Szénási Miklós: Cimkeragasztás tereptárgyakra .............................. 3 Főtér Balogh László Levente: Baloldal, jobboldal – mi végre? .................... 4 Macskakő Christoph Ransmayr: A repülő hegy (regényrészlet) Az ég-menyasszonya. Szerencsés visszatérés. Figyelmeztetések Fordította: Márton László........................................................ 10
Tartalom
Küszöb
Tandori Dezső: Újabb kollázs Kosztolányival Hódolat! És kódolat… ............................................................. 19 Sajtharang s ingaóra közt Mégegyszer Kosztolányi ........................................................... 20 Merényi Krisztián: Baluszterek ..................................................... 21 Kapualj Szénási Miklós: Helyben vagyunk ................................................. 23 Árkádok Kőszeghy Attila: A Salgótarján-szindróma (s a debreceni tünetek 2008-ban) ............................................ 27 Szabó István: Hogyan fogunk közlekedni a Nagyállomás előtt? Multimodális csomópont Debrecenben – ellentmondásokkal . ..... 32 Tisztaszoba D. Kovács Zoltán: Jobb és Bal – vagy Whigek és Toryk! Beszélgetés Lakner Zoltánnal .................................................. 38 Lépcsők Király Péter: Egy beszédes század margójára A XX. század magyar beszédei . ............................................... 42 Fecske Csaba: A drót-szamár lovasai Dusa Lajos Veled áldjon az este című verseskönyvéről ................ 45 Kulin Borbála: „Egymásra rajzolt portrék” Vida Lajos Szép Ernő könyvéről ............................................... 47 Szíjártó Imre: Ha és amennyiben A tömegmédiumok világképéhez ............................................ 48
Rieder Gábor: Pislogó Mnémoszüné Temporalitás a szocreálban ..................................................... 52 Bartyik Bálint–Török Zsuzsanna: Leszólás-szabadság Diszkurzív törésvonal a jobb- és baloldal között . ................................................................................. 58 Toronyszoba Görömbölyi László: Miniparlament a városházán avagy szerepzavaros képviseleti demokrácia . ........................... 61
DISPUTA
Műhely
1
E számunk szerzői:
Balogh László Levente politológus, Debrecen Bartyik Bálint egyetemi hallgató, Budapest Fecske Csaba költő, Miskolc Görömbölyi László újságíró, Miskolc Király Péter egyetemi hallgató, Debrecen D. Kovács Zoltán történész, Debreceb Kulin Borbála PhD-hallgató, Debrecen Kőszeghy Attila építész, városgazdálkodási szakmérnök, Debrecen Merényi Krisztián író, Budapest Ransmayr, Christoph író, Cork, Írország Rieder Gábor művészettörténész, Budapest Szabó István közlekedés-építőmérnök, Debrecen Szénási Miklós újságíró, Debrecen Szíjártó Imre médiakutató, Eger Tandori Dezső író, költő, Budapest Török Zsuzsanna egyetemi hallgató, Budapest Médiapartnereink: www.epiteszforum.hu
A Debreceni Disputa megvásárolható az alábbi könyvesboltokban: Alternatív Könyvesbolt, Hatvan u. 1/A Fókusz Könyvesház és Galéria, Hunyadi János u. 8–10. Sziget Könyvesbolt, Egyetem tér 1. A folyóirat elektronikus formában olvasható: www.deol.hu
Debreceni Disputa VI. évfolyam, 10. szám, 2008. október Megjelenik 1000 példányban
Főszerkesztő: S. Varga Pál Szerkesztőbizottság: †Bényi Árpád, Berényi Dénes, Berkesi Sándor, Gáborjáni Szabó Botond, Görömbei András, Hollai Keresztély, Orosz István Szerkesztők: Berta Erzsébet (Árkádok), Lapis József (Lépcsők, Pláza) Nagy Gábor (Fotó), Papp András (Macskakő) Szénási Miklós (Kapualj)
DISPUTA
Anyanyelvi lektor: Arany Lajos
2
Kiadja: a Debrecen Önkormányzat Lapkiadó Kft. 4025 Debrecen, Simonffy u. 2/A, tel.: (52) 581-800 E-mail:
[email protected] Felelős kiadó: Angi János Borító, lapterv: Petromán László Tördelés: Kaméleon Dizájn Kft., tel.: (52) 532-211 Nyomtatás: Alföldi Nyomda Zrt., 4027 Debrecen, Böszörményi út 6., tel.: (52) 515-715 ISSN 1785-5152
Ne tűnjön képtelenség a fenti képes beszéd. Játék. S ha van kedve hozzá az olvasónak, kezdjen bátran címkéket ragasztgatni a nyitóbekezdésben vázolt térkép tereptárgyaira, hiszen ismerheti a régi közhelyet, hogy minden mindennel összefügg és mindennek van ellenpárja. Vagy ellentéte? Netán ellenfele? (Ki se ejtsük a szánkon: ellensége…) Az egyik és a másik közötti kapcsolat, viszony feltérképezésének gondolata vezette lapunk szerkesztőségét, amikor megszületett a döntés: a Disputa e száma foglalkozzon a politikai jobb és bal kérdéskörével. A téma az elmúlt közel húsz évben sem veszített aktualitásából. Túl sok minden történt és túl kevés. Bizonyos értelemben sokkal messzebb kerültünk valamihez képest, mint amit annak idején hit-
Mert az olvasó ilyen. Nem tudja átlépni a saját árnyékát. Jó néven veszi, ha segítenek neki abban, miről mit gondoljon, ha azt mondják, amit hallani szeretne. Mint egy kívánságműsorban. Önök kérték azonban ritkán van a valóságban. Én például szívesen néznék egy olyan filmet, amelyikben Bruce Willis vagy Tom Cruise (akit mondjuk Spielberg igazgat, hova álljon) ordítaná nézők százezreinek arcába a Gulag (Recsk stb.) lágereiben halálba küldöttekért felelős diktatúra bűneit. De hiába böngészem a moziműsort és kutakodom a nagyáruházi DVD-halmokban. Sehol semmi. Pedig ennek a botránynak sem lenne szabad megismétlődnie soha többé. (És ha mégis készülne egy Szolzsenyicin-adaptáció, azt is reklámok közbeiktatása nélkül kellene vetíteni a tévében.) Nincsenek illúzióim. A kívánságműsorokban nem hiszek. Hazafelé tartok és arra figyelek fel, hogy ahol eddig nem volt tábla, most van. S ahol volt, ott meg nincsen. Eltűnődöm az elsőbbségadáson: nem elég tudni, mi a szabály, mert az utakon mások is járnak.
Címkeragasztás tereptárgyakra
A hétköznapokban a filozófiai terminusok, az eszmék magyarázatai, a markáns definíciók gyakran súlytalanná válnak. Élet van, autók vannak és benzin- meg gázár, nehéz szatyrok, számlák. Ha a hatvanas éveket írjuk, a megalkuvás Magyarországán nagy és szürke csend van. Akik ekkor fiatalok, azt tapasztalják, tilos arról beszélni, hogy a szocializmus a gyakorlatban: hazugság és belátható szegénység. (Ugyanekkor amerikai kortársaik nyugodtan kacérkodhatnak a marxista eszmékkel, mert miután kinőnek a kamaszkorból, keresnek egy jól fizető állást, lesz lakásuk, autót és színes tévét vesznek.) Ha az idei évet nézzük, akkor például van magyar gárda és magyar tarka, vagy ha jobban tetszik, van melegfelvonulás és ellentüntetés. Vagy már-már üzemszerű riogatás, (le)kommunistázás és (le) fasisztázás, hogy a szélsőségek viszonylag parádés világában maradjunk, és a már nem sorok között, hanem sorokból olvasó rutinosan behelyettesít, hogy ki kicsodát, honnan…
Szénási Miklós
tünk róla. S nem árnyalatnyi különbségről van szó, ha azt mondjuk: nem mindegy, hogy áthelyezték a megállót, vagy mi távolodtunk el tőle…
DISPUTA Küszöb
A
z utca egyik és másik oldalán is hasonló házak találhatók, és a parkolóhelyek száma mindkét irányból nézve alacsony ahhoz képest, hogy hány autótulajdonos lakik ezen a környéken. A flaszter szürke és repedezett, eső után meggyűlik a résekben a víz és barna pocsolyává duzzad. Esténként a közvilágítással van némi gond, de ez nem kardinális problémája az itt lakóknak, mert ha időnként el is sötétedik egyik-másik lámpa, aztán újra kigyullad, nem kell vakon botorkálni hazafelé. Sokféle nép lakik a jórészt típustervek alapján épített házakban. Vannak természetesen kivételek, az általánoshoz képest másnak tekinthető homlokzatok, tetők és kerítések: ezek kivételessége azonban elsősorban a méretben és nem a kifinomultságban nyilvánul meg. (Viszont egységesen nincsenek az árkádok környékén sem ión, sem dór, sem korinthoszi oszlopok.) Ha úgy tetszik, magyar, oláh és szláv bánat keveredik itt félig kun és félig székely vérrel, s ki tudja még, mennyi szín, emlék és vágy kavarog, míg összeáll valami tarka egység. Ez a mi utcánk, a mi világunk. Mindennek (legalább) két oldala van, és ez a két oldal nem feltétlenül úgy egészíti ki egymást, mint az éjfekete a hófehéret, hanem sokkal inkább mint a nappal az éjszakát, egymásba folyva, egymásba mosódva, bizonytalan körvonalakkal. Mivel az utca kereszteződésében nincs sem stop-, sem elsőbbségadás kötelező tábla, jobbkézszabályról beszélünk. Más kérdés, hogy az ember eltűnődhet, a jobb-e a jobb vagy épp a bal, és hogy mihez képest az egyik az egyik és nem a másik.
3
Baloldal, jobboldal – mi végre? Balogh László Levente DISPUTA Főtér 4
„Baloldali vagy jobboldali, vagy a kettő közötti vagyok-e, nem tudnám megmondani, mert e kérdésekről túl sokat gondolkodtam. Bizonyos annyi, hogy baloldali is, jobboldali is, opportunista is vagyok, és hogy egyik sem lehetnék kvalifikáció és balance nélkül, noha éppen nem állítom, hogy a bal- és jobboldal kategóriájának ne volna lényeges értelme.”1 Kolnai Aurél levele Jászi Oszkárhoz, 1942. szeptember 15.
Két fél – egy egész?
vánul meg, amelynek során a másik fél meg van szólítva, de nincs elismerve, akkor Aligha szorul különösebben bizonyításra az aszimmetrikus viszonyról beszélhetünk. az állítás, amely szerint a politikai lét min- A történelem számtalan ellentétpárt ismer, den formájához elválaszthatatlanul hozzá- mint amilyen a hellén–barbár, keresztény– tartozik a megosztottság, amely azonban pogány vagy éppen a demokratikus–dikegyaránt intézményesülhet tatórikus, ahol a kölcsöpolitikai rendszerekben, nös elismerés lehetősége pártokban, mozgalmakban, ki van zárva, ezért a két illetve a legkülönbözőbb fél közötti viszony csakis ideológiai tartalmakkal teaszimmetrikus lehet.3 Ha a fenti definíciót elfogadjuk, lítődhet. A megosztottság akkor feltételeznünk kell, különböző formáiban az a hogy léteznek szimmetriközös, hogy gyakran olyan kus ellenfogalom-párok is, történelmi és politikai elamelyeket az különböztet lenfogalmakban fejeződnek meg az előbbiektől, hogy ki, amelyek mintegy magáabban a felek nem egyszetól értetődően kettéosztják rűen csak megszólítják, de a világot. A fogalmak szekölcsönösen el is ismerik mantikai elemzése rávilágít egymást. A megosztottság arra, hogy azok nem csukövetkeztében minden politikai csoportopán jelzői, hanem teremtői is politikai vagy sulás feltételezi magáról, hogy olyan vitársadalmi csoportoknak.2 Ez a körülmény pedig két további lényeges vonásra világít lágról alkotott képet testesít meg, amelyik rá. Egyrészt minden esetben csoportokról, a jó ügyet képviseli a rosszal szemben, és illetve azok identitásáról van szó, másrészt ennyiben erkölcsi felsőbbrendűséget is tunem tekinthetjük egyszerű önmeghatáro- lajdonít magának. Amíg azonban a megoszzásnak, hiszen egyben meg is különböztet tottság aszimmetrikus viszonyok között minket másoktól. Olyan szinte csak kizárólagos …minden politikai csofogalompárokról van szó lehet, addig szimmetrikus portosulás feltételezi tehát, amelyeknek tagjai viszonyok között inkább magáról, hogy olyan akkor válnak értelmeskomplementer. világról alkotott képet sé és értelmezhetővé, ha Az ellenfogalmak tetestesít meg, amelyik a két felet egyszerre gonhát természetesen feltéa jó ügyet képviseli a doljuk el. A „mi” kijelentelezik egymást, ám egyrosszal szemben… tése mindig feltételezi az máshoz való viszonyuk „ők” jelenlétét. A politikai folyamatosan változhat. vagy történelmi közösségek gyakran olyan Kezdetben aszimmetrikus viszonyok időfogalmak mentén konstituálódnak, ame- vel szimmetrikussá válhatnak. A bal–jobb lyek őket és a rajtuk kívül állókat egyszer- fogalompár, amely a politikáról való gonre szólítják meg, függetlenül attól, hogy dolkodásunkat, minden pontatlansága, viönmagukat és másokat direkt vagy indi- szonylagossága és változékonysága ellerekt módon határozzák meg. Ennek megfe- nére is alapvetően meghatározta, ennek lelően a fogalompárokon belül kétféle alap- egyik legnyilvánvalóbb példája. Azok az vető viszonyt különböztethetünk meg. Ha elképzelések és világképek, amelyek ehhez az ellenfogalom-párban olyan viszony nyil- a fogalompárhoz kapcsolódtak, kezdetben 1
2
3
„Sorai ismét választ követelnek” – Jászi Oszkár és Kolnai Aurél levelezéséből, Világosság 1997/5–6. sz. 80. o. Reinhart Koselleck: Az aszimmetrikus ellenfogalmak történeti-politikai szemantikája. In.: Elmúlt jövő. Atlantisz Kiadó, Budapest, 2003, ford.: Szabó Márton, 242. o. Uo. 243. o.
DISPUTA Főtér
inkább kizárólagosak voltak, és bármeny- inkább lehetetlen olyan egyszerű felosznyire feltételezték is egymást, két egymás- tást elképzelni, amelyik mindenkit képes sal csak nehezen összeegyeztethető világ integrálni, vagy bárkit képes egyetlen eszképét rajzolták ki. Ez az ellentét egészen mének megfelelően integrálni. Arról a köaddig fokozódott, amíg valóban két világ- rülményről nem is beszélve, hogy a jobb- és rend nem jött létre belőle, amelyek ugyan a baloldal maga sem homogén, márpedig a látszólag kizárták minden kompromisszum kettéosztás azt sugallhatja, hogy azonos lehetőségét, ugyanakkor azonban nem is oldalakon homogén politikai érdekek és létezhettek volna egymás nélkül. Ez a moz- csoportok vannak, amelyek lehetővé teszik, zanat azonban már kivezet abból a keret- hogy a két felet egy-egy egységes politikai ből, amelyen belül bal- és jobboldal mint akaratként vagy világképként képzeljük egymást feltételező és kölcsönösen elis- el, ami azonban nyilvánvalóan nem felel merő ellenfogalom-pár elgondolható. Bal- meg a valóságnak. Mindez azért is alapveoldalról és jobboldalról véleményem szerint tően problémás, mert soha sem lehet poncsak akkor van értelme beszélni, ha a plu- tosan megállapítani, hogy mi a megosztás ralizmust mint elengedhetetlen alapfelté- tárgya. Vajon egyszerűen pártokról, ideotelt elfogadjuk. Ha ezt nem tesszük, akkor lógiákról, esetleg erkölcsi és ízlésvilágoka bal–jobb politikai megosztottságot csak- ról van szó, amelyek elválasztanak minket? is aszimmetrikus, egymást kizáró ellenfo- Ha ezt a kérdést meg is tudjuk válaszolni, galmak keretében lehetséges elgondolni. A azzal a körülménnyel már végképp neheszélsőjobb vagy szélsőbal minden formá- zen tudunk mit kezdeni, hogy az erkölcsök ja éppen azért, mert szélen helyezkedik el és pártok, ízlésvilágok és ideológiák csak a mindenkihez képest, nem lehet szimmetri- legritkább esetben esnek egybe, és akkor kus. A végpontokból nézve minden viszony sem hiánytalanul, időben és térben állanaszimmetrikus. A bal–jobb fogalompár a má- dóan változva. sodik világháború után a Nyugaton, majd 1989 után Keleten egyre inkább elterjedő, a Progresszió és hagyomány pluralizmus elemi feltételét elismerő körülmények között fokozatosan szimmetrikus Ha a bal- és jobboldal kialakulásának körülellenfogalom-párrá alakult át, ami ma már ményeit közelebbről meg akarjuk vizsgálni, legfeljebb a többség és kisebbség aszimmet- akkor könnyen megállapíthatjuk, hogy a riájában lehet egyenlőtlen, a kölcsönös el- politikáról való gondolkodásunkat alapjaismerés kérdése azonban fel sem vetődik. iban és tartósan meghatározó jelenségről Mindazonáltal a kétosztatú világképek van szó, ami ehhez képest szinte véletlemég a pluralizmus körülménye és a kölcsö- nül alakult ki. A bal–jobb megosztás a szó nös elismerés ellenére is magukban hordják legszorosabb értelmében mindig kézenfeka képzetet – és ezzel együtt a veszélyt –, vő volt, de csak a francia forradalom elején hogy a társadalmat egyetlen tengely men- alakult ki, amikor is a nemzetgyűlésben az tén osztják ketté. Az ilyen felosztások min- alkotmányos monarchiáról szóló vita alden esetben azt az illúziót kalmával balra ültek a kiAz ilyen felosztások kelthetik, hogy két félrályi vétó ellenzői, jobbra minden esetben azt az ről van szó, és a két fél az pedig támogatói. Maga a illúziót kelthetik, hogy egész. A bal- és jobboldal megosztás kezdetben sem két félről van szó, és a egy absztrakt középpel szilárd pártokat, sem idekét fél az egész. együtt az egészet jelképeológiákat nem jelentett, zi, ami azt az alapvető, ám legfeljebb alkalmi hatalmi mégis téves látszatot kelti, hogy mindenki csoportosulásokat jelölt, amelyek gyakran tartozik valahová. Ha el is tudjuk képzelni, pillanatnyi érdekeknek megfelelően cselehogy mindenki találhat magának baloldali kedtek. Ez a kezdeti alaktalanság a 19. szávagy jobboldali szimpátiát, azt már sokkal zadra egyre inkább eltűnt, és a bal–jobb nehezebb elgondolni, hogy egy egyén kép- megosztottság megtelt tartalommal. Tévedzeletvilága és erkölcsi rendje teljes mér- nénk azonban, ha azt gondolnánk, hogy ez tékben megfeleltethető legyen egy abszt- a tartalom valaha is valamilyen végleges rakt világképnek vagy ideológiának. Ha ideológiai formát öltött. Ami a jobboldaegy modern társadalmat nem lehet egyet- li és baloldali gondolkodást megkülönbözlen egységbe foglalni, akkor az egy ketté- tette, az nem valamilyen ideológiai tartaosztás révén még kevésbé valósítható meg. lom volt, hanem inkább egyfajta politikai A modern társadalmak egyre összetetteb- magatartás, gondolkodásmód vagy egybek, és egyre bonyolultabb érdekviszonyok szerűen stílus. A 19. században az ellenhálózzák be, ennek következtében egyre tétek a progresszió és a hagyomány körül
5
DISPUTA Főtér 6
kristályosodtak ki, és legfontosabb kérdéA bal és jobb meghatározásának fensük a szabadság, illetve annak hordozói, az tebb vázolt esetlegessége kapcsán joggal egyén és a nemzet voltak. A 20. században merül fel a kérdés, hogy minek alapján beez az ellentét sokkal inkább a szociális kér- szélhetünk egyáltalán még bal- és jobboldés körül forgott, ami a máig meglevő bal– dalról. Vajon mi az az állandó mozzanat, jobb megosztottságba ágyazódott. aminek alapján helytől és időtől függetleA politikai megosztottság hangsúlyai nül, mégis megalapozottsággal beszélhehelytől és időtől függően folyamatosan vál- tünk bal- és jobboldalról? Mi az az eredeti toztak. Mind a bal-, mind motívum, amelynek alapa jobboldal külön politiján a két oldalt minden A 19. században az elkai hangsúlyokat kapott. alapvető esetlegessége és lentétek a progresszió Ennek legegyértelműbb viszonylagossága ellenére és a hagyomány körül jele, hogy a bal–jobb megis megkülönböztethetjük, kristályosodtak ki… osztottság szinte mindenés ami mind a bal-, mind ütt meghonosodott vaa jobboldal történetében lamilyen formában, ám mindvégig felismerhető minden politikai közösségben és kultúrá- marad? A fentiek alapján azt hiszem nyilban más alakot öltött, és más tartalommal vánvaló, hogy pusztán tartalmi megkütelítődött. Ez azzal magyarázható, hogy a lönböztetésből nemigen érdemes kiinduljobb-bal megkülönböztetés természeténél ni, mint ahogyan azzal sem jutunk előbbre, fogva meglehetősen viszonylagos, hiszen ha a két oldalt egyszerűen egymást kizáegy mindenkori középhez viszonyul, ami ró lehetőségként tüntetjük fel, valamiféle önmagában véve is absztrakció, és még ha erkölcsi abszolutizmust tulajdonítva egyik el is fogadjuk létét, a hozzá viszonyuló bal-, vagy másik oldalnak. Ha a fenti kérdésekilletve jobboldali politikai tartalom min- re választ akarunk kapni, óvakodnunk kell denütt más és más. Egyes politikai irány- attól, hogy a megkülönböztetést egyetzatok bizonyos országokban határozottan len ellentétre vezessük vissza, ezért olyan baloldalinak számítanak, másutt viszont megkülönböztető jegyet kell választanunk, inkább jobboldaliak. Egyes politikai moz- amelyik túlmutat az egyszerű dichotómián, galmak bizonyos korokban inkább bal-, és rávilágít valamilyen lényegi különbségmáskor inkább jobboldalinak tekinthetők. re, mégis képes egyfajta azonosságot felA nagy történelmi katasztrófákhoz kötődő, mutatni a bal- vagy a jobboldalon belül. földcsuszamlásszerű politikai változások Ez a különbség talán olyan szemlélepedig képesek úgy átrendezni a politikai tekben ragadható meg a legérzékletesebmegosztottságot, hogy egyes pártok vagy ben, amelyek ugyan elválasztanak, mégmozgalmak átkerülhetnek a másik oldalra, sem állnak antagonisztikus ellentétben, vagy teljesen el is tűnnek. Ilyen nagysza- sőt lényegüket tekintve kiegészítik egybású változások persze nem következnek mást, hiszen mindkettő szorosan kötődik be mindenütt és főleg nem gyakran, azt a nyugati kultúrához. A szemléletek alapazonban minden további nélkül kijelent- ján történő megkülönböztetés legfőbb eréhetjük, hogy a bal- és jobboldalt elválasztó nye, hogy egyszerre képes az adott oldalon tengely – tartalmától lényegében függetle- meglevő tartalmi különbségeket áthidalni nül, a helytől és a kortól azonban mégis és a világnézetek különbségét hangsúlyozfüggően – állandó mozgásban van. ni. Ennek alapján leegyszerűsítve talán azt Ezt az alapvetően viszonylagos jelleget mondhatnánk, hogy a baloldal szemléletéerősíti az a vonás, hogy a bal- és jobbol- nek alapvető vonása a kritika és a változás, dal eredetileg ugyan tudatosan ellenpon- a jobboldalé a megtartás és a hagyomány. tokat választott, hogy a dichotomikus vo- Nyilvánvaló, hogy ezek a szemléletek sem násokat hangsúlyozza. Ez azonban idővel kizárólagosan kötődnek egyik vagy másik megváltozott, mivel az egyes oldalak a mo- oldalhoz, de ebben az esetben a két szemlédern tömegdemokrácia körülményei között, let két megközelítési módot jelöl, amelyek a sikeres választási szereplések érdekében egyrészt összekötnek, másrészt elválasztafokozatosan átvettek egymás követelései- nak. ből, így azok végül jórészt elvesztették ereA baloldal esetében „a kritika, a reform deti kötődésüket. Ez a folyamatos konver- és az előjogok és egyenlőtlenségek racionágencia oda vezetett, hogy mára szinte a lis fölülbírálata lényegileg kötődik a fontos felismerhetetlenségig összekeveredtek az privilégiumokból kizárt társadalmi csoporideológiák és programok, így ezek alapján tok […] közvetlen érdekeihez és akaratámeglehetősen nehéz lenne megkülönböz- hoz”, míg a jobboldal esetében „a hagyotetni a két oldalt. mányok és hitek primordiális együttesét
4
5 6 7
Kolnai Aurél: Az erkölcsi mozzanat a politikai megosztottságban. In: Kolnai Aurél (Válogatta, sajtó alá rendezte, a bevezetést és a jegyzeteket írta: Balázs Zoltán), Új Mandátum Könyvkiadó, Bp., 2003, 186. Uo., 194. Uo., 188. Uo.
DISPUTA Főtér
formális és informális privilégiumok hie- bizonyul, akkor azon nem kell változtatrarchiája testesíti meg, és hűségviszonyok, ni. A jobboldal akkor válik aktívvá, ha a előítéletek és részérdekek hatalmas és sok- baloldal akcióba lép, ezért szerepe inkább rétű rendszere veszi körbe, a társadalom reaktív. Ez az aktivitás, pontosabban reaklegkisebb építőjét is beillesztve ebbe a há- tivitás lehet nyíltan ellenálló, vagy pedig lóba”.4 Mindazonáltal a baloldal és jobbol- olyan, amelyik hajlandó kevésbé lényeges dal szemléleteinek ilyetén megkülönbözte- dolgok feláldozására, hogy a számára fontését nem egyszerűsíthetjük le a „van” és a tosabbakat megtarthassa.7 A jobboldalnak ezért megvan az az esélye, „kell” ellentétére, hiszen …a baloldal és jobbolhogy utólag mindent jobsokkal inkább a „van” és dal […] megkülönbözban tudjon, illetve utólag a „kell” különböző megkötetését nem egyszemindent, ami elfogadottzelítéseiről van szó.5 Amíg a jobboldal a „van” és a rűsíthetjük le a „van” nak bizonyul, beépítsen „kell” közötti különbséget és a „kell” ellentétére, a maga eszmerendszerénem tekinti elviselhetethiszen sokkal inkább a be. A baloldal ezzel szem„van” és a „kell” különlennek, addig a baloldal ben mindig a progresszió böző megközelítéseiről elfogadhatatlannak tartletéteményesének tekintvan szó. ja azt. Ennek következtéheti magát, amennyiben ben a jobboldal a „van” és az igazságosságra és a bola „kell” közötti feszültséget öröknek és fel- dogságra hivatkozik, és így bármilyen kuoldhatatlannak tekinti, miközben a balol- darca ellenére képes újraéledni és vonzerőt dal arra törekszik, hogy azt megszüntesse. gyakorolni azok számára, akik elégedetleA jobboldal úgy tekint erre a feszültség- nek mindazzal, ami van. re, mint egy tényre, amellyel együtt kell élni, és ezt a tényt azzal próbálja meg eny- Új ösztönző hatású alkalmak, híteni, hogy a „van”-t idealizálja a „kell”- túl a jobb–bal játékterén el szemben. Csak végszükség esetén nyúl a „van”-hoz, és akkor is rendkívül óvatosan. Ha a fentiek alapján úgy gondolnánk, hogy A baloldal minden esetben a „van”-t vál- a politikai megosztottság egyetlen választoztatja meg, és a „kell”-hez mint egyfajta tóvonala a jobb- és a baloldal között húeszméhez ragaszkodik, amit igazságosnak zódik, akkor meglehetősen leegyszerűsíés főleg megvalósíthatónak gondol. Ennek tenénk a modern társadalommal és annak érdekében hajlamos felszabadítani az esz- politikai törésvonalaival kapcsolatos elképközöket, amelyek az óvatos reformoktól a zeléseinket. Hiszen lehet, hogy a modern permanens forradalomig terjedhetnek, és társadalmakban a bal- és jobboldal politiamelyek szélsőséges esetekben elszabadít- kai megosztottsága a legnyilvánvalóbb és hatják az erőszakot. legrégebbi forma, ám semmi esetre sem az Mindkét esetben fennáll a veszélye egyetlen. Ráadásul a bal- és jobboldal köannak, hogy valamilyen állapotot ideali- zötti különbség egyre esetlegesebb és hozáljanak, ami a jobboldal esetén valamifé- mályosabb, ezért a megosztottság folyamale kritikátlan tradicionalizmusban, a bal- tosan veszít jelentőségéből. Ennek nyilván oldal esetén pedig valamilyen, a valóságot számos oka van. A bal- és jobboldal hangfigyelmen kívül hagyó dogmatizmusban súlyai végleg összekeveredtek, a politikai nyilvánulhat meg. A baloldal jobban haj- hívószavak elvesztették eredeti politikai lik az absztrakciók és rendszerszerű fel- oldalhoz való kötöttségüket. Ma már szinte fogások felé, ami paradox módon egyfajta lehetetlen olyan politikai, gazdasági vagy akcionizmusban fejeződik ki, ezért szin- társadalmi konfl iktust említeni, amelynek te minden esetben a baloldalé a kezdemé- lenne külön jobb- vagy baloldali megoldása, nyező szerep. A jobboldal sokkal inkább ami ennek megfelelő következetes politiközömbös az igazságossággal és annak in- kai magatartást követelne vagy ideológiai tézményeivel szemben, mivel ezek az ő meggyőződést feltételezne. Ezt a jelenséget szemében lehetetlen absztrakciók, ezért nem lehet kizárólag az ideológiák többször mindig az érdekli elsősorban, hogy valami is bejelentett állítólagos végével magyaműködik-e.6 Ha valami működőképesnek rázni. A politikát egyre inkább a pragma-
7
DISPUTA Főtér 8
tizmus, illetve a „médiaérték” határozzák mi a rossz, jogos és jogtalan, igazságos és meg, és egyre kevésbé a programok vagy igazságtalan. Ezek a körülmények pedig ideológiák. A manapság szinte mindenütt szükségszerűen alakítják át nemcsak a baltapasztalható öncélúság és politikai prüdé- és jobboldal hagyományosnak tekintheria körülményei között ez teljességgel ért- tő viszonyaival, hanem a politikával mint hető, hiszen ma nem tagságot és támogatót olyannal kapcsolatos elképzeléseinket is. kell elsősorban toborozni, hanem válaszJoggal vetődhet fel a kérdés: ebben a tót. Lehetőleg a legtöbbet, ez pedig nem- helyzetben vajon mi lép a jobboldal és baligen kedvez a szilárd szerveződési formák- oldal megosztottságának helyébe? A jövő nak – elsősorban a tömegpártoknak – és az egyik lehetséges – bár semmi esetre sem ideologikus programoknak. Ennek nyilván- szükségszerű – változataként könnyen elvaló következménye a tömegpártok taglét- képzelhető egy olyan politikai polarizászámának látványos zsugorodása, illetve a ció, amely a racionális politikai diskurzus választók egyik oldalról a másikra való hir- – amelyhez a bal- és jobboldal egyaránt hoztelen átáramlása. zátartozik –, illetve a populizmus között A politikában egyre több olyan konfl ik- húzódik. Ez a fajta felosztás nemigen tesz tus jelenik meg, amelyekre a hagyományos különbséget jobb- és baloldal között. Bal jobb- és baloldali megközelítés nem képes és jobb ebben az összefüggésben nemigen választ adni, mivel annak kérdésfeltevései értelmezhető, hiszen a populizmus bal-, ilés válaszai egyaránt szorosan kötődnek a letve jobboldali elemeket egyaránt képes modern kor hajnaláról származó jellegze- integrálni, és a közöttük meglevő ellenttes társadalmi problémákhoz. Nem mintha mondásokat látszólag gond nélkül feloldani. ezek megoldódtak volna, de mára világossá A populizmus kiélezi a modernitás társadalvált, hogy a gazdasági növekedés, a tech- mi, gazdasági és politikai ellentmondásait, nikai fejlődés, az egyéni szabadságjogok és az eszmék és a gyakorlat közötti feszültséa szabad választásokon alapuló képvisele- geket, a problémákat leegyszerűsíti, és új ti demokrácia nem képesek választ adni a összefüggésrendszerbe ágyazza. A populisjelen és a jövő valamennyi feladatára, pró- ták minden esetben a népre hivatkoznak batételére.8 A 20. század végéig még lé- mint egyfajta változatlan, homogén entiteztek olyan illúziók, hogy a fent említett tásra, amely mint egy romlatlan közösség tényezők zavartalan működése esetén a áll szemben a romlott elittel. A populizmus modern társadalom minden gondját egy- politikailag nem azért problematikus, mert szer s mindenkorra meg lehet oldani. Ma a hatalom birtokosaival szemben lép fel, már tudjuk, hogy ez nem így van, és egyre és ehhez a közvetlen demokrácia eszkökétségesebb, hogy a 19. zeire kíván támaszkod…egyre kétségesebb, és 20. századból örökölt ni, hanem inkább azért, hogy a 19. és 20. számódszerek és eszközök almert a választók egyszezadból örökölt módkalmasak lesznek-e arra, ri többségi véleményét a szerek és eszközök hogy az új évszázad kinép egységes és általános alkalmasak lesznek-e hívásainak megfeleljenek. akaratának tekinti, ezért arra, hogy az új Világosan látszik, hogy az gyakran úgy tűnhet fel, évszázad kihívásainak éghajlat, a környezet, az mintha maga az igazság megfeleljenek. energiához, az élelmiszerlenne a tét. Mintha a nép hez és az ivóvízhez való „igazsága” állna itt szemhozzájutás, illetve a források újraelosztá- ben az elit „hazugságaival”, vagy az akasa lesznek a 21. század legfontosabb kérdé- rat egysége az érdekek által szabdalt parsei, ezekre pedig nemigen léteznek tisztán tikularizmussal. A nép úgy jelenik meg jobb- vagy baloldali válaszok.9 A világ és itt, mint egy nemzeti karakter vagy népbenne az államok politikusai olyan kihívá- lélek hordozója, ami egyfajta morális felsokkal néznek szembe, amelyek lehetetlen- sőbbrendűségnek felel meg. A populizmus né teszik az egyszerű válaszokat és válasz- mindig a többségre és az egységre helyezi tásokat. Megszűnik az egyértelműség, nem a hangsúlyt a vélemények ütköztetése és a lehet egykönnyen megmondani, mi a jó és kompromisszumok helyett, aminek legfőbb 8
9
A Cicero című német folyóirat 2007. szeptemberi számában kérdést intézett neves történészekhez és társadalomtudósokhoz – többek között Eric Hobsbawmhoz, Paul Noltéhez, Anthony Giddenshez és Andrew Moravcsikhoz – arra vonatkozóan, hogy vajon milyen politikai ellentét határozza meg majd a 21. századot. Lásd Welcher Gegensatz wird das 21. Jahrhundert prägen? in: Cicero – Magazin für politische Kultur 2007/9. http://www.cicero.de/839.php?ausgabe=09/2007 – a letöltés ideje 2008. július 31. Uo.
DISPUTA Főtér
veszélye, hogy a kisebbségi véleményeket illetve a gazdag és szegény közötti szakamegbélyegezheti vagy kiiktathatja a több- dék fennmarad – bármilyen tartalmi hangség nevében és ezzel helyreállítja az aszim- súllyal is –, addig lesz bal- és jobboldal. metrikus viszonyokat, amelyhez képest a Ezzel együtt nem nehéz elképzelbal- és jobboldal közötti különbségek leg- ni, hogy a jobb- és baloldal közötti polifeljebb másodlagosak lehetnek. tikai megosztottság egyre inkább másodAz imént feltett kérdés és a fentebb lagos jelentőségű lesz. Ennek egyfelől az vázolt populista vízió talán azt sugallhat- az oka, hogy részben a hetvenes évek óta ják, hogy a jobb–bal megmegfigyelhető ideológi…amíg a szabadság és osztottság el fog tűnni, ai konvergencia, másfelől szolgaság, illetve a erről azonban vélemépedig a „létező szocializgazdag és szegény könyem szerint szó sincs. mus” bukása az eredetileg zötti szakadék fennAbban ugyan nem vagyok jobb- vagy baloldali hangmarad – bármilyen biztos, hogy a bal–jobb súlyokat a felismerhetartalmi hangsúllyal megosztottság marad a tetlenségig összekeverte. is –, addig lesz bal- és legfontosabb politikai váMásrészt pedig, és ebben jobboldal. lasztóvonal, az azonban az esetben ez a meghatábizonyosnak tűnik, hogy rozó, a politika egyre keminden változás és tartalmi eltolódás el- vésbé forog a hagyományos konfl iktusok lenére fenn fog maradni. Ennek nyilván körül, egyre több problémával szembesül, több oka is van. Először is a bal–jobb meg- amelyeket nem lehet egyetlen döntéssel osztottság túlságosan mélyen gyökerezik megoldani, legfeljebb hosszú távú folyamapolitikai tudatunkban, kultúránkban, és tok révén lehetne kezelni őket. Márpedig szorosan hozzátartozik identitásunkhoz. a mai politika egyetlen fokmérője a hatéA politikához kapcsolódó fogalmaink meg- konyság, ez pedig nem kedvez sem a hoszlehetősen szívósak, és nem képesek mindig szú távú tervezésnek, sem a programoknak, azonnal megragadni a legmélyrehatóbb vál- sem az ideológiáknak. Az új konfl iktusok tozásokat sem. Ehelyett gyakran csak a fo- mentén újfajta politikai orientációk és tögalmak „tapasztalati tere” és „elvárási ho- résvonalak alakulhatnak ki, amelyek újabb rizontja” változik meg. Másodszor, a bal- és politikai polarizációhoz vezethetnek. Ezek jobboldal közötti megosztottság elég rugal- az ellentétek azonban egyre kevésbé idemas ahhoz, hogy nagyon különböző formá- ológiai jellegűek, sokkal inkább stílus-, kat öltsön és nagyon különböző ideológiai ízlés- és gondolkodásmódbeli különbségek meggyőződéseket integráljon. Harmadszor, lesznek, amelyek mellett a bal- és jobboldal mindaddig, amíg a szabadság és szolgaság, szinte békésen megférhet egymás mellett.
9
Christoph Ransmayr
A repülő hegy Az ég-menyasszonya. Szerencsés visszatérés. Figyelmeztetések* Ha a Cha-Ri csúcsa alatt tényleg létezett az a grotta, melyről a vörös kolostorbeli szerzetes mesélt nekünk, akkor bizonyára hófúvások temették el a bejáratát. Liam és én életünk eddigi legmagasabb pontján egy bokornyi imazászlón kívül a kőkemény hóban semmi egyéb nyomát nem találtuk zarándokoknak vagy megszentelt helynek. A Madárhegy csúcsa makulátlan fehér páncélt viselt. Talán a fáradtság, sőt kimerültség is közrejátszott abban, és nemcsak a lábunk alatt hullámzó felhőtenger és a belőle kiemelkedő sok-sok sziget, hogy sokáig (majdnem túl sokáig) maradtunk odafönt. Amikor végre elindultunk lefelé, az éjszaka beálltáig már csak néhány óra volt hátra. Igyekeznünk kellett.
DISPUTA Macskakő
De akkor aztán a Madárhegy mintha leereszkedés közben is bizonyságát adta volna váratlan türelmének és jóindulatának: még a kezdődő szürkületben is oly szélcsendes, oly tiszta maradt a levegő, hogy még talán holdfény mellett is biztonságosan visszatérhettünk volna a khampák táborába.
10
Életünkben először másztunk meg egy hatezrest, és most a diadal mámorában minden veszély fölött állónak, mi több, legyőzhetetlennek hittük magunkat, és a hegymászás csaknem játszi könnyedségű sikerét nem a Tsering Dorje által aznapra jövendölt
rendkívül kedvező időjárási feltételek javára írtuk, hanem csakis tulajdon tehetségünket láttuk benne, saját erőnket. Azt hittük, képesek vagyunk megbirkózni e hegylánccal, melynek végén a Phur-Ri várt ránk, és zihálásunk is csak annyit jelentett, hogy még bírjuk szusszal, még bőven van levegőnk, ha csakhamar még magasabbra törnénk. Most már nem tértünk át a gerinc szélárnyékos oldalára, hanem lemászás közben végig a zarándokösvényen maradtunk, és az összes sziklaátjárót jégmentesen találtuk, olvadékvíztől csurogva, pedig napnyugta után még ezeken a langyos napokon is visszafagyott a legtöbb csermely, és velük együtt elnémult minden vízcsobogás. Anélkül, hogy ebben bármi mást láttunk volna, mint egy olyan szabály igazolását, melyet még önkívületben is tudtunk és követtünk, megtapasztaltuk ezekben az órákban, amit Liam már a Horse Island-i szirteken is úgy emlegetett, mint a hegymászás alaptörvényeinek egyikét: a leereszkedés néha több koncentrációt és több ügyességet kíván, mint bármely felkapaszkodás, mert a mélybe vezető úton minden lépés, mely odafelé a felmászó előtt volt, szemmagasságban, jól láthatón, most láthatatlanul búvik meg támpontot kereső lába alatt, ráadásul nem is mindig tudható,
* A Kalligram Kiadónál télen megjelenő regény 9. része. A 7. részt a májusi, a 8.-at a júniusi számban közöltük.
Amikor a mélységes árnyékban alattunk a khampák sátrai és a jakok messze a meredélyen is túl szétszórt fekete foltjai végre ismét látómezőnkbe kerültek, a holdsarló a napfény sápadtvörös legvégső visszfényében izzó hókupolák és hegygerincek fölött jelent meg. És mintha az éjszaka határán libegne, megpillantottuk a sátrak fölött azoknak az óriási apollólepke-rajoknak egyikét, melyek az elkövetkező napokban újra meg újra felbukkantak előttünk: csupa vibráló, áttört szalag, mely egy-egy hómentes nyereg fölött a következő völgy szoknyaráncába libegett át, és mélyebben, tovább nyugatra, mintha a pillangóraj egyedüli rendeltetése volna, hogy utolérje és az éjszaka pereméről visszahozza az elillanó fényt, A kutyákat még nem oldozták el a cölöpökről, és őrjöngve rángatták láncaikat, szíjaikat, amikor elértük a tábort, és az első ember, aki diadalunk után odajött hozzánk, Nyema volt, és így szólt: Már vártunk rátok. Tsering Dorje éppen indult volna a keresésetekre. Attól a kicsiny, csak második pillantásra észrevehető bevágódástól Nyema orrcsontján, mely a kihallgatás óráinak és egy kínai határőr ökölcsapásának emléke volt, arcán felbukkant egy parányi árnyék, mintegy az éjszakából közénk szállingózó fekete hópehelynyi sötétség,
mely megolvadt, és Nyema mosolyában a visszatérésünk, az én visszatérésem láttán támadó megkönnyebbülés kifejeződésében tovatűnt. Ez a kicsiny, futó árnyék egy olyan asszony arcán, aki férjének halála és elkaparása után vigasztalás helyett verést kapott, és aki aggódott értem és bátyámért, miközben mi csak diadalmenetet jártunk a felhők fölött, ez a parányi árnyék annyira megrendített, meghatott, oly erővel vonzott Nyemához, hogy kis híján magamhoz öleltem, kis híján kezembe vettem az arcát, kis híján bátyám szeme láttára és a nemzetség szeme láttára megcsókoltam, de aztán csak a karjára tettem kezemet, mint aki megnyugtatni szeretné, és mondtam valamit a Cha-Ri szépségéről, valamit a veszélytelen megmászás játszi könnyűségéről vagy a mi szerencsés visszatérésünkről, vagy valami mást, amire már nem emlékszem, mert nem felelt meg sem annak, amit tényleg mondani, sem annak, amit tényleg tenni akartam. Amit ebben a pillanatban éreztem és elhallgattam Nyema előtt, az nem az attól támadt öröm volt, hogy eljutottunk valamiféle csúcsra, vagy valahová a felhők közé, hogy ott jártunk valahol odafönt; én azt az örömöt hallgattam el, ami attól támadt bennem, hogy visszatértünk föntről ide, ebbe a sátortáborba, hozzá. De nem a törzs szemei és fülei tették lehetetlenné az ilyen értelmű vallomást, hanem kizárólag az, hogy bátyám is ott volt. Azt kívántam akkor, bárcsak Liam ne állna ott, ahol állt. Azt kívántam, bárcsak bátyám ne lenne ott, ahol ott volt. Elkívántam őt máshová, hogy kettesben lehessek ezzel a nővel.
DISPUTA Macskakő
hogy odalent az a keresztirányban haladó út, vagy amelyik arról a sziklaoromról megy lefelé, vajon csakugyan a biztonságba visz-e tovább, tovább a mélybe, vagy csak egy előreugró sziklaerkély pereméhez vezet, ahonnét csak korrigálva visszafelé, fölfelé! mászni lehet, és megint lefelé, a völgybe csak aztán.
11
Nyema egy ég-menyasszonya volt, olyan nő, aki nemzetségétől kapta ezt a címet és a velejáró védelmet és tiszteletet is. Mert ha egy közösség valamilyen csapás, halálozás miatt szűkölködött férfiakban, és a nemek kedvezőtlen aránya miatt egy nőnek nem jutott élettárs, de mégsem akart éjszakáról éjszakára egyedül vagy gyermek nélkül maradni, akkor az volt a Nyema törzsében is érvényes szbály, hogy az ilyen nőt ünnepélyes szertartással az égnek szentelik, az életet létrehozó és őrző szellemeknek. Ha egy ég-menyasszonya úgy akarta, kedve szerint bármely férfitól gyermeket foganhatott, aki aztán a törzs ugyanolyan gondoskodására tarthatott számot, mint bármelyik más, állandó párkapcsolatban nemzett utód.
DISPUTA Macskakő
Egy ég-menyasszonya gyermeke mindenki gyermeke volt, és Nyema fia, Tashi, akinek hasonló nevű apját a Nangpa-hágónál megölték és elkaparták, most már csak az anyjára maradt, és rámaradt mégis mindenkire, minden törzsbeli férfi segítségére és védelmére és minden asszony gondviselésére és szeretetére számíthatott.
12
Nyema azt mondta, viszi a hátizsákomat, és csak most éreztem, a feszült figyelem alábbhagyásakor, a visszatérésünkből és abból a visszanyert szabadságból fakadó megkönnyebbülésem közepette, hogy immár a hegymászók csőlátása nélkül rakosgathatom egyik lábamat a másik elé, csak most éreztem, mennyire kimerült vagyok. Az útvonal, mely a csúcsról a tábor védett nyugalmába vezetett vissza, most kettévált: Liam szó nélkül és talán éppolyan fáradtan, mint én, elindult zöld kupolasátra felé, én pedig Nyema mellett mentem tovább (anélkül, hogy ajánlatát elfogadva, zsákomat
odaadtam volna neki), Tsering Dorje sátra felé, mely följebb állt az emelkedőn, közvetlenül egy hegyipatak mellett, Nyema sátra, a mi sátrunk felé. Még a langyos levegőben is, mely ezen az estén a sötétség beállta után is tavasziasan meleg, sőt koranyári maradt, megborzongtam önkéntelenül: csurom izzadság voltam, és most, amikor a megerőltetésből adódó égéshő ezt a nedvességet nem igazította testhőmérsékletemhez, most a leglágyabb szellőt is jeges huzatnak éreztem. Captain Daddy az ő két újonc katonáját a Caha-beli hosszú ereszkedések végeztével mindig rákényszerítette, hogy az izzadságtól vagy esőtől nedves ruházat cseréje előtt vagy egy majdhogynem rituális fürdőre sor kerüljön, vagy legalább csupasz felsőtesttel megmosakodjunk, mert az volt a véleménye, hogy az erdei patakok vagy egy mocsaras hegyi tó jeges vize okozta hidegsokk jótékonyan serkenti a vérkeringést, és előmozdítja azt az edződési folyamatot, mely a jövendő korok elkerülhetetlen küzdelmei során csak hasznunkra válhat, ha épp nem az életünket fogja megmenteni. Így tehát leraktam a vállamról a hátizsákot a sátor elé, és ellenálltam a kísértésnek, hogy lerogyva fekhelyemre, rögtön a hálózsákba bújjak, ehelyett a poggyászból törülközőt és száraz ruhát vettem elő, és elindultam egy közeli sziklafok felé, melyen át a keskeny patak körülbelül két méter magasból egy természetes medencébe zuhogott, ahonnét főzéshez hordtuk a vizet, és ahol a parti bozót spanyolfalától takarva, rejtve a táborbeliek pillantása elől mosakodhattunk is.
Az, hogy ezen az estén Captain Daddy mosdási előírásait legengedelmesebb fiaként, vagy inkább mint aki hipnózis alatt áll, követni voltam kész, talán azzal magyarázható, hogy fázós borzongásom közepette hirtelen erős vágyat éreztem ama jótékony melegségre, mely Caha-beli hegyi fürdőzéseinknek mindannyiszor jutalma volt; vagy talán inkább csak azzal, hogy a testi kipárolgások szagát, még a puszta verejték vizenyős aromáját is mindig tisztátlannak éreztem, büdösnek, melytől csak folyóvíz alatt szabadulhatok meg. Öltözékemből kibújva, de csak nehezen tudtam leráncigálni ruhadarabjaimat, mert kihűlt verejtékkel voltak átitatva és tapadtak, mintha béklyóba vertek volna, botladoztam a bozóthoz. Meztelenül gázoltam aztán a térdig érő jeges vízben a zuhatag felé, és nem tudtam visszafojtani egy jajkiáltást, amikor eltalált a vízsugár és mint egy jégtűkből álló robbanásfelhő, fehéren izzó szikrákba és hókristályokba burkolt: feljajdultam és meg is ijedtem abban a pillanatban a hangtól, mely bensőm legmélyéről érkezett, anélkül, hogy éreztem volna csak egy leheletnyi akaratot is erre. A zuhatag vizétől verve zajt bocsátottam ki magamból, oly akaratlanul, mint egy vízcsepp, mely sistereg, sziszeg,
ha forró kőre hull, és egy szempillantás alatt elpárolog. De az önkéntelen jajkiáltás után, mely, azt hiszem, nem annyira a hidegsokkból adódott, mint inkább abból a fáradtságból, amely elgyengít minden önuralmat, nevetnem kellett. Fáztam. Izzottam. Jajgattam. Nevettem. És ebben a nevetésben és a víz zúgásán keresztül egyszercsak meghallottam még egy hangot, egy másik, csengőbb nevetést: Nyemát. Csak egy árnyék a sötétben: ennyit, nem többet hagyott sejteni a nyugati hegyhátak fölött eltünedező fény; ott térdepelt a medence szélénél a száraz mohán, merőkanállal nyúlt a vízbe, és nevetett, anélkül, hogy pillantását elfordította volna rólam. (Ebből a pillantásból is többet sejdítettem a sötétben, mint amennyit belőlem ő láthatott.) Aztán megszólalt: furcsa, meghitt, nevetgélő dudorászással beszélt. És mintha ő hívott volna, úgy léptem ki a zuhatag alól meztelenül, csupaszságomra gondolatot sem vesztegetve, és amint hirtelen eszembe jutottak Caha-beli hegyi fürdőzéseink, odahajoltam a zuhataghoz, hogy egy csokorra való vízcseppet fröcsköljek megriadt érzékenységem tanújára. Ő nem ugrott el a víz elől, csak eleresztette a merőkanalat, és fölemelkedett, fölemelte a karját, mintha a vízcsokrot el akarná kapni, és tovább dudorászott nevetve. Ha Shona mosókonyhánk egyik dézsájában megfürdetett (ezzel szemben Liam, a nagy testvér utánam és az én fürdővizemben felügyelet nélkül rendezhetett orkánt, szökőárt, hajószerencsétlenségeket), olyankor szivacsával egy Nyema dudorászásához hasonló
DISPUTA Macskakő
E vízesés egyenletes zuhogása mintha minden éjszaka újra meg újra túlharsogott volna táborunkban minden egyéb zajt, és minden sátorban addig hallatszott, míg a következő nap zörejei ismét túlerőbe kerültek, és a zuhatagot és annak zúgását háttérbe szorították, vissza a hegyekbe.
13
gyermekdal kíséretében dörzsölte végig testemet, és közben a mosdatás minden stációját gyöngéden megnevezte,
megéreztem, hogy most már akár el is engedhetem, én őt el, mert egyszerre csak ő volt az, aki engem szorított magához.
és úgy éreztem, Nyema szájából felcsendülnek a régi strófák egy szegény szurtos kisemberről, aki azt akarja, hogy megfürösszék, hallani véltem a vihorászó sopánkodást a hidegtől összezsugorodott fütyike miatt, aki azt akarja, hogy megmelegítsék, és fehér szappanpehellyel behavazzák, a popsiról, aki azt akarja, hogy megpaskolják, a hasikáról, aki azt akarja, hogy megpuszilják, és hogy aztán a többi, patyolattisztára mosott, illatos porcikákkal együtt elmerüljön az ágy hórétegeiben, onnét aztán tovább merülve álmokba tündérrózsás tavakról, holdbeli emberről, fekete hattyúkról és fákról, melyek beszélnek.
És akkor valami lehullott rólam, és valami összetört bennem, és lehetővé vált, hogy magam is beszélni, suttogni, énekelni kezdjek, és végül olyan strófákat lihegjek a fülébe, melyek Captain Daddy tilalmát messzebb menően hágták át minden eddig kimondani merészelt szavamnál:
Captain Daddy egy ilyen fürdetéskor megleste feleségét, és megtiltotta neki, hogy még egyszer ilyen dalocskát énekeljen. Shona először kinevette a férjét, de aztán dühösen kérdezte tőle, hogy Rómában Daddy Szentatyája vajon azért rendel el ilyen tilalmakat, mert az egyetlen víz, amitől ő meg az ő makulátlanjai a palástjaikban meg a bíboroskalapjaikban nem iszonyodnak, az a szenteltvíz, szenteltvízben ujjmosdatás?!
DISPUTA Macskakő
De énekelni, énekelni Shona e fürdetés után többé nem énekelt.
14
Nyema egyetlen lépést sem tett felém, megmaradt mozdulatlan derűjében, miközben én a térdig érő vízben gázolva haladtam szemben a mély sötéttel. Kilépve a medencéből, csepegtem és vacogtam, és úgyszólván belezuhantam a karjaiba; magamhoz öleltem a testét, hogy leplezzem vacogásomat, magamhoz szorítottam, belecsimpaszkodtam, bizony ám, hogy csillapodjék a reszketés, és még abban a pillanatban
strófákat, melyek arról szóltak, hogy a kisember most már nem szegény, és a fütyköse most már nincs összezsugorodva, és a hasa most már nem csókolatlan, és most már nem fázik egyetlen porcikája sem; és Nyemát, aki ebből egy szót sem és mégis mindent megértett, lehúztam a száraz mohára, ahol karjaink és ujjaink összefonódása közben ő olyan meztelen lett, mint én, és az én bőröm olyan száraz és meleg lett, mint az övé. Milyen gyakran keltettek bennem undort a saját testem meztelenségéből áradó szagok!, hát még az idegen testekből áradók!, undorodtam a saját bőröm szagától és mindenki más bőrének büdösségétől, és most amit szagoltam, az undor alól örökre felszabadulván, csak a föld illata volt, a jakgyapjú, az olvadékvíz illata, a fűszálak illata Nyema combján, a mellein, miken megtűrte kezemet, ajkamat, nyelvemet, csak a hajából áradó füstillatot és éjszakai levegőillatot szívtam be, a hajából, mely leomlott rám, amikor Nyema lovaglóülésben kezdett vágtázni rajtam, és hagyta, hogy belekapaszkodjam melleibe, olyan erősen, hogy a tej, mely Tashi tápláléka volt a nyakamba, az arcomba csurgott, és olyan elragadtatásba vezetett, melyről Captain Daddy és az ő Rómabeli Szentatyája nyilván csak a kárhozattól való félelem árán álmodhattak, ha tudtak.
Elmerültem benne, elrejtőztem benne, védve voltam benne minden fenyegetéstől, bármely törvény számára elérhetetlen, és beleziháltam, belezokogtam gyönyörömet végül az ő tenyerébe, melyet a számra tapasztott, miközben a saját sikolyát a mellkasomon fojtotta el, és ott a fogával mintázatot hagyott. Ezen az éjszakán csak azért mentünk Tsering Dorje sátrába vissza, hogy takarókat hozzunk, egy bundát, a hálózsákomat és egy durva csomózású szőnyeget, és aztán a hajnali szürkületig összesimulva feküdtünk mohaágyunkon a vízesés mellett, alig aludtunk, alig beszéltünk, csak a felhőket, melyek, miután leszállt a hold, mint megannyi tutaj, sodródtak a sziporkarajokkal teleszórt, fekete űrben, ruháztuk fel néha névvel és alakkal, holott némely bogarakra, halakra, madarakra és ragadozókra, melyek árnya szemünk láttára hömpölygött a hanyatló hold után, csak anyanyelvünkön tudtunk szavakat, így neveztünk el felhőt felhő után, noha nem tudhattuk, hogy amit egymásnak suttogunk, vajon egy és ugyanazon állat neve két különböző nyelven vagy két állat két neve két különböző világból: egy hópárduc és egy borjúfóka?, egy jak?, egy sirály?, egy kos?, egy lecsapó sólyom?, egy cet? Suttogtunk, nevettünk, és kétség esetén sem ellenőriztük szavainkat, ki-ki azt látta, amit látott, és a másiknak mondott egy nevet, mely elsősorban azt jelentette: Itt vagyok; itt vagyok veled. Itt vagyok veled.
Másnap reggel Liam még mindig mámorosan attól, hogy a Cha-Ri-re milyen könnyű utunk volt, mindjárt újabb, nagyobb terveken gondolkodott, de én végigaludtam ezt a szeles napot Tsering Dorje sátrában, és ha felébresztett valami beszéd vagy zörej, rendszerint ott láttam Nyemát, amint mellettem ül, egyszer a munkájában elmerülve, másszor játszadozásban Tashival. Kelj fel, mondta Liam, és fölém hajolt, azt mondják: a Phur-Ri! Látnod kell azt a jégfalat, áttör a felhőkön, látnod kell, muszáj! Kelj fel! Még megrohadsz itt! Kelj fel, gyerünk! De én fáradt voltam, annyira fáradt, mint utoljára talán Shona karjaiban, amikor a skarlát lázában égve hallgattam történeteit, melyeknek szavait a párnámon túlra mondta, miközben az ablakból a Caha lejtőit láttam, melyeken sárgállott a rekettye. A Phur-Ri még mindig távoli jégfalait, melyek az előttük magasló Te-Ri bástyatornyán, akár egy védősánc mögött trónoló palota, túlragyogtak, csak másnap reggel láhattam saját szememmel, mert mire órákkal Liam lelkendezése után össze tudtam szedni magamat annyira, hogy a sátorból kimenjek, a felhőtakaró ismét összezárult, és a Te-Ri gerincvonulatai mögött, ahol csillogó jégpalástokat látott a bátyám, ismét csak ködzátonyok vonultak: ólomszürke, krémszínű, cinkfehér, vasszürke, hófehér. Nem kívánkoztam semmiféle csúcsra, most nem; nem akartam Liammal együtt még magasabbra menni. Az a magaslat, melyet egyedül értem el, a magaslat, melyen immár éjről éjre szabad volt elaludnom, és ahol fölébredhettem minden áldott reggel, ehhez a szürke, ehhez a fehér, ehhez az áthatolhatatlan éghez épp elég közel volt.
DISPUTA Macskakő
Amikor pedig engem is, tombolásom egyik-másik stációján elfogott a félelem, persze nem a pokoltól, hanem attól, hogy büntetni fog az undor, akkor egyetlen menedékem volt: Nyema.
15
Azt hiszem, aznap és a következő napokban kezdődött valami, amiről csak jóval később értettem meg, hogy a bátyámtól való hosszú búcsú; Lima a Phur-Ri-t egyfajta lépcsőn akarta megközelíteni, fokról fokra fölfelé, és logikusan adódott következő grádicsként a Te-Ri, a Felhőhegy, melynek fénylő hava újra meg újra megvilágította a völgyet, valahányszor a gleccser borította keleti fal, mint egy hajó, keresztültört felhőn és ködzátonyon, egy hajó, mely hullámtörések és tajték káoszában felbukkant, majd eltűnt megint. Liam a távcsövével máris több felkapaszkodási útvonalat vett észre, és úgy vélekedett, a Te-Ri alig fog nagyobb nehézségek elé állítani minket, mint szomszédja, a Madárhegy, melyet már legyőztünk. Csakhogy zarándokok és szerzetesek beszámolói ösvényekről a csúcs felé vagy barlangokról a csúcs alatt nem voltak ismeretesek a Felhőheggyel kapcsolatban.
DISPUTA Macskakő
Vajon árulás volt-e, hogy a bátyámat immár nem akartam tovább követni, nem akartam följebb hatolni vele ebbe az áthatolhatatlanságba?
16
Áruló! Liam valójában Captain Daddy szavát használta (még ha fél szívvel úgy tett is, mintha tréfálna csupán), amikor a javasolt útvonalat nem fogadtam el, és megmondtam neki: ha nem engedélyez számomra néhány pihenőnapot, akkor nincs más hátra, induljon egyedül. Néhány pihenőnapot?, kérdezte, úgy érted, mézesheteket?, és Nyemára azt mondta, hogy: vőlegényéért aggódó sógornőm, akinek félelmeit ő éppoly kevéssé tudja osztani, mint babonáit.
Valójában pedig nem is Nyema, hanem elsősorban Tsering Dorje volt az, aki óva intett a Te-Ri csúcsának megmászásától ezekben a napokban, kevéssel telihold előtt. Nem annyira a szeszélyes időjárás miatt, mely ebben a holdfázisban drámai gyorsasággal fordulhat rosszra, hanem egy éppannyira megbecsült, mint amennyire rettegett lény iránti tiszteletből, akit két rőzseszedő asszony megpillantott az esti szürkületben, és akit Dhjemo-nak hívott a törzs: két lábon járó, legyőzhetetlen démon, akinek birodalma ott kezdődik, ahol az emberek legelői és vadászterületei véget érnek, valahol a jakok mohás-füves világa és a múlhatatlan hó közti határon. Egy lény, aki az embernél nagyobb és erősebb, és nem tűri, hogy megsértsék birtokának határait. Nyema törzsében is volt egy túlélő, Rabten Kungar nevű, akinek felsőtestét a kulcscsontjától a köldökéig hegek szántották: Dhjemo mancsának csapásairól tanúskodó nyomok; e csapások Rabten Kungart évekkel ezelőtt kishíján megölték, és nyomai még most is minden időváltozáskor és feledhetetlen intő jel gyanánt égtek és lüktettek, akár a frissen ejtett sebek. Mint Tibet keleti részének oly sok utazója, Liam és én is már jóval utazásunk előtt találhoztunk híresztelésekkel a Himalája és a Transzhimalája jeges régióinak egy különös lakójáról, akit az európai fantáziák önkénye fokozatosan egy hólakó ember alakjává gyúrt. Tucatnyi név hordozójaként – Dhjemo-tól Yeti-ig – hol az emberi elő- és őstörténet elveszett összekötő láncszemeként bukkant fel ez a talány, hol meg pusztán a gyermeki képzeletvilág ijesztgető mumusaként, az álmok, a babona vagy a fantázia szülötte gyanánt.
Természetesen akkor a delegáció tagjai sem láttak sokkal többet e korhadó maradványokban, mint amit már előttük is gondoltak a vizsgálódó természettudósok ilyen vagy ezekhez hasonló leletek láttán: egy régóta kihaltnak tartott medvefaj mancsa és molyrágta bőre, egy medvéé, melyet, akár a medvék családjának összes többi variánsát, fölegyenesedett járása miatt mindig is (különösen a magashegységekben világszerte) amolyan emberféleségnek tartottak: egy medve! Ez csak egy medve, jóember! Egy vadállat! De hát az efféle nézeteket végülis a Nyema nemzetségébe tartozó vadászok és pásztorok sohasem vitatták: hát persze, hogyne, medve... Mert hát mit jelent egy állat alakja? Elvégre egy dolmányos varjú is jelenthet pusztán egy okos madarat, mely egyszersmind lehet az ég küldötte is – ugyanígy az egyik hegygerinc mögül a völgybe leragyogó fény egyszerre jelentheti a napkeltét és egy isten szemrebbenését, különösen pedig mondjuk egy örökhómező, mely magasan fönt a gleccserek közt visszatükrözi a holdfényt, a virrasztó pásztor előtt olybá rémlik, mint egy sziklába nyíló ezüstkapu vagy a kitárult ég egy darabja!, no és valójában micsoda?, csak összefagyott hó, tavalyi hó, csak ennyi.
Mindenesetre Dhjemo, így hangzott Tsering Dorje figyelmeztetése, az elmúlt tél szigorától biztosan legalább annyit szenvedett, mint az ember, jakcsordáival együtt, és most, mint minden tavasszal, a Felhőhegy barlangjaiban őrzi gyermekeit, és már csak a bumfordi csemeték iránti féltő szeretettől vezérelve is minden betolakodót ellenségnek tekint: és ugyebár Dhjemo évekkel ezelőtt Rabten Kungarnak, a javasembernek nemcsak azért ütötte mellkasán azokat a mély sebeket, mert haragudott rá kíváncsisága miatt, hanem véres hírmondót is csinált belőle, akit ezzel az egyetlen üzenettel küldött vissza a völgybe: Ne közelítsetek meg! Vagy megöl, vagy életben hagy, mondta Nyema, de odafönt mindenképp a hatalmában leszel. Egy kóborló medve, mondta Liam, biztosan nem támad sem őrá, sem senki másra. Bár be kell vallanom, hogy a kolostorban őrzött és a barlang száraz levegőjén összeaszott, fekete mancs még világosan élt az emlékezetemben, emlékeztem az ujjnyi karmokra, a vérfoltos bőrcafatokra, így Tsering Dorje figyelmeztetése rám nem úgy hatott, mint a bátyámra, mégsem a Dhjemo-tól való félelem tartott vissza a Te-Ri megmászásától, hanem a boldogság: még napokig tartó fáradtságomban is olyan védettség érződött, melyet, ha egyáltalán, az ember csak a másik ember karjai közt találhat. A napok nyáriasak lettek, és már a reggeli napsütésnek is olyan ereje volt, hogy csupasz felsőtesttel mentem a vízeséshez (még ha kacagó gyerekek ugrándoztak is a nyomomban).
DISPUTA Macskakő
Egy tantrikus falfestményekkel díszített kolostorban Drayak környékén mutatták nekünk (akkor még a delegáció tagjainak, útban Lhaszából Szecsuan felé, amikor kimerülten, rosszkedvűen és porlepetten kiszálltunk a terepjáróból) egy dhjemo szétfoszlott bőrét és levágott, mumifikálódott mancsát: szekrényben őrzött ereklyék, melyek állítólag még most is birtokolják az egykori test mágikus erejét, és gyógyítani vagy sebezni, mi több, ölni is képesek.
17
Ha ilyen napokat tölthetek Nyema társaságában, akkor minek menjek vissza a hidegbe, fölfelé, a gomolygó felhők közé, a jégbe? Áruló. Lehetetlen volt megértetnem Nyemával Liam szidalmának okát, még úgy sem, hogy megmondtam neki: bátyám ezt a szót nem gondolta komolyan. Nem komoly?, kérdezte; talán azt hiszem, hogy ilyen átkozódásokkal – mert ugye ez átkozódás volt? – játszani lehet? Ha valaki árulónak tekinthető, olyannak, aki a másik ember bizalmával, szeretetével, jóindulatával visszaél, vagy ezáltal éppenséggel bajt akar okozni neki, akkor nem a bátyám, Liam az, aki engem elárult?
DISPUTA Macskakő
Mert ha valaki felkapaszkodik a felhők közé, nem ám azért, hogy áldozatot mutasson be vagy imádkozzék a magasban,
18
hogy elveszett embert vagy barmot keressen, hanem csakis azért, hogy odafönt, egyszerűen csak odafönt legyen, és ha ez az út életveszéllyel jár együtt, vagy, ami rosszabb, kihívja valamelyik démon haragját, akkor vajon szabad-e egy barátot, egy rokont, egy testvért arra noszogatni, hogy kísérő legyen? A Te-Ri-re vezető út: tévút! Sokat követel, mindent talán, de akkor is csak egy tiltott helyre visz. Nyemának engem nem kellett meggyőznie, de bátyám fülében a szónak, melyet kedvesem szólt, semmi súlya nem volt, vagyis azt gondolta róla (útinaplójának egyik bejegyzése szerint, mely már csak halála után, Horse Island-en került a kezembe): Oly pehelykönnyű, mint az a hegy, mely repül. Fordította: Márton László
Harminckétéves volt akkor (külön írva 32 éves), volt egy évszak (nyár), és talán erre várt ő. Arca egészséges volt, bronzarc, majdnem, mint a róla elnevezett téren a fém szobor, ő. Lassan ment fehér ruhában mogyoró, mák, kamra-terhek felé. Nem roskadt. Sárgálló dohány volt pipájában, S félt, hogy homályos, ódon bánatát egy éjjel elveszíti, s vele együtt a szívét is, a szívi dolgokat, és megvígasztalódása következik be. Jött, beszélt, nem mint Csáth, aki nem jött, nem beszélt, az élete volt még, nem géz, nirvána és vér közt egy kórházi ágyon (volt). Megtalálta-e útját, ahogy ment. Miközben szelíden aludt felesége, fiának nagy szőke feje volt, kék láng a szeme, szája (fiáé) csiklandva csorrantott lanyha tejet, a föld parázsló volt, a délután vad, a virágok részegek voltak, darazsak szóltak. Volt telefon, úti bőrönd, kegyekért nem volt könyörgés, bár miért könyörgött az orvosnak, nem irígylendő állapotban, a vad kovács kipüfölte őt, jó, de ezek szavak, milyen a végső görcsös rángás, az övé milyen volt? Jó, harminckét éves volt a versben, nyár volt, s mi itt május-június felé közelgünk. Most a dolgok másik felét nézzük. Most 70 éves leszek, bár ezt is meg kell még érni. Ünnepelje az akárhanyadik születésnapját, aki akarja, én azt mondom, 70 és 80 közt csak egészséges akarok lenni, semmi több, így, ahogy vagyok, nem több annál. Saját takaróm alatt, saját tábori ágyamon, alacsonyan, hogy annál lejjebb már csak magam alatt lehetnék. De nem képzelődöm, inkább egészségcentrum vagyok, mondja nem mindig szelíden szóló feleségem, zordul szól néha a kor körülményeiről, mellesleg rólam is, de megbékül. Gyermekünk nincs. A telefont kikapcsolva tartom. A 70. évet meg kell még érni. Az egészségcentrum azt jelenti, hogy sorolom magamban egészségem elemeit, jaj, miben bukom meg. (Bármely nap bármiben megbukhatom.) Ha a kapun kilépek, nem az van, hogy jön-e Csáth (vagy az én rokonaim közül bárki, rokonságokat nem tartok), hanem hogy merre menjek, merre bírjak menni, és a hazajövés is rettenetes, minden út borzalom, unalom, lélekporos sivárság, én ezt nem és nem. De hazaérek, nem egy kertbe, egy lakásba, ahol 70. éve lakom. Műveimet név nélkül szeretném megjelentetni, úgyis rám ismernek, és nem kérek születésnapi köszöntőket, nem magánismerőseim, akik köszöntenek, személy szerint meg, mondom, levenném nevem munkáimról. De vannak kedves emberek, ah, meg vagyok általuk cáfolva, vannak, vannak.
Tandori Dezső
Hódolat! És kódolat…
DISPUTA Macskakő
Újabb kollázs Kosztolányival
19
Sajtharang s ingaóra közt Még egyszer Kosztolányi
DISPUTA Macskakő
Sajtharanggal s ingaórával száguldott a hajnalban-éjten felriadó Kosztolányinak a világ mit-tudom-án a háború felé, sajtharang és ingaóra nélkül volt az, hogy az első légiaknák bevágódtak itt szemközt egy következő háborúban, s felettem csapódott sátorferdeséggel egy teljes ablak üvege a padlóba. Apámat nem vitték el lágerbe (gulág, bármi), 56-ban nem voltam a harcok mezején, hogy lefotózzanak netán, menekülnöm kelljen, akkor kezdtem el teljes magányban a kártyabajnokságot játszani, lényegében minden barátommal játszottam, így most a feleségemmel is, egy barátomtól tanultam. Nem kiáltottam el szerencsére, szintén 56-ban az iskolagyűlésen, hogy „Le a vörös csillaggal!” , micsoda értelmetlenség lett volna, menekülnöm kellett volna, és én csak ebben a szerencsétlen közegben csinálhattam meg, amit mára vagy megcsináltam, vagy nem, de mindegy, nem sorolom, vagyok, ahol vagyok, és szólásszabadság van, így nem szólhatunk egy szót se, magamfélék, és én azt mondom, hogy egyáltalán nem kéne semmit mondani az élet (életem) bármi, semmi dolgáról, de ez az egyetlen, amit nem lehet senkinek megmondani: hogy nem lehet senkinek semmit megmondani. Ezerrel soroltam 2 és fél évem halálveszélyeit, megúsztam bár ki tudja, és olyan hatalmas halommá halmozódott mindaz, amit mondanom kellene, hogy ha egyszerű anyagi intézendő ügyében telefonálok valahova, már azzal kezdem, mit úsztam meg, egy mégis inkább tőlem elridegülő külső közegben éltem, a belső közeg sem volt „problémátlan”, és elérkeztem oda, hogy tényleg élve tudom a Semmit, mint Csáth Kosztolányinál, hát egy kis csendet és nyugalmat szeretnék hozzá, és semmi sajtharangot, rumot, ingaórát.
20
* Adoniszforma, szeméremszervüket falevéllel takaró szobrocskák a folyosón; egészen a hőszigetelt csapóajtóig. A padlózat kínai zöldmárvány. Már az előtérben megcsap a termálillat; épp, mint gyermekkoromban. A bereki víz rettenetesen sötét volt, hiába ömlött be az üvegtetőn a nappali fény. Azt hittem, hogy valahol a medence mélyéről vezet át egy rés a pokolba. Lekonyult szájú, ezerráncú nénikék gubbasztottak a medencében. Néha kibotorkáltak inni vagy enni, de a mellékhelyiséget sohase látogatták. Rózsás sapkával fejükön, büszke tekintettel lapozgatták a Nők Lapját. * A jegykezelő úr angolul tájékoztat minket, hogy mit hol találunk. Megkapjuk a kendőcskét, a kabinos elmagyarázza, hogy a leülésnél kuki kint, kendő farhoz, menetelésnél pedig fordítva, far szabadon, kukit takarni. A nagymedencével kezdünk. A fürdőzők zöme szárítottbolha-alkatú kisöreg; mennél sárgábbak, annál régebbi darabjai a fürdőnek. A főkupola alatt vagyunk, szűrt fény világít be. A tapasztalatlan fürdőzőnek – főként, ha setét az építészethez – olyan érzése támad, mintha a vakolatlan, helyenként foghíjas kőrengeteg bármelyik pillanatban beomolhatna. Németajkú pár fotózgatja magát a közelünkben. A sorozatos vakuvillanás igencsak bosszantó. Bátyám ráun, illedelmesen megkérdezi tőlük: – Lefotózhatom önöket? – Ó, milyen kedves, természetesen! Szerelmesen egymáshoz préselik magukat, és készülnek is a fotók. Bátyám egy sunyi grimasz után a forró vízbe pottyantja a gépet. Bűnbánó arccal kiemeli. Így szól a turistákhoz:
– Elnézést, kicsúszott! Vizes lett, de itt van, visszaadom, hisz az önöké. Értetlenül néznek, szájuk alig láthatóan nyitva. A feszültség oldása végett én is elmutogatom, hogy a gépük beleesett a vízbe és ettől kissé nyirkos lett. Bátyám vállon veregeti őket néhány szánakozó noproblemmel. Friss ismerőseinkkel nem törődünk többet, irány a gőz. Mint valami ócska csehszlovák filmben, minden olyan természetesen és unalmasan egyértelmű. Csak nekünk új a párás emberfőzde. Az ősgyíkféle vénségek egyike alaposan szemügyre vesz minket. Azért is rázendítek: – Képzeld, holnap végbéltükrözésre megyek. Elkísérsz? A doktor úr múltkor hideg és udvariatlan volt. Pedig csak an�nyit kértem, hogy mielőtt belém helyezi azt a rideg vacakot, gyújtson gyertyát és dúdoljon nekem valami romantikus dalt. – Édesem, már a doktorok sem urak. Bezzeg hajdanán. Testvérem hideg-meleg fürdőt vesz, én a baluszterekkel övezett kismedencében lazítok. Velem próbál szemezni a medence populációja. Legkitartóbb egy kopasz hájas, jó ötvenes férfi. Festeni se lehetne az övénél perverzebb vigyort. Egy pattanásos fiúcska olykor rám néz, bele is pirul derekasan. Biztos szűz, alighanem szerelmet keres. Épp menekülőre venném, amikor a medence szélén megjelenik bátyám és elkezd nyújtógyakorlatokat végezni. Úgy bámulják, mintha egy szexis cicababa lenne. Egyesek kezének holléte kideríthetetlen. * A pihenő elég laza hely. Nyugágyak, asztalkák, hamvveder. Ha besütne a Nap, és rágyújtanék egy szivarra, azt hinném, Kubában vagyok. Arról elmélkedünk, hogy a latens buzeráns – 36 évesen szűz – haverom mekkora tiszteletnek örvendene itt. Bezzeg a kinti társadalom észre sem veszi, legfeljebb szánakozik rajta. Kába papagájszeme és segghülye lénye ellenére; nagy előnye, hogy női és férfikéz által még érintetlen. A meleg vízben orvosok, művészek, igazgatók, üzletemberek küzdenének meg a kegyeiért. Diszkrét, finom urak bókolnának neki. A meghódítósdi nyilván csak addig
DISPUTA Macskakő
– Nem rossz így a hideg után, bizsergek tőle rendesen. Bírod Fröcsi, vagy más�szunk át a harminchármasba? – Kimegyek, kicsit megszédültem. Pihentem vagy tíz percet, nem vagyok már húszéves. Bezzeg a bátyám bírja, pedig túlsúlyos, én meg itt nyavalygok, mint egy vérbeli fürdős. Leheletnyi életet masszírozok rozoga seggembe, aztán irány a tesó után.
Merényi Krisztián
Baluszterek
21
DISPUTA Macskakő 22
tartana, amíg megéreznék áporodott szájszagát, és meglátnák szarfoltos gatyáját. A pihenő felé tartunk, a folyosón néhol belátni a masszázskabinokba. Az egyik öreg kéjencnek alsómadárfogással ad prosztatamasszázst egy vak masszőrsrác. Ismét a gőzben. Mellettem bájos, vékonydongájú vietnámi fiúcska. Keletvarázs-mosollyal üzeni, hogy jelenleg szabad. Megérkezik haverjával a kisportolt, szoláriumozott, arany nyakláncos ficsúr, az enyémnél vagy kétszer vastagabb és hos�szabb mérettel. Tegnapháromcsajtkeféltem dumával indít. Számomra is meglepő sajnálattal veszem tudomásul, hogy ma mégsem én leszek a fürdő bomba nője. Magukra hagyjuk őket azzal a pár szikrázó seggű öreggel, akik így legalább zavartalanul csurgathatják a nyálukat. A langyos vízben fásult arcok. A vékonydongájú vietnámi fiúcska láttán egyikük elmosolyodik, sportosan felugrik a maga 130 kilójával és 60 évével. Összepuszilkodnak, majd enyelegni kezdenek. Rám jön a szükség. Meglepően tiszta a WC; többrétegű papír, illatrúd a kagyló peremén. A szomszéd fülkében visszafojtott szuszogás. Mintha egyetlen emberből jönne. Maszturbációra gyanakszom, vagy csak a partner passzív. Egyedül ténfereg ki egy kifejezetten magas, csontos, vörhenyes úr. – Tisztelt fiatalember, meghívhatom egy kávéra? – Miért is ne?… Illetve nem vagyok egyedül, sietnem kell… – Jaj, kérem, nem feltétlenül mostanra gondoltam. Kísérjen el a kabinomhoz, odaadom a névjegyemet, én pedig feljegyzem az ön elérhetőségét. – Hát nem is tudom, olyan hirtelen… – Ó, drága fiatalember, engedje kicsit el magát, hisz maga feszeng. Én nem vagyok olyan, mint azok kint. Csak a malackodáson jár az eszük. – Tényleg ne haragudjon, mennem kell, vár a testvérem. – Egy pillanat! Nem vagyok homoszexuális! Csupán kávézni hívom, és Brahmsot hallgatva egy könnyű vacsora mellett
eltöprenghetnénk a létről, miként tehetnénk szebbé, elviselhetőbbé. És, ha ezek után mindketten úgy akarjuk, felbontunk egy pezsgőt, leoltjuk a lámpát és halk zeneszó mellett nézzük a csillagokat. – Na, de, ezt egy lánnyal lenne jó. – Lánnyal-lánnyal, azok csak nyafognak, nem értenének semmit; az égvilágon semmit! Maga egész biztos megértene engem. Magával csodálatos lenne együtt felkelni egy forró, napfényes reggelen… Kiszaladok a WC-ből, amaz szomorúan néz utánam. Bátyám megint a vason nyújtózik. Már-már gyanakodni kezdek, hogy talán incselkedik vagy flörtöl valakivel. * Műanyag flakonomat teletöltöm gyógyvízzel. Hiába van bélgáz szaga, a mendemonda szerint roppant egészséges. Bemegyek a gőzbe. Szép lassan új és új arcok gyülekeznek. Mint cápák között a sebzett kardhal, hisztérikusan kitörök gyűrűjükből. Egy marasztalni akaró tenyér még lecsúszik a hátamról. Ezek azt hiszik, hogy mindenki kalandot keres. Egy kiadós pihenő és meleg-fürdő után kiderítem, hogy a tapizós társaság nincs-e a gőzben. Szerencsére bent csupán négy idősebb úr fő épp vörösre. Biztos, ami biztos, bokszolgatni kezdek a levegőbe, lássák, milyen kemény csákó vagyok; még csak ne is reménykedjenek. Rám rivall az egyik, lógó mellű kisöreg: – Ne ficánkolj már, te műbalettos! Az ilyen kis hisztisek a legnagyobb köcsögök! * Hevesen kutatok testvérem után. Egy okleveles prosztatamasszőr még felajánlja fenyőbalzsamos szolgáltatását. Bátyám a WC előtt társalog egy szakállas úrral. Rám hivatkozva köszön el. Ideje szedni a sátorfánkat. – Na, fröcsi, ide se igen jövünk többet. – Hát… rendben, de azért nem volt olyan rossz… Udvariasan viszonozzuk a jegyszedő bácsi huncut mosolyát.
Hogyan határozza meg pártját mint jobbvagy baloldali szervezetet, illetve önmagát mint ehhez az irányzathoz tartozó politikust? Gondola Zsolt Zoárd (Civil Fórum Debrecen Egyesület): Egyesületünk klasszikus értelemben vett civil szervezet, amely alapítása óta kifejezetten az önkormányzati munkával és a helyi közélettel foglalkozik. Meglátásunk szerint az önkormányzati rendszer leginkább civil jellegű, ezért a túlzott politikai jelenlétet és befolyást nem tartjuk helyesnek. Ennek megfelelően egyesületünk nem jobb- vagy baloldali, hanem a helyi közösség iránt elkötelezett szervezet. Ez aktív függetlenséget jelent, illetve kellő és egyenlő távolságot a pártoktól. Ez nem zárja ki, hogy tagjainknak ideológiai nézeteik lennének, amelyeket kölcsönösen tiszteletben tartunk. Úgy vélem, hogy a jelenlegi jobb- és baloldali pártok nem fejezik ki tisztán a nevükkel „fémjelzett” ideológiát. Hatalmas értékvesztés figyelhető meg, ezért közélettel foglalkozó értelmiségiként nem is tudom egyik politikai erőt sem teljes mértékben támogatni, mivel ehhez saját értékeim egy részét kellene feladnom. Horkay György (KDNP-Jobbik): A Kereszténydemokrata Néppárt (KDNP) eszmevilága a magyar történelmi múlt keresztény/ keresztyén nemzeti hagyományaiból, va-
lamint a modern nyugat-európai kereszténydemokrata pártok szellemiségéből fakad. Célja a közjó előmozdítása. A közösség legtermészetesebb alapformája a család. A család jogait és zavartalan működését minden eszközzel biztosítani kell. A KDNP olyan szociálpolitikát és szociális gondoskodási rendszert akar, amely hatékony gazdaságpolitikán alapul. Amit egy kisebb közösség képes önmaga megvalósítani, azt nem ragadhatja magához egy nagyobb csoport vagy az állam. A felsőbb szint beavatkozása csak akkor engedhető meg, ha az bizonyítottan a közjót szolgálja, és ha az alsóbb szint nem képes megoldani feladatát. A társadalom szervezetei között kitüntetett jelentőségűek az önkormányzatok, amelyeknek rendelkezniük kell a feladataik megoldásához szükséges eszközökkel. Meghatározó a gazdaság hatékony működése, hiszen a társadalmi béke is a társadalom tagjainak anyagi jólétén alapul. Támogatjuk a magántulajdonra épülő ökoszociális piacgazdaságot. A munkavállalók ne csak bérmunkásként vagy alkalmazottként vegyenek részt a gazdasági életben. A KDNP igyekszik elősegíteni az ország valamennyi polgára jólétének emelkedését, a gazdasági növekedést, de károsnak tartjuk a profitérdekű fogyasztás hajszolását és a természet és a környezet károsítását. Küzdünk a munka megfelelő erkölcsi és anyagi elismeréséért, a munkavállalók jogos érdekeinek védelméért. Kálmánné Szabó Katalin (MDF): A Magyar Demokrata Fórum a rendszerváltozás óta következetesen kiáll a valódi jobboldali értékek mellett, hiszen csak korszerű konzervatív válaszok vezethetik el Magyarországot a jólét felé. A konzervativizmus tiszteletben
Helyben vagyunk
Ami Debrecent illeti, arra voltunk kíváncsiak, hogyan érvényesül bal–jobb a helyi politikában, ezért a debreceni közgyűlés munkájában részt vevő politikai pártok és szervezetek képviselőihez fordultunk; azt szerettük volna megtudni, mit gondolnak erről maguk a politikai színtér szereplői. Az alább megszólalókon kívül Gadus Istvánt (SZDSZ), Kozlok Lászlót (Függetlenek Debrecenért Egyesület) és Karácsonyi Györgyöt (Debreceni Városvédő és -szépítő Egyesület) is felkértük; Gadus István jelezte, hogy nem kíván élni a lehetőséggel.
Szénási Miklós
(John Stuart Mill: A szabadságról, 1859)
DISPUTA Kapualj
„Az egészséges politikai élethez egyaránt szükséges egy olyan párt, mely a rendet és a stabilitást, s egy olyan, mely a haladást és a reformot képviseli.”
23
DISPUTA Kapualj
tartja az államot, de hangsúlyosságát kisebb arányban képviseli. A fejlődés garanciái a piaci szereplők, akik termelnek. Jobboldali emberként azt gondolom, hogy az őszinte, populizmustól mentes párbeszéd a legfontosabb a politikában. Kötelességemnek érzem nemzeti érdekeink és önbecsülésünk védelmét, középosztálybeliként felelősséget érzek e réteg boldogulásáért.
24
Papp László (Fidesz– MPSZ): A Fidesz– MPSZ konzervatív és nemzeti liberális elveket egyaránt felvállaló, nemzeti elkötelezettségű párt. A Fidesz–MPSZ tagjaként olyan jobbolda linak vallom magam, aki a debreceni polgárok érdekeit szem előtt tartva tudja érvényesíteni a klasszikus jobboldali-konzervatív értékeket: a család, a munka, a hit és a közösség becsületét. A Fidesz debreceni szervezetének tagjaként az elmúlt tíz évben végzett munkánk legfontosabb értékének tartom, hogy törekvéseink találkoztak a város lakosságának támogatásával és egyetértésével; ennek elengedhetetlen feltétele volt, hogy a döntések mindig Debrecen és a debreceniek érdekében születtek. Ami városunkban az elmúlt tíz évben történt, élő cáfolata annak a ma is gyakran tapasztalható törekvésnek, amely a magyar politikai jobboldalt retrográd erőként igyekszik feltüntetni, szélsőséges csoportokkal és ideológiákkal összemosni. A politikai szempontokat és értékeket összekeverő jelenben a magát szocialistának tekintő kommunista utódpárt, illetve a vele 1994 óta szövetségben lévő liberálisok igyekszenek kisajátítani a politikai progresszió fogalmait és pozícióját – az elmúlt hat év eseményei azonban szerintem mindenki számára világossá teszik, hogy mi rejlik e hamis máz mögött. Debrecen elmúlt tízéves dinamikus fejlődése az általam képviselt párt szélsőségektől mentes, pragmatikus, elvtelen politikai kompromisszumokat mellőző városfejlesztési politikáján alapszik. Zsiros Zsolt (MSZP): A Magyar Szocialista Pártot mint baloldali szervezetet nem kell meghatároznom, ugyanis alapszabályunk kimondja: „A Magyar Szocialista Párt mint Szociáldemokrata Párt a magyarság történelme során fölhalmozódott nemzeti és baloldali értékek, társadalmi célok örököse és letéteményese. Tevékenységé-
ben épít a magyar és a nemzetközi szocialista, szociáldemokrata mozgalmak maradandó elveire. A Magyar Szocialista Párt olyan társadalom megteremtését tartja céljának, amely a szabadság, az egyenlőség, az igazságosság és a szolidaritás értékein alapul. Küzd a szegénység és az elmaradottság felszámolásáért, a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentéséért. Alapvető célja, hogy mindenkinek legyen lehetősége és esélye élete minőségének javítására, a korszerű tudás megszerzésére és hasznosítására, hogy minden ember olyan közösségben élhessen, ahol sorsát tudása és teljesítménye határozza meg.” Saját politikai hitvallásomat természetesen én is ezen eszmékre alapozom. Mivel a szociáldemokrácia egyébként is a baloldali és a liberális értékek közeledésével alakult ki, hiszem, hogy az a társadalom a legigazságosabb, amely egy a szó jó értelmében vett polgári államban alakul ki, amely minden egyes tagja számára biztosítja az esélyegyenlőséget. Azt tehát, hogy a társadalom bármely tagja származásától, vagyoni helyzetétől, politikai meggyőződésétől függetlenül teljes életet élhessen, amennyiben ő is megtesz mindent, hogy saját vágyai, elképzelései megvalósuljanak. Ebben a megközelítésben mi a véleménye az ellenzékét jelentő pártokról és politikusokról? Mennyiben illeszkednek Ön szerint ahhoz az ideológiához, amit a baloldaliság vagy a jobboldaliság jelent? G. Zs. Z.: Nincs jó véleményem a rendszerváltozás után kialakult pártokról, mivel eszmei alapjuk egyre kevésbé látható, inkább választási kampánypártoknak tekinthetők. Gyakran jelképekkel, szlogenekkel határozzák meg magukat, a hatalom megszerzését követően pedig értékeikkel ellentétes politikát folytatnak. Politikai elitünk csak negatív példát mutat a társadalomnak, erkölcsi „teljesítménye” átlag alatti. H. Gy.: Addig, amíg a hatalom a jelenlegi szocialista-neoliberális párt(ok) kezében van, nincs remény a közjó megvalósítására, a kereszténydemokrata elvek gyakorlatba ültetésére. Ma egyre kevésbé van értelme jobboldaliságról vagy baloldaliságról beszélni. Mivel az MSZP a nagytőkések, a
K. Sz. K.: Sajnos, a 2006-os „őszödi beszéd” után a Magyar Szocialista Párt elvesztette azt a hitelét is, hogy képes kormányozni. Azóta sem történik érdemben semmi változás, hiszen áthárítja tehetetlenségét a piaci szereplőkre, illetve a magánszemélyekre. A baloldali, közösségi szemlélet sajnos nem érvényesül az általuk képviseltekben. A liberális értékeket hirdető Szabad Demokraták Szövetsége tavaly és az idén „színjátékkal” játszották el a választók bizalmát, hiszen ellenzékként nem szavazták meg a Parlament feloszlatását, de most már ott tartunk, hogy még a költségvetést is támogatni tudják. Véleményem szerint ma Magyarországon nincs igazi baloldali elveket valló párt, talán a Fidesz némely programpontja tartalmaz ilyen elemeket. P. L.: Fontos alapvetés, hogy tiszteletben kell tartani mindenki politikai meggyőződését mindaddig, amíg az nem jelent veszélyt arra a közösségre nézve, melyben az illető, illetve politikai pártja él és létezik. Azt gondolom, hogy elviekben ideológiai alapon lehet éles határt húzni a jobbés baloldali pártok és ideológiák között; a
mindennapokban azonban elmosódtak a határok. A mai baloldalinak mondott pártok a legkevésbé sem képviselik a baloldali értékrendet. Az a gazdaságpolitika, amelyet a kormány képvisel, legfeljebb nyomokban baloldali, inkább ultraliberálisnak nevezném, amelyben a legkevésbé fontos szereplő az ember. Szerintem a baloldaliság és a liberalizmus elvei, valamint az azt vallók tettei között feszülő ellentmondások a rendszerváltás óta léteznek, mára pedig igen komoly kérdéseket vetnek fel. Ezeket előbb-utóbb meg kell válaszolni, számot kell róluk adni. Zs. Zs.: Az a kérdés, melyben véleményemet kérik az ellenzékemet jelentő pártokról és politikusokról, számomra nehezen értelmezhető. Debrecen város közgyűlésében vannak városvédő lokálpatrióták, kereszténydemokraták, függetlenek, szabad demokraták, demokrata fórumosok, fideszesek és szocialisták. Úgy érzem, hogy a közgyűlésben nincs ellenzékem, s nem is mi adjuk a közgyűlés többségét. A közgyűlés ös�szetétele sokszínű, de egyben egyenlők és egyformák vagyunk, mindannyian esküt tettünk arra, hogy Debrecen várost és a városban élők érdekeit képviseljük. De hogy konkrétumot is mondjak, megítélésem szerint a jobboldalinak mondott városvezetés jó néhány döntése köszönő viszonyban sincs a magát jobboldali pártként meghatározó Fidesz–MPSz által hirdetett eszmékkel. Miközben a párt elutasítja a közszolgáltatásokban a magánosítást, Debrecenben a Kósa Lajos vezette többség arról döntött, hogy a helyi autóbusz-közlekedésbe magánérdekeltségeket von be, illetve az egészségügyi ellátórendszerből vagyont vontak ki a holding „feltőkésítésekor”. Hogy látja, a jobb- vagy baloldali önkormányzatok döntései mögött mennyire tapinthatók ki a klasszikus értelemben vett jobb-, illetve baloldali értékek? G. Zs. Z.: A kérdés önmagában is „akadémikus”, mivel azok az országos politikusok, akik a Parlamentben tiltakoznak ellenzékiként bizonyos döntések ellen, ugyanazokat a döntéseket szemrebbenés nélkül, sajátjukként terjesztik elő az önkormányzatban. Néhány szoborállításon vagy koszorúzáson kívül egyáltalán semmilyen eszmei érték nem figyelhető meg, pusztán a praktikum és a szavazatszerzés dominál. H. Gy.: Nagyon kicsi az önkormányzatok mozgástere. A központi megszigorítások
DISPUTA Kapualj
globális tőke érdekeit szolgálja, neoliberális eszméket valósít meg, nehéz balolda linak tekinteni. Csak szavakban képviseli az elesettek, a szegények érdekeit, minden tevékenysége, a Parlamentben ténylegesen elfogadott törvények abba az irányba hatnak, hogy ijesztő mértékben nő a szegénység, megállíthatatlan a középréteg lecsúszása, nem csökken a munkanélküliség, nő az államadósság, fogy a népesség, demográfiai katasztrófa fenyeget, az egészségügyet és az oktatás teljes vertikumát „sikerült” csaknem visszafordíthatatlanul szétverni. A legnagyobb gondnak mégis az erkölcsi válságot tartom. A jelenlegi politika csak a hatalom megtartásában gondolkodik. Az értelmes párbeszéd, a kompromisszumkészség helyett elszabadultak az indulatok a Parlamentben, a közéletben és az utcai demonstrációk alkalmával is. Az SZDSZ liberális pártnak vallja magát, de semmi köze a szabadelvű eszmerendszerhez. Csak azokkal szemben toleráns, akik velük egyetértenek. Támogatják a deviáns magatartást, a homoszexualitást, a könnyű drogok fogyasztását, de nem toleránsak nemzeti hagyományainkkal, szimbólumainkkal. Amikor egyik prominens képviselőjük azt merészelte mondani, hogy neki fontosabb a saját pártja érdeke, mint az ország sorsa, akkor igen nagy baj van ennek a pártnak az eszmeiségével.
25
DISPUTA Kapualj
miatt egyre nehezebb gazdasági helyzetbe jutnak, létükért küzdenek, sőt egyesek fizetésképtelenné válnak. A közgyűlésen az aktuális problémák megoldásánál – véleményem szerint – nem nagyon beszélhetünk arról, hogy a döntések jobb- vagy baloldali értékek mentén történnek. A Fidesz által vezetett Debrecen a beruházásokkal, új munkahelyek teremtésével, fejlesztésekkel jobboldali politikát követ. A pénzbeli és természetben nyújtott szociális támogatások (lakásfenntartási, adósságcsökkentési, lakbér-, hulladékkezelési díj-, közétkeztetési támogatás), segélyek (ápolási-, átmeneti-, temetési segély) baloldali értékeknek tekinthetők. A megszorítások kompenzálására, mérséklésére – a lehetőségekhez mérten – törekszik a debreceni önkormányzat, gondoljunk csak a legutóbbi távhődíj-emelés mérséklésére (a jelentős és többszörös központi gázáremelkedés ellenére). A helyi tömegközlekedési eszközökön a kisgyermekes bérlet bevezetését a kereszténydemokraták kezdeményezték, és a Fidesz képviselői azonnal felkarolták. Demagógnak tartom, amikor a helyi MSZP-s és SZDSZ-es képviselők az önkormányzati üléseken hangoztatják szociális érzékenységüket, a baloldali értékeket, a szolidaritást az elesettekkel szemben, de párttársaik a Parlamentben – a megszavazott törvényekkel – nem teszik lehetővé a közjó helyi szintű előmozdítását. Összességében úgy vélem, hogy az önkormányzati munkában a képviselők – esküjüknek megfelelően – elsősorban a város javát igyekeznek szolgálni.
26
K. Sz. K.: Sajnos, az önkormányzatiság egyre kevésbé kapja meg azt a támogatást, amelyre szüksége lenne, mind politikailag, mind gazdaságilag, ugyanis e téren mozgásterük igen korlátozott. Manapság a megyei önkormányzatok pusztán intézményfenntartói szerepet töltenek be, és hitelfelvételre kényszerülnek, hogy a működést biztosítsák. A helyi önkormányzatok is működési zavarokkal küzdenek, és csak sikeres pályázatok útján van lehetőségük fejleszteni. Ebben a helyzetben nem az elvek képviselete van előtérben, hanem a túlélésért folytatott mindennapos küzdelem. P. L.: Azt gondolom, egyértelmű, hogy bármely település vezetése azokból a politikai alapelvekből indul ki céljai megvalósításakor – és kell is, hogy kiinduljon –, melyekre programját építette, melyek politikai hitvallásául szolgálnak. Ilyen értelemben természetesen lehet beszélni arról,
hogy minden település vezetésében, illetve döntéseiben tükröződnek a hozzájuk tartozó politikai értékek. Debrecen esetében – és ezt nem csak én mondom, hanem rólunk mondják Magyarországon és Európában is – sajátos, és ami a legfontosabb: sikeres formában tükröződik annak a polgári politikai erőnek az értékvilága és ideológiája, mely nagy többséggel kapott felhatalmazást a város irányítására. Ugyanakkor gyorsan hozzá is kell tennem: éppen és főleg az önkormányzatoktelepülések esetében lehet igen sok olyan példát mondani, amikor a közösség érdekében hozott pragmatikus döntések időnként átlépnek a klasszikusnak tartott politikaiideológiai „határokon”. A mindennapok városüzemeltetési kérdéseiben nincs jobb vagy baloldali értékrend, hiszen ilyen szempon tok útépítésnél, játszótérépítésnél vagy kátyúzásnál fel sem merülnek. Egy település fejlődésében rövid távon semmiképpen, legfeljebb hosszabb távon lehet lemérni, hogy milyen értékek figyelembe vételével születnek a városfejlesztési döntések. Zs. Zs.: Az önkormányzatok döntéseit szerencsés esetben nem a jobb- és baloldali értékek közötti különbségek határozzák meg. Az emberek mindennapjait közvetlenül érintő kérdésekben nem pártpreferenciák és nem különböző értékrendek alapján kell dönteniük az arra jogosultaknak, hanem a város és a benne élő polgárok érdekei szerint. Az, hogy a belvárost fejlesszük-e vagy a lakótelepeket, nem feltétlenül politikai hovatartozás kérdése. E kérdéseket egyfajta koncepció alapján kell eldönteni, hiszen a baloldali emberek is fontosnak tarthatják, hogy Debrecenben a Piac utca minél nagyobb része legyen díszburkolattal ellátott sétálóövezet, és elméletileg egy jobboldali párt is támogathatná, hogy a XXI. századnak megfelelő életminőséget teremtsünk a lakótelepen élőknek, hogy a közbiztonságot javítsuk a kertségekben is. Debrecenben sajnos azt figyelhetjük meg, hogy a város jelenlegi vezetésének koncepciója mögött egyértelműen kimutatható egy olyan értékrend, amely nem a társadalmi igazságosságot és az esélyegyenlőség megvalósítását tartja legfontosabb feladatának. Debrecenben ugyanis úgy dönt a jobboldali városvezetőség újabb és újabb nagyberuházásokról, hogy fedezetüket a kedvezőtlenebb társadalmi helyzetben lévő városlakók zsebéből veszi ki az indokolatlanul magasan tartott közüzemi szolgáltatásokon keresztül. Baloldali pártként ilyen koncepciót eddig sem támogattunk, s a jövőben sem fogunk.
Finta József toronyházegyüttes-javaslata 1970-ből
DISPUTA Árkádok
A Művészet folyóirat 1976-ban beszélgetést adott közre a Salgótarján építészeti arculatát meghatározó tervezőkkel, Finta Józseffel és Magyar Gézával, valamint dr. Vámossy Ferenccel.1* Az interjúalanyok valamennyien a szakma kiválóságai. Szavaik ráillenek a mai városépítésre; a vélt-vágyott és a valós városépítészet pedig – utólag ez jól látható – elképesztően távol áll egymástól. Mindez annak a politikai és építési kultúrának a tükre, amelyikre az jellemző, hogy 2008-tól megszűnik a hagyományos településmérnök-képzés, s egy másfél-két éves képzési forma van csupán engedélyezve, amelyben különféle mérnöki szakokból összeverődött fiataloknak kellene tehetetlenséget-igénytelenséget jól tűrő város- és regionális tervezőkké varázsolódniuk. Magyar Géza, Salgótarján rendezési tervének készítője annak idején arról beszélt az interjúban, hogy az 1960-as évek elejéig a kisvárosokra vonatkozó tervezési koncepció szerint a beépítési magasság nem lehetett több, mint földszint plusz négy emelet. „Ezt kellett tehát elsősorban megváltoztatni. Meg kell itt említeni, hogy ehhez a város párt- és állami vezetői óriási segítséget adtak”– folytatta. Finta József is fontosnak tartotta kiemelni, hogy az építtető és építész közötti „ősi bizalmi viszony (…) eltűnt, olyan közvetítő láncszemek kapcsolódtak be, amelyek személytelenségükkel eleve lehetetlenné tették az ilyen kapcsolatok kialakulását. Salgótarján vezetői visszaállították ezt az együttműködést, mert tudták és tudják, hogy enélkül nem jöhet létre ilyen méretű egységes építészeti együttes”. Érdemes feljegyezni néhány további jellemző mondatot:
„A [salgótarjáni] Főtér kialakulása úgy hat a rekonstrukcióra, mint egy kő vízbe csobbanása – körkörös hullámokkal terjed” – mondja Finta. „Tehát a Főtér és a kapcsolódó középmagas házak játszották a döntő szerepet az új városközpont kialakulásában” – így Vámossy. „Ha valahol toronyházat kell építeni, akkor itt. (…) Lakótelepeink, városaink legnagyobb tragédiája, hogy megszűnik a Tér, hiányzik a tér érzete, élménye, hangulata. Ez az a többlet, ami Salgótarjánban véleményem szerint megvan” – szól ismét Finta. Majd Magyar Géza: „A modern építészet egyik alaptétele, hogy a zöldterületek folyjanak be a városközpontba. (…) Most, az utolsó pillanatban visszalépés történt e téren a városképet bezáró középület megépítésével [ez volt a Karancs szálló – K. A.]. A térről domináló elemként jelentkezik, nem túl szerencsés keretet ad.” S végül Vámossy: „A táj léptékében építeni – ez az építészet. Ezt bizonyítja a marseille-i Unité d’Habitation. Salgótarjánban ez történt, amikor elvetették a léptéktelen, ötszintes beépítést.(…) Salgótarján központja a legjelentősebb felszabadulás utáni városépítészeti együttesünk.”. Talán hitelesebb lett volna a beszélgetés, ha szó esik arról a súlyos tényről, hogy némi szocialista táborbeli egyénieskedés – köztük a salgótarjáni egyedi vasbeton
A Salgótarján-szindróma
Salgótarján egykor…
Kőszeghy Attila
(s a debreceni tünetek 2008-ban)
1
Szirmai János: Salgótarjáni építészet, Művészet, 1976/5, 16–21.
27
Salgótarján látképe
szerkezetes megoldások – után éppen a hetvenes években vált kötelező mintává a szovjetunióbeli 10–11 emeletes és még magasabb házgyári paneles lakótelep-építés, amit hálatelt lelkesedéssel illett adaptálni. Az is szempontként vetődhetett fel, hogy a szakrális épületek tornyait új irányjelző várossziluett-elemek ellensúlyozzák.
DISPUTA Árkádok
…és Debrecen ma
28
Különös áthallásokat kínál Debrecen az elmúlt évtized városépítészeti megnyilvánulásaival. Az 1989-es évek elejéig a debreceni belváros megmaradt részein a beépítési magasság nem lehetett több, mint földszint plusz két emelet. Mivel a legtöbb belvárosi telken több család élt, ilyen magassági korlátozás mellett – részükre is új lakást biztosítva – nem lehetett társasházat építeni. „Ezt kellett tehát elsősorban megváltoztatni. Meg kell itt említeni, hogy ehhez a város pártés állami vezetői óriási segítséget adtak” – folytathatnánk. A családi házas telkeken hatalmas társasházak emelkedhettek, és a kulturális örökségként védelemre javasolt történeti belváros még ép része gyakorlatilag tíz év alatt megsemmisült. Néhány éve pedig – a harminc éve Finta József által dicsért módon – az építtető és építész közötti ősi bizalmi viszony helyreállt, vagyis Debrecen „vezetői visszaállították ezt az együttműködést, mert tudták és tudják, hogy enélkül nem jöhet létre ilyen – értsd: nagy – méretű egységes építészeti együttes.” Egészen világosan: a volt piac területén sikerült egy nyilvánvalóan mértékét vesztett, a városközpontot agyonterhelő monstrumot létesíteni, amely a giccs közeli, „dekoratív” főtérrel együtt a következő „salgótarjáni” gondolatot is hitelesíti:
„A Főtér kialakulása úgy hat a rekonstrukcióra, mint egy kő vízbe csobbanása – körkörös hullámokkal terjed.” Vámossyra utalva tíz év múlva így folytathatjuk: „Tehát a Főtér és a kapcsolódó középmagas házak játszották a döntő szerepet az új városközpont kialakulásában.” Amikor Debrecenben – országos visszhangot keltve – elbontották a Mikolás Tibor által tervezett művelődési központot, esély nyílt arra, hogy ezen a helyen – a Leninszoborra cserélt Kölcsey-ház helyén – park létesüljön. Hiszen – ahogy Magyar Gézától (is) hallottuk – „a modern építészet egyik alaptétele, hogy a zöldterületek folyjanak be a városközpontba. Salgótarjánban ilyen tekintetben visszalépés történt a városképet bezáró középület megépítésével.” Mit mondhatnánk ma Debrecen kapcsán? A régi művelődési központ helyére emelt új középület szánalmas módon, városépítészeti szempontból súlyosan elhibázottan rászorult a környező utakra. Harminc éve Vámossy Ferenc így fogalmazott: „A táj léptékében építeni – ez az építészet. Ezt bizonyítja a marseille-i Unité d’Habitation. Salgótarjánban ez történt, amikor elvetették a léptéktelen, ötszintes beépítést.” Halkan jegyezzük meg: a marseille-i Unité d’Habitation elhelyezése, környezete nem szerencsés példa a helyes lépték, szintszám megragadására. A nevezetes épület egy síkságon kialakult városrészben áll. Környékén rengeteg a jellegtelen középmagas építmény, és csak le Corbusier terepalakító és a házat hatalmas vasbeton lábakra állító helyi varázslata révén kerülünk pázsitos, fákkal övezett emberi világba. Olyanba, amilyennek a földszinti üzletesítés maximumára törekvő kereskedő-építészeti alkotásban – ami ma Debrecenben dívik – nyoma nincs. És nincs
hatjuk: Debrecen központja a legjelentősebb hazai példatára a helyrehozhatatlanul zavaros városépítészeti együtteseknek. Városfejlesztési stratégia városképi stratégia nélkül? A belvárosban a következő években szinte az összes nyereséggel kecsegtető helyet, tehát elsősorban a saroktelkeket be fogják építeni. Az úgynevezett nyugati tehermentesítő útra – mintha nem lett volna elég figyelmeztetés a keleti tehermentesítő pocsék megjelenése, a porban és zajban úszó lakások sokasága – házat soha nem tervezett városrendezők sablonos előírásai
DISPUTA Árkádok
nyoma az Unité d’Habitation „felső világához” hasonló minőségeknek sem. Ott szoborszerű építményekkel van komponálva a tetőszint, amely máig jól működő óvodának ad helyet, itt pedig idétlen gépészeti fémdobozok rivalizálnak a Nagytemplom tornyaival. Debrecenben a Péterfia utca legvonzóbb sarkát megszerző építtető lassan egy évtizede vergődik azzal, hogy a belváros maradékát féltők, az építészeti értékeket védők, az üzletházépítők és politikusok rögeszméi között megtalálja a gazdaságos és elegáns beépítés lehetőségét. Véleményem szerint az eddigi városépítés-politika útján haladva már az építés kezdetén megfogalmaz-
Marseille látképe
29
DISPUTA Árkádok
Le Corbusier: Marseille, az Unité d’Habitation
30
A ház tetőszinti óvódája és „sétánya”
alapján készülnek a száz évig meghatározó látványt jelentő sarokházak. A Széchenyi utcai ítélőtábla országos elismerést nyert épületével átellenben attól teljesen idegen formavilágú és arányrendű házak emelkednek a tervezői szabadság jegyében. A városi
tervzsűri nyilván nem pótolhatja az összehangolt szakmai és politikai támogatással és rendeleti megerősítéssel működő városi stratégiát. Nem az egyes házak arculatára vonatkozó előírásokról van szó, hanem arról az elemi követelményről, hogy egy útkereszteződés négy sarka alkosson olyan építészeti együttest, amelyben az egyes épületek arányaik és építészeti minőségük tekintetében köszönőviszonyban állnak. A zajos, poros, nagy forgalmú utak mentén alapvetően más kell, hogy legyen mind a közterület használata, mind az épületek zajos-poros oldalának működése, mint a csendes kis utcákon. Tehát nem folytatható az a gyakorlat, hogy az utcák szélességének szűkre szabása miatt, a megrendelő haszonszerzésre való törekvése vagy a tervezői kényelem miatt továbbra sem létesülnek a gyalogosokat, kerékpárosokat zöldsávokkal és parkjellegű sávokkal védő közlekedő zónák. Nem engedhető meg, hogy lakóhelyiségek nyíló ablakai nézzenek az ilyen utakra. Megérjük-e, hogy a belváros valamelyik utcakereszteződésében nem négyféle, arányok és megjelenés tekintetében egymástól teljesen eltérő építmény jelenik meg? És hol van még az az elvárás, hogy önmagukban is jelentős értéket képviselő építészeti alkotások szülessenek? Az már bizonyos, hogy a Péterfia–Hunyadi utca kereszteződésében csoda nem történhet. Hiszen az egyedüli színvonalas építmény a református tanítóképző épülete, a szemben álló irodaház-szörnyet és az átellenben lévő pláza-épületet aligha bontják el (bár előbbinél van esély homlokzati felújításra, az átformálásra aligha). A maradék Péterfiasarok pedig attól a görcstől, hogy sok száz polgárház elbontása után éppen itt próbálnak megtartani az útkereszteződés-térben jelentéktelenné vált, mára csak homlokzataikban létező polgárházakat, valami bizarr építészeti kutyulékhoz vezethet. És akkor még hol vannak a városarculat – befektetői erőszakkal történő – további roncsolásai! A helyi petyhüdt értelmiségi kritikusok majd utólag fognak meglepődni például azon, hogy a szinte semmire nem értékelt, valójában nagyvonalúan formált állomásépülethez képest milyen elviselhetetlen a fél állomásépület elbontásával létesülő új, többszintes buszállomás. És hogy meg lesznek lepődve, amikor majd kiderül, hogy a nagy felhajtás csak egy vagy néhány multi-vállalkozó óriás áruházának kellett, városi és uniós pénzből a bejárat elé hajtani a vevőket, ahogyan az Budapesten, a Nyugati pályaudvarnál is meg-
valósult, pedig ott az állomásépületet legalább nem prédálták el. Aki a jövő építészeinek oktatásával foglalkozik, még egy frappáns példával prezentálhatja a városépítészeti stratégia hiányának súlyos következményeit. A Debreceni Egyetem büszke arra, hogy az egykori városi főépítész, Borsos József jóvoltából az egyetemi negyed világszínvonalú városépítészeti kompozíciót képez és épületei sem átlagosak. Az építészképzés színtere, a szép jövő elé néző egykori műszaki főiskola egy szakiskolának tervezett, 40 köbméter fehér azbeszttel „kibélelt” épületéből próbál kitörni. (A tantermekben az ablakok felett és a mennyezeten is széles csíkban húzódik a már porlásnak indult azbeszt hőszigetelés, amiről a városi közegészségügyiek négy éve mintát vettek, a belső szakértő is megvizsgálta. Utóbbi tájékoztatott, hogy esztétikai problémáról van szó.) Ha megnyílna a műszaki mérnökképzés nemzetközi pályázatban nyertes terv alapján kiváló építészeti arculatot nyerő épületegyüttese tágas parkkal az Árpád tér felé, e tér környezete felértékelődne, a jelenlegi külvárosias terület megújulhatna. A négyes út elkerülő útra terelésével a gépkocsiforgalom is mérséklődne, ami feleslegessé tenné az évek óta szorgalmazott – ráadásul lámpás – Árpád téri körforgalmi csomópont megépítését. Csak ennek az egyetlen fölösleges csomópont megépítésének az ára elegendő lenne a jelzett koncepció végigvitelére.
DISPUTA Árkádok
Debrecen, Rákóczi utca–Csapó utca sarok
31
Hogyan fogunk közlekedni a Nagyállomás előtt? Szabó István DISPUTA Árkádok 32
Multimodális* csomópont Debrecenben – ellentmondásokkal Debrecen dinamikus fejődésének szerves része a Nagyállomás térségében egy a mainál korszerűbb, multimodális csomópont létrehozása. A gondolat komolyságát az is alátámasztja, hogy a MÁV Zrt. vezérigazgatója, Heinczinger István és Debrecen polgármestere, Kósa Lajos 2007-ben szándéknyilatkozatot írt alá a létesítménykomplexum megvalósításról. Napjainkban felgyorsultak a Nagyállomás térségében létrehozandó új közlekedési csomópont és a kapcsolódó autóbusz-pályaudvar kialakításának előkészítő tervezési munkái. A KELETTERV nyerte a tervezési munkát, és már gőzerővel dolgozik az előzetes terveken. Sajnos azonban igazi közlekedési szakértő munkája nem tűnik ki az eddigi munkából. Azt a közlekedési csomópontot, amely a jelenleg ismert tervekben szerepel, hatalmas költségekkel lehet megvalósítani. Az előzetes elképzelések ennek ellenére közlekedésépítési és üzemeltetési szempontból számos anomáliát, szakmaiatlanságot tartalmaznak, holott a közösségi közlekedési rendszerek lehető legmagasabb színvonalú tervezésének nagy jelentősége van; bármennyire hódít egyre nagyobb teret városunkban is az egyéni közlekedés, a jövő a közösségi közlekedésé. Erre Nyugat-Európában már rájöttek. A jelenleginél sokkal nagyobb figyelmet kellene fordítani a közlekedési létesítmények tervezésére.1 Sajnos, Debrecenben is sok példa van arra, hogy – a most tárgyaltnál ugyan kisebb jelentőségű – új létesítményeknél elemi hibákat követtek el (megítélésem szerint azért, mert a tervező sem igazán szereti a tömegközlekedést). Ezek a hibák megkeserítik mindennapjainkat. Álljon itt pár példa! A Szent Anna utcai villamosmegálló éppen csak a Szent Anna utca felől nem közelíthető meg (szabályosan). A volt Centrum Áruház (ma: Alexandra Könyváruház) autóbusz-megállójánál nagy erőfeszítést követelhetett a tervezőtől, hogy az itt megálló öt járatnak nem *
1
2
kettős megállót tervezett. Hasonlóan képtelennek tartom az egyetem (a központi egyetemi épület s az orvosi egyetem) előtti autóbusz-megállókat; a klinikák előtt soha nem volt gyalogátjáró a klinikák felé. Itt áll meg a 10-es, 12-es, 13-as, 24-es autóbusz, a 3E troli. Hogyan jut a rengeteg beteg, az egyetemista meg a klinikai dolgozó szabályosan és veszélymentesen a klinikák területére ebből a megállóból? Az egyetem központi épülete előtti autóbuszmegállót pár éve átépítették. De hogyan? Aki itt le- vagy felszállva a kijelölt gyalogátkelőt használta, jelentkezzen nálam!2 Hiába emelte fel szavát T. I. nagy tudású, elismert és jól képzett építőmérnök 2001-ben, a Közlekedéstudományi Egyesület (KTE) szervezésében tartott szakmai fórumon, és tett javaslatot a Kossuth tér átépítése során adódó közlekedési nehézségek megoldására, az ő szavai is pusztába kiáltott szavak voltak. (A sors iróniája, vagy dehogyis, hogy T. I. és cége építette a viacolor fórumot, a Debrecen történelmétől és múltjától teljesen idegen új Kossuth teret…) Térjünk most vissza a Nagyállomás elé. A Debreceni Disputa hasábjain is kérem az érintetteket, hogy az alábbiakban leírtak átgondolt figyelembe vételével módosítsák a jelenlegi elképzeléseket. A létesítménykomplexum a jövőnek épül. Ezért valamennyiünknek nagy a felelősségünk. A legjobbat kell létrehoznunk. Az általam ismert eddigi terveken az állomási előtér jelentős átalakítása szerepel. A tervező az állomás főépülete – bejárata, kijárata (régen: indulási oldala, érkezési oldala) – elől gyakorlatilag kirekeszti a járműforgalmat és főképpen a tömegközlekedési megállókat. Ez elhibázott lépés lenne. Az ide megálmodott – díszburkolattal ellátandó – tér mindenestül elvesztené közlekedési funkcióját. A jelentős átalakítás ellenére sem alakulna ki olyan praktikus közösségi közlekedési tér, amelyről oly sokat beszélt boldog emlékű Pogány Frigyes professzor a műszaki egyetemen, sok-
A multimodalitás a többfunkciós közlekedési csomópont jellemzője; azt jelenti, hogy a különböző közlekedési alágazatok (vasút, villamos, autóbusz, troli, taxi, egyéni gépjármű) utasai a lehető legegyszerűbben, egy helyen tudjanak közlekedési eszközt, utazási módot váltani. Lásd erről: Pályaudvarok megközelíthetősége Európában = Accessibility to stations in Europe UIC-Kodex 140 R/A, Párizs, 2008.01. A megállót az utóbbi hetekben újra átépítették, kijelölt gyalogátkelővel (a szerk.).
3
A fehér folt mutatja, hogy az állomás elől teljesen ki akarják iktatni a forgalmat. A téren viacolor burkolat díszelegne. Az átszállni szándékozó gyalogolhat, keresve a következő megállót. Ez minden, csak nem multimodalitás…
átvezetés bővítésével – a helyi, a távolsági megállókhoz, pályaudvarokhoz. – Talán eretneknek tűnik, de véleményem szerint nincs szükség a nagyállomási aluljáró város felé történő bővítésére, továbbvezetésére a tér felé. Az aluljárókban az esélyegyenlőséget kell megteremteni (mozgólépcsők, liftek beiktatásával). Ha az állomás előtti tér kizárólag az ide irányuló célforgalom részére van fenntartva – Márpedig ez legyen a főcél! –, akkor az egyes megállók szintben megközelíthetőek maradnak. Mindenkinek el kell fogadnia, hogy ez közlekedési csomópont lesz, nem versenypálya és nem is pihenőpark. Itt az utazók és a járművek szimbiózisban történő együttlétének természetesnek kell lennie, úgy, hogy a szállítóeszközt és utasát ne csak különszintű átjárással lehessen „összehozni”. Az állomási aluljáró feljáratát ki kell bővíteni az állomás csarnoka felé. Az utascsarnokot tengelyében meg kell nyitni a város felé. Nem az aluljáró város irányába történő bővítésén kell gondolkodni. A 60-as évek óta megváltozott a pályaudvarok felvételi épületeinek funkciója. Nem a ritkán járó vonatokra várakozó utasoknak kell minél több férőhelyet biztosí-
Hatalmas, többszintes autóbusz-állomást kívánnak létrehozni. Ide kellene bemenniük az állomást érintő helyi járatoknak is. A jelenlegi autóbusz-pályaudvar természetesen nem megfelelő, de helyette egy helyi járatokat is magába zsúfoló, többszintes létesítményt létrehozni – amit üzemeltetni is kell –, nem biztos, hogy jó dolog. Az ilyenekre mondta műegyetemi tanárom, Magyar István, hogy a magyar lónak nincs háta, csak két oldala…
DISPUTA Árkádok
szor hivatkozva a világhírű római Termini pályaudvarra. A most ismert debreceni álomterveken a lehető legegyszerűbb átszállások, a lehető legkisebb rágyaloglási és elérhetőségi távolságok helyett jelentős gyaloglással érhetők el az egyes megállóhelyek. Elhibázott a villamos-végállomás kialakításának koncepciója is. A háromvágányos fejállomás nehézkes, forgalmi szempontból két vonal végállomásaként rosszul üzemeltethető. Az ívben elhelyezett kitérők fenntartása nagy nehézséget okoz. A fejállomás kizárja az úgynevezett „egyirányú” járművek későbbiekben tervezett beszerzését, alkalmazását is. (Európában szinte csak hurokfordulós villamosvasúti vonalak vannak, épp az ilyen szempontok figyelembe vétele miatt.) A fejállomáson állandó vezetőállás-csere van. Az üzemi okból kiálló járművek tolatási mozgással történő átcsoportosítása miatt az ilyen állomások szűkebb kapacitásúak a jelenlegihez hasonló (persze kibővített) hurokfordulós végállomáshoz képest. Közlekedésszervezési szempontból rögzítenünk kell pár alapelvet: – A multimodalitást legcélszerűbben az teszi lehetővé, ha az egyes járművek, közlekedési rendszerek, alágazatok megállói minél közelebb helyezkednek el egymáshoz. – A villamost a jelenlegi nyomvonalhoz közel azonos vonalvezetéssel, bővített végállomással, hurokfordulós kivitelben kell továbbra is „megfordítani”. – A helyi autóbuszjáratokat nem célszerű bevinni a „giga”3 buszállomásra. Ha valamiért mégis ragaszkodunk ehhez, a vasútállomás előtti téren átvezetve kell ezt tenni, az állomás előtt megállítva valamennyi járatot. (A tervezett többszintes buszállomás szűk és „sérülékeny” keresztmetszete a rendszernek.) Az épületbeli szűk ívekben a legkisebb zavar – karcolás, tükörsérülés, koccanás – is jelentős forgalom-fennakadást eredményezhet. – A trolivonalat is be kell fordítani a Nagyállomás felvételi épülete elé. – Ezek után lehet gondolkodni a csomóponthoz kapcsolódó terek, pihenőparkok felújításán, illetve azon, hogyan lehet ezeket szervesen illeszteni az állomás előtti térhez és – a Wesselényi utcai aluljárós
33
tani bennük, hanem a gyors utasáramlásra kell berendezkedni. Az ITF4 világában erőteljesen lecsökkent a várócsarnokok jelentősége. Információs és utascentrumok, valamint bevásárlóhelyek veszik át a várótermek helyét. Így Debrecenben is meg kell oldani a széles ki- és bejárási lehetőséget és a lejáratot az aluljáróba a nagycsarnok tengelyében. Természetesen a két oldalfeljáró megtartásával, a különböző irányokba induló (érkező) forgalom elosztására. Graz, Wiener-Neustadt 2000-es évek eleji korszerűsítései jó példák erre.
Wiener-Neustadt-i pályaudvar
Nézzünk most a fentiek alátámasztására néhány negatív és pozitív példát.
DISPUTA Árkádok
Budapest negatív példái
34
Talán a legszélsőségesebb tömegközlekedés-irtást Budapest végezte az elmúlt évtizedekben. A multimodalitás lerombolása a budapesti pályaudvarok közelében a legfeltűnőbb. A budapesti Nyugati pályaudvar elől a 70-es években kiirtották a trolit. A Podmaniczky utcai átszállás már nem mondható a multimodális csomópont részének. A Váci úti és Bajcsy-Zsilinszky úti villamos megszüntetésével (szintén a 70-es években) maradt a pályaudvar jobb oldalára tolt buszvégállomás, meg a 4–6-os villamos, aluljárón át vagy a kétsávos Nagy-
körút keresztezésével megközelíthetően.5 A metrócsatlakozásnak sincs igazán a pályaudvar könnyű megközelítésére készült geometriája, bár pozitívum, hogy a Váci úti metrófeljárat a váci elővárosi vasúti peronokhoz köt be. Ellenpéldaként említhetjük, hogy – játék a nevekkel – a bécsi Westbahnhof előtt az ottani metróépítés után is hét villamosvonal járatai „forognak”, szintben megközelíthetően. (Baki azért ott is volt; a Mariahielfer Strasse-i villamos megszüntetésének következménye zsúfoltság lett, illetve az, hogy a sétálóutca helyett autóutat kellett kialakítani.) A budapesti Keleti pályaudvar elől napjainkra teljesen kiirtották a villamost. Mindössze a 24-es villamos végállomása búvik meg egy mellékutcában, lepusztult kocsmák bejárata előtt. A 73-as, 76-os trolit is távoli mellékutcába terelték. Az autóbuszok csak több sávos úton keresztül vagy aluljárón át érhetők el. A negyven éve épült mély teret teljesen szétverték a 4-es metró építésével – és hol van már a 44-es meg a 67-es villamos? Még nem látszik a munka vége, de az már érzékelhető, hogy (metró ide vagy oda) a végleges helyzetben a felszíni tömegközlekedés alárendelt szerepbe szorul, többsávos utakkal elválasztva a megállókat a pályaudvari csarnoktól. A budapesti Déli pályaudvar sem mondható multimodális csomópontnak. A különböző közösségi közlekedési megállók ott is szétszórtan helyezkednek el. Ott sem a lehető legkoncentráltabb tömegközlekedési kapcsolatok a meghatározók. Ellenpéldaként – ismét játék a nevekkel – a bécsi Südbahnhof előtere legyen előttünk. Valamennyi itt közlekedő villamos és az autóbusz közúton történő átkelés nélkül érhető el. A villamosvonalak két oldalról körülfogják a pályaudvart. A 18-as és a D villamos – a praktikusság jegyében – az autóbusszal közös megállóperont érint. Nálunk ez az ügy már azon megbukna, hogy kinek milyen arányban kötelessége fenntartani a megállót…
ITF: Integraler Taktfahrplan, integrált közösségi közlekedési rendszer. „Több mint vasút” – A közösségi közlekedés alágazatközi összehangolásával megvalósuló ütemes menetrend. Az ITF előkészítése és kidolgozása mintegy tíz éven át zajlott Svájcban. Végül 1982. május 23-án „Óránként egy vonat” mottóval vezette be az SBB (Svájci Szövetségi Vasút). Az ITF egyszerre 21%-os kínálatnövelést jelentett, mindössze 4% költségnövekedéssel. Az 1980-as években a Svájcban működő számos magán-vasútvállalat, valamint a városi közlekedési és autóbusz-vállalatok is csatlakoztak a rendszerhez, amelyet azóta is folyamatosan módosítanak, fejlesztenek, hogy minél jobban kielégítse az utazóközönség igényeit. Ezt a munkát látszik igazolni, hogy ma 40%-kal többen veszik igénybe a vasutat, mint az ITF bevezetése előtt. Nem sokkal ezután Ausztriában is bevezették a rendszert. Ott is hasonló tapasztalatokkal; ott a ’90-es évek eleje óta működik. Az osztrák jelszó ekkor ez volt: „Man fährt wieder Bahn” (Megint vasúton utazunk). 5 Jelenleg már egy szintbeli gyalogátkelő is lehetővé teszi a megálló megközelítését (a szerk.) 4
A Budapest-kelenföldi pályaudvar elől is kiirtották a villamost. A 19–49-es villamosok közös fejvégállomása északi irányba, a pályaudvar kijáratától sok tíz méterre, lepusztult kocsmák és bódésor elé került; nem valami vonzó megoldás (itt talán kedvező megoldást hoz a 4-es metró). Vannak azért Magyarországon is jó példák: Siófok, Sárospatak – és sorolhatnék még többet is a kisebb városokból. De a debrecenihez hasonló adottság Miskolcon a legszembetűnőbb – bár ott az állomási előtér igen szűk és nehezen bővíthető. Pozitív külföldi példák
Basel főpályaudvara
Hasonló a helyzet Basel főpályaudvara környékén is de ott igazán a villamos az úr! Négy peronról 12 vonal (!) járatai érhetők el – a város bármely iránya felé, illetve felől.
DISPUTA Árkádok
Nézzünk körül egy kicsit jobban a határokon kívül, Debrecenhez hasonló közlekedési adottságú helyeken. Ausztriában és főként Svájcban, az ITF bevezetését követően a vasút szerepe a személyszállításban ismét felértékelődött. Az utaslétszám jelentősen megnőtt. Ennek a kezelésére a pályaudvarok környezetét sok helyen át kellett alakítani. A multimodalitás biztosítása érdekében ez szinte mindenhol megtörtént. A zürichi főpályaudvart nyolc villa mosvonal járja körül, három oldalról. A pályaudvart körülvevő terek szűkek, de a villamos és a troli a fő közlekedési eszköz. A gépkocsiforgalom igen gyér a pályaudvar körül. Legföljebb egysávos autóutat kell keresztezni, hogy villamosmegállót érjünk el.
A bécsi Südbahnhof előtere
A zürichi főpályaudvar
35
DISPUTA Árkádok
A pályaudvar előtere Salzburgban
36
Mint egy nagy szív, úgy lüktet a pályaudvar és a helyi villamoshálózat csomópontja a városnak ezen a közlekedés szempontjából meghatározó pontján. A gépkocsiforgalom ott is igen gyér. Bár a gépkocsi nincs kitiltva, a tömegközlekedés színvonala miatt szinte mindenki villamossal utazik a pályaudvarról a város különböző irányaiba. Hasonló a pályaudvar előtere Salzburgban is, csak ott a négy peron mellett trolik és autóbuszok megállói vannak. St. Gallenben is békésen megfér a pályaudvar előtt a busz, a villamos és a gyalogos (gépkocsi sehol). Hosszan lehetne sorolni a példákat; zárásként álljon itt a svájci Brig, a „BLS” (Bern–Lötschberg–Simplon) fővonala és még sok más vonal vasúti csomópontja. Kapu egyik irányba Olaszország, másik irányba a svájci Alpok felé. Gyönyörű alpesi város. Normál és keskenynyomtávú vasutak indulnak és érkeznek oda, és indulnak onnan. Az állomásnak az a különlegessége, hogy előtérben van a zermatti vonal, valamint a Gleccser expressz keskeny nyomközű vonalának végállomása (Chur–St.Moritz irányába). Itt az állomás környékén minden a praktikus közlekedésről szól. A Brigben készült képen a pályaudvar előtere látható (kívül vasút – belül vasút). Innen indul a zermatti vonal, s a Gleccser expressz. Nincs aluljáró a város felőli részen, és mégis baj nélkül zajlik az élet. Pedig az állomásépület és a kisvasút végállomása között autóbusz-megállók is vannak. Ehhez képest pl. Nyíregyháza önkormányzata évek óta küzd azért, hogy a
Nyírvidéki kisvasutat valahogy végre likvidálják, hogy hatsávos autóút válassza el végre a megyeszékhely pályaudvarát a várostól. Csak a hiányzó pénz akadályozta még meg e „bölcs” elhatározás végrehajtását. Vajon ki az okosabb? Vajon nyugatabbra miért gondolkodnak másképpen? Azért, mert gazdagok? Nem, ők azért gazdagok, mert így gondolkodnak. Vissza Debrecenbe Debrecenben még előttünk áll a Petőfi tér átalakítása, a multimodális csomópont létrehozása. Még semmi sincs veszve. De ezúton kérem a tisztelt érintetteket, hogy a csomópont közlekedési hálózatát gondolják újra. Át kell tervezni a tér közlekedési szerkezetét. A jelenlegi tervekben szereplő közlekedési rendszer ellen a szakmám nevében tiltakozom. Nem vetem el a távolsági autóbusz-pályaudvar gondolatát, de az építőművész által elképzelt megoldást a közlekedésépítő szakma megcsúfolásának tartom. Kérem, hogy a tervezés további folyamába vonjanak be tapasztalt, dokumentált jogosultsággal rendelkező közlekedésépítő mérnököt. Amit most létrehozunk, hosszú évekre meghatározza városunk közlekedésszerkezetét. Nem szabad ráerőltetni az építészeti, építőművészeti és kereskedelmi szempontok diktátumát egy közlekedési létesítményre. A fentiek alapján ezúton kérem a döntéshozókat a debreceni multimodális csomópont jelenlegi koncepciójának átgondolására, a
A pályaudvar előtere Brigben
– Végül: gondoljuk újra a tervezés folyamatát. Először határozzák meg a mérnökök a közlekedési funkciókat és ezek elhelyezést, s csak ezután kezdjen álmodni az építőművész. A jelenlegi elképzelés oly mérvű átalakítást és bontást javasol a debreceni Nagyállomáson, hogy az sok milliárd kidobott forintot jelent, és megvalósíthatósága is kétséges. Utóirat Isten őrizzen az álszerénységtől meg a látnoki képességek hangsúlyozásától is, de 1988-ban, nem kis port kavarva pártkörökben, több cikkem jelent meg a Debrecen folyóiratban a Vásártér állomás kihelyezésének elhibázott koncepciójáról. Sajnos, az élet engem kezd igazolni. A Tócóvölgy állomás üresen tátong. A városnak eszébe sincs a tömegközlekedési kapcsolat megfelelő szintű kiépítése, a Bartók Béla út továbbra is kettévágva díszeleg, a 4-es út kétszer egysávos felüljárója rég nem a mai forgalmi igényeknek épült – a vasút nyugati oldalán pedig kibújt a földből egy új lakópark. Kíváncsian várom a tiltakozást a védőtávolságon belül építkezők részéről – hogy mikor követelik a vonal újabb áthelyezését.
A szerző közlekedés-építőmérnök, gazdaságmérnök, a Mérnöki Kamara valamennyi közlekedéstervezési és szakértői jogosultságával rendelkező tagja.
DISPUTA Árkádok
közlekedési rendszernek a közlekedésépítő szakma bevonásával történő áttervezésére – kiemelten figyelembe véve az alábbi szempontokat: – A multimodalitást legcélszerűbben az biztosítja, ha az egyes járművek, közlekedési rendszerek, alágazatok megállói minél közelebb helyezkednek el egymáshoz. – A villamost a jelenlegi nyomvonalhoz hasonló vonalvezetéssel, bővített végállomással, hurokfordulós kivitelben kell továbbra is „megfordítani”. – A helyi autóbuszjáratokat nem célszerű bevinni a „giga”-buszállomásra. Ha mégis ragaszkodunk ehhez az elgondoláshoz, a vasútállomás előtti téren átvezetve, a járatokat ott megállítva kell ezt tenni. – A trolivonalat is be kell fordítani a nagyállomás felvételi épülete elé. – A pihenőparkok felújításán a csomóponthoz kapcsolódó tereken lehet gondolkodni. – Nincs szükség a nagyállomási aluljáró város felé történő bővítésére, továbbvezetésére a tér felé. Az aluljárókban – mozgólépcsők, liftek beiktatásával – meg kell teremteni az esélyegyenlőséget. Az aluljáró feljáratát ki kell bővíteni az állomás csarnoka felé. Az utascsarnokot tengelyében meg kell nyitni a város felé. Nem az aluljárónak a város irányába történő bővítésen kell gondolkodni.
37
Jobb és Bal – vagy Whigek és Toryk? D. Kovács Zoltán
DISPUTA Tisztaszoba 38
Beszélgetés Lakner Zoltánnal A mai nyugati politikai kultúra számára az 1789-es francia forradalom meghatározó jelentőségű volt, amolyan vízválasztó: újraértelmezett egy sor jelenséget és fogalmat, s megvetette az alapjait számos olyan új fogalomnak és jelenségnek, melyek azóta is mindennapi életünk és politikai berendezkedéseink meghatározói. A 18–19. század fordulójának jellegzetességei nyomán kialakult a jobb- és baloldal ellentétpárja. Mondhatjuk ezt annak ellenére, hogy mára messzire jutottunk a jobb és bal eredeti fogalmától – Magyarország esetében pedig különösen bonyolult, ellentmondásos helyzettel állunk szemben. Nézőpont kérdése, hogy mekkora a kavarodás. Az ideológiák, melyeket a jobb- vagy baloldalra sorolunk, maguk is többféle áramlatra oszlottak kétszáz év alatt. A liberalizmusnak van például szociálliberális, illetve versenypárti változata, ez a politikai elemzést is értelmezési nehézségek elé állítja. A 18–19. század végén egyértelműnek gondolt választóvonal egyrészt maga is gyorsan átalakult, a politikai ideológiák már a 19. században is átvettek egymástól elemeket – hiszen ugyanazokba a társadalmi problémákba botlottak bele –, illetve lokálissá váltak, azaz alkalmazkodtak egy állam, régió adottságaihoz. A képet tovább árnyalja, hogy egyes koroknak vannak uralkodónak tűnő politikai irányzatai, kulcskérdései. A francia forradalom után ötven évvel például már kevésbé volt fontos az államforma kérdése, nyilvánvalóvá vált (az angol példa kapcsán is), hogy az alkotmányos monarchia átcsúszik a parlamentarizmusba, s másodlagos, hogy király vagy köztársasági elnök áll az állam élén. Közben viszont a 19. század közepére megjelent az egyre szervezettebb munkásosztály, egyszerre jelentve szociális és politikai problémát. Ez egészen más típusú kérdéseket, illetve megoldásokat vetett fel (például a választójog megadásának dilemmáját), mint a korábban tipikus – abszolút monarchia versus rendek – politikai szembenállások. Vannak-e olyan mozzanatok, szimbolikus tényezők a két fogalom tartalmában, melyek meghatározták, meghatározzák alakulásukat? Mára ugyanis, a keveredések ellenére, sztereotípiákban, dogmatikusan gondolkodunk arról, hogy ki bal- vagy jobboldali, illetve hogy ezeket a fogalmakat hogyan határozzuk meg.
A szimbolikus-emblematikus kérdések, illetve választóvonalak mind a mai napig megvannak, ám a világ változásával ezek is változnak. Ezek közé tartozott például a szociális gondoskodáshoz való viszony, vagy baloldalinak tekintették, tekintjük azokat az erőket és elveket, melyek felvállalták a munkásság ügyét. Egy másik ilyen kérdés volt a választójogé: megadásának módja, kibővítésének mértéke komolyan befolyásolta az egyes politikai erők jobb, vagy baloldaliságáról alkotott képünket. A 20. században ilyen téma lett a jóléti állam kérdése: a baloldali felfogás szerint az állam, az állami újraelosztás erőteljes térnyerése a kívánatos, míg a jobboldal sokszor emel szót az állami szerepvállalás és az elosztás magas aránya ellen, még ha a szisztémát sokáig nem is támadta. Több ponton felvetődik – az első világháború körüli időszak jó példa erre – a nemzet és a nemzetköziség kérdése. Jóllehet az első világháború elsöpörte a munkásszolidaritás nemzetközi eszméjét, a nemzetekfelettiség ideája továbbra is baloldali prioritás maradt, míg a jobboldalisághoz erősebben kapcsoljuk a nemzeti tradíciókra építő, ezeket jobban hangsúlyozó politizálást. Ez, gyorsan megjegyzem, nem azt jelenti, hogy a baloldaliak nem nemzetiek, hanem hogy másként viszonyulnak a nemzet fogalmához és a belőle fakadó kérdésekhez. John Lukácsnak van egy nagyon szellemes mondata az új könyvében (Demokrácia és populizmus): „a republikánus párt Amerikában inkább nacionalista, mint szocialista, a demokrata pedig inkább szocialista, mint nacionalista”. Ez a megjegyzés is arra mutat, hogy adott esetben nem egymás tagadásáról, hanem a hangsúlyok különbségéről van szó. Napjainkban többek között a nők szerepe (gender), a bevándorlás ügye, illetve a homoszexualitás kérdése tölti fel új tartalmakkal a bal–jobb diskurzusokat. Egy példa: a CDU 2007-es alapprogramjában szerepel a melegek együttélésének elismerése. Jóllehet a konzervatív-jobboldali párt számára továbbra is a különböző neműek házassága a preferált együttélési forma, kinyilvánították, hogy nem lehet szó morális alapú megkülönböztetésről – ezt ötven évvel ezelőtt nyilván nem fogalmazták volna meg. Vannak tehát változások a világban, melyeket a pártoknak, az ideológiáknak is követniük kell. A bal–jobb ellentét fennmarad, ám a dichotómia egésze idővel elmozdulhat és el is mozdul.
A bal–jobb skála arra való, hogy kategorizálhassuk általa a politikusokat, ők pedig orientálhassák a választókat, és megalapozzanak bizonyos döntéseket, egyúttal igazoljanak is bizonyos politikai döntéseket és irányokat. A politika reagál a társadalmi igényekre és fordítva. Mindannyian interaktív „játék” részesei vagyunk, nem is nagyon lehet ezt másképp elképzelni. Körösényi András egy tizenöt évvel ezelőtti írásában felvázolja azoknak a tulajdonságoknak a listáját, melyeket a baloldalisághoz és jobboldalisághoz tartozónak tekint. Ebből vita keletkezett: vajon ilyen listákkal meg lehet-e ragadni e fogalmakat – és persze arról is, hogyan másként, ha nem ilyen listákkal… A jobb- vagy baloldali identitás kialakulása kapcsán ma az a kérdés, találkozhat-e a polgár egyáltalán ilyen szociokulturális mintákkal, vannak-e olyan társadalmi csoportosulások, amelyekben elsajátíthatók e minták? Az individualizáció következtében ellentmondásos állapot jött létre. Az egyén rengeteg információt kap; ezek alapján alakíthatja ki meggyőződését, identitását. Csakhogy ez atomizáltsághoz vezethet, ami megakadályozza az identitás kialakítását; magyarán, sokaknak nem áll össze semmilyen koherens politikai identitása. Ezt az egyén úgy élheti meg, hogy nincs iránytűje az eligazodáshoz, nem tudja, mit is gondoljon, hogyan viszonyuljon a körülötte zajló eseményekhez, politikai fejleményekhez. Nem lehet megfeledkezni a populista mozgalmakról sem; ezeknek éppen az az egyik jellegzetességük, hogy felmondják a bal–jobb skála használatát, és a valóság leegyszerűsített értelmezését kínálják, ebből következő leegyszerűsítő „megoldásokat” ajánlva a társadalmi problémákra. A bizonytalankodó polgár, aki nem tartja üdvözítőnek a bal- vagy a jobboldal által kínált megoldásokat, érzelmileg pedig egyre kevésbé kötődik valamelyik irányzathoz vagy párthoz, szívesen próbát tesz az egyszerű megoldást kínáló, nagyhangú populista pártokkal. E pártok hosszú távú hatását nehéz megjósolni, de lehetséges, hogy aláássák a hagyományos bal–jobb szembenállást, annál is inkább, mert a nagy pártok versenyképességéhez is egyre inkább szük-
ségesnek látszik a populista eszközök alkalmazása. Ezek fényében beszélhetünk-e a mai Magyarországon egyáltalán a politikai jobb és bal fogalmáról? Fura dolgok vannak Magyarországon, de azért létezik ez a fogalompár. Először is a magyar politikai erők keményen dolgoznak azon, hogy ezek az identitások fennmaradjanak. Példa erre a Fidesz elmúlt egy évtizedes tevékenysége; ennek révén olyan politikai tábor jött létre, amely hűségesen követi pártjának irányvonalát. Ezt bizonyos elemek kombinációjával állították össze; politikai racionalitás kérdése volt, hogy a tradicionális konzervativizmus – ez is érdekes kérdés, hogy mi is számít Magyarországon tradicionális konzervativizmusnak – találkozzon össze a sajátos hazai adottságokkal (agrárius hagyományok, a nemzeti érzés, a kisvállalkozások támogatása stb.), valamint a posztkommunista térségre jellemző antikommunizmussal, utódpárt-ellenességgel. A Fidesz 1998-as kampánya ezeket a törekvéseket mutatta: antikommunista és MSZP-ellenes volt, s egyre inkább antiliberális – mindez az én szememben máig nagyban meghatározza, mi Magyarországon a jobboldaliság. Válaszul 2000 körül a baloldal is (újra) nekifutott a önmaga meghatározásának; ennek újabb fordulója ma is zajlik. A szocialista-baloldali identitást történetileg, Nagy Imréből kiindulva, hozzá viszonyulva próbálják megteremteni, emellett előtérbe helyezik az esélyegyenlőség, az összetartó társadalom gondolatát. Mindkét oldalon vannak komoly ellenmondások – például az állam szerepe kapcsán –, amelyek sokszor valamilyen gazdasági kényszernek való megfelelésből adódnak (ha a deficit csökkentése a fő cél, akkor kiadások árán nehéz fokozni az egyenlőtlenségek elleni küzdelmet), máskor pedig az ellentmondás kényszeréből (ha az ellenfelem azt mondja: fehér, nekem feketét kell mondanom, hogy igazoljam létem értelmét; ezek a helyzetkijelölések évekre is szólhatnak). A viszonyítási pontok meghatározása mellett mindkét oldalnak korábban nem létező identitásokat kell pótolnia, létrehoznia. Egy olyan történelmi megszakítottságokkal terhelt országban, mint a miénk, az identitások szerves továbbélése nem lehetséges.
DISPUTA Tisztaszoba
A két fogalom kapcsán az is felvetődik, hogy nemcsak tudósok-politikusok foglalkoznak meghatározásukkal – egyben identitást is jelentenek, melyet nyilván azok szempontjából kell megítélni, akik ezekkel az ideológiákkal azonosítják magukat.
39
A magyar konzervativizmusnak komoly gondja, hogy ha a tradíciók és mai elvek között 40–45 év távolság van, akkor mi is az, amit konzerválni kellene? Ezért használjuk a „radikális konzervativizmus” kifejezést, amely antagonizmus ugyan, ám tartalma könnyen érthető: ha van egy történelmi időszak, amelyből nem kérünk, akkor azt és az összes folyományát egy radikális mozdulattal meg kell kerülni, ki kell iktatni, hogy eljussunk a konzerválásra érdemes múlthoz. Utána már „csak” az a feladat, hogy a magyar jobboldal hagyományairól lefejtsék az antidemokratikus elemeket. Ezzel – mi vihető tovább, s mi nem – a baloldal is küzd, ezért is fut neki sokadszor a Kádár- és/vagy Nagy Imre-dilemmának.
DISPUTA Tisztaszoba
Ugyanakkor látható, hogy ez a folyamat lassan halad. Bár mind a két oldal kinyilvánítja önmagát valaminek, valójában nem húzzák meg a választóvonalakat. Lehet-e identitásokat teremteni ma bizonyos vonalak meghúzása nélkül, szükség van-e egyáltalán ilyen vonalakra?
40
Véleményem szerint egyelőre nincsenek meghúzva e vonalak, legfeljebb csak derengenek. A történelmi hagyományok megítélésében világosak a különbségek, sőt talán túlzottak is. Szerintem normális, hogy néhány egyértelműen sötét történelmi alakon kívül számos vitatott személyisége van egy ország múltjának, s örülni kellene, hogy személyiségüket, tevékenységüket immár meg lehet vitatni. Ám az elmúlt évszázad elhallgatásai és elhallgattatásai olyan frusztrációt váltottak ki, hogy a korábban titkolt gondolatok most az egyedüli értelmezési lehetőség igényével lépnek fel, s a korábbi uralkodó álláspontból sokszor azt is eltüntetnék, aminek van alapja. Így hisztérikus és elvakult vita alakul ki, amelyben a felek nem tudnak, nem akarnak mit kezdeni a konkurens állásponttal, s időnként fittyet hánynak a tényekre is. Így persze kialakulhatnak identitások, csak éppen a köztük lévő párbeszéd lehetősége illan el, s néha ezek az identitások tévhiteken, tudatos torzításokon épülnek fel. Egy másik, szakpolitikai dimenziót érintve: a Fidesz-kormány következetesen próbált érvényesíteni bizonyos társadalomés szociálpolitikai preferenciákat. Ilyen volt a család-, illetve lakástámogatási rendszer – elsősorban a középosztály számára, ezt világosan ki is mondták. Ezzel szemben az MSZP az inaktívakat próbálta segíteni, valódi esélyegyenlőségi politikát követve; ez, sok okból, csak csökevényesen sikerült.
2002-ben mondhattuk volna John Lukáccsal, hogy a Fidesz az inkább nacionalista, mint szocialista párt, az MSZP fordítva. 2008-ban nehéz volna ezt ugyanilyen határozottsággal kijelenteni, így e téren az identitásképző erő gyengébbnek tűnik, mint a nemzetitörténelmi kérdések esetében. Melyik oldal tesz nagyobb erőfeszítéseket stabil identitás kialakítására, és melyik a sikeresebb? Amikor jobb- és baloldali pártokról szólunk, néppártokról beszélünk, melyeknek eszük ágában sincs lezárni határaikat, hiszen akár több százezernyi szavazó mozgásáról is szó lehet bizonyos kérdések kapcsán. Másrészt vannak olyan gazdasági racionalitások, melyek időnként elkerülhetetlenné teszik, hogy a két erő álláspontja közeledjen; ez megnehezíti a karakteres jobb- vagy baloldali politika művelését. A kilencvenes évek méréseihez képest történtek komoly változások; elsősorban a jobboldalnak sikerült kiszélesítenie bázisát. Mára két, nagyjából kiegyenlített táborról beszélhetünk. Ebben az értelemben a jobboldal törekvései sikeresebbek voltak az elmúlt évtizedben, mint a baloldaléi, viszont a jobboldali identitás(teremtés) lemaradással indult. Az is akadályozza a jobboldali „felzárkózás”-t, hogy nehezen elviselhető politikai légkörben és légkört eredményezve alakult ki, s hogy a választópolgárok mintegy felének még most sincs identitása, csak ideiglenes, ingatag és anyagias szimpátiái vannak. Ezzel mindig számolnia kell annak a politikai erőnek, amely éppen népszerűbb, mint a többiek. A történelmi analógiák mindig torzítanak, nekem a mai magyar társadalomról mégis a 18. századi angol politika megosztottságának jellegzetességei jutnak eszembe. A whigek és toryk szembenállása egy sajátos rendszerváltó momentumhoz (1689, illetve 1714) kapcsolódóan jött létre, látszólag antagonisztikus ellentétet hordozva magában. Ez az ellentét az idő múlásával egyre inkább sajátos, olykor társadalmi státustól független, akár családi tradíciót, mintsem valódi különbségeket kezdett jelenteni. Mitől lesz egy társadalmi státusát tekintve munkásember fideszeses, vagy MSZP-s, amikor ugyanabban a gyárban dolgoznak – illetve mi segít a fiataloknak identitást teremteni? Egyfelől nálunk is vannak családi, kisközösségi tradíciók, amelyek meghatározhat-
Ez azt is jelenti, hogy nálunk az aktuálpolitikai, taktikai lépések jobban befolyásolhatják a választók politikai identitását, mint azok a fundamentális értékek, melyeknek épp ezeket a lépéseket kellene meghatározniuk? Mire lenne
szükség a mai világban, hogy az emberek megismerkedjenek a nemzeti lét szempontjából fontos alapértékekkel, s hogy ezekhez képest tudják meghatározni saját identitásukat? Ma az a trend, hogy mindenki egyéni életstratégiákat próbál követni – gyakran az az érzésünk, hogy amiben élünk, az nem is valódi társadalom. A szolidaritás legfeljebb jelszóként van jelen, a közös értékeket hangsúlyozó szlogenek hiteltelenek, mert gyakran álságosak. Valódi állampolgárságtudat kevéssé létezik – ez talán az egyik legfontosabb gátja a valódi politikai identitások kialakulásának is. A politikai pártok – s ami még ennél is rosszabb: a hétköznapi emberek – mára egymás demokratikus elkötelezettségét, sőt emberi méltóságát kérdőjelezik meg. Pedig Gyurcsány aligha akarja eladni az országot, és Orbán sem akar Lukasenko-féle berendezkedést létrehozni. Rettenetes ostobaságok hangzanak el a közéletben, s a politikusok tudatosan szítanak olyan társadalmi konfliktusokat, amelyek felett aztán nincs hatalmuk. Mindkét oldal felfogásának közelítenie kell az arányosság felé. Közhelyes leszek: normális hétköznapi erényekre lenne szükség. Mértékletességre, önmérsékletre, udvariasságra. Szerintem megvan még a közös bázis a magyar társadalomban a politikai szereplők számára – a demokratikus és a nemzeti érdekek fontossága (bár tartalmuk megítélése eltérő), de ez is eltűnhet, ha állandóan kikezdik; nem gondolom, hogy ez bárkinek érdekében állna. Az identitás – bármelyik oldalé – büszke megéléséhez elengedhetetlen, hogy ne frusztráltság kapcsolódjon hozzá, ne egymás megsemmisítése legyen a cél. A nem egyenrangú – a másikat alábbvalónak ítélő – partnerek között nem lehet megegyezés. E nem túl rózsás mai állapotokon túlpillantva, van-e jövője – milyen jövője van a jobb–bal felosztásnak? Fritz Tamás írta a parlamenti jobb- és baloldalról a már említett bal–jobb vita nyomán, hogy az a politikai gyorsírás kategóriája. Alkalmas a gyors tájékozódásra, annak „belövésére”, hogy nagyjából ki hova tartozik. Úgy vélem, a fogalompárnak ez a szerepe fennmarad, már csak azért is, mert a választók a felmérések szerint jól tudják használni ezt a kategóriarendszert. A pártoknak tehát érdekük, hogy ehhez viszonyulva fogalmazzák meg nézeteiket.
DISPUTA Tisztaszoba
ják – akár több nemzedéken keresztül is – a politikai identitást. Ha valakinek a nagyapjától a kommunisták elvették a földjét és kuláknak bélyegezték, és ez téma volt a családban, kicsi az esély arra, hogy unokaként megrögzött MSZP-ssé váljon. Ennek az ellentéte is lehetséges: akik a Kádárrendszerben társadalmi felemelkedést éltek meg, akik a nyomorból érkezve először jutottak tisztességes munkahelyhez, nyugdíjhoz, üdüléshez, civilizált lakáshoz, azok másként gondolnak ugyanerre a korszakra, s ennek lehet hatása a mai szavazói viselkedésre is. A tradíciókon kívül fontos, hogy kinek milyenek a politikai alapélményei. Azoknak a fiataloknak például, akik most lépnek be a politizáló polgárok soraiba, a Gyurcsánykormány és a szocialisták szinte történelmi adottság; amióta „világ a világ”, ők kormányoznak. Ha ezek a fiatalok elégedetlenek helyzetükkel, akkor az ellenzék irányában tájékozódnak. Akik a rendszerváltás idején léptek be a politikába, azok számára az államszocializmus, illetve annak megszűnése, végelgyengülése lehetett ilyen alapélmény. Ezért állunk szemben ma Magyarországon azzal a jelenséggel, hogy miközben „alapesetben” a fiataloknak „kellene” baloldaliaknak lenniük, és az idősebbeknek konzervatívnak, nálunk ez tendenciájában fordítva van. Mindez elmondható a másik oldalról is: azoktól, akiknek a szüleit a nyilasok belelőtték a Dunába, nem várható, hogy analitikusan megkülönböztessék a mai szélsőjobb képviselőit a nyilasoktól, esetleg a jobboldal más politikai erőitől, s szétválasszák például Teleki Pál politikájában a zsidótörvények elfogadtatására irányuló törekvést a lengyel menekültek befogadásától, s hogy érzékeljék, mondjuk, Bethlen háborúellenes erőfeszítéseinek tisztességességét, szemben Bárdossy vagy Sztójay Döme tevékenységével. Ha pedig e választók, illetve gyermekeik az 1944 előtti időkre való hivatkozással találkoznak a jobboldalon, meglesz a maguk lesújtó véleménye. Ezeknek az örökségeknek, egyéni élményeknek sokszor sokkal nagyobb a hatásuk – szimbolikusan mindenképpen –, mint annak, hogy valaki milyen erőfeszítéseket tesz az identitás tudatos formálására.
41
Egy beszédes század margójára
DISPUTA Lépcsők
A XX. század magyar beszédei
42
„Foglaljam össze röviden a XX. századi magyar történelmet? Melyiket?” – kérdezhetne vissza a magyar olvasó külföldi barátja érdeklődésére. Ha nem is akarunk különféle posztmodern történettudományi iskolákhoz és diszkurzív elméletekhez fordulni igazolásul, az elmúlt század magyarországi eseményeihez kapcsolódó párbeszéd talán hevesebb is, mint a jelen feladatait vitató politikai napirend. Az egyes történeti narratívák megdermedtek a politikai törésvonalak mentén, a múltról folyó érdemi diskurzus helyett a mítoszok, tévhitek és városi legendák pártpolitika meghatározta megerősítésének, továbbépítésének lehetünk szem- és fültanúi. Ezek alapján nem meglepő, hogy az Agave kiadó A XX. század magyar beszédei című új kötete az első olyan gyűjtemény, amely kifejezetten a múlt század magyar beszédeiből ad válogatást. Rátkay László függetlenségi párti képviselő 1901-es Gotterhalte-beszédétől egészen a sajátos zárókőként funkcionáló 1999-es Esterházy Péter-előadásig bezáróan 100 év magyar szónoklatait, egyben politikai, kisebb mértékben gazdaság- és kultúrtörténetét tekintheti át az olvasó. A gyűjtemény előzménye egy korábban megjelent, angolból fordított beszédválogatás, a Brian MacArthur szerkesztette A XX. század nagy beszédei, amely erényei mellett sajnos nem tekintett túl az Amerika- és Nagy-Britannia-centrikus angolszász történeti felfogáson. Ilyen problémával természetesen a magyar történelem kapcsán nem találkozhatunk, a válogatás folyamatát egészen más dilemmák jellemezhették. A két kötet hasonlóságai mellett érdemes megemlíteni, hogy a magyar gyűjtemény tartalomjegyzéke még a szerkesztői előszót megelőzően található, a kötet végén pedig megtalálhatjuk a közreadott beszédek forrását, számos esetben internetes elérhetőségét. Az angol válogatás magyar kiadására jellemző kisebb fordítási következetlenségek természetesen a magyar beszédek esetében nem jelentkeznek, nagyobb terjedelme ellenére a kötetben jóval kevesebb a tipográfiai hiba is. Főbb szerkesztési elveit tekintve azonban jelen beszédgyűjtemény is az említett kötetet követi, vagyis a beszédek kronologikus sorrendben történő közreadását kiegészíti a tematikus kapcsolatokra rámutató
rövid összekötő szöveg. A jelenleg uralkodó történelemszemléletnek megfelelően egyes kérdések – a nemzetiségek helyzete, a trianoni szerződés és revíziója, a rendszerváltozás – kiemelten szerepelnek, az olvasó megtalálhatja az olyan jól ismert, történelmi fordulópontot szimbolizáló szónoklatokat is, mint Horthy Miklós 1940-es kolozsvári, Nagy Imre 1956. november 4-ei, illetve Kádár János 1989-es, az MSZMP KB előtt elmondott utolsó beszéde. Kevésbé szerkesztési, mintsem történelmi sajátosság, hogy a két világháború közti és az 1948 utáni korszakban is jobbára csak egyetlen ideológiai fősodor különböző áramlatainak dokumentumait lelhetjük fel – mint azt a kötet előszavában is olvashatjuk, „különösen a XX. század második felében, de korábban is, a szólásszabadságnak Magyarországon – képletesen – sokszor betörték a pofáját, de azért beszédet sokat mondtak”. Az ellenzéki beszédeket ezekben a korszakokban csak két szociáldemokrata képviselői felszólalás, illetve két író – emigrációban elhangzott – szónoklatai képviselik. Ezeket valószínűleg jól kiegészíthette volna Rákosi Mátyás utolsó szó jogán történő felszólalása a Rákosi-perben, illetve egy 1956 előtti koncepciós perrel kapcsolatos szöveg, hiányuk azonban nem befolyásolja jelentősen az összeállítás egészének értékét. Egészen más jellegű kérdéseket vetnek fel a rendszerváltozás időszakának nehezen átlátható politikai viharából származó beszédek: a múltból táplálkozó politikai irányzatok először találják magukat olyan helyzetben, hogy kénytelenek nem az erő pozíciójából kommunikálni, miközben a mediatizált politikai környezetben ismét megnő az élőbeszéd szerepe. Az 1999-es évvel záródó válogatásban kirajzolódik a jelenlegi magyar bal–jobb szembenállás, de az időkeretből már kiesnek az utóbbi évek komoly hatást kiváltó beszédei; a kilencvenes években még csak felsejlenek azok a főbb tengelyek, amelyek 2000 után meghatározzák a politikát. „Majd a történelem ítéletet mond a politikáról” – mondhatnánk, ha tapasztalataink és a kötet által átfogott korszak beszédei alapján épp nem a politika ítélne a történelemről. Az ítélet szempontjából, természetesen a beszédek kiválogatásán túl, a felvezető és összekötő szövegek a legfontosab-
nik, mennyire különbözően szemlélte a két világháború közti keresztény kurzus és a szociáldemokrácia a nők társadalmi szerepét. Ez a példa is mutatja, hogy a nemzetközileg a történelem fősodrába tartozó kérdések Magyarországon nem, vagy csak igen elvétve és belpolitikai kontextusban jelentek meg. Az „Extra Hungariam non est vita, si est vita, non est ita” elv alapján a világpolitika aktuális kérdései mindig is sajátos magyar szemüvegen keresztül látszottak a Kárpát-medencében – így helyezte reményeit az első világháborús vereség után gróf Tisza István egy wilsonista megoldásba, Bethlen István a magyar revíziót egy összeurópai keretbe, de így bukott el Nagy Imre és Mindszenty József 1956-os optimizmusa is a hidegháború racionális sakkjátszmájában. Ezzel kapcsolatos a második észrevétel: nem lehet kikerülni azt sem, hogy Magyarország a század során jobbára még saját sorsát érintő döntéseket sem hozhatott meg. Míg A XX. század nagy beszédei című kötetben szereplő beszédek egy része az említett módon új irányt szabott a nemzetközi politikának, a szónokok magyar kortársai legfeljebb abban reménykedhettek, helyesen ismerik fel előbbiek tényleges hatásait. Hitler, Sztálin, Hruscsov, Gorbacsov beszédei Berlinből avagy Moszkvából legalább an�nyira hatottak a magyar történelemre, mint Magyarország vezetőié, az ország határain belül elhangzott beszédek közül az előszóban is említés történik Margaret Thatcher és Borisz Jelcin szónoklatairól. Ezek közzététele azonban terjedelmi korlátok mellett a kötet tematikáját is megzavarta volna, így csupán a szimbolikus jelentőségű, a Szent Korona hazahozatalakor elhangzott, Cyrus Vance-beszéd került be a kötetbe. A szimbolika természetesen itt is kettős, ha a kiváltó eseményt tekintjük – Kádár távollétét kérve az amerikaiak a magyar népnek adták át a Koronát, ugyanakkor maga az esemény mégis az 1956-os nemzetközi elszigeteltségből való kitörés egyik záróköve, a Nyugattal kiépített jó kapcsolatok szimbóluma volt a rendszer számára. Harmadrészt a magyar történelmet bemutató kötet nem térhet ki a kisebbségek kérdése elől; ez a probléma rányomta bélyegét az egész térségre az elmúlt századokban. A magyarországi kisebbségek kétszer állnak az érdeklődés középpontjában. Először a Monarchia évtizedeiben – e korszakból Milan Hodžának a csernovai sortűz után mondott beszédén kívül a fő politikai erők véleményét is megismerhetjük Kossuth Ferenc vagy Rákosi Jenő szónoklataiból. Má-
DISPUTA Lépcsők
bak, hiszen ezek próbálják a szerkesztő által kiválasztott narratívában elhelyezni az egyes beszédeket. A Vajda Barnabás főszerkesztő által írt, az egyes beszédek hátterét kortársak véleményeivel és a magyar történeti szakirodalomból vett idézetekkel megvilágító összekötő szövegrészek megfelelnek a sina ira et studio alapelvének, ítélkezés helyett az adott helyzet sajátosságait, a szónok ösztönzőit és szándékait állítják középpontba. A beszédekben található visszautalásokat a szerkesztő lábjegyzetben magyarázza meg az olvasónak, a jegyzetapparátus és az összekötő szövegek együttese a laikus, átlagos történelmi ismeretekkel bíró olvasónak is elég segítséget nyújt a történeti kontextus megértéséhez, de teret hagy az önálló értelmezésnek is. A MacArthur-kötethez hasonlóan háttérbe szorul azonban a retorikai elemzés: a gyűjtemény a szövegeket elsősorban történeti forrásokként kezeli, a szónoki eszköztár egyes elemeinek alkalmazását csak hangsúlyosnak ítélt szöveghelyeken emeli ki: az olvasó számára a beszéd hátterét és hatását emeli ki, nem pedig annak hatásmechanizmusát. A kötet fókuszában így elsősorban a politikatörténet áll – az eszmetörténet a magyar viszonyok mellett természetesen kikerülhetetlen, de a válogatásban meghúzódik a politikai események hátterében. Az említett, széles körben is ismert beszédek mellől hiányzik többek között Németh László (második) szárszói beszéde, pedig a népi–urbánus törésvonal és a harmadikutasság kulturális és politikai jelentősége máig érezhető, hatása a rendszerváltás után is követhető. A beszédek válogatása a következőkben taglalandó szempontok mellett is jóval átgondoltabb, mint a mintául szolgáló angol kötetben, ahol egyes csekély jelentőségű brit belpolitikai problémák együtt szerepeltek a világpolitikát formáló szónoklatokkal. Mindezek mellett a mintául szolgáló kötet viszonyában szerkesztési és történelmi okok szerint három fontos ponton is különbségek figyelhetőek meg. Egyrészt a szellemtörténet említett példáin kívül nem találunk olyan beszédet, amely mérhető volna olyan világméretű társadalmi kérdésekhez, mint a dekolonizáció, avagy a női egyenjogúság, a hidegháborús szembenállás. Ilyen világpolitikailag jelentős kérdések természetesen eleve nem álltak a magyar politika fókuszában, ezért is örvendetes, hogy néhány beszéd hátterében fellelhetjük őket. Nőpolitikai vita ugyan nincs, de Tormay Cécile és Kéthly Anna közölt beszédeiben kitű-
43
DISPUTA Lépcsők 44
sodjára a két világháború között, mikor Magyarországon is előretör a politikai antiszemitizmus és közeledik a vészkorszak: a kötet érdeme, hogy kitér a magyar jobboldal és az egyházi vezetés megosztottságára is, és közli Klebelsberg Kunónk a numerus clausus módosításakor elmondott beszédét, ahogy Serédi Jusztinián és Ravasz László felszólalását is a harmadik zsidótörvény ellen. A magyarországi cigányság sorsa – a közelmúlt indulatokat felkorbácsoló eseményeivel szemben – pedig a század végéig eltűnik a történelem lapjai között. A magyarság és kisebbség szavak közti kapcsolat Trianon után nyert gyökeresen más értelmezést, és a békeszerződés és revízió körüli viták természetesen megfelelő súlyt kapnak a kötetben. Ugyanakkor nem találkozunk a határon túli magyarság életében fontos beszédekkel – noha a fő ok itt is az lehet, hogy a nyilvános és magyar nyelvű beszéd a szomszédos államok vezetése számára is nemkívánatos volt. Tőkés László egy, a romániai rendszerváltozás után alig egy hónappal elmondott budapesti prédikációját és Duray Miklós Esterházy János egykori lakóházánál előadott „megkésett” temetési beszédét kivéve az 1989 utáni korszakban sem találunk más beszédet a kötetben, miközben a diktatúrák bukásával politikailag is egyre aktívabbá vált a határon túli magyarság, ahogy a magyar külpolitika prioritásává is vált a kérdés. Az 1990-es évek szimbolikus tartalmú vitái, avagy Juhász Géza szexuális kisebbségekkel foglalkozó beszéde mellé érdemes lett volna helyet szorítani a környező országok területén élő magyarság kérdéseinek, esetleg az anyaállammal való kapcsolatoknak, mivel a Tőkés- és a Duray-beszéd is inkább a múlttal, mintsem a jelen kérdéseivel foglalkozik. Megtalálható még a kötetben Wass Albertnek egy 1967-es beszéde is, amely az emigráns magyarság élete mellett betekintést ad az író transzilvanista nézeteibe is, de a magyar kisebbségi sors bemutatása lehetett volna teljesebb is. Ennek természetesen az is az oka, hogy a rendszerváltozás környékén hirtelen megsokasodnak a jelentős, programalkotó – vagy legalábbis annak szánt – beszédek, megváltozik a vitakultúra, meglepő gyorsasággal felváltja a hatalom–ellenzék dichotómiát a különböző ideológiákat képviselő, lassan tovább hasadozó csoportok vitája. Az évtized beszédei közül már csupán a történelmi távlat hiánya miatt is nehéz kiválasztani, melyek az igazán fontosak, tehát ebből a nézőpontból szemlélve már kevésbé tűnik alulreprezentált-
nak a határon túli magyarság kérdésköre. A néha politikai adok-kapok játékra emlékeztető környezetből, úgy tűnik, ismét a pártos szembenállás Magyarország legnagyobb problémája – de Göncz Árpád 1997-es óévbúcsúztató beszéde annak optimizmusa ellenére is felhívja a figyelmet az elhallgatott problémákra a gazdaságtól kezdve a munkanélküliségen és térségi és társadalmi egyenlőtlenségeken keresztül egészen a cigányság gondjaiig. Alig tíz év távlatából már talán beismerhetjük, hogy a kötetet záró Esterházy Péter-beszéd „mulasztások és árulások éveiről” és „az európai tehetetlenség struktúráiról” szóló részei ma aktuálisabbnak tűnnek, mint a kijelentés: „Mi is normális ország vagyunk.” A XX. század magyar beszédei űrt tölt be a nagyközönség számára kiadott történelmi munkák polcán a történeti források bemutatásával. Csalóka remény lenne persze azt hinni, hogy az ehhez hasonló kezdeményezések azonnal elmossák azt a történelemszemléletet, amely előbb ítélkezik, majd beilleszti a tényeket – de a gyenge minőségű, másodlagos forrásokból dolgozó feldolgozásokkal ellenben a kötet erre ösztönzi olvasóját. Az 1999-es záróév óta természetesen számos új beszéd született, köztük a minden eddiginél hevesebb reakciókat kiváltó őszödi beszéd is, de ezek már a múlthoz kapcsolódó, mégis gyökeresen más politikai helyzet szülöttei – az ezredforduló környéke nem önkényes határvonal, a kötet szempontjából jól megválasztott zárás. Az olvasó alig rejtett iróniával persze megjegyezheti, hogy a szerkesztői szándékkal ellentétben mégsem Esterházy beszéde a kötet igazi lezárása, az utolsó oldalakat tekinthetjük egyfajta jelenlegi látleletnek is. Itt találhatóak ugyanis az átkötő szövegek azokhoz a beszédekhez, amelyek közléséhez a szerkesztő nem kapta meg a hozzájárulást. „Nos, valóban” – tűnik fel a keserédes mosoly a magyar olvasó arcán – „a szó talán elszáll, de írásban megmarad. Ez utóbbi pedig néha igen kellemetlen tény tud lenni.” (A XX. század magyar beszédei. Szerk. Vajda Barnabás, Budapest, Agave, 2007, 433 oldal, 3280 Ft) Király Péter
A drót-szamár lovasai A kissé ájtatos cím, Veled áldjon az este, Dusa Lajos szerelmes verseinek gyűjteményét fedi. A borító szép női aktja sokkal inkább sugallja a szerelmet, s azt a finom erotikát, mely természetes velejárója a szerelemnek. Ugyan ki ír ma szerelmes verset, kérdezhetnénk. Hát létezik még egyáltalán szerelem, nem csak szex van?! Lehet, hogy a látszat ezt mutatja, de bízvást állíthatjuk, hogy a szerelem igenis létezik, és sokezer éves haldoklás után se lehelte ki lelkét, reméljük, nem is fogja. Amíg ember él a földön, lesz szerelem is. És ha már létezik szerelem, miért ne születhetnének szerelmes versek is. Mint ahogyan születtek az ókortól napjainkig, Szapphótól kezdve Horatiuson, Petrarcán, Rilkén, József Attilán, Weöres Sándoron át egészen Tóth Krisztináig és Varró Daniig. A szerelem a természet tőrvetése, mondja Schopenhauer, mások másféleképpen definiálják, sok okosat mondanak róla a filozófusok, a gondolkodó bölcsek, de ki tagadhatná, hogy a költők szólnak róla a legszebben, a legátélhetőbben. Ki-ki vaskos kötetet tudna összeállítani az általa legszebbnek tartott szerelmes versekből, és abban is biztos vagyok, hogy két egyforma könyv aligha születne. Mi nem tesszük fel a pikírt és elképesztő kérdést, mint Hölderlin: „Wozu Dichter?” Vagyis: Minek a költő? Azért, hogy szép verset írjon. Szép szerelmes verset például. Mint Dusa Lajos, akinek karcsú kis kötetét a kezünkben tartjuk. Hálistennek Ámor kiérdemesült diplomataként nem vonult nyugdíjba, teli puzdrájával vidáman járja a világot, s huncut mosollyal találja telibe nyilával az eléje kerülő ifjút és kevésbé fiatalt. A gyönyör, máskor a kín klopfolójával veszi kezelésbe szívünket, ezt a romantikus hentesárut. Igaz, manapság nem csupán nyilat visz magával, hanem minden eshetőségre készen potemixet is. Nem állhatom meg, hogy ne ejtsek szót a borító erotikus fotóiról, amelyeket Seres Géza készített, és amelyek kellőképpen ráhangolják az olvasót a kötet érzéki verseire. Sőt! A hátsó borító engem annyira lenyűgöz, hogy valahányszor kezembe veszem a könyvet, nem iparkodom kinyitni azt, percekig legeltetem rajta a szemem. Lázba hoz, fölcsigázza fantáziámat. Egy guggoló, tér-
dét berogyasztó (ezt nem látni jól a lábakat takaró zöld növényzettől) meztelen nőt láthatunk hátulnézetből, mint szerelmes éjszakán a hold, ragyog ránk a csodaszép popó. A két szelíden egymáshoz koccanó gömb. Tompor, hátsó, ülep? Azt hiszem, legtalálóbb kifejezés erre a kancafar, ahogyan Kandaulész, Lydia királya nevezte felesége, Lucretia gyönyörű, kívánatos hátsóját, amit olyan nagy becsben tartott, hogy büszkébb volt rá, mint dicső haditetteire. A „fülszöveg” rendhagyó módon egy vers, egy szonett, amely bevezeti a három ciklusba rendezett – Darázsborzongások szállnak, Göndör bozótú Golgotákon, Veled áldjon az este – tematikus gyűjteményt. Ebbe a könyvbe a korábbi kötetek szerelmes és erotikus verseiből is válogatott a szerző, bár én a Nagy, lelassított pillanat című, a Felsőmagyarország Kiadónál 1994ben megjelent kötetből ide beemelt Hazatérők című verset nem sorolnám a szerelmes versek közé. Ami miatt mégis ide kívánkozónak gondolta a szerző, talán ez az érzéki kép: „A bekötőút kajla pénisz – / falu-középig behajolva.” Egyébiránt a vers szociografikus pillanatkép az ingázók hazaérkezéséről. Dusa egyébként hajlamos szerelmes verseiben is némi társadalomkritikára (pl: Emléklap a mozgalmi nőről), közéleti hajlama olykor kiütközik belőle. A drót-szamár, vagyis a bicikli afféle erotikus jelkép nála, több versében is szerepel ez az általa érzékinek tulajdonított eszköz. Kedvelt szerelmi toposza a szoknya, illetve annak különböző szinonimája – ilyen címmel verse is van. A bimbó (értsd mellbimbó) kifejezés a testiség megjelenítője Dusánál. A női nemi szervet romantikus költői túlzással, kicsit talán blaszfémikusan is göndör bozótú Golgotának nevezi brutálisan szókimondó korunkban. Dusa, talán nem sértő a kifejezés, régimódi, korszerűtlen ember, az ilyet szokás felhőjárónak, holdfényevőnek nevezni. Konvencionális elveiben, morálisan és költőileg is. Költészete a múlt századi költői hagyomány folytatása. Közvetlen elődeiként Nagy Lászlót, Utassy Józsefet és Kiss Benedeket nevezném meg, bár az ő beszédmódja jóval ironikusabb, visszafogottabb, képileg puritánabb. Nyilván hatottak rá mások is, mondjuk Orbán Ottó és Dusa
DISPUTA Lépcsők
Dusa Lajos Veled áldjon az este című verseskönyvéről
45
DISPUTA Lépcsők 46
két nemzedéktársa, Nagy Gáspár és Baka István. Dusa nem tartozik az ismert, elismert költők közé, noha véleményem szerint jó költő. Ismeretlenségének oka talán az, hogy keveset publikál, nincs ott, ahol esetleg ott kéne lenni, nem jár „pofavizitekre”. Közrejátszhatott ebben kései indulása is, első kötete, az Április ez még! (Magvető, 1987) megjelenése idején már csaknem negyvenéves, igaz, az ilyen kései indulás abban az időben nem volt ritkaság, a fiatal jelző költő, író esetében nem kormeghatározást jelentett. Az eddigi termés öt verseskönyv, amelyek nem váltottak ki különösebb visszhangot, bár emlékezetem szerint az Április ez még! kedvező fogadtatásra talált. A Magvető Kiadó például szerepeltette őt az első kötetben megjelent versekkel a Költői jelenlét 1987 című antológiában olyan pályatársak társaságában, mint Ágh István, Bertók László, Orbán Ottó és Rakovszky Zsuzsa. A Veled áldjon az este versei igen változatos formájú textusok, noha Dusa nem formai bravúrokra törekvő, virtuóz, ám mesterségbelileg jól felkészült poéta. Legkedveltebb (ebben a kötetben leggyakrabban előforduló) versformája a szonett, amely Jacopo da Lentino és Piero delle Vigne (no és Petrarca) óta a szerelmi költészet legautentikusabb versformája, egykor ha nem is kötelező, de elvárt ünnepi viselete, amely formát a közhiedelemmel ellentétben nálunk nem Kazinczy mester, hanem Faludi Ferenc használta először, s érdekes módon ez a régi versforma a 20. században élte itt fénykorát. Ám a Pénelopé monológja például hexameterben íródott, híven a homéroszi formához. Az ütemhangsúlyos magyar verselési mód sem idegen tőle, bizonyság rá a Hívlak ordas mosolyommal című dal, melynek két négysoros strófája felező nyolcasokból áll. Csaknem minden verse rímes vers, a rímei asszonáncok. A rímeknek nála korántsem díszítő szerepük, hanem strukturális funkciójuk van, mintegy pántként fogják össze a sorokat különböző szerkezetű strófákká. Nem igyekszik szépen csen-
gő rímeket találni, kivétel a Weöresre emlékező Felszínes dalocska. A villoni balladát is kipróbálja, igaz nem a Villon által használt strófaszerkezettel és rímképlettel, de avatott módon: Ballada Boldogasszonyunkhoz. Ez a vers sem ment a közéletiségtől: „Engem is úgy szeret a hazám, / mint téged a te Istened. / S míg a zsíros lét bazársorán / nagyra híznak a kupecek: / idegen vagyok. (…) // (…) A legendánknak nem hiányzik / valónk, csak néhány adatunk. / Mindig más világ ül a vanra: / isten, az eszme, a haszon”. Ilyen sorokat olvasván aligha gondolna szerelemre az olvasó. Számos ismert nőalakot, valóságosat, mitológiai és bibliai alakot is megidéz (Boldogasszony, Pénelopé, Árpád-házi Szent Margit, Zsuzsánna, Éva), verseiben név szerint említ vélhetőleg valóságos személyeket, pl.: Hamzi Akernét, Roszkát, a vörös pék nejét – nem tudni valódi nevükön-e, ebben a vonatkozásban a Szabó Lőrinc-i bátorságról vagy inkább tapintatlanságról téve tanúbizonyságot. De a vers nem rendőrségi jegyzőkönyv, a vers igazsága nem feltétlenül a valóság igazsága. Mindenesetre nekem azok a versei tetszenek leginkább, amelyeken átsüt a személyes élmény forrósága. Ilyen versek például: Emléklap 1968ról, Románc, Az oroszlán jegyében, Augusztusi merengő. E versek szelíd iróniával telített textusok (kivétel az inkább melankolikus Augusztusi merengő), élményszerűek, hitelesek. Erős vers még a nem közvetlen személyes élményből, hanem kultúrtörténeti forrásból táplálkozó Ballada Boldogasszonyunkhoz, Margit éneke, Pénelopé monológja. Minden olvasó megtalálhatja a maga kedvencét, nem feltétlenül az általam említetteket fogja szeretni. Mert szeretnivaló, szép olvasmányélményekkel megajándékozó verseskönyv a Dusáé. Az én olvasatomban legalábbis. (Dusa Lajos: Veled áldjon az este – Szerelmes versek. Miskolc, Felsőmagyarország Kiadó, 2007, 1600 Ft, 80 oldal) Fecske Csaba
„Egymásra rajzolt portrék” A költőként indult, majd sikeres színpadi szerzővé és íróvá vált Szép Ernő ma egyszerre számít népszerű és méltatlanul hanyagolt alkotónak. A színház nagy újrafelfedezettje: a Vőlegény, a Patika, a Május című darabjait és a Lila ákác színpadi változatát nagy sikerrel játsszák ma is a színházak. Dramaturgiájának sajátosságai – az író korában csupán furcsaságnak elkönyvelt megoldások –: a szólamok gyakori egymásmellettisége, az egymás mellett elbeszélő szereplők, a váratlan fordulatokban gazdag felvonások a mai közönség szemében az abszurd irodalom és színház előfutáraként tüntetik fel a szerzőt. Regényíróként a nagyközönség előtt „egykönyves” alkotó: a Lila ákácon kívül más prózai alkotásai kevéssé ismertek, s hogy egész élete során költőként is működött, erről ma ritkán hallani. Mondhatjuk, hogy az utókor nagyközönsége meghozta felette a maga ítéletét. Az irodalomtörténet-írásnak azonban emellett vagy ettől függetlenül feladata Szép Ernő életművének újraértékelése, elhelyezése a kortárs alkotók széles tablóján, az utókor alkotóira tett hatás irányvonalainak feltérképezése. Nem egyszerűen feladatról, sokkal inkább régóta halogatott kötelességről van itt szó. Már Purcsi Barna Gyula 1984-es keltezésű kismonográfiája is az újraértékelést sürgeti, noha ő maga inkább kitér a feladat elől, arra hivatkozva, hogy a Szép Ernő halála óta eltelt időszak kultúrpolitikai torzulásai nem adtak lehetőséget életműve értékeinek objektív feltárásához. Vida Lajos hajdúszoboszlói irodalmár az elmúlt években több szolgálatot is tett az író újrafelfedezéséért: az idei könyvhét egyik irodalomtörténeti szenzációjaként közre adta az író hagyatékából gépiratos formában előkerült önéletrajzi regényét, a Natáliát (lapunk májusi számában közöltünk róla ismertetést Papp András tollából – a szerk.). Tavaly pedig a debreceni Csokonai Kiadó gondozásában megjelentette Szép Ernő élet- és pályarajza című munkáját, mely műfaját és feladatvállalását tekintve előszava szerint is „valahol a monográfia és az életrajz között mozog”. A szerző a részletgazdag pályarajz mellett inkább a Szép Ernő-kép változásainak követését, az 1945 óta szimultán egymásmelletiségben élő vélemények mozaikjának összeilleszté-
sét, egymásra rajzolását vállalja és teljesíti is – ezzel lépve túl az immár több mint húsz éve született kismonográfia mozgásterén. Könyvének legfőbb értéke éppen ez: az „Egymásra rajzolt portrék” című zárófejezetben gazdag képet kaphatunk róla, hogyan alakult – elsősorban a lírikus – Szép Ernő megítélése első kritikusaitól, Babitstól, Kosztolányitól kezdve napjainkig, mit jelentett Szép Ernő mint ember és mint művész nyugatos kortársainak: Adynak, Babitsnak, Kosztolányinak; mit fedezett fel benne a korszak avantgárd mozgásaira érzékeny Illyés; milyen „alkotói rokonságban” helyezte el a korszak irodalmát kitűnően ismerő Gellért Oszkár, Hatvany Lajos és Réz Pál, milyen változásokat szenvedett el a Szép Ernő-kép a politikai és ideológiai szempontok egyeduralkodása idején, s milyen művészi és szellemi előddé nőtt a „gyermeklelkű” alkotó Tandori Dezső szubjektív olvasatában. „Szép Ernő költészete egy (…) gyerekszoba, ahol egy meghalt kisfiú fennhagyott drágaságai vannak bűbájos összevisszaságban szétszórva szemednek. (…) Szeretem ezt a bájos szomorúságot, ezt a gyöngéd gyámoltalanságot, ezeket a naivul, halkan csilingelő verseket. (…) Szeretem a költőt, aki ennyire őszinte, egyszerű és kedves hozzám.” – írta Babits 1912-ben Szép Ernő első komolyabb verseskötetéről, az Énekeskönyvről. Babits értékelése: a gyermekiség, őszinteség, naiv egyszerűség innentől kezdve a Szép Ernő-kép állandó részei lettek. Kosztolányi is a népdalok naivságával, primitív tónusával rokonítható lírát dicséri benne, Babitsnál nagyobb hangsúlyt helyezve e „gyermeki naivitás” különös nyelvi megformáltságára: a köznapi szavakba bújtatott nem köznapi érzelmekre. A Nyugatos nemzedék értékítéletéhez még Tóth Árpád és Illyés Gyula adott új szempontokat: Tóth Árpád a dekadencia legnagyobb magyar lírikusát vélte felfedezni benne, Illyés pedig az avantgárd hatását mutató, központozás nélküli verseire figyelt fel, s arra, hogy versei tulajdonképpen mind felfűzhetők egyetlen zsinórra, s a címeket elhagyva egyetlen, hosszú érzelmi epos�szá lehetne írni őket. A harmincas és az ötvenes évek között a kritika elsősorban lírájára koncentrál, prózai alkotásairól és drámáiról kevesebb szó esik. Gellért Oszkár
DISPUTA Lépcsők
Vida Lajos Szép Ernő-könyvéről
47
Szép Ernő gyermeklelkűsége mellett modorosságot fedez fel verseiben, s emiatt nem tartja őt a legnagyobb lírikusainkkal egy vonalba sorolhatónak. Ezzel a véleménnyel száll vitába később Kardos László, aki Szép Ernő líráját Babitséval, Kosztolányiéval, Tóth Árpádéval állítja egy sorba, éppen azt csodálva, hogyan párosul a gyermekiség egyfajta „stiláris ravaszdisággal”. Hatvany a „gyermeteg” címkével próbál meg leszámolni, s rámutatni arra, milyen – Vörösmartyval rokonítható – mély fájdalom és bölcsesség mutatkozik meg Szép Ernő számos versében. Tandori Szép Ernő lírájában antiirodalmi törekvéseket vél felfedezni, s a költőt, aki nyíltságával, közvetlenségével, őszinteségével és természetességével megbabonázta, Pilinszky, Jékely, Kosztolányi „és egy kicsit” József Attila mellé helyezi lírai képzeletének tablóján. Mint a fentiekből is kiolvasható, Vida Lajos nagy hangsúlyt fektet Szép Ernő lírikusi teljesítményének bemutatására: Purcsi Barna Gyula kismonográfiájához képest majd’ kétszer annyi verset idéz, igaz, „kulcsversekként” ugyanazokat a verseket szerepelteti (Nem volt játékom, Szonett, Ne hidd, A semminél kevesebb valami stb.), mint a korábbi monográfiaíró. Így az olvasónak az a benyomása, hogy – talán az előszóban hangsúlyozott objektivitásra való törekvése miatt – nem szándékszik árnyalni
a már kialakult, főként a babitsi értékítéleten nyugvó képen. Felhívja azonban a figyelmet kortárs fiatal alkotók és irodalomtörténészek munkájára (Grecsó Krisztián, Papp András, Urbán László), akiktől minden bizonnyal izgalmas meglátásokat remélhetünk Szép Ernő lírikusi erejével kapcsolatban. Vida Lajos munkájának további értéke, hogy Szép Ernő pályájának megrajzolásakor aprólékos gondot fordít a háttér kidolgozásának is: a korabeli Hajdúszoboszló és Debrecen kulturális miliője, a pesti kabaré világa és hősei a dokumentumfilmek pontosságával elevenednek meg az olvasó előtt. A keményfedeles, szép kötet (mely ugyan a belső illusztrációk minőségének tekintetében némi csalódást okoz) összességében véve egy nagy gonddal és szeretettel összeállított munka, tárháza mindannak, ami Szép Ernőről a huszonegyedik század elején tudható, és tudnunk kell(ene), s habár önálló portrét hőséről nem rajzol, segít eligazodni a Babitstól Tandoriig eltelt hosszú időszak egymásra rajzolódott szubjektív Szép Ernő-portréinak kusza vonalkavalkádjában. (Vida Lajos: Szép Ernő élet- és pályarajza. Debrecen, Csokonai Kiadó, 2007. 290 oldal, ár nélkül) Kulin Borbála
Ha és amennyiben A tömegmédiumok világképéhez
DISPUTA Lépcsők
„Nézek, nézek, nézek hőförgetegbe, füstbe, kávézaccba --olykor olvasok is (nem jelekből, ó nem, csak könyveket, újakat ritkán; régebbieket). És semmi. Mindig semmi. Ismétlődő, értelmetlen jelek.”
48
Petri György: A delphoi jós hamiscsődöt jelent
Egyes televíziós műsorok és újságcikkek az utóbbi időben mintha jövőkutató intézményekként viselkednének, varázsgömbjükből megpróbálják kiolvasni azt, amihez alig van hozzáférésünk: a mában tapasztalt jelenségek folytatását, a holnapot. Ebben a gondolkodásban megőrződtek a mitikus világszemlélet maradványai, ugyanakkor rögzíthetjük a ma emberének két alapvető
törekvését: igényét az eligazodásra a jelen dolgaiban és a törekvést a jövő előrejelzésére, azaz tulajdonképpen a felette való uralomra. Pontosan fordítva van, mint a Kontroll csoport szövegében: „Nem, nem, már semmi sem fontos, nem, nem, már semmi sem biztos” – látni fogjuk, hogy az idézett szövegekben minden apróságnak súlya van a jövő megsejtetésének szempontjából, ami pedig bekövetkezhet, azt a média megnyilvánulásainak tanúsága szerint bizonyos jelekből az értő szem jó eséllyel kiolvashatja. Az alábbiakban televíziócsatornák műsoraiból és napilapokból származó gyűjtés alapján arról beszélek, hogy a tömegmédiumok a rendelkezésükre álló hatalmas adatmennyiség alapján miként kísérlik meg bizonyos események kimenetelének elő-
A babonák hatalma Kezdjük néhány egyszerűnek mondható jóslással, amelyek érvényessége nagyjából egy labdarúgó-mérkőzés szünettel megtoldott idejére terjed ki: „Utóbbi öt meccsén nem játszott döntetlent a Villareal, van tehát rá esély, hogy ma sem fog.” (Sport2, 2007. 09. 30.) „Ibrahimović mostanában párosával lövi a gólokat, úgyhogy számítani lehetett a továbbiakra” (ti. arra, hogy ezen a mérkőzésen is ezt teszi – Sz. I.; m1, 2007. 09. 05.). A két példa megmutatja, hogy a múlt tényeit alapul vevő okoskodás kettős irányú lehet: a folyamatok ismeretében a szerzők egyrészt kilátásba helyezik ezek folytatódását (nem lesz döntetlen, a mérkőzés tehát küzdelmet és izgalmat ígér), illetve a dolgokra visszanézve lehetséges azok utólagos igazolása (törvényszerű a bosnyák származású svéd játékos kettős találata, az előzmények alapján erre voltaképpen számítani lehetett). Láthatjuk, hogy bizonyos tények csoportosításáról és ki- vagy visszavetítéséről van szó, azaz az elemzők megpróbálják racionális köntösbe öltöztetni azt, ami végső soron alig vonható a józan számítások hatókörébe. Előfordulnak azonban szabályos számmisztikán alapuló előrejelzések, amelyek reflektáltsága csupán a szövegek megszokottnál frivolabb hangvételéből érzékelhető. „Brazília együttese /…/ legutóbb 1992-ben múlta felül Franciaország válogatottját; azóta kétszer döntetlent ért el ellene, és ugyancsak kétszer kikapott tőle, miközben – 2-esek meghökkentő sora! – alig két góllal sikerült meglepnie a kékeket.” (Népszabadság, 2006. 07. 01.) A brazilok tehát a számsort figyelembe véve joggal tartanak Franciaországtól, érvel a cikk – más kérdés, hogy a sajtótájékoztatókon a szakvezetők jókat szoktak derülni a hasonló újságírói okkultizmusokon.
„Szerinted ki rúgja majd a gólokat?” – kérdezték az egyik rádióban a 2008-as Európa-bajnokság idején a riportalanyt. „Nehéz lenne megmondani” – válaszolt amaz; azt kell gondolnunk, hogy a médiamunkások hajlamosabbak a varázslásra, mint a túlzásokat gondosan kerülő szövetségi kapitányok és a szakértők. A sportolók mintha valahol középen állnának, az ő kabaláikat amúgy is elnéző mosollyal szokta nyugtázni a közönség: „…a fehér mez, fekete nadrág – amelyet ma visel a csapat – szerintük a szerencse záloga. A három győztes világbajnoki döntő mindegyikén ugyanis ebben virított a Nationalelf…” (Népszabadság, 2006. 06. 30.) A hasonló túláltalánosítások alapszerkezetének jellemzője tehát a múltra vonatkozó információk tendenciaként való kezelése és a várhatóra történő alkalmazása. Ennek megfelelően mindennek megvan a maga előzménye, és valamennyi esemény kimenetele a múltban gondosan elraktározott adatokban rejtőzik. Az okok és okozatok ilyen oda-vissza egymáshoz rendelése jellemzően a sportújságírásban honosodott meg. Két további példa, közülük az első meglehetősen bonyolult összefüggéseket tár fel, míg a második a múlt eseményeinek már ismert továbbvezetésén alapszik. „A labdarúgó BL-döntő szereposztását sejteni lehetett: a Milan háromszor nyerte meg az első számú európai klubtornát, amikor annak valamelyik szakaszában a Bayern Münchennel került szembe, míg a Liverpool hétből hatszor lett finalista, amikor a legjobb négy közé jutott.” (Népszabadság, 2007. 12. 18.) Ugye világos: a BL-döntő két résztvevőjének kiléte a korábbi kupadöntőkről a csapatok hozzájuk vezető útjáról szóló adatok extrapolálásával kikövetkeztethető; a Milan és a Liverpool döntőbe jutása szinte a természeti törvények kényszerítő erejének következménye. A hasonló publicisztikai „előre lehetett tudni”, „én már akkor megmondtam” kitételeknek éppen ez a lényegük: a káoszba rendet látnak bele. A tömegmédiumok tömeghatásának egyik összetevője a hétköznapi gondolkodás enyhe megemelése (ugye ismerősek az iménti „megmondtam én” jellegű okosságok a kivetítők népének szájából; az újságíró is ezt gyakorolja, csak egy kicsit összeszedettebben amazoknál). A másik elem az ünnepi felé mutató tudásmorzsák alkalmazott használata, valahogy így: „A négy negyeddöntő közül csak egy dőlt el a rendes játékidőben a labdarúgó Európa-bajnokságon, s a statisztika szerint jó esély van rá, hogy az elődöntőben is túlóráznak majd a
DISPUTA Lépcsők
rejelzését. Nyilvánvalónak látszik, hogy a sokat emlegetett híréhség továbbfejlesztett változatáról, időben előre irányuló kiterjesztéséről van szó, ami egyaránt érvényes a műsor- és újdonságfolyamot előállító intézmények és a befogadók oldaláról. A helyszínre telepített tudósítók a pápa halálos ágyától néhány méterre feszülten várják, hogy történjen valami, bizonyos rádiócsatornák az egész óráknál néhány perccel korábban kezdik a hírek felolvasását, smsküldő szolgálatok segítségével azonnal értesülhetünk az eseményekről – a jelen ezek szerint a markunkban van, az érzékelés csápjait tehát új területek felé kell irányítani.
49
DISPUTA Lépcsők 50
csapatok, esetleg csak 11-esek döntenek a továbbjutásról.” (Metro, 2008. 06. 25.) Az efféle szakszerűsködésnek számtalan lenyomata van a nyomtatott és elektronikus sajtóban („amerikai tudósok kimutatták az összefüggést”, „több szakértő egybehangzóan állítja” stb.). Érdemes azonban a sportos szemelvényeken túltekinteni, és idézni néhány politikai tárgyú újságírói helyet. „John McCain a konzervativizmus bástyájának számító államban győzött. A dél-karolinai versenynek nagy tétje volt a republikánus aspiránsok táborában: 1980 óta csak olyan politikus lett a republikánus párti elnökjelölt, aki ebben az államban nyert.” (Metro, 2008. 01. 21.) Két megjegyzés ehhez a hírhez. A sporttárgyú cikkekhez hasonlóan itt is tetten érhető az a törekvés, hogy a média a számára zavaróan bonyolult folyamatokat egyetlen szálra egyszerűsíti – éppen ez az egyik lényege az eddigiekben idézett jelentéstulajdonító tevékenységnek, amely a kauzalitás láncolatait igyekszik létrehozni. Másfelől a hasonló cikkekkel kapcsolatban törvényszerűnek látszik, hogy a szerzők bizonyos összefüggéseket eltakarnak (a nevezett állam szavazóinak viszonylagos biztonsággal előre jelezhető szavazási szokásai; erre egyébként a cikk érintőlegesen maga is utal). Az amerikai szavazások eredményének nagyonis körültekintő mérésében természetesen mutatkozhatnak tendenciák, de ezek megérzékítéséhez az újság a történetmesélés eszközeit használja. És ha nem jönnek be az előrejelzések? Nos, ezt az esetet hívják meglepetésnek: „Az amerikai történelem első valóban esélyes fekete elnökjelöltje a szavazatok 55 százalékával váratlanul magabiztosan verte…” „…megdőlt a részvételi rekord: az előzetesen várt 350 ezer helyett 530 ezer ember vett részt a voksoláson…” (Kiemelések tőlem – Sz. I.; Népszabadság, 2008. 01. 28.) A sportról és a politikáról szóló médiabeli értékelések egyébként a fentiek szellemében átsugároznak egymásra: a politikában a szövegeket olvasva megnőni látszik a váratlan taktikai húzások és a fatális egyéni hibák jelentősége – mintha egy focimeccs narrativizálásának fogásait látnánk. A szavazások és választások ilyen módon egy-egy sportesemény izgalmait, fordulatait és szókincsét veszik át; gondoljunk arra, hogy a magyar televízió a választások éjszakáján sportújságírókat alkalmaz, akik az indoklás szerint gyorsan és könnyen képesek adatelemezésre. A sportműsorokban ugyanakkor szerepet kapnak azok a szakértők, akik az adott mérkőzést vagy ver-
senyt társadalomtudományi összefüggésekbe képesek helyezni. Mit hoz a múlt? „Ami szemmel látható és mérhető, abban szinte egyenlő a két csapat” – hangzott el az m1-en a labdarúgó Európa-bajnokság döntője közvetítésének elején, a spanyol és a német csapat bemutatásakor. Ebben az összefüggésben az eddigiekben idézett néha tudálékos, néha felszínes, máskor pedig önironikus szövegek nem szolgálnak másra, mint a csapatok (más helyen a pártok) közötti viszonyok dinamizálására. A kauzális összefüggések túlhajtása tehát az esetek nagy részében világképi elem, kísérlet olyan általános szabályok kialakítására, amelyek alapján a történések elbeszélhetők – és ez az elbeszélés meghosszabbítható a jövő felé. Ha ugyanis az ember bizalommal tekint a holnapra, talán az is láthatóvá teszi magát, legalább néhány jelzés erejéig. Kis gyűjtésünk darabjai azt mutatják be, hogy a tömegmédiumok szerint a világban titkos kapcsolatok működnek, a tények pedig összeverődve, nagy csordákban vonulnak előttünk. A világ dolgai közötti kapcsolatok természete azonban változó. Az idézett anyagok eme változékonyság miatt keletkező bizonytalanság leküzdésére termékeny és szellemes világértelmezést tesznek lehetővé. Az okok és okozatok médiabeli összeházasítása átfogó, széles hatókörű, ugyanakkor rugalmas magyarázó keretet hoz létre. Az összefüggések láttatása egyrészt csupán az adatok ügyes felhalmozásának kérdése, a források mennyiségének köszönhetően ezen fogalmi keretnek nagy magyarázóereje van. Másrészt a kéznél levő adatok sokféle elv alapján rendezhetők új és új szerkezetekbe. Érdemes megfigyelni a jövőbelátás terepéül szolgáló időjárás-előrejelzéseket, amelyekben szintén tettenérhető a jövő emberarcúvá alakításának szándéka. Nehéz például megérteni, hogy miként lehet egy-egy kirándulás úticéljának kitűzését internetes forrásoktól függővé tenni. További esettanulmányok ebből a tárgykörből: a néhány évvel ezelőtti, valóban szörnyű augusztus 20-ai balesetek utáni megnyilvánulások; „tudósok tizenöt éve megírták, hogy Kínában ott és akkor földrengés lesz”; a szibériai folyók folyásiránya megváltoztatásának terve – egy jövő-szimulakrum egy másik társadalmi összefüggésben. David Hume írja: „A tapasztalat sohasem nyújt semmiféle betekintést a tár-
gyak belső szerkezetébe vagy működési elvébe, hanem csupán kialakítja bennünk a szokást, hogy az egyik tárgyról gondolatban áttérjünk a másikra.”* A média nagyjából ezt az asszociációs rendet valósítja meg: hihetetlenül széles empirikus bázist felhasználva ugrál oda-vissza az egyedi és a sztereotipikus, a valószínűség és a bizonyosság között, illetve példáink tanúsága szerint folyamatosan törekszik a megtörtént felől a jövőbeli lehetséges irányába. Nézzük meg lassítva
Szíjártó Imre
DISPUTA Lépcsők
A média önképéről mond valamit ugyanakkor, hogy rendszeresen megjelennek az olyan szövegek, amelyek mintegy az itt elemzett jelenséghez fűznek ironikus megjegyzéseket. „Aki a statisztikák alapján próbál esélyeket latolgatni, adja fel: a két csapat egymás ellen egyforma mutatókkal rendelkezik.” (m1, 2008. 04. 23.) Ebben a mondatban egyszerre van jelen a vágy a megbízható tippre (mintha bizony bármit jelentene, ha a két csapat valahai „egymás elleni mutatói” valamelyik irányba billennének) és ennek a törekvésnek a kritikája. És két nagyon fontos szöveghely, amelyek közül az első tulajdonképpen rámutat azokra a logikai csúszkálásokra, amelyek az okok és okozatok utólagos egymáshoz rendelésekor fordulnak elő. „Ami a további esélylatolgatásokat illeti, azzal semmivel sem lennénk okosabbak, ha a tavalyi Brazil Nagydíjon történteket elemeznénk. Mert az ugyan tény, hogy az idei végső győzelemre immár esélytelen Felipe Massa nyert a Ferrarival, de Alonso második helye már nem támpont, ugyanis azt egy Renault-val érte el, ahogy Räikkönen is egy Mclarennel volt ötödik; Hamilton pedig még csak ábrándo-
zott a Forma-1-ről.” (Népszabadság, 2007. 10. 20.) A tömegkultúra, közelebbről a bulvármédia önparódiájának is tekinthető az az újságcikk, amelynek tartalmát a magyar televízió újságírója az osztrák–német mérkőzés előtt ismertette, nagyjából így: „Egy tegnapi lap számba vette az osztrák–német meccs esélyeit. A jóslás alapja az volt, hogy a két díszpáholyban hány híresség jön majd össze, illetve hogy emezek milyen tekintetben kerekednek a másik nemzet képviselői fölé. A számítás szerint az osztrákok várhatóan 6:5-re győznek, mert az érkező vendégek között egy volt osztrák focista magasabb a német külügyminiszternél.” A média varázsgömbje azonban mégiscsak üzembiztosnak látszik. „Ha Klose vagy Schweinsteiger egy mérkőzésen gólt rúgott, akkor a német csapat ebben az ös�szeállításában soha nem kapott még ki.” – hangzott el a német–török mérkőzés elején. És valóban: Németország–Törökország 3:2, góllövők Schweinsteiger (26. perc), Klose (79. perc) és Lahm (90. perc). Az Eb döntőjében a fenti összefüggés újra megerősítést nyert, hiszen a nevezett két játékos nem rúgott gólt, aminek meg is lett a következménye (a spanyolok győztek, ahogy azt ugyebár előre látni lehetett). De máris kínálják magukat az újabb titkos összefüggések Egri Viktor tolmácsolásában: „A spanyol szövetségi kapitány, Luis Aragones játékospályafutását a németek elleni vereséggel zárta, edzőként pedig éppen Németország legyőzésével búcsúzik.” Így kerek a világ: a tények úgy helyezkednek el benne, hogy az szórakoztató és érdekes legyen, de ugyanakkor nyíljon mód a világ folytonos magyarázatára. Ha, akkor az nem véletlen.
*
David Hume: Értekezés az emberi természetről. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2006. Fordította Bence György. 174. oldal.
51
Pislogó Mnémoszüné Rieder Gábor DISPUTA Műhely 52
Temporalitás a szocreálban Elakadt emlékezet Hová tűnnek az emlékek, ha az egyén konok következetességgel akarja kitörölni őket a memóriaközpont hátsó traktusaiból? Eltűnnek, mint az ideologikusra torzított történelmi narratívákból a kiírt, kisemmizett pillanatok. Az oral history ilyenkor nem sokat számít, a későbbi korok gyermekének a komisz kordokumentumok közönyös sorait kell visszafejtenie. Ezt tette Anri Sala is, a Párizsban élő, albán származású fiatal kortárs művész, aki 1998-as Intervista című videofilmjével egy csapásra széles körű ismertségre tett szert a nemzetközi színtéren.1 Sikerült egy izgalmas fél-dokumentumfilmet bedobnia a kortárs művészet emlékezetpolitikára egyre élesebben fokuszáló arénájába. A Párizsban filmezést tanuló Sala csomagot kapott otthonról, benne személyes tárgyai és egy ismeretlen eredetű, 16 mm-es filmtekercs. A néma felvételen húsz évvel korábbi jelenetek elevenednek meg, egy fiatal KISZ-es elvtársnő, amint lelkes előadást tart a kommunista kongresszus előtt, majd nyilatkozik egy riporternek. Sala a fiatal pártmunkásnőben saját, Albániában élő édesanyjára ismert rá, s miután az archív tekercs hangfelvétele elveszett, tőle személyesen tudakolta meg, miről is beszélt akkoriban. Itt következik a döbbenetes meglepetés: édesanyja semmire sem emlékszik a nagy ünnepségből és az interjúból, még azután sem, hogy Tiranában végignézik közösen a filmkockákat. Szűkszavúan és kissé zavartan elismeri, hogy minden bizonnyal részt vett a kongresszuson, de képtelen visszaemlékezni a részletekre. Hová tűntek az emlékek? – teszi fel a kérdést Anri Sala, majd egy albán szájról olvasó szakértővel visszafejti a szöveget. További meglepetés nincsen, a beszéd a propaganda közhelyes frázisait ismételgeti mindenféle invenció nélkül. Egy szintén megkeresett tévés munkatárs szerint az interjúk kérdései és válaszai mindig meg voltak írva előre. Sapienti sat. A memória bizonyos múltbéli eseményeket pontosan rögzít, aranyló aurát fon köréjük és örökre elraktároz, másokat a fe-
lejtés ködébe burkol, a tudatalatti mélyére száműz. A hazai festőművészet doyenje, a száznegyedik évét taposó Lossonczy Tamás is nehezen birkózott meg saját emléktöredékeivel, mikor egy fiatal művészettörténész, Szeifert Judit az ötvenes évekről kérdezte. Az európai iskolás Lossonczy a második világháború után az absztrakció elkötelezett híve volt, közben pedig – kommunista párttagként – a szocreál kultúrpolitika kételyekkel teli propagátora. Egykori politikai és esztétikai credójának összekülönbözését az idős festő mára megbékéléssel és bölcs felejtéssel tette elviselhetővé: „Szeifert: Emlékszik szocreál festők nevére? Lossonczy: Nem; én nem is akarok! Nem emlékszem. Nem is akarok. Száznégy éves vagyok! (…) Szeifert: Megviselte most ez a beszélgetés? Lossonczy: Nagyon, felszakadt egy kicsit a behegedt seb. Hiszen azóta eltelt már egy idő. (…) Ezt jobb is elfelejteni. (…) De hát énbennem semmi bosszú nem él. Azok, akik ezeket az ökörségeket csinálták, ezek se tudták, hogy mit csináltak ebben a hazug világban. Mert hogy hazudtak – jó rendben van! De hogy saját maguknak hazudtak, ez már a legborzalmasabb!”2 Forradalmi jövőidő A szovjet kommunizmus klasszikusai és előfutárai a közkézen forgó három idősíkból az utolsóra helyezték a hangsúlyt. A marxista eszmerendszer a historizáló tizenkilencedik században is következetesen képviselte az aufklérista próféták – a régmúlt kritikájából utópiát kovácsoló – iskoláját. Marx az új világot teremtő forradalmi proletariátusról beszélt még akkor is, ha A Kommunista Párt kiáltványában harcosan kikelt fegyvertársai, a holdkóros utópista szocialisták ellen, akik még „mindig társadalmi utópiák kísérletképpen való megvalósításáról álmodoznak, falanszterek alakításáról, home-kolóniák alapításáról,
Intervista – finding the words (Ideale Audience, ENSAD), Paris, 1998. A film – többek között – szerepelt 2001-ben Amszterdamban (lásd: Maxine Kopsa: Anri Sala. Frieze 2001/4.), majd a Bécsi Kunsthalle Salakiállításán (lásd: Erdősi Anikó: Tényleg nem történik semmi…? In.: Balkon 2003/6–7.) és a Kogart 2004-es nyitókiállításán is. 2 A szerkesztetlen interjúrészlet egy szocreál dokumentumfilmhez készült 2008 júliusában. (Rendező: Dombrovszky Linda, kivitelező: EPS Kft.)
1
Akadémikusok kora A futuristák – a szavak szimbolikus szintjén – lerombolták a múzeumokat, a történelmi kultúrmúltat őrző profán burzsoá szentélyeket. „Elvtársak és polgártársak! Mi, az oroszországi futurizmusnak, az ifjúság forradalmi művészetének vezérei, közhírré tesszük: 1.) Mostantól kezdve a cári rendszer megsemmisítésével egyidejűleg betiltjuk, hogy az emberi szellem raktáraiban, magtáraiban: a kastélyokban, képtárakban, könyvtárakban, színházakban művészetet tároljanak.” – így szólt Majakovszkij, Kamenszkij és Burljuk első esztétikai rendelete a Gazeta Futurisztov 1918. március 15-ei számában.5 A múltat végképp eltörlő futuristák szólamaival szemben akadt olyan társaság, az AHRR (Forradalmi Oroszország Képzőművész Szövetsége),
amelynek tagjai nem szégyelltek tanulni a klasszikus múlttól. Az ahrristák így határozták meg feladataikat a húszas évek elején: „A mai napot ábrázoljuk: a Vörös Hadsereg, a munkások, a parasztság, a forradalom cselekvő résztvevőinek és a munka hőseinek mindennapi életét.”6 A forradalmi „mai nap” pár esztendő leforgása alatt történelmi múlttá érett, az AHRR 1923-as kiállítása már a Vörös Hadsereg öt dicsőséges évét dolgozta fel. 1928-ban a fotószerűen realista Brodszkij már mély szimbolikát hordozó történeti festményt kerekített a Szmolnijban olvasgató Leninről. A Párt közben hozzálátott saját történelme kozmetikázásának, ahogyan gondos kezek a hivatalos fotókról kiretusálták az időközben nemkívánatosnak ítélt kádereket, úgy íródott ki például Trockij a visszaemlékezésekből, miközben Sztálin alakja az udvari historiográfusok nagyítólencséje alatt egyre nagyobbnak tetszett. Iszak Brodszkij – akit kevéssel korábban sokat támadtak burzsoá naturalizmusa miatt – 1932-ben átszervezte a leningrádi képzőművészeti főiskolát, hagyományos képzést nyújtó Akadémiává. A tananyag a cári akadémikus stúdiumokon (főként a rajztanulmányokon) alapult. A második világháború utáni, késő sztálinista (zsdánovi) kultúrpolitika ugyan elvette a leningrádi főiskolától a régimódi „akadémia” titulust, de nem azért, hogy kivonja a forgalomból, hanem hogy az 1947-ben megalapított legfőbb művészeti szerv díszes címébe írja. Ekkor született meg a képzőművészeti élet mindent átható központi csúcsintézménye, az Akadémia. Nem is lehetett ez másképpen, hiszen a konzervatív ízlésű Sztálin legkedvesebb műalkotása, a 19. század végi Vándorfestők vezéralakjának, Repinnek a Zaporozseci kozákok levelet írnak a török szultánnak című, historizáló életképe volt.7 Az ókonzervatív akadémikus stílus együtt járt a historizáló témák felelevenítésével, Sztálin lelkesedett a történelmi filmekért, Joganszon megfestette a régi uráli bánya földesúri elnyomása alatt szenvedő munkásait, a harmincas évek vége felé pedig egyre több fiatal művész nyúlt
Marx Károly – Engels Frigyes: A kommunista kiáltvány. Bp., Szikra, 1949, 65. Vö.: Toby Clark: The ’new man’s’ body. In.: Art of the Soviets. Szerk.: Matthew Cullern Bown – Brandon Taylor, Manchester University Press, Manchester – New York, 1993, 33–50. 5 I. számú rendelet a művészetek demokratizálásáról. A palánk-irodalom és a köztér-festészet. In.: A szocialista realizmus. Szerk.: Köpeczi Béla, Bp., Gondolat, 1970, I., 279–281. 6 A Forradalmi Képzőművészek nyilatkozata. In.: A szocialista realizmus... i. m., 355. 7 Sztálin nem érdeklődött különösebben a képzőművészet iránt. Az AHRR 1929-es nagy kiállításán jegyezte meg, hogy Rjepin festménye a kedvenc képe; ennek a művek a reprodukciója függött a szobafalán is. (Matthew Cullern Bown: Socialist Realist Painting. Yale University Press, New Haven–London, 1998, 184.) 3 4
DISPUTA Műhely
kis Ikáriák szervezéséről – az új Jeruzsálem holmi tucat kiadásáról”.3 Marx nyomán a bolsevikok a tudományos alapokon álló, világméretű utópia felépítését tűzték maguk elé célként 1917-ben. A forradalmi idők mégis hamar elszálltak, a globális expanzió, Trockij tovább fejlődő homo sapiense, Alekszej Gasztyev mechanikus géppé átnevelt munkás testei, Vszevolod Mejerhold biomechanikus színészei vagy a szabados szexuális életet hirdető kommunák pár esztendő leforgása alatt eltűntek a színről.4 Akárcsak a futuristák, akik Lunacsarszkij vezetésével kiharcolták maguknak a fontos kultúrkormányzati posztokat, majd meghátrálni kényszerültek az egyre erősödő konzervatív ízlés előtt. Pedig a forradalmi mámorban még úgy tűnt, a radikálisan szubverzív orosz avantgárd és a bolsevik kommunizmus egymásra talál. A futuristák 1918 márciusában kiadott kiáltványa számos ponton megegyezett az egy hónappal később meghirdetett lenini Monumentális Propaganda Tervével. Az 1934-es első írószövetségi kongresszus mégis a pártos ideológia vegykonyhájában – Sztálin vezetésével – kifőzött szocialista realizmust szentesítette. A forradalmi jövőidőből hamar forradalmi múltidő vált…
53
DISPUTA Műhely 54
Szurikov hagyományához.8 A magyar szocreál képzőművészet születésekor, az Első Magyar Képzőművészeti Kiállítás megnyitóján a mindenható népművelési miniszter, Révai József kemény szavakkal kérte számon a történeti témákat a magyar alkotókon.9 Ezt még inkább nyomatékosította az 1951-es színház- és filmművészeti konferencián: „A múlt ábrázolása is fontos, mert a múlttal azt hirdetjük népünknek, hogy mi kommunisták, akik a szocializmust építjük Magyarországon, nem az égből pottyantunk le, nem rózsabokorban jöttünk világra, hanem a magyar történelem szülöttei vagyunk.”10 Az intés nyomán szárba szökött a magyar szocreál történeti festészet, a haladó hagyományok kulcsjeleneteivel, a lázadó Dózsától, a szabadságharcos Petőfin keresztül, a dicsőséges Tanácsköztársaságig. A hivatalos elvárás szerint a múltban mindig ott kísértett a jelen, mint kibomlásra váró rügy. Mikor Csáki-Maronyák József egy klasszikus metszet alapján megfestette Zrínyi Miklós portréját, a pártos brosúra így háborgott: „De azt a Zrínyit ábrázolta vajon Csáki-Maronyák, akiről a pártkongresszuson szó volt, a magyar függetlenség lánglelkű hadvezérét, akit példaképül állítottunk oda katonáink elé, akinek haladó katonai elvei ma is a magyar néphadsereg eleven kincsei? Nem, Csáki-Maronyák megkerülte ezt a feladatot: ahelyett, hogy megfestette volna az igazi Zrínyit, a mi Zrínyinket (mert kié Zrínyi, ha nem a szabad Magyarországé), ahelyett, hogy a mi szemünkkel nézte volna Zrínyit, egy XVII. századbeli udvari festő rideg, álobjektív modorában ,lemásolt’ egy sok száz éves, nem létező képet, amelyen nagy virtuozitással még a festék elsötétedését is megörökítette.”11 Az ideológusok hatására a jól sikerült szocreál történeti képekbe valóban belekerült a jövő ígérete. Ék Sándor például megfestette Rákosi Mátyást, az udvari történészek által sokszor megénekelt pózban, ahogy öntudatos hadvezérként menetel katonái élén a salgótarjáni fronton – utalva a fiatal kommunista későbbi vezető posztjára. A Tanácsköztársaság katasztrofális katonapolitikáját ismerve szinte hihetetlen a lényegtelen epizód ötvenes évekbeli apo-
teózisa. A jelenbe érő múlt szépen szóló példája az a díszes Rákosi-album is, amelyben fotó híján az Ék-festmény illusztrálja a kétes életrajzi pillanatot.12 Manipulált jelen A történelem átírása csak erő és hatalom kérdése, a zsánerképeknél viszont semlegesíteni kellett a hétköznapi tényanyag káros hatását. A jelen megmásításához a propaganda minden szócsöve (a rádiótól a képzőművészetig) szükségessé vált. De az agitáció szolgálatába állított művészet szöges ellentétben állt a hivatalos realista esztétikával. Lunacsarszkij még a szovjet szocreálfogalom születésekor, 1933-ban állt elő frappáns megoldásával: „Képzeljünk el egy épülő házat, ami csodálatos palotává válik, ha befejezik. Most még nincs befejezve, mégis ebben az állapotban rajzolják le, azt mondva: ,itt a ti szocializmusotok’ – tető nélkül. Természetesen realisták lesznek, kimondják az igazságot. De mindjárt kiderül, hogy ez az igazság valójában hamis. Csak az mondja, hogy ez a szocialista igazság, aki érti, hogy miféle ház épül ott és miként épül, aki tudja, hogy egyszer lesz teteje is. Aki a fejlődést nem érti, az sosem látja bele az igazságot, hiszen az igazság nem hasonlít magára, nem ül meg, az igazság szárnyal, az igazság a fejlődés, az igazság a konfliktus, az igazság a harc, az igazság a holnap, így kell rá tekintetni, aki pedig másképp látja ezt, az burzsoá realista.”13 Ez volt az a kor, amikor József Attila papírra vetette az „igazat mondd, ne csak a valódit” dichotómiát. A jelenbe kódolt jövő gondolati mechanizmusát – akárcsak a dialektikát – nem volt könnyű elsajátítani. Az ötvenes években pályakezdő Csernus Tibor egész egyértelműen beszélt erről a logikai tudathasadásról egy kései interjúban: „Ez az egész szocreál nekünk egy olyan fából vaskarikának tetszett, hogy tudniillik fessünk természet után, úgy, ahogy látjuk, de a kép témája olyan legyen, mint amilyen majd lesz húsz év múlva a Szovjetunió. Vagy hogyha lefestek egy munkást, azt ne foltos nadrágban ábrázoljam, ahogy most látom, hanem ehe-
Uo. 153. Révai József népművelési miniszter megnyitó beszéde az I. Magyar Képzőművészeti Kiállításon. In.: Szabad Művészet, 1950/8. 10 Révai József: Színház- és filmművészetünk kérdéseiről. In.: Uő.: Kulturális forradalmunk kérdései. Bp., . Szikra, 1952, 82. 11 Horváth Márton: Megjegyzések a képzőművészeti vitához. Bp., Szikra, 1952, 18. 12 Lásd: Szücs György: A Rákosi Mátyás Művek. In.: Az ostromtól a forradalomig. Adalékok Budapest múltjához 1945–1956. Szerk.: Bencsik Zsuzsa – Kresalek Gábor, Bp., BFL, 1990, 63–90. 13 Idézi M. C. Bown (i.m. 142.). 8 9
lyett fessek egy olyan elegáns embert, amilyenné az adott munkás lesz akkor, amikor a szocializmus beváltja majd ígéreteit.”14 Az újbaloldal közbeszól
Leonyid Szokov, Lenin és Giacometti
désben. A nyugat-berlini Kunstvereinben megrendezett, Avantgarde Osteuropa című 1967-es kiállítás katalógusában a dadaista Hans Richter egész meghatódva emlékezett vissza az 1922-ben látott moszkvai és leningrádi avantgárd városdekorációkra, amelyekben a kormány, a nép, a megrendelő és a művész szándékának kegyelmi egybeesését látta. Nem véletlenül lett a párizsi ’68-asok egyik kultuszkönyve Anatole Kopp szovjet építészetről és várostervezésről szóló Ville et révolution című kötete. A hetvenes évek közepén az új baloldal intellektuális tartalékai kimerültek, de a szovjet-orosz avantgárd már népszerű dis�szertációs témává vált nyugaton és a kapzsi műkereskedők védtelen martalékává.17 Akkoriban derült csak ki, hogy mennyire ingoványos talaj a forradalmi orosz művészet históriája. Az új baloldali ideákat kereső, második világháború utáni politikai mozgalmak – saját prekoncepcióik és a Szovjetunióból csepegtetett információk alapján – erősen túlhangsúlyozták az orosz avantgárd szerepét és jelentőségét a forradalom utáni Szovjet-Oroszországban. Ahogy a szocreál posztmodern teoretikusa, Boris
Kiss Tibor: Századvégi zárszámadás. Beszélgetés Csernus Tiborral. In.: Kritika 1996/10. Kortárs orosz művészet. MODEM, Debrecen, 2008. szeptember 25.–december 15. 16 Dominique Nougez: Lenin dada. Bp., Balassi Kiadó–BAE Tartóshullám, 1998. 17 Forgács Éva: Hogyan találta fel az újbaloldal a kelet-európai művészetet? In.: Uő.: A Duna Los Angelesben. Bp., Kijárat, 2006, 73–96. 14
DISPUTA Műhely
A MODEM orosz kortárs művészetet bemutató legújabb kiállításán szerepelt Leonyid Szokov 1989-es plasztikája, a Lenin és Giacometti.15 Az ötven centiméter magas bronzszobor egy hűvös realizmussal megfogalmazott Leninből és egy expresszív görcsöktől gyötört, Giacometti-féle pálcikafigurából áll. A modernista alak – talán a lét egzisztenciális súlyától megrog�gyanva – észre sem veszi társát, magába mélyedve, következetesen helyezi egyik lábát a másik után. Lenin viszont zsebre dugott kézzel, kissé előredőlve, kíváncsisággal vegyes értetlenkedéssel vizsgálja a furcsa torzszülöttet, mintha nem tisztelné és nem is ismerné az avantgárdot! A gondolat egészen eretneknek tűnik a nyugati értelmiségi diskurzus hatvanas évekből táplálkozó hagyományfolyamában, annak ellenére, hogy az 1924-ben jobblétre szenderült és azon nyomban be is balzsamozott pártvezér valóban nem ismerhette az akkor Párizsban éppen szárnyait bontogató ifjú szobrásztitán munkásságát. Az avantgárd és a leninizmus kapcsolata régóta foglalkoztatja a teoretikusokat, egy furcsa kiadvány például egészen egyszerűen az emigráns Lenintől eredezteti a svájci dadaizmust.16 Forgács Éva pár évvel ezelőtt megjelent nagyszerű tanulmányában alaposan körbejárta azt a szellemtörténeti erőteret, amely a baloldal számára újra felfedezte a klasszikus avantgárdot, szűk fél évszázaddal ezelőtt. A szovjet-orosz avantgárd esztétikai és politikai vívmányairól a nyugati világ évtizedeken keresztül csak szórványos hírekből értesült. Az első tudományos jellegű retrospektív kiállításokat az ötvenes évek végén rendezték meg Nyugat-Európában. Az orosz modernizmussal foglalkozó tárlatok összekapcsolódtak a kapitalista konzumtársadalom, valamint a totalitárius sztálinizmus rendszerét egyaránt elutasító új baloldali törekvésekkel. Az új politikai mozgalom számos képviselője a „romlatlan baloldaliság” megjelenését ünnepelte az 1917-es forradalom utáni orosz társadalmi és esztétikai berendezke-
15
55
DISPUTA Műhely
Groys írta: „Az ártatlan avantgárd mítosza azon az igen széles körben elterjedt nézeten alapul, hogy az 1930-as és az 1940-es évek művészete meghátráló válaszreakcióként egyszerűen visszatért a múlthoz, mivel az új művészet a tömegek számára érthetetlen volt. E szerint a szocialista realizmus felívelése a tömegek hatalomra jutásával magyarázható, valamint az európai műveltségű szellemi elit – a polgárháborús terror, az emigráció és a 20-as, 30-as évekbeli kivégzések miatti – csaknem teljes eltűnésével.”18 Az elmúlt évtizedek történelmi kutatásainak fényében már sokkal kevésbé látszik jelentősnek a modernizmus kultúraformáló tényezője; Lenin, Trockij és Lunacsarszkij kultúrpolitikusi portréja pedig sok sötét vonással gazdagodott. Miközben a liberális Lunacsarszkij egyenlőségről és versenyszellemről beszélt, kemény szankciókkal szabta saját képére (már 1919-től) a képzőművészeti közéletet, a húszas évek közepétől pedig – kénytelen-kelletlen – a tradicionális realista zsánerfestészetet éltette.19 Trockij a realizmusban látta a jövő művészetét, Lenin esztétikai ízlése pedig kifejezetten konzervatív volt. 1921 februárjában részt vett egy baráti összejövetelen a moszkvai művésztanulók között, akik a konstruktivizmusról vitatkoztak. Lenin az újítókkal nem törődve egy ismeretlen szibériai tanuló realista felfogású festményét dicsérte: „Ezt megértem. Érthető a számomra, érthető a számodra, érthető egy dolgozó és bárki más számára.”20 A konzervatív szocialista realizmus nem Sztálin egyszemélyes ötlete volt, hanem a bolsevikok pragmatikus tömegkulturális törekvéseinek beteljesülése, amelynek már a kezdet kezdetén kimutathatók a gyökerei. A III. Internacionáléhoz nem csak Tatlin készítette el a maga konstruktivista emlékművét – 1968 egyik ikonját –, hanem az ókonzervatív Brodszkij is, egy óriási, fényképszerűen naturalista csoportkép formájában. Tatlin tornya nem épült meg, Brodszkij hatalmas realista tablója viszont elkészült. Felejtés vagy Disneyland A művészeknek végül is sikerült: a szocreál műalkotások ábrázolták a haladó múlt kiemelt pillanatait és szimbolikus egységbe foglalták a jelenkor jövőbe mutató ele-
Boris Groys: The Total Art of Stalinism: Avant-Garde, Aesthetic Dictatorship, and Beyond. Princeton University Press, Princeton, New Jersey, 1992, 8. 19 M. C. Bown: i.m. 68. 20 Uo. 62. 18
56
meit. A politikusoknak viszont kudarcról kellett beszámolniuk: a szocializmus egyre nehezebben definiálható, nagy társadalmi utópiája nem valósult meg. Igaz, időközben a szocialista realista alkotások is kimentek a divatból, beleolvadtak a felemás modernizáció szürkés és kopottas hátterébe. A sztálinista szocreál de jure hivatalban maradt a rendszerváltásig, de az életszínvonal emeléséért folytatott gyakorlatias hajszában de facto érdektelenné vált. Különösen a modernizmushoz sokkal erősebb szálakkal kötődő kelet-európai államok művészetében. A Szovjetunió vizuális popkultúrájában a szocialista realizmus kitörölhetetlen nyomokat hagyott, a kortárs orosz alkotók jelentős része évtizedek óta a hivatalos művészet kigúnyolásával és átírásával foglalkozik, miközben a köztereken továbbra is ott magasodnak a rendszer által emelt gigászi monumentumok. A putyini kultúrkormányzat ingatlanfejlesztési tervek előtt meghajolva még le tud mondani a régi Lenin-szobrokról, de a megszállást szimbolizáló tallinni Bronzkatona temetőbe költöztetését nagyhatalmi eszközökkel torolta meg kicsiny szomszédján. Eurázsiában nehezen dőlnek le az egykori bálványok, a nyugati sajtó pár hónappal ezelőtt meglepődve számolt be a grúziai Goriban még ma is álló hatalmas Sztálin-szoborról. A keleti blokk európai identitást valló független köztársaságai a berlini fal leomlása után sokkal kritikusabban viszonyultak a kommunizmus emlékműveihez, különösen a párthatalmat szimbolizáló portrékhoz. A párttitkárok és diktátorok nehezen dokumentálható körülmények között eltűntek az utcákról, hogy a színesfém-kereskedőknél végezzék, vagy átmeneti szálláshelyre találjanak egy elfeledett ipari raktár koszos udvarán. Közép-Kelet-Európa jelenleg három működőképes megoldást kínál fel a szocialista realizmus bemutatására: a Disneyland-szerű gettót, az avantgárd heroikus emlékművét és a pluralista krónikát. A nyugati turisták egzotikumigényét kielégítő szocreál Disneyland lényegében a sztálinista terror hétköznapi irrealitásából erényt kovácsoló, meghökkentő élménypark. Bolhapiacok egymás mellé zsúfolt kellékei (Lenin-büsztök, rendjelek, munkaversenyplakátok, pionírnyakkendők, mozgalmi nóták) kiegészítve a pártvezérek tucatportréival, a kö-
Cum ira et studio A Russia! című óriás kiállítás Vlagyimir Putyin fővédnöksége alatt 2005-ben és 2006-ban végigturnézta a Guggeinheim két fiókmúzeumát.25 Az erős kéz politikáját felvállaló, volt KGB-s miniszterelnök még beszédet is mondott a nagyszabású tárlat New York-i megnyitóján, az egymás mellé rendezett ortodox ikonok, az európai klasszikusok és a szocreál kulcsművek előtt. Az orosz nagypolitika ismét beállt a homogén országimázzsá összemosott nem-
Grutas Park (Litvánia)
zeti művészettörténet mögé. A MODEM szocreál kiállításához26 érintőlegesen kapcsolódva György Péter a közelmúltban megjelentetett egy hosszú esszét A szocialista realizmus újraértelmezése címmel. Ebben megkísérelte a sztálinizmus modernista interpretációján keresztül emancipálni a szocreált: „a sztálini forradalom rettenetes terrorja egy olyan átalakulást fejezett be, illetve tett lehetővé, amellyel a húszas és a harmincas években orosz emberek milliói értettek egyet: az új embert létrehozó társadalom Oroszországban való felépítésével. A sztálinizmus irgalmatlan áron, de modern civilizációt teremtett, s a szocializmus előállításának folyamatában a szocialista realizmusnak kulcsszerepe volt. Azaz a szocreál az első pillanattól fogva konceptuális művészet volt. A különféle képek egy textuális ideológiai esztétika tematizálásának, demonstrálásának, interiorizálásának voltak az eszközei.”27 Valószínűleg nem tévedünk nagyot, ha azt állítjuk, hogy a közeljövőben a szocialista realizmus körüli diskurzus felélénkül majd, olyan aktuálpolitikától sem független álláspontok mentén, amelyek a putyini kontinuitáshoz vonzódó russzofília és a sztálinista jegyektől visszariadó Moszkva-fóbia körül kristályosodnak majd ki.
Turai Hedvig: Bérbe adott emlékezet. In.: Műértő, 2006/7-8. Bővebben: Rieder Gábor: Lengyel szocreál krónika. In.: Műértő, 2007/7–8. 23 Boros Géza: Szoborpark. Bp., Budapest Főváros Önkormányzata Főpolgármesteri Hivatala, 2002. 24 Katalógus: Art Lives in Kumu. Szerk.: Anu Allas – Sirje Helme – Renita Raudsepp, Tallinn, 2006. Lásd még: Rieder Gábor: A Sóraktártól a Kumuig. In.: Műértő, 2007/2. 25 Solomon R. Guggenheim Museum, New York, 2005. szeptember 16–2006. január 11. 26 Szocreál. Festészet a Rákosi-korban. MODEM, Debrecen, 2008. július 10.–2008. november 7. 27 György Péter: A szocialista realizmus újraértelmezése. In.: Élet és Irodalom, 2008/37. 21
22
DISPUTA Műhely
zepes minőségű munkás-zsánerekkel, valamint a kertben álldogáló, leselejtezett köztéri emlékművek hadseregével. Ilyen a Stalin Worldnek is nevezett litvániai Grutas Park21 vagy a Lublin közelében található kozlówkai Zamoyski Múzeum kiállítási parkja.22 Szuvenírboltjával a nagytétényi Szoborpark is ezt a vonulatot erősíti, de a tervező, Eleőd Ákos építészeti koncepciója miatt a hazai „Memento park” egyedülállóan filozofikus zsarnokság-bírálatot képvisel.23 A régió múzeumainak többsége – a (neo) avantgárd hősi elbeszélésre koncentrálva – nem sok teret szentel az ötvenes évek hivatalos művészetének. A Magyar Nemzeti Galéria például a mellékhelyiséggel szemközti pár négyzetméteres beugróra szorította vissza saját – egyébként óriási – szocreál anyagát. Az antikvárius szorgalmú plurális művészettörténet-írás és a visual studies elvárásainak a legjobban a 2006-ban átadott tallinni KUMU (Kunsti Muuseum) felel meg, ahol a szovjet mintára készült észt szocreál festmények és szobrok a huszadik századi narratíva fontos fejezeteként jelennek meg.24 De a plurális és megértő posztmodern krónikásokkal nem zárult le a szocreál múlt feldolgozásának a története. A szocializmus hivatalos művészetének szenvtelen katalogizálása és szakmai elemzése még nem ért véget, de már egy új teoretikus nézőpont tűnt fel a horizonton.
57
Leszólás-szabadság
Bartyik Bálint–Török Zsuzsanna
Diszkurzív törésvonal a jobb- és baloldal között „Mi egymást nem fasisztázzuk! Mi csak a fasisztákat fasisztázzuk.” E kevéssé ismert aranyköpés néhány éve hangzott el egy jó nevű szociológus szájából, az akkor még alacsonyabb nézettséggel büszkélkedő Magyar ATV egyik kora esti műsorában. Történt ugyanis, hogy beszélgetőpartnere, aki a jobboldali ellenzék képviseletének terhét vette vállára, a vita hevében azt találta mondani, hogy a szocialisták állandóan fasisztáznak. Ami pedig indulatos reakció volt a baloldalinak gondolt szociológus még korábban elhangzott véleményére, miszerint a jobboldaliak meg máshoz sem értenek, mint hogy kommunistáznak. A műsorvezető még hosszasan köszörülhette volna a torkát, ám – talán szerencséjére – lejárt a műsoridő. Jelzők kusza halmaza, általánosítás, sztereotipizálás, átdefiniálás, indulat és düh. Mindez ott lüktet a fenti sorok között. Utóbbi kettő kivételével olyan fogalmak, melyek jelentése és jelentősége nem ismeretlen a diszkurzív politológia számára. A politikai aktorok először önmaguk definiálására kényszerülnek, magukat kell elhelyezniük egy bárki számára könnyen dekódolható rendszerben. Ezután próbálhatnak meg kisajátítani maguknak témákat, üzeneteket, szerepeket, távolabbra tekintve komplex eszméket és egész ideológiákat. Mindenki magának követel elvitathatatlan pozitív tulajdonságokat, hiszen csakis MI látjuk a helyes utat, mindenki más, az úgynevezett ŐK megbízhatatlanok, ügyetlenek, esetleg egyenesen gonoszak. A diszkurzív kirekesztés nem egyszerűen ön- és ellenségdefiniálás, hanem egyúttal széles elhatárolódás is. A különbségtétel nemcsak az üzenet tartalma, hanem egyben célja is.
DISPUTA Műhely
Ideológiák vonzásában
58
Az ideológia és az eszme fogalmát általában szinonimaként használjuk, ám amikor a politikai pártok identitásteremtését, önmeghatározását vizsgáljuk, nem árt óvatosabban bánni a szavakkal. Főleg, ha komolyan vesszük a diszkurzív politológia alapveté sét és a politikára mint folyamatos jelentésadási küzdelemre tekintünk, ahol minden véletlenül elejtett megjegyzés váratlan jelentőséggel bírhat, és ahol a kimondott szó adott esetben maga a cselekvés. Ebben a környezetben egy politikus számára munkaköri elvárás a jó kommunikációs készség. Életbevágóan fontossá válik, hogy a politikai szereplő úgy illessze egymáshoz a gyakran
többértelmű, homályos kifejezéseket, hogy egyrészt minél szélesebb bázist tudjon megszólítani, másrészt még véletlenül se ártson magának és pártjának. A mai közönség figyelmi ideje lecsökkent, ingerküszöbét viszont nehezebb elérni, mint pár generációval ezelőtt. Ma már szinte képtelenség elvont ideológiai csatározásokkal megragadni a választók érdeklődését. A pártok így kénytelenek bonyolult ideológiák helyett könnyebben fogyasztható, aktuális üzenetekkel előállni – ezt nevezi Csizmadia Ervin a nyelv eszmeközvetítő dimenziójának. Ha elfogadjuk, hogy a nyelv lényeges szerepet játszik a politikai tagoltság kialakításában, hasznosnak tűnik elkülöníteni a beszéd ideologikus és eszmeközvetítő dimenzióját. Szerinte az eszmék jóval rugalmasabbak, kereteik elmosódottak, így nyelvileg szabadabbak. S ez kapóra jön a néppártosodás útjára lépő politikai formációknak, amelyek így egyre nagyobb tömeget képesek megszólítani. A kifelé közvetített eszméknek természetesen összhangban kell lenniük a háttérben meghúzódó ideológiával. Ez a minimálkoherencia létfontosságú a hitelesség megőrzéséhez és ezzel a szavazók megtartásához. Az ideológiák ezzel szemben napjaink politikájában háttéradó szerepet játszanak: jók arra, hogy integrálják a pártelitet, a holdudvart képező értelmiség számára filozofikus értékeket teremtsenek, folyamatos vitafórumot biztosítsanak, szélesebb közönséghez viszont képtelenek elérni. A többség a politikát csakis szubjektív értelmezési síkon képes megélni, az elvont kérdések helyett hétköznapi, kézzel fogható ügyek és aktuális politikák alapján dönt. Fricz Tamás szerint az ideológiák szerepe, a bal- vagy a jobboldalhoz való viszonyulás, a vállalt konzervatív, liberális vagy szocialista szimpátia mára inkább olyasmi, amibe sokszor beleszületünk ugyan, a határok mégis egyre inkább elmosódnak, és az új generációt már egyfajta távolságtartás jellemzi. Döntéshozatalnál inkább azt ves�szük figyelembe, hogy melyik párt hatalomra jutása a leghasznosabb számunkra. Míg évszázadokig jól működő jelzőbója volt a jobb- és baloldaliság mint politikai önmeghatározás és gyűjtőfogalom, addig mára e fogalmi keretek kitágultak. A szavazatmaximalizálás kényszere a centrum felé tereli a nagy pártokat. Minél szélesebb társadalmi rétegeket kell megszólítaniuk, megnyerniük és megtartaniuk, miközben ápolniuk kell egyfajta politikai hagyományt is. Homoge-
Egymást nem fasisztázzuk Amikor a magyar politikai beszédre fülelve arra figyelünk, hogyan határozzák meg a szereplők az ellentétes oldalon elhelyezkedőket, legtöbbször radikális állásfoglalásoknak lehetünk tanúi. Ritkán kérnek számon a Fideszen hagyományos jobboldali értékeket az ellenkező oldalon – ehelyett inkább megpróbálják a szélsőségekhez közelíteni, nacionalistának, fasisztának bélyegezni. Ugyanez a másik irányban is működik: az MSZP-t nem elég szociáldemokratának, tehát más ideológiát vallónak címkézni – a szalonképes politikai palettáról letaszítva sokszor a kommunista jelzőt akasztják rá a politika informális versenypályáján. Vajon miért ilyen radikális a magyar politikai nyelv, amikor az ellenfél meghatározásáról van szó? A jelenség egyik oka az eszmék iránti intoleranciában keresendő. Csizmadia arra is felfigyelt, hogy a fiatal demokráciákban a politikai aktorok általában türelmetlenebbek ellenfeleikkel szemben. A fiatalabb pártok ideológiai háttere törékenyebb. Ez egyfajta ellenségességgel párosulhat más ideológiák eszméivel szemben. A pártok megkérdőjelezik ellenfeleik hitvallásának hasznosságát és fejlettségét – jó példa erre, amikor az ellenfelet a politikai ellenség kategóriájába igyekeznek beszorítani azzal, hogy kommunistaként vagy fasisztaként utalnak rá. E megnevezéseknek érzelmekkel teli, evokatív hatásuk is van, és ez a degradációt még erősebbé teszi. Nagy múltú európai bal- és jobbközép pártok küzdelme során megszokott dolog, hogy inkább az eszmeközvetítő dimenzió és az ideológiai háttér koherenciáját kérik számon egymáson. A kormányzó baloldal szemére vetheti ellenzékének, hogy populista javaslatai nincsenek összhangban konzervatív hitvallásával, míg a jobboldali párt következetleneknek ítélheti egy szociáldemokrata tömörülés megszorító intézkedéseit. Ritkán kérdőjelezik azonban meg egymás
ideológiai hátterét – senki sem gondolja komolyan, hogy a balközép párt valójában a szíve mélyén kommunista, ahogy a jobbközép sem ügyesen álcázott fasiszta. Nem így nálunk. A politika szereplői könnyen ingoványos talajra tévedhetnek, amikor ellenfeleik ideológiai gyökereit kutatják. Az MSZP esetében a múlt sötét foltja az utódpártság kérdése – kommunikációját sokszor még mindig a múlttól való elhatárolódás uralja. Ideológiai hátteréről folyamatosan bizonyítania kell, hogy nincs köze jogelődjéhez, és a folytonosság legkisebb látszatát is igyekszik elkerülni. Miközben az MSZP folyamatos elhatárolódásra kényszerül múltjától, mára a modern baloldali értékek szerint is csak bajosan tudja saját magát meghatározni. Ennek az az oka, hogy politikai programja, a reformok és megszorítások, nincsenek teljesen összhangban a klasszikus szociáldemokrata alapvetésekkel. Így a párt két tűz közé kerül: a modern baloldali retorikát nem használhatja az eszméi és ideológiái közti minimálkoherencia hiánya miatt, miközben markánsan meg kell különböztetnie magát a múlt eszméitől. A mozgástér beszűkülése miatt a kormányfő leleményes ötlettel állt elő: a Demokratikus Charta újjáélesztésével a támadási felületet nyújtó baloldali értékrend helyett a demokrácia alapjaihoz nyúl vissza önmeghatározásként. A szabadság védelmezőjeként nemcsak nem kerül konfliktusba saját pártja ideológiai ellentmondásaival, de még az ellenfelet is sikerül extremizálnia és a fasiszta veszéllyel fenyegetve folyamatos elhatárolódásra kényszerítenie. Persze a Fidesz sincs sokkal könnyebb helyzetben. A legnagyobb jobboldali párt liberális múltja nem mutat túl jól egy konzervatív értékeket (is) valló tömörülés „életrajzában”. A fordulatot a politikai ellenfelek gyakran igyekeznek nevetségessé tenni és a szélsőségek irányába tolni. Ezzel párhuzamosan a Fidesz elfelejtette hangoztatni konzervativizmusát, ismét előtérbe került a polgári jelző, ami egyszerre kiterjesztő és szűkítő meghatározás. A parlamenti küszöböt súroló kis pártok – a szabad demokraták és a Magyar Demokrata Fórum – ezzel szemben kötetlenebb, egyértelmű üzenetekkel operálhatnak. Jobboldali politikusok és publicisták helyenként olyan szövegkörnyezetbe helyezték a liberális kifejezést, amelyben ez szitokszóvá vált. Ez ellen az SZDSZ a lehető legvilágosabb üzenettel élt: önmeghatározásának sarokpontjává tette a támadás alá vett jelzőt, felvéve a párt hivatalos elnevezésébe, politikusai pedig köntörfalazás nélkül kimondták, hogy
DISPUTA Műhely
nizálódniuk kell, ám eközben saját arculatot kell felmutatniuk a többi néppárttal szemben. Senkit sem szabad elriasztaniuk, ám nem is fogadhatnak mindenkit tárt karokkal. E kétségbeesett megfelelni akarás rugalmasabbakká teszi őket. Így fordulhat elő, hogy egy magát jobboldalinak, konzervatívnak, nemzetinek tekintő párt kormányon több figyelmet fordít szociális intézkedésekre, mint katonai kiadásokra vagy egyházpolitikára, míg egy baloldali, szociáldemokrata párt a hatalom megtartása érdekében adócsökkentő politikába kezd és moralizál.
59
fellépnek a liberális szó argóvá minősítése ellen. Hasonló nyelvi-politikai küzdelmet folytat az MDF a konzervativizmus kisajátításáért, saját értelmezésében: megmentéséért. A „konzervatív kiáltvány”, „új jobboldal”, „újkonzervativizmus” kifejezések ütemezett Felhasznált források: és tudatos felhasználásával a párt a magyar és Csizmadia Ervin: Ideológiák, eszmék és a politikai nyelv. nemzetközi konzervatiIn.: Szövegvalóság (szerk. vizmus egyetlen hiteles Szabó Márton), Scientia letéteményesének és öröHumana, Bp., 1997 kösének szerepében jeleFricz Tamás: A bal- és jobbnik meg. Ezzel párhuzaoldal az ezredfordulón. In.: Politikatudományi Szemle, mosan hol nyíltan, hol 3–4/2002. burkoltabban megkérdőSzabó Márton: Politikai Idejelezi a Fidesz konzervagen, L’Harmattan, Bp., 2006 tív értékrendjét, miközSzabó Márton: Politikai tuben a lehető legnagyobb dáselméletek. Nemzeti Tankönyvkiadó, Universitas, sértéssel illetik riválisuBudapest, 1998. kat: „leszocizzák”. (Ez is a magyar nyelv különlegessége. Jóformán bárhogyan alkothatunk pejoratív kifejezéseket. Csak egy negatív érzelmi töltetű igekötőre és egy jól megválasztott jelzőre vagy névszóra van szükségünk. Így tudunk lerablóbandázni és lehazaárulózni.)
DISPUTA Műhely
A szakadékon túl
60
Mindez alátámasztja Harold Laswell egyik alaptételét, amely szerint a politikai nyelv stílusa a hatalmi helyzet főbb vonásai szerint változik. A szavak fegyverként is használhatók, s ha ezek úgynevezett „kulcsszavak”, akkor az egyazon nyelvközösségbe tartozók mindegyikének van véleménye róluk, mivel az összetartozáson, a közös emlékeken alapulnak. Vagyis ha fasisztázunk vagy kommunistázunk, számolnunk kell vele, hogy olyan társadalmi közegben élünk, ahol e szavakat érti és megérti, esetleg tudatosan vagy tévesen félreérti a publikum. Egy olyan országban, amelyik megtapasztalta mindkét szélsőséges diktatúra elnyomását, e szavakkal óvatosabban és körültekintőbben kellene bánnunk. Az edelmani bipoláris világ, vagyis a radikálisan kettéosztott mindenség csupán két politikai aktort képes meghatározni: a jót, Minket; és a rosszakat, gonoszakat, vagyis Őket. A jelenlegi jobboldal számára ez az első számú ellenség, a Nagy Ő maga a miniszterelnök. Személyét nemcsak saját nemezisükként, hanem az egész ország ellenségeként állítják be, s legfontosabb feladatuk, hogy addig küzdjenek ellene, amíg végleg le nem győzik. Itt már a választási siker nem elég. Új, fontosabb cél jelent meg a horizon-
ton: Gyurcsány Ferenc teljes és végleges kiűzése a politikai közéletből. Ehhez hasonló megfontolás vezeti a baloldali-liberális politikusokat és véleményformálókat, amikor Orbán Viktor személyét próbálják kiszorítani a ringből. Ezen az új síkon már nincsen úriember-párbaj. Szellemi és közéleti eltörlésről van szó. Láthatatlanná válásról, a teljes visszavonulás kierőszakolásáról. Ahogyan Szabó Márton megfogalmazta, minden kornak és minden társadalomnak megvannak a hivatalos ellenségei. A náci birodalom számára a nem árja népek, a Szovjetunióban az osztályidegenek, a mai Magyarországon pedig egyik oldalról a „nemzetárulók” és a „kommunisták” jelentik a belső ellenséget, a politikai gonoszt, míg az éremnek „fasiszták” és „radikálisok” szerepelnek a másik oldalán. A jobb- és baloldali retorika egyaránt megtalálta azokat a hívószavakat, melyekkel a legmélyebb vágást ejthetik ellenfelük nyakán. Ami az ellenség táborában magyarázkodást, a közönség körében értetlenséget, félelmet szül. A hibáztató sztereotipizálás fasisztarasszista interpretációja a testi gyengeség hangsúlyozása volt. A szovjet diktatúra korszakában a burzsoázia tagjait bélyegezték meg. Amikor Orbán Viktor arról beszél, hogy a baloldal többször rárontott saját nemzetére, ez is a hibáztatás és homogenizálás eszköze. Ahogy a baloldalról időnként hallható Orbán–Horthy párhuzam erőltetése is ugyanezt a célt szolgálja. Mit jelent tehát jobboldalinak lenni? Mit jelent baloldaliként viselkedni? Mit jelent liberálisként élni? Mit jelent konzervatív elveket vallani? Mit jelent szociáldemokráciát építeni? A diszkurzív térben csak definíciós különbségek vannak. A beszéd, a kommunikáció, az önmeghatározás maga a cselekvés. A kijelentés maga a determináció. Egy olyan országban, ahol a szocialista párt a Blair–Clinton–Schröder-féle, giddensi harmadik út politikáját igyekszik meghonosítani, miközben neoliberális elveket követ és jobboldali pártokra jellemző gazdasági intézkedésekkel operál; és ahol vele szemben, a konzervatívnak mutatkozó ellenpólus nem egyszer kádári nosztalgiával helyezkedik klasszikusan szociáldemokrata álláspontra, ott nem működik steril jobboldal–baloldal felosztás. A jobb–bal szimbólumrendszere itt tökéletlennek és formátlannak bizonyul. Ezt próbálják mégis sokan sokféleképpen ráerőltetni egy olyan politikai környezetre, amelyik történelmi és időbeli hátránytól sújtva összekever fogalmakat, és a néppártosodás nemzetközi tendenciáját követve amúgy is szenved saját Janus-arcúságától.
Kit képvisel a képviselő? Ha az alcímben megfogalmazott kérdésre értelmes választ szeretnénk adni, rögtön fel kell tennünk egy másik kérdést: melyik képviselő? Jól illusztrálja ennek tisztázatlanságát a közelmúltban újra előkerült összeférhetetlenségi vita: lehetnek-e országgyűlési képviselők a megyei közgyűlési elnökök és a polgármesterek? A pró és
Mini parlament a városházán
kontra érvek szinte kivétel nélkül azt taglalták: vajon képes-e egy ember egyszerre két, egész embert kívánó feladatot ellátni? Ami kétségkívül fontos (megjegyzem: eléggé egyszerűen megválaszolható…) kérdés – de van ennél talán fontosabb, elvi alapú megközelítés is. Nevezetesen: a tevékenység lényegét tekintve összeegyeztethető-e ez a kétféle feladatkör, elvárható-e egyetlen személytől, hogy politikusi működésében egyszerre teljesítse parlamenti kötelezettségeit és a helyi közösség bizalmából rá háruló feladatait? A polgári demokrácia politikai intézményrendszere a pártokra épül. Szerencsés esetben a pártstruktúra többé-kevésbé leképezi a társadalom meghatározó csoportjainak struktúráját – részben e csoportok érdekképviselete, részben szellemi, ideológiai, értékrendbeli irányultsága szerint. Egy-egy konkrét időszakban persze vitatható, hogy a politikai pártok mennyire képesek ennek a „társadalmi lefedettségnek” a megvalósítására, de maga a választási rendszer garantál egy elfogadható minimumot – feltéve, hogy a választásokon elég magas a részvételi arány. Hiszen a választópolgárok mégis csak szavaznak egyik vagy másik pártra, ezzel nagyobb vagy kisebb súlyt adva az egyes szervezeteknek a soron következő parlamenti ciklusban az ország ügyeibe való beleszólásra. (Hogy a koalícióalakítás során miként torzulhat a szavazatok számából eredeztethető társadalmi befolyás, és hogyan válhat egy-egy társadalmi csoport képviselete a kormányzati működésben messze túlreprezentálttá, vagy éppen hogyan enyészik el egy számottevő csoportot képviselő párt döntési kompetenciája, azzal itt most nem foglalkozunk. Legfeljebb idézhetjük a talán Churchilltől származó igazságot: a parlamenti demokráciának ezer hibája, gyengesége van – csak éppen eddig nem találtak ki jobbat…) Az országgyűlési választásokon elsősorban pártokra, és nem személyekre – az egyes képviselőkre – szavazunk. A választott párttal szemben vannak elvárásaink az ország ügyeinek alakításában – az adott párt parlamenti képviselőinek pedig az a dolguk, hogy politikusi képességeiket, szakmai felkészültségüket a párt céljainak megvalósítására használják. A parlamentről lévén szó, ezek szükségképpen országos ügyek, általános problémák – amelyek hatékony, az egész ország érdekét szolgáló meg-
Görömbölyi László
A rendszerváltozás óta eltelt közel két évtized politikai vitáinak változó intenzitással zajló, de lényegében folytonosan jelen lévő témája az önkormányzati rendszer, az önkormányzatok működése. Ezek a viták elsősorban finanszírozási kérdésekre koncentráltak (az elvégzendő, teljesítendő feladatok és a rendelkezésre álló pénzügyi források ellentmondásait, megoldatlanságát taglalva), másrészt strukturális kérdéseket feszegettek: szükség van-e minden településen önálló önkormányzatra; megtartandó vagy felszámolandó a megyerendszer; létre kell-e hozni az önkormányzati jogosítványokkal rendelkező régiókat vagy sem? Nehezen vitatható, hogy olyan alapkérdések ezek, amelyekre előbb vagy utóbb értelmes válaszokat kell találni, lehetőleg olyanokat, amelyek hosszú távon is megfelelő kereteket biztosítanak a helyi demokrácia működéséhez. Mégis meglepő, hogy a kilencvenes évek eleje óta szinte szóba sem kerülnek azok a kérdések, amelyek pedig lényegesen befolyásolják a mindenkori feltételrendszer keretei között működő helyi önkormányzatok eredményességét, hatékonyságát. Konkrétabban: vajon az a képviseleti rendszer, az a belső működési mechanizmus, azok a politikai technikák, amelyek ma jellemzik az önkormányzatok mindennapjait, alkalmasak-e arra, hogy az önkormányzati testület a helyi közösség érdekében irányítsa, szervezze a település életét, gazdálkodjon a közvagyonnal? Kissé árnyaltabban fogalmazva: a helyi önkormányzatok működésében tapasztalható normák, szokások, módszerek mennyiben szolgálják – vagy éppen gátolják – a közérdek érvényesülését? Továbbá: ezek a normák mennyire szükségszerű következményei a politikai intézményrendszer működésének, vagy milyen mértékben táplálkoznak vitatható – hogy ne mondjam: káros – szerepfelfogásból, a „városatyai” (és „városanyai”) mandátum téves értelmezéséből?
DISPUTA Toronyszoba
avagy szerepzavaros képviseleti demokrácia
61
DISPUTA Toronyszoba 62
oldása az esetek többségében ellentétben áll egy sor helyi érdekkel. Amiből nyilvánvalóan következik a feltett kérdésre adandó válasz: nem várható el, hogy ugyanaz a személy egyszerre képviseljen, érvényesítsen országos és helyi szempontokat. Hogyan lenne elvárható, hogy (például) egy mégoly alaposan előkészített, szakmailag vállalható, kórházreformot végrehajtó törvényjavaslatra valamely város polgármestere parlamenti képviselőként államférfiúi bölcsességgel és elhivatottsággal mondjon igent – miközben a törvény saját városának kórházára mondja ki a végítéletet? Sehogy. Bizonyos szempontból hasonló, más szempontból merőben különböző a helyi önkormányzatok képviselőinek helyzete. A település nagysága, lélekszáma jelentősen befolyásolja az önkormányzatok ös�szetételének alakulását és működését is, de ettől a sokszínűségtől most tekintsünk el – a továbbiakban kizárólag a nagyvárosok önkormányzatairól beszélünk. Minél nagyobb településről van szó, a választópolgárok annál nagyobb hányada ugyanúgy nem ismeri a helyi képviselőjelöltet, ahogy az országgyűlésit sem – a voksokat jellemzően itt is a pártszimpátia határozza meg. Azonban némi különbözőség érzékelhető: míg a parlamentbe jutásra a meghatározó pártok támogatása nélkül semmi esélye egy mégoly rátermett jelöltnek, a helyi képviselő-testületben – még a nagyvárosokban is! – kissé más a helyzet. Civil szervezetek, egyesületek is képesek képviselői mandátumot jelentő támogatást szerezni, sőt, előfordul, hogy egy-egy személy önerejéből képes a testületbe kerülni saját környezetében végzett közéleti tevékenysége révén. A megválasztott helyi képviselő „véleményszabadsága” attól függően hasonló vagy különböző a parlamenti képviselőétől, hogy minek köszönheti mandátumát. Ha párt jelöltjeként jut a testületbe, kénytelen aszerint viselkedni – hasonlóan a parlamenti képviselőhöz. Tegyük hozzá: míg az országgyűlésben – amint korábban erről esett szó – ez a dolgok normális rendje, addig a helyi politizálásban egyáltalán nem tekinthető annak. (Hogy miért, arról mindjárt szó esik.) Ha egy civil szervezet jelöltjeként, netán saját erőből jut valaki mandátumhoz, jó esély van az önálló politizálásra – hogy milyen eredménnyel, az nyilván a testületben érvényesülő erőviszonyoktól függ. A legnagyobb különbség a két képviselői szerepkör jellegében mutatkozik meg. Az országgyűlés olyan döntéseket hoz,
amelyek vagy nem felfoghatók, érzékelhetők az átlagpolgár számára (akinek gyakorlatilag semmit nem jelent, hogy a költségvetési hiány 3 vagy 6 százalékos), vagy olyanokat, amelyek hatása bár közvetlenül, de csak jóval a döntés után érzékelhető (merre épüljön autópálya), vagy amelyek egy-egy „konkrét” választópolgár számára teljesen érdektelenek – a debrecenieket nemigen dobja fel, ha a balatoni régió fejlesztéséről dönt a parlament, míg a Balaton környékén élőket hidegen hagyja, hogy kapnak-e támogatást az alföldi dinnyetermesztők. Ezzel szemben az önkormányzati testületek döntéseinek túlnyomó része közvetlenül érzékelhető a helyi társadalom tagjai számára. Vagy azért, mert saját közvetlen lakókörnyezetüket (is) érinti, vagy azért, mert egyszerűen „csak” arról a városról van szó, amelyben élnek, munkába járnak, sétálnak, szórakoznak – egyszóval saját közvetlen életterük állapotairól, helyzetéről, jövőjéről van szó. Ebből az is következik, hogy a parlamenti képviselő éppen akkor képes jól végezni a dolgát, ha az ország egészére figyel, elvonatkoztat a helyi, egyedi körülményektől – vagy legalábbis az általa ismert konkrét egyediben is az általános elemeket, tendenciákat keresi. Szemben az önkormányzati képviselővel, akinek mindenekelőtt a konkrét viszonyokra kell figyelnie, és ezekből kiindulva törekednie a legoptimálisabb döntésekre. Fogalmazhatjuk ezt úgy is: a parlament megalkotja az ország működését meghatározó általános szabályokat, míg az önkormányzat alkalmazza őket – ha jól teszi a dolgát, akkor saját körülményei között a legjobban élve a szabályok adta lehetőségekkel. A konkrét, gyakorlati kérdésekben hozott döntéseken túl még a helyi jogalkotás is ebbe a struktúrába illeszkedik: egy önkormányzati rendelet soha „nem írhat felül” törvényt. Röviden: a parlamenti képviselő pártja értékrendjét, ideológiáját, illetve az ezekből építkező programját képviseli, míg a helyi önkormányzat tagja elsősorban nem elveket, ideológiákat, sajátos értékrendeket, hanem egy kisebb közösséget képvisel – ami vagy egy saját választókörzet lakóközössége, vagy maga a város népessége. Ha a mai gyakorlatban mégis azt látjuk, hogy ez nem így van, mert az önkormányzati képviselők az esetek jelentős részében nagyon is ideológiai alapon, pártelkötelezettség szerint nyomják a szavazógombokat, akkor a szereptévesztéses működés jeleit tapasztaljuk.
Az 1990 óta működő magyar választási rendszer vegyes szisztéma: a képviselők egy részét egyéni körzetekben választjuk meg, másik részük listáról jut mandátumhoz – a parlamenti választásokon csakúgy, mint az önkormányzatiakon. Adódik a kérdés: vajon ebből a szisztémából nem következik szükségszerűen a pártalapú, pártközpontú politizálás – a parlamentben és az önkormányzatokban egyaránt? Nem, egyáltalán nem következik. Maga a választási rendszer ugyanis lényegében technikai szabályok rendszere. Egyetlen fő célja: adott társadalmi körülmények között, a demokratikus működés társadalmi kultúrájának adott szintjén milyen – még egyszer: alapvetően technikai, ha úgy tetszik matematikai – módszerekkel garantálható, hogy a választási eredmények egyrészt a lehető legjobban tükrözzék a társadalom egyes csoportjainak szándékát a következő ciklus hatalmi struktúrájának kialakulásában, másrészt nagy valószínűséggel biztosítsák a kormányzat és az önkormányzatok működőképességét. Nem véletlen, hogy alapvetően azonos módon működő parlamenti demokráciákban egymástól lényegesen eltérő választási rendszereket alkalmaznak. Hogy nálunk miért éppen olyan, amilyen, azt leginkább a Nemzeti Kerekasztal résztvevői tudnák megmondani: abban a társadalmi-politikai helyzetben ezt a szisztémát találták – nyilván ezernyi szempontot, körülményt mérlegelve – a magyarországi viszonyokra leginkább alkalmazhatónak. (Ma már nem gondolják így – csakhogy kétharmados törvényről lévén szó, nem látszik sok esély a gyors és lényeges módosításra…) Abból viszont, hogy milyen szabályrendszer eredményeként alakul meg a parlament és a helyi önkormányzat, a legkevésbé sem következik, hogy szót se kell ejteni azokról az alapvető tartalmi, funkcionális kérdésekről és különbözőségekről, amelyekről eddig is sok szó esett. A kétféle képviselői szerep lényegi különbségei önmagukban is elég érvet szolgáltatnak arra, hogy alapvetően másképpen kellene működniük az önkormányzatoknak, mint a parlamentnek. Egyszerűen fogalmazva: a városházákon zajló, a „nagy” parlamentet másoló, pártpolitikai alapú működés teljesen alkalmatlan az önkormányzati feladatok hatékony ellátására. Vegyük észre, hogy maga az önkormányzati választási rendszer is figyelmez-
tet erre – bár a jelek szerint ez a figyelmeztetés nemigen jut el az érintettekhez… Az 1994 óta érvényes rend szerint a város polgármesterét közvetlenül választjuk. Így előfordulhat (említhetnénk erre konkrét példákat is), hogy valamely párt jelöltje képes kivívni a többség bizalmát – de maga a párt nem tud többséghez jutni a testületben. Ha feltesszük, hogy a párt alapú politizálásnak van létjogosultsága a helyi önkormányzatokban, akkor nem kevesebbet tételezünk fel, mint hogy a törvényhozók tudatosan alkottak olyan szabályokat, amelyek lehetővé teszik egy – vélhetően tekintélyes, a helyi lakosság körében tiszteletnek, megbecsülésnek örvendő – polgármester politikai ellehetetlenítését. Hiszen hiába lett ő a város első embere, ha egyetlen városvezetői szándékát (feltételezésünkből kiindulva természetesen az őt jelölő párt frakciója által támogatott szándékát) képtelen megvalósítani, miután az ő politikai ellenzéke valójában az ő mini parlamentjének a többsége. De tovább is léphetünk: ez az elvetemült törvényalkotó politikai elit ugyanezzel a megoldással semmibe veszi a város többségének akaratát is. Hiszen az a polgármester, akiben a legjobban bíztak az ott élők, akit négy évre a város első emberévé, és nem politikai marionettfigurává kívántak tenni – képtelen érdemben irányítani a várost… Egyszóval: attól, hogy az érvényes választási rendszer pártokhoz kötődő frakciókat hoz létre a helyi önkormányzatokban, nem következik, hogy azoknak ugyanazt a színházat kell játszaniuk a városházán, amit a parlamentben. Esélyek és lehetőségek Joggal fogalmazódik meg a kérdés: miután a nagyvárosok önkormányzatában lényegét tekintve ugyanazok a frakciók határozzák meg a helyi politizálást, amelyek az országos politikában is meghatározó szerepet játszanak, hogyan lehet kilépni a megszokott mechanizmusokból – sőt: van-e egyáltalán erre reális esély? Számos módszer kínálkozna, hogy lényeges változások következzenek be, hogy a helyi önkormányzatok a napi tevékenységükben legalább közelítsék azt a szerepet, amely valójában a sajátjuk – itt csak példaként említünk kettőt. Az egyik a döntési mechanizmusok átgondolása, a politikai és szakmai kompetenciák markáns – és persze tudatos – különválasztása lehetne. Napjaink gyakor-
DISPUTA Toronyszoba
A választási rendszer – félreértés vagy félreértelmezés?
63
DISPUTA Toronyszoba 64
latában ugyanis ezek gyakran összemosódnak, politikai megfontolások érvényesülnek olyankor, amikor kifejezetten szakmai kérdésekről van szó. A döntés felelőssége az önkormányzati testületé, ezt elvitatni nem lehet. De a döntések előkészítésében lényegesen nagyobb szerepet kaphatnának a független szakmai szervezetek, ad hoc bizottságok, felkért szakértőkből álló grémiumok. A legtöbb önkormányzat él is ezzel a lehetőséggel – és a legtöbb önkormányzat amolyan szükséges rossznak, nélkülözhetetlen kulisszának tekinti ezeket. Két jellemző megoldást érzékelhetünk. Az egyik esetben az történik, hogy már a döntéselőkészítéssel megbízott szakmai grémium összetételében érvényesül a „többségi elv” – magyarán: a szakmai vélemény nem több, mint egy politikai megrendelés teljesítése. A másik esetben a szakmai előkészítés csupán formalitás – a testületi többség (pártpolitikai megfontolások szerint, de nagy önbizalommal) magára vállalja a döntés szakmai felelősségét is. Érdemes lenne megvizsgálni nagyvárosainkban, hogy a közoktatás meghatározó szereplői, az iskolaigazgatók politikai szimpátiája hogyan alakul aszerint, hogy az új megbízások időpontjában éppen milyen színezetű többség van az adott város önkormányzatában. Pedig aligha gondolhatja bárki komolyan, hogy egyszer éppen az MSZP-szimpatizáns iskolavezetők a legalkalmasabbak arra, hogy vezessék az iskolákat, majd egy következő ciklusban – ha éppen változik közben az önkormányzat összetétele – éppen Fidesz-közeliek lesznek a legalkalmasabbak… Ez csak egyetlen, a nagy nyilvánosság által is érzékelhető példa, de sorolhatnánk hos�szan a kevésbé látványosakat a városi intézményvezetők kinevezésétől az önkormányzati tulajdonú cégek igazgatóságaiba, felügyelőbizottságaiba delegált személyek kiválasztásáig. Sajátos következménye ennek, hogy adott esetben a közvélekedés fenntartásokkal viseltetik azzal szemben is, aki pedig – politikai szimpátiájától függetlenül – valóban alkalmas arra, amire kinevezték… A másik módszer, ami a helyi közösség érdekeit a politikai érdekviszonyok elé sorolhatná, a civil kontroll tudatos alkalmazása, erősítése lehetne. A városvezetésnek az arra alkalmas civil szervezetekkel
folytatott érdemi, a nyilvánosság számára is követhető folyamatos párbeszédével, a város életét lényegesen befolyásoló döntéseket megelőző nyilvános vitákkal sokat lehetne tenni azért, hogy a helyi közösség ne csupán az önkormányzat politikai többségének szándékát lássa egy-egy döntés mögött, hanem azt a közszolgálatot, amelynek egyetlen célja, feladata a város egészének, az ott élő polgárok helyzetének a jobbítása. Egyetlen feltétele van mindennek: az önkormányzati szerep, a helyi képviselői feladat közös, konszenzusos tisztázása, ami háttérbe szoríthatná az országos pártpolitikai konfliktusok helyi reprodukálását. Addig azonban, amíg egy időközi polgármesteri választás kapcsán az a fő kérdés, hogy melyik párt birtokol eggyel több vagy kevesebb települést, vagy amikor a megyei önkormányzatok „színe” komolynak látszó politikai elemzésekre ad alkalmat, nehéz e téren jelentős változásokban bízni. Mindeközben mégiscsak azt látjuk, hogy vannak az országban sikeres, jól működő önkormányzatok. De ne feledjük, hogy itt nincsenek objektív mércék! Nehéz megmondani, hogy a teljesítmény csupán az előző ciklus önkormányzatának silány munkájával összehasonlítva vagy abszolút értelemben kimagasló; hogy egy adott időszak produkciója mennyiben következménye a testülettől független külső körülmények szerencsés (esetleg szerencsétlen) alakulásának. Vagy éppen csak attól látszik hatékonynak az önkormányzat, mert az adott időszakban meghatározó többséget birtokol a hatalomban lévő csoport, s ez a többség némileg korlátozza az energiapocsékló, pártpolitikai alapú viták generálásának ambícióját… Ráadásul nincs módszer, hogy kimutassuk: egy adott önkormányzat irányításával hová jutott volna a helyi közösség, ha tisztázott szerepfelfogás, adekvát belső normarendszer szerint működött volna a testület. Látnunk kell azt is: ez a fajta „önkormányzati reform” csak a politikai közgondolkodás egészének formálódása részeként következhet be, hiszen egy önkormányzat ezer szállal kötődik a társadalmi-politikai intézményrendszer bonyolult szövetéhez. De talán nem lenne baj, ha néhány helyi próbálkozás tudatosan sértené fel ezt a szövetet, előidézve ezzel a mielőbbi reparálás szükségességének megfontolását.