Versek az ezredforduló után Életem érdekes, izgalmas időszaka volt a kilencvenes évek második felétől induló időszaka. E közben éreztem először, hogy „elindulok lassan a végtelen úton” amely némi bizonytalansággal, védtelenséggel is járhat. Ezt tükrözi a 2001-ben a Széphalom Könyvműhelynél megjelent Vég(d)telen vonal című kötetem.
Április (GM születésnapjára) olyannak kívánlak amilyen vagy óvatosan is egyre bátrabb árnyékból lépve a fénybe bizonytalanul tavaszod felé hiszen tudod hogy szeret az április ezért nem hiszi már hogy csak látomás amit lelkedben néha meglát arcodon ritkul a félelem szemedben tűz ég és mosoly ünnepel április mert megadta együtt amit külön külön sokszor elmulasztott tulipánokat halmoz lábaid elé hogy elhidd magadért végre szíved parancsának van csupán értelme ezért mondom hogy vigyázz
vigyázz magadra és vigyázz rám mert olyanok lehetünk mint a gyarmatosított föld amelynek kincsét a birtokló mind elviszi és nem marad végül más csak a fásultan táncoló bennszülött magány
Jelentés a női gram(ate)matika birodalmából a titkos százalékszámítás szabályai szerint egy apró egész szám a múltból jelentős növekménnyel a jövőbe ragozódott
Helyzet nem tudok hódítani és nem tudok győzni nem tudok játszani és nem tudok ölni én nem tudok mást csak folyton szeretni
A rendről rendet csinálok egyszer mondja miközben mosolyogva kócolja magát én nem hiszem de örülök mégis mert tudom távolinak érzi a halált amikor összecsúszik érdektelen és fontos igaz meg hamis mert nincsen tovább
Mitől a gőg miféle életünk van e sietős világban ahol a rózsák tüskéik miatt nyílnak és közönytől száradnak a szívek ahol a templomba járókkal együtt szaporodnak a sírokkal teli kertek minek a felszín és mitől a gőg ha most is mindörökké istenek nevében újra és újra apáikra bűnökkel licitálnak csupán az ifjak
Gyertyaszentelő megmaradt benned a gyerek amely önző de játszani enged olyan vagy mint a hó amely fagyos de olvadni mindig képes benned lakik a hóbortos idő amely sohasem tudja milyen az évszakok változó sora ezért jöhet nyárra nyár vagy tél után ismét tél de én kintmaradok mint a csökönyös mackó amely nem tekintget hátra és árnyékától most sem fél
Bolondságtól mentes... pirkadatnak szeretném tudni ezt a bolondságtól mentes áprilist hogy új arcot keressen hozzád velem a képzelet nem többet de köszöntött társat amikor utadat járva hajdan volt csillag vagyok az istenek helyett szóródom mint ujjak közül kipergett homok míg a régi képeket nézem lakásod hűlt helyén szomjazom pedig most is forró tea gőzöl az asztalon nem célszerű de mégis vágyom hogy visszatérjen megint és ne csak rejtett zugába bújva lógjon kettős oroszlán mint trófea
a régi falon eltéved tőlem a tavasz és megbolondulnak az arányok nélküled mert amíg nem vagyok te egyre csak nősz Az önzésről barátomnak (egy Kézirat-est okán) sohasem bocsátottad meg pedig te sem élhettél nélküle mert minden élőlény természetes joga hogy felkiáltson egyszer és megmutassa isten ajándékaként létezik még én se hinném hogy ellenség lenne csupán egy apró bólya amely az érdektelenség tengerén hiszi itt is megtalálható valaki akitől fontos lettél és az elmúlás biztos jeleként
másoknak példázza az örök rejtélyt miért pont az lenne baj ha mi is teszünk valamit azért életünket ne csak a megszokás verje szét legyen akkor is valami más ha tilosnak címkézi a sunyi szabály amit csapdának állítottak és nagyon is emberi mert melletted él eszedre szívedre csap ahogyan minden rontás
Önző ima legyenek zöldek a téli fák ne legyen kínos az ajándék vágy tegye boldoggá végre amit tőlem kap de legalább önmagához adj Uram neki elég erőt
hogy ne féljen akkor is ha rásüt a nap
Nyomtalan valamit mégis csak kellett volna tennem talán csengőt a nyakba mikor a harag még a vágyakig hatott ma már fölös a szó és mögötte a kacsintó hallgatag érzet ha kihűlt hamuba hagyott lábnyommal futom az életem elbújt minden míg köteles rendbe fogott minket a hatékonyság cölöpös kényszere így bámulom csupán hogy egyre több a kitüntetéssé aggatott nyomtalan érdem
Kisértet ház zsalugáterekkel hunyorog minden tényre a közöny ablakaiból orvul figyel hiába házal a postás leveleiddel elkóborolnak tőled a szavak mint a szétömlő füst naponta ellop valamit amiről lassan te is elhiszed hogy nem a tiéd amelyre nem szabad emlékezni míg dagadoznak a régi-új hősök ahogy szellő nyitotta ajtók csapódnak jobbra és balra mindenki úgy csinál mintha nem venne észre ezért lehetnél már akár a múltad mert összekuszálta az idő a védekezés cseréptetőit
Mindegyik másságukból születik a táj kicsik a sárgák nagyok a kékek hervadnak nyílnak élnek miféle varázslat kellene még jó urak én tudom a titkot mikor lesz végre egység hagyjátok a sátorban az önzést és jöjjetek ki a szabadba velünk
Áradás reggelig telelopták már padlását a szónak mellé a hősi múltat amitől mégse lett igaz törvényt is szereztek hozzá hogy elfeledd végre a madárdal éjszakát elmélkedve nézem a zavaros vizet mert tudom ismeretlen már egy sem él és úgy is elvisz a partból valamit az áradás reggelig én nem hazudok a múltból ezért feléd pirulva mondom semmire megy velünk a széptevő emlék
Ha akarja... fényed csipkéjét dobta rám a szeptemberi nap ha engedi az idő és akarja szíved eljön talán a néma lobogás mikor gyönyörével karomba fogom venni a darabokra szakadt végtelent de addig is hullámtalanok nekem a napok mert fehéren jönnek az őszi ködök hogy eltakarják előlem a vágyott képet fonódó testünk örömét fényed csipkéjét dobta rám szemed ezért szeretném magamba zárni az elmúló örök szépet
Újra és újra tudom az igazságot mégis elfelejtem hogy a legjobb tanítómester most is a hiány mert természetes lehet a fény ha megszokásba simul folyton az örökös belső magány tudod az igazságot mégis elfelejted hogy nem lehet szakma az öröm mert természetes lehet a talány míg a szokás hatalmával hajt az esendő első vágy hiába tudjuk mégis elfeledjük (mert boldoggá nem tehet) hogy veled de nélküled is az elmúlás ténye az egyetlen örök
A tudás reménytelenségéről Marsall Lászlónak átbújhatunk akár egyszer is azon a bűvös fokon macska nyomát érteni a reggeli havon vagy csak a teret felezzük hátha megtaláljuk végre amit a teremtés dühöngő zajában az isten értett „tükörterembe” képzelt az univerzum asztala fölött a beképzelt bohóc ahogy az ugráló bolha arcába csap mert semmi bizonyosság és semmi nyom csak a vágyakozással átkozott kényszer lehet-e tudás arról a bizonyos fáról ha csak a villódzó emlékek tudata visz igenek és nemek a végsőkig sokszorozva hiú intellektusod a földbe kísér mert sejteni sem fogod a halált
Napló valahol legbelül írják nem írják hanem érzik és ha az értelem nem is érti mégis magunkba zárja esztelen ezért nem tudod kitépni mint egy lapot mert a naptár csak halott betű amely az elmúlást rögzíti szüntelen mondd miért izgat az idő nem számít hány hónap és mennyi év amíg élünk mástól lesz fontos minden ébredés kit érdekel hogy hol mikor és meddig a fontos az hogy történt és veled és ha valami lehet még fontosabb legfeljebb az hogy történhet bármikor újra
A kert beszélgettem a rigóval minap aki neked fújja a nótát és hajnalonként házadnál virraszt hogy meglássa végre ahogy illattól részegen megint a kertedben turkálsz mosolyodtól nyílik a tulipán kardvirágot ölelget kezed testvéreket kaptak a tuják gyöngyvirágod harangoz delet nárciszok törnek az égbe vidámabban nőnek az ágak babonázza őket tékozló kedved én meg irigy lettem fűre fára pedig tudom menekülés az egész meg szeretet mert nagyobb a szükséged rájuk hogy bántatlanul múljon az idő gyarlóságom addig nem lehet fontos amíg szíved vigyázza létük és a szemed
Üzenet osztálytársaimnak talán elhiszitek nekem én nem akartam korszerű lenni drótpostán küldeni felétek verset hisz’ fiatal koromban is tetszett a fehér barokk és a könyvtárszobában tartott Mario Lanza unom a síkot a képernyő tébolyt ha kölcsönhatásban velem a képzelt múlt nehezedik nekem e század mint tablónkon a régi rajzon a vállamon szunnyadó bagoly
A nagy egyesülésről (kor- és sorstársaimnak) együtt maradunk mi már ketten értetlenség ködében két idegen nem félek csak nyugtalanít kissé hogy egy titkos hatalom követe folyton a nyomomban jár és magabiztos e bénító erő mint a vadállat szeme amely a halálig követi mindig oktalan áldozatát esztelen járom mégis veletek együtt a táncot ahogy Zorba a görög mert történik valami amihez már semmi közöm
Védtelen vonal elindulok lassan a végtelen úton ahol senki sem kísér mégis tudom mindenki eljön mert az elmúlásban egyetlen egyszer egyenlő lesz gazdag és szegény nem lesz ellenség és féltékeny barát nem lesz csörtetés és nem lesz munka eszesebb se lesz meg ostoba megvalósul végre minden szabadság lesz és örök béke testvériség léphet a tétek helyére csak egyet sajnálok hogy hiányozni se fog akkor a szerelem
Teremti Isteneit Nemes Nagy Ágnesnek hanyatlunk kérdezetlen omlásos torlaszokat képezve ott hol patakokat hagyott ifjonti merész vágyunk ismeretlen elvadult ez a táj míg sejtelem virágait borzolják idegen szelek és barlangi hallgatások gyűrik kőzetté a túlélő némaságot nincs kivel szót váltani mintha kivesztek volna kortársaim mind fajtámat nem csodálom síkosabb most is mint a hal vérátömlesztéses isteneit teremti bennük a szándék taláros bírákat rejt újra a kétely vagy csak titkolódzunk mert hazátlan bennünk a boldogság
Plasztika domborodik a térben akár egy macska nem érintik egymást a dacos ívek egymásért fonódva térnek ki két lábon állva mint a védtelen ember képlékeny anyaga mára kőkemény lett rideggé tették a tékozló tüzek lehet csomó vagy végtelen szalag fonódó élet vagy szerelmes test bizonyítás végén az unalmas tudás nekem e csábító kígyó most mégis más végtelen terekbe felejtett törékeny változás
Bizalom is hiába gubbaszt a félelem és hullik a kései hó mert az elmúlás rendje bizalom is ha álmaink felett győztes az idő elvitte rólam a ködöt egy gyenge fuvallat amely március táján szívembe lopta hajnali ébredéssel a szolid tavaszt napsugárral játszik a kert mert nem lehet másképp ha zöldellni vágyik a föld
Nem marad más... karmester akartam lenni de csak botfülű hölgyek néztek rajongva rám míg hitük szerint munkámmal is adósuk lettem mert dobok üteme volt mindig az enyém gesztus a kedvükért veszteni cserélni eszmét meg gyenge vért mert elvesztette az idő fényes sörényű lovamat rég a hallgatás hideg vas így nem marad más mint vértem a beszéd
Stabilitás és siker, de mit jelentenek, mennyit érnek ezek az „értékek”. „csak egy vonal csak egy arcél / az egyik főszerkesztő / a másik rektor….. én meg igazgató vagyok a senki földjén…. régen senkik voltunk a mindenség egén/ talán több volt talán kevesebb / de szerettek a lányok a semmi peremén” Ilyen érzések is kavarognak a Csendes társak verseskönyvben. (Széphalom Könyvműhely, 2004)
Nesztelen, ahogyan nő ki látta arcom a vacogó éjben amikor jégbe fagyasztva őrizte szívem a forró napoktól elhagyott rózsát amely velem virrasztott végig a sötét napokon át mi maradhat a jégszoborból amit magából hízlalt a tél ha álmaimba csalóka meleget lopkod a tavasz és arctalan kásává olvad a dacos akarat nem tehetek mást mint az öreg fa amely gyűrűibe zárja a titkot amit megérteni már azért sem lehet mert fájdalmas köröket rajzolnak csak benne a mihaszna tények
nem játszom drámát csendesen figyelek ahogy az erdőben Ő mert tudom a bolond királyok ideje réges-rég lejárt
Egy kérdés csak egy vonal csak egy arcél az egyik főszerkesztő a másik rektor karikatúra mind én meg igazgató vagyok a senki földjén régen senkik voltunk a mindenség egén talán több volt talán kevesebb de szerettek a lányok a semmi peremén csak egy arcél
csak egy vonal talán ennyi az egész nem tudom mit tegyünk most
Óperenciás nem kell hetedhét országon át még a nagy vízen túlra sem kell míg elhozom neked a meggyötört földet mentegetőzve hogy közben telik az idő mert az emlékezet fénye sem tudja engesztelni a tények szigorát mondani kellene még valamit de talán el se hinnéd hogy hátam mögött a szeretnivaló egyre több nem kell hetedhét országon át még hátra tekinteni se kell ha kezeden érzed itt van számodra még minden Óperenciás tenger
Hiába üzen hiába biztat a harang nem indulok még a csöndes házba várhat nyugodtan istennel csábított örök otthona hiába sürget izgatón hosszan tudom magamtól is hogy elmúlt a dél és egyre csak nő az árnyék hiába üzen a harang mert én tanítványaimmal együtt élek ami dologgal marasztal itt egy kicsit
Javított kiadás: sokadszor „véletlen” mikor születtünk nem vétek csak kellemetlen hogy kevés volt helyünk elszámolni nekünk nem volt kivel csak számon kérték rajtunk őseink szavát örökségbe kaptuk: a „szégyent” hogy „javított kiadás” legyen az emlékünk álarcunk azért nekünk is volt vagy három föltennék most is egyet csak takarná arcom és ma még sajnálom nem véletlen hogy mikor születtünk nem vétek csak kellemetlen hogy kevés lett helyünk elszámolni nekünk nem volt mivel csak számon kérik rajtunk őseink szavát ezért érzem magam újra itthon
mintha álruhában járna egy hosszú álom
Távoli remény hol van a régi haragunk mikor új bibliát vártunk tizenkét éve másé a rang de semmi jel hogy változni fog mert bunkóval várnak a sarkon ha mást gondolok hol lesz majd régi haragunk ha sátrat ver bennünk a jelen ha hátranézhetünk bátran hogy hogyan éltünk akkor lesz megint jövő ha új bibliát adva soha nem oktat ki az élő ember
Hatalmát veszti télből éledve indulok újra és ártatlannak hiszek mindent mikor férfi bánatom szava elvakít szabadulni vágyától nem tud míg feloldoz álmaiért egy elképzelt világ ha a lehetetlen árnya lebben ahogy tünékeny ünnepet remél vörösbor vidám percet virágot képzelek magamnak és ifjúságom nyomába járok hisz’ csatád a látszat mely torkodon ragad de harcolni ellene mégse kell mert hatalmát veszti minden jelmez és vakmerőn öledbe hull
Emléket gyűjtök jókedvű vagyok érted mikor magamban érzem még emléked parázna nyomát mintha kamrába léptem volna ahol sütemények mézese dereng és megcsap a füstölt illat megválthatatlan néhány óra ha leszáll közénk az ünnep egy világ délutánja engedelmesek vagyunk és jók mert céljához tart a bizalom amit csak néha remél az álmodó szív
jókedvű vagyok most itt a nyár amit különben nem szoktam mert emléket gyűjtök rólad
Emlék szerettem mindig a hegyeket mert hallgatag szépek dajkálnak bodros felhőt míg az égbe érnek merész cukorsüveg és szelíd Corcovado talán krisztus is vágyta őket mert teli van csönddel mintha néma madarak laknák a szürke köveket magasan áll a város felett és széttárja karját ahogy a repülni vágyódó ember ha szabadon suhog a szél
Az időről… (születésnapomra) futok pedig senki se küldött vinnék hírt is ha lenne mit de akad a szó pedig szótfogadnék csak épp megvetem hogy őrjöngő ordas a gúnyos idő és nem tudok rést harapni a múló percen ünnepség nem volt hisz’ könyörtelen a romlás mögöttem áll és vezet mintha ellenőrző úton lenne és csodálkozna folyton hogy még mindig itt vagyok lázonganék de csak legyintek csöndesen „csak a szabadságod hátra ne hagyd”
így könnyebb elviselni az idő ütéseit
Nem könnyű szívesen lennék mestered de nem lehet mert neked a valóság adhat csak hitelt és szigorúbb vagy mint a legtöbb mérnök szívesen lennék mestered de kevés a vers ha álmodni akarsz szépeket mert jobban élvezed szavak helyett a mozgást szívesen leszek mestered ha ellestem tőled a titkot hogyan kell ringatni szíved apró csillagos éjbe
Hajós a tengeren szerelmet képzelek magamnak hogy láthatatlan legyen a látható és takarja el újra a napot egy felleg vakmerőséget kínálok neked hogy szabad legyen tőled az akarat mégse várom hogy csodáld szavam időtlen gyarmatod akarok lenni míg gyakorta hódit kezed szabad hajós egy tengeren amíg csak lehet
Még együtt él… mozdulok feléd mint lassú látomások mert szeretem míg együtt él létezésével a test varázsszavakat mondok a kegyetlen szabadságot ami nem tudott hozzám szelídíteni semmit mert a könnyedség nehéz az akarat meg csupa szenvedés mégis szökdeltél előttem ahogy a szökőkút sugara egyre feljebb dacol a látvány tűnődik melletted mint a misztikus zene amely nyitottan rejti el tőled a formátlan titkokat
Testemben hordom végigmennék újra a falun pedig nagyszüleim halottak rég fűrészporba feküdnék megint hogy érezzem végre a halott fenyők keserű leheletét sárgabarackot ennék a fáról amíg kocsmából haza nem téved a szomszéd szédülnék most is ahogy az epertől részeg libák de leszakadt alattam a hinta mert nem bírta tovább az idő súlyát már csak testemben hordom a csöndet halhatatlanságát egy szomorú fűznek ma városlakó létben veled élem a „szűkített” újratermelés falánk napjait
Ima (2002. április 7-én) repkednek a fényben az éji szárnyak segíthetnél végre uram hogy megtudjam szándék vagy játék ha ellobban egymástól az ész és az akarat de állnak a sarkon az óriás plakátok igazítsd uram földed a naphoz mert ellopják tőlünk az apró csodát míg nekik lehet csak minden nap ajándék elmondhatnád uram hogy a „jövő” majd lesz ahogy a valóság halad és mögöttünk maradnak az elhagyott utak
Mormolják feléd ne félj didergő őszi ködben magunkban nem leszünk ha dédelget szavam mert kézcsóknál szebb és ékesebb míg álmodni tud a fodros ég vörös bor után a képernyő fénye mikor kedves a kéz és testemen motoz ahogy fiatalon ujjaim a fehér billentyűsoron nem kell félned hogy itt hagyom magam legfeljebb emlékem mormolják majd feléd a falak és villogó tollát felejti nálad egy dermedt jégmadár
Régi találmány megindulnak újra a konok hadak hisz’ régi találmány a hit ha baráttá tesz a közös érdek fehéren izzik a nap és a halálba ölel mert hamis az írás és bűnös a tett ha pilóták róják az égre hogy az igazság mi lehet remeg a levegő ahogy a világ füstje terjed csak a képzelet adhat még kegyelmet
Fegyvertelen vétkem mondom a magamét ahogy deszkán a ripacs mert fegyvertelen vétkem a hit ha elhiszem választásom még valamit számít mikor magának akarja mind tapsoló pedig akkor is akad ha nem hódít vérrel és igazolja tettét a tény hogy létének értelme csupán egy érv mondom a magamét ahogy deszkán a ripacs és visszhangra várok mert nem lehet igaz hogy megadja eladja magát az ember régen is most is mindörökké mondom a magamét pedig igaz
hiszen bevon és eltemet a hiábavalóság altató balzsama
Valahogy másképp veled valahogy másképp élek tervek nélkül de őszinte kézzel szemeddel rajzolsz mint hallgatag művész mozaik lapokkal szépül a kép vele valahogy másképp élek épp csak érintve mindent érzek mert elfogad az is ki mindig csak ad részekkel varázsol boldoggá az egész
Az öreg félúton találkozunk mindig az utcában amely neve ellenére sohasem víg mert a reménytelenség katonái élnek itt míg pancsolt italok mellett siratják az eladott jövőt háromágú botokkal imbolyogva naponta botorkál felém valami dolga lehet talán vagy egyszerűen csak élni akar ismeretlen társa vagyok a harcban és mintha közeledtünk volna egymáshoz öntudatlan újabban köszöntjük egymást ahogy egy faluban szokás
a semmiből jött egy szikár öreg az utcában amely neve ellenére sohasem víg mintha fogadott apám volna ahogy magával hozza a múltat mint űrből a rengeteg fény
A nagy folyó csodálom partod te nagy folyó míg befogadásra várok a nádas szélén vidd magaddal szomjas testem ha szabadon borzol a szél tudom nincs szükséged túlvilágra se karóra se másra mégis megkérlek vedd el tőlem
mit kezem majd sokszorozva visszaad
Már tudom lassan jöttem rá nem villanás-szerűen semmi heuréka fokozatosan jöttem rá ahogy az öregedés apró jelei bukkannak elő azt pontosan tudtam addig is hogy mikor születtem de azt már nem hogy mikor jön értem a halál aztán találkoztam egy lánnyal még eggyel nem dicsekvésből mondom de volt még több is és ahogy kezdtem megtanulni a szerelmet igen megtanulni mert azt is tanulni kell nem egyetemen vagy ha tetszik az egyetlen egyetemen az életben
lassan rájöttem nem hirtelen de biztosan így ma már pontosan tudom meghalni akkor fogok ha már nem érdekli szívem a szerelem
Négyszemközt semmi Papp Máriónak magam is írhattam volna mert nekem is „magammá tágított” már ez a világ hisz családom is lett meg voltam ideig-óráig boldog de elfelejtettem meghalni közben így valójában már rám sem lehet számítani többé mégis osztozkodnod kell velem
bár a tiéd más mint az enyém de ez is egy: „négyszemközt semmi”
Utazás semmirekellő harcaim feladva világot látni indulok ne verje arcom tovább a „por” áthajolok egy másik múltba földrészek között ahol megérzem talán mi volt az ősi hatalom titka távoli idegen a templomok karzatán egy sosemvolt remény
