D. H. Lawrence
SZIVÁRVÁNY
D. H. Lawrence
Szivárvány Regény
2011
Fordította: Róna Ilona
© Fapadoskonyv.hu Kft. © Róna Ilona jogutódja
ELSŐ FEJEZET Tom Brangwen lengyel asszonyt hoz a házhoz
1 A Brangwenek nemzedékeken át a Marsh Farmon éltek, ahol a rétek között lomhán kanyarog az égerfák alatt az Erewash, elválasztva Derbyshire-t Nottinghamshire-től. Két mérföldnyire onnan a dombtetőn templomtorony áll, feléje törekednek a vidéki városka házai. Valahányszor felnéz valamelyik Brangwen munka közben a földjéről, mindig ott látja az ilkestoni templomtornyot az égen. De amikor visszafordul a vízszintesen elnyúló szántóföld felé, akkor is tudja, hogy ott áll, ott magasodik föléje valami a messzeségben. A Brangwenek tekintetében mindenkor fel lehetett fedezni olyasvalamit, mintha nem sejtett esemény bekövetkezését várnák, áhítanák türelmetlenül. Készenlétben álltak az eljövendő fogadására, a várományos, az örökös bizonyosságával.
5
A Brangwenek egészségesek, szőkék, lassú beszédűek voltak, megnyilatkozásaik őszinték, de lassúak, s az ember a szemükön láthatta a hangulatváltást, nevetéstől bosszúságig, a derűs kéken felvillanó kacagástól a kemény, fagyoskék haragig; olyan volt ez, akár időváltozáskor az egymásba mosódó átmenetek az égbolton. Mivel tulajdon gazdagon termő földjükön éltek, fejlődő város közelében, már elfeledték, milyen volt az élet szűkös körülmények között. Igazán sohasem gazdagodtak meg, mivel mindig voltak gyerekek, s mindenkor megosztották az apai örökséget. De azért változatlan jólétben éltek a Marsh Farmon. Így jöttek-mentek a Brangwenek, nélkülözéstől sosem tartva, mindenkor kemény munkában, mivel az életösztön erre serkentette őket, de sohasem azért, mert kellett a pénz. Tékozlásra mégsem vetemedtek. Minden félpennyt megfontoltak; ösztönösen nem dobták szemétbe az alma héját sem, még azt is megeszi a jószág. Adakozó körülöttük ég és föld, ugyan miért ne tartana ez így örökké? Érezték a nedvek éltető áradását tavasszal, jól tudták, hogy az ár soha meg nem torpanhat, hiszen minden évben magával sodorja a termő magot, s mire visszahúzódik, ott marad utána az új sarjadék a földön. Jól ismerték ég és föld kapcsolatát, a mellkast, a belsőt langyosító napsugarat, az esőt felszívó nappalt, a csupaszságot az őszi szél nyomán, mikor előtűnnek a madárfészkek, mivel amúgy sem érdemes tovább rejtegetni őket. Ilyen a Brangwenek élete, ilyen a kapcsolatuk a környezetükkel; érzik a talaj lüktetését és testét, mely megnyílik a mag előtt, s miután felszántották, készségesen porhanyóvá válik, és lábukhoz tapadva súlyosan magához vonzza őket, akár a vágy, de rideg és tartózkodó, mikor a beérett termés aratásra vár. Selymesen hullámzik a fiatal vetés, csillogva öleli körül a férfiak lépteit, akik a magot elvetették. A férfikéz megfogja a tehenek tőgyét, az állatok engedelmesen adják a tejet, s az emlőben a férfikéz vérkeringésének ütemével összhangban lüktet a vér. Lóra szállnak, és eleven életet éreznek két térdük szorításában, lovakat fognak szekerük elé, kezükben tartják a gyeplőt, akaratuk alá vonják a ziháló állatokat.
6
Ősszel surrogva szállnak fel a foglyok; a madárrajok, mint a permetfelhő, ellepik a tarlót, a nedves, szürke égbolton feltűnnek a varjak, s károgva szállnak a tél felé. Ilyenkor a férfiak a tűz mellett ülnek otthonukban, melynek biztonságában járnak-kelnek az asszonyok, s a férfiak, akiknek testét átitatja a nappal, a jószág, a föld, a növényzet és az égbolt – a férfiak a tűz mellett ülnek, és bár agyuk tétlen, vérükben napjuk felgyülemlett éltető tevékenysége sűrűsödik. Az asszonyok másmilyenek voltak. Bennük is eláradt az álmosító, testmeleg meghittség, mikor szoptak a borjak, vagy egy csapatba szaladtak össze a tyúkok, vagy a liba verdesett a kezük alatt, mikor letolták az eleséget a nyelőcsövén. De az asszonyok kitekintettek a tanyai élet fűtött, elzárt kapcsolatain túl, a hallomásból ismert külső világba. Nagyon is tudomást vettek ők annak a világnak szájáról és szelleméről, mely odakint beszélt, véleményt nyilvánított, hallották a hangját a távolból, és arra törekedtek, hogy megértsék a szavát. A férfiaknak elég volt az, hogy előttük hullámzik és kitárul a föld, hogy fúj a szél, megszárítja a nedves gabonát, és hömpölyögteti körülöttük a kalászba szökkent búzát; nekik elég volt, hogy könnyítettek a vajúdó tehénen, elriasztották a patkányokat a csűrből, vagy egyetlen ütéssel eltörték a nyúl gerincét. Annyi meleget, termékenyítést, fájdalmat és halált ismertek a tulajdon vérükben, a földön, az égen, az állatokban és a növényzetben, annyi érintkezésük és kölcsönösségük volt mindezekkel, hogy teljes, sőt túlterhelt volt az életük, érzékeik jóllakottak, arccal mindenkor a vér melege felé fordultak, s ha a napba néztek, elkápráztatta őket a termékenység forrása, de elfordulni nem tudtak tőle. Az asszony azonban más életformára vágyott, egyébre, mint a vér testmeleg meghittsége. Háza kitekintett a tanyaépületek és a szántóföldek közül, az útra nézett, a falura és a templomra, a kastélyra meg a külső világra. Ott állt az asszony, és a távoli városok, tartományok világát akarta látni, a férfi munkaterületét, mely olyan meseország az ő számára, ahol feltárulnak a titkok és betel-
7
jesülnek a vágyak. Kifelé nézett, ahol férfiak járnak uralkodóan és teremtő ténykedésben, hátat fordítva az életet gerjesztő, lüktető hőforrásnak, s azt maguk mögött tudva, útnak indulnak, hogy feltárják, ami távol van, és kitágítsák a maguk terét, hatáskörét és szabadságát; s eközben a férfi Brangwenek befelé tekintettek a teremtően burjánzó élet felé, mely fel nem oldódva ott csörgedezett ereikben. Az asszony kitekintett, mert ezt kellett tennie, a háza homlokzatán túl, amerre nagyjából a férfimunka területét sejtette a világban, a férje viszont hátrafelé nézett, az égre, a termésre, az állatra és a földre. Az asszony, szemét meresztve, mindent látni akart, amit a férfi művel a tudásért folytatott küzdelemben, fülelt, s egész szívével a csatán csüggött – melynek zaját hallotta a távolból, és ott folyt az ismeretlenség határán –, s a győzelemért fohászkodott. Ő is tudásra vágyott, s ott kívánt lenni a küzdők seregében. Otthon, egészen a közelben, Cossethayben, ott volt a lelkész, aki azt a másik varázslatos nyelvet beszélte, másfajta, finom modora volt, s ő mindkettőt csak érzékelni volt képes, de elérni soha. A lelkész olyan távoli körökben is megfordult, ahova a hozzá tartozó férfinép nem jutott el. Hiszen ismerte az asszony a maga férfinépét: egészségesek, lassúak, jó alakúak, meglehetősen erőszakosak, de természetes egyszerűséggel a földhöz alkalmazkodnak, külsőségekkel nem törődnek, sem mozgásuk előkelőségével. A lelkész pedig szikár, barna férfi, a férjéhez képest kicsi, lényéből fürgeség és előkelőség áradt, úgyhogy mellette Brangwen darabos szívélyességével nehézkesnek és parlaginak tűnt. Ismerte ő a férjét. A pap jellemét azonban nem érte fel ésszel. Amint Brangwen hatalmában tartotta a jószágot, a lelkész ugyanúgy képes volt hatalmában tartani a férjét. Mi lehet az, ami a papot a köznapi emberek fölé emeli, ugyanúgy, mint ahogy az ember a jószág fölött áll? Sóvárogva vágyott rá az asszony, hogy ezt megtudja. S mindenekfölött arra, hogy ő is elérje ezt a magasabbrendűséget, ha nem a maga személyében, akkor a gyermekeiben. Azt, amitől a férfi erős lesz, akkor is, ha testileg kicsi és vézna, amint
8
