékeit és legfőbb eljárási garanciális szabályait. Ez a jellemzés persze a demokratikus alkotmányozás és az alkotmány sajátosságait ragadja meg, valójában a hatalmi viszonyok jellegétől függően eltérő alkotmányos formák találhatók. Megemlíthető a diktatúrák államcentrikus, etatizmust biztosító alkotmánya, amely – a politikai propaganda eszköze és az önkényes rend leplezésére szolgál (ld: a sztalini 1936.évi szovjetalkotmány és a magyar 1949. évi XX. tv-t). Az állam- vagy párt- centrikus alkotmány politikai dokumentumnak tekinthető, amely a közélet erkölcsi kötöttségeinek figyelmen kívül hagyásával intézményesíti a hatalommal való visszaélést és különösen a szabályokhoz kötöttség elvetését (a publicisztikában ezt a bolsevizmus sajátosságaként is fölfogják, mondván: a bolsevikok „szabálynak tekintették a szabályok nélküli hatalmat”- F. Furet). Az előzővel szemben a demokratikus alkotmány a szabadság rendjét, a humánus értékrendet biztosítja és az önkényes hatalmi tevékenységek kiküszöbölésére irányul; rendezi a közéleti szervek működését, megállapítja ezek szabályait, (hatáskörét, illetékességét), valamint az állampolgárok jogait és kötelezettségeit. Ezen átfogó előírások keretében zajlik a különböző társadalmi szférák önszabályozása, átfogó közéleti jelentőségű problémák (viták, sérelmek) esetén lép be a jogi szabályozás. Az alkotmányi szabályozás értékorientáltsága alapján a jövő alakulására is kihat, ugyanis elvei, normái a közéleti szocializációt és a magasabb színvonalú, demokratikus közösségi együttélést segítik elő nemcsak a jelenben, hanem a jövőben is. Ehhöz kapcsolódik az alkotmányos szabályozás magasabb szakmai színvonala és az alkotmányjog dogmatikájának bővülése elmélyülése. Az alkotmányos szabályozás elsősorban a különböző országok belső közéleti rendezettségében konkretizálódik, emellett új alkotmányos fejlődés bontakozik ki a nemzetközi együttélésben (közéletben), amely ráépül az alkotmányozás értékeire. A nemzetközi alkotmányos szabályozás vívmányának tekinthető az ENSZ alapokmánya, (lényegében alkotmánya). S ehhez kapcsolódó elvárás a nemzetközi együttélés demokratikus-humánus elveinek továbbfejlesztését szolgáló nemzetközi normák kidolgozása. Megállapítható ezek jelenlegi fogyatékossága; emiatt vetődik föl az a követelmény, hogy a nemzetközi szabályozás jogi megoldásai mellett előtérbe állítandó a humanizmus szellemi vívmányainak és a nemzetközi erkölcs normáinak alkotmányos tételekké fejlesztése, és az alkotmányos rend politikai, nagyhatalmi befolyástól mentesítése. Ezt alapozhatja meg az alkotmányos értékek elmélyítése (s ezek nemzetközi szocializációja) a nemzetközi közvélemény objektív orientálása és a jogi szabályozás fejlesztésének tudatosítása. Kiemelendő a nemzetközi bíráskodás fejlesztésének hatása a nemzetközi közgondolkodásra és közszellemre (vagy a nemzetközi viszonyok humanizálásra). 65
Arisztotelész: Politika Bp. 1969. 202. o.
98
A nemzetközi alkotmányos szabályozásnak külön témájává válik a Föld sorsát befolyásoló társadalmi-emberi tevékenységek rendezése különösen a természeti pusztítások tilalmazása, s a természet és a társadalom harmonikus viszonya gondjainak kezelése. A nemzetközi alkotmányozás tartalmának föltárása, kibontása szempontjából a Föld sorsának védelme érdekében szükséges lenne a Római Klub jövőkutatásaira és a Föld átfogó ökológiai tanulmányaira tekintettel az alkotmányos értékek nemzetközi szabályokba foglalása erkölcsi, politikai és jogi szabályozás preferálásával. Nagyobb figyelmet szükséges fordítani főleg a Föld sorsát károsan befolyásoló tényezők jogi-erkölcsi-politikai normákkal való korlátozásának, és másik oldalról pedig buzgólkodni kell a pozitív tendenciák megerősítését szolgáló normák kimunkálásán és érvényesítésén. Ezt segítheti elő a nemzetközi jog magasabb színvonalra emelése és a hatalmi önkorlátozás jogi dogmatika fejlesztése, az előreszabályozás és a jogpolitika prospektív szerepe révén. Az átfogó nemzetközi szabályozás értékeinek szabályokba foglalását és a Föld sorsát befolyásoló tevékenységek rendezését szolgálhatják a különböző Földrészek önálló alkotmányozásai, az adott hagyományokhoz kötődő és távlatokra tekintő alkotmányos rendezés (kiemelten az európai alkotmányozás az ENSZ működési elvei alapján) új világrend kiépítése és megszilárdítása végett. 7. A jogelméleti irodalomban bevett tétel: a jog – magatartásirányítási rendszer. És a rendszerelmélet alapvető elve, hogy ennek sajátos önálló mozgása, önfejlődése, önszabályozása, önreprodukciója van a társadalom átfogó rendszerén belül – más jelenségekkel kölcsönhatásban. A jog szabályozó mivoltából következik, hogy elsődlegesen más normafajtákkal áll kapcsolatban és legfőképpen a hatalmi rendszer sajátosságaitól (jellegétől) függ önálló szerepe, rendeltetésének teljesítése. Ehhez kapcsolódva a jövőkutás a rendszerek tekintetében a fejlődés három fázisát állapítja meg: a csírájában megjelenő, a domináns szerepet betöltő és kifulladó (elhaló folyamatokat) – (állapítja meg Nováky Erzsébet).66 Ezt a következtetést konkretizálva témánkra megállapítható, hogy a társadalom jövőképén belül a jogfejlődés keletkező, domináns és elhaló folyamatainak tisztázása szükséges. Ennek alapján vázolható föl az irányítás stratégiai irányvonala keretében az operativitás mellett a szabályozás szükséglete és céljainak érvényesítése a különböző normafajták által. Így a jogi szabályozás előtérbe állítja a társadalmi együttműködés domináns folyamatainak támogatását a jogbiztonság érvényesítésével, emellett ismerni kell az új és az elhaló folyamatokat. (Nem mellőzhető a hatalmi rendszer sajátosságainak figyelembe vétele.) Természetszerű következtetés ma már, hogy a jogi szabályozás szerepe társadalomba ágyazottságában ragadható meg. A közgondolkodásban és a társadalomelméletben ezt az összefüggést két oldalról nem vették figyelembe: az egyik a mechanikus magyarázat, amely valamilyen társadalmi tényezőhöz kötötte következményként a jog fejlődését és jövőjét, ugyanis a jogot a gazdaság, a politika vagy valamilyen ideológia kifejeződésének, formájának tekintették; a másik a jog elszigetelése (a metajurisztikus elemek mellőzése) alapján vélte önállóságát és jövőjét. A rendszerelmélet és a jövőkutatás oldja föl e szélsőséges megközelítéseket a jog szerves fejlődése, alkalmazkodása és jövőt befolyásoló irányultsága alapján. A jogelméleti irodalom megfogalmazza a jogfejlődésben a múlt, a jelen és a jövő egymásra épülését, elválaszthatatlanságát, emellett a történelmi-társadalmi fejlődés folyamatában a folytonosság és a megszakítottság (diszkontinuitás) dialektikáját. Ám a marxista magyarázat ezt a társadalmi formák (ill. jogtípusok) változására szűkítette, lineáris fejlődést föltételezett, és mellőzte – főleg – a jog szerves fejlődése kapcsán a tartós (kontinuus) vívmányokat és a jogi kultúra értékeit. Ezzel szemben a rendszerelméleti megközelítés tétele a nem lineáris mozgás és a szerves fejlődés fölismerése és hangsúlyozása. Ennek alapján a jogelmélet is meghaladja a lineáris mozgás tételének elfogadását, és előtérbe állítja – jogtörténeti és jogszociológiai kutatásokra tekintettel – a jog szerves fejlődését, amelynek érvényesítésére és védelmére külön tényezőként a jogpolitika szolgál. A modern jogrendszerekben a jogpolitika társadalompolitikához kapcsolódva kritikailag transzformálja de lege ferenda javaslatokkal a jogilag-szakmailag kivihető elvárásokat, emellett a de lege lata ismerete alapján visszajelez. Ily módon érvényesül a kölcsönhatás a társadalmi irányítás és a jogi tevékenységek között.67 66
Jövőkutatás (szerk: Nováky Erzsébet) Bp. 1992. 3. o. Feledy Botond: Hálózat, állam, gazdaság in: Gazdaság és jog (szerk: Steiger Judit ELTE AJK Bp. 2005. 212. o.
67
99
A társadalomelmélet és a jövőkutatás általános tétele, hogy a jövő egzakt módon nem számítható ki, nem verifikálható. A jogban mégis fölvetődik a kiszámíthatóság a jogviták és jogsértések megítélésével, elbírálásával kapcsolatban. A jog előreszabályozó szerepéből és a jogbiztonság követelményéből következik, hogy a jogi előírás előre jelzi az esetlegesen bekövetkező cselekvéssel, viszonnyal kapcsolatos jogi elvárást és eljárást; kilátásba helyezi a jogi megítélést alapján a következményeket. Viszont a jogelméletben és a jogpolitikában a jog jövőorientáltsága alapján bizonyos tendenciákra tekintettel a valószínűsítésnek lehet szerepe. A jövőkutatás sajátos kategóriája a valószínűsítés, amelynek van jelentősége a jogfejlődés átfogó irányának megjelölésével kapcsolatban. Megemlítendő viszont, hogy a joggyakorlatban a valószínűsítés elfogadhatatlan, mivel a jelen vagy a múlt tényeinek elbírálása zajlik és ez szemben áll (vagy szembe kerülhet) a tények (körülmények) adatok adekvát föltárásával és az igazság földerítésével. Más összefüggésben viszont megállapítható, hogy a jogi szocializáció alapján valószínűsíthető, hogy a jogi döntések (akár mint precedensek és információk) a közgondolkodást jövőre vonatkozóan befolyásolhatják. A jogi döntések hatásának elméleti földolgozása.(az előzetes és utólagos jogszociológiai hatáselemzés) alapozza meg fejlődési tendenciájának mélyebb megismerését, a jövőorientált jogi szabályozást. Erre építve a jogtudomány (konkrétabban a jogpolitika) a jogi fejlődési folyamatok eltérő tendenciáit megállapítja, és extrapolációt végez: megjelöli a várható tendenciákat, s alternatívákat vázol föl. A különböző alternatívák közül választható ki a kedvező (pozitív irányú) tendencia s ennek preferálása. Így előtérbe kerülhet a jog szerves fejlődésére tekintettel új jogi megoldások kezdeményezése, amelyek megnyilvánulnak egyedi-konkrét ügyek elbírálása kapcsán. E mikroszintű változások a jogi dogmatika finomodását eredményezik; az önkéntes jogkövetés és a méltányosságot érvényesítő döntések jogfejlesztő hatása – mint a jogi szabályozást tökéletesítő, jövőbe mutató tendencia jelentkezik a jogi szocializáció intenzívebbé válása alapján. A jog fejlesztése és önfejlődése jövőképéhez kapcsolódó tudatos tevékenységet jelent, amely elsősorban a jog azon tulajdonságából következik, hogy előreszabályoz, a várható folyamatokra és tevékenységekre tekint, vagyis prospektív jellegű. Ennek szakszerűségét segíti elő (biztosítja) a jogalkotási jogpolitika jövőorientált irányvonala (de lege ferenda). Erre tekintettel idézhető Bibó István követelménye: a kontárság térnyerésével szemben a szakmaiság érvényesítése.68 A jog jövőképe nem lóg a levegőben, nemcsak a jogalkotási irányvonalban ragadható meg, hanem a jogalkalmazás gyakorlatában is. Ennek különös megnyilvánulása az egyedi döntés szakmai megalapozása és az igazságosság érvényesítésének biztosítása. E tevékenységben szerepet játszik a meghonosodott gyakorlat az ismétlődő ügyekkel kapcsolatban valamint az újszerű jogi, dogmatikai megoldások fölszínre kerülése és a joggyakorlatba való befogadása – spontán folyamatként. E joggyakorlati tendencia nem hagyható figyelmen kívül, fölszínre hozásával átfogó érvényesítése jelentkezhet (ez a de lege lata). Ily módon a visszajelzés a (feedback) hozzájárul a jog önfejlődéséhez. Hangsúlyozandó: a jogi szabályozás jövőképe és a jogilag preferált tendencia csakis kedvező környezetben kalkulálható – főleg a „ha…, akkor…” módszertani elvére tekintettel. Legfőbb környezeti tényező a hatalmi irányítás szabályozással kapcsolatos pozitív vagy negatív koncepciója, hozzáállása, irányvonala. Antidemokratikus hatalmi környezet akadályozhatja, vagy érvénytelenítheti a jog igazságosságra irányuló követelményeit és a jogállamiságot.69 A hatalmi környezet emellett jelentős a többi normafajta szerepe a jogi elvárások érvényesülésében, kiemelendő a közéleti erkölcs következetessége, és az alkotmányosság. Megjegyzendő: az alkotmányos elvek sérülnek a törvényalkotás szakmai szabályainak mellőzésével, és akkor is, ha kormányzati tényezők (vagy pártok) uralják a jogi szabályozást. Ez esetben a közéleti szabályozás nem töltheti be szerepét a jövő pozitív tendenciáinak preferálásában. A jogi szabályozás pozitív szerepének biztosítására irányul az értékorientált jogpolitika, amelynek megalapozza a jogfejlődés jövőorientáltságának megjelölését és megvalósítását. Így a jogpolitika az átfogó jogfejlődés preferálandó tendenciái közül előtérbe állítja: (a) a jog önfejlődésének intenzitását; 68
Bibó István: Az államhatalmak elválasztása egykor és most in: Válogatott tanulmányok Magvető Bp. Második kötet 1986. 393. o. 69 Varga Csaba: Jogállami? Átmenetünk? Kráter Pomáz 2007. 23. o.
100
(b) a jog aktuálpolitikai befolyásolásának háttérbe szorulását és a kontárság szerepének mellőzését; (c) a jogfejlesztés alkotmányos és kormányzati rendjének szakszerűségét (d) a jogi értékek mélyebb beépülését a szabályozási rendbe, az önkéntes jogkövetés, a laicizálódás és a mediáció előtérbe kerülésével, és (e) az előzökön túl, fölhívja a figyelmet a nemzetközi alkotmányozás jelentőségének tudatosítására . Kiemelendő: a jogpolitika preferált jövőképének kezelése rugalmasságot és éberséget igényel, amelynek kielégítése a jogásztársadalom önállóságán, közéleti aktivitásán nyugszik. Ezt alapozza meg a jogpolitika jövőorientáltsága, amely a prognosztika és a futurológia jogi szabályozásra vonatkozó fölismeréseire épül, és elősegíti a jog szerves fejlődéséből következő új paradigma fölvázolását a korszakváltáshoz kapcsolódva.70 Fölhasznált irodalom 1. Arisztotelész (1984): Politika Gondolat Bp. 2. Gidai Erzsébet-Tóth Attiláné (2001): Bevezetés a jövőkutatás elméleti és módszertani kérdéseibe (Arisztotelész) Bp. 3. Bibó István (1986): Az államhatalmak elválasztása egykor és most Bp. 4. A. C. Clarke (1969): A jövő körvonalai Bp. Gondolat 5. Feledy Botond (2005): Hálózat, állam, gazdaság in: Gazdaság és jog ELTE ÁJK. Bp. 6. Tóth Attiláné (szerk.) (1995): A jövőért – más-képpen (Uránusz) 7. Nováky Erzsébet (szerk.) (1992): Jövőkutatás Bp. 8. A jövőről a jelenben Magyar Tudomány 2007. 9. sz. 9. Besenyei Lajos (szerk.) (2000): A magyar jövőkutatás múltja jelene és jövője MTA Bp. 10. A káosz és a rendezetlenség kutatása Magyar Tudomány 2007. 9. sz. 11. Korán Imre (1980): Világmodellek KJK. Bp. 12. László Ervin (2001): A rendszerelmélet távlatai Bp. 13. László Ervin(1992): A világ túlélése 2000+ Akadémiai Kiadó Bp. 14. Samu Mihály (2000): Hatalomelmélet Korona Bp. 15. Samu Mihály (2008): Jogpolitika-a jog humanizálása Bp. Akadémia 16. Samu Mihály (2008): A demokratikus hatalom önkorlátozása és a jog Erdélyi Szövetség 2008. 01. 17. Cs. Kiss Lajos, Karácsony András (szerk.) (1994): A társadalom és a jog autopoietikus felépítése (szerk:) Tempus Bp. 18. Varga Csaba (2007): Jogállami? Átmenetünk? Kráter Pomáz 19. Nováky Erzsébet (szerk.) (2008): Változás és jövő Püski Bp.
70
Ld: Változás és jövő (szerk. Nováky Erzsébet) Püski Bp. 2008. 12.o.
101
TERÜLETFEJLESZTÉS ÉS JÖVŐKUTATÁS Pavisa Anna Nemzeti Fejlesztési és Gazdasági Minisztérium A hazai területfejlesztés alapvető célja, hogy a helyi adottságokra épülő, a társadalmi, gazdasági és környezeti céloknak megfelelő térbeli szerkezet kialakításával lehetővé tegye az ország valamennyi térségének az európai térbe illeszkedő kiegyensúlyozott fejlesztését, biztosítva, hogy a társadalom számára alapvető esélyeket meghatározó közszolgáltatások és életkörülmények tekintetében ne lehessenek jelentős területi egyenlőtlenségek. (1996.XXI.tv.)
A jövőkutatás egyik feladata lehet, hogy a területfejlesztés jövőképeit összevesse a jövőkutatás Magyarországra, annak gazdasági, társadalmi fejlődésére vonatkozó jelenlegi jövőképeivel. Az Európai Unió területi menetrendje (Területi Agenda) A jövőbeni feladatok meghatározása érdekében a városfejlesztésről és a területi kohézióról szóló 2007. május 24–25-i lipcsei informális miniszteri találkozón elfogadásra került az Európai Unió területi menetrendje (Területi Agenda). A Területi Agenda összeállításának célja az európai régiókban rejlő lehetőségek jobb kihasználása, az Unió policentrikus területi fejlesztése, ahol kiemelten fontos az emberek lakóhelyéül szolgáló vidékek területi integrációja annak érdekében, hogy az emberek mindenütt egyenlő, az adott regionális és helyi lehetőségekhez igazodó esélyekkel élhessenek – függetlenül attól, hogy Európa szívében vagy szélén laknak-e. A Területi Agenda ezért a területfejlesztés összes érintettje közötti intenzív és folyamatos párbeszéd révén kiemelt jövőbeli feladatként tartja számon a területi kohézió megerősítését, azaz annak elérését, hogy az Unió kohéziós politikája az eddiginél jobban vegye figyelembe az egyes térségek szükségleteit és jellemzőit, a régiók és városok specifikus földrajzi nehézségeit és lehetőségeit. Napjainkban új, komoly területi kihívásokkal - éghajlatváltozás, eltérő területi lehetőségek az energiaellátás terén, a növekvő területfelhasználás miatt az ökológiai és kulturális erőforrások túlzott igénybevétele és a biológiai sokféleség csökkenése, a globalizációs hatások miatt a világ országainak és régióinak fokozott kölcsönös függősége, demográfiai változások (elöregedés)stb. kell szembenéznünk. Mindez fontossá teszi a regionális identitás megerősítését, a területi sokszínűség jobb kihasználását. A Területi Agenda céljaival és prioritásaival hozzájárul és összhangban áll a tagállamok által 2005ben elfogadott, megújított lisszaboni stratégiával. Az Európai Unió területi prioritásait meghatározó Területi Agenda a továbbra is érvényes Európai Területfejlesztési Terv következő három fő célkitűzésére épül, − kiegyensúlyozott és többközpontú városrendszer, a városok és a vidék közötti újfajta partnerség kialakítása, − az infrastruktúrához és a tudáshoz való egyenlő hozzáférés biztosítása, − fenntartható fejlődés, a természeti és kulturális örökség körültekintő kezelése és védelme, feladatul szabva a régiók és városok eltérő területi adottságainak és lehetőségeinek az eredményes kihasználását, ösztönözve a transz-európai területi integrációt és együttműködést, és igényt támasztva az Unió szakmapolitikái közötti területi szempontú koherencia erősítésére (ld. vidékfejlesztés, környezetvédelem, közlekedéspolitika, kohéziós politika). Mindezeket figyelembe véve az uniós területi kohéziós politika keretében elfogadásra került területfejlesztési prioritások: − a városi régiók és városok közötti hálózatépítés révén a policentrikus fejlesztés, az innováció erősítése − a vidéki és városi területek között a partnerség és a területi irányítás új formáinak kialakítása − versenyképes és innovatív regionális klaszterek létrehozásának ösztönzése − a transzeurópai hálózatok megerősítése és kibővítése
102
− −
az éghajlatváltozás hatásaival is foglalkozó transzeurópai kockázatkezelés ösztönzése a fejlődés szempontjából többletértéknek tekintendő ökológiai struktúrák és kultúrkincsek megerősítése A Területi Agenda felülvizsgálatára 2011-ben, a soros magyar elnökség idején kerül sor. Országos Területfejlesztési Koncepció (OTK) Az Országgyűlés által 2005-ben elfogadott Országos Területfejlesztési Koncepció (OTK) a XXI. sz. követelményeinek megfelelő területfejlesztési politikát jelöli ki Magyarország számára. A megfogalmazott célok és beavatkozási irányok megfelelnek az Unió területi kohéziós politikájának, innovatív és rugalmas területi megközelítésben segítik érvényre jutni a lisszaboni és göteborgi irányelveket, lehetőséget teremtve a továbbfejlődésük követésére is. Az Országos Területfejlesztési Koncepcióban megfogalmazott megújuló területpolitika a területi harmónia vízióját jeleníti meg, amely európai, országos és térségi szinten egyaránt érvényre jut. A területi harmóniához azonban csak kiegyensúlyozott területi fejlődés vezethet el, melynek megvalósulásához a következő alapvető hosszútávú (2020-ig tartó), átfogó területpolitikai célok érvényesülése szükséges (ábra): − térségi versenyképesség ösztönzése − területi felzárkózás − fenntartható térségfejlődés és örökségvédelem − területi integrálódás Európába − decentralizáció és regionalizmus Az Országos Területfejlesztési Koncepció minden ágazattól megköveteli a területi szemléletű tervezést, a régiókon átívelő, középtávú (2013-ig tartó) területi célok meghatározásával pedig ösztönzi a régiókat és városokat, hogy meglévő fejlesztési lehetőségeiket minél jobban kihasználják a területi kohézió erősítése, a versenyképesség javítása, a fenntarthatóság biztosítása érdekében. Az Országos Területfejlesztési Koncepció céljai jelenleg is összhangban vannak a Területi Agenda több pontjával, a 2009-ben esedékes felülvizsgálat során pedig a harmonizáció további lépéseit kell megtenni.
Országos Területfejlesztési Koncepció JÖVŐKÉP: Területi harmónia HOSSZÚ TÁVÚ,ÁTFOGÓ TERÜLETFEJLESZTÉSI POLITIKAI CÉLOK A L
1. Térségi versenyképesség
2. Területi felzárkózás
A P E L V
4. Területi integrálódás Európába
5. Decentralizáció és regionalizmus
KÖZÉPTÁVÚ TERÜLETI CÉLOK 1. Versenyképes budapesti metropolisztérség 2. Versenyképességi pólusok és városhálózati kapcsolatrendszer fejlesztése 3. Külső és belső perifériák, elmaradott térségek felzárkóztatása 5. Határ menti területek együttműködésének erősítése
4. Országos jelentőségű integrált fejlesztési térségek,tématerületek - Balaton térség tartós versenyképességének megteremtése - Tisza-térség fenntartható felzárkóztatása - A Duna-mente fenntartható fejlesztése - A termálvízkincs térségi hasznosítása
6. Rurális (vidékies) térségek területileg integrált fejlesztési prioritásai 7. Területi prioritások a szakpolitikák számára
ESZKÖZ- ÉS INTÉZMÉNYRENDSZER
E K
3. Fenntartható térségfejlődés, örökségvédelem
RÉGIÓK FEJLESZTÉSI IRÁNYAI Közép – Magyarország
Közép – Dunántúl
Nyugat – Dunántúl
Dél – Dunántúl
Észak – Magyarország
Dél Alföld
Észak Alföld
A területfejlesztési célok érvényesítését szolgáló intézmény- és eszközrendszer fejlesztési irányai
103
A területfejlesztési célok érvényesítését szolgáló intézmény- és eszközrendszer fejlesztési irányait tekintve alapvető fontosságú a területfejlesztési intézményrendszer megerősítése a szubszidiaritás, hatékonyság és partnerség jegyében. A területfejlesztéssel és a területrendezéssel kapcsolatos kormányzati feladatok ellátására létrehozott Országos Területfejlesztési Tanács, valamint a Nemzeti Fejlesztési és Gazdasági Minisztérium Területfejlesztési és Építésügyi Szakállamtitkársága mellett a területfejlesztési célok megvalósulását, a területfejlesztési feladatok összehangolását segítik elő a területfejlesztési törvény (1996.XXI.tv.) felhatalmazásával létrehozott területi szervek, úgymint: − Regionális Fejlesztési Tanácsok − Térségi Fejlesztési Tanácsok71 − Megyei Területfejlesztési Tanácsok − Kistérségi Fejlesztési Tanácsok, − Területfejlesztési Önkormányzati Társulások72 A területi szervek hatékony működése érdekében országos szinten fontos a területi koordináció és a területfejlesztési politikai célok érvényesítésében érintett intézmények közötti együttműködés javítása. A decentralizáció, a regionális szint erősítése szükséges a regionális kompetenciák bővítésével, többek között a regionális programok megvalósításával. A partnerségi kapcsolatok bővítésével a megyei szint intenzív szerepet játszhat a regionális programok tervezésében és végrehajtásában, a kistérségi szint megerősítése pedig lehetővé teszi a települési szintű érdekek térségi összehangolását, fejlesztve a kistelepülések lakosságmegtartó erejét. A területi célok jövőbeni megvalósulását szolgálhatja a területi tervezés megújítása egy egységes tervezési rendszer kialakításával, ahol a tervezésnek a társadalmi, gazdasági szereplők bevonásával a társadalmi konszenzust kereső partnerségi folyamatként kell megvalósulnia, a regionális és területi programok szerepének növelésével, finanszírozási hátterének megteremtésével (a Kormány és a regionális szereplők közötti tervszerződések rendszerének kialakítása) pedig erősítve a regionális, térbeli megalapozottságot. Országos Településhálózat-fejlesztési Koncepció (OThK) Az uniós törekvésekkel összhangban változó országos területi folyamatok szükségessé teszik, hogy különös tekintettel a városok közötti együttműködésekre, valamint a város és vidéke kapcsolatára, a településhálózat távlatait meghatározó Országos Településhálózat-fejlesztési Koncepció kerüljön kidolgozásra. A koncepció célja: − Magyarország területi versenyképességének javítása, a városhálózat policentrikus fejlesztése, figyelemmel az erőforrások mobilizálására, a közigazgatás-fejlesztés és közszolgáltatások reformjára − Az ország kiegyensúlyozott térszerkezetének kialakulása érdekében a periférizálódó, hátrányos helyzetű térségek fejlődésének elősegítése. A készülő Országos Településhálózat-fejlesztési Koncepció az Országos Területfejlesztési Koncepció településhálózati kiegészítését fogja jelenteni, iránymutatást adva a kormányzati és helyi településpolitika alakításához.
71
A régió határokon, illetve a megyehatárokon túlterjedő, továbbá egyes kiemelt területfejlesztési feladatok ellátására a regionális fejlesztési tanácsok, illetve a megyei területfejlesztési tanácsok a szervezeti és működési szabályzat elfogadásával térségi fejlesztési tanácsot hozhatnak létre. A területfejlesztési törvény felhatalmazása alapján kötelezően létrehozott területfejlesztési tanácsok: a Balaton kiemelt üdülőkörzet térségében a Balaton Fejlesztési Tanács, s a főváros és agglomerációja területén a Budapest Agglomerációs Fejlesztési Tanács 72 A települési önkormányzatok képviselő-testületei a közös területfejlesztési célok kidolgozására és megvalósítására jogi személyiséggel rendelkező területfejlesztési társulást hozhatnak létre.
104
A területfejlesztés és a jövőkutatás kapcsolata A területfejlesztési beavatkozások megszabják a térség jövőjét, ezért a jövőkutatás lehetőséget adhat a különböző intézkedések hatásainak prognosztizálására, a különböző jövőbeni lehetőségek vizsgálatára. A jövőkutatás egyúttal a területfejlesztés számára a jelenbeli döntések meghozatalához adhat segítséget. Irodalom 1. Az Európai Unió területi menetrendje (Területi Agenda) – Egy sokszínű régiókból álló, versenyképesebb és fenntarthatóbb Európa felé – elfogadva a városfejlesztésről és a területi kohézióról szóló 2007. május 24–25-i lipcsei informális miniszteri találkozó alkalmából 2. A területfejlesztésről és a területrendezésről 1996. évi XXI. törvény 3. A 97/2005. (XII.25.) országgyűlési határozattal elfogadott Országos Területfejlesztési Koncepció
105
FELTÉTELEK A JÖVŐ SIKERES NÉPEGÉSZSÉGÜGYI PROGRAMJÁNAK MEGVALÓSÍTÁSÁHOZ Schmidt Péter
Fehér János
az orvostudomány kandidátusa gyermekgyógyász főorvos Gyermekegészségügy Szolgálat Győr [email protected]
az orvostudomány doktora egyetemi tanár Semmelweis Egyetem II. sz. Belklinika [email protected]
1. Általános hazai helyzetkép Hazánk lakosságának egészségi állapota, a morbiditási és a mortalitási mutatók alakulása valamennyi, e témakörrel foglalkozó kutató munkájának kiemelt indikátorait képezi. Mi lesz velünk 2025-ben: 7,5 millióan leszünk, vagy pedig 15 millióan, vagy éppen maradunk a változások ellenére a jelenlegi 10 millió lakosnál? Kétségtelen tény, hogy a születéskor várható átlagos élettartam – mint kiemelt mutató – elgondolkoztat mindnyájunkat. A jelenlegi hazánkban 68,2 év férfiaknál és 72,8 év nők esetében. Európai rangsorban elég hátul helyezkedik el. Főként akkor kell elgondolkoznunk ezen, amikor visszatekintve 50 évet, látjuk, hogy az 1950-es években jobbak voltak a mutatóink, mint most. Messze megelőztük Ausztriát és Japánt. Mindkét nevezett ország állampolgárai férfiaknál közel 5 évvel, nők esetében 8 évvel élnek tovább. Az okok nemcsak az egészségügyben keresendők – sőt, az egészségügy csak mintegy 15%-ban felelős ezért –, a gazdaság fejlettsége, az életmód kérdések, és a prevencióért elkötelezett állam szerepe döntő lehet. De nézzük reálisan: Japánban bevezették a prevenció területén a 0 stádiumban észlelt rákos betegnél a prevenciót, a rákos megbetegedések aránya elenyészővé vált. Ausztriában életmód programot indítottak az 1960-as években tartományonként, mintegy versenyeztetve az állampolgárokat, több síelés, egészséges étrend, iskolai testnevelés komoly reformja. A születéskor várható átlagos élettartam rohamosan nőtt Ausztriában. És nálunk? Az egészségügyi ellátás az 1975. évi II. törvény alapján állampolgári jog lett, mindenki tehát, aki magyar állampolgár, ingyenesen, terítésmentesen veheti igénybe az egészségügyi szolgáltatásokat. Az eredmény: sokkal többen halnak meg, mint korábban, az orvosok és az egészségügyi dolgozók megbecsülése mind anyagilag, mind erkölcs szempontjából jelentősen romlott. Érdemes volt ezt a törvényt megalkotni? A kérdés jogos. 2. A demográfiai mutatók elemzése A társadalom-gazdaságtani mutatók közül kiemelkedően fontos a morbiditási és a mortalitási indikátorok alakulása, elsősorban a demográfiai adatok tükrében. Az 1. ábra jól mutatja a népesség lélekszámának változását korcsoportok szerint.
106
1. ábra: A népesség lélekszáma nem és korcsoport szerint Magyarországon, 2008. január 1.
107
A magyarországi adatokat figyelembe véve a korfa körte alakú, hasonlóan néhány más európai ország populációjának korfájához. A jellegzetes forma grafikusan az utóbbi évtizedek alacsony termékenységét jeleníti meg. 2008.évre mind férfiak mind nők esetében kedvező tendencia tanúi lehetünk. A természetes fogyás, a népesség öregedése és a „szabálytalan” kormegosztást kifejező korfa tartósan fennálló, kedvezőtlen népmozgalmi jelenségek: alacsony élveszületési és magas halálozási arány következményei. Az élveszületések az 1950-es évek vége óta – egy 1974-77 közötti időszaktól eltekintve – nem biztosítják a népesség utánpótlását; az alacsony termékenység valójában már 1959-től a lélekszám „rejtett” fogyását jelezte, ami a halálozások egyre növekvő száma miatt 1981-től a populáció tényleges fogyásává vált. A rendszerváltozás sokkhullámai a termékenységre kedvezőtlenül hatottak, és az 1990-es évtized végére az élveszületések száma 100 000 alá csökkent, 1999-ben pedig történelmi mélypontot ért el. A születések, termékenység adatait tanulmányozva megállapítható, hogy a 19. és a 20. század fordulóján ezer főre még mintegy 40 élveszületés jutott, 1960-ban csökkent először az élveszületési arány 16 ezrelék alá, 2001-ben pedig mindössze 9,5 ezrelék volt (a mélypontot 1999 jelenti 9,2 ezrelékes élveszületési gyakorisággal). Egy évszázaddal ezelőtt az élveszületési arány hazánkban magasabb volt, mint a legtöbb nyugat-európai országban, de – jelentős részben a magyar társadalom traumái következtében – gyorsabban csökkent, és az 1960-as évek első felében az egész világon már nálunk volt a legalacsonyabb az élveszületési gyakoriság. Az élveszületési arány naptári mutató, azt fejezi ki, ami egy adott évben történik és lehetséges, hogy azért alacsony egy bizonyos évben, mert a nők egy része későbbre halasztja az újszülött világrahozatalát. Az idősebb korban megkötött házasságok mindenképpen ilyen módon hatnak. A nagyon alacsony élveszületési arány tehát nem feltétlenül jelenti azt, hogy a gyermekek végleges száma, a befejezett termékenység is rendkívül alacsony lesz. Igaz viszont, hogy a születések későbbre halasztása beszűkíti a ténylegesen felhasználható szülőképes kort; valószínű, hogy a tervezett gyermekek közül kevesebb születik meg, mint abban az esetben, ha a gyermekek világra hozatalára fiatalabb korban vállalkoznak. Egy félévszázaddal ezelőtt a 20-24 éves anyai korcsoportban volt a legmagasabb a születési arány, jelenleg azonban a 25-29 éves korcsoportban. Még inkább kifejezi a születések későbbre halasztását az a tény, miszerint 1949-ben minden tizedik, 2001-ben már minden ötödik újszülöttet a 30-34 éves nők szülték meg. 1949 és 2001 között 40,6%-ról 44,4%-ra nőtt az élveszülöttek között az elsőszülöttek részaránya, hasonlóképpen 26,7%-ról 32%-ra emelkedett a másodszülöttek hányada, valamelyest nagyobb lett a harmadszülöttek viszonylagos súlya is. Míg fél évszázaddal ezelőtt az első-, másod- és harmadszülöttek az összesen születettek nyolctizedét adták, addig 2001-ben már kilenctizedét. Másképpen fogalmazva: 2001-ben összesen 9%-ban fordult elő, hogy az újszülött negyedik vagy további szülött lett volna: megszűnőben vannak a nagycsaládok. Az ezredforduló igen fontos demográfiai jelensége a házasságon kívüli élveszületések magas részaránya: 2001-ben ez 30,3% volt. A szemléletváltozást jól érzékelteti, hogy az extramaritális élveszületések hányada 1970-ben 5,4 és még 1990-ben is csak 13,1% volt. Megjegyzendő, hogy egész Európában megfigyelhető trendről van szó. A skandináv országokban hozzávetőleg minden második gyermek házasságon kívül jön a világra, a skála másik végén a mediterrán országok találhatók, ahol az extramaritális élveszületések 4 és 21 százalék között ingadoznak. Fontos körülmény, hogy tudatos választásról van szó. A születésszabályozás megbízhatósága jelenleg lényegében kizárja, hogy nagy számban szülessenek nem tudatosan vállalt újszülöttek házasságon kívül. Ezt a vélekedést erősíti, hogy a nem házas anyák háromnegyede 20 és 34 év között van, olyan életkorban tehát, amelyben a tudatos választás nagy valószínűséggel vélelmezhető. Nem érdektelen megjegyezni, hogy a magánéletnek ezen a jelzésértékűen fontos területén a konzervatív eszmeiségnek, életfelfogásnak nincs befolyása. A halandóság félévszázados története három jól elkülöníthető időszakra osztható: az 1960-as évek közepéig a halandóság csökkent, 1968 és 1993 között nőtt, 1994 óta pedig újra csökken. Az életkilátások lényegében követték a halandóság változásait: a várható élettartam 1949 és 1967 között emelkedett, 1968 és 1993 között (valamelyest) süllyedt és az utóbbi nyolc évben ismét emelkedik. 2001-ben a születéskor várható élettartam 72,3 év volt, ami a legmagasabb érték a
108
várható élettartamok százéves idősorában. A rendszerváltozás a halálozási viszonyokat kedvezően befolyásolja. A csecsemőhalandóság évről-évre csökken: 2001-ben 1000 élve szülöttre 8, egy éven aluli meghalt jutott. Ez a korábban elképzelhetetlen alacsony érték töredéke az előző évtizedek értékeinek. A csecsemő halottak kétharmada 2500 grammnál kisebb súllyal született koraszülött; a 2500 grammot elért élveszülöttek körében a halálozási arány 3 ezrelék volt. Születés és halál között két népmozgalmi jelenségcsoport alakítja a népesség nagyságát, összetételét és területi elhelyezkedését: a házassági és a (belföldi és nemzetközi) vándormozgalom. Soha nem kötöttek olyan kevesen házasságot, mint az utóbbi évtizedben. A házasságkötések száma az 1980-as években kezdett csökkenni és 2001-ben mindössze 44 ezer volt, ez még fele sincs az évtizedeken keresztül regisztrált házasságkötési számnak. Hasonlóképpen alacsony az 1000 lakosra jutó házasságkötési arány is. Egyre többen választják viszont az élettársi kapcsolatot; a törvényes kötés nélkül együtt élők részaránya a párkapcsolaton alapuló családok sokaságában 1990 és 2001 között 5%-ról 11%-ra nőtt. Magas a válási arány; a jelenlegi házasságkötési és válási gyakoriságokat figyelembe véve a házasságok jelentős részében várható, hogy az válással fog végződni. Igaz, hogy az elváltak egy része újra házasságot köt, vagy élettársi kapcsolatot létesít. 1978 óra több házasság szűnik meg válással és megözvegyüléssel, mint amennyi létrejön: a „házassági hiány” az utóbbi évtizedben évente 30-40 ezer között ingadozott. A belföldi vándormozgalom mintegy 400 ezer embert érint évente, közelítőleg ennyi a településeken belüli költözők száma is. Az ezredfordulón a vándormozgalom a városokból a községekbe, Budapestről az agglomeráció településeire irányul. A nemzetközi vándormozgalomban Magyarország a fogadó országok közé került: 2000-ben 2200an vándoroltak ki és 20 ezren vándoroltak be az országba: Romániából közel kilencezren, ezután sorrendben Ukrajna, Jugoszlávia és Szlovákia következik. 2002. január elsején 116 ezer külföldi állampolgár tartózkodott hazánkban. A fejlett egészségi kultúrájú ipari országokban a 20. század utolsó éveiben összefüggést vizsgálva az egy főre jutó vásárlóerő-paritáson számított bruttó hazai termék és a születéskor várható élettartam között, a vizsgálati eredmények azt igazolták, hogy hazánk népességének születéskor várható élettartama 3,3 évvel marad el az egy főre jutó GDP alapján prognosztizálhatótól. Míg az 1960-as évek közepe és az 1990-es évek közepe közötti kritikus három évtizedre a férfinépesség várható élettartamának három éves csökkenése és a női populáció várható élettartamának másfél éves növekedése volt jellemző, addig az utóbbi nyolc évben a férfiak életkilátásai 3,6 évvel nőttek és a nőké „csak” 2,7 évvel. A férfiak életkilátásainak a nőkét meghaladó javulása kiemelkedően fontos fejlemény, amely a nemre specifikus várható élettartamok 20. századi alapirányzatával szemben, új szekuláris trend kezdetét jelenti. Életkor szerint vizsgálva a halandóságot a lényeges megállapítások a következők: a csecsemő, a gyermek és a 35 év alatti felnőtt népesség halálozási viszonyai mindkét nemnél nagymértékben és következetesen javultak a 20. század folyamán. A csecsemőhalandóság jelenleg már nem a legérzékenyebb mutatója az egészségi közállapotoknak, az valójában a koraszülöttséggel összefüggő problémává vált. Néhány országban az egy éven aluliak mortalitása kevesebb, mint öt ezrelék, de a dolog lényege az, hogy hazánk némileg megkésve ugyan, de követi a nyugat-európai trendet. Viszonylag új jelenség az öregek életkilátásainak javulása. Az utóbbi három és fél évtizedben 65 és 85 év között 5,2%-kal nőtt a férfiak, és 14,1%-kal a nők továbbélési valószínűsége. Az előrejelzések szerint 2050-re a 65 év feletti lakosok száma 37%-ra nő, aminek 10%-a a 85 év felettiek számát jelenti. Részletesebben kell foglalkozni a középkorú férfinépesség halálozási viszonyaival. A 35 és 65 év közötti férfiak továbbélési valószínűsége 1900 és 1966 között javult, 1966 és 1993 között rosszabbodott, 1994 óta pedig újra javul.
109
2. ábra: A férfinépesség továbbélési valószínűségei 35 és 65 éves egzakt életkorok között 1900/01, 1930/31, 1965/66, 1993, 2001, 2008 (százalék)
Az ábrán jól látható, hogy míg a 19. és 20. század fordulóján a 35 éves férfiaknak alig több mint fele remélhette, hogy eléri a 65. életévét, addig 1965/66-ban a 65. életévet elérők hányada 75%-ban volt prognosztizálható. 1993-ra azonban olyan nagymértékben romlott a továbbélési valószínűség 35 és 65 év között, hogy az rosszabb volt, mint az 1929/32. évi világválság idején. .1993. és az ezredforduló között a továbbélési valószínűség 7,6%-kal nőtt, 2008-ra az adatok további emelkedést mutattak, de 8,8 %-kal még mindig elmaradnak az 1965/66. évek értékétől. A haláloki struktúra az utóbbi évtizedekben stabilnak bizonyult. A daganatok, a keringési, a légzőés az emésztőrendszer betegségei, továbbá az erőszakos események (balesetek, öngyilkosság) okozták 1965-ben az összhalálozás 86,1% 1993-ban 94,1% és 2001-ben 94,2%-át. Az öt haláloki főcsoport részaránya az összhalálozásban 1965-ben, 1993-ban és 2001-ben a 3. ábrán látható. 3. ábra: A legfontosabb haláloki főcsoportok által okozott halálozások részaránya az összhalálozásban (1965,1993,2001 és 2007)
110
A mortalitás rosszabbodásának kritikus időszakában, 1965 és 1993 között, a halálozási arány mintegy 37%-kal emelkedett, ebből a keringési rendszer betegségei 18,5, a daganatok 11,3, az emésztőrendszer betegségei 7, a balesetek és öngyilkosságok 4,9 és a légzőrendszer betegségei 1,3%-ot tesznek ki. 1993 és 2001 között a halandóság 18,9%-kal csökkent; ennek több mint a fele a szívérrendszeri betegségekből származó halálozások számának csökkenéséből adódik, több mint egyharmada pedig annak következménye, hogy kevesebb lett a balesetek, az öngyilkosságok, az emésztő- és a légzőrendszer betegségei miatt bekövetkezett halálesetek száma. 2007-ben a keringési rendszer, az emésztő rendszer betegségeinek és a daganatos betegségek aránya változatlan maradt,az erőszakos eredetű halálozások aránya 1,2 %-kal csökkent, míg a légzőrendszer betegségeinek aránya 1,8 %-kal nőtt:Ez utóbbi betegségcsoport esetében a növekedés aránya összefüggésben lehet a szaporodó allergiás eredetű légzőszervi megbetegedések gyakoribbá válásával is. Az öregedés a 21. század legnagyobb demográfiai, társadalmi, gazdasági, sőt politikai kihívásai közé tartozik. A 20. század a gyermekek évszázada volt, a 21. évszázad bizonyos értelemben az öregek évszázada lehet. A 19. és a 20. század fordulóján a 15 éven aluli gyermekek részaránya 34,9% volt, a 65 évesek és az idősebbek viszonylagos súlya pedig mindössze 4,4%-nak adódott. 2002-re a gyermekek hányada kevesebb, mint a felére csökken, míg az öregeké a három és félszeresére nőtt. Az előreszámítások szerint 2050-ben a 15 éven aluliak aránya 13,4% lesz, míg a 65 évesek és idősebbeké 37%. Az öregedési index: az öregek és a gyermekek részarányának hányadosa egy évszázaddal ezelőtt 12,7% volt, 2002. január 1-jén azonban már 93,5%, 2050-ben pedig valószínűleg 210,4% lesz. Annak következtében, hogy a 15 éven aluliak hányada több százalékponttal csökkent, mint amennyivel a 65 évesek és idősebbeké nőtt és a 15-64 éves populáció viszonylagos súlya 60,7%-ról 68,4%-ra emelkedett, az eltartott népesség rátája az 1900. évi 64,8%-ról 2002-re 46,1%-ra csökkent. 3. A táplálkozás és az egészségi állapot összefüggései A világon évente közel 17 millió ember hal meg kardiovaszkuláris megbetegedés következtében. Ez a szám az egész világ összhalálozásának egyharmada. A halálos kimenetel és a rokkantság több mint a fele szívbetegség és stroke következtében alakul ki, évente több mint 12 millió embert érintve. Ennek tekintélyes része megelőzhető az elsődleges kockázati tényezők kiiktatásával, így a helytelen táplálkozás, a fizikai inaktivitás megszüntetésével és a dohányzás abbahagyásával. Költséghatékony nemzeti program, valamint egyéni kockázati tényezőket csökkentő életmód jelentős mértékben járulhat hozzá a kardiovaszkuláris halálozás lesújtó adatainak csökkentéséhez. Egyénileg a vérnyomás és koleszterin szint rendszeres ellenőrzésével, az elhízás megakadályozásával és dohányzásmentes életmóddal mérsékelhetjük azokat a szervezeti elváltozásokat, amelyek e betegség halálos következményeit okozzák. E megbetegedés nemcsak a fejlett országokat érinti, hanem a világ fejlődő államainak 80%-ában is jelen van, és növekszik elterjedtsége a kis vagy közepes nemzeti jövedelemmel bíró országokban is. Várhatóan 2030-ra az évi halálozás eléri a 25 milliót. A betegség következtében kifejezetten nő a rokkantak és a rokkantság miatt elvesztett évek száma. Ezzel együtt jelentősen emelkedik az egészségügyre fordított költség. Az Egyesült Államokban 2010-re 15%-os, 2030-ra pedig mintegy 25%-os emelkedést jövendölnek. Az elhízás korunk első számú közellensége a kardiovaszkuláris betegségek kialakulását tekintve. Már a több ezer éves Koránban is olvashatunk erről: „Isten a táplálékodat egész életedre kimérte, ha hamarabb eszed meg, hamarabb halsz meg”. Ma az egész világon növekszik az elhízottak száma, döntően a túlzott mértékű kalória-bevitel miatt, az iparilag fejlett országokban nagyobb mértékben, mint a fejlődő államokban. Különösképpen kiemelkedik az utóbbi két évtizedben a lakosság elhízásának növekedésében az Egyesült Államok. Itt a lakosság több mint 60%-a túlsúlyos, vagy elhízott. Kínában 70 millió túlsúlyos ember él. Magasabb a testtömeg-indexük a nyugati diétát alkalmazó európai országok lakosainak is. Sajnálatos továbbá, hogy számos országban, így hazánkban is, nagyon sok elhízottat találunk a gyermekek körében. Ennek oka, hogy
111
az iskolákban a gyermekek sok cukros italt fogyasztanak, mellette olyan ételeket esznek, amelyek a szükségesnél több kalóriát tartalmaznak, ugyanakkor kevés salátát és gyümölcsöt esznek. Az elhízásnak számos következménye van: dyslipidaemia, hypertonia, inzulin rezisztencia, a thrombosis készség fokozódása és endothel dysfunctio kialakulása. Mindez együttesen metabolikus szindróma klinikai képéhez vezet, atherosclerosist és nem-alkoholos steatohepatitist idéz elő. A zsigeri zsírszövetben és a subcután szövetekben a hasfalban, valamint intramusculárisan és a májban jelentős mennyiségű zsír rakódik le. Ennek mértéke a haskörfogattal és a testtömeg indexszel (BMI) jellemezhető. A zsigeri zsírszövet mennyisége egyenesen arányos a haskörfogattal, így a mindennapi gyakorlatban könnyen, egyszerű módon cm-ben mérhető. Kétféle elhízás ismert, az alma alakú és a körte alakú elhízás. Ha a derékbőség aránya a csípőbőséghez viszonyítva nagyobb, mint 0,91 (alma alakú elhízás), akkor az ischaemiás szívbetegség kialakulásának a valószínűsége legalább háromszoros az ennél kisebb indexűekhez (a körte alakú elhízáshoz) képest. Míg az elhízás – legtöbbször a túltáplálás következményeként – az egyik legfontosabb kockázati tényezője a kardiovaszkuláris megbetegedéseknek, ugyanakkor a táplálkozás jelentősége, annak esszenciális alkotói miatt, az egészség megtartásában és a betegségek megelőzésében is felbecsülhetetlen. A molekuláris és genetikai vizsgálatok rohamos fejlődésével lehetőség nyílt arra, hogy a táplálék hatását a sejt legelemibb szintjén is vizsgálni tudjuk. A nutrigenomika találó elnevezés arra, hogy táplálékunk a DNS és ennek következtében, illetve ettől függetlenül is az RNS, a fehérjék és azok bomlástermékeinek szintjén is hatással van a sejtek működésére. Így a táplálék antioxidáns tartalma is olyan biológiailag aktív tényező, ami a sejtek megfelelő működését segítheti. Táplálékunk fő alkotói az energiaszolgáltatók: a fehérjék, zsírok és szénhidrátok, valamint fontos szerepet töltenek be szervezetünkben a minőségi tápanyagok is: vitaminok, vitaminszerű anyagok, antioxidánsok, ásványi anyagok, sók, nyomelemek, élvezeti szerek. Egészségünket számos diétás tényező befolyásolhatja. Ezek lehetnek esszenciális tápanyagok, mint a kalcium, cink, szelén, folsav, C és E vitamin, valamint nem esszenciális kémiai vegyületek. Ilyenek a növényekből származó fitokemikáliák (karotenoidok, flavonoidok, indolok, izotiocianátok), állati eredetű zookemikáliák (konjugált linolsav, omega-3-zsírsav), gombákból származó fungokemikáliák és baktérium eredetű anyagok, a bakteriokemikáliák (ezek az étel emésztése során képződtek, valamint olyanok, amelyek az intestinális bélflórából származnak). 3.1. Étrendi jellegzetességek A világon elterjedt egyes diétaféleségek jelentős mértékben hatással vannak az emberi megbetegedések kialakulására. A nyugati étrend (vörös húsok, sült húsok, fehér lisztből készült kenyér, édességek, cukrászati sütemények, sült burgonya, magas zsírtartalmú ételek nagymértékű fogyasztása) jelentős mértékben atherogen hatású, elhízást okoz, növeli a myocardiális infarctus kockázatát. A mediterrán diéta, amely sok salátát, főzeléket, gyümölcsöt, kevés bort és halféleséget tartalmaz, kedvezően befolyásolja a születéskor várható élettartamot. Olaszországban az egész lakosságra vonatkoztatva a születéskor várható átlagos élettartam 79 év, lényegesen magasabb, mint azokban az államokban, ahol a nyugati diéta az elterjedt. A távol-keleti japán diéta nagyobb figyelmet érdemel táplálkozástani szempontból, mert a világon itt a leghosszabb a születéskor várható élettartam és a szív, érrendszeri halálozás a legkisebb. Ez az étrend kevés zsírt és cukrot tartalmaz, de több szóját, halféleséget, nyers halat és nagyobb mennyiségű rizst, valamint salátát és gyümölcsöt. 3.2. Egyéb minőségi étrendi tényezők A szelén szervezetünk azon nyomelemei közé tartozik, ami jelentős antioxidáns potenciállal rendelkezik. A szelénszint csökkenése esetén (<0,57 μmol/l) az akut myocardiális infarktus esélye 2,1, a fatális stroke-é pedig 3,2-3,7. A kórosan alacsony szelénszint és a tumoros elváltozások (különösen a vastagbél és az emlőrák) között szintén bizonyítható összefüggés van. A szelén
112
antioxidáns tulajdonságain túl immunstimuláns és gyulladásgátló tulajdonságokkal is rendelkezik, és elősegíti az antitest-termelést. Hosszantartó szelénhiány esetén állatkísérletben a koenzim Q9 és 10 csökkenését írták le. Magyarország talajai szelénben szegények, ami a magyar populáció hiányos szelén-ellátottságához vezet. A National Research Council ajánlása alapján a napi optimális szelénbevitel férfiak esetében 70μg, nők esetében 55μg (terhesség és szoptatás esetén nagyobb). A finnországi és az új-zélandi példa alapján a szelénpótlás történhet nátrium-szelenid-tartalmú műtrágyák alkalmazásával a növénytermesztés során, a skóciai példa értelmében nátrium-szelenid adagolása a tenyésztett állatoknak, vagy az amerikaiak által alkalmazott ivóvíz szelénnel való dúsítása. Magyarországon a szelénben gazdag élesztővel sütött kenyér fogyasztásával történtek próbálkozások, ami könnyen megvalósíthatónak és hatásosnak bizonyult. Mivel a szelénhiány a daganatos és kardiovaszkuláris betegségek kialakulásában fontos szerepet játszhat és a magyar lakosság mind tumoros, mind szív- és érrendszeri eredetű morbiditási és mortalitási mutatói sajnos nagyon rosszak, így érdemes a szelénpótlásra nagyobb figyelmet fordítani. Megfigyelések szerint az E-vitamin-hiányos kórképekben a szövetkárosodás vezető oka a mitochondriális reaktív oxigén szabadgyökök fokozott produkciója. Az E-vitamin aktív formáját, az alfa-tokoferolt a redukált koenzim Q regenerálja és így lecsökkenti az alfa-tokoferol radikál szintjét. E folyamatok során képződik az ubiszemikinon gyök. A koenzim Q10-szupplementáció nemcsak a koenzim Q-szintek, hanem az E-vitamin-szintek növekedését is eredményezte a szövethomogenizátumokban és a mitochondriumokban. Sőt a koenzim Q10-bevitel növeli a szövetek antioxidáns potenciálját az endogen E-vitamin-szint növelésével. Az irodalmi adatok alapján egyértelműnek látszik, hogy a táplálkozás minősége és a megbetegedési és halálozási mutatók között összefüggés van. A zsírban gazdag étkezés, különösen a telített zsírokat tartalmazó diéta atherogén hatású, növeli a szív-érrendszeri megbetegedést és halálozást. A főzelékekben, salátákban, gyümölcsben gazdag táplálkozás –ami, ha telítetlen zsírsavakat tartalmazó ételekkel (halfélék) egészítünk ki – esetén e betegségek ritkábban fejlődnek ki és a várható élettartam is hosszabb lehet. 3.3. Kulturált alkoholfogyasztás és a kardiovaszkuláris mortalitás Az 1970-es évek végén öt különböző populáción folytatott tanulmány szerint a mérsékelt alkoholfogyasztás jelentősen emeli a vér HDL-choleszterin és kissé a triglicerid szintjét. Kevésbé kifejezetten, de folyamatosan csökkenti az LDL-koleszterin mennyiségét. Klinikai retrospektív tanulmányban 18 fejlett ország lakossága halálokait elemezték, összevetve a népesség egy főre eső évi alkoholfogyasztásával. Szoros és sajátos negatív összefüggést találtak a szív és éreredetű halálozás és az alkoholfogyasztás között. Ezt későbbi, 1977-1986 között 123.840 fős populáción folytatott vizsgálatok is igazolták: a mérsékelt alkoholfogyasztóknak alacsonyabb volt a szív, érrendszeri halálozása, szemben az absztinensekkel, valamint a nagy ivókkal. Konklúziójukat számos későbbi, az utóbbi másfél évtizedben különböző populációkon folytatott összehasonlító, esetkontrollal alátámasztott prospektív vizsgálatok sora látszik megerősíteni. Egy újabb, 128.934 fős populáción folytatott tanulmányban, a vörös és a fehér bor, valamint a likőr és a sör védőhatását elemezték a szív-, érrendszeri halálozásra vonatkozóan. Valamennyi italféleség koszorúérvédő hatását észlelték. Francia szerzők írják, hogy az Egészségügyi Világszervezet 1989. évi statisztikai jelentése szerint a 35-64 éves populációban a szív-érrendszeri halálozás sokkal alacsonyabb volt Franciaországban, mint a hasonlóan iparosodott USA-ban vagy az Egyesült Királyságban, annak ellenére, hogy Franciaországban az egy főre jutó évi alkoholos italfogyasztás a legmagasabb (évi 15 liter tiszta szesznek megfelelő érték) volt. Ugyanakkor, a vizsgált korcsoportban az egyéb kockázati tényezők, mint a szérum choleszterin és a vérnyomás átlaga, a dohányzás mértéke, a test-tömeg index hasonlóan alakult. Ez a jelenség a francia paradoxon, amelynek okát a franciák az egy főre eső magas borfogyasztásban látják. Feltételezésük megerősítésének tekintik, hogy a leghosszabb élettartamú népek, a krétaiak és a japánok – mérsékelt mennyiségű – napi 20 g, illetve 28 g alkoholt fogyasztanak, az előbbiek borban, az utóbbiak sörben. Az alkoholfogyasztás és a halálozási kockázat közti összefüggés a koordináta rendszerben U-, illetve J-alakú görbe képében
113
ábrázolható. Az alkoholisták halálozási kockázata magas, a mérsékelt ivóké alacsonyabb, mint az absztinenseké. Rimm és mtsai a „Health Professional Follow-up Study” keretében 51.529 egészséges férfin végeztek 10 éves prospektív tanulmányt az alkoholfogyasztás és a szív-érrendszeri betegségek összefüggése vizsgálatára. Napi másfél-két egységnyi italt fogyasztottak. Két évvel később az absztinensekkel szemben 26%-kal volt kisebb a szív-érrendszeri betegségek kockázata. A vizsgálatok többségén J-alakú összefüggés volt kimutatható az alkoholbevitel és a cardiovasculáris megbetegedések összessége között, és a görbe mélypontja a napi két ital körüli alkoholbevitelnél volt. A mérsékelt borfogyasztás és a szív-érrendszeri betegségek kockázata között inverz, lefelé irányuló lineáris összefüggést találtak. Állandó jelenségként észlelték a mérsékelt borfogyasztókban a HDL-koleszterin, valamint az apolipoprotein A1 magasabb, továbbá a fibrinogén alacsonyabb koncentrációját. A szív-érrendszeri betegségek megelőzését célzó kulturált, mérsékelt alkoholfogyasztás eredményességét – a naponta elfogyasztott italok minősége és mennyisége mellett – más tényezők is befolyásolhatják. Ilyenek a szocio-ökonómiai és kulturális viszonyok, életmód, életkor, egyéni étrend, mozgás, sport, dohányzás, elhízás, a szülőktől örökölt tulajdonságok, az egészségügyi ellátás színvonala is. 4. Előrejelzési változatok 2025-re 4.1. Optimista változat Várhatóan a magyar táplálkozási kultúra úgy alakul 2025-re, hogy a születéskor várható átlagos élettartam mind a nők, mind a férfiak esetében 3 évvel nőni fog. A zsíros ételeket tartalmazó táplálkozás iránya pozitív értelemben megváltozik, és a magyar étkezési szokások jelentős mértékben közelednek a mediterrán diétához. A korszerű diagnosztika és terápia nyomán a gyomor-bélcsatorna daganatos betegségeit sikerül a megfelelő szűrővizsgálatokkal egyharmadára csökkenteni. A „0” stádiumban felismert gyomor-bélcsatorna daganatos betegségek széles körű lakosság prevenciós programmal mind férfiak, mind nők esetében 40%-kal csökkenti a morbiditást és 20%-kal csökkenti a mortalitást. Jelentősen kiszélesednek a morbiditási mutatókat prezentáló országos vizsgálatok, a lakosság érdekeltté válik a szűrővizsgálatokban való részvételben, a megjelenési arány a jelenlegi 40-45%ról közel 85%-os lesz, amelyben az egyes gyógyszerképviseletek is példaértékűen vesznek részt – főként az anyagiak biztosítását illetően. Jelentős mértékben módosulnak az életmódbeli sajátosságok: a szabadidős tevékenységben fokozottan jelentkezik a falusi-turizmus, túrázás, szabadidős sportok. A közoktatás fokozott figyelmet fordít az egészséges életmódra nevelésre, kisdiákkortól igyekszik kialakítani a dinamikus mozgással járó sportok, a fizikai aktivitás iránti igényeket. Az egészséges táplálkozási szokások meghonosítását különböző kampányok is segítik majd, a dietetikusok a korábbiaknál sokkal nagyobb szerepet kapnak az egészségmegőrzés területén. Az élelmiszerbiztonsági intézkedéseknek köszönhetően valamennyi élelmiszeren korrekten szerepelnek az összetevők, a gyártó, sőt a „kockázatok és mellékhatások” is. A helyes életmód országos mozgalommá válik, a közvélemény-formálók példát mutatnak ezekben. Kevesebb alkohol, kevesebb dohányzás, a szükségleteknek megfelelő kalóriabevitel, tudatos táplálkozás, legalább napi fél óra sporttevékenység, rekreáció. A média kiemelt szerepe következtében minden állampolgár komolyan veszi az egészségkultúrát, sokkal többet mozog, vigyáz saját maga és környezete egészségére. Az úszás népszerűsítését bizonyítja, hogy a hét kiemelt 3 napján térítésmentesen vehetik igénybe a strandokat és fedett uszodákat. A gyógyfürdői turizmus jelentős kedvező változáson megy át, és éppúgy szolgálja a hazai vendégek érdekeit, mint a külföldiekét. Az Egészségtan tantárgy hivatalosan is bekerül a tanrendbe. Az Egészségtan tantárgy oktatási tematikájához az egészséges életmód napi kötelező egészségmegőrző- és egészségnevelési programjai is beépülnek.
114
4.2. Reális változat 2025-re hazánkban a születéskor várható átlagos élettartam mind férfiak, mind nők esetében csak 1,5 évvel fog nőni, és az egészséges táplálkozás iránti igény, főként a jobb anyagiakkal rendelkezők esetében megvalósulhat és hozzájárulhat az egészséges életmódhoz. A gyomorbélcsatorna betegségek szűrővizsgálatainak széles körű alkalmazására nem kerülhet sor, a komoly anyagiakat jelentő prevenciós programok csak a magyar lakosság csekély részéhez juthatnak el, és a hatalmas hazai regionális különbségek megmaradnak. Nyugat-Magyarország és Budapest vezető szerepe továbberősödik, és a kelet-magyarországi morbiditási és mortalitási mutatói nem javulnak. Az egyes morbiditási, valamint komorbiditási vizsgálatok csak kisebb térségekben valósulhatnak meg. A lakosság szűrővizsgálatokon történő megjelenési aránya nem változik, marad a 40-45%-os értéken. A média csak annyit vállal fel az egészséges életmód propagálásából, mint amennyit jelenleg is tesz. A relatív drága belépők miatt a lakosság egyre kevesebbet sportol, a fiatalok esetében a testnevelési órák száma változatlan marad, vagy csökken az órák száma. Több lesz a gerincbetegek aránya a fiatalok körében is, sokan már 20-25 éves korban ortopédiai reumatológia kezelésre szorulnak. A közoktatás igyekszik figyelmet fordítani az egészségnevelésre, jobban tudatosul, hogy a mozgáshiányos, stresszes, elhízott ember életkilátásai kedvezőtlenebbek. Ezzel kapcsolatban időnként kampányok is indulnak, külön vásárlóerőként jelentkezik a „tudatos fogyasztó”. A fogyasztóvédelem kiszűri a legrosszabb minőségű élelmiszereket a forgalomból. Az Egészségtan tantárgy csak fakultatív módon kerül be a hivatalos tantervekbe, és ezzel kapcsolatosan az oktatásban jelenleg is tapasztalt regionális különbségek tovább nőnek. 4.3. Pesszimista változat A születéskor várható átlagos élettartam 2025-re nem fog emelkedni, sőt a 35 éves korban még várható életévek száma csökkenhet. A lakosság jelentős elészegényedése miatt a magyar állampolgárok továbbra is az egészségtelen, nagy zsírtartalmú ételeket fogyasztják, a fejlettebb nyugati országok étrendjét csak egy szűkebb, mintegy 10%-nyi lakossági réteg tudja megengedni magának. A gyomor-bélcsatorna tumoros betegségeinek aránya – különös tekintettel a carcinomák egyes típusaira – közel ötszörösére nő. A vastagbél daganatok növekedésének aránya nők esetében is jelentősen megnő. A lakosság csak mintegy 15-20%-a vesz részt a kötelezően előirt szűrővizsgálatokon. Az országos morbiditási vizsgálatok akár teljesen megszűnhetnek az anyagiak hiányában. A lakosság stressz-terhelése növekszik, az alkoholfogyasztás és a dohányzás mértéke romlik, az elhízottak száma növekszik, a mozgásszegény életmód válik általánossá. Az iskolai testnevelés, a tömegsport bázisa beszűkül, a gyermekvállalási kedv drasztikusan lecsökken, a halálozási mutatók romlanak. Kevesebb lesz az oktatási tematikában a testnevelés órák száma, a sportolással, egészséges életmóddal kapcsolatos lakossági érdeklődés jelentősen csökken. A fiatalok egyre kevesebbet mozognak, a túlsúlyos, mozgáshiányos gyermekek aránya mintegy 25%-kal nő. Az Egészségtan tantárgy még fakultatív óráként sem kerül be az oktatási ütemtervbe, a média sem támogatja az ilyen kezdeményezéseket, a lakosság egészségneveléssel kapcsolatos ismeretei minimálisra csökkennek. Az egészség mint érték nem lesz jellemző a társadalomra. 5. Összefoglaló következtetések Politikai és társadalmi közmegegyezésen alapuló, hosszú távú, konzisztens és sokoldalú népesedéspolitika kidolgozása szükséges, amely megvalósítható, reális célokat tűz ki, és választási ciklusokon átnyúló időtávval számol. Kitűzendő célok: a népességszám csökkenésének mérséklése, az öregedés folyamatának lassítása, a népesség állapotának javítása, a teljes termékenységi arány emelése (a várható alapirányzat szerény emelkedést jelez, de nem közelíti meg a népesség utánpótlásához szükséges értéket), a születéskor várható élettartam növelése (ennek a célnak a megvalósítása a leginkább valószínű), a család
115
kohéziójának erősítése, a bevándorlás szabályozása az ország lehetőségeinek megfelelően, összhangban az EU követelményeivel. A megvalósítás eszközei: • A népesedéspolitikának pénzügyi, társadalmi, szociálpolitikai és társadalomlélektani összetevői vannak, mindezeket együtt célszerű számításba venni. • Szükséges a népesedési viszonyok rendszeres tudományos igényű elemzése, az intézkedések hatékonyságának rendszeres vizsgálata. • Szükséges a demográfiai jelenségekkel kapcsolatos tevékenység kormányszinten történő, intézményes kereteinek létrehozása, illetve a meglevő kezdemények áttekintése. • Kívánatos a több központos demográfiai kutatás és demográfus képzés teltételeinek megteremtése. • Kívánatos lenne, hogy ezzel a szakterülettel foglalkozó kutatóknak nagyobb súlya és több lehetősége legyen a tudományosan megalapozott, ideológiától mentes szakmai tevékenység koordinálására, illetve az ilyen tevékenységnek az egyes kutatóhelyek intézményes keretei között történő végzésére. • A feladatok megvalósításában nagy szerepet játszik az egészségügyben végbement változások, mindenekelőtt a finanszírozás helyzete, az egészségügyre fordított források alakulása. Az egészségmegőrzés komplex társadalmi feladat. Az egészséges táplálkozás, a káros szenvedélyektől való tartózkodás, a testmozgás beépítése a mindennapi élet kultúrájába – mindezek olyan összetett feladatok és lehetőségek, amelyek aktív cselekvéssel mozdíthatók elő. Ilyen aktív cselekvés lehet az állami beavatkozás, a helyi önkormányzatok, valamint az egyéb közösségek fellépése a tájékozottság érdekében, például az ismeretterjesztés a tudatos életvitelre, egyéni egészségprogramra motiválás. A folyamatos ráhatás fontosságát nem lehet eléggé hangsúlyozni, ugyanakkor az egyedi programok is igen nagy szerepet játszhatnak az egészségmegőrzés érdekében, különösen, ha önkéntesen és személyes élményt nyújtva sikerül változatos korosztályokat megnyerni az egészséges életvitel híveinek. Felhasznált irodalom Ádány Róza (2007): A népegészségügyi kutatások eredményeinek felhasználása a háziorvosi gyakorlatban: A prevenció helyzete Magyarországon és viszonya a lakosság egészségi állapotából adódó prioritásokhoz, CSAKOSZ (Családorvos Kutatók Országos Szervezete) VI. Kongresszusa, Hajdúszoboszló, 2007. február 23-24. Előadás-összefoglaló kötet Feher, J. – Csomos, G. – Vereckei, A (1987): Free Radicals in Biology and Medicine. Springer Verlag, Berlin Heidelberg NewYork London Paris Tokyo Fehér János – Lengyel Gabriella – Lugasi Andrea (2005): A bor kultúrtörténete, a borterápia elméleti háttere. Orv. Hetil. 146, 2635–2639. Feher, J. – Kovács, B. – Kovács, I. et al. (2005): Improvement of visual functions and fundus alterations in early age-related macular degeneration treated with a combination of acetyl-Lcarnitine, n-3 fatty acids, and coenzyme Q10. Ophthalmology. 219, 154-166. Feher J. – Papale A. – Mannino G. et al. (2003): Mitotropic compounds for the treatment of agerelated macular degeneration. The metabolic approach and a pilot study. Ophthalmology. 217, 351-357. Józan Péter (2002): Az öregedés élettani és társadalmi jelenségei: A halandóság irányzata a 20.században, és az ezredforduló halálozási viszonyai Magyarországon. Magyar Tudomány 2002. április Lugasi Andrea – Blázovics Anna – Fehér János (1999): Magyar vörösborok in vitro antioxidáns tulajdonságai. Orv. Hetil., 140, 2051-2056. Lugasi Andrea – Blázovics Anna – Dworschák Ernő és mtsai (1997): A vörösbor kardioprotektív hatásáról az irodalmi adatok tükrében. Orv. Hetil., 138, 673-681.
116
Oscar, F. H. – Steyerberg, E. – de Laet , C. (2006): The polypill: at what price would it become cost effective? J. Epidemiol. Community Health. 60, 213-2177. Rimm, E. B. – Klatsky, A. – Grobbee, D. S. et al. (1996): Review of moderate alcohol consumption and reduced risk of coronary heart disease: is the effect due to beer, wine, or spirits? Brit. Med. J., 312, 731-736. Schmidt Péter (2004): A jövő és az egészséges társadalom. Orvosi Hetilap, 145, 2261-2262. Schmidt Péter – Simon Tamás (1989): Újszülöttek nyomon követése és az eredmények összevetése a szülők egészségmagatartásával. MTA VEAB Schmidt Péter (2004): Az egészségügyi ellátás társadalom-gazdaságtani feltételei és finanszírozása, különös tekintettel az alapellátásra. Habilitációs pályázat, Győr-Sopron
117
INTÉZMÉNYI VÁLTOZÁSOK ELŐREJELZÉSÉNEK LEHETŐSÉGEI Bartha Zoltán PhD. egyetemi adjunktus Miskolci Egyetem, Gazdaságtudományi Kar [email protected] Absztrakt Egy ország versenyképessége – a rendelkezésre álló termelési tényezők mennyisége és minősége mellett – nagy mértékben az intézményi tényezők függvénye. Érthető, hogy a formális intézmények (jogszabályok, kormányzási technikák, gazdaságpolitikai eszközök stb.) megváltoztatásáról élénk viták folynak napjainkban. Nem szabad ugyanakkor elfelejtetnünk, hogy az említett formális intézmények informális társaikon nyugszanak. Egy ország hagyományai, a kultúra, az emberek értékrendje ugyanis mind alapvető befolyást gyakorolnak a rögzített, éppen ezért technikailag könnyedén változtatható formális szabályokra. Gyakran szembesülhetünk azzal, hogy a gazdaság versenyképességének fokozását célzó lépések semmilyen érezhető hatással nem járnak, mégpedig azért, mert nem állnak összhangban az adott országra jellemző értékrenddel vagy hagyományokkal. A dolgozat röviden bemutatja a gazdasági teljesítmény és az értékek közötti összefüggéseket, majd a leggyakrabban javasolt intézményi változtatások némelyikének várható hatékonyságát elemzi mindezek tükrében. Bevezetés Egészen az 1990-es évekig a makrogazdasági modellek szinte egyáltalán nem vették figyelembe az intézményi tényezőket. Érdekes módon a nagy változást ebben a kérdésben is a kelet-európai tervutasításos rendszerek összeomlása hozta. Akkoriban a legtöbb vezető közgazdászt alaposan meglepte, hogy a gazdasági rendszerváltás egyáltalán nem ment olyan simán, mint ahogy azt előzetesen várták. A legtöbb kelet-európai gazdaság folyamatosan visszatérő makrogazdasági stabilitási problémákkal küszködött, és az a gazdasági rendszer, ami remekül működött ÉszakAmerikába és Nyugat-Európában, állandó üzemzavarokat mutatott Kelet-Közép-Európában. Keleten azonnal napvilágra kerültek a rendszer olyan kiskapui, amelyeket nyugaton soha nem vettek észre, viszont azokat a kedvező lehetőségeket, amiket elvileg kínált volna a piacgazdaság, ilyen-olyan okokból nálunk nem sikerült kihasználni. A Kelet-közép-európai tapasztalatok vezettek a közgazdaságtan intézményi megközelítésének felvirágzásához. Cikkek ezreit publikálták a kulturális elemek, az intézményi tényezők és a gazdasági teljesítmény összefüggéseiről. Világossá vált, hogy az átmeneti gazdaságokban tapasztalt problémák részben abból fakadnak, hogy az alkalmazott formális intézmények nem álltak összhangban az országok kulturális adottságaival. Kiderült, hogy a gazdasági átmenetnek csak egy kisebb része a tervutasításról a piacgazdaságra való átállás, és legalább ilyen fontos az a kísérletező fázis, amely során megpróbálják megtalálni az adott környezetben legjobban működő intézményi megoldásokat. A kísérletezés egy lehetséges módja a saját hibákból való tanulás. A mindenkori kormányzat végigpróbálhatja a különböző intézményi megoldások széles tárházát, és ellenőrizheti, hogy mi az, ami működőképesnek, ill. hatékonynak bizonyult, és mi az, ami nem. De amint a népi bölcsesség szerint is jobb más hibáiból tanulni, az átmeneti országokban is szerencsésebb stratégia lehet, ha mások tapasztalatait figyelembe véve mérlegelik az esetleges intézményi változtatásokat. Ehhez viszont elengedhetetlenül szükséges saját országunk kulcsfontosságú kulturális sajátosságainak azonosítása, hiszen csak a hasonló környezeti adottságokkal rendelkezők tapasztalatai lehetnek értékesek számunkra.
118
Az intézményi megközelítés Douglas North definícióját átvéve intézmények alatt olyan emberek által felállított korlátokat értünk, amelyek az emberek együttműködését irányítják. Az intézmények csökkentik a bizonytalanságot, mivel stabil (bár nem feltétlenül hatékony) keretrendszerbe foglalják az emberi tranzakciókat, legyen az politikai, társadalmi vagy gazdasági keret (North, p.3., 1990). Az intézmények formálisak (jogszabályok, rendelkezések, gazdaságpolitikai eszközök stb.) és informálisak (hagyományok, hitek, értékek, kulturális sajátosságok stb.) is lehetnek: Gazdasági teljesítmény
Hatékonyság
Foglalkoztatás
Demográfia
Tőkeallokáció
Termék- és inputpiac
Intézmények
Értékek 1. ábra Az értékek hatása a gazdasági teljesítményre (Papademos) Az 1. ábra az intézményi tényezők és a hagyományos termelési tényezők közötti kapcsolatot mutatja be. A piacok működésének hatékonysága nagyrészt az alkalmazott szabályokon múlik (pl.: a munkahelyek védelme és a magas munkanélküliségi segélyek mukaerőpiaci egyensúlytalanságokhoz vezethetnek; a fejlesztési források központi elosztása csökkentheti a beruházások hatékonyságát; a belső piacok védelme monopolstruktúrák kialakulásához vezethetnek stb.). De ennél többről is szó van: a piacszabályozás egy meghatározott módja egyes országokban sikeres lehet, míg másutt piaci kudarcokhoz vezethet, egyszerűen azért, mert eltérőek a piaci szereplők értékei. Azaz a piacok működése nemcsak a szabályozókban megtestesülő formális intézmények függvénye, hanem az olyan informális intézményeké is, mint a hagyományok vagy az értékek. Az értékek hatása ráadásul kettős. Beszélhetünk egyrészt közvetlen hatásról, amennyiben a piaci szereplők értékrendje kihat a viselkedésükre, és ezen keresztül a piacok működésére is. Másrészt az informális intézmények közvetett módon is hatnak, ugyanis a lakosság értékrendje a politikai rendszeren keresztül meghatározott formális intézmények kialakulását, elfogadását erősíti, ezek pedig ismét csak visszahatnak a piac működésére. Az eddig emlegetett formális és informális intézményeket integrálni lehet a makroökonómiai modellekbe is (Aharonovitz-Nyaga, 2008). Legáltalánosabb formában azt mondhatjuk, hogy: (1)
Y=F(K,D,E)
ahol Y a gazdasági teljesítmény mérőszáma; K-val jelöljük a gazdaság kapacitásait (az elérhető termelési tényezők összességét); D mutatja a rendszer döntési struktúráját (amelyeket egyaránt
119
hozhatnak a piaci szereplők és a kormányzatok – ez utóbbiak jelentős része pedig formális intézménynek minősíthető); végül E az exogén változók összességét jelöli. Már a legáltalánosabb megközelítéssel is sikerült beemelnünk a formális tényezőket a modellbe, de az informálisak is helyet kaphatnak, amennyiben egy további lépést feltételezünk: (2)
D=F(K,M,E)
Ezúttal a döntési struktúrát bontottuk elemeire. A (2) egyenletünk azt mutatja, hogy a döntéseket befolyásolják egyrészt a pillanatnyi adottságok, másrészt külső, befolyásunk alá nem tartozó körülmények (földrajzi tényezők, a világgazdaság éppen aktuális állapota stb.), harmadrészt pedig a döntéshozók és miden érintett értékrendje (M). A megtakarítási ráta, vagy az ezer lakosra jutó vállalkozások száma, vagy a foglalkoztatási arány csupa olyan mutató, ami nagyban befolyásolja a gazdasági teljesítményt, értékük mégis jelentősen eltérhet a különböző gazdaságokban. Ennek elsődleges oka a lakosság értékrendjében, vagy a (2) képletben M-el jelölt tényezőben keresendő. Gazdasági szempontból releváns értékek Az elmúlt közel egy évszázadban számos olyan elemzés és eszmefuttatás jelent meg, amelyben értékek és kulturális jellemzők gazdasági relevanciáját taglalták a szerzők. Max Weber sokat idézett 1905-ös tanulmányában azt állította, hogy a protestáns, különösen a református egyház által alapértéknek tartott kemény munkára való készség és takarékosság meghatározó szerepet játszottak a Nyugat-Európában kibontakozott ipari forradalom és kapitalista gazdálkodási rendszer megerősödésében és dominánssá válásában. Hasonló érvekkel próbálták amerikai társadalomtudósok is magyarázni a Latin- és Észak-Amerika gazdaságai közötti szembetűnő teljesítménybeli különbségeket (Harrison, 1997). Ugyancsak kulcsfontosságú sikertényezőknek tekinti a közgazdasági irodalom az új megoldások keresését, a változások elfogadását és kiváltását és a kreativitást. A vállalkozó úttörő szerepe és kreativitása áll Schumpeter (1961) innovációs elméletének középpontjában is. Az ún. endogén maroökonómiai növekedési modellek szintén beemelték a befolyásoló tényezők közé az innovativitást és a kreativitást (Aghion-Howitt, 1998). Myrdal meghatározó munkájában (1968) ismét csak arra a következtetésre jut, hogy a kulturális tényezők válhatnak a modernizáció legnagyobb akadályává. A közösség domináns értékei elősegíthetik, de nagyon gyakran inkább akadályozhatják a vállalkozói tevékenység kiteljesedését: „a nyíltan megjelenő hagyományos értékrend és a modernizáció alapelvei közötti konfliktust közgazdaságilag a modernizáció extra költségeiként lehet megragadni, amelyek elsősorban az elvesztegetett lehetőségekben jelennek meg” (Myrdal, p. 7.). Az értékek és a gazdasági teljesítmény közötti kapcsolat egy másik elterjedt interpretálását a társadalmi tőke elmélete adja (Putnam, 1993). A demokratikus intézményrendszer hatékony működtetéséhez elengedhetetlen a közösség tagjainak intenzív együttműködése. De ezek a társadalmi kapcsolatok a gazdaság számára is igen értékesek. Ha a közösség tagjait erős és kiterjedt társadalmi kapcsolatok hálója köti össze, az üzletkötések tranzakciós költségei jelentősen csökkennek, a kínálkozó üzleti lehetőségeket sokkal könnyebb kihasználni. Hasonlóan érvel Fukuyama is (1995), de a társadalmi tőke koncepciójának elmélyítése helyett ő a bizalom gazdaságra gyakorolt hatását vizsgálja. A fejlett országok elemzése után két fő csoportot különít el: családközpontú társadalmakat, ahol a bizalom nem terjed túl a családok határán; és intézményközpontú társadalmakat, ahol viszont a bizalom az egész társadalomra kiterjed. A családközpontú társadalmakban a bizalomhiány miatt a vállalkozások zöme családi alapon szerveződik, amelyek éppen ezért nem lehetnek túl nagy méretűek, és a bizalomhiány miatt fontos szerep hárul az államra. Ezzel szemben a második csoportba tartozó országokban nagy részvénytársaságok működnek és erős a civilszféra, ennek megfelelően az állam szerepe erősen limitált. Noha mindkét típusnak vannak előnyei és hátrányai is, az intézményközpontú társadalmakat előnyösebbnek tartják, mert ezekben, akárcsak a kiterjedt társadalmi tőkével rendelkező rendszerekben, érezhetően csökkenthetők a horizontális tranzakciós költségek. Bruni és Porta (2005) a hagyományok és értékek egy további izgalmas dimenziójára hívják fel a figyelmet. Érezhetően megdobja a gazdasági teljesítményt, ha az emberek nem értékeli túl sokra a
120
szabadidőt, azaz aktív tevékenységekre rendelkezésre álló idejük zömét a munkájuknak szentelik. Az amerikai gazdaság statisztikákból is kitűnő fölénye nem az amerikai munkások sokkal jobb hatékonyságú munkájának köszönhető, hanem annak, hogy az európaiak lényegesen többre értékelik a szabadidőt, és ezért jóval kevesebbet dolgoznak. Másképpen fogalmazva: a munkaórára jutó érték meglehetősen hasonló a két régióban, viszont Európában jóval kevesebb a ledolgozott munkaóra, ami elsősorban az itteni emberek eltérő értékrendjének tudható be. Az értékek mérése A fenti példákból is kitűnik, hogy számos olyan értéket tart számon az irodalom, ami hatást gyakorolhat a gazdaság működésére. Ezen értékek mérése és számszerűsítése ugyanakkor roppant nehéz. Még ennél is nehezebb összehasonlítható adatoknak a fellelése, ugyanis nagyon kevés olyan nemzetközi felmérés létezik, ami sok országra kiterjedő adatokat szolgáltatna. Ezek közül két holland kezdeményezés számít a legismertebbnek. A Geert Hofstede által felállított kulturális dimenziók (1997) jelentik az egyik legfontosabb értékfelmérő kutatás eredményeit. Napjainkban a felmérés több mint 50 ország összehasonlítható adatait tartalmazza. Hofstede kulturális dimenziói között olyanok is szerepelnek, amelyeknek fontos makrogazdasági szerepe van: a bizonytalanságkerülés, ami a társadalmak változással és bizonytalansággal szembeni toleranciáját írja le, hatással van a vállalkozói kedvre és hajlandóságra; a hatalmi távolság (ami alapvetően azt méri, hogy a szervezetben dolgozók milyen mértékben fogadják el, ill. várják el, hogy a hatalmat és a döntési jogköröket egyenlőtlenül osszák el) viszont a vertikális tranzakciós költségeket befolyásolja a modern, tudásalapú vállalkozásokban. Előnyei mellett azt is el kell mondani, hogy a kulturális dimenziókhoz rendelt indexértékek nem kellően kifinomultak: nagyon eltérő országoknak is egészen hasonló, például, a bizonytalanságkerülési indexértéke, ami a statisztikai elemzéseket szinte teljesen lehetetlenné teszi. Ennek is köszönhető, hogy a kutatók sokkal gyakrabban használják a Világérték Kutatás (WVS) által szolgáltatott adatokat. Az 1981-ben indított WVS (akkor még csak Európai Értékek Kutatásaként) kezdetben csak az európai országokra terjedt ki. Ehhez a kezdeményezéshez csatlakozott Ronald Inglehart, és ezek után a felmérést a világ összes kontinensére kiterjesztették; a legutóbbi elemzés több mint 60 országot foglalt magába. Annak ellenére, hogy a WVS elsősorban egy társadalomtudományi-szociológiai kutatás, és ennek megfelelően a felmért értékek zöme főleg szociológiai szempontból érdekes, az adatbázis annyira kiterjedt, hogy a közgazdászok is bőven találhatnak benne izgalmas, elemzésre érdemes adatokat. A 2. ábra néhány kiválasztott ország elhelyezkedését mutatja két fő értékdimenzió mentén. A vízszintes tengelyen a két végletet a materiális értékek (bal oldal) és az önkifejezési értékek (jobb oldal) jelentik. Itt jelennek meg a materialista és poszt-materialista értékek közötti különbségek. A materialista értékek közé többek között az alábbiak tartoznak: hangsúly a stabilitáson és az alapvető szükségleteken; kockázatkerülés; kemény munka; mások szempontjaink figyelmen kívül hagyása; a változatosság és sokszínűség elvetése. Ezzel szemben az önkifejezési értékek magukba foglalják a toleranciát, a mások iránti bizalmat, a szubjektív életkörülmények értékelését és a környezeti szempontok fontosságát.
121
2 Sweden
1,5 Estonia Russia
China
1 Slovenia
Netherlands
0,5 Hungary
Italy
Austria
0 -2,5
-2
-1,5
-1
-0,5
0 -0,5
0,5
1
1,5
2
2,5
USA
Poland -1 South Africa -1,5
2. ábra Inglehart-Welzel kulturális térkép néhány kiválasztott országgal (saját szerkesztés a http://www.worldvaluessurvey.org adatai alapján) A függőleges tengelyen a Tradicionális-Szekuláris értékpár mentén helyezték el az országokat, ahol a legfontosabb megkülönböztető jegy az, hogy a tradicionális értékeket valló országokban a vallásnak meghatározó szerepe van (alsó rész), míg a szekularizált társadalmakban a vallás szerepe elhanyagolható (felső rész). Ezen túlmenően a tradicionális értékek melletti kiállás magába foglalja az abszolút, megkérdőjelezhetetlen igazságokba vetett hitet, a hierarchia iránti igényt, a tekintélytiszteletet, a magas szintű nemzeti büszkeséget, a válás, az abortusz, az eutanázia elutasítását stb. A szekuláris értékek az imént említettekkel ellenétes irányultságot jelölnek. A két tengelyen elhelyezett indexértékek tehát rengeteg tényező hatását sűrítik magukba. Egyenként is vizsgálhatnánk az egyes értékeket, de a két dimenzió jól érzékelteti az országok közötti különbségeket. Amint a 2. ábrán is látható, a fejlett országok mindkét dimenzióban viszonylag magas pontszámot érnek el, míg a fejletlenebb országok jellemzően az ábra bal alsó részén tömörülnek. Intézményi változások Magyarországon Miután áttekintettük az intézmények gazdaságra gyakorolt hatását (1. ábra), és láthattuk, hogy a magyar értékrendszer jelentősen eltér a fejlett országokétól (amelyeket általában modellként szoktuk magunk elé állítani, 2. ábra), kijelenthetjük, hogy a fejlett országokban sikeresen alkalmazott intézmények valószínűleg csődöt mondanak a sajátos magyar viszonyok között. Az írás hátralevő részében néhány olyan intézményi változtatás hatékonyságát mérlegeljük az eddig felvázolt keretrendszer tükrében, amit nagyon gyakran szoktak szakértők javasolni. Állami szerepvállalás visszaszorítása A legtöbb szakértő egyetért abban, hogy Magyarország versenyképességi problémáinak jelentős része abból fakad, hogy az állam túlzott szerepet vállat. Az újraelosztási arány eléri az 50%-ot, az élőmunka terhei pedig meghaladják azt. A magas terhek visszavetik a foglalkoztatást, fekete foglalkoztatásra ösztönöznek, ráadásul azt a közép- és kisvállalkozói szektort érintik a legsúlyosabban, aminek kulcsszerepe lenne a foglalkoztatás növelésében és a gazdasági
122
növekedésben. Éppen ezért a leggyakrabban javasolt intézkedések magukba foglalják: az állami transzferek GDP-hez viszonyított arányának visszafogását; az állam tőkeallokációban játszott szerepének visszafogását; az újraelosztási arány csökkentését, és különösen az élőmunka terheinek mérséklését. Noha a javasolt intézkedések rendszerint javítják az ország versenyképességét, érdemes ezeket összevetni a WVS felmérés eredményeivel annak érdekében, hogy a tényleges hatásukat meg tudjuk becsülni. A 2. ábrán világosan látható, hogy a materiális értékek dominálnak Magyarországon. Az országot a bizalom alacsony szintje, magas szintű tekintélytisztelet, hierarchikus struktúrák, a stabilitás, változatlanság kívánása, a kockázatkerülés stb. jellemzi. Ezek az értékek nem feltétlenül állnak összhangban a szabad vállalkozás és a piacgazdaság elveivel. Másképpen: a piacgazdaság által kínált lehetőségeket gyakran nem használják ki Magyarországon, mert a döntéshozók gondolkodását olyan értékek határozzák meg, amelyektől idegen a piac logikája. Ha körbenézünk a világban, azt láthatjuk, hogy az olyan országokban, ahol a bizalom szintje alacsony, az emberek hierarchia és tekintély iránti igénye magas, a döntéseknél a kockázatkerülés a domináns, általában roppant fontos szerepet játszik az állam. Még a legfejlettebb országokban is (pl. Olaszország vagy Franciaország, Fukayama, 1995), a központi újraelosztás szintje kiemelkedően magas, akárcsak az állami transzferek, vagy a központi tőkeallokáció mértéke (Pryor, 2005). Pedig ezekben az országokban a materiális értékek (bár jelen vannak) messze nem olyan fontosak, mint Magyarországon. Úgy tűnik, hogy a materiális értékek által meghatározott gazdaságokban a piacgazdaság csak akkor működtethető hatékonyan, ha a piaci folyamatokat bizonyos esetekben felülírja az állam. Ugyan a magas újraelosztási arány nem garantálhatja a gazdasági felemelkedést, mert semmi garancia nincs arra, hogy az állam hatékonyan fogja elosztani a központi forrásokat, de, úgy tűnik, mégis egy nagyon fontos előfeltételét képezi. Munkaerőpiac szabályozása Miközben az előbbi intézményi változtatások kudarcot vallhatnak a materiális értékek által uralt országokban, a munkaerőpiac szabályozásának leépítése több sikerrel kecsegtet. Az európai országokban, ahol erős a szociális kohézió, a munkaerőpiacot szigorúan szabályozzák. Viszont a materialista értékekből az is fakad, hogy az emberek általában csak saját magukkal foglalkoznak, így a társadalmi szolidaritás mértéke igen alacsony. Vagyis a munkaerőpiac szabályozásának enyhítése nem vezetne olyan élénk, országos méretű tiltakozásokhoz, mint Nyugat-Európában. Amennyiben sikerül átalakítani a munkaerőpiac szabályozását, ezzel fokozható a munkaerő mobilitása, és ennek eredményeként javítható a foglalkoztatás, és az erőforrás-elosztás hatékonysága. Transzparens állam Amennyiben elfogadjuk, hogy a kiterjedt állami szerepvállalás hosszú ideig velünk marad, a versenyképesség nagymértékben az állami szféra (a közigazgatás, az egészségügy, az oktatás stb.) hatékony működésén múlik. Így válhat az állami szféra átláthatósága a gazdasági siker kulcstényezőjévé. Ha elfogadjuk, hogy a piac bizonyos esetekben kudarcot vallhat, és ilyenkor az államnak kell korrigálnia, azt is hozzá kell tennünk a gondolatmenethez, hogy mindez csak akkor hozhat sikert, ha az állam hatékonyan működik. A materiális értékek által meghatározott országokban ugyanakkor jelentős a korrupció veszélye, ami elsősorban a bizalom hiányának, és az alapvető, materiális igények túlsúlyának köszönhető. Ezért a korrupció leküzdése alapvető kihívássá válik. Az állam leépítése is alternatívát jelenthetne, de láthattuk, hogy ez nem kecsegtet sikerrel. A közszféra átláthatósága nemcsak a korrupció csökkentésében segíthet, de ezáltal a közfunkciók ellátásnak hatékonysága is javulhat.
123
Konklúzió A gazdasági növekedés a termelési tényezők, a külső tényezők és az intézményi tényezők függvénye. Helyesen megválasztott intézményi tényezők még olyan gazdaságokat is sikeressé tehetnek, amelyek nem rendelkeznek egyéb erőforrásokkal. A rosszul megválasztott intézményi tényezők viszont a fejlődés gátjává válhatnak. Hogy egy intézmény jó vagy rossz, ez elsősorban az informális intézményeken múlik, a hagyományokon és az értékrenden. A dolgozatban bemutatunk néhány olyan gazdaságpolitikai eszközt, amit a magyar gazdaság problémáinak kezelésére javasoltak. Érvelésünk szerint az állam szerepének visszaszorítása nem jó megoldás, mert ez általában nem működik olyan országokban, ahol a materiális értékek vannak túlsúlyban. Az állami transzparencia fokozása viszont kulcsfontosságú, hiszen a kiterjedt állammal való együttélés esetén a gazdasági siker akkor biztosítható, ha a közszférában mérséklik a korrupciót, és hatékonnyá teszik a feladatok ellátást. Ugyancsak sikerrel alkalmazható a munkaerőpiaci szabályozások leépítése. Ugyan ezáltal fokozható a munkaerő mobilitása és emelhető a foglalkoztatás, az európai országokban a társadalmi szolidaritás magas foka miatt nem élhetnek vele. Figyelembe véve, hogy hazánkban alig érzékelhető társadalmi szolidaritás, az ilyen intézkedéseknek nem lehet lényegesebb akadálya. Irodalomjegyzék AGHION, P. – HOWITT, P. (1998): Endogenous Growth Theory. MIT Press AHARONOVITZ, Gilad – NYAGA, Elizabeth K. (2008): Values and Economic Performance: Theory and some Evidence from Kenya. Working Paper Series 18, Washington State University BRUNI, L. – PORTA, P. L (2005): Economics and Happiness. Framing the Analysis. Oxford University Press FUKUYAMA, Francis (1995): Trust: The Social Virtues and the Creation of Prosperity. Free Press HARRISON, Lawrence E. (1997): The Pan-American Dream – Do Latin America’s Cultural Values Discourage True Partnership with the United States and Canada. Basic Books HOFSTEDE, Geert (1997): Culture's Consequences, International Differences in Work-Related Values. Sage Publications MYRDAL, Gunnar: Asian Drama (1968): An Inquiry into the Poverty of Nations. Twentieth Century Fund NORTH, Douglas C. (1990): Institutions, Institutional Change, and Economic Performance. Cambridge University Press PAPADEMOS, Lucas (2007): Economic performance, institutions, and human values. ‘Science, Technology and Human Values’ – Second International Symposium on Universal Values PRYOR, Frederic L. (2005): Market economic systems. Journal of Comparative Economics, nr. 33, pp. 25-46 PUTNAM, Robert D. (1993): Making Democracy Work. Civic traditions in modern Italy. Princeton University Press SCHUMPETER, Joseph (1961): The Theory of Economic Development. Harvard University Press WEBER, Max (1930): The Protestant Ethic and the Spirit of Capitalism. Unwin Hyman
124
RELOKÁCIÓ ÉS TÉRSZERKEZETI PERSPEKTÍVÁK AZ IPARBAN Kiss Edit Éva a földrajztudomány doktora tudományos főmunkatárs MTA Földrajztudományi Kutató Intézet [email protected] Bevezetés A rendszerváltozás óta több mint 100 Mrd dollár külföldi tőke érkezett a hazai gazdaságba. Ennek mintegy fele az iparba került befektetésre, ahol mintegy 3200 külföldi érdekeltségű vállalkozás működik, az összes külföldi érdekeltségű vállalkozás 13%-a. A külföldi tőke nagy szerepet játszott a hazai ipar megújulásában, modernizálódásában és a világgazdaságba való integrálódásában, valamint az ipar térstruktúrájának átrendeződésében is (Kiss É. 2002). Az utóbbi évtizedben viszont egyre gyakrabban fordul elő az is, hogy a külföldi befektetők nemcsak idehelyezik át a termelésük egy részét vagy egészét egy másik országból, hanem innen is továbbmennek egy másik országba. A relokáció (termelésáthelyezés) mértékéről pontos adatok, információk nem állnak rendelkezésre, ám becslések szerint a magyar gazdaságba áramló külföldi tőke kb. egyötöde volt relokációs jellegű 2003 és 2005 között (Fazekas K. 2005). Feltételezhető azonban, különösen a jelenlegi pénzügyi, gazdasági válság kihatásaként, hogy az elkövetkezendő években tovább fog erősödni a vállalatok migrációja. Ez pedig a hazai ipar térszerkezetét is nagyon érzékenyen érintheti és különböző térszerkezeti perspektívákkal számolhatunk. Tulajdonképpen a relokáció főbb jellemzőit és az ipar térszerkezetére gyakorolt eddigi és várható hatását vizsgáljuk ebben a tanulmányban. A munka alapjául az a forráselemzés szolgált, amelynek keretében a gazdasági napilapokból (Napi Gazdaság, Világgazdaság) kigyűjtött 2000 és 2007 között a relokációval kapcsolatban megjelent cikkeket dolgoztam fel. Természetesen az így összegyűjtött adatok nem tekinthetők teljes körűnek, de mindenképp jelzésértékűek, mert az összes fontosabb, iparban bekövetkezett relokáció helyt kapott a gazdasági újságokban. Így lehetővé válik azok részletesebb megismerése és a relokáció néhány sajátosságának feltárása. A relokáció fogalma és főbb jellemzői A relokáció alatt a közgazdasági szakirodalomban általában azt értik, amikor egy vállalat termelésének és/vagy szolgáltatásainak egy részét vagy egészét máshova helyezi át. A relokáció fogalmát a leggyakrabban nemzetközi értelemben használják, vagyis akkor, amikor egyik országból egy másik országba történik az áthelyezés (Hunya G.-Sass M. 2005). A termelésáthelyezés valójában nem más, mint a cégek megszűnése az „otthont adó” országban, (általában az anyavállalat hazájában) és cégalapítás a „vendéglátó” (fogadó) országban. Az ipar esetében a relokáció az anya- vagy a „küldő” országban dezindusztrializációként, a fogadó országban (re)indusztrializációként is értelmezhető (Kiss É. 2006). Globális szinten a termelés, illetve tőkeáthelyezés nem új jelenség, de az utóbbi időben egyre sűrűbben tapasztalható. Ennek legfőbb oka, hogy a világgazdaságban nagyon jelentős változások következtek be (Melachrinoudis, E. et al. 2000). Megváltozott a disztribuciós hálózat, a törvényi szabályozás és az üzleti környezet, módosultak a vásárlói szokások stb. Ráadásul a globalizáció folyamata is nagyon felgyorsult, aminek természetes kísérőjelensége a cégek állandó mozgása, vándorlása. S egyáltalán nem ritka az sem, hogy egy cég többször is költözik, szinte folyamatosan vándorol egyik országból a másikba annak függvényében, hogy hogyan alakulnak pl. a bérköltségek. Az áthelyezés révén nemcsak a költségeket lehet csökkenteni, hanem a termelés racionalizálására, a termelési folyamat, a termelési lánc különböző szegmenseinek térbeli átrendezésére és a termelés koncentrálására is sor kerülhet (Healey, M. J. 1984). A transznacionális vállalatok az áttelepítések folytán sokkal hatékonyabban tudják a termelést a térben szervezni, miáltal a versenyképességük is fokozódik.
125
A relokációt nagyon sok tényező (pl. olcsóbb munkaerő és általában alacsonyabb költségek, a termékstruktúra racionalizálása, stratégiai okok, technológia-váltás, optimális üzemméret megteremtése) bonyolult kölcsönhatása együttesen idézi elő, de alapvetően még ma is, ahogy azt már évtizedekkel korábban leírták, a költségkülönbség motiválja (Haines, V. G. 1970). Ez a legfőbb mozgatórugó az egyéb tényezők (pl. adókedvezmények, üzleti környezet milyensége, munkavállalók és vezetők kapcsolata stb.) mellett (Melachrinoudis, E. et al. 2000). A termelésáthelyezésnek kedvező és kedvezőtlen kihatásai (pl. a foglalkoztatásra, a jövedelmi viszonyokra) egyaránt megfigyelhetők mind az anya- vagy küldő ország, mind a fogadó ország szempontjából, amelyek közvetve vagy közvetlenül érvényesülnek (Kiss É. 2006). A relokációnak sajátos térbeli irányultsága is van. Globális méretekben a nyugatról keletre tartás jelölhető ki a relokáció fő irányaként, mert a költségtényezők, főképp a munkaerőköltségek Európa nyugati felében és Észak-Amerikában sokkal magasabbak, mint Európa keleti felében vagy Ázsia nagy részében. Napjainkban a külföldi tőkebefektetéseknek és a relokációnak is az egyik fő célpontja Kelet-Közép-Európa, s azon belül is hazánk. A régió iránti nagyarányú érdeklődés a térség több kedvező adottságából (relatíve olcsó és képzett munkaerő, földrajzi és kulturális közelség a fejlett nyugati országokhoz stb.) fakad. Magyarország azonban – földrajzi fekvéséből adódóan – az Ázsiából érkező befektetők számára is „ideális” relokációs célterület, amit nem annyira a költségek, hanem valószínűbb inkább, hogy egyéb tényezők pl. az uniós piacra való bejutás lehetősége motivált. Az is igaz, hogy relokáció nemcsak már meglevő telephelyek között lehetséges, hanem teljesen újonnan létesülő telephelyekre is irányulhat. Ezt a hazai tapasztalatok is igazolják. Relokáció a magyar iparba A 2000 és 2007 közötti időszakban 73 relokáció történt a magyar iparba. Ebből 54 az EUcsatlakozás után következett be, ami nyilván nem véletlen. Az uniós tagság ugyanis olyan mérföldkő, aminek folytán Európa nyugati és keleti fele egységesül, s közöttük a politikai és a gazdasági kapcsolatok még szorosabbra fűződhetnek. Az utóbbi években megnőtt a részleges termelésáthelyezések száma, amelyek többnyire a már meglevő hazai telephelyekre irányultak. Ez pedig azt jelenti, hogy az ipar korábban kialakult területi struktúráját ezek a termelésáthelyezések kevésbé érintették, mivel a már meglevő telephelyekhez kapcsolódtak. A legtöbbször a fejlett, nyugati országokban tapasztalt növekvő (bér, termelési) költségek indukálták a Magyarországra irányuló relokációt, de más tényezők (pl. kapacitásbővítés, termeléskoncentrálás, növekvő piaci kereslet stb.) is belejátszottak több-kevesebb mértékben. A magasabb minőségű termékek előállítása iránti igény mint motiváló erő azon befektetők (pl. a svájci a cumisüveggyártó, a Bamed AG) esetében jöhetett számításba, akik nem voltak megelégedve a Kínában előállított termékek minőségével, s ezért inkább Magyarországra (pl. Vaskeresztesre) helyezték át onnan a termelést. Az áthelyezések döntő többsége, a 73-ból 40 a gépiparhoz kapcsolódott, azon belül is a leginkább az autógyártáshoz. A gépipar az egyik olyan ágazat, aminek termelésében globálisan is jelentős térbeli eltolódás tapasztalható, a központokból a periféria irányába (Dicken, P. 2003). Visszavezethető ez az ágazat azon sajátosságára, hogy sokféle és eltérő tudást, szakképzettséget igénylő alkatrészekből állítja elő a végterméket, ami lehetővé teszi a termelés különböző fázisainak különböző adottságú helyekre történő telepítését. S a termelésnek ez a térbeli expanziója, „térbeli eltolódása” a nemzetközi munkamegosztás elmélyülésével tovább fokozódhat. A könnyűiparon belül a textil-ruházati ipart, ami szintén nagyon költségérzékeny, érintette a relokáció a legjobban, míg az élelmiszeripart csak szerény mértékben. A termelésáthelyezések túlnyomórészt a fejlett nyugat-európai országokból történtek, a legtöbb (37%) Németországból, majd Ausztria (12%) következett. Jellemző az a trend, hogy 2005 után beszűkült azon országok köre, ahonnan idehelyeztek termelést. Az Ázsiából Magyarországra irányuló termelésáthelyezések főleg az EU-csatlakozás előtt voltak gyakoribbak, amit feltehetően az uniós piacra való könnyebb bejutás motivált (1. ábra). A relokáció legfontosabb célterülete a Dunántúl északi fele és a Közép-magyarországi régió együttese volt, azon belül is a népesebb települések, a nagyobb városok. Mivel az 1990-es években eredetileg is ebben a térségben létesült a legtöbb külföldi érdekeltségű ipari beruházás, ezért a termelésáthelyezéseknek, amelyek később váltak gyakoribbá, szintén ez a térség lett az elsődleges
126
színhelye. Tulajdonképpen ez a két terület együtt alkotja az új ipari térstruktúrát is, amely az 1990es évek közepére bontakozott ki (Kiss É. 2002). Az ipari termelés súlypontja ugyanis az ÉK-DNy-i irányú középhegységi pásztából idehelyeződött át, mintegy ÉNy-DK-i irányt öltve. Az ide irányult termelésáthelyezések az új ipari térstruktúra kialakulásában kevésbé játszottak szerepet, ellenben sokkal inkább annak megszilárdulásában, konzerválódásában. Relokáció a magyar iparból A hazánkból más országokba irányuló relokációk közül az első jelentősebbre az ezredfordulón került sor, amikor a Mannesmann VDO Car Communication Sárbogárdról Kínába helyezte át termelését az alacsonyabb költségek miatt. Ez óriási publicitást kapott és nagy visszhangja volt, mivel több száz ember veszítette el a munkáját. Valójában ekkor tudatosult országos és lokális szinten egyaránt, hogy a külföldi vállalkozások nem „örökre” telepedtek le, és hogyha máshol kedvezőbb feltételeket találnak vállalkozásaik működtetéséhez, akkor azonnal továbbállnak. Ma már természetes folyamat a vállalkozások országhatárokon átívelő migrációja. Az ezredfordulótól 2007-ig 21 vállalkozást telepítettek át Magyarországról más országba, amelyek zöme teljes termelésáthelyezés volt. Az áttelepülést a legtöbbször a költségkülönbségek indukálták, de olyan tényezők is hozzájárultak, mint pl. a szakképzett munkaerő hiánya, a csökkenő kereslet és a fokozódó verseny. Napjainkban már nemcsak az idetelepült külföldiek termelés áthelyezésével kell számolni, hanem azzal is, hogy egyre több magyar vállalkozás is kezd élni ezzel a lehetőséggel, hogy más, olcsóbb munkaerő költségű országokba települ át, hiszen most már a magyar munkaerő sem olyan olcsó, mint volt az 1990-es évek vagy a XXI. század elején. (1990 és 2007 között az ipari foglalkoztatottak bruttó átlagkeresete kb. 12-szeresére, 13 ezer Ft-ról 160 ezer Ft-ra nőtt.) A kevésbé képzett, olcsó munkaerőt igénylő vállalatok áthelyezése jótékonyan hathat a magyar ipar struktúraváltására is. Az országot elhagyó vállalkozások jobbára az elektronikából, a textiliparból és az élelmiszeriparból kerültek ki. A relokáció fő irányát ezen esetekben is a kisebb költségű országok képezték, amelyek körét tekintve már sokkal jobban kitágul a földrajzi tér, és szinte bármely kontinensen levő, Magyarországnál olcsóbb és kedvezőbb feltételeket nyújtó ország számításba jöhet. Különbségek csak attól függően lehetnek az irányában, hogy magyar vagy külföldi tulajdonú-e a vállalkozás. A külföldi tulajdonú cégek elsősorban a Távol-Keletre települtek, túlnyomórészt Kínába, de az utóbbi időben már Vietnám és Pakisztán is célpontokká vált. Ugyanakkor a magyar tulajdonosok a közelebb levő, környező országokat (Ukrajna, Románia) részesítik előnyben, ami nemcsak a kisebb költségeknek tulajdonítható, hanem a relatíve ismerős üzleti környezetnek és a transznacionális vállalatokhoz viszonyítva sokkal kisebb nemzetközi tapasztalatoknak is (2. ábra). A Magyarországról elköltözött ipari cégek nagyobb része a Dunántúl északi feléből települt át más országba, de eddig ez még nem fejtett ki nagyobb hatást az ipar térszerkezetére. Részben azért, mert az odatelepült cégek száma jóval tetemesebb az elköltözőkénél. Részben pedig azért, mert az említett időtartam alatt viszonylag kevés termelésáthelyezésre került sor a hazai iparból. Kérdés azonban, hogy mi várható a jövőben, egyrészt, hogy hogyan alakul az ipar sorsa, s abban mi lesz a relokáció szerepe, másrészt, hogy hogyan hat majd az ipar térszerkezetére. Az ipar térszerkezeti perspektívái A rendszerváltozást követően a magyar ipar területi elhelyezkedésben markáns változás ment végbe, és az 1990-es évek közepére kialakult az ipar új területi struktúrája (Kiss É. 2002). A relokációval, mint térformáló erővel csak a XXI. századtól számolhatunk jelentősebb mértékben. Összességében véve egymással ellentétes hatást gyakorol az ipari termelés területi struktúrájára. Az idetelepítések révén egyfelől hozzájárult az új ipari térszerkezet megszilárdulásához. Másfelől az elköltözések révén gyengíti is azt, de ez ma még nem veszélyezteti – szerény mértéke miatt – az ipar területi struktúráját, legfeljebb csak csekély mértékben módosítja azt. A magyar ipar területi elhelyezkedésében rövid időn belül nem várható releváns változás. Ellenben hosszabb távon több olyan tényezőt is tekintetbe kell venni, amelyek az 1989 után kialakult új ipari teret akár teljesen át is formálhatják. Ezek a következők:
127
•
A külföldi tőkebefektetők az Észak-Dunántúlon jelentkező munkaerőhiány és telephelyválasztási lehetőségek beszűkülése miatt (remélhetőleg) az ország keleti és déli fele felé is nyitnak, amit a már most is tapasztalható M3-as autópálya menti fejlesztések is jeleznek. Nem is beszélve a Mercedes tervezett kecskeméti beruházásáról. • A globális és (részben a lokális) verseny erősödése miatt a költségek csökkentése érdekében valószínűleg sokkal gyorsabban és rugalmasabban kell majd a termelést átszervezni. Ez pedig a termelés gyakoribb áthelyezésével, fokozódó keletebbre telepítésével, úgymond „állandó költözéssel” járhat együtt. • Alapjaiban érintheti az ipar területi elhelyezkedését az is, hogy 2011 után hogyan fognak azok a kiemelt nagybefektetők cselekedni (mennek vagy maradnak), amelyek addig adómentességet élveznek. Ezeken kívül még a különféle politikai, gazdasági és társadalmi változások idehaza és külföldön, amelyek ma még nem vagy kevésbé láthatók szintén belejátszhatnak majd az ipari térszerkezet átalakulásába. Mindezek alapján feltételezhető, hogy az ipari tér még intenzívebben fog formálódni az újabb és újabb kihívásokkal összhangban, amelyekben a relokáció különböző mértékben játszhat szerepet. A magyar ipar jövőbeni térszerkezetére vonatkozóan többféle szcenárió is elképzelhető: a, A pesszimista változat szerint a mostani térszerkezet konzerválódik, s a Dunántúl északi fele és a Közép-Magyarországi régió együttese marad továbbra is az ipari termelés centruma. Ennek bekövetkezte azért sem lehetetlen, mert az 1990-es években nagyon sok új ipari beruházás jött létre a térségben. S az újabb beruházások, fejlesztések ezekhez a már meglevő vállalkozásokhoz kapcsolódnak, részben a relokációnak betudhatóan. b, Az optimista változat lényege, hogy a mostani ipari térszerkezet tovább erősödik, miközben csápszerű kiágazásokkal „nyit” a fontosabb főutak (Miskolc, Kecskemét, Szolnok) irányába. Így az ipar térbeli struktúrája ismét a szocializmus időszakában jellemző észak-déli megosztottság felé mozdulhat el. S ennek az első jelei már ma is láthatók. c, A legradikálisabb és a legtávolabbi jövőkép esetén a termelés súlypontja áthelyeződik a Dunántúl északi feléről az ország északkeleti felébe, s ebben a relokáció nagy szerepet kaphat. Az ipari termelésnek tehát egy jelentős térbeli „eltolódása” következne be országon belül is, miközben a Dunántúl északi feléből több ipari üzem is más országokba helyezi át termelését vagy megszűnik. A három változat közül talán a második a legvalószínűbb belátható időn belül. Az is tény, hogy sok a bizonytalanság is a jövőt illetően, de akárhogyan alakul is az ipar területi szerkezete abban a relokáció mindenképp markánsabb szerepet fog játszani, mert nagy a valószínűsége annak, hogy a globalizáció intenzívebbé válásával és a verseny éleződésével párhuzamosan a relokáció is erősödni fog, s nemcsak országok között, hanem akár országon belül is. Irodalom Dicken, P. (2003): Global shift. Reshaping the global economic map in the 21st century. Chapman, London. 632 p. Fazekas K. (2005): Effects of FDI inflows on regional labour market differences in Hungary. Economie Internationale. 102. pp. 85-105. Haines, V. G. (1970): Business relocation: a guide to moving a business. Business Book, London. 192p. Healey, M.J. (1984): Spatial growth and spatial rationalization in multi-plant enterprises. Geojournal, 9. 2. pp.133-144. Hunya G.-Sass M. (2005): Coming and going: gains and losses from relocations affecting Hungary. WIIW Research Reports 323. 23p. Kiss É. (2002): A magyar ipar térszerkezeti változásai. Földrajzi Értesítő. 51. 3-4. pp. 347-365. Kiss É. (2006): Relokáció a magyar iparban. Földrajzi Értesítő. LV. 3-4. pp.287-305.
128
Melachrinoudis, E. – Min, H. – Messac, A. (2000): The relocation of a manufacturing/Distribution facility from supply chain perspectives. Advances in Management Science, Multicriteria Applications, Kenneth Laurence, Editor, JAI Press. Vol. 10. pp.15-39.
129
MINÉL MÉLYEBBRE NÉZÜNK A MÚLTBA, ANNÁL TISZTÁBBAN LÁTJUK A JÖVŐT Beszteri Béla a politikatudomány kandidátusa az MTA VEAB Gazdaság-, Jog- és Társadalomtudományi Szakbizottság elnöke [email protected] A jövőkutatás szép, de igen nehéz feladat. A jövőről gondolkodva a legnagyobb veszély az abszolút bizonyossággal rendelkezők hályogkovácsi mélységű „biztos” válasza. A modern civilizáció a jövőre orientáló társadalmi berendezkedés, de a legkevesebbet a jövőről tudunk. A demokratikus társadalmak és a piacgazdaságok működésében létezik a történelmi folyamatosság. Ez lehetővé teszi, hogy a múltban tapasztalt jelenségekből következtetéseket vonjunk le a következő évtizedekre. Winston Churchill kijelentését elfogadjuk: „Minél mélyebben nézünk a múltba, annál tisztábban látjuk a jövőt.”1/ De igaz az is, hogy akarjuk-e látni, képesek vagyunk-e az ehhez szükséges önvizsgálatra, vagy makacsul ragaszkodunk mítoszaink elérhetetlen vágyálmaihoz? A konferenciát az interdiszciplinaritás jegyében rendezzük, és azt keressük, hogy a különböző tudományterületek képviselői hogyan látják saját tudományterületük tárgyának jövőjét és kapcsolatát a jövőkutatással, illetve milyen elgondolásaik vannak tudományterületük egy-egy problémakörének jövőjéről. Marc Block (1886-1944) a strassburgi egyetemen és a Sorboneon tanított. Történész volt, de a polgári szociológiát általános módszertani és szemléleti okokból kívánta kutatásaiban felhasználni: a történelmet a múlt szociológiájának tekintette. Ezzel az interdiszciplináris társadalomtörténeti kutatások egyik úttörőjének számít. Kovács Endre Kossuth-díjas egyetemes történész „A mai polgári történetírás” című könyvében (1962) rámutat arra, hogy az olvasók a sokoldalúan és helyesen megvilágított múltból szeretnének tanulságot levonni a jelenre és a jövőre. Kovács Endre megvilágítja a tudomány mögött meghúzódó társadalmi-politikai érdekeket.2/ A történészek hosszú időn keresztül azt hangsúlyozták, hogy az ő feladatuk csupán a múlt feltárása. Nekik a jelennel semmi feladatuk nincs. A modernitással változott a felfogás: a múlt feltárásának akkor van értelme, ha annak segítségével a jelen feladatai jobban megérthetővé válnak. A jelen alapozza meg a jövőt, mert a történelem folyamat, a múlt tapasztalataiból a jövőre is lehet következtetéseket levonni. A történetírás tudomány, amely tapasztalati tényeken alapul, fontos továbbá hozzá az intuíció és a teremtő képzelet is. A tudományos történetírás a megismerés objektivitására törekszik, és ez történeti törvényszerűségek feltárásához vezethet. Tudjuk azonban, hogy a múltbeli valóság teljes rekonstruálása a legjobb szándék mellett sem lehetséges, mert azt az emberi szubjektum konkrét értékszempontjai is befolyásolják és torzítják. Hazánkban sokan úgy érzik, hogy a történelem és a társadalom terhei súlyosabbak és traumatikusabbak, mint a nyugati világban. A történelem azonban arra tanít, hogy múltunkat nem érdemes balsorsnak tekinteni, melyen valami turáni átok ül, nincs értelme a történelmi sebeket újra és újra feltépni, mert az önbecsülésünket rontja, nemzeti kisebbrendűségi tudatot táplál.3/ A történelem segít elkerülni azokat a hibákat, amelyek abból következtek-következnek mindig, ha a „valósítható és valósíthatatlan dolgok éles megkülönböztetése”4/ helyébe az ábrándok szép világa lép. Tisztában kell lenni azzal, hogy a nemzetközi erőtér mindig behatárolta a magyar politikát. Így volt ez a múltban, így van ma a jelenben és így lesz a jövőben is. Korlátozott volt és marad a mozgástér, csekély számú alternatíva állt és áll rendelkezésre ezután is. E keretek figyelembevételével lehet a helyes nemzetpolitikai stratégiánkat kialakítani. A történelem a mindenkori jelen tanítómestere, a történelemből tényleg lehet tanulni, történelmi tévutakból, helyes és rossz döntésekből egyaránt. A mindennapi életét élő ember a jelen gondjai felől fordul a történelemhez, természetszerűen válogat benne. Aki személyesen átélt valamely korszakot, vagy eseményt, a zsigereiben hordja a maga sorsán keresztül megélt történetet. És
130
sokszor nem könnyű szembenézni sem az egyénnek (hiszen saját sorsa által érzelmileg motivált), sem a közösségnek, a mindenkori jelen által is motivált közgondolkodásnak saját korábbi hibás értékítéleteivel és döntéseivel. Tanulunk-e történelmünkből „Sine ira et studio”. Most az elmúlt 40 év feldolgozása a lecke. Ez a korszak generációk teljes életét fogta át, milliós társadalmi rétegek létének értelmét érinti. Nem lehet nemzedékeket büntetlenül kitagadni a történelemből. Közéletünkben nagyobb racionalitásra, tárgyszerűségre és szakszerűségre van szükség. Az emberek a múltból (a Kádár-rendszerből) a szerény létbiztonságot, életük viszonylagos kiszámíthatóságát, megtervezhetőségét kívánják vissza. A bizonytalan és a távlatnélküliség állapotát viseljük el a legnehezebben. A mai magyar lakosság jelentős része a versenyhelyzet helyett a „gondoskodó állam” mítoszában szocializálódott. Ilyen demokratikus deficites, de kiszámítható keretek között az emberek kialakíthatták mindennapi túlélési, alkalmazkodási technikájukat. A reformok és a modernizáció útján kell haladnunk. Jövőnk attól is függ, hogy az alakuló civil társadalom tudja-e aktivizálni legjobb erőit, tud-e kiállni a haladás és a reformok mellett. A 21. század megértéséhez számításba kell venni a szédületes technológiai és kommunikációs fejlődést. A globális cégek, az Internet és a kommunikáció átalakítja a világot, megváltoztatja a globális erőviszonyokat is. Az emberi történelem egyik legjelentősebb átalakulása zajlik jelenleg: a világot már nem a politika, hanem a gazdaság irányítja. A technológia szédületes fejlődését azonban nem követte az emberi intelligencia, erkölcs, érzelmi világunk hasonló ütemű fejlődése.5/ Tehát az ember nem nőtt meg, csak a technika haladt. Az ember természeténél fogva önközpontú lény, saját érdekeihez és saját csoportjához viszonyít. Szemében nincs más, ami értéket fejez ki, mint a pénzben kifejezhető ár, nincs ugyanis más kultúránk, mint a pénzé. Az emberi természet sajátja, hogy a jövőtől jót szeretne várni. Azonban jövőkép nélküli, kaotikus világban élünk, s ez pesszimistává tesz sokakat. „Hiszen az életnek a jövő ad értelmet.” A múlt- és jövőorientáltságot vizsgálva megállapíthatjuk, hogy a magyarok alapvetően múltorientáltságúak, a változásokkal szemben erős bennük az ellenállás. A világ egyik legboldogtalanabb nemzete a magyar. A rendszerváltás óta eltelt közel 20 évben is a negatív attitűd jellemző a magyar közgondolkodásra. A választópolgár csalódott a politikában, mert nem teljesül józan igénye: a kormány és az ellenzék a nemzeti érdekektől vezérelve konstruktív szereplőként egészítse ki egymást. Nem a hadvezérek, nem is a politikusok, hanem a tudósok alakították a történelmet. A történelemformáló tudósoknak meg kell szenvedniük eredményeikért, és sikereikért, el nem ismeréssel, üldözéssel és kirekesztéssel. A jövő kiemelt fontosságú feladata a tudomány és a társadalom közötti jobb együttműködés. Nagy gond, hogy a természettudományok gyors fejlődésével nem tart lépést a kutatási eredmények társadalmi hasznosítása. Pedig minden tudomány alapvető értelme: mennyire és hogyan képes szolgálni az emberi, társadalmi problémák megoldását vagy legalább azok csökkentését. A kutatások orientációja, alkalmazása a társadalommal való együttes gondolkodást, útkeresést igényli. A társadalom zavarai, megoldatlanságai, sőt megoldhatatlanságai kitermelnek egymástól különböző, önmagukban is negatív jelenségeket: a reménytelen szegénységet, a kábítószerfogyasztást és – kereskedelmet, terrorizmust, fegyverkereskedelmet, prostitúciót, gyermekmunkát, alkoholizmust, és a többi. Természetes, hogy a fiatalok példaképeket keresnek. Ami manapság zajlik, az erőltetett, hamis példaképgyártás, amit üzleti megfontolások vezérelnek. A sztárolt példaképek nem az igazán fontos emberi, erkölcsi értékeket közvetítik, hanem ami a fogyasztói társadalom érdekében kap fontosságot: legyünk lazák, vagányok, harsányak, vegyük meg az éppen divatos cuccokat, és akkor mi is hasonlítunk a vágyott példaképekre. Ma médiasztárokat, showmaneket követnek a fiatalok, akiket a média kitalált, akiknek megalkották gesztusaikat, szólásait, stílusát. Az effajta mintakövetések hátulütője a felszínes, értéktelen dolgok és tulajdonságok piedesztálra emelése, ezáltal háttérbe szorulnak a valóban értékes, követésre méltó emberi adottságok. A XXI. század a nők évszázada lesz. A nők előretörése az egyetemi végzettség tekintetében megváltoztatja az eddig kialakult társadalmi szokásokat, és hatással lesz a gazdaságra. A nők diszkriminációja ma még világszerte érvényesül, de csökkenő a fizetésbeli megkülönböztetés. A
131
nők jobban alkalmazkodnak a modern társadalom elvárásaihoz: könnyebben tűrik a szabályozást, nyitottabbak az újdonságokra, talpraesettebbek a személyes kapcsolatok kiépítésében, jobbak verbális képességeik. A fiúk viszont előnyösebbek a műszaki és számítástechnikai területeken.6/ Ma a kapitalizmus rendszere válaszúthoz érkezett, pontosan úgy, mint a nagy gazdasági válság idején. A globalizáció ma az egész világon kihívásokkal küszködik, és jogosan elégedetlenek vele. Azok az országok profitáltak belőle legtöbbet, amelyek maguk vették kezükbe saját sorsuk irányítását, és felismerték az állam fejlődésben játszott szerepét, ahelyett, hogy az önszabályozó piac eszméjére támaszkodtak volna. Hazánkban a demokrácia kiépülése állandó elégedetlenséggel, harcokkal, kicsinyességgel járt együtt. A jóléti álmodozások légváraknak bizonyultak. E tekintetben a legnagyobb a csalódás. Eluralkodott az utcai randalírozás, a gazdagok és a leszakadók közötti feszültség, erősek az érzelmi indulatok, a modernizációs folyamatok kényszerei. A belső marakodás, az érzelmi politizálás, egymás értelmetlen szidalmazása akadályozza meg, hogy a kemény globális világban erős, sikeres, és gazdag országgá váljunk. A magyar nemzettudat beteges ferdeségei akadályozzák a reményteli jövő sikerre vitelét. Az ország helyzete jelenleg igen kritikus. Az eltérő politikusi táborokban felelőtlen az a magatartás, hogy fontos nemzeti kérdésekben nincs egyetértés. El kell kezdeni tárgyalni egymással, ezt követeli az ország jövője. Az ország lakosságának elege lett az utcai randalírozásokból. Nem belátható: miért gondolja a politikai elit egy része, hogy hamis radikális eszközöket sikerrel képes felhasználni saját céljaira. A válság, a „nemzeti tragédia” sulykolása veszélyes, könnyen válhat önbeteljesítő jóslattá: szimpátiát és támogatást válthat ki a megtámadottal szemben. Az általunk ajánlott magyar modellhez (megegyezés) képes összeilleszteni a versenyképesség társadalmi és gazdasági céljait. Ennek kulcsa, hogy egyezségre jussunk az emberekkel, a vállalatokkal arról, hogy tiszta viszonyokat teremtsünk. Magyarország jövővíziójának céljai három téma köré csoportosulnak. 1.) Az első az infrastruktúra: a modern úthálózat, vasút, távközlés, környezetvédelem, épített környezet, kórházak, településközpontok legyenek az országban. Az eredmény 2010-2013 körül lesz érzékelhető. Akkorra robbanásszerű változás várható, már sokkal korszerűbb lesz az ország infrastruktúrája. 2.) A másik nagy terület a gazdaságfejlesztésé. Ma egészségtelen, hogy a gazdaság szerkezetében túlsúlyosak a multik. Alájuk kell építeni egy széles, erős piramist a mikro-, kis- és közepes vállalkozásokból, amelyek többsége hazai tulajdonú. Segíteni kell őket a technológia fejlesztéséhez, a versenyképesség javításához adott támogatásokkal. Eddig 1100 mikro- és kisvállalkozás nyert 10 millió forint alatti összeget az uniós vállalkozásösztönzési programban. 3.) A harmadik fő cél a kultúraváltás elősegítése, az óvodától és a közoktatás, szakképzési rendszer megújításától kezdve a felsőoktatás modernizációjáig, a felnőttképzési, foglalkoztatási és közmunka programokig. Ez adhat hosszú távú választ az ország fő gondjára, a foglalkoztatásra. Nagy gond, hogy ma már nemcsak Magyarországon, de Európa nagy részén közép- és felsőszinten is csupán tömegoktatás folyik ijesztően alacsony színvonalon, ezért a tömegből a leendő elitet egyre nehezebb kinevelni és kiválasztani. Itt az ideje, hogy az oktatási rendszert felülvizsgáljuk az elérendő cél és a hozzárendelő követelmények oldaláról. Az elérendő cél az úgynevezett fenntartható fejlődés, amelyhez a tudásalapú társadalom fogalma társul7/ (Ormos Mária). Ezt a tudást a jövő érdekében meg kell alapozni. Az oktatásra és a tudományos fejlesztésre nem szabad sajnálni a költségvetés pénzeit, csak így tudjuk állni az egyre keményebb konkurenciaharcban a versenyt. A magyarság megmaradása és boldogulása, pozitív jövőképe attól függ, képes lesz-e elfogadni a szükségszerű változásokat és alkalmazkodni hozzájuk. Csak ebben az esetben tudja érvényesíteni a nemzetközi porondon sajátos érdekeit, és lesz ismét számottevő tényezője az európai politikának és a magyar jövőnek.
132
JEGYZET 1/ 2/ 3/ 4/ 5/ 6/ 7/
Alan Greenspan (2008): A zűrzavar kora. Kalandozások az új világban. HVG Könyvek, HVG Kiadó Zrt., Budapest 545. Kovács Endre (1962): A mai polgári történetírás. Stúdió Könyvek. Gondolat Kiadó Kosáry Domokos (2000): A magyar múlt a túlélés sikertörténete. MH Ahogy tetszik. 2000. április 1. Pethő Sándor (1925): Világostól Trianonig. 1925. Budapest, Enciklopédia Kiadó, 31. Popper Péter (2004): Az ember fáj a földnek. Népszabadság Hétvége 2004. május 22., 1. Csernyánszky Judit (2003): Nőuralom fenyeget Jövő hét. 2003. július 18., 6-7. Ormos Mária (2007): A kultúráról. ÉS, 2007. október 5., 12.
133
SZŐLŐ-BOR ÁGAZAT JÖVŐJE Brazsil József Ph.D. egyetemi docens Pannon Egyetem Vállalatökonómiai és Vidékfejlesztési Tanszék [email protected] A magyar szőlőtermesztés és borászat történetét ha röviden megszeretnénk fogalmazni megállapíthatjuk, hogy egy idős a magyar néppel, Magyarország történelmével. Sorsa és rangja változatos, megítélése különleges. A szőlő a békés fejlődés, a nyugalom növénye, nehezen viseli a nagy változásokat, változtatásokat. Miközben szőlővel kapcsolatosan a hivatalos hozzáállás folyamatosan változik, a nép véleményét áthatja a szeretet, mint gazdasági kategória. A szőlőt termesztő ember mindig szeretettel közelít ehhez a növényhez. Szereti, gondozza, babusgatja, felneveli, termelteti, óvja. Gazdaságilag sem teljesen racionálisan közelít hozzá, hiszen gazdája általában nem egy lábon él, így ha ráfordításait nem tudja fedezni a szőlő hasznából, akkor valahonnan azt pótolja. Kénytelen pótolni, mivel a növénnyel életszövetséget kötött. Bízik benne, korban együtt öregedik vele, szerető gondoskodás övezi. Természetesen a növény is meghálálja ezt a fajta gondoskodást, szeretetet; szép életérzéssel, egy-egy nagy évjárattal, vastagodó, vagy lapuló pénztárcával. Ezek után -gazdasági rendszerről lévén szó- meg kell vizsgáljuk, van-e jövője, milyen jövő vár az ágazatra. A múlt ismerete és jelen gondos elemzése biztosíthat jó következtetéseket a szőlő-bor ágazat jövője szempontjából. Beszédes számokat találunk az 1. ábrán. 1. ábra Magyarország szőlőterületének változása a rendszerváltozás után
Forrás: HNT adatok A Hegyközségek Nemzeti Tanácsa adatai szerint az elmúlt tizennyolc évben a borszőlő regisztrált területe 142 ezer hektárról 82 ezer hektárra csökkent. Más tudományágból vett elnevezéssel azt is megfogalmazhatnánk: nem is gondolnánk, hogy a szőlő termőterület „felezési ideje” közel tizennyolc év. Vagy talán a szőlő jelzőnövény: a béke, a nyugalom, a rend növénye. Jelzi a gondoskodást, igényli/igényelné a szerető, féltő gondoskodást. Ugyanezen időszakot vizsgálva megállapíthatjuk azt is, hogy csaknem ezer hektárnyi pontossággal olyan mértékben csökkent a termőterület, ahány hektárt a fenntartó gazdasági méret érdekében nem
134
ültettünk el. (2. ábra) Harminc termőévvel számolva évente legalább 3 000 ha szőlőt kellett volna az elmúlt évtized valamennyi évében telepíteni a 90 000 ha szőlőterület fenntartásához!
2005
2004
2003
2002
2001
2000
1999
1998
1997
1996
1995
1994
1993
1992
1991
4000 3500 3000 2500 2000 1500 1000 500 0 1990
ha
2. ábra Szőlőtelepítések változása Magyarországon a rendszerváltozás után
Forrás: KSH adatok Tehát a közeljövőt jól lehet prognosztizálni úgy is, ha lesz ültetvénytelepítés, akkor megállhat ez a trend és meg is fordítható. Kitapintható érdekek mentén ha nem lesz telepítés, úgy tovább folytatódik. A borszőlőtermesztés jövője akkor biztosított, ha a termékpálya gazdaságos. Ha igen, akkor is vizsgálni kell, hogy annak minden egyes szakasza gazdaságos-e? Elöljáróban is megállapíthatjuk, hogy a termékpálya gazdaságos. Ugyanakkor egyes szakai nem, így miközben a termékpályán jelentős profit keletkezik a szőlőtermesztő, a csak borszőlőtermesztéssel foglalkozó gazdálkodó folyamatosan csak veszteséget könyvel/könyvelhet el. Jobb éveken esetleg minimális jövedelem is jelentkezhet. 3. ábra A borszőlő termékpályája
Az oltványtermesztők gazdálkodása sem egyszerű. Viszonylag jól szervezett gazdasági csoport, mely elmaradott termelési eszközökkel, rapszodikus piaci viszonyok között gazdálkodik. Nehezen kiszámítható a várható kereslet, és a költségek növekedését sem tudják korlátlanul továbbítani, mivel a termékpálya következő szakasza a legérzékenyebb. Önköltségüket alapvetően az alkalmazott technológia határozza meg, mely leginkább kézi munkára alapozott. E gazdasági ágban az elmaradt beruházások és a munkaerő drágulása hosszú távon jelentős versenyképesség romlását jelenthet a gazdasági szereplők számára. Alapjába véve megállapítható, hogy a közvetlen költségeiket általában elismeri a piac, míg a nem helyesen hozott gazdasági döntéseik az állandó költségeket megnövelik, így nehezebb éveket is hozhatnak számukra. A szőlőtermesztő gazdaságok száma a legmagasabb a szőlőbor vertikumban: a Hegyközségek Nemzeti Tanácsának adatai szerint Magyarországon megközelítőleg 110 ezer termelő tevékenykedik. A birtokméret európai összehasonlításban rendkívül atomizáltnak tekinthető: a termelők ¾-e 1 ha-nál kisebb birtokon gazdálkodik. Ami viszont ennél is szomorúbb tény, hogy hiányoznak az Európában ismert koordinációs formák a termelés koordinálására, mely jelentősen
135
növeli a termelés kockázatát. Gazdasági tevékenységük jövedelmezősége alapvetően befolyásolja hosszú távon az ágazat jövőjét. E gazdasági csoport elemzése nélkülözhetetlen. A Balatoni Borrégióban végzett tizenöt gazdasági évet magába foglaló kutatásaim alapján elmondható, hogy az inputok árának folyamatos emelkedése (gép, energia, növényvédő szer, műtrágya, munkabér), valamint a stagnáló, illetve néha csökkenő felvásárlási árak mellett a jövedelem eltűnik a gazdálkodók számára. A gazdálkodóknak csak látszólagos jövedelme vagy jövedelemérzete van, amely egyértelműen a rendszer leépülését a fenntarthatóság elmaradását jelzi. (4. és 5. ábra) 4. ábra A borszőlőtermesztés árbevételének, bruttó jövedelmének és a saját munka értékének változása a Balatoni Borrégió családi gazdaságában
500000 HUF/ha 400000 300000 200000 100000 0 Árbevétel 1991
1998
Bruttó jövedelem
Saját munka
2005
Forrás: Brazsil et al. (2006) 5. ábra A borszőlőtermesztés tiszta jövedelmének változása a Balatoni Borrégió egy családi gazdaságában
HUF/ha
20000 0 -20000 -40000 -60000 -80000 -100000
9341
1991
1998
2005
-54100 -88140
Forrás: Brazsil et al. (2006) Miközben a költségek folyamatosan nőnek, az árbevétel nem tart vele lépést; a bruttó jövedelem lecsökkent, majdnem eltűnt, így nem biztosít lehetőséget a „saját munka” értékének megtérüléséhez! Bérmunkások alkalmazása esetén kimondottan veszteséget okoz! A borászat sincsen könnyű helyzetben, mégis jövedelmező, jövedelmezőbb tud lenni, mint az imént említettek. Vásárolt alapanyag esetén, olcsó alapanyagból nagy hozzáadott értékkel jó árat tud realizálni a piacon. A cikk rövid terjedelme nem biztosít további boncolgatási lehetőséget. Azonban mégis meg kell állapítani, hogy a nagy felvásárló borászatok az árképzés lehetőségével élve az alapanyagok árát alacsony szinten tartják. Az olcsó, a termelési költséget meg nem fizető alapanyagból próbálják -a fejlesztések megoldása mellett- jövedelemtermelő képességüket biztosítani. Ha ezt hazai alapanyagból csak részben sikerül megoldani, abban az esetben az Európai Unión belüli import lehetőségével élve hozzák piacra a termékeiket. Ezek magatartás megítélését az olvasóra bízom!
136
Miként is áll össze egy palack bor (0,75 liter) közvetlen költsége? 6. ábra Egy palack bor (0,75liter) közvetlen költségei Alapanyag ár
40-200 Ft
Borászati feldolgozás
10-30 Ft
Kezelési költsége
5 Ft
Dugó
3Æ Ft
Üveg
30Æ Ft
Packeging
14 Æ Ft
Palackozás
20-45 Ft
Tárolás, készletezés
5-30 Ft
Piacra juttatás
5-10Ft Æ
Forrás: saját adat Ilyen költségek mellett is az alapanyag-, és munkabér árán próbálnak folyamatosan csökkenteni, spórolni. Időközben az integráció hiánya miatt a csak borszőlőtermesztéssel foglalkozó családi gazdaságok felhagytak/felhagynak a termeléssel. A felvásárlóknak saját piaci magatartásukból adódóan rá kellett jönniük, hogy a közeljövőben az alapanyag termelés is saját feladatukká fog válni a növekvő költségszint mellett. Fel kell készülniük a feladatra… Kereskedők viszonylag védett helyzetűek a borpiac esetén is. Sajátosan viszonyulnak ehhez a termékhez is, utólagos fizetés mellett eltérő árréssel gazdálkodva a jövedelmezőségüket biztosítani tudják. Az „akciós” vásárlási lehetőségeket is áthárítják a beszállítókra. HORECA (Hotel, Restaurant, Café) a vendéglátó egységeket hivatott összefoglalóan megjeleníteni. Jövedelemorientált értékrend mellett nagy árérzékenységet mutatnak a piacon. Elfogadható minőséget keresnek alacsony áron. A 2-5-szörös haszonkulcsot nem tévesztik el szem előtt tartani. Végül is ők azok, akik közvetlenül a vevővel találkoznak, sokat tudnak tenni, sokat tesznek, sokat tehetnének a magyar bor népszerűsítéséért. Az egyes szálloda láncokba be kellene engedni azokat a nagy borokat, amelyekkel büszkélkedni lehet, lemondva az ötszörös haszonkulcsról, mivel azt már kettőezer forintos beszerzési árú bor esetén nem hajlandó megfizetni a vendég. Legyen egy palack boron 2-3 ezer Ft körüli árrésük. Így a finom, de alacsonyabb árfekvésű (700Ft/palack) borok 2.700 Ft-ba, míg az úgynevezett „nagy borok” is csak 5.000 Ft-ba kerülnének, szemben a mai árképzéssel, melynél ugyanezek a borok 3.500 illetve 10.000 Ft-os áron értékesülnek palackonként. A cikk vége felé újra feltehetjük a kérdést, milyen a jövője a magyar szőlő-bor ágazatnak? Az utolsó két évtized is bizonyította, hogy az lesz vele, amit akarunk, olyan jövője lesz, ahogyan alakítjuk és amit az új piaci környezetben ki tudunk harcolni neki. A magyar termelőn és a magyar kereskedőn a magyar és ide látogató külhoni fogyasztón múlik a siker. Egy biztos, csodák nincsenek, a csodák beteljesülését szorgalmas munkával tenni kell! Csipke Rózsika által szőtt álmok korszaka lejárt, komoly erőfeszítésekkel tudunk csak eredményeket elérni. A szőlő-bor ágazat egyik oldalon szép sikereket ért el mind itthon, mind külföldön főleg szakmai berkekben. Azt is le kell szögezni, hogy nem hozott átütő kasszasikert, vagy legalábbis nem minden piaci szereplőnek. A jövő, a siker titka pontosan meghatározható: S okat és jól kell termelni, I ntegrálódnunk „kell” szabad akaratunkból, jól felfogott érdekeink mentén, K ereskedelmi kapcsolatainkat fejleszteni kell, E gyedi és egyetemes borászati filozófiát kell kialakítanunk, R endszeres szakmai konzultációt kell folytatnunk. „Csak” ennyi kell a sikerhez.
137
A KRIMINÁLPROGNOSZTIKA FEJLŐDÉSE, A BŰNÖZÉS ÚJ MEGJELENÉSI FORMÁI ÉS VÁRHATÓ FEJLŐDÉSI TENDENCIÁI Diczig István az állam és jogtudomány doktora [email protected] 1. A bűnözés kitűnően prognosztizálható társadalmi jelenség. Hazánkban az 1970-es évek elején kezdődtek kriminál prognosztikai kutatások. Azóta több – a bűnözés egészére és egyes fajtáira irányuló – 5-10 éves előre jelzés fejeződött be. Az előrejelzések és a bekövetkező tényadatok közötti eltérés nem haladta meg a + - 5%-ot. Az előrejelzések nemcsak a bűnözés mennyiségére hanem a minőségére vonatkozó tényekre is megalapozottnak bizonyultak. A kutatások abból a tudományos tételből indultak ki, hogy a jövő elemei csirájában a jelenben is megvannak. Bebizonyosodott, hogy annak feltárása, hogy a csirából mi fog kifejlődni tudományos előre látással előre jelezhető. Az elért eredményeket a tudományos előrelátás elméletének és gyakorlatának kidolgozása tette lehetővé. (1) 2. A tudományos előrejelzések lehetővé teszik a bűnözés minőségi változásainak megismerését is. A bűnözés számszerű alakulásától fontosabbak a minőségi változások. Annak vizsgálata, hogy csökken vagy növekszik – e az elkövetett cselekmények veszélyessége és azok milyen formában jutnak kifejezésre. A bűnözés minőségi változásának vizsgálatát a kriminológiai kutatások alapozzák meg. A kriminológia és a kriminálprognosztika együttes eredményeként feltárt veszély főleg az alábbiakban jut kifejezésre : - A globalizálódó világ a politikai, etnikai és vallási indíttatású terrorizmustól szenved. Ilyen támadásokkal és szervezetekkel még évtizedekig számolni kell - Az eltérő gazdasági és természeti erőforrásokkal való visszaélés a jövő egyik kihívása lesz. Az alternatív energia megjelenésével új gazdasági erőviszonyok alakulnak ki. - Reális a veszélye annak, hogy nemzeti vagy nemzetközi politikai terrorista csoportok összefonódnak a hazai vagy nemzetközi bűnözéssel. - Tovább növekszik a korrupció. Az ún. „kapcsolati tőke” felhasználásának erősödése a gazdasági élet torzulásához, az állami vagyon elherdálásához vezet. - Folytatódik a környezet és természet károsítás ami természeti katasztrófához vezet. - Növekszenek a hazai és nemzetközi befektetési csalások. Hiányzik az ezek elleni nemzet-közi jogi és gazdasági fellépés . - A számítástechnikai bűnözés, a bankok, pénzintézetek és vállalatok rendszereiben való behatolás az un. „Hitech” bűnözés a nemzeti és nemzetközi bűnözés kiemelt terep lesz. 3. A nemzeti és nemzetközi bűnözéssel szemben az állam és a tudomány hatékonyabb összefogására lesz szükség. A tudományos kutatásokat fokozottabban kell erre a jelenségre irányítani. (1) Besenyei-Gidai-Nováky: Jövőkutatás, előrejelzés a gyakorlatban. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1977
138
A FENNTARTHATÓ TERMELÉS LEKÉPEZÉSE A VÁLLALATI JELENTÉSEKBEN Gál Jolán a közgazdaság tudomány kandidátusa számviteli tanszékvezető Tomori Pál Főiskola [email protected] Összefoglalás Jelen cikkemben a fenntartható fejlődés koncepciójának a kialakulását, fejlődését kisérem nyomon, globális regionális nemzeti és vállalkozás szinten. Vállalkozói szinten bemutatom ” a fenntartható fejlődés koncepció” felismerésének szükségességét, a megvalósulás érdekében tett intézkedések hatását, és kimutatását a számviteli beszámolóban, továbbá a Környezeti és Fenntartható Fejlődés jelentésben. Előzmények A fenntartható fejlődés koncepciójának megvalósítása nemzetközi és nemzeti szinten a kormányok feladata. Feladatukat az általuk hozott jogszabályokon keresztül teljesítik. A fenntartható fejlődés leképeződése mikro-ökonómiai szinten a vállalkozások társadalmi felelősség vállalásában jelenik meg. Ez a felelősség vállalás azt jelenti, hogy a vállalkozások gazdasági döntései meghozatalakor figyelembe kell venni, a korlátozottan rendelkezésre álló erőforrások megóvását, továbbá biztosítani kell az erőforrások fejlesztése és megóvása közötti egyensúlyt is. A vállalkozások tevékenységének környezeti hatásáról az érintettek részére tájékoztatást is kell adni. Ez a tájékoztatás a vállalat által készített jelentésekben és azok nyilvánosságra hozatalával teljesül. Ezek a jelentések a következők: Éves beszámoló A környezetvédelem jelentőségének felértékelődése a számvitel fejlődésére is hatást gyakorolt. A vállalati számviteli rendszer a pénzügyi és vezetői számviteli területeken kívül kiegészült a környezeti, vagy „zöld” számvitellel. A környezeti számvitel feladata azoknak az információknak a biztosítása, amelyek lehetővé teszik a vállalat menedzsment döntéseinek környezeti hatásait mérni, továbbá lehetővé teszi a környezeti információk nyilvánosságra hozatalát is. A környezetvédelemmel kapcsolatban tett intézkedésekről, azok hatásáról a vállalkozás által készített éves beszámoló részét képező „Kiegészítő melléklet”, az éves beszámoló részét nem képező „Üzleti jelentés”, ad információt. A környezetvédelemi előírások figyelembe vétele és az ehhez kapcsolódó információk nyilvánosságra hozatala a számviteli szabályozásban fokozatosan jelent meg. A számvitelről szóló 1991. évi XVIII. törvény nem ír elő a környezetvédelemmel kapcsolatban bemutatandó információt. A törvény 1993. évi módosítása (1993. évi CVIII. tv.) először határozza meg azoknak az információknak a körét, amelyeket közölni kell a vállalkozásoknak tevékenységük környezetre gyakorolt hatásáról, a bemutatást a kiegészítő mellékletben kell megadni. A kiegészítő melléklet számszaki és szöveges információkat tartalmaz annak érdekében, hogy az információt felhasználók jobban tudják értelmezni az éves beszámoló részét képező mérleg és eredménykimutatás adataiból a vállalkozás vagyoni, pénzügyi és jövedelmezőségi helyzetét. A kiegészítő mellékletben bemutatandó információk a következők: - a környezetvédelmet közvetlenül szolgáló tárgyi eszközök nyitó állománya, növekedése, csökkenése, átsorolása, a halmozott értékcsökkenés és annak változása mérlegtételenkénti részletezésben, - a veszélyes hulladékok, a környezetre káros anyagok mennyiségi és értékadatai, a veszélyességi osztályba sorolásnak megfelelően. Közölni kell a nyitó állományt a tárgyévi növekedést, csökkenést és a záró állományt is, - a környezetvédelmi kötelezettségek fedezetére a tárgyévben és az előző évben képzett céltartalékok összegét,
139
- a mérlegben nem szereplő környezetvédelmi károk, kötelezettségek várható összegét. A törvény módosítása tette lehetővé, hogy a veszélyes hulladékok tárolására igénybe vett földterület, telek használata esetén értékcsökkenési leírást számoljon el a vállalkozó. A számviteli törvény 1996. évi módosítása (1996. évi CXV. tv) a bekerülési érték tartalmát módosította azáltal, hogy a környezetvédelmi termékdíj is része lett a bekerülési értéknek. Az előző felsorolás alapján megállapítható, egyrészt, hogy a kiegészítő mellékletben a környezetvédelemmel kapcsolatban csak számszaki bemutatást ír elő a törvény, szöveges magyarázat csak abban az esetben jelenik meg, ha a számszaki adatokban jelentős változás következik be az előző évhez viszonyítva, másrészt az is, hogy a környezetvédelem pénzügyi vonatkozásai jelennek meg. Ezen hiányosságok alapján a kiegészítő mellékletre vonatkozó előírások a környezetvédelmi tevékenységről közzétett adatok nem nyújtanak elégséges információt a vállalkozó minden érintettje részére. Üzleti jelentés Az éves beszámoló elkészítésével egyidejűleg az éves beszámolót készítő vállalkozásoknak üzleti jelentést is kell készíteni. A jelentés készítésének célja, hogy bemutassa a vállalkozás üzletmenetét, a tevékenysége során felmerült főbb kockázatokat, bizonytalanságokat egyrészt a múlt időszakra, másrészt a jövőre vonatkozóan, annak érdekében, hogy a vállalkozás vagyoni, pénzügyi és jövedelmi helyzetéről megbízható és valós képet adjon. Az üzleti jelentésben olyan elemzést kell készíteni, amely rávilágít az üzletmenetben bekövetkezett fejlődésre, a vállalkozás által elért teljesítményre. A teljesítmény értékelését egyrészt pénzügyi mutatókon, másrészt nem pénzügyi mutatókon keresztül kell elvégezni. A környezetvédelem jelentőségének növekedése tette szükségessé, hogy a 2001. január l-én hatályba lépett, a számvitelről szóló 2000. évi C. törvény az üzleti jelentésben bemutatandó információk körét, a környezetvédelemre vonatkozó információkkal is kiegészítette. A vállalkozásnak az üzleti jelentésben a következőket kell bemutatnia:73 - a környezetvédelemnek a vállalkozó pénzügyi helyzetét meghatározó, befolyásoló szerepét, a vállalkozó környezetvédelemmel kapcsolatos felelősségét, - a környezetvédelem területén történt és várható fejlesztéseket, az ezzel összefüggő támogatásokat, - a környezetvédelem eszközei tekintetében a vállalkozó által alkalmazott számviteli politikát, - a környezetvédelmi intézkedéseket, azok végrehajtásának alakulását. Az üzleti jelentés már jóval nagyobb áttekintést biztosít a vállalkozó környezetvédelmi tevékenységéről és ezzel segíti a beszámolóban kimutatott egyéb számszaki adatok értelmezését. Meg kell jegyezni, hogy az üzleti jelentésben közölt információk nem teljesen nyilvánosak, az érdekeltek egy része kap tájékoztatást a vállalkozó környezetvédelmi tevékenységéről, így a tulajdonosok, befektetők, hitelezők és a munkavállalók. A helyi közösségek, szervezetek, lakosság azonban nem kap információt a vállalat környezetvédelmi teljesítményéről. A vállalkozás székhelyén az üzleti jelentés megtekintését az érdekeltek részére a vállalkozónak biztosítani kell. Az éves beszámoló és az üzleti jelentésben kimutatott adatok hitelességét a könyvvizsgálat biztosítja. A könyvvizsgálatot a könyvvizsgálónak a hatályban lévő Magyar Nemzeti Könyvvizsgálati Standardok alapján kell elvégezni. A Magyar Nemzeti Standardok a Nemzetközi Könyvvizsgálati Standardokon alapulnak. A nemzetközi szabályozásban 1998. évben jelent meg az 1010. Témaszámú standard. A standard a vállalkozó környezetvédelmi ügyeinek könyvvizsgálatára ad útmutatást a könyvvizsgáló részére. Környezeti nyilatkozat (jelentés) A környezeti jelentés az éves beszámolótól elkülönült jelentés, melyet 1994 óta bocsátanak ki a vállalkozások. A jelentés készítésére vonatkozóan az Európai Unió (Eco- Management and Audit Scheme EMAS) Környezetgazdálkodási és Ellenőrzési Rendszer ad útmutatást. Az EMAS rendszer felülvizsgálatra 73
Forrás: 2000.évi C. törvény 95.§ (5) bekezdés
140
került és a jelenleg hatályos szabályozás az Európai Parlament és Tanács 761/2001/EK rendelete. A vállalkozások önkéntes alapon vesznek részt az EMAS rendszerben. Az EMAS rendszer célja: a vállalati környezeti teljesítmény önkéntes értékelése és javítása, közös nyilvántartási rendszer létrehozása, a nyilvánosság tájékoztatása. A szabályozás szerint a rendszer bevezetőinek a bevezetéskor környezeti állapotfelmérést kell készíteni, a bevezetés után pedig kötelességük, hogy legalább 3 évenként nyilvános környezeti jelentést készítsenek. Ebben a jelentésben be kell mutatni a vállalkozás környezeti politikáját, a környezeti teljesítmény folyamatos fejlesztését, és a környezeti hatások csökkentése érdekében megvalósított feladatokat. A környezetvédelmi jogszabályok betartását. Az üzleti és környezetvédelmi kockázat közötti kapcsolat kezelésének eredményeit, e mellett mennyiségi információkat a vállalat környezetvédelmi teljesítményéről. A jelentésben bizonyítani kell, hogy a vállalat nyílt párbeszédet folytat a vevőkkel, hatóságokkal, szakmai szervezetekkel, és egyéb közösségekkel, akik érdeklődnek a vállalat tevékenységének környezeti hatása iránt. A nyilvánosságra hozott környezeti jelentést auditálása kötelező. A nyilvánosságra hozott környezeti jelentéseket évenként aktualizálni kell. Meg kell említeni, hogy Környezeti Jelentést az ISO 14001 Környezetközpontú irányításról szóló szabvány alapján is bocsáthat ki a vállalkozás. A szabvány 1997. évben, mint nemzetközi szabvány jelent meg. A szabvány 2004-ben korszerűsítésre került, európai szabványkénti bevezetése is ebben az évben megtörtént. Az IS0 14001 alapján készített környezeti jelentésben is kötelező a vállalat környezeti politikáját bemutatni, a jogszabályok betartása iránti elkötelezettségét megfogalmazni. A jelentés auditálása nem kötelező, a döntés a vállalkozóra van bízva. Fenntartható Fejlődés Jelentés A fenntarthatósági jelentés készítésének szükségessége A fenntarthatóságot érintő kockázatok és fenyegetések nagysága és az erre való válaszok számának növekedése szükségessé teszik, „hogy a gazdasági, környezeti és társadalmi hatások az érintettekkel (stakeholder) folytatott párbeszéd, a befektetéssel kapcsolatos döntések és piaci kapcsolatok alapvető elemét képezzék”74. Az elvárásoknak csak úgy lehet megfelelni, ha van a fenntarthatóságról egy kidolgozott keretrendszer, amely világszerte ismert és használt, közös fogalmakon és következetes indikátorokon alapul. Ennek a rendszernek a kidolgozását vállalta fel az 1997. évben alakult Globális Jelentéstétel Kezdeményezés (Global Reporting Initiative, GRI) szervezet. A szakmai szervezet munkája során konzultációt folytatott befektetőkkel, üzleti, munkaügyi és civil szervezetekkel, annak érdekében, hogy a kidolgozott keretrendszer alkalmas legyen, átlátható formában a vállalat tevékenységeinek fenntarthatóságát bemutatni a vállalat érintettjei számára. A keretrendszer e mellett alkalmas a vállalat fenntarthatósági teljesítményének időbeli összehasonlítására, és más vállalatokhoz történő összemérésre is. A GRI szervezet75, a jelentési keretrendszert folyamatosan felülvizsgálja és fejleszti, ennek eredményeképpen a keretrendszer 2005. évben átdolgozásra került. Az elkészült G3 útmutató tervezethez számos észrevétel érkezett, amelyeket figyelembe vettek az útmutató véglegesítésekor. A fenntarthatósági jelentések készítéséhez kiadott útmutató két részben foglalja össze a jelentéstételre vonatkozó előírásokat. Az első rész a jelentés tartalmát, minőségét és határait adja meg, a második rész a Standard adatközlésekkel foglalkozik. 1. rész: A jelentés tartalma, minősége és határainak megállapítása A jelentés tartalmának minőségének és határainak megállapítása során a vállalkozásnak alapelveket kell érvényre juttatnia. Az alapelvek használatának, érvényre juttatásának célja, a jelentés átláthatóságának biztosítása. Az alapelvek egyik csoportja a jelentés témaköreit és az indikátorokat, a másik csoportja pedig a jelentett információ minőségét és megfelelő bemutatását teszi lehetővé.
74 75
Útmutató fenntarthatósági jelentések készítéséhez 2000-2006 GRI 2.o. A szervezetről bővebb információ a www.globalreporting.org.honlapon található.
141
A jelentés tartalmának megállapítása során, a „lényegesség” és a „teljesség” alapelveket kell figyelembe venni és betartani. A lényegesség elve az éves beszámoló elkészítése során is betartandó alapelv, amely azt jelenti, hogy „Lényegesnek minősül a beszámoló szempontjából minden olyan információ, amelynek elhagyása vagy téves bemutatása - az ésszerűség határain belül - befolyásolja a beszámoló adatait felhasználók döntéséit” (Sztv.16. § (4) bekezdés). A lényegesség küszöbértékét a saját tőke értékének változásával fejezi ki, azaz akkor lényeges az információ bemutatása, vagy elhagyása, ha a saját tőke legalább 20 százalékkal változik, nő vagy csökken. A lényegesség elve a fenntarthatósági jelentésekben azon ”gazdasági, környezeti, és társadalmi hatások figyelembevételét jelenti, amelyek átlépik azt a küszöbértéket, amely felett a szervezet a jelen igényének kielégítése mellett már megfoszthatja a jövő generációit saját szükségleteik kielégítésének lehetőségétől”(GRI 8. o.). Meg kell említeni, hogy a gazdasági, környezeti és társadalmi hatások a vállalat pénzügyi helyzetére is hatást gyakorolnak. Az alapelvek értelmezésében eltérés tapasztalható. Az egyik eltérés az, hogy a lényegességi küszöbértéket nem lehet számszerűsíteni, azt a fenntartható fejlődés koncepció alapján a vállalatnak kell meghatározni, a másik eltérés pedig, hogy a vállalat gazdasági, környezeti és társadalmi hatásai sokkal szélesebb csoportot érintenek. A jelentés készítése során figyelembe veendő további alapelvek, és azok tartalma: A teljesség elve azt jelenti, hogy a jelentés határait úgy kell megállapítani, hogy az teljes körűen lefedje a vállalkozás által végzett tevékenység gazdasági, környezeti, társadalmi hatásait. Az egyensúly elve: A vállalati teljesítmény komplex értékélése érdekében, a pozitív és negatív hatásokat is be kell mutatni. Az egyértelműség elve: A közölt információ a felhasználók számára érthető és hozzáférhető legyen. A pontosság elve azt jelenti, hogy a jelentésben kimutatott információk pontosak és részletesek. Az időszerűség elve magában foglalja a jelentéskészítés rendszerességet, és a jelentés nyilvánosságra hozatalának időpontját is. Az összehasonlíthatóság elve: A jelentésben kimutatott információknak biztosítani kell az időbeli és térbeli összehasonlíthatóságot a vállalat teljesítményéről. A megbízhatóság elve: A jelentésben kimutatott információk előállítása, gyűjtése, az alkalmazott eljárások dokumentálása, elemzése és közzététele úgy valósuljon meg, hogy az ellenőrizhető legyen, és következtetéseket lehessen levonni az információ lényegességére. A jelentés határai: A jelentés határának megállapításakor azt kell eldönteni a vállalkozásnak, hogy a jelentésébe kit von be. A jelentésbe történő bevonás attól függ, hogy az adott vállalkozás milyen mértékben tartozik a jelentést készítő vállalkozás irányítása alá, illetve kapcsolatain keresztül a termelési folyamatban előtte, vagy utána elhelyezkedő vállalkozásra, e mellet figyelembe kell venni azt is, hogy a bevont vállalkozások adatai, információi mire vonatkoznak. Az információ vonatkozhat a vállalat működési teljesítményére, az irányítás vezetés teljesítményére, vagy leíró jellegű. 2. rész: Standard adatközlések A fenntartható jelentés alapvető tartalmára vonatkozó előírásokat fogalmazza meg. A jelentés felépítése: • Bevezető • A vállalkozás vezetőjének nyilatkozatát tartalmazza, melyben rögzíti a vállalat fenntartható fejlődés iránti elkötelezettségét, továbbá azt, hogy a jelentés készítése során milyen szinten alkalmazták a keretrendszert, milyen mértékben készült a GRI útmutató alapján, és a jelentést külső fél vizsgálta felül. • A vállalati stratégia bemutatása A vállalati stratégia célkitűzését a fenntarthatósággal összefüggésben lévő célokkal együtt kell bemutatni, továbbá konkrétan meg kell határozni azokat a feladatokat is, amelyek alapján a stratégia megvalósítható. • A vállalat bemutatása A bemutatás olyan mélységben kell, hogy történjen, hogy a jelentés felhasználói átfogó képpel rendelkezzenek a vállalat tulajdonosairól, fontosabb gazdasági adatairól, az új
142
•
befektetésekről, termékeiről, a szervezetben bekövetkezett változásokról, a kapott díjakról, elismerésekről. Be kell mutatni a jelentéstételi időszakot, a jelentéstételi ciklust, a legutóbbi jelentés dátumát. Erre azért van szükség, mert nem minden vállalat ad ki évenként fenntarthatósági jelentést. Ebben a részben kell bemutatni azt a folyamatot, amely alapján meghatározták a jelentés tartalmát, a lényegességet és a kulcsfontosságú témaköröket. Áttekintést kell, hogy kapjon a jelentés felhasználója arról is, hogy az indikátorok és a jelentésben kimutatott egyéb információk összeállításakor, milyen adatmérési technikákat alkalmazott, a becslések esetében milyen feltételezésekkel élt a vállalkozás. A vállalat érintettjei részére lehetővé kell tenni, hogy a fenntarthatósági jelentésekkel kapcsolatos kérdéseikre kitől kaphatnak tájékoztatást, ezért a jelentésben meg kell adni a vállalat elérhetőségét. A vállalat irányítási gyakorlata A jelentés ebben a részében a vállalat irányítási struktúráját, a vállalatnál működő bizottságokat. Az irányítási testületben résztvevő külső tagok számát. Az irányító testület eljárásait a vállalat fenntartható fejlődésében lévő kockázatok kezelésében, mely kiterjed a vállalati kockázat azonosítására és menedzselésére. Be kell mutatni azokat a belső nyilatkozatokat, politikákat, amelyek a vállalkozás fenntartható fejlődés iránti elkötelezettségét igazolja. A belső elkötelezettség mellett a vállalat külső kezdeményezések iránti elkötelezettségét is be kell mutatni. Az elkötelezettségét a különböző egyesületekben való részvétel, a vállalat érintettjeivel folytatott párbeszéd módszereinek, és a párbeszéd témaköreinek bemutatásával igazolja.
Teljesítmény indikátorok A jelentés utolsó részében jelennek meg az egyes dimenzióra- gazdasági, környezeti, társadalmielőirt indikátorok76. A gazdasági teljesítményt mérő indikátorokat az Útmutató a pénzügyi teljesítményre, a piaci helyzetre, és a közvetett gazdasági hasznokra csoportosítja. A környezeti teljesítményt, a természet élő- és élettelen rendszereire gyakorolt vállalati hatás összefüggésében kell bemutatni. Az indikátorok a vállalat anyag, energia, víz felhasználásra, a légnemű és cseppfolyós kibocsátások és hulladékok mérésére, a környezeti hatás mérséklésére, újrafeldolgozásra irányulnak. Ebben az indikátor csoportban jelenik meg, a környezetvédelmi jogszabályok megsértésének száma és a jogszabályok megsértése miatt fizetett bírság összege. A társadalmi teljesítmény dimenzió indikátorai, a vállalat munkaügyi gyakorlatát, az emberi jogok érvényre jutását, a társadalmat és a termékfelelősséget érintő kulcsfontosságú témakörökre vonatkoznak. Az előzőekben ismertetett jelentési rendszer komoly kihívás a vállalatok számára, mert a pénzügyi adatok mellett,- amelyek az éves beszámolóban megjelennek - be kell mutatni és nyilvánosságra kell hozni a fenntartható fejlődést jellemző számszerű és nem számszerű adatokat is, amelyek az értékképzésben szerepet játszottak. A jelentésben szereplő információk biztosítása érdekében a vállalatnak ki kell alakítani az indikátorok számításához szükséges adatok gyűjtésének folyamatát, ellenőrzését, mely lehetővé teszi a természeti erőforrásokban bekövetkezett változások számbavételét, és a környezeti költségek okozóinak feltárását. Ezt a vállalatoknál már alkalmazott, öko-controlling rendszer kiegészítésével lehet megoldani. A jelentés készítése nem kötelező, de egyre több vállalkozás ismeri fel, társadalmi felelősségét és az ennek érdekében megtett intézkedések eredményeinek gazdasági, társadalmi hatását, mely növelni fogja a jelentést tevő vállalkozások számát. A vállalattal kapcsolatban álló felek (érintettek) a vállalat tevékenységéről az éves beszámoló és a fenntarthatósági jelentés alapján teljes áttekintést kapnak. Ennek az a feltétele, hogy a vállalatok a fenntarthatósági jelentésüket évenként készítsék el, és az éves beszámolóval egyidejűleg hozzák nyilvánosságra. A fenntartható fejlődés koncepciójának való megfelelés vállalkozói szinten a számvitellel szemben egy újabb kihívást jelent, mivel a környezeti információk kimutatásán kívül meg kell határozni
76
Az előírt indikátorokat lásd Útmutató fenntarthatósági jelentések készítéséhez 2000-2006 GRI 28-39. o.
143
azokat az elemeket, amelyek alapján a vállalat fenntartható fejlődése mérhető és nyilvánosságra hozható. Felhasznált irodalom 1.) Európai gazdasági és szociális bizottság vélemény tárgy: „ A vállalkozások társadalmi felelősségének vizsgálatához és méréséhez szükséges eszközök a globalizálódott gazdaságban” http://eur-lex.europa.eu//LexUriServ/LexUriServ.do.?uri 2.) Útmutató fenntarthatósági jelentések készítéséhez 2000-2006GRI www.globalreporting.org 3.) Európai Unió Fenntartható fejlődés stratégia 4.) A „fenntartható fejlődés” http://www.ff3.hu/fejlődes.html 5.) Törvények, rendeletek: • • • • •
1991. évi XVIII. törvény a számvitelről és annak módosításai 2000. évi C. törvény a számvitelről és annak módosításai 761/2001 EK rendelet szervezeteknek a Közösség Környezetgazdálkodási és Ellenőrzési Rendszerében (EMAS) való önkéntes részvételének lehetőségéről MSZ EN ISO 14001:2005 Környezetközpontú irányítási rendszerek. Követelmények és alkalmazási irányelvek; Magyar Szabvány, 2005. április 2003/51/EK irányelv a meghatározott jogi formájú társaságok, a bankok és más pénzügyi intézmények, ill. biztosító intézetek éves összevon (konszolidált) éves beszámolóiról szóló irányelvek módosításáról.
144
GLOBALIZÁCIÓ – REGIONALITÁS – STRATÉGIA Gáspár Tamás a közgazdaságtudomány kandidátusa tudományos főmunkatárs, egyetemi docens ECOSTAT KSKI, Budapesti Corvinus Egyetem [email protected] A stratégiai szemlélet evolúciós összefüggései Ma Magyarországon aktív stratégiai kutatások kezdeményezéseinek lehetünk tanúi az ország kormányzati és tudományos felelős intézményei részéről egyaránt. Nem magától értetődő ez a jelenség: mind a tudományos vizsgálatok, mind pedig az államigazgatási gyakorlat legtöbbször akkut problémák elemzésével és megoldási lehetőségeivel foglalkozik. A legtöbb esetben ezek vagy részterületenként vagy konjunkturális távlatban kapnak hangsúlyt. Pedig a stratégiai tevékenység – amint azt az etológia is kimutatja – az ember biológiai, akárcsak kulturális evolúciójának, pontosabban e kettő koevolúciójának alapvető tulajdonsága. Az etológia szerint későbbi fejlődés szempontjából kiemelkedő fontosságú a „csoportlény” saját identitása, amelynek szerves része a közösség egyéneinek az önmagukról kialakított jövőképe valamint céltételező víziója. A csoport – amely az individuum számára létfeltétel – önálló valóságát az biztosítja, hogy a legkülönbözőbb elemekkel (magatartás, viselet, szimbólumok stb.) megkülönböztetik magukat más csoportoktól. Ezzel együtt fokozatosan megváltozott az evolúciószelekció jellege és feltételrendszere is, a stabilizáló egyéni szelekció mellett és helyett meghatározóvá vált a kulturális evolúció: azok az egyéni és közösségi tulajdonságok részesültek előnyben, amelyek a csoportorganizmus hatékonyabb működését szolgálták. A csoportszelekció során azok a közösségek kerültek előnyösebb helyzetbe, amelyek tökéletesebben engedtek teret és biztosítottak fejlesztési lehetőséget a humán rendszerszervező képességnek és ahol a stratégiai gondolkodás, cselekvés és társadalomszervezés volt a meghatározó evolúciós előny (Csányi, 1999). A mára kifejlődött emberi közösségnek van még egy lényeges tulajdonsága. A csoportorganizáció stratégiai vonásai alapvetően csak a közösségek belső életének kialakítására vonatkoztak – az egyes csoportok között azonban az egyezkedési viselkedés, a racionális kompromisszumok voltak a meghatározó magatartásminták. A közösségek érintkezése egyfajta evolúciós teret hozott létre, amelyben lehetővé vált az egyéni és kisközösségi ideák újfajta kombinációja, a jövő alternatíváinak megsokszorozódása. A csoportkultúra embere, amely a közössége fenntarthatóságának ismert és működő mintái szerint élt, vagyis a gyakorlati tapasztalataik által állandóan módosuló társadalmigazdasági struktúrákat újratermelte, most hirtelen szembesült a választás lehetőségével és kényszerével. Ugyanakkor a populáció számnak növekedésével, a társadalomszervezés egyre bonyolultabb rendszereinek kialakításával (öntözőrendszerek pl.) és a mind komplexebb érintkezési formák miatt a választási lehetőségek sokaságát egyre kevésbé lehetett átlátni, az ideák állandó kölcsönhatása és kombinációja-mutációja nem adott lehetőséget a tapasztalás útján való szelekcióra. A globalizációval kialakult megapopulációkat Csányi egyenesen az egytagú csoportok kialakulásával jellemzi, amelyben minden addigi csoportképző stratégiai elem lényegében az egyén önmegvalósításában oldódik fel, és közöttük, társadalmi szinten tömegméretekben leginkább az egyezkedés, a költség-haszon analízis alapján hozott rövid távú érdek-kompromisszumok a meghatározóak (Csányi, 1999:161, 290). A modern kor bonyolult és nagyhatású társadalmi hálózatai minden eddiginél jobban igénylik a stratégiai látásmódot, ugyanakkor a stratégia markánsan mint egyéni-kisközösségi tervek végrehajtási koncepciója jelenik meg, amely elvesztette az eredeti tartalmának egy meghatározó vonását: a társadalmi-környezeti fenntarthatóságot. Mindezek következtében a stratégiai jellegű gondolkodás, kutatás és program – nem alapreflex. Két esetben szokott előtérbe kerülni. Egyrészt akkor, amikor a fennálló társadalmi-gazdasági mechanizmusok akár globálisan, akár lokálisan már nem a megszokott módon működnek, illetve hirtelen külső változások, sokkhatások érik a társadalmat – mindegyik esetben bizonytalanná
145
válnak a rendszerek, egyúttal változtatásuk szabadságfoka is megnő: a szervezés lehetőségének és szükségességének távlata ezáltal megnyúlik, stratégiaivá válik. A másik eset az, amikor a fennálló keretek, a nemzetközi munkamegosztási hálóban való szerepek a társadalom számára vagy nem elfogadhatóak, vagy ha pillanatnyilag együtt lehet élni velük, sőt a korábbi helyzethez képest jobb – akár látszat, akár valós – helyzetet kínálnak, de nem perspektivikusak, azaz várhatóan hosszú távon sorvasztólag hatnak a fejlődésre. Ez a motívum a felzárkózás-kitörés mozgatta stratégiai szemlélet esete. Fenntarthatóság és felzárkózás – a stratégialkotás meghatározó alappillérei Magyarországon ma mindkét eset komoly indokként jelentkezik arra, hogy komoly stratégiai kutatások és programok induljanak. A külső környezetünk tekintetében, világméretekben korszakváltást élünk meg, jelenleg egy új világrend formálódik – egyelőre alternatíváiban – körülöttünk. Úgy tűnik azonban, hogy maga a korszakváltás is új szakaszához közeledik – azaz a változás jellege is megváltozik. A globalizáció súlyos belső ellentmondásokkal terhelten született meg, illetve teljesedik ki. Mára elérte azt a fokozatot, amikor az ellentmondásaiból származó torzító és önpusztító folyamatok megközelítették az irreverzibilitás küszöbét. A globalizáció problémás alapkaraktere, illetve az ebből következő fenntarthatóság kérdése azonban nem csupán egy aktuális megoldási út ideológia: a fenntartható fejlődés az emberiség egyéni és társadalmi történetének legmélyebb és örök lényegéhez tartozik, az Élet megőrzésének és gazdagításának aktuális megjelenési formája. Mindenkori aktualitásának újra kimondása valamint világgazdasági akkut jellegének következtében a fenntarthatóság a magyarországi stratégiaalkotás egyik pillére. A fenntartható fejlődés – belső szükségszerűség; ugyanakkor mai világgazdasági megjelenése miatt külső kényszer is. A stratégiaalkotás megújult szemléletének és modelljének egyik alapköve ennek a kettősségnek a megjelenítése. A globalizálódó világ eddigi történetének azonban nem az általános válság illetve rendszerének szétesése a legfőbb tapasztalata. Még a nagyobb válságokból is rendre új regenerációs mechanizmusokkal (keynesi konjunktúra-szabályozás, jóléti állami rendszerek, kisvállalkozások forradalma, információs társadalom stb.) konszolidálódott – igaz, anélkül, hogy legbelsőbb ellentmondását, az elidegenedést alapvetően megoldotta volna. Sokkal látványosabb és jellemzőbb az általános válságnál a globalizálódó rendszer differenciálódása: a fejlettségbeli különbségek és a fejlődési lehetőségek szakadékának tágulása. A periferizálódás a globális rendszer másik nagy veszélye, főként azért, mert a fejlettségbeli távolság növekedésével exponenciálisan nő a megkapaszkodás energiaigénye. A globális rendszer hierarchiájában folyamatos stratégiai kérdés a kialakult munkamegosztási pozíciók megtartása, akárcsak ezek olyan irányú újrapozícionálása, hogy az a különbségek csökkenésének irányába hasson. A korszakváltás környezetében tetejébe Magyarország a rendszerváltás évtizedeit éli, amely új alapokra helyezte a társadalmi-gazdasági berendezkedést, ugyanakkor a jelenlegi állapotában sok tekintetben nemzetközi leértékelődést mutat – azaz minden erőfeszítésre szükség van, hogy a változás ne degradálódást jelentsen. A felzárkózás ezért a magyarországi stratégiaalkotás másik fő pillére. A fenntarthatóság és a felzárkózás mint két fő stratégiai alapelv azonban nem független egymástól. A világgazdaság szerveződésének átalakítása és az új szerveződésben való stabil, perspektivikus szerep valójában ugyanannak a jelenségnek a két oldala. A centrumországok erőterében kialakítandó jólétnövelő szerepkör egyben a hosszú távú létezés alapfeltétele; és fordítva: a fenntarthatóság lényegéhez tartozik az országok viszonyának átrendeződése, a hagyományos, monopolpozíciókhoz kapcsolt centrum-periféria rendszer felszámolása. A stratégiaalkotás tehát nemcsak általában véve aktuális a 21. század elején, hanem a magyar valóság konkrétságában is. Minőségi változás a korszakváltásban A múlt század utolsó harmadától kibontakozó világméretű rendszerváltás átfogóan globalizációként került be a szakmai és köztudatba. A globalizálódás folyamata azonban közel sem
146
homogén: térben hatalmas diapazont mutatnak fejlődésének szintjei és struktúrái, időben pedig jól elhatárolható szakaszai látszanak. Mind önmagában a globalizáció, mind pedig a jellegében történő minőségi változás külön-külön is a stratégiai távlat és módszer felé fordítja a kutatásokat. A globalizáció definiálásának és leírásának mára óriási irodalma alakult ki. A stratégiai szemlélet felől közelítve az a vonatkozása kiemelkedő, hogy a korábbi évszázadokra jellemző felszíni (kereskedelmi) és a tőkekapcsolatokban megjelenő „szövet-mélységű” összefonódás mára „sejtszintűvé” vált: komplex rendszert alkot a nemzetközi méretekben szerveződő munkamegosztás, még akkor is, ha ez nem egyenletesen oszlik el a Föld egyes lokálisan megjelenő társadalmi-gazdasági rendszerei között. Ennek következtében sem térben, sem időben nincsenek kiragadható folyamatok, események vagy változások. Az emberiség hatalmas természeti, munkamegosztási, ellátási hálózatok részeseként él. Ezek persze, különböző mértékben, eddig is így voltak. A minőségi különbség abban van, hogy amíg az elmúlt évszázadok, a globális összefonódást elindító modern kor alapvetően a teret kapcsolta össze (gyarmatosítás, szövetségi rendszerek, nemzetközi kereskedelmi kapcsolatok és működőtőke áramlás stb.), addig a globális folyamatok jelenlegi, a nyolcvanas évektől nekilendült, globalizációnak nevezett szakasza az időt „sűrítette” össze: az informatikai robbanás és a nemzetközi pénztőke fénysebességű mozgása lényegében szinkronizálja a folyamatokat (Farkas, 2002:107). Továbbá, a kapcsolódás hálójának láthatóvá válása és tudatosulása, valamint a közvetlen hatások mértékének növekedése a figyelmet is a komplexitásra és a nagyobb távlatokra irányítja. A környezeti erőterek, amelyek mozgatják a helyi jelenségeket, illetve amelyekre a helyi változások közvetlenül hatnak, természetesen nagymértékben különböző kiterjedésűek, és csak konkrét viszonyok között értelmezhetők: Magyarország esetében ilyen erőtér elsődlegesen az Európai Unió illetve Kelet-Közép Európa, illetve politikai, termelési tényező szerinti vagy ágazati viszonylatban a világ meghatározott részei, de még ebben a hálórendszerben is alapvető különbségek vannak az áruk és szolgáltatások kivitelének, behozatalának, a tőkekapcsolatoknak, munkaerőmozgásoknak a konkrét szerkezetében. A nyitottság mértéke különbözik, de ez csak a széles összefüggéseibe fogott rendszer árnyalt kezelését követeli meg, nem a stratégiai szemlélet háttérbe szorítását. A rendszerszerű, mély összefonódás másik vonatkozása nem a kapcsolatok szorosságára utal, hanem a kiváltott folyamatok mechanizmusára. A sokszorosan összetett rendszerekben az egyes változások tovagyűrűző hatásai és visszacsatolásai a rendszer egész szintjét tekintve rendkívül bonyolulttá teszik, sőt minőségileg módosíthatják az eredeti hatások – külső impulzusok vagy belső változtatási erők – következményeinek felmérését: a „mellékhatások” sokszorosan felülmúlhatják az eredetileg megcélzott változási irányokat. Az időbeliség dominanciája a térbeliséggel szembe itt is megjelenik: olyan, minőségi változás, amely az egész gondolkodást és világszemléletet módosítja. A nagy, összetett rendszerekben való életet ugyanis elsősorban nem a kiterjedtségük komplexitása és térbeli átláthatóságának nehézsége teszi felelősségteljessé, hanem az, hogy a kiváltott, tovagyűrűző változások sebessége nagyságrendekkel felülmúlja az alkalmazkodás és válaszreakciók megszokott sajátidejét; valamint az, hogy közelebb, következmény- és befolyásolás távlatban elérhetőbbek lettek az objektív időben (években) távolabbi állapotok is. Indokolt lehet tehát az eddigi téridő egység-felfogás helyett időtér egységről beszélni, ezzel együtt a folyamatok és összefüggések globális dimenzióját ötvözni a stratégiai táv elsődlegességével (Gáspár, 2005). Mindezek következtében az eredetileg sem lineáris módon működő természeti és társadalmi rendszereinkre a globalizáció felismert törvényszerűségei szerint végre nem lineárisan kell, hogy tekintsünk. – Az alternatívák figyelembe vétele, a kiszámíthatatlanság elfogadása és az időbeli nemlineáris változásokkal való előre kalkulálás mind alapvető stratégiai vonások. A stratégia értelmezése a fenntarthatóság és a felzárkózás tükrében A Miniszterelnöki Hivatal és a Magyar Tudományos Akadémia közös stratégai kutatási programja a 2008/2009. évi programjában az eddigieknél jobban előtérbe helyezte a fenntarthatóságot és a felzárkózást. Megállapodásukban a stratégiai kutatás értelmezésére is adnak iránymutatást: „A
147
klasszikus értelmezésen túl stratégiai kutatásnak tekintjük azt a tudományos tevékenységet, amely több kormányzati intézmény feladatainak metszésében a szakpolitikák kölcsönhatásait, azok harmonizálásának lehetőségeit vizsgálja, miközben több tudományág és kutatóintézet (csoport) együttműködését igényli. A stratégiai kutatások egyik kiemelt feladata a tudományos eredményeken alapuló stratégiai tervezés és gondolkodás meghonosítása, elterjesztése a kormányzati munkában. Egyidejűleg, a program keretében végzett közös tevékenység azt is célozza, hogy – a kutatási eredmények gyorsabb, hatékonyabb alkalmazása érdekében – a tudományos szféra képviselői jobban megismerhessék a szakpolitika-készítés sajátosságait, a kormányzati szféra pragmatikus elvárásait.”77 A stratégiai kutatásnak ez az értelmezése az egyes szakpolitikai részterületek harmonizálásának jogos igényére és a multidiszciplinaritásra helyezi a hangsúlyt. A fenntarthatóság és a felzárkózás aktuális elméleti vonatkozásai alapján azonban a stratégiai tervezést is új módon kell értelmezni, csakúgy, mint a stratégiai munkának a tervezési fázis megelőző és azt körülölelő részét. A fenti tapasztalatok alapján a stratégiai kutatásnak nemcsak az iránya és tartalma, hanem a metodikája is új megközelítést kíván. A fenntarthatóság esetében a jelen és a jövő olyan jellegű harmóniájáról van szó, amely nemcsak a két idősík fejlődési feltételeit hangolja össze, hanem fel is kutatja magának a társadalomtársadalmak hosszú távú létezésének a jelenbeli szemléleti-gyakorlati elemeit. Ezért a stratégia lényege az, hogy lehetővé tegye az élő világ egyes tereinek, az ott élő emberi, természeti és épített környezet belső lényegének kibontakozását a környezet változó feltételei szerint. A felzárkózás értelmében ennek a nevelő munkának mindig van egy környezet által meghatározott, vizionált képe. Miután a társadalmak fejlődési lehetőségei nem csupán élő környezetük teljessége, hanem társadalmi-munkamegosztási hierarchiája alapján is meghatározottak, ezért a stratégia olyan körülmények, mozgástér és fejlődési lehetőségek elérését célozza meg, amelyek a társadalmi erőfeszítéseket a lehető legnagyobb mértékben jutalmazzák, és a társadalom jövedelmi és életmód viszonyaiban is hosszú távon javulást hoznak. A fenntarthatóság és a felzárkózás jelen megközelítésünkben együttesen meghatározó paraméterei az aktuális stratégiának: magát a felzárkózást is stratégiai módon értelmezi, vagyis a jövedelem indukció nem mehet hosszú távon az újratermelés feltételeinek roncsolódásának vagy felszámolásának rovására. Továbbá a fenntarthatóság sem maradhat anakronisztikus: a reménytelen perifériába sodródás, ezáltal a kiszolgáltatottság és a társadalmi-gazdasági torzulás ugyanis előbbutóbb embertelen körülmények között teszi lehetővé a fennmaradást, vagy éppen a fenntarthatóság lehetőségét számolja fokozatosan fel. Ezért a stratégiában azzal a megközelítéssel szemben, amely a stratégiát a jövőalternatívák és jövőkép kialakítására korlátozza, ezek jelenbeli hatásainak és elérhetőségének az álláspontjára helyezkedünk; egy kiválasztott jövőkép megvalósítási programjára való szűkítéssel szemben pedig a mozgástér és fejlődési koncepció felvázolását tartjuk hangsúlyosnak. Végül, a stratégiának mint a belső lényegnek a változó körülmények közötti kibontakoztatása érdekében végrehajtott navigálásnak minden esetben támaszkodnia kell az érintett közösségre, annak szerves részvételével valósulhat csak meg. A részvételi munkának ki kell terjednie a közösségi tér belső lényegének feltárására, a különböző körülmények között lehetséges jövő-utak elfogadhatósági vizsgálatára valamint a koncepció operacionalizálására és végrehajtására. Stratégiai megközelítésünk tehát magába foglalja: • alapvetően a jelenbeli mozgástér felvázolását, ebben lehetőségterek, reális utak és kívánatos irányok meghatározását; • a döntési alternatívák előnyös-káros hatásainak vizsgálatát, kockázatelemzést • a kívánatos jövőalternatíva iránya kialakításának módját; • annak konzisztens tartalmi vázát a munka fő vezérelve, szemlélete szerint; • a hozzá vezető utak, gazdaságpolitikai keretek variánsainak kidolgozását, modellezését, ellentmondásmentes rendszerét és jelenbeli kiemelt feladatait; • a lehetséges alternatív jövőváltozatok közötti kapcsolatok és átmenetek feltárását.
77
MEH-MTA 2008/2009. évi Megállapodás, I. Preambulum, 4. pont
148
A magyarországi helyzet tapasztalatai, tanulságai Az ECOSTAT keretében végeztem egy átfogó áttekintést-elemzést arra vonatkozóan, hogy a stratégia jellegű kutatások a magyarországi kutatói és államigazgatási szférában milyen fontosabb tanulságokkal szolgálnak (Gáspár, 2007). A fő megállapítások a következők. A rendszerváltást követően a hagyományos nagytávlatú fejlesztés a háttérbe szorult, és csak az utóbbi években került ismét előtérbe, elsősorban a Miniszterelnöki Hivatal keretében illetve szervezésében. A Magyar Tudományos Akadémia a kilencvenes években vette át a stratégiai kutatások kezdeményező szerepét. A nagyon sok szakterületet átfogó és rengeteg kutatót megmozgató programok leginkább az egyes résztémákban kerültek összefoglalásra, és ezen programok is helyzetképpel és az abból kialakuló perspektívával foglalkoznak. Kevés az átfogó, az egyes területek kapcsolatait kutató program, és ezek kidolgozottságukban sem kiegyensúlyozottak. Az államigazgatás intézményei többségénél van stratégiai fejlesztéssel, illetve kutatással foglalkozó osztály. Ezek végeznek önálló kutatásokat is, és jelentősek a kutatási megrendeléseik. A stratégiai programok időtávja általában egy évtizeden belüli, és rögzített: alapvetően középtávú fejlesztésre vonatkozik, illetve sok esetben az európai uniós politikák hazai megvalósítására, és a tárca szakterületére koncentrál. Az utóbbi években megindult egy mozgás, amely a tudományt és a gyakorlati államszervezést kívánja összekapcsolni. Ez a kezdeményezés is nagyon időszerű, és megfelelő figyelmet, publicitást is kap – igaz, forrást relatíve kevesebbet. A kutatások pályázati rendszerben működnek, előnyben részesítve a hálózati kutatói rendszereket. A társadalmi-gazdasági kérdésekkel foglalkozó kutatóintézetek nagy része piaci működési keretek között próbál fennmaradni, amelyből következően előtérben vannak a konjunkturális és középtávú fejlesztési kutatások, mégpedig egy-egy szakterületen. A GKI illetve akadémiai részről a Szociológiai Intézet vesz részt a kormányzati Magyarország 2020 kutatási programban – azonban mindkét intézmény működésében főként a rövid- és középtávú kérdések dominálnak. Ugyanakkor az is figyelemre méltó, hogy a versenyhelyzet mellett az intézetek felismerték, vagy újraalkották az együttműködési projekteket. Stratégai mozgásukban nagy súlyt képviselnek a hálózatok, lényegében stratégai szövetségek kialakítása, illetve az oktatási intézményekkel kialakuló szorosabb kapcsolatok („melléküzemág”). Az egyes intézmények programjainak, illetve az államilag finanszírozott kutatásoknak az áttekintése azt mutatja, hogy a hálózati-pályázati kutatási projekteken kívül a stratégiai kérdések nagy része elsősorban egyéni kutatási programok keretében kerül megfogalmazásra. Ez még azokra az esetekre is igaz, ahol a kutatásban több intézmény vesz részt. Tehát inkább kutatói hálózatok jelennek meg, mint közös, átfogó intézeti programok. A stratégiai szövetségek inkább a pályázati előnyök kihasználását szolgálják. Rengeteg témára és társadalmi-gazdasági kérdéseket vizsgált részeredményre vannak kész anyagok. Sok esetben a megrendelések is és a kutatói kezdeményezések is nagyfokú átfedéseket mutatnak. Úgy tűnik, hogy nincs igazán kommunikáció az intézmények között, egyidejűleg léteznek párhuzamos kutatások és lefedetlen stratégiai területek, továbbá a kutatások összehangolására sincsenek mechanizmusok. A kutatók is leginkább a saját szakterületük hasonló kutatásait vagy eredményeit ismerik, sok esetben még azt sem. A fenti jelenség másik fele, hogy stratégiai jellegük ellenére nincsenek komplex és szintetizáló jellegű kutatási programok. Stratégiai tekintetben vagy a helyzetmeghatározás vagy az egyes területek alternatív útjainak kutatása a jellemző, valamint adott nemzetközi környezeti változáshoz való alkalmazkodási variánsok. A komplex alternatívaképzés a modellben viszont abból származik, hogy az egyes folyamatok stabil és bizonytalan vonásainak kölcsönhatása milyen pályákat rajzol fel. Továbbá, egy-két kivételtől eltekintve lényegében teljesen hiányzik az érdekegyeztető fázisok szelekciós oldala, csakúgy, mint kívánatos irányoknak jövőportfólióban való kezelése. A fenntarthatóság kérdése korábban a köztudatba kerülésekor volt először népszerű kutatási téma. A tapasztalatok azt mutatják, hogy a téma általános összefüggéseiben már nem szerepel a stratégai témák között, az egyes részterületek, szakspecifikus kérdések szintézisét tekintve még nem került napirendre. A felzárkózás több szempontból és gyakrabban jelenik meg stratégai kérdésként: a nemzetközi környezet instabil mozgása és a hazai társadalom és gazdaság kritikus állapota
149
valamint meggyengült pozíciói felértékelték a felzárkózás kérdését. A fenntartható fejlődés és a felzárkózás összekapcsolása azonban nem jelenik meg stratégai témaként. Az államigazgatás makroszintű szervezete és háttérintézményei összességében is és egyes intézményei tekintetében is foglalkoznak stratégiai kérdésekkel. A stratégiai programok lefedik az egyes ágazati vagy funkcionális területeket, és kiterjednek az államigazgatás makro- , regionális- és mikro-szintjére, valamint külső természeti-gazdasági-kulturális környezetére. A stratégai jelző ugyanakkor a legtöbb esetben középtávú fejlesztést jelöl, illetve inkább a fejlesztés programszerű és operatív fázisát foglalja magában. A magyar felzárkózás stratégai programja nem egydimenziós: a stratégiai fejlesztés gyakorlati munkái négy fő irányt érintenek, amelyek együttesen adják meg teljességében a „magyar stratégia” valós szemléletét. A stratégia jelenti * Az Európai Unió stratégiájának hazai adaptációját illetve konkrét magyar vonatkozásait; * Nemzet-stratégiát, amely a Kárpát-medence terének egyéni és közös nemzetközi illeszkedését, belső harmóniáját és boldogulását fedi; * Állam-stratégiát, amely a politikai ciklusokból és ezeknek egymás tagadástól független, hosszabb távú és az államszerveződés makro-, mezo- és mikro szintjeit valamint ezek összhangját jelenti: így ki kell dolgozni ország-stratégiát, regionális és kistérségi stratégiákat, eljutva lehetőség szerint az önkormányzati és a különböző szinten szervezett civil szerveződésekig is. * Kormányzati stratégiát, amely a fenti dimenziók összhangjának középtávú megvalósítására koncentrál. Hivatkozások Csányi Vilmos (1999): Az emberi természet. Humánetológia. Vince Kiadó, Budapest Farkas János (2002): Információs- vagy tudástársadalom? Budapest, Infonia-Aula, Budapest Gáspár Tamás (2005): Idő-tér-korszakváltás. In Társadalmi tér, idő, téridő a jövőkutatásban (szerk. Hideg Éva) Budapesti Corvinus Egyetem Jövőkutatás Tanszék, Budapest, 82-107 Gáspár Tamás (2007): Stratégiai kutatások Magyarországon. Előzmények, tanulságok és a KSH stratégiai helyzete. Tanulmány, ECOSTAT, Budapest, p. 22
150
VÁLSÁGREAKCIÓK PSZICHIÁTRIAI MEGKÖZELÍTÉSBEN Kappéter István gyógypedagógus, ideg-, elme és pszichoterapeuta szakorvos tudományos tanácsadó Budapesti Corvinus Egyetem Jövőkutatás Tanszék [email protected] A médiumokban, amikor a válságról beszélve szakértőket hívnak meg, általában pénzügyhöz értőket és közgazdászokat választanak erre. A beszélgetés elején ők azt szokták mondani, hogy a válságnak lelki okai vannak, elsősorban a pénzsóvárság, kritikátlan mohóság.1 Azután folytatják a „szakértői beszélgetést”, és elfelejtik kérni, hogy helyettük vagy legalább mellettük lelki problémákhoz értőket hívjanak meg szakértőként. Mint dinamikus pszichiáter megpróbálok segíteni a válság okainak és megoldási lehetőségeinek keresésében. A dinamikus pszichiátria az ősi miliőterápia módszerét a beteg igénye szerint kombinálja a legmodernebb, a konstruktív agresszió szükségességét is felismerő pszichoanalízis egyéni és csoportos alkalmazásával, és nemcsak a nyilvánvalóan elmezavartak és a lelki segítséget kérők kezelését vállalja, hanem minden lelki zavarral jellemezhető emberét.2 A dinamikus pszichiátriának vannak olyan eredményei, amelyek alapján elemezni tudjuk a társadalmi jelenségek pszichiátriai okait, és e tényezők kezelésének lehetőségeit. Szeretnék meggyőzni mindenkit, hogy érdemes a pénzügyi válság formájában megjelenő lelki válság okain és megoldásának lehetőségein dinamikus pszichiátriai szemlélettel gondolkodni, és ezt a gondolkodást felhasználva elősegíteni a mai válság megoldását és újabbak megelőzését. Lelki bajok kölcsönhatása a pénzügyi, gazdasági válsággal Érzelmi feszültségek miatt szokták a leggyakrabban pszichiátriai betegek helyzetüket válságosnak érezni. 1. Neurotikusok A 20. század elején igen sok fiatalasszonynak, aki férjhez ment jómódú férfihez, akit a környezetében ajánlott mindenki, ha közeledett hozzá a férje, neurotikus tünetei jelentkeztek. Ugyanakkor sok katonára a fronton rázó remegés jött rá. Munkahelyükön neurotikus tünetei voltak sokaknak, főleg nőknek. Sigmund Freud rájött, hogy a neurotikus tünetek olyanoknál jöttek lére, akik tudatosan elfogadták, hogy minden anyagi jólétet biztosító férjet szeretni kell, hogy a háborúban a harcot vállalni a hazáját szerető férfinak kötelessége, hogy a munkahelyen a megalázásokat természetesnek kell tekinteni. Ha ilyen helyzetbe kerültek, érzelmeik úgy befolyásolták őket, hogy viszolyogtak az ezekkel járó feladatoktól, anélkül, hogy tudatosan tisztázták volna, hogy mi az oka viszolygásuknak. A neurotikus rosszulléteket meg tudták szüntetni kellemetlen ingerekkel, a katonákét például galvános ingerléssel, de attól nem gyógyultak meg. Például kiderült, hogy a megszüntetett rázó remegésű katonák közül, akiket visszaküldtek a frontra, többen haltak meg, mint a többi katona közül.3 A gyógyuláshoz alapos pszichoterápia és a helyzetnek olyan megoldása kell, amit azután ésszel is, nem tudatos érzelmei szerint is el tud fogadni az illető.4 A neurózis ma már nem olyan gyakori, mint volt Freud korában. Freud és tanítványai jelentős szerepet játszottak abban, hogy az emberiség nagy része elfogadta tudatosan is, hogy a tekintélyeknek, a férfiak vezető szerepének az elfogadása ma már indokolatlan.5 Ma is vannak azonban, akik olyan elvekben hisznek, amelyeket nem tudatos érzésviláguk nem tud elfogadni. Ma a legtöbb ember nem tekintélyekben hisz, hanem olyan dolgokban, amelyeket hirdetnek számára. Sokan hisznek el például megtévesztő hirdetéseket. Aztán miután csalódnak egyikben, másikban, nem képesek felnőtt emberhez, saját elveikhez illően feljelentést tenni, hanem gyermekesen viselkednek. Kiabálnak, sírnak, botrányt csinálnak, más neurotikus tüneteik lesznek, amelyek elhatalmasodása miatt orvosi kezelést igényelnek. A pszichoterapeuta, ha a közhangulat igazolni látszik a bizalmatlanságot, bármilyen jól felismeri a baj okát és bármilyen szeretettel és etikusan próbálja egészséges irányba terelni a beteget, ezzel nem mindig tud eléggé segítni. Ma már olyan szakember remélhetően nem lesz, aki ijesztéssel, galvános, vagy más kellemetlen ingerléssel,
151
pofonnal próbálna rájuk hatni, de ha hozzá nem értő munkatársak, családtagok durvasággal próbálják fegyelmezni őket, az azt eredményezheti, hogy elégedetlenkedő, háborgó emberek leszek. A válsággal kapcsolatosan neurotikus állapotba kerülők ilyen állapota megszűnik, vagy legalább könnyen gyógyíthatóvá válik, ha nem kell tartaniuk attól, hogy becsapják őket, hogy megalázó helyzetekbe kerülnek. Pszichoterápiával a neurózis jól befolyásolható. Nagyon fontos arra vigyázni, nehogy a neurotikusokból gátlástalan bűnözőket neveljenek esetleg nem kellő erkölcsi erővel rendelkező, magukat pszichoterapeutaként elfogadtató egyének. Őket nem nevezem terapeutáknak, mert terapeuta az, aki gyógyít, vagyis nemcsak jó érzések rövidtávú megszerzésére teszi képessé a kezeltjét, hanem a társadalomba tartósan jobban beilleszkedővé, hosszú távra is boldogabbá lenni segíti. A pénzügyi és gazdasági válsággal kölcsönhatásba kerülnek a neurotikusok. Feltűnőbbé teszik a zavarokat, terjesztik a botrányokat, megijesztik a többi embert. Pénzügyi és gazdasági válság időszakában előtérbe kerülnek a magukat pszichoterapeutának hirdető borderline kóros személyiségűek (akikről később lesz szó), akik csodálatos boldogságot ígérnek, ha az önmagukat bűnösnek érző neurotikusoknak, arra késztetve őket, hogy legyenek gátlástalanul önzők, felelőtlenek. A dinamikus pszichiáterek régen küzdenek azért, hogy biztosított legyen, hogy csak etikus emberek lehessenek pszichoterapeuták.6 2. Szorongásos zavarokban szenvedők Ma mindennapos lettek a szorongásos, kényszeres, iszonyodásos zavarok, amelyek 1950 előtt ritkaságként fordultak elő. Hajlamossá válik erre, aki sokszor van rossz levegőjű környezetben, főleg ha gyermekkorban is így nő fel. Súlyosabb hajlamot eredményez átmeneti szívmegállás, amiből mind gyakrabban megmentenek embereket. Kevésbé súlyos hajlam mellett is létre jön a szorongásos zavar, ha, aki nem edződött fokozatosan a szokatlan változásokhoz, sem testi stresszekhez, sem lelkileg váratlan történésekhez, és ilyenekkel, vagyis Toffler-féle jövősokkal7 kerül szembe. A szorongásos tüneteket átmenetileg nagyon jól enyhítik bizonyos gyógyszerek. Ha a szorongó közben képes elrendezni az életét, meggyógyul. Aki azonban azt szokja meg, hogy mindig gyógyszerrel ellensúlyozza a szorongását, pánikját, mind kevésbé fog az hatni. Akkor a javuláshoz és gyógyuláshoz sokoldalú miliő és pszichoterápiával kiegészített kezelés kell.8 A szorongó embernek nincsenek neurotikus tünetei, inkább elkeseredett, reményt vesztett. Nem másokat, főleg nem a nála erősebbeket hibáztatja, hanem önmagát és azokat önmagánál is tehetetlenebbek. Nemcsak az orvos által ajánlott szorongásoldó szerek hatnak rá jól, hanem maga is könnyen rájön, hogy az alkohol és a kábítószerek átmenetileg oldják a szorongást. A kábítószerező szorongó aztán veszélyesebb, mint a kábítószerező neurotikus. A neurotikus bódult állapotban a neki csalódást okozó tekintélyeket támadja, akik általában meg tudják védeni magukat. A szorongó zavart tudatállapotban önmagát és más szerencsétleneket bánt, hogy megszabadítsa őket a szenvedéstől, az ilyenek pedig nem tudják megvédeni magukat.9 A szorongók nem fektetnek be, ésszerű kockázatot sem vállalnak. Ezzel elősegítik válság kialakulását, fennmaradását, fokozódását. A válságban aztán sokan szorongóvá válnak. Vagyis a szorongás és a válság egymást erősítő kölcsönhatásba kerülnek. A többé-kevésbé szorongóvá váltak javulása szintén csak a helyzet javulásával kölcsönhatásban remélhető. A dinamikus pszichiátriai tapasztalat alapján a szorongót meg kell érteni (annál is inkább, mert baja nagy részben javíthatatlan szervi hibák következménye), biztatni kell, nem szabad hagyni, hogy reményvesztetten elhagyja magát, tétlenkedjen. Amennyire lehet, meg kell győzni, segíteni kell őket, hogy ésszerű kockázatoktól ne meneküljenek el. Arra kell késztetni őket, hogy újra meg újra próbálkozzanak. Sokat árt az, aki a szorongásos beteg számára tétlenséget biztosít, arra készteti. Hangulati zavar is okozhat válságot. 3. Depressziósok Régen azt hitték, hogy elkülöníthetők olyan depressziók, amelyeknek főleg belső okai vannak és olyanok, amelyeket a körülmények váltottak ki. Ma már tudjuk, hogy öröklötten különböző mértékben, de minden ember hajlamos depresszióra. Vannak helyzetek, amelyek mindenkiből munkaképtelenné tévő lehangoltságot váltanak ki. Ismételten súlyos depressziós egyénnél is
152
mindig találunk kiváltó okot, nagyon elkeserítő helyzetben is csak az lesz tartósan és súlyosan depressziós, aki hajlamos arra. A depresszió rendszerint székletszorulással és sokszor kóros testi tünetekkel jár. A gyakori öngyilkosságon kívül gyakran okozza az ismételten depressziós betegek korai halálát a testi működések súlyos zavara. Szerencsére egy-egy súlyosabb depressziós időszak ritkán tart két-három hónapnál tovább. Utána tartósan jól szokott lenni az illető, majd gyakran újra depressziós lesz. Az igen súlyos depressziónak ma is legjobb gyógymódja az elektrosokk, de meglehetősen jól szoktak hatni a megfelelő gyógyszerek is, kognitív (átgondolással és gondolkodási gyakorlatokkal kezelő) pszichoterápia is, de a visszaesés megelőzéséhez a legfontosabb az, hogy a depressziós időszak után a beteg minél hamarabb kedvére való rendszeres munkát találjon és végezzen. Nagy hiba, ha a depresszióst visszatartják a munkától. Ezt gyakran sajnálatból, szeretetből teszik, de sokszor ez csak álszent ürügy. Egyszerűbb azt javasolni a depressziósnak, hogy folyamodjon segélyért, mint kedvére munka keresésében segíteni.10 A pszichiátriai depresszióhoz hasonló az anómia, a reményvesztettség, amit a munkanélküliség, az ügyekbe beleszólás lehetőségétől megfosztás idéz elő. Ez a nagy többségre jellemző ma Magyarországon. Az emberi méltóság megrövidítése a fő oka. Az emberi önérték-érzést nem pótolja bármilyen bőséges segélyezés. Az anómia az öngyilkosságoknak gyakori oka. Az anómiásokat a kedvükre való rendszeres munka gyógyítja leginkább. Anómiás időszakban sokan alkoholisták, drogozók lesznek. A szerfüggők általában titkolják, a függést. Gyakran önmagukkal is elhitetik, hogy az nem függés. „Csak néha iszom, mint mások is, csak akkor dobom fel magam, amikor a nélkül rosszul érzem magam”, mondják. A depressziós és az anómiás alkoholisták, drogozók, gyakran azt titkolják, hogy kórosan rossz a hangulatuk. A legfontosabb, hogy észrevegyük, hogy bajban vannak, és foglalkozzunk velük, foglalkoztassuk őket. A kormány is csak a nagy bajban kezdte úgy átszervezni a segélyezési rendszert, hogy akitől elvárható, hogy dolgozzon, attól megkövetelje azt. Én minden munkahelyemet úgy választottam meg, majd úgy alakítottam, hogy pszichiátriai betegeimnek ajánlhassam, és lehetőségük is legyen, hogy dolgozzanak. Nyugodt lélekkel és sokszorosan bizonyítottnak látom azt, hogy a munka elsősorban jót tesz annak, aki dolgozik. Ezért a munkára rábeszélésemet soha nem kényszerítő körülményekkel indokoltam, hanem azzal, hogy annak tesz jót az, aki dolgozik. Nem szerencsés, ha úgy kommunikálják, hogy az ország rossz anyagi helyzete miatti kényszer, hogy dolgozni kell a depressziós betegnek és az anómiásnak. Nem volt soha lehetőségem ahhoz, hogy annyira változatos munkákat biztosíttassak betegeimnek, mint szerettem volna. De meggyőződéssel mondtam mindig, hogy a nem egészen kedvünkre való munkát végezve is jobb élni, mint semmittevés közben. Ezt sok betegem sorsának alakulása igazolta, és sokan közülük be is látják.11 A depressziósok és anómiások szerepe a pénzügyi és gazdasági válságban hasonló a szorongókéhoz. Ezek egy-egy emberen gyakran együtt is járnak. A kezelésük elvei is azonosak: foglalkoztatni kell őket. A hozzá nem értő egészséges emberek hozzáállása különböző. A szorongónak hajlamosak azt mondani, hogy „Végy erőt magadon, ne félj”, rosszallóan minősítik, hogy szorong. A depresszióst minél súlyosabban depressziós, annál inkább sajnálják, hogy ilyen beteg, és azt tanácsolják neki, hogy pihenjen. Az anómiást sokan úgy fogadják el, hogy elhiszik, hogy a helyzet olyan, hogy csak anómiásnak lehet lenni, hogy nem lehet a helyzet ellen küzdeni. 4. Mániások Szaknyelven mániának hívjuk, ha valaki felelőtlenül túlzottan vállalkozó-kedvű és vidám. Ugyanazoknál szokott megjelenni, akik máskor depressziósak. Előfordul, hogy a tartós depresszió vált át ilyen állapotba. A környezetben élők, sokszor pszichiáterek sem veszik észre, hogy ez nagy baj, mert a beteg jól érzi magát, nem panaszkodik, csak, felelőtlenül költekezik, meghív másokat, akiket nem tud ellátni, fűvel-fával szerelmeskedik. Sokszor csak akkor tűnik fel, hogy beteg az illető, amikor a következmények megjelennek. A mániás állapotot fontos hamar felismerni és a mániást saját érdekében korlátozni. Meg kell akadályozni, hogy a mániás felelőtlen dolgokat kövessen el, mert azzal másoknak is árthat – eladja például a lakását, más egész családjának fontos javakat, olyan kölcsönöket vesz fel, amiről előre látható, hogy nem fogja tudni kifizetni. Magának is nagyon árt így, mert rendszerint később kialakuló depressziós időszakban különösen, de normális hangulatú állapotban is nehezen tudja megbocsátani magának, amit mániás állapotú időszakban csinált. Gyógyszer elég kevéssé hat a
153
mániára. Sok mozgását, azt, hogy alig alszik, környezetben élők nehezen viselik el. Két-három hónap után el szokott múlni.12 Válságos időszakban a kissé mániás hangulatban lévők közül sokan, akiknek nincsenek erkölcsi gátlásaik, nagyon veszélyesek. A hypománok ügyes szélhámosok, mert vidáman bele tudják élni magukat, amibe akarják, elhiszik nekik, amit mondanak. Válságos időszakban különösen nehéz leleplezni a szélhámosokat. Ha rosszul mennek az üzleti élet dolgai, könnyű elhitetni másokkal, hogy a válság miatt nincs pénz, amikor pedig a szélhámos sikkasztotta el azt. A szélhámosok sikkasztásai aztán növelik a válságot.13 A teendő a súlyos mániás állapotúakkal is, a gyakran sokáig hypomán szélhámosokkal is, hogy fel kell ismerni káros tevékenységüket és meg kell akadályozni azt konstruktív agresszióval. A súlyos mániás időszakba kerülőket nem indokolt megbélyegezni, de a tartósan szélhámoskodókról tudni kell minél többeknek, hogy ilyen bűncselekményekre hajlamosak és biztosítani kell, hogy ne juthassanak olyan helyzetbe, hogy nagy kárt okozzanak újra és újra. Őrájuk vonatkozóan helytelen elv, hogy amennyiben valaki letöltötte méltányos büntetését, akkor meg kell szüntetni a megfigyelését, akkor azt csinálhat, amit akar. Gondolkodási zavar a legnehezebben kezelhető mind az egyéni, mind a társadalmi válságokban. 5. Szkizofrének és hasonlók A szkizofrénia kialakulásának lehetősége nagyon függ az öröklött hajlamtól. Inkább szigorú, a közösségtől elzárkózó családokban valósul meg. Régebben mindenütt a világon a lakosság kb. 1%a volt szkizofrén. A kóros üldözöttség-érzés, magában is, más pszichiátriai bajokban is előfordul, de a szkizofrének néha a betegség kezdetétől, és hosszabb betegségtartam későbbi szakaszában majdnem mindig megjelenik. A szkizoféniát könnyű felismerni, mert a szkizofréneknek mind nyilvánvalóan elmekóros a viselkedésűk, néha sokáig mozdulatlanok, máskor bizarr mozdulatokat tesznek, istennek, ördögnek, híres embernek, feltalálónak, vagy ilyenek fiának, lányának mondják magukat, bizarr panaszokat hangoztatnak stb. Ma kissé kevesebb a szkizofrén, mint régebben, legalábbis elég sokat sikerül olyan jól kezelni, hogy nem látszanak rajtuk a tünetek. Viszont sok a borderline (határeseti) kóros személyiség. Ők nagyon is normálisnak tudnak mutatkozni, csupán az én egysége hiányzik. A normális ember a korábbi és a későbbi önmagával is azonosul, a szkizofrén és a határeseti személyiségű nem. Eszébe sem jut, hogy valami felelőssége lenne azért, hogy mit mondott korábban, vagy mit ígért. Mindig a pillanatnak akar megfelelni és főleg arra van tekintettel, akivel beszél. Nem azt jelenti ez, hogy kedvében jár annak, akivel beszél. Azt jelenti, hogy ha beszélget, akkor nagyon figyeli a másik beszélgetőt, és a szerint viselkedik, ahogyan másiknak a reagálása alapján leginkább számít arra, hogy viselkedésével elérheti, amit kíván. Az eszébe sem jut, hogy ő mit gondolt, vagy mondott korábban arról a dologról, amiről szó van. Megakadályozva, hogy a náluk kevésbé ügyesebbektől elvegyenek bármit, hogy másképpen visszaéljenek mások ügyetlenségével, elesettségével, kellő konstruktív agresszióval, nem kevés szkizoféniára is ható gyógyszerrel és foglalkoztató és szórakoztató terápiával és érvényesülési lehetőséget is biztosítva, közben igen alaposan elemezve bajuk mélylélektani hátterét, lehetőleg úgy, hogy közösség is hasson rájuk jó irányba, igen lassan lehet náluk javulást elérni. A legokosabbaknál közülük és azoknál, akiknél jelentős az agresszivitásra való hajlam, főleg, ha másutt nem boldogultak, de elmeintézetek védett körülményei között rászoktak arra, hogy túljárva mindenkinek az eszén sok olyan haszonra tesznek szert, ami aztán őket sem boldogítja, nem sikerül más életmódra hangolni őket. Ha művészi adottságaik is vannak, és sokkal nagyobb sikert érnek el, mint társdalom ellenesen, kivételesen nagyszerű alkotók lehetnek.14 A borderline kóros személyiségűek a politikában régebben is elég gyakran jól érvényesültek, nagyon ritkán szkizofrének is, a 20. századtól ez fokozódott. Sztálint és Hitlert 1937 előtt borderline kóros személyiségnek lehet tartani. Mindkettejük politikai tevékenységét szereplésük első két-három évében a cárizmus megdöntéséért lelkesedő, illetve a németek megalázott helyzetének megszüntetéséért lelkesedő sok okos normális ember is nagyszerűnek tartotta. 1937 után mindkettejük állapotát szkizofréniának vagy paranoid elmezavarnak lehet minősíteni. Akkor mindketten „elfelejtették”, hogy fő céljuk: a cári birodalom szegényeinek uralomba emelése, illetve a németek naggyá tevése volt. Attól kezdve mindketten önmaguk és pártjuk uralmát tekintették csak célnak. Ilyen váltás borderline kóros személyiségűeknél gyakori. 1937 után környezetükkel
154
bánásuk is, döntéseik is nyilvánvalóan ésszerűtlenek voltak. Sztálin a háború végétől ismét borderline személyiségként viselkedett, majd élete végén ismét elmekóros volt.15 Az általam is nagyra értékelt régi és mai művészek közül sokakat mondanék borderline kóros személyiségűnek, néhányan vannak, akiket szkizofrénnek lehet tartani. Életvitelükkel voltak problémák, de a művészi teljesítményüknek voltak fenséges időszakaik és csak néha tette lehetetlenné a baj, hogy teljesítményük élvezhető legyen, többször elveszett a kedvük, hogy alkossanak. Nem hiszem, hogy szerencsés, ha emberi közösségekben vezetővé válnak borderline személyiségűek. Ők az önmaguk által jónak tartott intézkedések elfogadtatásában, végrehajtatásában nagyon jól működhetnek, mint Sztálin és Hitler is és sok más diktátor is. Nem képesek igazán demokratikusan vezetni. De tény, hogy ha túl is jutottunk azon, hogy tekintélyeket elismerjünk belső érzéseink ellenére, a nagy többség ma is a karizmatikus vezetőket tudja követni. A karizmatikus emberek sem tudják magukat a többséggel egyenlőnek érezni. A közvetlen környezetben mindig levő kedveskedéssel előnyt szerezni kívánók pedig a politikai vezetőkben mindig erősítik azt a hitet, hogy ők karizmatikusak, és hogy ők szinte mindent mindenkinél jobban tudnak megítélni. Válság időszakában különösen hatásos helyzetbe kerül a borderline személyiségű vezető. Ilyenkor az emberek óhatatlanul fokozottan hajlamossá válnak a csodavárásra. A borderline személyiségűek között pedig vannak, akik el tudják hitetni önmagukkal és környezetükkel is, elég sok szerencsétlen helyzetbe került emberrel is, hogy ők tudják megtalálni a csodás intézkedéseket. A szkizofrénia kezelésében óriási eredményeket értünk el. Nagyon hatékony gyógyszereket sikerült kialakítani és újabban sikerült a kellemetlen mellékhatásoktól menteseket is megtalálni. Ezek fejlesztésére a gyógyszergyárak óriási anyagi befektetéseket eszközölnek. Óriási üzletté is vált a pszichiátriai gyógyszerek gyártása. Ennek vannak olyan következményei is, hogy rövidebb időre előre tekintő gyógyszergyártó cégek vezetői úgy befolyásolták a pszichiátereket, hogy csak gyógyszerekkel kezeljék a betegeiket, pedig régen nyilvánvaló, hogy a szkizofréneknek és hasonlóknak a társadalomba való beilleszkedése, boldog és hasznos élete csak úgy segíthető elő, ha pszicho- és szocio-terápiával is kezeljük őket. Ezt legújabban mind többen felismerik, a legokosabb, legtávolabbra előre gondolkodó gyógyszergyár-vezetők is. Mostanában kezdik meghozni az államok és a nemzetek feletti politikai szervezetek a hatékonyabb együttműködést elősegítő törvényeket, rendelkezéseket. A borderline kóros személyiségűek felismerése és kezelése még nagyon kezdetleges. A dinamikus pszichiáterek közül is csak a jó anyagi támogatást kapóknak vannak jó eredményeik. Jelenleg ilyenek igen kevesen vannak. Indokoltnak látszik, hogy a különböző állami és államok feletti politikai szervezetek megfelelő ellenőrzéssel segítsék ezt az igen nagy költséggel járó szakmunkát, és ennek végzőinek képzését, ami sajnos nem olcsóbb, mint a gyógyszerek fejlesztése, de hosszabb távon annál is nagyobb hasznot hoz. Tanulság A pénzügyek szokásos intézésének ellehetetlenülése és a gazdasági működések zavara elsősorban az embereken múlik. A mániások és hypománok felelőtlenségükkel nagy szerepet játszanak abban, hogy a világ szervezetten működő intézményei felelőtlenül belemenjenek elfogadhatóan nem biztosított vállalásokba. Hypomán bankárok több kölcsönt adnak, mint amennyire van fedezetük. Hypomán emberek több kölcsönt vesznek fel, mint amennyit vissza tudnak fizetni. Nincsenek erkölcsi fékek, amelyek akadályoznák, hogy akik így rövid távon jól járnak mások kárára, ne menjenek ebbe bele. A pénzügyi és gazdasági válságot létrejönni segítik a szorongók és depressziósok és a hozzájuk hasonló állapotba kerülő anómiások (akiket önmaguk és a pszichiáterek többsége nem tekintenek betegnek). Ők nem küzdenek tönkretevőik ellen egészséges konstruktív agressziókkal, hanem keseregnek. A konfliktus neurotikusok a már kialakult válságot tovább rontják, mert gyermekes viselkedésükkel elősegítik, hogy mindenki még jobban megijedjen és önmagukkal foglalkoznak, ahelyett, hogy másokkal értelmesen együttműködnének a kilábalás érdekében. A válságos időben azok, akiknek van belső tartásuk, akik saját korábbi állásfoglalásaikat vállalják, akik ismerik saját határaikat, úgy látják, hogy a kialakult helyzeten nem tudnak segíteni, nem vállalnak vezető beosztásokat. Vezető pozíciókba mind több borderline kóros személyiségű egyén kerül, akik olyasmiket vállalnak, aminek teljesíthetetlensége valószínű.
155
Ilyenkor a rossz helyzetbe került tömegek csodát várnak, ők ígérik, hogy majd csodát tesznek és el is hitetik magukkal is, és el tudják hitetni sokakkal, hogy a csoda megvalósul. Őket megerősítik öntúlértékelésükben a talpnyalók, akik felismerik, hogy az álságossá vált gazdasági helyzetben a karizmatikussá kikiáltott vezető barátsága sokkal több javadalmat juttat nekik, mint amit hasznos munkával tudnának szerezni, és nincs erkölcsi gátlásuk, hogy kihasználják ezt a lehetőséget. A problémák megoldására való törekvésben jelentős segítséget jelent majd, ha mindazok, akik ma tartózkodnak a politizálástól, belátják, hogy kell vállalniuk, hogy szakértők és laikusok együttműködve keressék a kiút lehetőségeit. A jövőkutatással foglalkozó szakemberek ehhez segítséget nyújthatnak úgy, ha elfogadtatják a tömegekkel, hogy felelősséget kell vállalniuk a jövőért és részt kell venniük a jövő alternatívák kidolgozásában, a többség számára, de a kisebbségek számára is elfogadható konszenzusok megtalálásában. A reális lehetőségek keresésében indokolt segítségül hívni minden szaktudomány képviselőit is, a kívánatos intézkedések és a kerülendők kiválasztásában minden érdekeltet is. Agresszívan is, de sem fizikailag, sem lelkileg feleslegesen meg nem bántva senkit, jó lenne mielőbb elérni, hogy a válságokat vezénylő nagytőkések, politikusok, titkos szolgálatosok értsék meg, hogy annál hamarabb és annál keservesebben buknak meg, minél tovább ragaszkodnak hatalmukhoz, ami csak mélyítheti a válságokat. Tapasztalat ilyen új társadalmi jelentőségű megértés a gyakran üldözött úttörő felismerők után hamar megérlelődhet a titkosszolgálatokban dolgozókban is. Az új rendszerek kialakításánál méltányos életlehetőségeket kell biztosítani azoknak is, akik korábban vezető pozíciókban voltak, de meg kell előzni, hogy érdekükké váljon, és lehetőséggé legyen, hogy az új rendben indokoltnál nagyobb előnyökhöz jussanak. Ez nekik is, főleg pedig leszármazottaiknak is jobb lesz. Ha e tanulságokat nem érti meg az emberiség, aligha lesz elkerülhető a földi világ elpusztulása, vagy legalábbis óriási károsodása. Hivatkozások 1.
Például a Google-ben az Interneten Pinyo-tól 2008. szeptember 22-én a Business and Economy rovatban
2.
Ammon, Günter (2001): Das Prinzip der Sozialenergie im holistischen Denken der Dynamischen Psychiatrie. In Günter Ammon: Vorträge. 279-301 1988, és Williams, Gavin; De Kadt, Emanuel Jehuda. Sociology and development. New York: Routledge. 152 oldal. ISBN 0-415-25670-4.
3.
Zepf, S. Hartmann, S. (2004): Freud’s Concepts of Transference and Transference Neurosis. Scand. Psychoanal. Rev. 27:20-33. és Freud, S. (1919). War Neuroses. In Standard Edition of the Complet Works of Sigmund Freud, Amazon 1994 ISBN-10: 0701200677
4.
Glover, E. (1952): Dynamic Psychiatry (edited by Franz Alexander.M.D. and Helen Ross, Chicago: University of Chicago Press, 1952 578 oldal. és Ammon, Günter: The therapeutic concept of the Dynamic-Psychiatric Hospital Menterschwaige. Dynamische Psychiatrie/ Dynamic Psychiatry, 27 (1) 25-31. 1994
5.
Chris Kincaid: Fall of Authority (A tekintélyek trónfosztása) PublishAmerica, 123 oldal 2002 ISB.10: 1591291801. Ismerteti Interneten a Google-ban Szabados Ádám: 2008.
6.
A Dynamische Psychiatrie/Dynamic Psychiatry folyóirat az etika kérdéskörének összevont kettős számot szentelt Günter Ammon emlékére születése 80. évfordulóján, amelyben a WADP vezetői is írtak. 31 (3-4) 1998
7.
Toffler, Alvin (1970): Future shock. Bodley Head, London
8.
Fabian, Egon: The significance of group dynamics for the impatient psychotherapy ... care for the treatment of depression anxiety and personality disorders. Előadás a WADP 2007-beli Kongresszusán Bernben, Krasnov Valery N, (Russia). (UK), An individual beset by basic anxiety responds with primitive adaptive behavior. Előadás a WADP 2007-beli Kongresszusán
156
Bernben, Trixler Mátyás: Internet: art.pte. hu/ művészetterápia/download, A nem-pszichotikus pszichiátriai kórképek. 9.
Kappéter István (2003): A kényszeres, iszonyos bizonytalanság kezelése igen nehéz, de javítani lehet 150-151.o., A szenvedélybetegségekkel kölcsönhatásban lévő hangulati betegségek kezelése 151-152. In Kappéter István: Az emberiség képes jóra változtatni a világot. Püski Kiadó, Budapest
10. Marian Small and Sara Lewis (2003): Six month follow-up of anxiety and depression in polysubstance misusers undergoing treatment in a therapeutic community. The International Journal for Therapeutic Communities 24 (2) 142-154. 11. Kappéter István (2000): Agresszió a pszichiátriai szociális otthon tükrében. In Hárdi István (szerk.): Az agresszió világa. Medicina, 251-276. 12. Oral T. (2005): Treatment of acute mania. Neuro Endocrinol. Lett. Aug. 26 Suppl 1: 9-25. 13. Olof Kinberg (1947): On the concept of „Psychopathy” and the treatment of so.called „Psychopaths” Journal of Mental Science 93-100. 14. Kappéter István: A jövőkutatás legújabb irányzatai és a határeseti énzavar. Planetáris tudat, 2 (2) 50-52, 2000, és Doerner K, Linehan MM. Research on dialectical behavior therapy for patients with borderline personality disorder. Psychiatric Clinics of North America, 2000; 23(1): 151-67. 15. Ormos Mária (1999): Hitler, Krausz Tamás: Sztálin Pannonica, Budapest
157
A MAGYAR TELEPÜLÉSHÁLÓZAT JÖVŐJÉNEK NÉHÁNY ALTERNATÍVÁJA Korompai Attila kandidátus tanszékvezető egyetemi docens Budapesti Corvinus Egyetem Gazdálkodástudományi Kar Környezettudományi Intézet Gazdaságföldrajz Tanszék [email protected] A gazdaság és a társadalom területi szerkezetének, valamint a településeknek a megújulási lehetőségei és irányai szorosan összefüggenek a társadalmi jólét és a társadalomban elfogadott értékrendszerek alakulásával, valamint a természeti és a művi környezethez való viszony jellemzőivel. Regionális struktúránk és településrendszerünk – még a jelenleg ható intenzív és dinamikus folyamatok mellett is – igencsak statikus, lassan változó struktúra. Azonban nem elképzelhetetlen, hogy akár 20 éven belül is drámai változásoknak lehetünk tanúi. Ezt kiválthatják napjaink válságának utóhatásai. Nem zárható ki egy újabb, a rendszerváltozáskor tapasztalthoz hasonló nagyságrendű, térformáló erővel bíró világgazdasági esemény, egy „újabb világválság”, a természeti környezettel összefüggő változások felgyorsulása, az Európai Unió működési szabályainak, módjainak és különösen prioritásainak radikális megváltozása, vagy belső erőforrásainknak az Európai Unióhoz való csatlakozás, esetleg egy világgazdasági fellendülés előnyeivel megtámogatott hasznosítására épülő dinamikus belső műszaki, gazdasági, társadalmi átalakulás. Az emberi és közösségi kapcsolatok torzulásai terén lenne a legnagyobb szükség a változásokra, de ezek időigénye a leghosszabb, ezért e téren csak a kezdeti lépések megtételének van reális esélye. A területi szerkezet és a települések változásai egyrészt abból a közvetlen kapcsolatból származnak, hogy e folyamatok, események adott térben, adott településekhez kötődve játszódnak le, másrészt abból, hogy a térségek és települések formálódására ható folyamatok köre és iránya módosul, továbbá új, addig nem észlelt folyamatok jelennek meg közvetve eredményezve a települések és a térszerkezet változásait. Nem elhanyagolható a település- és térszerkezet visszahatása a műszaki, a gazdasági és a társadalmi folyamatokra, aminek eredményeképp pozitív és negatív visszacsatolásokon keresztül önerősítő vagy önpusztító területi folyamatok bontakoznak ki. Míg Európa gazdaságát a nemzeti környezetéből kiemelkedő nagyvárosi rendszer vezérli, addig nekünk Budapest az egyetlen potenciális, több lábon álló nemzetközi nagyvárosunk. Emellett még elsősorban vidéki nagyvárosaink remélhetik azt, hogy a nemzetközi regionális kooperációkban központi szerepet játsszanak. A hatvanas-hetvenes évek nyugat-európai fejlődése során a falu és város alapvető civilizációs színvonala kiegyenlítődött. Ma már nem számít különösebben előnynek vagy hátránynak a faluban vagy városban történő letelepedés. Mi azonban úgy érkeztünk ebbe az újra urbanizálódó szakaszba, hogy a falusi településeink elmaradottsága jelentős, sőt növekvő. A területi egyenlőtlenségek mérséklésében áttörő eredményt nem sikerült elérnünk. A településhálózat fejlesztése szempontjából különösen fontos, hogy a gazdaság és a társadalom tagjainak, szereplőinek nem feltétlenül egységes a jövőképe. A jövőkép az érzékelt állapotnak az értékrendszer és a tudás alapján felvázolt megváltozására vonatkozó állítások egységes rendszere. Célja egy, az értékrendszer és a lehetőségek alapján nem kívánatosnak tartott állapot kialakulásának megelőzése vagy az arra történő felkészülés és egy kívánatosnak tartott állapot elérését szolgáló cselekvési program kidolgozásának és megvalósításának megalapozása. Az érzékelt állapothoz való viszony a kívánatosság szempontjából attól függ, hogy az értékrendszeren mikori állapotok szűrődnek át. Nem tekinthető egységesnek és állandónak sem a múltról, sem a jelenről, sem a jövőről való vélekedés. Ennek alapján lehet múlt-, jelen-, és jövőorientált jövőképről beszélni. (1. táblázat)
158
1. táblázat:A múlt-, a jelen- és a jövőorientált jövőkép közelítésmódjai
Múlt
Érzékelt
Kívánatosnak tartott állapot A múlt megbecsülése, hangsúlyozása, helyreállítása, megismétlése A jelen fenntartása
Jelen
Jövő
A felismert tendenciák felerősítése
Nem kívánatosnak tartott állapot Elhallgatás, átértelmezés, tanulságok levonása Változtatás: - a kívánatos múltba fordulással - a jelen tagadásával, azzal ellentétes irányba fordulással, - rövid távú elhárító, vészstratégiák alkalmazásával A kívánatos jövő felé fordulással Új jövő létrehozása
A jövőorientált településfejlesztés a vastagbetűvel kiemelt jellegekre épít. A településekre és a településhálózatra vonatkozóan az országos településhálózat-fejlesztési jövőkép nem lehet azonos az egyes részterületek – legyenek azok régiók vagy megyék, kistérségek vagy települések, településtípusok – fejlesztési elgondolásainak vagy az azokhoz kapcsolódó jövőképek elemeinek összegével, összesítésével. Az országos szintű jövőkép tartalmilag egyrészt az országban folyó gazdasági, társadalmi tevékenységeknek a települések szempontjából releváns térbeli működési kereteire, jellemzőire, másrészt a települések térbeli, területi kapcsolataira irányulva vázol fel lehetséges állapotokat és azokhoz vezető folyamatokat. A jövőkép szerepével kapcsolatban megoszló szakértői véleményekkel lehet találkozni. Véleményem szerint a jövővel kapcsolatos bizonytalanságok kezelése, a rugalmas, mégis tudatos irányítás megköveteli a különböző lehetőségek feltárását és folyamatos nyomonkövetését, ezzel összefüggésben a lehetséges jövőképek karbantartását. Ez a jövőkutatásnak mint a tervezés külső körének a feladata. A koncepcionális fázisban a lehetséges forgatókönyveknek még fontos szerepe lehet a különböző koncepcionális elemek, közelítésmódok megalapozásában vagy adott koncepció megvalósításából származó következmények, hatások feltárásában. Ezért a koncepció részeként még szükségesnek tartom a többféle jövőkép szerves beépülését, de a terv mint cselekvési program vagy jövőalkotás már csak egyetlen jövőképet körvonalazhat, amit a különböző tényezők mérlegelése és politikai megfontolások alapján a terv megvalósításáért felelős döntéshozók választanak megvalósítandó, iránymutató jövőképként a kívánatosnak tartott jövőképek közül. Ez a jövőkutatásban régen ismert tétel nem jelenti azt, hogy az adott terv döntéshozóinak, a megvalósításában közreműködők mindegyikének azonos a jövőképe, de a megvalósítandó jövőkép minden közreműködő számára elfogadható, mert annak révén saját jövőképét is meg tudja valósítani. Így biztosítható a kooperatív participáció. Nem jelenti továbbá azt sem, hogy a terv elfogadásával vagy a jövőalkotás folyamatában a jövőképek karbantartásával, a lehetséges jövők kutatásával nem kell többet foglalkozni. A folyamatosság, a lehetséges következmények feltárása (hatástanulmányok) a jövővel való foglalkozást alapkövetelményként támasztja minden tudatosan cselekvő egyénnel, társadalmi csoporttal vagy szervezettel szemben. A terület- és településfejlesztés szempontjából ez azt jelenti, hogy minden területi szinten és mindenfajta tevékenység kapcsán a térbeli és a területi hatásokkal és célokkal összefüggő jövőorientáltság és jövőkutatás az erre irányuló döntési folyamatok szerves részét képezi. Ez a szemlélet és a megfelelő feltételek kialakítása a területi monitoring és értékelési rendszerek keretében kiemelkedő jelentőségű.
159
A jövőkép tömör megfogalmazására törekedve a különböző területfejlesztési dokumentumokban újabban tapasztalható tendencia, hogy összekeverik a jövőképet az imázzsal vagy a vállalati stratégiák küldetéstudatának megfelelő komponensével vagy egyfajta eszményképpel (különösen szembetűnő ez az egyes régiók jövőképe esetében). Az imázs és különösen a küldetéstudat valóban rövid, a megcélzott fogyasztó által könnyen megfogható és elfogadható, sőt kívánatosnak tartott megfogalmazása a vállalat, a települések esetében a települések irányítói, a településhálózatok esetében a térségi szerveződések irányításában közreműködők törekvéseinek. A jövőkép – különösen ha az komplexitásra törekszik – a küldetéstudatban meglévő jövőelemeket részletesebben kibontja és elemzi azok megvalósításának feltételeit a környezet várható alakulása tükrében. Ez utóbbi szempontok miatt a jövőkép lényegesen különbözik az eszményképtől, az idealizált állapottól. A jövőképben nem csak a kívánatos elemek jelennek meg, hanem a lehetőségek részeként a lehetséges feszültségekre, feszültségforrásokra is utal. Részben a jövőképet ideálképként kezelő közelítések, pontosabban az ebből eredő félreértések vezettek a tervezési, programozási folyamatban a lehetséges jövők feltárására irányuló jövőkutatási tevékenység háttérbe szorulásához az utóbbi időben. Jelentős szerepet játszott ebben az emberi tényezőnek, ezen belül is a várakozások szerepének a felismerése a jövő alakításában és ennek előtérbe kerülése mind a tervezési, mind a jövőkutatási tevékenységben. A jövőkép akkor lehet a terület- és településfejlesztési tevékenység hasznos segítője, ha mind a kidolgozása, mind folyamatos karbantartása során a lehetséges fejlődési irányok feltárásával komplexitásából adódóan, azaz a döntéshozót befolyásoló impulzusok minél szélesebb körére és azok kölcsönhatásaira vonatkozóan nyújt információt a döntéshozók számára. A koncepcionális irányok különböző szemléleti és elméleti háttérre épülő alapelvek, gondolkodási keretek, amelyek alapján különböző fejlesztési forgatókönyvek dolgozhatók ki. Sem a koncepcionális irányok, sem az ezekre épülő – tiszta alkalmazásukat feltételező – forgatókönyvek nem zárják ki egymást szükségszerűen. Lehetnek átfedések, különböző kompromisszumok eredményeként történő egymásba épülések. Ekkor azonban a megvalósítás/megvalósulás során fel kell készülni az eltérő koncepcionális alapokra épülő fejlesztési törekvések közötti konfliktusok kezelésére. Kiindulási alapként a következő vízió megfogalmazását tartjuk célravezetőnek: A történelmi, táji sajátosságok megőrzésével, az életmódhoz és a gazdaság teherbíró képességéhez igazodó, térszerkezetileg hatékonyságra törekvő, dinamikus alkalmazkodásra képes magyar településhálózat, melynek minden eleme sajátos értéket képvisel a jelen és a jövő szempontjából egyaránt. Egy kívánatosnak tekinthető és reális településhálózat főbb vonásai 2014-ben és 2021-ben A fejlődési folyamatok a következő koncepcionális elvek keveredésével, az egyes elemeknek az adott politikai helyzettől függően változó súlyú kiemelésével alakulnak: • a jelenlegi szabályozás mellett tovább működő településrendszer • a települések szabad versenye a szabad piaci viszonyok alapján • a települések versenye szabályozott piaci keretek között (piacszabályozási eszközökkel működő rendszer) • a településhálózat felülről irányított fejlesztése (hierarchikus fejlesztési rendszer) • a településhálózat alulról szerveződő mechanizmusokra épülő fejlődése (kooperatív fejlesztési rendszer) • regionális településfejlesztés a régiókra decentralizált irányítással • a nagyvárosok fejlesztésére koncentráló településhálózat fejlesztés • Policentrikus, hálózatokra koncentráló településhálózat fejlesztés • A funkcionális szerkezetre összpontosító településhálózat fejlesztés Gazdasági hatékonyság alapján történő szerveződés
160
• •
Élhetőség, életmód alapján történő szerveződés Környezeti eltartóképesség alapján történő szerveződés Települési identitások erősítésére épülő fejlesztés Települések kohéziójára (nem kiegyenlítődésére!) összpontosító fejlesztés
2014-re:
–
Bár a kívánatos véleményem szerint a decentralizáltabb településfejlesztés lenne, az adott gazdasági és társadalmi feltételek mellett realitása egy erőteljesen koncentrált fejlődési modell kibontakozásának van. Ennek eredményeként különösen a fejlesztési pólusok helyzete javul és erősödik, erőteljes vonzó hatást gyakorolva nem csupán saját háttérterületükre, régiójukra, hanem a szomszédos, sőt azokon is túlnyúló régiókra. E tekintetben - alapvetően az Európai Unió által nyújtott támogatásoknak köszönhetően – az országon belüli tőkeátcsoportosítás és a külföldi tőke mozgása a foglalkoztatási problémákat lokális koncentrációk formájában enyhíti ugyan, de a nagytérségi népességmozgások lehetősége, valószínűsége is megnő. A hazai fejlesztési pólusok egyre határozottabban kerülnek versenykényszerbe a szomszédos országok területén fekvő fejlődési gócokkal. E verseny negatív hatásait mérsékli az Európai Uniós támogatások által is ösztönzött határ menti együttműködési rendszerek kibontakozása, és ebben a hazai városok aktív szerepvállalása.
–
A településhálózat szerkezetében még jelentős térségek lesznek átmeneti fejlődési szakaszban, folytatódik a falvak népességszámának csökkenése és egyes térségekben a roma népesség számának egyre dominánsabbá válása. A nagyrészt romák által lakott települések tudatosan irányított sajátos fejlődési pályájának kialakítása erre az időre már nagy valószínűség szerint megtörténik (remélhetően nem robbanásszerűen kibontakozó kényszerek hatására), és a leginkább érintett térségekben meg is indul. Ez a stratégia nem a szegregációra, hanem az oktatásra, munkahelyteremtésre és a kulturális tolerancia kölcsönös erősítésére épül, beillesztve a hazai és európai nemzetiségi politika egészébe.
–
Erősödnek a településközi együttműködésre épülő fejlődési folyamatok, de a piaci verseny és a versengés a még mindig szűkös erőforrásokért nem csökken.
–
Változatlanul zajlik a szuburbanizáció folyamata, a közlekedési problémák a jelentős úthálózati fejlesztések ellenére nem csökkennek. A probléma térszerkezeti logikára épülő megoldásai, a tömeg/közösségi közlekedés vonzóbbá tétele a kezdeti eredmények ellenére változatlanul sok nehézséggel küszködnek.
–
A településhálózat belső differenciálódása következtében megnő a kisebb települések aránya és csökken az átlagos nagyságrendjük. A kedvező adottságokkal rendelkező területek településein ez nem jelent feltétlenül hanyatlást. Az agglomerációs térségek településeinek gyarapodása folytatódik, területileg differenciáltan mérséklődik a központi városmagok torzító hatása.
–
A településrendszer erre az időszakra épphogy átesik (remélhetőleg) az euro bevezetéséből eredő rövid távú sokkhatások következményein.
2021-re:
–
Egyre határozottabban érződik a globális felmelegedés hatása, mind erősebb kényszerré válik az ehhez való alkalmazkodás. Erre az időhorizontra érdemes végiggondolni egy sikeres Európai Unió integráló hatásainak következményeit és az Európai Unión belüli konfliktusok felerősödéséből eredő lehetséges konzekvenciákat is. A fejlődési trendek vizsgálata alapján erre az időszakra az eddigi tendenciák jelentős részének kifulladása vagy szélsőségessé válása jellemző. A 2021 körüli években igen nagy a valószínűsége új fejlődési irányok megjelenésének, esetleg már kezdetleges kibontakozásának.
–
Az euro sikeres bevezetésével az európai lehetőségek tágulását hazai településeink vállalkozói és lakossága eredményesen használja ki, ezzel új településfunkciók széles
161
körének kibontakozása indul meg, újabb szerkezetváltási szakasz bontakozik ki. Ennek logikai hátterében a kooperativitás és szubszidiaritás középpontba kerülése áll. E folyamat ellenpólusa a túlzott koncentrációs tendenciák szélsőségessé válása, egy latinamerikai típusú városfejlődés kibontakozása.
–
A településrendszerben a korábbi erőteljes koncentrációt a szuburbanizáció területi kiterjedésével a fejlődési tengelyek mentén zajló decentralizáció váltja fel. Az ellentétes fejlődési irány a települések széles körében, de különösen a városokban a szociális feszültségek halmozódása és esetleges robbanásszerű megjelenése (e lehetőség realitását a 2006-ban történt utcai zavargások megtörténte nagymértékben megnövelte).
A kívánatos állapot megvalósulásának néhány feltétele
–
Alapfeltétel az elérhetőség és hozzáférhetőség decentralizált és demokratikus elvek alapján történő biztosítása, a településrendszer öntanuló kooperatív rendszerként történő megtervezése és működtetése, irányítása. Ehhez a képzés mellett az intézményi rendszer, a monitoring, a kutatás, a tervezés, az irányítás participatív szellemben történő működési feltételeinek (anyagiak, jogkörök, szellemi kapacitás és kultúra) a megteremtése szükséges.
–
Az országos településhálózat-fejlesztési terv koncepcionális kereteiben ezt a fejlődési irányt egy kívánatos irányként körvonalazva a tervben egyes súlyponti kérdésekre célszerű összpontosítani, amelyek alapvetően a kormányzat hatáskörében álló, és a koordinációt kiemelő tevékenységekre és fejlődési folyamatokra, azok menedzselésére irányulnak.
–
Az első időszak koncentrációs fázisában elérhető hozadékok maximalizálása mellett a szabályozásban a távlati szempontok alapján a piaci viszonyok működése következtében lehetséges pazarló és a jövőbeni fejlődést korlátozó elemek kibontakozásának visszafogására, a lehetőséghatárok tágítására indokolt összpontosítani. Ez különösen az épített és a természeti környezet értékeinek hosszú távú szempontok alapján történő elemzésére és diszkontálására vonatkozik. A fejlesztések vezérelve az adottságok generálása, nem pedig felhasználása legyen.
–
A szociális problémák, a szuburbanizáció, a szegregáció negatív következményeinek jövőorientált hatásvizsgálatokon alapuló kezelése; a rehabilitáció és rekonstrukció valamennyi településtípus karbantartásának szerves részévé váljék.
A magyar településhálózat egyes elemeinek sorsa külső és belső tényezők hosszú távú kölcsönhatásaitól és pillanatnyi felismerések sikeres megvalósításától függ. A XXI. század első felében számos, korábban változatlannak tekinthető tényező – pl. éghajlat, természeti erőforrásokhoz való viszony, gazdaságföldrajzi helyzet – viszonylag gyors változáson megy át elsősorban a gazdaság és a társadalom dinamikus átalakulásával összefüggésben. A változásokhoz történő rugalmas alkalmazkodás és cselekvési mozgástér alakítása jelentős mértékben függ a vezetők habitusától, valamint a vezetés intézményi környezetének jellemzőitől. Egy kérdőíves felmérés alapján a településhálózat megújulásának vezetői feltételei, valamint a megújulás széles értelemben vett környezeti feltételeinek kiemelt irányai állanka az előadás középpontjában.
162
A MÁSODLAGOS JELZÁLOGPIACI VÁLSÁG BRIT ÉS MAGYAR VONATKOZÁSAI Lentner Csaba dr. habil. CSc. intézetigazgató főiskolai tanár Wekerle Sándor Üzleti Főiskola [email protected] Epilógus Az 1999-ben, a Nobel díj átvételekor Robert A. Mundell találóan nevezte a XX. századot a szélsőségek századának. A XIX. század XX. század elejére átnyúló nyugalmát követően háborúk, gazdasági krízisek, hiperinfláció, forradalmak, és az emberi jogok megannyi semmibevétele jellemezte a mögöttünk lévő évszázadot. A XXI. század első 7 éve kísértetiesen hasonlít a XX. század elejéhez. Az ázsiai krízis után magára találó világgazdaság látványos teljesítménynövekedése 2007-re megtört. 2008-ban a válság már katasztrofális méreteket ölt. Az angolszász területeken kialakult krízis egyes vélemények szerint „begyűrűzött” Magyarországra. Többen valljuk azonban, hogy a hazai pénzügyi rendszer hitelezési mechanizmusai is alaposan hozzájárultak a pénzügyi problémáink kialakulásához. A pénzpiacok szabályozására hivatott magyar törvények, és az ún. „Háromoldalú megállapodás a pénzügyi rendszer stabilitásáról” előírásai elviekben szavatolhatták volna a krízis elkerülését, ugyanúgy, mint az angolszász országokban, hiszen a prudenciális bankműködés szabályai adottak. Kérdés azonban, hogy mennyire kerültek betartásra. Több mint egyéves angliai kutatómunka alapján az előadás a hitelválság okait, és védekezési mechanizmusokat tárgyalja. A jövőre vetítve: milyen pénzügyi intézkedéseket kell tenni, hogy a tartós gazdasági krízisek, etnikai és társadalmi konfliktusok elmaradjanak? A válság jellemzői az Egyesült Államokban és Nagy Britanniában A világ fejlett térségeiben 2008 évközepére mérséklődött a gazdasági növekedés. Az Egyesült Államokban a második negyedévre számított gazdasági teljesítmény 2,1, Japánban pedig 0,8 százalékponttal haladta meg az egy évvel korábbit, amely növekedési ütemek mégis 0,4 százalékponttal maradtak el az első negyedévitől. A növekedés az euró-zónában 1,4 százalék, az Európai Unió vonatkozásában, pedig 1,7 százalékos volt. 2008 augusztusa volt a negyedik egymást követő hónap, amikor az euró-zóna és az Európai Unió ipari termelése egyaránt mérséklődött az egy évvel korábbi szinthez képest. A nyolcadik havi csökkenés az euró-zóna vonatkozásában 0,7, az Európai Unió esetében, pedig 1,1 százalékos volt. Legjelentősebben viszont mindkét területen a tartós fogyasztási cikkek termelése esett vissza, 6,2 illetve 5,3 százalékkal. A fejlett országok válsága alapvetően a túlfűtött gazdasági növekedésből adódott, amelynek fedezete belföldi aspektusból a jelzáloghitel intézetektől és a kereskedelmi bankoktól származott. Nemzetközi vetületben, egyes országok, főleg az USA 5 százalék körül fizetési mérleg hiányt halmozott fel évről évre. Mindaddig, amíg a többletfogyasztásnak a biztonságos, és bizalmi alapon működő finanszírozási fedezete megvolt, a problémák kezelhetőek voltak. Ennek az időszaknak azonban 2007 nyarára vége lett. Az elmúlt bő egy év a bankmentésekkel és a válság tovaterjedő hatásainak fékezésével telt. A másodlagos jelzálogpiacok területéről kiinduló válság kezelése során előtérbe kerül a szabályozási eszközök szigorítása. 2008 novemberében a G20-értekezlet résztvevői akciótervet fogadtak el a pénzügyi rendszerek nemzetközi szabályozásáról, az e területen való együttműködésről és a stabilizációs intézkedésekről. A résztvevő országok vállalták, hogy megvizsgálják, milyen eszközökkel lehet javítani a pénzügyi piacok szabályozásán és működésén. A résztvevő országok elismerték a monetáris politika fontosságát a helyi viszonyok között és intézkedéseket hoznak a belföldi kereslet fokozására, továbbá segítik a feltörekvő és fejlődő országokat, hogy pénzeszközökhöz jussanak a nehéz feltételek között. Kiemelt szerep jut a válságkezelésben a Nemzetközi Valutaalapnak és a Világbanknak. Ez utóbbit és más nemzetközi
163
fejlesztési bankokat a fejlődő nemzetek támogatására ösztönöznek. A G20 találkozó résztvevői kiemelt fontosságúnak tartják a nemzeti gazdaságok fellendítését és a pénzügyi rendszerek nemzetközi szabályozásában való együttműködést. A világgazdaság számos pontján a válságkezelésre a megoldást a kereslet-élénkítésben, az alacsony jegybanki alapkamatban és az adócsökkentésben látják. José Manuel Barroso a költségvetési kiadások jelentős növelésére és adókönnyítésekre hívta fel a figyelmet, továbbá a betegeskedő iparágak megsegítésére. Szlovákia – a 2009 januári euró-bevezetésen túl – állami autópálya építésben és a Mohi atomerőmű második reaktorának építésében látja a krízis enyhítésének lehetőségét. Románia szintén a beruházás élénkítésben, és a vállalati elvonások csökkentésében. Szlovéniában a társasági nyereségadó az idei 22 százalékról jövőre 20 százalékra, 2010-re pedig 18 százalékra mérséklődik, továbbá a kutatás-fejlesztési támogatások adókedvezményi tovább nőnek. Az Egyesült Királyságban a fogyasztás élénkítése az általános forgalmi adó kulcsának mérséklésével történik. Oroszországban 2008 januártól egy adócsökkentési program lép életbe. 24 százalékról 20 százalékra csökkentik a társasági nyereségadót, amely várhatóan 15 milliárd dollárral könnyít a vállalati szektor terhein. A kisvállalkozói körnél, pedig 15 százalékról 5 százalékra mérséklődik a társasági nyereségadó teher. Árnyaltabb a kép a szabályozási eszközök szigorításának megítélésében, amelynek okai a múltban keresendők. Az Amerikai Egyesült Államokból kiinduló másodlagos jelzálogpiaci válság elsődleges áldozatai az amerikai jelzálogadósok lettek, majd meggyengültek a befektetési bankok, végül az egész világ pénzügyi rendszere rendült meg, sőt 2008 évvégére a válság elérte a reálgazdaságot. A 2007 augusztusától terjedő válság tünetei alapvetően „lappangó jellegűek”, hiszen a válság megítélése, kezelése a kezdetektől fogva halogató, vagyis a válság mélyülését hathatós védekezési mechanizmusok nem előzték meg. Kétségtelen, hogy az alacsony kamatok következtében túlhitelezett amerikai fogyasztási piac, főleg a lakásépítések területén keletkeztek az első problémák. Az amerikai lakóingatlan kínálat kb. 300 ezerrel haladja meg a keresletet. Az amerikai fizetési mérleg jelentős negatívuma (-4,7 százalék/GDP) is mára már finanszírozhatatlanná vált. Az amerikai gazdaság recirkulációja így megakadt. A pénzintézetek által kihelyezett fogyasztási hitelek, és a szekunder ágazatnak folyósított beruházási hitelek a kínálat telítettsége illetve a fizetőképes kereslet visszaesése következtében beragadtak. 2008. december elejéig 23 amerikai bank jelentett csődöt. A pénzintézeteket minősítő hitelminősítő cégek a jelzálogválság kezdetétől tévedtek előrejelzéseikben. A három nagy hitelminősítő cég, a Moody’s, a Fitch Ratings és a Standard&Poor’s képtelen volt előre jelezni a krízist. A három hitelminősítőt értelemszerűen nem a válság kialakulásáért teszik felelőssé, hanem azért, mert a válság kialakulásakor nem figyelmeztették a befektetőket. A jelzáloghitelekre alapozott értékpapírokat (CDO) és a csereüzleteket (CDS) ugyanis ezek a cégek sokáig kiváló minősítésekkel látták el. Így a bankok tartották az időközben értéktelenné vált jelzálogkötvényeket, CDO-kat és CDS-eket, hiszen a hitelminősítők szerint ezek jó befektetések voltak. Időközben egyre több másodrendű besorolású jelzálogadós vált fizetésképtelenné és a törlesztéseikre alapozott értékpapírok piaca összeomlott. Mindez a hitelminősítők ésszerű és időbeni reakcióját nem váltotta ki. Történelmileg, a hitelminősítők azután váltak meghatározó piaci szereplőkké, amikor az amerikai tőzsdefelügyelet (Securities and Exhange Commission) közel négy évtizeddel ezelőtt megelégelte a brókercégek felelőtlen üzletpolitikáját és gyakorlatilag egyfajta ellenőrző szervvé tette a Fitchet, a Moody’st és a S&P-t. Az amerikai pénzügyi szektor megingása most a tőzsdefelügyelet gyengülését is kiváltotta, hiszen a hitelminősítők új szerepkörbe helyezése évtizedekkel ezelőtt téves döntésnek bizonyult. A nem megfelelő válság-előrejelzésnek is szerepe van abban, hogy a legnagyobb befektetési bankok vagy megszűntek, vagy felvásárolták őket, vagy átalakultak kereskedelmi bankokká és így a SEC fennhatósága alól a jegybank szerepét betöltő FED hatásköre alá kerülnek át. A hitelminősítők halogató és bizakodó minősítési eljárásaiban szerepe lehetett annak a mára már egyértelműen hibás gyakorlatnak is, hogy a hitelminősítőket lényegében a minősített cégek finanszírozták. Az amerikai válságkezelésben tehát a FED szerepének kiterjesztése, a hitelminősítés új alapokra helyezése, továbbá a bankokat és a reálgazdaságot – főleg az autóipart – segítő kormányzati támogatások megfelelő alapot jelenthetnek a válság kezelésére. Az amerikai válságkezelésben az állam gazdaságszervező funkciója új, helyesebben az eddigi világgazdasági válságok idején megtapasztalt közvetlen gazdaságbefolyásoló tartalommal bővül. Az USA kormánya elsőbbségi részvénycsomagot vásárolt kilenc vezető amerikai bankban 125
164
milliárd dollár értékben. 2008 októberében a Citigroup 25 milliárd dolláros tőkeinjekcióhoz jutott, hasonlóan, mint a JPMorgan és a Wells Fargo. A Bank of America 15 milliárd, a Goldman Sachs, a Merrill Lynch és a Morgan Stanley 10-10 milliárd dolláros támogatást kaptak. Az a körülmény, hogy az amerikai pénzügyminisztérium, az amerikai jegybank szerepét betöltő FED és a szövetségi bankfelügyelet (FDIC) a banki részesedés vásárlások illetve támogatások odaítélésében teljes konszenzust alakított ki, arra utal, hogy képesek mindent megtenni az amerikai bankrendszer megerősítése céljából. A banki támogatások a George Bush által aláírt 700 milliárd dolláros mentőöv keretéből származnak. 2008 november végén az amerikai állam újabb 20 milliárd dollár értékben részesedést vásárolt a Citigroupban, ezen felül 306 milliárd dollár értékben garanciát vállalt a bank kintlévőségeire. A Citigroup számára biztosított 20 milliárd dolláros segítség fejében az állam 27 milliárd dollár értékű – szavazatra nem jogosító – osztalékelsőbbségi részvényt szerez a bankban. Mind a pénzpiaci szabályozási területen megfigyelhető szigorítások, mind a magántulajdonban lévő bankok állami megsegítése arra utal, hogy az eddig szigorúan piaci elveken működő amerikai piacgazdaság fenntartásában az állami szerepvállalás eszközei előtérbe kerülnek. A pénzügyi szektor szubvencionálása mellett várható, hogy a meggyengült reálszektor, főleg az autógyárak részére is állami mentőcsomagok kerülnek folyósításra, a társadalmi problémák eszkalálódásának megakadályozására. Az amerikai másodlagos jelzálogpiacról kiinduló válság 2007 nyarán már éreztette hatását NagyBritanniában is. Bár lényeges, hogy azok a kiváltó problémák, amelyek az USA-ban keletkeztek, az Egyesült Királyságban is ugyanabból a hitelezési metódusból származnak. Nevezetesen a túlfűtött banki hitelezésből, az ingatlan-piac lendületes fejlesztéséből és egy idő után a finanszírozhatatlanságából. A kedvezőtlen folyamatokhoz párosult a brit makro-teljesítmények romlása és az egészségügyi ágazatban tapasztalható extenzív szerkezeti modell fenntartásának növekvő költségvetési terhe. Tehát a bizalomhiány amerikai tovagyűrűzése és a Northern Rock középméretű jelzálogbank merész hitelezési politikája 2007 őszére együttesen nyilvánvalóvá tette, hogy a jelzálogpiaci válság az Egyesült Királyságban is bekövetkezett. Angol források bár egyértelművé tették, hogy a Northern Rock eszközállománya közel 4-szeres mértékben meghaladta a forrásállományát, azaz egy banki likviditási probléma állt a problémák a hátterében, amely ellen a brit felügyelet nem tett hathatós lépéseket, de nem hagyhatjuk figyelmen kívül az amerikai piacokról kiinduló bizalomvesztési hangulatot sem. Az állami beavatkozás hatására a jelzálogbank azonban elkerülte a csődöt, nem kis politikai viharokat kavarva Angliában, kiváltva a kormányzó pár és a miniszterelnök kedvezőtlen megítélését. 2008 év közepén a bankproblémák újult erővel jelentkeztek. Az angol bankok megmentésére – kiegészítő elemeivel együtt – 500 milliárd font elvi értékű mentő csomagot helyeztek hatályba, amelynek keretében több brit nagybank is állami tulajdonba kerülhet. A brit bankmentő csomagon belül az 50 milliárd fontnyi költségvetési tőkejuttatási keretet a Bank of England legalább 200 milliárd font rövid távú likviditásnövelő hitelfinanszírozással egészíti ki. Ezen túl a brit kormány az alapcsomaggal egyező értékig terjedő garanciát is vállal a bankközi piacon forgalmazott likviditásra, vagyis a mentőterv elvi összértéke így eléri az 500 milliárd fontot, az éves brit GDP-érték jóval több mint egyharmadát. A bankmentő csomag keretében került sor a Royal Bank of Scotland államosítására is, ugyanis a mentő akció keretében kibocsátott új részvényekre minimális volt az érdeklődés, ezért azokat a brit állam jegyezte le, és így 57,9 százalékos többségi tulajdonba került, mintegy 20 milliárd font ellenérték fejében. A jegyzést eredetileg a már részvényekkel rendelkezőknek szánták, tehát zárkörű volt a tender, azonban így a felkínált részvényeknek mindössze a 0,24 százaléka kelt el. A brit kormány egy időleges befektetésnek értékeli a részvényszerzését, hasonlóan, mint a 2007-ben megmentett Northern Rock esetében. Az Amerikából kiinduló, legalábbis először ott regisztrált válság értékelése kapcsán fontos tényező a pénzpiacok bizalmi elv alapján történő működése. A krízis kezdetekor a FED és az ECB összehangolt technikákkal igyekezett bővíteni a pénzpiacok likviditását, mintegy ellensúlyozva a válság következményeit. A FED kamatláb csökkentéseiben, illetve 2008 őszén az ECB alapkamat mérséklési eljárásaiban a bankközi piac megmentése, illetve a vállalkozások hitelhez juttatása játszik meghatározó szerepet. Az alapkamat mérséklése azonban kétélű fegyver, hiszen azon országok, amelyekben az államadósság és a költségvetési hiány finanszírozása problematikus – ilyen Magyarország – csak a nemzetközi környezetben alkalmazott jegybanki alapkamatnál
165
magasabb hozamszinten jutnak forráshoz. A szuverén vagyonalapok befektetési célzatú 3 ezer- és az offshore központok 6 ezer milliárd dollárja azon országokat fogja preferálni, amelyek a válságkezelési gyakorlata társadalmi konszenzuson, és a körülményekhez képest kiszámítható eljárásokon nyugszik. Ahol a feltételek hiányoznak, ott csak a magasabb hozamszint melletti finanszírozás jöhet számításba. A magyar pénzügyi szektor válságkezelése A mérséklődő európai és amerikai konjunktúra miatt a gazdasági növekedés Magyarországon 2 százalék alatt maradt 2008 első félévében, amely jelentős visszaesés a korábbi évekhez képest, de még mindig magasabb a fejlett piacgazdaságokéval összevetve. A világgazdasági válság ennek ellenére 2008 őszén Magyarországot egy legyengült állapotban érte el. A társadalmi és gazdasági reformjainak megoldatlansága, a magas költségvetési hiány és államadósság a magyar állami pénzügyi szektor mozgásterét eleve beszűkíti. A magyar piacgazdasági átmenet külső fundamentum vezéreltsége, főleg a nemzetközi működő tőkére építő része 2008 őszéig azonban alapvetően sikeresen vette a világgazdasági konjunktúra-dekonjunktúra hullámzásait, amely a magasabb magyar növekedési százalékokban is visszaigazolódik. A növekedési potenciált övező fiskális egyensúlytalanság azonban a magyar rendszerváltás rendszer-specifikus tényezőjévé vált. A 2006 őszén elindított konvergencia program így a hiány és az államadósság lefaragására fókuszált, egy alacsony inflációs környezetet mentén. Így a költségvetési támogatások leépítése és az adóterhek mérsékelt növelése került előtérbe. A vállalkozások ebben a fiskális környezetben a termelésük fékezésére kényszerülnek 2006 évvégétől. A magyar pénzügyi válság természetét jól jellemzi a késedelmes reagálás, illetve a problémák súlyához mért szükséges eljárások hiánya – vélhetően politikai okokból –, amely egyébként az angolszász országokban is megfigyelhető volt a válság elején. 2008 októberében még mind a jegybank, mind a kormány hangsúlyozta, hogy a külső piac függő Magyarországot a válság nem fogja érinteni. 2008 október 22-én azonban már az államcsőd víziója kísértett. A forint összeomlását és a további külföldi portfólió tőke kivonást csak a jegybanki alapkamat 3 százalékos megemelésével sikerült kivédeni. A magas jegybanki kamat ellenére is 900 milliárd forintot vontak ki a befektetők 2008 őszén a magyar állampapír piacról. A magyar pénzügyi válságkezelés elemzésekor lényeges azonban utalni a Magyar Nemzeti Bank, a Pénzügyminisztérium és a Bankfelügyelet által 2004. szeptemberében kötött háromoldalú megállapodásra, amely elviekben a pénzügyi stabilitást szavatolja. A pénzügyi szektort érintő döntések hatékonyságának és hitelességének erősítése érdekében jogszabályok egyszerre ruháznak stabilitási feladatokat és felelősséget a pénzügyi közvetítőrendszer működését meghatározó intézményekre. Az érintett hatóságok azonban a közös stabilitási célt funkcióiknak megfelelően eltérő szempontból közelítik meg. Ezek a feladatok azáltal, hogy szorosan összefüggnek, így a háromoldalú stabilitási megállapodással a stabilitás követelményeinek fokozottabb, több szempontú és biztos érvényesülése garantálható lenne. A közös feladatkörbe tartozik a pénzügyi közvetítők elemzése, szabályozása, ellenőrzése és a fejlődés trendjei szempontjából releváns kérdések folyamatos áttekintése, illetve a jegybanki és felügyeleti ellenőrzések tapasztalatainak közös áttekintése. Ha elfogadjuk, hogy a hitelpiaci válság külső piacokról gyűrűzött be, úgy a Pénzügyi Stabilitási Bizottság egy év alatt a válságot és annak hatásait nem ismerte fel, a preventív lépéseket elmulasztotta A válság előrejelzés és elhárítás hatáskörei ugyan rögzítettek, ám az érdemi közbeavatkozás elmaradt. A másik probléma, a fiskális kiigazítás következtében előálló jövedelem elvonást is meghaladó lakossági fogyasztás bővülés banki finanszírozásának drasztikus megemelkedése. Az ezredfordulót követően a banki hitel-kihelyezések éves átlagban 20 százalékkal emelkedtek, amely megalapozta a dinamikusan bővülő építőipari beruházásokat és az áruvásárlási hitelekkel, lízingkonstrukciókkal megvásárolható fogyasztási cikk- és járművásárlásokat. Jövedelmi ágon, noha a nettó átlagkereset 2008 augusztusában 7,1 százalékos növekedést jelez az éves bázisidőszakra (120.400 Ft-ra tehető), ám a lakosság fogyasztása jelentősen meghaladja a jövedelmi és szociális ágon befolyó forrásokat. Tehát a hitelkihelyezések felfutása eleve fedezetlen, sőt a növekvő foglalkoztatási problémák esetén még aggályosabbá válhat. A pénzügyi szektor megingása, majd az IMF és az ECB hitelek 2008. novemberi felvételével az államcsőd veszélye időlegesen megszűnt, ennek ellenére a
166
Magyarországon működő pénzintézetek hiteleinek befagyása tömegessé válhat, amelynek kezelésére a magyar kormány a szükséges befolyásolási eszközökkel és pénzforrásokkal csak szerény mértékben rendelkezik. A banki szektor esetében, miáltal a hazai bankok többsége külföldi pénzintézet leánybankja, így a likviditás növelése az euró- illetve észak-amerikai térségben működő anyabank forráshelyzetétől függ, tehát a válság-menedzsment külső piaci tényezők hatóterében helyezkedik el. Kritikus pont az OTP, amelynek a mérlegadatai ugyan kedvezőek (ROA, ROE), ám az anyabanki státusa alapján meg kell segítse a kelet-közép európai térségben működő leánybankjait is. Amennyiben az OTP erre a jelenlegi státuszában (70 százalékos részvényárfolyam zuhanás néhány hét alatt) nem képes, úgy állami beavatkozásra, vagy külső befektető térnyerése kerülhet sor, mind az anyabanknál, mind a kelet-európai leánybankoknál. Összefoglalás, következtetések Amerikai és nyugat-európai – így brit – példák is igazolják, hogy a pénzügyi válság észlelése a monetáris, fiskális és felügyeleti hatóságok hatásköri hiányosságai vagy gyenge szakmai munkája miatt fáziskésett volt. A fáziskésett válságkezelés különösen igaz Magyarországra, ahol a stabilitási egyezmény alapján is adottak a jogkörök, ám a hatékony válság-előrejelzés és felkészülés elmaradt. Az angolszár országokban, mint más európai gazdaságokban is, a válság kivédésének keresletbővítő, így adót és jegybanki alap-kamatot csökkenő módszereit alkalmazzák. A magyar válságkezelés viszont 2008 évvégén is a költségvetési egyensúly helyreállítására koncentrál a fizetőképes kereslet bővítése helyett. A válság további mélyülése esetén viszont – a monetárisrestriktív szigort félretéve - fel kell készülni az állami segélyezés eszközeinek angolszász mintájú alkalmazására, mind a pénzintézetek, mind a reálszektor szintjén. Az állami tulajdon átmenti térnyerésével Magyarországon is számolhatunk. A válság okozta társadalmi konfliktusok enyhítése végül is lehetővé teszi az átmeneti állami befolyás-növekedést, a határozotabb hatósági fellépést a kodifikációban, és a törvények kikényszerítésében egyaránt. Szakirodalomjegyzék The Economist, Redesigning Global Finance, 2008. november The Times, 2007-2008, UK
167
ENDOGÉN DEMOGRÁFIA Ligeti Zsombor PhD, egyetemi docens Nyugat-Magyarországi Egyetem Közgazdaságtani és Társadalomtudományi Intézet
1. Bevezetés Célunk felhívni a figyelmet arra, hogy a közép és különösen a hosszú távú (gazdaságpolitikai) stratégiák meghatározásánál a népességalakulást mint endogén változót kell kezelni. Az endogenitás tényének felismerése napjainkban, mind a fejlett, mind a fejlődő országok számára nélkülözhetetlen. A fejlődő országokban a tartósan gyarapodó népességszám jelentős nehézségek elé állítja az érintett térségek gazdaságát és társadalmát. A fejlett országok számára az új demográfiai trend a szociális ellátórendszereket állítja új kihívások elé. Az elmúlt évtizedek során a gazdasági elemzések a Föld demográfiai trendjét jellemzően, mint exogén-, azaz mint külső adottság kezelték. Ez még a hosszú távú növekedéselméleti elemzések népesség alakulását leíró exogén változójában is tetten érhető78. A második világháborút követő egészségügyi apparátus fejlődésének köszönhetően a Föld lakossága robbanásszerű növekedésnek indult. Az 1970-es évek elején még jogos félelemként merült fel a Föld potenciális túlnépesedésének lehetősége. Amint azt az 1. ábra mutatja 1920 és 2000 között a Föld lakossága megháromszorozódott, ami abszolút számban is jelentős méreteket jelentett. 1. ábra A Föld összlakosságának alakulása A Föld népessége 12000 10000
(millió)
8000 EarthTrends
6000
WDI2005
4000 2000 0 1600 1650 1700 1750 1800 1850 1900 1950 2000 2050 2100 év e k
Adatok forrása: Earth Trends adatai; és Todaro–Smith (2006), 265.o.;WDI (2005)
Az 1980-as évektől azonban a népességalakulásban új trend jelent meg, mely a demográfiai előrejelzések szerint az elkövetkező száz év népességalakulását meg fogja határozni. Az új trendet világszinten lassuló, egyes országokban pedig csökkenő ütemű 78
Jóllehet az 1980-as évek végétől már jelentek meg olyan tanulmányok, melyek a népességnövekedést, mint endogénváltozó kezelik (ennek irodalmi áttekintését lásd például Barro–Sala-i-Martin (2004) 9.2 alfejezetében), mégsem épültek be a növekedéselméleti elemzések általános keretrendszerébe.
168
népességnövekedés jellemzi. Amint azt a 2. ábra szemlélteti, egy demográfiai dualizmusnak lehetünk tanúi: amíg a fejlett országokat napjainkban még növekvő, de pár évtizeden belül lassuló népességbővülés fogja jellemezni; addig a fejlett országok már most is a csökkenő népesség tényével néznek szembe. Írásunkban törekszünk rámutatni arra, hogy a gazdaság és politika jól ismert és sokat elemzett kapcsolatrendszerébe miként lehet (és kell) integrálni a demográfiai folyamtok alakulását. 2. ábra A népességnövekedés nagysága az adott időszakban az adott régióban Népességnövekedés a fejlett és a fejlődő országokban 90
népesség (millió fő)
80 70 60 50
fe jlődő
40
fe jle tt
30 20 10 2070
2050
2030
2010
1990
1970
1950
1930
1910
1890
1870
1850
1830
1810
1790
1770
1750
0
év e k
Forrás: Todaro–Smith (2006) 266.o.
A 3. ábra szemlélteti a demográfia, a politika és a gazdaság hármasának kapcsolatrendszerét. Amint azt láthatjuk a visszacsatolási mechanizmusok, hurkok (amelyek egyben potenciális szabályozási lehetőségeket is jelenthetnek) léteznek a demográfia és politika, továbbá a demográfia és gazdaság között is. Az egyes nyilakon olyan hatásmechanizmusokat tüntettünk fel, melyek a vizsgált tényezők között jelentős szereppel bírnak. Az alábbiakban ezeket a (vastag nyilakkal jelölt) hatásmechanizmusokat elemezzük.
169
3. ábra Demográfia, politika és gazdaság kapcsolatrendszere
Szavazó bázis; Nemzetközi súly; Szociális intézmények
NÉPESEDÉS, DEMOGRÁFIA Gyermekvállalási ösztönzők
POLITIKA Allokáció; Redisztribúció Stabilizáció; Szabályozás; stb.
Legitimáció; Lobbik, stb.
„Beckerhatás”; Womenomics
Humántőke; Ökológiai lábnyom; Migráció
GAZDASÁG
2. Demográfia hatása a politikára A demográfiai változások nemcsak nemzetközi, de nemzeti és regionális (és kisebbségi) szinten is befolyásolhatják a politikai célokat és ezen keresztül a döntéseket. Nemzetközi szinten érdemes kiemelne, hogy amíg 1950-ben a Föld összlakosságának 21 százalékát tette ki az európai lakosság, addig 2050-re ez a nagyság 7 százalék alá fog csökkeni. Ennek köszönhetően az európai kultúra jelentőségének és meghatározó szerepének háttérbeszorulására számíthatunk. Néhány nemzetközi intézményben az egyes országok politikai (reprezentatív és választói) súlyát részben vagy egészben az országok népességszáma határozza meg. Ilyen például az Európai Unió. Az EU-ban jelentős politikai súlyeltolódás várható az elkövetkezendő évtizedek során a mai demográfia trendek figyelembevétele mellett. Amint azt a 4. ábra mutatja a német népesség várható jelentős csökkenése következtében Németország elveszíti vezető pozícióját az EU-ban. Ezt a pozíciót 2070 körül Franciaország veheti át. Amennyiben azonban a tagállamok bővítése folytatódik és kiterjed a napjainkban 74 millió fős Törökországra is, akkor 2020-ra – az addigra 84 milliós népességével – Törökország lenne az EU vezető hatalma!
170
4. ábra Németország, Franciaország és Nagy Britannia demográfiai trendje 85 80
millió fő
75 70
GBR
65
DEU
FRA
60 55 50 1980
2000
2020
2040
2060
2080
2100
év e k
Forrás: WDI (2005)
Nemzeti szinteken gondot okozhat a lakosság urbanizációs és decentralizációs folyamata. Az országok fejlődésével nő a lakosság infrastrukturális és szociális ellátórendszerek iránti igénye. Egyes régiók elnéptelenedésével, a lokális önkormányzatok forráslehetőségei szűkülnek, de a helyben maradó – jellemzően elöregedő – csoportok igényei növekednek. Ezek a folyamatok nemcsak a korcsoportok, hanem a földrajzi területek között is jelentős (jövedelemi és intézményi) egyenlőtlenségekhez vezetnek.79 A kisebbségek szintjén is jelentős változásokat okozhatnak a jelenlegi demográfiai tendenciák. Az országon belüli népcsoportok potenciális átrendeződésre akár Magyarország is példaként szolgálhat. A magyar demográfiai adatokat figyelembe véve a jelenlegi cigány kisebbséggel kapcsolatban felvetődhet a kérdés, hogy a tendenciaszerűen fogyó magyar népesség (melynek nagysága a Világbank (WDI (2005)) előrejelzése alapján 2050-re 8,3; 2090-re 7,5 millió lesz) mekkora hányadát adja majd ki az abszolút számában (így részarányában különösen is) növekvő cigány lakosság. Kisebbségnek fog-e még számítani 2090-ben a cigány lakosság? Felvetődhet a kérdés, hogy a cigány lakosság részarányának növekedésével és egyes európai uniós példákat követve80, mikor válik hivatalos nyelvé például a lovári nyelv. A fejlett országok többségében az elöregedő társadalmak jelentős kihívásokat támasztanak napjaink szociális ellátórendszerei elé.81 A kihívásokra adandó intézményi változások azonban megakadhatnak megfelelő társadalmi támogatottság hiányában. Egyes országokban (mint például Japán, Olaszország vagy Magyarország) a lakosság több mint húsz százalékát adják ki a 60 évesnél idősebbek. Az idős (nyugdíjas) generációt érintő kedvezőtlen politikai döntések megfelelő politikai támogatás hiányában zátonyra futhatnak.82 Az eddigiekből is láthatjuk, hogy a demográfiai trendek jelentősen befolyásolhatják a (gazdaság)politika célfüggvényét és mozgásterét.
79
Például Hokkaido egykori bányavárosában, Yubariban, az 1950-es 100 ezer fős népesség mára 13 ezerre csökkent. A város hírnevének megőrzését biztosító hagyományos évenkénti filmfesztivál megrendezése és propagálása a város fizetésképtelenségéhez vezetett. (The Economist (2007b)) 80 Finnország lakosságának 6 százaléka svéd, és ott a svéd hivatalos nyelv! A magyar lakosság körülbelül 4,5 százaléka cigány napjainkban. 81 Erről részletesebben lásd például Augusztinovics (2005). 82 2007 szeptember 11-én váratlanul lemondott Abe Sinzó japán miniszterelnök, akinek konzervatív politikáját a társadalom jelentős része nem támogatta.
171
3. Demográfia hatása a gazdaságra A szakirodalom számos mechanizmust tárt fel, melyeken keresztül a népességnövekedés az országok gazdaságait új kihívások elé állítják. Ezek közül talán a leginkább ismertek a környezeti kihívások. Az 1992-ben bevezetett ökológiai lábnyom mértékegységével számítva napjainkban a Föld lakosságának gazdasági tevékenysége nem egyeztethető össze a fenntartható gazdasági fejlődéssel. A népességszám – és ezen keresztül a munkaerő-állomány – bővülése, mint növekedési tényező jelentős szerepet játszik az országok hosszú távú növekedésében. Az új demográfiai trendek azonban már közvetlenül nem azzal a veszéllyel fenyegetnek, hogy a bővülő népességet nem lesz képes a munkaerőpiac felszívni, hanem éppen ellenkezőleg a munkakereslet jelentősen meghaladja (legalábbis egyes képzettségi szinteken és szakmákban) a kínálat nagyságát. A népesség csökkenése egyben a humánpotenciál csökkenését is jelenti. Humán potenciál alatt érthetjük a közép-, szakiskolákat végzett diákok számát vagy az egyetemet végzett hallgatók számát. Tehát nem pusztán a munkaerő abszolút száma, hanem minősége is romolhat. Tegyük fel, hogy a mindenkor született generációknak csak egy adott százaléka képes érdemben elvégezni egyetemi tanulmányait. A munkapiac azonban a korábbi, vagy még inkább növekvő számban tartana igényt diplomásokra a magas szintű munka elvégzéséhez. A szakemberhiány a hatékonyság (termelékenység) csökkenéséhez vezethet. Japánban a mai 20-on évesek száma egy évtizeden belül 19 százalékkal fog csökkeni. A 2007-ben egyetemet végzettek korábban soha nem tapasztalt kereslettel találták szemben magukat. Ez nem csak az aktuális gazdasági megélénkülésnek volt köszönhető, hanem annak a ténynek, hogy a vállalatok a következő évek során egyre kevesebb diplomás közül meríthetnek.83 Természetesen a kedvezőtlen demográfiai hatásokat mérsékelhetik vagy súlyosbíthatják a nemzetközi és nemzeten belüli migrációs folyamatok. 4. Gazdaság hatása a demográfiára Az alábbiakban két olyan gazdasági változást emelünk ki, melyek közvetve gyakorolnak hatást a demográfiai folyamatokra. Az egyik az úgy nevezett „Becker-hatás”, mely szerint a családok jövedelembővülése csökkenő vállalt gyermekszámhoz vezet. Ennek okait a Nobel-díjas Gary Becker (1991) a jövedelmi hatások csökkenésében és a helyettesítési hatások erősödésében jelölte meg. Az 5. ábra azt illusztrálja, hogy a Föld lakosságára a beckeri hatásmechanizmus feltételezése nem tűnik irreálisnak. Az országok keresztmetszeti vizsgálata alapján az egy főre jutó jövedelmek emelkedésével a termékenységi ráta (az egy nőre jutó átlagos gyermekszám, C) csökkenő tendenciát mutat. Ennek tükrében a gazdagabb országok demográfiai trendjének megfordítása komplex eszközrendszert tesz szükségessé.84
83
The Economist (2007b) 27.o. Meg kell jegyeznünk, hogy a jövedelmek elvonása nem eredményez növekvő gyermekszámot, mert a folyamat irreverzibilis.
84
172
5. ábra Termékenység és jövedelem kapcsolatának vizsgálata 8 -0.3828
C= 84.431(GDP/fő)
gyermekszám (C)
7
2
R = 0.787
6
Ázsia Köz-amerika Európa
5
Közel-Kelet és É-Afrika
4
É-Amerika
3
D-Am erika
2 Afrika
1 Óceánia
0 0
5000
10000
15000
20000
25000
30000
35000
jövedelem Adatok forrása: Earth Trends.
A másik gazdasági hatás, amely a demográfiai folyamatokra számottevő hatást gyakorolhat az a nők gazdasági (és társadalmi) szerepvállalásának radikális változása az elmúlt évtizedek során. A szakirodalomban „womenomics” néven ismertté vált elemzések felhívják a figyelmet arra, hogy a nők munkaerő piaci helyzete a férfiak rovására erősödik.85 Ez azonban az emelkedő munkaórák és ezen keresztül emelkedő jövedelmek következtében a gyermekszám csökkenéséhez vezethet. Ha azonban a nők foglalkoztatása jellemzően részmunkaidőben vagy az internet (telekommunikáció) felhasználásával „home office”86 jelleggel történik akkor még a gyermekszám növekedését is okozhatja. Az egyes gazdasági folyamatok és munkaerő piaci változások hosszabb távon közvetve vagy közvetlenül kihatnak a demográfiai trendek alakulására! 5. Politika hatása a demográfiára A demográfiának igen sajátságos szerep jut a politika célfüggvényében. A fent bemutatásra kerülő hatásmechanizmusokon keresztül a gazdaságpolitikai döntések (adó és támogatási rendszerek, törvények) hosszabb távon kifejtik hatásukat a népességszám alakulására. Természetesen problémát jelent, hogy a demográfiai célok eléréséhez hosszú távú stratégia kidolgozása és politikai elkötelezettség szükséges. A rövidtávú politikai ciklusok ezt megnehezítik. Ki kell emelnünk, hogy egyes meghozott döntések akár 20-30 éves késéssel fejtik ki hatásukat! Továbbá minden családtámogatási rendszer megvalósítása lehetetlen megfelelő társadalmi konszenzus hiányában. Ez annak fényében jelentkezik különösen élesen, hogy a leggazdagabb társadalmi rétegek – melyek politikai lobbi ereje is nagyobb – átlagosan kevesebb gyermeket vállalnak, mint a legszegényebbek. Így a családtámogatások jövedelemátcsoportosítást jelentenek a gazdagabbaktól a szegényebbek felé.
85 86
Lásd például The Economist (2006, 2007a). Azaz otthonról történő munkavégzés esetén.
173
A fejlett országokban a gyermekvállalást ösztönző mechanizmusok megfelelő kiválasztása döntő lehet a sikeres népességfogyás megállítása érdekében. Gary Becker elemzései alapján a legnagyobb jelentőséggel a gyermekvállalás alternatív költségeinek feltárása és azok csökkentése bír. A kívánt célok elérésében kiemelt fontosságúak lehetnek még bizonyos pozitív politikai (intézményi) ösztönző mechanizmusok (például az abortusztilalom eltörlése, lombikbébi programok támogatása), melyek számára azonban korlátot jelenthet az adott nemzet kulturális és vallási adottsága. 6. Összefoglalás Amint azt a 3. ábrán szemléltettük a gazdasági és politikai folyamatoknak közvetlen hatása van a demográfiai tendenciákra. Természetesen az általunk itt nem elemzett (gazdaság és politika) kapcsolatrendszeren keresztül közvetett hatások is érvényesülhetnek. Ezek alapján megállapíthatjuk, hogy a hosszú távú döntéseknél a demográfiai tendenciákat nem kezelhetjük, mint exogén változó, hanem azt, mint endogén komponenst kell beemelni az elemzésekbe. Továbbá nem feledkezhetünk meg arról, hogy sok esetben a visszacsatolások csak jelentős késésekkel jelentkeznek. Felhasznált irodalom Augusztinovics Mária (2005): Népesség, foglalkoztatottság, nyugdíj. Közgazdasági Szemle, május, 429-447. Barro, R. J., X. Sala-i-Martin (2004): Economic Growth. 2nd ed. MIT Press, London Becker, G. S. (1991): The Demand for Children, Chapter 5. In: A Treaties on the Family. Cambridge, MA: Harvard University Press The Economist (2006): A guide to womenomics. April 15. The Economist (2007a): Womenomics revisited. April 19. The Economist (2007b): Cloud, or silver linings? July 28. Todaro, M.P. – Smith, S.C.(2006): Economic Development. 9th ed. Pearson Addison Wesley, London WDI: World Development Indicators 2005, World Bank. (2005).
World Resources Institute, Earth Trends http://earthtrends.wri.org/searchable_db/index.php?theme=4&variable_ID=363&action=se lect_countries Letöltés dátuma (2007-08-06)
174
A HELYRŐL, AHOL ÉLÜNK. MODERNIZÁCIÓS TRENDEK JÖVŐBELI ALAKULÁSA KELET-KÖZÉPEURÓPÁBAN Borbély József PhD Nyugat-magyarországi Egyetem [email protected] A tanulmány tárgya a „köztes-európai” térség, a nyugati Európa-résztől és Kelet-Európától e köztes-térséget egyaránt megkülönböztető szerkezeti és mentális különbözőség: Kelet-KözépEurópa jellegzetes arculata. Régóta foglalkoztat „Zwischen-Európa” hibrid-szerkezete, és a kérdés, hogy ez az alapvetően nyugatias szerkezetű szubrégió a Nyugat félperifériás övezeteként, milyen történelmi utat járt be, és ebből a történelmi árnyékből mi vetül a jelenünkre és a jövőnkre. Fogva tart az a kérdés is, hogy elyek azok a tudati-mentális sajátosságok, nem ritkán deformációk, kiegyensúlyozatlanságok és identitás-zavarok, amelyek éppen e térség Nyugat felé is, és Kelet felé is tekintő „Janus-arcúsága” okán, és a félperifériális fejlődés következményeképpen alakultak ki, és rögzültek - mindmáig jellemzően. Lengyelországi, krakkói találkozásaim, a rokon történelmű népek iránti ösztönös vonzódás, s ebből sarjadó lengyel és cseh irodalmi-művészeti élményeim nyomán kezdtem gondolkodni a mi tágabb hazánk, Kelet-Közép-Európa múltján, és tervezgetni a reményteljesebb közös jövőnket. Érzékeltem, hogy a távolról homogénnek tűnő szovjet-típusú államszocialista rendszerek mély rétegében munkál a „történelem szelleme”, és e térség törzsterületének társadalmai, a lengyel, a magyar és a cseh társadalom, a felszín alatt őrzik a hajdanvolt középeurópaiságuk maradékait. Tudatosult, hogy az egymással szemben annyi konfliktussal, történelmi eredetű vitákkal, s ezen túl, a másiknak okozott történelmi tragédiákkal is terhelt térség népei – éppen a sajátos köztes-európai társadalmi-gazdasági szerkezet okán – rokonok, hasonlítanak egymásra, bármennyire is tiltakoznának ez ellen. Rokonok, de rossz rokonok, vitázó, veszekedő társadalmak, amelyek nem, vagy csak a mély tragédiák, válságok után képesek fölismerni az egymásmellé-rendeltségüket. Eme felismerés, és az alapérdekek mentén való összetartás híján neveztetett el e térség „válságövezetnek” /Bibó István/, vagy hívhatjuk „komp-régiónak” /Ady Endre „komp-ország” jelzős szerkezetét bővítve/, vagy „törmelék-régiónak”; netán Bibó István klasszikus tanulmánya címét idehozva beszélhetünk a „kelet-európai kisállamok nyomorúságáról”87. E terület történelmi kiszolgáltatottságát, puhaságát érzékelvén, azt, hogy e - különösen az első világháború után - dezintegrálódó térség könnyű terepe volt az „oszd meg és uralkodj” hatalmi politikának. Ma úgy látom, a magyar sorskérdések közül az egyik sarkalatos kérdés, miszerint az államhatáraink és a magyar nyelvhatár Trianon óta nem esik egybe, tehát a magyar nemzet spirituális reintegrációja tartósan csak a kelet-közép-európai konszolidáció és integrálódás összefüggésében oldódhat fel. Fontos, hogy megértsük, hogy mit jelent e térségben a „társadalmi viszonyok mozdulatlansága”, hogy „holtpontok” vannak, és sokszor reménytelen visszatérési kísérletek /reformkorok, és reformkísérletek, vagy ha már túl sok a történelmi gyúlanyag, akkor forradalmi kísérletek/, azon cél érdekében, hogy ez a félperiférikus övezet mélyebben, szervesebben visszakötődhessen, „szervesülhessen” a centrumhoz. A magyar 1848/49, azután az 1956-os forradalom sem értelmezhető lényege szerint másképpen. Egy-egy nekigyürkőzés után mégis el-elborul a szubrégió ege, és közös az a magyarként igen jól ismert érzés: „valahol megint utat veszítettünk”88. E dolgozatban röviden összegezem, amit e szubregionális vizsgálódás során összegyűjtöttem, Európa e „tektonikus övezetéről”, hogy adekvát válaszokat találjak a felmerülő kérdésekre.
87
Bibó István (1986): A kelet-európai kisállamok nyomorúsága /Válogatott tanulmányok II. kötet 184-265. p./ 88 Bibó István (1986): Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem /Válogatott tanulmányok II. kötet 596-624.p./
175
Az alábbi kérdésekre keresem a választ: • E történelmi hozott anyag ismeretében e frontier övezet milyen színvonalon, milyen minőségben képes a korszakonkénti csatlakozási-felzárkózási kísérletét végrehajtani, a poszt-szovjet korszak után, a huszonegyedik század elején? • Ha elfogadjuk, hogy Európa és a Nyugat dominanciája a huszadik század elejére elérte a tetőpontját, és a Nyugat „hanyatlása”, – vagy Spengler után, „alkonya”– , egyik vezető témája a huszadik századi kultúrtörténetnek; ha feltesszük, hogy a nyugati civilizáció spirituális talapzata megroppant, és maga a paradigma is válságba került: adódik a kérdés. Az európai centrum társadalmai, döntéshozói felismerik-e, hogy e leszakadt, és válságbólválságba sodródó övezet – ahonnét a huszadik században a két világháborúvá szélesedett konfliktus is kiindult – konszolidálása Nyugatnak is elemi érdeke. / Húsz évvel ezelőtt, a nagy a kelet-európai társadalmi mozgások idején erősen hittünk ebben, két évtized távolából már a szkepszisünk erősebb. • Korunk globális kihívásaira e történelmileg hátrányos helyzetű övezet képes-e adekvát válaszokat adni? Miközben a világban az erősödő partikularizáció, a fragmentálódás is jellemő; különösen a mi térségünkben, amely a centripetális erőtér gyengesége okán inkább széttart, hasadozik. A globális kihívások közül az ökológiai válság kihívásaira milyen a térség reagálóképessége, és ha okkal feltételezzük, hogy gyengébb, mint a nyugati centrumterületé, akkor ebből mi következhet. Valamint az erősödő migrációs és menekült nyomás milyen kihívást jelent, milyen terhet és feladatot ró szubrégiónk kormányzatira, és mit jelenthet az itt élő alapnépesség számára. Írnom kell Európa Occidentalis, latin-keresztény hátteréről, és Kelet-Európa bizánci-keresztény /ortodox/ vallási meghatározottságáról. És eme mély, civilizációs különbözőség hatására Nyugat-, ill. Kelet-Európa kiformálódásánál. A nyugati egyház hangsúlyozza az individualitást, a személyes megváltás elvét, és az ember szabad akaratát. Ezen elvek a későbbi századok fejlődésében meghatározóak, megrajzolják Nyugat-Európa szellemi arcát. Európa keleti felén addig az ortodox egyház összefonódik az erős világi hatalommal, és annak meghatározó támaszává válik. Európa másik markáns pólusát Kelet-Európát ilyen ideológiai-szellemi háttérrel formálja ki a történelem. A két markáns Európa-fél között a középkorban még halványabb kontúrral, ám az újkor kezdetére - a bekövetkezett gazdasági és politikai változások nyomán már élesebb határokkal - kirajzolódik a mi érzékenyebb vizsgálatunk tárgya; a köztes-európai alrégió. Az újkor kezdetére a Karoling-Európát és e köztes-térséget elválasztó vékony törésvonal miért mélyült szakadékká? Amikor a kilencedik és a tizenegyedik század között a nyugati centrum-régió első expanziója lényegében abszorbeálta e területet is a maga modelljéhez. Úgy találom, a válasz a feudális Európa későközépkori válsága, 1300-1450 között. A Nyugat növekedési krízise megkövetelte a gazdasági tér kitágítását, az expanziót, amelyet az az újvilág felfedezésével és bekapcsolásával a „világgazdaságba” sikerrel hajtott végre. Valamint a maga válságát áthárította a mi vizsgált térségünkre. Úgy is, hogy a növekvő mezőgazdasági nyersanyagszükségletét jórészt innét biztosította. E köztes-térség feudális struktúrája megmerevedett, „visszakeletiesedett”, és a törvénykezési folyamatok is jelzik az un. „második jobbágyság” megszilárdulását. Mindeközben Kelet-Európa a maga autokratikus, despotikus uralmi modellje szerint szintúgy expanziót hajtott végre. Az sem érdektelen, hogy térségünk Nyugat perifériájává degradálódásához történelmi katasztrófák, kataklizmák is hozzájárultak, a térség törzsterületét, a lengyel, a magyar, és a cseh királyságot nézve bizonyíthatóan. Kelet-Közép-Európa kiegyensúlyozatlanságát, és népei történelmi eredetű identitás-zavarait vizsgálva az okokat e kialakulatlan „hibrid” társadalmi-gazdasági szerkezetben találhatjuk.89 A soknemzetiségű birodalmakba betagolt népek megkésett és problematikus polgári-nemzetállami kifejlésénél van e mentális problémák forrásvidéke: változataiban is alapvető hasonlóságot mutatva. E történelmi eredetű anomáliákat vizsgálva kitüntetően foglalkoztam a Habsburgok dunai birodalmával, támaszkodva Bibó István maradandó értékű elemzéseire. Példaképpen a demokratizmus és a nacionalizmus, e két közös gyökerű, és mélyen összefüggő mozgalom súlyos zavaraira e térségben, így a Kárpát-medencében is. Máig ható gond ez, nemkülönben a „túlfeszült
89
Szücs Jenő (1982): Vázlat Európa három történeti régiójáról Bp, Magvető Kiadó
176
lényeglátó”-„hamis realista” ellentét, és a térség gazdasági fölemelkedését, versenyképességét is rontó, kontraszelektív elit-kiválasztódás. Az a feltevésem, hogy az első világháború után pregnáns és jól leírt „kisállami nyomorúság”, a tudati-mentális torzulások oldódását sem szolgálta a második világháború végi döntés, a jelképpé vált Jalta. Mögötte azzal a megegyezéssel, hogy a győztesek a maguk befolyási övezetében „bevezethetik” a maguk társadalmi rendszerét. Köztes-Európa szovjetesítése, a politikai KeletEurópába történő katonai-politikai és gazdasági betagolódás évtizedei következtek. Eltérve azon narrációktól, amelyek szerint ez is „egyfajta modernizációs kísérlet” volt, és egyfajta „szükségszerűség” az önmagát túlélt félfeudalizmus szanálását tekintve; azt gondoljuk, hogy a múlt század közepétől az alapvetően nyugati modellt követő térség a múltjától, a múltban kiformálódott társadalmi-gazdasági szerkezetétől eltérő pályára kényszeredett. Mindezért e térség országai számára a keleties államszocialista örökség szanálása, és a „váltó visszaállítása” rendkívüli kihívás volt, és a feladat korántsem befejezett. A szovjet-orosz államszocialista integráció évtizedei a történelmi eredetű társadalmi anomáliákat és torzulásokat sem oldották, inkább csak lefedték, „jegelték”, hogy a századvégi hatalmi-politikai változások nyomán virulensen törjenek a felszínre, sokszor sajátos metamorfózist mutatva. E „későn jövő”, a nyugati modernitáshoz nem szervesen kötődő köztes-európai térség számára kiosztott feladat tehát kettős. Egyrészt a mondhatni már hagyományos felzárkózási feladat a nyugati társadalmi-gazdasági formációhoz; másrészt a releváns válaszadás korunk globális kihívásaira. E rövid dolgozatban a térségre ható globalizáció ökológiai hátterével olyan összefüggésben foglalkozom, hogy e köztes-európai tér, benne a Kárpát-medence fokozottan sérülékeny terület. Nem csupán a múltbéli államszocialista időszak sajátos gigantomániája okán, és a környezeti terheléssel nem számoló erőltetett iparosítás következményeképpen, hanem azért is, mert e forráshiányos társadalmak döntéshozói jórészt a maradék-elv alapján viszonyulnak a környezet-és természetvédelemhez. • Megjegyezzük, a „felzárkózás” egy olyan történelmi időben történik, amikor a nyugati modernitás válságjelei is egyre nyilvánvalóbbak. • Másfelől a térségünk társadalmai „rizikó-társadalmak”: bizalomdeficites, anómiás társadalmak, s mindez az anyagi-gazdasági előmenetelüket is nehezíti.90 Következtetések és javaslatok Az az alapvetésem, hogy az elmúlt századi korszakos hatalmi-politikai változásokkal e nemzedék előtt megnyílott újabb felzárkózási kísérlet esélyét növelné, ha ez a jellemzett történelmi „hozott anyag” felhasználásával, a szubrégió történelméből eredő sajátosságok figyelembe vételével történik. Erre tekintettel a múlt századvég kelet-európai forgatókönyvei alapján végrehajtott „rendszerváltások” korrekciója elengedhetetlen és elodázhatatlan. Nem gondolom, hogy a térség országai többségének a nyugati katonai-védelmi tömörüléshez, és az EU-hoz való csatlakozásával, itt a kelet-közép-európai „történelem vége”. A nem lebecsülendő változások mellett javallt szubrégiónk önszerveződése, a hatékonyabb közös érdekérvényesítés céljából. E heterogén és a múltban inkább széttartó, dezintegrálódó térség mélyebb együttműködése alapvető feltétele sikeres felzárkózásunknak az európai centrumhoz. A kelet-közép-európai társadalmak javasolt integrálódásához, az alapérdekeik mentén megvalósítandó szorosabb együttműködéshez viszont elengedhetetlen a szomszédsági társadalmak ismerete, egymás „megtanulása”, a kölcsönös empátia; a szomszéd népek értékeinek és teljesítményének a kölcsönös megbecsülése. A kelet-közép-európai társadalmak együttműködése mulasztásos állapotban van, ennek szellemi előkészítése még inkább! Régiónk reagálóképességét, versenyképességét javítandó, az egyik legfontosabb értelmiségi feladatként javasolom, a sokat cívódó és egymás ellen sokszor kijátszott népeket ráébreszteni: együtt többek lennének, együtt többet érnének.
90
Fukuyama, Francis (1997): Bizalom. A társadalmi erények és a jólét megteremtése Bp., Európa 616.p.
177
Felhasznált irodalom Ambrose,E.(1983): Rise to Globalism London: Penguin Books. Bibó István (1986): Válogatott tanulmányok II. Bp.: Magvető Kiadó. 923 p. Bibó István (1986): Válogatott tanulmányok III. Bp:. Magvető Kiadó. 635 p. Bogár László (2003): Magyarország és a globalizáció
Bp.: Osiris Kiadó. 447 p.
Cameron, Rondo (1998): A világgazdaság története Bp.: Maecenas Kiadó Fukuyama,Francis (1997): Bizalom. A társadalmi erények és a jólét megteremtése Bp.: Európa Kiadó. 616 p. Gati,Ch. (1991): A füstbe ment tömb Bp.: Századvég-Atlanti Kiadó. Gunst Péter (szerk.) (1996): Európa története Debrecen: Csokonai Kiadó. 432 p. Hankiss Elemér (1989): Kelet-európai alternatívák Bp.: Közgazdasági és Jogi Kiadó. 406 p. Huntington,S. (1998): A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása Bp.: Európa Kiadó. 646 p. Németh László (1992): A minőség forradalma I-II. Bp.: Püski Kiadó. 1349 p. Szücs Jenő (1982): Vázlat Európa három történeti régiójáról Bp.: Magvető Kiadó. Tóth Attiláné dr. (szerk.) (1998): Jövőképek Európáról Bp.: Arisztotelész Stúdium Bt. 235 p. Tóth László (1994): Globalizáció és regionalizáció Szeged, Akadémiai doktori disszertáció (kézirat) Tanulmányok Cseresnyés Ferenc (1996): Migrációs potenciálok és trendek Európában. Régió; Kisebbség, politika, társadalom 7. évf. 4. Gidai Erzsébet (1994): A jövőkutatás szerepe a döntési folyamatokban – alternatívák Magyarország fejlődésében a XXI. század küszöbén. MTA Jövőkutatási Bizottság, Bp. Kozma Ferenc (1998): Félperiféria-fejlődés-integráció. In: Jövőképek Európáról; szerk.: Tóth Attiláné, 83-91 p. Magyari-Beck István (1994): Közép-Európa mint perspektíva. Gazdaság és Társadalom, 1994. 2-3. Tóth László (1994): Közép-Európa mint regionális probléma. Gazdaság és Társadalom, 1994. 2-3.
178
A VÁLTOZÁS HUMÁNCENTRIKUS ÉRTELMEZÉSE ÖKOFIZIKAI FELFOGÁSBAN Martinás Katalin a fizikai tudomány kandidátusa ELTE Atomfizikai Tanszék [email protected] A jövőkutatás lényege a változásokkal való foglalkozás, azok felismerése és generálása. Az egyre gyakoribb és mélyrehatóbb változások és összefüggésrendszerük mind kevésbé kiszámíthatóvá teszik a jövőt, ezért a jövőkutatásnak fokozott figyelemmel kell a változásokkal foglalkoznia. (Nováky 2008). A jövőnk feltétele a fenntartható gazdaság, így a jövőkutatás fontos része a gazdasági változások és a fenntarthatóság feltételeinek vizsgálata. A gazdaságban a szereplők egymással anyagot, energiát, információt és pénzt cserélnek, és eközben változnak, és változtatják a környezetüket. A gazdaságot ezért csak komplex rendszerként lehet tárgyalni. A gazdasági változásokat nem lehet a hagyományos (newtoni fizikai) módszerekkel megérteni, mivel az a gazdaság lényegi összetevőjét, az állandóan változó környezetet legfeljebb csak exogén paraméterként tudja figyelembe venni. Az ökofizika egy olyan gazdaság modell, amely tartalmazza a gazdaság-környezet kölcsönhatást, és tartalmazza a változást, azaz a gazdaság komplexitását. Ez a közelítés az, amellyel a gazdasági fenntarthatóság vizsgálható. A gazdaság a társadalom anyagcseréje, a természetből veszünk fel anyagokat, átalakítjuk (a termelésben), felhasználjuk, és a végén visszajuttatjuk. Ez kettős feladatot jelent. Egyrészt a metabolizmus jellemzését, azaz a gazdasági folyamatok anyag és energiaáramlásokkal történő jellemzését. Ez ma már egy önálló közgazdasági tudományterület, az iparökológia. A modern gazdaságelmélet alapja az egyensúlyelmélet, amely olyan egyszerűsítő feltevésekkel élt, hogy abba a materiális oldal már nem építhető be, vagy csak nehezen. Ezért e másik feladat, egy olyan gazdaság elmélet felírása, amelybe ez a materiális leírás beépíthető. A mikroökonómia alapja az emberi döntések modellje. A paradigma szerint racionális (optimális) döntéseink vannak, vagy legalábbis erre törekszünk. A Homo Economicus, azaz ember gazdasági modellje racionálisan dönt, a legjobbat választja. A gazdasági élet szereplői (valódi és jogi személyek, emberek, vállalatok, cégek), a jelen lehetőségei közül egyrészt a múltbeli tapasztalataik, másrészt a jövőre vonatkozó várakozásaik alapján választanak, és így hozzák döntéseiket. A valóságban a döntési kritérium valóban az, hogy mindenki a legjobbat választja, a döntés pillanatában felismert lehetőségek közül és a döntés pillanatában figyelembe vett következmények mellett valamint a döntés pillanatában érvényes várakozások mellett. Egy leírásban (modellezésben) azonban nem lehet az összes feltételt figyelembe venni, a várakozásokat nem ismerhetjük meg. Közismert matematikai eredmény, hogy az optimalizálás gyakran rosszabb eredményt ad, mint a véletlen döntés, ha csak egy mellékfeltételt is kihagyunk. A gazdasági döntések matematikai leírásához elegendő egy gyengébb feltétel. Ez a kritérium megfogalmazható úgy, hogy „kerüld el az elkerülhető veszteségeket” (KEEV)-elv. Az új döntési kritérium szerint a várható haszon hajtóerőként lép fel. (Martinás 1996, 2008, Hideg-Martinás 2002, Ayres-Martinás 2005). Ebben a keretben a gazdagságra egy olyan meghatározást adunk, amely egyszerre tartalmazza a gazdasági és a természeti oldalt, és ez a gazdaságosságnak egy új értelmezését adja. 1. A gazdasági változások természeti aspektusa Az ipari ökológia az anyagnak és az energiának a természetes öko-szisztémákban megtalálható körforgását próbálja az ipari folyamatokban meghonosítani, és ehhez a gazdasági folyamatokat, mint anyag és energia áramokat vizsgálja. Ebben a közelítésben a készleteket a tömeggel vagy az
179
energiával jellemzik. Amikor a gazdaságban energiáról, energiaválságról beszélünk, akkor a felhasználható energiát, a munkavégző-képességet értjük alatta, ez nem egyezik meg a megmaradó energiával, hanem az exergia. Míg az energia megmarad (I. főtétel), addig az exergia eldisszipálódik, de az exergia nem teremthető. Az 1 MJ fűtőértékű gáz exergiája 1 MJ exergiát jelent, de ha ezt egy 20 C hőmérsékletű szoba temperálására használjuk, akkor a szoba 1 MJ energiát, de csak 0, 065 exergiát kap. Az exergia osztva az abszolút hőmérséklettel az extrópia, amely a rendszer és a környezet különbözőségét, a rendezettséget méri. Az entrópia helyett az extrópiát érdemes használni, és az entrópia növekedési elv új megfogalmazása az extrópia csökkenésének elve lesz. Amikor a rendszer egyensúlyban van a környezetével, nem különbözik tőle, akkor az extrópiája zérus. Minél nagyobb az eltérés, annál nagyobb az extrópia. Míg az entrópia az elmúlt, a végbement változásokat méri, addig az extrópia a jövőbeli változásokat, a lehetőséget. A II. főtétel tartalma az, hogy ha nem élünk a lehetőséggel, akkor az magától is eltűnik. Minden valódi változás, minden reális folyamat extrópia disszipációt jelent. Az extrópia mindig csökken. Ha eszünk, ha alszunk, ha termelünk, ha fogyasztunk, ha takarítunk, azaz, ha csinálunk valamit, ennek ára az lesz, hogy extra extrópia csökkenés lép fel. Az extrópia teljes mennyisége ténylegesen csökken az átalakulási folyamat alatt, de új formák is (vagyis magasabb rendezettség) megjelenhetnek. Nem igaz az, hogy struktúra a II. főtételnek ellentmondóan keletkezik. Éppen ellenkezőleg, ez a törvény felelős az élet létezésért és a rendezett struktúrákért az Univerzumban Amíg a rendszernek van extrópiája, addig a rendszer nem halott, valami történik benne. A hajtóerő, a folyamatok irányát megszabó természettörvény az extrópia csökkenése. Mindaddig lesznek változások, amíg az extrópia nagyobb, mint zérus. Az extrópiatörvény tehát nem egyszerűen a pusztulás törvénye. Olyan, mint Shiva, a hindu isten: mind a pusztulásért, mind a teremtésért felelős. Jó, mert biztosítja a változások, és így a fejlődés lehetőségét. Rossz, mert minden megtörtént esemény egyben a további változások lehetőségének csökkenése. Miatta lettünk, miatta vagyunk, és miatta tűnünk el. Egy rendszer extrópiáját a bejövő áramokkal növelheti csak, és ez más – extrópiával rendelkező – rendszerből származhat. A termodinamika II. főtételéből átfogalmazható: egy rendszer csak befogad, megsemmisít, vagy átalakít extrópiát. Egy rendszer nem képes spontán módon extrópiát termelni. Az extrópiaáramot egy másik rendszer biztosítja. Ez lehet „adomány”, amikor az input egy másik rendszer outputja. Például a Föld extrópiaáramát a Naptól kapja. Az élőlények jellemzője viszont, hogy „megszerzik” a bemenetet, „megdolgoznak” érte, de nem teremthetnek extrópiát. Meg kell ismernünk, hogy Gaia mennyi extrópia megszerzési lehetőséget biztosít számunkra. Ha kevesebbet használunk fel, akkor szegényebbek leszünk annál, mint amilyenek lehetőségeink alapján lehetnénk. Ha többet, akkor a jövőnket esszük meg. A jövő generáció lehetőségeit csökkentjük. Ehhez a feladathoz az első lépés egy olyan gazdaság leírás, amely a javakat extrópia mértékegységben kifejezve tartalmazza. 2. Nemegyensúlyi gazdaságelmélet Axiomatikus megalapozásunkban abból a feltételből indulunk ki, hogy a gazdaság feladata az emberi szükségletekhez szükséges javak biztosítása. Az ember fiziológiai, pszichológiai és szociológiai lény, és ez a léte (szimbolikus) javakkal reprezentálható (például fizikai erőnlét, egészség, barátság), de ezen javak biztosításához materiális javakat kell fogyasztani. Az ember rendelkezik a teremthető javakkal is, ilyen a pénz és a tudás (információ). A gazdasági metabolizmus a materiális javakat állítja elő, ezek egyszerre gazdasági tételek és természeti objektumok. Változásaikat a gazdasági döntések és a természeti törvények egyszerre rányitják. Az energia/anyag megmaradás törvényét nem írhatja felül semmilyen emberi tevékenység. A materiális javak nem teremthetőek, csak termelhetőek A materiális javak változásait fizikai alapon 2 vagy 3 csoportba oszthatjuk. Ha az anyagmérlegeket vizsgáljuk, akkor az anyag megmaradás törvénye alapján, egy helyen az anyag mennyiség (a tömeg) csak áramlással változhat, ha már a formákat is figyelembe vesszük, akkor átalakítással is.
180
Az extrópiának is ez a két változása megvan, de van egy harmadik út is. Eltűnik, avagy eldisszipálódik- ez a II. főtétel. A gazdasági leírásban is a hármasság jelenik meg. A javak transzferálhatóak, azaz áramolhatnak az egyik szereplőtől a másikhoz. (Az egyszerűbb tárgyalhatóság érdekében a természetet is tekintsük egy szereplőnek.) Tipikusan a transzfer csere – azaz legalább két jószág transzferálódik, és ellentétes irányban (kivétel a természettel való anyagcsere, és amikor az egyik fél nem gazdasági eszközökkel kényszeríti a másikat a jószág átadására – rablás.) Csere mindig két szereplő között történik és legalább 2 jószág átadását jelenti. Legyen a két szereplő a és b szereplő, és a i-ik jószágból pi áron, qi mennyiséget kap az a szereplő a b-től qi *pi pénzért. A készletek változása felírható, ha a csere a t időpontban történt, és a készletek a kezdő pillanatban Xai, és a kezdő pénz Ma. Az a szereplő készleteinek változása: Xai(t +1) = Xai(t) +qi Ma(t+1) = Ma0(t) – pi qi A B szereplő készleteinek változása: Xbi(t +1) = Xbi(t) -qi Mb(t+1) = Mb(t) + pi qi Az átalakítást a modern közgazdaságtan termelésnek nevezi, amikor a materiális javakból materiális javakat álltunk elő, és fogyasztásnak – amikor a materiális javakból szimbolikus javakat termelünk. A termelés a készleteket változtatja, a leírásához megadjuk a termelési vektort, és a termelési volument. A termelési vektor megadja, hogy egy egységnyi termék előállításhoz az i-ik készletből mennyit kell felhasználni (ti <0), vagy mennyi termelődik (ti> 0). A termelési volumen (y) megadja, hogy mennyi terméket állít elő. Ezzel Xa(t+1)= Xa(t) +y ti A harmadik típusú változás, ami a fizikai oldalról az extrópia spontán csökkenése, a gazdaságban az értékcsökkenés, degradáció, romlás. Xa(t+1)= Xa(t) –Di Ezeket a változásokat nem választjuk, a döntéseinkkel igyekszünk elkerülni vagy kompenzálni, mert ha nem sikerül, akkor tönkremegyünk. Ezt a törvényt fogalmaztuk meg a kerüld el az elkerülhető vesztességeket szabállyal. (A részletes tárgyalás és a matematikai következményei a Martinás 2008 írásban található.) A gazdasági létezés feltétele, hogy az ember értékelni képes, ez azt jelenti, hogy két különböző jószág seregről el tudja dönteni, hogy melyik a jobb, vagy indifferensek. Melyik mellett gazdagabb. Ez az értékelése a gazdagság függvény (Z). A KEEV szabály megköveteli, hogy minden gazdasági szereplő rendelkezzen ilyen függvénnyel. A függvény alakját mindenki maga választja meg, azaz szubjektív, de a Z függvény jóságát a természeti és gazdasági környezet (a többi szereplő) határozza meg. Z = Z(X1, X2,,....Xn). A készletmennyiség-változással járó gazdagság változás a készlet értéke (wi = ∂Z/∂ Xi). A pénz értéke a gazdagság megváltozása a pénzkészlet változás hatására (WM = ∂Z/∂M). A gazdagságot nem pénzben mérjük, és ezért a pénznek is van szubjektív értéke. Az a szereplő gazdagsága (egyszerű esetben) a mennyiségek és az értékek szorzatainak összege: Za= (wa1 Xa1 + wa2 Xa2 ...... + waMa) Ezzel az ország gazdagsága a szereplők gazdagságainak összege lesz, azaz Z = ∑ Za
181
A döntés kritériuma, az hogy a választásunk eredménye ne csökkentse a gazdaságunkat. Ezzel azonban csak a lehetőségeinket osztjuk két csoportra, még nem tudjuk megmondani, hogy melyiket választjuk, csak azt, hogy melyiket biztos nem. Nem tehetjük fel, hogy a döntés az adott pillanatban felismert lehetőségek közül a legnagyobb gazdagságnövekedést választja ki. A gazdagságfüggvény nem tartalmazza az összes feltételt, amelyek a kiválasztást befolyásolhatják.) A tényleges választást nem csak a pillanatnyi haszon határozza meg, hanem a döntésünk függ a múltbeli tapasztalatoktól (Kultúra, etikai normák), a céloktól, várakozások a jövőbeli változásokról (a társadalmi (emberi) környezet és a természeti környezet várt változásaitól). A várható gazdagságnövekedés a gazdasági folyamat hajtóereje, a készlet megváltozásának volumene arányos a várható haszonnal. A gazdasági erőtörvény: q = LF, ahol F a várható haszon (a várható Z növekedés), az L értéke a szereplőre jellemző, ez tartalmazza a várakozásokat, a célokat). Az L paraméterek a szereplő várakozásait fejezik ki a piaci lehetőségekről, a piac dinamikájáról. A gazdasági rendszer dinamikáját a készletek mennyiségeinek változása adja meg, azaz Xai(t +1) = Xai(t) - Dai +∑yabi Jabi + ∑yaa Jaai Ma(t+1) = Ma(t) – ∑pabi yabi Jabi Egyensúly feltételezése mellett a leírásunk az egyensúlyi elméletet adja vissza. A gazdagság függvény a hasonlóság ellenére nem a hasznosság. A hasznosság a fogyasztásból származó gazdagság növekedés. A jószág fogyasztása a szimbolikus javakat növeli (a pohár víz a szomjúságot csökkenti), és ez növeli a teljes gazdagságot. A termelők esetében a profit a gazdagság növekedése a termelésben, azzal a különbséggel, hogy a gazdagság nem pénzben, hanem egy szubjektív egységben van kifejezve. Ha nem tesszük meg a valóság idegen egyensúlyság feltevést, akkor az egyenletek megoldásai azt mutatják, hogy már a legegyszerűbb esetekben is több féle egyensúly létezik, és az időbeli viselkedés erősen függ a kezdeti feltételektől. 3. Ökofizika Fizikai a közelítésben a termelés egy átalakítási folyamat, amelyben az input átalakul termékké és hulladékká. A termodinamikai közelítés fontos eredménye, hogy elvileg létezik hulladékmentes termelés. A hulladék nem fizikai, hanem gazdasági fogalom. A szemét nem természeti törvény, hanem a rossz gazdálkodás eredménye. Ökofizikai közelítésben a materiális javakat nem a természetes egységben, hanem extrópia egységben fejezzük ki, Ezzel a gazdagság függvény Z = (w*1 Π1+w*2Π2+....+ wM M) ahol Πi az i-ik készlet extrópia tartalma. w*i az i-ik készlet típus egységnyi extrópiájának értéke. Nagyon lényeges, és ez a gazdálkodás alapja, hogy a különböző formákban megjelenő extrópia különböző értéket jelent(het) nekünk. A termelés a kevésbé értékes extrópia forma átalakítása értékesebb formába, így lehetséges az, hogy a termelésben a teljes extrópia csökken, de mégis értéket termelünk. A termodinamikai korlát az extrópia átalakítás hatásfokára 1, azaz az elvi határ az átalakításra a veszteségmentesség. Ettől a határtól nagyon messze vagyunk. Már sok adatot összegyűjtött az irodalom, és így a készlet (szolgáltatás) előállításához felhasznált extrópia meghatározható. A jövőben, a gazdasági döntésekben figyelembe venni a természeti költségeket. Megfelelően választott extrópikus adórendszer megszünteti a gazdaságos és a környezetbarát közötti ellentmondást. A hulladék nem fizikai, hanem gazdasági fogalom. Az extrópia szempontjából a felbontás önkényes, mint ahogy ezt a technikai fejlődés is mutatja. Amikor petróleumot használtak
182
világításra, akkor a benzin egy felesleges melléktermék volt! Mégis, természettörvénynek érezzük, hogy a termelés mindig hulladéktermeléssel jár együtt. Nem lehet elérni, hogy a bemenet (alapanyagok) összetétele pontosan megegyezzen a hasznos kimenetével (termékkel), így a hulladék mindig megjelenik. A hulladék mennyiségét a gyártási folyamat, a technológia rögzíti. Azonban a hulladék extrópiája tetszőlegesen kicsiny lehet. A minimális érték zérus. Ez akkor következik be, amikor a környezetnek leadott energia és anyag a környezettel egyensúlyi állapotban van. Ekkor a hulladék megkülönböztethetetlen a környezettől. Ez a hulladék nem szemét! Nem lehet ártalmas, nem változtatja a környezetet. A hulladék output akkor lesz szemét, akkor lesz veszélyes a környezetre, amikor más lesz, mint a környezet. Természetesen a termodinamika értékmentes. A termodinamika elveiből nem következik, hogy a hulladék extrópia output által indukált változások hátrányosak az embernek. Csak annyit mondhatunk, hogy a hulladék a természetben változásokat indukál. Ennek mértéke az extrópia. A hulladék extrópia méri azokat a fizikai, kémiai változásokat, amelyeket a szemét a környezetben indukálhat. Így a környezet módosító hatás mérőszámát adja. De tudjuk, hogy ami elromolhat, az el is romlik. A hulladék extrópiája a környezeti hatások termodinamikai mértékének tekinthető. Az élővilág megoldotta, hogy jó közelítéssel zárt ciklusok alakuljanak ki. Ezért létezhet az élet ilyen régóta. A termelésnél csak a tudatlanság és a rosszul értelmezett gazdaságosság tiltja. Gazdasági irányító, szabályzó rendszerünk az ipari forradalom terméke. Ekkor nem éreztük a Föld asszimilációs kapacitásának végességét. A hulladék magától eltűnt. Egyetlen korlátos termelési tényező volt, a munkaerő. természetesen a tőke mellett. Gazdasági irányításunk a munkaerővel takarékoskodik – eredmény a munkanélküliség, a környezetszennyezés és a környezet kizsákmányolása. Felhasznált irodalom Ayres, Robert U. – Martinás, Katalin (2006): On the Reappraisal of Microeconomics: Economic Growth and Change in a Material World. Edward Elgar Pub. Hideg Éva – Martinás Katalin (2000): Evolúciós gazdaságelméleti alapvetés és előrelátás. Jövőelméletek 4. Budapesti Közgazdaságtudományi és Államigazgatási Egyetem, Budapest Martinás, Katalin (1996): Irreversible Microeconomics, Complex systems in natural and economic sciences. Proceedings of the Workshop of Methods of Non-equilibrium processes (eds. K. Martinas and M. Moreau), ELFT, Budapest Martinás Katalin (2001): Az evolúciós gazdaságelméleti modell működése. In: Evolúciós modellek a jövőkutatásban (szerk. Hideg Éva) Aula, Budapest, 119-145. Martinás Katalin(2002): A lehetséges jövők entrópikus korlátjai. Jövőelméletek 8, Budapesti Közgazdaságtudományi és Államigazgatási Egyetem, Jövőkutatási Kutatóközpont, Budapest Martinás Katalin (2008): A változás humáncentrikus értelmezése ökofizikai felfogásban. In: Nováky Erzsébet (alkotó szerk.): Változás és jövő, Püski Kiadó, Budapest, 171-218. old. Nováky Erzsébet (2005): Általános emberi értékek, viselkedési normák és a gazdasági növekedés. A gazdasági növekedés és az emberi kapcsolatok című OKTK kutatás, Budapest Nováky Erzsébet (alkotó szerk.) (2008): Változás és jövő. Püski Kiadó, Budapest
183
AZ IFJÚSÁGKUTATÁS 40 ÉVE Molnár Péter a pszichológiatudomány kandidátusa Pannon Egyetem [email protected] Negyven éves időtávlatban érvényes kutatási témák áttekintése alapján a jelentősebb társadalmi változások időrendjében válogattam ki az absztraktban megadott eseményeket. 10 perc nem elegendő ahhoz, hogy a téma átfogó eredményeiről vagy a kutatások szerzőiről érdemben szóljak. Következésképpen felelősséget kell vállalnom a témák szűkítéséért, az értékelés szempontjainak kiválasztásáért. László Ervin, aki a Római Klub tagja, és a Budapest Klub alapítója, november 3-án „Föld, élet, gondolkodásmód”címmel tartott előadásában a komplexitás növekedésével jellemezte a nyílt rendszerelméletben rejlő kedvező elméleti lehetőségeket. Értékelésem arra a kérdésre keresi a választ, hogy miképpen jelentkezik ez a jelenség az ifjúsági témában. Az ifjúságkutatásban megjelenő kiemelt témák a következők: • Új ifjúsági kultúra megjelenése • Ifjúkori életfázis meghosszabbodása • Demográfia • Társadalmi változások felgyorsulásának elmélete, Margaret Mead • Ifjúság jövőképe, felszabadult nemzeti identitás és társadalmi felelősség • Gazdaság és oktatás • Társadalmi különbségek polarizálódása Ha az absztraktban megadott események idősorrendjében haladva 40 év társadalmi változásainak áttekintésén a hangsúly, akkor említésre méltó a nyugati diákmozgalmak időpontjában megjelenő ifjúságszociológia kötet. (Huszár/Sükösd, 1968). 1971-ben jelenik meg a középiskolai tanulmányok bővülésével foglalkozó első könyv Magyarországon, (Gazsó /Pataki /Várhegyi, 1971). A 70-es évek elején az oktatáspolitika és a demográfia közös kérdésévé válik a második demográfiai csúcs idején a középiskolai arányok megválasztása. Döntés születik a nagy létszámú korosztály „szakmunkásképzésen keresztüli” átvezetéséről (Molnár, 1990). A 80-as években már Magyarországon is felgyorsult társadalmi változások megkérdőjelezik azt a hagyományosan nagy generációs távolságot, amelyben a fiatalok a felnőttek által képviselt vagy elképzelt jövőre készülhettek fel (Molnár/Zinnecker, 1988). A rendszerváltás után megváltozott cselekvési lehetőségeket a MeH Ifjúsági Tudományos Tanácsadó Testületében 1993-ban kidolgozott ifjúságpolitika az ifjúság társadalmi integrációjának intézményes programjaként értelmezi, melyben az egyén, kis- és nagyközösség tevékenysége kiszámíthatóvá, kézzelfoghatóvá válik: az intézményes tehetséggondozásban, a családok gyermekvállaló és -nevelőképességének megerősítésében, a lemaradó régiók célzott támogatásában, a nevelési eszmények felvállalásában, az ezekhez igazodó pedagógiában. Ezzel szemben Husén az oktatás világválságáról írt 1994. évi elegáns gondolataiban az oktatás bővülését az ifjúsági munkanélküliség elkerülésével magyarázza. Az Európában rendelkezésre álló oktatási adatok alapján azonban a rendszer-váltás után néhány évvel már az egész ország hátrányos helyzetűnek tekinthető (Molnár/Szegő, 1997). Ebben a helyzetben a 2000. évi országosan reprezentatív ifjúságszociológiai vizsgálatról adott áttekintés a következőkben foglalja össze a máig sem komolyan vett teendőket. „A felnövekvő nemzedék egészének érdekeit egy olyan társadalompolitika szolgálhatná leginkább, amely az országban kialakult szélsőségesen egyenlőtlen társadalmi berendezkedés korrekcióját, a polarizációs folyamat lefékezését, a státusvesztők, az alsó osztályba sodródtak integrálását, a jórészt szétzilált vagy meggyengített jóléti intézmények regenerálását, továbbá a humán erőforrást újratermelő és gyarapító intézményrendszer kiépítését és hatékony működését tekinti alapvető célnak” (Gazsó/Laki, 2004). Kritikus időpontokban adható rendszerelméleti megoldások és a stabilitásra építő előrejelzések megítéléséhez két aktuális állásfoglalásból indulok ki. László Ervin, aki a Római Klub tagja, és a
184
Budapest Klub alapítója, november 3.-án "Föld, élet, gondolkodásmód "címmel tartott előadásában a komplexitás növekedésével jellemezte a nyílt rendszerelméletben rejlő kedvező elméleti lehetőségeket. Aktuális hazai eseményként másik végletként Ferge Zsuzsa, az MTA Gyerekprogram Irodájának vezetőjére hivatkozom, aki a Gyerekesély projekt nyitórendezvényén ismertette, hogy a gyermekszegénység felszámolására költött milliárdokból épp a gyerekeknek jutott a legkevesebb az elmúlt években. Ha e két pólus közé próbáljuk besorolni az ifjúságkutatásban jelzett témákat, akkor feltűnő, hogy a gyors társadalmi változások ellenére a témák többsége régi keletű, hosszú időtávon át megoldatlan problémákat jelez. Stabilitásra épülő fenntartható fejlődést biztosító előrejelzések helyett az erőforrások kivonásával járó, egyre súlyosabbá váló felhalmozott problémákról beszélhetünk. Ha csak az említett hazai ifjúságkutatási témákra korlátozom az értékelést, akkor többféle jelenséget lehet felfedezni. A 80-as években már Magyarországon is felgyorsult társadalmi változások megkérdőjelezték azt a hagyományosan nagy generációs távolságot, amelyben a fiatalok a felnőttek által képviselt vagy elképzelt jövőre készülhettek fel (Molnár/Zinnecker, 1988). Jó előre jelezhető volt hazánkban az új ifjúsági kultúra megjelenése, de nem járt érdemi felkészüléssel. A társadalmi integráció szempontjából ezt a fiatalságot az elbizonytalanodással jellemezte a felnőtt társadalom, elhárítva azt a kényelmetlen álláspontot, hogy a fiatalok jogosan utasítják el a felnőtt társadalom által képviselt értékeket és kontrollt. 1985-ben az sem keltett feltűnést, hogy az egyetemisták a többi fiatalnál pesszimistábbak. A 60-as években jelentkezett először a szomszédos országoktól eltérő demográfiai probléma, a születéskor várható élettartam csökkenése, ami okozatilag az 50-es évtizedben gyökerezik. Legnyilvánvalóbban és legpontosabban előre jelezhető demográfiai témákban kevés érdemi döntés született. Kizárólag a „24.órában vagyunk” logikáját követő, az okot és az okozatot felcserélő logika jellemezte és jellemzi ma is a financiális magyarázkodásokat. Ma Magyarországon az optimista jövőkép kompetitív versengéssel jellemezhető. A társadalom kettészakadásának veszélyével jár együtt, hogy csak szűkebb körben jól elkülöníthetően jelenik meg az optimista attitűd kooperatív tartalma és a gyermekvállalási kedv. Bár a generációk közötti viszonyok között a társadalom biológiai reprodukcióját sem hanyagolhatjuk, mégis a társadalmi reprodukció leggyakrabban előtérbe állított témái iskoláztatási, foglalkoztatási és hatalmi szempontokként jelentek meg. Ebből következően a gazdaság és oktatás a társadalmi különbségek polarizálódásában előre jelezhető témájában téves döntések születtek felelős következmények nélkül. Margaret Mead elméletében számol a társadalmi változások felgyorsulásával, a nyílt rendszerelmélet keretében értelmezhető és nem egyértelműen előre jelezhető témákkal. A mai jövőkutatásban, már számolhatunk ezzel a felfogással, de még nincs érdemi információnk e felfogás fogadtatásáról. Nemzetközi összehasonlító vizsgálatok és a rendszerváltás miatt fokozott jelentőségre tettek szert az ifjúság jövőképének, a felszabadult nemzeti identitásnak és a társadalmi felelősség- vállalásnak a kérdései. Amíg a 80-as években az NSZK-ban az ifjúsági kultúra korszakváltásáról esik szó, addig Magyarországon a gyorsabb biológiai érés, az alacsony színvonalú tömeges szakképzés, az anyagi érdekeltségek mentén alakult ki a civilizációs fejlődés. Az NSZK-ban az ifjúkor mind a társadalom, mind az egyéni élet vonatkozásában felértékelődött. Azok az ifjúság-felfogások kerültek előtérbe, amelyek az ifjúságon hosszú távú és társadalmilag biztosított individuális fejlődési folyamatot értenek. László Ervin által képviselt nyílt rendszerelméletben rejlő kedvező elméleti lehetőségek ma már egészen közelről érint bennünket, a Római Klub jelentését a döntéshozók az elmúlt évtizedekhez hasonlóan már nem hanyagolhatják el. Az ifjúságkutatások 40 éves időtávlatában a fiatalok számára a társadalmi változásokhoz igazodás csak sodródást jelent, nem pedig önálló stabil célokhoz mért alkalmazkodást vagy érdekvédelmet. Megfelelő társadalmi felelősségvállalás és beavatkozás nélkül sajnos az előrelépést jelentő komplexitás növekedést nem lehet előre jelezni.
185
Ezt a tényt nem feltétlenül kell a gyors társadalmi változásokhoz kötni. Már a múlt évszázad elején is szembe lehetett állítani az ifjúságért vállalt felelősségvállalást, a megoldást igénylő modern kihívásokkal. A tehetetlenséget képviselő termodinamikai egyensúly helyett a rendszerelmélet termodinamikai egyensúlytól távoli elméletét is már régen kidolgozta Prigogine, amit László Ervin hangsúlyoz a Római Klub jelentésének megértéséhez. Az ifjúságra vonatkoztatva befejezésül egy összefoglaló idézettel érzékeltetném a jövőkutatáshoz kapcsolható ifjúsági témát: „A modern fiatalember sohasem fogja megváltoztatni környezetét, mert örökké felfogását változtatja” (Chesterton 1874-1936). Irodalom Mead, M. (1978): Culture and Commitment. The New Relationships between the Generations in the 1970s. New York Huszár Tibor, Sükösd Mihály (szerk, 1969): Ifjúságszociológia. Közgazdasági és Jogi Kiadó, Budapest. 31-68. p. Gazsó F,. Pataki Ferenc, Várhegyi György (1971): Diákéletmód Budapesten. Gondolat, Budapest Molnár Péter (1990): Civilizációs fejlődés és ifjúsági szakmunkásképzés. Szakképzési Szemle VI. évf. 4. 37-56 old. Molnár, P., Zinnecker, J. (1988): Lebensphase Jugend im historisch - interkulturellen Vergleich: Ungarn 1985 - Westdeutschland 1954 - Westdeutschland 1984 In Jugend im internationalen Vergleich. Juventa Weinheim - München, 181-206 s. Molnár Péter (1998): Ifjúságpolitika In Saxa Loquuntur 1912-1997. összegyűjtötte: Vasbányai Ferenc Kiadó: József Attila Gimnázium - Szent Imre Gimnázium, Budapest. 60-70. Molnár Péter, Szegő Szilvia (1997): Ifjúság: tanulás és munka a munkanélküliség fenyegetettségében. Társadalmi Szemle LII évf., 1, 15-33 old. Gazsó Ferenc, Laki László (2004): Fiatalok az újkapitalizmusban. Napvilág Kiadó Budapest Molnár, P., Zinnecker, J. (1988): Ifjúsági életutak összehasonlító elemzése. Társadalomtudományi Közlemények. XVIII. 4. 37-59.
186
AZ LCA SZEREPE A SZCENÁRIÓK ELEMZÉSÉBEN Tóthné Szita Klára a közgazdaság-tudomány kandidátusa tanszékvezető egyetemi docens Miskolci Egyetem, Gazdaságtudományi Kar Világ- és Regionális Gazdaságtan Intézet Humán Erőforrás Intézeti Tanszék [email protected] A jövőkutatás módszertani kérdései között a szcenárió építés fontos szerepet tölt be, különösen a hosszú távra (20, 25 vagy 50 évre) vonatkozó stratégiákban. A szcenárió építés mellett azonban a plauzibilis jövőképek kiválasztását segítő módszerek szerepe sem elhanyagolható. Az, hogy milyen stratégiák lesznek életképesek komplex hatásvizsgálatok alapján lehet előre vetíteni, amelyben egy vizsgálati módszerként az életciklus hatásértékelés is szóba jöhet. A kezdetben szigorúan környezeti hatások globális környezeti problémákhoz való hozzájárulását értékelő módszer napjainkra a fenntarthatósági elemzések kedvelt eszköze lett, mert alkalmas környezeti, gazdasági és szociális hatások együttes vizsgálatára is. Az előadás az életciklus elemzés szcenárió értékelésben betöltött szerepéről konkrét példán keresztül ad ízelítőt. Az életciklus-elemzésről dióhéjban Az életciklus-elemzés (LCA) az utóbbi időben jelentős fejlődésen ment keresztül. Az életciklus koncepció gazdasági értelemben először az innováció és a termékrendszerek kapcsolatához köthető, később a bölcsőtől a sírig tartó életciklus (C2G) szemlélet már a globális környezeti problémákra fókuszál erőteljesen. Természetesen az erre irányuló értékelő módszerek az egyszerűsített elemzéstől a teljes leltár számbavételéig sokféle technikai (manuális és szoftveres) megoldást alkalmaznak, és ma már egységes, szabvány szerinti útmutatóra támaszkodnak (ISO 14040). Újabban a fenntartható fejlődéssel összefüggésben ismét megjelenik az életciklus gazdasági, sőt társadalmi értelemben történő vizsgálata, amikor életciklus költségről (LCC) és társadalmi életciklus hatásokról van szó (SLCA). A kezdeti Schumpeteri életciklus szemlélet és a mai LCC azonban térben és időben is más vektorok mentén értelmezendő. Míg a gazdasági életciklus során egy termék előállításához kapcsolódó aggregált profitot mérik, az LCC esetében valamely termék vagy termelési folyamat funkció egységére vetített gazdasági áramait összesítik, amelyből a társadalmi externális költségekre következtethetünk. Az LCA alapvetően döntéstámogató eszköz, és egyben méri a fenntarthatóság irányába tett elmozdulást. A környezeti életciklus hatásértékelés (LCA) többnyire a bölcsőtől a sírig méri az anyagok, termékek, szolgáltatások környezeti hatását, beleértve: • az energiát, amelyet felhasználnak a nyersanyag kitermeléstől a termelésen át, és magába a termékben megtestesülő energiát is, • a bányászat helyi környezetre gyakorolt hatását, • a természetes erőforrás veszteségeit, • a terület használatot, a hulladék lerakás hatását, és a szállítás egész életciklusra kiterjedő hatását, • klímaváltozást, és ózonréteg károsodást, • a használat környezeti hatását és az • egészségi kockázatokat. Az elemzés módszerei folyamatosan tökéletesednek. Egyrészt a szabványos módszerek pontosodnak, másrészt új módszertani irányok is kimunkálásra kerülnek. A fejlesztés egyik iránya az életciklus menedzsment (LCM). Ez egy komplex módszer, amelyben a fenntartható fejlődés társadalmi, gazdasági és környezeti pilléreinek mérésére mind több és több tényezőt integrálnak, és az LCM-ben az egyes alternatívák költségeinek számbavétele és összehasonlítása is megjelenik.
187
Nem egy esetben soktényezős elemzést alkalmaznak az ipari technológiák fenntarthatóság szempontú vizsgálatánál, multi-dimenzionális optimalizálásnál. Fejlődésként értelmezhető az LCA kiterjesztése az integrált termékpolitikára, vagy az öko-design alkalmazásában való támogató eszközként való jelenléte is. A zöld termékek, vagy öko-címkével ellátott termékek, mint a fenntartható fejlődés indikátorai, ugyancsak életciklus-elemzés alapján deklarálhatók. Gyakorlatilag az LCA minden olyan esetben alkalmazható, amikor termékek, termelési folyamatok fenntarthatósági értékelése készül, vagy szervezeti környezeti teljesítményt értékelnek. Emellett, az LCA, mint ökonometriai módszer, nemcsak termékek, termelési rendszerek vagy szolgáltatások, hanem a gazdasági növekedés környezeti aspektusainak vizsgálatára is alkalmazható 1. ábra Az életciklus-elemzés fejlődése
Forrás: nyomán saját szerkesztés A SETAC Európai LCA munkacsoportjának módszertani fejlesztései az alábbi területekre irányultak (Markovic,1998): 1. szcenárió fejlesztés (Günter Fleischer), 2. adatelérhetőség, adatminőség, bizonytalanságok vizsgálata (Rolf Bletz), 3. LCA az építőiparban (Agnes Schumans), 4. hatáskategóriák szabványosítása (Udo Haas), 5. munkahelyi környezet (Allan Astrup), 6. életciklus menedzsment, (Allan Astrup Jensen), 7. életciklus a döntési folyamatokban (Roland Cliff). A fentiekből – a terjedelem korlátai miatt – csak a szcenárió fejlesztés munkacsoportjának eredményeit emelem ki. A munkacsoport megalakulásától (1998) jelentős előrelépést tett a jövőre vonatkozó alternatívák bemutatásának módszertanában (jövő alternatívák definiálása, a jelenből a jövőbe vezető fejlesztési út leírása, végül az elemzésekhez kapcsolódó bizonytalanságok csökkentése). Véleményük szerint más megközelítést kell alkalmazni, ha a szcenárió fordulópont a fejlesztésben, és mást, ha a már bejárt úton történik a változás.
188
Az életciklus-elemzés gazdasági és környezeti megközelítésben sikerrel alkalmazható stratégiai döntéseknél, szcenáriók elemzésénél. Ebben a kontextusban a környezeti LCA legalább olyan fontos döntéstámogató eszköz, mint az LCC. A gazdasági életciklus elemzés lehet: • termék életciklus, • szervezeti életciklus, • életciklus költségelemzés (LCC). A környezeti elemzés lehet: életciklus leltárelemzés (LCIA) és életciklus hatásértékelés (LCA). 2. ábra A szervezeti környezeti és gazdasági LCA közötti kapcsolat
Forrás. Saját szerkesztés A modell termékre, termékrendszerre, tevékenységre, sőt még a politikai döntéshozatal mechanizmusára is adaptálható. Szcenárió építés A jövőkutatásban alkalmazott módszerek az utóbbi években korszerűsödtek. Erősödött az egyes technikák integrált rendszerbe való rendezése, mint pl. a kvantitatív módszerek integrálása, a szcenárió építés és hatásbecslések; a lehetőségek és a várakozások egybevetése; a modellezés automatizálása; a szcenárió módszer és a neurális hálók összekapcsolása (Nováky, 2004). A szcenárió építés a jövőkutatás egyik elterjedten alkalmazott módszere, stratégiai jelentőségű, és már nálunk is találunk rá példákat. A szcenáriók építőelemei: • paradigmák, • hajtóerők, • helyettesítő jelek és • bizonytalanságok. A szcenáriók bekövetkezése a technológiák, és kulturális változások függvényének alakulásától függ. Az, hogy milyen valószínűsége lesz egy-egy szcenáriónak azt nem lehet megmondani, de a jövőt lehet alakítani. A jó szcenáriók fő ismérve a plauzibilitás, a belső konzisztencia, az oksági folyamatok leírása, a döntéshozatalban való hasznosíthatóság és a teljesség, relevancia. A szcenárió
189
módszerek alkalmazása hosszú távú jövőképek felvázolása esetén gyakoribb, mint azt az alábbi példák is igazolják: • Stratégiák a fenntartható háztartásokra SusHouse projekt – DOS 2050 (2000) • Energia rendszerek összehasonlítása 2050-WEC (2004) • A világ energia ellátása 2100 • Üvegházhatású gázok ellenőrzésének szcenáriói, • Megújuló energia szcenáriók Dániában , • Hulladék menedzsment rendszerek, • Alternatív hulladék kezelési szcenáriók, • Metropoliszok közlekedésének, vízellátásának szcenáriói, • Kína energia fogyasztására - Shandong szcenárió (2004), • Feltörekvő technológiák (bio, nano) szcenáriói. Szcenárió elemzéssel az elmúlt 10 évben egyre többet találkozunk. Rövidebb és hosszabb távra szóló stratégiák különböző forgatókönyveiből próbálják meghatározni a legvalószínűbb jövőképet. Így ezek különböző statisztikai elemzések, nettó jelenérték, Monte Carrlo szimuláció segítségével hasonlítják össze az alap és szélsőséges szcenáriókat. A jövőkutatásban a hosszú távú jövőképek kidolgozására az életciklus-elemzés alkalmazása már korántsem olyan elterjedt módszer, de tanulmányunkban a SusHouse projekt példáján éppen erre a lehetőségre kívánunk rávilágítani. LCA a szcenárió elemzésben – SusHouse projekt példája A SusHouse91 projektben a kutatók célja, hogy stratégiákat és értékelési módokat fejlesszenek ki a fenntartható háztartásokhoz vezető átmenetre. Itt a szcenárió módszer irányultsága (fenntarthatóság) és a vizsgálat tárgya (háztartások) volt a jövőkutatás szempontjából újszerű, valamint az, hogy a vizsgálat tárgyát képezte a szcenáriók komplex környezeti, gazdasági hatása és fogyasztói elfogadottsága is. A kutatás olyan szcenáriók kidolgozására irányult, amelyek kielégítik a fenntarthatóság, nevezetesen a faktor 20 öko-hatékonysági kritériumot, érvényesítik a széles körű társadalmi érintettek elvárásait a háztartások legfontosabb 3 funkciójára (lakáskörülmények, ruházkodás, táplálkozás). A kutatás a fenntartható háztartások stratégiáját e három alapvető funkció részletes elemzésén keresztül alapozta meg. Mivel hosszú távú (2050-re szóló) stratégiák kidolgozásáról és hatásvizsgálatáról volt szó, a jelen és jövő érintettjeinek fontos szerepe volt a szcenáriók kifejlesztésében és értékelésében (Tóth, 2003). A környezeti hatások elemzését az életcikluselemzés módszere nagymértékben megkönnyítette. Mindhárom funkcióra a teljes életciklus mentén folytak az elemzések. Számunkra különösen izgalmas volt a táplálkozási (bevásárlás-sütés-főzés) funkció környezeti hatásainak életciklus szemléletben történő vizsgálata. Az LCA alkalmazásának előnye, hogy megfelelő keretek között jó döntést megalapozó módszer lehet. Komplexitásra törekszik, méri a globális környezeti problémákhoz való hozzájárulást. Az elemzés természet- és társadalomtudományi kutatásokra épülve rávilágít a gyenge pontokra, beavatkozási lehetőségekre. Társadalmi és költségvizsgálatokkal kiegészítve, a fenntarthatóságra is információt nyújt. A táplálkozás funkció (SCE: shopping-cooking-eating) magába foglalja a bevásárlást, sütést-főzést, étkezést, sőt a mosogatást, és a hulladékok eltávolítását. A környezeti hatások e folyamat mentén eltérő erősségűek és azok nagysága az étkezési szokásokkal, a háztartások méretével, jövedelmével, területi elhelyezkedésével, kulturális és technikai jellemzőivel szignifikánsan változik. Az SCE funkció által behatárolt rendszer környezeti hatásvizsgálata az életciklus elemzések módszertanát követve az élelmiszerek előállításánál kezdődik és a fogyasztás után visszamaradt 91
A kutatás (ENV4-CT97-0446) Vergragt, P. (Delft TU, Hollandia) vezetésével 5 ország 6 kutatócsoportja köztük magyar kutatók részvételével folyt 1998-2000. A projekt célja, hogy 2050-re a jövő háztartásai számára olyan mindenki számára elfogadható stratégiát dolgozzon ki, melyben a háztartások környezetterhelése a mai szint huszadrészére csökken le.
190
hulladék kezelésével fejeződik be. A teljes rendszer részét képezi továbbá a kis- és nagykereskedelem, illetve mindazon szállítási tevékenységek, amelyek az élelmiszerek elosztásával kapcsolatban állnak, valamint azoknak a tartós fogyasztási cikkeknek (konyhai és tárolóeszközök) a gyártása, amelyek a táplálkozáshoz nélkülözhetetlenek. A rendszer összetett volta miatt azonban a kutatók a elsődlegesen a háztartásokra koncentráltak. Zöld étrend Olyan helyi élelmiszerekből összeállított étrend, amelynél elsődleges szempont, hogy valamennyi összetevő alacsony környezetterhelésű legyen. Jellemzője, hogy alacsony fajlagos erőforrás igényű, helyben előállított, kevés hulladékkal, illetve emisszióval jár, jelentős a friss, feldolgozatlan vagy alacsony feldolgozottságú szezonális termék. Főzés nélkül is fogyasztható vagy kis energia ráfordítással elkészíthető, emellett ízletes, tápláló és egészséges, maximálisan kielégíti a fogyasztói elvárásokatKonyhakertek csúcstechnológiával “Hi-tech rural gardens” Ebben a szcenárióban a magyar sajátosságnak megfelelően a kiskertek szerepe jelenik meg. Olyan élelmiszerek előállítására alkalmas hobbikeretek rendszeréről van szó, amely lehetővé tesz egy rendszeres, alacsony inputú és környezetterhelésű élelmiszertermelést a legkorszerűbb technika felhasználásával. Itt főként a család számára termelnek, egyben az egészséges életmód, a rekreáció is megvalósul, és a hulladékhasznosítás megoldott. Robo konyha - Zöld Élelmiszergazdaság “Intelligent kitchens and Hi-tech green systems” Olyan termelési rendszerek, amelyek nagy hatékonyságban, nagy tömegben állítanak elő élelmiszereket környezetkímélő módon. A globális piacra termel, és lehetővé teszik a magas technikával, intelligens háztartási gépekkel felszerelt konyhákban az ételek előállítását. Későbbi kutatásaink igazolták, hogy az életciklus szemléletben való problémakezelés nemcsak a környezeti hatások, a környezeti teljesítmény, élelmiszerbiztonság meghatározásában fontos, de lehetőséget teremt öko-hatékonysági mérésekhez is. Sőt az IO-LCA továbbfejlesztésével, ha az anyag- és energiaáramok dinamikus mozgását összekapcsoljuk a gazdasági adatokkal, az LCA lehetőséget teremt a gazdasági teljesítmények különböző szintre vetített, komplexebb, újfajta ökonometriai megítélésére.
191
Politikai döntéshozatal szempontjából a fenntarthatóság követelményeinek meghatározása a cselekvési programok kidolgozásában fontos funkciót tölt be: orientálják, megalapozottabbá teszik a döntéseket, amelyek hosszú távra szólóan határozzák meg akár az emberiség jövőjét is Felhasznált irodalom Tóth László (2003): A kritikai jövőkutatás és forgatókönyvírás továbbfejlesztése Jövőelméletek 12. Budapesti Közgazdaságtudományi és Államigazgatási Egyetem Jövőkutatási Kutatóközpont Nováky Erzsébet (2004): Hol tart ma hazánkban a jövőkutatás módszertana? MTA IX. Osztály Jövőkutatási Bizottság Tudományos ülés: A magyar jövőkutatás és társadalmi szerepe Tóthné Szita Klára (2008) Az életciklus-elemzés elmélete és gyakorlata ME Egyetemi jegyzet Markovic Vanja: Founding Meeting of the Wgs: Wednesday, April 15, 1998, 1.30 pm - 3.30 pm, during the SETAC-Europe 8th Annual Meeting in Bordeaux, April 14-18, 1998.
192
MAGYARORSZÁG RÖVID TÁVÚ MAKROGAZDASÁGI FEJLŐDÉSI PÁLYÁJA Erős Adrienn
Sáfrányné Gubik Andrea
egyetemi adjunktus Miskolci Egyetem [email protected]
egyetemi adjunktus Miskolci Egyetem [email protected]
Absztrakt A GDP éves növekedési üteme Magyarországon 1997-től 2005-ig négy százalék fölött alakult, átlagosan évi 4,5 százalék volt. A 2001-2006-os hatéves időszak folyamán kirajzolódó növekedési pályák egybevetése azonban azt mutatja, hogy a magyar gazdaság dinamizmusa relatíve lassul a környező országokéhoz képest. Az egyes országok egymáshoz viszonyított makrogazdasági helyzetét komplex mutatószámok segítségével érdemes inkább vizsgálni, mint egyes mutatókra alapozva. Aszerint, hogy mely tényezők kapnak nagyobb hangsúlyt az egyes rangsorokban, eltérő Magyarország helye a nemzetközi versenyben. Összességében hazánk a komplex rangsorokban és az üzleti környezet minőségét vizsgáló jelentések szerint egyaránt a közép-kelet európai országok között a középmezőnyben található. Figyelmet érdemel viszont az a tény, hogy annak ellenére, hogy abszolút helyzetünk a legtöbb rangsor esetében javuló tendenciát mutat, a szomszédos országokhoz képest a relatív helyzetünk mégis romlik. Tanulmányunkban az e mögött húzódó okokat elemezzük. Világpiaci trendek A Nemzetközi Valutaalap (IMF) számításai szerint 2006-ban a világ GDP-je 5,4 százalékkal nőtt92. Még 2007-ben is 5,2 százalék körüli növekedési ütemet realizált a világgazdaság. Ehhez képest a 2008-as évben jelentős lassulás tapasztalható, az IMF előrejelzése szerint 3,7 százalékos értéket ér majd a globális növekedés.93 Eszerint a hosszú világgazdasági konjunktúra leszállóágba került. Az IMF legújabb (2008. november 6-i) 2009-re vonatkozó előrejelzése szerint a világgazdaság növekedési üteme 2,2% lesz (ez a becslés 0,75 százalékponttal alacsonyabb az egy hónappal korábbi, 2008. októberi előrejelzésnél). Az amerikai másodlagos jelzálogpiac összeomlásának reálgazdasági hatásai még csak kibontakozóban vannak, ami a továbbiakban bizonytalanná teszi a világgazdaság növekedési kilátásait. Az üzleti várakozásokat a különböző indikátorok eltérőképpen jelzik előre. A vegyes képet rajzoló felmérések is sejtetik, hogy a világgazdaságban az eddigi növekedési trend lassulására lehet számítani. A mértékadó nemzetközi szervezetek tavasszal közzétett globális növekedési prognózisai jellemzően borúlátóak voltak, az azóta eltelt hónapok eseményei pedig egyértelműen alátámasztották a negatív várakozásokat. Az IMF legújabb prognózisa szerint a fejlett országokban átlagosan 0,25 százalékos reálgazdasági visszaesés valószínűsíthető, amire a Második Világháború óta eltelt évtizedekben nem volt példa, bár a visszaesés mértéke hasonló az 1975-ös és 1982-es években tapasztalthoz. A világgazdaságban a pénzügyi piacok turbulenciái és az emelkedő energia- és élelmiszerárak által okozott általános lassulást az egyébként megfelelő fundamentumokkal bíró Európai Unió gazdasága sem tudta elkerülni. Az Európai Unióban (EU-25) 2006-ban 2,9 százalékkal, 2007-ben 2,6 százalékkal, 2008ban pedig várhatóan 1,2 százalékkal nő a bruttó hazai termék (GDP) volumene. Ez 2009-ra várhatóan az IMF szerint -0,5 százalékra lassul majd. A fejlett világban az általános visszaesés -0,3, míg az USA-ban -0,7 százalékos értéket ér majd el.94 92
KSH (2007a) 49. old. IMF (2008) 94 IMF (2008) 93
193
A fejlődő országok átlagos növekedési üteme jóval meghaladja a világgazdaságét, a jelentős lassulás mellett is túlszárnyalja majd növekedési ütemük a fejlett országok dinamikáját. Az IMF az egy hónappal ezelőttihez képest 1 teljes százalékponttal mérsékelte növekedési előrejelzését ezen ország csoportra vonatkozóan, de még így is 5 százalék feletti növekedési ütemet valószínűsítenek, a visszaesés így a korábbiakhoz (1990, 1998 és 2001) hasonló mértékű lehet. Nagy regionális eltérések várhatók a válság hatásait illetően, a legnagyobb veszélynek az áruexportőr országok vannak kitéve, a kelet-Ázsiai országok viszont (így Kína is) kisebb visszaesést szenvednek majd el, mert pénzügyi helyzetük szilárd. Oroszország, mint hazánk fontos kereskedelmi partnere lassabban, de még mindig a fejlett országokat jelentős meghaladó dinamikával fejlődik majd (a 2009-re vonatkozó IMF előrejelzés szerint 3,5 százalékos növekedési ütemet realizálhat). 1. táblázat: A világgazdaság növekedési kilátásai 2007 Világgazdaság fejlett országok USA EU Japán feltörekvő és fejlődő gazdaságok Ázsia Oroszország Kína India Közép-Kelet Forrás: IMF (2008)
5,0 2,6 2,0 3,1 2,1 8,0 10,0 8,1 11,9 9,3 6,0
2008 (előrejelzés) 3,7 1,4 1,4 1,5 0,5 6,6 8,3 6,8 9,7 7,8 6,1
2009 (előrejelzés) 2,2 -0,3 -0,7 -0,2 -0,2 5,1 7,1 3,5 8,5 8,5 5,3
A világkereskedelem bővülése is jelentős mértékben lassul, bár ez a lassulás tulajdonképpen nem új keletű, a válságot megelőző években is évről évre egyre kisebb mértékben bővült a világkereskedelem volumene. (2006-ben 9,4, 2007-ben 7,2, 2008-ban várhatóan 4,6, míg 2009-ben az IMF előrejelzése szerint már csak 2,1 százalékos bővülés lesz e téren, a 2009-re vonatkozó előrejelzést az elmúlt hónapban 2 százalékponttal mérsékelték a válság hatásai miatt.)95 Gazdasági növekedés és ciklikus folyamatok Magyarországon A GDP éves növekedési üteme Magyarországon 1997-től 2005-ig négy százalék fölött alakult, átlagosan 4,5 százalék volt. Ez azt eredményezte, hogy az aktuális kibocsátás szintje 1999-től a potenciális kibocsátás fölé került, azaz a kibocsátási rés pozitívvá vált, és ez a helyzet fennmaradt 2006-ig.
95
IMF (2008)
194
A 2001-2006-os hatéves időszak folyamán kirajzolódó növekedési pályák egybevetése azonban már mutatja a magyar gazdaság dinamizmusának relatív lassulását. Az évtized első éveiben, 2003mal bezárólag Magyarország Szlovákiával holtversenyben még a növekedési rangsor élén állt, 2004–2005-ben a középmezőnybe került, 2006-ban pedig a növekedési skála utolsó helyére esett vissza. Mindezek ellenére (az Eurostat becslése szerint) a gazdasági fejlettség szintje alapján kialakult rangsorban a hasonló országokhoz képest Magyarország helye nem változott. Szlovákia a gyors növekedés eredményeként 2006-ra közelebb került Magyarországhoz, majd 2007-2008 folyamán meg is előzte azt. Lengyelországhoz képest a magyar gazdaság megőrizte a fejlettség szintjében kialakult előnyét.96 2000 és 2003 között a növekedés főként a belső kereslet változásainak függvénye volt. 2004-től
Forrás: IMF (2008) alapján saját szerkesztés
1. ábra: A GDP növekedése 2006-hez képest egyre meghatározóbb szerepe volt az exportnak, így a nemzetközi tendenciáknak megfelelően alakult a növekedés üteme.97 A fiskális konszolidáció miatt 2006-2008 között a belföldi kereslet növekedése erőteljesen lelassult. A nagyrészt 2007-ben ható intézkedések hatására a lakosság fogyasztása átmenetileg mérséklődött. A közösségi fogyasztás a Gripen beszerzés miatt 2006-ban még jelentősen növekedett, 2007-től a közigazgatás átszervezése következményeként már visszaesés tapasztalható. A beruházások növekedése is elmarad az előző években realizált szinttől. Ennek következtében a növekedés forrása teljes mértékben a külkereskedelem lett.98
96
KSH (2007b) 8-9. old. KSH (2007a) 51. old. 98 Magyarország Konvergencia Programja 2006. december 97
195
Forrás: Eurostat alapján saját szerkesztés 2. ábra: A GDP alakulása a vizsgált országokban az EU-27 arányában A pénzügyi válság következtében a növekedési kilátások bizonytalanná váltak, a növekedési ütem visszaesésére kell számítani. HDI index Egy ország valódi fejlődésről sok esetben a GDP-nél reálisabb képet adhat az emberi fejlődés index, melyet ezért annak egyik alternatívájaként tartanak számon. A mutató a gazdasági teljesítmény mellett jóléti elemeket is bevon az összehasonlításba (így a vásárlóerő paritáson számított egy főre jutó GDP mellett a születéskor várható élettartamot és az iskolázottságot is vizsgálja, ez utóbbit az írástudó felnőtt lakosság és a beiskolázottak népességbeli részesedése alapján). Addig, amíg 2002-ben Magyarország a 31. helyet foglalta el, a Program 2007/2008-as jelentése szerint 2005-ben már csak a 36. volt a 177 ország rangsorában (0,869-es értékkel). Az újonnan csatlakozók közül Szlovénia, Ciprus és Csehország is megelőzte. A 36. helyezéssel Magyarország a közepes humán fejlettségű országok közé tartozik, az újonnan csatlakozó országok között az ötödik.99 A romló helyezés oka, amely Magyarország évről évre növekvő HDI indexe mellett áll elő, a távol-keleti országok erőteljes fejlődése.
99
UNDP (2008)
196
Forrás: UNDP (2008) alapján saját szerkesztés 3. ábra: HDI indexek alakulása 1975-2005 között Beruházások és FDI Az állóeszköz felhalmozás 2004 és 2007 között összesen 11 százalékkal nőtt, lassabban, mint a GDP (14,8 százalék). A négyéves időszak folyamán az állóeszköz felhalmozás hullámzása sokkal erősebb volt, mint a GDP-é.100 A beruházások ágazati szerkezetében három ágazatnak van kiemelkedő szerepe: a feldolgozóipar, a lakásépítéseket is felölelő ingatlanügyletek, a gazdasági szolgáltatások, valamint az útépítéseket is magában foglaló szállítás, raktározás, posta és távközlés ágazatok felelősek a beruházási teljesítmény mintegy kétharmadáért.101 2004-ben és 2005-ben a beruházások pozitívan járultak hozzá a GDP növekedéséhez, majd 2006ban az állóeszköz-felhalmozás növekedési üteme jóval szerényebb volt a gazdasági növekedésnél. 2007-ben a növekedés lassult, a beruházási volumen viszont szerény emelkedést mutatott az előző évhez képes. A feldolgozóipari beruházások dinamikusan emelkedtek (a gumigyártásban megvalósult két óriásberuházásnak és a villamosgép-gyártás 10 százalékos beruházás-bővülésének köszönhetően). Bár az egyensúly-javító intézkedések hatására jelentősen visszaesett a közösségi beruházások dinamikája, a GDP növekedési ütemének 2007 évi visszaesésében a beruházások alakulása lényegében nem játszott szerepet. 102 2008 első negyedévében 4,8 százalékkal kisebb volumenű beruházást valósítottak meg a hazai gazdasági szereplők, mint egy évvel korábban. Ennek hátterében a magas bázis (ami elsősorban a feldolgozóipart érinti), valamit a fiskális konszolidáció nyomán továbbra is visszafogott kormányzati beruházási aktivitás áll. A jellemzően állami és önkormányzati beruházásokat felölelő nemzetgazdasági ágakba 20 százalékkal, a szállítás, raktározás, posta, távközlés ágazatba 16,8 százalékkal invesztáltak kevesebbet. A dunaújvárosi gumiipari óriás-beruházás magas bázishatása nyomán a feldolgozóiparban csaknem 10 százalékkal kevesebb fejlesztést valósítottak meg. Az Ecostat vállalati konjunktúra-felmérései szerint a következő fél évben beruházást tervezők aránya ugyanakkor átlag feletti, különösen a kis- és középvállalatok fejlesztési tervei haladják meg az elmúlt években megszokott beruházási hajlandóságot. A második félévben az uniós források fokozott felhasználásával és a feldolgozóipari mamutberuházások bázishatásának enyhülésével a beruházási dinamika élénkülésére számíthatunk.103
100
KSH (2008) 15. old. KSH (2007a) 57. old. 102 KSH (2008) 15. old. 103 KSH (2008) 13-14. old. 101
197
A fejlett európai gazdaságokhoz mielőbbi felzárkózást biztosító gyors gazdasági növekedés csak a hazai tőkeállomány folyamatos bővülésével és megújulásával biztosítható. Magyarországon az FDI szerepe ebben igen fontos. A külföldi közvetlen tőkebefektetések magyarországi állománya 2007 végén 66,3 milliárd euró volt. Az egy főre jutó külföldi működőtőke-befektetéseket tekintve Magyarország (6 606 euró) holtversenyben Csehországgal (6 612 euró) vezető szerepet tölt be a keletközép-európai régióban. Szlovákia a közelmúltbeli teljesítményével megközelített bennünket (5 629 euró), Lengyelország lemaradása azonban továbbra is jelentős. A visegrádi országokba irányuló működőtőke-áramlás 2007-ben összességében 10 százalékkal csökkent az előző évhez képest, Lengyelországba 16, Magyarországra 25, Szlovákiába pedig 35 százalékkal kevesebb működőtőke áramlott be, mint 2006-ban. Az egy főre jutó beáramlás tekintetében 2007-ben Magyarország második (Csehországot követve). A magyar lemaradás döntő oka a Budapest Airport tulajdonosváltásának statisztikai elszámolása, mely csökkentette a tárgyévi működőtőke-beáramlás értékét. 2008-ban a nem adóssággeneráló külföldi közvetlen tőkebefektetések értéke kedvező esetben 5,5 milliárd euró körül lehet (a 2007 évi 4,049 milliárd euró után), ehhez adódnak még hozzá a nehezen előrejelezhető adóssággeneráló egyéb tőkemozgások, amelyekkel együtt a teljes működőtőke-beáramlás 6 milliárd euró körül alakulhat. Középtávon évi átlag 4-5 milliárd eurós beáramlást várhatunk, amely összeget azonban nagy mértékben befolyásolhatják a nagy értékű egyedi tranzakciók, mind pozitív, mind negatív irányban. 104 A magyar tőkeexport tovább növekedett. A magyar vállalkozások 2007-ben összesen nettó 3 004 millió euró értékű közvetlen tőkebefektetést hajtottak végre külföldön, ami a korábbi rekordot jelentő 2006-os évnél 81 millió euróval magasabb. A célországokat tekintve az Egyesült Királyság, Olaszország, Románia, Horvátország, Izrael és Csehország a legjelentősebbek. A külföldön működő magyar tőke abszolút és egy főre eső állománya is a második legmagasabb a középeurópai régió országai között.105 Versenyképesség A versenyképesség 4 szinten értelmezhető: a termék, a vállalat, az iparág és a nemzetgazdaság szintjén.106 Aszerint, hogy mely tényező hangsúlyos az egyes rangsorokban, eltérő Magyarország helye a nemzetközi versenyben. Összességében hazánk a komplex versenyképességi rangsorokban és az üzleti környezet minőségét vizsgáló jelentések szerint egyaránt a közép-kelet európai országok között a középmezőnyben található. Versenyképességi rangsorok A következőkben néhány mértékadó versenyképességi rangsor elemzésével következtetünk Magyarország relatív pozíciójának változására. Az elemzés során Magyarország helyzetét Románia, Szlovénia, Szlovákia, Csehország, Lengyelország és Ausztria adataival összemérve vizsgáljuk 2001 és 2008 között. IMD: World Competitveness Yearbook Az International Institute for Management and Development (IMD) 55 országot és7 régiót rangsorol minden évben 323 kritérium alapján, melyeknek mintegy kétharmada hivatalos statisztikákon, egyharmada pedig az IMD szakértőinek felmérésein alapul. Az összesített rangsor a gazdasági teljesítményt, a kormányzati hatékonyságot, a versenyszféra teljesítőképességét, valamint az infrastrukturális feltételeket külön értékelő listák eredőjeként áll elő. Ebben a rangsorban 2008-ban Magyarország a 38. helyen áll107 (2007-ben 35. 2006-ban 41., míg 2005-ben 37. volt108). A régió országai közül megelőz bennünket Észtország (22.), Csehország (28.), 104
NFGM (2008a) 38-39. old. NFGM (2008a) 40. old. 106 Czakó (2000) 107 IMD (2008) 108 http://www.greaterzuricharea.ch/content/05/downloads/2006_wcs_imd.pdf (letöltés: 2008. július 15.) 105
198
Szlovákia (30.) és Szlovénia (32.), megelőzzük viszont többek között Lengyelországot (44.), Bulgáriát (39.), Romániát (45), de Görögországot (42.) és Olaszországot (46.) is. A következő ábra a vizsgált országok relatív pozícióját szemlélteti a rangsorban elfoglalt helyezések alapján. Az ábra jól szemlélteti Magyarország lemaradását az elmúlt években. Míg hazánk 2001-ben a vizsgált országok közül a második helyezést érte el a 27. helyezésével, addig 2008-ra a rangsorbeli és a vizsgált országok közötti helyzete egyaránt kedvezőtlenebbé vált: 38. helyezésével csak Lengyelországot és Romániát előzte meg.
Forrás: IMD 2001-2008 rangsorok alapján saját szerkesztés 4. ábra: A vizsgált országok relatív pozíciója az IMD rangsora alapján World Economic Forum (WEF): Global Competitiveness Report A WEF 131 országot rangsorol tényadatok, valamint 11000 vállalatvezető megkérdezésével. Az elemzés alapján Magyarország versenyképessége jelentősen romlott az elmúlt évben, a 47. helyre csúszva vissza (2006-ban a 2007. évi módosított módszertan alapján 38. volt). A közép-kelet európai EU-tagállamokban mindenhol romlott a versenyképesség, jóllehet hazánkhoz hasonló visszalépés nem jellemző a térségben.109 Magyarország relatív pozíciójának romlását az 5. ábra szemlélteti. Míg 2001-ben a vizsgált országok közül egyedül Ausztria rendelkezett kedvezőbb pozícióval a nemzetközi összehasonlítás szerint, addig 2008-ra Magyarország az utolsó előtti helyre csúszott, csak Romániánál volt képes kedvezőbb helyezést elérni. A legnagyobb kihívást a makrogazdasági stabilitás jelenti hazánk számára, a leginkább kedvező besorolást pedig a felsőoktatás és szakképzés, valamint az innováció területén kapta. A tanulmány Magyarország komparatív előnyét többek között a klaszteresedés fejlettségi szintjében, a kereskedelem és tőkeáramlás szabadságában és a külföldi tulajdon elterjedtségében látja. A World Economic Fórum rangsorában elfoglalt helyezés szoros korrelációs kapcsolatban van a vizsgált országok egy főre jutó GDP-jével (a korrelációs együttható értéke 0,896-0,944 között alakul a vizsgált években, a kapcsolat minden esetben szignifikáns), az egy főre jutó GDP alakulása mintegy 80-90 százalékban magyarázza az országoknak a rangsorban elfoglalt helyét.
http://www.greaterzuricharea.ch/content/05/downloads/comp_scoreboard_2005.pdf (letöltés: 2008. július 15.) 109 http://www.gcr.weforum.org/ (letöltés: 2008. július 15.)
199
Forrás: WEF 2001-2008 rangsorok alapján saját szerkesztés 5. ábra: A vizsgált országok relatív pozíciója a WEF rangsora alapján A GKI Versenyképességi indexe (VEX) A GKI negyedévente publikálja versenyképességi indexét (VEX), mely egy összetett mutató, és a vizsgált országok nemzetközi versenyképességét alakító 3 fő tényezőt tartalmazza. Az első a makrogazdasági teljesítmény, a második munkatermelékenység, a harmadik pedig a relatív költségversenyképesség alakulását írja le. Az egyes indexek maguk is összetett mutatók, azaz számos gazdasági adat átlagaként állnak elő. A makrogazdasági teljesítményt a beruházások, az export és a foglalkoztatottság növekedési üteme adja. A munkatermelékenység változásában az egy foglalkoztatottra jutó GDP dinamikája tükröződik. A költség-versenyképesség alakulását pedig a termelői árindex és az egységnyi munkaerőköltség alapú reálárfolyam-index változása érzékelteti. A GKI a VEX-et Magyarország mellett Csehországra, Lengyelországra, Szlovákiára és Szlovéniára, Ausztriára és Romániára is kiszámolja. Magyarország nemzetközi versenyképességének alakulása ezen országokkal, azaz térségi versenytársaival - összehasonlítva értelmezhető. A VEX tényezői közül a makrogazdasági teljesítmény Csehországban és Lengyelországban kiemelkedő mértékben, Szlovéniában, Romániában és Magyarországon kisebb mértékben nőtt, a szlovák és osztrák teljesítmény pedig stagnált. A munkatermelékenység 2007 harmadik negyedévében Szlovákiában kiugróan, Lengyelországban és Szlovéniában ennél kisebb mértékben, Csehországban, Ausztriában és Magyarországon csekély mértékben javult. Romániában kisebb mértékű (és valószínűleg szezonális) negatív elmozdulás volt. A költség-versenyképesség Ausztriában az egységnyi munkaerőköltség-index szintén szezonális okokra visszavezethető esése miatt kiemelkedő mértékben javult, Magyarországon mindenekelőtt a termékegységre jutó munkaerőköltségek csekély emelkedése miatt stagnált, a többi vizsgált országban romlott. A legnagyobb mértékű költség-versenyképesség romlás Szlovéniában, Romániában és Csehországban volt, ahol a gyors GDP-növekedés a jelek szerint inflációs nyomással és a munkaerőköltségek emelkedésével párosult. Lengyelországban a viszonylag csekély költségversenyképesség-romlásban az árfolyam, a termelői árindex és a bérnövekedés egyaránt szerepet játszott. 2007-ben a magyar növekedés forrása egyrészt a kivitel regionális összehasonlításban magas dinamikája, másrészt a reálbér csökkenésével összefüggésben a termelékenységre jutó munkaerőköltségek csekély mértékű emelkedése volt.
200
Forrás: GKI (2008) (szezonálisan kiigazítva, 2000 átlagos negyedév=100) 6. ábra: Versenyképességi Index (VEX) Üzleti környezeti index (ÜX) A gazdaság szereplőinek túlélésük érdekében érzékenyeknek kell lenniük a környezetükből érkező jelzésekre, a környezeti hatások alapvetően meghatározzák a vállalkozások döntéseit. A GKI üzleti környezeti indexe (ÜX) a magyarországi gazdasági tér minőségét, a versenyképesség alakításában betöltött pozitív, vagy negatív szerepét hivatott, egyetlen számba sűrítve, értékelni. A környezet hatásának négy legfontosabb elemét ragadja meg: a gazdálkodási környezet bizonytalanságát, az állami szabályozás kiszámíthatóságát, a gazdálkodásba bevonható tőke árát (azaz az elvárt hozamot) és az üzleti infrastruktúra fejlettségét. Az üzleti infrastruktúra fejlettségét kifejező index maga is összetett mutató, két eleme az új gépkocsi eladások száma, illetve a GKI-T Mobile-Sun e-gazdasági index. Mindezekből következően az ÜX egyaránt magában foglal szubjektív (vállalatvezetői helyzetértékelések) és objektív statisztikai elemeket is. Ezáltal a kemény tényeken túl az üzleti élet szereplőinek vélekedéseit, kilátásait is kifejezi, a gazdasági mellett ezáltal pszichológiai mozzanatokat is hordoz.
Forrás: (GKI 2008a) Az ÜX egy 0 és 100 között elhelyezkedő mutató. A 2001-2006 közötti időszakban mért átlagát az 50 pont reprezentálja. 7. ábra: Üzleti Környezeti Index (ÜX)
201
A fenti négy tényező negyedéves idősorait saját hosszabb távú (2001-2006-os) átlagukhoz viszonyítják az összevethetőség érdekében. Az ÜX e négy tényező súlyozatlan átlagát jelenti. Míg 2007 első negyedévében az ÜX határozottan javult, ami a gazdálkodási környezet javuló tendenciájára utalt, azóta az ÜX csökken, az 58,6-os csúcsról 46,9-re mérséklődött. Az állami magatartás kiszámíthatatlanságának a gazdálkodást befolyásoló negatív hatása a harmadik negyedévi növekedést követően a negyedik negyedévben csökkent. Ez utóbbi időszak a gazdaságpolitika szempontjából a korábbiaknál csendesebb volt. Az állami magatartás megítélése a kisvállalkozások körében sokkal negatívabb, mint a közép- és különösen a nagyvállalati körben. A külföldi tulajdonban lévő cégeket ez a tényező kevésbé zavarja, mint a belföldi tulajdonban lévőket. Az üzleti környezet bizonytalan voltának említési gyakorisága viszont növekedett, s már nem sokkal marad el a 2006 második negyedévi „csúcstól”. Ez a tényező is leginkább a kisvállalatokat sújtja, de a különbség a kis- és a nagyvállalatok megítélése között sokkal kisebb, mint az állami magatartás esetében. A magyar állampapírok kamatfelára 2007 első és második negyedévben csökkent, a harmadikban stagnált, míg a negyedikben kissé emelkedett. Végül a negyedik tényező, az üzleti infrastruktúra alakulását jelző mutató romlott.110 Világbank: Doing Business rangsor A Doing Business rangsor a vállalati működés tíz területét külön-külön értékelő komponensek összesítéseként áll össze, értékelve a szabályozás minőségét és a szabályozottság szintjét. A felmérés keretében a Világbank 180 országot értékelt az üzleti környezet minősége szempontjából, amelyek közül Magyarország 2007-ben a 45. helyet érte el (2006-ban 51.). A legnagyobb mértében a cégalapítás, valamint munkaerő-szabályozás alrangsorbeli helyezésünk javult. Hazánk ezzel a helyezéssel a vizsgált EU tagországok középmezőnyében helyezkedik el, az új tagországok közül a balti országok és Szlovákia előttünk, Csehország, Szlovénia, Lengyelország, Románia és Bulgária pedig mögöttünk található a rangsorban.111 A Doing Business rangsorban való kedvező elmozdulásunk ellentmond mind a WEF, mind az IMD rangsorokban lezajló tendenciáknak. Ennek oka, hogy a Doing Business felmérés nem tér ki olyan egyébként meghatározó tényezők vizsgálatára, mint például a kormányzati beszerzések átláthatósága, a makrogazdasági helyzet, vagy az intézményrendszer stabilitása. Meg kell jegyeznünk továbbá, hogy a vizsgált országok Doing Business rangsor szerinti helyezései, valamint a vállalkozássűrűség (1000 lakosra jutó vállalatok száma) alakulása között nem találtunk szignifikáns összefüggést, ami arra utal, hogy a kedvezőbb mikrogazdasági környezet nem nyilvánul meg intenzívebb vállalkozási tevékenységben (vagy a szabályozási környezet kedvező alakulásának hatása olyan mértékű késleltetéssel jelenik meg, amelyre a rendelkezésre álló adatok alapján nem tudunk még következtetni). Elgondolkodtató, hogy további, az üzleti tevékenyég során releváns változók esetében sem sikerült szignifikáns kapcsolatra bukkannunk a rangsorbeli helyzetünk és a változók között. Kutatásunk során a munkaerő termelékenység, a munkaerőt terhelő elvonások és a magánbefektetések alakulását vizsgáltuk.
110 111
GKI (2008) World Bank (2008)
202
Forrás: World Bank 2006, 2007, 2008, 2009 alapján saját szerkesztés 8. ábra: A vizsgált országok relatív pozíciója a Világbank rangsora alapján A versenyképesség tényezői A következőkben a versenyképesség egyes tényezőinek alakulását vesszük sorra, így a munkaerő, a reál árfolyam és az adó-versenyképességet. Munkaerő-versenyképesség A munkaerő versenyképességét alapvetően a munkatermelékenység, valamint a fajlagos munkaerőköltségek határozzák meg. A munkatermelékenység mérésére a vásárlóerő paritáson számolt egy foglalkoztatottra vetített bruttó hazai termék alkalmas. Az Eurostat adatai alapján az így mért munkatermelékenység a visegrádi országok közül Magyarországon a második legmagasabb, és egyre inkább közelíti a kibővített Európai Unió átlagos szintjét. A fajlagos munkaerőköltségek mérésére az egységnyi GDP előállításának teljes munkaerőköltségét alkalmazhatjuk, mely szerint Magyarország továbbra is az alacsony fajlagos bérköltségű országok közé tartozik, annak ellenére, hogy a dinamikus szlovák felzárkózás nyomán elvesztette regionális vezető szerepét. Egy euró bruttó hazai terméket 2007-ben Magyarországon 46 eurócent munkajellegű ráfordításból lehet megtermelni, ugyanez az érték Csehországban 49, Lengyelországban 52 cent. A nemzetközi versenynek leginkább kitett ipart tekintve az euróban kifejezett fajlagos munkaerő-költség 2007-ben 6,6 százalékkal emelkedett az előző évhez képest, ennek ellenére a magyar ipar relatívköltség-versenyképessége nem romlott érdemben, mivel a visegrádi országok fajlagos munkaerőköltsége hasonló mértékben emelkedett.112 Adó-versenyképesség Az adó-versenyképesség a GDP-arányos adó- és járulékbevételek alakulásán mérhető le. Magyarországon egyes adónemek, így például a társasági adó, nemzetközi összevetésben is alacsonyak, más terhek, például az élőmunka adó- és járulékterhei viszont negatívan befolyásolják Magyarország versenyképességét. Míg a visegrádi országokban az átlagkereset teljes bérköltségéből 38,5-42,9 százalékot tesznek ki a közterhek, addig Magyarországon ugyanez az arány 45,9 százalék. Magasabb jövedelemszint mellett az összes elvonás különbségei csökkennek, de továbbra is hazánkban a legmagasabbak.113 112 113
GKM (2008) 3. old. GKM (2008) 4. old.
203
Forrás: Eurostat alapján saját szerkesztés 9. ábra: A relatív adóteher alakulása a vizsgált országokban Összefoglalás A különböző indexek a korábbi években is vegyes képet mutattak az ország teljesítményétől, ez a tendencia tovább fokozódott és egyre divergensebb Magyarország helyzetének megítélése. Magyarország versenyképességi rangsorokban elfoglalt relatív pozíciója folyamatosan romlott az általunk vizsgált időszakban azokban a rangsorokban, amelyek nagyobb hangsúlyt helyeznek a makrogazdasági teljesítményre, ami az utóbbi időszak makrogazdasági folyamatainak tükrében nem meglepő. Azokban a rangsorokban viszont, melyek inkább, vagy kizárólag mikrogazdasági orientáltságúak, pozíciónk javul. Így például kedvező a rangsorbeli abszolút és relatív helyzetünk a Doing Business rangsora szerint, amelyben nem szerepelnek makrogazdasági változók. A vizsgált országok rangsorbeli helyzetének alakulása nem mutat szignifikáns kapcsolatot makrogazdasági változókkal, amit indokolhat a rangsor képzéséhez felhasznált adatok jellege. Nem mutatható ki azonban szignifikáns kapcsolat olyan változókkal sem, mint például a vállalkozássűrűség, termelékenység, munkaerőt terhelő elvonások. A kapott eredmények megkérdőjelezik a Doing Business rangsor alkalmasságát Magyarország relatív helyzetének megítélésében. Abszolút és relatív helyzetünk szintén javul az Üzleti Környezeti Index szerint. Az ebben a rangsorban elért kedvező helyezésünk annak köszönhető, hogy a mikrogazdasági teljesítményünk erőteljes javulása ellensúlyozni tudta a gyengébb makrogazdasági teljesítményt. Felhasznált irodalom Czakó, E. (2000): Versenyképesség iparágak szintjén – a globalizáció tükrében. PhD disszertáció GKI (2008): A GKI-Microsoft versenyképességi és üzleti környezeti indexei, 2008. április. http://www.gki.hu/hu/novelties/vexux/ GKM (2007): Magyar Gazdaság 2007/1. Gazdasági és Közlekedési Minisztérium Stratégiai Főosztály, 2007 június
204
GKM (2008): Áttekintés Magyarország versenyképességi helyzetéről. Gazdasági és Közlekedési Minisztérium Stratégiai Főosztály, 2008. március IMD (2002): The World Competitiveness Scoreboard 2002 http://www.cvikorea.net/docs/IMD%202002/IMD2002%20World%20Scoreboard.pdf IMD (2003): The World Competitiveness Scoreboard 2003 http://www.conindustria.org/CONINCEEL/Cifras%20Econ.%20de%20Vzla/ResultadosIMD2 003.pdf IMD (2004): The World Competitiveness Scoreboard 2004 http://www01.imd.ch/documents/wcc/content/ranking.pdf IMD (2005): The World Competitiveness Scoreboard 2005 http://www.dubaided.gov.ae/statistics2006/wcy/intro/overall.pdf IMD (2006): The World Competitiveness Scoreboard 2006 http://www01.imd.ch/documents/wcc/content/overallgraph.pdf IMD (2007): The World Competitiveness Scoreboard 2007 http://www.inosanchez.com/files/ii/2007wcy_scoreboard.pdf IMD (2008): The World Competitiveness Scoreboard 2008 http://www.imd.ch/research/publications/wcy/upload/scoreboard.pdf IMF (2008): World Economic Outlook UPDATE November 6, 2008 KSH (2007a): Magyarország 2006. Központi Statisztikai Hivatal, Budapest, 2007. május KSH (2007b): Makrogazdaság 2006. Központi Statisztikai Hivatal, Budapest, 2007. április KSH (2008): Makrogazdaság 2007. Központi Statisztikai Hivatal, Budapest, 2008. Magyar Köztársaság Kormánya (2006): Magyarország aktualizált konvergencia programja 20062010. Budapest, 2006. december Magyar Köztársaság Kormánya (2007): Magyarország aktualizált konvergencia programja 20072011. Budapest, 2007. november NFGM (2008a): Magyar Gazdaság 2008/1. Nemzeti Fejlesztési és Gazdasági Minisztérium NFGM (2008b) Áttekintés a magyar munkaerőpiac fő jellemzőiről és aktuális folyamatairól UNDP (2008): Human Development Report 2007/08 http://hdr.undp.org/en/statistics/ (letöltés 2008. 07. 15.) WEF (2001): The Global Competitiveness Report, Executive Summary World Economic Forum WEF (2002): The Global Competitiveness Report 2001-2002. World Economic Forum WEF (2003): The Global Competitiveness Report, Executive Summary World Economic Forum WEF (2004) The Global Competitiveness Report, Executive Summary World Economic Forum WEF (2005) The Global Competitiveness Report, Executive Summary World Economic Forum WEF (2007) The Global Competitiveness Report 2007-2008 World Economic Forum, Geneva Switzerland WEF (2009): The Global Competitiveness Report 2008-2009. World Economic Forum World Bank (2004): Doing Business - Understanding Regulation. World Bank, Oxford University Press 2004. World Bank (2005): Doing Business - Removing Obstacles to Growth. World Bank, Oxford University Press 2005. World Bank (2006): Doing Business - Creating Jobs. World Bank, Oxford University Press 2006.
205
World Bank (2007): Doing Business - How to reform. World Bank, Oxford University Press 2007. World Bank (2008): Doing Business World Bank, Oxford University Press 2008. http://epp.eurostat.ec.europa.eu/portal/page?_pageid=1996,39140985&_dad=portal&_schema=PO RTAL&screen=detailref&language=en&product=REF_TB_national_accounts&root=REF_TB _national_accounts/t_na/t_nama/t_nama_gdp/tsieb010 http://portal.ksh.hu/pls/ksh/docs/hun/xstadat/xstadat_evkozi/tabl3_05_08h.html (letöltés 2008. 07. 16.) http://www.ebrd.com/new/pressrel/2008/080518d.htm (letöltés 2008. 07. 16.) http://www.gcr.weforum.org (letöltés: 2008. július 15.) http://www.greaterzuricharea.ch/content/05/downloads/2006_wcs_imd.pdf (letöltés: 2008. július 15.) http://www.greaterzuricharea.ch/content/05/downloads/comp_scoreboard_2005.pdf (letöltés: 2008. július 15.)
206
STATISZTIKAI ELŐREJELZÉSI MÓDSZEREK A FIZETŐKÉPESSÉG ELŐREJELZÉSÉBEN Kristóf Tamás doktorjelölt Budapesti Corvinus Egyetem Jövőkutatás Tanszék [email protected] Bevezetés A tanulmány célja a gazdasági szervezetek fennmaradásának és fizetőképességének előrejelzésével kapcsolatos szakterület módszertani áttekintése, valamint összehasonlító empirikus vizsgálat alapján a módszerek megbízhatóságának értékelése. A tanulmány elsősorban hitelezői szemmel igyekszik vizsgálni az üzleti partnerek/ügyfelek fizetésképtelenné válását. A választott téma aktualitását az adja, hogy Magyarországon – a világ számos országához hasonlóan – napról napra találkozhatunk csődeljárás, felszámolási eljárás vagy végelszámolás alá került vállalatokkal114, és a fizetésképtelenné válás a válság hatására várhatóan tovább erősödik. A gyakori jelenséggé vált fizetésképtelenség miatt egyre erősebb az igény a korszerű, megbízható csődelőrejelzési modellek kidolgozására. A fizetőképesség előrejelzése komplex probléma. A szakterület kutatását megnehezítik, ugyanakkor jelentős szakmai kihívás elé állítják azok a megállapítások, hogy a szervezetek fennmaradásának magyarázatára és megértésére nincsen egységes elmélet, a fizetőképesség előrejelzésére nincsen egyértelmű predikciót garantáló előrejelzési módszer, valamint különböző empirikus vizsgálatok egymásnak ellentmondó következtetésekre jutnak (Blaug [1980]). A sokváltozós csődelőrejelzés negyven éves története alatt a szakterületet kutatók körében nem született megegyezés arról, hogy milyen magyarázó változók alapján lehetséges legmegbízhatóbban előrejelezni a fizetésképtelenséget. Állítható, hogy nem létezik tértől, időtől és gazdasági környezettől független modell. Ebből következően a szakterületen egymással versengő és egymást kiegészítő elméleti és módszertani megközelítések élnek egymás mellett. A feyerabendi inkommenzurabilitás elfogadásával az elméleti megközelítések közvetlen összehasonlításának lehetősége kizárható (Feyerabend [1975]), ez azonban nem érvényes az alkalmazható előrejelzési és klaszterezési módszerekre. Nem található ugyanakkor egyértelmű választ arra a kérdésre, hogy miként lehetséges a tudomány mai állása szerint leginkább megbízhatóan előrejelezni a fizetőképességet, és meghatározni egyes vállalatok fennmaradási valószínűségét. A csődelőrejelzési módszerek látványos fejlődése az 1960-as évek végétől figyelhető meg, és a fejlődés üteme az 1990-es évektől felgyorsult (Balcaen–Ooghe [2004]). A csődelőrejelzési módszerek teljesítményének összehasonlító elemzését célzó, az 1990-es évektől a nemzetközi és a hazai szakirodalomban hozzáférhető eredmények a szimuláción és mesterséges intelligencián alapuló technikák magasabb klasszifikációs és előrejelző erejéről adnak bizonyságot (Charitou– Neophytou–Charalambous [2004]), igaz, találkozhatunk olyan következtetéssel is, hogy nincs különbség az egyes módszerek teljesítménye között (Laitinen–Kankaanpaa [1999]). A fentiekből következően a csődelőrejelzési módszerek alkalmazási feltételeinek számbavétele, a nemzetközi empirikus vizsgálatok tapasztalatai tükrében egyértelműen szükségesnek és a tudományterület fejlődése szempontjából kívánatosnak bizonyult, hogy a 2000-es évtized második felének hazai viszonyai között új empirikus vizsgálat segítségével meggyőződjünk az elméleti megállapítások és módszertani elemzések igazságtartalmáról.
114
2007-ben összességében 75%-kal több csődeljárás, felszámolási eljárás vagy végelszámolás indult, mint 2000-ben és 24%-kal több, mint 2006-ban.
207
1. Alkalmazott módszerek A gazdasági szervezetek fennmaradása makroszinten, mintavételen alapuló eljárásokon keresztül, valamint szervezetspecifikus esettanulmányok formájában vizsgálható. A tanulmányban a választás az elsőre esett, a sokváltozós statisztikai eljárásokra és a tetszőleges vállalathoz nyilvánosan hozzáférhető információkra koncentrálva. A csődmodellezés célja keresztmetszeti adatokból a lehető legmegbízhatóbban megállapítani, hogy a legutolsó éves beszámoló fordulónapját követő egy éven belül valamely vállalat várhatóan fizetőképes vagy fizetésképtelen lesz-e. A hangsúly a sokváltozós statisztikai csődelőrejelzési módszerekre (diszkriminanciaanalízis, logisztikus regresszió elemzés, rekurzív particionáló algoritmus, neurális hálók) helyeződik. Az alábbiakban tömören ismertetésre kerülnek az alkalmazott sokváltozós statisztikai előrejelzési eljárások alkalmazási feltételei, előnyei és hátrányai. 1.1. Diszkriminanciaanalízis (DA) A többváltozós diszkriminanciaanalízis egyidejűleg elemzi több független kvantitatív változó eloszlását, és olyan osztályozási szabályt állít fel, amely lineáris kombináció formájában tartalmaz több súlyozott független változót, és a lehető legjobban elválasztja az előre definiált osztályokat (Altman [1993]). Az eljárás alkalmazásának követelményei: a mutatószámok értékei többdimenziós normális eloszlást mutassanak mindkét osztályban, a kovariancia mátrixok azonosak legyenek mindkét osztályban, valamint, hogy a mutatószámokat statisztikai függetlenség jellemezze. A módszer előnye a robusztusság, a relatív hozzájárulások egzakt kimutathatósága és a könnyű interpretáció. Hátrány a linearitás, a fizetésképtelen osztályban gyakran sérül a normalitás feltételezése, valamint a multikollinearitás kialakulásának lehetősége. A diszkriminanciaanalízis fennmaradási vagy nemfizetési valószínűség számításra a standardizált kanonikus eljárással használható fel. A sokaság és a minta esetlegesen eltérő fizetésképtelen arányának kezelése érdekében valószínűség-kalibrációra lehet szükség. 1.2. Logisztikus regresszió elemzés (Logit) A logisztikus regresszió elemzés kiválóan alkalmazható a magyarázó változók és a bináris válaszadás valószínűsége közötti összefüggés modellezésére. Az eljárás a súlyozott független változókhoz egy, a mintában szereplő vállalatok fennmaradásának, illetve csődbe jutásának valószínűségével kifejezett értéket rendel a maximum likelihood módszerrel becsült logisztikus regressziófüggvény felhasználásával (Ohlson [1980]). A módszer előnye a robusztusság, a relatív hozzájárulások egzakt kimutathatósága és a könnyű interpretáció. Hátrány a kismintás torzítás megjelenésének lehetősége, az outlier érzékenység, a multikollinearitás esetleges jelenléte, illetve az előre definiált függvénytípus alkalmazása. Amennyiben a mintaarány eltér a sokasági vagy a várható fizetésképtelen aránytól, valószínűségkalibrációval lehetőség van a modell által becsült fennmaradási valószínűségeket úgy korrigálni, hogy az átlagos fennmaradási valószínűség kiadja a kívánt arányt, és ezzel egyidejűleg a megfigyelésekhez becsült fennmaradási valószínűségek sorrendje ne boruljon fel. 1.3. Rekurzív particionáló algoritmus (RPA) A rekurzív particionáló algoritmus egyváltozós elválasztásokkal, iterációval, lépésről lépésre épít döntési fát, egyszerű szabályok felállításával, faágakat képezve (Frydman–Altman–Kao [1985]). A cél a lehető leghomogénebb osztályok előállítása. Az algoritmus addig állítja elő az újabb faágakat, ameddig particionálásra alkalmas változókat talál. A fa tetején található az első particionáló változó, legalul pedig a fizetőképes és fizetésképtelen osztályok a különböző elágazások után. A módszer előnye a kevés alkalmazási feltétel és a kialakult döntési szabályok egyértelmű interpretálhatósága. Hátrány a túltanulás kialakulásának lehetősége, a diszkrét osztályba sorolhatóság és az átfedésmentesség feltételezése, a modellen statisztikai próba nem végezhető, valamint a változók relatív hozzájárulása nem állapítható meg egyértelműen. Fennmaradási valószínűségek a döntési szabályokból képezhetők.
208
1.4. Neurális hálók (NN) A neurális hálók a biológiai neurális rendszerek elvére felépített, párhuzamos, osztott működésre képes információ-feldolgozó eszközök (Odom–Sharda [1990]). A hálók több, egymáshoz kapcsolódó és párhuzamosan dolgozó neuronból állnak és tanulással nyerik el azt a képességüket, hogy bizonyos feladatokat meg tudjanak oldani. A neurális hálók alapeleme az elemi neuron, amelyek rétegekbe szerveződnek. A háló súlyozása a tanulási folyamat során alakul ki. A módszer előnye a kevéssé szigorú alkalmazási feltételek támasztása, az összefüggések intelligens módon történő megtanulása és az univerzális approximátor tulajdonság. Hátrány a black box probléma, a túltanulás lehetősége, a lokális minimumra történő esetleges beállás, a változók relatív hozzájárulásának közvetett megállapítása, valamint, hogy nem lehetséges a modellen statisztikai próbákat végrehajtani. A neurális hálók képesek automatikusan fennmaradási, illetve csődvalószínűségi értékeket becsülni. A sokaság és a minta esetlegesen eltérő fizetésképtelen arányának kezelése érdekében valószínűség-kalibrációra lehet szükség. 1.5. Alkalmazott megbízhatóság-vizsgálati módszerek A megbízhatóság-vizsgálat a csődmodellek elkészítésével egyenrangú feladat. A megbízhatóságvizsgálatot előzetesen, utólagosan, közvetlenül és közvetetten egyaránt szükséges végrehajtani, a megbízhatóság-vizsgálat ezáltal komplex megközelítést igényel. Csődelőrejelzés esetén nem azt kell számon kérni az előrejelzésektől, hogy azok bekövetkeznek vagy sem, hanem, hogy azok megfelelő információt nyújtanak-e a szükséges döntések (pl. hitelbírálat) meghozatalához. A minta és az adatbázis megbízhatósága az alkalmazott módszerek által elvárt követelmények fényében kerül értékelésre. A módszertan megbízhatósága az alkalmazási feltételek teljesülése, illetőleg korábbi nemzetközi empirikus vizsgálatok tapasztalatai alapján ítélhető meg. A kidolgozott csődmodellek megbízhatóság-vizsgálata a modellek szignifikancia tesztelését, az elsőfajú és másodfajú hiba, illetve a besorolási pontosság értékelését, a Receiver Operating Characteristic (ROC) görbék és a görbék alatti terület vizsgálatát, a tanulási és a tesztelő minta hibája közötti eltérés elemzését, valamint a vizuális klaszterezés szakértői megítélését öleli fel. 2. A minta nagysága és összetétele, magyarázó változók Az adatgyűjtéssel kapcsolatban követelményként fogalmazódott meg, hogy a modellezés alapjául szolgáló adatok nyilvánosan hozzáférhető éves beszámolókból és cégjegyzékből származzanak. 2004. évi mérlegek és eredménykimutatások kerültek összegyűjtésre, több forrásból származó informális adatszerzés keretében. A mintában szereplő 504 vállalatból 437 fizetőképes és 67 fizetésképtelen volt. A fizetésképtelen megfigyelések közül 1 csődeljárás, 29 végelszámolás és 37 felszámolási eljárás hatálya alá tartozott, mindegyik eljárás 2005 folyamán indult. A fizetésképtelenség jogi formája nem került megkülönböztetésre. A mintában szereplő vállalatok 10 nemzetgazdasági ágon belül 41 ágazati, azon belül 164 szakágazati115 hovatartozással jellemezhetők. Legnagyobb arányban a feldolgozóipari vállalatok képviseltetik magukat. A különböző iparágakban tevékenykedő vállalatok pénzügyi mutatóinak összehasonlíthatóságát a sokasági szakágazati átlagoktól vett eltérés figyelembevétele oldotta meg. Az empirikus vizsgálat tehát nem a mutatószám-értékek nagyságát, hanem azoknak a saját szakágazatukra jellemző átlagokhoz viszonyított eltérését elemezte. Az adatgyűjtés követelményei közé bekerült a minimum 100 millió Ft mérlegfőösszeg és nettó árbevétel. A csődmodellek validálásához és túltanulásmentessé tételéhez a minta 75% és 25% arányban felosztásra került tanulási és tesztelő mintára. A csődelőrejelzésnél gyakorlati hüvelykujjszabály, hogy amennyiben a modellezési adatbázisban (tanulási minta) 50-nél kevesebb fizetésképtelen megfigyelés található, akkor nem célszerű sokváltozós statisztikai módszereket alkalmazni (Engelman–Hayden–Tasche [2003]). Ez a követelmény az empirikus vizsgálatban éppen teljesült, hiszen a 371 elemű tanulási mintán belül 320 fizetőképes és 51 fizetésképtelen megfigyelés, a 133 elemű tesztelő mintán belül 117 fizetőképes és 16 fizetésképtelen megfigyelés található. 115
négyjegyű TEÁOR kód
209
A vállalatok csődje többféleképpen definiálható. A tanulmányban a fizetésképtelenség jogi eseteiként előforduló csődeljárás, felszámolási eljárás vagy végelszámolás megindítása jelentette a csődöt. Ez a három eset empirikus adatokkal jól mérhető, és garantáltan fizetésképtelenséget jelent. Ez lett minden modell output változója. A magyarázó változók a vállalatok méretét, iparági hovatartozását, jogi formáját, jövedelmezőségét, forgási sebességét, likviditását, tőkeszerkezetét, eladósodottságát, cash flow-ját és éves növekedését kifejező információkból, többségében pénzügyi mutatókból kerültek definiálásra. A modellezés előtti adatelőkészítés során három pénzügyi mutató kizárása és két pénzügyi mutató esetén néhány vállalat esetében adatbányászati eljárásoknál megszokott helyettesítés alkalmazása volt szükséges. 3. Az empirikus vizsgálat eredményei116 A módszerek megbízhatóságának megítéléséhez szükséges összehasonlítani a négy előrejelzési módszerrel elkészített négy-négy csődmodell felépítését és megbízhatóságát. A modellezés érdekessége, hogy a diszkriminanciaanalízis kilenc, a másik három módszer pedig rendre öt változót épített be a csődmodellekbe. A négy eljárás közül három modellváltozónak választotta a dinamikus jövedelmezőségi rátát, a mérlegfőösszeg nagyságát és az eladósodottság mértékét, vagyis ezeket tekinthetjük leginkább kritikusan fontos változóknak a minta alapján a jövőbeni fizetőképesség előrejelzése szempontjából. Két modell tartalmazta a saját vagyon arányát, a hosszú távú eladósodottságot és a Kft vagy Rt dummy változót. A többi változó csak egy modellben vagy egyben sem szerepelt. A magyarázó változók tekintetében a hangsúly egyértelműen a méret, a cash flow és az eladósodottsági mutatókra helyeződött. A besorolási pontosság és a ROC görbe alatti terület nagysága alapján sorrend állítható fel a négy módszer teljesítményére (1. táblázat). A modellszámítások alapján kapott eredmények igazolják, hogy a szimulációs eljárásokon alapuló rekurzív particionáló algoritmus és a neurális háló megbízhatóbb csődelőrejelzést tesznek lehetővé, mint a hagyományos matematikai-statisztikai módszerek. Aggasztónak értékelhető a diszkriminanciaanalízis és a logisztikus regresszió besorolási képessége a fizetésképtelen megfigyeléseken: azok gyakorlatilag rosszabbak, mint a véletlen találgatás. 1. táblázat: A csődmodellek teljesítményének összehasonlító értékelése (zárójelben a sorrend) Szempont
DA
Logit
RPA
NN
ROC görbe alatti terület – teljes mintából
0,768 (3.) 0,683 (4.)
0,855 (2.)
0,898 (1.)
ROC görbe alatti terület – tesztelő mintából
0,731 (3.) 0,563 (4.)
0,808 (2.)
0,846 (1.)
Besorolási pontosság – teljes mintából
0,863 (3.) 0,792 (4.)
0,903 (1.)
0,899 (2.)
Besorolási pontosság – tesztelő mintából
0,835 (3.) 0,752 (4.)
0,872 (2.)
0,902 (1.)
A modellek illeszkedési jóságát reprezentáló ROC görbék azt mutatják, hogy a neurális háló és a döntési fa nagyon jól klasszifikál, míg a diszkriminanciaanalízis és a logisztikus regresszió ROC görbéi 10% fennmaradási valószínűség percentilisig a véletlen találgatást kifejező 45°-os egyenes alá futnak (1. ábra).
116
Terjedelmi korlátok miatt a négy csődmodell itt nem kerül részletesen ismertetésre. A konkrét modellekről az Olvasó Kristóf [2008] közleményében tájékozódhat.
210
1. ábra: A teljes minta ROC görbéje a négy csődmodell esetén
A rekurzív particionáló algoritmus ROC görbéje kitűnő modellilleszkedésre utal. A görbe határozottan elválik a 45°-os egyenestől. A diszkriminanciaanalízishez és a logisztikus regresszióhoz képest számottevően javult az eredmény. A neurális háló ROC görbéje minden korábbi eljárásnál jobb modellilleszkedésről ad bizonyságot. A görbe határozottan elválik a 45°-os egyenestől, a modell becslőképessége ez alapján kiválónak minősíthető. A ROC görbe alatti terület 89,8%, ami lényegesen jobb, mint a diszkriminanciaanalízis és a logisztikus regresszió értéke, és felülmúlja a döntési fa 85,5% értékét is. Amennyiben a modellek előrejelző erejét kizárólag a tesztelő mintán szeretnénk értékelni, akkor a neurális háló és a rekurzív particionáló algoritmus gyakran megelőzi és visszaelőzi egymást. A logisztikus regressziós modell kritikusan közel van a véletlen találgatást kifejező 45°-os egyeneshez, ezáltal a kidolgozott Logit-modellt alkalmatlannak tekinthetjük előrejelzési célra. A tesztelő mintán is a neurális háló modell rendelkezik a legnagyobb ROC görbe alatti területtel 2. ábra: A tesztelő minta ROC görbéje a négy csődmodell esetén
211
Következtetések Az empirikus vizsgálat alapján bebizonyosodott, hogy a pénzügyi-számviteli információk közötti megfelelő összefüggésrendszer megteremtése, és a korszerű előrejelzési módszerek alkalmazása megbízható csődelőrejelzést tesz lehetővé. Előrejelzési teljesítmény szempontjából a szimulációs eljárások családjába tartozó rekurzív particionáló algoritmus és a neurális háló fölénye tapasztalható a hagyományos matematikai-statisztikai eljárásokhoz viszonyítva. A modellezés eredményeiből téveszme lenne levonni azt a következtetést, hogy kizárólag a legkedvezőbb megbízhatósági mutatókkal rendelkező neurális hálókat kellene csődelőrejelzésre alkalmazni. A fizetőképesség előrejelzésére is igaz a sokváltozós statisztika általános követelménye, amely szerint célszerű ugyanazt a problémát több megközelítésben, több módszerrel vizsgálni, és több oldalról megerősített eredményt elfogadni. A kidolgozott csődmodellek felhasználhatók vállalatok kockázatosságának megítélésére, bedőlési valószínűségek megállapítására, valamint hitelbírálat végrehajtására. A jól klasszifikáló modellek segítségével éles különbség tehető fizetőképes és fizetésképtelen vállalatok között, amely a pénzügyi és gazdasági válság idején az üzleti életben a siker és a túlélés záloga lehet. Ebből következően a korszerű módszereken alapuló, csődelőrejelzés gyakorlati felfutására lehet számítani a közeljövőben, elsősorban az üzleti partner- és ügyfélminősítés területén. Felhasznált irodalom Altman, E. I. (1993): Corporate Financial Distress and Bankruptcy. A Complete Guide to Predicting and Avoiding Distress and Profiting from Bankruptcy. John Wiley & Sons, New York. Balcaen, S. – Ooghe, H. (2004): Alternative methodologies in studies of business failure: do they produce better results than the classic statistic methods? Vlerick Leuven Gent Working Paper Series 2004/16. Vlerick Leuven Ghent Management School, University of Ghent, Ghent Blaug, M. (1980): The Methodology of Economics: or How Economists Explain. Boland, Los Angeles Charitou, A. – Neophytou, E. – Charalambous, C. (2004): Predicting corporate failure: Empirical evidence for the UK, European Accounting Review, Vol. 13, No. 3, pp. 465-497. Engelman, B. – Hayden, E. – Tasche, D. (2003): Measuring the discriminative power of rating systems. Discussion Paper Series 2: Banking and Financing Supervision. Deutsche Bundesbank, Frankfurt Feyerabend, P. (1975): Against Method. New Left Books, London Frydman, H. – Altman, E. I. – Kao, D. L. (1985): Introducing recursive partitioning for financial classification: the case of financial distress, The Journal of Finance, Vol. 40, No. 1, pp. 303320. Kohonen, T. (2001): Self-organizing maps. Springer Verlag, Berlin Kristóf Tamás (2008): A csődelőrejelzés és a nem fizetési valószínűség számításának módszertani kérdéseiről, Közgazdasági Szemle, 55. évfolyam, 5. szám, 441-461. o. Laitinen, T. – Kankaanpaa, M. (1999): Comparative analysis of failure prediction methods: the Finnish case, European Accounting Review, Vol. 8, No. 1, pp. 67-92. Neophytou, E. – Mar Molinero, C. (2004): Predicting Corporate Failure in the UK: A Multidimensional Scaling Approach, Journal of Business Finance and Accounting, Vol. 31, No. 5-6, pp. 677-710.
212
Odom, M. D. – Sharda, R. (1990): A Neural Network Model For Bankruptcy Prediction. In: Proceeding of the International Joint Conference on Neural Networks, San Diego, 17–21 June 1990, Volume II. IEEE Neural Networks Council, Ann Arbor, pp. 163-171. Ohlson, J. (1980): Financial ratios and the probabilistic prediction of bankruptcy, Journal of Accounting Research, Vol. 18, No. 1, pp. 109-131.
213
PARADIGMAVÁLTÁS A PSZICHO-MOTOROS TANULÁS ÉS TANÍTÁS ELMÉLETÉBEN ÉS GYAKORLATÁBAN Vass Zoltán Ph.D. tanár Vörösmarty Mihály Gimnázium [email protected] Bevezetés Jelen tanulmány aktualitását a közoktatás új kihívásokhoz történő átalakítása adja. Ez konkrétan azt jelenti, hogy a demográfiai hullámvölgyben az eddigi mennyiségi, sok tanulót foglalkoztató közoktatási rendszer átalakítását egy új mederbe a kevesebb tanulót foglalkoztató, de minőségi oktatás irányába szükséges elmozdítani. A téveszmékkel ellentétben ez nem a közoktatásra szánt állami források csökkentését kell, hogy jelentse, hanem épp ellenkezőleg olyan minőségi pedagógus és intézményi infrastrukturális beruházások szükségességét jelenti, amivel zökkenőmentessé lehet tenni a mennyiségi oktatásról a minőségi oktatás irányába történő fejlesztéseket. Ehhez az átálláshoz, vagyis a szerkezeti és módszertani változtatások sikeres végrehajtásához adnak financiális hátteret a Strukturális Alapok (2007-2013) között rendelkezésre álló források, mint az Új Magyarország Fejlesztési Tervhez (ÚMFT) kapcsolódó Operatív Programok (a TÁMOP, a TIOP, a ROP-ok, valamint a KMOP). Úgy gondoljuk, hogy a Magyar Nemzet jövőjét a közoktatás színvonala határozza meg. Éppen ezért annak tökéletesítése, vagyis szakmai és nem politikai síkon történő reformja immár elengedhetetlenné vált. A közoktatás struktúrájának és a közoktatási intézmények, és módszerek széles skálája azonban szükségessé teszi a téma további szűkítését. Tanulmányunkban a Magyar társadalom megújulási lehetőségeit fogjuk áttekinteni a testkultúra és a jövőorientáltegészségtudatos életvitel kialakításának szempontjából. Mint arra előző tanulmányunkban(MTA, Fehér könyv) világosan rámutattunk, a testkultúra, a jövőorientált-egészségtudatos életvitel új kapcsolatainak hatékony kialakításához egy új szemlélet megjelenése és a köztudatba való bevezetése jelenthetné a társadalmilag hatékony és egészséges, gondolkodni vágyó, aktív, kreatív, tudatos társadalom kialakulásának lehetőségét. Más szavakkal kifejezve a társadalmi megújulás iránt érzékenyen reagáló társadalom kialakításának szükségszerűsége immár elkerülhetetlen, de ennek megvalósítása, kizárólag a közoktatásban megjelenő jövőorientált-egészségtudatos életvitelt megvalósító közoktatásban juthat kizárólag érvényre. Kompetencia fogalmának értelmezési lehetőségei Napjaink felgyorsuló, kiszámíthatatlanul változó világában a jelenlegi instabil gazdasági, társadalmi és környezeti helyzetben a rendszerben található visszacsatolások (Gleick, 2004) miatt a legkisebb hatások is előre nem jelezhető kedvező vagy akár kedvezőtlen változásokat okozhatnak. Éppen ezért a mai kor tudásalapú társadalmában arra kell törekednünk, hogy minden egyes polgár számára lehetővé tegyük mind a fizikai, mind a lelki egészség optimális harmóniáját, valamint a megszerzett tudás alkalmazását. A megszerzett tudás fontosságát felismerve a 2000. márciusában tartott lisszaboni Európai Tanács hangsúlyozta, hogy „minden polgár számára biztosítani kell azokat a készségeket, amelyekre ahhoz van szüksége, hogy ebben az új információs társadalomban élni és dolgozni tudjon”. A Tanács az alapvető készségek azonosítására valamint a hagyományos készségek tantervekbe történő beépíthetőségére összpontosított figyelembe véve az alapvető készségek élethosszig tartó megszerzésére, frissen tartására. A 2001-ben létrehozott munkacsoport megalkotta azon kulcskompetenciák keretrendszerét, amelyek támogatják a személyes önmegvalósítást, a társadalmi beilleszkedést, az aktív állampolgári létet és a munkába állást, amelyek feltétlenül szükségesek a tudásalapú társadalomban (EPT, 2005), amely az élethosszig tartó tanulás stratégiájának és infrastruktúrájának másféle megszervezését vonja maga után továbbá új kompetenciákat követel meg a tanárok részéről.
214
Tanulmányunkkal elsősorban arra kívánunk rámutatni, hogy az egyetemes testkultúrát és a jövőorientált-egészségtudatos életvitelt megalapozó kulcskompetencia, mint a fizikai és kognitív funkciók leghatékonyabb implicit és explicit fejlesztő eszköze, teljességgel kimaradt a kulcskompetenciák európai referencia keretéből. A paradoxon tehát a következőképpen fogalmazható meg: ha egy fenntartható társadalomnak aktív, innovatív, a tudásukat adaptívan alkalmazó polgárokra van szüksége, akkor kimaradhat-e az alapvető készségek referencia köréből a testkultúra és a jövőorientált egyéni és társadalmi egészségtudatot kialakító kompetencia különös tekintettel arra a tényre, hogy ezen alapvető emberi készségeket kizárólag az ontogenetikus fejlődés szenzitív szakaszaiban lehet a leghatékonyabban fejleszteni. Az Európai Unióban széleskörű egyetértés alakult ki arra vonatkozóan, hogy a gazdasági fejlődés kulcsfontosságú tényezője a rendelkezésre álló humán erőforrások minősége. Ennek a felismerésnek a jegyében a közösségi, valamint a nemzeti oktatáspolitikák fő célkitűzése a tudásalapú munkaerő számarányának növelése a munkaerőpiacon (Agenda, 2000). A feladat megvalósítására irányuló programok legtöbbje nem kerülheti el, hogy a tudás eredetének - a tanulásnak - a kérdéskörével foglalkozzék. A gazdasági fejlődés ütemének alakulása, valamint a gazdaság munkaerő-igényének változása következtében az utóbbi években a korábbiaknál jelentősebb szerepet kapott a munkavállalók tudástőkéje, illetve a munkavállalók alkalmazkodóképessége a változó kompetencia-elvárásokhoz. Társadalmi megújulás szükségessége Magyarországon a testkultúra és a Jövőorientáltegészségtudatos életvitel területén A különböző demográfiai és epidemiológiai mutatók valamint a gazdasági, strukturális és finanszírozási mutatószámok egyértelműen mutatják, hogy az egészségügyi rendszer jelen állapotában nem képes teljes mértékben hozzájárulni az ország emberi erőforrásainak a dinamizálásához. A magyar népesség egészségi állapota lényegesen rosszabb, mint azt az ország gazdasági társadalmi fejlettsége indokolná. A születéskor várható élettartam 6-8 évvel marad el az uniós átlagtól, és rosszak a halálozási mutatók, különösen a 65 év alatti népesség körében. A lakosság egészségi állapota meghatározó tényezője a munkaképes korú lakosság munkaerő-piaci aktivitásának, valamint a munkaerő minőségének. A születéskor várható élettartam 2004-ben 72,8 év volt (ezen belül a férfiaké 68,6 míg a nőké 76,9 7 év) amely az EU25 átlagánál 7,4 %-kal alacsonyabb. A 45 éves korban várható élettartam Magyarországon 2003-ban 30 év volt, amely az EU25 átlagánál 14,5 %-kal alacsonyabb. 2003-ban az összes halálokból eredő standardizált halálozási arány 100 000 főre vetítve 1048 fő, ami az EU25 adatánál 52,1 %-kal magasabb. A 65 éves kort megelőző standardizált halálozás tekintetében az indikátor az EU25 adatánál 89,9 %-kal volt magasabb. A magyar emberek átlagosan életéveik 13%-át élik betegen. Társadalmi szinten növekszik a krónikus betegek aránya, s minden ötödik ember tartósan beteg vagy fogyatékossággal él. 2004-es adatok szerint az aktív korú lakosság 6,8%-kát, míg ezen belül az inaktív lakosság 17,3%-kát tették ki a rokkantnak nyilvánítottak. Az egészségi állapot és az életesélyek szoros összefüggést mutatnak a társadalmi-gazdasági helyzettel. A hátrányos helyzetű csoportok (romák, kistelepülésen élık, szegények, fogyatékossággal élık, mentális betegséggel élık) egészségügyi és munkaerő-piaci mutatói jelentős mértékben rosszabbak az átlagnál (a roma férfiak átlagéletkora 7, a nőké 5 évvel marad el az országos átlagtól), részben az egészségtudatosság különbségei, részben az ellátási, hozzáférési egyenlőtlenségek, részben egyéb társadalmi-gazdasági összefüggések következtében. A lakosság fizikai és mentális egészségi állapotát jellemzı demográfiai, mortalitási és morbiditási mutatók kedvezőtlen alakulása közvetlenül akadályozza a foglalkoztathatóság növelését. Magas a betegség miatt kiesı unkanapok száma (2004-ben az összes munkanap 4,2%-át tették ki). A fenti értékek által illusztrált helyzet az elvesztett munkaerő-piaci potenciálon kívül az államháztartás kiadási oldalát is negatívan befolyásolja, mivel a munkaerő-piacon termeléskiesést, a közfinanszírozott egészségügyi ellátórendszerben pedig kiadásnövekedést jelent. Mind a kieső termelés, mind a növekvő közkiadások a megtermelt GDP, összességében pedig az ország versenyképességének csökkenéséhez vezetnek. A lemaradás mögött elsősorban a társadalom jelentős részének egészségtelen életmódja és az egészségügyi ellátórendszer szerkezeti problémái állnak. A lakosság egészségtudatossága alacsony. Gyakoriak az egészségre káros életvitel minták (kábítószer-fogyasztás, dohányzás, alkoholizmus stb.), a lakosság meghatározó része
215
mozgásszegény életmódot folytat. A külföldön már működő életvezetési tanácsadó egészségügyi szolgáltatások gyakorlatilag nem léteznek, így elsősorban csak a betegségek utólagos kezelésére van mód. Az életmódproblémák következtében beálló egészségveszteség mind az egyén, mind a gazdaság számára hátrányokat okoz és veszteséget jelent. Az előbb ismertetett adatok alapján nyilvánvalóvá vált és válhat minden értelmiségi gondolkodó számára, hogy a társadalmi megújulás az egészség, a környezettudatos életforma hétköznapi életvitelben való megjelenése immáron időszerűvé vált. Ebből kifolyólag a magyar kormány érezve a helyzet komolyságát készített egy a társadalmi megújulás katalizáló operatív programot, melyből röviden kiemelve és összefoglalva bemutatjuk az egészség és a környezettudatos életvitel kialakítását serkentő programokat és intézkedéseket. Jövőorientált-egészségtudatos életvitel kompetencia A jövőorientált-egészségtudatos életvitel kompetencia magába foglalja a velünk született aktív, asszimiláló-akkomodáló folyamatokból fakadó környezetünket aktívan felfedező attitűd fenntartását az életkori sajátosságok figyelembevétele mellett. Középpontba állítja a konkrét és formális műveleti gondolkodás fejlesztését a pszicho-motoros tanulási és tanítási folyamat explicit és implicit mozgásos tartalmainak tudatos alkalmazásával a hétköznapi jövőorientált és egészségtudatos életvitel szempontjából. Ezáltal elősegíti és katalizálja az egyéni és a közösségi felelősségtudat kialakulását az egészség, a mozgáskultúra valamint a testi-lelki harmónia területén. Szükséges ismeretek, képességek, attitűdök A jövőorientált-egészségtudatos életvitel kompetencia az egyetemes testkultúra elsajátításának eredménye, amely az életkori sajátosságok figyelembevétele mellett szorosan kapcsolódik a konkrét, és formális műveleti gondolkodás, egyszóval a kognitív képességek fejlődéséhez, fejlesztéséhez. Az emberi gondolkodás és cselekvés fő jellemzője a felkészülés a jövőben várható eseményekre. Bár a jövőben várható események mindenkinél motiválják a mindennapi cselekvést, a gondolkodást és a tervezést, mégis több oknál fogva a kisiskolás valamint a serdülő- és ifjúkorban a legjelentősebb a hatásuk. Éppen ezért a jövőorientált-egészségtudatos életvitel kialakításának célja a közoktatásban tanuló hallgatók, különös tekintettel a kisiskolás- és serdülőkori szokások kialakítása a későbbi felnőttkori jövőorientált-egészségtudatos életvitel érdekében. A kompetencia elsajátításának feltétele a tanulók egészséges testtudatának és énképének kialakítása, - a saját testük és környezetük aktív, természetes és nem természetes úgy nevezett koreografált mozgásformákkal történő explorációja, az asszimiláció-akkomodáció folyamatán keresztül. A jövőorientáltegészségtudatos életvitel kompetencia feltétele a megfelelő mozgásos tartalmak és szókincs ismerete illetve az ismeretek adekvát formában történő alkalmazása változó környezeti feltételek mellett. További feltétele még a testi és lelki egészség, mint érték megjelenése a hétköznapi életvitelben, hiszen a jövőorientált-egészségtudatos életvitel kompetencia nem csak a betegségek megelőzésének módjára, hanem az egészséges környezet kialakítására valamint az egészséges állapot örömteli megélésére és a harmonikus élet értékként való tiszteletére is felkészít. A jövőorientált-egészségtudatos életvitel kompetencia birtokában az egyén rendelkezik azzal a képességgel, hogy alkalmazni tudja a hétköznapi életvitelében az egyetemes testkultúrában felhalmozódott egyéni és közösségi színtereken lezajló mozgásos elemeket. Ezt annak érdekében teszi, hogy az egyén megőrizze saját és a tágabb értelemben vett környezetének (család, barátok, munkatársak) pozitív cselekvőképes attitűdjét, melyben elsődleges szempont az örömteli, harmonikus belső- (testi, lelki) és külsőkörnyezet (otthon, iskola, munkahely) kialakítása, fenntartása illetve a felismert káros hatások elleni aktív, elutasító attitűd kifejezése, s a lehetőségekhez mérten a hatások csökkentése. Hiszen igaz, hogy egészséges gyermeket csak egészséges környezetben, tágabb értelemben egészséges társadalomban lehet felnevelni. S valóban, közeli ismerőseim gyermekeit látva azt mondhatom, hogy amíg a gyermek otthon van, és a családban a megfelelő módon nevelik, addig harmonikusan, egészségesen és kiegyensúlyozottan fejlődik.
216
Azonban, amikor a gyermek valamilyen közoktatási intézménybe kerül (óvoda, iskola), a legtöbb esetben – a folyamatos fejlődés érdekében – már a családnak kell kompenzálnia a tágabb (és egyre tágabb) környezetből fakadó negatív hatásokat. Az óvoda ugyan kevésbé, de az iskola jelenlegi struktúrája sok esetben sajnos kifejezetten leszoktatja a gyermekeket a magukkal hozott aktív, érdeklődő, nyitott, világot felfedező habitusról… (Tisztelet a kivételnek, a kivételes iskoláknak és pedagógusoknak!) Cserébe viszont – és ez akár társadalmi katasztrófához is vezethet – passzív, könnyen befolyásolható (tehát irányítható), döntésképtelen és felelősségérzet nélküli generációk – a leendő fogyasztók – hagyják el az iskolapadot. „Ha az ifjúkorban felhalmozódó tőkék között nem kap helyet a testkultúra, a szomatikus vagy biotőke, akkor az ember egészségét életveszélyesen fenyegető civilizációs ártalmak kompenzáció hiányában túlsúlyba kerülnek, és ezt a malőrt a gazdasági tőke bármilyen nagyságával meg a kulturális tőke akár zseniálisra történő felhalmozásával sem lehet kivédeni…megette a fene a gazdagságot és a tudást, ha nincs egészség!”(Takács) És kérem, ha tetszik, ha nem: sem testi, sem lelki egészség nincs aktív életvitel – tehát mozgás – nélkül. Komolyra fordítva a szót: véleményünk szerint elsősorban azért nem értünk el jelentős eredményeket a testkultúra területén, mivel a nagymértékű társadalmi, értékrendbeli változások hatására a testkultúra kiesett a központi érdeklődés köréből. És hogy miért? Valószínűleg azért, mert a közoktatásban a testnevelés mozgásanyagának összeállításánál egyszerűen figyelmen kívül hagyták a drasztikus, nagymértékű változásokat. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy ugyan az ideológiát „központilag” megváltoztatták, de a törzsanyag olyan régi maradt. (Arról nem is beszélve, hogy ez a törzsanyag pedig már nem felel meg a fiatalok igényeinek.) Sajnálatos módon sem az országhatárokon belül, sem az uniós tagállamok többségében nem jelenik meg a közoktatásban a társadalmi megújulást katalizáló, az egészséges életmódra nevelő, a szabadidejét aktívan, kreatívan töltő állampolgárok képzésében a testkultúra fontossága. Annak ellenére nem jelenik meg a testkultúra fejlesztése, hogy az Európai Unió, a közoktatásba bevezetett kulcskompetenciák révén, egyfajta társadalmi megújulásra kívánja késztetni az Unió lakosságát. Ennek megvalósítását pedig az élethosszig tartó tanulás, illetve a tudásalapú társadalom létrehozásával képzeli el, amelyben nagy szerepet kap a technikai megújulásban rejlő lehetőségek kiaknázása is. Mindez nagyon szép, ámbár már maga az alapgondolat sem egészen újkeletű, hiszen a jövő nemzedék életfeladatainak szemszögéből nézve, az iskola feladata a fizikai és szellemi tevékenység összekapcsolásában az egész életre szóló művelődés igényének kibontakoztatása… Napjainkban azonban ez a problémakör messze túlmutat az országhatárokon, és a közoktatás részére elsődleges feladatként fogalmazódik meg a fiatal generációk – és rajtuk keresztül minden generáció – számára egy közös hiedelemrendszer kialakítása, hiszen a kultúra alapja egy olyan közös hiedelemrendszer, amelyet a kultúrához tartozók többsége elfogad, elhisz. A közös kultúra alapja azonban egy olyan kommunikáció kell legyen, amely megteremti, megerősíti és meg is tartja a közös hiedelemrendszert az egymást követő generációk szocializációja során. Ó, hol vagyunk mi most ettől… A magyar rendszerváltással az eddig közösnek tekintett hiedelmeink szétestek, vagy ha éppen nem is hullottak szét, ugyanúgy elnyomják, eltitkolják őket, mint azt a rendszerváltás előtt tették. Meg is van az eredménye: ma már millióan hisznek különböző dolgokban anélkül, hogy azok bármilyen értékeket is közvetítenének, így lassan a nyelven kívül már nincs is közös hiedelem, amely a magyar társadalmat egyesítené. Éppen ezért kéne Európának, Magyarországnak, illetve a többi uniós tagállamnak megteremtenie e közös hiedelemrendszert. Természetesen, nem szabad elfelejtenünk, hogy az európai kultúrában a különbözőséget, a különböző nemzetek, kultúrák saját értékeit is fontosnak tartjuk. A magyar kultúra egyrészt arra törekszik, hogy átvegye a közös uniós értékeket, másrészt igyekszik eljuttatni nemzeti kultúránk értékeit a többiekhez, hogy azok elfoglalhassák méltó helyüket a közös hiedelemrendszerben. Csányi Vilmos a következőképpen fogalmaz: „Az európai kultúra az amerikaival ellentétben szerencsére még nem jutott odáig, hogy az egyéni versengést tekintse minden probléma megoldásának. Európában úgy gondoljuk, hogy nemcsak a legelső, hanem a milliomodik ember is polgár, neki is helye van az életben. Itt nem a gazdasági problémák megoldása az egyetlen és kizárólagos szempont, hanem a kultúra megtartása is”.(Csányi)
217
Ez az, amiért az Európai Uniós normákhoz igazodó közoktatás magyarországi megreformálása a jövő szempontjából elengedhetetlennek tűnik – és az is kéne, hogy legyen. A „Magyarország 2025” kutatásban megjelenő tanulmányunkkal elsősorban arra kívántunk rámutatni, hogy a testkultúra, mint a fizikai és kognitív funkciók leghatékonyabb implicit és explicit fejlesztő eszköze, teljességgel kimaradt a kulcskompetenciák európai referencia keretéből… (hogy lesz így ebből bármi is?!) A paradoxont a következőképpen fogalmaztuk meg: ha egy fenntartható társadalomnak aktív, innovatív, a tudásukat adaptívan alkalmazó polgárokra van szüksége, kimaradhat-e az alapvető készségek referencia köréből a testkultúra, különös tekintettel arra a tényre, hogy ezen alapvető emberi készséget kizárólag az ontogenetikus fejlődés szenzitív szakaszaiban lehet a leghatékonyabban fejleszteni? Természetesen nem. Nem maradhat ki. Úgy tűnik, elérkezett az idő, hogy tanuljunk a csecsemők mozgás- és kognitív fejlődésének csodálatraméltó folyamatából, és a felismert jelenségeket, valamint az azok mögött húzódó folyamatokat és törvényszerűségeket a közoktatásban is kamatoztassuk. Csak így garantálható egy új, aktív, egészséges nemzedék felnevelése. Minden más út: zsákutca… Márpedig az emberi gondolkodás és cselekvés fő jellemzője a felkészülés a jövőben várható eseményekre. Ezt a jövőben reálisan elvárható vagy remélt állapotot a magyar nyelvben röviden, jelzésszerűen jövőképnek nevezzük. Bár a jövőben várható események általában mindenkinél motiválják a mindennapi cselekvést, a gondolkodást és a tervezést, mégis, számtalan oknál fogva, a serdülő- és ifjúkorban a legjelentősebb a hatásuk. És egyáltalán nem mindegy, milyen jövőképe – és jövője – lesz a gyermekeinknek… Mint már utaltunk rá, az egészségtudatosság és a kognitív funkciók fejleszthetősége, valamint ezek tudatosítása minden esetben hosszú távú szocializáció eredménye. Ebből kifolyólag csakis a közoktatási intézmények segítségével érhetők el a kívánt változások. Ha a családok, az óvodák és az iskolák összefognak… Éppen ezért a testnevelés oktatásának reformját tűzhetjük ki célul, amellyel – a testnevelés mozgásanyagának fentebb említett, elvitathatatlan implicit és explicit fejlesztő voltára alapozva – biztosítani tudjuk a közoktatásban tanuló hallgatók életkori sajátosságainak megfelelő testi és mentális fejlesztést. Ugyanis a jövő generációjára nehezedő egyre nagyobb teher, amelyet a felnőtt társadalom egyre fokozódó elvárásai rónak rájuk, nem csupán a tananyag elsajátítását követeli meg a közoktatásban részt vevő hallgatóktól, hanem az elsajátított tananyag minden körülmények között adekvát módon történő alkalmazását is. De ha egyszer leszoktatjuk a gyermekeinket az önálló gondolkodásról, a döntéshozatalról és a felelősségvállalásról?!… Itt jön be a képbe a testnevelés. Merthogy a testnevelés mozgásanyaga, a tudományos igényű kutatómunka legújabb kutatási irányvonalainak értelmében, az egyik leghasznosabb pedagógiai tevékenység a mozgás- és kognitívfejlesztés komplexumának együttes fejlesztésére, amelynek segítségével az egyre nagyobb követelmények elé állított felnövekvő generáció mind jobban és jobban helyt tud majd állni. Ezen tudományos és pedagógiai elv felismeréséből elsődleges célként fogalmazható meg, hogy az eddigi gyakorlatnál még nagyobb hatékonysággal kell kihasználunk a közoktatásban részt vevő hallgatók értelmi képességének minden korosztályra kiterjedő fejlesztését, a testnevelés és esetleges új mozgásos tárgyak mozgásanyagán keresztül. A testnevelés integráló feladata helyett annak megalapozó szerepének kihangsúlyozása is fontos, mivel a mozgás, mint aktív viselkedésforma, kimagasló lehetőséget biztosít a mozgásból származó adaptív viselkedés, valamint az adaptív viselkedéshez szükséges kognitív funkciók fejlesztéséhez, illetve a közismereti tárgyak során megjelenő kulcskompetenciák elsajátíthatóságának katalizálásához. A fent megfogalmazott, és egyben elérni kívánt cél gyakorlatának megvalósítása viszont meglehetősen nagymértékű koncepcióváltást követel meg (mind a pedagógusoktól, mind a szakemberektől), és az ember alkalmazkodóképességének fejlesztésére épít. Vagyis azt veszi alapul, hogy a pszichomotoros fejlődés alapján az emberi intelligencia a stabil viselkedés, illetve az ezzel egy időben a környezeti feltételekhez rugalmasan igazodó viselkedés megjelenését teszi lehetővé. Tehát a testnevelés mozgásanyaga, illetve annak elsajátítása az eddigiektől eltérően nem célként, hanem eszközként jelenik meg a stabil értékrendszer és kognitív funkciók fejlesztésében, az egyéni
218
alkalmazkodóképesség egyidejű fejlesztésével. Tudniillik az emberi fejlődés folyamán, legyen az iskolai fejlesztő vagy egyéb szabadidős tevékenység, minden esetben az ismeretanyag sikeres asszimilációjának vagy akkomodációjának problémájával találjuk szembe magunkat. Tehát a testnevelési órákon a tudatos, explicit munkát kell egyre inkább előtérbe állítani. Ez konkrétan úgy oldható meg, hogy a testneveléshez kapcsolódó tudatos, rendszeres kognitív szférában való képzésnek meg kell jelennie a különböző mozgásanyagok elsajátítása mellett. A tanítási-tanulási folyamat motoros és kognitív aspektusának tudatos transzferáló eszközként való alkalmazására kell törekedni a tanórai és a tanórán kívüli testnevelésben, az egyes korosztályok (kisiskolás-korúak, felső tagozatosok, középiskolai, ifjú- és felnőtt korúak) ismereteinek figyelembevételével. A testnevelési óra által biztosított lehetőségeket még hatékonyabban kell felhasználni a tanulók magyar nyelv, matematika, fizika valamint a történelem tantárgyhoz köthető kognitív funkcióinak mozgáson keresztüli fejlesztésében, figyelembe véve a különböző korcsoportok mozgásigényét, eltérő terhelhetőségét. Ez tehát a cél… és az eszközeink már meg is vannak hozzá. Hát akkor: hajrá! Szakirodalom Csányi V. (2006): Az emberi viselkedés. Sanoma Kiadó, Budapest Takács F. (1999): Civilizációs korszakváltás és az ifjúság testkultúrája. In: Sport és Életmód II. Országos Sporttudományos Kongresszus I. kötet Vass Z., Molnár P. (2007): Új kihívások és megújulási lehetőségek a testkultúra és a szabadidősport területén. Tanulmány a „Magyarország 2025“ kutatás keretében (MTA Jövőkutatási Bizottság) Vass Z. (2008): Mozgás- és értelmi fejlődés a dinamikus rendszerelmélet tükrében. Human Movement Studies
219
A GYENGE JELEK JÖVŐKUTATÁSI ÉRTELMEZÉSE Veigl Helga MSc közgazdaságtudomány kutatási asszisztens Budapesti Corvinus Egyetem Jövőkutatás Tanszék [email protected] „Semmit nem lehet megtanítani egy embernek. Csak segíteni benne, hogy rátaláljon önmagán belül.” (Galileo Galilei) Bevezetés A jövőkutatás a jövő jelenben megjelenő bizonytalanságát csökkenti [9], az egyéni és a társadalmi tettek szerepét és jelentőségét kívánja erősíteni, és felhívni a figyelmet az összefüggésekre, növelve a tudatosságot. Napjaink egyik legnagyobb problémája, hogy nem tudunk megfelelően felkészülni az eseményekre. Úgy érezzük, csak követjük azokat, és a jövőre való felkészülés pedig szinte teljesen elmarad a túlélésért vívott harcban. A gazdasági válság 2008-ban vált nyilvánvalóvá, holott előtte már sokan mondogatták, hogy a felelőtlen gazdasági döntések ezt fogják előidézni. Utólag könnyebb ítélkezni, az igazi kihívást az jelenti, hogy a jelenben tudjunk olyan döntéseket hozni, amelyek a jövőnket kedvezőbben befolyásolják. Ebben segít a gyenge jelek kutatása és jövőkutatási értelmezése, használata is. 1. A folyamatok által leadott jelek értelmezése A fejlődés változásokkal jár, amelyben a folyamatok ciklikusan jelennek meg. Minden folyamatnak vannak kezdeti megnyilvánulásai, jelei, csak nem minden esetben vagyunk képesek azokat befogni, érzékelni, értelmezni és kiértékelni. A gyenge jelek olyan jelek, amelyek nehezen észrevehetőek, a jelenben fellelhetőek, és a jövőben potenciálisan kibontakozó trendre vagy eseményre utalnak [5]. A jel Coffman olvasatában a következőt jelenti: egy esemény, amelyben az egyén vagy a környezetének egy más eleme üzenetet közvetít a cselekedete vagy viselkedése által vagy eredményeként. A jelek nem mind láthatóak, megfigyelhetőek, felfoghatóak [1]. A jelek befogadásának alapvetően három csoportját lehet megkülönböztetni: 1. a jelek, amelyeket nem vagyunk képesek befogni; 2. a jelek, amelyeket befogunk, de nem érzékelünk; 3. a jelek, amelyeket befogunk és érzékelünk is. Ez a három szint megfeleltethető a jövőkutatásban vizsgált folyamatok által leadott jeleknek, azonban ezt kiegészíti még egy eset, amikor nemcsak felfogjuk az információt, hanem fel is használjuk, beépítjük a dinamikus rendszerünkbe, a kognitív struktúrába. Ekkor a jel üzenetté válik. A jelek különböző szintjeit és azok jellemzői az 1. táblázatban láthatóak. 1. táblázat: A jelzések és jelek típusai A jel neve
A jel jellemzője
érzékelhetetlen jelzés néma jelzés adat gyenge jel = üzenet
nem vagyunk képesek befogni befogjuk, de nem érzékeljük befogjuk és érzékeljük is beépítettük a kognitív struktúrába
220
Az első típusú jeleket érzékelhetetlen jelzésnek nevezem. Ezek létező jelek, amelyeket nem tudunk befogni, mert nincs hozzá megfelelő készülékünk vagy nem elég jók a perceptoraink. Arra például felesleges lenne treníroznunk magunkat, hogy a rádiójeleket mi magunk a fülünkkel vagy bármely más testrészünkkel be tudjuk fogni, mert ez nem sikerülhet, és ezért használjuk a rádiókészülékeket. A következő kategóriába azok a jelek tartoznak, amelyek befogására van megfelelő „berendezésünk”, de a jel mégsem jut el a tudatunkig. A néma jelzések olyan impulzusok, amelyek érzékeltek az egyén által, de azokat nem észlelte, vagyis nem „fogta fel”, nem tudatosultak. A tudatalattiban azonban benne van, tehát egy mélyebb szinten hordozzuk azt magunkban, és ha szükséges, elő tudjuk hívni. A harmadik kategóriába azok a befogadott és felfogott jelek tartoznak, amelyek befolyásolják a viselkedésünket, vagyis a jelekből üzenet lehet. Az adat szintjén a jelzés eléri az észlelésünket, tudatossá válik, de nem építjük be a rendszerünkbe, hanem egy olyan jel marad, amelynek a mi rendszerünkben nincs helye vagy szerepe, nincs információ-értéke, mert azt másként értékeljük. A cél az, hogy az érzékelhetetlen jelzéseket gyenge jelekké, de legalábbis néma jelekké alakítsuk, ehhez pedig az kell, hogy a perceptorainkat tovább finomítsuk, vagyis egyre több mindent legyünk képesek észrevenni. A néma jeleket érzékelnünk kell, hogy legalább adatokká válhassanak. Az adatok nagy része azért nem válik gyenge jellé, mert nincs megfelelő kognitív struktúra, amelyben elhelyezhetnénk, amelyben „meg tudna kapaszkodni”. Arra, hogy hol találunk helyet ezeknek a jeleknek, az információ-elmélet segít választ találni. Két különböző elmélet létezik: Wiener információ-elmélete szerint az információ a rendezettség mértékével függ össze, vagyis az információ csökkenti az entrópiát; Shannon elmélete pedig arra utal, hogy az információ az újdonságértékével mérhető [4, 6]. Tehát a jelek egyrészt orientálnak és megmutatják a világ működését, másrészt meglepnek minket és újdonságot hoznak. Hogy az újdonságokat felismerjük, azonosítsuk és hasznosítsuk, nem szabad hagyni, hogy elvesszenek az első három kategóriába sorolt jelek között. 2. A gyenge jelek integrálási folyamata A gyenge jelek befogásánál a legnagyobb problémát az jelenti, hogy nem tudjuk, milyen információt keresünk, mert ha tudnánk, akkor nem a gyenge jelek közé sorolnánk. A gyenge jel ugyanis az információ két fentebb említett tulajdonságával az alábbi módon bír: rendet teremt egy rendszerben – általában egy olyan rendszerben, amely fejlődik, alakul, de még csak a fejlődési stádiumában van, tehát nem tudunk róla sokat és szeretnénk megérteni annak működését. Továbbá újdonságot is hordoz, mert olyan információ ez, amellyel eddig még nem rendelkeztünk, és valószínűleg meglepő – mert ha nem, akkor tudtuk volna, hogy hol és mit keressünk. A gyenge jelek forrásai számtalanok és végtelenek, de egy közös van bennük: szokatlanok. A gyenge jel ugyanis attól gyenge, hogy nem hallott róla még sok ember, vagy ha igen, nem igazán értik, miről van szó, és valójában milyen folyamatot takar. A megszokottságból való kizökkenés a megoldás arra, hogy észrevegyük a jeleket, és új meg újabb módon lássuk a minket körbevevő világot. Más szűrővel kell dolgoznunk, hogy a minket érő információból azok is eljussanak a tudatunkig, amelyeket egyébként kiszórtunk volna. A harmadik évezredre az információáramlás felgyorsult, interneten szinte minden információ elérhető. Ma már nemcsak magára az információra vagyunk kiéhezve, hanem a kognitív struktúránkat is igyekszünk kialakítani, és annak dinamikáját törekszünk megragadni. Ennek megfelelően a modern oktatás nem a lexikális tudásra, hanem az összefüggések vizsgálatára épít. Napjainkban az információ nem ér semmit, ha azt nem tudjuk kontextusba helyezni, ha a kognitív struktúrába, a saját kis „dobozunkban” nem tudunk neki helyet találni. Egy újonnan megjelenő bármilyen elméletet, módszert, elvet először be kell építeni a kognitív struktúrába, hogy elfogadott és általános lehessen. A világ is folyamatosan változó dinamikus rendszer, amely folyamatosan jeleket bocsát ki a változásairól. Ha képesek vagyunk e jelek érzékelésére és helyes értelmezésére, akkor képesek leszünk aktívan részt venni saját jövőnk alakításában [7]. Ahhoz azonban azt kell megértenünk, hogy nem elég nyitott szemmel járni, nyitottnak is kell lenni – abban az értelemben, hogy el kell tudnunk helyezni az újdonságokat a kognitív rendszerünkben, megértve azt, hogy a változás nem feltétlenül jelenti azt, hogy felfordul a
221
világ: ha idejében felismerjük a változást, akkor lesz időnk alkalmazkodni, és így a jövő nemcsak megtörténik velünk, hanem annak mi magunk is aktív szereplőivé válunk. A gyenge jelek olyan információk, amelyek a rendszer működésére vonatkoznak, annak változásáról hordoznak információt. Amíg azonban nem készültünk fel a változásra, és a kognitív struktúrába sem épül be, addig csak üres információ, adat marad. Ha azonban képesek vagyunk azt változásként megérteni, beépíteni a rendszerbe, akkor az egy gyenge jel. A gyenge jel persze azonosítás után is gyenge jel marad, vagyis arról máshogyan kell meggyőződnünk, hogy annak bekövetkezésének mennyi az esélye. Tehát arra kell törekedni, hogy a jelek első két kategóriáját megtanuljuk befogni, a harmadik kategóriába soroltakat pedig tudatosítani, és mindezeket a célnak megfelelően felhasználni. A gyenge jelek olyan jelek, amelyek elvileg bárki számára elérhetőek vagy értelmezhetőek lennének, ha nyitottak lennénk és minden elérhető tudás a birtokunkban lenne, de mivel eltér a nyitottságunk és a jelek értelmezése, ezért mondhatjuk, hogy a gyenge jelek térben és időben változóak, vagyis szubjektívek. A gyenge jelek kognitív struktúrától való függése okozza azok szubjektivitását. Nem lehet egyértelműen állítani valamiről, hogy az gyenge jel: elvileg egy jel valaki számára gyenge, valaki másnak pedig már maga a folyamat is látható, ami zajlik. A jelek minden esetben a befogadó részéről gyengék, és a gyenge jelek nem mindenki számára egyértelműen utalnak valamire. A gyenge jelek kétféle okból lehetnek gyengék. Vagy azért, mert bár a folyamat elindult, de a jelek nem egyértelműen mutatnak egy folyamatra, mert jelölhetnek több folyamatot, és ezáltal több, egymástól aspektusának minőségében eltérő jövőt mutatnak. Illetve elképzelhető, hogy azért gyenge a jel, mert bár egyértelmű, hogy mire utal, mégis kevesen tudják azt érzékelni és érteni, általában azért, mert a kognitív struktúra nem alakult ki ahhoz, hogy az a jel értelmezhetővé váljon. A gyenge jeleket mindig csak a folyamat egészét tekintve lehet gyengének nevezni, éppen ezért nagyon nehéz behatárolni, hogy mikor gyenge egy jel, és mikor már nem az. Hogy ezt az értelmezést megkönnyítsük, érdemes tisztázni, hogy mit tekintünk releváns folyamatnak, és ezeket milyen csoportokba tudjuk besorolni. Ha ezt megtesszük, akkor azt az eredményt kapjuk, hogy a gyenge jelek könnyebben azonosíthatóak és kezelhetőek, mivel mérséklődik az a bizonytalanság, hogy egy adott gyenge jelet a végtelen lehetőségek halmazából milyen folyamathoz soroljunk. Például egy technológiai újítás a piacra kerülés és az elterjedés előtt egy befektetőnek megtetszik, és hajlandó lesz az előállítást finanszírozni, előtte az adott termék megszületik a tervezőasztalon, és mégelőtte az ezt megalapozó ötlet valakinek a fejében megjelenik, „kipattan“, és így indul útjára. A visszafelé levezetett példában az utolsóként említett fázis a klasszikus gyenge jel, ha a folyamatot egészében tekintjük. Lehet, hogy egyes részeket, például a beruházást és piaci elterjedést is egy teljes folyamatként értelmezünk, és akkor a gyenge jel a befektető szándéka vagy a piacon az első ember, aki ezt elkezdi használni – mindkettő előtt már kiterjedtté vált egy folyamat, amely az egész folyamatnak csak egy kisebb része. Fraktálszerűen lebontva a végtelenségig lehetne az elemzést bővíteni, mind csökkentve, mind növelve az egy-egy folyamat által befogott időintervallumot. Mert minden folyamat elvileg végtelen kicsi folyamatokból áll, és minden folyamat szintén elvileg egy nagyobb folyamatba illeszkedik. Elvileg tehát minden esemény vagy folyamat egy gyenge jel, mert mindig találunk olyan görbét, amelyben az adott esemény vagy folyamat egy kezdeti megnyilvánulás. Azonban csak annak van értelme, ha olyan rendszerben és folyamatokban gondolkodunk, amely releváns és általános, illetve a társadalom számára hasznos és a döntéshozók munkáját segíti. 3. A gyenge jelek a jövőkutatásban A jövőkutató mint a jelen döntéshozását segítő tudományos kutató alternatívákat vázol fel a döntéshozók számára. Ennek megfelelően a jövőre utaló jeleket mint lehetőségeket minden tekintetben feltérképezi, és amelyek még nem egyértelműek valamilyen okból, azokat sem zárja ki. A gyenge jelekkel foglalkozni kell: eljuttatni az információt azokhoz az emberekhez, szervezetekhez, csoportokhoz, amelyek számára a gyenge jel jelent valamit, vagyis számukra az releváns. Ez lehetőséget nyújt arra is, hogy a különböző szakterületek komplex szemléletben összekapcsolódjanak. A jövőkutató azonban csak úgy lesz képes befogni a gyenge jeleket, ha nyitott a világra, és a lehető legkevesebb előítélettel rendelkezik. Ez nagyon nehéz feladat, ugyanis
222
mindannyian valamilyen környezetből jövünk, valamilyen szocializációs folyamat részesei vagyunk, és valamilyen ideológiát képviselünk [10]. Ezzel nem lesz probléma, mindaddig, amíg ez nem befolyásolja az ítélőképességet, és nem zárja be az ajtókat bizonyos információk előtt. Ebből az következik, hogy mindent kritikusan kell szemlélnünk, és tudomásul vennünk, hogy nem minden esetben csak a tudományosan megalapozott tételek jelentik az igazságot. Egyrészt, mert a tudomány nagyon szigorú feltételrendszert állított fel, amely megvéd attól, hogy félrevezethesse bárki az embereket, másrészt tudjuk, hogy amíg egy információ vagy tétel tudományos igazolást nyer, addig sokszor évtizedek vagy évszázadok telnek el. Tehát, ha gyenge jeleket kutatunk, akkor nemcsak a legújabb tudományos eredmények között kell kutakodnunk, hanem a jövőbeli potenciális tudományos elméletek között is, mert azok egy része esélyes arra, hogy beigazolódjon. A proaktív szemlélet érvényesülése azt jelenti, hogy a jelenben ne csak a múlt eseményeire reagáljunk, hanem a jövőket is építsük. A jövőkutatók felelőssége, hogy megfelelő és elfogadható jövőalternatívákat vázoljanak fel, és azokat kommunikálják az érintettek felé [8]. A gyenge jelekkel kapcsolatos egyik probléma, hogy nehezen kommunikálható és elfogadható ezek léte és potenciális hatásuk az emberek számára. Mivel még kicsi, ezért könnyebb lesöpörni az asztalról, ráadásul nem is biztos, hogy mi lesz belőle, tehát kényelmesebb velük nem foglalkozni. A gyenge jelek egészen addig érdekesek, amíg izgalmas és új jövőt mutatnak, szenzációt jelentenek. Amint megjelenik a felelősség és a cselekvés kényszere ezzel kapcsolatban, azt inkább elutasítják, mert a változás és változtatás mindig nagy feladat mindenki számára. A jövőkutatási módszertanban is sokat tárgyalt szcenárió módszer integrálni tudja a gyenge jeleket a jövőkutatási elemzésekbe. A szcenáriók képzésénél ugyanis az apró lehetőségek is fontosak, azok felerősödését tudja kezelni a módszer, sőt, keresi is a gyenge jeleket [11]. Ezt azért nagyon fontos említeni, mert a szcenárió módszer elősegíti a kognitív struktúrába való beépülést is: az egyes szcenáriók leírásával és elmesélésével a gyenge jelek által kiváltott potenciális következmények befogadhatóakká válnak, és elérhetik, hogy egy gyenge jel például ne kerüljön elutasításra, hanem beépüljön a jövőformálás folyamatába. Egy másik módszer, amely segíthet a gyenge jelek integrálásában, a Rolling Back the Future – ez a módszer Derek Woodgate nevéhez köthető [12]. Ennek lényege, hogy a jövőt visszafelé forgatjuk a jelen felé, felgöngyölítve a lehetőségeket és a tennivalókat. A gyenge jelek esetében ez azért hasznos, mert így egy kifejlett jövőbeni állapotból tudunk visszafele következtetni, nem erőltetve a gyenge jelek gondolatát. Mégis arra az eredményre juthatunk, hogy egy már létező jelenség felerősödése számukra releváns, és közben megállapíthatjuk annak „forrását”. 4. Összegzés A bevezetőben példaként említett gazdasági válság mellett a másik legnagyobb fenyegetés a klímaváltozás és a mértéktelen környezetrombolás. Ezzel kapcsolatban Diamond azt állítja, hogy több ősi civilizáció végét a környezet károsítása idézte elő [3]. Ők azonban nem tudtak róla [2], de mi már birtokában vagyunk ezeknek a tanulságoknak, mégsem változtatunk jelentősen. Amíg sokak számára a környezet romlása és annak káros következményei már maga a valóság, vannak, akiknek ez még alig csak gyenge jel. Ahhoz, hogy érdemben tudjunk változtatni, azt kell elérni, hogy ez mindenki számára látható és érthető probléma legyen, aminek érdekében mindenki hajlandó tenni is, nem csak a törvény által előírt szabályok miatt. A jövőkutatásnak egyik kiemelkedő, aktuális feladata, hogy összegyűjtse a gyenge jeleket, és azokból kiindulva pozitív jövő felé orientáljon, megtalálva azokat az összefüggéseket, amelyeket a jelenleg erősen fragmentált tudomány csak kevéssé tud megtenni. Ezáltal a tudomány is nagyobb támogatást tud nyújtani a társadalom számára. Mindig nyitott szemmel és nyitott elmével kell járnunk, lehetővé tenni, hogy új jövőket fedezhessünk fel, és alakíthassunk ki. A jövőkutatók feladata pedig, hogy mindezeket menedzselje, és összhangba hozza, hogy a változás harmonikus lehessen, és a nagy váltások, ami előtt állunk, minél kevesebb ember életét befolyásolja kedvezőtlenül. Egyre növekszik körülöttünk a bizonytalanság, de ha megfelelően kezeljük, akkor teljesebben tudjuk a jelent is megélni. Márpedig ez az egyik legfontosabb, hogy úgy éljünk boldogabban, hogy azzal nem rontjuk mások helyzetét. Ezt a fogyasztói társadalom nem tudta teljesíteni, de ha figyelünk a jelekre, és idejében cselekszünk, akkor elkerülhetjük azokat a fenyegető folyamatokat, amelyeket mi magunk provokáltunk ki a jelenlegi életmódunkkal.
223
Felhasznált irodalom [1] B. S. Coffman (1997): Weak Signal Research. MG Taylor Corporation [Online elérhető: http://www.mgtaylor.com/mgtaylor/jotm/winter97/infotheory.htm. Letöltés dátuma: 2006. február 20.] [2] J. Diamond (2005): A harmadik csimpánz felemelkedése és bukása. Typotex, Budapest [3] J. Diamond (2005): Collapse. How Societies Choose to Fail or Succeed. Penguin Books, New York [4] Györfi L. (2001): Megemlékezések: Claude E. Shannon. Magyar Tudomány, 2001/5. [5] E. Hiltunen (2007): Where Do Future Oriented People Find Weak Signals? FFRC eBook 2/2007. Finland Futures Research Centre, Turku School of Economics. Turku. [6] Kun A. I. (2004): Az oktatás szűrő (screening és signaling) modelljei. [Online elérhető: http://www.econ.unideb.hu/oktatas_es_kutatas/doktori_iskola/download/2004jan/Kun_Andras _Istvan.pdf. Letöltés dátuma: 2006. február 20.] [7] Nováky E. (2006): Action Oriented Futures Studies In Hungary, Futures 38 685–695. [8] Nováky E. (2006): Jövőkutatás és felelősség, Magyar Tudomány, 2006/9. 1090-1098. [9] Nováky E. (szerk.) (2006): Jövőkutatás. 3. kiadás. Aula Kiadó Kft., Budapest [10] R. A. Slaughter: Futures Concepts. In: R. A. Slaughter (Ed.): The Knowledge Base of Futures Studies. Volume 1: Foundations. DDM Media Group, Hawthorn, Victoria, pp. 87-124. [11] Tyukodi G. (2005): Future Management – jövőkutatás gyakorlati megközelítésben. In: Kristóf T. (szerk.): A foresight technikák gyakorlati alkalmazásai, MTA-BCE Komplex Jövőkutatás Kutatócsoport Füzetek 6. MTA TKI, BCE Jövőkutatás Tanszék, Budapest, 36-62. [12] D. Woodgate (2004): Future Frequencies. Fringecore, Austin
224
NÉVMUTATÓ
Nováky Erzsébet.................................................................................................................... 1 Simai Mihály ....................................................................................................................... 11 Thomas Schauer .................................................................................................................. 15 Csáki Csaba ......................................................................................................................... 19 Tibor Hottovy ...................................................................................................................... 26 Bárdossy György ................................................................................................................. 32 Bakró-Nagy Marianne ......................................................................................................... 39 Horn Péter............................................................................................................................ 48 Besenyei Lajos..................................................................................................................... 54 Benedek András................................................................................................................... 58 Hideg Éva ............................................................................................................................ 64 Hoós János........................................................................................................................... 69 Kiss Endre ........................................................................................................................... 75 Koncz Gábor........................................................................................................................ 80 Kovács Attila ....................................................................................................................... 83 Hronszky Imre ..................................................................................................................... 89 Samu Mihály ....................................................................................................................... 95 Pavisa Anna ....................................................................................................................... 102 Schmidt Péter, Fehér János................................................................................................ 106 Bartha Zoltán ..................................................................................................................... 118 Kiss Edit Éva ..................................................................................................................... 125 Beszteri Béla...................................................................................................................... 130 Brazsil József..................................................................................................................... 134 Diczig István...................................................................................................................... 138 Gál Jolán............................................................................................................................ 139 Gáspár Tamás .................................................................................................................... 145 Kappéter István.................................................................................................................. 151 Korompai Attila................................................................................................................. 158 Lentner Csaba .................................................................................................................... 163 Ligeti Zsombor .................................................................................................................. 168 Borbély József ................................................................................................................... 175 Martinás Katalin ................................................................................................................ 179 Molnár Péter ...................................................................................................................... 184 Tóthné Szita Klára ............................................................................................................. 187 Erős Adrienn, Sáfrányné Gubik Andrea............................................................................ 193 Kristóf Tamás .................................................................................................................... 207 Vass Zoltán........................................................................................................................ 214 Veigl Helga........................................................................................................................ 220
225