Útinapló a BGA-11-HA-02-057. sz. pályázaton elnyert szovátai utazásról Projekt címe: Faipari és közgazdasági-marketing innováció Erdélyben és Pécsett 1. utazás Pécs-Szováta-Pécs Csütörtök 2011.10.06. Csütörtök reggel 5:45- kor találkoztunk a Domus parkolóban. Mindenki elfoglalta a helyét a buszon. 6 óra után pár perccel elindultunk az élményekkel teli utunkra. Még mindenki nagyon álmos volt, de izgalommal vártuk a történéseket. Már a kezdetekben mindenki jól érezte magát, habár az első megállóig, Bajáig voltunk pilledve. Ott megálltunk a TESCO- nál, kiszálltunk a buszból nyújtózni és vásárolgatni. Az osztály itt barátibb kapcsolatot alakított ki a buszsofőrökkel is. Az ügyes- bajos dolgok után tovább folytattuk utunkat, ekkorra már mindenki felébredt. A buszon egyre nagyobb lett a hangzavar, ez mutatta jókedvünket. Voltak akik kártyáztak, pletykáltak, zenét hallgattak, mindenki valamivel elfoglalta magát és a körülöttük lévőket. Egyre izgatottabbak lettünk, ahogy közeledtünk határhoz, de előtte még egyszer megálltunk a magyar határon belül, Makón. Itt volt lehetőségünk pénzt váltani, a megcsappant élelmiszer készleteinket pótolni, folyóügyeinket elintézni. Tovább haladva Nagylaknál átléptük a magyar határt, ahol elég hamar végeztünk. Romániába érkezve mindenki kíváncsian figyelte az ország területét, ami elsőre nem keltett pozitív benyomást, mivel eléggé lelakottnak, koszosnak, romosnak tűnt. Ahogyan haladtunk Erdély szívébe, egyre tisztább,
rendezettebb körülmények fogadtak minket. Románián belül több- kisebb megállónk volt, amit nagyrészt benzinkutaknál ejtettünk meg.
A projektben alapított kft. titkárnői a buszon Ónodi tanárnőt fárasztották, hogy segítsen felkészülni a szovátai gyerekeknek és tanároknak előadandó prezentációra. Délután végre beadta a derekát a tanárnő és sikerült begyakorolni az előadást, a sok felkészülés egyébként nem is volt hiábavaló, mert ügyesen megoldották a feladatot. Következő nagyobb megállónk Arad volt, ahol mindenki az ünnepi egyenpólójában emlékezett meg az osztállyal közösen az aradi vértanúk emlékművénél. Vittünk a Simonyi Károly Szakközépiskola és Szakiskola 12/A osztálya nevében egy koszorút, amit elhelyeztünk az emlékműnél. Nagyon megdöbbentett minket, hogy az aradi mártírok emlékműve három sportpálya közé van beszorítva, az útról egyáltalán nem látható módon. Ennél jóval többet érdemelnének az ott kivégzett és eltemetett tábornokok, hadvezérek. Szerencsére a sofőrjeink – itt is – ismerősök voltak és egyből megtalálták az eldugott emlékművet. A koszorúzáson sok magyar iskolai csoporttal is találkoztunk. A buszhoz visszatérve az osztályfőnökünk az unalmunk elűzése érdekében elindította a Hair című filmet. A szalagavatós táncunkat is a Hair zenéjére tervezzük, ezért gyakorlatilag munkaköri kötelességünk volt a film megnézése. Volt, aki teljes odaadással nézte a filmet és volt, aki inkább mással foglalkozott. A hosszú utazás után megérkeztünk Segesvárra, ahol megnéztünk a várat környékét, egy órát tölthettünk el szabad időtöltéssel. Páran azt hitték – a Drakula emléktábla hatására-, hogy ez tulajdonképpen Drakula vára volt, de osztályfőnökünk eloszlatta ezt a kényszerképzetüket. Próbáltunk helyi emberekkel megismerkedni, több-kevesebb sikerrel. Rengeteg kép készült, miközben sétáltunk egy nagyot. A vár borzasztóan tetszett mindenkinek – rejtelmes, zegzugos utcáiban végre mozoghattunk egy kicsit, bújócskáztunk a sötétben, többen le is késték a megbeszélt indulási időpontot. De tanáraink úgy gondolták, hogy a kirándulás elején még nem veszítenek el minket☺. Visszatértünk a buszhoz, és a helyünk elfoglalása után folytattuk a másfél órás utunkat a végső cél irányába, Szovátára. Az utolsó buszozással töltött órák már nehezen teltek, többen már fáradtak voltak. Szovátára érve még a város peremén egy benzinkútnál várt minket két tanár a szovátai iskolából. Az ő segítségükkel megtaláltuk a szállásunkat, melyet kulturált módon elfoglaltunk. Már mindenkinek kopogott a szeme az éhségtől, ezért gyorsan felvittük bőröndjeinket a szobákba és lementünk vacsorázni a szálloda étkezőjébe. Mindenki jóízűen megvacsorázott és ez után mindenki kedve szerint tölthette az est további részét. Zne
Péntek 2011.10.07. Tanárnőnk, Ónodi Nóra, már júniusban megkérdezte tőlünk, hogy lenne-e kedvünk Erdélybe kirándulni és egy közös projektet elkészíteni ottani magyar gyerekekkel. Nyilván azt mondtuk erre, hogy persze, már csak a kirándulás ténye miatt is. A szeptemberi iskolakezdésnél pedig örömmel értesített minket arról, hogy nyertünk a pályázaton és a Bethlen Gábor Közalapítvány fedezni tudja az összes utazási és szállás költségünket és 4 napos kirándulásra mehetünk Erdélybe. Ez nálunk nagyon szó, mert olyan szigorú az osztályfőnökünk, hogy a sima osztálykirándulásokat is úgy kellett kiérdemelnünk. Most meg a nyakunkba szakad egy ilyen utazás, ráadásul az utolsó együtt töltött évünkben. Szóval örültünk, de azt hiszem, nem érzetük át ennek az egésznek a jelentőségét. Az előkészítő órákon sok érdekes dolgot tudtunk meg, és sokat ismételtünk át. Néhányszor kiakasztottuk Ónodi tanárnőt, amikor azt mondtuk, hogy Romániába megyünk és „románokkal” találkozunk. Utólag már értjük, hogy miért volt mérges, amikor románnak neveztük a szovátai magyar iskola tanulóit és tanárait. A pénteki nap mindenki számára szórakozással indult, főleg, ha a napot már éjféltől számítjuk! A tegnapi vacsora és kipakolás után – mivel a szovátai gyerekeket még nem ismertük, - kénytelenek voltunk egymással múlatni az időt. Úgy gondoltuk, hogy tanáraink elaludtak, elkezdtünk társasjátékokat játszani, zenét hallgatni. A hat szoba nagyrészt kiürült és 1-2 szobába koncentrálódtunk. Nagyon meglepett minket, amikor az osztályfőnökünk egyszer csak alvós szerelésben megjelent az ajtóban és csendre intett minket. Később, még Ricsi bácsi is benézett, ő bírta a legtovább alvás nélkül, de így is mi nyertünk! A hosszú utazás miatt viszont mindenki elfáradt és hajnali 4-kor már mindenki elaludt. Korán reggel jött az ébresztés. Ezt követően nagy nehezen mindenki összeszedte magát, és lement az étkezőbe reggelizni. A reggeli finom volt, kocka sajt, többféle szalámival, kenyérrel és vajjal. Reggeli után mindenki magához vette a holmiját, buszra szálltunk és elindultunk szovátai barátaink iskolájába. Az iskola tornatermében egy tesi tanárnő várt minket, aki egy rövid aerobic órát tartott bemelegítésként. Ezt követően körbevezettek minket iskolájukban, és megismerkedhettünk tanulási szokásaikkal is. Megbeszéltük a projekt állását, hogy mit kell még megcsinálnunk, megbeszélnünk. És végre a tanárnő kedvenc titkárnői is előadhatták a sokat gyakorolt prezentációjukat. Miután ez megtörtént a csapat logisztikusokra és fásokra bomlott. A logisztikusok ellátogathattak a Danubius Hotelbe , ahol egy idegenvezető segítségével szebbnél szebb szobákba látogathattunk. A szálloda nívós volt és nagyon jól felszerelt. A hotelben töltött idő alatt jobban megismertük egymást és mindenki feloldódott.
Mialatt a logisztikusok a szállóban voltak, a faipart tanuló fiúk az ottani gépekkel és technikákkal ismerkedhettek meg és folytatták a kisszéket, amiről a projekt is szólt. Későbbiekben a csapat újra összeállt és szabad programként a városba mentünk. Az előző napi buli következményeképpen elveszett egy telefon és jópáran azt keresték. A városból a szállásra indultunk, de nem tudtunk az előre megbeszélt időben indulni, mert tanáraink levesezés közben elbeszélgették az időt, ezért elkéstek. Visszatértünk a hotelbe, mindenki felkészült a következő közös programra. A Danubius Hotel Wellness fürdőjét vehettük igénybe. A sós termálvíz a Kitti lábán lévő sebet kimarta s a következő két napot bicegéssel töltötte. A fürdőben mindent kipróbáltunk, és miközben nyugodtan lubickoltunk, történt egy kis baleset, egy kisbaba belekakilt a vízbe. Sajnos kevés idő állt rendelkezésünkre a wellness részlegen, de annál inkább elfáradtunk a víztől és a szaunától. Mindenki kiáztatta magát, visszaöltözött , és elindultunk vacsorázni. A vacsora bőséges és finom volt, az előétel: húsos zöldségleves, a főétel pedig sülthús volt krumplipürével és savanyúsággal. Valamint a vendéglátók desszerttel is kedveskedtek nekünk. Legkedvesebb programunk következett, ami a bográcsos közös főzés, beszélgetés, szórakozás volt. Míg tanáraink nagy elánnal főztek, mi csapatépítő játékokon vettünk részt. Viccesebbnél viccesebb csapatnevek születtek. A játék végén a győztes csapat oklevélben részesülhetett, és egyéb különdíjak is születtek, Betti elnyerte a ,, legkitartóbb játékos " címet. Majd csatlakoztunk a tanárokhoz, körbeültük a bográcsot, és vártuk mikor készül el az esti bográcsos gulyásleves. Már mindenki türelmetlenül kérdezgette Hári tanár urat : "Mikor lesz kész a leves?" És ezt bármikor kérdeztük, mindig az volt a válasz, hogy „már csak fél óra, türelem!” Aztán kicsit késve, de levehettük a tűzről a bográcsot, és mindenki nekiláthatott a vacsora elfogyasztásának. A leves nagyon ízletes, finom volt. Mikor mindenki jóllakott, és már kellőképpen elfáradt elbúcsúztunk az ottani diákoktól, tanároktól, felszálltunk a buszra, és visszarobogtunk a szállásunkra.
Természetesen aznap este se feküdtünk le korán aludni, folytatódott a jó hangulat, a beszélgetések, és az élménybeszámolók. Az erdélyi gyerekek közül mindenki nagyon barátságos volt velünk ma egész nap és úgy érzetük magunkat, mintha otthon lennénk. Próbálták minden igényünket kielégíteni és nagyon kedvesek voltak. Borzasztó furcsa volt, hogy egy idegen ország kellős közepén olyan városban lehettünk, ahol a lakosság 90%-a magyar, tehát olyan, mintha otthon lennénk…Egyedül talán néhány szó kiejtésében van közöttünk eltérés és pár olyan szóban, amit mi máshogy használunk vagy idegen szavakkal helyettesítünk. Különösen jó példa erre a yucca, amit ők kukoricapálmának hívnak, vagy a rokkantszekér, ami pedig a kerekesszék. Amikor először elhangzottak ezek a szavak, akkor tényleg csak a szövegkörnyezetből tudtuk kitalálni, mire is gondolnak. Ezen a napon mindenki sok új élménnyel térhetett nyugovóra, amit egy egész életen át magában fog hordozni. Szombat 2011.10.08. Ma éjjel már kicsit korábban elnyomott minket az álom, de cseh Richárd tanár úr megint résen volt szinte az utolsó pillanatig. Reggeli után újra bementünk a suliba és nekiálltunk folytatni a projektmunkát. Lassan a szovátai gyerekek is meg tudják csinálni a kisszéket és a logisztikusaink is sok új dolgot tanultak meg az üzleti terv készítéséről. Egyébként szinte alig van különbség a Romániában és Magyarországon szokásos üzleti terv forma között. Tényleg csak a célja határozza meg a formáját. Dél körül sajnos búcsút kellett vennünk a legtöbb szovátai társunktól, mert Székelyudvarhelyre indultunk és nekik nem volt buszuk vagy kocsijuk, amivel jönni tudtak volna. Néhányan azonban befértek a mi buszunkba, mert mi csak 36-an voltunk és a busz pedig 45 személyes volt. Két tanáruk is elkísért minket, egy harmadikkal pedig Székelyudvarhelyen találkoztunk. Itt körbesétáltuk a főteret, ahol a legnagyobb magyar történelmi személyiségek mellszobrait néztük meg és itt is ebédeltünk. Az erdélyi tanárok – úgy vettük észre -, hogy kicsit közvetlenebb viszonyban vannak a gyerekekkel, a keresztnevükön szólítják őket és csak idősebbek neve után teszik azt, hogy bácsi vagy néni. Nálunk ez nem szokás, nekünk tanár úrnak vagy tanárnőnek kell szólítanunk tanárainkat. És hiába vagyunk jó viszonyban velük, ez akkor sem működhet másként. Tehát furcsa volt nekünk, de mégis a magyar szokásokkal értünk inkább egyet.
Kicsit rohanós nap volt a szombati: Parajdon kezdtünk a sóbányában. Hát ez valami elképesztő volt. A felszínen tulajdonképpen nem látszik semmi, csak egy átlagos kisvárost láttunk meg egy fura alagút bejáratát a hegy gyomrába. Orosz tanár úrtól már hallottunk néhány dolgot a sóbányák keletkezéséről, meg azt is tudtuk, hogy sóvidéken vagyunk, de erre azért nem számítottunk! Busszal(!) kellett egy kb. 10-15 perces utat megtenni a hegy belsejébe s még ezután borzasztó sok lépcsőn ereszkedtünk alá. Egy hatalmas teremben találtuk magunkat, aminek a talaja olyan volt, mintha tükörjég lenne, a falai pedig szürkék és sósak. A levegő nagyon tiszta volt, de mégis olyan nehéznek tűnt, na és nagyon sok ember volt lenn, komplett családok piknikeztek a padoknál, gyerekek játszottak a játszottak a játszótereken, ráadásul aerobic edzés is volt, amin kb. 100-150 ember vett részt. Az edzőt ki kellett hangosítani, mert annyira nagy volt a terem és a tömeg is, hogy valószínűleg semmit sem lehetett volna hallani belőle e nélkül. Az idegenvezető állítása szerint még 8 másik ilyen szint van a bányarendszerben és csak a parajdi bánya több száz évig tudná kielégíteni egész Európa sóigényét. A bányából kifelé kicsit elkallódtak
néhányan, és megint a tanárainknak kellett összeterelni és megszámlálgatni minket. Ezután Korondra mentünk és Illés Mihály keramikus mester műhelyét látogathattuk meg. Sajnos a mester nem volt otthon, de a lánya sok érdekes dolgot elmesélt és megmutatta az égető kemencét és a korongokat, a félkész edényeket és persze a kész, gyönyörű vázákat, tálakat, bögréket, kancsókat is. Jó sokan vettek itt ajándékot anyukájuknak, sőt az osztályfőnökünk is vett egy nagyon szép levesestálat a feleségének. Kicsit várni kellett Ónodi és Miklya tanárnőre, mert felfedeztek egy – állítólag – borzasztó értékes gyűjteményt az egyik
háznál, nagyon régi és eredeti bútorokkal, kézzel készített terítőkkel. Amíg vártunk, addig a mester unokájának biciklijét is kipróbálhatták a Christopher-ék, mert már amúgy is bicikli elvonási tüneteik voltak. Hazafelé megálltunk Tamási Áron sírjánál és gyújtottunk néhány mécsest. Még világosban sikerült hazaérnünk és így Szovátán kiszálltunk a buszból a Medve-tónál és körbesétáltuk. Páran felmásztak a sóhegyekre, a legtöbbjük le is tudott jönni. Bettinek viszont az egész osztály szurkolt, és a Hári tanár úr oda sem mert nézni és gondolatban már telefonon beszélt az apukájával, hogy hány darabban viszi haza a lányát. Végülis sikerült leérnie és mehettünk tovább. Itt egy helyen legalább 6-7 tó van és egyik sósabb a másiknál. Sőt, már kész sódarabokat lehetett összeszedni a parton. Bandi tanár úr állítólag gyerekkorában itt gyógyult meg az allergiából, hetente többször futotta körbe a partot. Tényleg nagyon jó levegő volt az egész városban. Este még feljöttek a szállásra a szovátai barátaink és jó sokáig beszélgettünk meg játszottunk velük. Sőt, bevallhatjuk, hogy megkóstoltuk a híres erdélyi áfonyapálinkát is, amit ma útközben Korondon vásároltunk (bár azt is tudjuk, hogy ott ez tilos lenne). El kellett búcsúznunk tőlük és bármennyire is szégyellték néhányan közülünk, többek szemben voltak könnyek az utolsó pillanatokban. Egyedül az vígasztalt minket, hogy egy hónap múlva újra találkozhatunk. Nem is gondoltuk volna, hogy két nap alatt ennyire össze lehet barátkozni egy másik országban élő gyerekekkel. De megtaláltuk a közös hangot, és egyáltalán nem éreztük, hogy bármi különbség lenne közöttünk.
Vasárnap 2011.10.09.
Sajnos eljött ez a nap is és reggel pakolással kezdtük a napot. Még egy utolsót reggeliztünk, megkaptuk a kis úticsomagjainkat és indultunk haza. Az induláshoz – vasárnap korán reggel – már csak néhány szovátai tanár kísért el minket, de ezt megértettük, mert a diákokkal tegnap este kicsit elhúzódott a beszélgetés. Mi is nehezen keltünk fel. Az indulásban csak az volt a jó, hogy tudtuk, még megállunk néhány érdekes helyen hazafelé. Először pár óra kocsikázás után Kolozsvárra érkeztünk. Sokat hallottunk már erről a városról, sok magyar vonatkozása is van. Nem tudtunk túl sok időt tölteni itt, hogy még ma hazaérjünk, de azért a főteret és környékét nem hagyhattuk ki. A Szent Mihály templomba is bementünk, épp mise volt. Már a karácsony előtti lelki készülődésről beszélt a pap, kicsit hallgattuk páran. Különösen jó érzés volt, hogy magyar nyelvű misét hallhattunk Magyarországon kívül. Jó sok fénykép született Fadrusz János Mátyás szobráról is. Tanárnőnk állítása szerint óriási szerencsénk volt, hogy teljes valójában láthassuk a szoborcsoportot, mert nagyon sokáig volt letakarva, felújítás alatt. Kicsit sétáltunk még Mátyás szülőházáig. Itt borzasztó vicces dolog történt: elvileg a benn található múzeum zárva volt, de valamiért mégis lenyomtuk a kilincset és belopakodtunk az ajtón. Balról egy üveges ablak mögött egy öreg portás bácsi aludt, hátraesett fejjel, horkolva. Elsurrantunk előtte, mint a rajzfilmeken és közben folyamatosan egymást nevettettük, alig bírtuk megállni, hogy hangosan fel ne vihogjunk. A múzeumba végül mégse sikerült bejutnunk, mert a belső ajtó zárva volt, de benézhettünk az udvarba. Az osztályfőnök persze mit sem tud kiruccanásunkról, csak a két tanárnő és a Ricsi bácsi tartott velünk. Hári tanár úr nem lett volna ilyen rugalmas… A rövid kolozsvári városnézés után újra útnak indultunk és már csak Körösfőn álltunk meg. Itt mindenki elkölthette még maradék lei-ét vagy akár forintját is, és ajándékokat vásárolhatott a családnak. Furcsa volt, hogy szinte mindenhol elfogadták a forintot is, talán csak a nagyobb áruházakban nem. Körösfőn az egész falu szinte egy utca, jó hosszú és szinte minden háznál kirakódóvásár van. Először nagy lendülettel vetettük magunkat a shoppingolásba, de később rájöttünk, hogy majdnem ugyanaz van mindegyik boltban. Azért jó sok időt töltöttünk itt el és megtudtuk az egyik nénitől, hogy pont ezen a héten, innen nem messze, Körösfeketetón óriási vásár van, amit már több, mint száz éve mindig október első hetében tartanak meg. Tényleg pár kilométer múlva megláttuk a hatalmas tömeget, gyakorlatilag megállni nem lehetett a faluban, még a házak udvarait is kiadták parkolónak. A mi buszunk viszont olyan nagy volt, hogy esélyünk nem lett volna helyett találni, meg egyébként is, elköltöttük már az összes pénzünket. Bánffyhunyadon még megnéztük a „csodálatos” bádogtetős palotákat, de ezekről nem szeretnénk többet írni ebben a beszámolóban. Nem tudjuk egyelőre eldönteni, hogy érdekesek vagy csak simán förtelmesek. Így hát tovább mentünk a határ felé. És innentől
kezdve csak a kilóméterek leküzdése volt hátra, a határátlépéskor sem történt semmi izgalmas. Osztályfőnökünk, hogy történelmileg is épüljünk ma is egy kicsit, betette nekünk a Sztálin című filmet. Tényleg jó volt, de rettentő hosszú, Sztálin valóban klinikai eset lehetett nem kis üldözési mániával megáldva. Az utazástól és a filmtől is elfáradtunk, viszonylag csend volt a buszon, meg rossz kedvünk is volt, mert vége lett ennek a remek kirándulásnak. Nagyon hálásak vagyunk tanárainknak, hogy pályáztak és nyertek nekünk egy ilyen lehetőséget. Sokat kellett ugyan dolgoznunk, szinte egész szeptemberben minden gyakorlati és szakmai órán a projektet gyártottuk, az üzleti tervet írtuk. Mégsem tűnt nehéznek vagy unalmasnak, mert mindig újabb feladatokat találtak ki nekünk. És köze volt a valósághoz képzeletbeli kft.-nek, mi irányíthattuk a működését, mi szabályoztuk, hogy kinek mi legyen a feladata. Összességében csak pozitív dolgokat tudunk mondani az egész pályázatról és utazásról. Nagyon jól éreztük magunkat, sok olyan gyereket ismerhettünk meg, akiket másképpen nem lett volna lehetőségünk megismerni, sőt lehet, hogy Erdélybe sem lenne sokunknak lehetősége kiutazni. Közülünk sokan tervezik, hogy visszamennek és felvettük a kapcsolatot már hazaérkezésünk után Akkával, Sanyikáékkal, Norbival és a többiekkel. Már az első közös itthoni makroökonómia órán elmeséltük a tanárnőnek, hogy kivel mit leveleztünk és hogyan tervezzük a pécsi látogatásuk programját. Sok dolgunk van még a projekttel kapcsolatban is és már alig várjuk, hogy újra találkozhassunk a többiekkel Pécsett. Még egyszer köszönjük a lehetőséget a Bethlen Gábor Közalapítványnak támogatásért , Ónodi tanárnőnek a pályázatért és az ötletért, neki, az osztályfőnökünknek, Hári tanár úrnak, Miklya tanárnőnek és Ricsi bácsinak a 4 napos atyáskodásért és türelemért, mert valljuk be: azért arra is volt szükség bőven…
Az útinaplót irta: Fröhlich Betti Székely Barbi Bán Vivien Kardos Gergő Lakatos Kitti Kabai Kata Korsós Nóra Czank Alexa