Varga Géza Rovásírásunk tudós eredeztetésének története A hibás ıstörténeti elıfeltevésével leszámolni képtelen akadémikus „írástudomány" rovásírásunk eredeztetésére irányuló évszázados - de el nem túlzott erıfeszítéseinek végsı eredménye egy nagy nulla.
1. ábra. Az égig érı fa ábrázolása a koronázási paláston, tövében a székely "j" (jó) rovásjel kacskaringó alakú párhuzamaival A krónikás hagyomány hun vagy szkíta írást emleget. Ezzel összhangban áll a tudós Thelegdi János véleménye: „A hun betőkrıl, melyek közönségesen székely betőknek neveztetnek", valamint a tudóstárs Baranyai Decsi Jánosé is, aki az elıszóban „szkíta ábécét" említ (Thelegdi/1598, 1994/7,15). Bél Mátyás is hunszkíta írásról ír 1718-ban megjelent nagy hatású munkájában. Újabban mind a hun, mind a szkíta nevet győjtınévnek tekintik, ezeket egymástól és a magyarságtól is elhatárolják. Sokáig elhallgatták a hun és szkíta íráshasználat tényét is (amelyrıl pedig antik források és régészeti leletek is tájékoztatnak) és koholmánynak ítélték a székely rovásbetőket (krónikáink nehezen kétségbevonható adatai ellenére). E nagy támogatást kapott megalapozatlan balítéleteknek köszönhetıen aztán a mai közgondolkodás szerint a szkíta vagy a hun név nem igazít el eléggé (csupán a keleti, sztyeppi származásra utal) - és sokan ma is kételkednek a honfoglalók íráshasználatában. Ligeti Lajos is hasonlóan vélekedett még 1986-ban is. Mint írta, hangtanilag a magyar bető szavunk lehetne honfoglalás elôtti török jövevényszó, de „e feltevés
mögül hiányzik a kielégítı tárgyi háttér; miféle írott szövegekrıl lehet szó ebben a korban?" (Ligeti/1986/262). A modern korok kutatói a bizonytalanná tett hun és szkíta forrás helyett megpróbálták a székely írás eredetét íráshasználattal közismerten rendelkezı népekhez kötni. Fischer Károly Antal még a hagyománynak megfelelôen hun-magyar írásról tájékoztat (Fischer/1889). Nagy Géza 1890-ben türk jelekkel vetette össze a székely rovásbetőket. A türk írás megfejtése és az íráshasonlítás elveinek kidolgozása elıtt egy ilyen felszínes - a jelek kismértékő hasonlóságára épülı - összevetés indokolt volt, de származási hipotézis megalapozására akkor sem adott lehetıséget. Thorma Zsófia az általa felfedezett tordosi neolitikus cserepeken négy székely rovásjel (a „c", ny", „t", „zs") elıképét ismerte fel (a párhuzamok száma valójában tíz felett van!). A hazai mellızés miatt könyve németül jelent meg, amelyben a lineáris jelek keleti vonatkozásait is tárgyalja (Thorma/1894). Debreczenyi Miklós 1914-ben magyarul olvasta el egy 3000 éves szkíta balta ligatúrás feliratát, amit 1971-ben Pataky László lényegében hasonlóan értelmezett. Sebestyén Gyula már 1915-ben helyesen fogalmazta meg azokat az elveket, amelyeket egy írásrendszer eredetének kutatása közben célszerő szem elıtt tartanunk: „elıbb tüzetesen megismertük a magyar rovásírás rendszerét, utána pedig a rendszer ismérveivel az egyetemes írástörténetben felkutattuk és a fejlıdés sorrendjében el is helyeztük". A székely írás rendszerét vizsgálva megállapítja, hogy a székely írás rovásírás, s mint ilyen, a „rováson legtovább megmaradt". A türk és a székely írás magánhangzóit görög eredetőnek tartja s ebbıl azt a téves következtetést vonja le, hogy a két sztyeppi írás eredetileg nem volt magánhangzóugrató. Ez a következtetése azonban helyesbítésre szorul. Abból a ténybıl ugyanis, hogy a székely írás magánhangzói gyakorlatilag azonosak a görög írás magánhangzóival, még nem következik, hogy a székely írás eredetileg nem volt magánhagzóugrató. A görög írást megelızı szótagírások ugyanis már rendelkeztek magánhangzókkal, de azokat nem mindíg írták ki - mert a magánhangzókat a szótagjelekkel is kifejezhették. A magánhangzókat csak különleges esetekben: például hosszú magánhangzós szótagokban jelölték (ahogy az a korai székely írásemlékeken is megfigyelhetı). Azaz a magánhangzókat ismerı, mégis magánhangzóugrató székely és türk írásgyakorlat - jellegét tekintve - korábbi a görög és a föníciai rendszereknél. Ebbıl pedig - Sebestyén Gyula rendszerelvő szemléletével összhangban - az következik, hogy a görögök átvehették a magánhangzóikat a székelybıl, fordítva azonban ez nem történhetett. A székely magánhangzóugratás gyakorlata és a magánhangzókészlet is a görögöket és a föníciaiakat megelızı (hurri?) szótagoló rendszerek rokonságába tartozik. Sebestyén Gyula a föníciai-görög forrást az ótürkbıl nyelvi okok miatt hiányzó, de a székelyben létezı „f" mássalhangzóval is bizonyítani próbálja. Az „f" hang azonban
az archaikus görögbıl és a föníciaiból is hiányzik, a klasszikus görögben késıbb megjelenı „f" (pontosabban „ph") alakja pedig nem azonos a székely „f" körbe zárt keresztjével, hanem az „us" rovásjel formai megfelelıje (vö: Jensen/ 1969/443!). A körbe zárt kereszt ugyan megtalálható a föníciaiban és a görögben is, de ezekben mindig „t", vagy „th" hangot jelöl (20. ábra). E jelek tehát nem alkalmasak a székely írás föníciai-görög eredetének igazolására. Az eredetileg török nyelvő székelységet feltételezı elmélet szellemében Sebestyén Gyula felteszi, hogy az „elmagyarosodó" székelység a török rovásírás ismeretét keletrıl hozta magával s így örököse lehet a hun-avar hagyományoknak. (A székelyek eredeti török nyelvősége ugyan minden alapot nélkülözı hipotézis, de a hun-avar származás gondolatának megırzése helyesnek bizonyult.) Rovásírásunk szerinte a magyarokhoz a nyugati türkbıl (az Azov-vidéki turkok világából) került, amelyben több középtenger-melléki régiség maradt meg, mint a közép-ázsiai ótörök rendszerben (s itt alighanem a jelformák régiségére gondolt). A nyugati türk kapcsolatot azonban azóta sem sikerült bizonyítani, s ez az ötlet is megmaradt az alátámasztást nélkülözı találgatások szintjén. Melich János (1925) szerint „e" és „o" jelünk a szamaritánusból való. Aczél József, aki 1926-ban megjelent munkájában a magyar és a görög nyelv között 3000 tıszóegyezést mutatott ki, könyve végén összeveti a görög és a székely írásjeleket is. Mint megállapítja, „a két írás mérlegelésénél a rokon hangcsoportokat kell összehasonlítani ... az ó-hellén g jelet ne a székely g jellel vessük össze, hanem a k, g, kh hangcsoportot a másik ABC hasonló hangcsoportjával ... A magánhangzók jeleinek egyezése különösen feltőnı" (Aczél 1926/182). Azaz a görögök - a sémi írásokból többnyire hiányzó - magánhangzókat a székely írás elıdjébıl, vagy környezetébıl vehették. Németh Gyula 1934-ben rovásírásunkat a türk írás családjába sorolta, tizenhat rovásjelünk többnyire csak vélt formai hasonlósága alapján. Az „e" és „o" jelet a glagolitából származtatta - mert ott talált hasonló jeleket. A glagolita írás azonban nem volt használatban azokon a területeken, ahol hite szerint a magyarság lakott. Ezért feltételezte, hogy „számolni kell" egy glagolita írásban jártas, DélOroszországban tevékenykedı szláv szerzetessel, aki gazdagította rovásírásunk jelkészletét. A hun-avar-székely azonosságot, a glagolita írást használó szlávokkal érintkezı és rovásírásunkat használó hunok és avarok magyarságát - bár krónikáinkból ez következik - a kor „meghatározó tudományos vonulata" nem fogadta el. Az innen onnan összeszedett jelek hipotézise ezért szükségképpen további megoldhatatlan ellentmondásokba szorította a kiötlıit. Aligha képzelhetô el ugyanis, hogy türkök, görögök, glagolita írást ismerı szlávok és a keleti magyarok egyszerre, egy helyen összefutottak volna a székely írás megteremtése végett. Amint az sem, hogy eleink évszázadokat vártak volna jelkészletük összeszedésére. Ez az „összeszedegetıs" elmélet akkor lenne következetes, ha az „us" jelet a hettitáktól, a „ty" jelet a kínaiaktól, a „tprus" jelet pedig az egyiptomiaktól eredeztetné - egy-egy hettita, kínai és egyiptomi „szerzetes" látogatását feltételezve.
2. ábra. IX-X. századi afrászijábi cserépedény székely rovásbetők szójelelızményeivel. A felirat olvasata: "JóMa Szár Föld(je)". Jóma egy kıkori isten neve (vö: finn jumala "isten"; magyar ima; iráni Jima "egy özönvíz elıtti isten neve"). Szár szavunk "király" jelentéső volt (vö. sumér-akkád sar, sarru "király", illetve Szár László nevével!), ebbıl származik az úr szavunk is, amely a királyi méltóságot jelölte a honfoglalás korában.
Sándor Klára Róna-Tas András hatására kezdett foglalkozni a székely írás eredetének kérdésével. Mint írja: „célom az volt, hogy összefoglaljam, milyen feladatokat kell elvégeznünk, mielıtt azt az ábécét kezdjük keresni, amely alapja lehetett a székely rovásírás legkorábbi változatának ... a manapság újra egyre nagyobb számban feltőnı dilettáns elméleteket (sumer, japán, etruszk stb. kapcsolatok) nem vettem figyelembe” (Sándor/1992/79). Azaz a székely írást - bár erre utaló adat, Kézai (blakokat említı) talányos mondatán kívül nincs - átvételnek tekinti, s az önálló fejlıdés lehetıségét felvetésre méltónak sem tartja. Nem is gondol arra, hogy a székely írás szótag- és szójeleket is tartalmaz, amelyeket nem vehettünk át (és nem fejleszthettünk ki) egyetlen idegen „ábécébıl” sem. E tanulmányban csak a székely rovásírás neve jelenik meg, az írás egyéniségérıl a szerzı nem vesz tudomást - ezért írása aligha tekinthetı többnek értéktelen találgatások halmazánál. Például: ha az írás átadására a honfoglalás elıtt került
sor, akkor „még nem lehettek benne a glagolita és cirill eredető jelek ... az írást átadó nép nyelve lehetett nem török és török”. A tanulmányból világosan kiderül, hogy az akadémikus ihletettségő kutatás a székely írás elıképét nem tudja megnevezni; egyes szerzık „tudományos” tevékenysége pedig alig több indokolhatatlan tilalmak felállításánál és a „dilettáns” jelzı osztogatásánál. Róna-Tas András, aki 1992-ben még „A magyar írásbeliség török eredetéhez” címmel írt tanulmányt ír és bető szavaink etimológiájáról (Sándor/1992/9), 1996-ban már úgy tudja: „Mindeddig tisztázatlan az írás eredete. Magából az írásból csak annyi állapítható meg, hogy a betőalakokat nagymértékben befolyásolta az, hogy a betőket rótták, hogy az írás jobbról balfelé haladt, hogy a magánhangzókat csak ritkán írták ki, s leginkább akkor, ha azok hosszú magánhangzót jelöltek. Ez a sémi íráscsaláddal való kapcsolatra mutat. Ugyanakkor az írásban több betőkapcsolás, illetve rövidítés van, ami a középkori latin betős írásnak sajátja, ezért bizonyos, hogy a székely rovásírás a latin írás hatása alatt fejlıdött vagy fejlıdött tovább. ... A keleti türk rovásírással kifogástalanul csak két igen egyszerő bető (az sz és az n) egyeztethetô. Négy betője (a, e, o, f) biztosan, két betője valószínőleg (h, l) szláv közvetítéssel a görög ábécére vezethetı vissza.” (Róna-Tas 1996/338). Azaz a türk íráscsalád helyett egyes szerzıknél ma már a sémi íráscsaláddal való rokonítás került napirendre, azonban továbbra sem határozzák meg egyik ismert írást sem forrásként és - megfelelı elvek és adatok híján - a tudományos igényő bizonyításra sem tesznek kísérletet. A székely írás egyes jellemzıi valóban a sémi íráscsaládra (vagy inkább annak elıdjére) mutatnak, míg más jellemzıi a türk íráscsaládra, a továbbiak pedig az egyiptomi, kínai, sumér stb. írásrendszerekre. Ha Róna-Tas András ezek közül egy-két kiragadott jellemzıt túlhangsúlyoz és félreértelmez, míg másokat említés nélkül hagy - akkor az nem a székely írás eredetének, hanem csupán a szerzı szándékainak megismerését segíti elı. Ami pedig a középkori latinbetős betőkapcsolások székelyre gyakorolt hatását illeti, a székely betők egyúttal hieroglifák (ısvallási kötıdéső szójelek) is - ezért nem a betőkapcsolások, hanem a jelkapcsolások eredetét kell keresnünk. Ez pedig a kínaiak írására jellemzı, akik - az egyszerő képekkel visszaadhatatlan fogalmak jelölésére - egy sajátos montázs-technikát alakítottak ki (például a „fül” és a „kapu” jele együttesen „valaminek a meghallását” jelenti). E sajátos jelkombinációknak köszönhetıen a kínai írásnak ma mintegy 56 000 jele van, holott a korai szószótagírásoknak elég volt 700 - 2500 jel is. Mivel a székely írás elıdjét használták a hunok és az avarok is, s a székely és kínai írás között kétségtelen kapcsolatok mutathatók ki, ezért nem lehet elvetni a hun, avar és székely ligatúrák és a kínai montázstechnika rokonságának lehetıségét. A jelkapcsolásokra, és a jelekbıl alkotott képekre elegendı keleti (vagy keleti eredető magyar) példa van ahhoz, hogy a „latin hatás” helyett a sztyeppén széles körben elterjedt, jóval korábbi szokásról beszéljünk. A Róna-Tas András által feltételezett, de nem bizonyított „latin hatás” csupán egy használhatónak vélt, de erıtlen eszköz arra, hogy a székely írásnak az arameusból le nem vezethetı sajátosságait megpróbálják magya-rázni. A fenti két évszám között jelent meg Simon Péter „A székely írás eredetérıl” írt tanulmánya. Ebben a jelformák hasonlítgatására szorítkozó írásrendszer-
egyeztetési elképzeléseket értékeli: „Két vagy több írás közös jeleinek a száma kétségtelenül közelebbi, vagy távolabbi rokonságuk bizonyítéka; ám csak egy bizonyíték a lehetséges többi mellett, és a rokonság nem feltétlenül azonos azzal, hogy egyik írás a másikból származott. Írások elemzésekor, összehasonlításakor elengedhetetlen annak a vizsgálata is, hogy azok, rendszerüket tekintve, az írásfejlıdés mely irányát képviselik ... Ehhez pedig rendszerbeli sajátosságaikat is tisztázni kell.” Majd megállapítja: az ótürk írások a betőírások és a szótagírások között helyezkednek el. Alapvetıen más rendszerőek, mint akár a székely, akár a pehlevi (arámi-szogd) és a többi sémi eredető betőírás. Kizárt dolog, hogy a bonyolult türk szótagírás betőírásból alakuljon ki, ráadásul egy olyan korban, amikor a betőírások már régen elterjedtek. Az északi semita írásokkal egyeztethetetlen székely jelek tatárlaki, egyiptomi, krétai, ciprusi, hettita, föníciai, dél semita, görög, etruszk, ibériai, germán stb. párhuzamainak vizsgálata alapján valószínősíti, hogy a székely írás nem tartozik a sémi írások családjába, hanem közvetlenül a Mediterráneum keleti felében használt hieroglif írásokból alakult ki a Fekete-tengertıl és a Kaukázustól délre, a Damaszkusz és Babilon vonaltól pedig északra, a Kr. e. II. évezred elsı felében (Simon 1993/42-51). Szekeres István ugyanebben a kötetben így fejti ki az álláspontját: „A magyar írástörténet-kutatás - a nemzetközihez hasonlóan - többnyire csak a jelformák és a hangértékek összevetésére, hasonlítgatására szorítkozik két írásrendszer rokonságának vizsgálatakor. ... A sztyeppi írások létrejöttét magyarázó munkák megelégszenek korábbi megállapítások ellenırzés nélküli ismételgetésével. ... Így születhettek meg és terjedhettek el azok az „eredmények”, hogy az ótörök s a véle rokonságban lévô székely rovásírás is, végsı soron az arameus távoli származéka. ... A jelek formai azonossága, vagy hasonlósága azonban önmagában nem sokat jelent. Antik írásrendszerek esetén legfeljebb néhány statisztikai megállapítás várható a pusztán a jelek formai hasonlóságára alapozott, de az egykori fogalomjelentések feltárását meg sem kísérlı elméletektôl ... Az eltérések és a kivételek okát rendre válasz nélkül hagyták. Meg sem próbálták ... feltárni ezen írások létrejöttének egyéb lehetıségeit, a ... nyelvi alapok nyújtotta „nyelvi keresztpróba” lehetıségével pedig végképp nem éltek, mert azt fel sem ismerték” (Szekeres/1993/56-59). Saját összegzésem a maival egyezıen hangzott: „A magyar nyelv ... olyan területeken alakult ki és fejlıdött, ahol a legfontosabb írásrendszerek változásait okozó történelmi kataklizmák hatása meghatározó volt. ... ennek köszönhetı a magyar szimbólumkincs és a székely írás sok párhuzama, amelyek ... déli földrajzi területekre és korai történelmi korszakokra mutatnak. Ezen párhuzamok szerint az uráli és a finnugor kor valahol a Kaukázustól délre esı hegyekben zajlott le. Az ugor kort megelızı ezer éves átmeneti idıszak (2000 és 1000 között) az Anatóliából a sztyeppére irányuló vándorlás korszaka lehetett, aminek során a Kárpátoktól Kínáig jutottak el kulturális és/vagy etnikai értelemben vett elôdeink. Lehetséges, hogy ... a sztyeppi szakasz ... már i. e. 4000 táján megkezdıdött. ... a délrıl évezredeken át folyamatosan érkezı hatások a sztyeppén egymásra rétegzıdtek és egységesültek ... a székely rovásírás bölcsıje valahol a Közel-Keleten ringott i. e. 5000 és i. e. 600 között. ... Ha közelebbi idıpontot kellene megadnunk, akkor az i. e. második évezred közepén a sztyeppére irányuló hurrita (szabír) vándorlásra gondolhatunk
leginkább. ... a székely rovásírás minden bizonnyal a fémkohászattal összefüggésben, a lótartás elterjedésével és a sztyepp déli irányból történı benépesedésével párhuzamosan jutott el Kínáig, majd a ... népvándorlás hullámaival Európába.” (Varga/1993/142,145) Benkı Elek a „következtetéseiben vitathatatlanul mőkedvelı” értekezések példájaként említette fenti közös kötetünket (Benkı/1994), de - érvek híján - nem vállalkozott annak tudományos igényő bírálatára. A kötetben tárgyalt legfontosabb kérdéskörre, a származásra vonatkozó félmondata szerint azonban a székely írás „még tisztázatlan eredető”. A Hunnia szerkesztıségi cikke (Robbanó írástörténet, 1996. II. 2., 53. o.) után a szerzı visszakozott: „ma még nincs egyértelmő képünk arról, hogy mikor és milyen körülmények között alakult ki az írásbeliségnek ez a sajátos megjelenési formája. A kutatás egy meghatározó vonulata egyetért abban, hogy a székely rovásbetők nagyobb részben türk, kisebb mértékben pedig görög és glagolita ... eredetőek.” (Benkı/1996). Bár nem árulja el, kit számít a „meghatározó vonulat” sorába, Róna-Tas András (1996), Sándor Klára (1996) és Ferenczi Géza (1997) éppen ekkortájt hagyott fel korábbi álláspontjával, Vékony Gábor, Püspöki Nagy Péter, Simon Péter és mások pedig korábban sem hitték azt, hogy „a székely rovásbetők nagyobb részben türk ... eredetőek”. Ha Németh Gyula - aki életében három egymástól eltérı ıstörténeti koncepciót dolgozott ki - megérhette volna ezt a kort, bizonyára maga is felhagyott volna a türk eredeztetés délibábjával. Az akadémikus ihletéső kutatás által keltett zavarra jellemzı az újabb székely rovásemlékek felkutatásában és a közérdeklıdés fenntartásában elévülhetetlen érdemeket szerzett, de a „tudós” eredeztetéseken át nem látó Ráduly János ellentmondásos értékelése. 1995-ben napvilágot látott kötetében egyik helyen ezt írja: „Bizonyító érveket próbáltam felmutatni, hogy volt és van rovásírásunk, amely nem besenyı, de minden ízében magyar.” Néhány oldallal alább így fogalmaz: „Köztudott, hogy a székely (magyar) rovásírás ábécérendszere zömében ... türk eredető.” (Ráduly/1995/5,19). Valóban ez a köztudomás, csak e közhiedelemnek nincs semmi valóságalapja s e kötetének megjelenésekor e balhit mögül már azok a „tudósok” is kihátráltak, akik azt elterjesztették.
3. ábra. A szójelekbıl összerakott énlakai "Egy Usten" ligatúra, amely összekötı kapcsot jelent a megelızı évezredek jellegzetesen szép hieroglifikus íráshasználata felé Ma csupán a kívülállóknak, dilettánsoknak és mőkedvelıknek nevezett alternatív kutatók mutatnak fel olyan (bizonyítékok sorozatát tudományos igényő elmélettel rendszerbe szervezı) hipotézist, amelyet - s ez korántsem mellékes - a krónikáink is alátámasztanak. Azaz a hibás ıstörténeti elıfeltevésével leszámolni képtelen magyar „tudomány” rovásírásunk eredeztetésére irányuló évszázados - de el nem túlzott erıfeszítéseinek végsı eredménye egy nagy nulla. „Nemzeti írástudományunk” legnagyobb teljesítménye annak elismerése, hogy a székely írás nem koholmány, hanem tény - ahogyan azt krónikáink már néhány évszázaddal ezelıtt is megírták. Biztató jelnek is tekinthetnénk, hogy a legújabb dolgozatok legalább a teljes csıd felismerésérıl tanúskodnak. Ráduly János (1998/65) ugyanis már egyetértıleg idézheti Sándor Klárát (1996), aki szerint a székely (magyar) rovásírásban „minden alapvetı kérdés tisztázatlan”. Ez a vélemény pontosan tükrözi az akadémikus kutatás ma hangoztatott álláspontját, helyzetét és tanácstalanságát. A szerzık egyúttal azonban annak is tanújelét adják, hogy továbbra sem hajlandók elfogadni a magyar történetíróknak a székely írás eredetére utaló adatait és figyelemmel kísérni a saját köreiken kívül végzett munkát. A hagyományt és a legújabb tudományos eredményeket - amelyeket feltehetıen sem megérteni, sem megcáfolni nem képesek - inkább meg sem születettként kezelik. A „tudománynak” persze nem kötelessége a „kívülállók” hipotéziseinek cáfolgatása.
Ilyen kétségbevonhatatlan kudarc esetén azonban az elıkelô elzárkózás nem elegendı a vélt tudományos presztizs megóvására. Csak azt dokumentálja, hogy a neves szerzık nem tudnak átlépni a saját árnyékukon. S amíg erre nem kerül sor, addig az alapvetı kérdésekre - céhen kívüliek által - adott válaszok továbbgondolása és pontosítása sem várható tılük. Éppen az íráskutatás története szolgáltat több példát is arra, hogy a nagy tudományos felismerésekhez nem szükséges valamiféle „céhtagság”. Doblhofer például - kissé sarkítva - így ír az egyik legnagyobb kutatási eredmény megszületésérôl: „És ekkor jön Grotefend. Nem is szakember! Vidéki iskolamester, gimnáziumi tanár. Az orientalisztikáról nincs is fogalma, csak éppen vakmerı fickó, aki egy szép napon fogad elázott barátaival, hazamegy és megfejti az ékírást.” (Doblhofer/ 1962/106) A székely írás besorolásával kapcsolatos alapkérdések mellesleg már régen tisztázottak. A krónikáink világosan hun-szkíta eredető írást emlegetnek, amelynek típusát Thelegdi bető- és szótagírásként határozta meg már 1598-ban. S a Németh Gyula által is leírt székely hangzóugratáshoz hasonló gyakorlatot alkalmazó szótagírásokat valóban arról a területrıl ismerjük, ahonnan a szkíták (akiket Mészáros Gyula a hatti-akkal azonosít) elindultak. A szkíta ıshaza és nemzetiség kérdése vitatott, s e vitába nem kívánunk a lehetségesnél mélyebben belebonyolódni. Mégis megemlítjük, hogy Sziciliai Diodorus szerint a szkíták „eleinte ... az Araxes folyó mentében laktak, ... (majd) megszerzék a hegyvidéket a Kaukázusig ... s a többi területet a Tanaisz folyójáig”. Bartal György Herodotoszra (IV. 100.) és Curtiusra (VII. 3.) hivatkozva azt írja, hogy a legrégibb szittya föld a Taurusz hegytıl kezdôdik (Bartal 1862/6). Bíborbanszületett Konstantin szerint a magyarok régi neve a szavartü aszfalü (szabír, azaz hurrita; vö: Zsukov/1962/305!). Plinius (VI. 19) pedig azt mondja, hogy a szarmaták a médek leszármazottai. A történelem mindezeket a népeket a Kárpátmedencébe terelte s bennünk élnek tovább. A szkíta és szarmata kor után itt maradt nagy tömegő népesség magyarságát Marjalaki Kiss Lajos is feltételezte (vö: Bakay/1997/185) és a római kor elôtti földrajzi neveink (Balaton, Pelso, Pilis, Duna) is támogatják (Varga/1998). A „véletlen egyezések” lehetséges ellenérvével egy 1991-ben és 1993-ban is megjelent tanulmányban leszámoltunk. A székely rovásjelek egykori hieroglif jellegő használatáról, hun és avar elôfordulásairól, a népi és uralmi jelképeinkkel való összefüggésükrıl, valamint a magyar mitológiai rendszert alkotó jelneveinkrıl 1993ban és 1996-ban is írtunk. A már tisztázott írástörténeti alapok elfogadásához vagy megcáfolásához aligha Grotefend alkoholmámorára, - inkább éles elméjére, vasszorgalmára és becsületességére lenne szükség. A szovjet hadsereg kivonulását követı „tudománypolitikai” helyzetben az akadémikus irányzat törekvései két irányba mutatnak. Egyrészt megkísérlik beplántálni a köztudatba a székely írás sémi eredetét (ugyanúgy bármiféle bizonyítás nélkül, mint azt száz éven keresztül a türk eredetteóriával tették). Másrészt a székely rovásírás jelentôségének alábecsülésével megpróbálják az egész kérdést elhanyagolhatónak beállítani.
E törekvések két gyöngyszeme Róna-Tas András munkájából csillan felénk. Ezt írja a honfoglalókról: „Nem zárhatjuk ki, hogy a honfoglaló magyarság között voltak olyanok, akik valamelyik írást ismerték, nyugati hadjárataik során már a latin írással is megismerkedhetett egyikük-másikuk. Elképzelhetı, hogy voltak írástudó foglyaik, vagy szolgáik. De az írás használata nem terjedhetett el. Elterjedt lehetett viszont a rovásírás.” (1996/289) „A magyar ısgesztát jó 270 évvel a honfoglalás után jegyezték le. Abban azonban biztosak lehetünk, hogy a fejedelmi, majd királyi udvar hagyományai ismertek voltak az elsı írásos lejegyzés elôtt is. Úgy kell elképzelnünk e hagyományokat, hogy a fejedelmi udvarban foglalkozásszerően adták elı a fejedelmi nemzetség történetét. A krónikás általában az emlékezetére támaszkodott, amikor különféle alkalmakkor elıadta a történeti hagyományt, de az is elképzelhetı, hogy emlékezetét valamilyen eszköz is segítette. Ez lehetett rajz, rovás, vagy pusztán a történet ritmikus, visszatérı elemekkel színezett formája.” (1996/ 321) A szerzı bizonyára ismeri az írás fogalmát és azzal is tisztában lehet, hogy a rovásírás „írás”-nak, a rovásbot és a rovásjegyekkel írt könyv pedig „írásos lejegyzés”-nek számít. Ha ennek ellenére ismételten megkülönbözteti egymástól az írást és a rovásírást, akkor azt nem tudományos, hanem tudományon kívüli okok miatt teheti. Erre gondolhatunk abból az általa elismert ténybıl, hogy korábbi munkájából „ideológiai szorítások” miatt hiányzott az „elvi alapvetés” (1996/9). Ezért írhatja Nemeskürty István is, hogy nemzeti írásunk „primitív rovásírás volt, mellyel bonyolult összefüggéseket nem lehetett kifejezni” (1997/13). A neves szerzı nem magyarázza meg, mit ért bonyolult összefüggések alatt. Az azonban bizonyos, hogy a székely írással - lévén tökéletes betőírás - minden olyan mővet ki lehet adni, amely latin betős írásunkkal eddig megjelent, vagy ezután megjelenik.
Az akadémikus "elit" érvek híján – a nyelvtudományban gyakorolt „módszerének” megfelelıen – csupán útszéli jelzık osztogatásával tudna bekapcsolódni a vitába.
4. ábra. Indián ékszer egy Eurázsiában és Amerikában egyaránt gyakran használt ısvallási jelképpel, amelyet a székely írás jelei segítségével JóMa alakban olvashatunk el, s amely az iráni Jima (az özönvíz, azaz jégkorszak elıtt uralkodó) isten nevét s a magyar ima, valamint a finn jumala "isten" szó elıdjét és rokonát rögzíti egy kıkori fonetikus írás jeleivel
Újabb írástörténeti kutatások 1998-as könyvem utolsó lapjain néhány megjegyzésben tértem vissza az eredet kérdésére. - „A jelkészlet elsı alkalmazásai az Ararát ... tágabb környezetében rítusok tárgyi eszközrendszerét díszíthették valamikor a jégkorszak idején.” (84. o.) - -„A Mas d' Azil-i „nt” és az amerikai „jm” értékelhetı úgy, hogy a székely írás már valamikor a jégkorszak végét követıen fonetikus (betőket és szótagjeleket egyaránt alkalmazó) lehetett.” (88. o.) Ha ezeket a megjegyzéseket korhoz akarjuk kötni, akkor három pontra is támaszkodhatunk. Közülük elsı a jégkorszak intervalluma. A jégkorszakok kb. 100 ezer évenként ismétlıdnek, de ez a ciklus tartalmaz egy melegebb és egy hidegebb szakaszt is. A legutóbbi Würm jégkorszak leghidegebb periódusa kb. 50 ezer éve kezdıdött és kb. 10 ezer évvel ezelıtt ért véget. Azaz 50 – 10 ezer évvel ezelıtt már használhatták az írásunk elıdjét az ısvallás szertartásain. Második támpontunk a Mas d' Azil-i kavicsok kora, amelyet a Kr. e. XII. - VIII. évezredbe tettünk (86. oldal). A harmadik támpont az amerikai indiánok Újvilágba költözésének idıpontja (ami a kutatók
leginkább elfogadott nézete szerint a jégkorszak végén történt, tehát kb. 12 – 10 ezer éve; mások 40 - 30 ezer évet emlegetnek). Ezekbıl következıen a jelkészlet keletkezését talán 50 ezer évre, a fonetikus írásként való alkalmazását pedig 12 - 10 ezer évre tettük. Az írás korai elterjedtségérıl írtuk: „az Újvilág benépesedésekor a székely írás elıdjét már használták Eurázsiában” (85. o.). Utaltunk a 4. és 10. ábrákra, amelyek szerint az „f” rovásjel az írást termı Éden térképe; a „jm” ligatúra pedig az itt uralkodó ısapa neve. Mivel az indiánok ısei kb. 50 – 40 ezer évvel ezelıtt hagyták el az Éden területét, ebbıl következıen ez a jel is (legalább) 50 – 40 ezer éves lehet. Ezt késıbb a www.index.hu „50 000 éves magyar írásbeliség” fórumán részletesebben is kifejtettük. 1998-as kötetemben érintettem az írásalkotó nép és nyelv kérdését is. Szerintem „az emberiség különbözı csoportjait ... jelentıs kulturális örökség főzte egybe ... Kr. e. 12 000 táján is ... S mindezek csak úgy lehettek egységesek, ha végsı soron egyetlen forrásból fakadtak. Ez a központi forrás az Ararát vidéke, az „f” rovásjellel ábrázolt, Isten által teremtett, rendezett Föld volt. ... a kezdetek idején ez a terület a magyarság ıshazája lehetett.” (81. oldal) A kezdetek magyar voltát ókori földrajzi nevekkel, a magyar népnév ókori elıfordulásával és a „jm” ligatúrával összefüggı nyelvi adattal támasztottam alá (a Jima, az „elsı király” által épített vara nevét vetettem össze a magyar vár, város szavakkal).
Varga Csaba matematikus, grafikus és sikeres filmkészítı „Jel jel jel, avagy az ABC 30.000 éves története” címmel jelentetett meg egy nagy hatású kötetet. Ebben a következıket írja az elıdökrıl: „ ... a múlt írásbeliségének megismerésében éppen a magyar kutatók jutottak eddig legmesszebbre az idıben. Közülük számomra legkiemelkedıbbnek (s leginkább inspirálónak) tőnik idıbeli sorrendben: Sebestyén Gyula, aztán Forrai Sándor és végül Varga Géza munkássága. ... Varga Géza a magyar nyomon indulva igazi Kolumbuszként tízezer esztendı messzeségébe jutott el sikerrel. (S ha munkám közben ötlet híján éppen elakadtam, Varga Géza könyveibe lapozgattam bele - szinte mindig sikerrel.) Más anyanyelvő kutatók meg sem közelítették a fent említettek és sok más magyar tudós teljesítményét, sehol a világon. Ennek legelsıbb, s bizonyára egyetlen oka az, hogy a külföldi kutatók nem ismerik az ısi magyar ABC-t és írásmódot, mely nélkül pedig szinte lehetetlen megérteni az ısi írásmódokat. (Hogy maga az ısi magyar ABC miért nem közismert külföldön, legalább szakmai berkekben, az egy külön regény lenne.) A magyar ısi ABC ugyanis élı kövület, ma is ismert minden részlete és a vele való írás minden ısi csínja-bínja: a lehetı legısibb idık mindmáig sértetlen hozadéka.”
Varga Csaba a létezı írásemlékekre, valamint a jelformák és a jelkészlet rokonságára építette az írás keletkezésérıl és elterjedésérıl alkotott elméletét. A Mas d' Azil-i barlangi leleteken túl újabb jégkorszaki írásemlékeket mutat be s a jelformák típusait összevetve feltételezi ezek rokonságát. A jelszámok alapján felteszi, hogy az egyetlen forrásból származó ábécék elıdjét a magyar nyelv számára alkották meg. A kötet 441. oldalon közölt térképén ábrázolja az írás útját. E szerint a 30 ezer éves dél-franciaországi leletektıl a 6 ezer évvel ezelıtti Kárpátmedencébe, majd onnan Kínába és a Közel-Keletre származott el az írás és az ábécé ismerete.
Azaz az írás útját illetıen éppen ellentétes álláspontot foglalt el, mint e sorok írója. Varga Csaba olvasmányos és szellemes könyve után „Az Éden írása” c. tanulmányomban és „Az 50 000 éves magyar írásbeliség” c. internetes fórumon részletesebben is kifejtettem az írás eredetérıl alkotott elképzeléseimet. Megismételtem az írás kb. 50 000 éves létezésérıl alkotott álláspontomat s a „jm” (Jóma) ligatúra olvasatának további alátámasztásával bizonyítottam az írás magyar eredetét és ısvallási alkalmazását. Rendkívüli jelentıségő írástörténeti felismeréseinkre az akadémikus „tudomány” részérıl - természetesen - semmiféle válasz nem érkezett. Ezt nem azért említjük, mert szükségünk lenne a vállveregetésre, hiszen a felismeréseink értékét azok hordereje és alátámasztottsága adja, amihez nem kell a finnugrista "tudós világ" üdvrivallgása, vagy halgatása. A csend csupán ezt a díszes kompániát értékeli. A "tudós világ" némaságának több oka is van. Az akadémikus „elit” – tudományon kívüli okok miatt – évtizedek óta nem foglalkozik a székely írás eredetével, ezért hozzáértı kutatókkal és számottevı tudással sem rendelkezik. Érvek híján – a nyelvtudományban gyakorolt „módszerének” megfelelıen – egyébként is csupán útszéli jelzık osztogatásával tudna bekapcsolódni a vitába. A hangoztatott finnugrista ıstörténeti, nyelvtörténeti és írástörténeti elképzeléseket lomtárba utasító adatokkal az akadémikus „tudomány” nem kíván foglalkozni, nehogy a 150 éve folytatott történelemhamisítás beismerésére kényszerüljön.
http://www.virtus.hu/?id=user_art&user_id=3486
