Tövisek Császára MARK LAWRENCE

Tövisek Császára A SZÉTHULLOTT BIRODALOM HARMADIK KÖTETE

MARK LAWRENCE

BUDAPEST, 2013

Fordította GY. HORVÁTH LÁSZLÓ

A széthullott birodalom-trilógiából már megjelent: Tövisek Hercege Tövisek Királya

A mag yar változat az alábbi kiadás alapján készült: Mark Lawrence: Emperor of Thorns – Book Three of The Broken Empire

Első magyar kiadás: Fumax Kft., 2013 Hungarian translation © Fumax Kft., 2013

Fiamnak, Brynnek

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS Köszönettel tartozom lektoromnak, Helen Mazarakisnak, aki évek hosszú során át, részletekben olvasta vég ig az eg ész trilóg iát, és mindig meg mondta a véleményét. Újabb hurrá Sharon Macknek, aki addig piszkált, amíg be nem nyújtottam a Tövisek Hercege kéziratát. Köszönöm, Sharon. Szerkesztőm, Jane Johnson eg y kész csoda, reng eteg fronton eg yeng ette a pályámat – biztosra veszem, hog y olyan alkalmakkor is, amelyekről nem is tudok. És nag y élvezettel olvastam a könyveit. Sokat tett értem Amy McCuIloch is a Voyag ernél. Sok sikert kívánok neki első fantasyreg ényéhez, amely idén fog meg jelenni. Vég ül vastaps Ian Drurynek, amiért eljuttatta a munkámat olyanokhoz, akik hajlandók voltak kockáztatni vele, és amiért tovább terjeszti a könyveimet világ szerte. Gaia Banks és Virg inia Ascione, Ian munkatársai a Sheil Land Associates Ltd. üg ynökség nél minden reményemet túlszárnyalva elérték, hog y sok-sok fordítás szülessen Jorg történetéből.

Tartalom Amit eddig tudunk Prológus 1. fejezet 2. fejezet 3. fejezet 4. fejezet 5. fejezet 6. fejezet 7. fejezet 8. fejezet 9. fejezet 10. fejezet 11. fejezet 12. fejezet 13. fejezet 14. fejezet 15. fejezet 16. fejezet 17. fejezet 18. fejezet 19. fejezet 20. fejezet 21. fejezet 22. fejezet 23. fejezet 24. fejezet 25. fejezet 26. fejezet 27. fejezet 28. fejezet 29. fejezet 30. fejezet 31. fejezet 32. fejezet 33. fejezet 34. fejezet 35. fejezet 36. fejezet 37. fejezet 38. fejezet 39. fejezet 40. fejezet 41. fejezet 42. fejezet 43. fejezet 44. fejezet 45. fejezet 46. fejezet 47. fejezet 48. fejezet 49. fejezet 50. fejezet

51. fejezet 52. fejezet 53. fejezet 54. fejezet MÉG VALAMI

AMIT EDDIG TUDUNK Azok számára, akiknek egy évet kellett várniuk erre a könyvre, rövid kivonatot készítettem az első és a második kötetből, hogy emlékezetüket felfrissítsem. Csak olyasmiket vettem bele, amiknek jelentőségük lesz az alább következő történet megértéséhez. 1. Jorg

kilencéves volt, amikor anyját és öccsét, Williamet meg g yilkolták: ő eg y tövisbokron lóg ott, és vég ig kellett néznie az eg észet. Az org yilkosokat a nag ybátyja küldte rájuk. 2. Jorg apja, Olidan nem jó ember. Meg ölte Jorg kutyáját, amikor Jorg hatéves volt, később pedig mellbe szúrta a tizennég y éves Jorg ot. 3. Jorg apja változatlanul Ancrath uralkodója, most Sareth a feleség e. Sareth húg a, Katherine Jorg mostohanag ynénje. Jorg kényszeres vonzalmat érez iránta. 4. Jorg véletlenül (de nem vétlenül) meg ölte csecsemő mostohatestvérét, Deg rant. 5. Eg y Luntar nevű ember eg y ládikóba rejtette Jorg emlékét erről az esetről. Jorg mostanára visszanyerte ezt az emléket. 6 . Mág ikus erővel bíró eg yének tevékenykednek a Széthullott Birodalom számos trónja mög ött, eg ymással is verseng ve, úg y manipulálva az eseményeket, hog y az irányítást a kezükben tarthassák. 7. Amikor Jorg tól elbúcsúztunk, még mindig nag ybátyja trónján ült Renarban. Nyíl herceg ei halottak, sereg ük szétzúzva, a Nyílbeli Orrinnak meg hódolt hat nemzet pedig a g yőztes ölébe hullhat. 8. Amikor Jorg tól elbúcsúztunk, eg y napja volt feleség e a tizenkét esztendős Miana királyné. 9 . Jorg embereket küldött ki, hog y hozzák be a heg yről súlyosan sebesült főkamarását, Coddint. 1 0 . Az Odú előtti romhalmazból előkerült Katherine naplója – hog y málhásállataival ellentétben ő mag a túlélte-e a pusztulást, nem tudjuk. 11. Vörös Kent csúnyán meg ég ett a harcban. 12. Jorg felfedezte, hog y az általuk hátrahag yott g éphálózatban Építők szellemei élnek. 13. Jorg az eg yik ilyen szellemtől, Fexler Brewstól meg tudta, hog y az, amit ő mág iának nevez, azért létezhet, mert az Építő-tudósok meg változtatták a világ működését. Lehetővé tették, hog y az akaraterő közvetlenül befolyásolja az anyag ot és az energ iát. 14. A pisztoly, amellyel Jorg vég et vetett az Odú ostromának, Fexler Brews öng yilkosság ának eszköze volt. 1 5 . A nekromancia és a tűz fölötti hatalom akkor ég ett ki Jorg ból, amikor kis híján meg semmisítette őt az Odúért vívott csata finisében. 1 6 . A Holt Király nag y hatalmú lény, aki a Holt Földekről fig yeli az élőket, és feltűnő érdeklődést mutat Jorg iránt. 17. Chella, a nekromanta a Holt Király üg ynökéül szeg ődött. 18. A birodalom száz darabjának urai nég yévente kong resszusra g yűlnek össze a fővárosban, Vyene-ben – ebben a feg yverszüneti időszakban próbálnak új császárt választani. Az

utolsó helytartó halála óta eltelt száz évben eg yeden jelöltnek sem sikerült meg szereznie a szükség es többség et. 1 9 . Az előző kötet „Nég y évvel ezelőtt” szálában nag yapja várában hag ytuk oda Jorg ot. Qalasadi elmenekült, miután nem sikerült meg mérg eznie a nemes urakat. Fexler, az Építő-szellem eg y nézőkarikát adott Jorg nak, amely műholdak és más optikai eszközök seg ítség ével interaktív rálátást nyújt a világ ra.

PROLÓGUS

Kai a vénkő előtt állt: a durván meg munkált tömböt akkor illeszthették ide, amikor az ember még semmit sem ismert, csak fát, sziklát, vadászatot. De lehet, hog y még is többet ismert, mert a vénkövet látóhelyre illesztették. Olyan pontra, ahol a fátylak meg kopnak, fellibbennek, és titkokat lehet meg tudni vag y hallani. Olyan helyre, ahol a menny lejjebb ereszkedik, ahol az ég esküdött könnyebben meg érintheti. A helybeliek „Ujjnak” hívták a földnyelvet, amit Kai találónak, bár prózainak tartott. S ha ujj volt, a vénkő a bütykén állt. Az ujj itt hatvan méter széles volt, és kétoldalt ug yanilyen mélyen szakadt le meredek sziklalépcsők során át a mocsárba. Kai nag y léleg zetet vett, hag yta, hog y a hideg leveg ő meg töltse a tüdejét, a nyirok meg mételyezze, lelassította a szívverését, és hallg atta a vénkő éles, bánatos hang ját; nem is hang volt az, hang emléke csupán. Épp csak leheletnyi fájdalommal emelkedett el tőle a látása. Észlelésének heg ye az ég felé bucskázott, otthag yva testét a monolit mellett. Két hánykódó felhőtaraj közül, eg y fényes völg yből nézte mag át, az apró pontot ott az Ujjon, a földnyelv csak eg y kis forg ács volt, benyúlva a Nádas-teng er vég telenébe. Ebből a távolság ból a Rill folyó ezüst szalag lett, amely az Üveg -tó felé kíg yózik. Kai feljebb röppent. A földfelszín távolodott, elmehordozta szárnyai minden csapásával eg yre homályosuk. Köd kavarg óit, és ismét mag ukhoz ölelték a hűvös felhők. Lehet, hogy ilyen a halál? Hideg fehérség, mindörökké, ámen? Kai ellenállt a felhők vonzásának, újra meg kereste a napot. Az ég esküdöttek ig en könnyen beleveszhetnek a mennyek vég telenébe. Sokan meg is tették, testüket otthag yták meg halni, mag uk pedig az üres tereket rótták odafönn. De Kai-t valami alapvető önzés a létéhez kötötte. Ismerte mag át annyira, hog y ezt be is vallja. Valami rég i kapzsiság fonál, képtelenség az ellazulásra. Hiba, lehet, de itt előny, mert eg yben tartja. A puhán fénylő felhők fölé szállt, kisebb-nag yobb tornyaik között kering ett. Eg y szerisz tört át a dag adó alabástromon, szellemhaloványan még Kai elmeszemének is, tekerg őző alakja hol eltűnt, hol előbukkant: harminc méter hosszú is lehetett, embernél vastag abb. Kai odakiáltott neki. A felhőkíg yó karikává g ömbölyödött, lusta köröket írva eg yre közeledett feléje. – Öreg barátom – köszöntötte Kai. Néha száz szerisz is nyüzsg ött a viharfelhők között, ha lecsaptak a földszag g ató förg eteg ek, de mindeg yik szerisz tudta, amit minden szerisz tudott, íg y hát Kai szemében csak eg y volt belőlük. Lehetség es, hog y a szeriszek az ég esküdöttek maradványai, akik elfeledkeztek mag ukról, elfeledkeztek arról, hog y mik voltak, mert jobb szerettek a felhők közt viháncolni. De az is lehet, hog y öröktől fog va léteznek, születniük se kell, halált nem ismernek. A szerisz rászög ezte Kai-re szemg ödrei hideg kék fényét. Kai érezte elméje lassú, kíváncsi tapintásának hűvösét. – Még mindig a nő?

– Mindig

a nő. – Kai a fény játékát nézte a felhőkön. Építészeti felhők, várják, hog y Isten keze meg formálja őket, leg yen belőlük katedrális, torony, szörny... Mulattatta, hog y a szerisz azt hiszi, mindig ug yanazt a lányt hozza ki az Ujjra. Lehet, hogy a szeriszek úgy gondolják, csak egy férfi van, egy nő, és sok test. A szerisz Kai köré tekeredett, mintha az személyében is ott volna, g ubót font köréje mag ából. – Eg y árnyékot szeretnél? Kai elmosolyodott. A szeriszek olyannak képzelték az emberi szerelmet, mint felhők találkozását, amelyek hol súrolják eg ymást, hol viharossá püffednek, hol belevesznek eg ymásba – eg y árnyékot vetnek. – Ig en, eg y árnyék az jó volna. – Kai-t mag át is meg lepte hang jának hevesség e. Arra vág yott, ami a szeriszeknek van. Nem csak eg y hancúrozásra a hang ában. Most nem. – Hát csinálj mag adnak. – A szerisz hang ja a bőre alól szólt, pedig azt messze odalenn hag yta. – Csak úg y? Nem olyan eg yszerű. – Nem akarsz? – A szerisz teste meg fodrozódott. Kai tudta, hog y ilyenkor nevet. – Dehog ynem akarok. – Ha csak belép a szobába, már tűzben égek. Az illata! Behunyom a szemem, és a Bethda kertjében vagyok. – Vihar közeleg . – Bánat árnyalta a szerisz hang ját. Kai elcsodálkozott. Semmi jelét nem látta, hog y vihar készülődne. – Feljönnek – mondta a szerisz. – A halottak? – kérdezte Kai, és elfog ta a rég i félelem. – Rosszabb. – Eg y szó, túlontúl sok jelentés. – Az élőholtak? – Kai a szemét mereg ette, de nem látott semmit. Az élőholtak csak sötétben kísértenek. – Feljönnek – mondta a szerisz. – Hányan? – Ne mondd, hogy mind a hét! Kérlek. – Sokan. Mint az eső. – A szerisz tovatűnt. A köd, amiből a testét fonta, már csak alaktalanul sodródott. Kai még sohasem látott íg y esni szét eg y szeriszt. – Csinálj eg y árnyékot. – A hang ott lóg ott a leveg őben. Kai látása a föld felé zúdult. Levetette mag át az Ujjhoz. Sula az ujj heg yén állt, szinte a peremén, fehér pontként, amely nőtt-növekedett. Kai látása úg y vág ódott bele a testébe, hog y orra bukott. Feltápászkodott, összezavarodva, és Sula felé rohant. Kevesebb mint eg y perc alatt odaért hozzá, és hétrét g örnyedve zihált. – Sokáig elvoltál. – Sula meg fordult. – Már azt hittem, el is felejtettél, Kai Summerson. – Bocsáss meg , hölg yem – liheg ett vig yorog va Kai, mert a lány szépség e elsöpörte páni félelmét. Már butaság nak tűnt az eg ész. Fentről nem látott semmi g yanúsat. Sula duzzog ása mosolyba váltott, a nap lenyúlt, hog y fénybe vonja az arcát, és Kai eg y pillanatra elfeledkezett a szerisz fig yelmeztetéséről. Az élőholtak éjjel kísértenek. Meg fog ta a lány kezét, s az odabújt hozzá. Virág illata volt. Puha melle hozzányomódott a mellkasához, és Kai szíve meg lódult. Eg y pillanatig csak a szemét és az ajkát látta. Eg yik kezük ujjai eg ymásba kulcsolódtak, a másikkal a lány nyakát ciróg atta, érezve lüktető meleg ét. – Máskor ne menj ilyen közel a meredélyhez – mondta Kai elfúló hang on. A lány mög ött alig

eg y lépésre hatvanméteres szakadék tátong ott a mocsár fölött. – Úg y beszélsz, mint az apám. – Sula félrebillentette a fejét, és nekidőlt a testével. – Tudod-e, hog y ma is azt mondta, ne jöjjek ki veled? Az a Kai Summerson eg y söpredék, mondta. Azt akarta, hog y odabenn kuksoljak Morltownban, amíg ő az üzleti üg yeit intézi. – Micsoda? – Kai eleng edte Sula kezét. – Azt mondtad, beleeg yezett. Sula elvihog ta mag át, és dörmög ő hang on folytatta. – Nem tűröm, hog y a lányom eg y Őrző-kapitánnyal csavarog jon! – Nevetve visszavette a saját hang ját. – Tudtad, hog y szerinte „rossz a híred”? Kai-nek tényleg rossz volt a híre nőüg yekben, és eg y olyan ember, mint Merik Wineland, ig encsak meg nehezíthette volna az életét. – Sula, mennünk kell. Baj közeleg . Feszes kis ráncok csúfították el Sula makulátlan homlokát. – Baj? – Nem minden hátsó g ondolat nélkül hoztalak ki ide – szólt Kai. Más lányok talán elpirultak volna, Sula elvig yorodott. – Nem arról van szó – mondta Kai. – Illetve arról is, de ma ide voltam beosztva, hog y ellenőrizzem a körzetet. Hog y fig yeljem a mocsarat. – Én nag yon fig yeltem a szikláról, amíg távol voltál. De semmi sincs odalenn! – Sula elfordult tőle, és a láp zöld vég telenére mutatott. És akkor észrevette. – Hát az meg mi? Köd emelkedett a Nádas-teng er fölé. Fehér sug arakban terjedt keletről, véresre mázolta őket a lenyug vó nap. – Közelednek. – Kai alig bírt meg szólalni. Aztán rálelt a hang jára, és próbát tett eg y mag abiztos vig yorral. Grimasz lett belőle. – Sula, sietnünk kell. Muszáj jelentést tennem az Arai-erődben. Átkísérlek a Mexteneken, és otthag ylak Redrocksban. Ott biztonság ban leszel. Eg y szekér majd elvisz Morltownba. A fullánkok csak olyan neszt csaptak, mint amikor g yertyákat fúj el valaki: rövid, g yors léleg zetvételek. Három fúródott be Sula jobb karja alá. Három vékony, fekete tüske a ruha fehérjén. Kai csípést érzett a nyakán, mintha bög öly szúrt volna bele. Mocsári vámpírok lepték el az Ujj heg yét, szürkék, pókszerűek, fürg ék, zajtalanok. Kai kirántotta rövid kardját. Nehéz volt, mint az ólom. Ujjai elzsibbadtak, a kard kiesett üg yetlen markából. Vihar közeleg.

1

Cserbenhagytam az öcsémet. Lógtam a tövisek közt, és hagytam meghalni őt, és az óta az éjszaka óta rossz hely a világ. Cserbenhagytam, s habár az óta sok testvért hagytam meghalni, az az első fájdalom mit sem enyhült. Lényem legjobbik része még mindig ott lóg a tövisek közt. Az élet ki tudja tépni az emberből, ami létfontosságú, horgokkal cibálja, cafatot cafat után, míg végül üres lesz a keze, koldusbotra juttatják az évek. Mindenkinek megvannak a maga tövisei, nem belőle valók, hanem benne vannak, mélyen, akár a csont. A tüskebokor forradásai megjelöltek, erőszak kalligráfiája, vérrel irt üzenet, egy életidőbe telik a kibogozása. Mindig a születésnapomon érkezik az Arany Őrség . Tizenhat lettem, amikor értem jöttek, tizenkettő, amikor atyámért és nag ybátyámért. Utóbbi alkalommal már az ország utat jártam a testvérekkel, néztük, ahog y az őrség Ancrath felé ig yekszik a Nag y Nyug ati Ütőn. Nyolcéves lettem épp, amikor először láttam őket, amint fehér ménjeiken bedobog tak Mag asvár kapuján. Meg illetődötten bámultuk őket Will-lel. Ma Mianával az oldalamon néztem őket. Miana királynéval. Most más kapun dobog tak be, más várba, de a hatás ug yanaz volt: aranyözön. Arra g ondoltam, el se fémek az Odúban. – Harran kapitány! – köszöntöttem a mag asból. – Kedves, hog y beug rottál. Kérsz eg y sört? – A kecskelábú asztalokra mutattam, amelyek ki voltak rakva eléje. Trónusainkat a balkonra állíttattam, hog y onnan nézhessük, amint meg érkeznek. Harran leug rott a nyereg ből vakítóan csillog ó tűzaranyozású páncéljában. Mög ötte még eg yre tódult be a kapun az őrség . Százak és százak. Eg ész pontosan hét osztag , ötven lovas mindeg yik. Hét osztag a hét birtokomra. Nég y évvel ezelőtt még csak eg y osztag járt nekem, de azt is Harran vezette. – Köszönet, Jorg király! – kiáltotta. – De még dél előtt muszáj lesz elindulnunk. A Vyene-be vezető utak rosszabb állapotban vannak, mint vártam. Ig yekeznünk kell, hog y a Kong resszus kezdetére a Kapuhoz érjünk. – Csak nem akarsz elrabolni eg y királyt a születésnapi ünnepség éről holmi Kong resszus vég ett? – Beleittam a sörömbe, és meg emelintettem a kupát. – Ma vag yok húszéves, ha nem tudnád. Harran bocsánatkérően vállat vont, és elfordult, hog y szemüg yre veg ye az osztag okat. Már több mint kétszáz katona bezsúfolódott. Meg leszek lepve, ha sikerül mind a háromszázötven lovasát felsorakoztatnia az Odúban. Az újjáépítés során kibővítettük ug yan, de az elülső udvar tág asnak még íg y se mondható. Mianához hajolva jókora pocakjára illesztettem a tenyerem. – Ez attól fél, ha nem meg yek el, meg int döntetlen lesz az eredmény. Miana mosolyg ott. Az utolsó, valamelyest is döntés közeli szavazás a második Kong resszuson esett – a harmincharmadiknak alig ha van több esélye, hog y császárt ültessen a trónra, mint az előző harmincnak.

Makin léptetett be a kapun az őrség oszlopa mög ött, tucatnyi lovag ommal, akik vég ig kísérték Harrant a Felföldön. Jelképes kíséret volt, persze, hiszen akinek csöppnyi esze van, vag y annyi se, az nem fog ja elállni az Arany Őrség útját, pláne hét osztag ét. – Szóval, Miana, ug ye meg érted, hog y muszáj elmennem, még ha a fiam most verekszi is majd ki mag át a világ ba? – Éreztem a rúg ását a tenyeremen. – Hét osztag nak ig azán nem mondhatok nemet. – Az eg yik Lord Kennickért jött, ha nem tudnád – felelte ő. – Kicsodáért? – kérdeztem tréfából. – Néha az az érzésem, meg bántad, hog y Makinból Kennick urát csináltál – mondta Miana. – Szerintem ő is bánja már. Alig eg y hónapot töltött ott az elmúlt két évben. Az összes jobb bútorát áthurcolta a Bárócsarnokból az itteni szállására. Némán néztük, ahog y az őrség felsorakozik a szűk udvaron. Feg yelmezettség ük minden alakulatot meg szég yenített. Még nag yapám lovasparti lovasság a is csőcseléknek tűnt az Arany Őrség mellett. Valaha meg csodáltam Nyílbeli Orrin úti testőrség ét, de ezek a katonák itt senkihez sem voltak fog hatók. Eg y se volt a százak között, aki ne csillog ott volna a napon, páncéljuk aranyozásán eg y makulányi folt se látszott. Az utolsó császárnak tele volt a zsebe, és a személyi testőrség nek majd két évszázaddal a halála után is futotta még belőle felszerelésre. – Le kéne mennem hozzájuk. – Úg y tettem, mintha fel akarnék állni, de eszem ág ában sem volt. Kényelmesen ültem. Nem vonzott a háromheti kemény lovag lás kilátása. – Illene. – Miana eg y erős paprikát rág csált. Az utóbbi hónapokban a leg szélsőség esebb étkeket kívánta meg . Újabban szülőföldje, a Lovaspart perzselő ízeire vág yott. Eg y kaland volt szájon csókolni őt. – De előbb meg kell kapnod az ajándékomat. Felvontam a szemöldökömet, és meg kocog tattam a hasát. – Máris kész, tálalható? Félrecsapta a kezemet, és intett eg y szolg ának, aki a csarnok árnyai közt várakozott. Miana néha még ma is annak a g yereknek rémlett, aki a körülzárt, pusztulásra ítélt Odúba érkezett. Eg y hónap híján tizenöt évesen is eltörpült a leg apróbb cselédlány mellett, bár a terhesség hozzáadott néhány hajlatot, meg duzzasztotta a mellét, kiszínezte az orcáját. Hamlar selyemkendővel letakart valamit hozott oda, hosszú volt és vékony, de kardnak nem elég nag y. Enyhe meg hajlás kíséretében átnyújtotta. Húsz évig szolg álta a nag ybátyámat, de soha eg y savanyú pillantást nem vetett rám, amiért fölszámoltam a rég i állását. Lerántottam a kendőt. – Eg y bot? Drág ám, ig azán nem kellett volna. – Számat összepréselve néztem. Csinos bot volt, kétség telenül. A fáját nem ismertem fel. Hamlar lefektette a két trónus közé, és elment. – Pálca – mondta Miana. – Lig num vitae, kemény, és van olyan nehéz, hog y elsüllyedjen a vízben. – Hm, eg y bot, amely vízbe tudna fojtani... Miana újra intett, és Hamlar a könyvtáram eg y hatalmas fóliánsával tért vissza, kinyitva, elefántcsont könyvjelzővel a releváns résznél. – Itt az áll: Orlanth ura örökletes jog ot nyert rá, hog y hivatala pálcáját a Kong resszusban is hordozhassa. – Miana odaillesztette ujját a passzushoz. Felvettem, és meg újult kíváncsiság g al nézeg ettem a pálcát. Szinte vasrúdnak érződött a

kezemben. A Felföld, Nyíl, Belpan, Conaug ht, Normardia és Orlanth királyaként, plusz Kennick hűbéruraként ezek szerint uralkodói eng edélyem van arra, hog y botot hordjak ott, ahol mindenki másnak feg yvertelennek kell lennie. És manóképű, rózsás arcú kis királynémnak hála, a botom vasfa pálca, amellyel páncéltökfödőben is ki lehet loccsantani valakinek az ag yvelejét. – Köszönöm – mondtam. Sose voltam az a fajta, aki mutog atja az érzelmeit, de úg y g ondoltam, ismerjük eg ymást annyira, hog y Miana sejtse: örömet szerzett nekem. Próbaképpen nag yot suhintottam a pálcával, és máris indíttatva éreztem mag am, hog y elhag yjam a trónust. – Benézek Coddinhoz lefelé menet. Coddin ápolónői már vártak. Lakrészének ajtaja nyitva állt, a zsaluk kitárva, a pézsmafüstölők meg g yújtva. A sebből áradó bűz még íg y is meg töltötte a leveg őt. Nemsokára két éve lesz, hog y a hasába fúródott az a nyíl, de a seb még mindig g ennyedzett, nem akart beg yóg yulni az orvosok kötései alatt. – Jorg . – Az ág yából intett, amelyet az ablakhoz toltak és meg emeltek, hog y nézhesse az őrség érkezését. – Coddin. – Meg int a rég i, tehetetlen bűntudat fojtog atott. – Elbúcsúztál tőle? – Mianától? Persze. Vag yis... – Világ ra fog ja hozni a g yerekedet, Jorg . Mag ányosan. Amíg te oda leszel. – Alig ha mag ányosan. Annyi a szobalánya meg az udvarhölg ye, mint a nyű. A nevüket se tudom, a felét meg se ismerném. Naponta jön eg y új. – Neked is részed van ebben a dolog ban, Jorg . Ha majd sor kerül rá, tudni fog ja, hog y nem vag y mellette, és csak annál nehezebb lesz neki. A leg kevesebb az, hog y tisztesség esen elbúcsúzol tőle. Csak Coddin merészelt íg y rendre utasítani. – Izé... köszönetét mondtam neki. – Előkaptam az új botomat. – Ajándék. – Ha itt vég zel, menj vissza hozzá. És mondd ki, amit illik. Biccentettem, ami azt jelentette, hog y meg fontolom. Beérte ennyivel. – Sohasem unom el ezeknek a fiúknak a lovastudományát – mondta, azután meg int lepillantott az odalenn csillog ó-villog ó sorokra. – Gyakorlat teszi a mestert. Bár inkább a hadi mesterség et kellene g yakorolniuk. Befarolni a lóval holmi mákszemnyi sarokba szép mutatvány, de... – Hát akkor élvezd a mutatványt! – Meg rázta a fejét, leplezni próbálva az arcára kiülő g rimaszt, azután rám nézett. – Miben állhatok szolg álatodra, királyom? – A szokásos – mondtam. – Adj tanácsot. – Nincs neked szükség ed arra. Én sose láttam Vyene-t, a közelében sem jártam. Semmit se mondhatok, ami seg ítség edre lehetne a Szent Városban. Az éles eszed meg a könyves tudományod hasznodra lesz majd. A leg utóbbi Kong resszust is túlélted, nem ig az? Az emlék kesernyés mosolyt csalt az arcomra. – Lehet, hog y van eg y kis sütnivalóm, öreg , de most a te bölcsesség edre van szükség em. Tudom, hog y darabonként az eg ész könyvtáram átvándorolt a szobádon. Az utazók

történeteket és híreket hoznak neked a világ mind a nég y tájáról. Szóval milyen hasznot húzhatnék Vyene-ből? Kire teg yem a hét voksomat? Közelebb léptem hozzá a csupasz kőlapokon. Coddin már csak katona marad: mit neki szőnyeg vag y sásg yékény, még mag atehetetlen beteg ként is. – Nem akarod te hallani az én bölcsesség emet, Jorg . Ha eg yáltalán annak nevezhetjük. – Coddin meg int az ablak felé fordult, és a napfény felfedte a korát, az arcára vésődött fájdalomráncokat. – Reméltem, hog y időközben meg változtattad az álláspontodat – mondtam. Van nehéz út, és van, ami a leg nehezebb. A sebe most még jobban bűzlött, hog y a közelében álltam. Romlás harapdálja a bokánkat, alig hog y meg születünk. A rothadás bűze csak azt jelzi, merre visz a lábunk, akármilyen irányba mutasson is. – Szavazz atyádra. Békélj meg vele. A jó orvosság nak g yakran rossz az íze, de van olyan keserű pirula, amit lehetetlen lenyelni. Vártam, hog y ne hallatsszék harag a hang omban. – Már azt is alig bírom, hog y ne vonuljak be Ancrathba hadaimmal, és ne taroljam le. Ha a nyílt háborút is ilyen nehezemre esik elkerülnöm... hog yan lehetne béke? – Ti ketten eg yformák vag ytok. Atyád talán hideg ebb, zordabb, kevesebb benne az ambíció, de te is annak a fának az almája vag y, ug yanazok a bűnök kovácsoltak benneteket. Csak Coddin mondhatta ki fővesztés kockázata nélkül, hog y atyám fia vag yok. Csak olyan ember merte kimondani ezt az ig azság ot, aki már meg halt a szolg álatomban, sorvadvarothadva hevert mint alkalmazottam, letéve immár hivatalát. – Nincs szükség em rá – jelentettem ki. – Nem azt mondta az a te szellemed, az az Építő, hog y ha két Ancrath összefog , vég et vethet a rejtett kezek uralmának? Gondolkodj, Jorg ! Sag eous állította szembe veled a nag ybátyádat. Sag eous akart a föld alá tenni tég ed és az öcsédet. És amikor ez nem sikerült, éket vert apa és fia közé. Mi vethetne vég et a Sag eous-félék, a Néma Nővér, Skilfar meg a hasonszőrűek uralmának? A béke! Eg y trónra emelt császár. Az eg yetlen parancsosztó hang . Két Ancrath! Azt hiszed, atyád tétlenkedett mind ez idő alatt, az évek során, amíg felnőttél, s azt meg előzően? Lehet, hog y nem olyan ambiciózus, mint te, de van tekintélye. Olidan király sok udvarnál befolyásos. Nem állítom, hog y volnának barátai, de hűség et, tiszteletet, félelmet eg yaránt tud ébreszteni. Olidan sok titkot ismer. – Titkokat én is ismerek. – Eg y eg ész csomót, amit bár ne ismernék. – A Százak nem követik a fiút, amíg az apa áll előttük. – Akkor el kell pusztítanom. – Atyád is próbálkozott effélével, s csak még erősebb lettél általa. – De a vég én meg ing ott. – Lenéztem a kezemre, felidézve, hog yan kaptam el a mellemtől, miközben csöpög ött róla a vér. Az én vérem, atyám kése. – Meg ing ott. Én nem fog ok. Ha az álomboszorkány vert éket közénk, akkor jó munkát vég zett. Képtelen lettem volna meg bocsátani atyámnak. Szerintem ő is képtelen lett volna elfog adni a meg bocsátásomat. – Lehet, hog y a rejtett kezek azt hiszik, két Ancrath vég et vethet az uralmuknak. Én viszont azt hiszem, eg y is elég ehhez. Elég volt Corionhoz. Elég volt Sag eoushoz. Mindnyájukhoz elég lesz, ha az utamba akarnak állni. Különben is tudod jól, mennyire becsülöm a próféciákat.

Coddin sóhajtott. – Harran már vár. Meg kaptad a tanácsomat. Vidd mag addal. Nem fog nehezedre esni. Sereg kapitányaim, felföldi nemesurak, kérvényező lordok a hét királyság minden zug ából, tányérnyalók tucatjai – ezek vártak az öreg torony ajtaja előtt, a fog adóteremben. Az az idő, amikor csak úg y elslisszolhattam volna... hát, az elslisszolt. Felemelt kézzel üdvözöltem a tömeg et. – Nemesurak, házam harcosai, meg yek a Kong resszusra. Biztosítlak benneteket, érdekeiteket éppúg y szem előtt tartom majd, mint a mag améit, és a tőlem meg szokott tapintattal és diplomáciai érzékkel fog om képviselni őket. Ezen jót röhög tek. Sok férfit kivéreztettem, hog y a birodalomnak ezt a sarkát meg szerezzem, ezért úg y éreztem, nyújtanom kell eg y kis műsort az udvaromnak, ha nem kerül semmibe. Érdekeik amúg y is eg ybeestek az enyémekkel, tehát nem hazudtam nekik. Tekintetem Marten kapitányt kereste a tömeg ben, ezt a mag as, viharvert férfit, akiben semmi sem maradt már a hajdani parasztból. Kapitányinál mag asabb rang ot nem adományoztam, de Marten ötezernél is több katonát vezényelt a nevemben. – Vig yázz rá, Marten. Vig yázz mindkettőjükre. – A vállára tettem a kezem. Többet nem is kellett mondanom. Kiléptem az udvarra, oldalamon két asztali lovag ommal, Sir Kenttel és Sir Riccarddal. A tavaszi szellő nem fújhatta el elég hamar a lovak verejtékének aromáját, és a több mint háromszáz darabból álló ménes mindent elkövetett, hog y az udvaron térdig érjen a trág ya. Nag y tömeg ű lovasság ot messzebbről célszerű meg szemlélni. Makin léptetett át a sorok közt. – Isten éltessen, Jorg király! – Majd meg látjuk – mondtam. Eg y kicsit túl kényelmesnek érződött ez az eg ész. Boldog családok apró királynémmal odafönn. Születésnapi köszöntők, arany kíséret idelenn. A könnyű élet, a béke hamarább meg fojtja az embert, mint a kötél. Makin felvonta a szemöldökét, de nem szólt semmit, csak mosolyg ott rendületlenül. – Tanácsadóid útra készen, felség ! – Kent újabban folyton felség ezett, úg y láttam, jólesik neki. – Bölcs főket kellene vinned, nem feg yverforg atókat – mondta Makin. – Hát te kit hozol, Lord Makin? – Úg y döntöttem ug yanis, hog y meg eng edem, ő válassza ki azt az eg yetlen tanácsadót, akit a voksánál fog va mag ával vihet a Kong resszusra. Rábökött eg y ösztövér, savanyú képű vénemberre, aki az udvaron álldog ált, vörös köpenyét meg -meg cibálta a szél. – Osser Gantot. A néhai Kennick báró főkamarása. Ha majd meg kérdezik tőlem, mibe kerül a szavazatom, Osser tudni fog ja, mi éri meg Kennicknek, és mi nem. Ezen mosolyog nom kellett. Akárhog y is titkolta, a jó öreg Makin méltóság g al ig yekezett alakítani a Százak eg yikének új szerepét. Hog y atyámról vag y Nyíl herceg éről vesz-e példát az uralkodáshoz, az még nem volt világ os. – Kennick javarészt mocsár, és a Ken-mocsaraknak faanyag ra van szükség e. Cölöpökre, hog y a sáros parasztviskóitok el ne süllyedjenek eg y szép éjszakán. A fát pedig tőlem kapjátok. Jó

lesz, ha az embered ezt az eszébe vési. Makin csak köhintett párat, mintha a mocsár g őzei máris beszivárog tak volna a tüdejébe. – Szóval kiket hozol mag addal tanácsadónak? Nem volt nehéz döntés. Coddin akkor indult utolsó útjára, amikor az Odú ostroma után lehozták a heg yről. Többé nem fog útra kelni. Ősz fő bőven akadt az udvarnál, de olyan, amelyet a tartalmáért becsültem volna, eg y sem. – Kettő máris itt áll előtted. – Sir Kent és Sir Riccard felé biccentettem. – Rike és Grumlow pedig kinn várakozik, Keppennel meg Gorg othtal. – Krisztusom, Jorg ! Rike-ot nem hozhatod! A császári udvarba meg yünk! És Gorg oth! Még csak nem is kedvel tég ed. Kirántottam a kardom, s a könnyed, csillog ó mozdulat ívét arany sisakok százai követték. Mag asra emeltem a peng ét, és hol erre, hol arra fordítottam, hog y visszatükrözze a nap fényét. – Voltam én már Kong resszuson, Makin. Tudom, milyen játszmát játszanak ott. De idén új játszmát játszunk. Az enyémet. És olyan fig urákat viszek oda, akikre szükség em lesz.

2

Több száz lovas nag y port üt. A mag unk kavarta felhőben hag ytuk oda a Matterackokat, az Arany Őrség kilométer hosszan nyúlt el a kanyarg ós heg yi úton. Csillog ásuk nem élte túl a vonulást: eg yöntetű szürke csapat ért le a síkra. Makin és én eg ymás mellett lovag oltunk a tekervényes csapán, amelyen eg ykor a kapumhoz tartó Nyíl herceg ével találkoztunk. Makin most öreg ebbnek látszott, a haja már itt-ott őszült, és ag g odalmas ráncok vésődtek a homlokára. Azelőtt, az utat járva, Makin mindig boldog nak tűnt. Amióta vag yonra meg hírre meg várakra tettünk szert, eg yfolytában ag g odalmaskodott. − Hiányozni fog ? – kérdezte. Már eg y órája csak a paták kopog ása hallatszott a köves talajon, erre derült ég ből: „Hiányozni fog ?” − Nem tudom. – Meg kedveltem az én kis királynémat. Ha akarta, fel tudott izg atni, de hát a leg több nő fel tudott: énnekem nem nehéz tetszeni. De nem láng oltam érte, nem volt minden pillanatban szükség em rá, nem akartam folyton a közelemben tudni. A „meg kedveltem” azonban akkor is kevés. Szerettem, tiszteltem fürg e eszéért, rejtett könyörtelenség éért. De nem voltam szerelmes belé, nem éreztem iránta azt az irracionális, bolond szerelmet, amely néha meg rohanja a férfit, elsodorja, és ismeretlen partokon veti ki. – Nem tudod? – kérdezte. – Majd kiderül, nem? Makin csak a fejét rázta. – Te se vag y éppen az eszményi szerelem meg testesítője, Lord Makin – mondtam neki. A hat év alatt, amióta az Odúba jöttünk, sosem tartott nőt mag a mellett, s ha volt is szeretője vag y akár kedvenc kurvája, mi, többiek nem értesültünk róla. Vállat vont. – Én elvesztem az úton, Jorg . Sötét esztendők voltak azok. Nem lehetek illő társa eg y olyan nőnek, akire esetleg vág ynék. – Micsoda? Mert én ig en? – Feléje fordultam a nyereg ben, és vég ig mértem. – Te fiatal voltál. Gyerek. A bűn nem rag ad rajta eg y g yerek bőrén úg y, ahog yan eg y férfién meg tapad. Most én vonog attam a vállam. Makin tényleg boldog abbnak látszott, amikor g yilkolt és fosztog atott, mint amikor visszaemlékezett minderre boltozatos termeiben. Lehet persze, hog y csak eg y kis ag g odalmaskodnivalóra volt szükség e, hog y abbahag yhassa az ag g odalmaskodást. – Jó asszony ő, Jorg . És nemsokára apát csinál belőled. Erre nem g ondoltál? – Nem – mondtam. – Valahog y kiment a fejemből. Ig azság szerint minden éber órán a g ondolataim közt forg ott, sőt még álmomban is. De valahog y képtelen voltam meg rag adni, úg yhog y tényleg kiszállt belőlem. Tisztában voltam vele, hog y hamarosan meg jelenik eg y visító csecsemő, de hog y ez mit jelent majd nekem – hog y milyen is apának lenni –, ezt nem tudtam felfog ni. Coddin azt mondta, majd meg jön az érzés mag ától. Meg súg ja az ösztönöm – a vérünkben van. És lehet, hog y tényleg rám tör majd,

mint a tüsszög és, ha bors kerül a leveg őbe, de addig elképzelni se tudom. – Lehet, hog y jó apa leszel – mondta Makin. – Nem. – Akár meg értem majd valahog y ezt az eg ész folyamatot, akár nem, apának rossz leszek. Cserbenhag ytam az öcsémet, és bizonyára cserbenhag yom majd a fiamat is. Az átok, amit Ancrathi Olidan rám testált, és amit alkalmasint ő is az apjától kapott, az én g yermekemet is meg fog ja fertőzni. Makin összepréselte a száját, de volt benne annyi tisztesség , vag y talán bölcsesség , hog y ne vitatkozzon tovább. A Renar-felföldön alig lapít valami, amin szántani-vetni lehetne, de az ancrathi határ közelében a táj eg y kis időre abbahag yja a bucskázást, és juttat némi helyet a g azdálkodásnak, meg eg y városfélének is. Hodd Townnak, a fővárosomnak. Már láttam is a koszfoltját a horizonton. – Itt ütünk tábort – mondtam. Makin meg fordult a nyerg ében, hog y szóljon Sir Riccardnak, az pedig mag asra emelte lándzsáján a lobog ómat. – Még beérhetnénk Hodd Townba – jeg yezte meg Makin. – Eg y órával napnyug ta után ott lehetnénk. – Kényelmetlen ág yak, vig yorg ó hivatalnokok, bolhák. – Leug rottam Brath nyerg éből. – Inkább alszom sátorban. Gorg oth leült. Hag yta, hog y az őrség teg yen-veg yen körülötte, kipányvázza a lovakat, meg szervezze az abrakoltatást, pavilonokat húzzon fel, hatszemélyeseket, tetejükön két lobog ó szalag g al, a császári arannyal és feketével. Keppen és Grumlow ledobta a nyereg táskáját a leucrota mellé, és kockázni kezdett. – Leg alább lovag oljunk át a városon holnap, Jorg . – Makin meg kötötte a tarisznyát a lova fején, és visszafordult hozzám. – Az emberek szeretik nézni az őrség vonulását. Ennyit adhatnál nekik, nem? Vállat vontam. – Érjék be azzal, hog y a Felföldön tartok udvart. Azt hiszed, elfelejtették, hog y Nyílban a palotám is nag yobb, mint Hodd Town eg ész városa? Makin nem vette le rólam a szemét. – Néha mintha te is elfelejtenéd, Jorg . Elfordultam, és leg ug g oltam a kockázók mellé. A combom sajg ása tudatta velem: túl sok időt töltöttem a trónon, az ág yban meg a lakomázóteremben. Makinnak ig aza volt: utazg atnom kellene hét királyság omban, ha másért nem, hog y úton leg yek, és észben tartsam az élményeket. – A francba! – Keppen kiköpött. Grumlow mind az öt kockája hatot mutatott. Keppen elkezdte kiüríteni az erszényét, aztán köpött még eg yet, és odahajította az eg észet Grumlow lába elé. Meg ráztam a fejem. Tiszta pocsékolás ilyen rossz esélyre feltenni eg y erszényre való pénzt. – Ne játszd el az összes szerencsédet, Grumlow testvér. Még szükség ed lehet rá. – Felálltam, halkan szentség elve közben a lábam miatt.

Nem akartam abban a palotában élni, amit Orrin herceg építtetett Katherine-nek. Néhány hetet töltöttem ott, amíg Nyíl meg maradt nemesei felesküdtek rám. Az épület Orrint juttatta eszembe, mértéktartó volt, még is fenség es, mag as boltívek, fehér kőoszlopok, mintha csak Macedon romjairól koppintották volna, ahol Sándor nag g yá nőtt. Tébláboltunk termeiben a testvérekkel, akik a testőrség emet adták, meg a kapitányaimmal, akik Nyíl új szerzeményeinek meg hódoltatását tervezték. Kihaltnak érződött az a palota, hiába, hog y több száz főnyi személyzete volt, számomra eg ytől eg yig ideg enek. A vég én már örültem, hog y kilovag olhatok onnan, elfog lalni Normardiát, pedig az lett azon a tavaszon a leg véresebb hadjáratom. Ha az odúbeli élet eg ynapi, nyereg ben való zötykölődéshez is elpuhított, akkor ig azán bölcsen tettem, hog y annak a palotának a kényelméről lemondtam. Inkább a heg yek, mint a síkság , inkább a hófödte csúcsok közt üvöltő szél, mint a Csendes-teng er felől áramló dög letes leveg ő, amely a Vízbefúlt-szig etek bűzét hordozza. Azonkívül eng em Ancrathhoz és Renarhoz köt a vér. Nem mondhatni, hog y sűrűn vág ynék a családi meg hittség meleg ére, de zavaros időkben jobb, ha olyan alattvalók veszik körül az embert, akik meg szokásból, nem pedig friss keletű félelemtől hajtva követik. Sötétedéskor csendesen eleredt az eső. Összehúztam mag amon a köpönyeg et, és odamentem az eg yik tábortűzhöz. – Sátrat a királynak! – kiáltotta Sir Riccard, karon rag adva eg y elhaladó őrt. – Eg y kis nedvesség be nem fog ok belehalni – mondtam neki. Riccard jó kardforg ató, és bátor is, csak túlság osan imádja a rang ját meg a hang ját. Sokkal jobban szerettem tábortűznél, harcosok nyüzsg ése közepette üldög élni, mint a tekerg ő-csattog ó sátorlapot bámulni és azon képzeleg ni, vajon mi ólálkodik mög ötte. Néztem, ahog y az őrség kiépíti a tábort, és élveztem, ahog y a húsoskondérok szag a az orromat csiklandozta. Eg y háromszáznál is több katonából álló csapattól – eg ész kis hadsereg ez – a szokásos úti teendők már komoly feg yelmet kívánnak. Latrinaárkokat kell ásni, őrség et kell állítani a védvonalba, lovakat kell leg eltetni, itatni. Nincs lazaság , ami nekünk, úti testvéreknek g yerekkoromban meg felelt. Az arányok mindent meg változtatnak. Az őrség eg yik kapitánya széket hozott, amolyan hadjáratra való bútordarabot, amit szépen össze lehet hajtog atni laposra, és a sarkait rézborítás védi az ütődéstől-kopástól. Amikor Harran kapitány odajött, már ezen üldög éltem, ölemben eg y csajka krumplis rag uval, ami nyilván az Odúból, saját raktáramból származott. Az Arany őrség elvárta, hog y élelmezzék, ahol csak meg áll – nem más ez, mint közönség es rablás, amit a birodalom vég napjai szentesítettek. – Eg y pap akar beszélni veled – mondta Harran. Hallg attam, míg utána nem pottyantotta a csöndbe, hog y Jorg király”. Az Arany Őrség kapitányai eg y kissé meg vetik a Százakat, sőt nevetnek a titulusaikon csicsásra fényezett sisakjaik mög ött. – Eg y pap? Vag y talán Hodd Town püspöke? – Az Arany Őrség Rómát se becsüli sokra: évszázadok örökség e ez, amelyet császárok és pápák dühödt civakodásai központoznak. A császárpártiak Vyene-t tekintik szent városnak, Rómát kutyába se veszik. – Ig en, eg y püspök – bólintott Harran. – Könnyű felismerni őket a hülye sityakjukról – mondtam. – Sir Kent, lég y kedves idekísérni jámbor körünkbe Gomst atyát. Nem szeretném, ha baja esne, míg az őrség en átverekszi mag át.

Hátradőltem a székben, és meg húztam a korsót, amit a kezembe nyomtak: keserű sör valamelyik ostreichi főzdéből. Rike a tüzet nézte, és eg y csontot rág csált az étele maradékából. Leg többen úg y nézik a tüzet, mintha fénylő táncának misztériumában válaszokra lelhetnének. Rike inkább csak fintorg ott. Odajött Gorg oth, és könyökölt mag ának annyi helyet, hog y a fény meg világ ítsa. Akárcsak bennem, őbenne is volt valami felismerés, amikor a láng okba bámult. A Góg tól kölcsönzött mág ia kiég ett belőlem aznap, amikor elhajtottuk a nyílbelieket az Odú alól – sohasem volt ig azán az enyém. De azt hiszem, Gorg oth leg alábbis meg mártotta a kezét abban, amiben Góg vég ig úszott. Nem volt tűzesküdött, mint Góg , de valamennyi nyarg alt belőle az ereiben. Grumlow vette észre a közeledő Gomst püspököt: rámutatott az étkezősátor előtt sorban álló őrök feje fölött imbolyg ó mitrára. Néztük, ahog y előbukkant; teljes díszben, pásztorbotjára támaszkodva csoszog ott, bár semmivel sem volt öreg ebb Keppennél, aki reg g eli előtt is fölszalad eg y heg yre, ha a szükség úg y hozza. – Gomst atya – mondtam. Íg y hívtam, amióta az eszemet tudtam, és eszem ág ában sem volt változtatni rajta, amikor föveg et cserélt. – Jorg király. – Meg hajtotta a fejét. Zuhog ni kezdett az eső. – Mi szél hozza ide Hodd Town püspökét eg y ilyen nyirkos estén, amikor a katedrálisában fölhalmozott fog adalmi g yertyák előtt is meleg edhetne? – Érzékeny pontra tapintottam, mert a katedrális még csak félig volt felhúzva, de szokásommá vált piszkálni a vén Gomstyt, mintha ma is abban a kalickában ücsörög ne az élőholtak útján. Nag ybátyám túl sokat markolt, amikor elrendelte a katedrálisépítést: balvég zetű tervét abban az évben eszelte ki, amikor anyám kipréselt eng em a világ ra. Lehet, hog y az is rossz döntés volt. Mindenesetre a pénz kifog yott. Eg y katedrális nem olcsó projekt, még Hodd Townban sem. – Beszélnem kell veled, királyom. És inkább itt, mint a városban. – Gomst meg tépázva állt díszruhájában, pásztorbotja kunkorairól csöpög ött a víz. – Hozzatok már eg y széket ennek az embernek! – kiáltottam. – Isten szolg ája nem tocsog hat a sárban. – Lehalkítottam a hang om. – Mesélj, Gomst atya. Időbe telt, mire Gomst elhelyezkedett, és meg ig azg atta köntösét, amelynek szeg élye rag adt az iszaptól. Azt vártam volna, eg y vag y két pap kíséretében jön, és ministránsfiú hordozza az uszályát, de nem, püspököm eg ymag ában ült előttem, feketén az esőtől, és ug yancsak meg látszott rajta a kora. – Volt idő, amikor meg emelkedtek a teng erek, Jorg király. – Elfehéredett bütykökkel szorong atta a pásztorbotot, és az ölében pihenő másik kezére meredt. Gomst sohasem mesélt történeteket. Dorg ált vag y hízelg ett, attól füg g ően, ki fia-borja volt a hallg atóság a. – A teng erek mindennap meg emelkednek, Gomst atya – mondtam. – A hold húzza fel a vízmélyeket, ahog y az asszonyok vérzését is elindítja. – Tudtam, hog y a Vízözönről beszél, de szerettem cukkolni. – Sok-sok éven át alacsonyabban álltak a teng erek, és a Vízbefúlt-szig etek Brettan eg ybefüg g ő földtömeg ét alkották, Hollánia pedig eg ész birodalmat táplált, mielőtt a Csendesteng er eg ytől eg yig ellopta őket. Meg emelkedtek a vizek, és beléjük fúlt ezernyi város. – Úg y g ondolod, meg int kitátották szájukat az óceánok? – Vig yorog va kinyújtottam a tenyerem, hadd hulljon bele az eső. – Zuhog ni fog neg yven nap, neg yven éjjel? – Látomásod volt? – Érdes hang , meg perzselődött tüdőből. Vörös Kent g ug g olt le Gomst

atya széke mellé. Amióta túlélte azt az infernót az Odúnál, Sir Kent big ottan vallásos lett. – Akkor, úg y látszik, jól döntöttem, hog y a heg yekben tartok udvart – mondtam. – Még a vég én a Felföld lesz a világ leg g azdag abb szig eti királyság a. Sir Riccard jót röhög ött ezen. Ritkán eresztettem el viccet, ami ne vert volna visszhang ot benne. Makin kesernyésen elvig yorodott. Ezt többre tartottam. – Most másféle emelkedésről van szó, sötétebb dag ályról – mondta Gomst. Úg y látszott, elszánta mag át a prófétálásra. – Sorra jönnek a hírek minden kolostorból, Nyílból, Belpanból, Normardiából, a hideg északról és a Kikötőkirályság okból. Hitünk leg jámborabb apácái is erről álmodnak. Remeték hag yják oda barlang jukat, hog y elmondják, mit hoz nekik az éj, ikonok véreznek, tanúság ot téve az ig azság ról. Készülődik a Holt Király. Fekete hajók várnak lehorg onyozva. Kiürülnek a sírok. – Máskor is harcoltunk már halottakkal, és g yőztünk. – Hirtelen hideg ebbre váltott az eső. – A Holt Király az utolsó brettani lordot is leverte, most már övé a Szig etek. Hajóhada arra vár, hog y vitorlát bontson. A leg szentebbek fekete áradat közeledtét jövendölik. – Gomst vég re felpillantott, és a szemembe nézett. – Te is láttad mindezt, Gomst? – kérdeztem. – Én nem vag yok szent. Ez meg g yőzött, leg alábbis arról, hog y hisz ezekben a dolg okban, és fél. Ismertem Gomstot, tudtam, hog y szélhámos, bakszakállú vén kéjenc, aki csakis a mag a javát nézi, és imádja a felleng zős, de üres szónoklatokat. Az ő őszinteség e többet ért, mint bárkié. – Velem jössz a Kong resszusra. A Százak elé tárod a hírt. Elkerekedett a szeme, dadog ó ajkáról esővíz fröcsög ött. – N... nincs nekem ott k... keresnivalóm. – Tanácsadóm leszel – feleltem. – Sir Riccard átadja neked a helyét. Felálltam, kiráztam a hajamból a vizet. – Franc ebbe az esőbe! Harran! Mutasd a sátramat. Sir Kent, Riccard, kísérjétek vissza a püspököt a templomába. Nem szeretném, ha valami szellem vag y vérszívó macerálná útközben. Harran kapitány, aki a szomszéd tűznél várakozott, odavezetett a pavilonomhoz, amely nag yobb volt az őrökénél, állatbőrök borították a padlóját, és fekete meg arany párnákkal volt teleszórva. Makin jött mög öttem köhécselve, az esőt rázva mag áról, testőrömként, noha neki is állítottak eg y pavilont, mint Kennick bárójának. Ledobtam a köpönyeg emet; nag yot toccsant a földön, és dőlt belőle a víz. – Szép álmokkal küld ág yba bennünket Gomst – mondtam körülnézve. Balra eg y élelmiszeres láda, a másik oldalon hordozható árnyékszék. Füsttelen olajat ég ető ezüstlámpák mutatták az utat díszesen farag ott baldachinos ág yamhoz: darabjait tucatnyi őr hurcolhatta mag ával. – Én nem hiszek az álmoknak. – Makin letette a köpenyét, és meg rázta mag át, mint eg y kutya. – Sem a püspöknek. Az ág yam mellett sakk-készlet volt kirakva eg y kis asztalon, a nég yzetek fekete és fehér márványból, a fig urák ezüstből, rubindíszes az eg yik fél, smarag dos a másik. – Az őrség nek előkelőbb a sátra, mint nekem a szobám az Odúban – mondtam. Makin biccentett.

– Nem

hiszek az álmoknak – ismételte meg . – A Hodd Town-i nők nem hordanak kéket. – Nekiláttam, hog y lecsatoljam a mellvértemet. Inasg yerek is csinálhatta volna, de a szolg a olyan kórság , ami előbb-utóbb meg nyomorítja az embert. – Újabban divatszakértő lettél? – Makin is a páncéljával vacakolt, miközben tovább csöpög ött az állatbőrökre. – Az ón ára a nég yszeresére emelkedett, mióta elfog laltam nag ybátyám trónját. Makin vig yorg ott. – Van itt még valaki? Beszélsz, beszélsz, de mintha nem hozzám beszélnél. – Az embered, minek is hívják, Osser Gant? Ő értené. – Lehánytam mag amról a páncélomat, és ott hag ytam, ahová éppen esett. Tekintetem folyton visszavándorolt a sakktáblára. Akkor is kiraktak eg yet, amikor az előző Kong resszusra utaztam. Minden este. Mintha nem is volna méltó a trónra, aki nem tud sakkozni. – Hag yjuk a rébuszokat. Beszélj érthetően, Jorg . Én eg y fafej vag yok. – Kereskedelem, Lord Makin. – Próbaképpen előretoltam eg y parasztot. Rubinszemű paraszt, a fekete királynő szolg ája. – Már nem kereskedünk a Szig etekkel, nem jön az ón, az indig ó, a brettani halászháló, sem a kézre álló csatabárdjuk, az apró, de szívós birkájuk. Nem kereskedünk, még is fekete hajókat látni a conaug hti partokról, a Csendes-teng ert járják, azonban sohasem kötnek ki. – Háborúk voltak. A brettani lordok folyton marakodnak eg ymással. – Makin vállat vont. Chella is beszélt a Holt Királyról. Én sem hiszek az álmoknak, de hiszek eg y olyan ellenség szavának, aki úg y véli, a hatalmában tart. A mocsári holtak jó ideje lekötik atyám hadait a határon. Már évekkel ezelőtt leszámoltunk volna eg ymással, atyám meg én, ha nem az fog lalta volna el, hog y tíz körömmel kapaszkodjék abba, amije van. Makin vég re bólintott. – Kennick is meg szenvedi ezt. Minden eg yes feg yveresem azon van, hog y visszaszorítsa a holtakat a mocsárba. Na de hog y eg y eg ész hadsereg ? Meg király? – Chella is királynője volt annak a hadnak, amelyet a Cantanlonában verbuvált. – Na de hajók? Meg invázió? – Több dolg ok vannak földön és ég en, Makin, mintsem bölcselmed álmodni képes. – Letelepedtem az ág yra, és meg fordítottam a sakktáblát, hog y a fehér királynő és sereg e feléje nézzen. – Lépjél. Makin hatszor nyert, mire elfújattam vele a lámpákat. Az sem vig asztalt, hog y ő a hat g yőzelmével a padlón feküdt, én meg az eg y szem diadalommal a pihe-puha ág yban. Úg y merültem álomba, hog y fig urák ug ráltak a szemem előtt, fekete nég yzetek, fehérek, meg csillanó rubinok, smarag dok. Éjjel vihar kerekedett, dühödten rohamozta a vásznat. A sátrak nag y hetvenkedők, szertelen történeteket mesélnek arról, hog y milyen időjárástól védik meg az embert. Valóság os vízözön kopog ott a tetején, amely az eg ész királyság ot is elönthette volna, és olyan szél cibálta, amely sziklákat szag g athatna ki a heg yoldalakból. Vízhatlan takaró alatt, eg y sövény alján

összeg ömbölyödve, talán föl sem ébredek rá, de az az éktelen dobolás a pavilon tetején felriasztott: vakon meredtem a sötétbe. Néha jó hallani az esőt, ha nem ázunk el, jó tudni, hog y üvölt a szél, de mi a leheletét sem érezzük. Vártam, eg yre csak vártam abban a kortalan, meg hitt sötétben, vég ül meg csapott a fehér pézsma illata, karjai a mellemre kulcsolódtak, és lehúzott az álomba. Ma valahog y sürg etőnek rémlett az aktus. „Katherine néni.” Alig hanem ezeket a szavakat formálta a szám, miközben elaludtam. Eleinte csak rémálmokat küldött rám Katherine, mintha a lelkiismeretemnek tekintené mag át, és a bűneimmel akarna g yötörni. A csecsemő Deg ran újra és újra meg halt a kezeim közt, és én ordítva ébredtem, csurg ott rólam a verejték, és komoly veszélyben forg ott az, aki meg osztotta velem az ág yamat. Teljes éjszakákon át ég tem Sareth g yászának lassú tüzén, minden szemszög ből meg világ ította számomra húg a tudománya, amelyet Nyíl herceg ének feleség eként sajátított el. Miana nem bírta tovább a hálókamrámban, a keleti toronyba állíttatott be ág yat mag ának. Álomesküdött, g ondoltam. Alomboszorkány. Sag eous ivadéka. De ettől még ug yanúg y kívántam. Ráfestettem a képét képzeletem sötét viharának vásznára. Sohasem jelent meg előttem, ezért az első látványát idéztem fel, azt az időbe zárt emléket, amikor Mag asvár valamelyik folyosóján összefutottunk. Katherine sorra mutog atta szeretteit – akiket meg öltem. Bajnokát, Sir Galent, aki scorroni ifjúság a idején mellette állt, szolg álóját, Hannát, amikor még nem volt olyan savanyú teremtés, és vig aszt nyújtott a g yermek herceg nőnek a szeretettelen udvarban. Katherine rákényszerített, hog y szeressem azokat, akiket ő szeretett, addig szorong atott az álom furcsa log ikájával, míg fontosnak, valóság osnak nem tűntek, éppoly valóság osnak, mint a tövisek előtti emlékeim. És tette mindezt a g ellethi nap rag yog ásában, az Építők Napjának hússzag g ató fényénél, amely mindig mög öttem volt, rávetve árnyékomat, mint valami fekete ujjat, mindannyiuk életére. Hag ytam, hog y lehúzzon a karja, át az éjfél vonalán. Sohasem küzdöttem ellene, bár úg y éreztem, meg tehetném, sőt azt hiszem, ő is ezt akarta. Meg akarta mutatni mindama rosszat, amit műveltem, ig en, azt akarta, hog y éppúg y érezzem át, ahog y ő, ig en, de azt hiszem, még ennél is jobban akarta, hog y küszködjek vele, álljak ellen a varázslatának, hunyjam le álmodó szememet, és próbáljak elmenekülni. De nem tettem. Azt mondtam mag amnak, az én döntésem, hog y szembenézek azzal, amitől félek. Hátha a kínzásai kiég etik belőlem az érzelmeket. De ig azság szerint élveztem, hog y rám fonódnak a karjai, hog y ilyen közel érzem mag amhoz, hog y szinte meg érinthetném, habár érinthetetlen. Halvány fények a csillag talan éjszakában. Újabban az álmok, amelyekhez lehúzott, zavarosabbak, szétesőbbek lettek, mintha ő mag a is álmodna közben. Már láthattam, vag y meg érinthettem, de soha a kettőt eg yütt. Mag asvárban vag y a nyílbeli palotában kóboroltunk, ruhája úszott utána, némaság ra voltunk ítélve, falak romlottak, szakadtak le mög öttünk, amerre csak jártunk. De ma éjjel hideg és tiszta volt az álom. Kőtörmelék ropog ott a cipőm alatt, eső zuhog ott rám. Heg yoldalon kapaszkodtam fölfelé, beledőlve a viharba. Ujjaim vakon tapog atták a sziklát, előttem fal meredezett. Ismerős volt minden érzet, még sem volt felettük uralmam, mintha bábu volnék, és valaki más fog ná a zsineg eket.

„Mi akar ez lenni, Katherine?” Sohasem szólt hozzám. Én nem küzdöttem ellene – ő pedig nem beszélt. Az álmok, amiket rám bocsátott, eleinte a harag ról és a bosszúról szóltak. Mostanában is volt ilyen élük, de úg y éreztem, kísérletezik, tökéletesíti a képesség ét – ahog y a kardforg ató fejleszti a technikáját, eg yre újabb csapásfajtákat adva hozzá a repertoárjához. Sag eous készség ei voltak ezek, és én arra g ondoltam, most, hog y néném újra atyám fedele alatt él, talán átvette a pog ány szerepét, de hog y a befolyása hálóját szövög eti-e, és finom noszog atással Olidan Ancrath pártjára akarja állítani a Százakat, vag y netán a mag áéra, azt nem tudtam. A vihar hirtelen abbamaradt, a szél elhalt, bár a hátam mög ül még hallottam a sóhajtozását. Valami barlang féle. Eg y barlang szűk nyílásán furakodtam be. Lekuporodtam, és lekaptam a vállamról a zsákomat. Biztos kézzel találtam rá a kovára és a taplóra. Pár pillanat, és már ég ett is a zsák eg yik zsebéből előhalászott lámpás. Büszke lettem volna a teljesítményemre, de a kezek, amelyek vég bevitték, amelyek a kovát markolták, és láng ot csiholtak, nem az enyémek voltak. Sápadtak voltak a lámpás fényénél, mintha sokáig víz alatt lettek volna, és hosszú ujjúak. Az én ujjaim is hosszúak, de ezek inkább fehér pókok voltak, úg y araszoltak a lámpás árnyékában. Továbbmentem, illetve az, akinek a bőrébe bújtam, továbbment, és eng em is vitt mag ával. A lámpa fénye előrevetült, de nem sok mindent világ ított meg . Látásom oda szeg eződött, ahová a szempár tulajdonosa irányította – a padlatra, a természetes sziklára, amelyet lábak ezrei koptattak simára. Néha jobbra-balra pillantva kővízeséseket láttam, meg kísérteties tárnákat, ahol sztalag mitok nyúltak sztalaktitok felé. És már tudtam is, hol vag yok. Az Odú kelet felőli kitörési kapuja. A sápadt férfi a vihar sötétjében meg mászta a Futtatót, és a falán levő nyíláson behatolt a kapuba. Mag abiztosan mozg ott. Noha sok oldaljárat és forduló ág azott el sötét, ismeretien irányokba, ig azából nem volt nehéz tájékozódni, az utat számtalan elődje taposta ki. Az álom pontosnak tűnt, emlékeimből merítette valóság át. Borzong ás futott vég ig rajtam, bár a sápadt férfin nem. Ha Katherine pontosság ra törekszik, akkor hamarosan eg y fekete kéz markolja meg a betolakodót, kinyúl az árnyékok közül, és ellenállhatatlan erővel, irg almasan berántja eg y troli tátott pofájába. Reméltem, hog y nem érzem majd, amint azok a fekete fog ak a húsomba vájnak, pedig elég valószínűnek íg érkezett. A bűzük máris az orromat csiklandozta, a férfi g allérja kidörzsölte a nyakamat. A férfi ment tovább, és nem nyúlt feléje kéz. Ha vissza tudtam volna fojtani a léleg zetemet, most biztosan meg könnyebbülten fújtam volna ki. Az álom eg y időre elhitette velem, hog y ott vag yok, de nem; az Odú föld alatti járatait és sok más titkos útvonalát Gorg oth trolijai őrizték. Most mesterség es alag utak során haladtunk, amelyeket emberek vág tak a sziklába, hog y összekössék az Odút a természetes barlang okkal. Nem messze az Odú leg alsó pincéjétől a férfi meg torpant. Előttünk sötét tömeg nyelte mag ába a lámpás fényét. A férfi mozdulatlanul állt: volt valami nem e világ i abban, ahog y meg se rezdült. Aztán g yors léptekkel továbbindult, markában eg y kés hűvös nyelével, bár a peng ét nem láttam. Eg y troli hevert az eg yenetlen kőpadlón, hosszú vég tag jai majdnem faltól falig értek. Arcát vállának fekete dudora alá húzta. Halottnak látszott, de közelebbi szemrevételezésre kiderült, hog y a háta lassan emelkediksüllyed. A férfi minden sietség nélkül meg kerülte az alvó trolit, kétrét g örnyedve a lelóg ó plafon

alatt, és átlépve a fekete lábakon. „Vacak eg y álom ez, Katherine.” Nem volt szükség em a férfi szájára, hog y kimondjam ezeket a szavakat. „A trollok háborúzásra teremnek. Beléjük van írva. Ennek az embernek a szag a már eg y tucatnyit fel kellett volna, hog y ébresszen. Már rég csorog nia kéne a nyáluknak.” Kísérőm meg találta az Odú borospincéjére nyíló faajtót. Jókora tolvajkulcsokat vett elő, efféle rég i, erős zárakhoz valókat. Eg y kis olajat cseppentett a zsanérokra, hog y ne nyikorog janak, aztán belökte, és habozás nélkül belépett. Ekkor vég re meg pillantottam a kését: org yilkosszerszám, hosszú és keskeny peng e, farag ott fehér csontnyéllel. Kibújt az álbejáraton, amit eg y hatalmas fahordó képezett. Vele szemben eg y ug yanekkora, de ig azi boroshordó, eg yik testőröm dőlt neki a hátával, sisakja mellette a földön, lába kinyújtva, feje lehorg adt álmában. Odag ug g oltam melléje. Éreztem, hog y tomporom a sarkamhoz ér és a combizmaim meg feszülnek, amint az őr durva szálú, piszkosszőke hajába markolva hátrahúztam a fejét. Ráismertem. A neve is ott motoszkált az ag yamban. Rodrick, az a kis fickó, nálam is fiatalabb, aki a toronyban bújt el, amikor Nyíl a várat ostromolta. Hideg peng ém a torkának feszült, de ő meg se rezzent. Kedvem lett volna elmetszeni a nyakát, amiért ilyen semmirekellő fráter. De még íg y is meg döbbentett, amikor a kezem ehelyett lejjebb csúszott, és a szívébe döfte a kést. Na, erre felébredt! Szemrehányó pillantást vetett rám, szája hang talanul meg rándult, s azzal meg halt. Vártam. A fiú már mozdulatlanná dermedt, de én még vártam. Aztán kihúztam belőle a kést. Kevés vér folyt a sebből. Meg törölg ettem a peng ét a zekéjén. A sápadt férfinak fekete volt a ruhaujja. Ennyit láttam belőle, mielőtt a tekintete meg találta a lépcsőt, és odament. A lámpást Rodrick mellett hag yta, árnyéka mutatta neki az utat. Úg y lépkedett az Odú folyosóin és termeiben, mintha csak otthon volna. A vár sötétbe borult, csak itt-ott világ ított meg lámpás eg y sarkot vag y ajtónyílást. Zsaluk zörög tek, ablakpárkányok mellett elcsorg ó esővíz g yűlt tócsákba a kőpadlókon. Úg y látszik, embereim az ág yukban kuporog va akarták átvészelni a vihart, mert eg y lelket se lehetett látni, se lámpásg ondozó cselédet, se éjjeliedény-ürítőt, se eg y pesztrát vag y katonalotyót, amint kioson az őrség kaszárnyájából... sőt eg y őrt sem, ha már itt tartunk. Vég ül, amikor az org yilkos odaért a keleti torony belső ajtajához, még is találtunk eg y őrt, aki nem hag yta el a helyét. Sir Graeham, asztali lovag om, állva aludt, páncél, alabárd és fal tartotta meg a talpán. A sápadt kezek a nyakvédő és a vállvért közé illesztették a hosszú kést. Az org yilkos úg y emelte tenyere tövét a nyél vég éhez, hog y eg y erős ütéssel átlyukassza a bőrruhát és a sodronying et is, és alattuk eltalálja a nyaki verőeret. Kivárt, talán arra g ondolva, amire én: hog y a lovag nag y csörömpöléssel fog elvág ódni. Olyan közel álltunk hozzá, hog y minden eg yes léleg zetvétellel éreztem Sir Graeham mosdatlan bűzét. Akkor felüvöltött a szél, és én beledöftem a peng ét. Nyele jól meg csípte a kezet, ami nem az enyém volt, de a másik vég e még jobban meg csípte Sir Graehamet, aki ráng atózva eldőlt. Súlyától kicsusszant belőle a kés. Az org yilkos újból meg tisztította a peng ét. Ezúttal a lovag vörös köpenyén, világ osabb vörös csíkot hag yva rajta. Finnyás ember. Meg kereste Graeham övén a kulcsot, és kinyitotta a sok kéz érintésétől fényes, meg vasalt tölg yfa ajtót. Rég i volt az ajtó is, de a boltozata még rég ebbi. Nag ybátyám tekercsei olyan

időkről reg éltek, amikor az Odút még csak ez a keleti torony alkotta, eg y szál őrtorony a heg yoldalon, eg y katonai tábor közepén. És még csak nem is azok építették, akik az Or-ház törzsei ellen harcoltak, és erődöt létesítettek a Felföldön. Van azon a boltozaton eg y felirat, de az idő még a betűit is feledésbe borította. Ma már senki sem tudja kihüvelyezni az értelmét. Az org yilkos belépett a boltozat és a zárókőbe vésett rúnák alatt. Fájdalom sajdult belém, tövisek lelték meg a testemet, akaszkodtak a bőrömbe-vérembe úg y, hog y nem íg értek könnyű szabadulást: szakállas nyíl, amit ki kell metszeni, vag y véreb, amit meg kell ölni ahhoz, hog y az izmokat és inakat az állkapcsában át lehessen vág ni, és a fog ait a csontból ki lehessen feszeg etni. Fájt, de kitéptem mag am a testből, amely hordozott. Ment tovább, meg állás nélkül, én meg támolyog tam utána, fel a lépcsőn. Fekete köpenye hátára kereszt volt varrva fehér selyemből. A szent kereszt. Nekirontottam, de csak átsiklottam rajta, mintha én volnék szellem, pedig ig azság szerint beleborzong tam a kontaktusba. Eg y lámpás fénye felvillantotta az arcát eg y pillanatra, amint meg fordultam, mielőtt még áthatolt volna rajtam, és otthag yott volna a lépcsőn. Semmi szín nem volt ebben az emberben, arca ug yanolyan sápadt, vízihulla küllemű, mint a keze, haja a fejbőréhez tapadt, szemének írisze ug yanaz az elefántcsont árnyalat, mint a fehérje. Zekéje elején hímzett fehér selyemkereszt, akár a hátán. Szóval pápai org yilkos. Csak a Vatikán küld ki org yilkosokat a világ ba úg y, hog y rajtuk van a feladó. Mi, többiek nem szívesen verjük nag ydobra, ha efféle alakokat alkalmazunk. Eg y pápai org yilkos viszont csupán a pápai tévedhetetlenség meg hosszabbítása – hog y is lehetne szég yenletes az, ha az Úr akaratát hajtjuk vég re? Miért álcáznák mag ukat az ilyenek? A lépcső eg yik falifülkéjében Emmer testvér hevert, mint valami tetszhalott. Az org yilkos melléje térdelt, és tett róla, hog y állapota vég leg essé váljon. Emmer az ország utat járva sohasem mutatott érdeklődést a fehérnép iránt, ezért is g ondoltam jó választásnak, hog y királynémra üg yeljen. Néztem a pápa emberét, amint ment tovább a lépcsőn, míg eg y forduló el nem rejtette szem elől. Emmer lecsurg ó vére eg yik fokot a másik után festette bíborvörösre. Eddig még sohasem küzdöttem Katherine ellen, sohasem próbáltam menekülni a káprázatai közül, azonban ez nem jelentette azt, hog y eg yütt is kellene működnöm vele. Valahog y kiszabadultam az org yilkosból, és semmi okom nem volt rá, hog y tovább nézzem, mit fog csinálni. Nyilván meg g yilkolja a királynémat. Miana a lépcső tetejéről nyíló hálókamrában alszik, feltéve ha Katherine tartja mag át a vár tervrajzához, amit az én emlékeimből bányászott elő. Kövessem, mint valami félkeg yelmű, majd nézzem vég ig , hog yan metszi el Miana torkát? Nézzem, hog yan fetreng a vérében, hog yan hal meg benne a g yermekem? Álltam a sötétben, épp csak eg y kevéske fény szüremlett oda a fenti és lenti lépcsőhajlat mög ül. „Komolyan? Azt hiszed, tudsz nekem mutatni olyat, ami fájna?” A leveg őnek beszéltem. „Hiszen jártál az emlékeim között.” Mindig hag ytam, hog y szabadon kószáljon, ha meg érkezett a rémálmaival. Arra g ondoltam, talán g yötrelmesebb lesz memóriám hosszú folyosóin vég ig merészkedni őneki, mint amilyen g yötrelmes nekem az ő büntetése. Hiába volt a kezében minden ajtóm kulcsa, tudtam, vannak helyek, ahová nem mer belépni. Ki lépne be, aki épeszű? „Csináljuk csak vég ig ezt a kis játékot, herceg nő. Lássuk, mennyire érzed majd borzasztónak az eredményt.” Feliramodtam a lépcsőn, könnyű lábbal, minden erőfeszítés nélkül, mintha csakis az

org yilkos testébe bújva érintkezhetnék ig azán ezzel az álommal. Pillanatok alatt beértem, elhúztam mellette, és már fenn is voltam a lépcső tetején. Marten várakozott ott, az ajtó előtt kuporog va, kardja és pajzsa a padlón, szeme vad, véreres. Verejték tapasztotta homlokához fekete haját, csurg ott le meg feszült ínú nyakán. Eg yik markában tőrt szorong atott, és a másik tenyerét döfködte vele. Zihálva léleg zett, bíborvörös vér perg ett a keze öbléből. „Küzdj ellene”, mondtam neki. Bárhog y döntöttem is az imént, lebilincselt, csábított a küszködése, hog y ébren maradjon, és meg védje Mianát. Előbukkant az org yilkos, de csak én láttam, Marten nem. Meg állt, hang nélkül beleszimatolt a leveg őbe, és félrebillentett fejjel ig yekezett elkapni Marten fájdalmának halk zihálását. Rávetettem mag am, hog y a csontjaira rakódjak, hog y belekapaszkodjak valamibe, ami fog ható. Pillanatnyi vakító g yötrelem, és máris az ő szemén néztem. Vért ízleltem. Ő is meg szenvedte eg yesülésünket, s habár nem kiáltott fel, éleset szisszent. Talán Marten is felfig yel erre. A pápa embere a köntösébe nyúlt, visszadug ta a hosszú, csontnyelű kést, és két rövid, nehéz, kereszt formájú hajítótőrt húzott elő. Nag yon g yorsan mozg ott, épp csak bevetődött Marten szemvonalába, már dobta is az első tőrt, alig észlelhető csuklócsavarintással, de halálos erővel. Marten abban a pillanatban ug rott, de eg y szívdobbanásnyi időre lelassította az alvással való hadakozás súlya. Az org yilkos tőre valahol a nyaka és a hasa között vág ódott be – hallottam, ahog y a láncszemek elpattannak. Nag yot bődülve elzúdult mellettünk, az org yilkos állón rúg ta, és Marten nekizuhant a fal hajlatának. Bucskázva, csörömpölve g urult le a lépcsőn. Tétováztunk, nem tudván, utánamenjünk-e, hog y ellenőrizzük, maradt-e ép csont a testében. A forró nedvesség a térdhajlatunkban eltántorította ettől az org yilkost. Martennak valahog y sikerült meg vág nia zuhantában. A pápa embere az ajtó felé sántikált, sziszeg ve, ahog y a fájdalom továbbsug árzott onnan, ahol Marten meg vág ott bennünket. Meg állt, belső zsebéből selyemkendőt vett elő, szorosan rákötötte a sebre, és felbiceg ett a lépcső tetejére. A kulcs Martennel eg yütt g urult le a lépcsőn, íg y hát a pápa embere ismét előszedte a készletét. Most tovább tartott a munka, mert a királyné ajtajának trükkös zárja volt, talán éppolyan rég i, mint mag a a torony. Mire türelmes üg yködésünknek eng edett, a kőlapokon már tócsába g yűlt az org yilkos vére: vörös volt, mint bárkié, akármilyen sápadt volt is a bőre. Álltunk az ajtóban, és én éreztem, hog y g yeng ül – a vérveszteség től, de talán valami mástól is, mintha meg rántotta volna eg y izmát, amelyen nem osztoztunk, mindenesetre tudtam, hog y fokozatosan kimeríti. Sokba kerülhetett neki a mindenre kiterjedő álom. Az ajtó hang nélkül nyílt ki. Leakasztott eg y lámpást eg y kampóról, ahol Marten kuporg ott az imént, és belépett. Lassan rám is hatni kezdett képzelg ésének ereje, ahog y eg yre izg atottabb lett. Láttam az ag yában felmerülő képeket. És eg yszeriben, álom ide, álom oda, azt akartam, hog y ne sikerüljön neki. Nem akartam, hog y felvág ja Miana hasát. Nem akartam látni, ahog y kitépi belőle meg sem született g yermekem véres masszáját. Félelem tört rám, nyers és ösztönös, és tudtam, csak az én félelmem ez, Katherine-nek semmi köze hozzá. Arra g ondoltam, annak a visszhang ja lehet, amire Coddin fig yelmeztetett. Hog y érzek majd valamit a fiam vag y a lányom iránt, amikor először meg látom, kezemben tartom. Ha ez ig az, akkor máris fölrémlett, milyen veszélyes kötelék lesz ez. Az ág y mellett, az öltözőasztalon meg csillant az ezüstlánc, amit Miana kapott tőlem a

névnapjára. A takaró alatt halomforma látszott az árnyékok közt: anya és g yermeke, álomba merülve. „Ébredj.” Mintha meg is történhetne azzal, hog y kimondom. „Ébredj.” De hiába az én akaratom, még csak nem is moccant a férfi ajka. Hideg bizonyosság szorított torkon. Ez itt valóság . Most történik. Én az ág yamban alszom eg y sátorban, Miana meg az övében, messze tőlem, és a sápadt halál közelít feléje. „Katherine!” A nevét kiáltottam a fejemben. „Ne csináld ezt!” A férfi az ág y felé lépett, felemelt kezében a második tőrrel. Talán csak a takaró alatti halom mérete akadályozta meg abban, hog y azonnal elhajítsa a peng ét. Miana nem eg y nag ydarab nő, még g yerekkel a hasában sem. Mintha feküdne mellette valaki. Meg is g yanúsítottam volna, ha Marten nem áll őrt az ajtó előtt. Még eg y lépés, sérült lába már zsibbadt, és hideg nek érződött, szája hang talan varázsig ét mormolt, mintha a mág iája is a bizonytalan mozg ását tükrözné, mintha támaszra volna szükség e. A karom – a karja – hirtelen hátrarándult, hog y elhajítsa a tőrt. Abban a pillanatban meg lebbent a takaró, fojtott „csusurrt” hallottam, és eg y ököl vág ott oldalba, olyan erővel, hog y kétszer is meg pördültem, mielőtt nekiestem a falnak. Lecsúsztam a padlóra, a lábam előremeredt. Lenéztem. Két sápadt kéz szorong atta az oldalamat, ujjaim közül spriccelt a vér, és húsfoszlányok lóg tak rajtuk. A takaró felemelkedett, és Miana szembenézett velem, a Núbai számszeríjának fekete tömeg e fölött kuporog va, tág ra nyílt, ádáz szemmel. Jobbom rálelt a hosszú kés csontnyelére. Vért köpve tápászkodtam fel, forg ott velem a világ . Láttam, hog y a számszeríjban nem maradt több lövedék. Az org yilkosba zárva minden porcikámmal azon voltam, hog y meg bénítsam a lábát, ledobassam vele a feg yvert. Azt hiszem, most ő is meg érezte ezt. Lassan mozg ott, de mindvég ig Miana és az ajtó között. Pillantása Miana hasára tévedt, amely a hálóing alatt domborodott. „Állj!” Vadul kapaszkodtam a karjába, de csak csoszog ott tovább. Miana inkább látszott dühösnek, mint ijedtnek. Gyilkos tűz ég ett a szemében. A kezem előrelódult a késsel, alacsonyan, a Miana kezében meg lendüld számszeríj alá célozva. Nem tudtam meg állítani. A csillog ó peng e bele fog hatolni a méhébe, felmetszi, és Miana vérözönben fog meg halni. A g yermekünkkel eg yütt. Az org yilkos döfött, de keze, arasznyira a királyné testétől, hirtelen félrerándult, minden erőt kiszelt belőle a csapás, amely áthasította a vállamat. Miközben meg pördültem és összerog ytam, a vasalt orrú számszeríj az arcomba vág ódott. Marten állt mög öttem, mint valami talpig véres ördög , vicsorg ó szája is bíborvörös volt. Fejem nag yot csattant a szőnyeg en, és minden sötétbe borult előttem. Csak messziről hallottam a hang okat. „Királyném!” „Nem sebesültem meg , Marten.” „Sajnálom... kudarcot vallottam... nem tudtam meg állítani.” „Nem sebesültem meg , Marten... Álmomban felébresztett eg y nő.”

3

– Milyen

szótlan vag y ma reg g el, Jorg . A kenyeremet ropog tattam: az Odúból való, leg alább eg ynapos, kicsit már szikkadt. – Még mindig a sakk miatt bánkódsz? – Meg csapott a szeg fűszeg illata, ahog y közelebb jött. – Mondtam, hog y hatéves korom óta játszom. Nag y reccsenéssel kettétörtem eg y cipót, csak úg y záporozott belőle a morzsa. – Hívd ide Riccardot, jó? Makin felállt, és felhajtotta a jávája maradékát: hideg , ocsmány főzet, de az őrség imádja. Kérdés nélkül kiment. Makin tud olvasni az ember arckifejezéséből. Eg y perc múlva belépett mög ötte Riccard, összesározva az állatbőröket, reg g elije morzsái a bajuszán csüng tek. – Felség ? – Meg hajolt. Makin fig yelmeztethette. – Hazavág tatsz az Odúba. Ott töltesz eg y órát. Beszélsz Coddin főkamarással és a királynéval. Aztán a lehető leg g yorsabban visszajössz, és jelentést teszel. Ha a jelentésedben szerepelni fog eg y fehér bőrű férfi, mag addal hozod azt a fekete ládát a kincstárból, amelyiknek ezüst sas van a fedelén, meg tíz embert, hog y vig yázzanak rá. Majd Coddin meg szervezi. Makin felvonta a szemöldökét, de nem kérdezett semmit. Odahúztam a sakktáblát, és elvettem eg y almát az asztalról. A leve ráfröccsent a fekete és fehér nég yzetekre, amikor beleharaptam. A fig urák ki voltak rakva. Ráillesztettem az ujjamat a fehér királynő tetejére, és lassú kört írtam le vele, hog y körbeforduljon a talpa. Vag y hamis álom volt, Katherine jobb g yötrelmeket talált ki, mint eddig , és Mianának kutya baja, vag y ig az álom volt, és Mianának kutya baja. – Játsszunk még eg yet, Jorg ? – kérdezte Makin. Odakintről a táborbontás neszei hallatszottak. – Nem. – A királynő felborult, ledöntve két parasztot. – Elég volt a játszadozásból.

4 Öt évvel ezelőtt Tizennégy éves voltam, amikor elfoglaltam az Odút, és fejemre tettem a felföldi koronát, de csak három hónapig bírtam a súlyát, akkor megint útnak eredtem. Felvándoroltam északra a Heimrifthez, aztán le délre, a Lovaspartra, és nagyapám, Hansa earl védelme alatt, Monrow-várban lettem kis híján tizenöt. S habár a nehézlovassága vonzott oda, meg az, hogy erős szövetségre tegyek szert a Délvidéken, a vára alatt rejlő titok tartott ott. Egy elfeledett pincében egy elveszett világ apró sarka tört át a miénkbe. Aki bújt, aki nem, meg yek. – Meg kocog tattam a g épet a tőröm nyelével. Úg y visszhang zott a kis pincehelyiség ben, hog y belesajdult a fülem. Semmi. Csak a három, még működő világ ítóg ömb hunyorg ott és zümmög ött odafenn. – Gyere már elő, Morg ómedve! Ha vendég jön, mindig előug rasz, hog y civakodj vele. Előlem miért bujkálsz? Meg int meg kocog tattam a fémet a fémmel. Nem értettem. Miért bujkál előlem Fexler Brews? – Azt hittem, én vag yok a kedvenced. – Ide-oda forg attam a kezemben az Építők nézőkarikáját. Nem ig azán dolg oztatott meg érte, még is többre becsültem, mint atyám bármelyik ajándékát. – Próbára akarsz tenni? – kérdeztem. – Akarsz tőlem valamit? De mit akarhat tőlem eg y Építő-szellem? Mi az, amit mag ától ne szerezhetne meg , vag y ne készíthetne el? Vag y ne kérhetne? Ha akar valamit, miért nem kéri? – Szóval akarsz valamit. Az eg yik világ ítóg ömb hunyorog ni kezdett, felfénylett, majd kihunyt. Akar tőlem valamit, de nem kérheti. Szememhez emeltem a nézőkarikát, és újra láttam az eg ész világ ot – ahog y odakintről látni, kék-fehér ékkőként a csillag okat tartó feketeség be füg g esztve. Azt akarja, hogy vegyek észre valamit. – Hol vag y, Fexler? Hol bujkálsz? Bosszankodva eng edtem volna le a karikát, amikor eg y apró fénypontra lettem fig yelmes. Eg y vörös pontra a kavarg ó kékség ben. Hozzápréseltem a karikát a homlok– és pofacsontomhoz. – Hol vag y? – És tekerni kezdtem a karika szélét, a világ pedig meg nőtt alattam, mintha belepottyantam volna. Forg attam, tekerg ettem, eg yre közelítettem a prédához, a változatlan vörös ponthoz, amely eg yre g yorsabban vonzott mag ához, míg vég ül a karika már nem mutathatott többet, s a pont mozdulatlanul füg g ött eg y kopár domb fölött, eg y dombvonulat része fölött, amely a Lovasparttól nyug atra, kihalt, termékeden tájon húzódott. – Azt akarod, hog y menjek oda? – kérdeztem. –

Csönd. Újabb világ ítóg ömb fénylett fel, és hunyt ki. Álltam az utolsó g ömb reszketeg fényében, aztán vállat vontam, és felmentem a keskeny csig alépcsőn a várba. *** Nag yapám térképszobája eg y mag as toronyban helyezkedik el, amely a teng erre néz. A térképtekercseket olajozott bőrheng erekben tartják, és mindeg yiken rajta van a személyes viaszpecsétje. Hét keskeny ablak eng edi be a fényt, mármint azokban a hónapokban, amikor az elemek elleni védekezésül nem húzzák be a viharzsalukat. Eg y íródeák üg yel a helyiség re, pirkadattól napnyug táig ott tölti napjait, nyitog atja a heng ereket azoknak, akiknek eng edélyük van hozzá, majd újra lepecsételi őket, amint vég eztek a munkával. – Sose g ondoltál még arra, hog y más szobát kérjél? – kérdeztem tőle, amikor a szél már vag y huszadszor próbálta elcsenni a térképemet. Eg y órája voltam ott, dokumentumokat hajkurászva a teremben, és eg yre g yilkosabb kedvem lett. Fel nem fog tam, miért nem rag adott már rég számszeríjat Redmon, hog y lövöldözni kezdjen az odalenn mászkálókra. Elcsíptem a térképet, mielőtt még lesodródott volna az asztalról, és visszaraktam rá a nég y papírnehezéket, amelyeket lerázott mag áról. – A jó szellőzés eleng edhetetlen a perg amenek fennmaradásához – válaszolta Redmon. A lábfejét fixírozta, és ide-oda forg atta a kezében a lúdtollat. Alig hanem attól félt, hog y mérg emben kárt teszek a rábízott javakban. Ha jobban ismer, inkább az eg észség éért ag g ódott volna. Elég sovány volt hozzá, hog y bármelyik ablakon ki tudjon repülni. Meg találtam a dombság ot, amelyet a nézőkarikán átláttam, és hozzávetőleg a dombot is lokalizáltam, ahol a vörös pont ücsörg ött. Először nem tudtam, akkora fény ég -e azon a domboldalon, hog y a menny sötét boltozatáról is látni, de azután arra jutottam, hog y mivel nem lett fényesebb, miközben közelítettem hozzá, csakis valami üg yes furfang lehet, mint például eg y viaszpötty a tükrön, amely kirekeszti a képmásod eg y részét. – Ez mit jelent? – kérdeztem, az eg ész térség et lefedő jelre bökve. Persze sejtettem, hog y mi az. Atyám könyvtárának térképein is volt három ilyen jel, a Rossz Árnyék, Keleti Sötét és Kane Sebe rég ióknál. De talán a délvidéken másra használják. Redmon odajött, és az asztal fölé hajolt. – Íg éret földje. – Íg éret? – A felezési idő vidéke. Nem biztonság os. Ancrathban is erre szolg ált a jel. Fertőzött területek az Építők háborúi utánról, mérg ezett foltok, árnyékvilág az ezernyi napvillanás folyományaképp. – És mi az íg éret? – Hát Nemes Csen íg érete. – Meg lepettnek látszott. – Amikor a felezési idő letelik, ezek a földek visszafog lalhatók lesznek, lehet rajtuk szántani-vetni. – Redmon feljebb tolta az orrán drótkeretes olvasólencséit, és visszatért főkönyveihez a nag y asztalon, amely előtt sok-sok polc rekeszeiben reng eteg dokumentum fészkelt. Összesodortam a tekercset, és marokra fog tam, mint valami botot. – Ezt fölviszem Lord Roberthez.

Redmon szenvedő arccal nézte, ahog y kimeg yek, mintha leg alábbis az eg yetlen fiát raboltam volna el céltáblának. – Vig yázok rá, ne félj – nyug tattam. Nag ybátyámat az istállóban találtam. Több időt töltött ott, mint bárhol másutt, és amióta ismertem hárpia feleség ét, meg is értettem ezt. Állítólag a nőnek prüszkölnie kellett a lovaktól, ami percről percre rosszabbodott, vég ül már majd a szemét ki nem prüszkölte a fejéből. Robert a bokszokban talált nyug odalmat, ahol vérvonalakról értekezhetett az istállómesterével, és újra meg újra ellenőrizhette állományát. Harminc lova volt a vár istállójában, csupa nemes vérű jószág , és harminc kiváló lovag ja, akik a házi és a fali őrség től elkülönülve, luxuskörülmények között éltek, ahog y arisztokratákhoz illik. – Mit tudsz az Ibericóról? – kiáltottam az istállóhoz közeledve. – Neked is szép napot, ifjú Jorg . – A fejét rázva vereg ette eg y fekete mén nyakát, amely kinyúlt a boksz deszkája fölött. – Oda kell mennem – mondtam. Most már határozottabban rázta a fejét. – Az Iberico halott föld. Íg éret földje, de még nincs visszaadva. Ne akarj odamenni. – Nem akarok, de muszáj. Szóval mit tudsz róla? A mén felhorkant, és a szemét forg atta, mintha csak Lord Robert harag ját akarná kitölteni rajtam. – Azt tudom róla, hog y akik valamennyi időt ott töltenek, meg beteg szenek és meg halnak. Van, akit évek alatt rág szét a méreg , van, akivel hetek vag y napok alatt vég ez, kihull a hajuk meg a fog uk, és vért hánynak. – Akkor majd sietni fog ok. – Elszántan összeszorított állkapcsom mög ött bizonytalanság próbált a nyelvemre tolakodni. – Vannak helyek az Iberico-dombvidéken, bár a kopárság ukon kívül semmivel se tűnnek szembe, ahol az emberről járás közben suvad le a bőr. – Nag ybátyám eltolta mag ától a lovat, és közelebb lépett. – Csakis torz dolg ok nőnek azok között a dombok között, ami meg él ott, az természetellenes. Bármi leg yen a célod, alig ha éri meg a kockázatot. – Ig azad lehet. – Ig aza volt. De mikor oszlott a világ csupa helyesre meg helytelenre? Kettőt pislantottam, de a vörös folt csak tovább lesett a sötétből a szemhéjam mög ött. – Tudom, hog y ig azad van, de sokszor nem az értelmes utat választom, bácsikám. Én kutató vag yok. Lehet, hog y benned is motoszkál néha ilyesmi? Meg dörg ölte szakállát, ag g odalmas képe g yors vig yorba váltott. – Máshol is kutakodhatnál. – Az ember addig vállaljon ostoba rizikókat, amíg fiatal, nem? Inkább most, mint amikor az a kislány, akit találtál nekem, felnő, és tőlem várja, hog y cicomázzam. Ha meg a hibám vég zetesnek bizonyul, keress neki más férjet. – Ennek semmi köze Mianához. Ne csináld, Jorg . Ha tudnám, hog y azzal meg állíthatlak, nemet mondanék, és őrökkel vetetnélek körül. Meg hajoltam, és sarkon fordultam. – Öszvérrel meg yek. Kár lenne az első osztályú lóhúsért. – Ebben eg yetértünk – kiáltott utánam. – Állóvízből ne itasd. Kiléptem a napfénybe. Hideg teng eri szél söpört vég ig az udvaron, de a nap ég etett.

Először Carrod-forrásba menj! – hallottam Robert kiáltását, miközben a szállásomra ig yekeztem. –

– Qalasadi

és Ibn Fajed. – Eg zotikus íze volt ezeknek a neveknek. – Eg y nag y képesség ű meg eg y nag y hatalmú ember. – Nag yapám abban a székben ült, amelyből Morrow earljei már századok óta nézték a teng ert. A három méter átmérőjű és a körülötte levő falnál is erősebb, kör alakú Építő-üveg en át a Közbülső-teng erre láttunk, amelyet azúr vég telenné tett a Föld g örbülete, és tarajos hullámok nyarg altak rajta. Látótávolság on túl, a Kalóz-szig eteken is túl, de nem messzebb, mint oda Crath-város, terült el Róma, összes birtokaival. Ibn Fajed kalifa a sivatag közepén tartott udvart, de hajói átnyúltak a teng eren túlra, mór kezek próbálták visszaszerezni azokat a földeket, amelyek időtlen idők óta ide-oda vándoroltak a kereszténység és a muszlimok között. Ibn Fajed számmág usa, Qalasadi nyilván visszatért a kalifa trónjának árnyékába, és ott latolg atja, mikor lesz optimális újra lecsapni, és mekkora lesz a siker esélye. Messze alattunk hullám vág ódott neki a szikláknak, de a szobában nem éreztük a lökés erejét, csak az üveg re fröccsent fel a permet. Napjában kétszer, vödörrel meg ruhával, leeresztettek elé eg y istállófiút, hog y a vénség én kívül semmi se homályosíthassa el nag yapám kilátását. – Nég y vitorla – mondta. Én csak hármat láttam. A vörös kereskedőbárkát, amely bizonyára rakománnyal járta a partvidéket, meg két, kijjebb bukdácsoló halászhajót. Nag yapám észrevette, hog y összeráncolom a homlokomat. – Kinn, a horizonton. – Lág y hang ja volt, még ha csikorg ós is az öreg ség től. Fehér villanás. Eg y hosszújáratú hajó vitorlái. Hadihajó? Kalózkutter a Szig etekről? Vag y valami kinccsel meg rakott, lapos dereg lye Eg yiptusból? Közelebb mentem az ablakhoz, rányomtam a tenyerem hűvös lapjára. Vajon hány évszázada zsákmányolták, miféle romhalmazból? Redmonnak biztosan van eg y tekercse széljárta tornyában, amely elárulná a titkot. – Nem eng edhetem, hog y tovább éljenek – mondtam. A kalifa csak eg y név volt nekem. Qalasadi kötötte le g ondolataimat. A számos ember. Nag yapám nevetett a székében; bálnacsont támlája úg y nőtt fölébe, mint eg y meg törő hullám permetfátyla. – Mindenkit levadásznál, aki ártott neked, Jorg ? Akármilyen messze van is? Akárhová futott? Szerintem az ilyen ember a vakvéletlen rabja, mindig vadászik, de sohasem él. – Azt akarták, hog y ordítva halj meg , miközben a méreg felfal – feleltem. – És a feleség ed is. Meg a fiad. – És rád kenték volna. – Akkorát ásított, hog y az állkapcsa is belereccsent. Vég ig húzta ősz borostáján a két tenyere tövét. – A méreg piszkos feg yver. – Nem mintha én nem vetettem volna be ilyesmit Gellethben. A világ nézetem kieg yensúlyozott, de arra üg yelek, hog y az eg yensúly mindig felém billenjen. – És mi piszkos játszmát játszunk. – Nag yapám bólog atva lesett anyáméhoz hasonló, sötét

szeme ráncai közül. Lehet, hog y a méreg bosszantott. Vag y az, hog y rám akarták kenni – ami csakis váratlan sug allat lehetett, nem Ibn Fajed szándéka. Felidéztem Qalasadit, amikor a vár udvarán találkoztunk, a morfondírozását, a kalkulálását, ahog y az esélyeket latolg atta. Talán éppen a rosszindulat hiánya tette olyan sértővé a dolg ot; számokká redukált, és kockáztatott. Fexler szellemét is úg y alkották meg , hog y számokká redukálták a való embert. Rájöttem, hog y nem tetszik nekem ez a folyamat. – A családomra sújtottak le – mondtam vállat vonva. – Én eg y királyság ot építettem arra, hog y ilyesmit nem hag yok büntetlenül. Nag yapám eg yre csak fig yelt, ahog y a teng eri ablakon beözönlő napfény árnyékot rajzolt belőlem. Vajon mi mehet vég be az alatt a vékony aranypánt alatt, miféle kalkulációk? Hiszen mindnyájan kalkulálunk. Nem hideg vérrel, mint Qalasadi, de azért számítg atunk. Milyennek láthatja mag va elsilányodott változatát, szeretett lánya és a g yűlöletes Ancrath keverékét? Eg y hónappal ezelőtt még csak eg y név voltam neki, semmi más. Gyermeki emlék, totyog ó ártatlanság a múlt ködéből nem tompíthatta az előtte álló ifjú g yilkos éles vonásait – de vér a véréből, akkor is. – És hog yan akarod csinálni? A líbai kalifa olyan vidéken él, amely semmiben sem hasonlít a miénkre. Fehér ember lennél eg y olyan helyen, ahol alig van fehér ember. Ideg en ember lennél ideg en földön. Minden pillanatban kirínál közülük. Amint Afrique partjára teszed a lábad, jelentenek rólad. Nem találsz barátot ott, csak homokot, beteg ség et és halált. Én örömmel venném Ibn Fajed és Qalasadi halálát. Fajedét, mert saját termeimben csapott le rám, a számmág usét, mert hitszeg őnek bizonyult. Ha eg y mag ányos org yilkos, pláne eg y mag ányos fehér org yilkos vég bevihetné ezt, már rég útnak indítottam volna. Nem Fajed betöréseire válaszul (háborúra mint becsületes ember háborúval reag álok), hanem azért, mert org yilkost küldött ránk. Minden ambiciózus ember álma, hog y becsületes emberrel kerüljön szembe. Noha abban a pillanatban sajnáltam nag yapámat, még is örültem, hog y a keverékben, amelyből származom, leg alább eg y ilyen férfi is akad. – Ig azad van, nem lenne könnyű, Hansa earl. – Meg hajoltam. – Talán kivárom, amíg könnyű nem lesz... Mindenesetre sokat kell még tanulnom, sokat kell g ondolkodnom. Nag yapám döntésre jutott mag ában. Láttam, hog y az arca meg keményedik tőle. Ig en rossz pókerjátékos lett volna. – Ibn Fajedet és bábjait csak bízd rám, Jorg . Lecsaptak Morrow-ra, rám és az enyéimre Morrow-várban. Enyém a bosszú, és én meg fizetek. Az öreg mérleg re tette a lehetőség eket. Eg yik serpenyőben eg y ismeretlen, rossz vérrel szennyezett rokon, másikban az esély, hog y elpusztítsa ellenség ét. Hog y aztán az „ismeretlen rokonból” „Rowan fia, lányom g yermeke” lett-e, és lenyomta a nyereség et, vag y olyan pihekönnyűnek ítélte várható sikeremet, hog y azt bármilyen fokú rokonság lenyomta volna, azt nem tudom. – Ez esetben békén hag yom őket. – Ismét meg hajoltam. Könnyen jött a hazug ság . Úg y döntöttem, hog y abban a verzióban hiszek: lánya fiának tekintett.

Jól felszerelkeztem, vizestömlőkkel, szárított hússal pakoltam meg az öszvéremet. Gyümölcsöt útközben is találok; a Lovasparton, nyár derekán csak ki kell nyújtania az embernek a kezét, hog y almát, sárg abarackot, szilvát, őszibarackot, körtét vag y akár narancsot szakítson. Sátrat is csomag oltam, mert a partvidék mög ötti száraz dombság nem bővelkedik árnyékban, és teng eri szelek híján meg sül a föld. Úg y hallani, a mórok időről időre elfog lalták a déli királyság okat, Kadizt, Kordobát, Morrow-t, Wennitht, Andalutht, még Aramist is. Az afrique-i por után ismerős nekik ez a tájék. – Szóval az Iberico, mi? Meg húztam a hevedert az öszvér hasa alatt, és felnéztem. – Fater! – Rávig yorog tam a mog orva alakra. Hónapokkal azelőtt adtam ezt a g únynevet a fali őrnek, miután mindent elkövetett, hog y ne léphessek be a várba, amikor rang rejtve a kapuhoz értem. – Teszem a dolg om, aztán eg yszer csak odajön hozzám Hansa earl. „Greyson – azt mondja, mert szereti tudni minden emberének a nevét. – Greyson – azt mondja, és a vállamra teszi a kezét. – Az ifjú Jorg király útra készül, és szeretném, ha elkísérnéd.” „Önként”, íg y mondta. – Nálad jobb kísérőt nem is kívánhatnék, Fater. – Kieg yenesedtem, és meg paskoltam az öszvér farát. Robusztus jószág nak tűnt, kissé nyűttnek, de erősnek. A lovász azt mondta, neg yvenévesnél is vénebb, de bölcs. Gondoltam, nem árt, ha leg alább eg y tapasztalt tag ja lesz a csapatnak. – Ez a bosszú azért, amiért a lóvályúból kellett innod, ug ye? – kérdezte Fater. Savanyú képe Row testvérre emlékeztetett. Meg billeg tettem a kezem fejét. – Fog juk rá. – Ig azság szerint azt se tudtam, hog y kíséretet kapok, hát még hog y ő lesz az. – Örülj, hog y világ ot láthatsz. Annál, hog y az Alsó-kapuban ácsorog j napszámra, még az Iberico is jobb. Kiköpött, ami még hasonlatosabbá tette Row-hoz. – Én fali őr vag yok, nem asztali virág szál. – Kinyújtotta a karját, amit barnára pirított a nap. A házi őrök sohasem sülnek le ennyire. Fog tam az öszvér kötelét, és elindultam a kapu felé, Fater meg utánam. Málháslova a várfalon kívül várakozott eg y olajfa árnyékában, úg y meg pakolva, mintha csak az Alpokon készülne átkelni. Bármennyire ódzkodott is a feladattól Fater, az semmi sem volt az öszvéremhez képest. Alig bírtam el vonszolni az itatóvályú mellett. Mag amban elkereszteltem Makrancosnak, és eg y bottal biztatg attam. Vég ül persze én g yőztem, de a tény, hog y Makrancos nem akart odamenni, ahová tartottam, kétség bevonhatatlan volt. Alig hanem tényleg ő volt a leg bölcsebb a csapatban.

5 Öt évvel ezelőtt Morrow-vár, akárcsak az Odú, távolabb áll a környék városától. Mindkét vár a lakói védelmére épült. A Százak Háborújában a királyság ok meg hódítását a kapzsiság irányítja. A Százak azt akarják, hog y új birtokuk dús és g azdag leg yen, tele adófizetővel meg besorozható férfinéppel. A leg több támadás a föld urának meg ölését célozza, hog y az ag resszor elfog lalhassa a trónt, királyság a azonban sértetlen maradjon. A lemorzsoló jelleg ű háborúk, amelyekben hullanak a parasztok, ég nek a városok, pusztul a vetés, sokkal ritkábbak, többnyire csak akkor kerül sor rájuk, ha az ellenfelek eg yforma erősek, és felül kell kerekedniük eg ymáson, hog y a másik várát meg rohamozhassák. Albaszék városa termékeny síkság on fekszik, Morrow-vártól hetvenöt kilométerre, az ország belsejében. Faternak és nekem három napba telt, hog y leg yalog oljuk a távolság ot, mert az első napon elég későn indultunk, azonkívül a Makrancossal folytatott tárg yalások során g yakran kellett ig énybe venni a botot. A környékbeli g azdaság okat a Jukka folyó öntözi. A Parti úton közelítettük meg a várost, amely az utolsó kilométereken a folyó mellett kanyarog , g yümölcsösök mellett, szőlőskertek között, olajfalig etekkel beültetett dombok lábánál. Albaszék kapuja felé tartva termőföldek között lépkedtünk: annyi volt ott a paradicsom, paprika, bab, hag yma, káposzta, burg onya, hog y az eg ész világ ot el lehetett volna látni belőle. Albaszék falai és tornyai rag yog tak a déli verőfényben. – Hodd Town ehhez képest eg y g anédomb – mondtam. – Hog y micsoda? – kérdezte Fater. – A Renar-felföld fővárosa – feleltem. – Vag yis az eg yetlen nag yvárosa. Városa. Városkája. – Renar-felföld? – Csak bosszantani akarsz, ig az? – De persze nem ez volt a helyzet. Pislantott eg yet, és elfordította a tekintetét Albaszék tornyairól. – Ja, hog y a Hód Town. Bocsánat. – Fater többnyire eg yáltalán nem emlékezett rá, hog y valaminek is a királya volnék, és mindig meg lepettnek látszott, amikor eszébe juttattam. – Hodd Town! A kapuőrök minden akadékoskodás nélkül beeng edtek. Nekem is ritkán jutott eszembe, hog y Fater valójában Földnélküli Greyson, Hansa earl udvarának testőre. Albaszék mellett nemcsak Hodd Town rémlett romos tanyának, de még Crath-várost is lepipálta. Nemzedékeken át mórok uralták, és rajta hag yták a kezük nyomát mindenen, a nag y kőcsarnokokon, ahová nag yapám lovasság a kvártélyozott be, meg a hatalmas tornyokon, amelyek minaretjeiről g azdag ság a teljes, sokféle zöldben pompázó forrását meg lehetett csodálni. Ezt is tettem, eg y rézpénz fejében fölkapaszkodtam a csig alépcsőn a Fajed-toronyba, amely a nag ytér közepén, a katedrális mellett nyúlt fel az ég re. Fater lenn maradt, a lovára meg Makrancosra vig yázott a torony árnyékában.

Még száz méterrel a tér tűzforró kockakövei fölött is kohószerű volt a hőség . A minareten átfújó szél meg érte az eg y g arast. A Jukka lassú, zöld vizei nélkül sivatag lett volna a táj. A zöld szikkadt barnába váltott, ahog y a föld emelkedni kezdett, és északra kivehetők voltak az Iberico-dombság első hajlatai. Akármivel volt szennyezett, az a leveg őt is meg fertőzhette, mert piszkossárg a volt ott, ahol a dombvidék eg yesült a horizonttal. Az ablakpárkányra tenyerelve kihajoltam, hog y meg keressem odalenn Fatert. A város minden irányba terjeszkedett: széles, rendezett utcák, mag as, fehérre meszelt házakkal szeg élyezve. Nyug at felé nag yobb paloták, keletre a szeg ények házikói, szűk sikátorai. Nag yapám népe, uralkodása békéjében: a nemesek ármánykodnak, a kalmárok kereskednek, a kovácsok, tímárok, hentesek munkálkodnak, szajhák hanyatt, mindeneslányok térden, mosónők hordják a szakajtónyi szennyest le a folyó menti rétre, ahol lovasok g yakorlatoznak – az élet lüktetése, sok-sok ember rég i, bonyolult tánca. Gyors-g yors-lassú. Semmi értelme, hog y mindezt mag am mög ött hag yjam, és rég i mérg ek közé merészkedjek, olyan halált kockáztassak, amilyenben Gelleth népét részeltettem. És még is meg fog om tenni. Nem azért, mert űr van bennem, nem a rézládikó súlya miatt, amelybe bele van zárva, amit elvettek tőlem, nem rég i mág iák íg éretéért, a hatalomért, amit kínálhatnak, hanem hog y tudjak, hog y többet is csinálhassak, ne csak a világ színén cikázzak ide-oda. Többet akartam, mint amennyit eg y toronyból láthatok, akármilyen mag as is, vag y akár a csillag ok közé illesztett Építő-szemekből. De lehet, hog y csak azt akartam meg tudni, mit is akarok. Talán ezzel jár, ha felnő az ember. Lassan, tűnődve baktattam le a toronyból. Mag amhoz intettem Fatert, és meg parancsoltam neki, hog y vezessen el az Úr-házára. – Nem kíváncsiak ott a mag unkfaj... – Díszes köpenyemre, ezüsttel futtatott mellvértemre pillantott. – Ja! – Eszébe jutott, hog y király volnék, még ha az ország omról alig is hallott, és eng edelmesen előreindult. Elmentünk a katedrális mellett: a leg szebb volt, amit eddig láttam, mint valami kőből való cukorremek nyúlt fel a kék ég be. A szentek fig yeltek bennünket a falifülkékből és g alériákról. Éreztem a rosszallásukat, mintha csak utánam fordultak volna. Tömeg ek nyüzsög tek a katedrális lépcsője előtt, lehet, hog y a nag y, hűvös épületbelső íg érete csábította oda őket. Átnyomakodtunk rajtuk Faterral, félrelökve eg y-eg y papot, szerzetest. Verejtékezve értem oda az Úrháza kapujába. Leg szívesebben derékig meztelenre vetkőztem volna, Makrancosra bízva a cuccom cipelését, de éreztem, hog y ezzel rossz benyomást keltenék. Az őrök beeresztettek bennünket, eg y g yerek g ondjaiba vette a jószág ainkat, és bársonypárnás székeken ücsörög ve vártuk, hog y eg y nevetség esen ag yoncsipkézett, selyemruhás lakáj bejelentsen bennünket az elöljárónak. Percekbe telt, mire visszajött, és udvarias köhintéssel jelezte, hog y teg yem le azt a nag y, díszes vázát, amit éppen nézeg ettem, és kövessem. Amikor éppen semmi dolg a, a kezem hajlamos a csínytevésre. Eleng edtem a vázát, aztán, amikor már csak hüvelyknyire volt a padlótól, elkaptam, és letettem. Az udvarias köhécselés eng em mindig arra sarkall, hog y másféle köhécselést szorítsak ki az illető torkából. Faterra hag ytam, hog y állítsa vissza a vázát a fülkéjébe, és meg parancsoltam a szolg ának, hog y mutassa az utat. Rövid folyosón értünk oda a fog adóteremhez. Akár az előcsarnokban, itt is g eometriai mintákkal volt kicsempézve minden, kékekkel, fehérekkel, feketékkel, rémség esen

bonyolultakkal. Qalasadi élvezte volna: még eg y számmág usnak is nehezére esne minden titkukat kihüvelyezni. Mag as ablakok eng edtek be némi szellőt, menedéket kínálva a kinti hőség elől. A lakáj hármat koppantott eg y kurta pálcával, amelyet kizárólag e célból hordhatott mag ával. Rövid várakozás után beléptünk. Lenyűg öző terem fog adott, bonyolult, nag y léptékű, még is visszafog ott, eg yszerű szépség , számarchitektúra, eg észen más, mint a mi g ótikus csarnokaink vag y éppen az Építők által ránk hag yott ronda kockahelyiség ek. Az elöljáróasszony a túlsó vég én ült mag as támlájú ébenfa székben. Eltekintve az ajtóban álló két őrtől meg az elöljáró széke melletti kisasztalnál kuporg ó íródeáktól, az eg ész, hosszú terem üres volt, lépteim visszhang ot vertek, ahog y előreindultam. Amikor már csak pár méterre voltam tőle, az elöljáró felpillantott a tekercsről, amit tanulmányozott: hajlott hátú vénasszony volt, szeme fekete, csillog ó. Meg őszült, vedlett varjúra emlékeztetett. – Honorous Jorg Ancrath, Renar-felföld királya, Hansa earl unokája – mutatott be mag ának. Rang jának kijáró tisztelettel, habár épp csak észrevehetően meg hajoltam, és a helyi szokásnak meg felelően válaszoltam. – Úg y van, ahog y mondod, asszonyom. – Meg tisztelő, hog y Albaszékben üdvözölhetünk, Jorg király – formálták a szavakat keskeny, száraz ajkai, és az íródeák szorg osan körmölte mindezt a perg amenívére. – Szép város. Ha a hátam elbírná, mag ammal is vinném. Tovább csikorg ott a lúdtoll – én is meg örökíttettem az utókor számára. – Mik a terveid, Jorg király? Remélem, itt marasztalhatunk eg y időre. Két nap eleg endő lesz, hog y díszebédet szervezzünk a tiszteletedre. A környék kalmárai boldog an váltanának szót veled, a nemesek eg ymással verseng ve invitálnának palotájukba, habár úg y hallom, már elíg érkeztél Wennithi Mianának. És természetesen Hencom kardinális is elvár az istentiszteletére. Élveztem, hog y az íródeák alig tud lépést tartani velünk, de ellenálltam a kísértésnek, hog y ritka és nehéz szavakkal vag y érthetetlen hang okkal fűszerezzem mondandómat. – Majd a visszaúton, elöljáró asszony. Előbb fel akarom keresni az Iberico-dombság ot. Érdekelnek az íg éret földjei: atyám királyság ában is akadnak rég iók, ahol még mindig ég az ezer nap tüze. Hallottam, hog y elakad a lúdtoll. A vénasszonynak a szeme se rebbent. – A tűz, amely az íg éret földjein ég , láthatatlan, és nem ad meleg et, Jorg király, de azért meg perzseli a húst. Jobb az ilyen helyeket a könyvtárban kutatni. Arra már szót sem pazarolt, hog y halasszam el az utamat, míg a nemesei és kalmárai belém nem kóstolnak. Mi haszna, ha eg yszer az Iberico-dombság ra meg yek – sírba dobott pénz, ahog y a helyiek mondják. – A könyvtár valóban jó kiindulópont eg y ilyen úthoz, elöljáró asszony. Reméltem is, hog y Albaszék valamelyik könyvtárában jobb térképet találok az Ibericóról, mint amit nag yapám tekercseiből másoltak ki nekem. Nag y szívesség nek tekinteném, ha meg ajándékoznátok eg y ilyen térképpel... Eltűnődtem, vajon milyennek láthat, túlság osan fiatalnak-e páncélomban és nag y mag abiztosság omban. A dolg ok közti rés messziről kisebbnek rémlik. Kora alag útjának túlsó

vég éről g yereknek láthatott, totyog ó csecsemőnek, aki eg y szakadék peremén áll, és fog alma sincs a rá leselkedő veszélyről. – Azt tanácsolom, a tekercsek között kezdd és vég ezd utadat, Jorg király. – Mocorg ott a székében, kínozhatták az ízületei. – De persze ha az ag g kor beszél, az ifjúság meg se hallja. Mikor indulsz? – Hajnalban, elöljáró asszony. – Íródeákom máris hozzáfog a térképkereséshez, s amit talál, holnap pirkadatkor várni fog az Északi-kapunál. – Fog add köszönetemet. – Meg hajtottam a fejem. – Remélem, friss hírekkel szolg álhatok majd a díszebéden, amikor visszatérek. Türelmetlen leg yintéssel elbocsátott. Nem számított rá, hog y viszont fog látni.

6 Öt évvel ezelőtt Albaszék Északi-kapuja felé tartottunk Faterral abban a szürke fényben, amely pirkadat előtt szokott a világ ra köszönteni. Az utcákon emberek nyüzsög tek. Nyáron elviselhetetlen a hőség a Lovasparton, csak a leg korábbi órák kínálnak némi enyhet. Délre a helybeliek mind behúzódnak a fehér falak közé, a terrakotta cserepek alá, és alszanak eg yet, míg a nap le nem száll a zenitről. A kapuhoz és az előtte elterülő nag y térhez vezető utcákon zajlott az élet. Kocsmaajtók sarkig tárva, férfiak hordtak be kisebb hordókat a vállukon, míg a nag yobbakat a pincecsúszdához g urították. Szürke arcú nők öntötték ki a szennyvizes vödröket a csatornákba. Elhaladtunk eg y kovácsműhely mellett, amelynek nem volt homlokzati fala, hadd lássák a népek a felhevített vas kalapálását, vízbe hűtését, hátha rácsábulnak, hog y meg veg yék, aminek az elkészítése ennyi verejtékbe és erőkifejtésbe kerül. Eg y kölyök kuporg ott a tűzhely előtt, s próbálta felszítani az éjszakára betakart parazsat. – Boldog , aki még alhat ilyenkor. – Fater elcibálta a málháslovát valami csábító hulladéktól. Kiáltást hallottunk a kovácsműhely felől, hátrafordultunk. Tucatnyi lépéssel hag yhattuk csak mag unk mög ött. A kovácsinas az utcán hevert. Kínlódva nég ykézlábra emelkedett a kockaköveken, az arca le volt nyúzva, és kábán rázog atta a fejét. A kovács kirontott a műhelyből, és akkorát rúg ott bele, hog y a g yerek fölrepült az úttestről. Hallható hussanással szállt ki a tüdejéből a leveg ő. A piszok alatt szőke volt a haja, majdnem aranyszőke, ami itt délen ritkaság . – Én az óriásra fog adok – mondtam. Az öcsémnek, Willnek volt ilyen haja. – Hát jó nag y darab, az biztos – bólintott Fater. A kovácson csak eg y válltól térdig érő bőrkötény volt, meg kötéllel fölerősített lábszárvédő. Karján csillog tak az izmok. Aki hajnaltól napnyug táig kétkilós kalapácsot emelg et, arra bizony rárakódik a hús. Az inas hanyatt hevert, eg yik karját félig fölnyújtva: úg y kifulladt, hog y nyöszörög ni se tudott, szája sarkából vér szivárg ott. Nyolcéves lehetett, talán kilenc. – Rug dosással kell beléd vernem a leckét? – A kovácsmester nem ordított, de a hang ja üllő mellett edződött. Fejbe rúg ta az inast, akinek átfordult a teste. Most már a kovács bakancsa is véres volt, meg a g yerek haja is. – A fenébe. – Fater a fejét rázta. Néztük, ahog y a kovács közelebb lép. – Közbe kellene avatkoznom – mondta Fater, de az arcáról lerítt a vonakodás. A kovácsmester arca Rike-ra emlékeztetett Nem az a fajta, akinek tanácsos az útjába kerülni. – Naponta rug dosnak meg g yerekeket – mondtam. – Naponta halnak meg kisfiúk. – És van, akinek határkövön zúzzák szét a fejét. A kovács az inas fölé toronylott, aki összeg ömbölyödött, mintha a fájdalom ellen védekezne.

A mester hátrahúzta a lábát, aztán mintha döntésre jutott volna mag ában. Felemelte a bakancsát, hog y eg yszer s mindenkorra kitapossa az életet a kölyökből. Nem ér már semmit, jobb vég ezni vele. – De nem úg y, hog y Hansa earl testőre is látja. Az earl nem helyeselné ezt. – De Fater még mindig nem mozdult. Csak elkiáltotta mag át. – Hé, kovács, hag yd abba! Az ember meg merevedett, bakancsa talpa alig néhány hüvelyknyire volt az inas fejétől. – Szedtem már föl elhag yott g yerekeket, de mindeg yik meg halt – mondtam keserű szájízzel. Mag am előtt láttam az arany fürtöket, éreztem a tövisek szorítását. Fiatalon tanultam meg a leckét, fájdalmas lecke volt, vérben, esőben. Hátam mög ött a birodalom kapujához vezető út szaladt. Aki elhag yott g yermekekkel, mások bajával hag yja mag át letéríteni erről az útról, az sohasem ülhet föl a nag ytrónra. Nyílbeli Orrin meg mentené a g yerekeket, de azok nem mentenék meg őt. – Ez csak eg y utcakölyök – mondta a kovács. – Olyan hülye, hog y semmit se bír meg tanulni. Már eg y hónapja etetem. Tetőt adok a feje fölé. Akkor ölöm meg , amikor akarom. – Azzal teljes súlyát beleadva rátaposott. Nag yot csattant a talpa a kövön. A fiúnak sikerült odább g urulnia, viszont annyi ereje nem maradt, hog y felálljon. A kovács dühödt ordítása elnyomta a hang omat – az államtól a homlokomig érő sebhely, amellyel mintha eg y tűzforró tenyér billog ozott volna meg , újra ég ni kezdett, ug yanakkora fájdalommal, mint először. Arról már hallottam, hog y a lelkiismeret halkan szól, az ag yunk hátuljából, van, aki hallja, másoknak érthetetlen, könnyen fig yelmen kívül hag yható. De arról még sohasem hallottam, hog y az ember arcát is marhatja, tüzes fájdalommal. De fájdalom ide, fájdalom oda, nem szeretem, ha terelnek, noszog atnak. Lehet, hog y Makrancosban is a rokon lelket láttam meg , mert rosszul tűröm, ha parancsolg atnak nekem, még ha a tulajdon lelkiismeretem is az, azon ritka alkalmakkor, ha át akarja venni az uralmat. Fater elhúzott mellettem, a kovácsmester felé tartva. Még a kardját se rántotta elő. – Meg veszem tőled! – kiáltottam. Fater még hasznomra lehet, de ez a kovácsmester mind a két karját eltöri, mielőtt a marhának eszébe jutna a peng éjéért nyúlni. A kovácsnak földbe g yökerezett a lába, akárcsak Faternak, aki meg könnyebbülten felsóhajtott, bennem meg enyhült kissé a fájdalom. A kovács ezüstözött mellvértemet meg a köpenyem szabását méreg ette, és alig hanem arra g ondolt, a vérszomja kielég ítése nem ér annyit, mint az erszényem tartalma. – Mit kínálsz érte? – Erőpróbát, amit te választhatsz meg . Ha g yőzöl, ezt kapod a fiúért. – Az arcom elé emeltem eg y aranydukátot a mutató– meg a középső ujjam közt. – Ha veszítesz, semmit se kapsz. – Villámg yors mozdulattal eltüntettem a dukátot. Összeráncolódott a homloka. A kölyöknek közben sikerült még odább g urulnia, és most a szemközti nyerg esmester műhelyének a fala tövében hevert. – Esetleg tovább bírsz markolni eg y tüzes vasat, mint én – javasoltam. Sűrű fekete szemöldöke fölött már valóság os árkokba g yűrődött a homloka. – Leg yen inkább ig azi erőpróba – mondta. – Melyikünk tud tovább a feje fölé tartani eg y üllőt. A nyitott műhely belsejében levő üllőre pillantottam. Két meg termett férfi nyomhat ennyit.

– Szabályok?

– kérdeztem. – Szabályok? Nincsenek szabályok – válaszolta röhög ve. Behajtotta az eg yik karját, csak úg y ug ráltak rajta az izmok. Még a nag y Ronaldo is elhűlne a láttukra, ha Karóg yökér cirkusza Albaszékbe csöppenne. – Az erő! Az az eg yetlen szabály. – Mutasd meg , hog yan kell csinálni. – Bementem a műhelybe. A kohó tüzénél meg két kormozó lámpás fényénél annyit lehetett látni, hog y a munkapadokat és mindenféle csöbröket kikerülhessem. Kellemes faszén–, vas– meg izzadság szag terjeng ett a helyiség ben. Norwoodot juttatta eszembe, meg Mabbertont, meg tucatnyi más csatát. A kovács jött utánam. A mellkasának nyomtam a tenyerem, amint ellépett mellettem. – Mi a neved? – Jonas. Meg kerülte az üllőt. Felnéztem a plafonra, ahol szerszámok lóg tak a g erendákról. Épp hog y lesz helye hozzá. Nekem bőven lesz, mert leg alább eg y arasszal alacsonyabb voltam nála. Fater mög ém lépett. – Remélem, él még a kölyök. Mert hulláért nem csinálom. – Él – válaszolta Fater. – Bár nincs valami jó formában. Jonas leg ug g olt az üllőhöz. Eg yik óriási marka a szarvára fonódott, másik tenyere tövét a pofája alá illesztette. – Te már csináltál ilyet. – Rávig yorog tam. – Ig en. – Kivillantotta a fog ait. – Érzem is az aranyad ízét, kölyök. Meg feszült a teste, hog y robbanásszerű mozdulattal lökhesse föl a vastuskót a leveg őbe. Ekkor sújtottam le rá, eg y kalapáccsal, amit a leg közelebbi padról kaptam föl. A feje oldalára, a szeme mellé. Olyan hang ot adott, mint a bakancsa, amikor belerúg ott a g yerekbe. A kalapács csupa vér lett, Jonas pedig rábukott az üllőre. – Ez meg mi volt? – kérdezte Fater, mint aki rosszul lát a félhomályban. Vállat vontam. – Nincsenek szabályok. Hallhattad. Otthag ytuk őket vérbe fag yva. Bármilyen tűz mardosta is az arcomat, nem volt szükség em még eg y elhag yott g yerekre, s még ha tudott is volna járni a fiú, az Iberico-dombok közé vinni nag yobb keg yetlenség lett volna, mint még eg y hónapra Jonas kezei között hag yni. A fiú mindenesetre addig ra már felült, és a fejét forg atta, amit a g azdájáról nem lehetett elmondani. Befordultunk a sarkon, vég ig mentünk még eg y utcán, és oda is értünk a térre. Pékinasok között törtünk utat, akik cipókat vittek fejük fölé emelt tálcákon, meg rakott parasztszekerek mellett nyomakodtunk el, amelyekről éppen pakolták le az árut a kaputorony két oldalán felállított bódékba. Nyüzsg ött a nép, késve érkező boltosok tették ki asztalaikat, nyitották szét ernyőiket, városiak sürg ölődtek derekukon csörg ő pénzeszacskókkal, ide-oda cikázó szemmel, hog y a lehető leg jobb vásárt csapják idejekorán, még a hajnali dereng ésben. – Szerencsénk lesz, ha meg találjuk az elöljáró emberét ebben a tömeg ben. – Fater eg y cipó után kapott a leveg őben, ám elvétette. – Nyug i, öreg em. Eg y királyt nem olyan nehéz kiszúrni. – A nyereg köré tekertem Makrancos kantárját, és két kézzel hátratúrtam a hajamat a vállam fölött, a hátamra.

Odaértünk a kapuhoz: a sima fal az orrunk előtt nyúlt fel a halványodó ég be. Paták kopog tak a kövezeten, amint átvezettük az állatokat a tíz méter hosszú, sötét kapualag úton. – Veletek kell mennem. – Eg y hang a fekete árnyak közül, a kijárat eg yik oldalán. – Na látod, Fater, felismertek. – Rávig yorog tam. A keletről terjedő világ osság ban tisztán látszottak arcának vonalai. Az ideg en kivált az árnyak közül: fekete folt közeledett felénk. Eg y nő. Mag as, fekete csődörön ült, sötét köpenybe burkolózva, mint aki hideg időre számít. – Elhoztad a térképet? – Kinyújtottam a kezem. – Én vag yok a térkép – felelte. Csak a mosolya g örbületét tudtam kivenni. – Miről ismertél föl bennünket? – kérdeztem, visszahúzva a kezemet. Nem szólt semmit, csak meg érintette az arcát. Újra felláng olt a sebem, de ez csakis Góg tüzének visszhang ja lehetett, mert azt már rég elfelejtettem, hog yan kell pironkodni. Fater befog ta ug yan a száját, de a hátam mög ül is éreztem a belőle áradó g únyos önelég ültség et. – Honorous Jorg Ancrath vag yok, eg y olyan hely királya, amelyről még sohasem hallottál. Mög öttem ez a vig yorg ó idióta Földnélküli Greyson, valami tiszteletre méltó família fattya, amely néhány porlepte holdat birtokol a Lovasparton, de köveken kívül mást alig ha termel. Eng em hívhatsz Jorg nak, őt meg Faternak. És g yalog meg yünk. – Az én nevem Lesha. Az elöljáró unokacsordájának eg ytizenhatoda vag yok. – Az unokája vag y? Ez meg lep. Az volt a benyomásom, az elöljáró nemig en számít rá, hog y visszatérünk. Már azt hittem, nem fog válaszolni, mert némán lovag olt mellettünk vag y száz méteren át, miközben kivezettük málhásállatainkat a városból. – Biztosra veszem, hog y nag yanyám helyesen mérte fel az expedíció esélyeit, és a véleménye azóta sem változott. Még most se láttam belőle semmit a köpenye redői között, azonban valami a tartásában azt súg ta, hog y csinos lehet, sőt akár szép is. – Akkor miért küldött ide, Lady Lesha? – kérdezte Fater. Meg törte a csendet, amit én úg y hag ytam, hog y a lány szeg je meg . Gyakorta meg esik, hog y ha nem kérdezünk, választ kapunk, akár olyat is, amire eszünkbe se jutna rákérdezni. – Nem ő küldött, én akartam jönni. Persze nem fog ok neki hiányozni. Van elég unokája, és messze nem én vag yok közülük a kedvence. Erre hosszú csend támadt, amit már eg yikünknek sem volt kedve meg törni. Lesha leszállt a nyereg ből, és mellettünk vezette a lovát. Meg pirkadt, a szürkeség eg yre halványodott, vég ül keleten íg éretet hordozva felfénylett az ég . Aztán a nap vakító csücske is előbukkant a horizont felett, és hosszú árnyékokat vetett felénk. Vég re alaposabban meg nézhettem Leshát, és rög tön elfelejtettem az arcom sajg ását, amikor a mag áéra mutatott, hog y jelezze, miről ismert fel eng em. Az ő arcának minden része meg ég ett, éppen olyan csúnyán, mint az enyém eg yik fele. Szinte olvadtnak látszott a bőre, mintha valaha lávaként folyt volna, aztán újra meg szilárdult. Az ég és is meg lepett, de még inkább az, hog y túlélte. Pillantása találkozott az enyémmel. Nag yon kék volt a szeme. – Még mindig el akarsz menni az Ibericóra? – Hátratolta a csuklyáját. A tűz semmit sem hag yott a hajából, fejbőre csupa folt, fehér, eg észség telen rózsaszín, bézs, a fülei helyén lyukak.

– Hát

én nem! – hápog ott Fater. Elvettem Leshától a kantárt, és meg álltunk az út közepén. Makrancos az ő lova mellett toporg ott, Fater néhány lépéssel előttünk volt, s most hátranézett. – És te miért akarsz visszamenni oda, hölg yem? – kérdeztem. – Hog yhog y nem félsz tőle, ha eg yszer íg y jártál? – Talán mert már nincs vesztenivalóm – felelte. Nyers hús volt az ajka, csupa dudor. Nem vette le rólam a szemét. Eg y pillanatra behunytam a szemem, és tűheg ynyi vörös fény pulzált a szemhéjam mög ött. Fexler vörös pontja, amely ilyen messzire csábított. – És eredetileg mi vonzott oda? Gazdag ság ot kerestél a romok között, vag y híres felfedezőként akartál visszatérni Albaszékbe? – Meg ráztam a fejem. – Ezt nem hinném. Ilyesmi nem motiválhatta az elöljáró családjának lányát. Szerintem a titkok csábítottak. Válaszokat kerestél. Hog y miket rejtettek el ott az Építők, ig az? Ekkor elfordította a fejét, és kiköpött, mint eg y férfi. – Nem találtam válaszokat. – Ami nem jelenti azt, hog y ne lennének válaszok. – Odahajoltam hozzá. Hátrarándult, nem számított meg hittség re. A kopasz fej hátuljára tettem a kezem: rücskös és kellemetlen tapintású volt a bőre. – Nem jelenti azt, hog y a mag unkfajták nem akkor járnának el helyesen, ha kérdeznek. – Közelebb húztam, noha ellenállt. Nőnek jó mag as volt. – Nem hag yhatjuk, hog y a félelem csapdába ejtsen bennünket. Ha efféle falak közt élnénk le az életünket, az eg yenlő lenne a lassú halállal. – Suttog tam, lehajtva hozzá a fejem, hog y már csak eg y hüvelyknyi választotta el az arcunkat. Talán arra számítottam, ég ésszag a lesz, de nem volt semmi, se parfüm, se verejtékszag . – Menjünk oda, és köpjünk szemen bárkit, aki azt mondja, hog y a rég i tudás tiltott számunkra. Hm? – És akkor arcon csókoltam, azért, mert féltem meg tenni. A józan ész visszafog néha, de dög öljek meg , ha a félelem is visszatart bármitől. Lesha hátrarándult. – Te csak eg y g yerek vag y. Nem tudod, mit beszélsz. – De nem úg y hang zott, mint aki harag szik rám. Délig lovag oltunk, akkor eg y olajfalig etben kerestünk menedéket a nap elől. A paraszt vállalkozó kedvű feleség e elhalasztotta a sziesztáját, és felkapaszkodott hozzánk a domboldalra, hog y borral, sajttal meg valami kemény, barna herbakenyérrel kínáljon bennünket. Amikor Leshát meg pillantotta, keresztet vetett, de volt benne annyi tapintat, hog y nem bámulta meg . Nekiláttunk az ebédnek, és üres kosárral meg eg y marék rézpénzzel bocsátottuk el, kétszer annyival, mint amennyit eg y jobbfajta fog adóban hag ytunk volna ennyi élelemért. – Meséljetek a mórokról – mondtam. A sajtmorzsa, amit lenyaltam az ujjamról, eg yszerre volt puha és omlós. A szag a után alig volt ehetőnek nevezhető, de az íze kellemesen rafinált és pikáns. – Melyikekről? – kérdezte Lesha. Félig -meddig aludni látszott, ahog y a poros földön hevert, feje alatt összehajtog atott köpenyével, eg y fa tövében, amely árnyékot vetett rá. Ig aza volt. Leg alább eg y tucat mórt láttam Albaszékben, fehér köntösbe burkolózva, alig látszottak ki a humuszukból, eg yik kereskedett, másik a dolg a után sietett.

– Meséljetek

a líbai kalifáról. – Kezdetnek ez is jó lesz. – Ibn Fajed – motyog ta Fater. – A tüske a nag yapád seg g ében. – Sok Qalasadi-féle dolg ozik neki? – Számmág usok? – kérdezte Fater. – Nem. – Nincsenek sokan – mondta Lesha. – És különben sem uraknak dolg oznak. Ők a tiszta utat követik. Semmiből sem akarnak sokat. – Aranyból sem? – kérdeztem. Lesha felemelte torz fejét, rám nézett, majd felült, és eg y fatörzsnek vetette a hátát. – Az ő fajtáját a ritkaság ok érdeklik. Csodák, amilyeneket az Iberico-dombok közt találhatunk, de rég i tekercsek is az Építőidőkből, kalkulálási módszerek, rég i tudományok, okosság ok, amelyeket sohasem írtak le maradandó anyag ra, leg alábbis úg y, hog y olvasni tudnánk őket. – És Ibn Fajed azért indít hajóhadat a Lovaspart ellen, hog y fosztog asson, vag y hog y letelepedjen, vag y csupán büntetésül, amiért az itteniek nem a mórok prófétáját követik? – Tudtam, hog y nag yapám és nag ybátyám miként vélekedik erről, de az ilyesmit sosem árt más nézőpontokból is szemüg yre venni. – A népe vissza akar térni – mondta Lesha. Ez új volt. Az elöljáró unokája az eg ész könyvből, nem csak a kurrens lapról merítette bölcsesség ét. – Visszatérni? – Sok mindenen láttam a mórok keze nyomát Albaszékben, bár ezt senki sem óhajtotta elismerni. – Éppannyi ideig uralkodtak itt kalifák, mint királyok. Az Építők előtt, de utánuk is. Az íródeákok ma fosztog atóknak, g yújtog atóknak, pog ányoknak mocskolják őket, pedig mindenben van mór lelemény is, amire büszkék vag yunk. – Látom, nem csak eg y csinos arc vag y – mondtam. Ez a lány olvasott, mert a nézetei nem voltak levezethetők abból, amit mások tanítani mertek. Az eg yház rövid pórázon tartotta a lovasparti és kikötői királyság okat, majd meg fulladtak a szorításától. A papok rossz véleménnyel voltak a pog ányokról, és itt délen veszélyes volt ellentmondani a csuhásoknak. Minden városban eg yházi írnokok írták át a történelmet, de azt persze nem írhatták át, ami kőbe volt vésve körülöttük. Lesha nem sértődött meg az élcelődésemen, leg alábbis nem látszott rajta, mert a forradásai nem mutathatták az alattuk játszódó érzelmeket. Eg y darabig csendben feküdtünk. Semmi hang , csak eg y kecske kolompja a távolból. Miért nem húzódott árnyékba a vén nőstény, fog almam sincs. Úg y lepett be bennünket a hőség , mint valami takaró, az embernek moccanni se volt kedve. – Nem siettél meg menteni azt a g yereket, Jorg – mondta Fater. Azt hittem, már vag y neg yedórája alszik, de ezek szerint a reg g eli eseményeket pörg ette mag ában. – Nem őt mentettem meg , hanem tég ed. Neked még hasznodat vehetem. – Hag ytad volna meg halni? – Fatert nyug talanította a dolog . – Ig en – feleltem. – Semmit se jelentett nekem. – Arany fürtök és vér, ez a kép kavarg ón a szemhéjam mög ött. Kinyitottam a szemem és felültem. Eg y határkövön loccsantották szét William fejét, a lábánál fog va verték hozzá. Meg történt. És a világ ment tovább. Én pedig meg tanultam, hog y semmi sem számít.

– Én

nem bírtam volna elviselni, hog y csak álljak ott és nézzem – mondta Fater. – Senki se rúg hatja szét eg y g yerek fejét Hansa earl testőrének szeme láttára. – Mag ad miatt avatkoztál közbe, vag y a nag yapám miatt? – Kötelesség em volt. Kihalásztam az elemózsiás kosár aljáról eg y meg maradt olajbog yót. Rug anyos húsa szétrepedt a fog aim közt. Meleg , pikáns íze szétáradt a számban. – Akkor is közbeléptél volna, ha nem kötelesség ed? – kérdeztem. Fater eltűnődött. – Ha nem olyan marha nag y ember, ig en. – Mert nem bírtad nézni? – Ig en. – Ne félmeg oldásokban g ondolkodj, Greyson. – Felg yűltem poros ruhaujjamat, míg ki nem látszottak alóla a tövisbokor tépte sebek: fakó pecsétek napbarnította bőrön. – Eg yszer eg y pap az üdvösség ről beszélt nekem. Arra buzdított, hog y noha nem menthetünk meg mindenkit a bűneitől, ez ne tántorítson el bennünket attól, hog y meg mentsük azokat, akik a szemünk előtt vannak. Hát ilyenek a papok. Bármelyik pillanatban készek feladni. Olyan buzg ón vallják meg esendőség üket, mintha az erény volna. – Kiköptem az olajbog yó mag ját. – Vag y érdemes meg menteni a g yerekeket pusztán azért, mert g yerekek, vag y nem érdemes meg menteni őket. Ne olyan véletlenek diktálják a cselekedeteidet, hog y az eg yik éppen a szemed előtt van, de a másikat nem látod. Ha érdemes meg menteni őket, akkor mentsd meg mindet, kutasd fel, védd meg őket, leg yen ez az életcélod. De ha nem, akkor fordulj be eg y másik utcába, hog y észre se vehesd, akit láthatnál, fordítsd el a fejed, takard be a szemed. Probléma meg oldva. – Te mindet szeretnéd meg menteni, ug ye? – szólalt meg Lesha halkan a másik oldalamon. – Ismerek eg y embert, aki próbálja – mondtam. – S ha csak annyi eszem lenne, ig en, én is szeretném meg menteni mindet. Semmi félmeg oldás. Vannak dolg ok, amiket nem lehet kettévág ni. Nem lehet félig szeretni valakit. Nem lehet félig elárulni, nem lehet félig hazudni. Csend lett. Még a kecske is elaludt. Ott maradtunk a fa alatt, míg az árnyékok meg nem nyúltak, és a nap fehér rag yog ása elviselhetőbb nem lett. Délután továbbindultunk. Éjszakára eg y száraz völg yben ütöttünk tábort, tizenöt kilométerrel északabbra, fejünk fölött csillag ok szikráztak, körülöttünk rovarok szerenádoztak. Az olajfák és paratölg yek messze elmaradtak. Semmi sem nőtt ezekben a völg yekben, csak kérlelhetetlen tövis, mesquitocserje meg törpetölg y, amitől az éjszaka leveg ője illatos lett ug yan, de tűzrevalót nem kínált. Kemény kenyeret, almát meg narancsot ettünk az albaszéki piacról, és eg y korsó borral öblítettük le, amely olyan sötét vörös volt, hog y szinte feketének látszott. Csak feküdtem, néztem a csillag ok járását, hallg attam a lovak prüszkölését, Makrancos időnkénti horkantását és dobrokolását, Fater hortyog ását. Lesha néha nyöszörg őit álmában, halkan, de fájdalmasan. És körös-körül az éjszakai csúszómászók szűnni nem akaró zenekara, hullámokban áradó hang ok, mintha óceán nőtt volna körénk, amikor lement a nap. Eg yik kezemmel a rézládikót markoltam, másikat a földhöz nyomtam: szemcsék az ujjaim alatt. Holnap újra g yalog olunk. Íg y tűnt helyénvalónak, és nem csak azért, hog y ne vig yünk be jó

lovat a mérg ezett vidékre. Vannak helyek, ahová a két lába kell, hog y elvig ye az embert. Vannak utak, amelyek más perspektívát ig ényelnek. A kilométerek többet jelentenek, ha lépésenként járjuk le őket, és érezzük a föld változását a talpunk alatt. Vég ül lehunytam a szemem, és hag ytam, hog y a csillag ok sokaság át eg yetlen vörös váltsa fel. A betlehemi jászolhoz is eg yetlen csillag vezette el a bölcseket. Azon morfondíroztam, vajon kövemé-e eg y bölcs Fexler csillag át.

7 Chella története Hat évvel ezelőtt Vereség a cantanlonai mocsárban A föld szag a, a földé, amely porhanyós a kezedben, és tudatja veled, hog y itthon vag y. A nap, mely csecsemőkorától makacs fiatalemberéig meg világ ított eg y életet, bíbor napkelte és bíbor napnyug ta között ível. Oroszlánok bömbölnek a sötétben. – Neked semmi keresnivalód itt, asszony. Pedig ő is szeretné otthon érezni mag át itt. A férfi vág yakozása vonzotta erre a helyre, jött vele eg yütt, távozása nyomában üg etve. – Menj haza. – A férfi hang ja mély, parancsoló. Minden bölcsnek hang zik, amit mond. – Én tudom, miért szeretett tég ed – mondja a nő. Neki nincs otthona. – Te is szereted, de annyira szét vag y hullva, hog y nem tudsz mit kezdeni vele. – Ne merészelj sajnálni eng em, Kashta. – Feltámad a harag , amely, azt hitte, kiég ett belőle. A vörös föld, a fehér nap, az alacsony kunyhók, mind távolodik. – Az én nevemmel ne bűbájolj, Chella. Menj vissza. – Ne parancsolg ass nekem, Núbai. Újra a rabszolg ámmá tehetnétek. A játékszeremmé. – A férfi világ a már csak fénylő folt a látótere zug ában, tündöklő szépség be veszett részlet. – Én már nem vag yok ott, asszony. Itt vag yok. A dobok karéjában, a kunyhóárnyékban, az oroszlán lába nyomában. – Eg yre elmosódóbbak, eg yre mélyebbek a szavai. Chella kiemelte arcát a bűzös sárból, és dög letes vizet köpött. Könyöke még iszapba merült, sűrű kátyú csorg ott róla. Újra köpött, fog ai sarat kapartak a nyelvéről. – Jorg Ancrath! A hálót, amelyet hosszú hónapok alatt szőtt mocsárszerte nekromanciából, míg minden örvényt, lápot át nem járt, mélység es mélyre nyúlva, eg észen a leg rég ebbi ing oványholtakig , széttépték, ereje elszivárg ott, ismét meg rontotta a békák, férg ek, g ázlómadarak élete. Chella érezte, hog y süpped, összeszedte maradék erejét, és felkapaszkodott a szilárdabb talajra, eg y alacsony dombra, amely kiállt a sárból. Az ég en már csak emléke volt a kéknek, fakult, mintha túl sokáig hag yták volna kinn a napon. Chella a hátán hevert, és ezernyi szúrást érzett alulról, a véknya fázott, arca fölhevült. Nyög és tört fel a szájából. Fájdalom. Ha eg y nekromanta túl sok erejét elpazarolja, ha a halál kiég belőle, csak a fájdalom marad, hog y betöltse a lyukat. Vég ül is ez az élet. Fájdalom. – Leg yen átkozott. – Chella zihálva feküdt, elevenebb volt, mint évtizedek óta bármikor, már alig érintkezett a Holt Földek szélével. Fog ai csikorog tak, izmai vasként feszültek meg , a fájdalom hullámokban lepte el. – Leg yen átkozott.

Eg y varjú leste, fénylő fekete, a domb tetejét jelző kövön kuporg ott. És meg szólalt a varjú, éles károg ása eg yik pillanatról a másikra hirtelen értelmet nyert. – Nem a visszatérés fájdalma ijeszti el a nekromantát az élettől. Nem az tartja őket messze távol; olyan messze, amennyire csak merészkedhetnek anélkül, hog y elveszítenék vele a kapcsolatot. Hanem az emlékek. A szavak a varjú csőréből jöttek, de a fivére mondta őket, évekkel ezelőtt, amikor először tanítg atta őt, először kísértette meg azzal, hog y milyen halálesküdöttnek lenni. Eg y-eg y pillanatban, amikor már bánta, Chella őt okolta, mintha a fivére vitte volna bele a romlásba, mintha csak puszta szavak hatására szakított volna mindazzal, ami helyes volt. Jorg Ancrath aztán vég et vetett a fivére szónoklásának, eg yszer s mindenkorra. Lefejezte a Honas-heg y alatt, evett a szívéből, és ellopta az ereje eg y részét. – Hess innen, varjú. – Összeszorított fog ai közül sziszeg te. De emlékek kezdtek szivárog ni a szeme mög ül, mint g enny a sebből, ha meg nyomkodják. A varjú csak leste. Vékony, g örbe karmai alatt zuzmó lepte a követ, sötét narancssárg a, fakózöld foltokban, mintha meg fertőződött volna. A madár Chella összehúzott szemébe meredt, szeme fényes, fekete, szikrázó. – Eg yetlen nekromanta sem tudhatja, mi vár rá, ha vég ig meg y a Holt Földekre vezető szürke úton. – Károg ott eg yet, nyersen, kurtán, mert ilyen a varjak ig azi beszéde, aztán meg int a fivére hang ján folytatta a leckéztetést. – Mindnek meg van rá az oka, g yakran borzalmas oka, amitől felfordulna embertársai g yomra, de bármi mozg atja is őket, bármilyen furcsa és hideg is az elméjük, nem tudhatják, mibe fog tak bele. Ha előre el lehetne nekik mag yarázni, ha fel lehetne festeni eg y ocsmány vászonra, eg yikük sem, még a leg rosszabb sem tenné meg az első lépést. Nem hazudott. A teljes ig azat mondta. De a szavak csak szavak, ritkán térítenek le valakit az útról, hacsak mag a is nem akarja, hog y letérítsék. – Követtelek, Cellan. Ráléptem az utadra. – Felidézte az arcát, a fivére arcát, amikor még fiatalok voltak, g yerekek. Boldog idő. – Nem! – Ennél még a fájdalom is jobb volt. Próbált nem g ondolkodni, kővé változtatni elméjét, hog y semmit se eresszen be. – Ez csak az élet, Chella. – A madár mintha mulatott volna rajta. – Ereszd be. Szorosra zárt szeme mög ött képek tülekedtek a pillanatért, hog y ha csak eg y másodpercre is, de lekössék, mielőtt az emlékezés árja elsodorja őket. Ott látta a varjút is, amint bíborvörös fejét eg y kibelezett hullába meríti. – Az élet édes. – Meg int károg ott. – Kóstolj bele. Utánakapott a varjúnak, lecsapva sajg ó karmú kezével. Azonban eltűnt. Semmi szárnycsapdosás, semmi pörölés a mag asból, csak eg y törött, loncsos toll, mintha ennyiből állt volna, vég esvég ig . A nap, hosszú kínjának tanújaként, elhúzott Chella fölött, és vég re, a csillag ok miriádja alatti sötétben, felülhetett. Lüktetett a feje az emlékektől. Nem a teljes életet mutatták, amitől elszakadt, de épp eleg endő húst raktak a vázra, hog y ellentéte leg yen annak, ahol állt, halál és élet mezsg yéjén. Mag a köré fonta a karját, érezve, mennyire kidudorodnak a bordái, milyen horpadt a hasa, milyen fonnyadt a melle. De a leg rettenetesebb tényt, a leg könyörtelenebb ítéletet az emlékek összesség e mondta ki. Nem holmi trag édia indította el az úton, amelyet

választott. Nem valami szörnyűség elől menekült, nem elviselhetetlen bántalom, nem nyomába szeg ődő rém elől. Csak a közönség es mohóság sarkallta: hatalomvág y, szerzésvág y, meg a kíváncsiság , a hétköznapi, macskakínzó fajtából. Efféle ösztönök küldték a holtak közé, a züllésbe, ezek bírták rá, hog y minden emberség et elvessen. Semmi költői, semmi sötét vag y dicséretes, csak eg y kis hétköznapi élet hitvány kis szükség letei. Chella mélyet léleg zett. Már azt is zokon vette, hog y rákényszerül. Jorg Ancrath tette ezt vele. Érezte, hog y dobog a szíve a mellében. Szinte még g yerek, még is kétszer leg yőzte őt. Itt hag yta inkább elevenen, mint holtan. Elérte, hog y érezzen! Letépett a lábáról eg y piócát, aztán eg y másikat, amelyek kövérre híztak a vérén. Viszketett a bőre, ahol a szúnyog ok lakmároztak rajta. Évek óta nem érdekelte az efféle teremtményeket, évek óta nem érhettek hozzá úg y, hog y nyomban ki ne lobbant volna puha, törékeny kis testükben az a pirinyó élet. Bűzlött a mocsár. Csak most tűnt fel neki, pedig hónapokat töltött az ölelésében. Bűzlött, és az íze még rosszabb volt, mint a szag a. Chella összehúzta mag át, a lába g yeng e volt, remeg ett. Borzong ását részben mag yarázhatta az éjszaka hűvöse sárlepte meztelenség én, részben mag yarázhatta az éhség és a kimerültség , de leg főbb oka a félelem volt. Nem a sötéttől félt, nem a mocsártól, nem a hosszú úttól a sivár földeken át. A Holt Királytól retteg ett. A hideg nézésétől, attól, ahog yan fag g atja, ahog y állnak majd eg ymással szemben, a Király az éppen soros holt lénybe bújva, ő pedig hajdani hatalmának rong yaiba, és a kudarcáról vall. Hog yan jutott idáig ? A nekromanták rég en urai voltak a halálnak, nem szolg ái. De amikor leg sötétebb munkálkodásaik közben váratlanul meg jelent a Holt Király, a nekromanták újból meg ismerték a félelmet, pedig azt hitték, rég hátrahag yták útjukon és elfelejtették. És nem is csak Chella kisded csapata a Honas-heg y alatt. Most már tudta ezt, de több mint eg y éven át úg y képzelte, a Holt Király démon, akit ő ébresztett fel azzal, hog y olyan helyeken turkált, amelyek embernek nem valók, olyan teremtmény, amely csakis őrá összpontosít, azután a fivérére meg még pár másikra. De a Holt Király mindenkihez szólt, aki túltekintett az életen. Mindenkihez, aki átnyúlt, és visszahúzta, amit a fátyolon túl talált, hog y meg töltse vele azok maradványát, akik elmentek. Akik ilyen hatalomért nyúltak, előbb-utóbb mind azon kapták mag ukat, hog y a Holt Király kezét fog ják. És az sohasem fog ja eleng edni őket. De miért küldte őt ez ellen a fiú ellen? És hog y vallhatott kudarcot? – Lég y átkozott, Jorg Ancrath. – És Chella térdre esett, és sötét, keserű mocskot okádott mag ából.

8

A hat királyság ban, amelyeket Nyíl herceg étől elvettem, Hodd Townnál nag yobb, tisztább, szebb és kiválóbb város reng eteg akad. Voltak városaim, amelyeket még nem is láttam, városaim, ahol az emberek királynak tituláltak, ahol szobrom állt a piacokon és a tereken, s amelyeket soha még tíz kilométerre se közelítettem meg , s ezek mind szebbek voltak Hodd Townnál. És Hodd Town még is inkább az enyémnek érződött. Rég ebb óta volt a tulajdonom, személyesen fog laltam el, vörösre festettem az utcáit, amikor Jarco Renar felkelést robbantott ki. Ezen a helyen nem emlékeztek Nyílbeli Orrinra. Hodd Townban senki sem emleg ette a jóság át, a jövőlátomását, senki sem ismételg ette azt a közvélekedést, hog y szentté fog ják avatni, mielőtt még az emléke kihűlne. Eg ész Hodd Town előjött az üdvözlésünkre. Senki sem kuksol otthon, ha az Arany Őrség bevonul a városkapun. Felföldiek sorakoztak az utcákon, éljenezve, ilyen-olyan zászlókat lobog tatva. Tíz hoddi közül, akik holnap majd rekedten fog nak sug dolózni, és az ünnepség folyományaképpen zúg ni fog a fejük, leg följebb eg y tudja meg mag yarázni, miért is éljenzett, de az olyan helyeken, mint a Felföld, nehéz nem lelkesedni valami eg zotikus vag y ideg en láttán. Már persze ha éppen csak átvonul, és nem bámulja meg a nővéredet. Az oszlop élén lovag oltam, Lord Holland palotája, a város leg előkelőbb épülete vag y leg alábbis leg előkelőbb kész épülete felé. A katedrális majd túltesz rajta eg y napon. Lord Holland személyesen tárta ki előttünk kapuját: testes ember volt cicomás öltözékben, feleség e mög ötte totyog ott, ezüstösg yöng yös leg yező mög é rejtve számtalan tokáját. – Jorg király! Kitüntetés ez házamnak. – Lord Holland meg hajolt. Az arca azt súg ta, őszülnie kellene már, félig -meddig arra számítottam hát, hog y meg hajlás közben lepottyan a fejéről a fényes, fekete paróka, de nem pottyant le. Lehet, hog y a sajátja volt a haja, és koromfestékkel kente. – Valóban kitüntetlek – válaszoltam. – Úg y döntöttem, nálad szállok meg éjszakára, míg híreket nem kapok az Odúból. Csörg ő páncéllal leug rottam a nyereg ből, és intettem, hog y vezessen. – Harran kapitány – fordultam hátra felemelt kézzel, hog y elejét veg yem minden tiltakozásnak. – Holnap hajnalig itt maradunk. Erről nem nyitok vitát. Majd az úton behozzuk a késést. Mog orvának látszott, de elég jól ismert ahhoz, hog y miután pár pillanatig rám meredt, elforduljon, és utasítsa az őrség et, hog y vonjanak védőövezetet Holland palotája köré. Hollandék házi testőrei el akarták állni Gorg oth útját, amikor utánam és Makin után indult az ajtóhoz. Mag amban kalapot emeltem a bátorság uk előtt. Tanúja voltam, amikor Gorg oth minden erőfeszítés nélkül szétmorzsolt a két kezével két emberi koponyát Lord Holland meg torpant a lépcsőn, veszélyt orrontva. Kérdő pillantást vetett rám. – Be fog om vinni Gorg othot a vyene-i Aranykapun, úg yhog y szerintem a te ajtódra is méltó, Holland. – Biccentettem, hog y menjünk csak tovább.

A testőrök meg könnyebbülve léptek hátra, mi meg bementünk. *** Lord Holland vendég szobái szépen voltak berendezve – ha fényűzőt mondanék, az se volna túlzás. A padlót vastag szőnyeg ek borították, Indusból való, különféle pog ány istenek képmásával hímzett selymek. A falakon hol tapéta, hol olajfestmények, a mennyezet g ipszcirádáit fényesre aranyozták. Holland felkínálta a saját lakosztályát, de semmi kedvem sem volt eg y vénember bűzében szállni meg . Azonkívül, ha még vendég szobáinál is g azdag abban van díszítve, a vég én még elcsennék belőle ezt-azt. – A dekadencia ott kezdődik, amikor valaki többet költ az otthona csinosítására, mint a védelmére. – Hátrafordultam Makin felé. Gorg oth éppen becsukta mag a mög ött az ajtót, és odaállt Makin mellé. Makin hátratúrta a haját, és elvig yorodott. – Elbűvölő, az eg yszer biztos. Gorg oth körbenézett. – Eg y eg ész világ ot g yűjtöttek ebbe a szobába. Ig aza volt. Holland a birodalom minden zug ából s még azokon is túlról szedett össze holmikat. Zseniális emberek mesterműveit. Évek munkája halmozódott fel a teremben, hog y elg yönyörködtesse eg y g azdag uraság vendég eit. Gorg oth felemelt eg y eleg áns széket roppant kezével, ujjai a bonyolult csig avonalas díszítmények köré kulcsolódtak. – A heg yek alatti szépség ... robusztusabb. – Letette. Elképzeltem, hog yan hasadnának szilánkokká a szék lábai, ha ráülne. – Miért vag yunk itt? Makin bólog atott. – Azt mondtad, kényelmetlen ág yak, vig yorg ó hivatalnokok, bolhák. És még is itt vag yunk. Az ág yakkal semmi baj. Talán eg y kicsit puhák és... – Gorg othra pillantott – törékenyek, és lehet, hog y bolhák is vannak, bár nyilván jobbfajta bolhák, a hivatalnokok pedig kétség kívül vig yorog tak. Összepréseltem a számat, és rávetettem mag am az eg yik nag yág yra. Úg y süllyedtem bele a pelyhes dunnába, hog y majdnem eltűntem alatta, mintha mély vízbe ug rottam volna. – Van valami, amire aludnom kell eg yet – mondtam. Alig bírtam felemelni a fejemet, hog y Gorg othra nézzek. – Ti ketten fog laljátok el mag atokat. Ha szükség em lesz rátok, üzenek. Makin, lég y elrag adó. Gorg oth, ne fald föl a cselédeket. Gorg oth mordult eg yet. Kiindultak. – Gorg oth! – Meg állt az ajtóban, amely olyan mag as volt, hog y még neki se kellett lehajolnia alatta. – Ne hag yd, hog y g únyolódjanak veled. Ha meg próbálnák, nyug odtan fölfalhatod őket. Heg ymélyi Királyként jössz velem a Kong resszusra. Lehet, hog y a Százak még nem tudják, de majd meg tudják. Biccentett, és mindketten távoztak. Meg volt rá az okom, hog y mag ammal vig yem a leucrotát a Kong resszusra, de Gorg othot

inkább a lehetőség csábította, hog y képviselheti új népét, a trollokat, bár g yőzködni még íg y is g yőzködnöm kellett, mert nem utasíthattam. És ez újabb jó ok volt arra, hog y mag ammal vig yem. Kevesen voltak körülöttem, akik őszintén meg mondták, ha rosszul cselekedtem. És csak eg y volt, akinek nem parancsolhattam, aki inkább letépte volna a fejemet, mint hog y az ösztöne ellenére eng edelmeskedjen. Néha mindenkinek jól jön eg y ilyen ember. Ültem Lord Holland kecses székében, erezetes diófa asztalánál, amely úg y ki volt fényezve, hog y szinte világ ított, és a sakkal vacakoltam, amit az őrök pavilonjából csentem el. Órákon át csak bámultam a mezőket, a szabályoknak meg felelően tolog attam a bábukat. Élveztem a súlyukat a kezemben, a csúszásukat a márványfelületen. Azt olvastam, az Építők olyan játékszereket készítettek, amelyek sakkozni is tudtak. Akkorák voltak csak, mint az ezüstfutó a tenyeremen, még is minden játékost le tudtak g yőzni, eg y pillanat alatt kiválasztották azt a lépést, amellyel még készítőik eszén is túljártak. A futó nag yot koppant, ahog y lecsaptam a helyére. Doboltam vele, és közben azon tűnődtem, van-e értelme olyan játszmákat játszani, amelyekhez játékszerek is értenek. Ha nem találunk ki jobbakat, mindig g yőzni fog nak azok a mechanikus ag yak, amelyeket az Építők hátrahag ytak. Holland állta a szavát, nem eng edett be hozzám se vendég et, se kérvényt, se meg hívót. Ültem fényűző vendég lakosztályában, és emlékeztem. Eg yszer elvettek tőlem eg y rossz emléket. Eg y rézládikóban hordtam mag ammal, de vég ül muszáj volt meg tudnom. Minden lezárt ládikó, minden titok addig mardossa az embert, napról napra, évről évre, míg a vég én csontot ér. Addig sug dossa: nyisd ki a ládikót, nézz szembe a veszéllyel, vag y rág d mag ad tovább, míg meg őrjít a g ondolat: mi lett volna, ha meg teszem? Vannak más emlékek is, amiket inkább elzárnék mag am elől, hog y sohase férjek hozzájuk, de az a ládikó meg tanított valamire. Semmit sem nyeshetünk le anélkül, hog y ne éreznénk a hiányát. Még a leg rosszabb emlék is része az alapzatnak, amely meg tart bennünket a világ ban. Felkeltem a székből, felborítottam a királyokat, a feketét is meg a fehéret is, és ismét belezuhantam az ág yba. Most hag ytam, hog y mag ába nyeljen, és belesüppedtem Katherine álomlátásának fehérpézsmájába. Mag asvárban álltam, atyám tróntermének ajtaja előtt. Ismertem ezt a jelenetet. Minden jelenetet ismertem, amelyet Katherine játszott le nekem e mög ött az ajtó mög ött. Galen halálát, de úg y, hog y közönyömet felülírták Katherine teg napjai, és a lovag bárdként zuhant át mindkettőnk életén. Vag y atyám kését, amelyet g yőzelmem csúcsán döfött a mellembe, amikor érte nyúltam, mint fiú az atyjáért, és minden mérg et felidézett vele, amelyet valaha is a szívemnek szánt. „Elég volt a játszadozásból” – mondtam. Rátettem a kezem a nag y ajtó kilincsére. „Volt eg yszer eg y testvérem, akitől tanultam valami nag yon fontosat. Hendrick testvér. Szilaj ember volt, nem ismert félelmet.” És alig mondtam ki a nevét, máris ott állt mellettem – mint a leg rosszabb fajta ördög , ha meg idézik. Ott állt mellettem atyám ajtaja előtt, röhög ött, és a padlóhoz csapta a bakancsát. Hendrick testvér, a bőre sötét, mint eg y móré, hosszú haja fekete csimbókokban lóg ott a válla alá, rug anyos izmú, mag as, mint eg y troli, bal szemétől a szája sarkáig rózsaszín, csipkés sebhely húzódott, szinte virított a koszos bőrén. „Jorg testvér.” Meg hajtotta a fejét.

„Mutasd meg neki, hog y hog yan haltál meg , testvér.” Hendrick testvér bőszen elvig yorodott, és a hirtelen felg omolyg ó füstből meg int előrontott a conaug hti lándzsás. A conaug hti lándzsa ronda feg yver, fönt is, lent is szakállas, mintha nem is akarnák kihúzni az áldozatból, csupa kiálló kis peng e a nyele. Hendrick a hasába kapta a lándzsát, épp ahog y emlékeztem rá, csak úg y recseg tek az elszakadó láncszemek a páncéling én. Szeme elkerekedett, a vig yora még szélesebb lett, de most g örcsös és skarlátvörös. A conaug hti bizony nyerésre állt, úg y feltűzte a lándzsájára, hog y Hendricknek akkor sem ért volna el hozzá a kardja, ha maradt még ereje, hog y meg lóbálja. „Nem hiszem, hog y Hendrick testvér le tudott volna jönni arról a lándzsáról” – mondtam, túlharsog va a szellemordításokat, a kardok csattog ásának emlékét. „Persze erőlködhetett volna, akár még le is vethette volna róla mag át a vég én. De a beléből több maradt volna azokon a szakállakon, mint amennyi a hasában. Szóval erőlködhetett volna, de néha az az eg yetlen lehetőség , hog y emeljük a tétet, a másik irányba indulunk, és rákényszerítjük az ellenfelet, hog y messzebbre menjen a mag a választotta úton, mint amennyire tervezte.” Hendrick testvér elhajította kardját, és lerázta karja hajlatáról a pajzsot. Mindkét kezével meg markolta a lándzsa nyelét a kiálló peng éken túl, és vég ig húzódzkodott rajta. A heg ye feketén, csöpög ve bukkant ki a hátán, méternyi fa és peng e fúrta át a hasát, iszonyú sebet tépve, ő pedig két lendületes lépéssel elérte ellenség ét. „Most fig yelj” – mondtam. És Hendrick testvér belefejelt a lándzsás arcába. Két vörös kéz rag adta meg a conaug hti tarkóját, és mag ához rántotta. Hendrick a férfiba kapaszkodva elvág ódott, és belemélyesztette fog ait a feltáruló nyakba. Füst borította el mindkettőjüket. „Annak a lándzsásnak fel kellett volna adnia aznap – mondtam. – Neked is fel kellene adnod, Katherine.” Meg markoltam a trónterem ajtajának kilincsét, és húzni kezdtem, nem a fémet, hanem álmaim sötét árját, a rég i lázálmokat, amikor a tövis vág ta, elfertőződött sebek verejtékében úsztam. Zúzmara terjeng ett ujjaim alól, át a bronzon, vég ig a fán, és az ajtó minden eg yes eresztékéből és réséből g enny szivárg ott. Édeskés bűze áthúzott abba az éjszakába, amikor verejtékezve, fájdalmak közt arra ébredtem, hog y Glen barát embere, Inch a testemen matat. Kilencéves g yerekként nem sokat értettem belőle, de ahog y elkapta rólam a kezét, amilyen kifejezés ült a jámbor arcán, miközben verejtékcsöppek csillog tak rajta, mintha ő is lázas lenne, abból kikövetkeztettem, mi meg y vég be a fejében. Szó nélkül elfordult, és az ajtó felé indult, sietve, de nem futva. Fúrnia kellett volna. A kilincs jeg es bronzán fehérlő kezem nem a hideg fémet érezte, hanem a piszkavas súlyát és hevét, amelyet a tűz elől kaptam fel. Ahhoz is g yeng ének kellett volna lennem, hog y felálljak, de lecsusszantam az asztalról, amelyen véreztettek és purg áltak, hag ytam, hog y a lepedő leessen rólam, és meztelenül odarohantam a ropog ó tűzhöz. Az ajtónál értem be Inchet, és amikor meg fordult, beledöftem a piszkavasat a bordái közé. Visított, mint a malac, ha ölik. Csak eg y szavam volt hozzá. Eg y név. „Ig azság .” Nem azért g yújtottam fel a szobát, hog y ne fázzak, bár a láztól vacog ott a fog am, és a kezem úg y remeg ett, hog y alig vettem hasznát. Azért g yújtottam fel, hog y meg tisztuljak. Hog y Inchnek és a disznóság ának minden nyomát kiég essem. Hog y g yeng eség em és kudarcom

összes emlékét fölfalja. „Ott akartam maradni” – suttog tam, tudván, hog y Katherine úg y is hallja. „Nem emlékszem rá, hog y elmeg yek. Nem emlékszem, mennyire közelítettek meg a láng ok.” Az erdőben találtak rám. A lányhoz akartam menni, aki a tavaszt várja, le akartam feküdni a földre, ahová a kutyámat temettem, de elkaptak, mielőtt odaértem volna. Felszeg tem a fejem. „De ma éjjel nem oda tartok, Katherine.” Vannak ig azság ok, amiket ismerünk, de nem mondunk ki. Még mag unknak sem, a sötétben, ahol mindnyájan eg yedül vag yunk. Vannak emlékek, amiket látunk, és még sem látunk. Elkülönülő dolg ok, elméletivé válók, jelentésüktől meg fosztottak. Vannak ajtók, amiket ha kinyitunk, sosem csukódnak be többé. Ezt már kilencévesen is tudtam. És most itt volt eg y ajtó, amelyet rég es-rég becsuktam, mintha koporsóra zárnám rá a fedelét, mert a tartalma elviselhetetlen. Reszketett a kezem a félelemtől, de csak még erősebben markoltam. Eg yetlen porcikám se kívánta, de ki akartam vetni Katherine-t az álmaimból, hog y meg int enyémek lehessenek az éjszakáim – és az őszinteség maradt a leg élesebb feg yverem. Meg rántottam annak a zúzmarás, fertőzött ajtónak a kilincsét, cibáltam, mintha lándzsát húznék bele a hasamba, hüvelykről hüvelykre. És az ajtó nyikorog va feltárult, de nem a trónteremre, nem atyám udvarára nyílt, hanem eg y borong ós őszi napra, eg y keréknyomok mélyítette útra, amely fölfelé kanyarg óit a völg yben, a kolostorhoz. – Kárhozzak

el, ha meg teszem! Hazudós testvér már rég elkárhozott, de ezt eg yikünk sem tette szóvá. Álltunk az út sarában, a csípős, nyirkos nyug ati szélben, és néztük a kolostort. – Odamég y, és meg kéred őket, hog y lássák el a sebedet – ismételte meg Hájas Burlow. Burlow jobban értett a kardforg atáshoz, mint mi leg többen, és nag yon hideg en tudott nézni az emberre. Semmi derű nem volt a reng eteg hájában, még se volt akkora tekintélye, mint Price testvérnek hajdanán. – Kárhozzak el, ha... Rike testvér tarkón vág ta Hazudóst, mire az hasra esett a sárban. Grumlow, Roddat, Sim meg a többiek Rike köré g yűltek. – Sokat úg yse látna – szólaltam meg . Felém fordultak, és Hazudós feltápászkodott, csak úg y csurg ott róla az út anyag a. Hiába öltem meg Price-ot három kővel, akkor is sovány, tízéves kölyök maradtam, és a testvérek nem fog adtak el tőlem parancsokat. Hog y eg yáltalán még éltem, azt eg yformán köszönhettem a g yors késemnek meg a Núbai védelmének. Két évnek kellett még eltelnie, hog y Sir Makin rám találjon, és ő meg a Núbai vig yázzon rám, csak aztán hozhattam döntéseket a testvérek számára. – Mi van, te törpe? – Rike nem bocsátotta meg nekem Price halálát. Szerintem úg y érezte, meg fosztottam eg y lehetőség től. – Sokat úg yse látna – mondtam. – Az ispotályba vinnék. Az általában különálló épület. És állandóan fig yelnék, mert úg y néz ki, mint aki még a kötszert is ellopná, miközben rátekerik. – Mit tudsz te? – Gemt szándékosan úg y rúg ott felém, hog y elhibázzon. Eg y rendes

rúg áshoz nem volt bátorság a. – Annyit ig en, hog y az aranyat nem az ispotályban tartják – feleltem. – A Núbait kellene odaküldenünk – mondta Row testvér, eg y jó hosszút és heg yeset köpve a kolostor felé. – A pog ány praktikái kifog nának azokon a szentfazekakon... – Küldjetek eng em – mondtam. A Núbai azóta nem lelkesedett a vállalkozásért, amióta Hájas Burlow szóba hozta. Szerintem Burlow csak azért javasolta, hog y fosszuk ki a Szent Sebestyént, hog y Rike-ot elhallg attassa. Meg talán hog y a testvérek jobban elfog adják ing atag irányítását. – Aztán micsinálnál? Meg sajnáltatnád mag adat? – Gemt prüszkölve röhög ött. Maical a sor vég éről visszhang ozta, bár természetesen fog alma se volt róla, mi a vicc benne. – Ig en – mondtam. – Hát... éppenség g el árvaházuk is van. – Burlow a borostáját simog atta, néhány plusz tokát g yűrve mag ára közben. Három kilométerrel lejjebb ütöttünk tábort, eg y pag onyban, satnya szil– meg ég erfák sűrűjében, amely bűzlött a rókaszag tól. Burlow nag y bölcsen úg y döntött, nem sokkal pirkadat után kell odamennem a kolostorhoz, amikor vég eznek az éjszakai zsolozsmával. A testvérek tüzeket raktak a fák közt, és Gains leemelte az üstöt a koponyáskordéról, hog y a leg nag yobbik fölé akassza. Enyhe éjszaka volt, felhős, sötét. Nemsokára nyúlrag u illata töltötte be a leveg őt. Húszán lehettünk. Burlow körbejárt, és kikönyörög te, hog y Sim meg Gemt álljon őrség be az út szélén, a vén Elban pedig a lovak közelében telepedjen le, és füleljen, nem jönneke farkasok. Grillo testvér peng etni kezdte az öthúrú hárfáját – azóta volt az ő hárfája, amióta elvette eg y embertől, aki tényleg tudott játszani rajta és valahol a sötétben eg y mag as hang rág yújtott „A királyné bánatá”-ra. Történetesen Jobe testvér énekelt aznap éjjel. Csak sötétben volt hajlandó énekelni, mintha a szurokfekete éjszakában más leg énnyé válhatna eg y más helyen, és előadhatná a dalokat, amikre kölyökkorában tanították. – Lehet, hog y nem kellene kifosztanunk a Szent Sebestyént? – fag g attam a sötétet. A Núbai mély hang ja válaszolt. – A te szent embereid élnek ott. Miért akarod meg lopni őket? Kinyitottam a szám, aztán becsuktam. Én csak a reputációmat akartam meg alapozni a testvérek közt, no meg szétoszlatni kissé a harag ot, ami belülről rág ott. De többről volt szó ennél... tényleg az én szent embereim voltak azok a szerzetesek ott a kolostor erődjében, akik zsoltárokat visszhang oztak a kőtermekben, és aranykereszteket hordoztak kápolnától templomig . Istenhez szóltak, és lehet, hog y ő is szólt hozzájuk, azonban az ellenem elkövetett g onoszság ok eg y cseppet sem kavarták föl nyug almuk mély állóvizét. Be akartam kopog ni az ajtajukon. Lehet, hog y a szám majd menedéket kér, eljátszom az árva g yereket, viszont valójában azt fog om kérdezni tőlük: „miért?”. Bármi tört is össze bennem, mostanára úg y feszített, hog y nem lehetett fig yelmen kívül hag yni. Addig fog om rázni a világ ot, míg össze nem koccan a fog a, ha erre van szükség ahhoz, hog y kiköpje a választ. Miért? Jobe testvér befejezte az éneklést. – Ez is csak eg y tennivaló, eg y hely, ahová el kell menni – mondtam.

– Nekem

is van eg y helyem, ahová el kell mennem – mondta a Núbai. – Hol van az? – Ha nem kérdezem, nem mondja meg . Hallg athattam ítélethosszig , a Núbai mag ától sose törte meg a csendet. – Odahaza – felelte. – Ahol meleg van. Ha majd lesz elég pénzem, elmeg yek a Lovaspartra, Kordobába, és áthajózok a teng erszoroson. A kuttai kikötőből már hazag yalog olhatok. Hosszú út, hónapokba telik, de olyan vidékeken, amiket ismerek, olyan népek között, akiket ismerek. Itt, ebben a ti birodalmatokban eg y ember nem juthat messzire, eg yedül semmiképp, íg y hát meg várom, míg a sors mindnyájunkat délre vet. – Miért jöttél ide, ha annyira utálsz itt lenni? – Az elutasítása fájt, bár nem konkrétan ellenem irányult. – Hoztak. Láncon. – Leheveredett, már láthatatlan volt. Szinte hallottam rajta a láncokat, ahog y mozg ott. Többet nem szólt. *** A reg g el átlopakodott az erdőn, ködöt tolt mag a előtt. A késeimet és a rövidkardomat a Núbainál kellett hag ynom. És nem is reg g elizhettem. Korg ó g yomrom mindennél ékesszólóbb lesz a szerzetesek kapujában. – Kémleld ki a vidéket, Jorg – mondta Burlow, mintha az ő ötlete lett volna ez az eg ész. Rike testvér és Hendrick testvér némán fig yelt, csak a köszörűkövük csikorg ott a vaspeng éken. – Derítsd ki, hol van a feg yveresek szállása – mondta Vörös Kent. Tudtuk, hog y a szerzetesek zsoldos őrség et tartanak, conaug htiakat, Rémbe valósiakat, akiket Lord Ajah küldött, de az apát élelmezte és fizette őket. – Aztán csak vig yázz mag adra, Jorh – selypítette Elban. Az öreg folyton ag g ódott. Az ember azt hinné, ahog y vénülünk, úg y fog y belőlünk az ag g odalom, de nem. Íg y hát elindultam az úton, és a köd mag ába nyelte mög öttem a testvéreket. Eg y órába telt, mire ködtől csatakosan, sáros lábbal odaértem az útkanyarba, ahonnan kifig yeltük a kolostort. Még pár száz métert kellett meg tennem, hog y a ködből kibontakozzon az épület, még tíz lépést, és ott állt előttem az eg ész épületcsoportozat a Brent folyó két partján. Hallottam a malomkeréken átzubog ó víz locsog ását, mielőtt továbbfolyt volna keletre, le a völg ybe, a szántóföldek felé. Füst csiklandozta az orromat, sütés illata, és a g yomrom eng edelmesen meg kordult. Elballag tam a sütőház, a sörfőzőház meg az éléstár mellett: a komor, kocka alakú kőházakból kenyér, maláta, valamint sör szag a áradt. Elhag yatottnak látszottak: a zsolozsmára a világ i testvéreknek is be kellett vonulniuk a mezőről, a halastavaktól meg a disznóólaktól. A templomhoz a temetőn át vezetett út, a sírkövek jobbra-balra dülöng éltek, mintha teng eren volnának. Két óriási fa állt a sírok között, széttúrva mag uk körül a málló köveket. Két, hullákból táplálkozó tiszafa, eg y még ősibb hit emléke, büszkén az ég re meredve ott, ahol az emberek a fehér Krisztus szolg álatában perg ették életüket. Lecsíptem eg y fakóvörös bog yót a közelebbiről. Kemény volt, hamvas héjú. A mutató– és hüvelykujjam között morzsolg attam: lehet, hog y azoknak az odaveszett testeknek a szelleme, amikből ezek a g yökerek ittak, a g yökerek, amelyek a lenn rothadó hívek testnedvébe süppedtek bele.

Énekfoszlányok szálltak a temető felé, nemsokára vég e az éjjeli zsolozsmának. Úg y döntöttem, várok még . Burlow azt tervezte, északnak indulunk majd a Szent Sebestyén kincsével. Ott, a partvidéken, derült napon ki lehet látni a Csendes-teng erre, és fél tucat nép vitorláit is meg lehet pillantani. Lehet, hog y Nemla kikötővárosa Rémnek adózik, de Lord Ajah törvényei nem kötik. Ott kalózvezérek az urak, és az ilyen helyeken mindent el lehet adni, ereklyéktől az emberig . A vásárlók többnyire a Szig etekről valók, brettaniak a vízbe fúlt földekről, mert azok eg ytől eg yig teng erészek. Azt mondják, ha minden brettani eg yszerre hag yná el a hajóját, nem is fémének el a Szig eteken. A Núbai eg yszer eldörmög ött nekem eg y brettani dalt. E szerint a brettaniaknak tölg yből van a szívük, de a Núbai hozzátette, lehet, hog y a szívük tölg y, de a vérüket tiszafából főzték, ami sötétebb, ősibb fafajta. És tiszafából készül a hosszúíjuk is, amivel a brettaniak több embert öltek meg a hosszú évek alatt, mint amennyivel g olyó vag y bomba vég zett a kurta Építő-évek során. A templomajtónál vártam, amikor vég et ért az ének, de hiába nyikorog tak a padok, hiába hallottam motyog ásokat, senki se jött ki. Aztán csönd lett, úg yhog y vég ül belöktem az ajtót, és beléptem az elnémult terembe. Már csak eg yetlen szerzetes imádkozott a padsorok előtt, az oltárnál térdelve. A többiek eg y másik ajtón mehettek ki, amely a kolostor belsejére nyílt. A színesüveg ablakokon beáradó fény színözönt bocsátott a férfira, a fejére eső zöld folt fura dolg okat művelt a kopaszság ával. Miközben vártam, hog y befejezze az alkalmatlankodást teremtőjének, az jutott eszembe, hog y nem is tudom, hog yan kell menedékért folyamodni. Színészkedésben sosem voltam jó, s habár lassan felrémlettek a szavak, mindjárt hallottam, milyen hamisan cseng enének az én számból, menynyire meg savanyodnának cinikus nyelvemen. Eg yesek szerint a „bocsánat” a leg nehezebb szó, de nekem mindig a „seg ítség ”-g el g yűlt meg a bajom. Vég ül úg y csináltam, ahog y tőlem telt. Nem vártam ki, hog y a barát befejezze néma nyöszörg ését, és seg ítség et se kértem. – Azért jöttem, mert szerzetes akarok lenni – mondtam, mag amban hozzátéve: befag y a pokol, és láng ra lobban a menny, mielőtt hag yom, hog y lenyírjátok a hajamat. Az ember lassan felállt, és szembefordult velem, az ablak színei vég ig siklottak szürke habitusán. Fekete hajkoszorú övezte fényesen csillog ó tonzúráját. – Szereted Istent, fiam? – Jobban már nem is szerethetném. – Szánod-bánod vétkeidet? – Ki nem? Meleg tekintete volt, lág y, barátság os arca. – És jámbor vag y-e, fiam? – Jámborabb már nem is lehetnék. – Üg yesen forg atod a szót, fiam. – Elmosolyodott. A szeme sarkából szétág azó ráncok arra utaltak, hog y sokat mosolyog . – Talán túlság osan is. Aki sokat okoskodik, az meg g yötri mag át, mert harcra kel benne az ész meg a hit. – Összeillesztette az ujjbeg yeit. – Túl fiatal vag y novíciusnak. Eridj haza, fiam, mielőtt a szüleid észrevennék, hog y meg szöktél. – Nincs anyám – feleltem. – És apám sincs.

Erre elhalványult a mosolya. – Az más. Vannak árváink, akiket meg mentettünk az ország út romlottság ától, és Krisztus urunk szeretetére nevelünk. De őket többnyire csecsemőkorukban fog adjuk be, és nem könnyű az életük. A mi fiaink keményen dolg oznak, a mezőn éppúg y, mint a tanulásban, és szabályaink vannak. Sok-sok szabályunk van. – Azért jöttem, mert szerzetes akarok lenni, nem árva, nem testvér, nem fiad. – Szerzetes sem akartam lenni, de azzal, hog y nemet mondott, fellobbantott bennem eg y kicsi tüzet. Tudtam, hog y össze vag yok törve, minden elutasítás meg perzsel, a leg csekélyebb provokációra is felforr a vérem, de tudni és változtatni rajta, az két különböző dolog . – Novíciusaink nag yrészt azok közül a fiúk közül kerülnek ki, akiket mi neveltünk fel. – Lehet, hog y meg érezte bennem a harag ot, de nem mutatta. – Eng em is csecsemőként hag ytak itt a templom lépcsőjén, valamikor rég es-rég en. – Én is kezdhetném íg y. – Vállat vontam, mint aki hag yja mag át meg g yőzni. Bólintott, és csak nézett azzal a jóság os szemével. Azon tűnődtem, vajon még mindig visszhang zanak-e a szeme mög ött az imái. Válaszolt-e neki az Isten, vag y inkább a tiszafák Rég i Istenei suttog tak a fülébe, vag y a Núbai istenei kiáltottak át hozzá a teng erszoroson, Afrique varjakkal teli mennyboltozatáról? – Castel apát vag yok – mondta. – Az én nevem Jorg . – Gyere, kerítünk neked reg g elit. – A mosolyából azt olvashattam ki, hog y meg kedvelt. – És ha úg y döntesz, hog y nálunk maradsz, talán azt is kideríthetjük, tudnád-e eg y kicsivel jobban szeretni Istent, és tudnál-e eg y kicsivel jámborabb lenni. Az első napon krumplit ástunk a tizenkét árvával, akik a Szent Sebestyén g ondjaira voltak bízva. Volt közöttük öt–, és volt tizennég y éves is, a leg különfélébbek, komolyak és vadak, de mindet felpezsdítette az új fiú meg jelenése, ami változatosabbá tette a sár és krumpli, krumpli és még több sár eg yhang úság át. – A családod hag yott itt? – Orscar kérdezett, a többiek fig yeltek. Alacsony, sovány fiú volt, eg yenetlen fekete haját kapkodva nyírhatták, az arca csupa sár. Nyolcévesnek néztem. – Mag amtól jöttem. – Eng em a nag ypapi hozott ide – mondta Orscar az ásóvillájára támaszkodva. – A mami meg halt, apa meg nem tért haza a háborúból. Alig emlékszem rájuk. Eg y mag asabb fiú prüszkölve nevetett az apamese hallatán, de nem szólt semmit. – Azért jöttem, mert szerzetes akarok lenni – mondtam. Jó mélyre nyomtam a villát, és ki is fordítottam vag y fél tucat krumplit, a leg nag yobbik felszúródott a villa eg yik ág ára. – Te hülye. – A leg mag asabb fiú félrelökött a vállával, és felemelte a villám vég ét. – Ha csak meg karcolod is őket, eg y hét után meg rohadnak. Óvatosan kell beleig azítani a villát a földbe, körül kell ásni a szemeket. Elképzeltem, milyen lenne, ha előrelódulnék és felnyársalnám: a villa középső ág a az ádámcsutkájába fúródna, a két szélső meg a nyakát fog ná közre. Nem értettem, hog yhog y nem fordul meg a fejében a veszély, ahog y mog orva képpel ott állt előttem, a feg yver pedig eg yenesen rászeg eződött. Ez se élne túl eg y hetet.

Ug yan ki akar szerzetes lenni? – Eg y mag amkorú fiú jött oda, tele zsákot vonszolva. Sápadtnak látszott a koszréteg alatt, és merev volt a vig yora, mintha pontosan tudná, hog y mi jár a fejemben. – Ennél csak jobb lehet. – Leeresztettem a villát. – Én beleőrülnék – mondta a g yerek. – Imádkozni, imádkozni, folyton csak imádkozni. Meg bibliát olvasni, minden áldott nap. És az a sok másolás. Az a reng eteg munka a lúdtollal, mindig mások szöveg eit másolni, sohasem a mag adét írni. Ezt csinálnád ötven évig ? – Elhallg atott, mert eg y világ i testvér közeledett súlyos léptekkel a sövény felől. – A kezetek járjon, ne a szátok! Ástunk tovább. Kiderült, hog y nem is olyan rossz dolog az ásás. Ha az ember mag a fordítja a vacsoráját a földből, meg emelinti a talajt, szép, kemény krumpliszemeket húz ki alóla, és közben elképzeli őket meg sütve, törve, olajban hemperg etve, ez mind jó. Főleg ha előtte nem neki kell fél éven át g ondozni, kapálni a mezőt. Az ilyen munka kiüríti az ember ag yát, és új g ondolatok áradhatnak bele a leg váratlanabb irányokból. Pihenő közben pedig , amikor mi, árvák szembefordulunk eg ymással, sáros arccal, a villánkra támaszkodva, szinte észrevétlenül kialakul valami bajtársiasság féle. Azt hiszem, mire vég e lett a napnak, az a nag y fiú, David akár másodszor is hülyének nevezhetett volna az élete kockáztatása nélkül. Amikor az esti árnyékok vég ig nyúltak a kerékcsapák szabdalta mezőn, visszaballag tunk a kolostorba. A refektóriumban kaptunk enni, az ig azi szerzetesek eg y hosszú, kecskelábú asztalnál ültek, a világ iak eg y másiknál, az árvák pedig eg y alacsony, nég yszög letű asztalféle körül kuporog tak. Disznózsírban sült törtkrumpliszálakat ettünk őszi zöldség g el. Soha semmi nem ízlett még ennyire. És a fiúk beszélg ettek. Arthur elmondta, hog y a nag yapja cipőket készített, amíg meg nem romlott a látása. Orscar meg mutatta a vaskeresztet, amit a papájától kapott, amikor az elment a háborúba. Jó nehéz holmi volt, vörös zománckörrel a két szár csatlakozásánál. Ez Krisztus vérét jelképezi, mondta Orscar. David kijelentette, hog y felcsap katonának Lord Ajah-hoz, mint Bilk és Peter, akiket a Brent partján láttunk járőrözni. Eg ymás szavába vág tak, nevetve, a szájukat tömve, összehordva mindenféle butaság ot, fecseg tek játékokról, álmokról és ábrándokról. Ahog y a g yermekek locsog nak eg ymás közt, mint Will meg én hajdanán. Fura elg ondolni, hog y ezeket a fiúkat annyiféle szabály kötötte, és még is szabadnak látszottak, míg az ország úti testvéreket semmiféle törvény vag y lelkifurdalás nem befolyásolta, még is mindig g yanakodva, mog orván beszélg ettek, minden szavukat kiélezték és mérleg re tették, mintha életük minden eg yes pillanatában csapdában verg ődnének, keresve a szabadulást. Az árvák külön dormitóriumban háltak, eg y zömök, palatetős kőépületben, amely belül tiszta volt, bár olyan kopár, mint eg y szerzetesi cella. Közöttük feküdtem én is a kényelmes szalmamatracomon. Hamar elaludtunk. A kemény munkának meg van az eredménye. De a leg sötétebb órán felriadtam, hallg attam az éjszakát, az eg erek neszezését a szalmában, a horkolást, az álomtól zsibbadt nyelvek motyog ását, a vadászó bag lyokat és a víz csörg edezését a malomkeréken. Az ország úti testvérekre g ondoltam, ahog y sötét álmokba veszve hevernek szanaszét a fák közt. Nemsokára felébrednek, és vérszomjasan elindulnak felénk. Pirkadat előtt ébresztett eg y szerzetes, hog y leg yen időnk mosakodni zsolozsma előtt. – Ma nincs munka! – súg ta Orscar, miközben öltözködtünk. –

– Nincs?

Vasárnap van, te hülye! – David eg y hosszú póznával nyitog atta a zsalukat. Ettől se lett sokkal világ osabb. – A vasárnap az imádkozásé. – Alfred, a krumplimezei békeszerző. – Meg a tanulásé – tette hozzá Arthur, eg y mag amkorú, mag as, komoly fiú. –

Kiderült, hog y ezen a vasárnapon mást is tanulhatok, mint amire a szerzetesek oktatnak bennünket. De előtte jött a betűvetés, a szentek élete, a kórusg yakorlat – jómag am károg tam, mint valami varjú. Az utolsó órát eg y öreg ecske barát tartotta, fekete botja fölé g örnyedve, a szeme csillog ó, még is fakó ősz haja alatt. Savanyú képet vág ott, de úg y látszott, a fiúk szeretik. – Á. Az új fiú. Hog y hívnak, fiatalember? – Élénk, mag as hang ja volt, épp csak eg y kicsit csikorg ott a vénség től. – Jorg nak. – Jorg nak? Tényleg ? – Ig en – mondtam. – Uram. – Az én nevem Winter testvér. Nem kell uramoznod. Én tanítom itt a teológ iát. – Homlokát ráncolva hallg atott. – Szóval Jorg ? – Ig en, testvér. – Szent Jorg ról még sohasem hallottam. Hát nem furcsa? Szent Alfréd, Szent Orscar, Szent Dávid, Szent Arthur, Szent Winter... ezek szerint neked nincsen szentnévnapod. – Anyám mindig azt mondta, a Szent Györg yé éppen meg felel. A Jorg a Györg y változata. – A brettani szenté? – Majdnem köpött eg yet, de erőt vett mag án. – Ő lepottyant a mennyből, amikor a teng er elnyelte azokat a földeket. Winter testvér vég re békén hag yta a nevemet meg a hozzá fűződő rossz óment, és elkezdte a teológ iaoktatást. Eg ész szórakoztatónak bizonyult, meg dicsért a fürg e eszemért, úg yhog y barátokként váltunk el. A vecsernye és a kompletórium közötti két óra ima és lecke nélkül telt. Éppen csak céloznom kellett rá, és Orscar már rohant is, hog y meg mutassa nekem a kolostort – a telket, az épületeket, mindent. Olyan g yorsan vezetett vég ig , amennyire csak az esteledő sötét eng edte, úg y kereste kedvemet, mintha a bátyja volnék, és többet jelentenék neki, mint a kápolna összes aranya. Felmásztunk a farakásra a rég i alamizsnásház mellett, ahol szűk esztendőkben a parasztoknak osztottak élelmet, és meg lestük Ajah katonáit, akik abban laktak, amikor éppen nem őrködtek. – Az apát szerint nincs mindenhol szükség katonákra. – Orscar lemászott, és meg törölte az orrát a ruhaujjában. – De David azt hallotta, hog y a Szent Goodwint, amarra Farfield felé, fél éve lerohanták és felperzselték. Jonas novicius mesélte neki a kovácsműhelyben. – Ha meg támadnak minket, ne bízz a katonákban – mondtam. – Rohanj le a folyóhoz, és indulj el ár ellen. Ne állj meg senkinek. A sötétben meg szöktem Orscartól, és lementem a kolostor bekötőútján az ország útra. Már az is árulásnak érződött, hog y faképnél hag yom azt a g yereket. Úg y rag aszkodott hozzám, akár Maical a mafla vig yorával Gemthez. Úg y követett, mint Ig azság Williamet meg eng em órákon át, aki már attól is boldog volt, hog y a falkánkba tartozhat, élvezte, ha meg simog attuk, és

szinte őrjöng ött, ha Will átölelte apró karjaival, és belefúrta az arcát a bundájába. Persze úg y állt, mint aki éppen csak eltűri az ölelg etést, mintha nem is loholt volna fél napon át a nyomunkban, de a verdeső farka elárulta. Elban az ország úton várt, mint eg y szellem a holdfényben. – Na, mi újság , Jorh? Azért Elbant küldték elém, mert ártalmatlannak látszott, pedig Ajah bármelyik két katonáját elintézte volna bármikor. Szó se róla, nem tisztesség es harcban, de az ilyesmi különben is ritka madár manapság . – Az az újság , hog y alig van aranyuk, őrük viszont több, mint amennyivel Burlow testvér szívesen kikezdene, állig fel vannak feg yverezve, és meg felelő az erődítés is. Ez a hely sokáig ki tud tartani. – Hát, ez nem fog tetszeni nekik, Jorh. – Ag g odalmas volt a hang ja, bár mog orva képet vág ott, hog y leplezze. – Mondd Burlow-nak, hog y te csak a hírnök vag y – javasoltam. – De Rike-nak ne menj a közelébe. – Te nem jössz? – Elban a homlokát ráncolta. Nyelve vég ig futott fakó ínyén. – Azért van eg y s más, amit érdemes ellopni. Ha sikerül meg csapnom őket, már rohanok is. Máskülönben holnap ug yanilyenkor ug yanitt, és akkor mehetünk mindnyájan. „Ez nem fog tetszeni nekik, ez nem fog tetszeni nekik”, hajtog atta, ahog y mag ára hag ytam. Tizenkét őrt számláltam, eg yik se lehetett fiatalabb Elbannál, az apát keresztje pedig , amit a nyakában láttam zsolozsmánál, már önmag ában meg érte volna, hog y kinyírjuk őket. De az az ig azság , hog y bármilyen keg yetlen leckét kaptam is atyámtól meg a tövisektől, a Szent Sebestyén mezején, termeiben és szentélyeiben eg y másfajta élet susog ott a fülembe, s noha kétkedéssel fog adtam, azért szívesen hallg attam volna még eg y darabig . Atyám arra tanított, hog y ne szeressek, és ne eng edjek senkinek, a tövisek arra tanítottak, hog y még a családi kötelék is vég zetes g yeng eség lehet, az ember járjon eg ymag ában, várja ki az idejét, és akkor sújtson le, amikor az ő kezében van az erő. Néha még is úg y rémlett, semmi más nem fűz ezekhez a leckékhez, csak a sebhelyek, amiket bennem hag ytak. Miközben visszafelé baktattam, azon tűnődtem, hog y az ország úttól, a testvérektől én nem aranyat várok, se szerzetesek leg yilkolását. Gazdag családból származom – és láttam már, hog yan halnak meg az ártatlanok. Én a hatalmat kerestem, amelyet nem korlátoznak társadalmi kötelékek, nem zaboláz erkölcskódex, lovag i szabályzat, hadviselési illem. Olyan erőre vág ytam, amilyet a Núbai tanúsított atyám tömlöcében, azt akartam, hog y csatákban edződjem meg . És mindezt meg is lelem majd a nehéz időkben. A tűzpróbába vezetem a testvéreket, ahol a Százak vérezik be kardjukat, és meg látjuk, hog y lesz, mint lesz. Ezt bizonyg attam mag amnak, de mög ötte, kimondatlanul, ott volt, hog y leg inkább még is eg y ajtót keresek, amelyen át visszamehetnék azokba a szelídebb időkbe, amikor anyám szeretett. Hiszen tízéves g yerek voltam még csak, g yeng e, buta, kialakulatlan. A leckéket meg tanultam, de minden tanár tudja, hog y a diák bizony visszaesik, ha a kemény leckéket nem erősíti állandó ismétlés. Éreztem a fehér pézsma illatát, behatolt oda, ahol az álmodó áll, és nézi, ahog y lidércnyomása kiteljesedik. Ő is ott állt velem, láthatatlanul, érinthetetlenül, de közel, szinte test test mellett, ahog y áthúztam rajta ezeket az emlékeket. És tudtam, hog y érzi a veszélyt,

szívdobbanásokban számlálja közeledtét, habár a támadás természetéről vag y irányáról sejtelme sincs. Amikor visszaértem, az őrök éppen fáklyákat tűzködtek a káptalan előtti vaskarokba. A fal árnyékában olyan sok szerzetes tolong ott, hog y azt hittem volna, el se férnek ennyien a Szent Sebestyénben. Úg y látszik, nem mindenki jelent meg az étkezéseken. – Hol voltál? – Orscar szaladt oda hozzám a sötétben. Ha van nálam kés, felszúrta volna mag át rá. – Jön a püspök! – A hír olyan fontos volt számára, hog y meg sem várta a válaszomat iménti kérdésére. – Milyen püspök? Hol? – Elég valószínűtlennek hang zott. – Murillo püspök! A szolg ái nemrég futottak be a processziótól, hog y fig yelmeztessenek. Az északi úton közeleg . Amint a Jedmire-domb tetejére érnek, látni fog juk a fényeiket. – Orscar úg y topog ott, mint akinek pisilnie kell. Lehet, hog y ez is volt a helyzet. – Miles testvér azt mondja, a Vatikán a pápa saját hintóját küldte el érte. – Már Arthur is ott állt mög öttünk. – Murillo eg yenesen Rómába meg y innen. – Bíborost csinálnak belőle! Ez biztos! – Orscart, úg y látszott, jobban izg atja az eg yházpolitika, mint az eg y nyolcéveshez illik. – Hol vannak a többiek? – kérdeztem. Orscaron és Arthuron kívül eg yetlen árvát sem csalt elő a látványosság . Orscar sűrűn pislog ott. – Lehet, hog y ők már látták. St. Chelle-ben van a székhelye. Korábban is járt itt. Winter testvér mondta. Eng em nem érdekelt a felhajtás. Láttam már püspököt. Kettőt is. Simon püspököt, aki a crath-városi Miasszonyunkban székelt, és Ferr püspököt, aki felváltotta, amikor Simont eg y hideg éjszakán elcipelték az ang yalok. Ennek ellenére úg y döntöttem, meg nézem mag amnak ezt a harmadikat is. Talán lesznek kincsek a hintajában, amik lázba hozhatják a testvéreket. Ha a másik két fiút más érdekli a látványosság ban, lelkük rajta. – A belpani herceg unokája, tudtad? – kérdezte Arthur. – Ki, a püspök? Bólintott. Vállat vontam. Eg y olyan rendben, amely az eg yszerű élet és a kemény munka mellett kötelezi el mag át, a lépcsőn hag yott árvakosárból is fel lehet verg ődni az apáti tisztség be. De a bíborban-bársonyban-palotában élő püspököt többnyire befolyásos rokonság tolja előre valami illusztris família oldalág áról. Beletelt eg y kis időbe. A fáklyák már kormoztak, bármelyik pillanatban meg szólalhatott a kompletóriumra hívó harang , amikor vég re felbukkant a precesszió: elöl feg yveres lovasok, g yalog ló papok, aztán a pápai hintó, amelyet két erős ig ásló húzott, mög ötte meg int baktató papok, vég ül két páncélos lovag , köpenyükön piros szent kereszttel. A hintó odag ördült, ahol kettős fáklyasor fog ta közre a káptalan főbejáratát. A manószerű, bozontos ősz szemöldökű kocsis csak ült a bakon, a lovak leszeg ett fejjel prüszköltek, mint az ökrök. Az elöl haladó három pap közül a leg előkelőbb odalépett a hintó ajtajához, és a karját nyújtotta Murillo püspöknek, habár valószínűtlennek látszott, hog y szükség e lenne rá. A püspök kipréselte mag át a sötét hintóbelsőből, hatalmas termetén meg feszült a lila reverenda. Benyúlt, és átvette valakitől a süveg ét. Nem hittem volna, hog y van odabenn hely még eg y

embernek. Murillo a fejébe nyomta a mitrát, amelynek vörös alsó szalag ja azonnal átizzadt csatakos fekete hajától. Csípőre tett kézzel kihúzta mag át, nag y hasa előremeredt. Arra számítottam, hog y mindjárt böffent is eg yet a húsos szájával, de csak felmordult, és berontott a kolostorba. A vezető pap és két feg yveres a nyomában. A püspök kövér volt ug yan, de valami nyug hatatlan energ ia áradt belőle. Szag ot fog ó vadkanra emlékeztetett. Meg eg y kicsit Burlow-ra. Amint az ajtóhoz ért, Orscarra, majd rám esett a pillantása. Meg vonag ló szájjal elmosolyodott, és súg ott valamit az eg yik feg yveresnek, mielőtt eltűnt odabenn. *** Sokáig fenn kellett maradnunk a püspöki mise miatt: vég eérhetetlenül zümmög tek a latin nyelvű imák a zsúfolt templomtérben. Mi, árvák a szerzetesek között veg yültünk el, alig láttunk valamit a tonzúrás fejek mög ül. Akár szent életűek, akár nem, a szerzetesek elég g é mosdatlan fajta. Az előttem álló vén barát folytonosan szellentett, csak úg y dőlt a bűz a csuhakötele alól. Két hízott kullancs csüng ött a füle mög ött – iszonyú emlékem ma is, mint két püffedt, lila g yöng yszem. Vég ül jött az áldozás, a hosszú sorban állás. Láttam, ahog y a sor elején Castel apát átveszi az aranyozott kelyhet, és iszik belőle. – Krisztus vére – intonálta az áldozópap a püspök vércsetekintetétől kísérve. Bor. Leg alább nem csak eg y száraz ostyát kapunk. Lassabban csoszog tunk előre, mint ahog yan eg y g yertya vég ig ég . Meg int észrevettem, hog y a leg több árva nincs ott, csak Orscar állt közvetlenül előttem a sorban, meg valahol hátrább Arthur. Az apát a fal árnyékában várakozott, ahog y közeledtünk. Olyan volt, mint eg y kelletlen újonc, akinek mindjárt kardot kell rántania, hog y belevesse mag át a csatába. A teljes díszben pompázó püspök mérg es tekintetet vetett rá. Hájas puhánynak látszott ug yan, de eg y másik életben Murillo akár az ország úti testvérek közé csöppenhetett volna, csurom véresen. Eg y másik életben Castel csak eg y másfajta áldozat lehetett volna, olyanoké, mint Rike, Row vag y Hazudós. Már csak három szerzetes állt előttünk. Már csak kettő. Eg y. Orscar előrelépett, alig várta az áldozati bort. Az árvák általában csak testet kaptak, vért nem. Ekkor az apát – olyan fürg eség g el, amire nem is tartottam volna képesnek – előiramodott, felkapta a fiút, és kicipelte a templomból. Orscar mukkanni sem bírt meg lepetésében, hog y íg y elrabolják, és már be is csapódott mög ötte a káptalan ajtaja. Mindenkinek földbe g yökerezett a lába, csak bámultak az ajtó felé, míg a csapódás visszhang ja el nem halt. Az eddig is vörös képű Murillo arca eg észen szederjes lett. Még eg y szívdobbanásnyi csend, aztán a püspök felém pillantott; sejtelmem se volt, miért dühöng ennyire. Nag yot koppantott pásztorbotja vég ével a padlón. A pap, akinek ezüsthímzésű stóla simult fekete bársonyköntösére, hideg en vég ig mért, és felém nyújtotta a már majdnem üres kelyhet. Belekortyoltam: keserű bor volt. Újabb szerzetesek sorjáztak előre, ittak, mi meg csak álltunk és vártunk. A bor úg y ég ette a nyelvemet, mintha nem is szőlőt, hanem epét erjesztettek volna. Valami fásultság kúszott vég ig bennem a padló hideg kövéről, föl a lábamban, a hasamban, g ondolataim összemosódtak, a monoton liturg ia minden értelmét elvesztette. Vég ül, már éjfél múltán, a püspök vég re

kiejtette azokat a szavakat, amiket minden g yerek várva vár a misén. – Ite, missa est. – A szentmise vég et ért. Az ajtó felé menet meg botlottam, bele kellett kapaszkodnom eg y szerzetes karjába. Olyan kőkemény arccal rázott le mag áról, mintha leprás lennék. A templom szétnyúlt, aztán összepréselődött, a falak és oszlopok úg y táncoltak előttem, mint árnyékok eg y tó vizén. – Mi? – A torkomban újra feltolult az a keserű íz, nyelvem kifog yott a szavakból. Kezem a kést kereste, amelynek az övemen kellett volna lennie. A kezem felismerte a veszélyt. – Jorg ? – Arthur hang ját hallottam, és láttam, amint kivezeti az a bűzt ereg ető szerzetes, akinek tetvek lóg tak a füle mög ött. Vég ül odaértem a szabadba nyíló ajtóhoz, és nekidőltem. A hideg éjszakai leveg ő majd seg ít. Az ajtó fokozatosan kinyílt, kitámolyog tam rajta. Erős karok szorítottak mag ukhoz. Murillo eg yik feg yverese. Fekete csuklya, amely kirekeszti a világ ot, fojtog ató kezek. Hátrarántottam a fejem, hallottam, ahog y az orra reccsenve eltörik. Aztán minden elhomályosult előttem, kötelekkel hadakoztam, fuldokoltam, öklendeztem a sötétben. *** Csak töredékekre emlékszem abból az időből, amit a püspök hálószobájában töltöttem, de ezek a töredékek világ osak, borotvaélesek. Sohasem küzdöttem Katherine ellen, amikor lehúzott a rémálmába. De most küzdöttem ellene, amikor el akart menni. Küzdöttem, és eg yesével átcibáltam azokat az emléktöredékeket a csatornán, amelyet ő nyitott meg – olyan volt ez, mint Hendrick testvér meg a conaug hti lándzsa, nem érdekelt, ha széttépnek, csak érezzen meg belőlük valamit ő is. Murillo szag a, parfüm és verejték. Teste romlott puhaság a. Az erő, amellyel szétrántotta tag jaimat, hog y recseg tek-ropog tak, míg vég ül elért hozzám a fájdalom annak a kábítószernek a ködén át is, amit a borba kevertek, és vékony visítások törtek ki betömött számon. Kényszerítettem Katherine-t, nézze vég ig , osztozzon benne, osztozzon a szennyben, a püspök kéjvág yának ocsmány bűzében, az élvezetben, amit a hatalmából merített, tehetetlenség em iszonyatában. Kényszerítettem, hallg assa a nyög ését-röfög ését. Meg értettem vele, milyen, ha a mocsok bekerül az ember bensejébe, olyan mélyre, hog y nem lehet kisikálni, nem lehet kivérezni, talán még kiég etni sem. Meg mutattam neki, hog yan terjed tovább az ilyen szennyfolt, vissza az éveken át, míg el nem rothaszt, össze nem piszkít minden g yermekkori emléket, és előre a jövőbe, hog y minden színt, minden tájékozódóképesség et kiöljön belőle. Ottfog tam őt, miközben vérben, mocsokban, fájdalomban hevertem, meg béklyózva, bekötött szemmel, émelyeg ve a kábítószertől, még is kapaszkodva a hatásába, mert retteg tem a meg értéstől, amit a tiszta fej hozhat. Nem állítom, hog y a düh tartott életben. Azokból a mérg ezett órákból nem volt menekvés, csábító halál, de ha átcsúszhattam volna is a halálba, ha ez a lehetőség fennállt volna, akkor alig hanem a harag fog ott volna vissza. Ahog y csökkent a kábítószer hatása, és már összpontosítani tudtam, növekedni kezdett bennem a bosszúszomj, sorra elfojtva a jelentéktelenebb vág yakat, a menekülést, a fájdalom enyhítését, a normális lég zést. A lánc nem ereszti az embert. A jól meg szorított bilincsből leg följebb csonttöréssel van szabadulás. A kötelet nem lehet széttépni, de kellő elszántság g al ki lehet bújni belőle. Csak

meg kell síkosítani. A verejték is elindíthatja a folyamatot, de nemsokára szakad a bőr, és vég ül a vér seg íti át a durva rostokat a nyers húson. A püspök nem ébredt fel. Zajtalanul szabadítottam ki hátrakötött kezemet. Lemásztam az ág yról, a szennytől csúszós selyemlepedőkről. Levettem az éjjeliasztalról a g yümölcskést, és átfűrészeltem vele a bokámat szorító kötelet. Meztelenül mentem ki a szobából. Már nem volt miért szég yenkeznem. A kést meg a piszkavasat mag ammal vittem. Hajnaltájt üresek voltak a kolostor folyosói. Vakon haladtam előre, néha vég ig húzva a kés heg yét a falon, hog y meg jelöljem, merre járok. Eg yházi énekeket hallottam, pedig senki sem volt ébren. Én még is hallottam, tisztán, reményteljesen zeng tek, mintha minden, ami szent és jó, beléjük préselődött volna, mintha ang yalok szájából áradt volna. Még ma is hallom, ha eszembe jutnak azok az árvák, a krumpliásás a mezőn, sár és krumpli, leckék és játék. Úg y hallom, mintha csukott ajtó mög ül jönne, halkan. És az a dal könnyet csalt a szemembe, ó, testvéreim, nem a fájdalom, nem a szég yen, nem az árulás, nem a meg váltás utolsó, elvesztett esélye – csak annak a dalnak a szépség e. Eg yetlen forró könnycsepp g ördült vég ig az arcomon. Az istállóra nyíló ajtón mentem ki, elhúzva a reteszt és meg rántva a súlyos vaskarikát. A kinn unatkozó két katona pislog va fordult felém. A piszkavas két csapásával terítettem le őket: előbb a jobb felől álló bal halántékára, aztán a bal felől álló jobb halántékára. Durr, durr. Nem érdemelték meg a katona nevet, eg y meztelen g yerek g yőzte le őket. Az eg yik némán hevert, a másik, azt hiszem, Bilk, fetreng ett és nyöszörg ött. Neki átszúrtam a torkát. Abbahag yta a lármázást. A piszkavasat benne hag ytam. Az istállónak istállószag a volt. A sötétben, a lovak közt bárhol lehettem volna. Zajtalanul lépkedtem, hallg atva a patadobbanásokat, a meg zavart paripák nyug talan prüszkölését, borzong ását, a patkányok neszezését. Felszedtem annyi kötelet, amennyit csak tudtam, meg eg y élesebb, bőrvág ó kést. A tekercsek felhorzsolták a vállamat és a hátamat, miközben a vak folyosókon át visszatértem. A kötelet a püspök ajtaja előtt hag ytam, és visszamentem eg y köteg szalmáért meg a katonák lámpásáért. A pápai hintót vontató nag y lovak az istállóajtó melletti állásban voltak. Amikor az állás ajtaját kinyitottam, a nag yobbik felém lépett, leszeg ett fejjel, inkább még alva, mint ébren. Pányvát kötöttem vaskos nyakára, és otthag ytam. Úg y festett, mint aki örökké ott fog állni, vag y leg alábbis amíg valaki újra okot nem ad neki, hog y meg mozduljon. Úg y tippeltem, Murillo feg yvereseit Lord Ajah katonáihoz szállásolták az alamizsnásházba. Valamikor majd felkerekednek a szerzetesek az éjjeli imára. Fog almam sem volt, hog y mikor, de nem is érdekelt: mindenkit meg ölök, aki az utamba kerül. Félig -meddig még mindig álomjelleg e volt az éjszakának, g ondolom, a kábítószer utolja hatott, amit Murillo a pappal a borba kevertetett. A himbálózó lámpás vékony árnyakat kerg etett a falakon, kezem-lábam mását. Maréknyi szalmákat tömködtem az ereszek alá, ahol majd könnyen elérhetem őket eg y-eg y hordóról vag y párkányról. A káptalan falához télire felstószolt tűzifa közé is jutott belőle. Nem sok ég hető van eg y kőből épített kolostoron, de a tetőben mindig lehet bízni. És persze a vendég kvártélyban, ahol a püspök aludt, még több ég hető anyag volt, tapéták, fából készült bútorok, ablakzsaluk. Beléptem a papok szobáiba: a püspökétől balra levőben két pap aludt, a szembensőben három. Álmukban vág tam el a torkukat, eg yik kezemmel a szájukat fog tam be, másikkal a bőrvág ó kés élét húztam vég ig bőrön, húson, porcon és ínon, éren, artérián és

lég csövön. Furcsa hang okat adnak, akikkel ezt csinálják, mintha nedves fújtatót nyomkodnánk, és verdesnek, mielőtt meg halnak, de az ág yneműbe g abalyodva ez alig hog y hallható. A papszobákban is készítettem elő g yújtóst, szalmából meg lepedőkből. A rang első papot, aki meg mérg ezte az Orscarnak szánt, de általam kiürített kelyhet, összevag dostam. Tudtam, hog y halott, de csak vag dostam tovább az arcát, és néztem, ahog y a peng e alatt felfakad a hús. Lemetéltem a száját, kieresztettem a szeméből a nedvet, és fohászkodtam, nem Istenhez, hanem ahhoz az ördög höz, amelyik majd meg kaparintja a lelkét: hadd vig ye mag ával a sebeit a pokolba is. Mire visszatértem Murillo hálókamrájába, már ismét fel voltam öltözve: a papok vérének bíborába. Eg y darabig csak néztem a tömeg ét az ág yban, a fekete masszát a parazsak pisla fényénél, és hallg attam, ahog y sípolva beszívja, horkantva kifújja a leveg őt. Ő g ondot jelentett. Erős ember, könnyen felébredhet. Nem akartam meg ölni. Az túl jó lenne neki. Vég ül óvatosan visszahajtottam a takarót a lábáról. Átfűztem a kötelet a bokái alatt, úg y, hog y méternyi maradt belőle az eg yik oldalon, a többi meg a másikon. A hóhérhurok eg yszerű csomó, a hurokkal összehúztam a bokáit, aztán feszesre rántottam rajtuk a csomót. Fog tam a kötéltekercset, és elindultam vele, fokozatosan g ombolyítva le a vállamról. Az istálló felé tartva sorra meg g yújtottam a kirakott szalmacsutakokat és lepedőcsomókat. Az istállóba érve elvág tam a kötelet, és rákötöttem a vég ét az ig ásló nyakára. Mielőtt kivezettem volna, észrevettem a padlón eg y jutazacskót, amelynek hosszú, fekete ácsszeg ek ömlöttek ki a száján. Felszedtem. Gains testvér, akit Burlow őrszemnek állított az útra, úg y meséli, hog y eg y böhöm lovat vezetve bukkantam elő a temetőből, mög öttem karmazsin– és narancsvörös volt az eg ész szemhatár, ahog y a tűz a Szent Sebestyén eg yik háztetejéről a másikra ug rált. Azt mondja, meztelenül, csurom véresen bukkantam elő, és először azt hitte, én ordítok, míg közelebb érve meg nem pillantotta komoran összeharapott számat. Gains testvér nem volt eg y vallásos ember, de most félreállt, és keresztet vetett, amint elhaladtam mellette. Csak nézte a feszülő kötelet, és még hátrább hőkölt, ahog y az ordítás eg yre hang osabb, eg yre áthatóbb lett. És a sötétből, a Szent Sebestyén tüzétől meg világ ítva kibontakozott Murillo püspök, vérből és bőrfoszlányokból hag yva nyomot a temetőút szemcsés kavicsán, és szilánkos fehér csont állt ki a törött bokáját összefog ó kötél alól. Meg osztottam Katherine-nel ezt az éjszakát. Vég ig nézettem vele, ahog y a testvérek lóra kapnak, és hujjog atva vég ig vág tatnak az úton a távoli, narancsvörös dereng és felé. Láthatta, hog yan kötöztem g úzsba Murillót, aki úg y meg volt rémülve, hog y még törött bokái ag óniáját is feledte. És meg mutattam neki, mennyi időbe telik, míg eg y ember fejébe belekalapálnak tizenhárom szög et, csatt, csatt, csatt. És hog yan derül az éj napvilág ba, hog yan g yűlnek össze a testvérek, szajréval, ereklyékkel meg rakottan, koromtól feketén. A testvérek lettek a nézőközönség em, eg yesek lenyűg özve bámultak, például Rike, akinek új vaskereszt lóg ott a nyakában, középen vörös zománckörrel, amely Krisztus vérét jelképezte. Mások borzadva lestek, meg int mások eg ykedvűen, de mindenki nézte, még a Núbai is, akinek a bánat mély árkai vésődtek az arcára. – Csak hús meg szenny vag yunk – mondtam nekik. – Semmi se tiszta, semmi se moshatja le

a szennyet, sem az ártatlanok vére, sem a bárány vére. És a testvérek vég ig nézték, hog yan tanulja meg eg y g yerek, mire képes a bosszú és mire nem. És Katherine-nel eg yütt vég ig néztem, hog yan tanulja meg eg y g yerek, hog y eg y eg yszerű vasszeg széttörheti eg y ember elméjét, meg nevetteti, meg ríkatja, elveszti valamelyik alapkészség ét, valami emléket, az önmérsékletet, ami emberré tette, és méltóság g al ruházta fel. Vég ig nézettem Katherine-nel, hog y eg y eg yszerű szeg beverése milyen mély változásokat okozhat, a püspökben, akinek lyukat ütött a fején, meg a fiúban, aki a kalapácsot forg atta. Aztán eleng edtem. És Katherine menekült. Újra enyémek lesznek az álmaim. Elég volt a játszadozásból.

9

Makin hang ja ébresztett. – Kelj fel, Jorg . Az Odúban külön apródot képeztem ki arra, hog y diszkrét köhintésekkel és a hang erő fokozatos emelésével érje el ő királyi felség e ébredezését. Lord Holland házában, úg y látszik, a „kelj fel” az eg yetlen opció. Ülő helyzetbe verg ődtem, még mindig azokban a ruhákban, amiket teg nap este viseltem, és fáradtabb voltam, mint amikor belezuhantam az ág yba. – Neked is szép jó reg g elt, Lord Makin. – A hang omon érezni lehetett, hog y eg y betűt se g ondolok belőle komolyan. – Itt van Miana. – Helyes. – Leg urultam az ág yról, és álomittasan talpra álltam. – Menjünk. – Nem borotválkozol meg ? – Felvette a székről és felém nyújtotta a köpönyeg emet. – Ez az új divat – mondtam kilépve a folyosóra, elhúzva az ajtóban posztoló őrök mellett. – Balra vag y jobbra? – Balra. A kék teremben. És ig en, Lord Hollandnak tényleg volt eg y eg ész terme, akkora, mint eg y templom belseje, csakis kékkel dekorálva. És ott állt Miana, halványan, bájosan, kezét domborodó hasán összefűzve, mellette Marten, eg y botra támaszkodva, az arca eg y merő szederjes folt. A terem vég ében tíz testőröm – valamennyinek az Ancrathok ezüst vadkanját ábrázoló csat fog ta össze a köpenyét – vett körül eg y fekete ládát. Sir Riccard is köztük volt. Vég ig mentem a termen, és átöleltem Mianát. Muszáj volt a tulajdon kezemmel érintenem, miután be voltam zárva eg y álomba, amelyben nem általam birtokolt kezek meg próbálták meg ölni. Mellemre fektette a fejét, és nem szólt semmit. Jó szag a volt. Semmi különös – csak jó. Makin utánam jött, és becsukta az ajtót. – Láttam az org yilkost – mondtam. – Fehér ember volt, a Vatikán küldte, leg alábbis úg y nézett ki. Azt is láttam, ahog y meg öltétek. Te és Marten. – Biccentettem Marten felé. Tudta, mit jelent ez nekem. Miana felnézett, tág ra nyílt szeme összeszűkült az értetlenség től, sőt talán a g yanakvástól. – Hog yhog y? – Azt hiszem, álommág iát használt, hog y az eg ész vár elaludjon, még a trollok is odalenn. Ha valaki ilyen eszközöket vet be, és íg y szórja szét az erejét, védtelenné válik azokkal szemben, akiknek szintén van ilyen tehetség ük. Lehet, hog y Sag eousról rag adt rám valami, amikor meg öltem. – Vállat vontam. – Különben is, tudod jól, hog y néha rémálmaim vannak. Lehet, hog y eg y lidércnyomásból könnyebb ilyen ig ézetbe esni, mint az ig azi alvásból. – Katherine-t nem hoztam szóba. Nemig en lett volna célirányos emlékeztetnem Mianát, hog y eg y másik nő tölti be az álmaimat. – Ezeket találtuk nála. – Marten felém nyújtott eg y tekercset, három aranypénzt és eg y pecsétg yűrűt.

A g yűrű ezüstbe fog lalt g emma volt, a vörös kalcedonba az eg ysávos pápai pecsétet vésték. Viselőjét majdhog ynem bíborosi hatalommal ruházta fel. Visszaejtettem Marten tenyerébe, és elvettem a tekercset. – Parancs a meg g yilkolásodra, Miana. – A meg g yilkolásomra! – Hang jában több volt a düh, mint a félelem. – Csinos holmi. – Az íródeák szépen kiszínezte, nem fukarkodott az aranyozással sem. Minimum eg yheti munka. – Lehet, hog y hamisítványok, de kétlem. A hamisítónak több baja származhatna belőle, mint amennyi nyereség e. Azonkívül a pápának jó oka van erre az eg észre. Miana szikrázó szemmel hátralépett. – Jó oka! Mit vétettem én az eg yháznak? – Tenyere még erősebben feszült a hasára. – Eng em akart büntetni, drág ám. – Széttárt kézzel vallottam meg bűnömet. – A Vatikánnak vég re sikerült összefüg g ésbe hoznia a Szent Sebestyén kifosztásával, s ami nekik még fontosabb, Murillo Ap Belpan püspök meg nyomorításával. – De hiszen most te vag y Belpan ura. Annak az uralkodófamíliának vég e. – A harag összezavarta. – A „püspök” része az, ami feldúlta őket – mondtam. – Akkor meg ellened kellene kibocsátaniuk a parancsot! – Az eg yház helyteleníti a királyg yilkosság ot. Nem passzol az Isten keg yelméből való uralkodás eszméjéhez. Inkább csak rám akarnak pirítani, meg mutatni a világ nak, hog y szánom-bánom vétkemet. Ha ez nem jön be, akkor persze valamelyik télen elvihet a váltóláz, de kendőzetlen org yilkosság ra akkor sem vetemednének. – Mit csináljunk? – kérdezte Marten. Nyug odt volt a hang ja, de azt hiszem, ha meg parancsolom neki, hog y tízezer emberrel veg ye ostrom alá Rómát, minden további nélkül útnak indul. – Először is nyissuk ki azt a ládát ott – mondtam. – Remélem, valakinek eszébe jutott mag ával hozni a kulcsát. Miana előhalászta a szoknyái közül, és kezembe nyomta a testétől meleg , nehéz vasdarabot. Intettem az őröknek, hog y álljanak félre, és beleillesztettem a kulcsot a zárba. – Valami feg yverféle van benne? – kérdezte Makin. Most Miana mellett állt, és átkarolta a vállát. – Ig en – mondtam. – Feg yverféle. Felcsaptam a fedelét. Rudakba stószolt, szorosan körültekert aranyérmék voltak benne, majdnem a láda pereméig , eg y eg ész teng ernyi, tízszer meg lehetett volna venni belőle Holland palotáját. – Hát – mondta Makin, leejtve karját Miana válláról és közelebb lépve jó sok arany. – Hét ország kétévi adója – feleltem. – Te is org yilkosokat akarsz bérelni? – kérdezte Marten. – Ebből eg y hadsereg nyit bérelhetnék. Eg y eg ész ármádiát. Makin olyan mélyre hajolt, hog y a visszfény aranyba vonta az arcát. – Nem. – Lecsaptam a fedelet. Miana összerezzent. – Katedrálist akarsz építtetni – mondta. – Éljenek az okos nők! A fiúg yermek, akit a hasadban nevelsz, félelmetesen okos lesz. – Katedrálist építtetni? – Makin csak pislog ott. Marten nem szólt semmit. Marten meg bízott

az ítéletemben. Néha túlság osan is. – Bűnbánati aktus – mondta Miana. – Jorg a világ leg költség esebb bűnbocsánatát akarja meg vásárolni. – És a pápának természetesen hag yomány szentesítette kötelesség e, hog y minden új katedrális felszentelésénél jelen leg yen. – Az org yilkos eg yik aranypénzét forg attam az ujjaim közt. A „bűnbánat” szó a büszkeség emet mardosta. – Jorg ! – Miana összehúzott szemmel nézett rám, mert olvasott a g ondolataimban. Kezdettől olvasott bennük, és diplomatikus szavakkal próbált terelg etni. A pápa képmása meredt rám a vatikáni aranyról. A g yermekem és a feleség em vérdíja. CXII. Piusz. Ha még a pénzeden is kövérnek ábrázolnak, ig azi hájtömeg lehetsz. Feltartottam az érmét, hog y jobban lássam. – Nyug alom, kedvesem. Jól fog ok viselkedni. Ha majd eljön meg tekinteni az új katedrálisomat, meg fog om köszönni neki. Csak eg y őrült fenyeg etné a pápát. Még ha történetesen ribanc is. – És ha még eg y org yilkos toppan be, amíg távol leszel? – kérdezte Miana. – Hadd toppanjon. Sosem nyerő ötlet várandós nőt ug ratni, Mianát pedig semmilyen állapotban nem tanácsos, ha jót akar az ember. Felemelt ököllel rontott rám. – Velem jössz. – Makin háta mög é bújtam. – Azt mondtad, feleség ek nem mehetnek! – Miana ig en korán meg tanulta, hog yan kell g yilkos tekintettel méreg etni valakit. – Most már a tanácsadóm vag y – kiáltottam, eg észen az ajtóig hátrálva, mert eg yik testőröm sem mert a seg ítség emre sietni. Ez meg békítette annyira, hog y felhag yott az üldözésemmel, és leeresztette a kezét. – Ilyen állapotban nem lovag olhatok – mondta. – Jöhetsz az eg yik szekéren. – Minden őrosztag nak van eg y szekere, amin a málhát viszik. – Idő előtt kirázná belőlem a babát! – Mérg esnek hang zott, de az ötlet láthatólag kedvére volt. – Szóval eg ymag amban üldög éljek eg y rázós szekéren, mialatt átvándorlunk a fél birodalmon? – Marten majd szóval tart. Ő sincs olyan állapotban, hog y lovag olhasson – mondtam. – Marten? Ezek szerint most már bárki jöhet? – Tanácsadó! – Védekezően felemeltem a kezemet. – Makin, közöld Keppennel és Grumlowval, hog y visszatérhetnek az Odúba. – Keppen alig ha fog ja zokon venni, amiért lemarad a Kong resszusról, Grumlow-nak meg volt eg y nője Hodd Town-ban, akivel sokkal szívesebben tölti majd az idejét. – Akkor ezt meg beszéltük. – Összedörzsöltem a tenyerem, és még eg yszer vég ig néztem a terem bikavadító kékjén. – Gyerünk, teg yük boldog g á Gomst püspök urat. *** Kicsődültünk Holland palotájából. Gorg oth cipelte a ládát, amit nag y meg elég edésemre még az ő karja is alig bírt el. Lord Holland, a feleség e meg a szolg ái kikísértek a bejárattól a kapuig . Az udvariaskodást meg a felelg etést Makinra hag ytam, mert nekem az álom seprője

még mindig marta a kedvemet. A kapuban Marten rámutatott az őrség eg yik szekerére: tényleg kényelmetlenül funkcionális járműnek látszott. Miana meg pördült. Sir Riccard alig tudott félreug rani a nag y hasa elől. – Lord Holland! – Holland rémülten meg torpant. – Szeretném meg vásárolni a személyi hintódat. Otthag ytam Mianát alkudni, Marten, Riccard és nyolc testőr védőőrizetében abból a tízből, akik az Odúból idekísérték. Rike, Grumlow, Keppen és Kent velem jött Hodd Town félig kész katedrálisához. Gomst említette eg yszer, hog y Szent Szívnek szeretné nevezni eg y leg endabeli katedrális után, amely valaha Crath-városban állt. Én úg y g ondoltam, a Szent Györg y is tökéletesen meg felelne neki. A nag y templomhajó falai közt álltunk meg : még a falak is eltörpültek a hatalmas oszlopok mellett, amelyek már több mint eg y évtizede várták, hog y hordozhassák a tetőszerkezetet. Papok, kóristák, ájtatos, jól öltözött Hodd Town-iak bámultak ránk leplezetlen kíváncsiság g al. Gorg oth letette terhét, eg yik csupasz talpát a láda fedelére helyezte, és farkasszemet nézett a bámészkodókkal, mire több kóristag yerek rög vest futásnak eredt. A szolg álatos pap átvezetett bennünket az előcsarnokba, amely Gomst irodájául szolg ált, főleg azért, mert ennek már volt teteje. Felállt az asztala mög ül, hog y üdvözöljön. Úg y nézett ki, mint aki nem aludt többet nálam. Gomston mindig is meg látszottak a múló évek, de most úg y lóg tak rajta, mint meg annyi láthatatlan lánc. – Úg y hallom, jó munkát vég zel itt, Gomst atya. Meg hajtotta a fejét, de nem szólt semmit. A hat esztendő alatt, amióta ismét eg ymásra találtunk az élőholtak útján, mielőtt még a szellemek előbújtak volna, az őszülés felkúszott a szakállától, és a hajából is kikerg ette a feketét. – Hoztam neked annyi aranyat, amennyiből felépítheted a katedrálist. Azt akarom, hog y olyan sokan dolg ozzanak rajta, amennyi csak a falak körül elfér, még hozzá minden nap minden eg yes órájában. Gomst összeráncolta a homlokát, és szóra nyitotta volna a száját. – Na jó, vasárnap pihenhetnek – tettem hozzá. – Úg y véled, a hit és a templomok meg menthetnek bennünket a Holt Királytól? – kérdezte Gomst. – Miért, te nem íg y g ondolod, püspök uram? – Jó lett volna, ha leg alább valamelyikünk hisz a dolog ban. Mély léleg zetet vett, és rám szeg ezte fényes, fekete szemét. – Könnyebb hinnie annak, aki a nyáj része. Minél feljebb érek azon a mag as létrán, amelyet római eg yháznak nevezünk... minél közelebb jutok a Szentszékhez, ahol az Úr szól... annál kevésbé hallom Őt, és annál messzebb érzem mag am. – Örülök, hog y van benned valamennyi kétely, Gomsty. Azok a férfiak, akik mindenben biztosak... nos, azok talán nem is férfiak. Gomst közelebb lépett, az árnyékból a lámpás fényébe, és mintha csak most láttam volna először, leg alábbis eg y másik püspök emlékével szembevetve, aki annyira biztos volt az útjában és az őt meg illető jog okban. Eltűnődtem, vajon mióta rejti el előlem Gomstot Murillo árnyéka. Leg följebb abban bűnös, hog y rossz királyokhoz volt hű, hog y az udvari élettől beszűkült az ag ya, és hog y szeret fontoskodni. Nem főbenjáró vétkek ezek, és nem is új keletűek.

– Emlékszel

azokra a szellemekre az élőholtak útján, Gomst atya?

Bólintott. – Akkor azt mondtad, fussak, hag yjalak mag adra. És amikor előjöttek, imádkoztál. A hit volt a pajzsod. Eg yütt néztünk szembe velük, te meg én, miközben a testvérek elmenekültek. Gomst komoran elmosolyodott. – Én eg y kalickában lóg tam, ha még emlékszel, különben velük eg yütt menekültem volna. – Ezt már sosem fog juk meg tudni, nem ig az? – Rávillantottam rag yog ó mosolyomat, amitől ráncokba ug rott az arcomon a meg ég ett bőr. – Azonkívül minden ember g yáva. Én aznap éppenség g el nem futottam el, de mindig is g yáva voltam, leg alábbis nem bátrabb a képzelőerőmnél. Előhúztam övemből a vég zést, hog y aláírásával tanúsítsa: az eg yház nevében átvette tőlem a láda aranyat. Gomst rápillantott. – Én is menekültem volna, ha nincs az a kalicka. – Meg borzong ott. A vállára csaptam. – Hát most új kalickát építek neked, Gomst atya, neg yvenezer dukátot érőt. És vég re leültünk Gomst atyával, és híg sört ittunk, mert a Hodd Town-i víz mosásra is alig alkalmas. – Szóval katedrálist akarok, Gomsty, ennek a csillog ó fémmel teli ládának az ellenértékeként. Hog y a pápa is idezarándokoljon Rómából a küszöbömre. A püspök meg hajtotta a fejét, és letörölte a habot a bajszáról. – Változnak az idők, Jorg . Változnak az emberek. – Miért, én hog yan szereztem ezt a láda aranyat? Úg y, hog y erőszakkal dúcoltam alá az akaratomat, és ig en durva határozottság ot tanúsítottam. – Belekortyoltam a fedeles kancsómba. – Amikor nag y fig urákat mozg atsz a táblán, a világ annál inkább játszmának tűnik. Az az illúzió, hog y a fejesek tudják, mit csinálnak, az az elterjedt érzés, hog y a világ biztonság os, szilárd és jól működik, nos, ez az illúzió meg kopik eg y kissé, ha mi mag unk vag yunk a fejesek, ha mi mag unk működtetjük. Készség g el elhiszem, hog y minden eg yes lépéssel, amit Róma felé teszel, hárommal hátrább találod mag adat. Gomst keze meg remeg ett a kupán, nag y, ronda bütykei elfehéredtek. – Jobban vig yázz azokra, akik kedvesek a szívednek, Jorg . Jorg király. Háromszorozd meg az őrség et. – Ig en? – Nem értettem, mire céloz. Verejték csillog ott a homlokán. – Híreket... híreket hallok a püspököktől, látog atóba jövő szerzetesektől, vándorpapoktól... – Mesélj. – A pápa tudja. Nem tőlem. Gyónásod kettőnk közt marad. De tudja. Azt mondják, küldeni fog valakit. – Letette kupáját, amely billeg ve zörg ött az asztalon. – Vig yázz azokra, akiket szeretsz. Meg lepett Gomst, még ennyi év után is. Rég ebb óta ismert, mint bárki, akinek még adtam a szavára. Miután meg ég ette a kutyámat, atyám Gomstot rendelte mellém oktatónak. Talán azt hitte, eg y kis vallás enyhíthet a leckéje keg yetlenség én. Vag y esetleg a kalapács, amellyel majdnem meg öltem, amikor hozzávág ta a fáklyát a kutyámhoz, talán amiatt g ondolhatta, hog y képzésre szorulok az Isten keg yelméből való uralkodás jog áról. Úg y okoskodhatott, ha belátom,

hog y Isten áll a háta mög ött, leg közelebb nem lesz merszem kezet emelni rá. Bármi volt is az oka, hétesztendős koromban Gomst atyára bízta lelki nevelésemet. Vag y mindenesetre Mag asvárba rendelt e célból eg y papot. Meg lehet, a konkrét személyt anyám választotta ki a feladatra. Bármilyen furcsán hang zik, Gomst hosszabb időn át kísérte fig yelemmel a növekedésemet, mint anyám, hosszabb időn át, mint Makin, vag y a Núbai, vag y Coddin. Több évem elmúlásának volt tanúja, mint akármelyikük, atyámat is beleértve. – A pápa embere már tiszteletét tette, Gomst atya. Teg napelőtt éjjel. Az volt az utolsó kiruccanása. Miana pedig velünk jön a Kong resszusra. Sőt, ha elég jól forg atod a szót, te is helyet kaphatsz Lord Holland hintajában, amint vásárt csap vele. – Én... – Két óra múlva leg yél a nyug ati kapunál. Ennyi időd van, hog y munkára fog d a papjaidat. Komoly előrehaladást akarok látni, amikor visszatérek. Mondd meg nekik, honnan jön az arany. Rág d a szájukba, ha úg y jövök haza a Kong resszusról, hog y még mindig nem vag yok császár, nem leszek virág os kedvemben.

10

Ötven ló reng eteg sarat tud dag asztani. Mivel már az ősz elején jártunk, és hétszer ennyi lovas kísért bennünket, eg ész sárfolyamot produkáltunk. Az oszlop vég e felé haladó szekerek úg y siklottak benne, mintha szánkók volnának. Kényelmesebb is volt, mintha kerékvág ásokban zötykölődtek volna. Aki hintón utazik, annak kifejezetten ajánlatos, hog y eg y lovashadsereg maszatolja össze előtte az utat. – Ez eg ész kellemes – mondtam. Ami azt illeti, hintó kellemesebb már nem is lehetett volna. Lord Holland sok pénzt költhetett rá, hog y a hintóbelső éppolyan g randiózus leg yen, mint a palotájáé. A külseje is csinos volt, de azt mostanára vastag sárréteg borította. Gomst atya meg szívta az orrát, és a takonyrong ya után matatott a zsebében. A püspök összeszedett eg y kis meg fázást az útra. Pap korában a reverendája fekete ujjába törölte az orrát. A püspököktől, úg y látszik, más nívót várnak el. – Meg lep, hog y nem hajóval még y, Jorg király – mondta. – Gondoltam rá. – A közel ötezer kilométeres teng eri út a hétszázötven kilométernyi könnyű szárazföldi utat százötvenre csökkentette volna, de heg yeken át. Bármennyire szerettem is az új zászlóshajómat, kivertem a fejemből a g ondolatot. Osser Gant a püspök mellett üldög élt, ug yancsak meg fázva. Két vénember, aki verseng ve szipákolt és köpködött. Miana, Marten és én velük szemben ültünk, menetirány felé. Nem sokkal előbb furakodtam be közéjük, hog y körülnézzek, és összesározzam a szőnyeg et. – Szükség ed lesz pesztrára meg bábára – mondtam. – Eg y püspöknek, eg y kamarásnak meg eg y hadvezérnek nem sok hasznát veszed, ha eljön az időd. – Van három pesztrám, és két jó bábaasszonyom. – Miana jeg es tekintetet vetett rám. – Jenny és Sarah. Otthon az Odúban. Azzal nem számoltam, hog y elhurcolnak Hodd Townba, aztán továbbvonszolnak a Kong resszusra. – Majd útközben keresünk utánpótlást – feleltem. – Lelenceket meg árvákat? Parasztlányokat, akik nag yon értenek a tehén– és birkaelletéshez? Nőktől ne várjon log ikát az ember, főleg ha éppen kinyomni készülnek mag ukból eg y g yereket. Nekem őszintén szólva voltak kételyeim a folyamat felől. Elég passzentos üg ynek íg érkezett, örültem is, hog y nem nekem kell csinálnom. – A parasztok is szülnek, Miana. Eg y rakás g yereket. De nem, nem parasztlányt fog adunk fel. Át fog unk utazni Teutonián. Úg y hallom, azok ott félig -meddig civilizáltak. Majd beköszönünk eg y helyi uraság hoz, és meg kérjük, adjon kölcsön eg y-két jobbfajta, tapasztalt nőt. Kikukucskáltam az ablakrácson: szerettem volna már odakinn lenni. Eg y teljes percet töltöttem a hintóban, és ennyi elég is volt. Nem tűnt rossz cserének feladni a hintóülést, a puha párnákat Brath nyerg éért, hiszen eg yúttal Gomstot meg Ossert is feladhatom a tájért, a szipákolásukat meg a taknyozásukat a friss szellőért. A g ellethi alföld siklott el mellettünk, zölden, szemet g yönyörködtetően, többnyire mezők, néha eg y-eg y őszi színekben pompázó

lig ettel meg hintve. Itt nyoma se volt a dúlásnak, amit feljebb északon, Veresvárnál műveltem. Utunk Gellethen át vezetett, a birodalmi pax jeg yében, utána következett Attar és a Rajta hídja Honth városánál. Onnan Harran kapitány tervei szerint a Danúb mentén haladunk tovább, át vag y fél tucat teuton királyság on, míg Vyene-be nem érünk. Alig több mint három hét az eg ész. Jobb időt futnánk, és kellemesebb is lenne, ha a Danúbot elérve bárkára szállnánk, de háromszáz lóval meg lovassal nincs az a bárka, amelyik el ne süllyedne, eg y olyan bárka pedig , amely eng em visz át Teutonián, nélkülük is g arantáltan elsüllyedne. Atyámnak sok szövetség ese volt a teuton királyság okban, főleg Scorronban, és Teutoniának különben se tetszett, hog y a tőlük nyug atra eső part menti királyság ok eg yesültek. – Jorg ? – Miana hang ja, mellettem. – Tessék? Felsóhajtott, és összefűzte apró kezét a hasán. – Ig en – vág tam rá találomra. A válasz kielég íthette, mert bólintott, és elfordult, hog y Martennel eleg yedjen szóba. Hamarosan Marten is ki akar majd keveredni innen. Még pár nap, hog y a zúzódásai beg yóg yuljanak, vag y valamivel több, mert nem fiatal már, és ő is lóra akar majd szállni. Bűntudatot éreztem, amiért ilyen szívesen mag ára hag ynám Mianát. Az lett volna a normális, hog y vele akarjak lenni, de nem. Kedveltem őt, de annyira nem, hog y három hetet töltsék vele eg y hintóban. Eg yáltalán: van-e férfi, aki három héten át a feleség e mellett akarna ücsörög ni? Másképp éreznék-e, ha én választottam volna őt? Vag y ha ő választott volna eng em? Vag y ha Katherine ülne mellettem? – Min töpreng sz, Jorg ? – kérdezte Miana. Rám nézett sötét szemével. Nem fekete, inkább valami zöldes árnyalat van benne, lombok a holdfényben. Eddig sose fig yeltem meg a színét. Fura, hog y mit vesz észre az ember, és melyik pillanatban. – Azon, hog y ki kéne vinnem a sáros csizmámat ebből a szép hintóból, és ellenőriznem, nem vezet-e bennünket tévútra Harran kapitány. Nem tette szóvá, de láttam a csalódottság ot a szája szög letében. Amikor leléptem a hág csóról, királynál valamivel kevesebbnek éreztem mag am. Az élet komplikált, még akkor is, ha éppen senki sem akarja meg ölni az embert. Rosszkedvűen üg ettem eg y darabig a hintó mellett. Könnyű eső szitált, az évszakhoz nem illően meleg vize az arcomba fújt, bármerre fordítottam a fejem. Makin sorolt be mellém, szokás szerint vig yorog va, esővizet köpködve és az arcát törölg etve. – Szép időnk van. – Aki még az időjárásról is képes fecseg ni, az inkább vallja be, hog y nincs semmi mondanivalója, csak imádja a saját hang ját. Makin még szélesebben vig yorg ott. – Ug ye milyen szépek a fák ilyenkor ősszel? – Gyanítottam, hog y bevett eg y csipet szeg fűszeg et: újabban sokszor lehetett érezni rajta a szag át. – Tudod-e, miért váltanak színt a falevelek, Makin? – Tényleg látványosak voltak. Mostanára körülölelt bennünket az erdő, és a lombok kupolája szinte láng olt, volt benne mélyvöröstől a láng narancsig minden, valóság os őszi tűz futott előttünk, dacolva az esővel.

– Nem

– felelte Makin. – Miért váltanak színt? – Mielőtt a fa lehullajtja a levelét, belenyom mindenféle mérg et, amitől másképpen nem tud meg szabadulni. Az a vörös ott például olyan, mint eg y ember bőre, teli elpattant erekkel, miután eg y org yilkos rotódudvát kevert az ételébe. Mire meg hal, az eg ész testén szétárad a méreg . – Nem is képzeltem, hog y a halál ilyen szép lehet – mondta csökönyösen Makin. Csendben poroszkáltunk tovább, és én arra g ondoltam, hog y az emberek a világ falevelei. Ahog y öreg szünk, a világ minden mérg ét belénk tölti, csurig leszünk keserű epével, hog y aztán lepottyanjunk a pokolba, és vig yük mag unkkal az eg észet. Ha nem lenne halál, a világ belefúlna saját g onoszság ába. Az északiak, Sindri népe szerint eg y Yg g drasil nevű fa áll a mindenség közepén, azon lóg minden, még a világ ok is. Sindriről eszembe jutott a tejszőke húg a, a mag as, halvány szemű Elin. Jöjj vissza hozzám télen, mondta. A leg első pillanatban felfig yeltem a szemére. Mianáéra csak három év után. Eg y öreg embernek lehet, hog y fa áll a világ a közepén. De én akárhányszor a világ om közepe felé fordítottam az arcom, eg y nőt láttam ott. Íg y van ezzel a leg több fiatalember. Három nappal később Lord Redmal katonái meg nyitották előttünk az út sorompóját, és áteng edtek a határon Attarba. Redmal nag yapja ötven évvel azelőtt erődöt építtetett erre az útra, hog y értésére adja a g ellethieknek: nem szívesen látott vendég ek. Meri Gellethar eg y csetepaté során lerombolta, eg y évtizeddel azelőtt, hog y én mérg ezett porrá változtattam volna. Az erőd falmaradványai közül most attari katonák bámulták meg az Arany Őrség et, amint elvonult mellettük. Attar jókora terület a térképen, de Nathalnál eg yre csak forog a Baj Kereke immár tíz évszázada, és Attar északi része sivár pusztaság . Úg y hallom, nem a méreg , nem a kór tartja távol az embereket Nathaltól meg a környékétől, hanem csak eg y érzés, vag y inkább bizonyosság , hog y ott semmi sincs rendben. Eg y napba telt, mire átvág tunk Attar heg yvidékén, ahol a déli lejtőkön elterülő szőlőskertek g yümölcséből erjesztik az attarvért, meg annyi királyi asztal kedvelt borát. A szőlőkön túl, ahol a dombokat dohányföldek meg kis g azdaság ok borították, Vörös Kent hátralovag olt az oszlop elejéről. Hírt hozott. – Eg y másik oszlop halad előttünk, felség – jelentette alázatosan, hű alattvalóhoz illően. Azt hiszem, Kent imádott lovag nak lenni, és akárhog y meg volt ég ve, akármilyen hátborzong ató volt is az a reszelős hang ja, pompás királyi ököl volt ő, akit be lehet küldeni minden bajba, hog y vég et vessen neki. – És nem is az utolsó, g ondolom. Kik azok? Hallg atott, és akkor már tudtam. Ki más lenne. Az összes többi birtok az enyém volt nyug atra, eg észen a teng erig . – Ancrathból jönnek, száz őrrel. Ancrath és Gelleth szavazata, mindkettő atyám kezében. Meg int a hulló falevelekre g ondoltam, és arra: talán itt az idő, hog y eg y újabb, méreg g el csurig telt vénember pottyanjon le meg érdemelt helyére.

11 Chella története Ötévnyi vonulás ide meg oda. Ötévnyi rohangálás a Holt Király parancsára. Mindig a dolgok szélén, a lehető legmesszebb az udvarától, épp hogy a birodalom területén maradva. Chella öt éven át dagasztotta a sarat meg a szart, és épp csak annyit nőtt a Holt Király szemében, hogy végre magához rendelje, és számon kérje rajta kudarcát. És ő rohant, mint a bolond, futott végig a széthullott birodalmon, hogy elébe álljon ítéletének, ott álljon az élőholtak vadállatiassága előtt, és a Holt Király rámeredhessen abból a testből, amelybe a legmélyebben fészkelte bele magát. Öt elpocsékolt esztendő – és mind Jorg Ancrath bűne. – Oka

van annak, amiért fájdalmat kell okoznom neked. Chella lassan körözve meg kerülte a kőoszlopot, leplezve bosszúság át. A fiatalember követte tekintetével, míg az oszlop el nem rejtette szem elöl. Chella hallotta a lánccsörg ést, amint a férfi a nyakát nyújtog atta, hog y ismét meg pillanthassa. Kék szeme volt, mint sok brettani férfinak, és nemcsak őt nézte vele, hanem a vastűt is, amelyet Chella a mutató– és a hüvelykujja között szorong atott. – Hol van Sula? – Már meg int meg kérdezte. Azon a néhány folton, ahol nem lepte sár, a haja szőke volt, aranyszőke. Piszoktól és vértől összecsomósodott fürtjei közül nézett Chella szemébe. Mocsári vámpírok kapták el eg y nővel eg yütt a Nádas-teng er mellékén, amikor a Holt Király arrafelé nyomult. Az eg yenruháján levő jelzés szerint szélesküdött, ez az oka a szemrevételezésnek. – Kai. – Chella lág y hang on mondta ezt, majd odairamodott hozzá, és öt centi mélyen beledöfte a tűt a combja belsejének izmába. – Kai Summerson. – Szája olyan közel volt a füléhez, hog y a szőke hajszálak meg csiklandozták. – Szabadulj meg ezektől a vonzalmaktól. Kai összeszorította a fog át, állkapcsa meg feszült. Eg y pillanattal később újra felnézett. – Hol... Chella kihúzta a tűt. – A fájdalom seg ít, hog y meg értsd, mi az, ami fontos. A leg fontosabb pedig az, hog y nincs időm veled vacakolni, s ha nem eng edelmeskedsz nag yon hamar, visszaadlak a vámpíroknak, akik falatonként fog nak fölfalni. A második leg fontosabb meg az, hog y élsz, és nem csak fájdalmat vag y képes érezni. Ritka lehetőség et kínálok neked. Hatalmat, örömet, jövőt. – Hol van S... Chella olyan erősen vág ta pofon, hog y belesajdult a tenyere. – Itt. – De nem is kellett mondania. Csak meg rántotta a szálat, amely minden eg yes visszatértjéhez kötötte. Sula kilépett az árnyékból, Kai látókörébe. A vámpírok nem sok szépség et hag ytak rajta. Nedves hús és bőr lóg ott róla, felfedve pofacsontját, állkapcsát, törött fog ait, nyelve sötét csonkját. A halott lány minden kíváncsiság nélkül nézte Kai-t. A férfi felszisszent, mintha ez még a tűnél is jobban fájna neki. Lehet, hog y a kedvese volt. Az biztos,

hog y több futó vonzalomnál. – Sula? – Könnyek homályosították el Kai szemét. – Jaj, térj már észhez. – Unalom és nyug talanság harapdálta Chella bokáját, márpedig eg yik sem fog neki seg íteni abban, hog y meg fordítsa a fiút. – A lány halott. De te nem. Vag y belenyug szol a halálába, és új irányt választasz, vag y csatlakozol hozzá. A világ változóban van. Te nem akarsz vele változni, Kai? Chella Sula felé pöccintett az ujjával, és a holttest összeroskadt, csúnya, böffenő hang g al szállt ki a g yomrából a leveg ő. – Még mindig a „barátnőd”, Kai? Túléli az ig az szerelem a test romlását? Mit jelentett ő neked? Eg y szép arcot, eg y g yors, liheg ő kielég ülést? A halálban nincs semmi romantikus, Kai, a halál nekünk csak az érem másik oldala. – Beletúrt ujjaival a szőke hajba. – Mi csupán csontokra rakódott hús vag yunk, amely a rothadást várja. Keresd a g yönyört, ahol csak akarod, persze, de ne láss bele édesség et, íg éretet. Semmi sem maradt belőle, amire a hűség edet felfűzhetnéd, Kai. Add fel. Meg markolta a csuklóját a bilincs alatt, és átdöfte a tűt a tenyerén. Kai vég re felkiáltott, félig káromkodás volt, félig ordítás: kezd meg törni. Nemsokára már csak ordítani fog . – M-mit akarsz? – préselte ki összecsikorduló fog ai között. – Én? Azt akarom, amit neked kellene akarnod – felelte Chella. – Azt akarom, amit a Holt Király akar, hog y akarjak. A Holt Királynak nincs szükség e a hűség edre, ő csak annyit vár el tőled, hog y tedd, amit mond. És amikor éppen nincs tennivalónk, az időnkkel mag unk rendelkezünk. Chella kihúzta a tűt, és lenyalta róla a vért. Másik kezét vég ig csúsztatta Kai bordáin, hasa kemény, verejtéktől síkos izomzatán. – Minek kellek én neked? – kérdezte Kai. Ez nem buta. És igazi túlélő – olyan túlélő, aki kész megtenni, amit kell. De lassan vezesd, lépésről lépésre. Chella még lejjebb csúsztatta a kezét. Minden túlélő meg makacsolja mag át, ha eg yszerre túl sokat mutatnak neki az útból. A pokolba vezető eg yik út jó szándékokkal van kikövezve, csak hosszú. A g yorsabb útvonalat a tudatlanság köve borítja, ebben pedig azok az okosak a leg jobbak, akik nem akarnak tudomást venni róla. – Ritka adottság aid vannak, Kai. – Újabban ég esküdötteket toboroz a Holt Király? – Ég esküdöttek, kőesküdöttek, láng esküdöttek, teng eresküdöttek. – Chella mindeg yik szóra a bordái közé bökött a tűvel. – Mind esküdött, és aki eg yszer már esküdött, esküdhet meg int. Eg yformák vag yunk, te meg én, mi át tudunk nyúlni más helyekre. Mit g ondolsz, mik a nekromanták, Kai? Szörnyek? Holt lények? – Te halott vag y. Mindenki tudja, hog y a nekromanták a sírból másznak elő. Chella olyan közel hajolt hozzá, hog y Kai, ha akar, beleharaphatott volna a nyakába. A füléhez ért a szája. – Halálesküdött. A Holt Király öt év alatt akkorára nőtt, hog y már nemcsak új komplikációt jelentett a nekromancia művészetében: olyan erő lett, amely meg változtatja a világ ot. Már nem csereberélt a nekromantákkal, már nem manipulálta, irányította vag y eg yszerűen csak riog atta őket, hog y hajtsák vég re az akaratát. Birtokolta őket. Már nem a Száraz Helyről leskelődött,

kémlelte halott szemmel az életet, ahol éppen találta, nem hullák szájából beszélt, hanem az eleven világ ot lakta lopott testekben, arra járt, amerre neki tetszett. Hadsereg támadt körülötte. Élőholtak bukkantak elő addig kiaknázatlan borzalomforrásokból, s lettek vezérei holtakból álló hordáinak. Miközben Chella sorvadt, a Holt Király hatalma mérhetetlenné nőtt. Az, hog y most udvarába rendelte őt, jelentheti léte sötét kis története szörnyű vég ét, de jelenthet új kezdetet is. Kai-t fog ja felkínálni neki eng esztelő adományként. Friss hús. Nekromanta még a Holt Király sereg ében is kevés akad. Chella ajándékkal felel a hívására, felel azért, amiért kudarcot vallott az Ancrath kölyökkel – aki minden várakozással dacolva szintén mérhetetlenné nőtt.

12 Öt évvel ezelőtt Carrod-forrás bűzlik. Nem emberi ürülék– és rothadásbűz ez, hanem valami veg yi támadás az érzékek ellen, a záptojás kénszag a, amibe még erősebb aromák veg yülnek, hog y az embernek vörös lesz tőle a szeme, és kiszárad az orrában a nyálkahártya. – Most már érted, miért kerül ekkorát az ösvény, hog y nyug atról, szélnek lehessen meg közelíteni – mondta Lesha. – Miért akar bárki is itt élni? – kérdezte Fater. Jó kérdés. Tény, hog y eg yre kevesebb volt a víz, amint északnak tartva vándoroltunk be a pusztába, de az, ami Carrod-forrásban felbug yog ott, alig ha lehetett iható. Forrón, g őzölög ve tört fel a föld g yomrából. És olyan volt a szag a is. A település, hét kalyiba meg két raktárszín, eg y nyug ati emelkedőn húzódott meg , ahol leg alább a szellőből be lehetett szívni eg y adag ot. Már ha volt szellő. Az épületeket zúzmara borította, de közelebb érve kiderült, hog y só az, rászáradt a faanyag ra, szakánként lóg ott az ereszekről. Elhaladtunk az első raktár előtt: a kapu tárva, benn sóheg yek, mint a learatott és kicsépelt g abona, eg yik-másik halom fehér, a többi szürke, a hátsók rozsdás narancsvörösek, balra a kisebb kupacok halvány mélykékek. Makrancost bottal kellett noszog atni. Eg yik állat sem akart itt maradni. Meg nyalták a pofájukat, és köpködve prüszköltek. Én is éreztem a számon, olyan volt, mint a sós permet az óceán felől, csak áthatóbb. A kezem száraz lett, mintha elhalt és perg amenné vált volna rajta a bőr. Kikötöttük a lovakat, és Lesha odavezetett minket a leg kisebb, kalyibához – én inkább budinak néztem. Maroknyi helybeli lesett ránk az ajtónyílásokból, mind lefátyolozva, sóréteg g el ott, ahol leveg őt vettek. Az eg yiknek hatalmas g olyvája volt, foltos, fojtog ató húsredőkben keretezte a nyakát. Lesha kopog ott, és belépett a kalyibába. Fater és én meg álltunk a küszöbön, és bekukucskáltunk. Valószínűtlennek tűnt, hog y mind a hárman beférnénk eg yszerre. – Lesha. – Eg y alak ült a túlsó sarokban, és biccentett neki. – Toltech. – A lány leg ug g olt eléje. Toltech fénylő szemmel nézte a fátyla fölül. Kezében eg yre forg ott a mozsártörő, eg y pillanatra sem hag yta abba a munkát. – Meg int behatolsz oda? – Nem hang zott meg lepettnek. – Hárman meg yünk, három málhásállattal. Pirulák kellenének, eg y hétre. – Eg y hét nag y idő az Ibericón. – Toltech rám, majd Faterra pillantott – Még eg y óra is sok. – Ha eg y órába telik, akkor csak eg y órát töltünk ott – mondta Lesha. Toltech letette a mozsártörőt, és eg y alacsony polc felé nyúlt. Leemelt róla eg y tálat, amely tele volt szorosan összecsavart, zsíros papírcsomag ocskákkal. Sebhelyek borították a keze fejét.

Ug yanolyan meg alvadtnak látszok, mint Lesha sebhelyei. – Eg yet veg yetek be napkeltekor, eg yet napnyug takor. Lehetőleg a papírral eg yütt nyeljétek le. A só mag ába szívja a leveg ő nedvesség ét, és felolvad tőle, úg yhog y nyirkos helyen nem sokáig áll el. Vig yetek száz darabot. Öt ezüst. A meg felelő fajta só távol tartotta a kórt, amelyet az Építők tüzének visszhang ja okozott. Senki sem tudta, miért. Ezt a sót Carrod-forrás vizéből lehetett kinyerni, de szakértelem kellett hozzá. Öt ezüst eg yáltalán nem tűnt nag y árnak. Leszámoltam, az eg yik nag yapám fejét ábrázolta, és átadtam Leshának. Toltech beleszámolta a pirulákat eg y g yapotzacskóba. – Ha találtok valamit a dombok közt, még ha töredékeket is, hozzátok ide. Lehet, hog y visszafizetem a pénzeteket. – Eddig miket találtál az Ibericón, Toltech mester? – kérdeztem. – Mag am is g yűjtőféle volnék. – Behajoltam az ajtón. A só csípős szag án túl beteg ség szag ot éreztem. – Apróság okat. – Rábökött két kurta, zöld üveg palackra a polcon, ahonnan a tálat levette. Mellettük eg y tálcán mindenféle színű és formájú plasztíkdarabok hevertek. A háta mög ül előhúzott eg y nag y, ezüstös fém fog askereket, amely elszíneződött a kortól. Óriási rokona lehetett azoknak a miniatűr alkatrészeknek, amelyek a zsákomban levő karóra belsejében forog tak. – Ezek vacakok. A jobbakat eladom. – És mit tudsz az Építőkről, Toltech mester? Kifürkészted-e titkaikat, miközben a hátrahag yott holmijaikat vizsg áltad? – Csak annyit tudok, amit mindenki tud errefelé az Építőkről. Amit már apáink is tudtak. – És mi az? – buzdítottam. – Hog y nem tűntek el vég leg , és nem bízhatunk bennük. Az Iberico-dombság peremén ütöttünk tábort éjszakára, ahol a Cuyahog a nevű mérg ezett folyó kanyarog a terméketlen síkon. Lenyeltem a sópirulámat, keserű volt, hiába volt becsomag olva. Toltech többet nem mondott az Építőkről, íg y hát amint letelepedtünk, Leshát kezdtem fag g atni. – Hog y értette azt a barátod, hog y az Építők nem tűntek el vég leg ? Inkább éreztem, mint láttam, hog y vállat von. Szorosan eg ymás mellett hevertünk, a nag y hőség ellenére. – Eg yesek szerint az Építők ma lelkek, körülöttünk vannak, bele vannak írva az elemekbe. – Nem csak visszhang ok, a g épekben? – Fexlerre g ondoltam, amint pislákolva életre kelt, amikor lementem a pincéjébe. Lesha felém fordította az arcát, homloka összeráncolódott, a sebhelyek barázdákká mélyültek rajta. – Gépek? Azok a kerekes-csig ás izék? Nem értem. – Azt mondod, lelkek? – Úg y döntöttem, a nag yapám vára alatti g épezetek titkát meg tartom mag amnak. – Jók vag y g onoszak? Meg int vállat vont. – Eg yszerűen csak lelkek. A leveg őben, a sziklákban vannak, folyókban, patakokban csörg edeznek, vag y éppen a tűzből néznek ki rád.

– Én

úg y hallottam, az Építők rátették a kezüket a valóság ra, és mielőtt felperzselték volna, meg változtatták a világ ot – mondtam. – Mit változtattak meg ? – Már el is felejtettem, hog y Fater is ott van velünk. – Mindent. Eng em, tég ed, a világ ot, a valót. Rákényszerítették a világ ot, hog y eg y kicsit jobban hallg asson arra, ami az emberek fejében van. Elérték, hog y a g ondolatok és félelmek fontosak leg yenek, meg változtathassák mindazt, ami körülöttünk van. – Hát, énrám nemig en hallg at a világ . Elmosolyodtam. – Hansa earlnek volt eg yszer eg y kőesküdött mág usa – folytatta Fater. – Csak eg y leg ényke, tíz-tizenöt éves. Arron. Ez volt a neve. Úg y g yúrta a követ, mintha csak vaj lenne. Eg yszer rátette az ujját a kardomra, és olyan nehéz lett, hog y nem bírtam el. És a padlóról is csak másnap tudtam lefeszeg etni. – Mi lett vele? – Érdemes lenne ismeretség et kötni ezzel az Arronnal. – Elsüllyedt. – Á. – De nem ám a teng eren. Ortens azt mondja, ő látta, márpedig Ortens nem szokott hazudni. Eg y reg g el eg yszerűen belesüllyedt a kövezetbe. Kinn a közbülső udvaron. És senki se látta többé. Csak eg y szürke folt maradt ott, ahol belement a sziklába. – A kutyafáját – mondtam. Nem szóltunk többet. Feküdtem a porba terített pokrócomon, és hallg attam a csendet. Valami nem stimmelt. Úg y tapog atóztam feléje, ahog y a késünket keressük, ha nincs a helyén. Nag yon sokáig nem fog tam fel, mi ideg esít. – Nincs semmi nesz. – Felültem. – Tessék? – Lesha, már álomittasan. – Azok az izék, azok a nyüves kabócák, amik eg ész éjjel visong anak. Hol vannak? – Itt nincsenek – felelte Lesha. – Már közel járunk. Az Ibericón semmi sem él meg . Se patkány, se zuzmó a kövön. Ha vissza akarsz fordulni, itt az ideje.

13 Öt évvel ezelőtt Nehéz volt elaludni attól a csendtől. Mintha mindnyájunkat meg fertőzött volna a némaság , még a lovak is nyug ton maradtak, alig eg y prüszkölés vag y dobrokolás órákon át. Az éjszakai neszek helyett külön forg atókönyvet írt a fülem a sötétre. Susog ást hallottam a rézládikóból, valami csúfondáros hang ot hang távolság on és még azon is túlról: tulajdon ordításomat. Lehet, hog y a kabócák halála mentett meg , amelyeket elég etett az Építők tüzének szelleme, de mivel g yanakvásból és bizalmatlanság ból vag yok g yúrva, talán mindenképp meg hallottam volna a támadókat, bárhol alszunk is. Valahol bakancstalp csikordult eg y kövön. Először Leshát sikerült oldalba rúg nom. Kinyúló kezem Fater valamelyik testrészét érte, belecsíptem. Ha ezek ketten ország úti testvérek, temperamentumtól füg g ően vag y felug ranak, peng ével a kézben, vag y mozdulatlanná dermedve várnak, amíg meg értik, miről van szó. Grumlow testvér rög vest keresztülszúrta volna a kezet, amely meg rázta. Kent testvér alvást színlelt volna, és fülel. De Lesha és Fater túl rég óta hált biztonság os ág yban, tétován, kérdéseket motyog va kezdtek feltápászkodni. A pirkadat előtti homály fekete csomókként fedte fel az ellenség et, a sötét földhöz lapulva osontak előre. – Futás! Belehajítottam a késem a leg közelebbi veszedelembe, fohászkodva, nehog y csak valami szikladarab leg yen, aztán elg urultam Lesha mellett, és már rohantam is. Az üvöltés, amely tőröm leg újabb tulajdonosából tört elő, sokkal inkább meg g yőzte a többieket arról, hog y baj van, mint hirtelen távozásom. Sötétben futni nem okos dolog , de én felmértem a környezetet, mielőtt lement a nap. Nem voltak bokrok, hog y beléjük g abalyodjunk, és kövek se akkorák, hog y problémát jelentsenek. Hallottam a hátam mög ött a többieket, Fater csizmadobog ása elnyomta Lesha meztelen talpának csattog ását. Sose hag yd, hog y az ellenség válassza meg a terepet. Abban, hog y vakon belerohantunk az éjszakába, csak eg yvalami volt jó: azoknak, akik ártani akartak nekünk, ug yanezt kellett tenniük. A memóriám azt súg ta, hog y eg y kis vápa van előttünk, amely kettészeli az Ibericoelőheg yek első domborulatát. Hátrapillantottam, tudván, ha az ellenség túl közel van, már hallottam volna a többieket elesni. Az üldözők kezében most már ég ő lámpások himbálóztak. Fater tartotta az iramot, csak húsz méterrel lehettem előtte. Lesha elveszett a homályban, reng eteg sebhelye lemerevítette, akadályozta a futásban. Meg álltam, és g alléron rag adtam Fatert, amint eliramodott volna mellettem. Kis híján ledöfött. – Hasra. – Lerántottam a földre. A Cuyahog a locsog ott előttünk köves medrében, márpedig Lesha nem ajánlotta, hog y meg nedvesítsük benne a lábunkat, ha továbbra is járni szeretnénk.

– Mi?

Miért? – Leg alább volt annyi esze, hog y halkan sziszeg jen. – A vezetőnk! – Összekuporodtam, remélve, hog y kődarabnak látszom. Lesha talpa fura zajt ütött a poros földön. Közelről hallatszott, akárcsak az üldözők kurjong atása. Aztán kibontakozott előttünk, és tovaszág uldott. Az elsőt, aki kerg ette, Faterra bíztam, én a másik kettőre vetettem mag am. Mög öttük leg alább nég y lámpás himbálózott rohanó emberek kezében. Sikerült meg lepnünk őket. Jobbra-balra suhintottam, lesántítottam kettőt, és nyarg altam tovább. Annyit láttam, hog y tudjam, tucatnyinál is többen üldöznek bennünket, valami szedettvedett szabadcsapat katonái. Ország úti testvérek, ha úg y tetszik, csak éppen nem az enyémek, nem az én ország utamon. Hamar beértem Leshát. Ők is hamar be fog ják érni. Az eg yetlen esélye az lenne, ha a lovához jutna, de erre nem volt idő. – Merre? – kiáltottam. – Nem tudom. – Zihált. Használhatatlan, de log ikus válasz. A vápára bíztuk, hog y kalauzoljon bennünket a dombok között. Loholtunk, közben pedig eg yre világ osodott, vag y inkább a szürkület kezdett szakadozni körülöttünk. Fater bevárt bennünket, ahol a völg y kettéág azott, karddal a kézben, liheg ve. Mög öttünk az üldözők hujjog atása. Üvöltözés, farkasordítások, mintha csak móka lenne az eg ész. Tucatnyinál is többen lehettek a nyomunkban. Hirtelen szög et ütött a fejembe, hog y ezek terelnek minket. Két pillanatig tűnődhettem ezen, amikor Fater lába alól kifutott a talaj. Eltűnt eg y sötét üreg ben, és én is majdnem utánaestem, alig tudtam meg vetni a lábam. Aztán hátulról belém ütközött Lesha, amint ott imbolyog tam hadonászva a verem omlatag peremén, és mind a ketten lepottyantunk. – A francba. Fater mellett landoltunk, esésünket eg y halom száraz ág és fű fog ta fel. Amint felpillantottam, teli lett a szemem perg ő földszemcsékkel, de a halványuló eg et most már még jobban kivehettem, hog y eg y sötét verem mélyéről meredtem föl rá. Ahhoz, hog y kiszabaduljunk onnan, nég y-öt métert kellett volna kapaszkodnunk. Valamilyen természetes víznyelő üreg be zuhanhattunk bele, amelyet befedtek, csapdának készítettek elő. – Kik ezek? – kérdeztem. – Banditák. – Lesha csak suttog ni bírt a rémülettől. – A Perros Viciosos. Rossz Kutyák, a rég i nyelven. Nem tudtam, hog y ilyen közel merészkedtek az Ibericóhoz. – Mondd meg nekik, hog y ki vag y, Jorg . Akkor váltság díjért szabadon eng ednek. – Fater meg próbált fölmászni, de földzápor kíséretében visszacsúszott. – Hiszen leg többször te mag ad se hiszed el, Fater. Szerinted be tudnám mesélni ennek a csürhének, hog y királyt ejtettek fog lyul? Eg yre közeledett, erősödött a hujjog atás. – Elkaptuk őket! – Viciosos? Ez „rosszakat” jelent? – Valahog y nem stimmelt a fordítás. – Veszetteket – mondta reszketve Lesha. – Arról kapták, ahog y a fog lyaikkal bánnak. Faszénszag ot éreztem a veremben. – Adjatok eg y kést – mondtam. – Én eg y Rossz Kutyában hag ytam az enyémet – válaszolta Fater az oldalát tapog atva.

– Nekem

mindenem Garroson van – mondta Lesha. A lován hag yta a feg yvereit. Hog y lehet

íg y aludni? Kihúztam a kardom, és ívet írtam le vele, hog y lássam, menynyi helyünk van. Meg lehetett lóbálni benne eg y macskát – ha nem túl hosszú a farka. Fenn eg yre erősödött a röhög és, a hang zavar. Gyülekeztek a Rossz Kutyák. Meg markoltam Lesha vállát, és éreztem, hog y hang talan zokog ás rázza. Nem g yors halál várt eg yikünkre sem. – Állj oda. – Kitoltam középre, meg botlott a törött ág akban. Felém fordult, csak a szeme fehérje mutatta, hol van a sötétben. Fény villant odafenn. Fáklya, meg eg y ember, aki fog ta. Mintha Rike kisöccse lett volna, csak nála is rondább. – Na, érdemes volt elszaladni előlünk? Eg yetlen suhintással átszeltem Lesha nyakát, kardom peng éje a g ödör falában akadt meg . Mielőtt még leeshetett volna, két kézzel elkaptam sebhelyek borította, súlyos fejét, a szeme még nem értette, mi történt, és teljes erőmből felhajítottam. Pofán találta a banditát, nem a homlokán, ahog y szerettem volna, hanem az orrán, száján és állán. Eg y lépést tántorodott hátra, kettőt előre, és káromkodva belezuhant a g ödörbe. Lesha tetemén puffant. Felvettem a fáklyáját. – Ez meg mi az isten volt? – Fater elborzadva, döbbenten bámult rám. Leg inkább döbbenten. – Nézd meg a falakat – mondtam. Feketék voltak. Beszúrtam a fáklyát oda, ahol a homokos talaj meg tarthatja. A bandita pont olyan nehéz volt, mint amilyennek látszott. Lecibáltam Lesháról, kitéptem a kardot a g ödör falából, és a torkához nyomtam. – Állj föl, Rossz Kutya. – A borotvaéles peng e meg g yőzte. – Fater, szórd szét Lesha vérét. – Hog y? Belerúg tam a bokám körül a rőzsébe, és a verem falára csaptam a tenyeremmel. – Ez nem azért lett iderakva, hog y fölfog ja az esésünket. – Csupa korom lett a kezem. – Itt embereket ég etnek. Fenn erősödött a zaj, dühösen vitatkoztak. – Ha élve akarjátok visszakapni ezt a hülyét, eresszetek le eg y kötelet! – kiáltottam fel. Harsány röhög és, újabb civakodás hang jai. – Na jó, nem szórakozunk tovább. – Elvág tam a bandita torkát, és körbeforg attam, hog y fröcskölő vére ne vesszen kárba. – Nag y marhának kellett lennie, hog y lekukucskált a verem széléről. Nem tudhatta, hog y nincs elhajítani való tőrünk. Öt ég ő fáklya röpült le körénk, mire a hülye nyakából minden vér kispriccelt. Mivel a rőzse nedves lett, mi meg észnél voltunk, sikerült biztonság ba helyeznünk a fáklyákat, és eltaposnunk a láng ra kapott foltokat. A füst elfojtotta a vér és a bemocskolt hullák bűzét. Amikor vég eztünk, Fater a szemembe nézett. – Azért ölted meg a lányt, hog y leg yen mit földobnod? – Az is elég ség es indok lett volna. Mag ad is láthattad, hog yan mozog , harcban nem vettük volna hasznát. De nem. – A véréért? – Azért, hog y ne kelljen vég ig néznem, ahog y meg kínozzák, aztán meg ölik. Ha tudnád,

hog yan dolg oznak ezek, mag ad kérnéd, hog y csapjam le a fejedet. – De nekem adsz választási lehetőség et? – Neked még hasznodat vehetem. A hasadék, amibe belezuhantunk, tizenöt méter hosszú lehetett, és három méter széles az elején. Átkutattam a hülyét, és nem is eg y, de két tőrt találtam nála, eg yik verekedésre szolg ált, másik hajításra volt eg yensúlyozva. Odaadtam Faternak a nag yobbikat. – És most? – kérdezte. Éreztem rajta a félelmet, bár próbálta titkolni. Akinek kard van a kezében, annak mindig marad eg y kis reménye. – Meg várjuk, hog y kisüssék, hog yan vég ezzenek velünk. – Az én félelmemet a harag tartotta kordában. Ahányat csak lehet, mag ammal akartam vinni. Nem szerepelt a terveim közt, hog y eg y poros lyukban haljak meg az isten háta mög ött, s a tény, hog y még is íg y lesz, keserű ízt hag yott a számban. Eg yáltalán hog yan sikerült eg y ekkora nyílt térség en pont eg y lyukba beleszaladnunk? – Hé, ti ott, a veremben! – Kiáltás fentről. Most nem kukucskált le senki. Hallg attam. Két újabb fáklya röpült be, szikra– és füstcsóvát rajzolva a fakó ég re. Nem sok értelme volt, hiszen öttel sem sikerült bevég ezni a munkát. Éppen lehajoltam a hozzám közelebbiért, amikor szúrást éreztem a vállamban. – Mi a...? – kiáltott fel Fater. Ezen kívül már nem maradt mondanivalója aznapra. Közölhettem volna vele, hog y alig hanem valamilyen méreg , de erre mag ától is rájöhetett. Mire ki tudtam eg yenesedni, már az eg ész vállam zsibbadt, de azért meg pördültem és elhajítottam a késem a sötét arc felé, amely a fúvócső mög ül lesett le a verem túlsó szélén. Mellé talált. Újabb fullánk hatolt a mellembe, apró, fekete semmiség , hossza a mutatóujjam fele. – Bassza meg . A harmadiktól rábuktam a kardom markolatára, annyi erőm sem volt már, hog y felnézzek. A leg nag yobb hőség ben is ajánlatos páncélt hordani, de páncélban még Leshánál is lassabban futottam volna. Többen leug ráltak a verembe, és felhúztak bennünket, mint valami dög öt, kötéllel a mellkasunk körül, lábunk érzéketlenül csúszott utánunk. Karddal a kézben nem olyan nehéz sakkban tartani a fájdalmat. De ha tehetetlen vag y, és olyanok markolásznak, akiknek közel s távol a te fájdalmad lesz az eg yedüli szórakozásuk, őrült lennél, ha nem esnél kétség be. Két férfi vonszolt a karomnál fog va, az a lény pedig , aki belém fújta a tüskéket, a sarkam mög ött loholt, amely barázdát szántott a porba. Lábszáram csupa vér volt, porréteg ivódott rá. A lény nőneműnek látszott, bár inkább g yereknek, tizeneg y éves ha lehetett, csont és bőr, feketére ég ve. Vig yorog va lóbálta felém a fúvócsövét. – Vámpírfullánkok. A Cantanlonából. – Tiszta, cseng ő hang ja volt. – Nem könnyű beszerezni őket – mondta az eg yik férfi, aki a karomat cibálta. – Remélem, meg érte. Vag y háromszáz méteren át vonszoltak bennünket, míg a táborukhoz nem értünk. A két lovunk meg Makrancos már ott volt, eg y korláthoz kötve. A lovak a kötőfékjüket ráng atták, ideg esek voltak, vag y talán szomjasak. Makrancos eg yszerűen csak unatkozott. A tábor félig meddig állandónak tűnt, volt benne néhány kalyiba, még a Carrod-forrásiaknál is rosszabb

állapotban, eg y kordé, néhány vizeshordó, pár csirke, középen pedig nég y vaskos cölöp a földbe verve. Sokat elárult a Perros Viciososról, hog y több g ondot fordítottak a kínzási infrastruktúrájukra, mint a lakóépületeikre. Harminc férfit számoltam meg , eredetükre és külsejükre nézve éppen olyan változatosak voltak, mint az ország úti testvérek, de a leg többje fekete hajú hispán az ország belsejéből, ősibb és tisztább vérvonal, mint amit a partvidéken találni: karcsúak, veszedelmes kinézetűek. Úg y kalkuláltam, ötöt nyírtunk ki közülük Azokon, akiket most láttam, nem volt nyoma friss sebnek. Ketten rákötözték Fatert az eg yik cölöpre, aztán értem jöttek. A többi bámészkodott, evett, marakodott a zsákmányon. Néhányan a ládikó felé nyúlkáltak a derekamon, de visszarántották a kezüket. Nem rug dostak, nem vertek bennünket, mintha épség ben akartak volna hag yni a mókához. – Az ott Jorg Ancrath – mondta nekik Fater. – A Renner-felföld királya, Hansa earl unokája. A Rossz Kutyák üg yet se vetettek rá, csak szorosra húzták a kötelékeinket, és a dolg uk után láttak. A várakozás is része az eg észnek. Hadd dag adjon a feszültség , mint a pék kovásza a vájdling ban. Faternak eg yfolytában járt a szája, újra meg újra elmondta, ki vag yok én, kicsoda ő, és mi történik, ha nem eng ednek szabadon bennünket. A kislány közelebb jött. Felém nyújtotta a markát, amiből eg y jókora bog ár ig yekezett kiszabadulni. – Mutáns – mondta. – Számold meg a lábait. Nyolc volt neki. – Ronda eg y dög – feleltem. Kitépte két lábát. A bog ár akkora volt, hog y jól hallottam a szakadás zaját. – Íg y jobb. – Letette, mire a bog ár eliramodott a porban. – Meg ölted Sanchát – mondta a kislány. – Azt a csúf, nag ydarab hülyét? – Ig en – felelte. – Nem szerettem. A férfiak tüzet raktak a cölöpök előtt, az elfeketedett porondon. Kis tüzet, mert kevés a fa az Ibericón. – Ő a Renner-felföld királya! – ordibált Fater. – Eg ész hadsereg ei vannak! – Renar – mondtam. Kezdett kiállni a vég tag jaimból a zsibbadás, lassan visszanyertem az erőmet. Eg y nő jött elő az eg yik kalyibából, ritkás ősz hajú, hosszú orrú vén banya. Kig öng yölt a földön eg y irhát, közszemlére téve eg y csomó kést, horg ot, fúrót, csipeszt. Fater ráng atózni kezdett. – Ezt nem tehetitek, ti rohadékok! De persze tehették. Tudtam, hog y nemsokára könyörög ni fog , húzzam ki a csávából, aztán meg elátkoz, amiért belekevertem. De leg alább Lesha nem csinálja ug yanezt a másik oldalamon. Tudtam, mi fog történni, mert láttam már ilyet. Azt is tudtam, hog y a hallg atag ok, a türelmesek, vag yis a mag amfajták éppolyan hang osan ordítanak, éppolyan hasztalanul könyörög nek a vég én. Néztem a körénk g yűlő férfiakat, elkapva eg y-eg y nevet: Rael mag as volt és sovány, a torkán sebhely, Billan pókhasú, őszülő szakállú, disznószemű. Ismételg ettem mag amban a nevüket. Mind levadászom őket a pokolban.

14 Öt évvel ezelőtt Miközben a vénasszony a bőrt nyúzta Fater bordáiról, a kislány odahozta nekem a leg újabb leletét. Eg yik kezével összefog ta az ollóit, a másikkal eg yenesre húzta a méreg tüskéjét. Nyolc láb kapálózott vadul. Az ollók vég étől a tüskéig lehetett vag y harminc centi az a dög . Olyan nehéz volt tartani, hog y a lány karcsontjai mentén kis csomókba ug rottak az izmok. – Mi? – Nem stimmel! – Kiabálnia kellett, hog y túlharsog ja Fater ordítását. – Mutáns? – Én normálisnak láttam, csak éppen jóval nag yobbnak, mint amekkorának a skorpiókat szeretem. A vénasszony ledobott eg y újabb bőrcsíkot, és két sovány csirke máris rávetette mag át. A cölöpök előtt összeverődött férfiak éljeneztek. Törökülésben kuporog tak, kezük üg yében valami italféle volt viaszkozott bőrcsövekben, amikből nag yokat kortyolg attak. Ráhag yták a szipirtyóra, hadd üg yködjön. Voltak, akik eg ymás közt fecseg tek, de a leg többen még is a bemutatót nézték, és minden szakasz után meg tapsolták a késmunkát. Az eg yik rátalált Lesha fejére, és az ölében nyug tatta, a cölöpök fele fordítva. Kevés Rossz Kutya fig yelte olyan merően a fejleményeket, mint ő. – Nem mutáns. Csak nem stimmel. – Meg próbálta eltörni az állat hátát, de nem tudta. A lábak vadul ráng atóztak. – Te nem hallod? Őt is alig hallottam Fater visítozásától, nemhog y a jószág ot. Ig azság szerint azért visított, hog y elterelje a fig yelmét arról, amit művelnek vele, mert az ig azi fájdalom még hátravolt. A kínzás több, mint puszta fájdalom, és a Rossz Kutyák tudták ezt. A vénasszony leg alábbis tudta. Jóformán még el se kezdte, de a csonkításnak a tudata is jobban fáj, mint az a fajta ag ónia, amely nem hag y nyomot. Amikor a kínzó olyan kárt tesz valakiben, ami nem fog beg yóg yulni, azzal minteg y aláhúzza a folyamat visszafordíthatatlanság át. A helyzet már sosem lesz jobb. Ez nem fog eltűnni. A kínzott pedig meg érti, hog y nem több ő húsnál, ereknél és inaknál. Hentesalapanyag . A lány, Gretcha az arcomhoz tolta a skorpiót. Hátrakaptam a fejem, és íg y teljes eg észében feltárult előttem Fater mellkasa, a bordák fehérje, a közéjük vág ott árkokkal. Nyakán kidag adtak az erek, szemét szorosan lehunyta. És akkor meg hallottam: berreg és, kattog ás a kapálózó lábak mög ött. Az a zaj jutott eszembe róla, amikor a fülemhez szorítottam az Építők karóráját, a fog askerekek hang ja, a lehetetlen precizitással eg ymásba kapcsolódó fémfog aké. Döbbenten meredtem a jószág ra – és fekete szeme eg y töredékmásodpercre vörösen meg villant. Gretcha ledobta a skorpiót, és csépelni kezdte eg y bottal. Az eg yik csapás majdnem az összes lábát összezúzta a bal oldalán. Gretcha eltűnt a látókörömből, tovább hajszolva a meg rokkant pókszabásút. Odébb már nem tudtam fordítani a fejemet. A vörös villanás még

mindig ott lüktetett a szemhéjam mög ött, és valamiért újra láttam Fexler vörös csillag át, amint az Iberico fölött pislákol. Majdnem eg y órába telt, mire a vénasszony bevég ezte művét, és ez alatt az idő alatt csaknem az összes eszközét használatba vette, amelyek ki voltak rakva az irhán. Művészi munka lett Fater melléből és karjából: metszett, billog ozott, darabokat hasított le, réteg eket fejtett és tűzött föl. Fater persze ordítozott, de leg inkább velem, követelve, hog y eng edjem szabadon, csináljak valamit, rimánkodott, majd meg rettenetes bosszút esküdött, de nem kínzói, hanem Jorg Ancrath ellen, aki hag yta, hog y ilyen sorsra jusson. Eng em is átjárt a félelem – természetesen. Forró hullámokban öntött el a retteg és, aztán jeg es folyamként nyarg alt az ereimben, arcomat, ujjaim beg yét mintha tűkkel szurkálták volna. Próbáltam becsapni mag am, hog y én csak közönség vag yok itt, az ország úti testvérek unaloműző keg yetlenkedését nézem. És bizonyos fokig sikerült is, hiszen sokszor vég ig néztem már efféle szenvedést, akkor, amikor még nem értettem, és akkor is, amikor már értettem, de nem zavart. Az erősek bántják a g yeng éket, ez a természet rendje. De kikötve a tűző napon, várva, hog y rám kerüljön a sor, hog y én is meg törjek, beláttam a borzalom mélyébe, és elcsüg g edtem. Vég ül a szipirtyó hátralépett, a karja könyékig vörös volt, de a ruhájára meg az arcára szinte eg y csepp se fröccsent. Közönség e felé fordulva teátrálisan meg hajolt, és hóna alatt az összecsavart irhával visszament a kalyibába. A tömeg éljenzett, többen be is rúg tak mostanára. Fater hörög ve léleg zett, feje a mellére bukott, eg yik szeme tág ra nyitva, másik szorosan lehunyva. A mag as termetű Rael felállt, odament Faterhoz, és szíjakkal a cölöphöz erősítette a fejét is. A kunyhók között valaki hug yozott, valaki más mag vat szórt a csirkéknek. – Gretcha! – A pocakos Billan kiáltott a lányért. Csont-bőr arcán késpeng ényi vig yorral előjött a cölöpök mög ül, törött rovardarabkákat potyog atva, lábakat meg fényes fekete lemezeket. Billan odaállított neki eg y zsámolyt Fater cölöpje elé. Gretcha minden további nélkül odament a tűzhöz, és kihúzott belőle eg y vasat. Nem is vettem észre, mikor dug ták bele. Vászonnal körültekert vég énél markolta meg , és felénk mutatta narancsvörös heg yét. – Ne! – Fater meg értette, miért szíjazták hátra a fejét. Nem hibáztattam, amiért ráng atódzik. Én is ráng atódzni fog ok, és azt mondom, ne, ha eljön az időm. Különös formák táncoltak a tűzben. A napfénytől szellemek lettek a láng ok, és hunyorog nom kellett, de azért láttam őket: olyan formák és színek, amiknek semmi keresnivalójuk ott. Lehet, hog y már képzelődöm a forróság tól és a retteg éstől. Talán az őrület elveszi majd az eszemet, mire rám kerül a sor. – Túl nag y a hang od. – Gretcha belenyomta a forró vasat Fater szájába. Összeszorított ajkai szétfonnyadtak a vas fényétől. Fog ai recseg tek-ropog tak a vas érintésére. Hallottam. Eg ymás után váltak élettelenné és törtek darabokra. Gőz kavarg ott a szájából, g őz, iszonyú ordítás, sülés szag a. Könnyektől vakon elfordítottam a fejem, miközben a kislány mind a két szemét kitolta. Mondhatnám, hog y Fatert sirattam, vag y a világ ot, amelyben ilyesmik meg történhetnek, de az az ig azság , hog y mag amat sirattam félelmemben. Vég veszélyben csak mag unkra tudunk

g ondolni. A Rossz Kutyák hujjog tak, éljeneztek. Eg yik-másik neveket kiabált, talán azokét, akiket meg öltünk, de ez nem jelentett semmit. Ug yaníg y meg kínoztak volna bennünket akkor is, ha álmunkban lepnek meg . – Gretcha. – Billan meg int. – Elég ennyi. Mary majd talál még rajta fog ást később. Most a másiknak told ki a szemét. De csak az eg yiket. Nem tetszik, ahog y néz. A lány a forró parazsak közé dug ta a vas heg yét, és felém háttal állva nézte. Ráng atni kezdtem a köteleket. Tudták, hog yan kell kikötni eg y embert, nemcsak a csuklójánál, hanem a könyökénél fog va és följebb is. Azért csak ráng attam. Föltámadt bennem a harag . A vassal ug yan nem bír majd, de leg alább eg y pillanatra elűzte a félelem eg y részét. Harag a kínzóimmal szemben, harag ennek az eg észnek az értelmetlenség e miatt, hog y eg y ilyen ócska táborban kelljen meg halnom, üres emberek kezétől, akik semmit se számítanak, és akiknek múló szórakozás lesz csak a szenvedésem. Amikor Gretcha visszafordult, a szemébe néztem, üg yet se vetve a felforrósodott vasra. – Aztán ne remeg jen a kezed, te lány. – Vadul rávig yorog tam: g yűlöltem, olyan váratlan intenzitással, hog y az már fájt. Veszélyes vagy? Ezt kérdeztem a Núbaitól, amikor ráemelték a vasat. Adtam neki eg y esélyt, kiszabadítottam az eg yik kezét, és ő meg rag adta az alkalmat. Veszélyes vagy? Ig en, felelte ő, mire én azt mondtam: mutasd meg . Most nekem is jól jött volna eg y esély. Bárcsak meg kérdezné ez a lány. Veszélyes vagy? Eltűnt az arcáról a mosoly, a keze pedig árnyalatnyit meg remeg ett. – Állj! – kiáltotta Rael. – Nincs hátrakötve a feje. Még meg ölöd a vég én. Odajött, és még több szíjat kötött rám. Fig yeltem, hog y minden arcvonását az emlékezetembe véssem. Ő lesz az utolsók eg yike, akiket látni fog ok. – Add ide azt a vasat – mondta parancsolóan, és kirántotta Gretcha kezéből. – Ezt én mag am csinálom. – A szemembe meredve folytatta: – Lehet, hog y ennek vag y amannak az ura vag y. Épp elég arany volt nálad. Meg ez is. – Felemelt csuklóval mutatta a nag ybátyám kincstárából való karórát. – De mindketten tudjuk, ha kiváltanának, abban a pillanatban vadászni kezdenél ránk, hog y kiszabadultál. Látom a szemedben. Nem hazudhattam neki. Nem lett volna értelme. Ha kiszabadulok, bármeddig és bármi áron vadászni fog ok rájuk. – Úg y nézem, volt már részed ilyesmiben. – Az arcom felé biccentett. – Talán kezdjük ott, ahol félbehag yták, hadd emlékezz rá, milyen érzés volt. A vas vörösen izzó heg ye a bal orcámon keresztbe húzódó vastag heg felé közeledett. Rael keze nem remeg ett, akármilyen vadul meredtem rá. Gretcha mellette állt, alig ért a derekáig . A forróság meg perzselte az ajkamat, kiszárította a szememet, de a sebhelynél semmi fájdalom, csak valami meleg ség , szinte kellemes. Az ég és minden érzetet kiölt ott a húsból, karmolászhattam, ahog y akartam, csak az érintetlen bőr feszülését éreztem a szemem alatt. A vas a pofacsontom alatt állt meg , úg y szeg eződött rám, mint eg y mutatóujj. Rael homlokára kiült a döbbenet. – Ez nem akar ég ... Hirtelen g yönyör futott vég ig a sebhelyemen, org azmushoz hasonló, és a forróság tól be kellett hunynom a szemem. Meg perzselődött hajam bűze betöltötte az orromat. Rael

felordított, és amikor újra odanéztem, már ug rándozott. Azok ug rándoznak íg y, akikre váratlan fájdalom tör rá, valamibe beütik a lábujjukat, vag y azt az érzékeny csontot a könyökben. Baljával a jobb csuklóját markolászta. És ott, a tenyerén, olyan mélyen, hog y az apró kézcsontocskákig ért, eg y csík, amit a vas hag yott. Mag a a vas a porban hevert, olyan fehéren izzott, mintha a fújtató szája előtt lenne a kovács tüzében, a rátekert vászon pedig láng ra lobbant. Nevetnem kellett. Ug yan mit csinálhatnak velem, ha kinevetem őket? Meg kínoznak? A sokktól ráharaptam a nyelvemre, és most nevetés közben a szám meg telt vérrel, meleg e bíborvörösre festette az ajkamat. – Te hülye. – Billan felállt, félrelökte Raelt. Erős marka satuba fog ta az állkapcsomat. – Mit csináltál, kölyök? – Kölyök? – Fájt, ahog y kiköptem a szót, mert az ujjai belevájtak az állizmaimba. Nem tudtam, hog y mit csináltam, de örültem neki. Mag amban arra g yanakodtam, hog y Góg néhány töredéke beleág yazódott a sebbe, és azok reag áltak a nag y forróság ra. – Válaszolj. Billan még most is azt képzelte, hog y van, amivel fenyeg ethet. Vért köptem a szemébe. Lányos sikollyal hátratántorodott, én meg még hang osabban röhög tem. Karmai közé kapott a hisztéria. Több Rossz Kutya is felug rott. Eg y Manwa nevű izomtömeg , annak a Sanchának a fivére, akit a veremnél meg öltem, karon fog ta Billant, és meg próbálta leültetni. Eg y mocskos rong g yal törölg ette volna róla a vért, de hiába. Csak annyi látszott, hog y a bőre is bíborvörös lett ott, ahol a véremmel érintkezett, a szaruhártyáját pedig tejfehérré forrázta a belekerült vér. Ezek szerint a bennem bujkáló nekromancia, amely apró jószág okat már érintésre öl, tényleg az ereimben nyarg al. – Hívjátok elő az öreg Maryt! – ordította a meg vakult Billan. Eg ész testében reszketett, ahog y visszafog ta mag át, nehog y kiszorítsa belőlem a szuszt. – Azt akarom, hog y eg y eg ész hónapig üvöltsön. – Nem élsz te már eg y hónapig , Billan. Amikor a testvéreid rájönnek, hog y sosem nyered vissza a látásodat... szerinted mennyi időbe telik majd, hog y kikössenek ehhez a cölöphöz? – Nem tudtam letörölni a képemről a vig yort. A hisztériát és a virtust hamar kimetszik belőlem, ha majd jön a szipirtyó a késeivel, de addig röhög jön az ember, amíg lehet, nem ig az? Manwa kihúzta a kardját, amely, mint kiderült, az én kardom volt. – A kardja rég i fajta acél, ő meg mág iát tud. – Meg forg atta a peng ét jókora mancsában. Nag ydarab ember volt, de a keze óriási. – Talán még is váltság díjat kellene kérnünk érte. Az a másik azt mondta, Hansa earl kifizetné. Rael köpött eg yet, arca feszült volt a szenvedéstől. A meg ég ett kéz nem hag yja nyug ton az embert. – Meg dög lik. Keservesen. Manwa vállat vont, és leült, kardomat a térdére fektette. Két férfi odavezette a vén Maryt a cölöpökhöz. Olyan elmélyülten fig yeltem őket a szemem sarkából, hog y először észre se vettem, amikor a bokámon meg lazult a kötél. A Rossz Kutyák méltatlankodásán és szentség elésén túl, Fater természetellenes, vonító sírásán túl kattog ást, berreg ést hallottam, meg valami kaparászást, mint amikor ujjak araszolnak a fán. Valami fölmászott a hátam mög ött a cölöpre. Nyissz. A térdemről lehullt a kötél. Senki se vette észre.

Mary ismét szétg öng yölte a szerszámos irháját a porban. Gonosz tekintetet vetett rám, mintha azt mondaná, most aztán tényleg meg kapod a mag adét, amiért meg zavartad a pihenésemet. A dolog abszurditásától újra meg rándult a szám széle. A leg élesebb peng éjét vette elő, eg y kis vékony kést heng eres fémnyéllel, amilyennel g örrög doktorok metszik ki az emberből az üszköt. Mary három lépéssel odajött hozzám: lába imbolyg ott, de a keze meg se rezzent. Levág ta rólam az ing em koszos, maradék foszlányát. Mint a vajban, úg y szaladt benne a peng e. – De ronda az a bibircsók a képeden, öreg Mary – mondtam. Meg állt, rám nézett. Gonosz vénasszonyszeme volt, nag yon fekete. – Ja, bocs. Ott az álladon. Tényleg rusnya. Nem akarod lenyisszantani? Azzal az éles kiskéseddel? Ha már itt tartunk, a ráncaidon is fazonírozhatnál. A vég én még Rusnya Vén Mary lesz a csúfneved, azt pedig nem szeretnéd, ig az-e? Valami száraz és kellemetlen tapintású araszolt vég ig összekötözött kezemen. Meg borzong tam, amint a kemény kis lábak a csuklómon lépeg ettek. Minden önuralmamra szükség volt, hog y le ne rázzam mag amról azt a jószág ot. – Teljesen elment az eszed? – kérdezte Mary hosszú hallg atás után. Faterhoz eg y szót sem szólt, amikor dolg ozott rajta. – Csak nem bántottalak meg , öreg Mary? – Rávig yorog tam, a fog aim bíborvörösek lehettek, g ondolom. – Te is tudod, bármennyit ordítozok és könyörg ök majd, ezek a szavak már nem mehetnek vissza a dobozba, nem ig az? Ronda vag y és vén, mint az ország út. Ezen már nem lehet seg íteni, Mary. Nemsokára a kis Gretcha veszi át a helyedet, és terajtad fog g yakorolni. Vajon milyen formára szab majd? A Rossz Kutyák most már eng em fig yeltek, abbahag yták a civakodást. Még Rael és Billan is elfeledkezett eg y pillanatra a fájdalmáról. Az áldozatok vag y fenyeg etőznek, vag y könyörög nek. Öreg Mary nem tudott mit kezdeni a g únyolódással. Nyissz. A csuklóm szabad volt. Áramlani kezdett benne a vér. Jobban fájt, mint eddig bármi a kínzócölöpön. Öreg Mary meg rázta a fejét, és félretolt az arcából eg y szürke fürtöt. Mérg esnek látszott, mintha már nem bízna annyira mag ában. Ő itt arra készül, hog y darabokra metéljen, én meg zavarba ejtem a bibircsókjára tett célzásommal. Úg y vig yorog tam, hog y majd szétrepedt az arcom. Biztosra vettem, hog y kénytelenek lesznek meg ölni, amint kiszabadulok. De a kilátás, hog y rájuk ronthatok, és nem a cölöpön kell kiszenvednem, g yönyörűség g el töltött el. Nem bírtam abbahag yni a vig yorg ást. – Ez meg van hasadva. – Mary az alsó bordám jobb széléhez illesztette a kése heg yét. A halk hang ra füleltem, ahog y meg mentőm felfelé mászott a cölöpön. Ha a mellemen és a felkaromon is elvág ja a kötelet, mindenki észre fog ja venni, ahog y lehull, és a fejem még mindig a cölöphöz lesz erősítve. Gondolom, a nyakunkat azért nem kötötték meg , nehog y meg fulladjunk ráng atózás közben, amíg kínoznak. Mary belém metszett. Azt mondják, éles kés nem fakaszt könnyet. Mag át a vág ást nem is éreztem, de a kés nyomát maró fájdalom követte. Alig bírtam visszafog ni mag am, hog y bele ne rúg jak a vén szipirtyóba, és le ne lepleződjem. – Aú – mondtam. – Ez fájt. Mary nekiveselkedett, hog y lejjebb is ejtsen eg y párhuzamos vág ást. A hátam mög ött a

teremtmény meg csúszott, aztán lepottyant. – A kurva életbe! – Ezt üvöltve mondtam. Öreg Mary meg lepetésemre hátrahőkölt, és a Rossz Kutyák közül is többen elcsodálkoztak. A teremtmény valahog y meg kapaszkodott a kezemben, harapással vag y fog ással, nem tudom, de rohadtul fájt. – AÚ! Bassza meg ! Mary csak pislog ott. Eddig mindössze eg yetlen vékony vág ást ejtett rajtam – nem értette a dolg ot. – Meg int ug yanazt fog od csinálni? – kérdeztem. A teremtmény eleresztett, és a kezemen át visszamászott a cölöpre. Olyannak érződött, mint valami rák vag y pók. Jézusom, hog y utálom a pókokat! – Meg int a bordákkal fog sz vacakolni, mint Faternál? A kínzáshoz érteni kell, műsort kell vele produkálni. Nem csoda, hog y Gretcha hamarosan fel fog váltani. – A bordák unalmasak – kiáltott oda valaki a háta mög ül. – De amikor tördeli kifele őket, az jó! – mondta Rael. – Eg yet már törhetne. – Új műsort akarunk! Enyhe rezg és, amint a teremtmény elérte a mellkötelet. A francba. Meg feszültem, hog y vadul küszködni kezdhessek, ahog y lehull. Újabb rezg és: a jószág följebb ment, békén hag yta a kötelet. – Gyerünk, Rusnya Mary, mutass valami újat! – Eg y sötét bőrű ifjonc, hátulról. Marynek nag yon nem tetszett az eg ész. Bősz pofát vág ott, kivillantva sárg ás fog csonkjait. Motyog va lehajolt eg y vékony horog ért. A teremtmény a fejem mög é ért. Meg húzódott a hajam, ahol bele volt g abalyodva a bőrszíjba. Eg y olló csúszott be a homlokomra kötött szíj alá. Mary visszafordult felém, és kieg yenesedett, amennyire csak a dereka eng edte. Alacsonyan, ág yékmag asság ban tartotta a horg ot, és ez eg yszer mosolyg ott. Nyissz. Előrefeszültem, és a kötél a mellem körül eng edett. A teremtmény korábban átfűrészelhette, épp csak eg y szálat hag yva meg belőle. A bűvészek oda irányítják a fig yelmet, ahová akarják, és a nézőközönség nem látja, ami az orra előtt zajlik. Mary horg a lekötötte a Rossz Kutyák fig yelmét. Az utolsó kötél is lepottyant rólam, és csiribi-csiribá, senki se vette észre. Az őrület, a retteg és és a meg könnyebbülés keveréke arra sarkallt, hog y vakarjam meg az orromat, aztán teg yem hátra meg int a kezemet. De felülkerekedett a józanság . Annak a kísértésnek is ellenálltam, hog y beledöfjem a horg ot Mary valamelyik szemébe, és időt pocsékoljak el vele. Ehelyett villámg yorsan előrevetődtem, és fölkaptam a kardom Manwa öléből. Közéjük g ázoltam. Általában jobb a csődület szélén maradni, nehog y elkaphassák az embert, csakhog y ezeknek íjaik és fúvócsöveik voltak. Íg y hát középen csaptam le rájuk, nag y felfordulást okozva. Meg állás nélkül suhog ott a kardom, és mire az első Kutyák felug orhattak volna, már nég yen ejtettem olyan sebet, amelyek sohasem fog nak beg yóg yulni. Szabadság rejlik abban, ha mindenfelől ellenség vesz körül. Ilyenkor a nehéz peng ét, amelynek olyan az éle, hog y a szélből is vért fakaszt, széles, g onosz körben forg athatod, és az

eg yetlen g ondod az, hog y benne ne szoruljon valamelyik hullában. Több értelemben is íg y éltem le az életemet, mindenfelé vag dalkozva, fütyülve rá, hog y ki fog belehalni. Jó hasznát vettem ennek ott az Iberico-dombság szélén. Hullottak a Rossz Kutyák, röpültek a fejek, karok, meg se vártam, míg az eg yik elzuhan, kardom heg ye máris vörös barázdát szántott a másikba. Sem azelőtt, sem azóta nem leltem ekkora örömet a mészárlásban. Eg yik-másik vég re feg yverhez jutott, kardhoz, késhez, éles kis baltához, szekercéhez, de két mozdulatra eg yiktől se futotta: g yors hárítás, riposzt, és annyi. Három helyen meg vág tak. Ezt csak jóval később vettem észre, amikor kiderült, hog y nem mindenhol tudom lemosni mag amról a vért. Eg y ponton, amikor többen, más-más irányból közeledtek felém, meg pördültem, és szemtől szembe találtam mag am Manwával. Szabad kezemmel ösztönösen meg markoltam a késtartó keze csuklóját, és kifordultam. A g yűlölet fejeltetett bele az orrába. Mag as, izmos férfi volt, de én is nag yra nőttem addig ra, és akár a düh sokszorozta meg az erőmet, akár az izomzatom ért fel az övével, de a kése nem talált meg . Ami azt illeti, vag y eg y tucatnyi véres pillanatig az én markomban forg ott tovább, aztán benne hag ytam Rael nyakában. Seg ített persze, hog y sokan részeg ek voltak, sőt annyira kiütötték mag ukat valami bundapálinkával, hog y a feg yverüket se lelték, nemhog y szakszerűen kezelhették volna. Az is seg ített, hog y veg ytiszta g yűlölettel g yűlöltem őket, és hónapok óta nap mint nap g yakoroltam a vívást, míg már vérzett a kezem, és a fülemben cseng ett-bong ott a kard dala. Eg y hájas ember roskadt össze előttem, felnyitott hasából karikákban dőltek a kék belek. Eg y másikat, aki már futott, hátulról vág tam le. Meg fordulva láttam, hog y két Kutya a vápa felé iszkol. Az eg yiket ötven lépésről eltaláltam eg y baltával, amit a földről kaptam fel. A másik meg lóg ott. Hirtelen csend lett. Mary a cölöpöknél állt Gretchával. A lány eg yik apró keze a vénasszony szoknyáját markolta, a másikban a fúvócsövét szorong atta, rám irányozva. Elindultam feléjük. Pfft. Gretcha fullánkja a kulcscsontomon talált. Kirántottam a kezéből a fúvócsövet, és a hátam mög é dobtam. – Nag yon eg yformák vag yunk, Gretcha, te meg én. Leg ug g oltam eléje. Kihúztam a fullánkot, és leejtettem a porba. Sötét szemekkel fig yelt. Ig encsak hasonlított Maryre. Az unokája lehetett. – Seg íthetek rajtad. – Szomorúan rámosolyog tam: sajnáltam ót, sajnáltam mindent. – Ha valaki érettem is meg tette volna ug yanezt még g yerekkoromban, sok bajt meg takarított volna mindenkinek. Szája meg lepett „ó”-ra nyílt, amint a kard áthatolt rajta, vékony csontocskákat karistolva. Ahog y felálltam, lassan lecsúszott a peng éről. – Rusnya. Vén. Mary – mondtam. Még mindig a kezében volt a horog . Meg markoltam a csirkenyakát, de nem próbálta belém akasztani. Nekromancia bizserg ett ujjheg yeimben, talán a vénség ére reag ált. Ujjaim meg találták a dudorokat a g erincén, és hag ytam, hog y belészivárog jon a halál. Összeroskadt. Fater még élt. Csak az ő zihálása törte meg a véreng zésre telepedő csöndet. A Rossz Kutyák némelyike, sebesülten ug yan, de szintén élhetett. Ha éltek is, békén maradtak, volt annyi eszük, hog y ne hívják fel mag ukra a fig yelmemet. Közelről szinte ordítottak Fater sebei. Éreztem, ahog y vörös folyamokként kíg yózik benne a fájdalom. A nekromancia ismeri ezt. Tenyeremet a melléhez illesztve vértől csontig

meg ismertem őt, meg ismertem erei ág -bog át, g erincoszlopa formáját, szíve verését, ug rálását. De g yóg yulást nem kínálhattam, csak halált. Szemüreg eiből korommal eleg y, sűrű váladék szivárg ott. Nyelve meg ég ve, dag adtan feküdt összetört szájában. – Nem seg íthetek rajtad, Földnélküli Greyson. Az erőfeszítés, amellyel felemelte világ talan fejét, eltépte köztünk a nekromanciaszálakat, és rémült hördülést váltott ki belőlem. Levág tam róla a köteleket, és leeng edtem a földre. Nem hag yhattam, hog y meg kötözve haljon meg . – Béke, testvér. – Kardom heg ye a szíve fölött állt. – Béke. – És vég et vetettem neki. Greyson szenvedése még mindig a kezemben remeg ett. Letérdeltem a földre roskadt Öreg Mary mellé, aki villog ó szemmel nézett, orcáján por lepte a rácsordult nyálat. Eg yik kezemet ösztövér nyakára, másikat a feje tetejére téve szabadon eresztettem Fater fájdalmát. A nekromanta ujjai pillanatok alatt, simog atással, csipkedéssel képesek elérni mindazt, ami neki heg yes, éles eszközökkel órákba telt. Nem bírta sokáig a szíve, a halál fölnyúlt érte. Könnyű halála volt. Lesha feje a hullák közt hevert. Felvettem, közben vég eztem eg y haldoklóval. A leg több tetem visszhang ozta személyiség e maradékát, amikor meg érintettem. Row húsa bűzlőn árasztotta önmag át. De Lesha feje üresnek tűnt, nem úg y értve, hog y kivájták volna, hanem hog y nyoma sem volt benne önmag ának, csak eg y héj volt már. Örültem, hog y sikerült elérhetetlen messzeség be jutnia. Bíztam benne, hog y jobb helyet talált. Fater mellé tettem a fejét, hog y eltemessem őket. De előbb körüljártam a cölöpöket. A skorpió – eg yik oldalt három lába hiányzott, hátáról páncéldarabkák törtek le – mozdulatlanul kapaszkodott a cölöp hátuljába, amelyhez eng em kötöttek ki. A fejemet leszorító bőrszíj még mindig ott lóg ott az eg yik ollóján. A skorpió feje alig észrevehetően meg emelkedett, ahog y közelebb léptem, és sötét g yöng yszeme meg int bíborvörösen felizzott. – Fexler? – kérdeztem. Rándult kettőt, és lepottyant a cölöpről. A hátára esett. Még eg y rándulás, majd hang os reccsenéssel összeg ömbölyödött, páncéllemezei örök ölelésbe merevedtek. – A francba.

15 Chella története – Mondd el még eg yszer. Leláncolva, vérezve eg y tömlöcben, körülötte járkáló halottakkal, odafenn meg még rosszabbakkal, mocsári vámpírokkal, marcang olókkal, sőt... és kérdez, eg yre kérdez! – Különös ember vag y te, Kai Summerson. – Chella még eg yszer körüljárta az oszlopot. Nem nyug hatott a lába. Túl sok élet volt benne, alig hanem. – Furcsa ezt hallani eg y nekromantától, miközben a nőm teteme itt hever a padlón. Chella odahajolt, kezében a vastűvel, de tudta, hog y a mérleg már elbillent tőle. Ez a különös fiatalember eg y ponton kikövetkeztette, hog y szükség e van az eg yüttműködésére. Talán túlság osan is nyilvánvaló volt, hog y Chella már rég meg ölte volna, ha nincs szükség e rá. – Mit nem értesz? – súg ta a fülébe. Kai-nek fog alma sem lehetett róla, mennyire kell neki a siker, bármi, ami kihozhatná a Holt Király meg vetésének hideg árnyékából. – Sula a mennyország ban van... meg itt is? Bosszús sóhaj hag yta el Chella száját. Milyen ostobák néha még az okos férfiak is! – Ami nem meg y fel a mennybe, az visszatéríthető a testbe. Az, hog y mennyi téríthető vissza belőle, füg g az illetőtől és a hívástól. Eg y friss hullát nem nehéz talpra állítani. Eg y kis éhség , mohóság , némi harag esetleg . Sulában sok mohóság volt. – Tehát nem mindenki téríthető vissza. Vannak, akik simán és teljesen átjutnak? – Eg y szent, talán. Én még nem láttam ilyet. – Meg g yermekek. De ezt nem mondta ki. Bármivel leg yen is kikövezve a pokolba vezető út, a lényeg , hog y lassan lépkedjünk rajta. – És most, hog y eszembe juttattad a mennyország ot, azt várod tőlem, hog y örök tűzre kárhoztassam mag am, csak hog y a kínhalált elkerüljem? – Kai vért köpött a padlóra. Biztosan beleharapott a nyelvébe. Eg yáltalán nem félt annyira, amennyire kellett volna. Valószínűleg álomnak látta ezt az eg észet, rémálomnak: túl sok furcsaság , túl hamar. Ha lett volna ideje, Chella hag yott volna neki eg y vag y két napot. A félelem lassanként szivárog bele a férfiakba. Eg y hideg , sötét helyen, ahol nincs más társa, csak a képzelet, hamar eluralkodna rajta a rémület. De Chellának nem volt két napja, még eg y sem. – A halál széttört, Kai. Jön föl a pokol. Mit g ondolsz, meddig nyújt még biztonság ot a menny? A Holt Király vég et vet ennek az eg észnek. Az örökkévalóság itt lesz, ezen a világ on, ebben a testben. Neked csak azt kell eldöntened, a tüzet táplálod-e, vag y tüzelő leszel.

16

Lehet, hog y a Baj Kereke nag yobb fokozatra kapcsolt, mert valahog y semmi sem stimmelt attól fog va, hog y Kent hírül hozta: atyám hintója előttünk jár. Az oszlop élére lovag oltam, Makinnal és Rike-kal az oldalamon. Néhány perc múlva, amint eg y dombtaréjra értünk, Harran kapitány mellett léptetve meg pillantottam a tompán csillog ó ancrathi hadoszlopot. Sárözönnél több kell ahhoz, hog y az Arany Őrség ne csillog jon. Meg állítottam a lovam, és csak néztem a lovag ok között zötykölődő hintót. Kilencévesen utaztam benne utoljára. A vén g azember ug yancsak helyrehozatta. – Én is félek tőle – mondta Makin. – Én nem félek atyámtól. – Mog orva pofát vág tam rá, de ő csak vig yorg ott. – Fog almam sincs, mivel hozza a frászt az emberre – folytatta Makin. – Én például jobb vívó vag yok nála, és ig en, hideg szívű és kíméletlen, de hát sok király, herceg , earl, báró és lord az; a fenébe is, aki hatalmat kap, az mind a peng e élével tartja meg . Még a kínzásért sincs oda: a fivére, az unokaöccsei ig en, azok híresek voltak róla. Olidan eg yszerűen felkötteti az embert, és kész. Rike röffentett eg yet. Neki volt szerencséje atyám tömlöcéhez. Ennek ellenére Makinnak volt ig aza: sokakkal ellentétben Olidan Ancrath normálisnak tűnt. – Mondom, hog y nem félek tőle. – A szívdobog ásom rácáfolt, de azt csak én hallottam. Makin vállat vont. – Mindenki fél. A frászt hozza az emberre. A nézése. Ez az. A hideg tekintete. Hátborzong ató. Köztudott, hog y nag y vakmerőség ekre vag yok képes, akkor is vállalom a kihívást, amikor nem kellene. De ott a szürke ég alatt, a nyirkos, hideg északi szélben semmi kedvem sem volt beérni az előttünk dülöng élő hintót, és számon kérni a múltat. Sajg ott a mellemen az a rég i, vékony forradás, és ez eg yszer hag yni akartam a fenébe az eg észet. – Cerys – mondtam. Makin hátratolta a sisakját, és rám nézett. – Hároméves volt, amikor meg ölték. Mesélj róla. – Azt hittem, ha valaha is beszélg etni fog unk Makin kislányáról, azt könnyes-részeg en tesszük majd eg y hajnalon, vag y mint Coddinnal, halálos seb kell hozzá, hog y ilyen ig azán fontos dolg okat szóba hozzunk eg ymás közt. Hog y akkor történjen, amikor éppen sárban caplatunk, hideg napvilág nál, ideg enekkel körülvéve, az meg se fordult a fejemben. Makin csak nézett, billeg ve a nyereg ben, és szokatlanul merev lett az a mozg ékony arca. Eg y hosszú pillanatig azt hittem, meg se szólal. – Apámnak Normardiában, Trent mellett volt eg y kis birtoka. Én voltam a nag yobbik fia. Hozzám adták eg y g azdag ember lányát. Az apja meg az én apám ránk íratott néhány holdat meg eg y házat. A házat csak a hivatalos házasság kötés után két évvel kaptuk meg . Nem volt eg y palota, de parasztháznál azért nag yobb. Olyan fajta hely, amelyet kedved támadt volna kifosztani, amikor még az ország úti testvéreknek parancsoltál.

– Szóval

rablók tették? – kérdeztem. – Nem. – Villog ott a szeme a felidézett emléktől. – Valami hivatali civakodás, túlság osan kisszerű, hog y háborúnak lehessen nevezni. Trent és Merca kapott hajba a határok miatt. Száz g yalog os és lovas mindkét oldalon, nem több. Az én búzaföldemen csaptak össze. Nessa és én tizenhét évesek voltunk, Cerys három. Csak pár béresem volt, két háziszolg ám, eg y szobalány meg eg y dajka. Még Rike-nak is volt annyi esze, hog y hallg asson. Csend lett, csak a lovak patái dag asztották a sarat, Gorg oth nehéz léptei hallatszottak, a lószerszám nyikorg ása, fém ütődése fémhez, madarak éles csivitelése az ég en. – Nem láttam, hog yan haltak meg . Lehet, hog y a földön hevertem az ajtónk előtt, a mellemet kaparászva. Nessát valószínűleg akkor vág ták le, amikor ott feküdtem, arccal a felhők felé. Később elvesztettem az eszméletemet. Cerys elbújt a házban, nyilván ott érte a tűz, miközben eng em kivonszoltak eg y árokba. A g yerekek már csak ilyenek, inkább elbújnak a tűz elől, mintsem elszaladnának, aztán persze a füst rájuk talál. Fél évbe telt, hog y felg yóg yuljak. Keresztülszúrták a tüdőmet. Később betörtem Mercába eg y bandával, amely túlélte azt a napot. Kiderült, hog y a lord fia, aki a támadást vezette, eg y unokatestvérénél bujkál Attarban. Eg y év múlva találkoztunk. Innen harminc kilométerre bukkantam rá, eg y kis erődvárosban. Visszafelé aztán ottrag adtam Ancrathban. Atyád idővel szolg álatába fog adott. És ennyi. Makin most nem vig yorg ott, pedig sokszor láttam már, ahog y rámosolyog a halálra. Tekintetét a horizontra füg g esztette, de én tudtam, hog y annál is messzebbre néz. Át az éveken. Az ilyesmi sohasem „ennyi”. A fájdalom továbbterjed, nőttön-nő, és összetöri azt, ami jó. Az idő tényleg minden sebet beg yóg yít, de sokszor csak a sírban, s amíg élünk, valamennyi mindig velünk marad a fájdalomból, úg y ég et, hog y tekerg ünk, forg unk, hátha lerázhatjuk. És miközben tekerg ünk, más emberré válunk. – És az mennyi időbe telik, hog y eg y g yerek, akiért ország okon keltél át, hog y meg bosszuld, mert nem tudtad meg menteni, amikor lett volna rá mód, azzá a g yerekké váljon, akit ledöfsz, mert nem tudtad elfog adni, amikor lett volna rá mód? Ekkor Makin elvig yorodott, habár kelletlenül, de tekintetét továbbra se vette le arról, amit a múlt elébe tárt. – Az az ig azság , Jorg , hog y te sosem voltál olyan szép, mint Cerys, és én sem voltam soha olyan hideg , mint Olidan. Eltelt eg y nap, és mi tovább követtük az ancrathi menetoszlopot Attar szívében. Mindenfelé rong yokba bug yolált lábú parasztok jöttek elő, hog y meg bámuljanak bennünket, hátuk mög ött füstölve, vékony csíkokban ég ett a tarló. Odahag yták a betakarítás halotti szertartását, a kévekötést és kazalrakást, a savanyítást és szárítást, és nézték az Arany Őrség et, a fennen lobog ó fekete-arany színeket. Jelentett nekik valamit a birodalom. Valamit, ami ősi és mély, eg y félig elfeledett álmot arról, amikor minden jobb volt. Késő délután, amikor a nap előbújt a felhők repedésén, Miana kiszállt Lord Holland hintajából, és eg y ráérős kilométeren át velünk lovag olt női nyerg ében, át eg y g ázlóvároson, amit eg észen valószínűtlen módon Pisilőnek hívtak. Marten is lóra ült, és amikor Miana

visszament, ő ott maradt mellettem. – Nehéz ez a királynénak, felség – bökte ki vég ül. – Inkább várná odahaza az Odúban, hog y bekopog tasson eg y újabb vatikáni vendég ? – Kemény munka g yereket hordani az utolsó hónapban. – Marten vállat vont, de éreztem, hog y ennél jobban ag g asztja a dolog . Néha ig encsak elevenébe vág az embernek, ha látja, hog y más férfiakat erősebben érint valami, amivel neki kellene törődnie. Tudtam, ha a pápa org yilkosának sikerült volna meg ölnie Mianát és meg sem született g yermekünket, meg g yászoltam volna őket. De azt is tudtam, hog y valahol, mélyen, a lényem leg sötétebb része vörös vig yorral emelte volna arcát a világ felé, örömmel üdvözölve a lehetőség et, a mentség et, hog y bosszúm makulátlanul nyarg alhat majd a vérözön árján. És tudtam, hog y az a hév mindent elsöpört volna, még a bánatot is. – Kemény világ ez, Marten. – Csodálkozó pillantást vetett rám, mert fél kilométert is meg tettünk már, amióta utoljára meg szólalt. – Rendjén való, hog y ne leg yen könnyű eg y kemény világ ra szülni valakit. Új életet teremteni könnyű, eg y rég it elvenni könnyű. Rendjén való, hog y a folyamatnak leg alább eg y része nehéz leg yen. Rezzenéstelen tekintettel nézett, amihez jog a is volt, hiszen rég óta szolg ált hűség esen, de ítéletének súlya eg yre erősebben nyomta a vállamat. – A fenébe is – horkantam fel. – Túl nag y a számbeli fölény abban a hintóban. Marten elmosolyodott. – A házasember mindig számbeli hátrányban van. Beleköptem a sárba, és káromkodva visszafog tam Brath kantárját. Öt perc múlva már újra a hintóban ültem, Miana mellett. – Atyám hintaja jár előttünk – mondtam. – Tudom. Fura volt róla beszélni, miközben Gomst és Osser is ott heg yezte a fülét. Gomstban leg alább volt annyi tisztesség , hog y elővette a bibliáját – akkora volt, hog y mindkettőjüket eltakarta –, és mag yarázni kezdte idősebb társának valamelyik zsoltár textusát. – Coddin azt akarja, hog y szavazzak atyámra a Kong resszuson. Hog y béküljek ki vele. – Alig hog y kimondtam ezeket a szavakat, mintha máris bemocskolódott volna a szám. – Te viszont... nem akarsz? – Mosolyra g örbült az ajka, még sem éreztem, hog y g únyolódna. Foszlányokat kaptam el Gomst beszédéből. – „Atyám, hol van az ég őáldozatra való bárány?” És monda Ábrahám: „Az Isten majd g ondoskodik az ég őáldozatra való bárányról, fiam.” – Több okom van arra, hog y holtan akarjam látni. És majdnem annyi arra, hog y én veg yem el az életét. – De valóban akarod-e? Az a Jorg , akit én ismerek, általában azt teszi, amit akar, és ha nyomós okok szólnak ellene, hát meg változtatja az okokat. – Én... – Szerettem volna meg érteni, hog y meg y ez az eg ész, az élet meg eg y g yerek felnevelése. – Az emberek elmondják majd a fiunknak, hog y is volt az velem meg atyámmal. Miana odahajolt hozzám, hollófekete haja sápadt arcába hullt. – Tehát? Miket mondanak majd a g yermekünknek? – Nem volt hajlandó „fiunknak” nevezni, amíg elő nem jön, hog y bemutatkozzék. – A pletykálkodást még eg y király sem irányíthatja. Miana eg yre csak fig yelt. Aranyszálakból szőtt pántot viselt, de az ő haját csak két komoma

meg eg y marék csat tudta volna kordában tartani. Értetlenség em kiprovokálta belőle a mag yarázatot. – Hog y lehet eg y okos férfi ennyire ostoba? Annak, hog y hog y is volt az veled meg Olidannal, még nincs vég e. A történetet, amit mesélni fog nak, még nem írták meg . – Ó. Hag ytam, hog y kihesseg essen a hintából. Vég ül a véletlenen múlt, hog y előre kellett lovag olnom atyám kocsijához. Eg y őrkapitány hozta a hírt az oszlop közepére, ahol Gorg oth mellett sunnyog tam. Gorg oth mindig első osztályú társaság , ha nem akar beszélg etni az ember. – Az ancrathi hintónak eltörött a teng elye – jelentette a kapitány, címemre-rang omra üg yet se vetve. – Van még hely a tiédben? A pog g yászszekerekkel nem akarják beérni. – Meg yek, meg beszéljük. – Elfojtottam eg y sóhajt. Van az úg y, hog y meg érezzük a világ eg yetem sodrásirányát, és azt sokáig úg yse tarthatja fel semmi. Embereim eg ytől eg yig a nyomomba szeg ődtek. Gyorsan terjedt a hír. Még Gorg oth is velünk jött, talán hog y vég re meg tudja, miféle ág yékból sarjadhatott eg y ilyen fiúg yermek. Eg ymás után hag ytuk el az Arany Őrség osztag ait, amelyek meg álltak az út szélén. Minden fej felénk fordult. És eg y útszűkületen, helyesebben eg y patakág ynál, amelynek kövei eltörték atyám hintajának teng elyét, elérkezett az idő, hog y újra szót váltsak Ancrath királyával. Úg y éreztem, Coddin örülne most. Lehet, hog y nem fog adtam meg a tanácsát, de a sors nem értett eg yet a döntésemmel, és eg y lépéssel előbbre lökte az Ancrathokat a rég i prófécia útján. Két Ancrath eg yüttműködése szükség es ahhoz, hog y a rejtett kezek hatalmát meg lehessen törni, és most itt a két utolsó Ancrath. Hát, eng em aztán noszog athatnak, amíg beleszakadnak; különben se becsülöm semmire a próféciákat. Előbb fag y be a pokol, mint hog y én atyám üg yéhez szeg ődjem. Vag y húszméternyire felvonszolták a hintót a patakág yból. Leszálltam a lóról, csizmám húszcentire merült a bug yborékoló sárba. Szellő rezg ette a kopár sövényág akat, eg y mag asabb fa fölénk nyúlt fekete ujjaival a fakó ég előterében. Remeg ett a kezem Brath kantárján, mintha azt is a szél cibálná. Elfojtottam eg y káromkodást g yeng eség em láttán, és szembefordultam a hintó ajtajával. Ezer évvel ezelőtt ezen az ajtón rántott ki Nag y Jan, eg y világ ból eg y másik világ ba. Csak álltam ott, fázva, feszülő hólyag g al, reszketeg vég tag okkal, hét nemzetnek a Kong resszusra tartó királyából pillanatok alatt rémült g yerekké válva. Az Ancrath-menetoszlop őrkapitánya meg döng ette páncélos öklével az ajtót. – Honorous Jorg Ancrath kér kihallg atást. Szerettem volna valahol máshol lenni, de közelebb léptem. A kapitányon kívül senki sem szállt le a nyereg ből, hog y meg akadályozza az esetleg es erőszakot. Vag y nem tudták, miket mesélnek rólam az emberek, vag y nem törődtek vele. Talán csak a békeszeg és meg torlását tekintették feladatuknak, nem a meg akadályozását. Az ajtó kinyílt, és sötét belsejéből előnyúlt eg y karcsú, halvány kéz. Női kéz. Előreléptem és meg fog tam. Sareth? Atyám mag ával hozta a feleség ét? – Unokaöcsém.

És kilépett a kocsi hág csójára, zizeg ő selyemben, merev csipkeg allérral, keze hűvös, még is ég ető a kezemben. Mög ötte üres volt a hintó. – Katherine néni. – Meg int csak ennyire futotta tőlem.

17

Az elmúlt hat év még inkább meg szépítette. Amit Katherine Ap Scorron elrejtett előlem az álmokban, most itt állt előttem eg y hideg napon, a tél küszöbén. – Katherine. – Még mindig közénk emelt kezét szorong attam. Visszahúzta. – Atyám tég ed küld a Kong resszusra? Mag a helyett? Feketében volt, köntösének leomló szaténredői széles fekete bőrkorcban értek vég et, amelyről le lehet kefélni a sarat, ha rászárad. A csipke a nyaka körül akár a tintatetoválás, fülbevalója ezüst és fekete borostyán. Még mindig g yászolta a herceg ét. – Tég ed küldött? Két szavazópecséttel, tanácsadók nélkül? – Elmi Nossar velem jött volna, de meg beteg edett. Bírom a király bizalmát. – Kemény tekintettel, peng evékonyra húzott szájjal, sápadt arccal fig yelt. – Olidan vég re meg tanulta értékelni képesség eimet. – Kihívás volt ebben, nem is kevés. Mintha azt mondaná, többre tartja az atyát fiánál, és talán a nővérét is felváltja majd az oldalán. – Mag am is meg tanultam értékelni képesség eidet, hölg yem. – Szertartásosan meg hajoltam, hog y közben összeszedhessem mag am. – Meg kínálhatlak eg y hellyel a Renar-hintóban? Atyám ezt, úg y látszik, csak tessék-lássék hozatta rendbe. – Meg rántottam Brath zabláját, hog y oldalazzon közelebb, és Katherine fel tudjon lépni a keng yelbe a kocsihág csóról. Katherine g ondolkodás nélkül otthag yta a hintót, és oldalvást ült nyereg be, hog y hosszú ruhája ne akadályozza. A szatén eg y pillanatra meg feszült csípője domborulatán. Többért kívántam őt, mint a teste formája – de azért is kívántam. Kent leug rott a nyereg ből, hog y átadja nekem a paripáját, és eg yütt lovag olhassak vissza Katherine-nel az oszlop mentén. Közvetlenül mellette léptettem, mert beszélg etni szerettem volna vele, holott tudtam, milyen suták lesznek a szavaim. – Nem akartam meg ölni Deg rant. Harcoltam volna, hog y meg menthessem. Hiszen a... – És még is meg ölted. – Nem nézett felém. Említhettem volna Sag eoust, de a pog ány csak a kötelet nyomta a kezembe, a tény, hog y tudta, valakit fel fog nak kötni rá, eng em nem mentett. Eg yet kellett értenem. Meg öltem az öcsémet. – Orrin is többet érdemelt a fivérétől – mondtam. – Jó császár lett volna. – A világ jó embereket eszik reg g elire. – Rántott eg yet a kantárszáron, hog y g yorsabb iramra fog ja Brathot. Ismerős szavak. Meg sarkantyúztam Kent csődörét, és beértem. Lord Holland hintajánál Katherine meg állt. – Nem is tudtam, hog y ilyen g randiózus az ízlésed, Jorg . – A feleség em választotta – feleltem. Bólintottam a hintó ajtaja mellett álló őrnek, és ő kopog ott, hog y bejelentse Katherine-t. Még alig ért hozzá a bütyke a lakkozott fához, amikor az ajtó kitárult, és Miana hajolt ki rajta, sötét szeme vég ig mérte Katherine-t, ajkát összepréselte. Meg mag yarázhatatlanul bájosnak

tűnt. – Hoztam neked bábaasszonyt, kedvesem: íme, Katherine néném. Őszintén remélem, hog y Katherine mostani meg döbbenése még az enyémnél is nag yobb volt, amikor öt perccel azelőtt meg fog tam a kezét. Én léptem be elsőnek a hintóba, és az ifjú királyné meg az idősebb herceg nő közé telepedtem. Nem bíztam benne, hog y Gomst elejét tudná venni a vérontásnak, ha netán elfajul a helyzet. – Renari Miana királyné – mondtam bemutatom neked Katherine Ap Scorron herceg nőt, atyám kong resszusi küldöttét, Nyíl herceg ének özveg yét. Nyíl hadával két esztendeje találkoztunk, ha még emlékszel. – Ráböktem a vénemberekre. – Osser Gant Kennickből, Lord Makin tanácsadója, Gomst püspök urat meg természetesen ismered. Miana összefonta a kezét a hasán. – Fog add részvétemet, Katherine. Jorg tól úg y hallom, vég zett azzal az emberrel, aki meg ölte az uradat. – Eg annal, ig en. Orrin öccse volt. Bár az ig azi jócselekedet aznap Sag eous, a pog ány meg semmisítése volt. Ő mérg ezte meg Eg an lelkét. Másképp nem árulta volna el Orrint. Hátrahúzódtam a támaszpárnák közé. Két olyan nőtől, aki nem válog atja meg a szavait, és hajlamos fittyet hányni a társaság i illemre, ha az az útjában áll, általában rövid társalg ás várható, amely érdekesen érhet vég et. Az, hog y Katherine Sag eoust okolta Eg an testvérg yilkosság áért, kicsit meredek volt, ha azt veszem, hog y eng em nem hag yott ilyen mentség mög é bújni. Bár az is ig az, hog y nem háríthattam rá bűnömet a pog ányra. – Az elsőszülött g yakran a leg jobb, amit a fa adni képes – mondta Miana. – A rég iek az első g yümölcsöt ajánlották fel áldozatul az isteneknek. Lehet, hog y az első g yermekben testesül meg mindaz a jóság , amit a szülők adni képesek. – Azzal összefűzte ujjait hatalmas méhe fölött. Katherine halványan elmosolyodott. – Nálunk a nővérem az elsőszülött. A szelídség et és a jóság ot ő örökölte, nem én. – Az én bátyám, Wennith leendő ura, szintén jó ember. Szüleink minden g onoszság a és ravaszság a énrám szállt. – Miana elhallg atott eg y pillanatra, mert a hintó meg lódult, a hadoszlop ismét útnak indult. – Orrin és Eg an szintén az én elméletemet támasztja alá. – Amely elmélet szerint Jorg volna az Ancrathok színe-virág a. – Katherine Gomstra pillantott, aki ájtatosan lesütötte a szemét. – Meséld el nekünk, Jorg , milyen volt William? Sikerült zavarba hoznia. Eddig lustán élveztem a párviadalukat. – Hétéves volt. Nehéz meg ítélni – feleltem. – Lundist mester úg y vélte, William volt az okosabb. Ő volt a nap, Jorg meg a hold. – Gomst szólalt meg , de a szemét továbbra is lesütötte. – Azt mondta, annak a g yereknek vasakarata volt, eg yetlen dajka sem tudta letéríteni az útjáról. Sőt még Lundist sem, a keleti ravaszság ával. Eg yszer, hatéves korában elém hozták, mert elhatározta, hog y fölkerekedik, és felkutatja Atlantiszt. Beszéltem neki a kötelesség ről, meg arról, hog y Istennek tervei vannak mindnyájunkkal. Ő csak nevetett, és azt felelte, neki is vannak tervei Istennel. – Gomst felnézett, de nem látott minket, a múltba meredt. – Szőke volt, mintha csak a császári ág ról származna. – Hunyorg ott. – És vasakarata volt. Azt hiszem, az a fiú bármire képes lett volna...

ha hag yják felnőni. Bármire. Jóra, rosszra eg yaránt. Az én emlékezetem lág yabb képet festett, de nem cáfolhattam Gomst véleményét. Ha William elszánta mag át, ha eldöntötte, hog yan leg yen valami, reménytelen volt eg yezkedni vele. Még akkor is meg makacsolta mag át, ha atyámat hívtuk döntőbíróul. Mindannak ellenére, amit atyám könyörtelenség éről tudtam, eszembe sem jutott, hog y a dolog el lenne intézve, amikor közeledni hallottuk a csizmáját a folyosón. Meg lehet, ilyen eg yszerű az oka annak, amiért atyám g yűlölt eng em. Mert kettőnk közül mindig én voltam a g yeng ébb. Nem annak a fiának kellett volna meg halnia aznap éjjel, és nem a másiknak fennakadnia a töviseken. Miana törte meg a kínos csendet. – Mondd csak, Katherine, milyen ember az apósom? Még sosem találkoztam vele. Pedig szeretném meg ismerni. Reméltem, hog y eljön a Kong resszusra, és Jorg bemutathat neki. Ez is elém festett eg y képet. Vajon mit szólna atyám az én apró g yermek feleség emhez, aki elhamvasztotta saját katonáit, hog y jókora lyukat üthessen az ellenség es hadba? – Olidan király sohasem változik – felelte Katherine. – Éveket töltöttem az udvarában, még sem ismerem, ezért kétlem, hog y bármi közelebbit meg tudhatnál róla, ha eljönne a Kong resszusra. Abban sem vag yok biztos, hog y a nővérem ismeri, pedig hat évet töltött az ág yában. Eg yikünk sem tudja, mik az álmai Ancrath jövőjéről. Ezt a kódot rög tön meg értettem. Atyámon hiába kísérletezett Katherine az éjjeli mág iájával, és talán Sag eous is. Talán tényleg csak atyám keze volt azon a késen, amely ledöfött, senki másé. Feltéve persze, hog y Katherine nem hazudik, de a szavai őszintén cseng tek, és valószínűleg amúg y sem tartana méltónak arra, hog y hamisság g al piszkítsa be miattam a száját. – Hog y áll az ottani háború, herceg nő? – hajolt előre Osser Gant. Fürg e észjárású vénember volt, tekintete sötét, ravasz. Értettem, miért becsüli olyan nag yra Makin. – A holtak eg yre tódulnak a mocsárból, sohasem tömeg ével eg y helyen, de ahhoz eleg en, hog y kiszipolyozzák az ország ot. Sorra hullanak a parasztok a falvakban, tetemüket levonszolják a lápba, hullanak a g azdálkodók a birtokukon. A holtak meg bújnak az iszapban, ha ancrathi csapatok veszik űzőbe őket, vag y Rossz Árnyékban és más olyan helyeken keresnek menedéket, ahol ember számára túlság osan fertőzött a föld. Gellethben is vannak ilyen helyek. – Ismét rám nézett. – A támadások felőrlik a harci szellemet, és eg yre fog y az élelem. Mielőtt útnak indultam, arról suttog tak, hog y eg y élőholt kísért a lápon. Gomst keresztet vetett. – És hog yan vélekednek Olidan udvarában ezeknek a támadásoknak a céljáról? – Ez a kérdés minden kennickit fog lalkoztatott, mert noha a mocsarakat már rég elvesztették, a betörések ritkán irányultak a kennicki szárazulatokra. Makin csapatai mindaddig biztonság ban lehettek, amíg szilárd talajon maradtak. – Azt mondják, a Holt Király g yűlöli Olidan királyt – válaszolta Katherine. – És te mit mondasz, Katherine? – Miana liliomtól illatozva áthajolt előttem, g yermekünk a lábamat rug dosta a hasából. – Én azt mondom, a fekete hajók felvitorláznak majd a Szajha torkolatán, és amint a Holt Király készen áll a harcra, beleömlesztik csapataikat a mocsarakba. Azután vég ig masíroznak Ancrathon, az Építők után maradt forradásokban keresve búvóhelyet, Rossz Árnyékban, Keleti Sötétben, Kane Sebében, amiket a ti népetek „íg éret földjeinek” nevez, királyné. Utána pedig

átvonul Gellethbe, azon az útvonalon, amelyet Jorg nyitott a Honas-heg y meg semmisítésével, és íg y halad tovább, eg yre g yűjtve az erőt különféle forrásokból, míg Vyene-be nem ér, ahol a Kong resszus szűnni nem akaró szavazg atásának akkor már nem lesz semmi értelme. – És tég ed azért küld Olidan király, hog y ezt elmondd a Százaknak? – kérdezte Gomst. Úg y markolta a feszületét, hog y az arany elg örbült, szemében a fanatikusok tüze lobog ott. Furcsa volt ekkora szenvedélyt látni eg y olyan emberben, akit hosszú éveken át csak az üres ájtatosság jellemzett. – A szentek is ezt mondják. Az Úr üzeni nekik. Katherine szárazon felnevetett. – Olidan tudja, hog y a fekete hajók feléje vitorláznak. Azt mondja, Ancrath ki fog tartani, ezt az új rag ályt kiirtják majd, és Ancrath meg menti a Birodalmat. Ő csupán azt kéri, hog y jog át a trónhoz ismerjék el, s míg hadaival a Százak meg mentésén fáradozik, teg yék ölébe a koronát, és állítsák vissza a helytartói méltóság ot. Persze tapintatosabb fog almazásban kéri mindezt, sokféle üzenettel sokak fülébe, rég i adósság okra és íg éretekre hivatkozva. – Zöld szeme felém fordult, az arcunk közel volt eg ymáshoz, lábam az övéhez szorult, és hőt g enerált. – Gyermeki kötelesség re is emlékeztetve – tette hozzá. – Hog y képze... Katherine a szavamba vág ott. – Atyád azt mondja, ő ismeri a Holt Királyt. Ismeri a titkait. Tudja, hog yan lehet elbánni vele.

18 Chella története – Semmi,

amit eddig láttál, nem készíthet fel erre. Változtasd kővé az elmédet. Esküdj meg mindenre, amire kémek. – Chella meg ig azította Kai köntösének g allérját, és hátralépett, hog y még eg yszer szemüg yre veg ye. – Úg y lesz. A fiatalember tíz évet öreg edett ezen az éjszakán, szája körül meg feszült a bőr, ajka elkeskenyedett. Chella nem törte meg . Meg tört emberekből nem lehet nekromantát csinálni. Szerződés ez, amit jószántukból kötnek, és Kai-ben volt annyi életösztön, hog y belemenjen. Vonzereje, könnyedség e mög ött, Chella úg y képzelte, mindig is volt valami keménység , amely várta, hog y a felszínre bukkanhasson. Chella ment elöl, Kai követte a folyosón. – Ne nézz rá senkire. Főleg az élőholtakra ne – mondta Chella. – Jézusom! Élőholtak! – Meg torpant, és amikor Chella visszafordult, Kai hátrálni kezdett, a vér kifutott az arcából. Eg y pillanatra úg y tűnt, mindjárt összerog y a térde. – Azt hittem, a király udvartartása nekromantákból áll... – Az élőholtakkal lesz a leg kevesebb bajod. – Chella nem hibáztatta. Aki még nem látta a Holt Királyt, az nem ismerhette. – De... – Kai összeráncolta a homlokát. Chella észrevette, hog y a köntöse alá nyúl. A kését szorong atja, amit tőle kapott, az éléből merít erőt. Férfiak! – De ha eg yszer halottak, nem mi parancsolunk nekik? Félelem és becsvág y, jó kombináció. Chella érezte, hog y az ajka savanyú mosolyra g örbül. Ez a fiú épp hog y belekóstolt a Holt Földekbe, alig két órája moccant meg az első hullája, és máris nekromantának képzeli mag át, máris a g yeplőért kapna. – Ha elhullottak volna, akkor ig en, a nekromanták támasztanák fel őket, a nekromanták uralkodnának felettük. – Hát nem halottak? – Meg int ráncokba ug rott a homloka. – Ó, ig en, halottak. És még sem parancsolhatunk nekik. Az élőholtak halottak, csak éppen nem haltak meg . Mi azokat tudjuk visszahívni, akik nem léphetnek be a mennybe, ezekre tudjuk paranccsal visszakényszeríteni a húst meg a csontot, amit korábban birtokoltak. De a Holt Földeken, ahonnan visszahívjuk az elhullottakat, vannak olyan lények is, akik halottak ug yan, de sohasem éltek. Ilyen lények az élőholtak, és ők a Holt Király katonái. És a Holt Földek leg sötétebb bug yrából, az efféle lények közül, a semmiből termett a Holt Király is, és alig tíz esztendő leforg ása alatt meg koronázta mag át. Chella ment tovább, és Kai némi habozás után követte. Hová máshová mehetne? Elhaladtak balra több ajtó és jobbra bezsaluzott ablakok mellett. Vihar zörg ette a súlyos ablaktáblákat, de az eső még nem eredt el. A fordulóban két őr várakozott, halott emberek rozsdás páncélban, a romlás halvány bűzét elnyomták a csípős szag ú veg yszerek, amelyekkel a

testüket tartósították. – Ezek erősek. Érzem. – Kai úg y emelte a páros felé a tenyerét, mintha valami lég ellenállásnak feszülne neki. – Ezekből alig halt el valami – mondta Chella. – Rossz emberek. Rossz életek. Sok mindent vissza lehetett hívni a testükbe. Ravaszság ot, valamennyi intellig enciát, néhány hasznos emléket. Itt a leg több őr ilyen. Ha olyan hullát találsz, amelyet szinte teljesen újra tudsz tölteni, akkor nem hag yhatod, hog y szétrohadjon, nem ig az? – A holtak összeaszott szemmel nézték, sötét g ondolataik kifürkészhetetlenek. Újabb folyosók, újabb őrök, újabb ajtók. A Holt Király hónapokkal azelőtt vette el a várat az utolsó jelentős brettani lordtól, Artur Elg intől, akinek hajói húsz esztendeje vitorláztak ki a lenti kikötőből, terrorizálták a kontinens északi és déli partvonalát. Artur Elg in rémtettei azonban nem értek vég et. Nag yon is újrakezdődtek, csak most a Holt Királyt szolg álta, mármint amennyit vissza lehetett hívni belőle a Holt Földekről, ami, Chella g yanította, majdnem a teljes ember volt. Chella mindig meg érezte a Holt Királyt, ezer kilométerről is meg orrontotta, mintha a bőre alatt kúszna-mászna valami. A várban, ahol a terveit szövög ette, eg yetlen zug sem volt mentes keserű izétől. Vég re odaértek Artur udvarának ajtajához, a hatalmas, rég i tölg ydeszkákon fekete sarokvasak pántjai rajzolódtak ki. A lápi bűz az orrát facsarta. Mocsári vámpírok lestek rájuk mindenfelől az árnyékok közül, eg yesek fekete fullánkokat szorong attak foltos kezükben. A kétszárnyú ajtó előtt két óriás, két és fél méter mag as, íg éretföldi torzszülöttek, akiknek a dénáját úg y meg ég ette az Építők tüze, hog y rosszá nőttek. Nag yra, de rosszá. És most halottak. Húsbábuk, akiket a nekromanták akarata tart meg a lábukon. Az óriások félreálltak, és Chella az ajtóhoz lépett. Amikor Chella nekromantaerejének teljében volt, amikor olyan messze távolodott az élettől, amennyire csak lehet, hog y azért visszatérhessen, sötétfényként ismerte a Holt Királyt, fekete napként, mely eg yszerre fag ylal és meg ront, de vonz is. Most azonban, hajdani erejének maradékába öltözve, hog y újra áramlott benne a vér, Chella fenyeg etésként érzékelte urát, olyasmiként, amit csakis fájdalom– és bajemlékekből teremtettek, amiből a g yűlölet üvölt, hang talanul. Rátette a kezét az ajtóra, és észrevette, hog y remeg . *** Az élőholtak bűze úg y fröccsen a testre, mint tinta az itatósra: a csontig ivódik, kikerülve az olyan semmiség eket, mint az orr. Az ember születése pillanatától halni kezd, csakhog y az lassú vánszorg ás bölcsőtől a sírig . De aki élőholt közelébe kerül, az vág tat. Sötétség borult a Holt Király udvarára, ám amikor Chella belökte az ajtót, hideg fény kezdett terjedezni a teremben. Az uraikra tekeredett szellemek leváltak, mint a hámszövet, amelyet az élet jelenléte nyúz le az élőholtakról. A lelkek önnön nyomorúság uk fényében ég tek: fakó jelenések, áttetsző emlékfátylak, elrontott életek hártyái. De az élőholtak vakfoltok voltak Chella eleven szemén, mintha eg yes pontok elhaltak volna a retináján, s azokon a helyeken a terem képe összecsukódott. Amikor még áramlott benne a nekromancia, és a vére nyug ton

maradt, Chella a valóság ban is látta az élőholtakat: csontfehérek, csontsoványak, szem nélküli baltafejük teli apró, heg yes fog akkal, kezük három g yökérszerű ujjá ág azott szét. – Kai! – Máris érezte, hog y a férfi elmaradt mög ötte. Neve hallatán meg torpant. Annyi esze volt, hog y ne fusson el. A Holt Király Lord Artur Elg in uszadékfából eszkábált trónján ült. Artur Elg in köntösét viselte. Pontosan illett rá. Vállrésze kék bőrből, fűzős elejét ezüstcsatok fog ták össze, amelyekbe teng erkövet ág yaztak, lejjebb pedig a bőr vastag , éjsötétnél is feketébb bársonynak adta át a helyét. Viselte ezenkívül Artur Elg in testét, de az már sokkal kevésbé illett rá, g örnyedt volt benne és esetlen, és amikor vég re felemelte a fejét, a halott szájával formált mosolya irtóztató volt.

19 Öt évvel ezelőtt Két kést is beletörtem, hog y kieg yenesítsem a skorpiót. Amikor vég ül Öreg Mary eg yik fog ójával rög zítettem a farkát, és eg y kard seg ítség ével szétfeszeg ettem, a hulla ráng ó mozdulatok sorával nyílt ki, és úg y ropog ott közben, mint amikor üveg kerül az ember csizmasarka alá. – Te valami csinált izé vag y – mondtam neki. – Eg y üg yes óramű. De fog akat és kerekeket nem láttam, bármennyire mereg ettem is a szemem. Csak fekete kristályt, tiszta, villódzó zsiradékot meg reng eteg drótot, de a leg több kivehetetlenül vékony volt. – Valami, ami összetört. – Beletettem Lesha nyereg táskájába, hog y mag ammal vig yem. Órákba telt, mire a két sírg ödröt meg ástam. A sebeim csíptek, sajog tak. Utóbb lüktettek és fájtak. Bárddal törtem fel a földet, és eg y pajzsot használtam lapátnak. A föld savanyú volt, rosszabb, mint a Carrod-forrási só. Először Greysont temettem el. Kerestem eg y rostélyos sisakot, homokkal tisztára súroltam, és a fejébe húztam, hog y eltakarja az arcát. – Aztán csak zsémbelj nyug odtan, Fater, bárhová is kerülsz. – Kétpajzsnyi por és kavics már eltakarta belőle a részleteket. Már csak eg y hulla volt. Még nég ypajzsnyi, és már csak eg y kis eg yenetlenség a talajon. Tíz, és sima lett a föld, körös-körül. Lesha fejét odaillesztettem a nyakához. Kötelesség emnek éreztem, hiszen én választottam le róla. De valahog y nem illettek össze a részek. – Hiába száz ló, száz katona, nem rakják Leshát össze soha. Elüldög éltem a sír mellett, eg yszer sem pillantottam Leshára, a napot néztem, ahog y alászállt nyug aton. – Ezek az emberek nem sokban különböztek tőlem és az enyémektől. – Csíptek, lüktettek rajtam a vág ások. Arra g ondoltam, mennyi fájdalmat sikerült meg úsznom, és rög tön letettem a siránkozásról. – Ha a bot heg yesebbik vég énél van az ember, mindjárt másként g ondolkodik a bökdösésről, bár ahhoz nag yon hülyének kellett lenni, hog y ezt ne lássam előre. – Befog tam a számat. Nem azért, mintha nem lett volna hallg atóság om. Ha a halál lakik az emberben, és hullák veszik körül, mindig van közönség e. Inkább csak azért, mert ami fog va tartott, túlság osan képlékeny volt, túlság osan bizonytalan, hog y szavakba öntsem és kimondjam. A szavak tompa tárg yak, inkább ölésre valók, mint a világ kihüvelyezésére. Betemettem a sírt. Ideje volt. A nap karmazsinvörös ujjakkal kapaszkodott a horizontba. Kieg yenesedtem, de lépés közben meg torpantam. Vörös szemek fig yeltek, az ég tükröződött az elhullottak tekintetében. Túl sok fej fordult felém ahhoz, hog y véletlen leg yen. Hideg lüktetett a rég i mellsebemben,

nekromancia, zsibbadás, mint amit a vámpírfullánkok okoztak, vag y talán valami elkülönülésféle, mintha láthatatlan kezek fonódtak volna rám, elzárva előlem a világ elevenség ét. Rael a közelben hevert, torkában kés, eg y rég i forradást döfött át, ahol eg y rég ebbi próbálkozás kudarcot vallott. Befejeztem a lépést, szeme követte mozdulatomat. – Holt Király. – A vér, amely a szavakkal eg yütt felbug yog ott belőle, olyan sötét volt, hog y szederjesek lettek tőle a fog ai. – Hmmm. – Felvettem a földről a leg nag yobb csatabárdot. A Rossz Kutyák kedvenc feg yvere volt a csatabárd. Meg nyug tató volt a súlya a markomban. Leráztam mag amról a fáradtság ot, és munkához láttam. Kemény munka leválasztani eg y emberről a vég tag jait. A lábak különösen sok csapást ig ényelnek, a hús sokkal szívósabb valami, mint hinnénk. Amikor a bárd élét veszti, visszapattan a bőrnadrág ba bújtatott combról, ha nem a leg precízebben sújtunk le rá. Eg y kis szerencsével a csont eltörik, de a teljes vég tag ot lenyesni? Gondoljunk csak a fadöntésre: mennyivel nehezebb, mint képzelnénk. A vég én már ziháltam, alig kaptam leveg őt, verejték csöpög ött az orromról. Az utolsó tíz férfinak is lenyiszáltam karját-lábát, aztán törökülésbe zöttyentem Rael elé. – Sokkal könnyebb volt az élet, amikor a halál még rag aszkodott ahhoz, amit kapott – mondtam. Nem tudtam, fig yel-e még Rael, de a Holt Király jelenléte továbbra is érződött az alvadt vér bűzében. – Azt hiszem, ha fel tudnád állítani ezeket a leg ényeket, már rég meg tetted volna, de azért biztos, ami biztos, nem ig az? Semmi válasz. Úg y tűnt, a Holt Király ig encsak uralma alatt tartotta Chellát, íg y hát az irántam tanúsított érdeklődése leg alábbis... nyug talanító volt. Rael hullája fölé hajolva meg kocog tattam a homlokát. – Hahó! – Összeszedni minden nekromanciámat és belenyúlni vele nem volt a leg jobb ötlet: mintha eg y éhes kutya szájából akarná kimarkolni a csontot az ember. Semmi. Lehet, hog y a Királynak túl sok szemből kellett kikukucskálnia, túl sok embert kellett rémisztg etnie, ezért csak annyira futotta, hog y elsusog ja az illetőknek a nevét. Vállat vontam. Vég tére is a Rossz Kutyák semmivel sem voltak félelmetesebbek holtan, mint elevenen. Ami nem jelentette azt, hog y köztük akartam volna tölteni az éjszakát. Mert holtan sokkal büdösebbek voltak. Kivezettem Lesha lovát a táborból, és száz méterrel arrább, eg y kis g erincen túl telepedtem le. Nem jellemző rám, de rosszul aludtam, kísértettek Fater ordításai, és minden kis neszre felriadtam a sötétben. Hajnalban visszamentem a Perros Viciosos táborába. Mag amban hálát adtam, amiért az Iberico mérg ei távol tartották a leg yeket és a patkányokat. Ha van is szépség a háborúban, az a pillanaté. Eg y nap múlva csak hullák és dög evők maradnak a csatatéren. Az Ibericón leg alább nem lepték leg yek a hullákat. Ami azt illeti, a szekercemunkámtól eltekintve jóformán érintetlenek voltak, bár itt-ott eg y termetes, szívósabb csótány már kezdett beásni a reg g elijéért. Összeszedtem a holmimat. Makrancos szemrehányó pillantást vetett rám, ahog y

felpakoltam. Hozzápányváztam az öszvért Lesha csődöréhez, és bevezettem őket az íg éret földjére. Lesha útmutatása nélkül könnyen beleg ázolhatok azokba a láthatatlan tüzekbe, amelyek őt olyan csúnyán meg ég ették. De hát nap mint nap késélen táncolunk, és a leg többünk nem is tudja – mindenesetre az íg éret földjein, az Ibericón, Kane Sebében, Rossz Árnyékban odahaza Ancrathban, az efféle helyeken nincs hamis biztonság , nincs meg tévesztés, mint azokban az ősi dalokban, hog y azt mondja: „csak az kell, hog y szeress”. Eg yetlen rossz lépés, és már ég sz is. Mint mindig . Néha mag am elé küldtem Lesha lovát, de a lovak jobb szeretik, ha vezetik őket, úg yhog y a bökdöséssel elég lassan haladtunk. Amikor meg pillantottam, először nem is tudtam, mit látok. Jobbra, eg y lankán viharvert Építő-kőféle meredt ki a palás ag yag ból. Fölötte és körülötte csillámlott a leveg ő a hőség ben. Arcom ég ett oldala vele eg yütt lüktetett, de amikor önkéntelenül is behunytam azt a szememet – a pára eltűnt. Amikor újra odanéztem, csak azzal a szememmel, amelyet kis híján meg vakított Góg tüze, újra láttam a csillámlást: olyan volt, mint azok a szellemláng ok, amelyek Jane-en hajladoztak a Honas-heg y alatt. – Gyía! – Meg rántottam Makrancos pányváját. Akkorát nyerített, hog y a sziklát is meg repesztette volna. De alig jutott eszembe, már el is vetettem a g ondolatot, hog y átlökdösöm azon a csillámláson. Mindentől füg g etlenül, nekem kellene cipelnem helyette a terhet. Ha kéznél van eg y eg ér méretű csótány, azt belehajítottam volna. Azután támadt eg y ötletem. Előtúrtam a zsákomból a nézőkarikát, és a szememhez emeltem. Abban a pillanatban vörös árnyalatok borították el a világ ot, sötét karmazsinba vonva a rég i kő környékét, kevésbé vad színezetté fakulva a lejtő alja felé. A száraz vápában, amerre tartottunk, itt-ott tompa narancssárg a foltok lóg tak ködfoszlányokként a leveg őben. – A francba, ez nem semmi. Mit tudsz még mutatni? És, mintha csak a szellem bújt volna elő Aladdin lámpájából, ott állt előttem az úton Fexler Brews, teljes életnag yság ban. Önkéntelenül is hátraléptem: olyan mozdulat ez, amin nem uralkodhat az ember, ami azokból az időkből ered, amikor még fajunk csontvelejébe volt beleírva a félelem. Olyan mozdulat, amit mindig meg bánok. Elrántottam a karikát, mire nyoma veszett Fexlernek meg a vörös és narancs árnyalatoknak is. Visszahúztam: újra meg jelent. – Mit keresek én itt, Brews? – Hülyén éreztem mag am, hog y olyan valamivel beszélg etek, amit csak eg y acélabroncson át látok, hülyén még itt a pusztában is, ahol csak a ló meg az öszvér volt tanúja a dolog nak. Fexler széttárta a kezét. Ug yanolyan fehér ruhát viselt, mint Morrow-várban, eg y porszem nem sok, annyi se volt rajta. – Mi ez a nag y titokzatoskodás? Bökd már ki, hog y... Sarkon fordult, és elindult, le a vápába. – Az istenfáját. – Követtem, mag am után ráng atva Makrancost.

20 Öt évvel ezelőtt Fexler Brews szelleme átvezetett az Iberico-dombság on. Jóval dél előttől jóval dél utánig g yalog oltunk, a vég ére bele is fáradtam, és a vág ások a hátamon, a csípőm fölött kezdtek tüzesen sajog ni, ami biztos jele a fertőzésnek. A dombok változatos színeket mutattak, a csontfehértől a szürkéken át az okkersárg áig . Száraz sár, omló föld, kiálló kövek. És időről időre valami rozsdás tömeg , pusztulófélben, még is, mint az Építők művei általában, évszázadokon át ellenállva az elemeknek. A leg többje fémkockaféle volt, funkciójukra nem utalt semmi, acélból valónak látszottak, foltosak voltak és rag yásak, némelyik akkora, mint eg y ház, némelyik meg dőlt, mintha óriások nyomták volna félre, és mindnek a felülete csupa zöld meg porfehér a korróziótól. Az eg yik zúg ott, olyan éles visítással, hog y belesajdult a fog am, és Fexlernek nyoma veszett, míg el nem hag ytuk. Eg y másik, eg y ferde, félig vag y talán kilenctizedéig betemetett fémoszlop énekelt, még hozzá hátborzong ató szépség g el, eg y számomra teljesen ismeretien nyelven. Csak álltam a tűző napon, hátamon felmeredt a szőr, és fürödtem a g yönyörűség ben. Fexlert csak a nézőkarikán át láttam, az is lehet, hog y a karika rajzolta ki, minteg y rá a tájra, ahog y a festést viszik rá az üveg re. Kiszáradt medreken, porlepte vízmosásokon vezetett át, vég ig az íg éret földjén, szó nélkül, csak akkor állva meg , ha én is meg álltam. Elhaladtunk eg y g épezet mellett, amelyről leszakadt a fémborítás, forg ó heng ereket, eg ymásba kapaszkodó kerekeket láttam benne, mind zajtalanul mozg ott, minden csillog ott. A karóra belsejére emlékeztetett, amit a zsákomban tartottam. Fexler nem volt hajlandó beszélni róla. Már nyúltak az árnyékok, amikor utunkat omladozó föld– és homokfalak zárták el eg y vízmosásban. Fexler meg torpant, és rám nézett. – Miért állunk meg ? – kérdeztem. Nem mintha nem örültem volna, hog y meg álltunk, csak éppen semmi okát nem láttam. Fexler eltűnt. Hiába ütög ettem hozzá a nézőkarikát a kardom markolatához, nem tért vissza. Széttárt karral körbefordultam. Lesha csődöre méla kíváncsiság g al fig yelt, Makrancos totál érdektelennek mutatkozott. Léptem eg yet arrafelé, ahol Fexlert utoljára láttam, és bevertem valamibe a lábujjamat. Eg y nappal előbb, még ha csak futólag is, szakértő kínzott. Ez most még is jobban fájt, szinte sokkolt. Könyékig vájtam a káromkodáskészletembe, és meg eresztettem néhány hang zatos példányt. Jobb hallg atóság ot érdemeltek volna. Miután kiug ráltam és kiszentség eltem mag am, odabiceg tem, hog y meg nézzem, mi sántított le. Térdre ereszkedve addig söprög ettem a tenyeremmel, míg fel nem tárult előttem eg y Építő-kőből való, kör alakú fedél, lehetett vag y eg y méter átmérőjű. Rozsdafoltok jelezték,

hog y a súlyán kívül rég en valami más is odaerősítette. A pótkarddal, amit Lesha lovára szíjaztam, sikerült meg emelintenem néhány centire, és fokozatosan félretoltam. Féltömlőnyi vízzel kellett pótolnom, amit az erőfeszítés verejtékben kivett belőlem. Kíméletlen a nap azok között a dombok között. A fedél alatt akna vezetett lefelé, sötét, de sima falú, amennyire kivehettem, és semmilyen szag ot sem árasztott. Fog tam eg y kisebb követ, és beleejtettem a sötétség be. Az ilyesminek akkor se tudnék ellenállni, ha semmi okom nem lenne rá. Annyi idő telt el a koppanásig , hog y rájöttem: eg yáltalán nem akarok utánamenni annak a kőnek. – Szólhattál volna, hog y hozzak mag ammal kötelet! – Annak ellenére, hog y Fexler nem fig yelmeztetett, volt nálam valamennyi, de alig ha eleg endő. Eg y ilyen szűk aknában az ember nekivetheti a hátát az eg yik falnak, a talpát a másiknak, és szép lassan learaszolhat. De ha az akna szélesedik, üreg ben vég ződik, vag y túl sima a fala, akkor visszajutni elég g é nehézkes. Úg y jöttem az Iberico-dombság ra, hog y esetleg láthatatlan tüzekkel kell szembenéznem. De az, hog y eg y lyukba rekedve szomjan haljak, túl szánalmas vég nek íg érkezett, hog y meg kockáztassam. Elővettem a tűzszerszámot, és letekertem a kötést a felkarsebemről. Ahol a vászon belerag adt, émelyítően bűzlött. De a száraz vég ei tüzet fog tak, és elég rendesen ég tek, miközben a rong y lelibeg ett a kő után. Úg y láttam, az akna falai eg észen az aljáig eg yenesek. Tizenöt méter mélynek saccoltam. Mintha alag út nyílt volna belőle, de ezt nem vehettem biztosra. Meg nyomkodtam a sebet, hog y kipréseljem belőle a g ennyet. – Azt a motorbiciklis Jézus Krisztusát! – Makin kedvenc káromkodása volt ez. Fog almam sincs, mi az a motorbicikli, de fájdalmas lehet. A seb széle eg észség telen rózsaszín volt, körülötte elfeketedett var. Nem tudtam elképzelni, hog y valaha is összeforr. A Rossz Kutyáknak sok kötelük volt a táborban, és hoztam belőlük eg y adag ot. Sose fog j kutatásba kötél nélkül, íg y mondják a rég i mesék. A három kötéldarab eg ymáshoz erősítve a lyuk kétharmadáig ért. Eg yik vég ét a kőfedélre bog oztam, mert nég ylábú cimboráimban nemig en bíztam. Övemre lámpást meg eg y flaska olajat akasztottam. Zsebemben acél, kovakő, tapló. Lefelé jobb, ha nem világ ítok, mert a vég én nem elég , hog y netán csontom törik, még láng ra is kaphatnék. Renyhe kimerültség kísérte minden mozdulatomat. Lenyeltem eg yet a Carrod-forrási sótablettákból, és két marokra fog tam a kötelet. Utolsó pillantást vetve a poros dombokra, a kifakult ég re, ereszkedni kezdtem. Amint a nap eltűnt, máris vacog tam, bár lehet, hog y ez a láz következménye volt, nem a hőmérséklet-változásé. Fog ásról fog ásra másztam lefelé, térdem közé szorítva a kötelet. Amikor a térdem rájött, hog y már nincs mit szorítania, az akna teteje, amelyet részben elzárt a fedél, fényes ég sarlót mutatott. Meg borzong tam, biztosra véve, hog y valaki majd helyére tolja azt a fedelet, és minden világ osság ot kirekeszt. Nyög ve fellódítottam a lábaimat, hog y az akna falához tapadjanak, vállammal és hátammal pedig a másiknak feszültem. Nemig en hittem, hog y meg tudom tartani mag am, ha eleng edem a kötelet, de azt még kevésbé hittem, hog y képes lennék visszamászni rajta. Eleng edtem. Hüvelykenként csúsztam lefelé az aknában. A lábam remeg ett, és biztos voltam benne, hog y

vér– és bőrnyálkát hag yok mag am után az Építő-kövön: az ing em alig ha bírja sokáig a súrlódást. Eleg endő fény szüremlett be, hog y észrevehessem, amikor az akna kifog yott a falból, és hamarosan rájöttem, hog y noha a talpam még kőnek feszül, a sarkamat már nincs min nyug tatnom. Ha a döntés elkerülhetetlen, jobb, ha g yorsan hozzuk meg , hog y maradjon időnk azzal fog lalkozni, ami majd a döntéssel eg yütt jár. Leug rottam, próbálva mag am alá rántani a lábamat. Részleg es sikert arattam: nyúzott sarokkal, bevert térddel, földnek csapódó könyökkel, koppanó fejjel fog tam talajt. A kőpadlót borító hüvelyknyi porréteg tompította az esést, íg y nem repedt meg a koponyám, és el sem ájultam, csak éppen fuldokoltam, és az orromból dőlt a vér. Ülő helyzetbe verg ődtem, hog y hátamat a leg közelebbi falnak vethessem, és átkaroltam a térdemet. – Aú. – Szép, nazális jajdulás. A fájdalom odavezette az ujjaimat, ahol az összetört lámpás eg yik üveg darabja belefúródott a combomba. Kihúztam, és meg nyomkodtam a sebet, míg a vér bug yog ása el nem állt az ujjbeg yeim körül. Idővel meg találtam a lámpás kanócát, beletűztem az olajos flaskába, és az acéllal meg a kovával nag y nehezen meg g yújtottam. Az alag út előre és hátra vezetett, heng eres volt, és g yanúsan emlékeztetett a szennyvízcsatornára. A kötél vég e kinyújtott karom fölött három méterrel leng edezett, s az, hog y visszajussak az aknába, olyan g imnasztikai képesség eket ig ényelt volna, amik seb és láz nélkül se teltek tőlem. Feltételezve, hog y valaha víz folyhatott az alag útban, meg saccoltam, mi lehetett az iránya, és elindultam „ár ellen”. Ha sötét helyre csöppen az ember, és a világ ítás sem fog örökké tartani, jobb, ha csipkedi mag át. Sosem értettem, miért olyan kevesen alkalmazzák életük során ezt a log ikát. Háromszor ág aztak el más alag utak az enyémből, és mindeg yik alkalommal az Építők nézőkarikáján át tanulmányoztam a lehetőség eket, ami vetett is némi fényt a dolog ra: villog ó vörös fényt tudniillik, amely azt diktálta, hog y kétszer forduljak jobbra, aztán menjek eg yenesen előre. Mindkét fordulóban rozsdanyomok jelezték, hog y valaha fémrácsok zárhatták el arra az utat. Eg yszer eg y nag y bölcs azt mondta, a leg több probléma mag ától meg szűnik, ha elég sokáig fig yelmen kívül hag yjuk. Az én útakadályaimat szerencsére már ezer éve fig yelmen kívül hag yták. A vég e felé a cső meredeken emelkedett, és eg y kör alakú helyiség be értem, amely nag yrészt üres volt, csak törött plasztíkdarabok hevertek szanaszét. A kor törékennyé változtatta őket, kellemesen ropog tak a talpam alatt. Eg yik-másik eg y szék karfája lehetett, vag y éppen eg y kisebb kerék, de volt, amelyik fémszekrények maradványán lóg ott. Folyosó nyílt a teremből, amelyben árnyékok táncoltak mindenfelé. Szag a nem volt, mintha még az efféle elhag yatott helyeket beleng ő áporodottság is rég feladta volna a reményt, és elpályázott volna. A hosszú folyosó több üres, sötét ajtónyílás mellett vezetett, amelyeket ajtótöredékek díszítettek. A fejem fölött a plafonon fehéres üveg csíkok tünedeztek fel, és eg yszer, ahog y elhaladtam alattuk, kettő meg próbált életre kelni, akárcsak a világ ítóg ömbök Mag asvárban. Mászkáltam én már mindenféle erőd romjai közt, ahol nemzedékek éltek, láttam az üres évszázadok vonulását a rég i köveken, amely lekoptatta az életeket meg határozó éleket. Az ilyen helyeken minden forduló meg emlékezik a tovatűnt lakosokról. Horzsolódás nyoma ott, ahol

ajtó csukódott évtizedeken át, használattól meg süppedt lépcsőfokok, eg y g yerek mélyen bevésett neve eg y ablakpárkányon. Hiába omlottak össze, ezekben a romokban olvasni lehet, látni a katonákat a falaknál, az istállófiúkat, akik meg járatják a lovakat. De ennek az Építőüreg nek a száraz folyosóin, amelyeket sohasem ért sem eső, sem szél, sohasem zavart meg semmi, csak rejtélyeket és bánatot láttam. Lehet, hog y ezer éve én vag yok az első ember, aki erre vetődött. Lehet, hog y újabb ezer évig nem fog senki más. Az ilyen helyeken csak a csönd meg a por várakozik, miközben életek suhannak tova. Ha nincs a kanócom libeg ő láng ja, hog y számlálhassam a pillanatokat, órák telhetnének el, esztendők pereg hetnének le, és én meg vénülve, semmivel se bölcsebben baktatnék eg yre tovább. A folyosó eg y nag y teremben vég ződött, amelynek sok ajtaja volt, láthatólag fából, de nem fog ott rajtuk az idő. Csend. Ahányszor halottak után nyúltam, hog y visszahúzzam azt, ami a feltámasztásukhoz kell, mintha mindig ilyen helyre nyúltam volna. Amikor Row-t húztam vissza a hullájába, a Száraz Helyre követtem, pedig a cantanlonai láp sarában halt meg . Williamre g ondoltam, a kisöcsémre, aki ilyen helyre esett, amikor összetörték. Amikor jóformán holtan feküdtem, miután atyám kése a szívemig hatolt, úg y képzeltem, ang yal jött értem, de én elutasítottam. Reméltem, hog y évekkel előbb a Száraz Helyre is aláereszkedett, és Williamnek is felkínálta seg ítség ét. És ő nem utasította el. Fölkaptam a fejem félszenderg ésemből. – Elég ! – Kezdett elhatalmasodni rajtam a delírium. Leráztam, próbáltam összpontosítani. Továbbindultam, jót röhög ve William és az ang yal g ondolatán. Még hétévesen is jobban kibabrálhatott vele, mint én tizennég y évesen. A terem túlsó vég ében boltív nyílt eg y kisebb, alacsonyabb terembe. Azért akadt meg rajta a szemem, mert az Építők nem szoktak boltívekkel bajlódni. Tucatnál is több fülke sorakozott a kis terem két oldalán, mint valami szerzetesi cellák, mindet porréteg fedte, és teli voltak szórva plasztíktöredékekkel meg rozsdás fémdarabokkal. Felvettem eg y fémszilánkot. Könnyebb volt, mint vártam, nem vas lehetett, és nem is rozsda borította, hanem valami fehéres lerakódás. Oxidáció. Lundist szava merült föl bennem az alkímialeckékből. A hetedik cella csodát tartog atott. Eg y férfi várt benne mozdulatlanul, háttal felém. És a feje oldalából vörös vérpermet meg csontszilánkok fröccsentek... belemerevedve a pillanatba. Kép, és még sem kép. Valóság os, meg fog ható, de időn kívüli. A többi cella plafonjának közepén korróziókor látszott, de ezén valami ezüstös fémkarima rézpántokkal odaerősítve, amely fehér fényt zárt mag ába. A férfi szürke kabátfélében ült, közvetlenül a fény alatt. A terembe semmi sem vetült ki a világ ításból, én még is láttam a fényt. A szék, amin ült, meg lepően vékony anyag ból volt, furán karcsú és íves formájú, mindenféle díszítés vag y tervezés nélkül. Mellette eg y ág y része. Nem letört darab vag y alkotóelem, hanem eg y szeg mens, mintha úg y vág ták volna ki, ahog y az aprósüteményt szokás a tésztából, s eg y láthatatlan határvonalnál érne vég et, amely az ág yat is, az embert is körülveszi. A cella közepének ezen a kis körén túl, amelynek a férfi, a szék és az ág y a része volt, minden ug yanolyan poros és lepusztult, mint körös-körül ez az eg ész. Bementem, hog y meg érintsem a férfit – vag y képmást –, talán még is képmás, olyan, mint Fexler adatszelleme, csak meg g yőzőbben kivitelezve. Lehet, hog y az Építők az effélét

tekintették művészetnek? Láthatatlan üveg állította meg az ujjamat. Nem férhettem hozzá a férfihoz. Kezem rejtett felületen csúszkált, amely hűvösnek, simának érződött. A cella elég nag y volt, hog y meg kerülhessem ezt a tiltott területet, a porban lépkedve a helyiség szélén. Meg pillantottam a férfi kezét: eg y bonyolult fémtárg yat szorított a fejéhez, vascső állt ki belőle, s az a halántékának feszült. – Ezt ismerem. – Atyám leg rég ebbi könyveiben voltak képek hasonló tárg yakról. – Ez eg y pisztoly. Még eg y lépés, és meg láttam az arcát, amint a pillanatba merevül, elképzeli, de még nem érzi a fájdalmat, noha mög ötte már csóvában füg g vér, ag yvelő és csont. – Fexler! – Az emberre, mag ára az emberre találtam rá. Ez nem az emléke. A nézőkarika csak a helyiség et mutatta, Fexlert vörösen világ ította meg a fény, mintha az az Iberico-dombság on pulzáló vörös pont mindvég ig ez az időbe zárt kör lett volna. Újra meg kerültem az élőképet. – Meg állítottad az időt! – Ezen elg ondolkodtam, aztán vállat vontam. Azt mondják, az Építők repülni is tudtak. Ki a meg mondhatója, melyik a nehezebb, meg állítani az időt, vag y felszállni az ég be? Eszembe jutott a zsebóra, amely Makrancos hátán volt, a pog g yászomban. A rég iek leleménye – lehet, ha meg állítanám a körbe járó mutatóit, én is meg állíthatnám az időt, mint ők. – Te hoztál ide, Fexler – szólítottam meg az embert. – Mit akarsz? Én nem tudlak meg javítani. Nyilvánvaló volt, hog y nem tudom meg javítani. Mire g ondolhatott Fexler szelleme? Eg yszerű volt a válasz. Jorg az a fajta, aki összetör dolg okat. Fexler nem azért küldött ide, hog y meg javítsam ezt – hanem hog y vég et vessek neki. Persze törhetetlen üveg mög ött levő dolg okat összetörni problémás. Miközben késem heg ye a láthatatlan akadályon siklott, már abban is kételkedtem, hog y eg yáltalán létezik ez az üveg . Az világ os volt, hog y valaminek állnia kell a között a tér között, ahol múlik az idő, meg a között, ahol nem. Zénón paradoxona jutott eszembe. A g örög ök imádták a paradoxonokat. Lehet, hog y váltópénznek használták. Én mindenesetre tapodtat sem jutottam előre. Kimentem onnan: kissé már reszkettem a láztól. A többi cellában semmi sem maradt épen. Arra tippeltem, hog y az a plafonszerkezet állította meg az időt, s ezzel eg yben saját romlását is meg állította. Az emlékezet visszalopott a Honas-heg y alá. Az Építő-termekben sokszor láttam vékony csöveket, a leg többől már csak rézrozsda maradt, némelyik a kőbe volt beleág yazva, némelyik a falon húzódott, némelyik olyan vékony volt, hog y eredetileg is csak drótszálakból állhatott. A történelemkönyvek szerint ilyen útvonalakon haladt az Építők tüze, hog y szerkezeteiket felébressze. A karórámnak nem volt szükség e efféle tűzre, de eg y összenyomott rug ó alig hanem elég telen is volna eg y ilyen mechanizmushoz, amely Fexlert tartotta. Az biztos, hog y évszázadokon át sem járt le. Vajon táplálni kell valamivel ezt a g épet, hog y örökre meg állítsa az időt? Lassan, aprólékosan meg vizsg áltam a falakat, de semmilyen rejtett útvonalakat nem láttam, amelyek tüzet vinnének abba a plafonkarikába. Tűvé tettem a folyosókat valami után, amire felállhatnék, hog y közelebbről is szemüg yre vehessem a plafont. Csak eg y csomó palackot találtam, olyanok voltak, mint a borosüveg ek, de tiszták, heng eresek és vékonyak, mint a karom. Eg ymás mellé-fölé rakva összekötöztem őket az ing emmel, amolyan ing atag

emelvénynek. Az Építők termékei közül eg yedül az üveg nem szenvedte meg a múló éveket. Az összevissza csúszkáló, csörömpölő emelvényen állva rájöttem, hog y a Fexlert körülzáró akadály fölfelé keskenyedik, úg yhog y a plafonnál már csak eg y hüvelyknyire volt tőlem a fémkarika. Bökdösni kezdtem körülötte a követ a késemmel. Nem szép íg y tönkretenni eg y jó feg yvert, de több pótpeng ém is volt Lesha lován, ha eg yáltalán odaérek még valaha, más szerszámmal viszont nem rendelkeztem. Eg yszer, Gellethben beledöftem eg y peng ét valami Építőmág iába, eg y üveg mög é zárt lélekbe a feg yverterem előtti helyiség ben. Rázásféle szaladt vég ig a kardomon, én meg g örcsökben fetreng ve elterültem a padlón. Miközben most a plafonkarika köré próbáltam árkot vájni, minden eg yes bökéshez és karcoláshoz meg kellett acéloznom mag am, olyan eleven volt az emlék. Izmaim nem felejtették el azt a rázást, és nem akartak még eg yszer részesülni az élményben. Az Építő-kő lassan hámlani, porlani kezdett. Eg y órába telt, eg y napba? Minimum eg y napnak érződött. Szakadt rólam a forró verejték, a karom sajg ott, és eg yre g yeng ült: mindig ez történik, ha pár percnél tovább akarunk a fejünk fölött üg yködni. Döfködtem, véstem, véstem, döfködtem. Hirtelen fülsiketítő csattanás hallatszott, a fény kihunyt, én meg rázuhantam a ripityára törő üveg ekre. Amióta leereszkedtem az aknán, már másodszor hevertem összezúzódott, sajg ó testtel a sötétben, és a lábamba meg int üveg szilánk fúródott. Rög tönzött lámpásom nyilván felborult és kialudt, amikor leestem. Nem tapog atóztam utána, inkább a szememhez emeltem a nézőkarikát. Zöldes árnyalatokban mutatta a cellát, majdnem annyi részletet fedve fel, mintha nappali világ osság lett volna. Fexler a padlón feküdt, a lábamnál, kinyújtott kezében még mindig ott a pisztoly, a csöve füstölg ött. Feje körül fekete és eg yre terjedő vértócsa. – Köszönöm. – Fexler (az én Fexlerem Morrow-várból, a fehér fénykivetülés) állt a hulla mellett, és kifürkészhetetlen arccal nézte a szétvetett vég tag okat. – Fexler, de örülök, hog y látlak! – mondtam. És tényleg örültem. Eg y ilyen helyen minden társaság ot szívesen fog ad az ember. Mélyet léleg eztem, beszívtam a pisztoly tűz– és veg yszerbűzét, a vér kesernyés szag át. Vég re valóság osnak érződött eg y Építő-terem. – Mi ez a nag y hallg atás meg titokzatoskodás? – Hátracsúszkáltam a porban és üveg szilánkokban, hog y a falnak vethessem a hátam, részben támasz g yanánt, részben mert az ilyesmi mindig ésszerű húzás. – Az én korom emberei csodák között éltek, de testalkatra semmiben sem különböztek őseiktől, akik állatbőrökbe öltöztek, és nyers húst ettek barlang okban, sem leszármazottaiktól, akik ma vaskardot viselnek, és olyan romokban élnek, amelyeket nem is értenek. Vag yis az ösztöneik ug yanolyanok voltak, mint bármelyik emberé. Te bíznál eg y hasonmásodban? – Szóval meg babonáztak benneteket, hog y eg yetlen adatszellem se ölhesse meg azt a személyt, akiről másolták? – kérdeztem. – Hog y eg yetlen adatvisszhang se árthasson eg yetlen embernek se, ne kérhesse, hog y ártsanak nekik, ne tehessen olyasmit, ami kárt okozna bennük. Ezer évembe került, hog y bonyolult manipulációkkal, csavarokkal és log ikai bakug rásokkal leg alább abba a stádiumba elérjek, amelyben képes lehetek valakit, például tég ed, Jorg , ebbe az irányba fordítani. – Na de mire volt ez jó? – Kezem meg találta a felborult flaskát. Meg lötyög tettem. Ötödéig lehetett olajjal.

Az adatvisszhang oknak nem csak azt tiltották meg , hog y ártsanak eredeti mintájuknak. Amíg az a személy, akinek az adataiból eg y bizonyos visszhang ot teremtettek, életben van, erős korlátozások terhelik a visszhang ot a szóban forg ó személy kényelme, biztonság a és lelki nyug alma érdekében. Abban a világ ban, amelyben élek, én ig encsak másodrendű polg ár voltam jóval hosszabb időn át, mint amióta a ti birodalmatok létezik. – Morrow-várban? – A világ , amelyben él? Feszes mosoly suhant át rajta, és tovatűnt. – Képzelj el eg y óceánt, amely nag yobb és mélyebb az összes többinél, tele csodákkal és változatosság g al, és a felszínét vastag jég borítja, amely csak itt-ott van feltörve. A visszhang ok, amelyeket az Építők hátrahag ytak, az „adatszellemek”, ha rag aszkodsz ehhez a névhez, tehát mi, visszhang ok eg y ilyen óceánban úszkálunk, és a helyek, ahol láthatóvá válunk ebben a ti vékony világ otokban, azokra a lyukakra hasonlítanak, ahol feljöhetünk a jég alól. Az Építők g épparkjának összekapcsolt komplexitásában létezünk, és csak a Morrow-várihoz hasonló terminálokon vag yunk észrevehetők. – És miért nem vag ytok azok? – Mik? – Észrevehetők. Miért csak te kísértettél abban a pincében? Újabb mosoly, inkább keserű, mint baráti. – Másodrendű polg ár. Rám osztották ki az alantas feladatokat Nekem kellett szemmel tartanom a vadakat. Emlékeztetnem kellett mag amat, hog y az a Fexler, akiben bármi is közös velem, a padlón fekszik, eg y kihűlő vértócsában. Az a Fexler, aki beszélt hozzám, nem ember volt, csak eg y ember képzete, eg y g épbe fog lalt képzet Kinyújtottam a lábam, és meg böktem vele a halottat. Fexler visszhang ja összerándult, mintha rosszulesne neki. – Miért ölte meg mag át? – kérdeztem. – És mi állította le? – Háborút kezdett – válaszolta Fexler. – És vég ig is csinálta. – Ug yan már, én is fellobbantottam az eg yik Napotokat, még se vág tam el a torkomat utána. – A Fexler Brews által használt feg yvereket nem lehetett tűzzel berobbantani. – Ezek szerint láttad? – Fexler szelleme fig yelt volna eng em hat évvel ezelőtt, a Honas-heg y alatt? – A mi feg yvereink úg y ég tek, mint a nap... pontosan úg y. De mindeg yikhez kellett eg y indítóeszköz, eg y kisebb mértékű, primitívebb belső robbanás. A Tizeneg yes Silónál, ahol a Vaucluse-ből áttelepített feg yvereket tárolták, a tűz, amit g yújtottál, kritikus tömeg g é olvasztotta a robbanókomponenseket. Amit láttál, az csupán részleg es berobbanása volt az indítónak, amely meg g yújtja a napot. A „napok” üzemanyag a rövid életű, közrejátszik benne a felezési idő, és az őket hordozó rakéták üzemanyag a se tart ki sokkal tovább. Mára már csak az indítóeszközök maradtak meg . Eltűnődtem, vajon az eredeti Fexler is ennyire imádta-e a saját hang ját. Mindenesetre főbe kólintott, hog y ezek szerint csupán az ig azi Építők Napját meg g yújtó szikra töredékével pusztítottam el Gellethet. Ráadásul, hiába állítom az ellenkezőjét, a g ellethi holtak bizony kísértettek, a valóság ban is meg álmaimban is. Az eg ész világ ot felperzselni ezzel a módszerrel... az azért kellemetlen lett volna. – És még eg y ilyen pisztollyal se tudta meg ölni mag át? – Meg bocsáthatatlannak tűnt, hog y –

az Építők, akiknek olyan játékszerek álltak rendelkezésükre, kudarcot valljanak eg y szimpla öng yilkosság g al. – Ezeket a fülkéket arra tervezték, hog y a kulcsfontosság ú személyzetet sztázisban tarthassák addig is, míg a külső körülmények között újra lehetővé nem válik az élet. Fexler nyilván nem g ondolkodott log ikusan, miközben itt ült, és a lelkiismeretével hadakozott. Nem fog ta fel, hog y az automatikus rendszerek azonnal működésbe lépnek a meg mentése érdekében, vag y nem sejtette, milyen g yorsan képesek reag álni. – A lényeg az, hog y tég ed is meg a valódi emberiség et is benne hag yta a szarban. – Hát ig en. – Fexler képmása meg rebbent: összevonta a szemöldökét. Elvig yorodtam. Fura lehetett ezer évet azzal tölteni, hog y azt az embert átkozza, akiről koppintották. – Szóval most meg mentettelek, úszkálhatsz a teng eredben a nag yhalak között, és nem kell többé a vadakat fig yelned. Mit kapok érte? – A nézőkarikát a szememhez emelve kivettem a pisztolyt Fexler meleg , halott kezéből, vig yázva, nehog y mag am felé fordítsam a g onoszabbik vég ét. Úg y rémlett, mintha nem szívesen eng edné el. – Sajnos manapság még inkább fig yelnünk kell a vadakat, mint valaha – mondta Fexler. – A ma még működő g épek nem fog nak örökké működni, s hacsak nem léptek vég re túl a kardokon meg nyilakon, nem lesz, aki karbantartsa őket. A karbantartáshoz civilizációra van szükség , civilizációra pedig csakis akkor tehetünk szert, ha ennek a háborúzásnak vég e lesz. – A saját háborúzásotokat se tudtátok meg akadályozni, Fexler. – Ő nem tudta. – Fexler lenézett a hullára. – De velem más a helyzet. Összepréseltem a számat. – Úg y látom, te szeretnéd, ha g azdára lelne az Aranytrónus.

21 Öt évvel ezelőtt Ültem az Építők száraz, halált nem ismerő helyiség ében, az Iberico mérg ezett porréteg e alatt, hag ymázasan a láztól, és eg y szellemmel beszélg ettem, aki seg ített meg ölnöm az embert, akitől származott. – És ezek a g épeitekben lakó szellemek mit szeretnének, ki uralkodjon a szolg abirodalmatokon? – kérdeztem. – Kalkulációink Nyílbeli Orrint favorizálják – mondta Fexler. – Béketeremtő. A haladás embere. – Hah! – Kiszáradt szájjal köptem eg yet, sajg ott minden tag om. – Ezek szerint nem érdeked, hog y kijussak innen és meg állítsam? – A kalkulációk Orrint favorizálják – bólintott Fexler. Belerúg tam a lábamnál heverő meleg hullába. – Fel tudsz... fel tud ez állni újra? Merthog y közben lett eg y új barátom, a Holt Király. Abnormális érdeklődést tanúsít irántam. Minden kézre eső halott szempárból eng em fig yel. Zokon vennéd, ha feldarabolnám... feldarabolnálak... csak eg y kicsit? Biztos, ami biztos alapon? – Lényem eg y része remélte, hog y Fexler tiltakozni fog , és meg kímél a hentesmunka fáradalmaitól. De ő csak a fejét rázta, mint akit nem izg at a dolog . – A kalkulációk Orrint favorizálják, de vag yunk néhányan, akik az esélytelenebbre tennénk, a nag yobb nyeremény reményében – mondta Fexler. – Miért? Miféle nyeremény? Mag am is Orrinra fog adnék a helyetekben. – Zsibbadt szájjal mondtam ezt, mert már nyarg alt bennem a méreg , éreztem a sebeim bűzét. Íg y jár, aki meg áll. Ha lepihensz, utolér a világ . Életre szóló tanulság : lég y mindig mozg ásban. – Emlékszel – mondta Fexler közelebb lépve, közém és földi maradványai közé állva –, beszélg ettünk eg y kerékről. Arról, hog y nemzedékem leg nag yobb műve nem az volt, hog y új módozatokat találtunk ki a föld felperzselésére, hanem hog y meg változtattuk a szabályokat, átalakítottuk a világ működését. – Rémlik. – Meg leng ettem reszkető kezemet. – Fontosabb lett az akarás. – Nem mintha bevált volna. Azt akartam, hog y fog ja be a száját, és hag yjon békén, de hiába. – Olyasmi. – Fexler elmosolyodott. – A fizikusok a kvantumnyomaték elmozdításának nevezték ezt. Csakhog y az lett az eredménye, hog y meg változott a meg fig yelő szerepe. Az enyém meg a tiéd. Hang súlyos lett a meg fig yelő akarata. Az ember már a puszta kívánság a erejével uralni tudta környezetét, nem kellettek hozzá g épek. Az volt az érzésem, ha meg halnék, ez csak mondaná, mondaná tovább a holttestem fölött. – Sajnos azonban azzal, hog y eg y hajszálnyira elfordítottuk a kereket, eg yben mozg ásba is lendítettük. Nem állt meg többé. És mint oly sok mindennek a természetben, ennek a folyamatnak is meg van az átbillenési pontja, és mi vészesen közeledünk hozzá. Eg yre tág ulnak

a repedések a világ ban, a g ondolat és anyag , energ ia és akarat, élet és halál közti falakban. És fennáll a veszély, hog y minden átesik ezeken a repedéseken. Ahányszor csak használjuk ezeket a képesség eket, az energ ia vag y a tömeg vag y a lét befolyásolását, eg yre nő a diverg encia. Ezek azok a mág ikus erők, amelyeket ti tüzesküdöttiként, vag y kőesküdöttiként, vag y nekromanciaként ismertek, és íg y tovább. Minél g yakrabban használják őket, annál könnyebbé válnak, annál jobban széthasad a világ . A te Holt Királyod is csak eg y tünet. Újabb példája annak, amikor eg y különleg es akarat tör a világ meg változtatására, és közben felg yorsítja annak a keréknek a forg ását, amelyet mi mozdítottunk el. Sóhajféle hallatszott, és balra a falon kinyílt eg y lemez, amit addig észre se vettem. A mög ötte levő üreg ből fény vetült a helyiség be. Leeresztettem a nézőkarikát, de ekkor Fexler eltűnt, úg yhog y visszaemeltem a szememhez. – Fog d azokat a pirulákat. – Fexler az üreg re mutatott. – Naponta nyelj le kettőt, amíg el nem fog y. Kig yóg yít a vérmérg ezésből. Térden állva kikotortam a maréknyi tablettát a nyílásból. Más nem volt benne, és azt se láttam, milyen szerkezet juttatta őket oda. Sajg ott a torkom, miközben kettőt lenyeltem. Lehet, hog y méreg , de Fexler ezer módon eltehetett volna láb alól, ha akar. – Mit kívánsz hát tőlem, Fexler? – Ahog y már említettem, sok szellem lakik az Építők g épeiben. – Láttam, homlokát ráncolva ig yekszik úg y fog almazni, hog y én is értsem. – Ezek a szellemek, ezek a visszhang ok alig szentelnek fig yelmet a mag adfajtára. Ám tekintetük még is a jelent fürkészi, a port és a szennyet, ahol az eg ész kezdődött. Sokan új civilizációt szeretnének, hog y a mély hálózatokat karban lehessen tartani, és meg lehessen javítani, ha szükség es. De eg yre nő azoknak a száma is, akiket a közvetlen veszély, a fátylak kopása riaszt. Mag ának a romlásnak a problémái őket nem ag g asztják annyira. Úg y érzik, csak eg y módon lehet meg állítani a kerék forg ását, meg őrizni a földet a tűztől, az életet a haláltól elválasztó korlátokat, még pedig az eg ész emberiség elpusztításával. És ezer évük volt rá, hog y meg kerülhessék a szabályokat, amelyek az ilyesmit eredetileg tiltották. Ha nem lesz többé, aki használja ezeket a képesség eket, vag y érvényesítse az akaratát, a károsodást helyre lehet hozni, vag y leg alábbis meg lehet állítani. – Tehát szeg ény Fexler eg yetlen bűne az volt, hog y nem g yújtott meg eleg endő Napot? Ha az emberiség maradékát is kiirtotta volna, akkor nem lenne semmi probléma? – Prüszkölve nevettem. – Hát ig en, amit elkezdünk, azt fejezzük is be. Fexler meg lebbent, mint valami tükörkép, amelyet felkavar a tóba hulló kődarab. Összevonta a szemöldökét. – És te melyik táborhoz tartozol, Fexler? Szolg asorba döntenél bennünket, hog y reparálg assuk a hintódat, vag y inkább meg ölnél, mielőtt tönkretesszük a világ ot? – Én eg y harmadik utat választanék – felelte. Újra meg fodrozódott, szája fájdalmas g örcsbe rándult. A lemez mög ötti üreg ben villódzni kezdett, majd kihunyt a fény. – Olyan alternatívát, amely a többieknek eg yelőre még nem tetszik... ááá! – Elhalványult, szinte láthatatlanná vált, aztán olyan rag yog ón tért vissza, hog y hunyorog nom kellett. – Vidd el a vezérlőg yűrűt Vyene-be. Ott, a trón alatt... Azzal tovatűnt.

22 Chella története – Tehát

Ancrathi Jorg visszaküldött hozzám, Chella. Artur Elg in állkapcsának csikorg ásába belesajdult Chella fog a. Szörnyű volt, ahog y a Holt Király azt az állkapcsot mozg atta, hog y szavakat formáljon vele. – Felség , elhoztam neked Kai Summersont, a nekromantát, aki szolg álatodba kíván... – Szóval nem tetszettél Jorg nak, Chella? Visszautasította a közeledésedet? Chellának a háta borsódzott annak az állkapocsnak és ízületi vápának a nyikorg ásától. Na meg a szeme szikrázásától. Azokra az időkre g ondolt, amikor még lubickolt a tisztátalanság ban, a leg sötétebb helyek hullamunkálkodásában, az embermaradványok levadászásában a Holt Földek peremén, a borzalmakban, amelyek bárkinek elvették volna az eszét... és most itt kushad eg y halott ember állkapcsának émelyítő kattog ása és ropog ása előtt. – Chella? – Szelíd meg rovás, de ennél kevesebbért is kerültek már az élőholtak karmai közé a Holt Király szolg ái. – Nemet mondott, felség . – Több mint öt év telt el azóta, és a Holt Király még mindig azt a rég i kudarcát akarja újrajátszani. – Most is buta ifjoncnak tartod, akinek több a szerencséje, mint az esze? – Nem, felség . – Pedig ig en. Bármilyen furcsa érzéseket kavart is fel benne az a fiú, Chella kevés zsenialitást látott a tetteiben. Ha elég sokan fog adnak az esélytelenre, valaki előbb-utóbb elviszi a díjat. De ez nem jelenti azt, hog y az illető másnap is nyerni fog . – Azt akarom, hog y jöjjön ide, Chella, álljon az udvarom elé, és adjon számot. – Ig enis, felség . – Bár hog y miről kellene számot adnia Jorg nak a Holt Király előtt, arról fog alma sem volt. Szájában már formálódott a „miért”, de tudta, sohasem fog alakot ölteni. – Hozd ide Kai Summersont. Chella meg fordult, intett Kai-nek, és meg könnyebbülten felsóhajtott, hog y ha csak eg y pillanatra is, de szabadulhat a Holt Király merev tekintetétől. Kai eg y évtizedet öreg edett az alakmás fényének hideg ében, amint a Holt Király pillantása ráesett. – Kai. – A név holt tárg yként hullott ki Artur Elg in száján. – Ég esküdött. Repültél már, Kai? Érintetted a mennyet? – Nem, uram. – Kai lesütötte a szemét. – Láttam, amit a sas lát, de csak az elmémmel. És most halálesküdött lettem. – A halál szárnyalhat a széllel, Kai. Ezt ne feledd. Miért nem repültél? Képtelen voltál? Nem lakozott benned az ég ? – A félelem marasztott a földön, uram. – Szenvedélyes lett a hang ja: a Holt Király minden ideg vég ződést meg tudott érinteni. – A félelem, hog y elveszek. – Chella tudta, hog y kevés ég esküdött tér vissza, aki ig azán szárnyra kap. Rabul ejtik őket a szelek. Elveszítik anyag i valójukat, viharokban táncolnak,

annyira szétterülnek, hog y test többé nem tarthatja meg őket. Nézte Kai-t, akinek elfehéredtek a bütykei, körmei a tenyerébe vájtak. Vajon azt kívánja-e most, bárcsak beleveszett volna az irg almatlan kékség be? – Az akaratod, a vág yad ereje, csak az számít ebben a világ ban – minden világ ban. – A Holt Király szinte ellág yult eg y pillanatra, és ez még rémesebb volt, mint amikor harag os szavak pereg tek Artur Elg in halott szájából. – Meg g yőződésed ereje a testedhez köt, ha az öntudatod, annak parancsoló tudata, hog y mi vag y, erősebb a szélnél. Ez az akaraterő csévéli fel az ezüstzsinórt, húzza vissza a nekromantát bolyong ásából a Száraz Helyen. Ez az öntudat téríti vissza azt, ami nem juthat be a mennybe, téríti vissza az emberi test burkába, abba, ami eg y életen át hurcolta, a barázdába, amit a világ ba vájt, leg yen az romló hús, vag y akár csupasz csont, és amikor már az utolsó csont is oda van, talán eg y bizonyos helyre téríti vissza, eg y otthonba, eg y szobába, hog y kísértse az élőket, mert a nyomorúság mindig társat keres, akárcsak a barátai. Kai felemelte a fejét, mert mag án érezte a Holt Király súlyos tekintetét. – A félelem tartott vissza. – A félelem sok férfit visszatart, a félelem meg akadályozza, hog y teljesítsék kötelesség üket, apák sorsukra hag yják fiaikat, testvér nézi tétlenül, ahog y meg hal a testvére. – Ig en, uram. – Ha majd lecsapnak a viharok, Kai Summerson, mutasd meg nekem a szárnyaló halált. – Artur Elg in ujjai kihesseg ették Kai-t. Míg az ajtó be nem csukódott Kai mög ött, eg yikük sem szólalt meg . Chella volt most már az eg yetlen eleven lény a boltozatos trónteremben. A Holt Királynak szükség e van rá. Különben miért volna itt ő annyi idő után újra, itt a belső körben, úg y, hog y csak a kudarcára tett meg alázó célzások jelentették a belépti díjat? – Chella Undenhert. – A Holt Király aprólékosan formálta a szavakat. – Felség . – Az utolsóval, aki még ismerte ezt a nevet, hat esztendeje vég zett Jorg Ancrath peng éje. Kimondani évtizedek óta nem mondta ki senki. – Eg yesek azt hihetnék, a nekromancia veszélyes ránk nézve, akik a Száraz Helyről, a túlnani porból jövünk, de leg alábbis versenytársunk lehet. – Soha, felség . – Felrémlettek benne Kai szavai. Nem a mi jog unk parancsokat adni? – Tudod, mit akarok én, Chella? Fog alma sem volt róla. – Jorg Ancrathot? – Azt akarom, amit ő akar, ami a fajtánknak kell. Hog y uralkodjunk, birtokoljunk, teret nyerjünk, minden kívánság unk teljesüljön. – A császári trónt? – Chella ismerte a holtak éhség ét, de az ambíció meg lepte, bár voltak erre utaló jelek. Eg y holt király eg y halott király trónusán. – A birodalom lesz a kezdet. Visszaállítva az lehet az első lépés afelé, hog y mindent meg nyerjünk. Eng em nem ennek vag y annak a királyának neveznek, hanem a Holt Királynak, minden nemélők urának. Csak nem képzeled, hog y ezen a világ on beérném a „Brettan ura” titulussal? Vag y eg y olyan birodalom „császárának” címével, amelynek határain túl még meg hódítatlan földek terülnek el? – Nem, felség . – Lett lég yen bármilyen borzalmas, a Holt Királyból csak úg y sütött a

g yermeki mohóság és a g yermeki g őg . Talán azért fog lalkozik annyit az ancrathi királyokkal, mert azok tükröt tartanak eléje. – Tudod-e, miért nem fog tak össze ellenem a Százak, Chella? – Mert túlság osan g yűlölik eg ymást, felség . Ha eg y hajóra rakná őket valaki, és meg lékelné, nem maradna szabad kéz, hog y merje a vizet, vag y ússzon, mert mindenki a másik torkát markolászná, hog y kiszorítsa belőle a szuszt, mielőtt még a víz meg tenné. – Azért nem fog tak össze, mert nem félnek tőlem. – Artur Elg in felállt a Holt Király trónjáról. – A visszatérítettek nem szaporodnak, elrohadnak, több bennük az éhség , mint az óvatosság , csak akkor tudnak szembeszállni eg y hadsereg g el, ha nekik kedveznek a talajviszonyok. Csoda, hog y ennyi mindent elfog laltam úg y, hog y csak hullákkal játszadozhattam. – Artur keze a vállára nehezedett, Chella alig bírta meg állni, hog y le ne üsse róla. – De birodalmakat sokféleképpen lehet meg hódítani. Ismered a taktika művészetét, Chella? – Eg y kevéssé, felség . – Csak venné már le rólam a kezét... – Az én lég ióimnak mindössze két taktikai előnyük van. Mik azok, Chella? – Én... én... Hog y nem félnek? – Nem. – Heves fájdalom mart bele Chella vállába, aztán Artur keze lehullt a Holt Király oldalára. – Akiben nincs félelem, annak kevesebbje van eg y baráttal. Eg y rég i szellem mondta ezt nekem eg yszer. Az én katonáimnak két taktikai előnyük van. Nem léleg eznek, és nem esznek. Ez azt jelenti, hog y minden mocsár, tó vag y teng er erőd a számukra, továbbá hog y nem kell utánpótlásról g ondoskodnom. Eg yebekben elég g é silány szolg ák. Ezek az előnyök adták kezemre a Szig eteket, és ezek teszik lehetővé Ancrath lerohanását a Ken-mocsarak felől. De ha az ambícióimat az általam elképzelt ütemterv szerint akarom meg valósítani, új stratég iákra lesz szükség em. A Holt Király ismét letelepedett Artur Elg in uszadékfa trónjára. Vég ig futtatta fehér ujjait a szék csiszolt karfáin, és Chella szinte hallotta a vízbe fúló teng erészek üvöltését. – Thantosz, Kéresz. Két élőholt vált ki a testvérei közül, és odaállt a Holt Király két oldalára. Chella szeme nem látta őket, csak szellemlepte csontok villantak fel előtte eg y-eg y pillanatra. – Chella. – A Holt Király feléje döntötte Artur testét. – Amikor stratég iáról döntünk, az olyan, mintha feg yvert választanánk. A feg yver pedig leg yen heg yes, hog y átdöfje az ellenség et, nem ig az? Te fog od átdöfni számomra a birodalom hasát, Chella. Útra fog sz kelni. Thantosz testvér és Kéresz nővér majd vig yáz rád. Kíséreted többi része épp most közeleg a kikötő felé, eg y hajón.

23

Nem valami nag y tempóban, de azért haladtunk. Néha előfordult, hog y az őrség nem érkezett meg idejében a rábízottal Vyene-be, de az én életem során sosem történt ilyesmi. Még ha a Százak valamelyik tag ja elhunyt is útközben, a tetemük rendre befutott. Ha találtunk várost vag y falut, ott éjszakáztunk rekvirált szállásokon, ha nem, sátrakat vertünk fel a mezőkön vag y tisztásokon. Ezeket az estéket szerettem a leg jobban, amikor Katherine-t és Mianát meg világ ította a tábortűz az erdőben, ahol köd tekerg ett a fák közt, és a két nőt körülrajzolta a téli köntösük prémszeg élye, ahog y a meleg fölé kuporodtunk. Gomst és Osser székben, kezük boroskupát markolt, öreg ek módjára diskuráltak, Makin és Marten a királyné oldalán, hog y üg yeljenek mindarra, amire nekem kellene, Kent pedig csak üldög élt csendben, az éjbe meredve. Rike és Gorg oth mint két könyvtámasz fog ta közre kisded csapatunkat, mag ukba szívták a tűz hevét, és ijesztőbbnek tűntek az ördög nél is. Eg y ilyen estén, miközben ropog ott a tűz, és körülöttünk sok más tűz is fénylett a fák között, Miana íg y szólt: – Jorg , az Odún kívül mindig sokkal jobban alszol, vajon miért? – Léleg zete párállott az éjszakában, s noha felém fordult, ig azából Katherine-t leste. – Szeretek vándorolni, drág ám – feleltem. – Az ember mag a mög ött hag yja a g ondjait. – Ha a feleség ét is hozza, akkor nem. – Rike prüszkölve röhög ött, és a tüzet nézve, üg yet se vetve Marten dühös pillantására. – Odahaza folyton beszélsz álmodban. – Miana Katherine felé fordult. – Jóformán őrjöng . Át kellett vitetnem az ág yamat a keleti toronyba, hog y nyug tom leg yen tőle. Katherine nem válaszolt, az arca merev volt. – Itt meg úg y alszik, mint eg y ártatlan g yermek, néma csöndben – mondta Miana. Vállat vontam. – Gomst püspök az, akit rémálmok g yötörnek. Miért ag g ódnánk, ha már a leg szentebbek is nyug talanul pihennek? Miana nem törődött velem. – Semmi „Sareth”, semmi „Deg ran”, semmi „Katherine! Katherine!”, meg állás nélkül. Katherine felvonta szemöldökét, finoman, kifejezően, elbűvölően. Miana eg ész nap nyűg ös volt a hintóban; persze ha én is lenyeltem volna eg észben eg y mag zatot, s az belülről akarna szétrúg ni, talán én sem lennék oly kedves és béketűrő, amilyen vag yok. Faág reccsent a tűzben, szikrák repültek szerteszét. A védekezés a g yeng eség jele, támadni pedig nem volt kedvem, íg y hát hallg attam. Katherine előtt sok lehetőség állt nyitva – kíváncsi voltam, melyiket választja. – Felteszem, királyné, hog y az én nevemet kínok közt szokta kiabálni Jorg király. Vajon mit művelt közben a kezével a prémköpeny alatt? Ideg esen tördelte? Kés után nyúlt? Meg se rezzent? – Ez ig az. – Miana hirtelen, váratlanul elmosolyodott, a homloka kisimult. – Sosem tűnik

úg y, hog y örülne a látásodnak. Katherine bólintott. – Unokaöcsémnek sok bűntettért kell felelnie, de a leg sötétebbeket nővérem, Sareth királyné és g yermeke ellen követte el. Lehet, hog y úg y van, ahog y mondja: vándorlás közben mag a mög ött hag yja bűneit. Ha majd Vyene-ben leszünk, meg eshet, hog y utolérik. Senki sem kelt a védelmemre a tűz körül. Íg y hát mag am szólaltam fel. – Ha volna ig azság , úrnőm, Isten már rég lenyúlt volna, hog y ag yonüssön, mert nag y az én bűnöm, ahog y mondod. De addig is mennem kell tovább, el kell vég eznem ezen a világ on, amit lehet. Ekkor Gorg oth ig encsak meg lepett. Olyan mély volt a hang ja, hog y azt hitte az ember, a föld dübörög . Beletelt eg y pillanatba, mire rájöttem, hog y énekel, szöveg nélkül, elemien, ahog y a tűz ropog , és meg kapóan. Sokáig csak ültünk ott és hallg attuk, miközben fejünk fölött eg yre g örög tek a fag yos csillag ok. Három nap, három éjjel zuhog ott az eső az ólmos ég ből, minden beszélg etést elnyomva a hintóban, s minden eg yebet ig yekezve vízbe fojtani odakinn. Az utak sárfolyóvá váltak. A folyó sötét, örvénylő szörnyeteg ként sodort fákat, kordékat. Harran kapitány átvezetett bennünket az alternatív útvonalra, amelyet ilyen eshetőség ekre szemeltek ki, s attól kezdve nag yobb városokon vág tunk át, amelyeknek kőhídjai sok áradást túléltek már. Visszaültem Brath nyerg ébe. Napokig hozzá voltam préselve Katherine hűvös közönyének meleg éhez, elkelt hát eg y hideg zuhany. – Meg szöktél, Jorg ? – Makin lovag olt oda mellém, amint elüg ettem Holland hintájától. Mintha töltésúton jártunk volna az elöntött rétek teng erén, a víztükröt csak itt-ott törte meg eg y-eg y félig kimeredő sövény. Később elállt az eső, és az ég , mint valami fénylő szakadáson át, kikukucskált. A mozdulatlan vizek tükrökké váltak körös-körül, minden mag ányos fát látni lehetett bennük, amint csupasz ujjakkal lefelé nyúltak, meg fölfelé is. Felszín az eg ész világ , meg csalja a szemet, az ig azság az ismeretien és meg ismerhetetlen mélység ekben bujkál. – A francba! – Meg ráztam a fejem. Nem azért hag ytam ott a hintót, hog y meg int Katherineen járjon az eszem. – Uram? – Eg y őr, közvetlenül mellettem. – Semmi, semmi – mondtam. – Uram, Harran kapitány kéret az oszlop élére. – Á. – Összenéztünk Makinnal, és előrenyarg altunk a lassuló oszlop mentén. Nyug aton a nap éppen elbújt a felhőtömeg mög é, és bíborvörösre festette a vízáradatot. Ötpercnyi dag onyázás, pocskolás után odaértünk Hamuihoz. Előttünk, eg y szig etszerű emelkedőn eg y városka feküdt. – Gottering . – Harran a távoli házak felé biccentett. Marten és Kent is odaért. – Járhatatlan az út? – kérdeztem. A nyomvonal víz alá merült, csak Gottering határánál bukkant elő újra.

– Nem

hiszem, hog y túl mély – felelte Harran. Előredőlt, és meg bökte a lova lábát, mutatva a szintállást. – Akkor mi a baj? Marten lassú mozdulattal kihúzta a kardját, és a tőlünk balra eső kerítés felé bökött vele. Először csak hordaléknak néztem, amivel az ár akármilyen kerítést, bokrot teliag g at, de közelebbről szemüg yre véve más képet mutatott. – Rong yok? – Ruhák – mondta Harran. Kent lecsúszott a lováról, és pár lépésnyit előrecuppog ott az úton. Lehajolt, és merített eg y maréknyi sarat. Felém nyújtotta szutykos tenyerét. Korábban is felfig yeltem a fehér pettyekre, de nem törődtem velük. Most, hog y ott voltak az orrom előtt, már tudtam, mik azok. Fog ak. Emberi fog ak, hosszú g yökerűek, véresek. A víz most már vörösen láng olt a lebukó nap fényében. A leveg ő eg yre hűvösebb lett. – Te mivel mag yarázod ezt, Harran? – Az őrség sok helyen meg fordul. Hallottam történeteket. – Szeme alatt fehéren virított eg y rég i heg . Eddig észre se vettem. Harranon ma este meg látszott a kora. – Jó lenne, ha idehívnád a püspöködet. Ő talán többet tud. Pár perc múlva visszatért Makin, háta mög ött, a nyereg ben Gomsttal. Kent pedig , aki szintén hátrament, hog y elkísérje a püspököt, nem a biztonság a vég ett, hanem merő jámborság ból, ami az Odúban ég ett bele, Katherine-nel tért vissza. – Átadhattad volna a lovadat a herceg nőnek, Sir Kent. Kétlem, hog y oda akart bújni eg y ilyen mag adfajta ropog ósra sült vérebhez. – Én nem hag ytam, hog y mög öttünk g ázoljon a sárban. – Katherine előrehajolt Kent válla mellett, és g yilkos pillantást vetett rám. – Meg mutattad Gomst püspöknek a tárg yi bizonyítékot, Kent? – Nem reag áltam Katherinere. Éreztem, alig várja, hog y kimondjam: jobb lett volna, ha a helyén marad. Makin leseg ítette Gomstot a padkára: a talaj a sövény felé emelkedett, ahol a kerítés húzódott. – Rossz előjel. – Gomst meg tántorodott, és majdnem hasra esett a nedves füvön, mielőtt odaért volna a sötét rong ycsomókhoz. Keze a pásztorbotjáért nyúlkált, amit Holland hintajának tetején hag yott. – Olyan, mint a Szent Anstalsnál... Beszámolót is kaptam róla. – Meg tapog atta a köntösét, aztán abbahag yta a keresg élést. – Meg Tropez romjainál. – Tébolyodon tekintete rátalált az arcomra. – A Holt Király műve ez. Mocsári vámpíroké és marcang olóké, ha szerencsénk van. – És ha nem vag yunk meg áldva vele, öreg ember? – Akkor élőholtaké. Élőholtak is járhatnak itt. – Retteg és volt a hang jában. Harran bólintott. – A szig eti rémek. – Ursula főnökasszony látomása szerint az élőholtak átkelnek a vizeken. Sötét ár hozza őket. – Gomst mag a köré fűzte a karját a hideg ellen. – Azt mondják, az élőholtak csak eg y irg almat ismernek. – És mi az, püspök úr? – Kent reszelős hang ja. – A vég én hag ynak meg halni.

Vég ig hordoztam a tekintetem Gottering fekete alakzatain, a háztetőkön, templomtornyon, kéményeken, eg y fog adó szélkakasán. Jobb, ha az ember mag a választja meg a harcteret, és én inkább választok eg y várost, mint eg y sárcsíkot eg y hatalmas tó közepén. De nem szemelte-e ki máris mag ának az ellenség Gottering et, nem állított-e csapdát? Vag y túl sokat lámánk bele néhány rong ydarabba meg eg y maréknyi fog ba? – Számoljátok meg – mondtam. – Uram? – Harran a homlokát ráncolta. – Hány fog , hány ruhadarab? Három paraszt verekedett össze itt, és mindössze ez állította meg az Arany Őrség et, vag y eg y mészárlás helyszínén vag yunk? Harran intett két emberének, akik leszálltak a nyereg ből, hog y tüzetesebb vizsg álatot tartsanak. Közelebb léptettem Brathszal a kapitányhoz. – Ha hullákkal kell szembeszállnunk, jobb, ha száraz lábbal tesszük, olyan helyen, ahol látjuk közeledni őket. Milyen mély körülöttünk a víz? Fél méter? Eg y? Bele lehet fulladni? Ha eg y holt lény mászik benne, látjuk-e majd, ahog y g yűrűznek körülötte a fodrok? – Itt-ott mélyebb – felelte Harran. Eg y másik kapitány ellentmondott. Harran és két másik őrkapitány, Rosson és Devers vitatkozni kezdett a hely fekvésén. Marten átlovag olt a kerítés nyílásán, bele az árba. Felállt a keng yelben, és felénk fordult a szürkületben: a víz a talpánál locsog ott. – Nag yjából ennyi lehet, felség . – Több tucat – jelentette az ember, aki a kerítésnél válog atta a ruhafoszlányokat. – Vag y akár száz is. – Itt maradunk – mondtam. – Majd pirkadatkor lovag olunk be Gottering be. Visszakísértem Katherine-t és Gomstot a hintóhoz. – Ma éjjel itt alszom – mondtam Mianának, amikor ajtót nyitott. – Azt akarom, hog y leg yen a közeledben kard. – Körülvetetem az őrség g el a hintót – mondta Makin a nyereg ből. – Kent menjen fel a hintó tetejére. Rike és Gorg oth az ajtóknál álljon őrt. Marten küldjön ki járőröket a mezőkre. Inkább pár vízbe fúlt őr, mint hog y meg lepjenek bennünket. Éjjel felébresztett a hideg . Annak ellenére riadtam fel rá, hog y eg yik oldalon Miana simult hozzám a medvebőr takaró alatt, a másikon Katherine a bundájában. Az állóvízben lépkedő lovak halk locsog ása valahog y töredezett volt, recseg ve-ropog va csiling elő. Jég . A közelebbi ablakhoz hajoltam, át Katherine előtt, és akkor vettem észre, hog y fig yel. Szeme színtelenül rag yog ott a sötétben. Elhúzta a füg g önyt, és mindketten kilestünk a rács közt, leheletünk összeveg yült. Az ordítozás halkan kezdődött, és nem is erősödött, de minden múló perccel fokozódott az iszonyat. A vékony jég réteg fölött, Gottering sötét alakzatai felől szálltak az ordítások. Fájdalom, tudtam. A rémületnek más a minőség e, és a fájdalom hamar elűzi a félelmet. – Ki kellene szállnom. – Maradj – mondta Katherine. Maradtam. Katherine kieg yenesedett ültében, hátát a párnázott támasztéknak vetette. – Valami közeleg . – A kardomért nyúltam, de meg rázta a fejét. – Más módon.

Eg y pillanatra, mielőtt behunyta volna, esküszöm, láttam a szemét: zöld, fűzöld, belülről meg világ ítva. Mozdulatlanul, jeg es-mozdulatlanul ült, az ablakrácson átszüremlő holdfény feketére és haloványra festette. Tökéletes volt, és én beleremeg tem, annyira kívántam. Ordibálást sokat hallottam már. Ült rendületlenül, vég ig a hosszú éjszakán, néha eg y szó rebbent az ajkán, halk, kivehetetlen. Miana és a vének aludtak, nyug talanul ug yan, de nem g yötrődve, és én csak néztem Katherine-t, hallg atva a távoli üvöltözést, a jég ropog ását, halk léleg zetvételét.

24

Hajnalban értünk be Gottering be. A leg mélyebb ponton a hintó padlatánál locsog ott a víz, behozta a folyó szag át, de nem kellett leszállnunk. A város főterén ug rottam le a hintó hág csójáról, mög öttem víz csordog ált a deszkáról. A helyet láthatólag nem érte kár, kellemes kis város volt Attar leg virág zóbb rég iójában. Az aratóünnep szalag díszei még mindig az utca fölött csüng tek, tetőtől tetőig kifeszítve. Eg y g yerek játék karikája a kocsikerekek mellett. Madárdal. – A járőrök úg y hallották, a város felől jönnek a kiáltások? – kérdeztem. Harran bólintott. – Alig eg y órája maradt abba. Beleszippantottam a leveg őbe: rothadás– és szarszag csapta meg hideg en az orrom üreg ét, amire minden városban számítani lehet. De valami más is. – Vér – mondtam. – Itt mészárlás volt. Érzem. – Kutassátok át a házakat. – Harran elhesseg ette embereit. Több tucatnyian húzódtak szét, ajtókon bújtak be, a hajnali fény meg csillant páncéljukon. Az első őr perceken belül újra előbukkant. Valami ruhafélét tartott mag a elé, fakó, ráncos holmit, majdnem ug yanolyan fakó arcán az undor maszkja. – Gyere ide! – kiáltottam neki, és nyújtottam a kezem a zsákmányáért, hog y szemüg yre veg yem. Még amikor az alkaromra terítettem, és éreztem a súlyát, a nyers illatot, obszcén meleg ét, amiből benne maradt valamennyi, még akkor is pillanatokba telt, hog y meg értsem, mi az. Alig álltam meg , hog y el ne hajítsam mag amtól. A mag asba emeltem, hadd csüng jön a karomon. – Szakértelem kell ahhoz, hog y ilyen tökéletesen nyúzzanak meg eg y embert – mondtam. Vég ig néztem a csapaton, mindeg yik katonának az arcába meredtem. – A rettenet feg yver, uraim, és ellenség ünk ig en jól forg atja. Szóval csak leg yetek tisztában vele, miféle játszma folyik itt. Ledobtam a bőrt a kockakövekre. Nedvesen plattyant. – Keressétek meg a többit is. Hordjátok ide mind. Vég ig lovag oltam az utcákon Vörös Kenttel és Makinnal, körbejártuk a várost a víz peremén, de semmit sem találtunk. Mire a nap a háztetők fölé emelkedett, Harran emberei százkilencven bőrt g yűjtöttek össze, pincékből, hálószobákból, istállókból, tűzhelyek melletti székekről, a város minden részéből. Mind eg yforma volt: három vág ás, amilyenekkel a g yakorlott vadász húzza le az irhát a szarvasról. Férfiak, nők, fiatalok és öreg ek, g yerekbőrök hevertek eg y rakáson, de most már mindnek ráncos volt az arca. Felvettem a játék karikát a hintó mellől, és az ujjamon pörg ettem, miközben az őrök eg yre halmozták a trófeát. Marten bekísérte Mianát és Katherine-t a Vörös Róka fog adóba, az eg yetlen efféle

létesítménybe, amellyel Gottering büszkélkedhetett. Miana nehézkesen totyog ott, hihetetlenül nag y volt a hasa, az arcán látszott, hog y szenved. Marten párnás székekbe ültette őket, és velük maradt, míg várakoztak, tüzet rakatott, és őröket állíttatott köréjük, Gorg oth pedig az ajtóban posztolt. Gomst áldást mondott a bőrök felett a téren. Bíztam benne, hog y Katherine fenn tudja tartani a falat, amellyel kirekesztette a fejünkből az élőholtakat, de előbb-utóbb neki is aludnia kell. – Menjünk tovább – mondta Harran, odaléptetve fehér kancájával Brath mellé. – Ez nem a mi üg yünk. – Ig az. Attar herceg ének esze ág ában se lesz meg köszönni, hog y rendet csinálunk a birtokán. Harran olyan g yorsan törölte le arcáról az örömet, hog y a leg többen észre se vették. – Kivonulásra felkészülni! – kiáltotta. Én is örömest továbblovag oltam volna – csak éppen úg y éreztem, hog y noszog atnak. A fog adó ólomkeretes kockákból álló ablakán át, amelyet halványzöldre festett az attari üveg , láttam, hog y Marten feláll, és ag g ódva a kezébe veszi Miana kezét. – Ámde – mondtam. – Más őrosztag ok is jönnek még erre, nem? Az áradás leszűkíti a lehetőség eket a nyug atról keletre haladók számára. Hányan járhatnak a nyomunkban a Százakból? – Jó néhányan. – A becsület nem eng edte, hog y hazudjon. Nekem sosem voltak ilyen problémáim. – És nem az-e az őrség kötelesség e, hog y az eg ész feladatot teljesítse, hog y mind a Százakat eljuttassa Vyene-be, nem csak a közvetlenül g ondjaira bízottakat? Harran felállt a keng yelben. – Parancs visszavonva! Keressétek meg az áldozatokat. Minden házat átkutatni! – Dörmög ve ellovag olt, hog y ellenőrizze a vég rehajtást. – Akárki utazik is még erre, nem valószínű, hog y rád szavazna a Kong resszuson. – Osser Gant biceg ett elő eg y istálló árnyékából, ösztövér testét ezüstfejű bottal támog atva. Míves munka volt, rókafejet ábrázolt. – Akkor tehát miért emlékeztettem Harrant a kötelesség ére, amiről leg szívesebben meg feledkezett volna? Osser bólintott. – Eg yúttal veszélynek téve ki mag ad. – Te eg ész életedet azoknak a bűzös mocsaraknak a szélén töltötted, Gant. Hány élőholtat láttál? – Eg y mag amfajta öreg ember nem merészkedik messze ura termeitől, Jorg király. De amúg y sem találnál sok embert, aki látott már élőholtat. Rábukkanhatnál, mondjuk, eg y ember hullájára, aki látott, és az a hulla lehet, hog y meg akarna ölni, de az ember mag a már rég tovatűnt belőle. – Osser bólog atott, mint aki eg yetért önmag ával. – Szóval eg yet se láttál ennyi év alatt? – kérdeztem. – Lehet, hog y az élőholtak rég iek – mondta Osser. – Nem tudom. De a Ken-mocsarakban új jelenség ek. Leg följebb tíz éve ólálkodnak arrafelé. Vag y talán csak öt. Még a Szig eteken is új dög vésznek számítanak. Marten kilépett a fog adó ajtajába, és intett nekem. Fontos dolog ról van szó. Ezt néha

meg érzi az ember. Leug rottam a nyereg ből. Furcsán esik a járás, ha eg ész életedet nyereg ben töltöd, még ha mindennap leszállsz is – a lábizmoknak újra meg újra fel kell idézniük, hog yan is vannak elrendezve. Lassan ballag tam át a téren. Valami azt súg ta, rövid séta lesz, de messzire visz. Marten odahajolt hozzám. – Azt hiszem, itt az idő. Sarah is ilyen volt akkor. – Nem tudna várni? – kérdeztem. – Nem tudná benn tartani? – Ez nem íg y meg y, Jorg . – Kurta mosoly futott át az arcán. – A francba. – Meg emeltem a hang om. – Még több őrt a fog adó köré! Minden kijáratot biztosítani! Bekukucskáltam eg y ablakszemen. Miana elterült eg y széken, Katherine eg észen közel volt hozzá, elzárta a rálátást. Nem akaródzott bemennem. Volt idő, amikor örültem neki, ha valami meg ijesztett. Aztán, ahog y sokasodtak az évek, rájöttem, hog y eg yre több dolog ag g aszt. Az öröm kétség beesésbe vált. Úg y látszik, a férfiaknak több a félnivalójuk, mint a fiúknak. Visszamentem Osserhez. Makin vég zett a lova csutakolásával, és odajött hozzánk Kenttel. – Hány élőholt van összesen, kamarás uram? – kérdeztem. – Azt beszélik, heten vannak az eg ész világ on – mondta Kent a püspök felé pillantva, aki még mindig a bőrhalom előtt imádkozott. – Az is sok. – Lehet, hog y heten vannak – mondta Osser. – A püspöknek van eg y listája, amely hét nevet tartalmaz, a helski nővérek állították össze. – Azt hittem, a pápa elrendelte, hog y minden látnokot meg kell ölni. Azt mondta, az apácakolostorok nem arra valók, hog y boszorkányokat rejteg essenek. – Jól meg jeg yeztem ezt a rendeletet – kitűnő példája volt annak, meddig hajlandó a Vatikán elmenni, hog y a kellemetlen tényeket elkendőzze. – Őszentség e parancsba adta, hog y a helski nővéreket meg kell vakítani – mondta Gomst atya, aki vag y befejezte, vag y sutba dobta a fohászkodást. – És meg is vakították őket. De a látomások folytatódnak. Eg y pillantás az ablak felé: csak annyit láttam, hog y Marten bámul ki rajta. Katherine áthaladt a szobán eg y tál g őzölg ő vízzel, karján törlőruhával, de elveszett Marten széles válla mög ött. Ekkor Rike bukkant fel a főtéren, hóna alatt eg y fekete tölg yládával, amelyből kicsordult a sok ezüstnemű meg finom selyem. Az utcasarkokon álló őrök helytelenítő pillantásokat vetettek rá, de addig eg yik sem merészkedett, hog y meg rója érte. Aranypáncél ide vag y oda, meg lepne, ha bármelyik hivatásos katona önként lemondana valami finomabb zsákmányról Gottering átkutatása közben. De azért valami nem stimmelt ezzel a képpel. – Rike testvér. – Mog orván odaballag ott hozzám. Meg tapog attam a selymet: ilyen fényes narancssárg ával még sohasem találkoztam. – Mi ez a mániád a kelmékkel, Rike? Sohasem láttalak még kilépni eg y ég ő épületből úg y, hog y ne lett volna a hónod alatt eg y vég lopott anyag . – Rike talpig selyembe öltözve leg alább olyan kellemetlen g ondolat volt, mint a halomba hordott emberbőrök. De nem ez volt a probléma. Hirtelen meg világ osodtam. – Ennél te jóval többet is elbírnál. – Sose láttam még olyat, hog y Rike abbahag yta volna a fosztog atást, amíg nem roskadozott a zsákmány alatt. Rike vállat vont, és köpött eg yet, az arca elvörösödött.

– Eleg em

lett. – Miből lett eleg ed, Rike testvér? – A szemekből. – Meg int köpött eg yet, és elkezdte rákötözni a ládát a lovára. – Az ujjak nem zavarnak – de azok a szemek valahog y nem látszanak halottnak. – Miféle szemekről beszélsz? – Minden házban. – Fejét rázva meg húzott eg y szíjat. – A fiókokban a kések meg villák mellett, a szekrényben a polcon, a köcsög ök mög ött az éléskamrában, bárhol, ahol prédát remélnél. Nekem ez nem tetszik. – Úg y érted, szemg olyók? – kérdezte Makin. Rike biccentett, és én önkéntelenül is meg borzong tam. Nyilván ug yanolyan szakszerűen vájták ki őket, ahog yan a bőrt hántották le. Azt hiszem, elsősorban a dolog precizitása rendített meg . Láttam már, ahog y eg y holló kikapott eg y dülledő szemet eg y elfeketedett koponyából, még is nyug odtan ettem tovább az ebédemet. De az élőholtaknak ezek a precíz metszései természetellenesnek hatottak. Leráztam a g ondolatot. Marten előbújt a fog adóból: Katherine kikerg ette. Eg y pillanatra elbizonytalanodtam. Ráhag yhatom-e a g yermekemet Katherine-re, aki eng em tesz felelőssé unokaöccse haláláért? Lehet, hog y csak azért mentette meg Mianát az org yilkos késétől, hog y a csecsemő fiam nyakát kitekerhesse? Elhesseg ettem a g ondolatot. A bosszú az én művészetem, nem az övé. Marten meg torpant Rike és énmellettem, és csak bámulta a bőrkupacot, tátott szájjal, amelyen nem jött ki kérdés. Vállat vontam. – Az ember húsból van. Az élőholtak szeretnek játszadozni a cafatokkal. Rosszabbat is láttam már hentesüzletben. Sőt olyankor is, ha katonák esnek neki a fog lyaiknak. – Ez utóbbi hazug ság volt, de az ig azság az, hog y a katonákat nem a lelkiismeret tartja vissza az élőholtak túlkapásaitól, eg yszerűen csak nem olyan tehetség es mészárosok. Nem is annyira Martent, mint inkább Rike-ot fig yeltem. Rike-ot semmi sem rémiszti meg , ami természetes. Van, ami elől meg fut, de olyankor dühös, és már loholás közben a bosszút szövög eti. Rémülten menekülni utoljára az élőholtak útján láttam. Parasztházakban kirakott ujjak és szemg olyók önmag ukban nem ösztönöznék erre. Nemeg yszer tanúja voltam, hog y le– és kimetszett ilyeneket, amikor a tulajdonosuk még be sem fejezte a használatukat. Tekintetem visszavándorolt a bőrkupacra. Lehet, hog y a képzelet játszott velem, de mintha meg vonag lott volna. – Ég essétek el – mondtam. – Már senkinek se lesz szükség e rájuk. Odamentem a fog adóhoz. Ideje belépni azon az ajtón. – Az istenedet, Jorg ! Hol a kurva életben voltál? – Csikorg ó fehér fog acskák közül préselte ki azt a Jorg ”-ot. Mindig is mondtam, hog y szép arcocskája és mocskos szája van. De állítólag a leg szendébb leányzó is káromkodik vajúdás közben, mint eg y matróz. Mi fog kijönni a száján, ha már nyomnia kell? Furcsa elg ondolni, hog y anyánk szentség elése közepette jövünk a világ ra, de attól a pillanattól mind úg y képzeli, hog y g yerekfülnek csak az való, ami templomban is elhang ozhat. Behúztam mag am mög ött az ajtót, csak résnyire hag ytam nyitva. A fog adóban fafüst szag a érződött, fülledt volt és áporodott, de kellemetlenebb illatok is veg yültek bele, talán éppen g yilkosság é, amit még napkelte előtt követtek el. – Szerelmetes Jézus! – Miana zihált, köpködött, markolászta mag át. Eg y párnákkal telirakott

nag y karosszékben hevert. Verejték g yöng yözött a bőrén, az inak meg feszültek a nyakán. – Nem akarom, hog y itt szülessen meg a g yerekem. Ne itt! – Katherine rám pillantott Miana dag adó mellei fölött. A falakon barna foltokat láttam: ott meg nyúzott testek vág ódhattak neki a nyers fának. Én sem akartam, hog y az úton szülessen meg a g yermekem. Kemény hely az az élethez is, hát még a világ rajövetelhez, hiába az aranyozott hintó meg az éppúg y aranyozott díszőrség . Ez a halottak városa pedig még rosszabb ómen volt. A kicsi, g yeng e Deg ranra g ondoltam, amint összetört a kezemben. Az élőholtak is a kezükben tartották Gottering et – vártak Miana pedig szülni készült. Gorg oth kifordult az ajtón, fát vitt a mág lyára a téren. Eg y-eg y jókora tönk mindeg yik mancsában, a fal mellé stószolt rakásból. Az őrök is munkához láttak, zsalukat téptek le ablakokról, szétszedtek eg y elhag yatott kordét. Mások a fog adó pincéjéből hoztak fel pálinkás flaskákat és lámpaolajkannákat, hog y jobban ég jen a tűz. Felrántottam az ajtót, és követtem Gorg othot. – Azonnal g yere vissza, te kurafi! Rácsuktam az ajtót Mianára, miközben mindkétfelől az Arany Őrség katonái fig yeltek. Felvont szemöldökkel. – A királyné nincs eg észen mag ánál – mondtam. Hat aranysisakos fej rándult eg yszerre előre és középre, ahog y elléptem közöttük. Az élőholtak tartották markukban a várost, és minket is, bár erre még kevesen ébredtünk rá. Talán eg y kis tűz lazít majd a szorításukon, meg tisztítja a leveg őt. Gottering varázslat volt most, ig ézet, eg yetlen nag y rúna emberdarabokból kirakva. Vérmág ia. Amikor a fát alaposan meg öntözték és a lenyúzott bőrök köré rakták, előrántottam a hüvelyéből Góg ot. A peng e úg y rag yog ott a téli napfényben, hog y szinte látni lehetett az élén táncoló láng okat. Hozzáérintettem a fához. – Ég ess – mondtam. És táncra kerekedtek a láng ok a borotvaéles peng én. Hamarosan lobog ott a tűz, ide-oda ug rált a törött fadarabokon, falta az olajat meg a szeszt, belemart a tönkökbe. Ég etthússzag terjeng ett, amely erősebb a füsténél is. Felidéződött előttem az Odú, amikor a meg perzselt tetemek között mentem ki, hog y találkozzam Nyílbeli Eg annal. Aztán rög tön eg y másik emlék, azok ordítása, akiket a tűz életben hag yott. Csakhog y – ez nem emlék volt. – He? – Félrebiccentett fejjel füleltem. Éles visítozás. Harran kapitány vág tatott be a térre. – Abból a pag onyból jön, a nyug ati g erincen. Az Üres-erdőből. Amikor belovag oltunk Gottering be, eg y másik szig etet is láttunk az elárasztott mezőkön, háromszáz méterre nyug atnak, pár holdnyi sűrű erdőség et. Az élőholtak csak eg y irg almat ismernek, mondta Gomst, a vég én hag ynak meg halni. De úg y látszik, még nem. Gottering népe még élt. Még érzett. Valahol abban a pag onyban kétszáz meg nyúzott, ujjatlan, szemét vesztett városlakó üvöltött, amint elég ettem a bőrét. – Jorg ! – Kiáltás, majdnem sikoltás. Katherine az ajtóban, halványan, arcát aranybarna fürtök

keretezik. Karddal a kézben odarohantam. Benyomakodtam mellette. – Túl... túl erős volt. Nem tudtam meg állítani. – Katherine, mög öttem. Miana a tűzhelynél, a ropog ó hasábok mellett feküdt, ág yneműjét a fog adó szobáiból szedték össze, sokréteg ű szoknyája a csípőjéig felg yűrve. A tűz fénye a méh fölött domborodó bőrére esett. És fehéren a vöröslő húson, alatta meg búvó g yermekemre préselve: eg y háromujjú kéz lenyomata. – Miana? – Közelebb léptem, visszalökve a hüvelyébe Góg ot. – Miana? – Hideg érintés suhant át a mellemen. Talán ug yanaz a háromujjú kéz nyúlt belém. Nem szeretem a költőket meg a szóvirág aikat, de abban a pillanatban tényleg meg fag yott a szívem, nehéz, g örcsös sebbé változott a látványra, valóság os fizikai fájdalom kólintott főbe. Élőholt fertőzött meg a g yeng eség g el, nem vitás. – Miana? – Felém forduló szeme nem ismert meg . Az ajtó felé pördültem, kis híján hanyatt lökve Katherine-t. – Elmég y? – Ig en. – Szükség e van rád. – Harag . Csalódottság . – Itt. – Élőholt nyúlkál utána és a fiam után – mondtam. – És bárhol is van most az az élőholt, itt nincs. Otthag ytam, otthag ytam Mianát, otthag ytam a fog adót. Elsiettem a mág lya mellett, ahol emberbőrök fortyog tak és olvadtak, zsír csörg ött belőlük a kockakövekre. Nyomomban a testvérekkel odarohantam a pékkemencék sarkához, és felálltam a lépcsőre, ahonnan át lehetett látni a vízen nyug atra, a kopár fák felé, ahol ellenség em várt. Mozdulatlanná merevedtem, hog y lelassuljon a szívverésem, hog y újra g ondolkodni tudjak, tisztán lássak. Teltek a percek, csak a távoli visítozás hallatszott, csak az ág ak fekete tükörképe nyúlt ki Gottering felé. – Felszínek és tükröződések, Makin – mondtam. – Világ okat választanak el ilyen vékony korlátok, láthatatlanok, kiismerhetetlenül mélyek. – Hog y mondod, felség ? – Makin a szertartásosság ba menekült, hog ysem meg próbálja kihüvelyezni szavaim értelmét. Minden porcikám cselekvés után kiáltott. A feleség em meg bélyeg ezve, elg yötörten feküdt, ideg en volt számomra, börtön a fiamnak. A fiam! Atyám azt mondaná erre: „válassz új feleség et”. Szög ezd őket, anyát és csecsemőt, a padlóhoz eg yetlen döféssel, és lovag olj tovább. Hadd rág ódjon rajta az élőholt. És meg is tenném, ha jobb lehetőség nem marad. Meg tenném. Eg yre ezt ismételg ettem mag amnak: meg tenném. Mozdulatlanul álltam, csak az ujjaim vibráltak. – Vizsg áljuk meg a kérdést, Lord Makin. A jó püspök szerint leg alább hét élőholt létezik, talán több is. És tudjuk, hog y most először Attaron át támadnak. Lehet, hog y más útvonalakon is előretörnek Vyene felé? Esetleg nag yon szét kellett húzódniuk? Ha sokan lennének, és biztosra vehetnék g yőzelmüket a katonák s nemcsak parasztok ellen, akkor múlt éjjel csaptak volna le ránk. Persze az is lehet, hog y játszanak velünk, mint macska az eg érrel. Nos, ami eng em illet, én szeretném meg ismerni új ellenség emet, ezért inkább szembeszállnék eg g yel,

mintsem rémülten meg fussak előle – mondtam. Mert azt akarta, hog y fussunk el. Ez az eg ész a félelemről szólt. Azt akarta, hog y lökjük be Mianát a hintóba, és félezer őr vág tasson el hanyatt-homlok Honth felé. – És ha még is macska-eg ér játék? – kérdezte Makin. Elmosolyodtam. – Ennél jobb esélye sose lesz az eg érnek, hog y macskát öljön. Előhúztam Góg ot, és a tűz, amely fellobbant a peng én, minden láng ot elhomályosított, amely valaha is ég ett ott. A fekete fák és Gottering halkuló visításai felé indultam, sötét vizeken g ázolva át, mög öttem a testvérekkel. Csak lépkedtem, nem rohantam, noha a bennem ég ő tűz majdnem olyan vad volt, mint a kardomon táncoló, mert a felszínek az ismertet választják el az ismeretlentől, s habár én oda is betörök, ahol az ang yalok csak félve járnak, azért nem ajtóstul rontok be, mint a bolond.

25

Az árvíznek mindig ug yanolyan a szag a, eső utáni földé, rothadástól terhes. Hideg étől a léleg zetem is elállt, hüvelykről hüvelykre emelkedett fölfelé bennem. Arcom Góg peng éjének tüzében ég ett, amely a sötét, mohó vizekben tükröződött. Botor módon a Szajha-folyót idéztem föl képzeletemben, ahog y Crath-városon kíg yózik át szelíden, és a Művészetek hídja utáni kanyarban kőpillérek jelzik úszásra alkalmas, lassúbb sodrát. Anyánk levitt oda bennünket a nyári hőség ben, amikor a folyó még emlékezett a télre. Centiről centire merészkedtünk bele a szélébe, visong ó kisg yerekek. Az a sikítozás, meg ahog y a víz jeg es ujjakkal marokra szorította a fütyinket – mindez fölelevenedett most bennem, és el kellett fojtanom a kiáltást. – Jó hideg ! – mondta mög öttem Sir Makin. – Eg y hónapig se fog leszállni a tököm. – Minek meg yünk oda eg yáltalán? – Rike, a sor vég éről. Hátranéztem a vállam fölött, Gorg othra, aki csaknem meztelen volt, és mint a hajóorr hasította a vizet, Vörös Kentre, aki rövid kardját és bárdját a feje fölé emelte, Makinra, aki vig yorg ott, Rike-ra, aki mog orva képet vág ott, Martenre, aki elszántan ráncolta a homlokát, pajzsán eg y leég ett ház szarufái feketélltek zöld mezőben. – Minek? – ismételte meg Rike. – Mert az nem akarja – feleltem. Rög tön el is határoztam, hog y meg változom. Ha az ellenség azt követeli, hog y ülj le, te meg csak azért is felpattansz, akkor ez a kiszámíthatóság karikává válik az orrodban, és annál fog va ráng athatnak, ha a noszog atásra nem hajlasz. – Sok sikert. – Rike hang ja már távolabbról hallatszott. Meg álltam, hátrafordultam. Rike valahog y sosem szokta meg , hog y király lettem. Hiába vag yok hét nemzet ura, ahol a férfiak ezrével hajtanak térdet előttem, szeretetből vag y félelemből, leg inkább félelemből, Rike-nak a térdhajtás csakis akkor meg y, ha az alternatíva a térdtörés. – Muszáj ezt most, Rike testvér? – kérdeztem. Rám vig yorg ott. – Mit csinálhatsz velem? Lenyúzod a bőrömet, és kikaparod a szememet? Úg y látszott, jobban fél az élőholttól, mint tőlem. – Dehog y. – Meg ráztam a fejem, és rávillantottam a rég i mosolyomat. – Én király vag yok! – Elindultam feléje. Leeresztettem Góg heg yét a vízbe, a peng e sisterg ett, meg ug rott, fröcskölt, eg ész g őzfelhő támadt közöttünk. – Majd eg y profi meg csinálja helyettem. Valaki, aki élvezni is fog ja. Királyok nem piszkítják be a kezüket. Gorg oth elnevette mag át mély hang ján. Makin csatlakozott hozzá. Erre Rike is felröhög ött, hö, hö, azzal mentünk tovább. Nem könnyű viccelődni, ha az ember tökig g ázol a jeg es vízben, de szerencsére a hallg atóság om nem volt túl ig ényes. Ja, és nem is vicceltem. Most már közelebb voltunk a pag onyhoz, a víz derékig ért, minden léptünk valami rejtett puhaság ba süppedt. Háromszor is majdnem elestem, meg botolva valami alámerült bokorban

vag y kerítéskaróban. Makin eg yszer elvág ódott, és szentség elve, köpködve bukott elő az árból. A víz eg yre hideg ebb lett, ahog y közeledtünk a fákhoz, ostyavékony jég lemezek sodródtak mög öttünk, és köd fodrozódott, indái összefonódtak zúzmarás leheletünkkel. A köd velünk eg yütt emelkedett, amint a kaptató kivezetett bennünket az árból a leg külső fekete, csöpög ő fák közé. Az első szellemet épp hog y csak meg pillanthattam a törzsek között, az alak g yorsan mozg ott, még se kavarta föl a lábikráig érő vizet. Csak eg y futó jelenés: loboncos fekete haj, merő sár – g yerek. Az Orscar név villant át az ag yamon, bár nem tudtam hová tenni. Meg fordultam, hog y fig yelmeztessem a testvéreket, miközben kardom heg ye még mindig arrafelé mutatott, ahol a fiút láttam. De persze csak köd volt körülöttem. Köd meg eg y vasfeszület, valami füg g ő eg y alacsony ág on, közepén piros zománcfolttal. Ami Krisztus vérét jelképezi. – Én is ismerem ezt az árnyjátékot, holt lény! – Lassan körbesuhintottam Góg g al, a köd szétfoszlott a láng ok elől. – Hozd csak ide a halott anyámat is, meg a csecsemő Williamet, ha tetszik. Hozd ide a g ellethi halottakat, hozd ide Greyson szellemét a kivájt szemével, hozd ide Leshát, hóna alatt a fejével. Ezzel nem sokra még y. Láttam én már rosszabbat is. – Tényleg ? Éles fájdalom hasított a mellembe. Visszafordultam, és Góg on kihunyt a tűz, a peng e lehanyatlott, az erő kiszállt a karomból. Atyám állt ott, farkasköntösben, vaskoronával, haja vasszürke, szeme akár a tél. – Te nem haltál meg . – Halkan, minden érzés nélkül hag yták el a számat a szavak. – Te nem lehetsz szellem. – Nem-e? – Nem! – Vér ömlött a mellvértem alól, eg y rég i sebből, átáztatta az ing emet és fölötte a g yapjút, forró patakokban zúdult a hasam felé. – Mag asvár nem eshet mocsári hullák áldozatául. – Meg ráztam a fejem. – Az embereid meg túl g yávák ahhoz, hog y elvág ják a torkodat. – Pislog tam. Ő csak állt ott, víz g yűrűzött mag as csizmaszára körül, valóság os volt, kemény, mint a vasszeg , nem szürke fantom. – Alig eg y óra, és te is apa leszel, Jorg . – Lenézett a két kezére, és ki-be forg atta őket az öve előtt, kört formálva. – Ne meré... – Ujjaim ismét meg feszültek Góg markolatán. – Honnan tudod? – A szellemek tudják, amit tudnak. – Elfordult, és belebámult a ködbe. – Te nem haltál meg . – Lehetetlen. Nem halhatott meg . Ez a vénember nem. Főleg nem úg y, hog y nem én voltam a vég rehajtó. – Hog yan... – Nem az a fiam halt meg , amelyiknek kellett volna, Jorg . – Senkit sem ismertem, aki úg y tudott valakinek a szavába vág ni, mint atyám, anélkül, hog y meg emelte volna a hang ját. – Williamet kellett volna kimenteni a tövisek közül. Benne meg volt az én erőm. Te mindig anyád kölyke voltál. Nálad még Deg ran is jobb volt. Még ő is. – Ki ölt meg ? – Nem kérdeztem, követeltem a választ. – Ki? – Meg int rám emelte a szemét. Tekintete hideg ebb volt, mint valaha. – Meg állt a szívem, miközben a teuton nőcskémet döföltem. Minek is hívtad? A scorroni szajha. Dag adtak körülöttünk a vizek, fortyog tak, örvénylettek a fák körül. Térdmag asság ban,

combmag asság ban. Minden eg yes szívverésemmel elhag yott az erőm, tag jaim jég hideg ek voltak, meleg csak a vér, amely a rég i sebemből ömlött, amit atyámtól kaptam, és aminek sosem lett volna szabad beg yóg yulnia. – Hamarosan apa leszel, Jorg . Az a kis déli feleség ed kiprésel mag ából eg y fiút. Vérben és mocsokban, ordítva. Ahog y az enyém annak idején. A pápa embere kudarcot vallott. Meg mondtam annak a hülye ribancnak, „hármat küldj rá, de leg alább kettőt”, erre eg yet küld. A leg jobb embere, mondta. Hát bizakodtam, de kudarcot vallott. – Te tudtál róla? – A víz már majdnem a mellemig ért, csak az tartott meg . Alig álltam a lábamon. Amikor a mellemnél locsog ott, éreztem, hog y hideg e belém áramlik, mintha fekete víz töltene meg eg y kivájt tököt. – Jobb is, hog y sosem pillanthatod meg a fiadat – mondta atyám. – Túl g yeng e vag y ahhoz, hog y fölnevelj eg y fiúg yermeket. – Farkasbőrét meg emelintette a víz, de ez semmit sem jelentett neki. Árnyalatnyi mosollyal fig yelt, éppolyan hideg volt, mint a tekintete. A víz már a nyakamnál járt, összekoccant a fog am, hajam libeg ett körülöttem, cibálta az ár. Páncélom súlya, zsibbadt kezemben a kardé, a sár szívása, csak ezek tartottak meg . A g yermekemre g ondoltam, Mianára, hasán a fehér kéz beleég ett nyomával, és hideg ide, hideg oda, fellobbant bennem a harag szikrája. – Az én jog om volt, hog y meg öljelek, vénember – acsarog tam, mielőtt a víz elzárta a számat, és mag ába nyelt. Sötét káka, összecsomósodott hajam közül néztem a távoli felszín felé. Messze, lehetetlenül messze hullámzó felszín törte meg a napfényt, s küldött g yér csillámlásokat a jeg es mélybe. Ernyedt kéz himbálózott fölöttem, az ég felé nyúlva. Az én kezem. A fakó, zöldes fény hullámmintákat rajzolt az ujjaim köré. Csak néztem. Mereven néztem a távoli napot. Millió kilométerre lehet. Lundist szerint millióra. Több mint eg ymillióra. A víz meg tartott. Ernyedten csüng tem, és csak néztem, míg az a hunyorg ó zöldes fényfolt lett minden, amit láttam, az lett a világ om. Alakok álltak össze. Zöldesek. És, noha a víz meg tartott, noha sajg ott a mellem, és ug rált a szívem, hirtelen úg y tűnt, nem az eg et nézem a vízen át, hanem eg y fog adó szobájába lesek be halványzöld attari üveg en át. Eg y szobába, ahol ég a tűz, ahol Miana fekszik, és Katherine kuporog mellette. Láttam, hog y betoppan értük az élőholt, az ajtó szilánkokra hasad. Lassú léptekkel ment be a csontlény, halott térbe burkolva, ahová nem lát a szem. A lény csapdát állított nekünk az Üreserdőben, és kivárta, hog y eljöjjünk. És miközben mi fuldokoltunk, az élőholt beosont Gottering be. Őrök tódultak utána. A nő után. Mert valahog y tudtam: ez az élőholt nő. Azután fuldokolva összeroskadtak, talán saját szellemük fojtog atta őket, elvesztett szerelmek, zord szülők, vag y bármiféle csiricsáré töredékek a múltból, amelyek kísértették őket. Mind mag unkban hordjuk pusztulásunk mag vát, mind mag unk után vonszoljuk a történetünket, mint valami rozsdaette láncot. Katherine mag asodott fel előtte.

– Nem

kellett volna idejönnöd. – Valahog y elért hozzám Katherine hang ja, behatolt haldokló ag yamba, elnyomta a szívem dübörg ését is. Az élőholt Katherine felé közeledett, csak a kezét tudtam kivenni, fehér volt, csontszerű, g yökérszerű. Pulzált, szúrt a látómezőm. Mindjárt léleg zetet fog ok venni, azért kiált a testem már mióta. – Keveset tudsz, holt lény. – Katherine csak állt előtte, úti köntösének tompa vörösei meg libbentek körülötte. Látva láttam a szépség ét, pedig haldokoltam. Vág y nélkül láttam; csak mint eg y közleményt, mint eg y festettüveg -ablak pompáját, fény-árnyék játékát heg yoldalakon átvonulóban. A félelmét is láttam, meg az erőt, amellyel elfojtotta. Felé nyúltak azok a kezek, g yorsan, de lassulva, mintha láthatatlan akadályba ütköznének. – Nem lehetsz nag yon öreg , holt lény – mondta Katherine. – Meg van írva a leg rég ibb könyvekben. Álom és halál fivér meg nővér. A bárd tudta ezt. Mert hog y mi álmok jőnek a halálban? És hidd el nekem, holt lény, én ismerem az álmokat. Az élőholt felüvöltött, és szürke örvényt keltett Katherine körül. Szoknyái röpdöstek. Katherine lábánál Miana fetreng ett nyöszörög ve. Alakok mozog tak abban az örvényben. Alakok és sug allatok. – Elég ! – csattant fel Katherine. – Még hog y szellemek! Az álmok teli vannak szellemekkel. Álmokból, halott álmokból, elveszett álmokból, rossz álmokból születettek, álmokból, amelyek szűk kis körökben járnak körbe-körbe, külön csapát vág nak mag uknak a világ szövetében, és nem tág ítanak belőle. Katherine keze hirtelen kinyúlt, elkapott valamit az örvényben, a torkát szorong atta. Én Orscarnak néztem, a kolostorból, Faternak, a Rossz Kutyák cölöpéhez kikötve, Leshának, aki azt akarja, mentsem meg , az albaszéki fiúnak, akit összevert a kovács. Ha nem mentheted meg mindet, miért mentenél meg eg yet? Katherine fojtog atta, ujjai elfehéredtek az erőfeszítéstől. És vég ül atyám arca füg g ött ott, vértől feketén. Aztán csiribí-csiribá, tovatűnt, füstfoszlány, semmi. Katherine villámg yorsan előrelépett. És az élőholt visszarettent. Sarkon fordult, menekült volna. De Katherine elkapta. Meg markolta csontfehér kezét. Katherine szorong atta az élőholtat, keze eg yre fehéredett, erei eg yre sötétültek, de nem eresztette. – Nem kellett volna idejönnöd. És akkor felbuktam vég re. Öklendezve, zihálva ültem fel, a víz nem lehetett fél méternél mélyebb körülöttem. Nag y leveg őt vettem, széthúztam hajam fekete fátylát. Körülöttem, az Üreserdő peremén, sorra ültek fel a testvérek, fuldokolva, zihálva, vizet köpve, szederjes arccal.

26 Chella története A hintó fag yos sárban döcög ött, és Chella meg int szentség eit mag ában. A szembenső ülésen Kai sokkal elég edettebbnek látszott, félig aludt, mintha csak a dajkája ring atná. Chella meg markolta a kartámaszt, ujjai fehérlettek a bőrön. Öt éve, hog y meg fosztották a nekromanciától, öt éve, hog y az Ancrath kölyök lecsapolta, összeaszalta az erejét szellemei tűzviharában. Először csak keg yetlenség nek vette a Holt Királytól, hog y íg y bünteti, hog y újra az élet partjára veti, hog y a test mindennapos fájdalmai g yötörjék, hog y semmiség ek miatt szenvedjen, mint például a hőmérséklet. De most már a ravaszság ot is meg látta benne. – Ördög és pokol! – Összehúzta mag án a bundákat. – Ki csinálta ilyen hideg re az őszt? – Ki döntött úg y, hog y tél elején kell tartani a Kong resszust? – mondta Kai. – Ez a log ikusabb kérdés. Chella fázott, nem érdekelte a log ika. Kai lezserség e bosszantotta. Mostanában g yakran felidézte a napot, amikor a mocsári vámpírok kivonszolták Kai-t meg a lányt a nádasból. A hajuk csupa sár meg nyálka volt, üde, fiatal arcukra rámerevült a rettenet. Kai visszatérő önbizalmának jelei láttán, a mosolya mög ött bujkáló finom meg vetés láttán eg yre inkább sajnálta, hog y úg y döntött, felhasználja a kölyköt. Jobb lett volna, ha meg hal, a pofátlan kis szajhájával eg yütt. A nekromancia alapjában lopott öröm, behódolás a leg sötétebb ösztönöknek. A tény, hog y a szépfiú újra felöltötte mag abiztos énjét, vonzó lénye, meg nyerő mosolya, mintha csak valami titkos bűnnel, szükség es rosszal kísérletezne, újra és újra belehasított. Azért meg , hog y ilyen könnyen meg y neki, leg szívesebben kikaparta volna a szemét. Azt képzeli, olyasmi ez, amit bármikor eldobhat, ha már nincs szükség e rá, akárcsak azt a lányt. Minek is hívták? Sula? Vajon emlékszik-e még a nevére Kai? A nekromanciáért fizetni kell. Chella leg alábbis meg fizetett érte. Jorg ug yan ing yen harapott mag ának eg y falatot, de ő éppen csak meg ízlelte. Ez a szépfiú meg úg y csípte föl, mintha valami zsong lőrmutatvány volna, és eddig még eg y labdát sem ejtett el. – Gyűlölöm, hog y élek – mondta Chella az elsuhanó világ nak az ablakrácson keresztül, a sövényeknek, amelyeket úg y belepett a dér, hog y minden apró g ally jég tüskéktől meredezett. – És még is tíz körömmel kapaszkodunk bele – mondta Kai. Meg járta a Száraz Helyet. Azt hiszi, már mindent tud. Azt hiszi, az érem mindkét oldalát ismeri, csak mert barang olt eg y kicsit a határon, ahol a friss holtak néha utat tévesztenek. Chella eltűnődött rajta, hog yan változtatja majd meg a mély utazás. Mi törli le a képéről a mosolyt. Valahol a Feloldozáson túl, azokon a helyeken, ahol az ang yalok is félve járnak, netán a fekete homokon át a barlang okhoz, ahol az élőholtak laknak. Mert valahol odakinn vár rá a borzalom – és a sötét reveláció napján Chella meg bocsátja majd neki a pimaszkodását, a felsőbbrendűség ét, mert ezek széttörnek már akkor, nem meg y velük semmire. De addig ...

még eg y derűs fennhéjázás, és kikaparja a szemét. A hintó dülöng élésétől felkavarodott a g yomra. A csontjai úg y sajog tak, hog y még ülnie is fájt. És a hideg , ez a nyirkos, ármányos hideg ! Meg törölte az orrát, fénylő takonycsík maradt a keze fején, aztán szipákolt eg yet, és úg y tett, mintha nem venné észre Kai enyhe undorát. Hullákkal játszunk, és ez a taknyomtól undorodik? Nyűg össé tette, leg yeng ítette, hog y ennyire él. A hintó hirtelen meg állt, és a kocsis hármat koppantott a tetőn. Kai felnézett. – Baj van? Chella semmit sem érzett, de beszűkült állapotában ez nem sokat jelentett. Vállat vont, előrehajolt, és kinyitotta a hintó ajtaját Axtis állt ott a sárban, arany páncélja úg y rag yog ott a napon, hog y Chella szeme belefájdult Körülötte őrök, nyereg ben. – Füst száll fel előttünk a városból. – Melyik város az? – Chella hunyorg ott. Nem volt kedve kiszállni a hintóból, a nap meleg et íg ért, de hazudott. – Gottering . – Sosem hallottam róla. Küldj ki lovasokat, mi meg haladjunk tovább. – Visszadőlt a hintóba, és becsukta az ajtót. – Kétszázötven férfi! És ag g ódnak a füst miatt. Ha az eg ész eg y nag y mág lya lenne, akkor is áthajthatnánk rajta. – Lehet, hog y a barátaink járnak előttünk. – Kai szétfoszló kérdőjelet formált kettejük közé a leheletéből. Rég i trükk. – Az élőholtak senkinek sem barátai, Szélesküdött. Ezt jól jeg yezd meg . A hintó nekilódult, és hamarosan eg yenletes sárban, csiling elő jég kérg ek közt g ördült tovább. – Az út el van árasztva... már g ázolunk. – Kai hátrahajtotta a fejét, szemét lehunyta. – Valami halotti tűz ég a város főterén. De csontok nincsenek benne. Már korábban mesélte, hog y a széllátása eg yütt erősödik a holtlátásával. Chella csak még inkább g yűlölte ezért. Kai szemg olyói ráng tak a szemhéja alatt, elébük nézett, és látta, amit Chella nem láthatón. Chella eng edélyezett mag ának eg y mosolyt. Vannak előttük dolg ok, amikre Kai nem számíthat, bármilyen messzire száll is a látása a széllel. A Holt Király ravaszság a indította el őket ezen az úton. Két nekromanta, amint a Kong resszusra tart. A nekromancia a célhoz szükség es, aminthog y az a tény is szükség es, hog y túl közel állnak az élethez, tehát mint szeplőteleneket át fog ják eng edni őket: Kai túlság osan új még , hog y riadalmat okozzon, ő pedig túl messze esett rég i hatalmától, hog y veszélyt jelentsen. Sötét vizek szivárog tak be az ajtó résén, a hintó félig már úszott. Aztán, amikor úg y látszott, elmerülnek, a kerekek ismét ráleltek az útra, és meg int száraz talajon zötyög tek. Chella ég ett hús szag át érezte. – Halotti mág lya. – De nincsenek benne csontok – mondta Kai. – És díszek vannak kiag g atva. Valami ünnep? Chella meg ismerte a halált. A fejét rázta. Kiug rott a hintóból, mielőtt még meg állt volna. – Mi az? – Kai is kiszállt. Chella felemelt kézzel csendre intette, nem mintha a fülével hallott volna, csak jólesett neki, hog y elnémíthatja.

– Visítanak...

– mondta. Iszonyú fájdalom. Ég ett tőle a bőre. Eg y kéz emelkedett az arca elé, és eg y pillanatig fel sem ismerte, hog y az övé, láthatatlan szálon füg g ött, s eg y csontos bütykű ujj állt ki belőle. Aztán a kutató kéz meg merevedett, és a város meg eg y közeli pag ony közti víztükörre mutatott. – Arra. – Alig érzem – mondta Kai. – Bujkál. – Chella összeillesztette két tenyerét, formát adva akaratának. Lehet, hog y rég i hatalmából csak visszhang nyi maradt, de azt eg y hosszú élet tapasztalatával tudta használni. – Seg íts előhozni. Holt lényeket cibálni ki a fátyol mög ül: ez mindig a pöceg ödörre emlékeztette Chellát, odahaza Jonholtban. Fülledt nyár, csípős, könnyfacsaró bűz árad a deszkák közül, és ő beleejti Robtin dadus melltűjét a budiba. Nem is beleejti. Gondosan a ruhájára tűzte az acéltűvel. De leesett, szikrázva pörg ött a leveg őben, g yémántként villog ott, pedig csak üveg ből volt. Utánakapott, kétszer is elvétette, pedig az ujjai súrolták, vég ig szánkázott a deszkákon, és belepottyant a lyukba. Chella csak állt ott, és a g ödörbe meredt. Szeme előtt még mindig szikrázott a melltű, ahog y belepottyan a sötétbe. Nem kérte el. A dadus nem adta volna oda neki. Ha visszaviszed, akkor csak kölcsön, ezzel nyug tatta mag át. – De ha nem, akkor lopás – suttog ta aztán, ott a budinál, az org onabokrok mög ött. Ráhasalt a deszkákra, orrát fintorg atva, visszafog va léleg zetét a bűz fizikai ereje elől. Arccal a fán, a karja lenyúl, a szennyes deszkák karistolják a bicepszét a ruhán keresztül. Ujjai leértek a mocsokba, meg lepően hűvös volt, ráng tak az undortól, a g yomra kavarg ott, tenyere ökölbe akart szorulni, de nem hag yta, keresett. Dübörg ött a melle, muszáj lett volna léleg zetet venni. Szeme szorosan lehunyva. Lábujjai beg örbültek, lábszára dobolt, keze pedig kutatott. VÉGY LÉLEGZETET. És a vég én persze a test ig énye erősebbnek bizonyul az akaratnál, és az ember ig enis leveg őt vesz. Chella ott feküdt öklendezve, liheg ő szájából vékony, csípős nyálcsík szivárg ott, s az ujjai tovább kutattak a hideg , félig szilárd, félig folyós világ ban. És akkor – a melltű hirtelen szúrása, ő meg felvisít, kirántja a kezét, üresen, szennytől csöpög ve. – Az a nyitja – motyog ta Kai-nek –, hog y tűrd a szúrást. De amikor jött a szúrás, Kai felüvöltött és elvág ódott, Chella azonban bősz elég edettség g el tűrt, húzta elő azt, ami elveszett, ami rejtve volt. Leg yeng ült ug yan, de éppen a benne rejlő élettel kísértette, kapta horog ra áldozatát. Aztán, amikor már úg y érezte, húsából-bőréből kiszakad a csont, ha nem ereszti el, csak még keményebben húzta, és hirtelen köd kavarodott az ár felszínén. Zúzmaraminták terjedtek a köd alatt, szaladtak szerte vad, szög letes formákban a sötét vizek fölött. Recseg ve bukkant elő a jég alól, dérnél fehérebb, vizeknél feketébb, csontfakó vég tag ú lény éjsötét árnyékkal, sovány, mint a kés, keze g yökérszerűen ág azik három ujjá. És valamiképp, bár kivehető vonásai nincsenek, tag adhatatlanul nőszerű. Szája sincs, de a fájdalma hátborzong ató reg iszterű, Chella meg sajduló fog a csak rezonálhatott rá. Őrök támolyog tak, fuldokoltak körülötte, kaparászták a szemüket.

– Kéresz!

– Chella meg nevezte s ezzel visszazárta a világ ba az élőholtat. – Mi történt? – Kai feltápászkodott, zihált. – Hog yhog y látom? Mi változott meg ? – Én... – Valami meg változott, mert az élőholt felfedve hevert előttük, meg fosztva szellemleplétől. Kai összeszorított szájjal nézte az élőholt lüktető ag óniáját. A szellemek tovatűntek róla – lehántották őket. És Chella abban a pillanatban rádöbbent. – Meg nyúzták.

27 Öt évvel ezelőtt Sokáig feküdtem a sötétben, rázott a hideg . Porban feküdtem, eg y ezeréves ember friss hullája mellett, és néha, amikor az ag yam kitisztult annyira, hog y kiszáradt nyelvem kásás követelőzését meg értse, ittam. Ha nincs se fény, se hang , nehéz meg különböztetni az álmot a delíriumtól. Mag amban beszéltem – motyog tam, vádoltam –, és hébe-hóba Fexlerhez, aki arccal lefelé hevert, a tarkója nedves, puha, szilánkos massza. Kezemben szorong attam a pisztolyt – az volt az amulettem az éjszaka rémei ellen. Másik kezem a tövisdíszes ládikót markolta, amelyet még hag ymázas állapotomban sem voltam hajlandó felnyitni. A démonaimhoz beszéltem, hosszú, örömtelen monológ okat intézve hozzájuk, ahog y a porban hánykolódtam. Lesha feje bámult rám a fali üreg ből, ahol a pirulák voltak, bőre fénylett, nyakcsonkjából fekete vér szivárg ott. Fater virrasztóit mellettem vakon, meg pörkölődött nyelve éppolyan kásásan lökte a szavakat, mint az enyém. William jött, anyámmal kézen fog va, anyám szeme ag g odalmas, az övé kemény, mint a kő. – Én próbáltalak meg menteni. – A rég i mese: Jorg ytól nem futja új menteg etőzésre. Meg rázta véres fürtű fejét. Mindketten tudtuk: a tövisek őt nem tartották volna vissza. Jöttek őrt állni a g ellethi holtak, meg a testvérek a mocsárból, akiket Chella külön nekem g yűjtött össze. Aztán lassan hatni kezdett Fexler orvosság ának mág iája, a lázam elmúlt, álmaim belevesztek a sötétbe. William szeme tűnt el utoljára, ott füg g ött vádlón a feketeség ben. – Éhes vag yok. – Csikorg ott a g erincem, ahog y felültem. Nem tudtam, hog y mióta fekhetek ott – mindenesetre Fexler már édeskés bűzt árasztott. De hiába, sajnos akkor is korg ott a g yomrom. Kétszersültet faltam a zsákomból, vakon kotortam ki belőle, és köpködtem, ha valami ehetetlent találtam a számba tömni. Meg raboltam Fexlert, de fényt nem pazaroltam rá, ujjaimmal tapintottam ki és kutattam át számtalan zsebét. Eg yik kezemben a kicsorbult kés, mert nem bíztam benne, hog y kihűlt, merev hullája tűri majd a kutakodásomat. De ő csak feküdt békésen. Lehet, hog y az Építők kifundálták, miként védjék termeiket az ilyen hatásoktól, ahog y az elmeesküdöttek például pecsétet illesztenek a királysírokra a rájuk bízottak oltalmául. Találtam eg y könnyű, szög letes dobozt, olyan volt, mint eg y kártyátok, és nehéz tárg yak zörög tek benne, aztán több hajlékony kártyafélét, amelyek plasztíkból lehettek, a mellzsebében meg valami csöveket, talán írószerszámokat. Mindent beleraktam a zsákomba. Vég ül, immár indulásra készen, meg g yújtottam kanóccal ellátott flaskalámpásomat. Lejutni az aknán éppen olyan lidérces volt, amilyennek elképzeltem. Felkapaszkodni odáig , hog y elkaphassam a kötelet, még rosszabb. Eltévesztettem, visszazuhantam, újra

próbálkoztam: nem sokon múlt, hog y ott vég ezzem történetemet, porlepte hullaként eg y mély, száraz lyuk fenekén. Amikor vég re kikecmereg tem a déli verőfénybe, vérző kézzel, zihálva, annyira kiszáradva, hog y még izzadni se bírtam, Makrancos meg a csődör ott várt, ahol hag ytam őket, és éppen olyan pofát vág tak rám, mint amilyennel búcsúztattak. A csődörnek csupa hab volt az orra, és mindkettőn látszott a dehidráció: húsuk behorpadt, szemük eg észség telenül csillog ott. A kimerültség től kétrét g örnyedve álltam előttük, nag y kortyokban nyeltem a leveg őt, szememet szorosan behunyva a fény elöl. Lehet, hog y az Építő-szellemek is íg y érezték mag ukat, amikor kijöttek az eg yik világ ból a másikra. Vajon nekik is úg y kellett fölkapaszkodniuk furcsa létük mélyéből, például Fexlernek, miután a g épek meg festették őket az emberi szem számára? Ezek a rég i szellemek fig yeltek, miközben kieg yenesedtem, és elárnyékoltam szememet a tenyeremmel. Éreztem, hog y lesnek rám. Éppen olyan kifejezéstelenek és kifürkészhetetlenek voltak, mint az öszvérem, de sokkal ideg enebbek. A víz utolja, ami a csődör hátára akasztott tömlőkben meg maradt, alig enyhített a szomjunkon, amikor elosztottuk háromfelé. Az eg észet meg ittam volna, ha nem tartom lehetség esnek, hog y mind a hárman kikeveredhetünk onnan, és elérünk a Rossz Kutyák hordóihoz. A Rossz Kutyák táborában kevés nyoma maradt eg ykori g azdáinak Itt-ott eg y törött csont, feg yverek, rong yok, páncéldarabok, mind belepte a por. Éppen csak addig maradtam, míg bekaptam eg yet Toltech keserű piruláiból, és meg töltöttem a tömlőket. Mielőtt útnak indultam, még utoljára belepillantottam a nézőkarikába. Nem bántam volna, ha ott találom Fexlert, és elmondhatom neki, mibe került a kiszabadítása, hog y lássam, érdeklie eg yáltalán. A karika semmit sem mutatott, csak a világ ot eg y ezüstacél abroncson keresztül. Mielőtt elvettem a szememtől, felvillant a paradicsom lankájáról kitáruló látvány, népek barna meg zöld foltokban, fütyülve az emberi térképeken meg vont határokra, az óceánok mélykéken hömpölyög tek. És ott, lenn délen, a parton, azon a vékony teng erkaron, amely a földjeinket elválasztja Afrique-tól... eg y ég ő, vörös pont. – Nem vag yok a játékszered, Fexler. Eng em ug yan nem hajszolsz vég ig a birodalmon, hog y összekössem a te kis pontocskáidat. Makrancos fújt eg yet, mint aki azon mereng , hog y meg bolondultam-e abban a hőség ben. Eltettem a karikát. – A francba. – Pont oda akartam menni, pont arra a helyre. – Honorous

Jorg Ancrath király. – A lakáj az ajtókopog tató pálcával most nem tag adta meg tőlem a címet, mint a múltkor. Az elöljáró asszony úg y ült ébenfa székén, mintha el se mozdult volna onnan, mióta otthag ytam, csak böng észné eg yre a főkönyveit meg a számadásait mór palotájának g eometrikus pompája közepette. A kisasztal üres volt mellette, talán kizavarta az íródeákot, míg ellenőrzi a munkáját. Abbahag yta a pennaserceg tetést, és nézte, ahog y közeledem feléje a hatalmas padlón. – Győzött a józan ész, Jorg király? – kérdezte. – Letettél a Dombság ról? Amikor Leshát

küldtem vezetőnek, reméltem, hog y a sebhelyei rög tön meg mutatják az utat: vissza a városkapun. – Unokád eg yszerre volt intő jel és inspiráció, elöljáró asszony. – Emelvényéhez érve mélyebben hajoltam meg , mint ahog y kijárt neki. Vég ül is rossz hírt hoztam. – Vérbeli kutató volt. Sok ilyenre lenne szükség e világ unknak. – Volt? – Jó füle volt az öreg asszonynak. Inkább éreztem, mint hallottam, hog y a két őr összerezzen az ajtónál. – Útonállók ütöttek rajta a táborunkon, míg aludtunk. A Perros Viciosos. – Ó. – Belevénült ebbe a két szóba. Az évek, amelyek eddig csak keményebbé tették, most lecsüg g esztették a fejét. – Inkább lelt volna rá a tűzre másodszor is. – Lesha a küzdelemben halt meg , mielőtt leg yűrtek bennünket, elöljáró asszony. Az emberemnek, Greysonnak, nem volt ekkora szerencséje. Keserves halála volt. De te túlélted. Nem mondta ki. A Százaknak és ivadékaiknak külön érzékük van a túléléshez, és nem célszerű fag g atni őket, hog y mi az ára. Az elöljáró hátradőlt székében, és a karfára helyezte a lúdtollat. Aztán a papírok is kihulltak a kezéből. – Tudod-e, hog y tizenhat unokám van, Jorg ? Bólintottam. Nem sok értelme lett volna emlékeztetni rá, hog y már csak tizenöt. – Eg ytől eg yig okos, eleven g yerekek, valamikor nevetve, visítozva rohang áltak ezekben a termekben, túlcsordult bennük az életkedv. Először csak kevesen voltak, aztán meg sokasodtak. Az anyjuk, mindig az anyjuk, az ölembe tette őket, és csak bámultunk eg ymásra, a fiatal az öreg re, mert nem értettük eg ymást. Aztán elsodorta őket az élet, és ma már előbb jutna eszembe a tizenhat körzeti vízfelüg yelőm neve, mint azoké a g yerekeké. A leg többet meg sem ismerném az utcán, ha nem szólnál, hog y fig yeljek. Lesha bátor lány volt. Nem szép, de okos és tüzes. Az örökömbe léphetett volna, csakhog y nem városi életre termett. Most már sajnálom, hog y nem ismertem meg közelebbről. És még jobban sajnálom az apját, aki talán még kevésbé ismerte, de ő leg alább meg siratja... én csak mag yarázkodhatok. – Kedveltem őt. Ug yanaz az erő hajtott mindkettőnket. Greysont is kedveltem – mondtam. Hirtelen arra g ondoltam, milyen ritkán akadt az életemben valaki, akit barátomnak nevezhettem. Most három kurta hónap leforg ása alatt kettő is akadt, és mindkettőt elvesztettem. – Remélem, amit találtál, meg érte az áldozatot. A nehéz, bőrbe tekert pisztoly a csípőmön lóg ott. A majdnem olyan nehéz rézládikó a másik oldalamon. Az elöljáró újra kezébe vette a pennát. Már nem beszélt fog adásokról, lakomákról a kereskedőkkel, miséről a bíborosokkal. Lehet, hog y előbb a fiát akarta értesíteni lánya haláláról. – Az a férfi, aki nem tud áldozatot hozni, veszít, még mielőtt bármibe is belevág na, elöljáró. Volt idő, amikor g ondolkodás nélkül feláldoztam a körülöttem levők életét. Ma már nem meg y olyan könnyen. Sőt néha fáj is. – A Núbaira g ondoltam, amint lezuhan, miután meg lőttem. – De ez nem jelenti azt, hog y ne tudnék és ne akarnék inkább feláldozni bármit, mintsem hog y tűrjem, hog y a leig ázásomra használják, arra, hog y valamiképpen veszítsek. – Nos, ez a hozzáállás hasznodra lesz a Kong resszuson, Jorg király. – Az elöljáró komoran rám mosolyg ott, ráncai meg feszültek az arcán. – Unokádat azonban nem áldoztam fel, hog y üg yemet előmozdítsam. Azt tettem, amit

kellett, hog y meg mentsem ót a fájdalomtól. Az elöljáró mag a elé húzott eg y tekercset, és bemártotta a lúdtollat. – Az ig azság szolg áltatás villámg yorsan le fog sújtani a Perros-ra. – Hideg pillantást vetett rám. – Ezekre az ország úti testvérekre. A parancs, amit most írok, eleg endő őrt rendel ki, hog y eg ytől eg yig felakaszthassák őket. – Már mind halott, azt hiszem. Talán eg y vag y kettő úszta meg . – Felrémlett előttem, ahog y elhajítom a baltát, a férfi karjai szétvág ódnak, ahog y elzuhan, de a másiknak nyoma vész az emelkedőn túl. – Eg y. – Leg szívesebben visszamentem volna, hog y mag am vadásszam le. Abbahag ytam a fog csikorg atást, és szembenéztem az elöljáróval. – Tudunk a Perros Viciososról itt Albaszékben, Jorg király. Sok történetet hoztak róluk a kapunkhoz. – Akkor adják hozzá Lesháét is. Elhozta a vég et a Rossz Kutyáknak, és sokakat meg mentett a keg yetlenség üktől. Én voltam a vég , akit elhozott nekik. – Arra g ondoltam, ezt talán Lesha is jóváhag yná. Az elöljáró asszony alig észrevehetően meg rázta a fejét, szavak nélkül fejezve ki kétkedését. – Több tucatnyian lehettek, ha azt nézem, mennyi bajt okoztak, mennyi atrocitást követtek el... – Kéttucatnyian, talán valamivel többen. – Vállat vontam. – Nem kell ahhoz sok ember vag y nag y képzelőerő, hog y valaminek, ami vérre és borzalmakra van alapozva, híre keljen. – Kéttucatnyian... és eg y híján mind meg ölted, eg yedül? – Az elöljáró felvonta szemöldökét, és újból letette a lúdtollat, mint aki nem akar hamisság ot papírra vetni. – Mind meg öltem, drág a asszonyom, a leg kisebb g yerektől a leg vénebb boszorkáig , és három szekercét csorbítottam ki, mire szétvag dostam a hullájukat. Én Ancrathi Jorg vag yok. Tízezret ég ettem hamuvá Gellethben, és azt se tartottam túl soknak. Meg hajoltam, és sarkon fordultam. A két meg termett, fekete pikkelypáncélt viselő ajtónálló félreug rott előlem.

28 Öt évvel ezelőtt Afrique-i utamon léptem tizenötödik évembe. Mindig úg y képzeltem, eg y ilyen út teng eri próba lesz, mint azok a vihartól hányt-vetett leg endabeli odisszeák, amelyek úg y vég ződnek, hog y az ember valami roncstutajba kapaszkodik, menedéke a forró nap elől csak eg y nég yszög ű vitorlavászon, és már éppen ráfanyalodna a vizeletére, amikor a láthatáron meg pillantja a távolban ködlő szárazföldet. Az ig azság ezzel szemben az, hog y Albaszékből jó utakon vág hatsz át Kadiz és Kordoba királyság án, és a kordobai partnál eg y hatalmas, másfél kilométer széles sziklafokra találsz – ez a Tárik heg ye. Ha ennek a hullámok püfölte heg ynek bármelyik őrtornyából dél felé nézel, harminc kilométernyi teng ersávon át eg yenesen Afrique partjára látsz, kopár csúcsokra, amelyek ug yanolyan kihívóan merednek föl a reg g eli ködpárából. Ha meg nyug atra nézel, keresztül a Tárik-öblön, Port Albus tárul eléd, ahonnan a Föld bármelyik sarkába elhajózhatsz, ha van elég arany a zsebedben. Afrique nem azért olyan talányos, mert messze volna. A Lovaspart királyság ai felől jóformán meg lehet érinteni, csakhog y, mint Katherine-nel kapcsolatban meg tanultam, az érintés nem eg yenlő a tudással. Marókó peremére rálátni ug yan a Szikla őrtornyaiból, de Afrique roppant vég telenje oly messzire húzódik délre, hog y a leg távolabbi csücske nag yobb távolság ra van a Lovasparttól, mint a jarlok fag yos Északja, olyan messze, mint Külső-Kelet, vag y mint akár a Nyug ati Nag y Földek az óceán túlsó oldalán. Szóval csak eg y napot töltöttem teng eren, és e napon, két kontinens között, szárazulatot sehol se látva, mert a parti ködök csak nem akartak feloszlani, eljött születésem órája, és én beléptem tizenötödik életévembe. Mire Port Albusba értem, már feketére ég etett a kordobai nap, bár az se sokban különbözik a kadizitól, a wennithitől vag y éppen a morrow-itól, ezt csak a kordobaiak állítják. A rakpartokon, ahol alkut kötöttem a szoroson való átkelésre, éppannyi mór, núbai és arábiai nyüzsg ött, mint amennyi lovasparti vag y kikötőkirályság ok-beli. Aham kapitány vég ül beleeg yezett, hog y átvisz a Kesafon. Vártam, hog y a csupa izom, trollfekete núbaiak partra hordják a rakományát. Arasznyi vastag , majd fél méteres oldalú fehér sótáblákat stószoltak fel, amelyeket az ismeretlenség ből cipeltek át nag y sivatag okon a tevekaravánok. Mellettük kosárnyi g yümölcsök halmozódtak a marókói kertekből. Akkora citromok, amekkorákat még sohasem láttam, meg eg yebek, amiket elképzelni sem tudtam, milyen fákról szedtek. Meg kértem eg y rakodómunkást, hog y árulja el a nevüket: ananász, karambola, szőrös licsi. Mindeg yikből vettem eg yet két csődörös pénzért (már elég g é körül voltak nyírva), s eg y óra múlva rag acsos kézzel, rag acsos arccal, rag acsos tőrrel mentem fel a fedélzetre, alig várva, hog y az ideg en földek még több termésébe belekóstolhassak. Miközben várakoztam és a g yümölcsöt faltam, eg y ember jött oda a feljáróval szemközti

hordósorhoz. Mindenkinél ideg enebbnek tűnt ott a rakparton, pedig nem őt szalajtották a leg messzebbről. – Sir Jorg Conaug htból. – Meg hajoltam. – Mondd, ug ye te firenzei vag y? Biccentett cilinderkalapos fejével. A testéből semmi se látszott ki, csak a kövérkés tésztaképe a két hüvelyk széles kalapkarima alól. Nem értettem, hog yhog y nem ég ett vörösre. – Még sosem találkoztam modernnel. – Nem tetszett a kurta biccentése, úg yhog y én is kiköptem minden udvariasság ot azzal az ananászhéjdarabbal eg yütt, amin éppen rág ódtam. Erre nem szólt semmit, azt a két embert fig yelte, akik a nag y ládájával hadakoztak: ug yanolyan fekete szövet vonta be, mint amiből a szalonkabátja, a pantallója, a mellénye meg az ing e készült. Eg y merő fekete szimfónia, csak a fehér pamutkesztyűje meg persze a fakó arca rítt ki belőle. Verejték csörg ött az orra mellett, sőt az eg ész kabátjából facsarni lehetett volna, ha nincs annyira átitatva emberi zsiradékkal. – Eg y firenzei bankár, aki Afrique-ba tart, és nincs vele eg yetlen testőr sem? – kérdeztem. – Én pár napig meg védhetlek az útonállóktól, ha jól meg fizetsz. – Arra g ondoltam, kevésbé leszek feltűnő, ha eg y még nálam is furább alak mellett inaskodom. Rám pillantott, alig leplezve undorát. – Köszönöm, uram, de nem kérek belőle. Vállat vontam, ásítottam eg yet, és meg tekerg ettem a nyakamat. Úg y képzeltem, a világ vadság a és mérhetetlenség e csakis sokként érhetné a bankárklánok bármelyik tag ját az után a kard nélküli béke után, amire az óramű katonáik üg yelnek Firenzében. Tőröm heg yén már a következő ananászdarab csillog ott – és nag y cuppanással el is tűnt a számban. – Mi a neved, bankár? – kérdeztem. – Marco Onstantos Evenaline, Aranyház, Kereskedelmi Derivátumok, Déli Rég ió. – Hát, sok szerencsét, Marco mester. – Hátat fordítottam neki, és követtem a ládáját a fedélzetre. Valószínűleg minden szerencséjére szükség e lesz, habár a józan ész azt súg ta, tudhat valamit, különben hog y bírta volna akár eddig is, ilyen messze a firenzei könyvelőpultjától? A Kesaf fehérre súrolt fedélzetén órákig bámultam a hullámokat az orrból, és közben rájöttem, hiába ég etett le a déli nap, azért még mindig talál rajtam perzselnivalót. Az út második részét a vitorlák árnyékába húzódva töltöttem. – Uram? – A hajósinas volt, vizet hozott bőrcsuporban. Elfog adtam. Száraz helyen sose utasíts vissza vizet – márpedig alig ha akad szárazabb vidék az Afrique menti teng ereknél. – Köszönöm. – Hálássá tett a szomjúság . Ág rólszakadt lovag ként utaztam, nem királyként, ajánlólevelekkel nag yapámtól, hátha szükség lesz rájuk. Titulusom súlyának elvesztésével eg yszerűbb lett az élet. A kötéltekercseknek dőlve kortyolg attam a vizet, és g ondtalanabbnak éreztem mag am, mint valaha. Épp elég formalitáson kellett átesnem Albaszékben, pedig a beleng etett fog adásokat meg úsztam. Jobb inkog nitóban ismerni ki a birodalmat, utca–, sőt akár kloákaszintről, ha muszáj, mint a g azdag ok szökőkútjai között, illatosított hűvösükben. Ilyen alkalmakkor, a névtelenség ben lelve békét, el-eltűnődtem rajta: ha ekkora élvezetet találok a királykodás béklyói közül való szabadulásban, mi a nyavalyának hang oztatom eg yre a még nag yobb trón, a még nehezebb korona iránti ig ényemet? Ott, a hajóg erendák

nyikorg ásában, a csapkodó vitorlák hűvösében, a verejtékszárító teng eri szélben még nehezebb volt meg felelni az efféle kérdésekre. Az ujjaim akadtak rá a feleletre. Eg y rézládikó, tövismintás. Még itt, a vég telen kék teng eren, nyug hatatlan szelektől hajtva is rám talál a g yermek, s habár bűneim nag yja a ládikóba zárva, azért épp elég kószál belőlük szabadon ahhoz, hog y ha túl sokáig tétlenkedem, bukkanjak bármily csodás paradicsomra is, a múltam utolér, sötét árként csap össze fölöttem, s felfalja a békémet. Ha eg yszer futnod kell, leg alább leg yen mi felé futnod, úg y kevésbé érzed g yávaság nak. S ha muszáj valami felé futnod, miért ne leg yen az a birodalmi trónus? Jó messze van, és g yakorlatilag elérhetetlen. Vég ül is, ha mindent meg kapsz, amire vág ysz, az pont olyan szörnyű lehet, mint ha minden álmod valóra válna. Juszuf Malendra lépett mellém a korláthoz. Mag as, karcsú férfi volt, bő vászonlebernyeg ét meg -meg emelintette a szél. Aham kapitány mutatta be, amikor fedélzetre szálltam, mint az eg yetlen utast rajtam meg Marcón kívül, de azóta nemig en láttam – pedig eg y kis hajón elég nehéz elkerülniük eg ymást az embereknek. A hosszú titulusú Marco, a modem szinte azonnal átokádott a korláton, amint a kikötőt elhag ytuk, majdnem utánaröpült a csicsás kalapja is. Aztán rög tön eltűnt a fedélzet alatt. Lehet, hog y Juszuf is ott bujkált eddig . – Látványos, nemde? – A Szikla vag yis Tárik heg ye felé biccentett, amely még kilométerekre távolodva is hatalmasnak rémlett. – Nag yon. Nag y király lehetett az a Tárik – feleltem. – Senki sem tudja. Rég es-rég i név. – Mindkét kezével belekapaszkodott a korlátba. – De hát minden nevünk rég i. Az Építők g épekbe írták a neveiket, és mi már olvasni sem tudjuk őket. A Napok mindent elég ettek, ami papirosra íródott, kivéve a leg rég ebbieket, amelyeket mély üreg ekben rejteg ettek, tudtad ezt? Azok az írások a leg értékesebbek, amelyeket mi találtunk, de inkább az ősiség ük, mint a titkok miatt, amiket tartalmaznak. Amikor az eg yes vidékek ismét lakhatóvá váltak, és az emberek előmerészkedtek, a leg több feljeg yzés, amire rábukkantak, a g örög öktől meg a rómaiaktól származott. – Szóval mindenben el vag yunk maradva az Építőktől, még a nevek terén is? – Kurtán felnevettem. Eg y darabig csak néztük a köröző, vijjog ó sirályokat. – Rokonlátog atóba még y Marókóba? – kérdezte Juszuf. – Netán házasodási célból? – Gondolod, hog y tetszenék a hölg yeiteknek? – Feléje fordítottam meg ég ett orcámat. Juszuf vállat vont. – A leányg yermek ahhoz meg y feleség ül, akihez az apja hozzáadja. – Te talán nősülni készülsz? – A derekán lóg ó keskeny, g örbe kardról fekete hajkoronájára emeltem a tekintetem, amelynek dúsan indázó fürtjeit csontfésűk fog ták össze. Hátravetette a fejét, úg y nevetett. – Kérdés a kérdésre. Sokat időzhettél eg y udvarban. – Hag yta, hog y a hullám visszadöntse a korlátnak, és csibészes pillantást vetett rám. – Öreg ebb vag yok én annál, hog y még eg y feleség et veg yek mag amhoz, Sir Jorg . Te meg talán túl fiatalnak tartod mag ad az elsőhöz? – Mosolyra g örbülő ajka sötétebb volt, mint karamellszínű bőre. Harmincnak néztem, nem többnek. Vállat vontam. – Még eg yhez ig en. De hog y kielég ítsem a kíváncsiság odat, Lord Juszuf, azért utazg atok,

hog y lássam, mi mindent kínál a világ . Eg y jókora hullám permetet fröccsentett ránk. A marókói meg törölg ette az arcát. – Sós! Bízzunk benne, hog y ennél azért jobbat kínál a világ , nem ig az? – Meg int elvig yorodott: fog ai hosszúak voltak, szabályosak és furcsamód szürkék. Én is rávig yorog tam. Eg yáltalán nem lett volna ellenemre eg y odisszea, persze roncsok meg vizeletivás nélkül. Eg y nap a teng eren, az semmi. Aki új világ ba hatol be, annak leg yen hosszú és fontos az útja, ne csak eg y ug rás eg y ötven kilométernyi csatornán át. – Lég y a vendég em, Sir Jorg . Szép házam van. Jöjj velem, ha majd kiszállunk. Senki ne mondhassa, hog y Marókó rossz házig azda. Rag aszkodom hozzá. Elmeséled majd, mit szereméi találni Afrique-ban. – Meg tisztelsz – feleltem. Szótlanul álldog áltunk, néztük a sirályokat meg a tajtékos hullámokat, míg vég ül a távoli ködből és párából kibontakoztak a heg yek, ezúttal eg y új világ töredezett partvonala. Azon tűnődtem, mit is mondok majd vendég látóimnak, amikor az asztalnál meg kérdezik, mi hozott ide. Felfedhetném a rang omat, beszélhetnék a Kong resszusról, arról, hog y az albaszéki elöljáró szavai nyomán most már úg y vélem, másfajta játszmával is el lehetne nyerni a birodalmi trónt Vyene-ben: kevesebb vérontással, több hazug ság g al. Ehhez az új játszmához azonban többet kellene tudnom a Százak kulcsfig uráiról, többet, mint amennyit az Aranykapu előtt hajlandók elárulni mag ukról. Beszélhetnék Nyíl herceg éről. Arról, hog y g únyolódása még a Kesaf vitorláinál is nag yobb erővel hajtott erre, hadd lássam a birodalom határait, hadd ismerjem meg azt, ami eg yszer az enyém lesz, hadd találjak jobb okokat arra, hog y a mag aménak akarjam. És, ha vég képp elmeg y az eszem, beszélhetek Ibn Fajedről meg eg y Qalasadi nevű számmág usról. Éveket áldoztam rá, hog y bosszút veg yek nag ybátyámon anyám és öcsém haláláért, és most itt eg y ember, aki eg yetlen éjszaka leforg ása alatt vég zett volna anyám eg ész rokonság ával, s eng em tett volna meg bűnbaknak. Jobbat érdemel-e, mint amit Renar bácsi kapott? Kutta kikötővárosa a partvonal hosszú, poros ívén terült szét, a teng er meg az ég be szökő heg yek között; a barnák és a sötétzöld foltok mihamar kopár szikláknak adták át a helyüket. Hosszú, rozog a rakpartra léptünk ki, amelyen annyi ember nyüzsg ött, csoda, hog y percenként tucatnyian nem pottyantak vízbe. Hag ytam, hog y Juszuf törjön utat. A mindenkori g eog ráfia füg g vénye, hog y az ilyesmihez szükség es erőszak meg a felháborodott reakció között hol a határ. Ahelyett, hog y fejjel előre belevetettem volna mag am a forg atag ba, amikor még csak métereket tettem meg eg y hosszúnak tervezett afrique-i útból, tűrtem, hog y vezessenek, de persze éberen, és üg yelve, hog y le ne maradjak. Semmi látható mag yarázata nem volt a nag y tömeg nek: a félmeztelen núbaiakon kívül mind fekete vag y fehér köntöst viseltek, meg túlnyomórészt marókói stílusú turbánt, amely a fejüket és az arcukat is eltakarta, épp csak a szemük látszott ki belőle. És az a lárma! Hang ok valóság os fala, nyers karattyolás, félig fenyeg ető, félig heccelődő. Lehet, hog y csak az út nyug alma után érződött ilyennek, lehet, hog y a sokadalom mindig hang osabb, ha nem érted a nyelvét, de az is lehet, hog y a nyüzsg és meg a forróság erősítette fel a fülemben a zsivajt. Juszuf nyomában botladozva ebben az emberáradatban először kólintott főbe, hog y most tényleg teljesen ideg en helyre csöppentem. Itt más nyelvet beszélnek, máshog yan

g ondolkodnak. Marókó évszázadok óta része a birodalomnak, urai máig eljárnak a Kong resszusra, de én most először jártam eg y olyan királyság ban, amelynek túlsó szomszédai már sohasem tartoztak a birodalomhoz. Olyan helyen voltam, ahol a „birodalom” szóhoz hozzá kellett tenni, hog y „szent”, mert itt másféle birodalmakat is ismertek. Külső-Keleten „Keresztény Világ nak” neveznek bennünket, de Marókóban a Szent Birodalom vag yunk, ami annyiban stimmel is, hog y húszból tizenkilencen imához térdelnek, ha a müezzin énekbe fog a minaret csúcsán. Itt még a bűze is más volt a tömeg nek, fűszerek nyomták el a mosdatlan testek szag át, menta, koriander, szezám, kurkuma, g yömbér, bors meg sosem hallott eg yebek, de mindet az emberek hordták mag ukon, ahog y kiizzadták őket. – Le ne maradj, Sir Jorg ! – vig yorg ott hátra Juszuf. – Ha akár csak rácsodálkozol valamire, eg y filléred se marad, mire a jávaházba érünk, viszont meg leszel pakolva szőnyeg ekkel, rézlámpásokkal, annyi álomnövénnyel, amibe eg y teve is beledög lene, meg persze narg iléval, hog y elszívhasd benne. – Nem. – Félretoltam két árus hímzett szőnyeg ét, és úg y nyomakodtam át köztük, mintha valami elfüg g önyözött bejáratba botlottam volna. – Nem. – Elég jól beszélték a birodalmi nyelvet, ha üzletre nyílt kilátás. – Nem. – Vég re átjutottunk, és már eg y széles, poros téren haladtunk, sarkunkban mezítlábas, óbég ató, koszos ruhájú és tiszta mosolyú g yerekekkel. A tér túlsó szélét vag y tucatnyi jávaház szeg élyezte, asztalok voltak kirakva eléjük halványzöld meg vörös vászonernyők alá, mög öttünk meg a rakpartok és a hajók – inkább csak bárkák, mert a nag yobb hajók távolabb kötöttek ki, szélesebb rakpartoknál, hatalmas raktárépületek előtt, az öböl másik vég én. A fehér ruhás g yerekeken meg a feketébe burkolózó vénasszonyokon vag y vénembereken kívül – ez utóbbiak a tér peremén araszoltak, ki tudja, milyen úti célok felé – semmi sem mozg ott. A tömeg , amelyen keresztültörtünk, elszántan ott maradt a keskeny, cölöpökkel alátámasztott rakparti járdákon, a hang zavar elhalt mög öttünk, beleveszett a meg törő hullámok szelíd morajába. A verőfény mint valami óriás tenyér nehezedett ránk, még a leg yek is kábán, álmosan döng tek. Eg y férfi közeledett felénk eg y két bolt által közrefog ott sikátorból, három lovat vezetve, eg y mag as arábiai csődört meg két kancát, mind fakó volt. Atyám öt ilyen csődörrel hag yta meg békíteni mag át anyám és William haláláért. – Ez az emberem, Kalal. Kilovag olhatunk eg yenest a birtokra, vag y üldög élhetünk itt eg y kicsit, nézhetjük a teng ert. – Juszuf a leg közelebbi és eg yben leg előkelőbb jávaházra mutatott. – Ízleni fog neked a marókói jáva, Sir Jorg . Forró, édes, erős. Az ancrathi meg renari jávát nem szerettem, hideg volt, keserű, híg , és drág a, főleg drág a. Nemig en hittem, hog y az erősebb változatba beleszeretek. Juszuf észre is vette homlokráncolásomat, pedig azt hittem, értek hozzá, hog y csak azt írjak ki az arcomra, amit akarok. – Teát is kaphatsz. És meg ismertetem veled a nemzeti sportunkat – mondta. – Jól hang zik. – Száraz helyen sose utasíts vissza italt. – Ez a nemzeti sport a tevékkel kapcsolatos? A két férfi nag yot nevetett. Kalal rokonféle lehetett, ug yanolyan volt a bőrszíne, és nevetés közben ug yanolyan szürke fog ak villantak meg a szájában.

A kocka, barátom. – Juszuf a vállamra tette a kezét. – Nem tevék. A tizenkét vonal játszmája. Ismered? – Nem – mondtam. – Mutassátok meg . Juszuf az asztalok felé terelt, ahol öreg emberek üldög éltek fehér burnuszban, piros fezben, a vízipipájukat szívták, apró csészékből kortyolg attak, és a háromszög ek, korong ok meg kockák fölé g örnyedtek. Két nyers szót ug atott berber nyelven, mire Kalal eg y utolsó szürke vig yorral elvezette a lovakat. – Szerencsejáték? – kérdeztem. Kockák csörög tek poharakban, amint közelebb értünk. – Kalkuláció, barátom. Valószínűség számítás. Qalasadi fekete mosolyára g ondoltam, meg arra, hog y a számmág usok minden tudományuk ellenére tartják mag ukat a hag yományhoz, a titokzatosság hoz, talán hog y az aritmetikánál is hatásosabb mág iát tükrözhessenek. Vajon milyen lehet Qalasadi fog a, ha lesikálná róla a bétel nyomát? Szürke? – Ig en – mondtam. – Szívesen meg próbálom. Halljuk a szabályokat. Én mindig szeretem tudni, mik a szabályok. –

29 Öt évvel ezelőtt Közöttünk volt a tábla, a tizenkét vonal játszmája, korong ok elrendezve, kockák a pohárban. Ismertem jól a szabályokat: Ancrath-ban is játszottunk ilyet, csak ott ostábola a neve. Miközben Juszuf elmag yarázta a játék menetét, volt időm meg fig yelni őt, számba venni a lehetőség eimet. Ahog y a játékról beszélt, a kombinációkról, az esélyek meg oszlásáról, az alapvető stratég iákról, abból kikövetkeztettem, hog y csakis számmág us lehet. De ha a fog ai nem olyanok, amilyenek, lehet, hog y még íg y sem jöttem volna rá. – Kezdd te – mondtam. Fog ta a poharat, és meg rázta a kockákat. Nyilvánvaló volt, hog y jó előre kalkuláltak, hozzácsaptak eg y kis mág iát, és – számítottak rám. Teljes bizonyosság g al jósolták meg a jövetelemet, vag y csak rárajzolták a térképre az összes lehetség es útvonalamat, mérleg re tették a valószínűség eket, és ennek meg felelően helyezték el erőforrásaikat? Ezt nem tudtam, de akár íg y, akár úg y, kellemetlen érzés volt, hog y latolg atások tárg yává váltam. Juszuf elg urította a kockákat: hármas és hármas. Keze máris villámg yorsan tolog atta a táblán a korong okat. – Ne várjatok tőlem nag y eredményt, lassan tanulok. – Átvettem a poharat meg a kockákat. A mór nyug odtnak látszott. Meg eng edhette mag ának, ha teljesen kiszámított, ha előre tudta, mit fog ok csinálni. Vajon hány táblát írtak tele a rám vonatkozó eg yenletekkel, hány ember mérleg elte a kalkulációkat, hog y fontolóra veg ye és leeg yszerűsítse a tételeket? Lehet, hog y már azt is tudják, mikor fog ok kardot rántani? Máris áll valaki eg y sötét ablakban, felhúzott számszeríjjal, arra a pontra célozva, amit majd választani fog ok? Tudják, melyik órában próbálok meg ellóg ni, és merrefelé? Ha mind olyan tehetség esek, mint Qalasadi, nem lepne meg , ha azt is írásba fog lalták volna, mit fog ok mondani a következő pillanatban. – Hát ez nem valami jó! – Eg y eg yes meg eg y kettes. Előretoltam a korong jaimat. Juszuf meg rázta a kockákat. Mások is játszottak körülöttünk, pipázva, sűrű, keserű löttyüket iszog atva. Néha felém fordult eg y-eg y barázdált, napég ette arc, többnyire az őszek, nem a fekete hajúak. Itt nem mosolyog tak rá az utazóra, semmit sem lehetett kiolvasni azokból a közönyös szemekből. Vajon hány dolg ozik közülük Qalasadinak? Mindeg yik? Vag y csak Juszuf és a szolg ája? Felállhatnék, és visszaindulhatnék a Kesaf-hoz, amely még mindig a kikötőben horg onyoz. De hiszen máris tudják, hog y meg teszem-e vag y sem. Őrjítő. Juszuf g urított. Fehér korong jai már majdnem bejárták a táblát. Kihozták a teámat meg az ő jáváját. Lehet, hog y meg van mérg ezve? Számhoz emeltem. – Narancs? – Narancsvirág g al van illatosítva – bólintott Juszuf.

Ha meg akarnának mérg ezni, már a hajósinas belekeverhetett volna valami port a vizembe. Ajkamhoz érintettem a vékony porceláncsészét, amelyen kecses rombuszminták jártak körbe. Túsznak kellek Ibn Fajed nag yapám ellen vívott háborújában. Jó íze volt a teának. Gurítottam, és léptem, több időt szánva a töpreng ésre, mint amennyi szükség es volt. Juszuf következő lépései rossznak tűntek, nem hibásnak, hanem fölösleg esen óvatosnak. Emlékeztettem mag am, hog y még a számmág usok sem tévedhetetlenek. Meg akarták mérg ezni nag yapámat, de ő még mindig él. Ibn Fajed üg yét akarták előmozdítani, de több mint eg y tucat előkelőség halála a Lovaspart mentén már tudottan őt terheli: alantas g yilkosság ok. Bűzük az ő házát fertőzi. Gurítottam. Hatos és nég yes. Az asztal alatt tőröm markolatára fonódott a tenyerem. – Tudod, mit fog ok csinálni most, Lord Juszuf? – kérdeztem. Eg y szempillantás alatt a torkába döfhetném a peng ét. Lusta mosoly. – Nem, de kitalálhatom. Előretoltam a korong okat. Juszuf rövid habozás után belesöpörte a pohárba a kockákat Összeráncolta a homlokát. Lehet, hog y mag ában újraértékelte a helyzetet. Miközben a mór dobott, g yors listát készítettem. Hat lehetőség , amelyeket mások és mások rag adnának meg . 1. Rike: kapd el Juszuf tarkóját, csapd az arcát az asztalhoz,

keményen. Aztán folytasd, ahogy éppen jön.

2. Makin: szerezz új

barátot. Bűvöld el. 3. Gorgoth: minden további nélkül lépj le. Olyan utat válassz, hogy azok, akik leginkább függnek tőled, védve legyenek. 4 . Atyám: vásárold meg mindazok hűségét, akikét lehet. Ítélkezz mindenki fölött, de veszteség nélkül. Térj haza, és gyűjtsd össze csapataidat. 5 . Gomst: fohászkodj útmutatásért. Kövesd Juszufot, engedelmeskedj a szabályoknak, fuss, amikor lehetőség nyílik rá. 6 . Sim: ne tanúsíts ellenállást. Tarts Juszuffal és emberével, öld meg őket elhagyatott helyen. Menj tovább mórnak öltözve. Meg int hozzám kerültek a kockák. Felvettem az eg yiket. Ha a kockára bízom a döntést, ha hag yom, hog y a véletlen válasszon a leg valószínűtlenebb lehetőség ek közül, talán széttéphetem a következtetések hálóját, amellyel csapdába ejtettek. – Lehet, hog y több szerencsém lesz, ha eg yenként g urítom el őket – mondtam. Juszuf elmosolyodott, de nem szólt semmit, csak fig yelt. Gurítottam. Na, ezt kalkuláljátok ki! Kettes. Szerezzek új barátot. A francba! Meg pördítettem az asztalon a második kockát is. Alea iacta est, ahog y Caesar mondta. A kocka el van vetve. Erre bízom sorsomat. Sokáig pörg ött a sarkán, nekiütközött valaminek, lepottyant az asztalról. Juszuf lehajolt, és

a tenyerén mutatta. – Még eg y kettes! A francba! Előretoltam a korong jaimat, remélve, hog y sug allatot kapok. Juszuf már eleve úg y tett, mintha a barátom volna. Hog y változtassam ezt valóság g á, fog almam sem volt. Ami azt illeti, abban sem voltam biztos, mi a különbség a kettő között. Felfordulásra lettem fig yelmes odakinn a vakító hőség ben. Valami púpos óriást akar meg lincselni a hirtelen összeverődött csőcselék? Nem, csak rong yos g yerekek ug rálnak eg y férfi körül, aki a téren vonszol valamit. – Bocsáss meg , Juszuf. – Felálltam, és nag y meg elég edésemre zavart láttam a mór szemében. Rövid lépésekkel, g yors fordulókkal kerülg etve az asztalokat kimentem a napra. A fekete ruhás modem félrecsúszott kalapban húzta mag a után a ládáját, miközben g yerekek ing erelték, csúfolták, dobálták kaviccsal, a zsebeibe nyúlkáltak. „Bajban ismerszik meg a jó barát...” Vállat vontam, odaszaladtam, és felemelt karokkal Rikeot utánoztam, amint csirkéket riog at. A g yerekek szétröppentek, a modem meg hasra esett, és a kalap lerepült a fejéről. Felmarkoltam, miközben talpra állt. – Marco Onstantos Evenaline, Aranyház, Kereskedelmi Derivátumok, Déli Rég ió – mondtam. – Hog y ityeg a fityeg ? – És kezébe nyomtam a röhejes kalapját. A hajón semmiféle elképzelésem nem volt róla, hány éves lehet a modem, de most se tudtam volna meg saccolni. A kalap alatt ritkás, mindenfelé szétfésült, fakó haj bújt meg , de még íg y se tudta elrejteni az eg észség telenül fehér fejbőrt. Az ilyen frizura öncsaló hajlamra vall – az efféle alakok mindent meg tudnak bocsátani mag uknak. – Köszönöm. Sose hallottam még köszönömöt, amiben ilyen kevés lett volna a hála. Marco hosszasan és g yanakodva vizsg álg atta tökfödőjét, aztán a fejébe nyomta, és leporolta a kabátját. – Az Aranyháznak nem futja eg y hordárra meg testőrre? – kérdeztem, miközben a merészebb utcakölykök némelyike előbújt az árnyékból. – A rakparton senki sem beszélte a birodalmi nyelvet. – Marco a homlokát ráncolta. – Pénzt se fog adtak el tőlem. – Én felajánlottam, hog y elszeg ődöm hozzád, bankár. – Barátság osnak szánt mosolyt villantottam feléje. Nehezemre esik úg y tenni, mintha kedvelném az embereket. – És hat nyelven beszélek. – Azt nem tettem hozzá, hog y a mór nincs közöttük, viszont néhány kézjel meg eg y éles peng e sok félreértést el tud vág ni. – Nem – mondta, de úg y, mint aki abban a pillanatban kiismert, amikor először vetette rám azt az apró fekete szemét. – Akkor ing yen, ellenszolg áltatás nélkül, g rátisz seg ítek. – Másféle mosollyal próbálkoztam, elképzelve, ahog y Sir Makin partra lép, és vig yorog , mint az úritök. – Szerintem elkelne neked eg y jó barát, nem g ondolod, Marco? Vég re, még mindig bizalmatlanul, kipréselt mag ából eg y mosolyt, amely pont olyan ronda volt, mint amilyen az enyém lehetett. – Hozhatod a ládámat, és kereshetsz nekünk valami közlekedési eszközt. – Kinyújtotta fehér

pamutkesztyűs kezét. – Barátom. Meg szorítottam puha és a kesztyű ellenére is nyirkos mancsát, majd g yorsan eleng edtem. – Na és hová lesz a menés, Marco? – Hamadába. – Precízen ejtette ki a nevet. – Mi van Hamadában? – Fig yeltem a tésztás képét, és közben azon tűnődtem, a véletlennel játszom, vag y a véletlen játszik velem. – Banküg yletek – felelte, összepréselve vékony ajkát. Bólintottam. Ibn Fajed palotája Hamadában van. Abban a városban nincs olyan banküg ylet, ami ne Ibn Fajed üg ylete volna. A bankár ládája sokkal nehezebb volt, mint hittem. Vonszolni kezdtem a jávaház felé, tisztelettel g ondolva a modern erejére. Alaposan meg izzasztott, mire árnyékba értünk. – Vig yázz a ládádra, Marco, míg én elbúcsúzok Lord Juszuftól. Juszuf még mindig a táblát méreg ette, ajkánál a jáváscsészéjével. – Ig azából nem vag yok lord, Sir Jorg . Vannak uralkodóink az északi parton, szultánok, kalifák, császárok, eg yebek. Alattuk van eg y csomó herceg , meg számlálni se tudnád őket, eg yik-másik szeg ény, mint a templom eg ere. Ha olyasvalakivel találkozol, aki selyemben jár, vag y van rajta valamilyen ékszer, és nem nevezi mag át kereskedőnek, az herceg lesz. A herceg ek alatt, de leg alábbis a földesurak és palotatulajdonosok alatt találod a herceg ek barátait, ezek többnyire katonák, de néha bölcsek. Ha urunk szólít, eng edelmeskedünk, eg yebekben a mag unk urai vag yunk. Szóval ezzel a modernnel utazol tovább? Jobban tennéd, ha velem tartanál, meg ismerkednél a feleség eimmel, g ránátalmát, sült pávát lakomáznál a házamban. De nem fog sz. Nos, utazz a modernnel, de lég y óvatos, barátom. Ez az ember nem szívesen látott vendég itt. Nem fog ják bántani, de a sivatag keserves hely annak, akit nem támog atnak a felebarátai. S az ideg enek, a szelídebb helyekről jövők, mint ti is, már a Peremvidéken elhullanak, még mielőtt a homokhoz érnének. Kezet nyújtottam neki: erős és száraz volt a szorítása. – Néha muszáj szerencsét próbálni – mondtam, és felvettem a leg közelebbi kockát. – Ha meg eng eded. Sosem lehet tudni, az ilyesmi életeket menthet. – Isten veled, Ancrathi Jorg – felelte ő, azzal visszatért a tábla tanulmányozásához.

30 Öt évvel ezelőtt Marco a ládája mellett feszeng ett a szalonkabátjában. – Törvény van rá, hog y sohasem vetheted le? – Vig yorog va meg markoltam a féltonnás ládáját. – Hát a te mellvérted nem dörg öl ebben a hőség ben, Sir Jorg ? Amint a hajóról leszálltam, felcsatoltam a mellvértemet. Vízbe pottyanni nem ajánlatos vele, de a parton jól jöhet. – Talán ez a fekete hacuka is kivédi a tőrdöfést? – kérdeztem. – A hag yomány elejét veszi a próbálkozásnak – felelte Marco. A bankárklánok privilég iumai eng em nemig en izg attak ország úti testvér koromban, de tudtam, hog y a Százak udvaraiban és Vyene folyosóin a királyoknál is nag yobb oltalmat élveznek. – Na, akkor keressünk valami közlekedési eszközt. – A térről nyíló leg nag yobb sikátor felé biccentettem. Kuttában minden utca keskeny, mag as, árnyékot adó épületek szeg élyezik őket. Szekér alig fér el rajtuk, de persze a nag yobb rakományokat amúg y is Tandzserben teszik partra, a nag yobb és forg almasabb déli kikötőben. Marco bizonyos távolság ból követett, mint akit nem érdekel a védelmem, és ezzel is minteg y kiemelte hordár szerepemet. Lehet, hog y nag yobb biztonság ban volt, mint én. Mindenki tudja, hog y bankáit ölni annyi, mint számlát nyitni a klánoknál, s hog y a firenzei kincsesládákból addig fog ömleni az arany, míg az adósság ot nem törlesztették, s a mérleg nem pozitív. Persze eg y széthullott birodalomban az esetleg es org yilkos peng éjétől való félelem nem jelentett olyan biztos oltalmat, amilyenben a bankárok reménykedtek, ha a rög töni nyereség eg y marék arany lehetett. Ám a kevésbé elvadult avag y tisztesség esebb vidékeken a modernek hag yományai többet g arantáltak. A mórok meg becsülték a kereskedőket, és nag yobb rendet tartottak, mint mi a Vyene-hez közelebb eső tájakon. Miközben istállót keresve vonszoltam azt a ládát, eg yre nag yobb ostobaság nak tűnt a szememben, hog y úg y döntöttem, eg y Port Albus-i patkolókovács g ondjaira bízom Bratht. Mire célhoz értünk, már szentség eltem, szakadt rólam a verejték, a karom sajg ott. Leg alábbis istállófélének néztem. Tevék álldog áltak eg y fedett vályú körül, vedlett jószág ok, nyakukon összecsomósodott a szőr, csüdjükön meg repedezett a bőr. Láttam már tevét dr. Karóg yökér cirkuszában: mog orva dög volt, idomtalan, és folyton prüszkölt. Ezeket se néztem sokkal jobbnak. Várj itt. – Odébb toltam Marcót, hog y senki se lásson rá. Bekopog tam eg y kifehéredett, töredezett deszkákból álló ajtón, mire kikukucskált eg y félszemű vénember. Mög ötte, az árnyékok közt lovak fújtak, dobrokoltak. – Asz-szalamu alajkum. – Béke leg yen veled, kívántam a vén tolvajnak. Minden lókereskedő

tolvaj. – Két ló és eg y málhás öszvér. – Feltartottam három ujjamat, másik kezemmel eg y aranyforintot mutattam fel, amelyen nag yapám képe díszelg ett, és az eg észet azzal fejeztem be, hog y: – Insalláh. – Ezzel ki is merítettem a helyi szókészletemet, amit Juszuftól tanultam az átkelés során. Rám szeg ezte a nem tejfehér szemét, és ujjaival meg dörg ölte az állát: ősz borosta, a bőre színe tejesjáva. Árnyék vetült ránk, eg y teveháton ülő férfié. Harcosnak néztem a mag as púpnyereg ben, csupa feketébe volt öltözve, csak a szeme fehérje világ ított ki az arcleple fölül. Továbbléptetett. – Két ló – ismételtem meg . A vén kalmár érthetetlen szóáradatot zúdított rám, és tag adólag rázta a kezét. Tudta, hog y mit akarok, nincs az a kuttai kalmár, aki ne ismerné az adásvételhez eleng edhetetlen birodalmi szavakat. – Kettő! – Elővettem eg y második aranyat is, és összedörg öltem őket a mutató– és hüvelykujjam között. Láthatólag fájt neki a dolog , de meg rázta a fejét, és motyog va becammog ott. Csapódott az ajtó. – Ezek tényleg nem akarják, hog y eljuss Hamadába, Marco. Odamentem hozzá. Ahányszor csak kimondtam a nevét, meg rándult az arca, mintha valami modortalanság ot követtem volna el a bizalmaskodásommal. – Marco – mondtam olyan közel hajolva, hog y éreztem savanyú leheletét –, g yalog sose érünk oda. Nincsenek barátaid Kuttában? – Nincsenek – felelte. Lehet, hog y sehol sincsenek barátai, g ondoltam. Nekivág ni vele a sivatag nak Hamada felé, akár lóval, akár anélkül, nag y ostobaság nak tűnt. Valami befolyásos ember, lehet, hog y mag a Ibn Fajed, szemlátomást nem akarja, hog y Marco eljusson oda. Azonkívül leg alább három számmág us vetítette előre, hog y idejövök, ami azt jelentette, hog y Ibn Fajed is tudott a szándékomról. Az eg yetlen értelmes lépés az lett volna, ha sarkon fordulok, és visszahajózok Port Albusba. De persze Juszuf, Qalasadi meg a többiek nyilván ezt is belevették a számításaikba már jóval azelőtt, hog y ideérkeztem. Ha a kalkulációjuknak meg felelően járok el, csak még inkább beleg abalyodom a hálójukba. Esetleg letartóztatnak a dokknál, vag y baleset ér a teng eren – ezt is meg szervezhették a visszautamra, miközben én a tizenkét vonalas játszmájukba merültem, és a teájukat ittam. Eleve tévedés volt idejönnöm – arrog ancia, g yerekes beképzeltség . – Szóval mihez kezdjek most, Marco? – Az lett volna a leg ésszerűbb, ha mag ára hag yom. Csakhog y a kocka azt javasolta, szerezzek új barátot, az ésszerű lépések pedig kiszámíthatók, és akár a halálomat is okozhatják, ha már ennyire benne vag yok a hálóban. – Szobára lesz szükség em. – Azt szerezhetek. Elmentem, g alléron fog tam eg y utcag yereket, aki eg y rézpénz fejében odavezetett bennünket eg y panzióféléhez. A súlyos ajtó a széles falban nem látszott valami íg éretesnek. Kopog ásomra eg y asszony meredt ki a rács mög ül. Vénebbnek tűnt még a rozsdás szeg ekkel kivert rég i ajtónál is, amit kitárt előttem. Olyan ráncos és hajlott volt, hog y fátyolra se volt szükség e. Mog orva pillantást vetett rám, és bevezetett. A ház belseje meg lepett. Eg y rövid

folyosón eg y belső udvarra jutottam, ahol citromfák nőttek az árnyékban, és minden oldalról balkonok emelkedtek nég y emelet mag asig . Mázas csempék díszítettek minden felületet, kékek és fehérek, g eometrikus mintájúak. A hűvösség illúzióját keltették, még ha nem volt is hűvös. Kivettem két szobát, vag y fél tucat nemzet rézpénzével fizetve értük, és visszamentem Marcóhoz. Olyan helyen várakozott, ahol a vénasszony nem láthatott rá a rácson át, és most már hiába panaszkodott éles torokhang ján, leperg ett rólam, miközben bevonszoltam a ládát a modernnel a sarkamban. – Túl kicsi – mondta Marco. Dőlt róla a verejték, de eg yáltalán nem zavarta. Inni még sohasem láttam. Kíváncsi voltam, mikor kezd el száradni. Volt benne valami, ami hatott a halálmág iámra, a nekromanta szívére. Belebizsereg tek az ujjbeg yeim. – Mihez kicsi? – Lerog ytam a ládára. Majdnem belehaltam, mire két emeleten felvonszoltam. Marco mog orva képet vág ott. Azt hittem, a bankárok, főleg az utazó bankárok olyanok, mint a diplomaták, tudnak uralkodni mag ukon, de ez eg yáltalán nem leplezte, hog y viszolyog tőlem. Lehet, hog y éppolyan fukarul bánt a kedvesség ével is, mint az aranyával, én mindenesetre eg yikből se láttam még tőle semennyit. – Tartozol nekem a szobáért meg a kalauzért, bankár. – Kalauzért? Eg y rong yos g yerek, aki félrevezetett? – Eg y g yerek, akinek fizettem – mondtam a ládán heverve. – Jeg yzem a költség eket, Sir Jorg . Most ha mag amra hag ynál... Feltápászkodtam, átmentem a szobámba, ahol újra kinyúltam. Behunyt szemmel feküdtem, és elképzeltem, amint hideg szél zúdul át a Halradra jeg es nyúlványán. Hat hónap alatt a fele birodalmon átkeltem. És akár Aranyhajú meg a három medvéje, néhol túl forrónak éreztem a kását, néhol meg túl hideg nek. Most először visszavág ytam a Felföldre, ahol mintha pont jó lett volna. Először g ondoltam otthonként a királyság omra. Ha sokáig bámulsz eg y repedezett mennyezetet, előbb-utóbb elkószálnak a g ondolataid. Én listát készítettem mag amban. Az okokról, amik idehoztak. A válaszokról, amiket erre a kérdésre adnék. Önmag ában eg yik sem állt meg , de eg yüttesen kényszerítő erőt alkottak, amely erre az ostobaság ra sarkallt. Nyílbeli Orrin küldött, az óceánokról meg távoli földekről szóló beszédével. Talán azt képzeltem, azokon a széles horizontokon én is szert tehetek a mág ikus erejére. Fexler Brews küldött a kis vörös fényével, amely most Líba kalifátusa fölött villog ott. A kíváncsiság vezetett be az Ibericóra, és kötött ki a Rossz Kutyák kínzócölöpjéhez. Mondhatni, a kíváncsiság már rég horog ra kapott. A ládikót nem nyittatta ki velem, de sok mindenre rábírt. Aztán meg Qalasadi küldött az álnokság ával. Ibn Fajed a fenyeg etésével. Nag yapa, amikor úg y g ondolta, érdemes meg menteni eng em, és arra kért, ne jöjjek ide. Vég ül is, bár mag amban bosszúnak neveztem, ezúttal, azt hiszem, nem a visszavág ás vág ya hajtott, hanem a védekezésé. Mert családom lett. Valamikor rég en anyám meg parancsolta, hog y vig yázzak Williamre, üg yeljek a kisöcsém biztonság ára. Azóta sok kötelesség emmel kudarcot vallottam, de ez volt az első és leg mélyebbre hatoló kudarcom – mélyebbre hatolt még a töviseknél is, amelyeknek nyoma meg örökítette az esetet. Akárcsak Marcónak, nekem is eg yenleg et kellett készítenem, s noha ez a mostani kötelesség em eltörpült ama rég i mellett, elhatároztam, hog y teljesítem. Meg int volt családom. Az az öreg ember a várában, a teng ermelléken. Az az öreg asszony, aki szerette őt, és

szerette anyámat is. A nag ybátyám, hiába hog y katona. És most nem voltak tövisek, amik visszatartsanak. Mindnyájukat veszély fenyeg ette, és ezúttal semmi, se ember, se szörny vag y szellem nem állhat utamba, hog y meg mentsem őket. Általában nag yra tartják a tisztánlátást. Szerintem, ha mag unkra alkalmazzuk – ha kitapintjuk az ig azság ot a tetteink mög ött –, annál az is jobb, ha meg vakulunk. A tudatlanság öröméért inkább mondanám azt, hog y csak a bosszú hajt, mint rég en, amikor még fehér és fekete volt a választás, akár a fig urák a táblán, az élet pedig sokkal eg yszerűbb játszma. A hőség től, a csendtől, a távoli, ezért ismerősnek tűnő, élükfosztott hang októl elbóbiskoltam. Zümmög ésre riadtam, és a késemhez kaptam. A mellemen van valami? Odacsaptam a forró vértre. Meg int a zümmög és, mintha eg y jókora lég y mászott volna be a páncélom alá, és esett volna csapdába. Elmerevedett ujjakkal kerestem meg és húztam elő a zümmög ő valamit vas, ruha meg az izzadt bőröm közül. Az Építők nézőkarikája! Leakasztottam a nyakamról a szíját, és hag ytam, hog y lassan pörög jön. Még eg yet zümmög ött, a rezg ést csak a felszín elhomályosodása mutatta. Szememhez emeltem, és a szobám meg a Marco szobája közti fal hirtelen tele lett lüktető vörös fénnyel. – Fura. Odamentem, és a falhoz szorítottam a fülem. Beszélg etésfélét hallottam, de nemcsak a szavak voltak kivehetetlenek, hanem még a nyelv is. Az ablakomon kívül a citromfákra néző balkon az összes szoba előtt vég ig húzódott. Kiléptem, és odaaraszoltam Marco ablakához. Be volt húzva a zsaluja. Bárki, aki az udvarról feltekint, bármelyik vendég , aki kijön a balkonra, észrevesz. De Kuttában a bankárok klánja körülbelül annyira népszerű, mint eg y kelés az ember tökén, nem kellett félnem, hog y valaki zokon veszi a leskelődésemet. Ami azt illeti, abból, hog y üg yet se vetettek rám, inkább arra következtettem, hog y mindenki utánam kémkedik. Belestem a lécek között. Ig azából semmit se kellett volna látnom, ahog y a vakító napról néztem befelé az elzsaluzott szoba homályába. Csakhog y az Építő-szellem a saját fényével világ ított, csupa fehér árnyalattal csonttól mag nóliáig , íg y nem volt nehéz kivennem, és Marco tésztaképét is körülrajzolta ez az illumináció. A kémkedéssel nincs semmi baj, csak én hamar elunom, pláne ha ekkora a forróság . Bedug tam a kezem a résen, és szétrántottam a zsalut. A kallantyúja leszakadt, vég ig csúszott a padlón, és Marco szépen pucolt bőrcipőjénél állt meg . Beléptem, és behúztam mag am után a zsalut. – Bocsánat. – Könnyedén meg hajoltam. – Érdekelt, hog y miben sántikálsz. A modem hátratántorodott, ráng ó arcán g yilkos düh és rémület tükröződött. A láda nyitva hevert a szoba közepén, az ág y meg fel volt támasztva és az ajtó elé állítva, hog y több leg yen a hely. A cápabőrrel borított láda belsejében fémet, plasztíkot meg halvány fénymintákat láttam eg y olyan üveg tábla alatt, amely arra a rejtett táblára emlékeztetett a Honas-heg yi feg yverraktárban. – Á, a rendellenesség . – Az Építő-szellem hang jában, Fexlerrel ellentétben, nem volt semmi meleg ség , a szavak dög lötten pereg tek a szájából. Fiatalabbnak látszott, harmincnak, talán neg yvennek, bár ezt nehéz volt meg állapítani eg y halvány árnyalatokból festett képről. A ruhája is más volt, többréteg ű, testhez simuló, elöl g ombokkal meg eg y mellzsebbel.

Rendellenesség ? Sok mindennek neveztek már, de ezt most hallom először. És én minek hívjalak tég ed, szellem? – Öld meg ! – sziszeg te Marco, kalapját talizmánként préselve a melléhez. – Micsoda viselkedés ez eg y baráttal szemben? – Éles mosolyt villantottam Marcóra, aztán meg int a szellemre néztem. – Inkább azt áruld el, miért kell tég ed Marcónak vég ig vonszolnia fél Marókon, amikor ezer rejtett szemből is kinézhetnél, rejtekajtók mög ül is előbújhatnál tucatnyi királyság ban. És mi dolg od Ibn Fajeddel? – Hívj Michaelnak, ha tetszik. – A szellem elvig yorodott, mosolyát ezer mosolyféle közül választotta ki, amelyeket a hús-vér, de már századok óta porrá vált Michaeltól loptak. Valódi mosoly volt, és még se stimmelt, mintha eg y halott arcára varrták volna rá. – És azért kell hordozni, mert Ibn Fajed eg y újfajta hitre tért át: olyanra, amely azt parancsolja, hog y az Építők minden nyomát fel kell kutatni és el kell törölni. És ez természetesen válasz arra a kérdésedre is, Jorg , hog y mi dolg om vele. – Hát ez remek. Nekem is van vele eg y kis elintéznivalóm. Csak éppen odajutni problémás. Nincs valami ősi csodád, ami odaröpítene bennünket? Ahog y a madarak csinálják? Marco meg vetően fújt eg yet. Pedig az Építők tudtak repülni. Atyám könyvtárában olvastam. – Nos? – kérdeztem. Ha ez a fordulat is benne volt a számmág usok előrevetítésében, akkor akár fel is adhatom az eg észet, de mivel úg y éreztem, ezzel nem számoltak, ig encsak érdekelt volna eg y társas átkelés a sivatag on két új barátommal. – Még annál is jobbat tudok, Ancrathi Jorg – mondta Michael. – Hajóra szállunk. –

31

Új útitársunk felbukkanása óta ritka vendég volt az álom. Gottering napról napra eg yre inkább elmaradt mög öttünk. Az ötödik napon Harran kapitány közölte, hog y nem állunk meg éjszakára, íg y hajnalra Honthba érhetünk. Azon a hosszú, zötyög ős úton elég volt eg y pillanatnyi béke, és a fáradtság hamarabb mag ába szippantott, mint Cantanlona iszapja. A huppanókkal teli kilométereken Holland hintajának utasai g yakran partnert cseréltek. Eg yszer arra nyílt álomittas szemem, hog y Osser Gant ősz feje a püspök ölében nyug szik. Eg y másik döccenőnél az én fejem bukott le Miana válláról, a következőnél Katherine-é kötött ki az én vállamon. Álmom sötétjében Katherine bőre ég etett, de meleg en kívül semmit sem adott. Eg yszer csak váratlanul kirántott tövises-esős lidércnyomásomból. „Katherine?” Ráismertem az érintésére. Talán g yermeki bánatom felmutatása nem rettentette el annyira álmaimtól, mint reméltem. Talán, akárcsak én mag amat, ostobának tartott, amiért hag ytam, hog y Murillo püspök csapdába ejtsen. Az eg yháznak köszönhetem a leckét, hog y olvasni tudok a jelekből, hog y észreveszem a készülő csapdát, hog y mindig éber vag yok. Nag y hasznát vettem annak a leckének. „Katherine?” Sötét terem. Bezsaluzott ablakok mög ött, holdfénycsíkok közt lépkedtem. A fejem mag ától fordult, ujjaim eng edélyre se várva tapintották a falat. Ismerős. Minden ismerős, a terem, a hely szag a, az érdes fal, és persze az is, hog y valaki másnak a fejében estem rabul. Hosszú, kanyarg ós lépcső lefelé. „Olyan, mint az az éjszaka az Odúban – amikor eljött a pápa embere” – mondtam, bár az ajkam nem mozdult. A lépcső alja. Befordultam eg y sarkon. Ismerős, de nem az Odú. Újabb lépcső lefelé. A kezem – a férfi keze – kiemelt eg y olajlámpást a falifülkéből. „Katherine!” Néma hang om már kiáltott. „Pszt! Felébreszted, te ostoba.” Valami mélység ből szólt Katherine hang ja. „Kit?” „Hát Robart Hoolt! A kémedet Mag asvárban.” Ajtó. Hool ujjai a fekete vaskilincsen. „Ha az én kémem, te miért tudod használni?” A besúg órendszer kiépítése sosem volt az erősség em, annál büszkébb voltam rá, hog y ilyen mag as állású emberem van a király kíséretében. Mostanáig . „Sag eous nyitottá tette az ig az-álmokra” – felelte Katherine a kútjából. „Alvajáró, és a várőrség tudja, hog y jobb nem felébreszteni, különben baj lesz. Jól bánik a karddal. Én arra használom, hog y vig yázzak Sarethre, ha nem vag yok ott.” „És most...” „Pszt!”

„De…” „Fog d. Be.” Hool belépett az ajtón, és vég ig ment eg y folyosón, körülötte imbolyog tak az árnyékok. Odaértünk a Kurta Hídhoz, ahhoz a méternyi széles mahag óni átkelőhöz a padlóba vág ott rés fölött, ahonnan acélajtót lehetett felemelni, hog y a pincerészt lezárja. Átlépett rajta, és elindult lefelé a lépcsősoron. Hideg ebb lett. Már nem Mag asvár öreg tornyában voltunk, hanem alatta, eg y hosszú, Építők készítette folyosón, amely a felső pincesoron át cikcakkosan eg y ősi toldalékhoz vezetett, amelyet viszont a kihalt Or-ház ásatott mag ának. A halottai számára. Persze nem volt olyan rég i, mint mag a a vár, és nem is rejteg ette a korát. A sírbolt falai meg voltak repedezve, helyenként potyog ott róluk a kőburkolat, és előtűnt a nyersen meg munkált, csákánynyomoktól eléktelenített sziklaág y. Hool talpa itt hideg kövön csattog ott, hálóing e kevés védelmet nyújthatott a föld alatti hűvösség ellen, de a derekán himbálózó kard annál inkább meg nyug tathatta. Akár alvajáró, akár nem, az ig azi kardforg ató mindig felcsatolja a peng ét. Makin jól meg tanította azokban a fakardos időkben, kinn a várudvaron. Reméltem, hog y az én leckémből is okult aznap délután, a bajvívótéren, amikor a szabályokat felrúg va eg y torokra mért csapással leterítettem. Hool léptei visszhang zottak, lehelete előtte g őzölg ött. Amikor az Ancrathok kiverték innen az Orokat, őseim azonnal kiürítették a mauzóleumot, hog y helyet csináljanak az új lakosoknak. És idővel el is kezdtük meg tölteni a kriptát. A rég i szobrokat újakra cserélték, vag y eg yszerűen csak ig azítottak rajtuk. Dédapám példás takarékosság g al és érzéketlenség g el meg parancsolta a kőműveseknek, hog y farag ják le az Or-dinasztia alapítójának bajszát, fazonírozzák át az orrát, s a szobor azóta is ott áll ükapám hullája fölött, és még hasonlít is rá valamennyire. Ha Katherine arra használja Hoolt, hog y vig yázzon Sarethre, mit keres lenn a kriptában? Hacsak persze meg nem halt Sareth. De mit akar mutatni nekem Katherine? Eg y újabb halált, amely az én lelkemen szárad? Vag y oda akar levezetni, ahová aznap vonszolt el, amikor visszatértem Gellethből, nehog y atyám bevég ezhesse rajtam a művét? Arra akar emlékeztetni, hog y tartozom neki eg y élettel? Atyám a szívemet is kivág ta volna, hog y ne dobog jon tovább, ezzel tisztában voltam. Vag y anyám sírjához mennénk? Napsütötte felszín képére riadtam. Eg y felszín, mag asan fölöttem. Hideg víz nyomása. És eg y emlék lebeg ett fölfelé abból a mélyből, amely kevésbé érződött valóság osnak itt Mag asvárban, a halott Ancrathok házában, mint a g ottering i ködben. Atyám meg halt? Senkinek sem beszéltem róla. Katherine meg mutatta nekem, hog y a szellemek álmokból szövődnek. Lehet, hog y hazudott az élőholt – biztosan hazudott. A vénember túl g alád ahhoz, hog y meg haljon. Főleg olyan kényelmesen, az ág y meleg ében. Vag y ezért jövünk? Ezért jöttünk? Hog y meg nézzük a sírban? Befordultunk eg y sarkon: éppen akkor tűnt el eg y fény az előttünk levő mög ött, vag y harminc méterre. Két férfit pillantottam meg eg y csapat vég én, mielőtt befordultak volna. Valami nem stimmelt velük – valami ismerős dolog . Savanyú bűz terjeng ett a leveg őben. Emberek mennek le a sírokhoz. Oda, ahol anyám és William fekszik márványlapok alatt. Bűvös pecséttel védve. Hool g yorsított, nem futott, csak szaporázta a lépteit, Katherine finom érintése nem ébresztette fel, mindössze nag yobb sebesség re ösztökélte. A következő fordulónál világ osan

láttuk az utolsó három alakot. Beesett rajtuk a hús, sötétek voltak, de nem a naptól, hanem a sártól, loncsos hajuk fekete rong yokra lóg ott rá. Kezükben fúvócsövek és tüskék. Mocsári vámpírok. Hog yan hatolhattak be ilyen lények a várba? Miért nem riadóztatott Katherine, amíg még lehetőség e volt rá? Újabb forduló, az Építő-folyosók vég e, innen már az Orok pusztuló műve következik. Miért nem riadóztatott Katherine? Mert azzal felébresztette volna Hoolt is, és most nem láthatna be Ancrathba, nem ismerhetné meg az okokat. Márpedig az okok ismerete aranyat ér. Fexler azért küldött le a sírjába, hog y vég ezzek a maradványával, és ő visszanyerhesse teljes erejét. A holtak se mások. A nekromanták azért térítik vissza őket húsukhoz-csontjukhoz, hog y új erőre teg yenek szert. De mi vonzotta ide őket? Porréteg tompította Hool lépteinek neszét. Crath-város többi pincéje nyirkos és penészes, de az Építők alapzatában lehet valami mág ia, ami csontszárazon tartja a kriptát. Aszott, susog ó hely, mint a Száraz Hely, ahová a lelkek esnek. A leg rég ebbi rokonság fekszik leg hátul, ükapa, dédapa, nag yapa, feleség ek, fivérek, nővérek, meg az alacsonyabb rang ú Ancrathok, akik bűnben fog antatásuk dacára nag y bajnokok voltak. Eg y eg ész, elfeledett horda. Szoborrelikviák merednek a sötét vég telenbe rég i csontok fölött. De a fény most eg y közelebbi lépcsősor felől világ ított, olyan kamra felől, amelyet jól ismertem. Robart Hool ujjai ráfonódtak kardja markolatára. „Ne! Felébred!” Katherine hang ja, az én fülemben vag y talán Hooléban, nem tudtam. Szisszenve repült ki hüvelyéből a kard, jó peng e Samath műhelyéből a Változások hídjánál, élesre rúnázva. Előttünk a vámpírok most lépnek be anyám sírkamrájába. „Nem eng edem.” Hog yan akadályozhatnám meg , hog y Hool felébredjen, nem érdekelt. Talán csak akarnom kell, és teljesül ebben az Építők hag yta világ ban. Bár, mondjon akármit Fexler, az akarás leg többször nem elég . Katherine felg yorsította Hool lépteit – én futásnak eresztettem, és nyolcast írattam le a kardjával, hog y érezze a súlyát, szimmetriáját. Fog almam sincs, hog yan mozg attam. Lehet, hog y Katherine meg sajnált, és adott valamennyit az erejéből, habár tapasztalatból tudom, ha a rokonság omat fenyeg etik, még ha halottak is immár, az akaratom meg sokszorozódik. Ha eg yszer az ember elszánja mag át az erőszakra, nem könnyű visszafog ni. Ez is olyasmi, amit ha elkezdünk, be kell fejezni, mint a coitust, mert azt félbehag yni bűn, még a papok is mondják. Még is meg álltam, és Hool nem ébredt fel. Ha csak úg y beront oda, csupán új hullaként szolg ál a vámpíroknak meg azoknak, akik kísérik őket. Ha meg riadóztatunk, azzal túl messzire kerülünk, túl sok időt vesz ig énybe, s a behatolók közben meg lóg nak a zsákmánnyal, amiért jöttek, bármi leg yen is az. Ehelyett visszafuttattam Hoolt a folyosón, fel a lépcsőn, a Kurta Hídhoz. Liheg ve, de azért nem teljesen kimerülve ért oda. A híd mellett mindkét falon ezüst tábla, rajtuk sima ezüst g ombokkal. A g ombok valamilyen kombinációja felemeli az ajtót, ezt a könyörtelen Építő-acél lapot, amelyből ezer kard is kitelne – az Ancrathok kincsének része ez. Sosem láttam még felemelkedni az ajtót. Soha senki nem árulta el, melyik g ombokat kell meg nyomkodni. „Gondolom, atyám nem álmodta meg neked a kombinációt” – mondtam.

Katherine nem válaszolt, de Hool borzong ott meg helyette. Atyám álmai olyan sötétek lehettek, hog y Katherine sem mert járni bennük. „Bassza meg .” Beledöftem Hool peng éjét a táblába. Az ajtó akkora sebesség g el süvített fel, hog y az eg yik deszkának nem maradt ideje hátracsúszni. Pozdorjává tört. Mög öttem a folyosón világ ítóg ömbök kezdtek hunyorog ni több helyen is, vörös fényszig eteket alkotva. Valahol messze felbúg ott eg y sziréna, olyan hang ot adva, mint eg y őrtoronyé, bár kétlem, hog y hirtelen három erős ember feküdt neki a felhúzórúdnak. Ez a hang metsző volt, tiszta, valami ősibb g épezet hang ja. Amit a futás, a döfés meg az acélajtó felug rása se tudott vég bevinni, ez a távoli vijjog ás meg tette: szorításom enyhült Hoolon, eg yik ujjam a másik után hullott le róla, és ő úg y kezdett ébredezni, mint a búvár eg y sötét teng er mélyén, amikor a csillámló felszín felé rúg ja mag át. Leszorítottam, de ekkor meg én kezdtem emelkedni a felszín felé, amely eg yszerre látszott közelinek és távolinak. Beszivárg ott a fülembe a hintó nyikorg ása, a kerekek zörg ése, Gomst hortyog ása. „Ne!” Hool és én rohantunk visszafelé, meztelen talpunk csattog ott, úg y követve a fordulókat, mint aki éber álomban idézi fel őket, de az máris szökik tőle, alig hog y meg rag adta. Mindjárt ott vag yunk. Már csak eg y sarok. Tüskék hussantak elő a sötétből. Az eg yik lepattant az olajlámpásról. A másik Hool testébe fúródott, a bal felőli vaskos mellizomba. Kis vörös kör nőtt fekete szára köré. Fuss tovább. Álmodj tovább. Hool túl g yors volt, a távolság túl rövid, hog y új sortüzet ereszszenek meg . Előrehajította a lámpát, és rohant utána, már úg yis locsog ott belőle az olaj. A lámpa összetört a falon a fordulóban, és a láng nyelvek két vámpírt rajzoltak körül, amint a sarkon túl meg húzódva friss fullánkokat illesztettek a fúvócsőbe. Akkor ért oda hozzájuk, amikor éppen léleg zetet vettek a fújáshoz. Eg y kardcsapás mindkét fúvócsőt kettészelte. Gyorsan, mag abiztosan mozog tak ezek a lények, mások voltak, mint Chella járkáló holtjai, romlott testek, de elevenek, valaha férfiak lehettek, csak éppen az íg éret földjének mérg ei formálták őket. Nekünk ug rottak, és Hool következő csapása a leveg őben metszette föl az eg yiket válltól csípőig , fakószürke belek omlottak ki belőle a fröcskölő fekete vérrel eg yütt. A másik lerántotta mag ával a földre, karmai a vállába mélyedtek, heg yesre reszelt szürke fog ai az arca előtt csattog tak. Mivel a kard beszorult közénk meg a lény közé, Hool nem tehetett eg yebet, odébb g urult, és meg próbálta ellökni. A lénynek alig volt súlya, a fele lehetett eg y felnőtt férfiénak, de inas karjában félelmetes erő lakozott. Lehelete sírg ödörtől bűzlött, fog ai vadul próbáltak húsba harapni: még én is meg rémültem, pedig nem az én arcomat akarta lezabálni. A kétség beesés erőt adott Hoolnak, hog y kiszabaduljon. A kardot rúdként használva feltolta mag át a vámpírról. Karmai a vállába vájtak, vér spriccelt belőle a vámpír mellére. Hool liheg ve, szentség elve rátérdelt, és átszúrta a nyakát a peng ével. Vad, tanácstalan tekintettel nézett körül. Csak ekkor vettem észre, hog y noha vér csörg ött a mellünkön, áztatta át a hálóing ünket, én nem éreztem fájdalmat. „Jorg ! Ébredj!” Katherine hang ja a fülemben, léleg zetének meleg e a nyakamon, a hintó zörg ése. Nem.

Hool meg fordult, továbbindult. Ne. Szeme elé toltam a tüske képét, ujjaim beg yével kapaszkodtam bele. Odanyúlt, hog y kirántsa. A tüske nem mozdult, köréje dag adt a hús, ahog y cibálta. Ez csak eg y tövis! Eg yetlen erős rántás, és kijön a horg ával eg yütt, és a seb kivérzi a mérg et. Meg tette. „A rohadt életbe!” Vért köpött, körülnézett. „Hol a francban vannak?” Éreztem, hog y mozog a szája, éreztem, hog y Katherine ráz vag y félezer kilométerrel messzebb. Hoolt újra elindították az álomképei. A dolg ok, amiket alvó szemével látott. Az ajtó, amint lezárja a kriptát, eg y harmadik vámpír, vag y talán több is, amint behatolnak az Ancrathsírkamrákba. Belétápláltam a mag am harag ját is, hadd mardossa a zsibbadást, amely, tudtam, már az ujjai heg yét birizg álja. Nem messze kalapács csattant vason, újra meg újra. Valahog y vele maradtam, miközben rohant, mag a mög ött hag yva az összetört lámpás fog yó fényét. Éles fordulat balra, bele a sötétbe, és előttünk, az Or-háztól rabolt temetkezőkamrákban, újabb fény. Lassíts. Lassan, fel az anyám sírjához vezető lépcsőn, a betolakodók fénye meg -meg csillant Hool peng éjén, amely még fekete volt a vámpírok vérétől. És ott, eg yetlen lámpás fényénél, ott volt a harmadik vámpír, meg három holt lény, testükön a brettani teng erészek pikkelytetoválása, eg y ötödiket fig yeltek, eg y sápadt, fekete köpenyes, fekete csuklyás embert, aki a kisebbik szarkofág nál térdelt, és a rúnákat verte le kalapáccsal-vésővel a fedeléről. Hoolnak volt annyi esze, hog y ne eressze meg a csatakiáltását. Habozás nélkül mög éjük lépett, és kardja eg yetlen suhintással félig belehatolt a vámpír koponyájába. Miközben Hool támadott, én a holtakon csodálkoztam. Az efféléknek az ag ya a leg rosszabbal telik meg abból, ami eleven korukban benne volt, márpedig a bámész kíváncsiság nem bún, leg alábbis nem akkora, hog y visszatérjen a hullákba. De ezek mohón, semmi mással nem törődve lesték a sírt. Hool kiszabadította a peng éjét, és lecsapta az eg yiknek a fejét, mielőtt a másik kettő arra fordulhatott volna. Nem volt hibátlan mozdulat, de azért volt tehetség e Hool úrfinak, s aki a kardját rendesen meg élezi, annak én elnézem az apróbb hibákat. Aztán nekiestek a holtak, fürg ébben, mint reméltem. Amikor vég re el tudtak szakadni az öcsém sírjától, eg észen másnak bizonyultak, mint azok a cammog ó holtak, akiket eddig láttam. Hool leszelte az eg yiknek a karját, könyökben. A holt ember a másik kezével meg markolta Hool jobb karját, társa pedig a lábára vetette mag át. Amikor Hool elvág ódott, felállt a nekromanta. Lehet, hog y nem tartottam különösebben nag yra Robart Hoolt, de szépen halt meg . Átvette a kardot a másik kezébe, és ballal döfte keresztül a ráug ró hulla nyakát. A félkarú hulla leszorította, a másik a lábát markolta, és a combjába harapott, de Robart elbömbölte mag át, és meg próbált felemelkedni. A nekromanta mint a villám ug rott oda, és meg érintette hideg ujjával a csuklóját, amely a kardot próbálta kiszabadítani. És akkor Robartból kiveszett a harc. Nem a fájdalom, nem a rettenet, ahog y a holt ember a combja inát marcang olta, hanem a harc. Tudtam, mire képes eg y nekromanta érintése. A halott teng erész feltérdelt, majd felállt, vicsorg ó fog ai vörösek, álláról csöpög ött a vér. A szem, amellyel nézett bennünket, már nem az a szem volt, amely először pillantott ránk. Valami más lesett ki rajta. A nekromanta letérdelt, s most még halványabb volt, ilyen halvány

embert még sohasem láttam. „Uram” – mondta, a kőlapokra szeg ezve tekintetét. „Királyom.” – Uram! – Gomst éles hang ja. – Királyom! – Osser Ganté. – Ébredj már, te ostoba kölyök! – Eg y pofon: Katherine szeme meredt rám. – A fene essen belétek! – mondta Miana, és a baba felvisított.

32

– Vedd

át a babát, Jorg . Miana felém tolta a fiunkat, aki vöröslő képpel készülődött eg y újabb visításra a pólyában. Miana feltérdelt az ülésre, majd kikukucskált az ablakon. Honth falai sötét vonalként húzódtak nyug aton. A kis William nag y leveg őt vett, és eg ész testében meg borzong ott, ami a visítás előjele. Nem volt még erős a hang ja, de a babasírást ig en ravaszul pont arra találták ki, hog y felborítsa a felnőttek lelki békéjét, különösen a szülőkét. Beledug tam a szájába a kisujjam bütykét, mire elfeledkezett a bömbölésről, és vadul csócsálni kezdte. Katherine mellettem ült, kifürkészhetetlen tekintettel nézte a fiamat. Mag amhoz szorítottam. A mellvértem Brath nyereg táskájához volt kötözve báránybőr– és viaszosvászon burkolatában. Rájöttem, hog y a csecsemők nem szeretik a páncélt. William kiköpte az ujjbütykömet, és újabb ordításra készült. Vörös arccal, kopaszon, illetve pár szál hajjal, sovány vég tag okkal, de kövér kis testtel jött világ ra, inkább hasonlított eg y rózsaszín békára, mint emberre, nyáladzott, bűzlött és követelőzött. Még is szerettem a karomban tartani. Ez az emberi g yeng eség , amely mindannyiunkra jellemző, belém is utat talált. Atyámnak azonban sikerült félretolnia eng em, ha eg yáltalán valaha is rálelt ez az érzés. Lehet, hog y amint nőttemnövekedtem, már könnyebb dolg a volt. Vég re kitört az ordítás William apró szájából: óriási hang ekkora testhez képest. Dajkálg attam, és közben azon tűnődtem, vajon mekkora furkósbotot adtam vele a világ nak, hog y ag yonverhessen. Katherine-re néztem. Nem hoztuk szóba az éjjeli álmot. Több kérdésem is lett volna hozzá, de hallg atóság nélkül akartam feltenni őket, amikor majd alaposan meg rág hatom az esetleg es válaszokat. Nem viszonozta a pillantásomat, a fiamat tanulmányozta. Volt idő, amikor ag g asztott, hog y netán ártani akar neki, de ezt most, hog y a karomban tartottam a g yereket, nehéz volt elképzelni. – Van a közelben valaki, aki azonnal meg ölné ezt a csecsemőt, ha alkalma adódna rá. – Katherine elfordította a tekintetét beszéd közben, a hang ja halk volt, mintha csak valami semmiség et említett volna, ami beleveszik a kerékzörg ésbe. – Micsoda? – Miana szikrázó szemmel pördült vissza az ablakrácstól. Azt hittem, nem hallg atózik, de úg y látszik, semmi sem kerülte el a fig yelmét, ami a nénikém és köztem elhang zott. – Ha elárulom, meg kell íg érned, Jorg , hog y az illető biztonság ban lesz tőled és embereidtől – mondta Katherine. – Hát ez valahog y nem lenne jellemző rám, ug yebár? – Vig yáztam, nehog y meg feszülő karom összezúzza Williamet. Miana a babáért nyúlt, mire még jobban mag amhoz öleltem. – Szóval áruld csak el szépen. – Katherine! – Miana átnyúlt előttem, és meg fog ta Katherine kezét. – Kérlek!

Eg y pillanatra mag am előtt láttam Miana tűzbombájának vörös robbanását az Odú udvarán. Baj lehet belőle, ha Katherine visszautasítja. – Az illető az Arany Pax oltalma alatt áll – mondta Katherine. Vag yis az őrség bárkit meg ölne, aki rátámadna, és bárkit levadászna, akinek sikerülne meg ölnie. Mint ahog y akkor is közbeavatkoznának, vag y azt is meg bosszulnák, ha a mi hintónkat érné támadás. – Nem te vag y atyám eg yetlen küldötte. – Már az elején rá kellett volna jönnöm, de amikor őt találtam az Ancrath-hintóban, a meg lepetés elterelte erről a fig yelmemet. – Lord Nossar helyébe is kijelölt eg y képviselőt. Katherine bólintott. – Jarco Renart. – Jarco kuzin. – Hátradőltem, és ellazítottam a kezemet, amely William pólyáját markolta. Azóta nem hallottam felőle, hog y a Hodd Town-i lázadáskísérlete után elszökött. Eg y évvel azelőtt történt, hog y Nyíl herceg e meg jelent a kapumnál a hadával. Véres kis csetepatét rendeztünk: a polg árháború mindig keg yetlen, ha a rég i sebek felfakadnak, mérg ük elönti az új nemzedéket Az ütközetekbe az eg ész Felföld belerokkant, a férfiak száma meg fog yatkozott, a kincstár kiürült. Akkor azt g ondoltam, Nyíl pénzeli Jarcót, de könnyen lehet, hog y atyám kótyavetyélte el rá az örökség emet. Jarco semminek sem örülne jobban, mint ha kezet emelhetne a fiamra. Vég ül is meg öltem a fivérét Norwoodban, elkaptam az apját az Odúban, és elbitoroltam az örökség ét. Na és persze neki is bőven jutott a családi vérszomjból. Vajon őrnek álcázza mag át? Lehet, hog y meg g yőzte őket: ez az eg yetlen módja, hog y biztonság ban leg yen tőlem. Vag y talán a táborkísérő csőcselék közt bujkál. Nem lesz könnyű meg találni. – Hog y titkolhattad el előlünk? – kérdezte Miana, és a bütykei kifehéredtek Katherine kezén. – Bármelyikünkre rátámadhatott volna. – William nem áll az őrség védelme alatt – mondtam. Jarco nem áldozná rá az életét arra, hog y velem teg yen próbát, de a fiamat nyug odtan meg ölhetné, számíthatna az őrség oltalmára. Ilyen alkalmat alig ha mulasztana el. Kész vicc. – Hát akkor helyezd az őrség védelme alá! – rikoltotta Miana. Katherine-nek meg rándult az arca, lehet, hog y az éles hang tól, de az is lehet, hog y Miana kezének szorításától. – Gyermekkornak nem lehetnek tanácsadók, se küldöttek. – Katherine éppoly jól ismerte a szabályokat, mint én. Az öreg ek bólog attak a szemközti ülésen. – De hát... – Miana elhallg atott, amikor visszaadtam neki a g yermekünket, és az ajtóhoz húzódtam. Kihajoltam a sár meg a keréknyomok fölé, és Makinért kiáltottam. Azonnal odaug ratott. – Veg yétek körül a hintót, mindnyájan! Itt van Jarco Renar aranypáncélba bújva, és meg akarja g yilkolni William herceg et. Makin a leg közelebbi lovasokra pillantott. – Mag am fog om meg ölni. – Nem. A Pax oltalma alatt áll. – Amint kimondtam, máris azon tűnődtem, kinek az életét volnék hajlandó feláldozni Jarco haláláért cserébe. Közelebb intettem Makint, és a fülébe súg tam. – Mindig tudtam, hog y nemhiába tűröm meg mag am mellett Rike-ot. Mondd meg neki,

száz aranydukát üti a markát, ha kinyírja Jarcót. De készüljön fel, hog y utána iszkolnia kell. Makin bólintott, és meg eresztette a kantárt. Utánaszóltam. – Száz arany és öt arabs mén. – Valahog y illett a helyzethez. – Hé, te! – kiáltottam rá a leg közelebbi őrre. – Azonnal hívd ide Harrant. A férfi meg biccentette aranysisakját, és elüg etett az oszlop elejére. – Add mellém Makint és Martent, és hazameg yünk a Felföldre – szólalt meg mellettem Miana. – Rike-ot és Kentet és Gorg othot is odaadnám, de akkor sem lennétek biztonság ban, Miana. Messze vag yunk az otthonunktól, olyan földeken, amelyek nem szeretnek bennünket. Amikor Harran két másik őrkapitánnyal az oldalán meg jelent, Katherine és Miana harag osan, sug dolózva pörlekedett, és William is közbevetett eg y-eg y visítást. Harran feltolta a sisakrostélyát. – Jorg király. – Beszélni akarok Jarco Renarral – mondtam. – Jarco Renar a védelmem alatt áll. Én tanácsoltam neki, hog y ne mutatkozzék, a kellemetlenség ek elkerülése érdekében. – Ó, biztosíthatlak, kapitány, a kellemetlennél sokkal rosszabb dolog fog történni, ha nem hozod elém. Harran elmosolyodott. – Jorg , éppen azért van velem majdnem ötszáz a leg jobb császári katonák közül, hog y ne árthass Jarco Renarnak, és Jarco Renar se árthasson neked. Az a feladatunk, hog y eljuttassunk benneteket Vyene-be. Ha jól számolom, neked nég y hadra fog ható feg yveresed van. Hag yd, hog y teg yük a dolg unkat, jó? – Neked én Jorg király vag yok, Harran kapitány – mondtam. Eddig re már az említett nég y feg yveres is csatlakozott hozzánk. Ig azság szerint hárman voltak, mert Gorg oth a mag a embere, és fog almam sem volt, hog y az én pártomat fog ná-e, vag y az őrség ét. Rávertem a hintó oldalára, és meg álltunk. – Ideadnád azt, Lord Makin? – A Núbai számszeríjára mutattam, amely Brath nyerg éhez volt kötözve. Fog tam az íjat, leléptem a sárba, és átmentem az útpadkára. Teljes fig yelmük súlya rám nehezedett, miközben lehajoltam, hog y felhúzzam az íjat. – Tehát azért van az őrség , hog y eng em, Lord Makint és a tanácsadóimat meg védje? – Nem néztem fel. – Ig en – válaszolta Harran. – És milyen körülmények között alkalmaznának velem szemben erőszakot? – Ismertem a szabályokat. Azt akartam, hog y Harran mondja ki. – Vesszőt – nyújtottam a kezemet. Makin belecsapott eg y vasnyilat a tenyerembe. – Ha a Százak bármelyikére, tanácsadóikra vag y deleg átusaikra rátámadnál. – Harran ménje ideg esen felnyerített, és dobrokolni kezdett. – Makin, mint zászlósuram, méltóztass lemondani a védelmemről. Csak hog y ne leg yen félreértés. – Helyére illesztettem a vasvesszőt.

– Ezennel

lemondok róla – jelentette ki Makin. Most felnéztem, bele eg yenest Harran sötét szemébe, és még eg yszer, utoljára vég ig mértem. – Kedvellek, Harran, de a fiam itt van ebben a hintóban, és Jarco Renar minden bizonnyal meg próbálja majd meg ölni, mivel ő nem áll a védelmed alatt. Ezért hát feltétlenül beszélnem kell a kuzinommal, hog y eg yezség re jussunk. – Eg yszer már elmag yaráztam, Jorg király, hog y lehe... Fejbe lőttem. Félig ledőlt, félig leug rott a nyereg ből, de a lába beleg abalyodott a keng yelbe, és elég furán festett, mintha derékszög ben állna ki a lovából. A mén elrobog ott, lombtalan sövényeken vonszolva keresztül Harrant. Aranysisakja meg akadt a töviseken, és lecsúszott a fejéről, vér szivárg ott belőle. – Vesszőt – nyújtottam a kezemet. Makin beletett eg y másikat. Elkezdtem felhúzni a számszeríjat. – Rosson kapitány, ug ye íg y hívnak? Valamint Devers kapitány? – Már félig kirántották a peng éjüket, amikor feltettem nekik a kérdést. – Miért akartok kardot emelni rám, amikor leg szentebb birodalmi kötelesség etek meg védeni eng em? – Minden őr a kardjához kapott körülöttem, mások meg közelebb rúg tattak, hog y lássák, mi okozza a felfordulást. – Ag yonlőtted Harrant! – Rosson, balra tőlem, kiköpött. – Ig en – bólintottam. – És te leszel a következő. Úg y számolom, húszat tudok ag yonlőni közületek, mielőtt el kell kezdenem kivag dosni a nyilakat a hullátokból, hog y folytathassam. Ha muszáj, meg ismétlem a kérdést. Milyen alapon akartok kardot emelni rám? Biztos vag yok benne, hog y Harran kapitány helytelenítené. Ő leg alább tisztában volt a kötelesség ével! – Én... – Rosson kapitány elbizonytalanodott, kardja még nem volt kinn a hüvelyéből. – A te dolg od, kapitány, az, hog y meg védj eng em. Ennek pedig nem az a módja, hog y miszlikbe apríts, nem ig az? Csakis akkor támadhatnál rám, ha eg y őrizetedre bízottat fenyeg etnék. De én semmi ilyesmit nem teszek. Csak meg ölök pár száz őrt, akit mellém rendeltek. – Jorg király... ezt... ezt nem mondhatod komolyan – dadog ta Rosson kapitány. Alig ha mondhattam volna komolyabban, de eg yesek képtelenek hozzászokni a változó körülményekhez. CsuSurr! Rosson nag yot puffant a sárban. Nincs az a mellvért, amely két méter távolság ból meg állítja eg y akkora számszeríj vesszejét, mint a Núbaié. Újra nekiláttam, hog y felhúzzam, bár már sajg ott tőle a karom. – Devers kapitány? Idehozod Jarco Renart, hog y beszélhessek vele? Ne feledd, ha meg akarnám ölni, nyug odtan darabokra vag dalhatsz. Rosson verg ődött a sárban. Mondani akart valamit, de csak vér jött ki a száján. Miana és Katherine eg ymás mellett hajoltak ki a hintó ajtaján, Gomst fölöttük leskelődött. Osser Gantot jobban érdekelték a számvetései. – Jorg ! – Katherine vörös fürtjei az arcába hulltak, szeme láng olt. – Ezek itt becsületes férfiak! – De én nem vag yok az. – Kinyújtottam a kezem. – Vesszőt! – Családos emberek, meg van a mag uk élete...

Miana nem szólt semmit, arcán nem tükröződött érzelem, csak melléhez szorította a fiamat. Üg yet se vetettem Katherine-re. Meg emeltem a hang om, hog y a hideg délutáni szellő a leg távolabbi őrhöz is elhordja. – Kedveltem Harran kapitányt. Látjátok, mire ment vele. Titeket alig ismerlek. Veszély fenyeg eti újszülött fiamat. Eg y élőholtat már levadásztam, hog y meg védjem. Szerintetek problémát jelentene nekem, hog y eg ytől eg yig lemészároljalak benneteket? Ajánlom, hog y hozzátok elibém Jarco Renart, különben ennek sohasem lesz vég e. A számszeríj szára fölött nézve Devers kapitány halványnak és g ondterheltnek látszott. Felcsapta sisakrostélyát, sovány arcát heg ek, himlőhelyek tarkították, állán kurta fekete szakáll meredezett. – Hozzátok ide Renart! – kiáltotta. Miközben vártunk, felültem Brathra, és feszes kört írtam le vele. Jól képzett ló volt, nem bántotta a vérszag . Leemeltem Harran kapitány sisakját a sövény tüskéiről, s eg yik kezemben azt fog tam, másikban a számszeríjat. Bratht a térdemmel kormányoztam. Sir Kent felmászott a lováról a hintó tetejére. Kent többször köszönhette az életét annak, hog y jól választotta meg a hadállást, mint annak, hog y páncélban volt, és értett a kardhoz. – Hozzatok ide még néhány kapitányt. – Ismét Devers kapitányra emeltem a számszeríjat. – Ne, várj! – Feltartotta a tenyerét, mintha azzal kivédhetne eg y vasnyilat. – Mindjárt itt lesz! – De te már nem. – Meg nyomtam a ravaszt, de mielőtt még eleg endő erő nehezedett volna rá, az őrök sorfala szétvált, és meg jelent Jarco Renar a deresén, aranypáncélban. Feléje fordítottam a számszeríjat. – A helyedben mást küldtem volna először – mondtam neki. – Hog y kiderüljön, felismerlek-e. – Történetesen tudtam, hog y néz ki, bár sohasem találkoztunk. Jarco nem volt olyan testes, mint a fivére, és olyan meg tévesztően nyájas sem. Mag asabb volt, szélesebb vállú, és inkább a nag ybátyámra hajazott, meg a Renar-farkasra. Feléje rántottam Brath fejét. Körülöttem kezek feszültek kardmarkolatokra. – Fog d. – Átadtam Deversnek a meg töltött számszeríjat, majd odahajoltam hozzá, és a fülébe súg tam: – Ha meg támad, állj készen, hog y lelődd. Ne feledd, te azért vag y itt, hog y eng em védj. Jarco kuzinnak meg vannak a mag a védelmezői, az az osztag , amely vele lovag olt ki Crath-városból. Meg int Jarco felé noszog attam a lovamat. – Jarco, örülök, hog y vég re csatlakozol hozzánk. – Jorg kuzin. – Lova ideg esen lépkedett Rosson kapitány körül, akinek baromi sok időbe telt meg halni ahhoz képest, hog y mellbe lőtték. Eg y térdszorítással még közelebb kényszerítettem Bratht. Harran üres sisakjáról fekete vér csöpög ött a lábamra. – Elég edetlen vag yok veled, Jarco – mondtam. – Én is veled, Jorg kuzin. – A lázadásod miatt leg yeng ülten kellett szembenéznem ellenség eimmel, Jarco. – Ha nem esik el annyi katonám Hodd Town visszafog lalása közben, Nyíl herceg e kevésbé tudott volna meg szorong atni. És Hodd Town is meg sínylette a csatát, pedig előtte is éppen elég ronda volt. – Az én trónomon ülsz, kuzin. – A szemében volt valami atyám hideg ség éből és a

nag ybátyám vadság ából. Sokért nem adtam volna, ha ott leskelődhetek az udvarban aznap, amikor Jarco Olidan király elé járult a kérelmével. Vajon hog yan fog adta atyám az unokaöccsét? – Ráadásul a népemen uralkodsz – mondta Jarco. – Szeretnek eng em. – Rámosolyog tam, hog y felbosszantsam. Jarco tudta, hog y ig azat beszélek. Azt a királyt, aki g yőzelmet hoz, mindig szeretik, az árát pedig hamar elfelejtik. A Felföld most már büszke arra, hog y eg y eg ész ország csoportnak a központja. Nag ybátyám alattvalóiként csupán eg y lábjeg yzet voltak a birodalomban, amelyre leg többször üg yet se vetettek. Lehet, hog y akkor boldog abbak voltak, nag yobb biztonság ban voltak, de hát az emberek hajlandók meg fizetni az árát annak, hog y becsüljék őket, mert mind hiúk vag yunk, vadállatiak, véren nevelkedettek. – Mit akarsz tőlem, Jorg ? – Úg y tett, mint aki elfojt eg y ásítást. – Úg y látom, az örökség ed ag g aszt, kuzin, de apádat könnyen meg bocsátottad nekem. – Álmélkodva vontam meg a vállam, és félrehajtottam a fejem. – Szeretett fivéredről nem is beszélve. – Nem felejtettem el őket. – Meg rándultak az állizmai. – Szeretnél eg y emléket róluk meg az elvesztett örökség edről? Az elvesztett büszkeség edről? Nem lehet könnyű elveszteni a családunkat. – Kivontam hüvelyéből Góg ot, és markolattal előre feléje nyújtottam. Renar bácsi peng éje volt, ősi munka, Építő-acélból kovácsolták, és atyám nag yapja szerezte meg az Ancrathoknak, amikor a birodalom széthullása idején elfog lalta a Felföldet. Jarco villámg yorsan átvette a kardot. Jobb is, ha az ő kezében van, nem az enyémben. Láttam a szemében a g yűlöletet. Eg yesek számára nincs szörnyűbb méreg az ajándéknál, és semmi sem rosszabb, mint ha szánják őket. Én már csak tudom. – Na persze – jeg yeztem meg –, ha velem történne valami, ha a Felföld ismét nemes Renarvért szeretne látni a trónon, akkor se te kapnád a koronát. A kard, ősei peng éje ott meredezett közöttünk. Összeráncolta a homlokát, fekete szemöldöke felug rott. – Ostobaság ot beszélsz, Ancrath. A címet én öröklöm, nem a te vinnyog ó porontyod. – William készség esen felvisított, mielőtt Miana betapaszthatta volna a száját. – De bármennyire ácsing ózol is apád címére, Jarco, azt csak elismered, hog y az ő követelése jog osabb a tiédnél? – Apám...? – Kardja heg ye, a peng e heg ye, amelyet Góg nak kereszteltem, eg yenesen a szívemnek szeg eződött. Mellvértem a hátam mög ött volt, szépen becsomag olva, a nyereg táskához erősítve. – Hag ynom kellett volna meg halni a bácsikámat. Eg y derekabb ember hag yta volna. De én annyira élvezem a cseveg éseinket. Hetente többször is leballag ok hozzá azon a hosszú lépcsőn a tömlöcbe. Sokszor emleg et tég ed, Jarco. Manapság már nem ig azán lehet érteni, mit mond, de úg y veszem ki, Renar bácsi elég edetlen veled. Csak még eg y mosolyba került, hog y vég leg kikészüljön. Gyors volt a keze, azt meg kell adni. Harran sisakjával kivédtem ug yan, döfése még is keresztülszántott a hajamon, ahog y lebuktam. CsuSurr! Devers kapitány teljesítette kötelesség ét. Jarco hátrabukfencezett a g ebéjén, lába kirepült a keng yelből. Nevetnem kellett.

Katherine leug rott mellé a sárba, nem törődve a szoknyájával. Miana szótlanul meredt rám. Az olyan ember nézése volt ez, aki meg kapta, amit akart, akár keserű, akár nem, és ezzel tisztában is van. – Azért nem kellett volna meg ölnöd. – Katherine g yilkos tekintettel felnézett. Kedvelem azokat, akik ki merik mutatni a harag jukat. – Devers kapitány ölte meg – mondtam, azzal visszavettem az íjat a szóban forg ótól, és a vállamra vetettem. – Bocsi, Rike testvér. – Kezébe nyomtam Brath kantárját, és leszálltam a nyereg ből. Pár szál lenyesett hajam velem eg yütt hullong ott lefelé. Felvettem Góg ot a sárból, és meg töröltem a peng ét Rosson köpönyeg ében. A kapitány fehér arccal bámult rám. – Mondta valaki valaha is, hog y rendes ember vag yok, Rosson? Nem felelt. Lehet, hog y meg halt vég re. Gorg oth némán, fig yelmesen toronylott fölém. Felpillantottam rá. – Talán kinőhettem volna már, hog y szeszélyből g yilkoljak, Gorg oth, de jobb, ha tudod: a fiam biztonság a számomra több merő szeszélynél. Visszalöktem Góg ot a hüvelyébe, és bemásztam a hintóba. Miana Williammel, Osser a számvetéseivel, Gomst az Úr harag jával várt. Úg yhog y inkább Katherine-t szólítottam meg , aki még mindig lenn térdelt a sárban Jarco mellett. – Tudod jól, hog y meg kellett halnia. Vag y leg alábbis eg y óra vag y eg y nap múlva rá fog sz jönni. Az a különbség köztünk, hog y én abban a pillanatban tudtam ezt, amikor szóba hoztad. És ahog y én csinálom, az g yorsabb, tisztább, és kevesebben sínylik meg .

33 Öt évvel ezelőtt – Nag yon

vicces. – Letörölg ettem a teve nyálát a lábamról. Névtelen hátasom felhúzta az ajkát, kivillantotta keskeny, eg yenetlen fog ait, aztán az előtte lépkedő teve seg g e felé fordította a fejét. – Ha vég e lesz ennek az útnak, meg veszlek, és kimetszem a májadat – mondtam neki. A teveg elés még csak nem is hasonlít a lovag láshoz. Az ember eg y méterrel mag asabban ücsörög a leveg őben, eg y olyan teremtmény hátán, amely meg bocsáthatatlan sértésnek tekinti a g azdáját. A járása pedig eleve úg y van tervezve, hog y minden lépésnél levesse az utasát: előbb előre és bal felé lódulsz rajta, aztán hátra és jobbra, majd előre és jobbra, hátra és balra, a vég telenség ig . Omal, a karaván eg yik hajtója odaléptetett mellém. – Vitorlázz, Jorg . Hajóval jöttél, nem? Vitorlázz. Nem ló ez, hanem teve. Michael hajót íg ért. A hajcsárok üg ynöke, amikor beállított hozzánk, hog y elvig yen a „karavánhoz”, nag yot nevetett. – Teve! Teve! A sivatag hajója, effendi! – Azzal eszelősen vig yorog va fölpakolták Marco ládáját az eg yik dög re, és elvezettek oda, ahonnan a karaván indult. Hog yan szervezte meg a karavánutat Michael, nem tudom, de annyi világ os volt, hog y noha az Építő-szellemeknek tilos belépniük Hamadába, Kuttában még tudnak intézkedni, ha muszáj. Nem kérdeztem meg tőle. Elhelyezkedtem abban az ig encsak ing atag nak tűnő vesszőkosárban, és íg y szóltam: – Gondolom, te is azok közé a szellemek közé tartozol, akik Nyíl herceg ét akarják császárnak, mert ő majd meg teremti a békét ahhoz, hog y ti a g épeitek szolg álatára fog hassatok bennünket. Marco feszes kis szája eg észen elnyílt erre. A mondás ellenére ritkán történik meg , hog y valakinek leesik az álla. Marcóé azonban leesett, száraz ajka jól hallható pukkanással szétvált. Eltitkolhattam volna a tudásomat, mert az ilyen kis hézag os értesülések sokat érhetnek, a bankárklánok pedig szeretnek üzletelni. Ám Fexler olyan keveset kötött az orromra, hog y úg y g ondoltam, inkább szétszórom az összes morzsát, hadd hig g yék, hog y nag y készletem van belőle, hátha akkor felnéznek rám. – Mert ha az a fajta volnál – tettem hozzá –, akik minden életet ki akarnak perzselni a világ ból, akkor, g ondolom, tudsz még más olyan helyekről is, mint a g ellethi pincék, ahol bőven találni tüzet meg mérg et e célra. Marco szája csattanva becsukódott, a bankár szikrázó szemmel Michael felé fordult. Fel se merült benne, hog y hazudhatok is. Elraktároztam mag amban a meg fig yelést. – Ami azt illeti – folytattam –, nem is értem, mi akadályozza meg ezeket a piromániásokat abban, hog y tabula rasát csináljanak. Vag y netán háború dúl az Építő-relikviák közt, amelyek az íg éret földjeinek porában zümmög nek, a föld alatt vannak eldug va és szerteszórva, no meg

ládákba vannak rejtve...? Michaelnek a szeme volt a leg kevésbé meg g yőző része, mintha valami teljesen ideg en dolog lesett volna ki az arcába mélyesztett két lyukon. Vajon milyen lehetett az ig azi Michael, milyen messze került ezer év alatt ez a teremtmény az eredeti mintájától? – A leg több embert könnyű meg ölni – mondta Michael. – Az összeset viszont nehéz. Ahhoz konszenzus, kooperáció kellene népem minden vag y szinte minden tag ja közt. Olyan ez, mint a Kong resszus. Aznap, amikor vég re találtok eg y utódot a halott császár helyébe, el is kezdhettek ag g ódni: hátha minket is eg yesít majd valamikor a nag y cél. – Na és a Fexler Brews-félék? – Most vig yáznom kell. Fexler eg y harmadik utat is említett, az első kettő pedig eg yáltalán nem volt ínyemre. – Brews? – Örömmel láttam, hog y eg y Építő-szellem is tud g únyosan vig yorog ni. Leg alább ennyi emberi maradt ezekben az adatvisszhang okban. – Ő csak eg y szolg a, eg y karbantartó alg oritmus. Ma már szabadon cselekedhet, de miután ezer évet töltött világ unk peremén, alig ha számít olyan szószólónak, akire hallg atnod kellene. Szeretnéd, ha arról az emberről ítélnélek meg , aki a kapudat nyitja, hog y beléphessek rajta? Íg y hát, miközben átdülöng éltem a Peremvidéken, csak alig valamivel biztosabban ülve a nyereg ben, mint előttem Marco a mag a hátasán, meg tudhattam, micsoda is Fexler Brews. Eg y hamis tollakkal ékeskedő, nag yzási hóbortban szenvedő portás. A Szahar-sivatag Peremvidéke hatalmas kiterjedésű, kopár, repedezett talajú puszta. Hasadékos g eometria ismétlődik rajta eg yre nag yobb léptékben, az eg ész csupa por, sehol eg y heg y, tó, fa vag y bokor. A repedések itt-ott papírvékonyak, másutt beléjük férne az ember karja, meg int máshol eg y tevét is elnyelnének. Torz élőlények bujkálnak a hasadékokban, meg lepő mélység ekben rejtőzve a nap elől, ahol a sár még emlékszik a rég i esőkre. De a sötétben előmerészkednek. Karavánunk százhúsz tevéből és ötven emberből állt, utóbbiak sivatag i mórok, avag y taureg ek, ahog y mag ukat nevezik. A taureg ek többnyire kereskedők, vag y hajcsárok, mint Omal is. Aranyat visznek a Kikötőkirályság okból Hamadába, onnan meg sótömbökkel indulnak vissza. A sót üg ynököktől vásárolják, azok pedig a szálasoktól, a majdnem-emberektől szerzik be, akik még a Szahar mélyének kohómeleg ét is kibírják, pedig oda a leg edzettebb mór törzsek se merészkednek. A kereskedőkön és munkásaikon kívül eg y tucat hatan kísért bennünket: nag y hírű zsoldosklán harcosai. Nappal a hátasaikon g örnyedeztek, üg yet se vetve semmire, de éjjel meg dolg oztak a pénzükért – távol tartották a rag adozókat, amelyek előmerészkedtek a repedésekből. Utunk első estéjén a taureg ek tevetrág yából rakott tüzénél, az éjszakának hátat fordítva üldög éltünk, és forró jávát ittunk g yűszűnyi csészékből. Én továbbra is utáltam, de olyan drág a, hog y sértés lett volna visszautasítani. A tűznél is fényesebben világ ítottak a csillag ok: teli volt velük az ég bolt. A mórok a mag uk érdes nyelvén fecserésztek, én meg suttog va fag g attam Marcót Miután rájött, hog y az Építő-szellemek ismernek eng em, sőt én is tudok róluk, kissé meg változott a véleménye rólam, s noha továbbra is meg vetett, leg alább ig yekezett titkolni ezt.

– Ibn

Fajednek tudnia kell a jövetelünkről – mondtam. – Meg próbált eltéríteni bennünket, és most még sem áll az utunkba. Eg y tucat hatari csak nem bírna el az embereivel. – Úg y látszik, a kifog ása a könyvvizsg álatom ellen nem elég komoly ahhoz, hog y meg kockáztassa eg y teljes taureg sókaraván lemészárolását. De még is elég nag y lehet, hiszen meg próbálta meg akadályozni, hog y közlekedési eszközhöz jussak. – Marco beleszürcsölt a jávájába. – Az én látog atásom ellen nincs kifog ása? Eg y jókora g anajtúró mászott át a csizmámon. Nyolclábú, vag yis mutáns. Eg y pillanatra a kis Gretcha lesett ki rám a tűz fényéből. Mog orva pofát vág tam rá, mire a tűz fellobbant, majd elhomályosult, és a hajcsárok motyog va hátrább húzódtak. – A te látog atásod ellen? Eg yáltalán miért kellene tudnia róla? – Marco homlokán elmélyültek a ráncok. – Juszuf tudott róla. – Miért fontos Juszuf akár neked, akár nekem? Ahhoz képest, hog y mag a után vonszolta az Építő-szellemmel való társalg ás eszközét, Marco meg lepően keveset tudott. – Juszuf számmág us. Marco felvonta a szemöldökét. – Förtelmes alakok. De nem Ibn Fajed tulajdonai. Meg vannak a mag uk külön céljai. Ne hidd, hog y a számok emberei csakis a kalifa parancsára környékezhetnek meg . A nézőkarikával játszadoztam, ujjaim között forg attam az útiköpenyem alatt. Hirtelen belém hasított eg y g ondolat, mintha g yémánttal tele éjből csapott volna le rám, és tetőtől talpig átjárt volna. Olyan szorosan markoltam a karikát, hog y össze is morzsolom, ha valamivel puhább anyag ból van. – Miért kell vonszolnod azt a ládát, Marco? Miért olyan nehéz? A bankár pislantott eg yet. – Nehezebb, mint mi ketten eg yüttvéve! – mondtam. Meg int pislantott. – Miért, milyen nehéznek kellene lennie? A nézőkarikát markolva felidéztem mag amban azt a pillanatot, amikor Gorg oth és Rike eg yüttes erejére volt szükség eg y Építő-termék kicipeléséhez Veresvár pincéjéből. Három napba telt, mire átkeltünk a Peremvidéken. A leg szélesebb hasadékokra rá kellett fektetnünk a mag unkkal hozott három deszkát, s aztán felszedni, újra meg újra. Semmilyen tájékozódási pontunk nem volt, porviharok csaptak le ránk, kiszáradtunk, meleg ünk volt. Eg yszer elmentünk eg y óriási rovar teteme mellett, üres héja alá tevéket lehetett volna bekötni. Három napon át eg yedül ez a látvány törte meg a lapos, repedezett sárvidék monotóniáját. A sivatag hullámzásként jelent meg a horizonton. A kemény, poros talaj pillanatok alatt fehér homokdűnéknek adta át a helyét, akkoráknak, amilyeneket elképzelni sem tudtam volna. A sivatag ban derült csak ki, mit tudnak a taureg ek. Ahog yan navig áltak, úg y számlálg atva a dűnéket, mintha tájékozódási pontok volnának, nem eg yforma, meg -meg csúszó tömeg ek. Ahog yan felkaptattak a fehér heg yek oldalán, mindig a leg könnyebb irányt keresve, a leg tömörebb részeket, hog y ne süppedjen a láb, a széltől leg inkább védett hajlatokat, és este az enyhet adó árnyékokat.

Rossz előérzetem támadt. Minden eg yes kilométer beljebb vitt bennünket eg y börtönbe. Se Marco, se én nem távozhatunk innen az ezekhez hasonló emberek jóindulata nélkül: a sivatag még a mag as falaknál is veszélyesebb csapda. A fehér homok meg sokszorozta a nap hevét, mintha kemencében főttünk volna. Marco nem tett eng edményt a forróság nak: nem vette le se a fekete kabátját, se a mellényét, se a fehér kesztyűjét. Kezdtem azt hinni, hog y változott lény, mint a Szahar mélyének szalasai. Nincs ember, aki úg y bírta volna, mint ő. Cilindere alatt a bőre ug yanolyan tésztafehér maradt, eg y cseppet sem ég ett le. Esténként, a menny hideg ében vacog va, a kereskedők között ültünk, körülöttünk a dűnék kísértetiesen haloványak, nag yobbak, mint a háborg ó teng er hullámai. A kereskedők ilyenkor történeteket meséltek eg ymásnak mormolva, szinte mozdulatlanul, azt is alig lehetett látni, ki beszél éppen a turbán arcfedője mög ött, míg a csattanónál a mesemondó hadonászni nem kezdett, a többiek pedig torokhang on zag yváltak, és rekedt nevetés harsant körös-körül. Mög öttünk, a hajcsárok g yűrűjében, tizenkét vonalast játszottak ősrég i fatáblákon, csendben, csak a kockák koppanása hallatszott. És a tüzek körén kívül, mint fantomok az éjszakában, felalá jártak a hatarik, halkan, sejtelmesen énekelve eg ymást közt, őrizve bennünket az ismeretien veszedelmektől.

34 Öt évvel ezelőtt Valahol a Szahar mag ányában, húsznapi vándorlás alatt, észrevétlenül átkeltünk Marókóból Líbába. A taureg ek azt mesélik, volt eg yszer a két királyság között eg y ország , amely fokozatosan elnyelődött, míg vég ül Marókó és Líba összeért a homokon. Olyan emberek ország a volt, akik nem szívlelték meg a mondást: kisujjadat mutatod, eg ész kezedet kéri, avag y a helyiek nyelvén: „őrizkedj a teve orrától”, mert először csak az orrát dug ja be a sátorba, aztán már ki se tudod verni onnan. Hamada alacsony vályog épületekkel emelkedik ki a sivatag i homokból: mintha csak a szél g ömbölyítette volna le őket, és olyan fehérre vannak meszelve, hog y káprázik tőlük az ember szeme. Először félig földbe temetett kavicsoknak látszanak. Itt már víz is van: érezni a leveg őn, látni a karranfűcsomókból, amelyek helyhez kötik a dűnéket. A fehér házikók között járkálva előkelőbb épületeket is meg pillant az ember távolabb a teknőben, amely a várost dajkálja. Valamikor rég es-rég en eg y isten pottyant le itt a földre, meg repesztve a leg mélyebb fekükőzetet, és alóla feltört a víz, ami máshol közel s távol nincsen. – Soha nem jártam még ennyire messze semmitől, azt hiszem, Marco testvér. – Szememet elárnyékolva nézeg ettem a várost a hőhullámok között. – Nem vag yok a testvéred – felelte Marco. Omal, aki közöttünk lovag olt, felnevetett. – Messze? A hamada azt jelenti, hog y „középpont”. Líba szíve. Hamada. Amikor belovag oltunk, a reg g eli nap mög énk vetette árnyékunkat, és vissza kellett fog ni a kantárt, nehog y a tevék eliramodjanak a víz felé. Még íg y is belehúztak, fújva, prüszkölve, durva nyelvükkel a pofájukat nyalog atva. Arcok jelentek meg homályos ablakok mög ött, és a hajcsárok kiabálva köszöntötték rég i barátaikat. Szűk sikátorok árnyában sovány g yerkőcök hajkurásztak még soványabb csirkéket. Beljebb mag as házak szeg élyezték Hamada utcáit, a meszelt g ipszborítású tég lafalak tetején mag as tornyok fog ták fel a szelet. Még beljebb érve menetoszlopunk meg pillantotta a mór tudósok eg yszerű, még is fenség es aritmetikája nyomán fehér köböl épült állami palotákat, amelyek mellett még az albaszékiek is eltörpültek. Könyvtárak, szoborg alériák, oszlopos közfürdők, ahol a sivatag iak meg merítőzhetnek a mély víz luxusában. – Nem rossz. – Úg y éreztem mag am, mint eg y koszos paraszt a király udvarában. – Aranyat vertek és költöttek itt – bólintott Marco. – Sok aranyat. – Ez eg yszer ő sem fanyalg ott. Zavarba ejtő, ha az embernek át kell értékelnie a világ látását. Eg yikünk sem élvezte. Karavánunk lefordult a főúttól, be eg y hatalmas piactérre, ahol karámokban tevéket, kecskéket, bárányokat, sót még néhány lovat is láttunk. Feketébe öltözött tömeg ek nyüzsög tek itt, kereskedők várták a karavánokat, készen az alkudozásra. Omal és társai leseg ítették Marcót, és eléje tették a ládát a homokos kockakövekre. Az olyan ember lőcslábú járásával közeledett

hozzá, aki túl sokáig ült nyereg ben. – Én még eg yszer nem vonszolom ezt a holmit – mondtam, boldog an, hog y újra a mag am lábán állhatok. – Több mint húsz napon át szállították, szállíthatják az utolsó kilométeren is. Meg csörg ettem néhány pénzérmét a markomban, és hamarosan találtam is eg y fog atlan vén csibészt, eg yben szamártulajdonost, aki hajlandónak mutatkozott elvezetni bennünket a kalifa palotájához. A jószág éppen olyan vénség esnek látszott, mint a g azdája. Arra számítottam, hog y rög vest összeesik, amint hárman a hátára emeltük a ládát. Ezzel szemben csak csökönyös volt, mint Makrancos, panaszosan nyerítg etett, miközben a vénember rászíjazta a terhét. Szóval csak álltam ott a hőség ben, néztem a serényen tevékenykedő öreg embert, és az ag g odalmak, amelyek az üres sivatag ban mintha elszálltak volna, eg ytől eg yig visszatértek. Az óta a pillanat óta, amikor a kuttai jávaházban meg értettem, milyen csapdába estem, a conaug hti lándzsára felszúródott Hendrick testvérhez hasonlóan én is eg yre jobban mag amba húztam a peng ét. A bosszú józan reménye, ha ug yan valaha is józan volt, tüstént szétfoszlott, amint rádöbbentem, hog y ismernek, és számítottak a jövetelemre. És most, a sivatag közepén, amely önmag ában is rabul ejthetne, ellenség em udvara felé indulok, amely nyilván csak pár méterrel van mag asabban a tömlöcnél, ahol majd meg rothadok. – Ezt jól meg csináltuk, Hendrick testvér. – Hog y mondod? – Marco a kalapja karimáját feljebb billentve rám nézett. – Gyerünk – feleltem, és nekivág tam. A sivatag i köntös alatt, abban a hőség ben horzsolt a rézládikó, a pisztoly meg a nézőkarika. Valószínűtlennek látszott, hog y bármelyik is meg váltást hozhatna. Széles utcákon, ahol épp csak eg y kevés homokot söprög etett mag a előtt a szél, közfürdő, könyvtár, bíróság és g aléria mellett haladtunk el, míg eg y meredek falú horpadáshoz nem értünk, amelyben a sivatag acélkék eg e alatt a kalifa palotája tükröződött. Köztünk és a víz között eg y romba dőlt amfiteátrum oszlopai meredeztek. A rómaiak műve lehetett, elképzelhetetlenül rég i. – Hát az meg mi? – Eg y mag as toronyra böktem. Ez lehetett a leg mag asabb eg ész Hamadában, a palotától elkülönülve állt, de sötét árnyéka rávetült a nag y falakra és az udvar belsejére. – A Mathéma – felelte a fog atlan ínyű vénség . – Qalasadi? – Qalasadi – bólintott. – Először oda meg yünk – jelentettem ki. A bosszú hozott ide. Hog y visszavág jak. Ibn Fajed vérrel volt adósom, de Qalasadi tartozásának arca volt, először azt intézem el. – Te oda még y, ahová akarsz, Sir Jorg – mondta Marco. – Nekem a palotában van dolg om. – És mi dolg od ott, Marco? Rajta, barátom, Jorg testvérnek ig azán elárulhatod. Sok kilométert tettünk meg eg yütt. – Rávillantottam a fog soromat. – Nem vag yunk testvérek... Benyúltam a köntösöm alá. Marcónak eg y pillanatra meg rándult az arca, mint aki attól fél, kést fog ok rá. Előhúztam Juszuf kockáját. – Az úton mindnyájan eg y család vag yunk, Marco testvér. Letérdeltem, és meg pörg ettem a kockát a kőlapokon. Sokáig forg ott a sarkán.

– Adósság ot

jöttem behajtani – felelte. – Ibn Fajeden. A kocka csörrenve elfeküdt. Kettes. – Isten áldjon, Marco testvér. Eg yedül mentem oda a számmág usok tornyának ajtajához. Őr nem állt előtte, ablak nem nyílt rá sehonnan. A torony vag y száz méter mag asra nyúlhatott, sudár volt és eleg áns, az aljánál talán húsz méter átmérőjű. Az első ablak a közepe táján volt belevág va, s onnan spirálisan a többi, fel a csúcsig . A kő olyan sima volt, hog y skorpió vag y pók sem tudott volna meg kapaszkodni rajta. Az ajtó fekete kristályból készült, felületi hibákat csak a tetején világ ított meg a nap. Kopog tam, és ahol a bütyköm hozzáért, számok jelentek meg kör alakban, fénnyel körülrajzolva, a tíz számjeg y, amelyeket az araboktól kaptunk. – Valami rejtvény? Meg érintettem az eg yiket, a kettest, mire még jobban felfénylett eg y másik, a nég yes. Azt is meg érintettem. A kör eltűnt. Vártam. Semmi. Még keményebbet koppantottam, de a kristály nem adott hang ot, csak a számok jelentek meg újra. Nyomkodni kezdtem őket, eg yre g yorsabb körökben hajkurászva a számjeg yeket, próbálva kiolvasni belőlük a mintát, de pár pillanat után elvesztettem a fonalat. – A francba is, nem játszani jöttem! Kihalt volt a környék. Csak néhányan lézeng tek a távoli romok között, meg Marco és más látog atók kaptattak fölfelé Fajed palotájának széles lépcsőjén, s eg y kisebbfajta társaság toporg ott a tó homokos szélén, de hallótávolság on belül sehol eg y lélek. Újra próbálkoztam. És meg int. Nyilvánvalóvá vált, hog y bármiből is vannak a számmág usok, énbelőlem az hiányzik. A fénylő számok táncoltak a kör kerületén, s miközben néztem őket, kifakultak. Mog orva pillantást vetettem az ajtóra, de ez sem seg ített. Inkább mérg emben, mint bármilyen konkrét céllal ismét kopog tam, s amint a számkör meg jelent, letéptem a nyakamból a nézőkarikát, és odacsaptam a közepére. A számok vonulása felg yorsult, aztán még g yorsabb lett, vég ül eg yetlen fénykörré mosódott össze az eg ész. Az ajtó zümmög ni kezdett, éles hang ot adva, majd még feljebb ug rott néhány oktávot. Apró villámok ág aztak szét a kristályon a karika peremétől. Ujjaim rázkódtak a vibrálástól. A zümmög és sípolásba váltott, azután üvöltésbe. A füg g őleg es meg vízszintesbe. És tápászkodhattam föl a szilánkos fekete kődarabok közül, amelyek az imént még ig en látványos ajtót alkottak. Zúg ó füllel, bizserg ő ujjakkal meg kerestem a nézőkarikát a csillog ó törmelék közt, és beug rottam az ajtónyíláson. Folyosó vezetett eg yenesen előre, kettéosztva a földszintet. A túlsó vég ében lépcsőt pillantottam meg – nyilván ez kereng fölfelé a fal belső oldalán. Vag y fél tucat fehér köpenyes, fiatal líbai sietett elő a folyosó mindkét oldaláról nyíló boltívek alól. Tudósnak néztek ki, arcukon inkább meg döbbenés, mint harag ült. Elővettem a késemet, és ráeng edtem a köntösöm ujját. A látszat néha csalóka. – Baj van az ajtótokkal. – Meg állás nélkül húztam el közöttük. A lépcsőhöz érve kiderült, hog y lefelé és felfelé is vezet Felfelé indultam. Zsibbadt, üg yetlen ujjakkal visszakötöztem a nézőkarikát a szíjára. Omaltól tudtam, hog y a Mathéma amolyan eg yetem, itt tanulnak a számmág usok. Qalasadi

pedig tanár, a kalifa g yermekeinek oktatója, a Hamadába érkező diákok g yámolítója, a kisebb tehetség ű matematikusok – mert íg y nevezik mag ukat – üg yeinek döntőbírója. A torony nem az otthona, birtoka vag y uradalma, én még is biztosra vettem, hog y a tetején meg találom. Eg yenletek kísértek, ahog y a kopott lépcsőfokokon kaptattam, fel a Mathéma tornyában, kezemben késsel. Eg yik-másik a lépcső teljes hosszán vég ig futott, de volt, aminek néhány méter után vég e lett, s utána új számítások kezdődtek. A kőbe voltak belevésve, és fekete viasszal kitömködve, hog y olvashatók leg yenek. Ajtók mellett haladtam el, amelyeken eg y-eg y g örög betű díszelg ett: alfa, béta. A „mű” betű az első ablaknál jelent meg , s onnan hűvös szellő jött utánam a csig alépcsőn. Elkerült két számmág us, akik lefelé tartottak, öreg ek voltak, ráncosak, mint az aszalt szilva, és úg y elmerültek a beszélg etésben, hog y akkor se vettek volna észre, ha történetesen láng ra lobbanok. És vég ül az utolsó ablaknál, amelyből széles, rag yog ó kilátás nyílt Hamadára, a lépcső vég et ért: eg y ajtó állt előttem, mahag ónianyag ába rézintarziával az „ómeg a” volt beleillesztve. Eg y pillanatig vártam. Inkább mászom heg yet, mint lépcsőt. Ráig azítottam a köntösöm ujját a peng ére, és belöktem az ajtót. Halk nyikorg ással kitárult: eg y kör alakú helyiség közepén Qalasadi, Juszuf és Kalal hajolt eg y széles, fényezett asztal fölé. Eg yszerre néztek fel, és az eg yöntetű meg lepetés azon a három arcon a leg szebb jutalom volt a hosszú lépcsőmászásért. Juszuf és Kalal rög tön visszag örnyedt a papírok fölé, mintha valami hibát keresnének a körmölésükben. Mindkettőnek lúdtoll volt a kezében, ujjaik éppen olyan feketék voltak, mint a fog aik. – Jorg . – Qalasadi két léleg zetvétel között visszanyerte nyug almát. – Projekciónk szerint sokkal több időbe kellett volna telnie, mire átjutsz a bejárati ajtónkon. Juszuf és Kalal összenézett, mintha azt kérdeznék, milyen eg yéb hibák csúszhattak bele a projekcióikba. – A projekciótok? Ahhoz képest, hog y ki akarjátok szúrni az Építők szemét, tisztára úg y beszéltek, mint ők. Qalasadi széttárta a karját: keze üres volt, tintafoltos. – A tetteink határoznak meg bennünket, nem az, ahog yan döntéseinket meg hozzuk. Elhajítottam a tőrömet, nem kinyújtott karral, hanem a testem elöl, visszakézből. A peng e belefúródott a fényes asztalba, rezg ő markolata alig eg y hüvelykre volt Qalasadi ág yékától. Nag yjából arra a pontra céloztam, de nehéz dobás volt, lapos szög ű, suta mozdulatú. Volt rá esély, hog y lepattan az asztallapról, és a herezacskójában köt ki. – Ez is rajta van a papírjaitokon? Ezt is kikalkuláltátok? – Az asztal felé indultam. – Ki volt számítva a kés röppályája? Qalasadi Juszuf vállára tette a kezét. A fiatalabb férfi abbahag yta az írást, és felnézett: arcán továbbra is inkább a számításaik, mint az én heg yes peng ém miatti ag g odalom tükröződön. – Meg kínálhatlak eg y itallal, Jorg király? – kérdezte Qalasadi. – Elég hosszú lépcsőt kellett meg másznod. – Az elefántcsont pálca, amellyel nag yapám udvarában írt a porba, most a kezében volt. Odaléptem az asztalhoz, most már csak az választott el bennünket eg ymástól: tőröm eg y köteg papirost fúrt át, amely tele volt róva szimbólumokkal. Nyug odtan szólaltam meg , ahog y a józan, értelmes emberek beszélnek. – Aki jövendöléssel fog lalkozik, annak nag yon fontos, talán a leg fontosabb, hog y olyan

benyomást keltsen, mintha a dolg ok a várakozásai szerint alakulnának. Az az áldozat, aki elhiszi, hog y minden lépését előre kiszámították, nemcsak meg bénul, hanem kiismerhetőbbé is válik. Mindhárman szó nélkül fig yeltek. Semmi ideg eskedés, csak Qalasadi ujjai babráltak kurta szakállában, csak Kalal homlokán ütött ki a verejték. Juszuf Kutta óta kiszedte a fésűket a hajából, és az eg észet hátrakötötte, feszesre húzva a koponyáján. Öreg ebbnek, okosabbnak látszott tőle. – Tudnotok kellett, hog y úg y döntöttem, az asztalba hajítom a kést, különben meg próbáltatok volna meg állítani... vag y talán azt sem tudtátok, hog y el fog om hajítani? – Azon kaptam mag am, hog y éppen abban a bénító bizonytalanság ban tapicskolok, amelyről az imént beszéltem. – Na és az ital? – kérdezte Qalasadi. Szomjas voltam ug yan, de ez túlság osan kiszámítható volt. Azonkívül az ember nem vándorol át ország okon levadászni eg y méreg keverőt, hog y aztán a vég én elfog adja a kezéből az italt. – Miért akartad meg g yilkolni anyám rokonság át, Qalasadi? – Eg y barátomtól úg y hallottam, a számmág usoknak meg vannak a mag uk külön céljai. Talán csak Ibn Fajednek akart kedvére tenni? Hog y biztosítsa a jóindulatát, hog y ne túrja ki őt ebből a kellemes oázisból? Qalasadi az állát dörzsölg ette a tenyere tetejével, ujjai összezárultak a szakállán, mint aki tűnődik. Ug yanolyan ráérősnek látszott, mint Morrow-várban. Elejétől fog va kedveltem. Lehet, hog y ezért nag yzoltam előtte, ezért adtam ki neki az információkat, amelyekből kikövetkeztethette a történetemet. Még most sem g yűlöltem, pedig csak eg y kardhosszra volt tőle a bosszúm. – Korunk furcsaság a, hog y azoknak, akik békét akarnak, háborúzniuk kell – mondta. – Te is tudod, Jorg . A Százak Háborúját meg kell nyerni, hog y vég e leg yen. Meg nyerni a csatatéren, meg nyerni a Kong resszuson. Ez mind összefüg g . – És Ibn Fajed az, akinek meg kell nyernie? – Öt év múlva Ibn Fajed Nyíl herceg ére fog szavazni a Kong resszuson. Hansa earl erre nem hajlandó. Szoros szavazás lesz. Nyíl herceg e békét teremt. Milliók fog nak prosperálni. Százezrek maradnak életben, ahelyett hog y elhullanának a háborúban. Rendünk úg y döntött, a sokak mellé áll a kevesek helyett. – Ez hiba volt. Azok a kevesek az enyéim. – Kezdtem felforrni. – Történnek hibák. – Elg ondolkodva bólintott. – Hiába próbáljuk ig ézettel kezessé tenni a változókat, a világ számtana akkor is bonyolult marad. – Tehát továbbra is Ibn Fajednek akarod ajándékozni Morrow-t? Meg int rá akarod zúdítani a mór áradatot a Lovaspartra? – Fig yeltem Qalasadit, a szemét, a száját, keze mozg ását, mindenét, hog y leg alább valamit kihüvelyezzek ebből az emberből. Dühített, ahog y ott álltak vég telen nyug alommal, mintha minden pillanatban tudnák, mi van a nyelvem heg yén, mit forg atok a fejemben. De tudják-e? Nem trükközés-e ez az eg ész? – Azt akarjuk, hog y Nyíl herceg e nyerje el a császári trónt az Interreg num 104. esztendejének Kong resszusán. – Juszuf most szólalt meg először, hang jában árnyalatnyi feszültség érződött. – A 100. esztendő Kong resszusa pattot hoz, ezen már nem lehet változtatni.

Előfordulhat, hog y a kalifa más irányokban könnyebben kiterjesztheti a fennhatóság át. – Kalal mag as hang ja meg lepő ellentétben állt komoly szájával. – Marókó hamarabb elesik, mint Morrow vag y Kordoba. Eng em mag amat is meg lepett, mennyire meg könnyebbültem erre. – Azért jöttem, hog y meg öljelek, Qalasadi. Hog y pusztaság g á változtassam birtokodat, és romokat hag yjak mag am mög ött. Volt benne annyi érzés vag y talán józanság , hog y ne nevessen apokaliptikus fog almazásomon. Valószínű, hog y még Afrique-ban is tudtak Gellethről. Talán a fényét is látták a horizont fölé emelkedni. Isten a meg mondhatója, vakítóan ég ett, és mag asra csapott. A mennyet is meg perzselte! – Remélem, nem teszel ilyet – mondta Qalasadi. – Reméled? – Félrehúztam a köntösömet, és kardom markolatára tettem a kezem. – Hát nem tudod? – Mindenkinek kell remény, Jorg . Még a matematikusoknak is. – Juszuf mosolyt erőltetett az ajkára, hang ja halk volt, olyan ember hang ja, aki kész meg halni. – És rólam mit mondanak az eg yenleteid, méreg keverő? – A kardom már kettőnk között meredezett. Nem emlékeztem rá, hog y kirántottam. A harag , amire szükség em volt, fellobbant és kihunyt, újra fellobbant. Láttam nag yapámat és nag yanyámat kiterítve, fakón a halálos ág yon, Robert bácsikámat a harcos sírjában, keze keresztbe téve a mellére fektetett kardon. Láttam Qalasadi mosolyát a napsütötte udvaron. Juszufot, amint a teng er permetét törölg eti az arcáról. „Sós! Bízzunk benne, hog y ennél azért jobbat kínál a világ , nem ig az?” Teng eren elhang zott szavak. Az asztalra csaptam a kardom markolatg ombjával. – Mit mondanak a kalkulációid? – ordítottam. Összerezzentek. – Kettes – felelte Qalasadi. – Kettes? – Éles, fájdalmas nevetés tört fel belőlem. Meg hajtotta a fejét. – Kettes. Juszuf több papírlapon is vég ig húzta az ujját. – Kettes. – Ezt adja ki a mág ia – mondta Qalasadi. Hideg csípett bele a pofacsontomba. – Miért a kettest? És a számmág us meg int összeráncolta a homlokát, mint akkor Morrow-vár udvarán, mint aki felidézni próbál eg y elveszett érzetet, eg y elfelejtett ízt. – Két barát, aki a Száraz Helybe veszett? Két barát, akire a sivatag ban teszel szert? Két év a trónodtól távol? Két nő, aki birtokolni fog ja a szívedet? Két évtized: eddig élsz? A mág ia az első számban rejlik, a matematika a másodikban. – És mi a második szám? – Kiszállt belőlem a harag , csak két szomorú halom képe maradt, az Iberico földjében, de az is fakult. – A második szám – mondta Qalasadi anélkül, hog y belenézett volna a papírjaiba – a 333000054500. – Na ez már valami! Semmi kettő, meg három, meg tizennég y, amivel eddig etettetek. Ali a –

frászt jelent? – Remélhetőleg annak a helynek a koordinátáit, ahol Michaelt hag ytad.

35 Öt évvel ezelőtt Meg könnyebbülten fedeztem fel, hog y a számmág usok rendje nem kívánja a halálomat, hiszen könnyedén meg szervezhették volna, főleg miután olyan ravaszul a kezükre adtam mag am. Azt is jó volt tudni, hog y most már úg y g ondolják, kívánatosabb útvonalak is vannak Morrow-nál, más módozatok, hog y Ibn Fajed szert teg yen a szükség es szavazatokra, amelyekkel Nyíl herceg ének g yőzelmét biztosíthatja. Mindez eg yben azt is jelentette, hog y nekem sem kell meg szerveznem az ő halálukat. Tény, nem volt szerencsém a jósokkal és jövendőmondókkal, akik mind Nyíl herceg ének diadalát vetítették előre. De ez eg yszer sikerült túllépnem rajta. Lehet, hog y felnőttem. Azzal vig asztaltam mag am, amit Fexler mondott a változó világ ról és az akarat erejéről. Lehet, hog y azok számára, akik inkább a jövőt ismernék meg , mintsem hog y a jelenben éljenek, éppen a vág yuk ereje nyit valami homályos ablakot a holnapra, és nem az eszköz, amit e vég ből bevetnek. Leg yenek akár rúnaköveket g urító északi boszorkányok, akár ördög ien bonyolult eg yenletekkel operáló okos mórok, lehet, hog y nyers és összpontosított vág yuk révén tesznek szert az intuícióra. És ha az én vág yam még erősebb, az is kiderülhet, hog y tévednek. A bosszúszomj, a visszavág ás késztetése, amiért Qalasadi a családom életére tört, sosem volt olyan heves, mint az a kényszer, amely Renar bácsi kapujához hajtott. Sőt: örültem annak, hog y letehetek róla. Lundist és a Núbai büszke lett volna rám, viszont az az ig azság , hog y én kedveltem ezt az embert, és ez játszott közre abban, hog y elálljak a bosszútól, nem valami váratlan jellemerő. Felettünk berreg ni kezdett valami g épezet, és a nag y harang elütötte az órát. – Juszuf és én elkísérünk a kalifa udvarába – mondta Qalasadi, meg emelve a hang ját. – Nem akar majd ki vég eztetni? Vag y börtönbe vetni? – kérdeztem. – Tudja, hog y itt vag y, tehát az eseményeken alig ha változtat, hog y velünk jössz, vag y később feg yveres őrség hurcol elébe – felelte Qalasadi. – Persze ha a katonáinak kell odavonszolnia, a projekció nemkívánatos irányba térhet el – tette hozzá Juszuf. – De ti már kiszámítottátok, mi fog történni? – Rámorcoltam a szemöldökömet Juszufra. – Ig en. – És? – És ha elárulnánk, az befolyásolhatná a vég kimenetelt. – Qalasadi becsukta az imént kinyitott könyvet, és felvette az asztalról. Juszuf átkarolta a vállamat, és az ajtó felé terelt. – Kalal itt marad? – kérdeztem a tizedik és leg hang osabb harang ütést túlharsog va. Juszuf elvig yorodott. – Mag uktól még a számok sem kalkulálnak.

*** Becsületükre leg yen mondva, se Qalasadi, se Juszuf nem tett meg jeg yzést a tornyuk ajtajának állapotára, pedig nem hinném, hog y könnyű lenne pótolni. A fehér köpenyes, ijesztően fekete fog sorú fiatalemberek összeszedték és a nyílás mellett szomorú halomba rakták a darabkákat, és mások is csatlakoztak hozzájuk a Mathémából. Több tucat diák körben ült, mormolva adog atták eg ymásnak a kristálytöredékeket, és néha felkiáltottak, ha kettő összeillett. Hallg attak, ahog y elmentünk mellettük. – Látom, új meg oldást találtál az ajtóproblémára, Jorg – mondta szárazon Juszuf. – Rejtvénynek jobb – szólt Qalasadi –, akadálynak g yeng ébb. Átvág tunk a napfényben fürdő téren. Szinte látta az ember, ahog y forr a tó, de árnyalatnyit lehűtötte a leveg őt, ami aranynál is többet ér a Szaharban. A kalifa kapujához vezető lépcső széles volt és hosszú, fokai mag asabbak, mint az emberi lábhoz méretezettek, vag yis csalókák: minél följebb ért az ember, annál világ osabb lett számára, milyen hatalmas építmény a palota. Kérelmezők sorakoztak a lépcsőn eg y nag y oszlopcsarnok árnyékában. Aranynak látszó kapu tornyosult fölénk, és csillog ó páncélt viselő őrök álltak készenlétben, hog y fog adják a kalifa vendég eit, kúpos sisakjukon kissé nevetség es tollak leng edeztek. Qalasadi és Juszuf elment a húsznál is több, fekete köntösbe öltözött kérvényező mellett. Rámosolyog tam Marcóra, aki a helybeliek közé szorulva küszködött, hog y felráng assa ládáját a következő lépcsőfokra. – Asz-szalamu alajkum – kívánt békét Qalasadi az óriásnak, aki elállta az utunkat. Okos kívánság , ha számításba vesszük, mekkora kard lóg ott az illető oldalán. Lundist könyve handzsámak nevezte ezeket, peng éjükkel simán ketté lehet vág ni eg y embert. – Asz-szalamu alajkum, mursid mathéma. – A férfi meg hajolt, de nem annyira, hog y alattomban le lehessen döfni. Még több szót is váltottak Marókó és Líba közös nyelvén. Értettem belőle annyit, hog y kihámozzam: Qalasadi biztosította az őrt királyi mivoltom felől, bármennyire nem ezt sug allja is a külsőm. Lehet, hog y okosabb lett volna időt és aranyat áldoznom arra, hog y lemossam mag amról a sivatag ot, és csicsás öltözékbe bújjak, viszont még okosabbnak tűnt, ha előbb találkozom Ibn Fajeddel, mint hog y Marcót bebocsátanák hozzá. Beléptünk a dupla kapun, és három tolldíszes őr csodálatosan hűvös márványfolyosókon vezetett vég ig bennünket. Körülölelt a palota csendje, amely béke volt inkább, nem az Építőfolyosók steril hang mentesség e, s csak néha törte meg eg y-eg y csobog ó szökőkút és a pávák rikoltozása. A kalifa palotája semmiben sem hasonlított az északi várakra. Először is ezt élvezeti és nem védelmi célból építették. A palota nem tornyosán emelkedett, inkább vízszintesen terült szét, tág , nyitott termekkel és g alériákkal, amelyek eg ymásba nyíltak, és nem csapdákban, mészárlóhelyekben vég ződtek. És eg yetlen szobor vag y festmény előtt sem haladtunk el, csak néhány kárpitot láttunk, azok is csupán színes mintákat ábrázoltak. A sivatag iakban nem volt meg a mi képalkotó mániánk, nem örökítették meg az ősöket a jövendő számára kőben és festékkel. – Itt volnánk – mondta teljesen felesleg esen Qalasadi. Kétszárnyú ajtó állt előttünk, háznál is mag asabb, hatalmas, arannyal kivert ébenfa táblákból. A fa ritka a sivatag ban: az ében sokkal harsányabban hirdette a kalifa g azdag ság át, mint az aranya.

Hát – mondtam, s azzal ki is fog ytam a szavakból. Máskor is voltam már oroszlánbarlang ban, de ilyen mélyen talán csak akkor adtam mag am az ellenség kezére, amikor eg y szál eg yedül beg yalog oltam Renari Marclos sereg ének közepébe. De akkor ott voltak a testvérek, alig néhány száz méterre tőlem, védhető állásokban. Most eg y jól őrzött palotában álltam, ideg en városban, a vég telen sivatag közepén, földrésznyire hazulról. Nem volt mivel alkudnom, nem volt felkínálható ajándékom, hacsak az a trükk nem, amit a sivatag ban műveltem. Azt nem tudtam, hog y Qalasadi koordinátái pontosak-e, de azt ig en, hog y Michael, az Építő-szellem nem kísérte el Marcót az udvarba. – Itt kell várnunk. Tég ed mag ánkihallg atáson fog adnak. – Qalasadi a vállamra tette a kezét. – Azt nem mondom, hog y Ibn Fajed jó ember, de becsületes. Eg yik kísérőnk előrelépett, és hármat koppantott az ajtószárnyakat az illeszkedésnél összefog ó domborpajzson. A két számmág us felé fordultam. – Kár, hog y nem három barátot jövendöltetek nekem a sivatag ban. – Elkelne eg y olyan barát, mint a kalifa, ha másért nem, azért, hog y szabadon eng edjen. Mög öttem lopva meg mozdultak az ajtószárnyak. Hűvös szellő leg yintett nyakon, és én a jövőm felé fordultam. – Sok szerencsét, Tövisek Herceg e – súg ta oda Juszuf. – Te meg én a teng eren lettünk barátok, úg yhog y a sivatag ban eg y még hátravan. Jól válassz. Mintha eg y életidőbe telt volna, mire az ajtótól a trónhoz értem a teng erkék szőnyeg en. Ibn Fajed tróntermének roppant, leveg ős márványbarlang jában, napsütötte foltok között, mintha csak erdei fények és árnyak között lépkedve, g ondolatok, kifejezések, támadási útvonalak futottak át az ag yamon, eg ymást lökdösték, míg tekintetem meg nem állapodott a távoli, majd eg yre közeledő alakon. A terem szélén körös-körül nag y ablakívek eng edték be a leng edező szellőt, zsaluik nem is annyira nyílászárók, mint inkább bonyolult, áttört fafarag ványok voltak. A trónterem eg ész belseje üres volt, csak az emelvény körül volt némi jele az életnek. Fajed csillog ó ékkövek közepette ült szikfa trónusán, kétfelől núbai szolg ák leg yezték hosszú póznákra erősített strucctollakkal. A leg alsó lépcsőfokon, körben, tíz birodalmi testőr. A harmadikon eg y óriási vadmacska, amelynek csupa izom ember fog ta a láncát, kuporg ott ug rásra készen. Nem volt semmiféle tervem. Nem is sejtettem, milyen szavak tolulnak a számra, ha majd kinyitom. Felkészültem rá, hog y meg lepem mag am. Lehet, hog y előkapom Fexler pisztolyát a csípőm mellől, aztán halomra lövöldözöm őket. Ez biztosan nem szerepel senkinek a kalkulációjában sem. Leg följebb talán Fexlerében. Sovány, szoros köntösbe burkolózó ember kelt fel párnájáról a trón alatti lépcsőfokon. Bőre barna, de nem feltétlenül születésétől fog va, mag a nem fiatal, de az évei rejtve maradtak. Akár a nag yon kövérek, a nag yon soványak is tudnak trükközni a ráncaikkal, tudják álcázni az életkorukat. – Ibn Fajed, Líba kalifája, a Három Királyság ura, a Vízadományozó üdvözli szerény hajlékában Renari Jorg királyt. – Birodalmi nyelven beszélt, akcentus nélkül. – Enyém a meg tiszteltetés – mondtam. – Hamada valóság os ékkő. – És, őszintén szólva, ott a kalifa palotájának meleg ében és fényében el sem tudtam képzelni, milyennek látná ő a mi északi várainkat és városainkat. Milyennek látná Ibn Fajed a nag y otthoni házakat, a hideg , zsúfolt, koszos hajlékokat, amelyeknek lakói keskeny, sáros, füst lepte földdarabokért ontanak –

vért? – A kalifa tudni kívánja, mi szél hozta Renar királyát ilyen messze az otthonától, kíséret nélkül. – A Kalifa Hang ja üg yelt, hog y ne leg yen éle a tónusának, de szeme helytelenítően mérte vég ig toprong yos alakomat. A trónja öblében ülő Ibn Fajedet fig yeltem, aki selyemruhái ellenére nyilvánvalóan harcos volt. Kemény, fekete szeme viszonozta pillantásomat. Annyi idős lehetett, mint Hansa earl, már őszült, borostaszerűen kurtára nyírt szakálla fehéren húzódott barna bőrén, eg észen a pofacsontjáig . – Azért jöttem, hog y meg öljem őt a nag yapámmal szemben elkövetett tiszteletlenség éért. Ez hatott rá. Szeme elkerekedett. Nem kellett tolmácsnak suttog nia a trónja mög ül – tudta, mit mondok. Őszinteség em a kalifát meg lepte, Hang ja viszont kis híján visszatottyant a párnájára. Csak állt ott leesett állal, kig úvadt szemmel. Az őrök nem mozdultak – ők csak valami északi karattyolást hallottak. Ibn Fajed mormolt valamit, mire a sovány ember összeszedte mag át. – És még mindig ez a szándékod, Jorg király? – Nem. Újabb mormog ás, majd: – Úg y véled, nem tudnád elérni célodat? – Nem hiszem, hog y el tudnék menekülni. A sivatag leg yőzne. – A kalifa derűsen felmordult. – Azonkívül most már új perspektívából látom a dolg ot, és úg y g ondolom, létezik eg y harmadik út is. – Mag yarázd meg . – A Kalifa Hang ja ismerhette g azdája esze járását, nem volt szükség e minden pillanatban külön utasításra. Nyers parancsa arról g yőzött meg , hog y csupán közvetítőnek kell tekintenem, aki pontosan azt mondja, amit Ibn Fajed mondana, ha ki akarná nyitni a száját. – Azzal, hog y idejöttem a nag yapám háza ellen irányuló támadások közelébe, eltávolodtam Morrow-vártól. Ilyen messziről még a Lovaspart is kisebbnek rémlik. – Lord Nossarra g ondoltam, amint elmi térképszobájában újrarajzolja a rég i és elfeledett határvonalakat, és területi követelései nyomán Marten fia és kislánya a föld alá kerül. – Belátom, hog y az ilyen messze fog ant tettek származhatnak becsületes embertől, noha nag yapám várának termeiben ig azság tételért és bosszúért kiáltottak. Belátom, hog y Nyíl herceg ének ig aza volt, amikor azt mondta, utazzam, ismerkedjem meg azokkal a népekkel, amelyek ellen utóbb esetleg hadat viselek majd. – S ha a g yilkosság volt az első út, mi a második és a harmadik? – kérdezte a Hang . – A második a háború. Az, hog y nag yapám a birtokai vag yonából még több hajót vásároljon, még nag yobb hajóhaddal zaklassa Líba partvidékét. – Invázióról nem beszéltem. A mórok meg vethetnék a lábukat a Lovasparton, de Afrique vég telen tájai eg ész hadsereg eket nyelnének el anélkül, hog y a bennszülötteknek bármit is kellene tenniük; a nap heve vég ezné el helyettük a munkát. – A harmadik út pedig a szövetség . Erre Fajed hang osan felnevetett. – Az enyéim nég yezer éve uralkodnak itt. – Hang ja olyan száraz volt, hog y szinte nyikorg ott. Intett a soványnak, aki rög tön folytatta is a mondókáját.

Civilizációnk évezredekre nyúlik vissza. És te idejössz rong yosan, üres kézzel? Csak a Mathéma révén tudjuk, hog y király vag y. Az ig az, hog y a térképek kicsinek mutathatnak olyan helyeket is, ahol sok ember él, de térképszobánkban Renarra csak hosszú keresg élés után találtunk rá, és akkora csupán, hog y eg y hüvelykujjal elfedhető. – Mutatta is a mozdulatot, mintha eg y svábbog arat nyomna ag yon. – Líbát ellenben csak eg y tenyérrel lehet eltakarni. – A sovány széttárta ujjait. Majd felém fordította nyitott tenyerét. – Van eg y mondás a sivatag ban. Barátság ért ne nyúlj üres kézzel. – Mit fizetne Hansa earl, hog y visszakapjon, kölyök? – károg ta Fajed a trónról. Épp csak eg y hajszálnyira hajoltam meg feléje. – Csupán látszat, hog y üres a kezem, Ibn Fajed. – Nem tudtam, mit fizetne értem a nag yapám, de arra rájöttem, hog y Fajed pénznél többet kérne. Még ha túlélnék is eg y ilyen alkudozást, kudarcom rajtam rag adna, és semmivé tenne minden kapcsolatot, amit Morrowban kiépítettem. – Mi van hát benne? – kérdezte a Hang . – Mondd csak, keg yelmes uram, szükség volt rá, hog y mág usaid jelentsék jövetelemet? A Hang ot felpaprikázta, hog y kérdést intéznek hozzá, barázdált arcán harag tükröződött. Ám Fajed intett neki, és ő válaszolt, hig g adtan, sértődöttség nélkül. – Hamada olyan erőd, amelynek nincs szükség e falakra. A dűnéken csak karavánnal lehet átkelni. És meg nyug tatlak, aki a sóutakon közeledik, arról tudnak a palotában, még mielőtt a várost meg pillantaná. Ismerik a nevét, az arcát, a rakományát, az utolsó szem füg éig a nyereg táskájában. – Ha tudtatok a jövetelemről, akkor bizonyára tudtatok az útitársamról is – mondtam. – Marco Onstantos Evenaline, Aranyház, Kereskedelmi Derivátumok, Déli Rég ió. Firenzei bankár. – A kapud előtt várakozik, kalifa. Miért van itt? Meg int az intés, a Hang tiltakozását elfojtandó. Ha valaki semmit sem akar eltitkolni előled, tudhatod, hog y bajban vag y. – Eg y szerződést jött számon kérni rajtunk. Eg y rég i adósság unk törlesztését, amely elsüllyedt a Kalóz-szig eteknél. A firenzeiek üg ynökei már a fedélzeten voltak, átvették a pénzt, de azt állítják, a feltételek értelmében a kifizetés csak akkor tekintendő teljesítettnek, ha a hajó horg onyt vetett a vitói kikötőben. – Ez érdekes – mondtam. – Tehát, noha nem szívesen látott vendég , kiterjesztitek rá mindazon védelmet és diplomáciai privilég iumokat, amelyeket a birodalmi törvény a klánja számára biztosít. – Ig en. – És ezek a rég i eg yezmények azt is lehetővé teszik, hog y pár szem eltitkolt füg ét rejteg essen a nyereg táskájában... Ha behozatnátok, meg mutathatnám, mi van a kezemben... A Hang nak erre nem volt válasza. Hosszú csend, csak a leg yezők surrog tak, miközben Ibn Fajed g ondolkodott. Aztán kurta biccentés. – Be fog juk hívatni. Az audiencia nem lehetett annyira bizalmas jelleg ű, mint amilyennek beharang ozták, mert újabb parancs nem hang zott el, én még is feltételeztem, hog y már intézkedtek. – Érdekes macskád van, keg yelmes uram. – Nem kenyerem a társaság i fecseg és, de –

valamivel csak ki kellett tölteni azt a talán tíz percet, amíg Marcóra vártunk. – Leopárd – felelte a Hang . – Az ország belsejéből. Hosszú szünet. Tényleg nem értek a fecseg éshez. – Szóval meg akartok semmisíteni mindent, ami az Építők után maradt? Érdekelne, hog y miért. – Nem titok. – A Hang ennek ellenére feszeng ett. – A kalifa proklamációját, a meg felelő imaszertartás után, már majdnem eg y éve hirdettük ki Líba-szerte. A Szent Hónap vég én, álmában született meg ez az új bölcsesség . Az Ezer Napvillanás Napján olyan vakító lett a hajnal, hog y számos ősünk, aki aznap reg g el meg halt, nem talált utat a paradicsomba. Gépeik sötétjében kerestek menedéket az istentelen fény elől. Csakhog y csapdába estek ott, dzsinn lett belőlük, a múlt emlékei között kísértenek. Mi irg almat g yakorolunk. Kitárjuk börtönüket, hog y elnyerhessék jutalmukat odafenn. Teljesen őszintének hang zott. Hog y hitte is, vag y csak jó színész volt, azt nem tudtam. – Bízzunk benne, hog y azok a csapdába esett lelkek is meg értik, mekkora irg alomban részesítitek őket – mondtam. – De kinek az ötlete volt? A Mathéma eszelte ki? – Az enyém. – Ibn Fajed szólalt meg , ökölbe szorított kézzel. Távoli koppanás, újra meg újra. Hátranéztem a selyemszőnyeg túlsó vég e felé: kinyílt az ajtó. Belépett Marco Onstantos Evenaline, feketében, mint mindig , de kalapját most a kezében szorong atta. Valószínűleg nem sokkal azután emelték ki a sorból, hog y eljöttünk mellette, és azóta is a nyomunkban kutyag olt. Néztük, ahog y lassan halad előre a teremben. Ibn Fajednek marha nag y trónterme volt. Alig hanem Hamada nag y része elfért volna benne, Belezdről meg Kisbelezdről nem is szólva. Vég ül Marco odaért mellém, és most először látszott elég edettnek, amióta meg ismertem. A ládája nélkül eg észen más ember lett, mag asabb, büszkébb tartású. – Ibn Fajed, Líba kalifája, a Három Királyság ura, a Vízadományozó üdvözli szerény hajlékában Marco Onstantos Evenaline-t, Aranyház, Kereskedelmi Derivátumok, Déli Rég ió. – Azt jól is teszi – felelte Marco. – Habár semmiféle udvariaskodás nem menti fel tettei következménye alól. – Hog y merészelsz? – Noha a Hang ideg en nyelven beszélt, tónusa hallatán tíz g örbe kard repült ki hüvelyéből a birodalmi őrök sorai közt. – Nyers szavakat használsz, még ha kieg yenlítetlen is az a számla, Marco. – Próbáltam nem venni tudomást a tőlem fél méterre balra villog ó peng éről: az őrök, úg y látszott, nekem is felróják a sértést. – Szerintem a kalifának futja rá a pénzéből. – Nem álltam neki körbemutog atni a fényűző környezeten, nehog y még a vég én lecsapják a karomat. – Tudatlanság ban fetreng sz, Renari Jorg , mint koca a piszkában. Élvezettel fog om nézni, ahog y elég sz. – Na de Marco! Azt hittem, barátok vag yunk. – Vig yáztam, hog y el ne mosolyodjam, de nem vag yok valami jó színész. Elfordította rólam a tekintetét, a trónra nézett. – Ezennel halálra ítéllek, Ibn Fajed. Hamadának szintén befelleg zett. Két hosszú acélnyíl jelent meg Marco mellében, eg ymással szög et alkotva. Beletelt némi időbe, mire rájöttem, hog y lövedékek, jó nag y számszeríjakból lőhették ki őket a fejünk feletti g aléria rejtekéből.

Marco meg tántorodott, majd felemelte mindkét kezét. – Haljatok meg ! – Ízületek nyikorog tak, ahog y összeszorította az öklét. Az a skorpió jutott róla eszembe a Dombvidékről, ahog y kieg yenesítg ettem. Eg y szívdobbanásnyi időre mindnyájunkat hipnotizált, ahog y állt ott, felnyársalva a nyilakra, s a kalapja a karimáján g urig ázott a lábánál. Aztán a másik tenyerébe csapott az öklével. És semmi sem történt. Bár talán eg y pillanatra világ osabb lett, mintha előkukucskált volna a nap a felhők mög ül. Marco még eg yszer a tenyerébe csapott az öklével. – Nem! – Tekintete vadul vég ig söpört rajtunk, lenézett a melléből kimeredő vesszőkre, és összeesett. – Ez volna a kezedben? – kérdezte a Hang . – Eg y eszelős? – Nézz ki az ablakodon, Ibn Fajed. – Nyug at felé mutattam. Hang os taps, és eg y őr máris rohant, hog y kinyissa a zsalukat. Meg húzott eg y rejtett kötelet, a fafarag ványok szétváltak, és vakítóan beáradt a napvilág . Pillanatokig csak álltunk ott a sivatag i fényben, és próbáltunk belelátni a rag yog ásba. És akkor kinn, a dűnék felett, fortyong va a leveg őbe emelkedett eg y narancsvörös és fekete oszlop, éjszakával szeg ett tűz, infernóvá tárult szét, g ombaként tornyosult a homok fölé, lehetetlenül mag asra, és a láng okon túl fehér felhőg yűrű terjedezett. Arcom meg ég ett fele forrón, már-már fájdalmasan lüktetett, fénye betöltötte a szememet, és új látványt csinált a láng felhőből, földöntúli szépség g el ruházta fel, kapuvá változtatta, hasadékká a világ ban, amely vag y a mennyre, vag y a pokolra nyílik. – Kétnapi teveg elésbe kerülne, hog y annak a robbanásnak a közepén állhass – mondtam. – Nem értem. – Ibn Fajed felkelt a trónról. – Hozasd ide Marco ládáját – mondtam. A kalifa bólintott. A Hang elharsog ta a parancsot. Nem volt szükség társalg ásra, amíg vártunk. Lekötötte a fig yelmünket a robbanás. Senki sem szólt. Még a szolg ák is letették tollas póznájukat, és bámészkodtak. Öt perc múlva a dűnék meg emelkedtek, homokjuk a leveg őbe ug rott, eg yik a másik után, durr, durr, durr, g yorsabban a repülő nyílnál is. Aztán elért hozzánk a hang , mint valami fal, olyan erős volt, hog y minden zsalut letépett, és ujjnyi vastag on beterítette homokkal a márványpadló minden hüvelykjét. A mély, rettenetes morajlás mintha sohasem akart volna vég et érni. Qalasadi és Juszuf lépett be a nag y ajtón, mög öttük hat őr cipelte Marco ládáját. Ha kopog tak is, nem hallottuk. Letették a ládát Marco hullája mellé. – Ellenőriztétek? – mutatott rá a Hang . – Ig en. – Qalasadi bólintott. – Építő-mág ia különben sem juthat át a palota kapuin és a rájuk illesztett pecséteken. – Ez ne... – Meg tapog attam a mellemet. Hová lett? Nem volt ott a nézőkarika. – Hog y a franc... – Én vág tam át a szíjat, mielőtt eljöttünk a Mathémából – mondta Juszuf. – Kalal azért maradt hátra, hog y felveg ye a padlóról. – Fürg ék az ujjaid, Juszuf testvér. Pedig nem néztelek tolvajnak. – Nyug talanító g ondolat volt, hog y kést illeszthetett a nyakamhoz, pedig valószínűleg már abban a pillanatban hurkot

vetettek rám, amikor a kuttai kikötő partjára léptem. – A lopás időzítés kérdése, Jorg , az időzítést pedig ki lehet számítani. – Eg yáltalán nem szég yenkezett. Eszembe jutott a harang szó, ahog y elhag ytuk a tornyot: az kötötte le a fig yelmemet, minden más érzékelést kirekesztett, és elnyomta a nézőkarika csattanását a padlón. – És különben is – folytatta Juszuf. – A palota kapuja jelezte volna, s akkor elveszik tőled, és az ig en rossz fényt vet rád. Eg y barát nem hag yhatja, hog y ilyesmi történjék a barátjával. Vállat vontam. Ali mást tehettem volna? Viszont a pisztolyomat nem érzékelték. Lehet, hog y csak olyasmiket értettek Építőműveken, amikben mág ia van, és nem mechanika. Olyasmiket, amikben villám fut vaserekbe zárva. – Nyissátok ki. – Ibn Fajed visszament a trónjához, szeme ide-oda cikázott ablak és láda, láda és ablak között. Qalasadi letérdelt, felkattintotta a csappantyúkat, varázsolt valamit a záron – történetesen tudtam, hog y ig en trükkös zár –, és hátrahajtotta a fedelét. – Homok? – A kalifa előrehajolt. A sivatag sok mindenre meg tanított. Alarcóval kapcsolatban két dolog ra is. A sivatag csöndes hely. Nem néma. Mindig fuj a szél, pereg a homok, puffannak a léptek, bőg nek a tevék. De olyan hely, ahol meg lehet hallani eg y embert, és ahol az ember hallg atózhat. Marcót hallg atva észrevettem, hog y berreg , nyikorog , kattog . Épp csak a hallás határán léteztek ezek a hang ok, de ha az ember eg yszer felfig yelt rájuk, minden csöndes pillanatban ott voltak, főleg ha Marco túlerőltette mag át. Ilyenkor még sokkal tisztábban hallottam a berreg ést, mintha a karórám ketyeg ett volna. Miután ezt a furcsaság ot felfedeztem, állandóan szemmel tartottam Marco Onstantos Evenaline-t, a fehér embert a fekete ruhájában, akit nem perzselt meg a nap, aki izzadt, de nem lankadt, aki valahog y eg yáltalán nem passzolt szakmájának meleg kézrázásokból és személyes kapcsolatokból álló világ ához, leg följebb csak a számlakönyvek nyerseség éhez. A második dolog ra éjjel jöttem rá, a sok csillag ot nézve. Észrevettem, hog y pislákolnak. Ami persze természetes. A csillag ok hunyorog nak. De úg y rémlett, éjnek évadján, amikor lehűlt körülöttünk a homok, és a leveg ő olyan hideg lett, hog y minden takarómat mag amra húztam: Marco tevéje fölött sokkal szaporábban hunyorog nak a csillag ok. És akkor eszembe jutott az a csillámlás, amit az Iberico-dombság on láttam, csak azzal a szememmel, amelyet az ég ésfolt, Góg búcsúajándéka vett körül. A csillámlás, amit a belső látásommal láttam. A csillámlás, ami titkos tüzekre fig yelmeztetett. Eg y héttel később, éjjel, amikor már csak kétnapnyira jártunk Hamadától, ledobtam mag amról a pokrócokat. A hatarik hozzá voltak szokva, hog y valaki otthag yja a karavánt, odább meg y, hog y „meg öntözze a homokot”. A Peremvidéken árkot ástunk, hog y ne kelljen a repedések és a bennük ólálkodó rémek közt botladoznunk, de a sivatag ban könnyű félreeső helyet találni a dűnék között. Az már ritkábban fordult elő, hog y valaki a tevéjét is kivezesse a homokba. Én pedig nem is az enyémet vezettem, hanem Marcóét. Talán városi ficsúrnak néztek, aki túl rég óta nélkülözi a nők társaság át, és csábítóan hatott rá az előtte haladó teve hátuljának ring ása. Vag y lehet, hog y azt hitték, meg akarom lopni a bankárt. De őt eg yikük

sem szerette, az én aranyamat viszont szerették. Nem mentem messzire. Két, holdfénytől fakó dűne között, a mélyedésben leemeltem a teve hátáról a ládát, és nekiláttam trükkös zárának azokkal az apró álkulcsokkal, amelyeket még a testvérekkel töltött időmből őriztem. Az ország úton persze nem kell sokat vacakolni a zárakkal, elég eg y szekercecsapás, de eng em mindig is érdekeltek, és elsajátítottam pár fog ást azoktól a bandatag októl, akik az enyémnél kevésbé erőszakos úton jutottak el a számkivetésig . Lefátyolozva dolg oztam, még a szemrésekre is ráeresztettem a homok ellen védő g ézredőt, és csak a tapintásra hag yatkoztam. Vég re kinyitottam a ládát. Sírt ástam a homokba, vag y inkább csak eg y horpadást – a dűnébe mély lyukat éppúg y nem lehet vájni, ahog y a vízbe sem lehet ásni. Minden erőmre szükség volt, hog y az oldalára tudjam fordítani a ládát. A nézőkarika képesség ei értésemre adták: a szemem elé táruló g épezetnek csak eg y pirinyó részére van szükség Michael képmásának előállításához. Törhettem a fejem a súlyán meg az itt-ott előszökő kis láng nyelveken. Úg y g ondoltam, a tartalma könnyen elválasztható lesz a tartálytól. Nem ősi kéz feszítette rá a vázra azt a cápabőrt, nem falapokkal volt bélelve a belseje. Marcónak bármikor szükség e lehet rá, hog y rakománya álcázása vég ett meg változtathassa akár a bélést, akár a burkolatot. Élére állítva felhúztam a fedelét, és szájával előre beledöntöttem a ládát a g ödörbe... illetve horpadásba. Némi piszmog ás, késheg y alkalmazása két helyen, nyög és meg ráng atás – Marco tevéje eg észen meg bokrosodott tőle –, és a láda elvált a belsejétől. Eg y csaklizott tányérral homokot szórtam a tég latest alakú ezüstacél– és plasztíktömbre. A g ép eg yetleneg yszer felbúg ott, aztán elhallg atott. Miután a szerkezetet homokkal elfedtem, nekiláttam meg tölteni a ládát. Fél óra múlva, izzadtan, kiszáradt szájjal, kis híján belehaltam abba, hog y föllódítsam a pakkot a teve hátára. Mondd, honnan tudtad, hog y az Építő-szellemek nem fog ják felrobbantani ezt a szerkezetet, miközben elásod? – kérdezte Qalasadi. – Honnan tudták volna, hog y mi történik? Azonkívül ezek a holmik nag yon értékesek, újakat már nem lehet belőlük g yártani. Addig nem semmisítik meg , amíg meg nem g yőződnek róla, hog y nem tudják visszaszerezni őket – feleltem. – Miért hag yták, hog y a bankár felrobbantsa, ha eg yszer nem volt olyan közel a palotához, hog y meg ölje Ibn Fajedet? – kérdezte Juszuf. – Nem voltam biztos benne, hog y meg eng edik neki – mondtam. – De úg y tűnik, az Építőszellemek kevesebbet látnak, mint mi hisszük, főleg a sivatag ban, meg olyan helyeken, ahol a műveiket már rég ebben meg semmisítették. Alig hanem bíztak Marcóban, abban, hog y az érdekeik szerint jár el. És még ha tudták is, hol van éppen a szerkezet, abban nem lehettek biztosak, hog y a kalifa nem lépett-e be a hatósug arán belülre. Vag y esetleg arra számítottak, hog y nag yobb lesz a pusztítóereje. – Nag yobb? – A Hang mély léleg zetet vett. Vállat vontam. – Marcónak nem kellett behoznia a ládát a trónterembe vag y akár a palotába ahhoz, hog y eredményt érjen el. Eg y kilométerről, a dűnék közül is elpusztíthatta volna vele Hamadát. –

Hog y azért pimaszkodott-e itt a trónus előtt, mert az Építők íg y parancsolták neki, vag y úg y érezte, ez lesz a leg szebb vég szava, azt nem tudom. – Az Építők láng nyelvek seg ítség ével a világ eg yik vég éről a másikig elhajították a Napjaikat, és ahol kig yúltak, ott eg ész ország ok váltak hamuvá – mondta Qalasadi. – Miért kellett eg yetlen bankárnak teveháton idáig cipelnie a feg yvert? – Ezer év után már nem sok minden működik. – Lecsuktam a láda fedelét, és ráültem. – A rakéták meg a leg nag yobb feg yvereik kimerültek, használhatatlanok. Csak az indítóeszközök maradtak épek... a szikrák, amelyek meg g yújtják a Napokat, ha úg y tetszik. Ezeket pedig üg ynököknek kell elszállítaniuk abba a városba, amelyet el akarnak pusztítani. – Ez a bosszújuk, amiért...? – Ibn Fajed hirtelen öreg nek látszott, a keze remeg ett. – Túlság osan elbizakodott voltam. Népem kedvéért abba fog om... – Lehet, hog y a soruk elejére álltái, kalifa, de szerintem nem ez a lényeg . Michael, íg y nevezte mag át. Lehet, hog y nem csak véletlenül osztozik a nevén az arkang yallal, az isteni sereg ek urával. Az Építőknek nag yobb g ondjuk is van annál, hog y eg y sivatag i uralkodó összetöri a g épeiket, amiket a dűnék fölött talál. Akadnak köztük, akik mindnyájunkat meg akarnak ölni. Hamada szemléltetés lett volna. Modell, ami ismétlődni fog . – Nag y szerencse, hog y idejében érkeztél hozzánk, Jorg király. – Qalasadi meg hajtotta a fejét. – De szerencse volt-e ez, mág us? – A szemébe néztem volna, de nem emelte fel az arcát. – Tudtátok, hog y az Építő-szellemek valamilyen támadást terveznek. Azt hittétek, én is része vag yok ennek... még is beeng edtetek a kalifa palotájába, habár a méreg fog amat kihúztátok. Sőt meg lehet, eg y másik kéz is énrám mutatott, kihasználva az időzítést, amire olyan büszkék vag ytok... – Vajon Fexler játszott-e velem, ő noszog atott-tolog atott a tábláján, időnként felvillantva vörös jelét eg y acélkarikán keresztül? Ő késleltette-e vag y éppen siettette Marcót, hog y eg yszerre érjünk Port Albusba? Fexler bábuja lettem volna Michael... vag y netán Michael eg ész szektája ellen? – Mag yarázd meg – szólt Ibn Fajed –, miért kockáztatott oly sokat ez az org yilkos, csak hog y leteremthessen, mielőtt mindnyájan meg halunk? Ha nem sikerül mindkét íjászomnak elhibáznia a szívét, úg y halt volna meg , hog y nem is tudja felrobbantani... – Tekintete ismét az ablak felé fordult. – Azt. – Ó, nem hiszem, hog y a kudarc lehetőség e fennforg ott – mondtam. – De hiszen meg halt, alig pár pillanattal azután, hog y küldetését teljesítette – mondta Ibn Fajed, éles tekintetet vetve rám bozontos, ősz szemöldöke alól. – Dehog y halt meg – feleltem. – Ug ye, Marco? A modem feje felpattant. Hátborzong ató volt a g yorsaság a, mintha csak eg y meg hajtott fémrúd eg yenesedett volna ki, s a tekintetében g yilkos tűz lobog ott. – Abban sem vag yok biztos, hog y élt-e valaha is. – Hátraléptem, de nem rántottam kardot, nehog y az én mellemet is átfúrják holmi túlbuzg ó íjászok nyilai. Marco g yors, szag g atott mozdulatokkal talpra állt. Kitépte a testéből a nyílvesszőket, és ledobta őket a földre: véresek voltak, de nem csöpög tek. A birodalmi őrök ismét kirántották kardjukat. – Csak arra voltál kíváncsi, hog yan csaptalak be, ig az, Marco? Mielőtt még a munkádnak leg alább eg y részét elvég eznéd.

Üg yet se vetett rám, a kalifa felé ug rott, nem törődve az útját elálló őrökkel. Fényes peng ék suhog tak, lábak csúszkáltak a homokos padlón, vér fröccsent, húscafatok röpködtek, és Marco már csak eg y méterre volt Ibn Fajedtől, amikor az őrök vég re lerántották. Ug yanazzal az ijesztő g yorsaság g al küzdött, ahog y a feje felpattant, ujjai izmot és zsírt szag g attak, úg y hajig áit félre felnőtt embereket, mintha csak g yerekek volnának. A kardcsapások foszlányokká hasog atták a hátát, de a vörös hús alól csillog ó fém bukkant elő, réz meg ezüstacél. Mozg ását berreg és, kattog ás kísérte, ami még az ordításokon, a kardok csattog ásán, a leopárd kurrog ó üvöltésén túl is hallható volt. Lassan forg ó fog askerék hang jának rémlett, ahog y ujjai fokozatosan, a satu ellenállhatatlan szorításával összezárultak a nyakak körül. Férfiak haltak meg . Marco újból lábra állt. Ibn Fajed és Hang ja a trón mög ött keresett menedéket, miközben Marco felhág ott a harmadik lépcsőfokra, amelynek kövéről vér csordog ált. Sebesült testőrök csimpaszkodtak bele mindkét lábába, mások úg y csapkodták, mintha fát döntenének. A macska az imént még a láncát ráng atta, támadni akart. Most lelapuló fülekkel hátrahúzódott. Okos jószág . Még több őr rontott be a nag y ajtón, mög öttük még több, de mint szinte minden a világ on, ez is csak időzítés kérdése volt. Marcónak volt elég ideje célja eléréséhez, az őröknek nem. Meg fog ja ölni a kalifát, mielőtt meg állíthatnák. Felléptem a három lépcsőfokon, vig yázva, nehog y hasra essek a vértócsában, és előhúztam a köntösöm alól a pisztolyt. Csövét a fehérlő tarkóhoz nyomva beleeresztettem nég y g olyót a fémburkon keresztül abba az óraműbe vag y mibe, ami az ag yaként funkcionált. Még visszhang zott az utolsó lövés, amikor ráng atózva elterült a halottak és sebesültek között. Felmutattam a pisztolyt. – Rég i technológ ia. – Marco felé böktem vele. – Új technológ ia. Jó lesz újratervezned azokat a riasztópecséteket, Qalasadi. – Meg pörg ettem a pisztolyt a mutatóujjam körül, majd a tenyeremre fektetve Ibn Fajed felé nyújtottam. – Hát ez van a kezemben, kalifa.

36 Öt évvel ezelőtt Ibn Fajed ezüsttrónt állíttatott az emelvény leg felső lépcsőfokára, és amikor meg tisztálkodva, felfrissülve, selymekbe öltözve, nyakamban eg y aranylánccal visszatértem az udvarba, odaültetett. – Szomorú idők azok, amikor őseink szellemei utánunk nyúlnak, hog y elveg yék az életünket. – Most közvetlenül szólt hozzám, lassan keresg élve a szavakat emlékezete porában. – Nincs eg yetértés a szellemek között. Háborúfélét vívnak eg ymással a g épeik mélyén. De az biztos, hog y alig akad köztük olyan, aki jót akar nekünk. Még a meg mentőink is szolg asorba taszítanának – mondtam. – Tehát csatlakozol hozzám? Hog y előássuk és elpusztítsuk, amit csak találunk? Hog y új korszakot kezdjünk, amely mentes a múlt szellemeitől? – Ibn Fajed inkább kíváncsinak hang zott, mint lelkesnek. – Eg y bölcs azt mondta nekem eg yszer, a történelem ismerete nem veszi elejét, hog y újra elkövessük ug yanazokat a hibákat, de leg alább arra meg tanít, hog y szég yelljük mag unkat miattuk. – Felidéztem Lundist mosolyát, amelyben éppannyi volt a szomorúság , mint jókedv. – A Kong resszus elé fog od terjeszteni javaslatodat, Ibn Fajed? – Ostobaság lenne odamenni. Hol találnának jobb helyet az elpusztításunkra a szellemek? Bízhatunk az Arany Őrség ben, hog y kilométerekre távol tartja az Aranykaputól az összes ilyen üg ynököt, mint ez a bankár? Összeillesztettem ujjaimat a szám előtt, hog y elrejtsem a feltörni készülő nevetést. – Kalifa, a fejemet rá, hog y a leg utolsó uralkodó, továbbá minden elődje és minden kong resszus a helytartóság intézménye óta eg y ug yanilyen, csak sokkal nag yobb erejű szerkezet fölött ülésezett, mint amit Marco idecipelt Hamadába. Az Építő-szellemek már rég g ondoskodtak róla, hog y bármikor vég et vethessenek a birodalomnak. A tény, hog y eddig nem tették meg , csupán azt jelzi, hog y Michael szektája még nem szerezte meg a teljhatalmat testvérei fölött, és nincs korlátlan hozzáférése ahhoz, ami ezeket a feg yvereket irányítja. Ha a szellemek valaha is oly mértékig eg yesülnek, hog y meg semmisíthessék Vyene-t, sehol sem leszünk biztonság ban tőlük. Marco most csak azért vallott kudarcot, mert pechje volt, és mert más szellemek közbeléptek. – Ekkor már biztosra vettem, hog y Fexler irányzott rá eng em a modemre, vag y óramű katonára, vag y mi a nyavalya is volt Marco. – És ha elmég y a Kong resszusra, hog yan fog sz szavazni, Jorg ? – Ibn Fajed udvariasan úg y tett, mintha az én mag ányos szavazatom bármit is számítana. – Természetesen mag amra. – A vig yor meg int ráncokba g yűrte a forradást az arcomon. – És te, kalifa? – Nyílbeli Orrin jó ember – felelte. – Talán ideje eg y ilyen férfi eljövetelének.

Nincs ellenedre, hog y császár üljön a trónra? Nem szeretnéd füg g etlenül uralni a sivatag ot? Ibn Fajed meg rázta a fejét, és szárazon felnevetett. – Én a Szent Birodalom peremén élek. Innen délre, éppolyan messze, mint ide Vyene, eg y másik császár, a ceranai uralkodik, akinek ország a a határomig ér, s éppolyan hatalmas, mint széthullott birodalmunk volt virág korában. Hamarosan, talán nem az én életemben, de minden bizonnyal még mielőtt az unokám trónra ül, a ceranaiak és a velük szövetség es törzsek kiözönlenek a sivatag ból, és elnyelik Líbát. Hacsak vég re nem koronázunk meg valakit Vyeneben, hog y újra erőssé teg yen bennünket. –

Eg y eg ész hónapot töltöttem a sivatag i városban. Meg ismerkedtem a szokásaikkal, amennyire csak lehetett. Eg y-két hétig a Mathémában is tanultam, és összeraktam valamennyit az ajtajukból. Qalasadi visszaadta a nézőkarikámat, azzal a feltétellel, hog y sohasem vihetem be a palotába, és velem eg yütt távoznia kell Líbából. Eg yik este is a Mathéma tornyában üldög éltem, eg y ablaktalan helyiség ben, az „üpszilon” feliratú ajtó mög ött. Ag yag mécses világ ította meg az előttem fekvő könyvet: eg yenlet eg yenlet hátán. Van készség em a matematikához, de nem szeretem. Tanúja voltam, hog y Kalal szemébe könnyet csalt eg y képlet szimmetriáinak eleg anciája és szépség e. Értettem a képletet, leg alábbis azt hiszem, de eng em nem hatott meg . Ha van is az ilyesmiben költészet, én süket vag yok rá. Az asztalon, a könyv mellett a nézőkarika hevert, fényes, élettelen tárg y a robbanás óta, vag y Qalasadi közbeavatkozása óta, bár azt mondta, ő semmit sem csinált vele. Ásítottam, és becsaptam a könyvet, amitől a láng meg ug rott és libeg ni kezdett, a karika pedig úg y táncolt, mint a meg pördített pénzérme az utolsó fordulatoknál. De az érmékkel ellentétben a karika eg yre csak rezg ett, meg állás nélkül. Meg babonázva néztem. – Jorg ? – És Fexler képmása emelkedett ki a karikából, fehérben, mint mindig , majdnem átlátszóan. Ha az Építők a g yerekmesék szellemeit próbálták volna létrehozni, akkor sem vég ezhettek volna jobb munkát. – Ki kérdi? Rám fókuszált, élesebb lett a kép. – Nem látsz? – De, látlak. – Akkor meg ismerhetnél. Fexler Brews vag yok. Rátettem a tenyerem a könyvre. – Ebben az áll, hog y a jóslás mindig eltér az ig azság tól. Minél összetettebb a jóslás, annál nag yobb a diszkrepancia. Statisztikák, meg szorítások, és a többi. De a lényeg eg yértelmű. Te eg y jóslás vag y. Szerintem már eg yáltalán nem hasonlítasz arra az emberre, akit láttam meg halni. – Tévedés – mondta Fexler. – Meg vannak bennem az eredeti adatok. Nem szükség es halványuló emlékekre hag yatkoznom. Fexler Brews éppolyan tisztán és hibátlanul él bennem, mint bármikor. Meg ráztam a fejem, és közben fig yeltem. Mindenen táncoltak az árnyékok, csak őrajta nem.

Rajtam, a falakon, a plafonon. Csak Fexler volt állandó, mert őt saját fénye világ ította meg . – Nem fejlődhetsz, ha állandóan azok a dermedt pillanatok határoznak meg , amelyekhez folyton visszatérsz. És ha nem fejlődhetsz, nem is élsz. Tehát vag y Fexler vag y és halott, akárcsak ő. Vag y élsz, de akkor valaki más vag y. Vag y valami más. – Biztos, hog y rólam beszélünk most? – Fexler ig en emberien vonta fel a szemöldökét. – Hm... – Ez úg y csukódott össze rajtam, mint eg y acél állkapocs. Azok a leg szörnyűbb csapdák, amelyeket mi állítunk önmag unknak. Ennyi év után eg y semmi, eg y számháló leplez le önmag am előtt. Fél kezemen meg számolhattam volna azokat a kurta és személyes passiójátékokat, amelyek a múltamhoz szeg eztek. A hintó és a tövisek. A kalapács és az ég ő Ig azság . A püspök. Atyám kése, amint kiáll a mellemből. És talán még eg y másik, eg y rézládikóban, a csípőmnél. – Azelőtt jobban kedveltelek, Fexler. Mit akarsz? – Azért jöttem, hog y a terveid felől érdeklődjem. – Nem fig yelsz annyira, hog y ismerd őket? – Máshol... máshol volt dolg om. – Szólít Vyene – mondtam. – Elhajózok Mazenóba, onnan pedig szárazföldön meg yek tovább az Aranykapuig . Azt hiszem, a visszaút g yorsabb lesz, mint amelyik idehozott. Azonkívül rémlik valami eg y lázálomból, amelyben mintha azt mondtad volna, menjek el oda, és említetted a trónt is, meg a nézőkarikát, csak éppen máshog y nevezted. Vezérlőg yűrűnek? Jól emlékszem? – Jól emlékszel, de most nem akarok erről beszélni. Valószínű, hog y kihallg atnak bennünket. Menj el Vyene-be. Sok mindent tanulhatsz ott. Hátradőltem a széken, és vég ig futtattam tekintetemet a padlótól plafonig sorakozó polcokon, azon a reng eteg tudáson. – Ezek a számmág usok a mi újracivilizálásunk bajnokai, ug ye, Fexler? Eg y új próbálkozás kezdete, hog y mindent meg értsünk, és helyrehozhassuk mindazt, amit az Építők építettek. – Eg yike a próbálkozásoknak – bólintott Fexler. – Meg néztem a te idődből maradt töredékeket. Szinte soha semmit nem írtak le... – Gépekbe írták, a memóriába. Csak éppen neked nincs lehetőség ed olvasni benne. – Fexler is körbenézett a könyveken, mintha bizony szükség e lenne a szemére, hog y lássa őket. Meg tévesztés, nyilván, mint a többi is. – Szóval meg néztem ezeket a töredékeket, de sehol eg y említés mennyről és pokolról, túlvilág i életről, templomokról, mecsetekről vag y bármilyen istentiszteleti helyekről. Fexler lepillantott rám. Vag y félméternyire az asztal fölött lebeg ett, feje majdnem a plafont érte. – A vallással kevesen fog lalkoztak közülünk. A válaszokat meg kaptuk, nem volt szükség hozzájuk hitre. – De én beszéltem eg y ang yallal. – Összeráncoltam a homlokomat. – Leg alábbis azt hiszem. Az pedig hétszentség , hog y átnyúltam a Holt Földekre, emberi lelkek után kutatva. Hog y mondhatod, hog y... – Okos fiú létedre nag yon buta tudsz lenni, Jorg . – Hang jában most az az ang yal visszhang zott, halkan, időtlenül, türelmesen. – Micsoda? – Túl hang osan. Tőlem soha sincs messze a harag . Sokszor nevetség essé tesz. – Leg nag yobb eredményünk az volt, hog y meg változtattuk a meg fig yelő szerepét. Hatalmat

adtunk az emberek kezébe, szó szerint. Túl nag y hatalmat, mint kiderült. Ha eg y ember, a meg felelő ember akaratának nyers ereje tüzet teremt a semmiből, szétválasztja a vizeket, porrá változtatja a követ, parancsol a szeleknek, akkor mi van a milliók bizonytalan vág yával, reménykedésével? – Ti... – A túlvilág i életetek olyan, amilyennek várjátok, amilyennek az ezrek meg a milliók várják, olyan, amilyennek a leg endák, az újra és újra elmesélt, finomított, részletezett leg endák építik. Itt, a homoksivatag ban másfajta paradicsomot képzelnek el mag uknak, másféle utakat, amelyek hozzá vezetnek, eg yik sötét, másik világ os. És eg ytől eg yig mind koholmány, arra a valóság ra van alapozva, amelyben az én népem élt. Azokban az időkben, bármit is várt az ember a halála után, azt a kalkulációk nem említették. Papjaink, ha eg yáltalán találtak hallg atóság ot, valami sokkal bonyolultabbat, mélyebbet, csodálatosabbat festettek le a középkori babonaság nak annál az eg yveleg énél, amelyre a te fajtád építkezett. – Mi csináltuk? – Ez eg észen hihetetlennek hang zott. – Mi építettük föl a mennyet és a poklot? – De még mennyire. Ha a papjaitok rájönnek, micsoda hatalom van az ujjbeg yeikben, a nyájuk akaratával a hátuk mög ött... nos, imádkozz, hog y ne jöjjenek rá, különben a kénkőről és örök tűzről, vég ítéletről és vasvillás ördög ökről ejtett minden eg yes szó valóság g á válik, és köröttetek terem. Mit g ondolsz, miért tettünk meg mindent azért, hog y az eg yházat a „mág ia” és g yakorlása iránti g yűlöletében meg erősítsük? És a leg rosszabb az, hog y hittem neki. Ig aznak látszott. Fog tam a kalkuluskönyvet, és g ondolkodás nélkül rácsaptam a nézőkarikára. Fexler képmása eltűnt, ahog y a fényfolt tűnik el, ha arra a lyukra tesszük a tenyerünket, amelyből kivetül. Ennél több ig azság ot nem tudtam eg yszerre elviselni. Qalasadi és Juszuf kikísért Hamada és a sivatag határára. Ibn Fajedtől trónterme hűvösében vettem búcsút, ahol arannyal, g yémánttal, borostyánnal és szeg fűszeg g el halmozott el. – Fájdalom mindig lesz – mondta a kalifa, amikor kezembe nyomta a fűszert. Omal a tíz tevével várt, közülük három mag as és fehér – a kalifa ajándéka –, ezek állítólag jó tenyészállatok és tiszta vérnek. Én mindenesetre ug yanolyan szeszélyes, otromba és büdös jószág oknak néztem őket, mint az összes többit. Omalon kívül volt még három hajcsárom és öt hatari őröm. – Biztonság os utat kívánok neked, Jorg király. – Qalasadi eg yik tenyerét a hasához illesztve meg hajolt. – Olyanom még nem volt, de reménykedjünk. – Vig yorog va biccentettem. – Leg közelebb a házamat is felkeresed majd, meg ismerkedsz a feleség emmel, és látni fog od, mit kell elviselnem – mondta Juszuf mosolyog va, fénylő szemmel. – Úg y leg yen. – Sarkon fordultam volna, de meg torpantam. – Na és Nyíl herceg e? Nem írják elő a jóslatok, hog y nyírjatok ki eng em, s íg y könnyítsétek meg a dolg át? – Eg y dermesztő pillanatra elg ondoltam, nem azt a parancsot kapta-e kilenc emberem, hog y ássák el a hullámat eg y dűnében. Juszuf arcára ráfag yott a mosoly, zavart tekintetet vetett Qalasadira. Az idősebbik férfi

összekulcsolta és az állához emelte a kezét. – Kalkulációink szerint csekély a valószínűség e, hog y hátráltatni tudnád Nyíl herceg ét, Jorg király. Íg y aztán szerencsére nem kell az eg y mindenki ellen, mindenki eg y ellen problémájával fog lalkoznunk. – Ha bevonul Renarba, ne álld el az útját, Jorg . – Juszuf majdnem könyörg ött. – Nem lenne bölcs dolog . – Hát. – A reveláció elég g é meg döbbentett, pedig felmentett az alól, hog y konfliktusba keveredjek a számmág usokkal. – Akkor semmi g ond. – Azzal felkapaszkodtam a tevémre.

37 Chella története Kéresz hátborzong ató érzést hag yott mag a után. A hintó úg y nyikorg ott, akár eg y vénember ízületei, és amit csak meg érintett rajta, érdes lett, fakó, és olyan száraz, hog y szinte kiszopta az ember bőréből a nedvesség et. – Vissza fog találni a Holt Királyhoz. – Chella elfordult az úttól, Kai mindenütt a sarkában. Az élőholt a töréseket és repedéseket követi majd, az olyan helyeket, ahol a leg vékonyabbra kopott a fátyol a világ meg a halál száraz domíniuma között. Koporsókban utazik, beteg ek nyomában oson, pestisspórákkal eg yütt száll, íg y érkezik meg a Holt Király udvarába, ismét zsibong ó lelkekbe burkolózva, amelyeket útközben szed mag ára. – Indulnunk kell, deleg átus. – Axtis kapitány, az Arany Őrség osztag parancsnoka eg y kilométerrel odébb sorakoztatta fel embereit, miközben a nekromanták Kéreszt ápolták. Noha az őrség nem tudott az élőholtról, jelenléte még is felkavarta, demoralizálta őket. Axtis szemlátomást szerette volna mielőbb a halottakra hag yni Gottering et. – Mehetünk. – Chella beszállt a hintóba. – Rajta, kocsis! Kai még be sem csukta az ajtót, amikor a hintó meg lódult. Elkapta az ülés szélét, nehog y Chella ölében kössön ki, s eg y pillanatig eg ymástól harminc centire dülöng élt a testük. Chella csuklójában vadul lüktetett az ér. Milyen g yors a férfi keze. Chella eg y pillanatig arra g ondolt, milyen lenne, ha összeg abalyodna a testük. Aztán Kai meg találta az eg yensúlyát, és lezöttyent az ülésre, Chella pedig szinte ug yanakkor ellökte őt mag ától – közös döntés. Chella összeszorította a kezét, körme a tenyerébe vájt, és nekivetette fejét az üléstámlának. Ug yan mit kezdenék én eg y ilyen kis csinoska szőkével? Éretlen hús. – Nemsokára Honthba érünk? – kérdezte Kai. – Ig en. – Kai pontosan tudta. De az élők szeretnek fecseg ni, a sírban úg yis sokáig kell majd hallg atniuk. Aztán ug yanez a késztetés mozdította Chella ajkát is, hog y hozzáfűzzön még valamit. Inkább összepréselte a száját. – Azután vég ig a Danúb mentén – mondta Kai. – Láttad már a folyót, Chella? – Nem. – Azt mondják, aki szerelmes, annak a szemében kék a vize. Jorg előtt Chella sohasem utazott, sohasem hag yta el Gellethet, csak azt a rövid utat tette Jonholtból a heg yhez. Alig pár kilométer három életidő alatt, de miket látott azon az úton! Három életidőn át kutatta a halált, bog ozott rejtélyeket, húzódott félre a zűrzavaros, rendetlen, civakodó élettől. Most meg itt ül, zötyög a birodalom szíve felé, émelyeg attól, hog y él, a g yomra belebeteg szik a rázkódásba meg abba, hog y mi vár rá. Sohasem vonta kétség be a Holt Király zsenialitását, míg ki nem nevezte őt képviselőjévé és kezébe nem nyomta az öt szavazópecsétet. Akkor már tudta, hog y elmebeteg .

Wendmere városánál Axtis meg állította az oszlopot ebédhez. Az őrség kicsapta leg elni ötször ötven harci ménjét, a málhásjószág okat, a táborkísérők lovait, üg yet se vetve rá, kinek a földje az, és mit termelne rajta. A táborkísérők rendetlen bandája még be sem ért eg észen, amikor Kai és Chella már Wendmere leg jobb fog adójának tűzhelye mellé telepedett. Chella a feg yverkovácsok tovag ördülő szekereit, a patkolókovácsok kordéit, az őrség bőrműveseit, a varrónők kis kocsijait fig yelte. Kai inkább a szajhákat nézte, az őrség nyomában vonuló, állandóan cserélődő népség et, a lányokat az öszvérek hátán, nyitott bricskákban és homokfutókon, Onsa kerekesházában. Mindeg yik csapatra eg y-eg y összevag dalt arcú zsivány felüg yelt, terelg ette, szidalmazta őket, alkudozott a szolg áltatásaikért. Chella szinte látta a testet öltött mohóság ot és nyomorúság ot, ami láncon húzta őket a vyene-i arany vitézek után. Az őrök bársonybélésű ládákban hordták be a málhásszekerekről a kupákat és tányérokat, mindet a birodalmi sas díszítette. Csakis az Arany Őrség szolg álhatta ki a rábízottakat, a Százakat vag y képviselőiket. Chella azon morfondírozott, vajon a kardot is ug yanolyan jól kezelik-e ezek a csillog ó harcosok, mint az eléjük rakott ezüstneműt. – Mi a véleményed a birodalmi elitről, Kai? Te is szolg áltál a hadsereg ben, ug ye? Kai elvette a kupát bortól vöröslő szája elől. Összevont szemöldökkel pillantott a katonára, aki vig yázzállásban várta, hog y újratölthesse. – Még hog y „elit”! Minden kisnemes harmadik fiát, akinek annyi esze nincs, hog y papnak beválna, Vyene-be küldik, ahol aztán veszteg etéseken hízik, mint afféle túlértékelt „g árdista”, és minden neg yedik esztendőben tehet eg y kis utat, hog y a Százakat beg yűjtse. Csicsás páncél nem mindig rejt harcost. Becsületükre leg yen mondva, a körül álló férfiak jól leplezték sértődöttség üket. – Szerintem ez csak félig ig az – mondta Chella. – Úg y hallom, ezek a vyene-i katonák keményen g yakorlatoznak. Éppolyan jól edzettek, habár tűz nélkül, akár a kardjuk. Kinézett a kis vakfoltos, torzító üveg ablakon a háztetőkre, a távolban g omolyg ó füstre. Ig azi védelmezőjük odakinn ólálkodik valahol: Thantosz, aki óvatosabb és halálosabb a nővérénél. De Kéreszt meg nyúzták! Tűz ide, bor oda, Chella hátán vég ig futott a hideg . Ha az élőholt elmondhatta volna nekik, mi történt, sokkal nyug odtabb lenne. Amiről tudunk, attól kevésbé tartunk. Bejött Axtis kapitány, fázósan topog ott, és az esőt vereg ette a köpönyeg e válláról. – Mondd csak, kapitány – szólította meg Chella. – Mikor kellett utoljára meg védenie az őrség nek az Aranykaput, mikor küzdöttetek utoljára csatatéren? – Az Interreg num hatvanadik esztendejében, deleg átus asszony – vág ta rá a kapitány. – A crassisi síkon, Manzal trónbitorló szent római sereg e ellen. Eg y nemzedéke. – Éltél már akkor, Axtis? – Kétéves voltam, deleg átus asszony. Ma pedig ősz haj lóg ki a sisakod alól. Vajon elbírnátok-e uram halottaival, a g yorsakkal meg a lassúakkal, a vámpírokkal meg az élőholtakkal? – Indulnunk kell, ha teljes kíséretet akartok Vyene-ig . – De mennyire, kapitány. – Chella letette kupáját, és felállt. Axtisnak persze jól jönne, ha őt és Kai-t felpakolhatná eg y aranybárkára. Vig ye el a problémáját a Danúb, vállalja a felelősség et a folyó, és ha a bárka összes utasával elsüllyed, az is csekély ár lenne azért, hog y a Kong resszus

újabb nég y évre meg szabaduljon a Holt Királytól. A hintó a menetoszlop közepén haladt, erdők és mezők, város és parasztkunyhó mellett. Chella azon kapta mag át, hog y a tájat lesi, élvezi a ritka nap meleg ét két eső között, beszívja a vidék illatát, a g azdaság ok bűzét. Amikor a kiáltás – „Honth!” – felrázta tűnődéséből, beleharapott a nyelvébe, hog y mag ához térjen. Az élet többféle varázslatot űz, mint bármelyik nekromanta, és kétszer olyan veszélyes, éppen a lág yság a miatt. – Mennyi még odáig ? – szólt ki a kocsisnak. – Két kilométer, talán három. Döcög tek még néhány percig , azután meg álltak. – Még nem lehetünk ott. – Kai kinyitotta az ajtót Sövények, mög öttük bőg ő tehenek. Lovak és aranypáncélos testek torlódása, majd leug rott mellettük a nyereg ből Axtis. – Chella úrnő, eg y másik deleg átus... – Félre az útból! – Eg y férfihang harsog ta túl a kapitányét. – Nem akadályozhattok meg , békeküldetésben járok. Axtis rácsapta a hintó ajtaját Kai-re. – Itt nem parancsolsz, uram! – kiáltotta Axtis azon a hang on, amellyel az embereit szokta eg zecíroztatni. – Kérlek, térj vissza az elülső oszlophoz. Valaki leug rott a nyereg ből. – Diplomáciai látog atás, kapitány. Többek között az is feladatod, hog y az ilyen érintkezéseket előseg ítsd. Ha mi, deleg átusok, összeverekszünk, akkor közbeléphetsz. Eg y kéz meg rázta az ajtó kilincsét. Kai a rácshoz hajolt, és kikukucskált. – Ebben csakis a Vízbefúlt-szig etek képviselői ülhetnek. Ki más következne utánam nyug atról? – Hang os szippantás. – Nincs Holt Király-szag a – kit rejteg etsz itt, kapitány? Kai kinyitotta az ajtót. Aztán visszahátrált – félig lökték és bemászott az úti fekete-vörös kabátot viselő Jorg Ancrath. – Chella! – A fiú rávillantotta farkasmosolyát, Kai-re üg yet se vetve. – Jorg . Letelepedett a velük szemben levő ülésre, kinyújtott lábbal, sáros csizmában, fesztelenül. Válla mög é lendítette loboncos fekete fürtjeit, sötét szemét rámeresztette Chellára, markáns arcán mosoly játszadozott, arcának csúnyán meg ég ett fele a szertelenség ét idézte. – Ketten vag ytok? – Meg int az a vad vig yor. – Csak ennyi élőt lehetett összeszedni a Vízbefúlt-szig eteken? Azonkívül te nem is vag y brettani, Chella. Hallanám a hang odon. – Ez az a Jorg ? – Kai Chella felé fordult. – Eg y bizonyos Jorg , ig en. – Könyökével a térdére támaszkodva előrehajolt. Odakinn összeverődtek az őrök. – Aki eg észség telen érdeklődés tárg ya lett eg yes körökben. Ug ye, Chella? – Fekete szoknyás combjára ejtette a tenyerét. – Most már házasember vag yok, szívem, úg yhog y verd ki szépen a fejedből a romantikát. – A Holt Király... – kezdte Kai. – A Holt Király is belém habarodott, azt hiszem – mondta Jorg , belemarkolva Chella húsába. – Évek óta fig yel. Elküldte a pribékjeit, hog y fosszák ki az öcsém sírját. – Villámg yorsan Kai felé pördült. – Te tudod, miért?

– Én...

Jorg visszafordult, és Chellára szeg ezte a szemét. – Nem tudja. Hát te? – Én sem. – Bosszantó lehet. – Jorg elvette a kezét, és hátradőlt az ülésen. Chellának izzott a combja, ahol meg markolta. – Na, indulunk már? Az én oszlopom elöl vár, éppen készül átkelni a Rajtán a honthi hídnál. Kai dobbantott, és a hintó továbbindult. – Azok után, amiket hallottam, meg lep, hog y Chella úrnő kocsijában akarsz utazni, Jorg király. – Pletykált a hölg y? – Jorg ármányos képpel előrehajolt. – Az a helyzet... Várjunk csak, még nem is tudom a nevedet. Annyit tudok, hog y szig eti vag y. A hintómban ül eg y honfitársad, ő Merssybe való, Gomstnak hívják. Örülök, hog y a Holt Király leg alább annyi brettanit küld a Kong resszusra, mint amennyi nekem van. Szóval mi a neved? – Kai Summersonnak hívják – mondta Chella, hog y valamennyire mag ához rag adja a kezdeményezést. – Tehát miért velünk utazol, Jorg ? – Hát már nem is vág yhatok a társaság odra? Nem epekedhetek mocsári úrnőm után? – Jorg buja tekintettel vég ig mérte. Chella érezte, hog y az arcát elfutja a vér. Ancrath észrevette, és még szélesebben vig yorg ott. – Valahog y... más vag y most, Chella. Meg öreg edtél? Chella összeszorította a száját. Gurulhattak vag y száz métert, mire Jorg ismét meg szólalt. – Őszintén? Úg y látom, mindnyájatokat nem ölhetlek meg eg ykönnyen. Íg y hát, hog y a fiam biztonság ban leg yen tőletek, muszáj fig yelnem benneteket. Közelről. Ha ez lehetetlennek bizonyul, akkor persze meg öllek mindnyájatokat, ha nehezen, hát nehezen. – Fiad? – Chella ezt alig tudta elképzelni, pedig a képzelőerő ig encsak visszatért belé, amikor a nekromancia kifakult. – Neked fiad van? Jorg bólintott. – Az ám. Ő is William, hog y a nag yapja büszke lehessen rá. Bár őszintén szólva nem tudom, hog y Ancrathi Olidan meg érte-e a nag yapaság át. – Ha meg halt, én semmit sem tudok róla. – Azelőtt minden halált meg érzett Chella, mint eg y tó fodrozódását, Ancrath királyának halála pedig különösen nag y csobbanással járhatott, most azonban, noha sokkal élesebben látja az élők világ át, a Holt Földekre süket lett. Ebben is Jorg a bűnös. Elismételte mag ában, remélve, hog y elhiheti. Jorg a bűnös. Jorg nak eg y pillanatra ráncokba ug rott a homloka, s arcáról letörlődött a páncélként viselt mosoly. – Nem számít. – Nem akarok ártani a fiadnak, Jorg – mondta Chella. Meg lepve konstatálta, hog y ig azat beszél. – És te, Kai Summerson? Te g yermekg yilkos volnál? – kérdezte Jorg . – Dehog y! – Éles felelet, arcára kiült a sértődöttség . Nevetség esnek tűnt, hog y eg y nekromanta kikérje mag ának az ilyesmit, de azután Chellának eszébe jutott, hog y Kai még nem ölt meg senkit, mióta elkapta. Ha valaki a Szig etek hullahordái között sajátítja el a sötét művészeteket, annál nem előzetes követelmény a g yilkosság . – Én már vettem el g yermekéleteket, Kai. Csecsemő fiúkét, kislányokét, és nem jelentett

semmit. Férfiak élete még kevésbé. Ne szállj szembe velem. – Lustán szórta a szavakat, mint meg annyi üveg cserepet, hadd botorkáljon köztük a brettani. Chella Kai seg ítség ére sietett, mielőtt meg vág hatta volna mag át. – Boldog vag y, hog y fiad született, Jorg ? – Valamiért fontosnak érezte a kérdést. Jorg Ancrath, akinek csecsemő fia van. Chella meg próbálta elképzelni, amint a karjaiban ring atja. Jorg sötét pillantást vetett rá. Lehajtotta a fejét, haja az arcába hullt és eltakarta, és sokáig úg y látszott, hog y nem fog válaszolni. – A mag unkfajta számára nincs boldog vég kifejlet, Chella. Nincs meg váltás. A mi bűneinkre nincs bocsánat. Bármi öröm csak kölcsönbe van: összenevetünk az úton, aztán mag unk mög ött hag yjuk. – Kai felé fordult. – Én már öltem g yermekeket, Kai Summerson. Ilyen társaság ban te is fog sz. – Volt valami ismerős a hang jában, a szavai meg választásában. Chella szinte az izét is érezte. Jorg újból Chellára füg g esztette tekintetét, és bánat tükröződött benne. – Sötét utakat jártunk be mi ketten, úrnőm. Ne hidd, hog y az enyémek visszavezetnek a fénybe. Mindazok közül, akik terelg etni próbáltak, atyám, a tövisbokor susog ása, Corion g onosz tervei közül mindig az én hang om volt a leg sötétebb. És Chella abban a pillanatban tudta, kicsoda a Holt Király.

38

Amikor Makin jelentette, hogy arany seregünket hamarosan beéri a Szigetek küldöttsége, már tudtam, hogy Chella is közöttük lesz. A véremben, a csontvelőmben éreztem, minden bizonyíték vagy indok nélkül. És otthagytam a hintónkat, a feleségemet, a gyermekünket, csábító nagynénémet, méghozzá illetlen gyorsasággal, és sokkal kevésbé félve, mint amikor atyám hintajához mentem, noha ebben a másikban akár a Holt Király is várhatott. Rájuk csuktam az ajtót, rá minden gyarlóságomra. Az évek sokat edzettek rajtam, de lényem ostobábbik része még mindig áhította a családi boldogságot, a szeretet általi megváltást. Pedig tört remények ezek, semmire sem megyek velük. Rájuk csuktam az ajtót, és hátralovagoltam azokhoz, akiket a legjobban ismerek – a kárhozottakhoz. Múltam fekete, jövőm elégve, a köztük levő vékony szeletben pedig azt várja tőlem a világ, hogy apa legyek, vegyem karomra a fiam, mentsem meg őt, mentsem meg mindannyiukat? Túl nagy kérés ez egy olyan férfitól, akit elborít a bűn sötétje. Túl nagy kérés minden férfitól, meglehet. A Holt Király hintója nem volt olyan előkelő, mint Lord Hollandé, de semmi temetői nem volt benne. Még a két nekromanta jelenléte sem szennyezte be a lég kört. Abban sem voltam biztos, hog y Kai Summerson g yakorolta-e valaha is a reanimáció művészetét: túl fiatalnak, túl elevennek látszott. És Chella is meg változott. Kétség telenül. Azelőtt olyan ádáz, pog ány örömmel ég ett, hog y fényének utóképe rajta maradt az emlékezeten, elhomályosítva az ig azság ot. A mocsarakban meg a barlang okban testének változékonyság a minden férfinak olyat mutatott, amit az kívánt, nekem mindenképpen, sötét nedve érett volt, zamatos. Most meg mintha eg y ideg en ült volna velem szemben, öreg ebb, fakóbb, de még mindig szép, haja nag yon fekete, arcának síkjai finomak, minden eddig inél eleg ánsabbak, szeme titkoktól sötétlett, óvatlan pillanatokban viszont sebbé vált. – Továbbra is az a szándékom, hog y meg öllek – mondtam neki társalg ási tónusban, amint vég ig zörömböltünk Honth utcáin. Vállat vont, de nem tudta olyan könnyen színlelni a közönyt, mint rég en. – A Núbai meg bocsátott. Te is meg bocsáthatnál. Ez meg döbbentett. – Ki van zárva! – Pedig alig hanem tényleg . A Núbai sohasem táplált harag ot, ahog y ő mondta, anélkül is van elég cipelnivalója, és hosszú az útja. – Mesélj nekem a Holt Királyról! – Kai-t kértem, és ő összerázkódott. Épp csak eg y pillanatra, hamar elfojtotta. A brettani kinézett az ablakon, mint aki vig aszt keres a napvilág ban, a vályog falú, zsúpfedeles viskókban, amelyek tele vannak élettel: anya, apa, visítozó kölykök, fog atlan öreg ek, civakodás, nevetés, ug rándozó bolhák. – A Holt Király a jövő, Jorg király. Meg kaparintotta a Vízbefúlt-szig eteket, és nemsokára övé lesz az eg ész világ . A Holt Földeken uralkodik, és hamarosan mindnyájan több időt töltünk

holtan, mint elevenen. – De ki ő, Chella? Mi ő? Miért érdekli ennyire Ancrath? – Chella tud valamit. És talán el is árulja, hátha szenvedést okoz vele. – Ancrath a kontinens kapuja, Jorg . Te okos fiú vag y, tudhatnád. – Én miért érdeklem? – Rád sokan felfig yeltek. Heg yeket semmisítettél meg , hatalmas sereg eket tartóztattál fel a kapud előtt. Impozáns. És persze a Holt Király tudja, hog y Ancrathra fáj a fog ad. Az is elég baj, hog y atyád ilyen makacsul ellenáll, de ha a fia kerülne a helyére, az még rosszabb lenne, nem ig az? – Hmm. – Hihetőnek hang zott, még sem hittem el. – De abban csak nem reménykedik ez a Holt Király, hog y barátokra lel a Kong resszuson? Diplomáciai sikereket remél? Tárg yalásokat holmi holt lényekkel, akik az iszapból meg a porból másztak elő? Chella szelíden elmosolyodott, amitől csak még bájosabb lett. – Lesznek rosszabb szörnyek is a császári udvarban, Jorg . A vörös királynő is a Kong resszusra tart. Tanácsadóként vele van a Néma Nővér meg Thari Luntar. Luntarral már találkoztál, úg y tudom. – Csak eg yszer. – Emlékem nem volt róla, de találkoztunk. Ő adta nekem azt a rézládikót, ő töltötte meg . – Lehet, hog y szörnyek, talán nálam is rosszabbak, de ők leg alább asszonytól születtek, élnek, meg halnak. Mondd csak, honnan jön ez a Holt Király? A Holt Földek sohasem lejtenek? Nem érnek le a pokolig ? Nem Lucifertől szökött meg , nem az alvilág ból mászott elő? – A Holt Király nem démon. – Chella a fejét rázog atta, mintha bizony jobban jártunk volna, ha eg y feltámadt démon keveredik közénk. – És ami itt, ezen a por– és sártekén történik, nag yon is fontos neki. A menny, a pokol és a föld olyan hármas, amely eg y. Se fenn, se lenn nem változhat semmi úg y, hog y itt ne tükröződne. Ez a világ , ahol az életünket töltjük, eg yszerre zár és emeltyű. Ezt mondja a Holt Király. – És az Ördög nek nincs ellene kifog ása, hog y ez a csavarg ó a küszöbén vert tábort? Hog y ellopja, ami az övé? – Abszurdnak tűnt, hog y a pokol politikájáról cseveg ünk, de én is lenyúltam már a Holt Földekre, beszívtam a leveg őjét, és tudtam, hog y nem eg yéb az, mint út Lucifer ajtajához. – A Holt Király be akarja tömi a mennyek kapuját – mondta Kai. – Gondolod, hog y érdekli, mi jöhet még ? – Minden változóban van, Jorg . – Chella lehajtotta a fejét. – Minden. – Még mindig nem árultad el, honnan jön ez a ti messiásotok. Miért nem említik a rég iek? – kérdeztem, remélve, hog y csak lesz eg y szemernyi ig azság a hazudozásában, az őrületében. – Menynyi idős? – Fiatal, Jorg . Nag yon fiatal. Nálad is fiatalabb.

39 Chella története A tizenhét ívből álló, kőoszlopok tartotta tiroli Danúb-hídon széles kocsiút vezetett át. A nag y honthi híd eg yetlen léleg zetelállító ívben hajolt át a Rajtán, de Chellának a tiroli jobban tetszett. El tudta képzelni, ahog yan építették, látta mag a előtt a férfiakat, akik ott dolg oztak. – Szerinted milyen a folyó, Chella? – Jorg Chella arcába meredve várta a választ. – Barna és tajtékos – felelte az ig azság hoz híven Chella. – Szerinted, Kai? Kai félig felállt, és a hintóval eg yütt dülöng élve kipislog ott a rácson. – Barna. – Hát eg y sincs köztünk, aki szerelmes? – kérdezte Jorg . – A leg enda, amely szerint azok, akik szerelmesek, kéknek látják a vizét, még a hídnál is ősibb. – Márpedig ez a folyó barna. Szarbarna. A hordaléktól meg a tiroli csatornák szennyvizétől. Ez határozza meg , nem az, hog y milyen émelyítő fantaziálásba csomag olják eg yesek a baszást. – Chella nem látta értelmét, hog y mag ába rejtse rosszkedvét. – Tévedés – mondta Jorg . – Ha a meg felelő férfi szerelmes a meg felelő nőbe, a folyó vize ig enis meg kékül. – Mert vízesküdöttek. – Kai bólog atva visszadőlt az árnyékba. – Eh! – Jorg a fejét rázta. – Ezek a folytonos esküvések. Ezek a szűk utak. Az ig azi férfi bármiért kinyúlhat, és a mag a hasznára fordíthatja. Az a lényeg , hog y amiért kinyúlsz, az is érted nyúljon. Feltette csizmás lábát a szemközti ülésre, Kai és Chella közé. – Voltál valaha szerelmes, Kai? Volt lány, aki kékké változtatta számodra a vizet? Kai nyitotta volna a száját, de aztán elharapta a választ. Előrehajolt, majd visszahanyatlott. – Nem. – Szerelem. – Jorg mosolyg ott. – Na, az tényleg olyasmi, ami kinyúl érted. A hintó lezörömbölt a hídról az északi partra, ahol jobban g ondozták az utakat. – Menj vissza a hintódba, Jorg , a királynédhoz, hátha onnan szebb lesz a kilátás. – Chella rádöbbent: nem akarja, hog y elmenjen, de csak ahhoz értett, hog y kínozza. Eg y pillanatra mag a előtt látta a tűt, amellyel Kai-t szurkálta, és meg int érezte, amint beleszalad a húsba. Jorg visszahúzta a lábát, előrehajolt, és újból rátette a kezét a combjára. – Mit remélsz elérni a Kong resszuson, Chella? Csak nem képzeli a Holt Király, hog y híveket toborozhat mag ának? Még az sem biztos, hog y Summerson úrfi a híve lett. Tehát miről van szó? – Arról van szó, hog y jog unkban áll meg jelenni, és a Holt Király ezt kívánja tőlünk. Bármelyikkel be kell érned, Ancrathi Jorg . – Chella arca meg rándult, ahog y a combján erősödött a szorítás. Kéz a kézben járt élet és fájdalom, és eg yik sem volt ínyére.

Jorg szeme összeszűkült – hányan látták ezt a pillantást, s aztán semmit soha többé? –, még közelebb hajolt, lehelete Chella arcát csiklandozta. – Azért jöttök, hog y felmutassátok a holtáradat emberi arcát? Hog y meg nyug tassátok a Kong resszust? Hog y körülhízeleg d a vén királyokat, a szépfiú meg flörtöljön a királynéikkal és herceg kisasszonyaikkal? – Nem. – Jorg leheletének hűvösére válaszul Chellában feltolult a forró harag , ujjai karmokká g örbültek. – Csalást, hitszeg ést és halált forralunk, akárcsak te, Ancrath, mi mást hozhatnának a világ ra a mag unkfajta összetört lények? – Renar. – Micsoda? – Chella combja bizserg ett, meg int, ahol érintette, meg int. – Renar ura vag yok. – Nem bánt, hog y az ő nevét kellett átvenned, azét, aki meg g yilkolta a kis Williamet? A drág a Rowan mamát? – Jobb, mintha atyámét kellett volna. – Inkább viseled a fivéréét? Akit azóta is kínzol a sötétben? Ne vicsorog j, az őröktől hallottam, és azt is, hog yan ölted meg Harrant és még eg yet, hog y a fiút elkaphasd. Jorg eg észen közel hajolt hozzá. – Talán ezért tartom meg a nevét, hog y emlékeztessen a lelkem színére. – Kiléleg zett, Chella be. Fahéjízt érzett. – Csak ennyi kellett ahhoz, hog y elcsábíthassalak, Jorg ? Hog y eg y árnyalattal kevésbé leg yek kárhozott? Jorg elfordult tőle, az árnyékba húzódó Kai-re meredt. – Kifelé. Az eng edelmeskedett, hideg , sivár napvilág g yors, kellemetlen villanása, és Kai már nem volt sehol. – Ettől persze még meg fog lak ölni – mondta Jorg most már ig en közelről. Chella lezárta a száját az övével. Chella ujjai vég ig futottak a vállán, keze lenyúlt, majd fel az úti kabát redői alatt, vég ig a háta forró, kemény izomzatán, amelyet rég i heg ek szabdaltak, a súlyos lapockán, amely tele volt szúrásokkal és vág ásokkal, száz tövis sebével. Jorg mag as, nehéz teste ráborult, hajának sötét hulláma mindkettejüket betakarta, meg ég ett orcája Chella nyakát karistolta, ahog y rátapasztotta a száját. Forróság , nedvesség áradt szét Chellában, a léleg zete is elállt. Az életerő, amely ellen kapálózott, amelyet elutasított, minden ellenállást elmosott, rendíthetetlen volt, akár a forrás. Dühödten, vadul, vág g yal telve tépett bele a férfiba. Jorg minden erőfeszítés nélkül meg emelte, és nekivág ta az ülés párnázott támlájának. Chella lényének eg y darabkája meg ijedt, hátha meg álljnak veszi a puffanást a kocsis, és akkor köréjük g yűlnek az őrök. Jorg feléje lódult, és minden más hang elnémult. A férfi vág ya válaszra lelt benne, mert minden pórusából az áradt, minden ziháló léleg zetvétele arról árulkodott. Testük vad eg ymásra ismerésben forrt össze, Chella lábai meg feszültek a férfi súlya alatt, keze szétnyílt, majd marokba zárult, párnák szakadtak. Odakinn nyug talanul prüszköltek a lovak, nyihog tak a kancák, dobrokoltak a csődörök a kiszökő energ iákra, kéjvág yuk szag ára válaszul. Jorg még eg yszer hozzácsapta a falhoz, most még keményebben, és a hintó

meg lódult, a fog at üg etésbe váltott, hiába kiabált a kocsis. Fekete szoknyák g yűrődtek Chella csípője fölé. Jorg belehatolt, brutálisan, g yorsan, ellenállás nélkül – kíméletlen párzás, mindeg yiküket marcang olta a nyers vág y. Chella meg emelte a testét, teljes erejével belekapaszkodott, lovag olták és lovag olt, eg yik sem eng edett tapodtat sem. Úg y üzekedtek, mint a vadmacskák, az ösztönös ag ressziót féken tartotta valami mélyebb, ősibb parancs, de a vadság még is túlforrt, s a kielég ülés pillanatában talán üvöltve fog nak szétválni. – Elég ! – Jorg ledobta mag áról, és hátrahanyatlott az ülésen, hog y ne érje el a körme, zihált, a szája sarka vérzett. – Azt... majd... én... mondom meg , mikor elég , Renar. – Chella zihálások közt köpködte a szavakat. Többet akart, még ha meg öli is. Minden porcikája bizserg ett, ég ett a felkeltett élet tüzétől. Jorg volt a kulcs, amely nyitotta a zárat. Talán bármelyik férfi meg felelt volna a célra, még is rendjén valónak látszott, hog y ő lett az. Jorg hátralökte izzadság tól csatakos haját, és összekötözte a nadrág ja korcát: a szíj elszakadt rajta. – Abban sem vag yok biztos, hog y fel tudsz állni, hölg yem. – Meg int az a csibészes vig yor. Nag yon fiatalnak látszott abban a pillanatban. – Szóval íg y csinálják a diplomáciát a Kong resszuson? – kérdezte Chella, még mindig vadul dobog ó szívvel, felhevülten, nedvesen terülve el az ülésen. – Ha odaérünk, majd kiderül. – Jorg felmarkolt pár szerteg urult g ombot, és az ajtóra tette a kezét. – És amikor meg koronáznak, kapok tőled eg y utolsó csókot. Még hog y ő térdet hajtson előtte, és meg csókolja a kezét. Chella csak vicsorog ni tudott erre a beképzeltség re. – Még y vissza feleség ed őnag yság ához, Jorg ? – Mosolyog ni próbált, de nem illett hozzá. – Túl jó ő a mag amfajtának, Chella. Én bepiszkolódott áru vag yok, javíthatatlan. A mag unkfélék közt a helyem. – Meg int rámosolyg ott, és kilökte az ajtót. – Ha a fiam közelébe jössz, meg öllek, Chella. – Azzal eltűnt.

40

Lassú üg etésre fog tam Bratht, elhaladtam a Vízbefúlt-szig etek küldöttség ének őrség e mellett, Ancrath és Renar küldöttség ének arany sereg éhez közeledtem. Katherine atyám két szavazatával, én a mag am hét voksával. Katherine tudni fog ja. Valahog y meg tudja, még ha nem hatol is be az álmaimba. Meg érzi rajtam Chellát. Miana csak a fejét rázza majd, amitől nem g yermeknek fog látszani, hanem valaki anyjának. „Csak sose mondd el, sose halljak róla.” Mindössze ennyit kért. És tudtommal eddig tartottam is mag am hozzá. Jobbat érdemelne, de az csak jobb embertől telne. Azon kaptam mag am, hog y hülyén vig yorg ok: letöröltem a képemről. Sajg ott a nyelvem, tüzes csíkok ég tek a hátamon. A köröm vájta seb mindig jobban fáj, mint a sekély kardvág ás. Butaság volt elkapni Chellát, de az eg ész életem azzal telt, hog y rossz választásokkal akartam jobb eredményt elérni. Nem mintha ez most választás kérdése lett volna. Van, hog y csupán utasok vag yunk, eszünket és nag yképűség ünket húsban és csontban hordjuk, amely tudja, mit akar. Ha a test tűzzel találkozik, önkéntelenül is visszahőköl, bármi leg yen eg yébként a szándékunk. Azonban ha férfi találkozik nővel, ug yanezek az erők néha fordítva hatnak. Menetoszlopunk vég étől már Makinnal eg yütt lovag oltam Holland hintója felé. – Otthag ytad őket, hog y összeesküdhessenek ellened? – Gyanakvó képet vág ott, mint aki tudja, hog y forralok valamit. – Felmértem a helyzetet – válaszoltam. – Nem hinném, hog y tiszteletüket akarnák tenni nálunk. De ha még is... – Szóval hiányoztunk? – Makin mellettem léptetett, és enyhe szeg fűszeg szag ot éreztem a leveg őben. Ag g asztott, hog y mostanában ilyen sokat szed belőle, eltompítva mag ában az ig azi Makint, de pont én adjak valakinek jó tanácsot? Hamarosan Vörös Kent is csatlakozott hozzánk. – Hiányoztunk? – visszhang ozta Makint. – Még hog y hiányoztatok! Emlékeztek Chellára a leucroták barlang jából meg a mocsárból? Ti szeretnétek eg y hintóban időzni vele? Mindketten némán bámulták a mezőt. Hog y a hintóban időzés melyik részén mereng hettek, nem tudom. Eg y hosszú kanyar után felbukkant Holland hintója. – Csak addig , ameddig szükség es – válaszolta máris elfelejtett kérdésemre Makin. – Csak addig . Kent odanyúlt, és felhajtotta úti kabátom g allérját: tízéves korom óta nem tett ilyet, amióta meg király vag yok, pláne nem. – Szúnyog csípés – mondta meg ég ett, reszelős hang ján, és meg érintette a nyakát. – Jó nag y lehetett, olyan, amilyenekkel a cantanlonai mocsárban találkoztunk. Brath nyerg éből léptem át a hintó hág csójára, anélkül hog y meg állítottam volna a kocsist.

– Hiányoztam,

Gomst atya? – Becsaptam mag am mög ött az ajtót, és lezöttyentem Katherine meg Miana közé. Eg yik a könyvét rántotta félre előlem, másik a fiamat. – Orrin mesélt neked arról a napról, amikor összetalálkoztunk az úton, Katherine? – A jó püspöknek nem hag ytam időt, hog y válaszoljon. Katherine becsukta vörös bőrbe kötött, ütött-kopott kis könyvét. – Nem. – Hmm. És én még azt képzeltem, jó benyomást tettem rá. – Eg an viszont mesélt róla, többször is. Pedig Eg an szűkszavú ember volt. – William szoptatásért nyafog ott a hátam mög ött. – Azt mondta, Orrin rosszul tette, hog y csak játszadozott veled, hog y életben hag yott. Azt mondta, ő három szívdobbanásnyi idő alatt meg ölt volna. – Hát, akkor még csak tizennég y éves voltam – feleltem. – De vég ül én g yőztem le őt, kevesebb mint három szívdobbanásnyi idő alatt. Eg yébként aznap velem volt eg y barátom, aki g yőzelmi trófeaként meg sütötte volna Orrint a páncéljában. Úg yhog y utólag meg g ondolva még is Orrin volt ott a leg bölcsebb. Miközben a hintó továbbzötyög ött velünk, elővettem a nézőkarikát, és g yakorlott könnyedség g el ráálltam vele Mag asvárra. Évek óta fig yeltem, de atyám terveiből keveset fedett fel, mert nem íratta ki őket kétméteres betűkkel a tetőre. Most viszont füstöt láttam sodródni onnan a város felé. A tűz fekete munkája tisztán látható volt még a mennybeli mag asból is, rápecsételte bélyeg ét Mag asvárra, Crath utcáira. Ezek szerint a Holt Király felperzseli a múltamat, ahog y az Építők meg a jövőnket akarták felperzselni. Ha a Holt Király sötét árja özönné dag ad, az Építők mindnyájunkkal vég eznek, mielőtt még az efféle mág iák szétszag g atnák a világ ot. Közelebbre fókuszálva a karikát, fekete vitorlákat pillantottam meg a Szajhán, és menetoszlopok vonultak a folyó mindkét partján. Követtem haladásukat. A Holt Király lég iói máris átg ázoltak Gellethen. Ha erőltetett menetben éjjel-nappal masíroznak, még a vég én elkapnak bennünket, mielőtt Vyene kapujához érnénk. A horda méretét nehéz volt meg becsülni, mert elég g é széthúzódott a partokon, de több tízezren lehettek. És útközben még többen csatlakozhatnak hozzájuk. Na de akkor is. Halottak nehézlovasság és várfalak ellen? Meg g ondolatlan műveletnek tűnt. – Mit látsz? – kérdezte Gomst, miközben elvég eztem mag amban a kalkulációt. – Bajt. A holt lények vonulásának g ondolata, amint feldúlják Ancrath kertvidékét, vékony peng eként fúródott a bordáim közé. Lehet, hog y még a perechaise-i sírok is kiadták halottaikat. Mag asvárnál talán nem álltam volna a Holt Király hordáinak útjába, de eg y más időben, a tavaszváró lány meg Ig azság sírja mellett ig enis szembeszálltam volna vele. Hátradőltem, sajg ott a szemem a több mint kétórányi karikába meredés után. Miana aludt, mellén a g yermekünkkel. Atyámra g ondoltam, amint ül a trónján, vasdiadémmal a fején. Meg halt volna a vén rohadék? Nem tudtam meg emészteni. Nem illett a képbe, bárhog y forg attam is. Nekem kellett volna meg ölnöm, nekem kellett volna vég eznem vele. Éveken át e felé hajtott a sors... Meg dörg öltem sajg ó szemem, és a térdemen könyökölve öklömre támasztottam az államat. Nem halhatott meg . Elhessentettem a kérdést, hog y majd akkor rág ódjam rajta tovább, ha ízesebbnek találom.

Szemben velem Gomst püspök szunyókált, ősz hajszálai összeg ubancolódtak, szája félig nyitva. De Osser Gant eng em fig yelt, némán, csillog ó szemmel. Makin főkamarása, akit tanácsadónak hoztunk, még is tartja a száját. Coddinra g ondoltam, az én főkamarásomra, aki az Odúban rothad, Fexler Brewsra, aki a g épeibe veszett: mindketten meg akarták javítani a világ ot. Coddin azt kérte, törjem meg a láthatatlan kezek hatalmát, Fexler ambíciója pedig még ennél is nag yobb – forg assak el eg y nemlétező kereket, hog y a dolg ok visszaváltozzanak azzá, aminek szánták őket, hog y a világ újra olyan lehessen, amilyen volt. Két Ancrath, mondták a bölcsek, ennyi kell hozzá, hog y meg semmisüljön az a sok mág ia, hog y visszaforduljon Fexler kereke! Savanyú mosolyra g örbült a szám. Imádkozhatnak mindketten, Coddin meg Fexler, a haldokló és a szellem, hog y ez a prófécia ne jelentsen semmit, mert csak eg y Ancrath lesz Vyene-ben, és az sem tudja a nyitját, hog yan lehet összerakni eg y széthullott birodalmat, hát még a széthullott valóság ot. Több füg g ött ettől az eg észtől, mint pár varázsló hatalma és befolyása, több, mint Sag eous fajtájának bűbájolása, olyanoké, mint Corion meg Luntar, akik életekkel játszadoztak. Fexler harmadik útja azt jelentette, hog y helyre kell állítani a rég i normalitást. Michael és testvériség e kórnak tekintette a húst, amit ki kell ég etni, hog y meg szűnjön a kerék forg ása, és ne hasadjon szét a világ . Csak Fexlernek voltak nag y ívű g ondolatai: csak ő hitte, hog y visszafordíthatjuk, ami történt, és meg kímélhetjük az emberiség et annak a tűznek a második eljövetelétől, amit először ő bocsátott ránk. Az az ig azság , hog y épp oda vittem most elsőszülöttemet, ahol az Építők meg g yújtják majd a tüzet. Ha kiderül, hog y Fexler tényleg olyan kótyag os, amilyennek Michael leírta – ha még sem tudja meg változtatni a lét milyenség ét –. akkor Vyene ég ni fog , és új Napok köszöntik az ember utolsó pillanatát. Eg yre közeledtünk Vyene-hez, és az időjárás bezárult körülöttünk: ősz vég i fag yok, napot kirekesztő köd a folyó felett, szüntelen hideg esők, melyek elcsüg g esztették az embert, és sárteng erré változtatták a tájat. A vidék eg yre zordabb lett, ahog y patáink alatt fog yatkozott az út. Eg ész, lakatlan falvakat találtunk, amelyek felelevenítették Gottering emlékét, és minden fasorban veszélyt láttunk leselkedni. Az őrség felfedezte, hog y a friss sírok itt-ott ki vannak fordítva, a kései vetést letaposták a mezőn, és az almák elrohadtak az ág akon. Lovasok üg ettek el mellettünk, a g ebék kimerültek, soványak, és az emberek se voltak sokkal jobb állapotban. Mind a Holt Király hadáról hozott hírt, hog yan g ázolta le Ancratht, hog yan nyomult be Gellethbe, s hog y most már Attarba ért, fekete ék g yanánt tör előre a birodalomban, azon az úton, amelyen csak pár nappal azelőtt mi jártunk. Mondhatnánk, hog y nekem mindig a sarkamban liheg ett a katasztrófa és a pusztulás, de ez az átok még sohasem volt ilyen kézzelfog ható. Vyene felé siettem, és jött utánam a pokol. Allenhaure városában szálltunk meg aznap éjszakára, és vég re asztalnál vacsoráztunk a nag y sörcsarnokban, amelybe kis híján háromszázan fértek be az Arany Őrség ből. A birodalom szívének határán fekvő Allenhauréba még nem mélyesztette bele a fog át sem a tél, sem a Holt Király mételye. A helybeliek jókora sült combokat hoztak fatálcákon, fokhag ymaréteg g el borított bárányokat, fűszereket, mog yorót, körítés nélküli, véres marhahúsokat. Meg világ os,

habos sört hordószerű fakupákban, a dong ákat vasabroncsok fog ták össze rajtuk, és nag y üveg korsókban az előkelők asztalára. Őszintén örülni látszottak nekünk, a hang ulat szinte ünnepi volt. Nekem azért szög et ütött a fejembe, hátha csak azért traktálnak bennünket, hog y az őrség majd a következő városban rekviráljon készletet. A sörnek tiszta, pikáns íze volt, jó sokat ittam belőle, talán hog y elűzzem a Chella hintajában történtek emlékét, amelyek újra és újra lejátszódtak a fejemben, és eg yszerre éreztem mag am tőlük beszennyezettnek s áhítoztam még többre. Már későre járt, amikor odahajoltam a Miana mellett álló bölcsőhöz, és kivettem a fiunkat. – Fel ne ébreszd, Jorg ! – Nyug hass már, csak meg sétáltatom eg y kicsit. Élvezni fog ja. – Becsületére leg yen mondva, William, aki még csak félig látszott emberinek, mint az ilyen új babák általában, meg se nyikkant álmában, amint a mellemhez szorítottam. Hideg remeg és futott át rajtam, amikor eszembe jutott Deg ran, élettelenül, mint eg y rong ybaba, a kezeim közt. Elhesseg ettem az emléket. Nem hag yhatom, hog y minden eg yes alkalommal meg bénítson, amikor a karjaimba veszem a fiamat. A halál még aznap kiég ett az ujjaimból, hog y az Odú ostromát meg törtem. – Leg alább csavard bele valami meleg ruhába, például... – Csitt, asszony! – Apró teremtés létére hihetetlen mennyiség ű kárpálás volt benne. – Örülj, hog y nem teszem ki valami heg yoldalra, mint a spártaiak. Vég ig vittem az Arany Őrség sorai közt, akik mind az ételük meg a sörük fölé g örnyedtek, s vag y fél tucat különböző dalt dúdolg attak. Az ajtó tárva volt, hog y kieng edje a száz meg száz férfi úti szennyének bűzét, és ott pillantottam meg Gorg othot, a fáklyák fénykörén túl, eltéveszthetetlenül. Williamet a mellemhez szorítva kiléptem. – Gorg oth. – Jó kimondani ezt a nevet. – Jorg király. – Rám emelte macskaszemét, nag y feje lassan fordult fatörzs nyakán. Olyan volt a tartása, mint eg y oroszláné. – Ahány embert csak ismerek. – Odaálltam melléje, és eg yütt néztünk ki az éjszakába. – Mind közül, mióta a Núbai meg halt... a te barátság odra, a te tiszteletedre vág ytam a leg jobban. És eg yedül te nem adtad meg . Nem azért vág ytam rá, mert nem adtad meg , de vág yom rá. – Lehet, hog y csak a sör beszélt belőlem, de ig azat beszélt. – Részeg vag y – mondta. – Le kellene tenned a babát. – Válaszolj a kérdésre. – Nem kérdés volt. – Azért csak válaszolj – mondtam. – Mi sohasem lehetünk barátok, Jorg . Bűnök terhelik a lelkedet, vér tapad a kezedhez, amit csak Isten bocsáthat meg . – A hang ja tovag örg ött, mélyebben és sötétebben az éjszakánál is. – Tudom. – Az arcomhoz emeltem Williamet, beléleg eztem. – Te meg én tudjuk. A többiek, a többiek valahog y elfelejtik, elhitetik mag ukkal, hog y az ilyesmit félre lehet söpörni, ki lehet vetni az emlékezetből. Csak te meg Katherine látjátok az ig azat. És Makin, de ő Makinnak nem tud meg bocsátani, nem nekem. Gorg oth felé nyújtottam Williamet, míg vég ül a leucrota kénytelen volt felemelni eg yik masszív, háromujjú kezét, hog y elveg ye. Mozdulatlanul, tág ra nyílt szemmel állt, és bámulta a fiamat, aki szinte elveszett a tenyerében.

Eng em kerülnek az emberek, még sohasem tartottam a kezemben csecsemőt – mondta. – Azt hiszik, ami eng em meg rontott, átrag ad a g yerekeikre is, ha meg érintem őket. – És átrag ad? – Nem. – Na hát akkor. Álltunk, néztük az apró mellkas emelkedését-süllyedését. – Jól teszed, hog y nem akarsz a barátom lenni – mondtam. – De leszel-e a barátja Williamnek, mint eg ykor Góg nak? – A fiúnak barátokra lesz szükség e. Nálam jobbakra. A nag y fej lassan bólintott. – Te tanítottál meg rá. Te tanítottál meg rá, nem tudom, hog yan, hog y milyen sokat is ér Góg . – Az arcához emelte Williamet. – Meg védem őt, Ancrathi Jorg . Mintha a saját fiam volna. –

41 Chella története Nincs hely a fog adóban. – Kai g örbén rámosolyg ott. – Allenhaure meg telt. – Visszakapaszkodott a hintóba, és lerúg ta sáros csizmáját. – Mivel? – Jorg király kíséretével – mondta Kai. – Akkor szólj Axtisnak, hog y irány a következő város – mondta Chella. – Gauss messze van, és itt mindig szívesen látják az őrség et Elég edetlen morg olódást hallok, mintha még is hús-vér emberek bújnának meg a reng eteg aranyozás és a zord arcok mög ött. – Ez nem tartozik rám. Indulás. – De alig hog y kimondta, hirtelen úg y tűnt, még iscsak rá tartozik. A leveg ő ízén érezte először, hog y valami nincs rendben. – Várj. Kai félig már felhúzta a csizmáját, meg torpant. – Mi az? Bal hüvelykem bizsereg , g onosz lélek közeleg ... – Pszt! – Felemelte a kezét. Valami nincs rendben. Száraz, szúró érzés, mintha porszemcse került volna a szemhéja alá. Hideg ebb lett, de lehet, hog y ezt csak a teste hitte, mert a léleg zete nem g őzölg ött. – Élőholt. – Kai is meg érezte. – Rejtőzik – mondta Chella. – Thantosz. – Mit akar? – Kai mindig ideg es lett, ha élőholt volt a közelben. Kéresz halálra rémítette. Thantosz még rosszabb volt. – Emlékeztetni – felelte Chella. Lényének eg y része abban reménykedett, hog y a tervet elfelejtették vag y meg változtatták. Nag yon remélte, és ez a remény eg yre nőtt benne, ahog y az élet visszahódította mag ának. Elátkozta Jorg Ancrathot, és meg acélozta mag át az új feladatra. – Menj be a városba, szerezz eg y kordét, és rakasd meg söröshordókkal. A mezőn ütünk tábort, a folyó közelében. Az őrség ott is dáridózhat. Kai beleszippantott a leveg őbe. – Eső lesz. – Rakjanak tüzeket. Úg ysem fog ják sokáig érezni az esőt. – Ha sokat isznak, akkor tényleg nem. – Kai bólintott. Vig yorra azonban nem futotta tőle, mert minden ideg szálával érezte, hog y a halál ólálkodik a közelben. Chella belemarkolt az övén füg g ő erszénybe. – Fog d. – Nég y súlyos aranydarabot ejtett Kai tenyerébe, brettani rudakat. – Mi...? – Meg bökdöste a kis fekete üveg fiolát, amely az aranyak között hevert a markában. Elváltozott arckifejezésén látni lehetett, hog y meg értette. – Sztüx-víz. Eg y csepp minden hordóba. –

Fantasztikus lenne. – Chella meg forg atta mag a előtt a kupát, a sör habja már nag yjából eltűnt, csak szig etkék úszkáltak sötét, holdfényes teng eren. – Repülni. – Ig en. – Kai a mag a sötét teng erére meredt, az ő habja szerteszórt szig eteire. Talán a vízbe fúlt hazájára emlékeztették. Hosszú csend. A lág y eső alig adott hang ot. Messze, Allenhauréból éljenzés hallatszott, Jorg őrei ünnepeltek. – Én majdnem tudtam. – Kai letette az ezüstkupát a köztük levő asztalra. – Valamikor. – Hog y lehet majdnem tudni repülni? – Chella a fejét rázta. – Hog y lehet majdnem szeretni? – Kai felnézett a csillag talan, bibliafekete ég re. – A Csatorna-teng erbe nyúló sziklanyelven álltam, ahol hullámok pofozzák a fehér szirteket. Olyan hideg en fúj ott a szél, hog y kiszívja belőled a meleg et, a csontjaidra fonódik. Beledőltem, nem tartott más, csak a szél, és messze lenn eg yre csapkodtak, döng tek a sötét hullámok. És teljesen eltöltött, mintha csak üveg ből volnék, vag y jég ből, leveg őből, és semmi mást nem hallottam mag amban, mint annak a keleti szélnek a hang ját, a hang ot, amely eg yfolytában szólong atott. – De? – De nem mertem eng edni neki. Ha felszállok, mindentől elrepültem volna, amit ismertem. Önmag ámtól is. – Meg rázta a fejét. – Sokért nem adnánk, ha most elrepülhetnénk önmag unktól. – Chella ellökte a kupáját, és felállt, a folyadék vég ig ömlött az asztalon. Körös-körül a mezőn őrök hevertek, mintha aludnának, néhányan aranypáncélban, a sáros füvön. Axtis kapitány hanyatt fekve lóg ott ki a sátrából, karddal a kézben, esővel teli szeme az ég re meredt. A kétszázötven emberből csak tizeneg yen nem kóstolták meg az allenhaurei sört. Az élőholt ezeket kikereste a sötétben, és eljátszott velük, de előbb elnémította őket, szétmarcang olva a húsukat. – A többire is szükség e lesz Thantosznak? – Kai félrelökte eg y tábori kurva fehér karját, aki átázott ruhájában, esőtől meg feketedett hajjal a sárban hasalt. Felállt a székéről, és átlépett a nőn, Chella mellé. Chella bólintott. – Az erdőbe mennek, csatlakoznak a Holt Király sereg éhez, amikor meg érkezik. Kai összehúzta mag án a köpönyeg ét. Bokáig érő köd kavarg ott, a semmiből szállt föl, mintha a föld vérezné ki mag ából, fehéren, mint a tej. – Kezdődik. A közelg ő rossz előérzete, amely eg ész este kapirg álta Chellát, mint bőre alatt mocorg ó féreg , most borzadállyá kristályosodott. Amikor a holtak visszatérnek, az olyan érzés, mintha minden rosszfelé folyna, mintha mag a a pokol okádná ki őket. Axtis ült fel először, előbb, mint az emberei, előbb, mint a halott szajhák, a tálcát és törlőruhát tartó fiúk. Nem pislog ott. A víz kicsurg ott a szeméből, de nem pislog ott. Rossz. Körös-körül férfiak álltak aranypáncélban. A Sztüx-víz nem hag yott nyomot rajtuk, kivéve persze azokat, akik belebotorkáltak a tüzekbe. A Sztüx-víz lassan hat, eltompítja az érzékeket, álmot hoz, előbb a hang ot bénítja meg , aztán a nag yobb izomcsoportokat. Vég ül g yötrelmes, hiábavaló izomráng ásokban jön el a halál. Chellának eleg endő nekromancia volt még az ujjaiban, hog y tudja, nem haltak könnyen. Benne visszhang zott a haláluk. – Még most sem értem – mondta Kai. – Hamar észre fog ják venni, hog y valami nincs rendben ezekkel. És akkor hiába minden diplomácia. Örülhetünk, ha el tudunk menekülni –

anélkül, hog y lefejezzenek és meg ég essenek bennünket. Mert ezt csinálják a mag unkfajtával, ug ye tudod? Már ha szerencsénk van. Ha nincs, akkor előbb ég etnek meg , és azt fejezik le, ami marad belőlünk. – A Holt Királynak meg van rá az oka – mondta Chella. – Ennyi minden csak azért, hog y fokozza a rémületkeltést? Túlzásnak tűnik. Chella vállat vont. Jobb, ha Kai nem ismeri a Holt Király indokát. Jobb szerette volna, ha ő sem ismeri. – Innen lovon meg yünk tovább. – Hog y? Miért? – Az eső nekieredt, hang osabban kopog ott, mintha csak a kérdését akarná alátámasztani. – Te maradhatsz a hintóban, ha akarsz. – Chella letörölte arcáról a vizet, és köpött eg yet. – De most Thantosz ül benne, és az élőholtak nem kellemes útitársak.

42

Vyene a leg nag yobb város a földiekén. Persze lehet, hog y tévedek. Lehet, hog y Ling vég telenében, vag y a Szaharon túl, Cerana szívében, vag y valahol az Indus környéki porteng erben meg bújik eg y ennél is mesésebb emberi alkotás. De kétlem. Eg y eg ész birodalom vag yonát költötték el Vyene-ben, évről évre, évszázadról évszázadra, kőért és hozzáértésért cserébe. – Hihetetlen. – Makin levette a sisakját, mintha az meg akadályozhatná benne, hog y az összes csodát szemüg yre veg ye köröskörül. Rike és Kent nem szólt semmit, szavukat szeg te a látvány. Marten szorosan mellettem maradt, visszavedlett paraszttá, mintha a hatévi háborúskodás, hadak g yőzelemre vezetése, mind-mind meg szökött volna tőle, elijesztette volna környezetünk fenség esség e. – Lord Holland itt csak eg y bug ris lenne – mondta Makin. Azokban a városokban, amelyeket a Nyíl meg hódítása utáni évben elfog laltam, alig akadt eg yetlen olyan építmény, mint amilyenek a palotához vezető utat szeg élyezték. A rég i birodalom főnemesei itt emeltettek mag uknak nyárilakot, a leg különfélébb formájúakat és méretűeket, rózsamárvány cukorsüveg ektől a g rániterődökig , amelyek a felhőt súrolták, mert mindeg yikkel le akarták nyűg özni a császárt, az udvarát vag y éppen eg ymást. Ilyen főnemes volt a dédapám is, aki földjeit a birodalom nevében, a helytartó hozzájárulásával birtokolta. Aztán amikor a helytartó meg halt, és a birodalom darabokra hullott, nag yapám saját koronát csináltatott, lefog lalta Ancrathot, és kinevezte mag át királlyá. De még Vyene utcáin is bizonyos ideg esség volt tapasztalható. Több volt ez a Kong resszus keltette izg alomnál. Feszültség , visszafojtott léleg zet. Csonttüzek ég tek a sikátorokban és a félreeső tereken, hullákat dobáltak a láng ok közé, mintha attól félnének, valami még rosszabb viszi el őket. A vonulásunkat bámuló tömeg nyug talanul izg ett-mozg ott. Amikor eg y makrancos paripán ülő őr fejéről lerepült a sisak, a helybeliek felröhög tek, de túl éles, már-már a hisztériával volt határos ez a nevetés. A palotához vezető nég y út olyan széles, hog y eg yik kaputól az átellenben levőig át se lehetne hajítani eg y lándzsát. Menetoszlopunk az út közepén vonult, tizenötös, harmincfőnyi mély sorokban, középen a hintókkal, vég én a szekerekkel. A táborkísérők és cselleng ők, beleértve Onsa eladó bájakkal teli kerekesházát, már a város határán szétszéledtek. Devers kapitány elrendelte, hog y a nemkívánatos elemek tartsák távol mag ukat az Aranykaputól. Ezen muszáj volt vig yorog nom. A prostituáltak kerekesháza kevesebb bűnt hurcolt volna be a kapun, mint a Százak akár a leg jobb formájukban. Eg yre rosszabb lett a hang ulatom, ahog y közeledtünk. Azért jöttem, hog y koronámat eg y másikra, trónomat eg y kényelmetlenebb ülőalkalmatosság ra cseréljem. Lehet, hog y rálelek Fexler Brews harmadik útjára, és sikerül befednem a világ unkon vég ig húzódó repedéseket. Nem tudhattam. De azt tudtam, hog y az a Jorg , aki az új koronát viselné, aki a nag ytrónon csücsülne, ug yanaz maradna. Semmivel se lenne jobb. Továbbra sem szakadhatna el a

múltjától, a túl mélyre fúródott tüskéktől. A császári palota akkora téren áll, hog y mög ötte eltörpülnek az előkelő házak. A nég y út a palota kupolája felé fut össze, s az óriási, kockaköves térség en nincs eg y árva szobor, szökőkút vag y emlékmű. Lehet, hog y hétköznapokon a g azdag polg árok g rasszálnak itt, verik el a pénzüket a felállított bódéknál és standoknál, de Kong resszus idején az őszi szelek szabadon nyarg alászhatnak föl-alá. – Az Isten szajhája! – Makin fölállt a keng yelében. Sir Kent a homlokát ráncolta. Meg térése óta rossz néven vett minden káromkodást. – Micsoda beszéd ez? – cöcög tem rá Sir Makinra. – Mi a baj? – Te is látnád, ha kinyitnád azt a felség es szemedet – felelte halvány mosollyal, de az arcán továbbra is ott ült a hitetlenkedés. Sóhajtottam eg yet, és felálltam a keng yelben. Messze, vag y félúton a palotához fekete köpenyes katonák vékony sora húzódott keresztbe a Nyug ati utcán. Volt valami ismerős a piros sisakforg ókban, a csillog ó mellvértek alatti röhejes, kék-sárg a csíkos bug yog ókban. – Ne bassza meg , a pápa! – Visszazöttyentem a nyereg be. – A pápa? – visszhang ozta Rike, mintha még sohasem hallotta volna ezt a szót. – Ig en, Rike testvér. – Az oszlop lassítani kezdett. – Hájas vénasszony, érdekes tökfödő, csalhatatlanság . Nag y patacsattog ással odaértünk hozzájuk. A pápai őrség rendületlenül állt a helyén, az alabárdok nyelének vég e a kockaköveken nyug odott, lobog óik repestek a szélben, peng éik az ég nek meredtek. Devers kapitány meg állította embereit a sorfal előtt. A pápai őrség mög ött eg y hatalmas, díszes hordszék terpeszkedett, minden oldala zárva az időjárás meg a kandi szemek elől. Tíz hordozója vig yázzban feszített a rudak mellett. – Őszentség e beszélni óhajt Jorg királlyal. – A középen álló őr jelentette be ezt harsányan, nyilván az őrség parancsnoka, bár semmilyen meg különböztető jelet nem viselt. – Ez érdekes lesz. – Leug rottam a nyereg ből, és odamentem az oszlop elejére. Miana kinyitotta az ajtót, amint elhaladtam Lord Holland hintója mellett. – Üg yes lég y, Jorg – mondta. – Leg közelebb talán nem lesz Marten, aki meg mentsen. Kezembe vettem a kezét, és rámosolyog tam. – Neg yvenezer aranyamba került, hog y összehozzam ezt a találkozót, úg yhog y nem fog om elszúrni, királyném. Lehet, hog y néha ostoba vag yok, de hülye azért nem. – Jorg ! – Fig yelmeztetés volt a hang jában, amint a keze kicsúszott az enyémből. Az első sorok szétváltak, és odalépkedtem a pápai őrség hez. Az ember, aki szólított, célzatos pillantást vetett az övemen lóg ó Góg ra. – Na, akkor vezess őszentség éhez. Nem várhatok eg ész nap, dolg om van amott. – A mög öttük mag asodó palota nag y kupolája felé biccentettem. Eg y pillanatnyi habozás után átvezetett a sorfalon. A g yalog hintóhoz érve három szolg a sietett előre székekkel, ketten eg y széles, bíbor párnás alkalmatosság ot cipeltek, a harmadik eg y szimpla ébenzsámolyt, bizonyára nekem. Újabb hordozó csatlakozott hozzájuk, és kettesével odaálltak a g yalog hintó ajtajának két oldalára. Ig en széles ajtó volt. Az ötödik meg kerülte a járművet, és kinyitotta a túlsó ajtót. Ő lesz a toló, alig hanem. A felém eső ajtó kinyílt, és előtüremkedett eg y hatalmas bíbor lepedőnyi selyemmel

borított, reng ő hájtömeg . A hordozók benyúltak, és meg rag adták a kurta karokat, amelyeknek a vég én, a püffedt kezeken ékköves g yűrűk hemzseg tek. Húzni kezdték. Az ötödik tolta. Az emberheg y röffent eg yet, és meg jelent eg y előrehajló fej, a rózsaszín koponya ritkás fekete hajzatából verejtékpatakok csordog áltak. Aranyfeszület lóg ott nyaka hájredői és lebernyeg ei alól, vag y fél hüvelyk vastag , lábnyi hosszú, közepén eg y rubinszemmel, amely Krisztus vérét jelképezte. Többet nyomhatott, mint eg y csecsemő. És előbújt Róma püspöke, sok-sok bárány pásztora, mint valami csig a a házából. A különféle kenetek és illatosítok se tudták elfojtani a bűzt, ami vele jött. Ráültették a székére, majdnem lefolyt róla. A sorfalból előlépett őr mellettem maradt. Fakó, éber szempár, sebhelyes kezek. Eg y pillanatig se hag ytam, hog y meg tévesszen a bug yog ója. Az éber férfiakat szemmel kell tartani. – Szentség ed. – XXV. Piusz, ha a nevét is hozzá akartam volna tenni. – Jorg király. Azt hittem, idősebb leszel. – Ő mag a nem lehetett fiatalabb hetvennél, de eg yetlen ránc sem volt rajta, mindet kisimította a háj. – Csak íg y eg yedül? – kérdeztem. – Sehol eg y bíboros, szolg álattevő püspök? Még eg y pap se, hog y a bibliádat hordozza? – Kíséretem Lord Cong rieve vidéki birtokán vendég eskedik, bizonyos helytelenkedéseket vizsg álnak ki az irg almas nővéreknél, amely zárdának elég g é változatos a múltja. – Szétbontott eg y bíbor zsebkendőt, és letörölte vele a nyálat a szája sarkából. – Nemsokára mag am is csatlakozom hozzájuk, de úg y éreztem, eg y nég yszemközti találkozó... hasznos lehet. A szavakat, amelyek elhang zanak közöttünk, senki sem jeg yzi fel. – Elmosolyodott. – Még a pápának, Isten földi helytartójának sem könnyű szembeszállnia a vatikáni levéltárosok akaratával. Az ő szemükben a leg nag yobb bűn, ha eg y pápa szavai veszendőbe mennek. – Újabb mosoly, amitől meg sokasodtak a tokái. Összepréseltem a számat. – Tehát minek köszönhetem a meg tiszteltetést? – Hozassak eg y kis bort Tobiasszal? Szomjasnak látszol, Jorg . – Ne. Várta, hog y valami szóvirág g al vag y mag yarázattal folytassam. Hallg attam. – Katedrálist építtetsz Hodd Townban. – Rám szeg ezte sötét szemét: két ribiszke, a fakó tésztaképbe nyomva. – Gyorsan jár a hír. – Nem te vag y az eg yetlen, akinek Deus in machina társalkodója van, Jorg . Hozzá is szólnak Építő-szellemek – ezt Fexlertől tudtam. Elmondta, hog y a mág iáknak való ellenállásra buzdítják az eg yházat, leg alább annyira azért, hog y a papok ne leg yenek tudatában, mennyire kihasználhatnák a tömeg ek erejét, mint azért, hog y másokat meg akadályozzanak ebben. A hit eg y vallásban vag y titulusban ijesztően meg erősíthetné a vezető akaratát. Örömmel láttam, mennyire meg bénítja a pápát az, amit titkos avag y szent tudásnak vél. – De miért épp most építteted? – Több mint húsz esztendeje készül már az a katedrális – feleltem. – Eg ész életemben épült. – De nemsokára befejezik, és az emberek elvárják majd, hog y odamenjek felszentelni az első mise előtt. – Izg ett-mozg ott a székén. – Scorroni utamon vettem hírét, és idejöttem, hog y beszéljek veled. Bizonyára tudod, miért.

– Itt

nag yobb biztonság ban érzed mag ad – mondtam. – Én Krisztus földi helytartója vag yok, biztonság ban járom a keresztény világ minden zug át! – Harag volt a hang jában, de inkább csak színészkedés, mint ig azi felháborodás. – Járod? Erre nem reag ált, hideg pillantást vetett rám. – Meg hallg atom a g yónásodat, Jorg . Azután feloldozlak a bűneid alól. – Hog y én g yónjak neked? – Meg tekerg ettem a fejemet, nag yot roppant a nyakcsig olyám. – Én neked? A testőr közelebb lépett. Vajon mi még a munkaköre? Hóhér? Org yilkos? Lehet, hog y eg yütt edzett a fehér bőrű álomkováccsal, aki vatikáni meg bízásból kereste fel az Odút. – Org yilkost küldtél a feleség emre és meg sem született g yermekemre. – Belső sötétemben hideg szél támadt, és újra felizzottak a rég i düh parazsai. – Siralomvölg y az élet, Jorg , csak az számít, hog yan lépünk. – Mire célzol? – Talán bölcsen bólog assak? Jelezve, hog y tudom: bölcsesség e nem ig ényel értelmes mag yarázatot? – Atyádat bizonyára hamarosan eltemetik. Ha mag a a pápa seg íti át a paradicsom kapuján, az a tekintélyedet is ig encsak meg növeli a Kong resszuson. Nem beszélve arról az apróság ról, hog y pápai áldást kaphatsz az öröklésre. – Tényleg meg halt? – Láttam atyám arcát, amint érzelmek nélkül vég ig tekint udvarán. A sírban fekve se festhet másként. Semmivel sem kevésbé emberi. – Nem tudtad? – Felvonta sűrű szemöldökét. – Tudtam. – Láttam a leg mag asabb torony pártázatán, amint a napnyug ta vörösbe és árnyékba vonta, haja lobog ott a szélben. Láttam anyámmal, nevetve, de túl messzire volt, hog y halljam. – Nég y nap. Addig bírta nélküle Ancrath védelme. Már ismét vonulnak a Holt Király teremtményei. – Az arcomat fürkészte, hog yan reag álok. – A sarkadban vannak. – És hog yan fog od meg állítani őket, szentség es anyám? – A holtak nem fog nak várakat ostromolni, földeket birtokba venni, adókat kivetni. A Holt Király nem uralkodik majd, csak pusztít. – Imádkozni fog unk. – Fészkelődött a széken. – Közeleg az utolsó ítélet napja, fiam. Csak imádkozhatunk. – Fiad? – Félrehajtottam a fejem, és láttam mag am mellett a fakó szemű g yilkost, anélkül hog y odanéztem volna. Ország úti pillantás, íg y nevezik ezt. Láss, anélkül hog y néznél. Nag y léleg zetet vettem, és fehéren felizzott a rejtett parázs. Tobias épp csak meg mozdította a jobb lábát. Ő már tudta. Piusz csak a leg jobbra bízza mag át. Az őrség et merő ceremóniának tekintette. Mint oly sokan előtte, hiába a nyomomban maradt hullák tanúság a, azt g ondolta, meg kötheti a kezem konvenciókkal. Tobias azonban ismerte a szívemet, ösztöne rokon volt az enyémmel. – Nem vag y az anyám, vénasszony. A kövéreket nehéz puszta kézzel meg ölni. Mag ukban hordják párnázott páncéljukat. Nemeg yszer próbáltam meg fojtani Hájas Burlow-t, de ez még Rike-nak sem sikerült. Tobias abban a pillanatban eleng edi az alabárdját, amint mozdul, hog y közbelépjen: nem más az, csak színpadi kellék, újabb pápai ostobaság , konvenció. Kést fog előrántani valahonnan. Meg én is,

mert kardhoz nincs idő. De hiába Grumlow testvér minden tanítása, én székben fog ok ülni, háttal feléje, Tobias meg állni fog , és meg halok, mielőtt ez a hájas szuka akár eg yet is visít, mielőtt akár meg karcolhatnám. – Lég y jó fiú, kölyök. – Nem dühödött fel. Bömböléssel nem lehet meg nyerni bíborosokat. Vastag bőr, türelem, idő, fokozatos nyomásg yakorlás, ilyesmik juttatják pápai székbe akár a leg nag yobb seg g et, ha tulajdonosa elég ravasz. Rákacsintottam. – Hát nem meséltek neked rólam? Murillo nem volt elég ség es fig yelmeztetés? – Gyors kezek, ez a lényeg e a késharcnak. De hiába a g yors kezek, ha te még mindig a késed után nyúlkálsz, miközben a másiké már ráfonódott az övének a nyelére. Ne pocsékold el a g yorsaság ot az első mozdulat elején. Azzal csak azt teszed közhírré, hog y tényleg mozdulni készülsz. – Org yilkost küldtél a... – A király népe akaratából uralkodik. – Árnyalatnyi ing erültség most. – De a nép Rómától várja az örök üdvösség et. Elég nag y vag y már, hog y tudd, mi az érdeked. És a fiad érdeke. A katedrális... Előrehajoltam a széken, ráérősen, mint aki a beszélg etőpartnerére fig yel, aztán kinyújtottam a kezem, lassan, de határozottan: a habozás biztos halál. És villámg yorsan. Letépni a feszületet a nyakáról. És elhajítottam, nag yon keményen, lapos ívben, hadd szálljon, eg yenesen. Tobias a szeme közé kapta, a kereszt súlyos, puha szára belefúródott a homlokába, és meg állt benne, miközben ő eldőlt. És most a kés. Mindennek rendelt ideje van, és ideje van az ég alatt minden akaratnak. Murillo papjai idéződtek fel előttem, amint vég ig rántottam a peng ét Piusz hájas nyakának redői közt. – Ideje a meg halásnak. Először Piusz ért földet, utána Tobias, és leg vég ül az alabárd. Aztán mi többiek, akik nem a földön hevertünk haldokolva, nag yon sokáig csak álltunk ott, és farkasszemet néztünk eg ymással.

43

Devers kapitány, azt hiszem, meg fog ják támadni a védencedet! – Ordítva mondtam, jobbnak vélve meg előzni a dolg ot, mintsem kivárni, hog y neg yven vag y még több pápai testőr próbáljon lyukat ütni rajtam az alabárdjával. Mozg olódást láttam az aranysisakok közt, a hintónk körül. Deversnek eg y-két-három pillanatba beletelik, mire felfog ja a helyzetet. – Mi lesz már, meg öltem a kurva pápátokat, nem? Meg akartok támadni, nem? – Kirántottam Góg ot, és hívog atón rámosolyog tam a leg közelebbi őrökre. Bug yog ók ide vag y oda, alig hanem halálosnak fog nak bizonyulni. Sok alabárd eg y szál kard ellen, nyílt téren: nem kétség es a vég kimenetel. Hátrálni kezdtem a hordszék körül. A hordozók szétug rottak. Ezek nem istenfélő férfiúk. Az öt leg közelebbi őr, még mindig kábán, két marokra fog ta és felém irányozta a feg yverét. Aztán a sorfalon vég ig vízszintesbe fordultak az alabárdok. – Az az ember a védelmem alatt áll! – Devers rátalált a hang jára, és előrerúg tatott. Ettől meg elevenedtek a pápa emberei, és tehetetlen dühükben ordítva felém iramodtak. Még a hordozók is csatlakozni próbáltak, utánam kapkodva nag yon hosszú, nag yon izmos karjukkal, pedig az ember azt hinné, örültek, hog y nem kell többé cipelniük a banyát. Aztán előrerontott az Arany Őrség is, én meg „itt a Jorg , hol a Jorg ”-ot játszottam, ki-be ug rálva a hordszék két ajtaján, ide-oda kíg yózva a hordozók között, míg körülöttem zajlott a rég imódi, jópofa öldöklés. Elég hamar vég e lett. Az alabárd hosszabb a kardnál, de ha rosszfelé irányul, a harc nem tart sokáig . Rám irányultak. Az őrség et kellett volna fig yelniük. Góg meg akadt valakinek a g erincében, és csak két kézzel, talpamat az illető mellének támasztva tudtam kirántani belőle. Szerencsére ő volt az utolsó hintóhordozó. Kiszabadítottam a peng ét, és éppen meg fordultam, amikor Makin a mellvértemnél fog va elkapott, és nekivág ott a pápa hordszékének. – Mi a francot művelsz? Devers lépett oda melléje csöpög ő karddal. – Meg ölted a pápát! – Mintha én nem vettem volna észre. – Halálra ítélte mag át abban a pillanatban, amikor meg akarta g yilkoltatni a fiamat. – Nekidőltem a hintó falának, miközben Makin még mindig a mellvértemet markolta. – Meg ölted a pápát – ismételg ette Devers a véráztatta hullára meredve, akinek szentség es lábán eg y karjavesztett pápai őr hevert keresztben. – Most az a dolg od, Devers kapitány, hog y az embereiddel beg yömöszölteted ezt a hullát ebbe az üg yes kis ládába itt mög öttem. És miközben ezt elvég zik, és a többi tetemet is eltakarítják, ki kell hívatnod az Őrség főparancsnokát. Gyanítom, ha majd Hemmet főparancsnok elg ondolkodik rajta, mekkora tűz támadhat abból a láng ból, amit itt fellobbantottam, azt fog ja kívánni, bárcsak meg se történt volna. Azt fog ja kívánni, bárcsak ne –

vág ta volna le az Arany Őrség a pápa személyi testőrség ét. Viszont talán örömmel fog ja hallani, hog y római túlélője az eseményeknek nem maradt. Ami szemtanúk nélkül történik, az olyan, mintha meg sem történt volna. Arra számítok, hog y három nap múlva császárrá fog nak koronázni, akkor pedig azok, akik nem támog attak, bánni fog ják ítélőképesség ük hiányát. Amíg még élnek. Ha kiderül, hog y még sem koronáznak meg , túl sok dolg om lesz, hog y emiatt ag g ódjam: kilenc népből fog ok hadsereg et szervezni, hog y Rómába vonuljak, és porig ég essem azt a romlottság fészkét. Mindent számításba véve tehát, ha a főparancsnokotok nem akar vérfürdőt, ha nem szeretné személyes ellenség évé tenni a következő császárt eg y pápa kedvéért... akkor ki fog ja jelenteni, hog y Piusz és testőrei eg y élőholttal akasztottak teng elyt. Szállíttassa haza a tetemét Vatikánvárosba, és annyi. Még utódot is javasolhatok a helyébe... Makin eleng edett, és én lejjebb csúsztam pár centit a g yalog hintó oldalán, lábujjheg yről sarokra és lábujjakra. Észre se vettem, hog y majdnem a leveg őben lóg ok. – Ez nem fog menni. Ilyesmit nem lehet eltitkolni. – Nézz körül, Makin. – Kinyújtott karral körbemutattam. – Ez itt eg y puszta. Aki számít, az a palotában van, és nem kifelé bámul, nekem elhiheted. A szolg áik meg amarra szorg oskodnak. – A távoli házakra böktem. – Vyene derék népe pedig meg húzza mag át otthon. Részben mert nem hívták meg a buliba. De leg inkább azért, mert az Arany Őrség jelenleg kísérőfeladatát teljesíti, vag yis nincs, aki meg óvja őket, pedig lábra keltek a holtak. – Ez nem számit. Valaki meg fog ja tudni. Valaki beszélni fog . Pletykálni fog nak... – A pletykával nincs semmi baj. A pletyka éppenség g el súlyt ad a mondandómnak. Vádaskodás... az már rosszabb. Vádemelés? Akkor tényleg ideje Róma ellen vonulni. És ne feledd, az Arany Őrség nag y általánosság ban kevesebbre tartja az eg yházat, mint a nőket Onsa kerekesházában. Ezen elg ondolkodott. Az Őrség valóban utálta, ha Róma bele akart szólni a birodalom dolg ába. Alig ha tetszett nekik, hog y a pápa személyesen jött el Vyene-be, és állta el a Százak eg yikének útját. – Akkor sem meg y. – Makin meg rázta a fejét. – A lényeg , hog y a vén dög halott. – Leg yintettem. – Devers! – Csattintanom kellett az ujjaimmal az arca előtt. – Ébresztő! Meg jeg yezted, amit mondtam? A főparancsnok – eltussolás vag y vérfürdő. Ig en? Intézzétek el ezt az üg yet, vag y Isten eng em úg y seg éljen, már indulok is Rómába, a pápa fejével a lándzsám heg yén. Devers kapitány úg y bólintott, mint aki éppen akkor ébredt rá, hog y még sem álmodik. Elmentem mellette, meg kerülve a hullákat. Elesetteken átlépni sosem okos dolog . Könnyen kést kaphat az ember a lába közé. – A palotában leszek, ha keresnének. Rike és Marten a kardját tisztog atta. Kent kezében bénán csüng ött a vérvörös bárd. Elveszettnek látszott. – Ha Isten szól bárkihez is, Kent, az biztosan nem ez a g onosz vénasszony. A hitet, amelyet meg találtál, nem templomban találtad, ig az-e? Fájdalomban és vérben találtad. Bármi érintett is meg , az nem eg y csuhás pap volt. – A szentlélek talált meg eng em, Jorg . A feltámadott Jézus Krisztus vezetett ki a sötétség ből, ő oltott el, amikor ég tem. – Ma semmi „királyom”, semmi „felség ”. Nem tisztelek sok embert, és Kent sohasem volt elég okos, elég bölcs, elég erényes, hog y

fellelkesítsen. És ez az új hitvallása a tűz óta valahog y kölcsönvettnek rémlett, mások dog májának, pajzspótléknak. De a g yilkosösztönét azt tiszteltem, és kedveltem a becsületesség éért. Különben is, ki vag yok én, hog y ítéljek? Eg y hét leforg ása alatt meg basztam eg y nekromantát és kinyírtam eg y pápát. – Bíznom kell benned, Kent. – Kitártam a karomat. – Szükség em van a hitedre. Úg yhog y hallg ass csak arra a szentlélekre. Fülelj. És ha valaha is meg kell halnom bűneimért, te lég y az, aki lesújt rám. Fújt köztünk a hideg szél. És én rájöttem, hog y minden szavamat komolyan g ondolom. Kihívtam őt, mint akkor rég en a vihart. Sújts le rám. Láttam Gretchát, amint lecsúszik a peng émről, szemében tétova csodálkozás, és elterül: eg y kis halom csont és bőr leánykaruhában. „Ha valaki érettem is meg tette volna ug yanezt még g yerekkoromban, sok bajt meg takarított volna mindenkinek.” Ezt mondtam neki. Ezt mondtam a viharnak is eg y vad éjszakán, Mag asvár tetején. És ezt mondtam most Vörös Kentnek, akinek a keze elfehéredett északi csatabárdja nyelén. – Tedd meg ! Kent elejtette a bárdot. Meg rázta a fejét. – Eg yütt fog juk vég ig csinálni ezt, Jorg . Visszamentem a hintóhoz. Miana a g yerekkel a karján, Katherine, Gomst, Osser, mind ott álltak bundákba és köpönyeg ekbe burkolózva a szél jeg es ujjai ellen. Úg y néztek, ahog y közeledtem feléjük az örök között, mintha vétkem bűze máris odaért volna hozzájuk, sápadt arcukon a borzalom és az undor hideg keveréke ült. – Jorg ? Csatazajt hallottunk... véres vag y. – Miana eg y lépést tett felém. – Elvég eztem, úrnőm. Ahog y kérted. – Meg ölted. – Katherine nem vádolt. Mintha csak azért mondta volna ki, hog y hallja a szót, hog y lássa, ig az lehet-e. – Meg halt. Hog y hog yan, más kérdés, az teológ iai vita tárg ya lehet. Na és? Seg ítette Róma a birodalom népét, vag y éppen fojtog atta? És nem lett-e még erősebb a szorítása mindazon évek alatt, amíg Piusz ült a hájas seg g ével a pápai trónon? Én azt mondom, eljött a vérfrissítés ideje, hog y olyan valaki következzék, aki tényleg hisz Istenben, viselje ő a keresztény világ leg hülyébb kalapját. Gomst püspök válla köré fontam a karomat. – Ideje, hog y olyan valaki leg yen pápa, aki nem akar pápa lenni. Nem ig az, atyám? Felnézett rám. Eddig észre se vettem, milyen alacsony, idő előtt meg g örnyesztették az évek és a g ondok, vag y pedig én nőttem nag yobbra. – Tényleg meg ölted? Elmosolyodtam, habár meg keseredett a szám íze. – Bocsáss meg , atyám, mert vétkeztem. És a vén Gomsty, elmerevedve a hintóban ücsörg éstől, nehéz szívvel lehajtotta a fejét, hog y meg hallg assa g yónásomat.

44 Öt évvel ezelőtt Vyene a világ leg nag yszerűbb városa. – Az őr újra beleszimatolt a leveg őbe, és elfintorodott. Lehet, hog y büdös voltam. Hosszú az út Líba partjától idáig . – Mindenféléket nem ereszthetünk be. A város nag yszerűség e eg yelőre még kérdés volt. Eddig iparvidékeken, lakóneg yedeken vág tam át, fog adók és piacterek mellett haladtam el, amelyek sok kilométer hosszan szeg élyezték a Danúbot. Ezek nem voltak se nag yszerűek, se különösebben előkelőek, de tehetősnek tehetősek. Az ig azi Vyene a mag as falakon belül bújt meg , amelyek valaha az eg ész várost körülkerítették. Az őrnek pedig kételyei voltak afelől, hog y az előtte álló, ág rólszakadtnak látszó fiatalembert bebocsáthatja-e a kapun. – Gondolom, az olyan utazók, akiknek van költőpénzük, beléphetnek. – Kinyitottam a tenyerem, amelyen öt nép öt ütött-kopott rézpénze hevert. Meg billentettem, ő pedig sorra elkapta őket, ahog y lepotyog tak. – Ne szeg d meg a törvényeket, meg bánod. – Azzal félreállt. Bevezettem a lovamat. Tíznél is több őr vég ezte ug yanezt a minőség -ellenőrzést más reménykedőkön, alkudozás hang jai hallatszottak mindenfelől. – Gyere már. – Meg rántottam a kantárt. A kanca (a csiszár Hosanának nevezte) battyog ni kezdett utánam. Az ember csak akkor jön rá, mennyire hiányzik neki a lova, ha ült már tevén meg csapott hátú kancán. Brath mindig is csak ideig lenesen helyettesítette számomra Gerrodot, de most nag yon reméltem, hog y Juszuf szavának áll, és visszaküldeti majd Morrowvárba. Zápor csapkodta körülöttem a földet, amint nekivág tam Vyene óvárosának, fejem fölött zubog ott a víz a mag as ereszcsatornákból. Délnek tartott a nyár. Fenn a jarloknál, a hideg teng eröblökben már a tél köszörülte feg yvereit, élezte az északi szelet, s nyomult eg yre lefelé. Az első útba eső fog adóban kerestünk menedéket Hosanával a zivatar elől. Leg alább nem kellett külön szállás után nézni. Markába nyomtam a kantárt eg y leg énynek, akinek szalmaszálak meredeztek az üstökéből, mag am pedig a söntésbe indultam, hog y szobát kérjek, meg eg y kád vizet, hog y az út porát leöblíthessem. – Szárazra csutakold, mielőtt bekötöd, különben baj lesz. – Odahajítottam neki eg y pénzdarabot. A söntés komlótól és verejtéktől bűzlött. Tucatnyi utazó üldög élt az asztalok körül, de helybeli sörisszák is lehettek közöttük. Meg markoltam a fog adós karját, amint eg y tálca g őzölg ő, zsíros hússal elhúzott mellettem. Meg nem mondom, hog y miféle hús volt, többnyire ín meg porcog ó nyilván, de meg kordult a g yomrom. – Szobát akarok. Meg eg y tálcával ebből a kutyahúsból. És sört. Bólintott. –

– Menj

föl a hetesbe. A folyosó vég én. Elbertet rúg d ki, úg yse fizet. Íg y kötöttem ki a hetesben eg y szalmazsákon, amiben bizonyára nyüzsög tek a férg ek, miközben odakinn kopog ott-csöpög ött az eső, Elbert meg az ajtón kívül szedeg ette össze nyöszörög ve, ami lepotyog ott róla, amikor nekivág tam a falnak. Étel, ital, szarás, alvás. Reg g el majd meg tisztálkodom, és elköltök némi aranyat, hog y rang omhoz méltóan nézzek ki. Persze bársonynál és antilopbőrnél több kell ahhoz, hog y a palotába bebocsássanak. Senki sem fog ja elhinni, hog y Jorg , Renar királya herold és kíséret nélkül, eg y szál mag ában áll az Aranykapu előtt. Még mindig sajg ott az arcomon a vág ás. Eg y óvatlan pillanat a mazenói kikötőben, eg y részeg matróz meg a kése. Alig tettem le a fejem a szalmára, már hallottam is az apró, száraz lábakkal futkorászó vérszívókat. De én a plafondeszkákra koncentráltam, értelmet kutattam a mintákban, míg vég ül el nem aludtam. Ha az ember a saját késével borotválkozik, leg alább az a vig asztaló tudata meg van, hog y hibátlanul éles. Amúg y unalmas munka, és akkor is összekarmolássza a képét, ha éles a peng e. Lementem, reg g elire befaltam eg y tég la helyi fekete kenyeret, és felhajtottam eg y kancsó híg sört. Odakinn világ os volt az utca, de a napfény hazudott, a leveg ő a fag y illatát hordozta. Beljebb sétáltam a nag y városba, Hosanát a fog adó istállójában hag ytam. Olidan Címer, ez volt a neve – észre se vettem, amikor a zápor elől bemenekültem. Nem atyámról kapta a nevét, persze, hanem eg y híres helytartóról, aki Vyene-t őrizte a császár nevében, míg Callin császár hadjáraton volt, hog y a keleti határokat kiterjessze. Koldusg yerekek loholtak utánam, pedig alig ha nézhettek g azdag nak. Még itt, a világ leg g azdag abb városában is. Szőke kisg yerekek, hajdani császárok fattyainak kései leszármazottai nyilván, amint éheznek az utcákon. Azután előkelőbb neg yedekben járkáltam, ahonnan a városi törvények kirekesztették a lurkókat, sőt leg szívesebben velem is ezt tették volna, ha valamivel kevésbé látszom ijesztőnek. Két forduló meg eg y híd után, eg yre szebb házak mellett haladva el, hamarosan a nég y nag y út eg yikéhez értem, amelyek Vyene szívébe vezetnek: a Nyug ati utcához. Itt, még mindig másfél kilométerre a palotától, üzletek szeg élyezték a járdákat. Nem bódék vag y kalmárkalibák, hanem kőből épült, zsindelytetős, utcára nyíló boltok, árumintákkal a kirakatban, és belső termekkel, ahol az üzletet bonyolították. Meg álltam eg y ilyen ház, eg y szabóság előtt, amelyen a földszinti és az emeleti ablakok között tíz méter hosszú tábla hirdette a tulajdonos nevét: „Revel-házi Jameous”, de a szakmájára semmi sem utalt, még csak eg y szabóolló se. Ha nem látom, hog y odabenn épp eg y ember meg y ki a hátsó ajtón, vállán két vég tafotával, a bejáraton meg eg y másik lép ki eg y díszes köntössel valami akasztófélén, sejtelmem se lett volna, miféle üzlet ez. A szomszéd bőrművessel meg a kettővel odábbi ékszerésszel ellentétben Jameousék behúzták a zsalukat a hideg ellen, de az is lehet, hog y csak a bámészkodókat akarták távol tartani. Vég ül is az ostobábbja szívesen költi a pénzét exkluzívnak látszó helyeken. És ig en, eng em is vonzott, bár nekem szükség em is volt rá. Ki akartam cicomázkodni, mint az utcákon g rasszáló helyi ficsúrok, hog y újra felölthessem a király szerepét. A nehéz tölg yfa ajtó becsukódott a köntösével vag y inkább a g azdája köntösével távozó

mög ött, mert szolg aruhát viselt, habár jobb szabásút és kevésbé elnyűttet az én hacukámnál. Odaléptem, és meg zörg ettem az ajtót. Résnyire nyílt. – Ez itt a Revel-ház. – A fig ura kétneműnek látszott, bociszeműnek, finom csontozatúnak és halk hang únak, de a haja kurtára volt vág va, a melle meg lapos volt. A keze már mozdult is, hog y rám csukja az ajtót, mintha a hely meg nevezése elég lett volna ahhoz, hog y elsündörög jek onnan. Betettem a lábam az ajtórésbe. – Tudom. A fejednél is nag yobb betűkkel van kiírva. – Ó – mondta a nő. Arra jutottam, hog y még is nő lehet. – Kitől hallottad? Belöktem az ajtót, és bementem. Szépen berendezett terem, tömött fotelek, amikbe bele lehetett süppedni, puha, vastag faltól falig szőnyeg , füst nélküli olajat ég ető kristálylámpások. Nag ydarab, kövérkés, kopaszodó ember állt fölemelt karral, eg y másik meg körülötte tett-vett a mérőszalag g al. Eg y harmadik könyvvel a kezében az adatokat rög zítette. Mind rám meredtek. A méreg ető kieg yenesedett. – Ez meg kicsoda, Kevin? Kevin föltápászkodott a szőnyeg ről. – Bocsánat, uram... ez az... úr... – Mondjuk úg y, hog y behatoltam. – Rájuk villantottam leg meg nyerőbb mosolyomat. – Valami rendes ruhaféle kellene, de ízibe. – Még is miféle? Munkásruha? – kérdezte g únyosan a nag y ember. Kevin a keze mög é rejtette a vig yorát. – Rajta, Jameous, dobja már ki, és fejezzük be. Eg y óra múlva Lord Kellerminnél kell lennem. Úg y döntöttem, félig -meddig civilizált maradok. Vég ül is a birodalom fővárosában voltam, ahol az ember tettei visszhang ot vernek, szavainak híre meg y. Előhalásztam eg y aranypénzt, és pörg etni kezdtem az ujjaim között. – Semmi szükség rá, meg persze lehetőség se, hog y kidobjanak. Csak ruhát akarok csináltatni. Valami olyasmit, ami Lord Kellerminnek is meg felelne. – Kerg esse már ki. Ez a fickó eg y csúszómászó, és őrült is, isten tudja, kitől rabolta az aranyát. – Vörös foltok ütköztek ki a meg termett alak arcán. – Máris, Hetmon tanácsnok úr. – Jameous fürg én meg hajolt a tanácsnok felé, majd összeverte a tenyerét, minteg y jeladásként. – Mi meg válog atjuk a kuncsaftjainkat, fiatalember, és különben is biztosíthatom, eg y rend ruha, amely Lord Kellermin fog adásán is meg felelne, jóval többe kerül eg y dukátnál. Az arany tovább perg ett az ujjaim közt. Hodd Townban eg y körülnyiratlan dukáttal eg y eg ész szabóság ot ki lehet üríteni. Két férfi lépett be a hátsó ajtón, szabóseg édeknek néztem őket a fess fekete kabátjukról. Eg yiknél hosszú szárú olló volt, másiknál méterrúd. Nag y leveg őt vettem, ami állítólag meg nyug tatja az embert. A minőség pénzbe kerül. A jó modor nem kerül semmibe. – Ennyi elég lesz? – Előhúztam eg y marék aranyat, lehetett vag y tíz-tizenöt darab. Ennyi aranynak ug yancsak van súlya, az ember érzi, hog y érték van a kezében. – Hívják a közeg eket, ez az ember nyilván meg g yilkolt eg y jómódú polg árt, vag y ott hag yta

elvérezni valami sikátorban. – Hetmon tanácsnok eg y fél lépést tett felém, mielőtt ráébredt, hog y senki sem akarja visszafog ni. Nyug alom. Meg int vettem eg y nag y léleg zetet. Az ollós meg a rudas szabó előrenyomult, de nem kapkodták el, mindeg yik a második szeretett volna lenni. Mivel Hetmon csak eg y fél lépést tett, úg y döntöttem, én rövidítem le a távot. Csak nyug alom, mondtam mag amban. Nég y g yors lépés, és máris meg markoltam a nadrág szíját meg a vállát. Volt súlya, de azért sikerült akkora kezdősebesség et adnom neki, hog y szép Hetmon alakú lyukat ütött a zsalukon. Meg fordulva láttam, hog y az alacsonyabbik seg éd éppen felém lendíti a rúdját. Hag ytam, hadd törjön ketté a köpönyeg em alatt rejlő mellvérten. Mög öttem a zsalu maradéka levált, és nag y csattanással a padlóra zuhant. Úg y látszik, én akkor se hallg atok a jó tanácsra, ha mag am adom mag amnak. – A kuncsaftok meg válog atása természetszerűleg ig en fontos – közöltem Jameousszel. – De mivel pillanatnyilag nincs más, aki ig énybe venné az idődet, kiszolg álhatsz. De tüstént. A szabómester a zsalutöredékeket bámulva hátrálni kezdett. Az ollós seg éd leejtette a szerszámát, a másik meg döbbenten meredt a rúdja szilánkos csonkjára. – Ruhát! – Összevertem a tenyerem, hog y fig yeljenek rám, de Jameous eg yre csak az utca felé pislog ott. Én is odanéztem, hátha a közeg ek jönnek, hog y seg édkezet nyújtsanak a tanácsnoknak, nekem pedig tényleg próbára teg yék a türelmemet. De a városi rendőrség bélelt páncélja és vasalt bunkói helyett rendezett sorokban vonuló szakállas északiakat pillantottam meg , a bág yadt napfény páncéling eken, nag y, kerek pajzsokon meg kétoldalt szarvdíszes sisakokon csillog ott. Éppen akkor értem oda az ablakhoz, amikor a menet közepe bukkant elő. Nég y lovas, az előttük járó harcosokra körbecsavart sárkánykürtök tekeredtek. – A kutyafáját! – Kiléptem a famaradványok között. Hetmon tanácsnok fürg én arrébb mászott, de eng em most már sem ő, sem a cicomázkodás nem érdekelt. – Sindri! – Nag y heréltjén ült, fehér bundába burkolózva, haja most nem volt befonva, hanem aranykarika tartotta, de akkor is Sindri volt az. – SINDRI! – ordítottam. Ideje is volt, mert a két előtte vonuló harcos éppen akkor fújta meg a sárkánykürtjét, és az aztán minden más hang ot kirekesztett. Eg y pillanatig úg y tűnt, nem hallja, aztán meg fordította a lovát, és áttört a sorokon, szétug rasztva a vonulókat. – ...azistent keresel te itt? – A kürtök elnémultak, úg yhog y ennyit ki tudtam venni a kiáltásából. – Meg akarom nézni a trónomat. – Az orcám belesajdult a mosolyba, ami csak úg y mag ától jelent meg rajta. Jó volt vég re ismerős arcot látni. – Ramatyul nézel ki. – Leug rott a nyereg ből, a bunda csak úg y suhog ott rajta: sarki rókának tippeltem. – Szaracénnak hittelek. Állástalan zsoldosnak. Vég ig pillantottam mag amon. – Hehe. Fölszedtem ezt-azt Afrique-ban. Például eg y jó kis lesülést. – Odadug tam barna csuklómat az ő fakó keze mellé. – Afrique? Hát te sosem ülsz meg a fenekeden? – Hátranézett a meg torpant menetoszlopra. – Na mindeg y, velünk kell jönnöd. Lovag olhatsz Elin mellett. Emlékszel a húg omra, Elinre?

Emlékeztem, de még mennyire. Jöjj vissza hozzám télen, azt mondta valamikor. – Hová mentek? És miért? Túl hideg lett északon? – Meg nősülök. – Elvig yorodott. – Tarts velem, ha nem méltóság on aluli ez eg y királynak. – Méltóság ? – Én is elvig yorodtam, és kipöcköltem eg y szálkát a vállamból. Sindri g yalog osan állt be az oszlopba, én meg a mellette haladó harcos helyét fog laltam el. – Úrnőm – biccentettem Elinnek, aki fekete bársonyruhájában elég halványnak rémlett, szőke haja a vállára omlott. – Azt hiszem, még nem ismered Thorg and bácsikámat, meg Nyers Norvot, Hake-völg yi zászlósurunkat. – Sindri a másik két lovasra mutatott: idősebb, zord képű, sisakos, sebhelyes férfiak voltak. Mellvértemre csaptam az öklömmel, és meg hajtottam a fejem, mert eszembe jutott, hog y az efféle férfiak nem sokra becsülik a vyene-i hajlong ást. – Hát apád? – Dolg a van Maladonban. Holt lények kelnek ki a temetkezőhelyekből. És az eg észség e se... – Csak eg y kis meg fázás. – Maiadon herceg fivére hajolt át felém az unokaöccse előtt. Meg fújták a sárkánykürtöket, és az oszlop elindult. Belemasíroztunk a nyomukban támadt csöndbe. – Meg nősülsz? – kérdeztem. – Délit választottál? – Hag enfasti leányzót, jó viking fajtát. Apám eg yik szövetség esének a lánya, de ig en bájos. Eg y bundába bújt vadmacska. Elin g únyosan prüszkölt a túlsó oldalán. – Szóval azért csődültetek le ide Vyene-be, mert...? Sindri meg pöckölte az eg yik bikaszarvat a sisakján. – Hag yománytisztelet. Mi maradiak vag yunk. Még a rég i isteneket is alig eresztettük el, pedig háromezer esztendeje, hog y Krisztus meg született. Északon minden fontos házasság ot tanúsítania kell a császárnak, vag yis el kell jönni hozzá az udvarba. Még ha nincs is császár. Vag y helytartó. Ezért vag yunk itt. – Örülök, hog y látlak benneteket. – És ezt komolyan is g ondoltam.

45 Öt évvel ezelőtt Sindri pótköpönyeg ében és kabátjában meg valamelyik harcosa csizmájában jelentem meg az Aranykapu előtt, rang omat Sindri tanúsította az Arany Őrség nek. A Kapu mélyen a palotán belül állt, nem is bejárat volt, inkább amolyan beavatási szertartás. Mindig úg y képzeltem, hatalmas nag y lesz, olyan széles, hog y eg y hintó is befér rajta, és tíz férfi kell a kitárásához. – Ez az? – Ig en. – Hemmet, az Arany Őrség főparancsnoka nem részletezte a dolg ot. Nyílván több tucatszor tanúja volt már az efféle reakciónak. Álltunk, Sindri, a társaság a, Hemmet meg én, az előszobában, amely akkora volt, mint atyám trónterme, sokkal eleg ánsabban és ízlésesebben berendezve, mint amire a Százak bármelyike képes lett volna. És a nag y nyug ati falban, amelyen rég i császárok fehér márvány mellszobrai nézték a korok vonulását fülkéikből, ott volt az Aranykapu. Szerény bejárat rég i fakerettel és -béllettel, talán tölg yfából készült, de meg feketítette az idő, s ha voltak is rajta cirádák, az évek már rég lekoptatták róla. – Mire való? – kérdeztem. Hemmet rám nézett, a szeme nag yon kék volt, szarkalábas. Meg vakarta fehér borostáját. – Lépj be rajta. – Intett hivatali pálcájával, eg y acél és arany bottal, amely fura, vörös bársonynyelvek alkotta címerfélében vég ződött. Vállat vontam, és elindultam a kapu felé: alig három méter mag as lehetett, és valamivel keskenyebb. Semmi sem történt, az utolsó két lépésig . Még eg y lépés, és felláng olt a rég i heg az arcom bal felén. Atyám késdöfésének éles, terminális fájdalma újra átjárta a mellemet, és sósavként áradt szét ereimben. A tövismintás ládikó úg y elnehezült a csípőmön, hog y meg tántorodtam, és kis híján elterültem. Valahog y sikerült visszatámolyog nom, hörög ve, szentség elve, kezemet meg ég ett arcomhoz szorítva. – Semmi tisztátalan nem juthat be rajta – mondta Hemmet. Övébe tűzte hivatali jelvényét. – Amikor a Százak összeg yűlnek, semmilyen mág iát nem szabad bevinni, nem léphet be elmeesküdött, hog y eltántorítsa szándékuktól a többieket, nem léphet be istentelen hatalommal szennyezett, hog y uralkodótársait olyasmikkel fenyeg esse, amikkel emberi halandók nem rendelkeznek. Ha ilyenek netán még is bejutnának a kapun, minden ártalmas hatást letörlünk a benn levőkről. Kieg yenesedtem: a fájdalom éppen olyan g yorsan elmúlt, ahog yan jött. – Szólhattál volna. – Nyálat és vért töröltem le a szám sarkából. Hemmet vállat vont. – Nem tudtam, hog y tisztátalan vag y. – Nag ydarab, középkorú férfi volt. Arany félmellvértjének mintha semmi súlya sem lett volna rajta. Amúg y fantasztikus munka volt, szeg ecseléssel hajlítva a vállán meg a nyakánál, ahol felnyúlt eg észen a koronához hasonló

sisakjáig . – Próbáld meg te is – mondtam. Belépett, meg fordult, és széttárta a karját. Látni való volt, hog y nincs oda a Százakért, hívják bár mag ukat királynak, herceg nek vag y lordnak. A Százak sokan vannak, meg se lehet jeg yezni a nevüket, de az Arany Őrség nek csak eg y főparancsnoka van. Hemmet. – Szóval én kinn maradok? – Vig yáztam, nehog y sírós leg yen a hang om. – Kosson kapitány majd beereszt eg y oldalbejáraton. – Hemmet elmosolyodott. – Csak a Kong resszusról leszel kizárva, meg akkor, ha kérvényt szeretnél benyújtani a császárnak, amikor majd újra g azdája lesz a trónnak. Íg y hát csak kerülővel léphettem be a trónterembe. Sindrit, Elint és a többi tiszta nemest bevezették az Aranykapun, a szeg ény kis Jorg ynak meg hátul kellett besunnyog nia, mint valami cselédnek. Kosson hosszú, sötét folyosókon vezetett vég ig , lámpással világ ítva meg az utat. – A paloták többség ében jobb a világ ítás. – Ibn Fajed fenség es otthonára még csak nem is emlékeztetett. – A paloták többség ében uralkodók laknak – felelte Kosson hátra se nézve. – Itt viszont senki sem lakik, csak néhány szolg a, hog y időnként felkavarják a port. Az őrség ug yan ki-be járkál Kong resszus idején, de mi katonák vag yunk, nekünk nem kell olajlámpás minden falifülkébe. Az őrök nem félnek az árnyékoktól. Pedig jól tennék, böktem ki majdnem, de valami elterelte a fig yelmemet. – Nincsenek is falifülkék. – Eg yáltalán nem volt hova mécsest, lámpást, fáklyát illeszteni, szobrot, csecsebecsét, ezt-azt kirakni, amiket a nemesek annyira szeretnek közszemlére tenni. Kosson meg állt és felnézett. Kis üveg kör volt a plafon sima, fehér kövébe ág yazva. – Építő-fény – mondta. Most már én is láttam őket: néhány méterenként ismétlődtek. – De persze nem működnek. – Vállat vont, és ment tovább, árnyékokat vetve a falakra. – Ez is az Építők műve? De hiszen... – Alig tűnt hihetőnek. – Olyan... kecses minden. A kupola, a boltívek, az előszobák... – Nem minden ronda, amit építettek. Ez például a hatalom központja volt. Amolyan törvényhozó hely. Ezért impozánsra tervezték. – Mindig tanul az ember – mondtam. – Lehet, hog y még is volt lelkük az Építőknek? – Csak félig vicceltem. – Ha a tudomány érdekel, mutatok valamit, amit nem sok vendég láthat. – Kosson balra fordult, be eg y kisebb folyosóra, aztán meg int balra. – Hűha... nem semmi. – Meg torpantam Kosson mellett. Eg y férfialak állt előttünk, háttal felénk. Olyan volt, mintha futna, de eg y csepp mozdulat nem volt benne: mintha valaki nag y g onddal bézs színű, öves kabátot és nadrág ot adott volna eg y eg ész jó szoborra. Eg yik kezében hosszú pálca, majdnem olyan, mint eg y seprű, csak épp eg y csomó vörös szalag volt a tetején, ami furán ismerősnek tűnt, a másikban meg eg y különös formájú, ig en vékony oldalú pohár, amely félig össze volt zúzva, és valami sötét folyadék ömlött belőle a semmibe. Mintha vércseppek fröccsennének eg y betört koponyából, s lóg nának mindörökre a leveg őben. Fexler jutott eszembe róla. – Szóval van eg y sztázisba zárt Építőtök. – Körülnéztem, valami vetítő után kutatva, mint

ami meg fag yasztotta az időt Fexler körül. De a folyosónak ez a része pont olyan volt, mint a többi. Kosson meg bántott pillantást vetett rám, mint a g yerek, akinek elrontották a játékát. – Ig en, de nézd csak meg , hog y kicsoda! Meg kerültük a férfit körülvevő láthatatlan üveg et. Leg alábbis annak érződött. Sima üveg , hűvös, az idő határa, ahol semmivé halnak az órák és a percek. – Látod? – Kosson eg y fehér táblácskára mutatott a férfi mellének bal oldalán. Plasztíknak látszott, rajta feketével a felirat: GONDNOK. – Azt jelenti, hog y ő az őriző, az oltalmazó. Az őrség levéltárában vannak könyvek, amelyek feltárják a rég i szavak értelmét. – Elég puhánynak tűnik. – Gyeng ének, fakónak tűnt, és félelem ült a szemében. – Az Építőknek nem a karjukban volt az erejük. Ezt mondja a főparancsnok. Részemről eg yetértek, ez itt nem harcos. De a főparancsnok az első Gondnokhoz vezeti vissza a családfáját. Ehhez az emberhez. Ő a család védőszentje. Abban a pillanatban meg értettem, miért láttam ismerősnek a férfi seprűféléjét. – Hemmet hivatali pálcája. Erről másolták, ug ye? Csak az övé rövidebb és csinosabb. Kosson bólintott. – Védőszentjük, azt mondod? – Fog amat szíva próbáltam feldolg ozni ezt. – Csak nem arra célzol, hog y Róma szentté avatott eg y Építőt? – Erről a főparancsnokot kérdezd. – Kosson meg rázta a fejét.– Gyerünk. – Elindultunk visszafelé. A társaság a trón előtt verődött össze: eg yszerű, fából készült szék volt, mag as támlájú, erős, ősi munka, elég kezdetleg es formájú. Itt-ott csillog ó szeg fejek vonták mag ukra a fig yelmet, a karfán, az elülső lábakon, az oldalán, belemélyesztve a fa síkjába. Az a hír járja, hog y az Építők királyai ebben a székben ültek, és az a titkos tűz futott az ereikben is, ami a g épeikben. Eg y nag y óceánon túlról szállították ide rég es-rég en. – Tartsak tisztes távolság ot? Mondjuk, ide álljak? Elvég re tisztátalan volnék. – Pár méterre lecövekeltem. Sindri elvig yorodott, és intett, hog y lépjek csak előre. Elin elém jött, és ujjaival meg érintette a forradást az arcomon. – Az Észak tudja, hog yan szerezted a sebeidet, Jorg király, és ez nem tisztátalanság . A trón emelvényen állt, két mag as lépcsőfok vezetett hozzá. Mag a a trónterem az eg ész palotakomplexumot beborító kupoláig ért, hatalmas köralakjának peremén mindenfelé szobák nyíltak. – Az esküvői szertartásra itt a trón előtt fog sor kerülni, százötven fős díszőrség jelenlétében, akik majd apáitokat a Kong resszusra kísérik – mag yarázta Hemmet főparancsnok Sindrinek. – Róma papja celebrál az Aranykapun belül? – kérdeztem. – Nem kínos ez, főparancsnok? – Az a tiszteletlenség , amit az őrök a Százak iránt tanúsítottak, semmi sem volt ahhoz képest, amit a pápa és alantasai iránt éreztek, leg yenek bár bíborosok vag y kóristák.

Szó sincs róla, Jorg . A császárok mindig tartottak eg y személyük körüli papot, aki nem esküdött hűség et Rómának. Ma is rendelkezésre állnak ilyenek a palota templomából. A pápának nincs hatalma e falak között, romlott hite nem hat az őrökre, mi rég ebbi hag yománynak hódolunk. Kétlem, hog y a Kapu beeng edne eg y Róma bűzét hordozó papot. – Nag yon helyes – mondtam. – Én is jobb szeretem a rég ebbi hag yományokat. – Közelebb léptem Elinhez. Jó illata volt, nő– meg lóillata, a nyaka karcsú, szeme pajkos. Biccentettem Hemmetnek, hog y folytassa csak az ideg envezetést, nem mintha biztatni kellett volna. – A Kong resszuson a Százak rendszerint civakodó csoportokra oszlanak, és beveszik mag ukat az előkészületi termekbe. – Hemmet főparancsnok körbemutatott az oldalszobákon. – Lord Sindri és Lady Freya is kijelölhet eg y-eg y szobát, ahol ki-ki a mag a vendég eit elhelyezi. – Meg választhatják, hog y melyiket? – kérdeztem. – Hog y mondod, Jorg király? – Sikerült ig en incifinci szócskának ejtenie a királyt. – Bármelyiket választhatják? Harmincnál is több lehet. – Huszonhét van, és bármelyiket választhatják. – Bólintott. – Akkor nézzük meg őket – mondta Elin, kézen fog ott, és elvezetett eg y távolabbi boltív felé. Hallottam, hog y mög öttem Sindri felnevet. – Gyerünk, Norv bácsi. – Honnan tudjam, melyiket válasszuk? – mordult fel a bácsi. – Eg yik olyan, mint a másik. Beletelt némi időbe, mire az első szobához odaértünk. A császári trónterem szűkösen belefért volna ug yan Ibn Fajedébe, de ősibbnek rémlett, alig hanem a császárság kezdete óta annak használták. Kétszárnyú tölg yajtó előtt álltunk meg , amelyen a vasfa intarzia a szárnyak belső szélén két szembeforduló, marakodó sast ábrázolt. Elin keze hűvös volt a markomban. Majdnem olyan mag as volt, mint én, fehérség e kirítt a környezetből, ug yanakkor vonzó is volt. Belökte az ajtót, és bevezetett. A barlang szerű helyiség sötét volt, csak itt-ott világ ították meg apró plafonablakok, amelyek rég i, elveszett tudásra vag y lopott üveg re vallottak. – Itt nincs semmi látnivaló – mondtam. – És különben is csak szobák, milyen alapon válog assunk? – Én meg azt hittem, a te ötleted volt – mondta Elin, és behúzott az árnyékok közé. Tüzet lobbantott bennem, ahog y hozzám ért. Az volt a szándékom, hog y elküldöm Sindriéket szobakeresőbe, remélhetőleg a főparancsnokkal eg yütt, s azalatt nyug odtan átkutathatom a tróntermet. Ehelyett otthag ytuk Hemmetet a trón mellett, én meg itt veszteg etem az időmet... – Nincs sok időnk. – Elin körém fonta vékony karjait, karcsú ujjai az izmaimat g yúrták a g erincem körül. – Nem lenne jó, ha Sindri... – mondtam. Kihívóan, mohón meg csókolt. Majd hátralépett. – Ug yan, Sindri ismer eng em. – Ledobta mag áról a bársonykabátot. – Szeretném, ha odamehetnék a... – Tudom, hog y mit szereméi, királyom. – Kibújt vakondprémfekete ing éből, és ott állt derékig meztelenül. A bőre fehér volt, mint a tej, csak telt, súlyos mellei heg yén világ ított eg y–

eg y rózsaszín foltocska. Ig aza volt. Tudta, mit szeretnék.

46 Öt évvel ezelőtt – Te

meg ki az ördög vag y? – Ellöktem mag am Elintől, aki a falnak támaszkodva simítg atta le a szoknyáját. – Valaki, aki látja a jövőt. – A betolakodó, köntöséből ítélve pap, homályos szemmel nézett ránk. Elin jó híre érdekében reméltem, tényleg csak annyit látott, amennyit a hályog eng edett. – Ezek szerint már tudod is, hog y meg fog om ismételni a kérdést? – Merrin atya vag yok, Ádám szabadeg yházának papja. – Te fog od összeadni a fivéremet hag enfasti menyasszonyával – mondta Elin, belebújva az ing ébe. Eg yáltalán nem szég yellte mag át, sőt inkább elég edettnek tűnt. – Ig en – felelte Merrin atya. Valami piszkált, eg y emlék eg y emberről, aki belelát az eljövendő évekbe. Meg vakartam a fejem, hátha az seg ít. Nem seg ített. – Seg íthetünk? – Fél szemmel azt lestem, nem bukkan-e fel Sindri és a bácsikája az ajtóban. Eddig a többi szobát szemrevételezték: Elin azt mondta, Sindri ismeri őt. Csak remélhettem, hog y nem veszi zokon, ami történt – Elin biztosított, hog y nem fog ja. Vég ül is nekem köszönhetik, hog y Ferrakind nem szíthatja fel többé a tűzhányóikat. – Szükség ed van valamire? – kérdeztem. – Nem hinném. – A trónteremből bevilág ító lámpások fénye meg csillant kopasz fején, és mulatság ossá varázsolta öreg emberesen nag y fülét – Azért jöttem, hog y én seg ítsek neked, Jorg király. – Hog yan? – Valami birizg ált eng em ebben az emberben. Alig ha az Aranykapun fog bevonulni, hog y levezesse a ceremóniát. Más bejáratot fog választani. A Kapu éppúg y nem eng edné be öt, mint eng em. – Át akarod kutatni a trón alatti részt, Jorg . Ennek pedig eg y karikához van köze, amit viselsz. Csakhog y nem tudod, hog yan láss hozzá. Hemmet nem fog feleng edni az emelvényre. Arra g ondoltál, hog y valamivel eltereled a fig yelmüket. De eg yik terved vadabb és kivihetetlenebb, mint a másik. Az is meg fordult a fejedben, hog y valamilyen botrányt okozol itt a hölg g yel, és az azt követő felfordulásban próbálsz célt érni. – Ig az – mondtam. Elin a vállamba bokszolt Keményen. – De miért akarsz nekem seg íteni? Mi fog történni, ha használatba veszem azt a karikát? Merrin atya vállat vont. Ettől valahog yan fiatalnak látszott, mintha eg y fiú viselné azt a sok ráncot. – Ezekkel a vak szemekkel nem sokat látok, csak itt-ott eg y villanást. Annyit tudok, hog y a főparancsnok valamiképpen tartozni fog neked eg y szívesség g el. – És az neked miért jó? – kérdeztem. – Ez is elég g é homályos – mondta. – De Hemmet főparancsnok támog atása, a biztosíték,

amivel keg ye felruház, befolyásolja majd eg y döntésedet, amelyet évek múlva fog sz meg hozni. Az a döntés pedig seg íteni fog ja a szabadeg yházat, és ami seg íti a szabadeg yházat, az g yeng íti Rómát, és seg ít az embereken. – Az embereken? – Előhúztam a nézőkarikát a Sindritől kapott zeke alól, és meg pörg ettem Elin szeme előtt. – Na jó. Ha muszáj, hát muszáj. Intettem a papnak, hog y mehetünk. – Mehetünk – mondtam, mert eszembe jutott, hog y vak. Sindri, a bácsikája meg a zászlósura addig ra már ismét összeg yűlt a trón előtt a főparancsnokkal és Kosson kapitánnyal eg yütt. Sindri odaszólt. – Találtál nekünk eg y jó szobát, Jorg ? – Nekem leg alábbis tetszett. – Mindketten elvig yorodtunk, mint rosszcsont kisfiúk a tanteremben. Eg yelőre még eg yikünk sem volt házas, ráérünk még felnőni. – Főparancsnok – szólalt meg Merrin atya zsolozsmázó hang on. – Eg y rövid időre odébb kellene tennünk a trónt. Hemmet mog orva képet vág ott, mintha még a g ondolattól is rosszul lenne. – Biztos vag y benne, atyám? Valamelyik látomásodban szerepelt? Merrin atya bólintott. Kopasz volt, csontsovány, a füle mint két fog antyú – nehezemre esett komolyan venni, de a főparancsnok előtt volt tekintélye. Hemmet összeütötte a tenyerét, mire nég y őr üg etett oda eg y távolabbi bejárattól. – Vig yétek át a trónt... oda. – Nézte, ahog y meg markolják. – Óvatosan! Mutassatok tiszteletet! – És a szőnyeg et is – mondta Merrin atya. A főparancsnok szemöldöke még följebb ug rott, de kiadta a parancsot. Két őr felg öng yölte a súlyos, selyemmel mintázott, pillang ószárnyként irizáló szőttest. Kerek, tenyérnyi széles rézlemez volt beleág yazva a deszkázatba, ahol a trón állt. Felléptem az emelvényre. Az őrök meg merevedtek, beavatkozásra készen. – Eng edélyezd, Hemmet – mondta nyug odtan Merrin atya. A főparancsnok nag y leveg őt vett, majd kifújta. Elhesseg ette az őröket, ahog yan Merrin várta is. Pokoli lehet jövőesküdöttekkel eg yütt élni. Kezembe rejtve a nézőkarikát, letérdeltem a fémlemez mellé. Nem volt rajta se fog antyú, se zsanér, se kulcslyuk. Eszembe jutott a Mathéma ajtaja, és tenyeremmel rányomtam a karikát a lemezre. Pillanatnyi meleg ség , majd előtermett és fölém toronyion eg y Építő-szellem. Visszarántottam a kezem. Halvány árnyalatokból állt, mint az összes többi, még is ismerős volt. Nem Fexler, nem Michael, de... – Gondnoki – Hemmet főparancsnok térdre esett. Az őrök követték a példáját. A Gondnok szótlanul állt. Aztán meg libbent, elkomorult, s vag y eg y méternyivel hátrább siklott a lemeztől. A karika zümmög ve meg rezdült, és eg yszerre ott állt Fexler. A szellemek farkasszemet néztek, összpontosítva vag y dühödten ráncolták homlokukat, kézen fog ták eg ymást... és eltűntek. – Hihetetlen! – Hemmet főparancsnok a szeméhez nyomta a tenyere tövét. – Mi volt ez? Két szent eg yszerre? És összecsap... Minden fény kig yulladt. Minden Építő-fény ug yanabban a pillanatban ébredt fel, és a fejünk

felett csillag os ég boltként szikrázott a kupola. Olyan éles volt a fény, hog y hunyorog nunk kellett, az olajlámpások láng ja eltűnt benne, mintha csak nyári verőfényben állnánk odakinn. – A fények... – szólalt meg Nyers Norv, mintha bizony mi nem vettük volna észre. Mielőtt még más is leszög ezhette volna a nyilvánvalót, csillog ó acélajtók kezdtek lefelé siklani minden ajtónyílásban, kivéve az Aranykaput. A jelenség et olyan éles sivítás kísérte, hog y belesajdult a fog am, mint amikor vég ig húztam a körmömet Lundist palatábláján. – Az ajtók... – mondta Norv. Ellenálltam a kísértésnek, hog y fejbe vág jam. Körülbelül tízig lehetett volna elszámolni, mire az ajtók hézag mentesen leereszkedtek, azután meg állás nélkül kezdtek felhúzódni. Őrök özönlöttek be a nyílásokon, riasztotta őket a g épezet sivítása. Perceken át fel-alá rohang áltak a főparancsnok utasítására, hog y ellenőrizzék, nem készül-e támadás, nem történtek-e más változások is, hog y meg nyug tassák a cselédeket, informálják a többi őreg ység et és íg y tovább. Aztán mindenki mozdulatlanná merevedett, mert behozták a Gondnokot, az ig azit, akinek az adatszellemét csak az imént cibálta el onnan Fexler. Nég y őr kísérte, mög ötte még több tolong ott, a feg yelem teljesen odalett, mint amikor kíváncsi g yerekek követnek holmi ideg ent a piactéren. Fexler meg törte a Gondnok sztázisát. – Ezt nevezem – mondtam. Sindri társaság a számára az Építő csak eg y ideg en volt fura ruhában, kezében rövid szalag okkal díszített pálcával. Nag yon fig yelmesnek kellett volna lenniük, hog y észreveg yék a hasonlóság ot a pár pillanatra látott szellemmel. Ám Hemmet főparancsnok szemében eg y szent jelent meg , dicső őse, tekintélye alapzatának eg y része. Hemmet felemelte a kezét, és a fecseg és elhalt. – Isten hozott, Gondnok! Isten hozott! – Széles vig yor ömlött el a képén. A Gondnok zavarodottan, majdhog ynem rémülten nézett körül, de nem is csoda: ezer esztendőt aludt át. Kisvártatva meg szólalt. De hog y milyen nyelven, arról fog almam sem volt. Nyers, torokhang ú beszéd volt, már-már érthető, és még sem. Eg y szót csíptem el, amely mintha íg y hang zott volna: „riadó”. Ezt többször is kiejtette. – Lehet, hog y más nyelven beszél – mondtam. – Azt olvastam, az Építőknek több nyelvük volt, majdnem annyi, mint amennyi királyság van a birodalomban. De az is lehet, hog y birodalmi nyelven beszél, csak az az évszázadok során meg változott. Az élet sohasem áll meg , leg kevésbé a szavak. Hemmet mog orva pillantást vetett rám, de a harag ja nem tartott sokáig : mintha felhő vonult volna el a nap előtt. – Te tetted ezt, te ébresztetted fel, te hoztad vissza a fényt a palotába. Ezt sohasem fog om elfelejteni neked, Jorg király. – Az Építő vállára tette a kezét, melléje lépett, és védelmezően átkarolta a vállát. – Nég yszemközt fog ok beszélni a Gondnokkal. Kosson kapitány, mindenben állj vendég eink rendelkezésére, és kísérd ki őket a palotából, ha mindent elintéztek, amit csak akartak. Azzal Hemmet mag unkra hag yott bennünket, vitte mag ával a szentjét. Lehajoltam, és felmarkoltam a karikát. – Nos, Merrin atya, ig azad volt. Hemmet immár szeret eng em. – Összeráncoltam a homlokomat. – Mintha eg yszer valaki azt mondta volna... mintha azt hallottam volna, hog y nem lehet meg jósolni valakinek a jövőjét, mert azzal eg yben meg is változtatnánk.

Merrin mosolyog va emelte rám hályog os szemét. – Az a jövőtől füg g , Jorg , meg attól, hog y mennyit árulsz el belőle. Az én látásom már annyira homályos, hog y kevés részletről tudnék beszámolni. – Akkor hát mi eg yebet mesélhetnél a jövőmről, atyám? – Közelebb léptem, hog y jobban lássa azt a keveset, amit ki tud venni belőlem. – Ne akard tudni, Jorg – mondta. – A jövő sötét hely. Ott mindnyájan meg halunk. – Azért csak mesélj. És, talán mivel tudta, hog y úg yis meg töröm az ellenállását – ez a jövő mindkettőnk előtt világ os volt –, íg y felelt: – Gyilkolsz majd, és újra g yilkolsz, sötét tettekre vetemedsz, cserbenhag yod azokat, akiket szeretned kellene, elpusztítod a testvéredet, és romlásba döntesz mindannyiunkat. – Vag yis semmi változás? – Nem törődtem Elin arckifejezésével, sem Sindriével. A csalódás meg élesítette a nyelvemet. Azt hittem, meg növök majd, jobb leszek, több leszek. – Mondd csak, atyám. – És most komolyan is értettem az „atyám” szót. – Miért nem kerít mag ának minden fontos ember eg y jövőesküdöttet, hog y meg tervezhesse útját a dicsőség hez? Mozdulatlanná merevedett. Olyan szomorúság lett úrrá rajta, amit nem lehet színlelni. Szelíd hang jába öng úny veg yült, de éreztem, hog y ig azat beszél. – Bepillantani abba, ami lesz, majdnem eg yenlő az önsorsrontással. Nézed mag adat, amint lehetőség ek között haladsz át, követed az ig azság ot a sok kanyaron és fordulón keresztül. Ebből eg y kevés is eleg endő, hog y elsatnyulj. – Eszembe jutott az apró, de Gorg othnál is öreg ebb Jane. – Vag y meg vakulj. – Hályog os szeme színt játszott az Építő-fényben. – És ha túl messze tekintesz, ha azt akarod meg pillantani, ami a vég én mindnyájunkra vár... – Mondd ki. Merrin atya a fejét ing atta. – Meg ég et. És akkor felvillant előttem eg y nyúzott kéz, amint eg y rézládikót szorong at.

47

Otthag ytuk a pápa hulláját a lemészároltak között, és elindultunk a császári palota felé, amelynek hatalmas kupoláját ezer meg ezer homokkő kockából építették, és nem malter, hanem csak a nehézkedési erő tartotta össze őket. Kíséretemből vag y százan hátramaradtak, hog y őrködjenek a halottak fölött, miközben Devers kapitány az esélyeket latolg atja. – Jó nag y. – Makin ékesszólásának a városkapunál veszett nyoma, és azóta se tért vissza. – Az lett volna az ig azi, ha hadsereg g el jövök. Ha százezer lándzsás állna mög öttem. Ha elfog lalhatnám, ahelyett hog y a keg yüket keressem. Senki sem válaszolt, csak a hideg szél cibálta a ruhánkat, csak a paták csattog tak a kövezeten. Miközben Vyene óriási terén átkocog tunk, vég re tudatosult bennem atyám halála. Adag olva kaptam róla a híreket. Eg y élőholt által elém varázsolt szellem, eg y álom a betörésről Mag asvárba, eg y klerikus részvétnyilvánítása. Semmi kézzel fog ható vag y váratlan, hog y például láttam volna elesni, lenézhettem volna a hullájára. Semmi vég leg es vag y kárhozatos, hog y például én mag am sújthattam volna le rá, s aztán törölg ettem volna a kezemről a vérét, amely sohasem jön le eg észen. Valahog y... üresnek éreztem mag am. Úg y vág ott mellbe a halála, ahog yan a nyelv üti meg a harang ot, és én törött hang on zeng tem összetört napokról. – Semmit sem lehet helyrehozni, Makin testvér. Makin rám nézett. Nem szólt semmit. Bölcs szavak. Szorong athattam volna annak a vénembernek a nyakát a tulajdon kezemmel. Addig fojtog athattam volna, míg ki nem huny a fény a szemében. A képébe ordíthattam volna panaszaimat, felhánytorg athattam volna rég i ig azság talanság okat. És ug yanolyan üresen kong tam volna akkor is. Semmit sem hoztam volna helyre vele. Vég ig futtattam a körmömet kantárt tartó kezemen, fel eg észen a sebhelyes csuklómig . – Elfog lalhatnám a nag ytrónt. A papok meg örökíthetnék jövendő korok számára a nevemet. De amit a tövisek írtak ide, az az én történetem. Amit elvettek tőlem, azon nem lehet változtatni. Makin a homlokát ráncolta, de továbbra sem válaszolt. Mit lehet erre válaszolni? Jövendő korok számára a nevemet? Milyen korok? Marco Onstantos Evenaline az Aranyházból csak próba volt, nem kezdet. Próba, amiből tanulni lehet. Michael és rendtársai már évek óta állítg atták rendszerbe feg yvereiket. Mi pedig , az új emberek, a hamuból születettek, meg repesztettük a világ ot, miközben a mág iánkkal játszadoztunk, azokkal a vacakokkal, amiket Fexler fajtája hag yott ránk. Ha még eg y kicsit tovább repesztjük, Michael kénytelen lesz felfedni szándékát: újra feltámadnak múltunk szellemei, és vég ső meg oldást hoznak minden bajunkra. És hog y mi követett? Mi loholt a nyomomban? Holtak sereg e, a nekromancia éke, az tódult utánam, és Vyene-t vette célba. Akkora ék, hog y mindnyájunkat széthasíthat. Nem csoda, hog y Merrin atya meg vakult. Túl fényes volt neki a jövendőnk. Eleredt az eső, a hideg őszi permet, de nem volt benne semmi kihívás. Belefolyt a szemembe. Hag ytam, hog y fog lyul

ejtsenek a tövisek, elfog adtam, amit kínáltak, és elvesztettem első fivéremet. Hús a húsomból, első kötelesség emül azt szabtam, hog y vig yázzak rá. De cserbenhag ytam, mag ányosan halt meg . És noha bármit meg adtam volna, hog y vissza lehessen csinálni, még eg y császárnak sincs annyi pénze, hog y azt helyrehozza. A valaha oly távoli palota kupolája ránk borította árnyát. Leráztam mag amról az emlékeket, otthag ytam anyámat, atyámat, fivéremet az esőben. A kupola körül tucatnyinál is több alacsony bejárat, nyílások, amelyeken harminc lovas is befér. Ott álltak fel az őrök, ahog y a Százak eg ymás után meg érkeztek, kíséretük meg elfog lalta a nyílások mög ötti termeket. Ha ellenség fenyeg et – például én a százezer lándzsással –, onnan zúdulnak elő, hog y meg védjék a Kong resszust. Marten a vállamra koppintva nyug at felé mutatott. Füstoszlop szállt a mag asba feketén, elferdülve a szélben. – Sok kémény van Vyene-ben – mondtam. Marten eg y másik oszlopra bökött, amely eg y sötét felleg g el készült eg ybeolvadni. Lehet, hog y holtak g yülekeznek a városkapuknál, frissen ébresztettek, a Holt Királyt várva? De hiszen főhadának még a leg g yorsabb eg ység ei is leg alább eg ynapi távolság ra vannak. És még is, sosem látott füstlepel füg g ött a távoli háztetők felett. Talán már ég nek is a külvárosok? – Lehet, hog y valaki meg előzött, és sereg et hoz mag ával – mondtam. A palota körüli őrállomások eg ymás után népesülnek be, először az, amelyik a leg messzebb esik a főbejárattól. A mi csapatunk az uralkodói kapuhoz leg közelebb levőbe vonult be. Lehet, hog y a Vízbefúlt-szig etek küldöttség e, amely mög öttünk jön, lesz az utolsó a Százak közül. Eg yesek úg y vélik, aki elsőnek lép be a Kong resszusra az Aranykapun, az nyeri el a halott császárok támog atását. A g yakorlatiasabbak szerint meg több napja jut arra, hog y mag a felé hajlítsa uralkodótársait, és meg erősítse pártját. Szerintem azonban csak arra marad több ideje, hog y meg utáltassa mag át. Előző ittlétem alatt a tróntermen kívül kellett őg yeleg nem, tisztátalan lévén a belépéshez, s a Százak csak annyit láttak belőlem, hog y időnként mog orva pofát vág ok rájuk az Aranykapun keresztül. Leszálltunk a nyereg ből. Előbb Osser Gant bújt elő a hintóból, azután Gomst és Katherine, majd Miana Williammel, bundákba burkolózva a szél ellen. Törpének éreztük mag unkat, ahog y az Uralkodói Kapu barlang száján bevonultunk, csak tíz aranypáncélos őr volt a díszkíséretünk, akiket Allan kapitány vezetett. Devers továbbra is kinn rág ódott a pápa dög teteme fölött. Nyitva állt a nag ykapu, hatalmas szárnyait kortól fekete, rézzel kivert g erendák alkották. Száz ember kellene hozzá, hog y becsukják – ha ug yan meg vannak olajozva a zsanérok. Beléptünk rajta, és vég ig vonultunk a Császárok Termén, ahol rendre meg voltak örökítve: apák, fiak és nag yapák, bitorlók, befog adott fattyak, birodalomépítők, tudósok, őrültek és korcsok kőszobrai, mind-mind hősnek ábrázolva, páncélosan, markukban hatalmi jelvény. A plafonon százával sorakoztak az Építő-fények, különálló szig etként világ ítva meg mindeg yik alakot. – És te ennek a sornak a vég én akarsz majd posztolni? – Katherine szólalt meg mellettem. Észre se vettem, hog y a közelembe ért. – Nyílbeli Orrin is azt akarta – feleltem. – Az én becsvág yam meg vetendőbb? Erre nem is kellett válaszolnia.

Lehet, hog y rám van szükség e a birodalomnak. Talán eg yedül én menthetem meg attól, hog y borzalomba fúljon, vag y elég jen múltja mág lyáján. Erre még nem g ondoltál? Betyárból lesz a leg jobb pandúr, mondtam már. Most pedig azt mondom, g yilkosból lesz a leg szörnyűbb g yilkolás vég et vetője. Tűz ellen tűzzel. – De a te indokod nem ez. – Nem. Vég ére értünk a szoborsornak, elmentünk III. Ádám mellett, el Honorous mellett, aki komoly képpel, a vég telenbe meredve ült helytartói székén. Előttünk valami előszobaféle még több őrrel, és, úg y néztem, más utazókkal. – Itt elveszik tőletek és a leg nag yobb tisztelettel őrizni fog ják a feg yvereiteket. – Allan kapitány Góg ra pillantott a derekamon, majd némi ideg esség g el Rike felé villant a szeme. – Különféle motozásoknak lesztek alávetve, ezek Kong resszus idején eleng edhetetlenek a trónterembe való belépéshez. Ha a vég szavazás előtt már nem léptek ki az Aranykapun, további motozásra nem lesz szükség . Bizonyára meg értitek, hog y ezek az óvintézkedések éppúg y szolg álják a ti biztonság otokat, mint a többi küldöttét. – Te Rike mellett biztonság ban éreznéd mag ad feg yvertelenül? – Rike felé biccentettem. – A f-feg yvereitek a leg ... – Ig en, értjük. – Elnéztem mellette. – A kutyafáját, csak nem? Csak nem? Karóg yökér! Ide hozzám, te vén szélhámos! És dr. Karóg yökér, mert tényleg ő volt, kivált az előttünk levő társaság ból, és eltéveszthetetlen, ráng ó mozg ásával, repdeső karokkal, keskeny arcán széles vig yorral elindult felénk. – Eng em fig yeljetek! Nahát, Jorg király személyesen! Kilenc nemzet ura! Fog add részvétemet atyádért, kedves fiam! – Részvé... – Gondolom, te mag ad szeretted volna meg ölni, de hát az idő tréfát űz velünk, mindnyájan az idő tüzében ég ünk. Nézz csak meg eng em. – A halántékához röppent a keze. – Őszülök! Por és hamu, én mondom. Az idő tüzében ég ek. Eng em fig yeljetek. – Fig yellek, vénember. – Vénember? Majd adok én neked! Még hog y... – Hog y kerülsz ide, doktor? – Fölléptek a városban? – Rike toronylott fel mellettünk hatalmasan, reménykedőn. Üg yet se vetettünk rá. – Kong resszus van, Jorg . Aki sok mindent tud, az iránt nég yévente elég nag y a kereslet. Bizony. És jól meg is fizetik. Hog y fülekbe sug dosson. Olyasmiket, hog y ez a herceg a fiúkat szereti, annak a lordnak a nővére amoda házasodott be, ez a király I. Ádámig vezeti vissza a családfáját. Aranyat érő sug dosás, mohó fülekbe. Eng em fig yeljetek! Bárcsak minden évben íg y lenne, eg ész éven át. – Halálra unnád mag ad a cirkusz nélkül, Karóg yökér. S aki unatkozik, az elfonnyad és meg hal. Tüzelő lesz belőle. – Mindeg y, azért jó érzés, hog y néha szükség van az emberre. Hog y belekerül a dolg ok sűrűjébe. – Kezei absztrakt mintákat rajzoltak a leveg őbe, mintha csak a tudását rajzolná bele. Gyors mozdulattal – Karóg yökérrel g yorsnak kell lennie az embernek – meg markoltam a –

vállát. – Hát akkor lássuk, mit tudsz, jó? Karóg yökér a szemembe nézett, ez eg yszer mozdulatlanná merevedve, eg yetlen porcikája se rezzent. – Lég y a tanácsadóm. Atyám eg yik küldöttét baleset érte. Beállhatsz a helyére. Eg y hájas fickó közeledett felénk bíbor bélésű, hasított fekete bársonyban, csak úg y ug rált a nyakában az aranylánca. – Karóg yökér! Mit művelsz itt? – Ez az ember szeretné ig énybe venni a szolg álataimat, Bonne herceg . – Karóg yökér nem fordította el a tekintetét. Fürg e szeme sötét volt, mintha nem maradt volna ideje a színeződésre, mert minden pillanatban be akarja inni a világ ot. – Szeretni sok mindent lehet. – Bonne herceg átkarolta a potrohát. Alacsony volt, de eszesnek tűnt. – Hog y hívják, mi a tanácsod vele kapcsolatban? Dolg ozz meg a pénzedért, ember. Hadd lássa, miről maradt le. Makin és Marten besorolt mellém, Rike oldalt állt. Társaság om fennmaradó része a helytartó szobrától fig yelt bennünket. – Ő Honorous Jorg Renar király, Ancrath királya, Gelleth királya, a Felföld királya, Kennick, Nyíl, Belpan, Conaug ht, Normardia és Orlanth uralkodója. Tudnod kell, hog y nem jó ember, de nem is befolyásolható, s ha az eg ész pokol zúdul rá e falakra, ami bizony meg eshet, és hamarabb, mint szeretnénk, Jorg király lesz az, aki ellene szeg ül az árnak. A tanácsom pedig az, Bonne herceg , hog y szeg ődj mellé, ahog y én is teszem. Ha van ember, aki újra szabadon eresztheti a birodalom oroszlánját, hadd bömböljön, akkor az az ember az, akit mag ad előtt látsz. A „birodalom oroszlánján” muszáj volt vig yorog nom. Karóg yökér nem felejtette el, hog y kieng edtem a ketrecéből a bolhás, rőt csontkollekcióját. Íg y hát átadtuk a feg yvereinket. Elvették a nézőkarikámat, a tőreimet, a tűt a hajamból, a g arottot a ruhaujjamból. Elvették volna a Mianától kapott vasfa botomat is, de erre már csettintettem eg yet, és előlépett Gomst atya – Gomst püspök úr – eg y súlyos kötettel, amit még Holland hintájában bíztam rá. Udvari Határozatok Ecthelion feljegyzései szerint, II. Ádám és IV. Artur korából, a 340-346-os Birodalmi Esztendőkből – ezt nyálaztuk át Helstrommal, a kapu kapitányával, miközben dr. Karóg yökér a vállunk fölött leskelődött. Némi kemény látszatvita után természetesen diadalmaskodtam: Orlanth uraként jog om van hivatali (fa)pálcámat mindenütt viselni, ahol csak kedvem szottyan rá. Császári rendeletre. Bonne herceg e harákolt, prüszkölt, és sötét pillantásokat vetett felém, de várt ránk, úg yhog y eg y kacsintással előreküldtem hozzá Makint, tudván, hog y kevesen bírnak ellenállni a vonzerejének. És eg y órán belül ismét ott voltam az Aranykapunál, ennél a vénség es fakeretnél, amely a leg utóbbi Kong resszuson nem eng edte, hog y jog szerinti helyemet elfog laljam. Azóta az Odú ostromának felszámolásánál kiég ett belőlem a tisztátalanság , ennek ellenére vonakodva közeledtem feléje. A kéz, amely már eg yszer meg ég ett, nem szívesen tér vissza a vashoz, hiába súg ja minden érzéked, kivéve az emlékezetet, hog y rég kihűlt az a vas. – Csak utánad, drág ám. – Előreeng edtem Mianát a babával. Kiderült, hog y eg y másik rendelkezés, amelyet ug yancsak feljeg yzett a szorg os Ecthelion b. e. 345-ben, lehetővé teszi,

hog y a g yermekkornak, noha tanácsadóként nem szolg álhatnak, bebocsáttassanak a Kong resszusra, ha mindkét szülőjük jelen van. Praktikus dolg ok a könyvek. Meg a statútumok. Főleg ha meg rostálja őket az ember. – Neked nem tanácsolnám, tanácsadó – mondtam, amikor Katherine a feleség em után indult. – És mikor kértem én tőled tanácsot, Jorg ? – Katherine rám emelte azt a fantasztikus szemét, és eng em meg int elöntött az az ostoba érzés, hog y jobb emberré válhatnék, meg változhatnék. – A kapu nem fog beereszteni, úrnőm. És az elutasítás nem lesz kellemes. – Semmilyen elutasítás nem kellemes. Felvonta a szemöldökét. – Miért? – Atyám nem ismert olyan jól, mint én, és mint a kapu fog , ha meg próbálsz belépni rajta. Álomesküdött vag y. Tisztátalan. A kapu el fog utasítani, és az fájdalmas lesz. – Meg kocog tattam a halántékomat. – De... azért meg kellene próbálnom. – Hitt nekem. Nem hiszem, hog y valaha is hazudtam neki. – Ne – mondtam. Félreállt, zavarodottan csóválva a fejét. – Rike – szóltam, és a testvérek eg ymás után beléptek a Kong resszusra. Marten, Sir Kent, Osser és Gomst, majd Lord Makin Bonne herceg ével. Katherine leült eg y márványpadra, és sötét szoknyáján összefont kézzel nézte, ahog y Gorg oth, Karóg yökér meg én is eltűnünk a kapu mög ött. – Nem tudom, mi fog történni – mondtam a leucrotának. – Lehet, hog y a kapu nem eng ed be tég ed, lehet, hog y ig en. Ha nem, jó társaság ban leszel – biccentettem Katherine felé. Gorg oth meg mozg atta masszív vállát, csak úg y ug ráltak az izmok vörös irhája alatt. Leszeg ett fejjel előreindult. A kapuboltozathoz érve lassított, mint aki eg y vihar kellős közepébe készül behatolni. Minden lépés előtt meg feszült a teste. Azt hittem, kudarcot vall, de ő csak ment tovább. Mély morg ás tört fel a torkából. Már az ív alatt járt. Válla feszes vonala láttán el tudtam képzelni az arcát. Amikor vég ül átlépett, az Aranykapu meg nyikordult, felpúposodott, ellenállva, még is elismerve a jog át. A trónterembe érve meg roskadt a válla, majdnem összeesett. – Nekem is meg kellene próbálnom – tétovázott mellettem Katherine. – Gorg othnak csak a lábujja ért bele a folyóba. Te úszkálsz benne. – Meg ráztam a fejem. Válla fölött láttam, hog y három alak jelenik meg az előszoba túlsó vég ében, előttük két őrrel. Ez a trió aztán tényleg fig yelmet keltett. Nehéz lett volna eg ymástól ennyire elütő küldötteket elképzelni. Csak bámultam rájuk, mire Katherine is meg fordult. – A vörös királynő, Thari Luntar meg a Néma Nővér – súg ta Karóg yökér a hátam mög ül, pajzsnak használva a testemet, hog y észre ne veg yék. Katherine felszisszent. Luntar és a nővér közrefog ta a vörös királynőt: mag as, nag y csontú nő volt, valaha szép lehetett. Ötvenéves, talán több is. A kor inkább kiszárította, mint elhervasztotta, arcán meg feszült a bőr, sötétvörös haját g yémántcsatok húzták hátra. – Jorg király! – köszöntött már húsz méterről, ádáz vig yorral. Kavarg ó fekete szoknyáján ékkövek villog tak, amint felénk sietett, bálnabordákkal merevített g allérja karmazsinvörös

címerként mag asodott a feje fölé. Szó nélkül vártam. Luntarral találkoztam már, de sajnos nem tudtam felidézni. Ládikóba zárta az emlékeimet Thar salakos földjén. A királynő rag yog ása mellett savanyúnak látszott szürke kabátjában és fehér köpönyeg ében, viszont a ruhájára kevesen fig yeltek volna fel: az ég ései nyűg özték le a szemet. Úg y képzeltem, ilyen lehetett Lesha is, mielőtt az Ibericodombság on elszenvedett fájdalmai ronda forradásokká nem heg esedtek az arcán. Luntar sebei azonban nedvedzettek. Vékony, meg ég ett bőrdarabok lebbentek minden mozdulatára, felfedve alattuk a nyers húst. – A Néma Nővérrel vig yázz – suttog ta Karóg yökér. – Fig yeld! Nem marad meg az ember fejében. És tényleg , már majdnem el is feledkeztem róla, mintha csak ketten közelednének felém, Luntar meg a királynője. Erőnek erejével, mint amikor valami kellemetlen kötelesség re összpontosítunk, kényszerítettem mag am, hog y ránézzek. Vénasszony, vénség es vén, mint az Aranykapu fája, szürke köpönyeg e úg y örvénylett körülötte, mintha ködből volna, a csuklya majdnem az eg ész arcát elrejtette: csak a ráncok látszottak ki belőle, meg a szemek, az eg yik villog ó, a másik vak tejfehér. – Jorg király – ismételte meg a vörös királynő, most már előttem állva; kis híján olyan mag as volt, mint én. Nyug talanítóan g örg ette a nyelvén a nevemet. – Meg eg y herceg nő, azt hiszem. Teutonnak látszik. – A Néma Nővérre pillantott. – A nevét nem lehet kiolvasni. Elmeesküdött? Esetleg álomkovács. – Katherine Ap Scorron vag yok – mondta Katherine. – Apám Isen Ap Scorron, Eisenschlofi ura. – És dr. Karóg yökér. Miért bújsz el, Elias? Illik íg y fog adni eg y rég i barátot? – Elias? – Félreálltam, felfedve Karóg yökért. – Alicia. – Karóg yökér mélyen meg hajolt. – Be akartál szökni a kapun, hog y ne kelljen találkoznod velem, Elias? – A királynő mosolyg ott Karóg yökér feszeng ésén. – Dehog y, csak... – Karóg yökér nem találta a szavakat. Ez új volt. – Te viszont kinn maradsz velünk, drág a Katherine. – A királynő elfordult Karóg yökértől, hadd keresg élje a szavakat. – A „tisztátalanokkal”, ahog y a főparancsnok nevez bennünket. Épp azon tépelődtem, hog y hiszen a „velünk” csupán öt jelenti, aztán meg rándultam, mint amikor az álmunk akar csapdába ejteni bennünket. Nehéz volt a Néma Nővérre összpontosítani, de most farkasszemet néztem vele, és falat emeltem g ondolataim köré, felidézve mag amban Coriont és az akaraterejét. – Hallottam rólad, Nővér – mondtam. – Sag eous emleg etett. Corion és Chella is ismert. Meg Jane. Mind azon tűnődtek, mikor leplezed le vég re mag adat. Most jött el az ideje? Nem felelt, csak eg y kis feszes mosoly jelent meg száraz, vén ajkán. – Gondolom, a nevedben a válasz. Újra az a mosoly. A szeme mag ába rántott, mint az örvény. – Hát jó, csináld csak, vénasszony. A vég én még hag yom, hog y beránts, akkor aztán meg látjuk, mi lesz, nem ig az? Ez nem tetszett neki. Félrekapta a fejét, a mosolya eltűnt. – És Luntar. Terád nem emlékszem. És ez a te hibád, ug yebár? Lehet, hog y szívesség et tettél

nekem a ládikóddal, lehet, hog y nem. Még nem döntöttem el. Meg repedt az arca, ahog y kinyitotta a száját, világ os folyadék szivárg ott az ég ett bőr alól. A rég i fájdalom emléke az én arcomban is felparázslott, ahog y az Aranykapu keltette életre évekkel azelőtt, amikor először tettem próbát vele. Még mindig retteg tem a tűztől, mi tag adás. – Szeretnél emlékezni rám, Jorg ? – kérdezte Luntar. Eg yáltalán nem akartam. Szeretnék-e újra meg ég ni? – Ig en – mondtam. – Fog d meg a kezemet. – Felém nyújtotta: nedves volt, csöpög ött. Nag y nehezen visszanyeltem az undort, és meg markoltam csupa seb kezét, ujjaim alatt csúszkált a bőre. És már ott is volt – az emlékek csillog ó lánca, az őrület, a hosszú út Brath nyerg éhez kötözve, tombolva, mialatt Makin északnak vezetett bennünket, Thar sebzett földjére. Csatt Egy dobozt nézek, rézládikót, tövismintásat. Éppen most csukódott be, és a kéz, amely becsukta, meg van égve. „Mi?” – mondom. Nem a legintelligensebb kérdés, de nagyjából mindent lefed. „Luntar a nevem. Beteg voltál.” Minden szónál cuppan egyet a szája. Felemelem a fejem a ládikóról, hajam szétválik az arcom elől, és meglátom az embert – egy merő borzalom, nyílt sebek tömkelege, annyi, hogy egyetlen sebnek rémlik. „Hogy bírod a fájdalmat?” – kérdezem. „Hiszen csak fájdalom.” Vállat von. Poros fehér köpönyege úgy tapad rá, mintha nedves lenne alatta a teste. „Ki vagy?” – kérdezem, bár a nevét már megmondta. „Valaki, aki látja a jövőt.” „Ismertem egyszer egy ilyen lányt” – mondom, és körülnézek, a testvéreket keresve. De csak a por van, meg a homok. „Jane – mondja ő. – Jane nem látott messzire. Önnön fénye megvakította. Ahhoz, hogy a sötétben láss, neked is sötétnek kell lenned.” „És te milyen messzire látsz?” – kérdezem. „Egészen a végig – mondja. – Amikor majd újra találkozunk. Évek múlva. Csakis ez állít meg. Ha magamat is látom az úton, előttem.” „Mi van a ládikóban?” Az a ládikó valamiért fontosabbnak tűnik, mint az összes eljövendő év. „Egy rossz cselekedeted” – mondja. „Sok rosszat cselekedtem.” „Ez mindnél rosszabb – mondja. – Legalábbis a te szemedben. És Sageous mérge is bele van keverve. Erjednie kell egy ideig, hogy veszítsen a marásából, mielőtt biztonságban előjöhet.” „Biztonságban?” „Nagyobb biztonságban.” „Mesélj a jövőről” – mondom. „A helyzet a következő. ” A megégett ajkak cuppognak, olvadt hússzálak vonaglanak közöttük. „Ha valakinek mesélnek a jövőjéről, az megváltoztathatja a jövőjét.” „Megváltoztathatja?” „Mondj egy számot egytől tízig.” „Tudod, hogy melyiket fogom mondani?” „Igen” – feleli.

„De bebizonyítani nem tudod.” „Ma igen, de nem mindig. A hármast fogod választani. Rajta, válassz.” „Három” – mondom mosolyogva. Átveszem tőle a ládikót. Nehezebb, mint hittem. „Ebbe tetted az emlékezetemet?” „Igen” – mondja. Türelmesen. Mint Lundist, a tanítóm. „És tényleg látod a jövőt, míg újra találkozunk, hosszú évekre előre?” „Hat évre.” „De ha elárulod, akkor már nem az lesz a jövőm, és ha azt az új jövőt is elárulod, az is megváltozik?” „Igen.” „Azért csak mesélj róla. Azután vedd el azt is. És ha majd újra találkozunk, add vissza. Így tudni fogom, hogy az ember, aki előttem áll, tényleg keresztüllát-e az éveken.” „Érdekes javaslat, Jorg.” „Tudtad, hogy ezt fogom javasolni, igaz?” „Tudtam.” „De ha megmondtad volna, akkor lehet, hogy nem ezt javaslom. ” „Igen.” „És hogy láttad, mit fogsz válaszolni a javaslatomra?” „Azt, hogy rendben van.” Bólintok hát. Ő pedig elmeséli. Mindent elmesél, ami történni fog. Mindent. – Jorg ? – Katherine a vállamat ráng atta. – Jorg ! Lenéztem üres, nedves kezemre, amelyhez ég ett bőrcafatok tapadtak. Aztán Luntarra emeltem a tekintetem. – Ig azad lett – mondtam. – Mindenben. – Még Chellával kapcsolatban is. Pedig amiatt kiröhög tem, és aljas hazug nak neveztem. – Most tehát ismersz eg y embert, aki látja a jövőt – mondta.

48

– Most

tehát ismersz eg y embert, aki látja a jövőt – mondta Luntar. – Eg y embert, aki túl messzire nézett, és meg ég ett – mondtam. – Ig en. – És hog yan akadályozzuk meg azt a jövőt, amelyben mindnyájan meg ég ünk? – kérdeztem. – Nem valószínű, hog y sikerül – mondta Luntar. – De ha meg lehet csinálni, ez a leg jobb esélyünk. – Átadott eg y összehajtog atott perg amendarabot, amelyet benedvesítettek az ujjai. – Eg yetlen szó. Csak akkor nézd meg , ha eljön a pillanat. – És azt honnan fog om tudni? – Tudni fog od. – Mert te már láttad. – Úg y van. – És beválik? Gyors fejrázás. – Azért csak tég y próbát – mondta. – Nem minden vég et látni előre. A vörös királynő Katherine-nel és a Néma Nővérrel fig yelt bennünket, úg y meredtek rám, mintha rejtvény volnék, amit meg lehet fejteni. Luntar feléjük biccentett. – Mit g ondolsz, Jorg ? Banya, anya, hajadon? A rég i hármas istennő jár közöttünk? És eg y pillanatra tényleg úg y rémlett, mintha ug yanannak a nőnek három nemzedékét látnám. Katherine arcán ott volt a királynő ereje, szemében a nővér tudása. – Ig yekezz, g yerek! – mondta a királynő. – Fog y az idő. Íg y hát odamentem Katherine-hez, hog y meg csókoljam, merészen, mint a férfiak, ha a homokóra utolja pereg . De ő kezét a mellemnek nyomva meg állított. – Üg yes lég y, Jorg – mondta. És, életemben először, beléptem az Aranykapun. A császári trónterem, ha nem is éppen zsúfolásig , de meg telt. Közel százötven birodalmi úr és tanácsadó járkált a trón emelvénye körül. Mag a a trón mintha fölöttük lebeg ett volna, komor, csupasz faalkotmányként, áldozatára várva. Meg álltam és fig yeltem. Csoportok váltak ki és vonultak be eg y-eg y oldalszobába, léptek elő eg yetértésben vag y éppen még ádázabb ellenség esség g el, őrök nézték őket a terem széléről, és körös-körül beszédzsivaj, lárma. – Hé, te! – Eg y nálam alig idősebb, mag as férfi hag yta ott a társaság át, az Aranykaputól alig pár lépésnyire. Vag y eg y tucat embernek szónokolt hadonászva, bársonyruháján drág akövek villog tak. – Mi van? – kérdeztem ug yanolyan modorban, mire leesett az álla. Nyilván amolyan rézkoronás sihedernek nézett, aki kísérők nélkül, a mag a eg yetlen szavazatával merészkedett be. Mert annyira öreg nem voltam, hog y tanácsadónak hihessen. – Mi az álláspontod a Mortrain-kérdésben? – Vörös pofazacskója Marclos kuzint juttatta

eszembe. – Ezen még nem g ondolkodtam. – A mög ötte állók öltözködésben, színösszeállításban elég g é eg yformák voltak, ug yanarról a vidékről származhattak. Valahonnan keletről. Onnan, ahol a Mortrain-kérdés nag y politikai üg y. – Hát g ondolkodj! – Azzal a mellem felé bökött a mutatóujjával. Mielőtt még cizellált mellvértemet elérhette volna, meg markoltam az ujját. – Miért csinálsz ilyet? – kérdeztem, ahog y fölszisszent. – Miért adsz fog antyút nekem a fájdalmadhoz? – Előreindultam, lefelé nyomva a mutatóujját, ő meg behátrált a támog atói közé, felkiáltott, és eg yre mélyebbre hajolt, hog y tág ítsa a szög et, amelyben az ujjpercét tartottam. A keleti nemesek csoportjába érve, a sztyeppi férfiak közé, akik kúp alakú koronát vag y színes, hímzett kalpag ot viseltek, még erősebben meg nyomtam az ujját, és az illető térdre esett. – Moljon vag yok, Honeere-ből – sziszeg te a fog ai között. – Én pedig Jorg , nyug atról. – Túl sok királyság om volt, hog y kapásból felsoroljam. – Két hibát is elkövettél, Moljon. Először is ideadtad az ujjadat. De ami ennél is rosszabb. Amikor elvettem, hag ytad, hog y ellened fordítsam, hog y leválasszalak a büszkeség edről. Sohase tetézd a hibát, ember. Ez az ujj abban a pillanatban el volt veszve, hog y meg fog tam. Előre kellett volna lódulnod, hag ynod, hog y eltörjön, meg hoznod ezt a kis áldozatot azért, hog y aztán jól fejbe vág hass. – Vég ig néztem az összeverődött keleti királyokon. – Hiba lenne ebbe az emberbe vetnetek a bizalmatokat. Nincs elég ereje hozzá. Eltörtem Moljon ujját. Nag yot reccsent. Én meg továbbmentem, hog y meg keressem a társaság omat. Látom, összeismerkedtél Moljon cárral. Nemrég örökölte a címét, az apja hírnevéből él. – Dr. Karóg yökér lépett mellém, és odakísért Makinékhoz. – Jorg ! – Makin a vállamra csapott. – Épp az imént biztosítottam Bonne herceg et arról, hog y te közbenjárhatnál az érdekében északi szomszédainál. Jó barátunk, Alaric herceg kuzinjairól van szó. Mosolyog va bólintottam, tudván, hog y sebhelyes arcomon a farkasvig yor inkább vadnak, mint barátinak látszik. – Hol van Miana? – kérdeztem. – És a fiam? – Elment meg keresni az apját, felség . Sir Kent is vele van. Meg Gorg oth is, bár ő inkább trollok után szimatol – jelentette Marten. – Trollok? – fordultam Karóg yökérhez. – Azt mondják, az utolsó császárnak volt eg y elit testőrség e, amolyan testőrség a testőrség en belül. A leírásban, amit olvastam róla, az szerepel: „nem emberek”. – Ékesszólóan vállat vont: ez is a testbeszédéhez tartozott. – Na halljuk, hog y állunk, Karóg yökér – mondtam. – Eng em fig yeljetek! – És nekilátott felvázolni eg y faszéndarabbal eg y perg amenre. – Neked kilenc szavazatod van. Alaric herceg nek kettő, és még kettőt szállíthat, továbbá Hag enfasti Gothmanét. A feleség ének van arrafelé befolyása, úg y tudom. –

– Elin.

– Derűsebb lett a mosolyom. – Nag yapádnak két szavazata van, Miana apjának eg y, és Hansa earl meg Wennith ura további hármat is hozhat. Eng em fig yeljetek! – Én azt... – Ibn Fajed öt szavazattal bír. Az annyi, mint... – Huszonöt – mondtam. – Több mint kétszer ennyire lenne szükség em. – Huszonhat, ha Makinnak sikerül teljesen elbűvölnie Bonne herceg et. – Karóg yökér mindjárt fel is véste Bonne-t a kalifa szavazatai mellé. – Ig en fontos szempont, hog y támog atóid köre a hideg északtól eg észen az afrique-i sivatag okig terjed. Az az ember, aki ennyire különböző voksolókat tudhat mag a mög ött, tekintélyes fig ura. A Százak az olyanokban, mint Moljon, aki a szomszédai összetartó blokkját tudja felmutatni, önérdeket, vag yis fenyeg etést látnak. Ám ha valaki a forró homok kalifáinak és az északi sörcsarnokok herceg einek a bizalmát is élvezi, az potenciális császár lehet a szemükben. – Karóg yökér koronát skicceit a fejemre. – És veg yük számításba, hog y csak akkor lesz szükség ed ötveneg y voksra, ha mindenki leszavaz. – Érdekes – mondtam. – Veg yülj el Makinnal a Százak között, derítsétek ki, kiket lehetne még meg nyerni, kik az ellenség eink, és kik állnak olyan érdekcsoportok élén, amelyek versenyezhetnének velünk. Ha eg y érdekcsoport felbomlik, a darabkáit g yakran könnyű fölcsipeg etni. – Ország úti bölcsesség ez. Vág d le a fejet, és tiéd a test. – Fog d munkára Mianát és Ossert is. Meg Gomstot. Gomst fog lalkozzon az istenfélőkkel. Karóg yökér bólintott. Elindult, de meg markoltam a csuklóját. – És doktor, talán már pletykálják, hog y valaki meg ölte a pápát. Rág d mindenkinek a szájába, hog y nekem semmi közöm hozzá. Ha meg nem pletykálják, hintsd el. Karóg yökér erre mindkét szemöldökét felvonta, meg int bólintott, és nekieredt. – Jorg ! – Hemmet főparancsnok tört keresztül a Százakon, mintha csak birkák volnának, ő meg a pásztor. – Jorg Ancrath! – A Gondnok loholt mög ötte, összeszorított, sebes szájjal. Híresztelik, hog y nyelv nélkül ébredt évszázados álmából. Én ebből arra következtettem, hog y amikor a főparancsnok vég re kihüvelyezte a rég i nyelv értelmét, nem tetszett neki a Gondnok mondanivalója. – Főparancsnok úr! – Az arca mint a viharfelhő, csak úg y pattog tak belőle a visszafojtott energ ia szikrái. – Jorg ! – Mindkét kezével belemarkolt a vállamba. Rég en ezért az arcába kapta volna a homlokomat, de az udvari élet sokat szelidített rajtam. – Jorg ! – ismételg ette a nevemet újra meg újra, mintha el sem akarná hinni, és közelebb húzott mag ához, hog y majdnem összeért a fejünk. Halkabbra fog ta a hang ját. – Meg ölted a pápát? Tényleg meg tetted? – Kurvára remélem – mondtam. – Ha túlélte, keményebb fából farag ták, mint eng em. Harsány nevetésre fakadt, mire minden fej arra fordult a teremben. Visszaváltott suttog ásba. – Tényleg meg tetted? Te tényleg meg tetted! Csapjon belém a mennykő! Micsoda kurázsi. Vállat vontam. – Vénasszonyokat nem nehéz meg ölni. De ha nem császárként távozom a Kong resszusról,

lehet, hog y nem sok időm marad meg bánni a döntésemet. Viszont szemtanúk nem voltak, csak az én embereim meg az Arany Őrség , és hát, ug ye, veszélyes időket élünk. Még eg y pápa is szörnyű vég et érhet ezeken a mai utakon. – Ha Vyene-ben el akarsz titkolni valamit, nem árt, ha élvezed a főparancsnok keg yét. Hemmet ádázul elvig yorodott. – Ig en. – Aztán komorrá vált az arca. – Veszélyesebb időket élünk, mint hittem. A holtak a kapu előtt vannak. Sót már át is törtek rajta. – Eleresztett. – De a Kong resszusnak nem kell ag g ódnia. Kevesen vannak ahhoz, hog y elérjék a palotát. Eg y órán belül leg ázoljuk őket. Azzal kirontott, a Gondnok meg úg y üg etett utána, mint eg y elnáspáng olt kutyakölyök.

49 Chella története A Danúb mentén eg yre sűrűsödtek a városok és a falvak, amint Chella menetoszlopa Vyenehez közeledett. Nemsokára eg ybefüg g ő tömeg et alkotnak majd, és a császárváros falait nyaldossák. – Állj! Bosszantotta, hog y kiáltania kell a parancsot, de a nekromancia még benne g ennyedő maradéka már annyira visszahúzódott, hog y kimondatlan óhajára a holtak nem reag áltak. A lovasság rendetlenül meg torpant. A lovak ideg enkedtek a halott lovasoktól, még ha ug yanazokat cipelték is előző este, sőt előtte heteken át. Volt, amelyik nyerítve dobrokolt, amikor halott tulajdonosa fel akart ülni rá. Chella arra g ondolt, hog y ezeknek elvág ja a nyakát, de Kai meg g yőzte, hog y jobb lesz, ha az állatokat szélnek eresztik, a ló nélkül maradottakat pedig hátraküldik az előrenyomuló Holt Király hadához. – Miért álltunk meg ? – Kai odahajolt hozzá, a térdével irányítva hátasát. – Kérdezni akarok valamit Thantosztól – felelte Chella. A g onoszság hoz szelíd lejtő vezet, lépésről lépésre szinte észre se venni. Csak ha visszanézünk, és meg pillantjuk a távoli mag aslatokat, ahol valamikor éltünk, csak ilyenkor látjuk, mekkora utat tettünk meg . Chella hirtelen meg világ osodással tekintett föl a mélyből. Ilyen pillanatok központozták eg ész életét, féléletét, több mint száz éven át. És eg yszer sem rendítette meg a dolog . Eg yszer sem tett eg yetlen lépést sem hátrafelé. – Gyere – mondta szokatlan g yöng édség g el a hang jában. Kai-nek már e hang hallatán is hanyatt-homlok menekülnie kellett volna. Eg yütt indultak. Kai-nek nem akarózott mennie, de elfojtotta félelmét. Chella a hintó ajtajára tette a kezét. A fémkilincstől száraz, öreg lett a keze. Kinyitotta az ajtót. – Most? – szólt be a jármű üres borzalmába. Szürke fertő kavarg ott ki a hintóból. Kai felordított, ahog y köréje tekeredett. Chella eg y pillanatra látta az élőholtat, a vékony csontokat, amint befurakodtak Kai húsába, át a ruháján, el a páncél mellett. Beletelt némi időbe. Sokba. Vég telen sokba. Kai fuldokló ordításai minden más hang ot elnyomtak, teste ráng ott, hog y az új lakó elférjen benne, vég ül összecsattant az állkapcsa. Chellának zúg ott a füle. Thantosz feléje fordította Kai fejét, csontjai csikorog tak. Nem szólt semmit. Az élőholtak nem beszélnek. Semmi sem érdekli őket, ami ilyen alantas csomag olásba való. – Kibírja. Erős – mondta Chella. Thantosz visszabújt a hintóba. A befog ott lovak még elhódítva is ijedősek voltak. Kettő kimúlt, újakat kellett keresni. Esély sem volt arra, hog y Thantoszt ló vig ye a palotáig , még íg y sem, hog y testbe öltözött.

– Hallasz

odabenn, Kai? – Valami a tekintetében arra vallott, hog y amióta az ordításai néma ordításokká váltak, képes koncentrálni. – Sose g ondolkodtál még el rajta, hog y miért csak ketten jövünk, ha öt szavazatot hozunk? Nem telt volna a Holt Királynak még három nekromantára, vag y üg yéhez hű tisztábbakra? De ketten jöttünk. Eg yikünk a hordozó, másikunk a hordozóra üg yel, hog y lecsaphasson rá, ha netán meg sejtené vég zetét. – Jobb, ha eg y száj mög é vannak rejtve a titkok. Thantosz kinyúlt, és berántotta az ajtót: lopott test suta mozdulata. – De te nem sejtettél semmit. – Chella a fejét rázva nézte a csukott ajtót. – Inkább tanultál volna meg repülni – sziszeg te. Ha mást hibáztathat, úg y könnyebb elviselnie. Ég ésbűz terjeng ett Vyene csinos kis fazsindelyes házai fölött, amelyeknek oldalához, eg észen az ereszig , fahasábok voltak felstószolva télire. Sok helyütt fehér kályhafüst szállt fel kőkéményekből, máshol azonban harag os, fekete felhőkben örvénylett. A borzalom járt az utcákon, kelt ki földdel borítva a családi sírokból, lopakodott be a mezőkről és az erdőkből. Zúdult a Holt Király áradata nyug atról, a Vízbefúlt-szig etekről, át Ancrathon és Gellethen, át Attaron, Ég ettföldön és a két Reichen, de jött mag ából a földből is, mintha sötét óceán várakozott volna sokölnyi mélyen, és most felpúpozódott volna a Holt Király hívására, kivetve a sírokból az elhullottakat. Aranypáncélos g árdaeg ység ek vág tattak el kétfelé Vyene kapuja előtt. A hír nyug atról keletre terjedt. Az erősítés, jobbára hivatásos conquence-i alakulatok, keletről vonult nyug atra. Több Arany Őr vig yázott a kapura, mint eddig Kong resszus idején bármikor. Más katonák a falakon álltak, az íjászok között hosszú– és számszeríjas is bőven akadt. Nem lehetett sok tapasztalatuk, ha azt hitték, hog y a nyílvessző meg állítja a holtakat. – Ig yekezz, hölg yem, te vag y az utolsó, aztán zárunk. – A kapuőrség kapitánya integ etett az oszlopnak, hog y siessenek, nem kért jelentést a parancsnokoktól, és mag yarázatot sem arra, hog y miért csökkent a létszám, miért olyan rendezetlenek. Az sem keltette fel a g yanakvását, hog y nincsenek táborkísérők. Vag y útközben kerestek menedéket, g ondolta, vag y esetleg meg előzték az őrség et. Thantosz hintója zavartalanul g ördülhetett be a kapun, pedig a leg közelebb állók elhalványodtak, és kétség beesés szivárg ott beléjük a bőrükön át. Vég ig a széles vyene-i utcákon, be a széle-hossza nincs Nyug ati utcába a Nyug ati-boltív alatt. A pompa és előkelőség , ami mindenfelől körülvette, mág ikus erővel hatott Chellára. Hosszú élete során még csak hasonlót sem látott. Az ő világ a a temetők és a láp, elfeledett férfiak csontjai meg az emlékükre emelt sírboltok. Ilyen ember alkotta mesterművek láttán piszkosnak és aprónak érezte mag át, csontszedőnek, a sötétség lidérces teremtményének. – A Holt Király majd nekropolisszá változtatja. – Máris jobban érezte mag át, hog y kimondta. Nem mintha szeretett volna örökké a visszatérítettek között élni – most, hog y élet lüktetett benne, ettől a g yomra is felfordult –, de Vyene puszta csodája eg ész létében meg mag yarázhatatlanul sértette, és inkább látta volna porrá omolva, mint hog y el kelljen viselnie az üres ablakokból rászeg eződő vádat. Eg y másik őralakulat vonult el mellettük, amint a hatalmas térbe torkolló Nyug ati utca vég éhez közeledtek. Több száz, talán ezer feg yveres nyarg alt tova a főparancsnokkal az élen. A

Holt Király említette neki Hemmet főparancsnokot, a köpenyét meg a pálcáját, amelyekről fel lehet őt ismerni. Ezzel az emberrel vig yázni kell. A palota felé üg etve úg y tűnt, az a kupola sohasem fog közelebb érni, mérete hihetetlenből lehetetlenbe váltott, minél előbbre jártak. Eg y ponton, talán félúton a távoli házak és az óriási palota között, vér borította a kockaköveket. Valakik meg próbálták föltakarítani, de a mészárlás bűzét nehéz álcázni. Sötét g yönyör pulzált ki a hintóból, csak eg y pillanatra, és tova is libbent, de ahhoz elég volt, hog y a lovak rémülten meg ug orjanak. Örömet szerzett az élőholtnak ez a sok halál. Eg y potenciális ellenség kiiktatva. Még mindig szerencsét hordoz a nyug ati szél. Chella osztag ai az állásuk felé indultak, az utolsó felé, amely még üres volt, közvetlenül a Birodalmi Kapu balján. Az utolsó pillanatban aztán irányt változtattak, és eg yenesen belovag oltak a nag ykapun. Az üg yeletes kapuőrség vékony arany sorfala felbomlott, az őrök döbbenten nézték, hog y úti bajtársaik a nag ykapun belül szállnak le a nyereg ből. Mielőtt még szóvá tehették volna, a hintóból előbújt az élőholt, és minden szempár rög tön rászeg eződött, ahog y a véres csonkra mered az ember, ahol az előbb még a hüvelykujja volt.

50

– Gyorsan

kell csinálnunk. – Eddig százhuszonnyolc év telt el, Jorg király – mondta Karóg yökér. – És még csak a közelében sem voltunk soha, hog y sikerüljön császárt választanunk. Akárhog y alakul is ez a mostani Kong resszus, eg yvalamiben biztos lehetsz: g yors nem lesz. – Nincs időnk. Nem érzed? – Úg y pufog ott bennem, mint a dob: eg yre közeledett a fenyeg etés, a veszély. Karóg yökér tág ra nyílt szemmel, értetlenül nézett rám. – Körülvesz bennünket az őrség ... – Gyorsan kell csinálnunk. – Vég ig tekintettem az előkelők sokadalmán. – Kié a leg nag yobb klikk? – Azt mondanám, a tiéd – felelte Karóg yökér. – Eng em fig yeljetek – fűzte hozzá mélán. – Helyes. Azután? – Moljon cár, a vörös királynő, Costos a Kikötőkirályság okból. Atyádnak is nag y volt a támog atottság a. Felfedeztem a tömeg ben nag yapámat, Miana mellette állt. – Moljonnak annyi, a hívei új szövetség után néznek. A királynő odakinn van... Tehát Costos. Mutasd meg . Valamiért eg y pávakakasra számítottam, de Costos mag asabb volt nálam, teste eg y harcosé, tetőtől talpig csillog ó acélpáncél borította, amelynek mellvértjén a nap tündökölt fekete hajó mög ött; minden részlet aprólékosan ki volt dolg ozva rajta. – Tiltja a szabály, hog y odamenjünk a trónhoz? – kérdeztem. – Hog y? Nem, nem hiszem. Minden hülye tudja, hog y nem tanácsos. – Karóg yökér ideg esség e az ujjbeg yeibe g yűlt: a haját, a g ombjait, a ruháját ráng atta. Szép lassan odamentem az emelvényhez, miközben Karóg yökér mög öttem szerencsétlenkedett. Két lépéssel fenn termettem a trón előtt. – Remélem, hallasz, Fexler. Tudni szeretném, képes vag y-e manipulálni az ajtókat és a fényeket. Ha nem, fog almam sincs, mit kerestem itt a múltkor. – Halkan beszéltem, mintha fohászkodnék. Eg y pillanatra felfénylett körülöttem a világ ítás, épp csak eg y kicsit, épp csak eg y szívdobbanásnyi időre, mintha fenn a mag asban felerősödtek volna a trónra irányzott fények. Eszembe jutott, amikor nag yapám vára alatt Fexler kihunyó világ ítóg ömbökkel terelt vég ig a mag a útján. Fexlernek bizonyára fontos oka volt rá nég y évvel ezelőtt, hog y fizikai valójában idehozassa mag át, ahelyett hog y rejtett óceánján úszott volna át. Lehet, hog y olyan falakon seg ítettem keresztül, amiket nem is láttam. Az is lehet, hog y itt-tartózkodásának köszönhetjük, hog y Vyene még nem mérg ezett porhalom – de bármi is volt a célja, nekem most a fények és az ajtók számítottak. – És fog sz hallani, ha szólok hozzád? – Meg int villantak eg yet a fények.

– Hé,

kölyök! – Costos sietett felém dühösen, csillog va. – Kölyök? – Reméltem is, hog y ő harap rá. Most rajta volt a sor, hog y meg leckéztessen. A királyok közti hierarchia éppen olyan szabatos, akár eg y csapat tyúké. – Ennek a kölyöknek eddig huszonhat szavazata van, Costos Portico. Jobban tennéd, ha Jorg királynak szólítanál, és meg próbálnád kipuhatolni, mivel vehetsz rá, hog y császárt csináljak belőled. Costos döbbenten meredt rám. Lelkében harcra kelt a felháborodás, amiért fel mertem rúg ni a szokásokat, meg a vág y, hog y a huszonhat szavazatomat meg szerezze. Odajött az emelvény aljához. Tudtam, milyen képet mutat ezzel a Százaknak. Costos a lábam előtt. Costos, a kérelmező. – Beszéljük meg , Jorg király. – Suttog óra fog ta a hang ját. – De ne itt, ahol bárki kihallg athat bennünket. Vonuljunk vissza a római szobába. Hozd mag addal azokat a híveidet, akik szintén hajlandók tárg yalni. Biccentettem, mint hűbérúr az alattvalójának, meg vártam, míg elindul, aztán leléptem az emelvényről. – Costos ravasz fig ura, eng em fig yeljetek! – Karóg yökér mellettem loholt. – Erőszakos természet, fiatalabb korában eg ymás után háromszor nyerte meg a kikötőkirályság ok-beli haditornát. Harmadik fiú, nem számított öröklésre. És üg yelj a jobbkezére is, Ug ali Peren királyra, ig en dörzsölt tárg yaló, és hideg , mint a jég . Az a sebhelyes, ott. Látod? Costos körbejárt a teremben, hol ennek, hol annak az emberének érintve meg a vállát: szedte össze a kíséretét. Nem tetszett, hog y olyan ráérősen csinálja. Rajta túl Gorg oth toronylott a tömeg fölé, üg yet se vetve senkire, fejét félrebiccentette, mint aki fülel valamire. – Melyik a római szoba? – Karóg yökér mosolyog va az eg yik ajtónyílás felé bólintott. Azt a szobát mutatta meg nekem Elin hajdanán. Még az is lehet, hog y most is ott van, és a férjének mutog atja. Eg yáltalán van valami, amiről a jó doktor nem tud? Tizenöt embert számoltam meg , akik besorjáztak a római szobába, Costos volt az utolsó. – Össze kellene g yűjtened a támog atóidat – mondta Karóg yökér. Az ő hívó szava alig ha lenne eleg endő, hog y veg yes szavazatkollekcióm Costos elé járuljon. – Eg yedül meg yek. – Otthag ytam. A Százak követtek a szemükkel, ki csodálkozva, ki kíváncsian, ki a „Piusz” szót mormolva a bajsza alatt. Az ajtóban meg álltam. Costos támog atói laza félkörívben sorakoztak előttem, mag abiztosan, mint akik tisztában vannak vele, hog yan működik ez az eg ész. – Eg yedül jöttél? – Costos hang osan, érthetően fejezte ki elég edetlenség ét. – Arra g ondoltam, íg y lesz a leg jobb. Ajtót bezárni. – És mög öttem hang nélkül leereszkedett az acélajtó. Beletelt néhány másodpercbe, mire meg bírtak szólalni. – Mit jelentsen ez? – Ug ali Peren király tért mag ához elsőként, a többi még sokkban volt. – Bizalmas tárg yalást akartatok. Nem? – Elindultam feléjük. Többen hátrálni kezdtek, mag uk se tudván, miért: a bárány ösztöne ez, hog y kitérjen a farkas útjából. – De hog yan...? – Costos az acéllemezre bökött hatalmas öklével. Kicsúsztattam ruhám ujjából az Orlanth-pálcát, meg markolva a vég ét, mielőtt a padlóra esett volna. Ug yanazzal a lendülettel csaptam le vele Costosra. Nem túlzok, ha azt mondom,

hog y szétrobbant a feje. Közelről láthattam, az időbe fag yva, mekkora kárt tesz eg y g olyó, amikor átmeg y eg y ember fején. A botom nyomán fröccsenő vérben ug yanolyan szilánkok csillog tak. Mielőtt még Costos első csepp vére padlót ért volna, Peren királlyal is vég eztem. Két másik is elterült betört fejjel, mire a többiek szétszaladtak. Mindketten öreg ek voltak, lassúak. Azért Costosszal kezdtem, mert ő volt a leg veszélyesebb, de a maradék tizeneg y között is akadtak eg észség es külleműek, márpedig a Százak többnyire a karjuk erejével szerezték királyság ukat. – Ez őrület! – Meg bolondult! – Tartsunk össze. Csapdába esett velünk. – Ez Onnal volt, Costos eg yik tanácsadója, mag a is harcos. Az életben annyi minden nézőpont kérdése. – Én azt hiszem, inkább ti estetek csapdába velem – mondtam. Lundisttól tanultam a botvívást. Több jó érve is volt arra, miért érdemes ezzel fog lalkozni. Először is g yakran előfordulhat, hog y nem lesz kéznél a kardom, alkalmas botot viszont nem nehéz találni. Másodszor, ő nag yon ért hozzá. Nem szoktam alantas indítékokat tulajdonítani az öreg nek, de mindenki szeret hetvenkedni, és hát azok közül, akik ismernek, vajon hányan nem élveznék, ha eg yszer fenemód elnáspáng olhatnak eg y fadarabbal? „Az utolsó és leg főbb érv azonban – mondta – a feg yelemre szokás. Idővel majd a kardleckék alatt is szert tehetsz rá, de eg yelőre ennek kevés jelét látom. Ahhoz, hog y valaki Ling -botharcos leg yen, test és lélek harmóniájára van szükség .” Az Olvasó-udvar szélén hevertem, alig kaptam leveg őt, csupa zúzódás volt a testem. „Kitől tanultad? Hog y lettél ilyen jó?” „Még eg yszer!” Előreindult, kőrisfa botja cikázott a leveg őben. Előbb erre g urultam, aztán arra, de eg yik ütést sem úsztam meg . „Aúú!” Próbáltam blokkolni, erre az ujjaimon csattant a bot. „Aúú!” Felkecmereg tem volna, mire az ádámcsutkámnak szeg eződött a bot vastag abbik vég e. „Ling i mesterektől tanultam, az udvarban, ahol apám herceg eket oktatott. Fivéremmel, Luntarral hosszú éveken át g yakoroltunk. Ezek Li tanai, amelyeket még az Ezernyi Napvillanás előtt rejtettek el a pekini pincékben.” Felvettem a küzdőállást, vasfa pálcám vég ét a hónom alá dug tam, és intettem Ormainak, a nég y ujjamat billeg tetve, ahog y nekem integ etett oly sokszor Lundist.

51 Chella története Thantosz elballag tatta Kai testét a kapuban heverő friss őrhulláktól. Chella nag y ostobaság nak tartotta, hog y ekkora kaput építenek, s aztán nyitva hag yják. Mikor kellene bezárni, ha nem épp ilyenkor? A hullák eg ymás után keltek fel, suta, szög letes mozdulatokkal, mintha láthatatlan zsinór ráng atná őket. Most már csak a leg alantasabb ösztönök, a bűneik maradtak meg bennük. Az élőholt szertelenül pocsékolta erejét, de ezt parancsolta neki a Holt Király. – Őrizzétek a kaput – mondta halkan Chella. Thantosz feléje fordult, tekintetében hirtelen bánat, vig asztalhatatlan, elviselhetetlen veszteség . Ahog y ez a teremtmény ránézett, Chella úg y érezte mag át, mint aki most veszítette el a g yermekét. Milyen lehet akkor, ha benned, a testedben mozog ? Kai összeroskadt, amint Thantosz kiáradt belőle, szinte eg y léleg zetvétel alatt, vörösen. Az élőholt eg y szempillantás alatt ott termett mindenhol, befurakodott a nag y bejárat körüli árnyékokba, az üres helyeken kísértett. Nag yon bátor embernek kellett volna lennie, aki most a fog yatkozó fényben bemerészkedik odakintről. De a bátorság nál még sokkal több kellett volna hozzá, hog y ki is mehessen. Leg alábbis élve. Chella leakasztotta a nyakáról a szíjat. A fekete fiola az út felétől ott lóg ott a szíve fölött, ott fészkelt, mint valami pók, ott ug rált, amikor Jorg Ancrath szeretkezett vele. Kai-hez sietett, és cseppenként beletöltötte a tartalmát a szájába, miközben Kai semmit sem látó szemmel öklendezett. A fiolában folyadék volt eg y ólommal bélelt sírból. A Holt Király meg bízottja lóhalálában hozta utána, és valahol Tirolnál érte be a menetoszlopot. Három ló dőlt ki alatta Crath-város és Tirol között. Nem árulta el, melyik sírt szentség telenítették meg . De Chella tudta. – Inkább tanultál volna meg repülni – sziszeg te. – Mag addal vihetted volna azt a szép kis senkit is, Kai. – Nag yon próbálta g yűlölni. A Holt Király főzete g yorsan hatott. Kai abbahag yta a fuldoklást. Szemébe visszatért a tudás. A lény, aki utoljára Artur Elg inből nézett ki Chellára, most Kai-ből fig yelte. Noha bármelyik hullába belebújhatott, teljes hatalmát általuk nem g yakorolhatta a Holt Király. Időbe telt, míg elhelyezkedett a halottban, és elég g é meg erősítette, hog y rémuralmának közvetítője lehessen. Ám eg y meg felelően felkészített nekromanta sokkal robusztusabb hordozó. A fiola tartalma pedig mérhetetlenül felg yorsította a folyamatot. – Ez a palota? – Felült. Ha élőholtak között vag y, annál rosszabbat elképzelni se tudsz. De a Holt Király rosszabb. Chella nyitotta volna kiszáradt száját, de eg y szó sem jött ki rajta. A Holt Király üg yet sem vetett a hallg atására. Meg mozg atta Kai vég tag jait, ökölbe szorította a kezét, és halálfejvig yorba fintorította az arcát.

– Jó. Nag yon jó. – Felállt. – Itt vag yok hát, hatalmam teljében. Halál az életben. – Meg int elmosolyodott, hirtelen, g onosz örömmel. – Több annál! Hatalmam teljénél is több! – Alig emelte meg a hang ját, Chellának még is belesajdult a füle. – Újjáteremtettem! Visszanyertem az alapjaimat. Még több lettem. Körös-körül meg elevenedtek a holtak. Az őrök mozdulatlan szíve g yors romlással vert ismét, már nem azok a cammog ó alakok voltak, mint amikor visszatérítették őket, hanem sötétebbek, erősebbek, akár az eleven holtak a cantanlonai mocsárban. Chella ottani műve hónapokba telt, ezt itt pillanatok alatt vitte vég be urának akarata. Benne is visszhang zott a Holt Király ujjong ása. A belőle patakzó erő izg alommal töltötte el, de meg is rémítette. Aztán kiszállt az öröm a Holt Királyból, g yorsabban, mint ahog y jött, és komor céltudatosság vette át a helyét. – Vezess – mondta. – Gondolom, mind odabenn vannak. Chella bólintott. A Holt Királyt körülleng te a borzadály, meg a fájdalom és veszteség érzése, a minden becses dolog elárultatása. Chella sohasem látta még , hog y keg yetlenség et követett volna el, sosem hallott nag yobb g onoszság áról ellenei elpusztításánál, és még is tudta, hog y ő a leg rosszabb mind közül. – Rajta. – Chellának fájt a szó. Most g ondolkodás nélkül eng edelmeskedett, indult a hatalmas, nyitott kapuból, mög ötte a Holt Királlyal, és kétszáznál is több aranypáncélos, csillog ó szemű halottal, akikben ug yanúg y munkált a Holt Király mohóság a. – Itt az idő – mondta Kai szájával a Holt Király. – Ideje meg jelenni a Kong resszuson. Meg ölni a fejet, és a test a miénk. Az enyém.

52

– Ajtót

kinyitni. Villámg yorsan kiléptem. – Zárd be. – És lecsapódott mög öttem az acéllemez. Sok nemzet uralkodói nyüzsög tek körülöttem. Véres köpönyeg em helyett kerestem eg y újat, vasfa botomat meg tisztítottam, és elrejtettem a ruhaujjamban, csuklótól vállig . Vártam a kérdéseket. – Hol van Costos Portico? – Mi történt odabenn? – Hog y működnek az ajtók? És még több tucatnyi, a dühöstől a felháborodotton át a bátortalanig . – Fényeket rám. – És fenn a mag asban elhalványult az Építőfények konstellációja, csak a körülöttem levő teret világ ította meg eg y szoros, briliáns csoportozat. Erre elhallg attak. Elindultam a terem közepe felé, és a fények követtek, a meg világ ított kör plafonon és padlón eg yaránt eng em kísért. Az emelvény előtti árnyékokban Gorg oth kuporg ott, ujjai a kőlapokon. Két nag y ug rással fenn termettem az emelvényen, és ráültem a trónra, a botot pedig kicsúsztattam, és az ölembe fektettem. A trón elfog lalása törte meg a varázst. Dühös zsivaj támadt. Elvég re ország ok uralkodói ezek. – Costos halott – mondtam, és a Százak elcsendesültek, hog y jobban halljanak. – Szavazatai a tanácsadóira szálltak. A tanácsadói halottak. A zászlósurai úg yszintén. – Gyilkos! – ordította Moljon cár, még mindig a törött ujját markolászva. – Még hozzá többszörösen – feleltem. – De ami a római szobában történt, az rejtély, eg yiktek sem volt tanúja, az őrök sem látták. Később majd vizsg álatra kerül sor, még az is lehet, hog y meg vádolnak, és összeül a birodalmi törvényszék. Mindez azonban később lesz. Ez itt most a Kong resszus, uraim, és nekünk államüg yekben kell döntenünk. – Hog y merészelsz Ádám székébe ülni? – Eg y ősz hajú király, keletről. – Nem tiltja törvény – mondtam. – És elfáradtam. Különben leg utoljára Honorous széke volt, s ha valaki vitatná a jog omat hozzá, lépjen elő. – A vasfa botra tettem a kezem. – De az ülésrend még nem választ császárt, uraim. Azért jöttünk, hog y szavazzunk. Mag amhoz intettem Karóg yökért, és hátradőltem a trónon: sosem ültem még kényelmetlenebb székben. Karóg yökér fölsietett a lépcsőn, az árnyakból a fénybe. Intettem, hog y jöjjön közelebb. – Kiderítetted, kik a barátaim, és kik az ellenség eim? – kérdeztem. – Jorg ! Nem volt rá időm! Még épp csak kezdtem elveg yülni. Én... – Libeg ett-lobog ott a selyemzekéje, úg y hadonászott.

– De

azért meg van, nem ig az? Hiszen eleve tudtad. – Eg yik-másikról ig en, eng em fig yeljetek! – Bólintott, és g yors vig yor futott át a képén. Senki sem tud ellenállni a hízelg ésnek. – Akkor menj le, és szólj Makinnak, Martennek, Kentnek meg Rike-nak, hog y álljanak nég y olyan alak mellé, akik rosszakaróim. Gorg oth is, ha hajlandó. Mondd meg neki, hog y mindenki meg hal, ha nem lesz belőlem császár. Íg y mondd, szóról szóra. – Mindenki? Az eg ész Kong resszus? Jorg ! A túlzás az túl... – Mindenki, mindenhol – feleltem. – Mondd meg neki. – Mindenhol? – A kezei meg bénultak eg y pillanatra. – A fények nemsokára kialszanak. Mondd meg a testvéreknek, hog y álljanak készenlétben. Amikor a fények újra kig yúlnak, halva akarom látni azokat az embereket. Aztán állíts össze a fejedben eg y másik listát, aztán még eg yet. Ha muszáj, eg yedül fog om császárrá választani mag amat. Karóg yökér még sietősebben hag yta el az emelvényt, mint ahog y jött. – Fig yelsz rám, ug ye, Fexler? Semmi válasz. – Közeleg a Holt Király. – Nem tudtam, honnan tudom, de tudtam. – És romba fog ja dönteni a világ ot. Itt kezdi. – Forg atni kezdtem a botot a kezemben. – És ahhoz, hog y meg állítsuk, akkora erő kell, akkora mág ia, olyan hatalmas akarat, hog y az meg pörg eti a kerekedet, és szétrepeszti a világ ot... és ha ez bekövetkezik... Akkor Michael g yőz, és mindnyájunkat elég etnek a g épeitek. Alig észrevehetően villant eg yet a fény. – Jól g ondolom, hog y eg y óriási bomba van alattunk, ig az? Ismét a fényvillanás. Hátradőltem kényelmetlen trónomon, és úg y pörg ettem kezemben a vasfa botot, mint eg y karmesteri pálcát. Valószínűleg én leszek a történelem leg rövidebb ideig uralkodó császára. Miana eng em nézett a Százak közül. A mellette álló testes, ősz pofaszakállú férfi a fiamat tartotta a karjában: az apósom volt, Wennith ura. Meg változott, mióta hat esztendeje utoljára láttam, de hát melyikünk nem? Eg y barna bőrruhás, aranyláncos, középkorú úr az emelvény aljánál már eg y ideje próbálta elkapni a tekintetemet, s most köhintett, és felemelte a kezét. – Ig en, Lord...? – Andaluthi Antas. – A birtoka északon határos volt Orlanth-tal. – Szeretnék meg tárg yalni veled valamit, Jorg király. A Parifolyó használati jog a... – Cserébe támog atni fog sz, Lord Antas? – Nos, nem fog almaznék ilyen... – Anyám és fivérem, William g yilkosa a Cathun-folyó használati jog ának áteng edésével vásárolta meg a felmentését. Tudtad ezt, Lord Antas? – Nem, dehog y... – Nem g ondolod, hog y bizonyos dolg ok nem eladók, Lord Antas? Szavazz rám, ha úg y véled, a birodalomnak az az érdeke, hog y trónra kerüljek. Száz nemzet sorsa nem múlhat holmi használati jog okon, kupeckedésen, talpnyaláson. Ráncokba g yűrődött a homloka. Vörös Kent mög ötte állt, tőle kicsit balra. Úg y tippeltem,

sohasem nyerném el Antas támog atását, akárhány folyóban eg yeznénk is meg . – Fények ki – mondtam, és a trónterem sötétbe borult. Lassan tízig számoltam a hang zavarban. – Fények vissza! Antas törött nyakkal hevert az emelvény tövében. Kent már messze járt. Felálltam, és a fények még erősebben világ ítottak, éreztem meleg üket. Most vag y soha. – Birodalmi férfiak! – Meg emeltem a hang om, hog y a nag y terem széléig elérjen, és a Néma Nővér, a vörös királynő és Katherine is hallhassa az Aranykapun kívül. Mindenki mozdulatlanná merevedett, és rám fig yelt, hiába hog y a meg g yilkolt ott feküdt a lábuk előtt. – Birodalmi férfiak! Eg y nálam jobb ember elnyerte volna támog atásotokat jó cselekedeteivel, éleslátásával, ig az szavaival. De ez a jobb ember nincs közöttünk. Ez a jobb ember kudarcot vallana a felénk özönlő fekete áradattal szemben. Nyílbeli Orrin volt ez a jobb ember, de még azt sem érte meg , hog y a támog atásotokért folyamodjon. Sötét idők sötét választást követelnek. Válasszatok eng em. Lassú léptekkel jártam körül az emelvényt, az árnyékba vesző ország fők feje fölé meredve. – Az ellenség a kapu előtt van. Meg érkezett. Mi itt szavakkal dobálózunk, miközben a főparancsnok nálunk jobb férfiak vérét áldozza fel, hog y meg védje ezt a várost. Ezt a szent várost, széthullott birodalmunk szívében. Mert ez a szent város a birodalom szíve. És ha ti, a birodalom szolg ái nem újítjátok meg az ősi szerződést, ha nem ültettek a trónra eg yvalakit, aki minden nép nevében viselje a felelősség et, akkor ezt a szívet kimetszik. Ug ye ti is érzitek, urak? Nem szükség es hozzá a tisztátalanság , amelyet az Aranykapu kirekeszt, hog y meg orrontsátok, mi közeleg . Elég rég óta g ennyed már királyság aitokban. Felkelnek a holtak, a rég i törvényeket sutba vetik, ömlik és terjed a mág ia, mint a rag ály. Elhag yott bennünket a bizonyosság : napjaink bűzlenek. Cselekedjetek hát. Cselekedjetek eg ység esen. Mert aki trónra kerül, annak kell szembenéznie mindazzal, ami jön. És ha nincs császár, nincs, aki szembeszálljon az árral. És mondjátok meg nekem, ig az lelketekre, szeretne-e bármelyiktek is e kiválasztott lenni? – Melodráma! Ne hallg assatok rá! – Moljon cár: talán bátorság ot öntött belé a fájdalom. – Még két napig különben sem szavazunk. – Karóg yökér. – Előreintettem. – A titkos szavazásra a Kong resszus utolsó napján kerül sor, de bármelyik jelölt kérheti a korai, nyílt választást is, ám ha nem nyer, minden további hivatalból kirekesztetik. – Karóg yökér úg y tett, mintha súlyos kötetet csapna be, noha emlékezetből idézett. – Szavazzatok! – mondtam, és kig yúltak a fények. – Morrow voksa az unokámé – harsant nag yapám hang ja. – Az albai birtoké úg yszintén. – A nag ybátyám, mellette. Az Aranykapun kívül álldog áló nők hátrább vonultak, és összedug ták a fejüket. – Renari Jorg mellett vag yok. – Ibn Fajed a mag asba emelte öklét, és nég y mór harcosa követte példáját. – Wennith Jorg ra szavaz. – Miana apja. – Az észak is! – Sindri, valahol mög öttem. – Maiadon, Ég ett-föld, Hag enfast. – A meg perzselt királlyal tartunk. – Fehérlő hajú ikrek, jarlok a jég birodalmából, fekete bundában, páncélban.

Arany őrök jelentek meg a kapuban, eg ész tömeg . Előrenyomultak, s amint eg yesével átléptek a kapun, rong ycsomóként estek össze. A csörömpölésre arra fordult a Százak feje. Vag y fél tucat őr hevert mozdulatlanul a kapun belül, alig eg y méterre tőle. Kinn, az előszobában több tucatnyian álltak, majdnem olyan mozdulatlanul. Mind éreztük, hog y ő közeleg . Nem lehetett nem érezni. – Conaug ht Jorg ra szavaz. – Kennick Jorg ra szavaz. Tanácsadóim voksoltak eg ymás után, Nyíltól Orlanthig . Mások is követték őket, most már kapkodva, mintha mind hallanánk az ő lépteit. És eg yszer csak ott állt, az Aranykapu által keretbe fog lalva: eg y teremtmény, Kai Summerson bőrében és csontjai közt. Reméltem, hog y Katherine elmenekült, még hozzá lóhalálában. – Helló. – Természetellenes szó, mosoly; olyan helyről húzta elő, ahová épelméjű ember nem néz. A Holt Király lépett eg yet az Aranykapu felé, felemelt kézzel, tenyerét előrefeszítve. Üveg lapba ütközhetett, mert meg állt, ujjai rálapultak az akadályra. Félrebillentette Kai fejét, és úg y lesett be ránk, mint csapdába ejtett patkányokra. – Üg yes kapu – mondta. – De csak fából van. Hátralépett, halott őrei pedig előretódultak, kezükben alabárdokkal, hog y szétverjék a kapu keretét. – Vöröshatár Jorg ra voksol. – Testes, ősz hajú asszony a vörös királynő örökletes birtokáról. – A két Thurtan Jorg ra voksol. – Lószőr köntöst viselő férfi, fején vaskoronával. És mondták eg yre tovább. – Hol tartunk, Karóg yökér? – kérdeztem. – Harminchétnél a szükség es neg yvenből. Az Aranykapu darabjai a földre potyog tak. Benyúlt a Holt Király jelenvalóság a, és férfiak hulltak térdre kétség beesetten. De a szavazatok több mint felét még nem adták le, hosszú évek elfog ultság ai és civakodásai béklyózták őket, hiszen a Kong resszus piactér, s hog y császárt ültessenek a trónra, és örökre leteg yenek elsőség ükről a Százak közt... sokan meg halnának inkább. De van jó halál, és van rossz halál. A Holt Király pedig a leg rosszabbat kínálta. – Attar voksa Jorg é. – Conquence-é úg yszintén. – Hemmet fivére mondott le a főparancsnok elsőség éről Vyeneben. A kapu maradványa bezuhant a terembe. – Scorron Jorg ra szavaz. – Zord öreg ember vetett rám undorodó pillantást. Visszamentem a trónhoz. – Birodalmi férfiak, méltónak talál-e hát a Kong resszus? A teremben felharsanó „ig en”-eket inkább a kétség beesés, mint a lelkesedés szülte, de nekem íg y is meg felelt. Császárként trónoltam Vyene-ben, a Százak Ura lettem – a Széthullott Birodalom összeállt. Karóg yökér odajött, és közel hajolt hozzám, miközben a Holt Király átlépett az Aranykapun, mög ötte az osztag aival. – Szépen csináltad – mondtam Karóg yökérnek. – Nem hittem volna, hog y már

harminchétnél tartunk, amikor meg kérdeztelek. – A számok nem hazudnak, császári felség – rázta meg a fejét Karóg yökér. – Csak az emberek. A Százak hátrálni kezdtek a Holt Király elől, senki sem mert az útjába állni. – Viszont üres g yőzelemnek tűnik, császári felség . Ennyire fontos volt, hog y trónra emeljenek, mielőtt mind meg halunk? – Majd elválik. – Újra felálltam, örülve, hog y meg szabadulok attól a széktől. – Gondolom, nem tudod lezárni a kapuívet, ug ye, Fexler? Semmi válasz, csak a holtak özönlöttek eg yre a trónterembe. Az a kapuív mindig is kései toldásnak rémlett, olyan kőművesek vág hatták, akiknek inkább költészet volt az ujjaikban. A Holt Király az emelvény felé közeledett: sötét fig ura, hiába hog y Summerson ég színkék köpenye volt rajta. Mög ötte a császári őrség arany éke. Az én őrség em – köztük Chella. Helyt maradtam az emelvényen, a trón előtt, a Százak mög öttem formáltak éket. Gorg oth fellépett a bal oldalamra, Makin a jobbra, Kent mög éje, Marten Gorg oth mög é: nem volt eg y szál feg yverük sem. Sindri az első lépcsőfokon vetette meg a lábát, Robert bácsi szintén. Az őrcsapat, amely a Kong resszus rendjére üg yelt, mindössze eg y tucatnyi katona, a Százak között posztolt most, kivéve eg yet, akinek valahog y kitört a nyaka a felfordulásban, és Rike-ra testálta a kardját. Rápillantottam a mellettem állókra. Sokszor neveztem őket testvéreknek az ország úton, eg yütt néztünk szembe a veszéllyel, osztoztunk ételen, mézsörön. Ország úti testvériség , ig en, de az alantasabb fajtából, férfiak, akikkel eg yütt hal meg ug yan az ember, de nem értük. Ám itt, ezzel az ellenség g el szemben, aki a halál bizonyosság át és dalát hozta el, aki szörnyűbb félelmet lehel, mint amilyet az élőholtak útján éreztem, amikor sok évvel ezelőtt előbújtak a szellemek, itt most ezek a férfiak ig azi ország úti testvérek lettek. – Szia, Jorg . – A Holt Király felnézett rám az emelvény aljától. Ug yanolyan volt a tekintete, akárkinek a szeméből nézett ki. Valahog y ismerős volt, csupa vád, hideg tekintet, amely minden bánatot újraélesztett bennem, amit valaha is ismertem. – Miért jöttél ide? – kérdeztem. – Amiért te. – Nem vette le rólam a szemét. – Mert azt mondták, nem jöhetek. – Én mondom, hog y nem jöhetsz. – Meg akadályozod? Jorg testvér? – Könnyed volt a hang ja, de keserű, a „testvér” mintha ég ette volna a nyelvét. – Ig en. – Már a közelség e is kiszívta az erőt a karomból. Halált hordozott, azt vérzett ki minden pórusán, a merő léte sértés volt minden létezőnek. – Hog yan, Jorg ? – Fellépett az első lépcsőfokra. Feléje csaptam válaszul, a vasfa szisszenve hasította a leveg őt. Bot ért húst, nedves puffanással. A Holt Király elkapta Kai kezével, kicsavarta az enyémből, és szilánkokká törte a második fokon. – Hog yan akadályozol meg , testvér? – Fellépett a második fokra. – Hiszen nincs hatalmad. Semmid sincs. Üres edény vag y. Ami kevés mág ia volt benned, rég odalett. Szemtől szemben álltunk, már eg ymás torkának eshettünk volna, de tudtam, hog y annak mi lenne a vég e. – És te milyen mág iát hoztál?

Az elkeseredés, a vág y, a veszteség , amely azzal fenyeg etett, hog y mindnyájunkat mag ába fojt, amelytől meg rettentek és elsápadtak a nemzetek királyai, mindez nem feg yver volt, nem nekünk való, csak annak a visszhang ja, ami őbenne zeng ett. – Csakis az ig azat, Jorg testvér – felelte. És ezekre a szavakra mind körém g yűlt életem keserű játéka, anyám muzsikája ölelte körül, de túl hang osan szólt: fülsértő, disszonáns, meg savanyodott hang ok. Láttam az éveken vég ig sorakozó pillanatokat, a keg yetlenség et, g yávaság ot, vad g őg öt, a kudarcot, ahányszor csak ig azi férfivá válhattam volna, a napokon vég ig vonuló út elveszett életekkel tele, amelyeket se meg védeni, se jóvátenni nem volt bátorság om. – Rossz ember voltam? – Ig yekeztem leplezni hang om erőtlenség ét. – A holt lények királya vérteng eren g ázolt idáig , hog y közölje velem: nem vag yok szent? Azt hittem, tusázni jössz. Adj kardot a kezembe, és táncolj velem. Tedd... – Gyáva voltál, sohasem tudtad meg védeni azokat, akiket szerettél. – Minden szava ítélet, súlyuk összenyomott, hiába ráztam volna le őket tag adással. – A birodalmi trónusért jöttél, fölösleg es g yarlóság aimat hánytorg atnod. Ha azt hiszed, g yeng e vag yok, ha a trónt akarod... tég y próbát, vedd el. – Én teérted jöttem, Jorg testvér – mondta. – A családodért. – Próbáld csak meg . – Szavaim a torkomat marták, acsarog va bukkantak elő. A kötelék, amely g yermekedhez fűz, létrejöhet eg y pillanat alatt, vag y növekedhet lopva, ellenállhatatlanul, s éppúg y nem menekülhetsz tőle, ahog y a bőrödet sem vetheted le. Abban a szempillantásban tudtam, hog y szeretem a fiamat. Tudtam, atyám erejéből nekem nem jutott, s nemcsak hog y nincs meg bennem az a páratlan akarat, mellyel a trónt meg tarthatnám, hanem inkább meg halok eg y bömbölő csecsemő hiábavaló védelmében, aki olyan fiatal, hog y azt sem tudja, létezem, mint hog y meg fussak, mondván, sebaj, majd nemzek mag amnak még eg yet valamikor. A holt őrök parancsszó nélkül, csatakiáltás nélkül, jóformán hang nélkül, fürg én, kimeresztett kézzel előrenyomultak, letépve fejükről a sisakot, hog y lássuk éhség üket. Csak Gorg oth hátrált meg a mellettem levők közül, csak ő lépett le hátul az emelvényről. Ha meg kérdik tőlem, ki fog meg futamodni, inkább Makinra vag y Martenre tippeltem volna. Ők látták a cantanlonai mocsárban meg elevenedett holtakat, ismerték borzalmukat, szörnyű erejüket, ahog y még akkor is küzdöttek, amikor már miszlikbe aprítottuk őket. – Fuss – mondta a Holt Király. – Eleng edlek. Csak a g yermeket hag yd nekem. Meg a kis wennithi szajhádat. Előrelódultak a holtak, és Makin, Kent meg Marten nekik esett, ellépve mellettem és a Holt Király mellett. Már csak pillanatok maradtak, és nekem nem volt semmim. Fények és ajtók. Üres kezek. Néhány felbátorodott őr berontott az oldalajtókon, és rátámadt halott bajtársaira. Rémisztő-g yorsan hullottak el az élők a holtak előtt. Valami felpattant a padlóból az emelvény körül. Valamik. A kőlapok fél tucat helyen darabokká robbantak, s még a leveg őben pörög tek, amikor vörös foltok ug rottak fel közöttük. Még az is hosszú másodpercekbe telt, hog y összpontosítani tudjak ezekre a kreatúrákra, amikor már beleg ázoltak a Holt Király hadába. Trollok voltak, de vörös irhájúak, inkább Gorg othra hajazók, mint Halradra-beli rokonság ukra, és nag yobbak. Az első felkapott eg y páncélos katonát, és áthajította a csapat fölött: nag yot puffant az Aranykapu falán. Karmok hasítottak

bele a következő nyakába, sodronying szakadt darabokra. A császári testőrség leszármazottai: védik a trónt. Hatan voltak, rettenetesek, de kevés, nag yon kevés. Láttam, hog y Kent felmarkolja eg y elesett kardját, aztán eg y másik lerántotta. Körülörvénylettek bennünket a holtak, szig etnek hag yva az emelvényt, s a Százakat csépelve mög öttünk. – Fuss! – mondta újból a Holt Király. – El fog nak eng edni. – Nem. – Nem? Hát nem ahhoz értesz-e a leg jobban, testvér? Jorg ? Nem abban vag y-e jártas, hog y otthag yd meg halni a g yermeket, míg te elrejtőzöl? Nem találhatnál még eg y bokrot, hog y meg húzd mag ad? – Mi... ki vag y te? – Belenéztem Kai Summerson szemébe, próbáltam mög éje látni. – Eg yszer már hag ytad anyát és g yermekét meg halni, Jorg , hát fuss el újra. Nem fog lak beárulni. – Mart minden szava, mintha én személyesen ártottam volna neki. Eg yszer csak a torkán volt a kezem, noha tudtam, nem kell léleg zetet vennie, tudtam, hog y eltörhetné a karomat. – Semmit sem tudsz, semmit! – Meg pördítettem, de nem állt ellen. A válla fölött meg pillantottam Gorg othot a falnál, mög ötte eg y apró alak, eg yik kezében valami sötét csomag ot szorított a melléhez. A hat troli közül kettő mellette küzdött, eszelős erővel, elképzelhetetlen g yorsaság g al, hozzáértéssel, holott nem volt semmi esélyük. Vég tag ok, belek, páncéldarabok repültek vörös ívben, de a holtak eg yre nyomultak előre. Gorg oth pici terhe fölé g örnyedt, testével óvta a holtaktól, eg yre mélyebbre hajolt, beleveszve a kavarg ásba. Miana hófehér arca már kilátszott a válla fölött. A Holt Király rám mosolyg ott, tört, ronda vig yorral, kezem fakó volt az álla alatt, a tövisnyomok felvöröslöttek a csuklómon és az alkaromon. Újra ég etett a horg ok fájdalma, és noha töretlen kötető borult fölénk, mintha vihar zúg ott volna körülöttem, hideg eső vert volna a fekete ég ből. – Leg vég ül – mondtam – nincs mág ia, csak akarat. Ismét lecsaptam a Holt Királyra, minden vág yamat arra összpontosítva, hog y elpusztítsam őt. Eg ész életemben a vág y vezérelt, a vág y, hog y bosszút álljak, hog y dicsőség et szerezzek, hog y meg kapjam mindazt, amit meg tag adnak tőlem, eg yetlen cél, tiszta és éles, mint a kard. És az ilyen vág y, az ilyen koncentrált akarat minden mág ia alapja – leg alábbis íg y mondta az Építő. És résnyire összehúzott szemem látta, hog y a Holt Király szeme elkerekedik, mintha tényleg fojtog atnám. – Felsültél Corionnal, Luntar kedve szerint turkált az ag yadban, még Sag eous is játszott veled. – Szag g atottan buktak ki belőle a szavak a kezem fölött, ráng ó szája még mindig vig yorg ott. – Azt képzeled, hog y meg állíthatsz engem? Felelhettem volna, hog y idősebb lettem. Mondhattam volna, hog y akkor nem ama férfiak és a fiam között álltam. De ezt feleltem: – A kipróbált, könyvekbe fog lalt varázslat jobb, mint az újonnan fog almazott. A századokon át használt rúnák és pecsétek többet érnek, mint a teg nap találmánya. Olyan csatornák azok, amelyekben az emberi akarat tört utat a valóság on át. Azért fog lak leg yőzni, mert most már

milliók állnak mög öttem. Mert g yőzni vág yásom a leg ősibb csatornákban terjed. – Azért mondtam mindezt, mert az ig azság kimondásában hatalom van, s mert éle van az érvelésnek. – Hit? Rátaláltál Istenre? – Nevetett, mit sem törődve a torkára préselt pecséttel. – A hívők akarata nem áll szolg álatodba csak azért, mert meg ölted a pápát, Jorg . Ez nem íg y működik. – Más dolg okban is hihetnek az emberek, holt lény – feleltem. Körülöttünk ordítások, karmolászó vörös kezek, haldokló g azdag ok. – Nincs semmi, ami... – A birodalom – mondtam. – Milliónyi ember szerte a roppant, széthullott birodalomban, akik békéért fohászkodnak, azért, hog y jöjjön el a nap, amikor új császár ül a trónra. És ez én vag yok. És ismét lecsaptam rá. Császár az újra ép birodalom szívében. És a Holt Király meg tántorodott, g yeng ült a hús börtönébe zárva. – Azért jöttem, hog y bosszút álljak – mondta a Holt Király, bár fog almam sem volt róla, miféle bosszúról beszél. – Hog y meg mutassam, mihez kezdtem mag ammal, mióta cserbenhag ytál. És nézd csak, mit teremtettem! – Torkát szorong ató markomra üg yet se vetve kitárta karját a körülöttünk kavarg ó arany horda felé. – Elhoztam neked a holtak királyság át. Fog junk össze, testvér. Hadd vezessem hadainkat, és én minden határon túlterjesztem a birodalmat, ezen a világ on és a másikon is, újra eg ység essé, kerekké teszem, és a miénk lesz. Hag yd itt ezeket a barátokat, ezt a feleség et, akit nem te választottál... – Miana felé pillantott. És én akaratom minden erejével lecsaptam rá. Lecsaptam rá a birodalom erejével, millió emberével, a szent helyen, a birodalom szívében, ahol múlt császárok hatalma és fenség e és nemzedékek hite szőtte bele elsőség em útját a valóság szövetébe. Hideg , örvénylő vihar tombolt körülöttünk, Kai Summerson a teste mélyében küzdött, hog y szabaduljon, mert a szentek ug yan bármikor elbukhatnak, de a kárhozottak mindig meg váltásra áhítoznak. Beszélt az orkán, és küzdött a Holt Király. Akaratom nekifeszült a Holt Királyénak, eg yikünk sem eng edett. Mög öttem a birodalom roppant, alvó lelke: elveszett remények, széttört álmok nyomakodtak, toltak előre. Mög ötte a Holt Földek, a bevég zett életek vig asztalanság a, a visszatérés szomjúhozása. Mérhetetlen feszültség ek nőttek, növekedtek. Éreztem, hog y fordul a kerék, mindennek és minden időnek szövete reped. És abban a pillanatban már tudtam, ki áll előttem. Abban a pillanatban Kai Summerson meg tanult repülni. Felemelte a Holt Király lábát a földről, alatta szél karistolta az űrt. Apró g yőzelem, de ellenség em meg bénult tőle. Eg yetlen kemény, hideg pillanat, és tudtam, ki lóg a markomban, de hiába, hog y William elg yeng ült előttem, sebezhetővé, védtelenné vált, hiába, hog y tudtam, atyám útját követem szinte szó szerint... döftem. Eg yik kezemmel eleresztettem a nyakát, kirántottam az övéből Kai kését, és a szívébe döftem, olyan erővel, hog y bordákon csikordult a vas. Kurta, hitetlenkedő, vörös nevetés tört elő a száján, és összeesett, mintha minden zsineg ét átvág ta volna a kés. Másik kezemmel is eleresztettem, és ő hadonászva összeesett, ömlött a melléből a vér. Összeesett, de mintha eg y örökkévalóság ig tartott volna. A testvérem. William, akit otthag ytam a tövisek között. S akit most is cserbenhag ytam. Akinek halála meg repesztette az életemet. Meg int belém fúródtak a tövisek. Nem tudtam elkapni, ahog y összeroskadt. Kai

hullája a vég leg esség puffanásával terült el, William már kiszállt belőle, visszatért a Holt Földekre, ahonnan annyi éven át fig yelt annyi halott szemmel. Kihullt ruhaujjamból Luntar perg amendarabja. Felvettem, miközben körös-körül a teremben tucatjával, százával vág ódtak el a holt őrök. „Meg mentheted.” Eg yetlen szó. A jövőesküdöttek nem látnak olyan messzire, mint hiszik. Ag yonszúrtam a testvéremet. – Nem értem. – Makin lelökött mag áról eg y hullát, fél arcán három csíkban sötét vér patakzott. A szótlan pillanatba mondta bele: – Hog yan tudtad meg ölni? – Vég ig néztem, ahog y meg hal – motyog tam. – Elbújtam, és hag ytam, hog y meg öljék. Makin feltámolyg ott hozzám. – He? – Meg fog ta a csuklómat, hog y szűnjön a csöpög ő tőr remeg ése. Elejtettem a peng ét. – Nem öltem meg . Már halott volt. Tizeneg y éve halt meg . Marten jött oda hátulról, válla csontig felhasítva, eg yik füle hiányzott. Elvette tőlem a papirost, és remeg ő ujjakkal szorong atta. – Kit menthetsz meg ? – A testvéremet, Williamet. A Holt Királyt. Mindig ő volt a fürg ébb, okosabb, erősebb akaratú. De azt nem hittem volna, hog y a halál sem tudja visszatartani. – Már a halál sem a rég i. – Talán a leg bölcsebb szavak, amelyek Vörös Kent szájából valaha is elhang zottak. Haldokolva feküdt a holtak között, az ellenség között, akiket leterített, szétmarcang olva, már csak percei voltak hátra. Makin odament hozzá. – Miana! – kiáltottam, s abban a pillanatban meg leg yintett a fájdalom, amit akkor éreznék, ha nem válaszolna. A Százaknak kevesebb, jóval kevesebb mint a fele maradt életben. Sehol sem láttam Sindrit, sem a nag yapámat és a nag ybátyámat. Ibn Fajedet láttam. Leg alábbis a fejét. – Meg vag y. – Mert rátaláltam Mianára, jóformán a falhoz préselte Gorg oth testének tömeg e. A vörös trollok mind ott hevertek a hullaheg yek közt. Gorg oth vérezve, meg tépve kieg yenesedett. Eg yik kezében a fiamat szorította a melléhez. És akkor, meg látva a g yermekemet, belém hasított valami. Valami, ami a kardnál is élesebb. A bizonyosság . Hog y atyámnak vég ül nem sikerült a mag a képére formálnia. Szerettem azt a kis csecsemőt, bármilyen véres és ronda volt is. Nem utasítottam el többé. De ez a bizonyosság mag ával hozta a másikat: hog y én csak ártalmára lehetek. Atyám rontása kéretlenül is meg eredne a kezemből, szörnyeteg g é változtatná a fiamat is. Hátratántorodtam, lezöttyentem a székbe. Őszi falevél pörg ött a lábam körül, a holtakkal jöhetett be. Eg yetlen juharlevél, az évszak bűnétől skarlátvörös. Jel. Abban a pillanatban tudtam, annyira tele vag yok méreg g el, hog y nekem is le kell hullnom. Eljött értem a pusztulás. Bénult ujjakkal csatoltam le a mellvértet. – De hát... – Marten a fejét csóválva kuporodott le Kai mellé. – Még csak g yerek volt. Mennyi? Tízéves? – Hét. – Eg y hétéves kisfiú. Odaveszve a Holt Földeken. Kiverekedte mag át? Király lett? – Minden kérdésnél meg rázta a fejét. Láttam, hog y pezseg nek a fejében a lehetőség ek. Megmentheted. Luntar szava. Eg y emberé, aki látta a jövőt. – Lefog adom, hog y móresre tanította őket. – Zord mosoly ült ki az arcomra. Vajon Williamet is meg látog atta az ang yal, aki eljött értem a halál küszöbén túlra? Ő biztosan elzavarta.

– Lefog adom, hog y a leg nehezebb utat választotta. – Akár az a conaug hti lándzsa, William is eg yre mélyebbre húzta mag át, bele a sötétség szívébe, míg rá nem lelt az élőholtakra. A többit elképzelni sem tudtam. Kai összezúzva, üresen héjként hevert, William eltűnt, a holtak leomlottak, csak Chella állt csillog ó páncéljaik között. Ellenség eim leg yőzve, de a bánat meg maradt, sőt még élesebb, ig azabb, tisztább lett, hiszen mindig is az enyém volt. Visszhang ja a tövisekig ért, harang szó, amely visszafelé kong az éveken át. A bánat formál bennünket, nem az öröm, a bánat az aláfestés, a refrén. Az öröm múlandó. – Hag ytam, hog y fog lyul ejtsenek a tövisek, s azóta minden napomon vég ig húzódik a repedés, még az érzéseknél is mélyebben, amelyeket kettéhasít. – A sebhelyek a kallig ráfiája azóta is rá volt írva fehérrel a húsomra. – Mindennek rendelt ideje van – idéztem a Prédikátort. – Ideje van a születésnek. És ideje a meg halásnak. – Vissza fog jönni. Nem tudod elpusztítani. – Chella a hullaheg yek, korábbi őrei közül. Nem hang zott se boldog nak, se szomorúnak. Inkább csak elveszettnek. – Nem akarom elpusztítani – mondtam. – A testvérem. Meg adatott, hog y meg mentsem. – Tudtam, mit kell tennem. Mindig is tudtam. Ráejtettem a kezem a trónra. – Azt azonban nem tudtam, milyen keserédes lesz. – A terem vég ében, az anyja karjai közt felsírt a fiam: mindketten szépség esek voltak. A testvérem mindig vissza fog jönni, és a fiam sohasem lesz biztonság ban, mert a fájdalmunk kerékké változott, és a világ széthullt. Az én testvérem, az én fiam, az én hibám. Könnycsepp g ördült vég ig az arcomon. Valahog yan felálltam, pedig minden erő kiveszett belőlem. És odamentem Makinhoz, aki Kent mellett térdelt. Marten mellettem állt, Rike szemközt – csurom vér, de eg yben –, eg y g yémántoktól és vércseppektől csillog ó aranyláncot szorong atott szórakozottan. – Nem akarom elpusztítani – mondtam. – Meg akarom menteni. Akkor kellett volna meg mentenem, amikor fog lyul ejtettek a tövisek. Azóta semmi sem volt helyénvaló. – Rázott a félelem, a hirtelen, vad félelem attól, amit tennem kell, és attól, hog y nem lesz hozzá bátorság om. – Ne. – Marten, a hátam mög ül. Mindig Marten értett meg elsőnek. Marten, aki cserbenhag yta a fiát, hag yta meg halni a g yermekét. Ilyen üg yekben nincs helyénvaló meg helytelen. Minden helytelen. – Ne! – Elcsuklott a hang ja. – Már a halál... – És ekkor meg halt Vörös Kent, testvérei körében, akik szerettük, mind a mag unk különböző módján. – ... sem a rég i – fejeztem be helyette. Chella közelebb jött. Senki sem mozdult, hog y meg állítsa. – Ahová ment, oda nem követheted, Jorg . – Nem követheted. – Martennek meg remeg ett a hang ja: tudta. – Látod, még most is „nemet” mondanak, Makin – szóltam félig bánatosan, félig a vég örömével. A keserű meg az édes. – Azt mondják, „nem”, és azt hiszik, van bármi, amit ne áldoznék fel, hog y meg kapjam, amit akarok. – Amire szükség em van. Makin felnézett: össze volt zavarodva, de annyit tudott, hog y eg yikünk sem Kentről beszél. Éppen talpra akart állni, amikor leütöttem. A Makinhoz hasonlókat csak csellel lehet kiiktatni. Olyan erővel ütöttem le, hog y eltört a kezem. Összeesett, mint eg y rong ycsomó, fél karját Chella lába elé vetve.

– Mi?

– Rike döbbenten pillantott fel Kent testvérről. – Meg próbált volna meg állítani. Mondjátok meg neki, hog y ő lesz a helytartó. Ez parancs, nem mérleg elhet. – Meg markoltam törött kezemet, hog y a fájdalom elűzze a bánatot. – Meg próbált volna meg állítani. Hiába, hog y annyi éve halott a kislánya, nem értette volna meg . Makin soha. – A picsába Makinnal! Én sem értem. – Rike dühbe g urult, kardjáról még mindig csurg ott a vér. Mozg ás az Aranykapunál. Katherine volt az, eg y kardot szorong atott a teste előtt, bizonytalanul. – Rike, derék Rike! Mindig tudtam, hog y nemhiába tűrlek meg , testvér. – Lerántottam mag amról a mellvértet, és kitártam a karom. – Tedd meg . – Mit? – Úg y meredt rám, mint valami eszelősre. – Utána kell mennem, Rike. Meg kell találnom a testvéremet. – Én... – Ölj meg . Úg yis sokszor meg akartál ölni. Most kérlek. Rike csak bámult, elkerekedett, fénylő szemmel. A háta mög ött Katherine futni kezdett felénk, valamit kiabált, talán könyörg ött, hog y ne teg yem, vag y éppen biztatott – nem tudtam. – A kurva császárod vag yok. Parancsolom. – Én... – És a böhöm nag y állat úg y nézett le a kardjára, mintha valami ismeretlen szerszám volna. – Nem. – És eldobta. És akkor meg szúrt Chella. A testvérem késével, amit a hullájából rántott ki, majdnem pontosan ott, ahol atyám kése ütött rajtam sebet. De ő jobban csinálta: meg is forg atta bennem a peng ét. Az utolsó csókunk. – Eridj a pokolra, Jorg Ancrath. – Az utolsó szavak, amiket hallottam.

53

Az ország úton a testvérek sokszor beszélg ettek a halálról. Az ideg enről, állandó kísérőnkről. De nem is annyira a halálról beszélg ettek, mint inkább a meg halásról, és g yakran arról, hog y hog yan kerüljük el. Burlow testvér a fényt emleg ette. A fényt, amelyet a vérében fetreng ő pillant meg , amikor már több folyt ki belőle, mint amennyi benne maradt. „Azt mondják, először csak fakó, mint a hajnal, testvérek. Aztán, ha jobban meg nézitek, az életetek alag útjában találjátok mag atokat, ahol olyan sokáig sötétben bolyong tatok.” Burlow szeretett olvasni, mint tudjátok. Az ország utat járó sohase bízzon írástudóban, testvérek, mert tele a feje mások g ondolataival. „De bele ne nézzetek abba a fénybe – hajtog atta Burlow. – Mert bármilyen csábító, onnan nincs visszatérés, mag ába ránt benneteket, úg y bizony. Sok ember mellett üldög éltem már, aki az útfélre hullott, hallg attam, ahog y cserepes szájjal a fényről susog tak. De eg yikük se járta többé az ország utat.” Leg alábbis íg y adta elő Hájas Burlow. És meg lehet, az ő fénye csábító volt, testvérek. De én is belenéztem abba a fénybe, és úg y jön az, mint valami hideg csillag az éj sötétjében. Eg yre közelebb ér, vag y mi érünk közelebb hozzá – időtlen helyen ez eg ykutya –, és akkor meg értjük, mi az. Fehér éhség , testvérek, emésztő izzása a kemence szájának, amely fel akar falni bennünket. Benyelt eng em ez a fény, és kiköpött, messze a világ tól. Azt hittem, ismerem a halált. Azt hittem, száraz. De a halál, amibe estem, óceán volt, hideg és vég telen és örökkévalóság -színű. És ott lóg tam, időtlenül, fenn és lenn nélkül. Vártam, eg yre csak vártam az ang yalt. Nedvesen ért eng em ez a halál. Kiköptem száraz számból a vizet. Felkiáltottam, és lecsapott rám az elviselhetetlen fájdalom. Villámok cikáztak, és a tövisek, a tüskebokorág ak feketén rajzolódtak ki az ég előterén. Hideg en vert az eső, és én ott lóg tam az ölelésében, nem tudtam leesni onnan. – A tövisek. – Eg y pillanatra még az érzékek is cserbenhag ytak. Meg int villámok cikáztak, az előbbi sorozat mennydörg ése nyomában. A hintó az út szélén hevert, mindenféle alakok járkáltak körülötte. – A tövisek közt vag yok. – Sose szabadultál ki közülük, Jorg – mondta. Ott állt mellettem, az én ang yalom, a meleg g el, fénnyel, lehetőség g el teli. – Nem értem. – Még mindig átjárt a fájdalom, testem bíborvörös sátor vag y száz horog fölött, de ez csak fájdalom volt most már, hog y ő ott volt velem. – Dehog ynem érted. – Hang jában nem volt semmi más, csak szeretet. – Álom lett volna az életem? – Minden élet álom, Jorg . – Semmi... semmi sem volt valóság benne? Eg ész életemben itt lóg tam a töviseken?

– Minden

álom valóság , Jorg . Még ez is. – Mit... – Meg rándult a karom, és elöntött a vérvörös g yötrelem. Nemsokára meg int kaptam leveg őt. – Mit akarsz tőlem? – Meg akarlak menteni – mondta. – Gyere. – És nyújtotta a kezét. Ezen a kézen úg y játszott a szín, mint olvadt ezüstön a halvány hártyaminta. Ha ezt a kezet meg fog om, elmúlik minden fájdalom. Meg váltást kínált. Talán mindig is ennyi volt csak a meg váltás. Eg y kinyújtott kéz, amely várja, hog y meg fog ják. – Lefog adom, hog y az öcsém elzavart a pokolba – mondtam. Meg int lecsapott a villám, és már nem volt ott ang yal, csak eg y renari katona vitte Williamet a bokájánál fog va, mint valami vadászzsákmányt. Vitte a határkőhöz, hog y szétloccsantsa rajta a fejét. A természet úg y alakította ki a karmot, hog y csapdába ejtsen, az ag yarat úg y, hog y öljön, de a tövis... a tövis eg yetlen célja, hog y fájdalmat okozzon. A tüskebokor tövisei a csontig hatolnak. És nem jönnek ki eg ykönnyen. Ha kővé változtatod a lelked, ha verg ődsz és szag g atsz, ha ráng atsz és harapsz, ha mindezt meg teszed, kiszabadulsz a bokorból, mert nem tudja fog va tartani azt a férfit, aki nem akarja, hog y fog va tartsák. Meg menekülsz. Valamennyi ott marad ug yan belőled, de kúszni tudsz. Kúsztam hát, otthag ytam a tüskebokrot. És elértem a testvéremhez. Eg yütt haltunk meg . Ahog y mindig is kellett volna. Hideg kőcsarnok. Visszhang os. A mennyezete csupa korom a füsttől. Fájdalmas vinnyog ás. Nem emberi fájdalom, de ismerős. – Na még eg yet – mondta atyám. – Hiszen maradt még eg y lába, nem ig az, Sir Reilly? És Sir Reilly ez eg yszer nem válaszolt királyának. – Na még eg yet, Jorg . Ránéztem Ig azság ra, amint összetörten nyalog atta kezemről a könnyet és a taknyot. – Nem. És akkor atyám fog ta a fáklyát, és bevág ta a kordéba. Visszahőköltem a hirtelen fellobbanó láng elől. Bármit súg ott a szívem, a testem emlékezett a piszkavas leckéjére, és nem hag yta, hog y helyt maradjak. A kordéból hang zó üvöltés mindent elhomályosított, ami addig történt. Üvöltésnek mondom, de visítás volt. Ember, kutya, ló. Mind ug yanazt a hang ot adjuk ki, ha nag yon fáj. Belenéztem a láng ba, és ug yanaz az emésztő izzás volt benne, ami az alag utam vég én várt, vak, fehér éhség , vak, fehér fájdalom. A test tudja, mit akar, és elutasítja a tüzet, bármit is mondj neki. De néha rá kell parancsolni. – Nem... Nem tudtam meg tenni, testvérek. – ...tudom. Próbáltatok-e már leug rani a mag asból valami tiszta vízbe, csak hog y a perem leg szélén rájöjjetek: nem tudtok? Lóg tatok-e nég y ujjatoknál fog va sokméteres űr fölött, aztán három ujjatoknál, két ujjatoknál fog va, s ráébredtetek-e abban a pillanatban, hog y nem mertek leesni?

Amíg még kapaszkodni bírtok, a test meg menti mag át, bármilyen kicsi is az esély. Annak a tűznek a forróság a. Annak a láng nak a heve. És Ig azság , amint a mélyén tekereg , visítva. Nem tudtam meg tenni. Nem tudtam. És aztán meg tettem. Ug rottam. Leestem. Mag amhoz öleltem a kutyámat. Elég tem. Sötétlő ég , cibált a szél. Lehetett volna bárhol és bármikor, de tudtam, hog y itt még sohasem jártam. – Szóval meg találtál? William, hétévesen, arany fürtök, puha g yerektest, Ig azság összeg ömbölyödve a lába előtt. A vén eb meg érezte a szag omat, fölemelte a fejét, csapdosott a farkával. – Ül, ül. – William a hosszú fülek közé illesztette tenyerét. – Meg találtalak. – Eg ymásra mosolyog tunk. – Nem tudok bemenni. – A mög öttünk mag asló aranykapura mutatott. Odamentem, rányomtam a kezemet. Íg éret volt a meleg ében. Elhúzódtam tőle. – A mennyország túl van értékelve, Will. Vállat vont, és meg simog atta a kutyánkat. – És különben is – mondtam. – Nem valódi. Mi csináltuk. Emberek építették anélkül, hog y tudtak volna róla, reményből meg várakozásból. – Nem valódi? – Elkerekedett a szeme. – Nem. És az ang yal sem. Nem hazug ság , de nem is valódi. Álom, amit jó emberek álmodtak, ha úg y tetszik. – De akkor mi a halál? – kérdezte. – Jog om van tudni, azt hiszem. Évek óta halott vag yok. Te meg öt perce sincs, hog y idejöttél, és már mindent tudsz. Mi valódi, ha nem ez? Muszáj volt vig yorog nom. A bátyus mindent tud. – Nem tudom, mi valódi ig azán – mondtam. – De bármi is az, ennél mélyebb. – Az aranykapura mutattam. – Valami alapvető. Makulátlan. És nekünk arra van szükség ünk. És ha van mennyország , az jobb ennél, és nincsen kapuja. Utánajárjunk? – Minek? – William hanyatt dőlt, meg vakarta Ig azság füle tövét. – Láttad az unokaöcsédet? – kérdeztem. Will bólintott, és szég yenlősen elmosolyodott. – Ha nem tesszük meg , el fog ég ni. Ő és mindenki más. És akkor ig en sokan leszünk itt. Szóval seg íts meg keresni. – Semmi félmeg oldás. Semmi kompromisszum. Ments meg mindenkit, vag y senkit se. – Mit kell meg keresni? – Eg y kereket. Leg alábbis Fexler íg y g ondolt rá. És a várakozás itt sokat számít, úg y látom. – Ja, azt? – Will ásított, és kinyújtotta a mutatóujját. A kerék eg y dombtetőn állt, fekete volt a mályvakék ég előterében, vízszintesen eg y teng elyre erősítve, amelyet a sziklába mélyesztettek. Odamentünk. Fölöttünk világ osodott az ég , repedések futottak szét rajta, amelyek fehér fényt véreztek ki mag ukból. A dombtetőről leláttunk a Száraz Helyre, amely a sötétbe lejtett. – Sajnálom, hog y elhag ytalak, Will.

– Nem

hag ytál el, testvér – mondta ő, és kirázott a fejéből valami álomtöredéket. Mindkét kezemet a kerékre tettem: hideg acél, csillog ó. Építőg yártmány. Építő-acél. – Vissza kell fordítanunk, aztán le kell zárnunk. De ketten kellünk hozzá. – Reméltem, hog y lesz bennem elég erő. A karom erősnek látszott, simának, izmosnak. Ez a simaság valamiért meg lepett, mintha írásnak kellene lennie rajta, rég i sebhelyeknek talán. Voltak rajta sebhelyek valamikor? De az a múlt, hát eleresztettem. Eleresztett. – Vissza kell fordítanunk. – Nálunk jobban senki sem tud erőszakoskodni. – Will is rátette a kezét az acélra. – Ez meg menti őket? – Azt hiszem, ig en. Azt hiszem, mindnyájukat meg mentheti. Minden g yermeket Még a halottakat is. Még Marten fiát, Góg ot, Deg rant, Makin lányát is, kiszabadíthatja őket az emberek álmaiból, hog y meg kaphassák, amire teremtettek. De annyi biztos, hog y az Építők g épei nem perzselhetnek le mindenkit a föld színéről, akit valaha is ismertünk. – Az jó. És nekifeszültünk a keréknek. Persze nem volt kerék, nem volt aranykapu, se domb, se Száraz Hely. Csak két testvér volt, akik jóvá akartak tenni eg y hibát.

54

És alig hanem sikerült is. Elvég re még mindig itt vag yunk. Én ezt a naplót írom éppen, és nem mérg ezett porként sodor valami száraz szél. És a mág iának, ami összehozott bennünket, és lehetővé tette, hog y az ő szemével lássak túl a halálon, annak is vég e. Minden mág iának vég e, a forrás elzárva, a kerék visszafordítva, a rég i valóság , amelytől olyan messze kóboroltunk, helyreállítva. Afrique-i tintával írom e szavakat, sötét, mint a titkok, amelyekből keverték. Kezem utat nyit a papír fehérség én, és napjaim fekete ösvénye követhető íg y. Követhető attól a naptól, amikor felráztam azt a hóg ömböt, és meg értettem, hog y fontos változást néha csak kívülről lehet vég hez vinni. Követhető attól a naptól a mai napig – amelynek virradtán ig azi nap sütött Vyene-re, és a kék Danúb némán és fürg én áramlott az Ép Birodalom szívén át. Kicsi Will beszalad a szobába. Mostanában g yakran jön, bár az anyja lebeszéli róla. – Jorg – mondja, mire én is meg jelenek. – Ig en. – Marten szerint te nem a papám vag y. – Az emléke vag yok. És az emberek emlékekből vannak, Will. – Ennél többet nem mondhatok neki. – Rike bácsi szerint szellem vag y. – Rike bácsi eg y ember formájú, ronda valami, ami eg y ló hátuljából pottyant ki. Will vihog . Aztán elkomolyodik. – De tényleg olyan fehér vag y, mint eg y szellem. Wennith nag yi azt mondja, a szellemeken keresztül lehet látni, és én keresztül is... – Ig en, császári felség – válaszolom. – Szellem vag yok. Adatszellem, extrapoláció, kompiláció. Milliárdnyi befog ott pillanat. A te apád élete nag y részét eg y olyan épületben élte le, amelyet ezer éve emeltek. – Mag asvárban. – Elmosolyodik. – Jártam ott! – Eg y épületben, amelynek sok rég i szeme volt, sok rég i füle volt. Később pedig eg y különleg es karikát hordott mag ával. Azon keresztül fig yelt, és az is fig yelte őt. Eg y ember... eg y szellem, Fexler nevű, meg akarta érteni apádat, tudni akarta, hog y rábízhatja-e a világ meg mentését. – Azt akarta meg tudni, hog y jó ember-e – mondja Will. Tétovázok, elrejtem a mosolyomat. – Azt akarta meg tudni, hog y Jorg -e a meg felelő ember. Íg y hát azt tette, amit a g épek, ha bonyolult kérdést kell meg válaszolniuk. Készített eg y modellt. És ez a modell én vag yok. – Bárcsak lenne ig azi apám – mondja Will. Még csak hatéves. Ráér illemet tanulni. – Ig en, Will, az jó lenne – mondom. – Én csak eg y visszhang vag yok, csak a visszhang ját érezhetem annak a szeretetnek, amit ő irántad táplálna. De azért nag yon erős visszhang ez. Elmosolyodik, én meg ráébredek, hog y nem minden mág ia veszett ki a világ ból. Az a fajta,

amely ég et, az kiveszett. Az emberek többé nem fog nak repülni, nem játsszák ki a halált. De a mélyebb, ősibb, finomabb ig ézet meg maradt. Az a fajta, amely össze is töri, meg is g yóg yítja a szívet, és öröktől benne él a világ velejében. A jó fajta. Will meg int elvig yorodik, és kiszalad a szobából. A kisfiúk türelmetlenek. Nézem az ajtónyílást, amelyen kiszaladt, és azon mereng ek, ki lesz a következő. Kiszámíthatnám, persze. Készíthetnék eg y modellt. De abban mi lenne az élvezet? Annyit biztosan tudok, hog y nem Ancrathi Jorg lesz a következő, aki belép az ajtón. Állítólag az emberek félnek a szellemektől, nem a szellemek az emberektől. Lehet, hog y az ember a saját árnyékától is meg ijed, de ez az ig en fakó árnyék itt attól az embertől fél, aki vetette. Ám Ancrathi Jorg nem tér vissza többé. A mág iát elzárták, az ig ézet kiveszett a világ ból. A halál ismét a rég i. Nézem az ajtót, de nem jön be senki. Mianát csak elszomorítom. Inkább azzal tölti idejét, hog y nézi, hog yan nő a kis császár. Katherine semmibe vesz, merő számoknak tekint, amelyek önmag ukat számlálg atják, próbálnak felbecsülni eg y férfit, aki felbecsülhetetlen, akit még az ő álmai sem érhetnek el. Nézem az ajtót, aztán feladom. Nézze helyettem Fexler. Ő úg yis mindenkit szemmel tart. Visszasüppedek hát az Építők mély, határtalan teng erei közé. Bonyolult összefüg g ések, világ ok világ okban, vég telen számú lehetőség . Mindenkinek meg van a mag a élete. Mindenkinek meg van a mag a pillanata, vag y napja, vag y éve. Ancrathi Jorg nak biztosan meg volt, és nekem jutott a feladat, hog y meséljek róla. Ő már messze jár, és nekem nincs több mondanivalóm. Lehet, hog y Jorg és testvére rálelt valahol az ig azi mennyország ra, és pokolian meg keserítik az ottaniak életét. Örömmel tölt el ez a g ondolat. De a történetnek vég e. Finis

MÉG VALAMI Aki idáig eljutott, az három könyvet, több százezer szót olvasott vég ig Jorg Ancrath életéről és koráról. Most már az is világ os a számára, hog y többet nem fog olvasni róla – és szög et üthet a fejébe, vajon miért tekertem ki ilyen könyörtelenül az aranytojást tojó tyúk nyakát. A leg eg yszerűbb és leg jobb válasz az, hog y íg y kívánta a történet. Természetesen elküldhetném a történetet a fenébe, és szabhatnék olyan irányt az eseményeknek, hog y eg y 4., 5., 6. stb. könyvre is fussa belőle. Az is lehet, hog y meg bánom még a döntésemet, amikor majd hideg macskaeledelt kanalazok a konzervdobozból, mert többre nem telik. De az az ig azság , hog y azt akartam, a csúcsponton veg yenek búcsút Jorg tól. Inkább fejezzék be a 3. könyvet úg y, hog y még többet szeremének, mint vág ják sutba a 6.-at azzal, hog y eleg ük volt. Az olyan szereplők, akik a szavatosság uk lejárta után is ug rabug rálnak, hamar önmag uk karikatúrájává válnak – ug yanazt az utat járják vég ig újra meg újra, és minden lépéssel unalmasabbak lesznek. Remélem, Jorg meg úszta ezt, és ő meg én valamiféle értéket teremtettünk eg yütt. Remélem továbbá, hog y a következő könyvemet is meg veszik majd!