Thomas Harris. Hannibal

Thomas Harris Hannibal

I. WASHINGTON, D.C. 1. fejezet Azt hinnéd, hogy egy ilyen nap reszketéssel kezdődik... Clarice Starling Ford Mustangja felbőgött a Massachusetts sugárúton az Alkohol, Dohány és Lőfegyver Hivatal székháza elé dübörgött. A székházat takarékosságból Szun Mjung Mun tiszteletestől bérelték. Az akciócsoport három autóban várakozott. Egy lerobbant kisbusz volt a központ, mögötte a különleges erők két fekete kocsija zúgott a barlangszerű garázsban. Starling kirántotta a felszerelését tartalmazó táskát a kocsiból, és odafutott a vezérjárműhöz, a piszkos, fehér kisbuszhoz, amelynek oldalára a MARCELL RÁKBÜFÉJE feliratot ragasztották. A kisbusz hátsó ajtajából négy férfi figyelte a közeledő Starlingot. Vékonynak látszott még a gyakorlóruhában is, mégsem húzta le a felszerelés súlya, és haja csillogott a kísérteties, fluoreszkáló fényben. – A nők már csak ilyenek. Mindig késnek – jegyezte meg az egyik városi rendőr. John Brigham, a BATF[1] különleges ügynöke leintette. – Nem késett. Akkor hívtam, amikor megkaptuk a jelzést – mondta. – Bizonyára Quanticóból repesztett idáig. Hé, Starling, add ide a csomagodat! – Szia, John. Brigham odaszólt a volánnál ülő nyeszlett rendőrnek. Még be sem csukhatták a hátsó ajtót, amikor a busz már ki is gurult a kellemes őszi délutánba.

Clarice Starling, a megfigyelőautók szakértője átbújt a periszkóp csöve alatt, és hátraült, a lehető legközelebb a hetvenöt kilós szárazjég-tömbhöz, amivel akkor szokták hűteni a jármű belsejét, ha a motort le kell állítani. Az öreg járgányt lemoshatatlanul átitatta a félelem és az izzadtság majomházi szaga. Sok feliratot viselt már az idők során, a mostani piszkosfakó éppen félórás volt. A ragasztóval betömött golyónyomok sokkal régebbiek. A hátsó üveg kellően mocskos, féloldalas tükör volt. Starling látta maguk mögött a rendőrség különleges osztagának nagy, fekete furgonjait. Remélhetőleg nem kell órákat tölteniük a járművekbe zárva. A férfiak mind őt figyelték, miközben kibámult az ablakon. Clarice Starling különleges FBI-ügynök harminckét éves volt, és mindig annyinak is látszott, amennyi a kora: még gyakorlóruhában is jól nézett ki. Brigham elvette dossziéját az anyósülésről. – Hogyhogy mindig te kapod a szemét munkát, Starling? – kérdezte mosolyogva. – Azért, mert te mindig engem kérsz – válaszolta a nő. – Ehhez most szükségem van rád. De az ég áldjon meg, hogy mindig téged küldjenek a letartóztatásokhoz a különleges osztagokkal! Nem kérdezősködöm, de szerintem a Keselyűdombon valaki nagyon utál téged. Át kéne jönnöd hozzám. Ezek itt az én embereim, Marquez Burke és John Hare ügynökök, ő pedig Bolton körzeti rendőr. Az Alkohol, Dohány és Lőfegyver Hivatal, a rendőrség kábítószer-ellenes különítménye és az FBI közös egységeinek összevonását az anyagi szigorítások

kényszerítenék ki olyan időkben, amikor pénz híján még az FBI akadémiáját is be kellett zárni. Burke és Hare pont úgy néztek ki, mint az ügynökök. A negyvenöt éves, túlsúlyos, izgága Boltom a kerületi rendőrség küldte, de inkább bírósági végrehajtónak látszott. Washington polgármestere, aki saját narkós korszaka után nagyon keménynek akart látszani kábítószerügyekben, ragaszkodott hozzá, hogy a helyi rendőrség részt vegyen a város minden nagyobb drograzziájában. Ezért volt most itt Bolton. – A Drumgo csapat ma főzőcskézik – jegyezte meg Brigham. – Evelda Drumgo. Tudtam – szólt Starling minden lelkesedés nélkül. Brigham bólintott. – Jéggyárat nyitott a folyóparton, a Feliciana halpiac mellett. Az embereink azt mondják, hogy ma kotyvaszt egy tétel kristályt. Éjszakára pedig helyfoglalása van a Nagy Kajmán-szigetre. Nem várhatunk. A kristályos metamfetamin, a „jég”, ahogy az utcán hívják, rövid, de nagyon intenzív gyönyörérzetet ad, viszont halálos függőséget eredményez. – Az anyag a kábszeresek dolga, de nekünk is szükségünk van Eveldára a fegyvercsempészet miatt. A körözés két Beretta géppisztolyról, egypár MAC 10esről szól, és Evelda azt is tudja, hol a többi. Starling, te rá összpontosíts, neked már volt vele dolgod. Ezek a srácok majd segítenek. – Nekünk jut a könnyebb munka – jegyezte meg elégedetten Bolton rendőr.

– Talán jó lenne, ha mesélnél nekik Eveldáról – szólalt meg Brigham. Starling várt, amíg a kocsi keresztülkattogott valami vasúti sínen. – Evelda harcolni fog magukkal – mondta. – Nem nézni ki belőle – valaha modell volt –, de harcolni fog. Dijon Drumgo özvegye. Kétszer tartóztattam le, először még Dijonnal együtt. Legutóbb egy kilenc milliméteres pisztoly volt a retiküljében három tárral, meg egy gázspray, a melltartójában pedig rugós kés. Nem tudom, hogy most mi lesz nála. – A második letartóztatásakor nagyon udvariasan megkértem, hogy adja meg magát, és ő megtette. Azután még előzetesben megölt valakit egy kiélezett kanállal. Ezért nem tudhatják... az arcáról nehéz olvasni. – Az első ügyet megúszta, a másodikból kisírta magát. A fegyvertartási vádat ejtették, mert kiskorú gyerekei vannak, és mert a férjét éppen akkor ölték meg, talán a Füvesek. – Megint meg fogom kémi, hogy adja meg magát. Remélem, megteszi. Majd rendezünk neki egy kis bemutatót. De jól figyeljenek: ha rá akarom beszélni Evelda Drumgót, hogy adja meg magát, akkor igazi segítségre van szükségem! Ne az én hátamat fedezzék, őt tartsák nyomás alatt! Ne gondolják az urak, hogy félreállva figyelhetik, amíg mi iszapbirkózunk Eveldával! Pár évvel korábban Starling nagyobb tisztelettel bánt volna kollégáival. Látta, hogy nem tetszett nekik, amit mondott, de már volt annyi tapasztalata, hogy ezzel ne törődjön.

– Evelda Drumgo Dijonon keresztül kapcsolatban áll a Trey Eight Crip bandával – szólalt meg Brigham. – A fiúk szerint ők adják a biztonsági őrséget és ők osztják szét az anyagot a parton. Az őrségre főként a Füvesekkel szemben van szükség. Nem tudom, mit csinálnak, ha majd meglátnak minket. Ők sem szívesen keverednek harcba, ha nem muszáj. – Emellett tudniuk kell azt is, hogy Evelda HIV-pozitív – folytatta Starling. – Dijon fertőzte meg tűvel. Az előzetesben tudta meg, és teljesen kiborult. Aznap ölte meg azt a nőt, és az őrökkel is összeverekedett a fogdában. Ha nincs fegyvere, de verekszik, akkor számíthatnak rá, hogy lelocsolja magukat mindenfélével, amivel csak képes. Köpni és harapni fog, magukra vizel, amikor megpróbálják lefogni, ezért a kesztyű és a maszk szigorúan kötelező. Ha beteszik a járőrkocsiba, óvatosan fogják meg a fejét, mert tű lehet a hajában, és kötözzék meg a lábát is. Burke és Hare arca egyre jobban megnyúlt. Bolton rendőr sem látszott túl boldognak. Szakállas állával Starling fegyverére, a jobb csípőjén lógó 45-ös felé bökött; a pisztolynak egy öntapadó volt a markolatán. – Maga egész idő alatt felhúzva hordja ezt a cuccot? – Felhúzva és kibiztosítva, a nap minden percében – felelte Starling. – Veszélyes – jegyezte meg Bolton. – Jöjjön ki a lőtérre, és majd megmagyarázom. Brigham közbeszólt. – Bolton, én voltam Starling kiképzőtisztje, amikor három évig zsinórban ő nyerte a céllövőbajnokságot. Ne aggódjon a fegyvere miatt. Hogy hívtak azok a fickók a Túszszedési Csoportban, a

cipzárhuszárok, miután rájuk vertél, Starling? Annie Oakley? – Gyilkos Oakley – felelte a lány, és kinézett az ablakon. Sebzettnek, magányosnak érezte magát ebben a férfiakkal tömött, kanszagú rendőrautóban. Old Spice, izzadtság és bőr. Némi félelmet is érzett, aminek olyan íze volt, mint a nyelv alá dugott egypennysnek. Emlékkép: apja, akinek dohány- és erős szappanszaga van, narancsot hámoz törött hegyű zsebkésével a konyhában, azután megfelezi a lányával. A kisteherautó féklámpája eltűnik, amikor elindul az éjszakai őrjáratra, ahol aztán megölik. Ruhái a szekrényben. Az inge, amelyet tánchoz szokott fölvenni. Néhány csinos cucc Clarice szekrényében, ezeket sohasem viseli. Szomorú koktélruhák vállfákon, akár a megunt, eldobált játékok a padláson. – Még tíz perc – szólt hátra a sofőr. Brigham kinézett a szélvédőn, majd az órájára pillantott. – Itt az alaprajz – mondta. Egy filctollal rajzolt hevenyészett térkép volt nála, meg egy elmosódott fax a Lakásnyilvántartástól. – A halpiaci ház a raktárak és boltok között áll a folyóparton. A Parcell zsákutca ennél a kis térnél ágazik le a Riverside útról, a halpiac előtt. – Látjátok, a halpiaci ház háttal áll a víznek. Hátul, itt ni, van egy móló, ez végigfut az épület mögött. A halpiac mellett, a földszinten van Evelda laboratóriuma, a bejárat pedig itt elöl, mindjárt a piaci ponyvatető mellett. Amikor Evelda kotyvaszt, ide állítja az őröket, legalább háromsaroknyira. Még időben jeleznek neki, hogy leöblíthesse az anyagot. Nos, a kábszeresek

akciócsoportja egy halászhajóval jön majd a móló mentén, tizenöt nulla-nullakor. Ebben a járgányban mindenkinél közelebb juthatunk az utcai ajtóhoz, néhány perccel a támadás kezdete előtt. Ha Evelda kijön, elkapjuk. Ha bent marad, akkor rátörjük az utcai ajtót, közvetlenül azután, hogy a többiek hátulról benyomulnak. A második kocsi a hátvédünk, hét pofa, ők is tizenöt nulla-nullakor jönnek, hacsak nem szólunk nekik korábban. – Hogyan intézzük el az ajtót? – kérdezte Starling. – Ha minden nyugodt, akkor a kossal – felelte Burke. – Ha dörrenést, vagy fegyverropogást hallunk, akkor Avon gyorsnyitóval. – Megütögette a pisztolytáskáját. Starling már látott ilyet. Az Avon „gyorsnyitó” háromhüvelykes magnum pisztolyhüvely, finomra őrölt ólommal töltve. Belöki a zárat anélkül, hogy a bentiek megsérülnének. – Hol vannak Evelda gyerekei? – kérdezte Starling. – Informátorunk látta, hogy beadja őket az óvodába – mondta Brigham. – Informátorunk közel áll a családhoz, nagyon közel, olyan közel, amennyire csak a biztonságos szexben el lehet jutni. A rádió ciripelni kezdett Brigham fülhallgatójában, ő pedig fölnézett az égre, már amennyire a kocsi hátsó ablakán át lehetett. – Talán csak útinformos – mondta a gégemikrofonba. Odaszólt a vezetőnek. – A kettes csapat két perce észlelte egy tévécsatorna helikopterét. Te láttál valamit? – Nem. – Reméljük, csak közlekedési. Na nyomás!

Hetvenöt kiló szárazjég nem igazán tart hűvösen öt embert egy fémautó belsejében, meleg napon; különösen akkor nem, ha golyóálló mellény is van rajtuk. Amikor Bolton fölemelte a karját, bebizonyította, hogy a dezodor bizony nem azonos a zuhanyozással. Clarice Starling válltöméseket varrt gyakorlóruhája ingébe, hogy megtartsa a Kevlar mellényt, amely remélhetőleg golyóálló. A mellényt elöl-hátul még nehezebbé tette a két kerámialap. Tragikus tapasztalatok tanították meg ezeknek a lapoknak a fontosságára. Veszélyes vállalkozás erőszakos behatolást vezetni olyan csoporttal, amelyet nem ismerünk, és amelynek a kiképzési szintje nem egyenletes. Ha zöldfülű, rémült csoport élén halad, egy baráti lövedék is szétzúzhatja valakinek a gerincét. Kétmérföldnyire a folyótól a harmadik autó megállt, hogy felvegye a kábszeres akciócsoportot. A hátvédkocsi diszkréten lemaradt az álcázott fehér kisbusztól. A környék a parthoz közeledve egyre koszosabb lett. Az épületek harmadát bedeszkázták, ládákkal alátámasztott, kiégett kocsik hevertek a járdák mellett. Fiatalok őgyelegtek a kocsmák és a kis piacok előtt. Gyerekek játszottak a járdán egy megperzselt matrac körül. Ha Evelda emberei kint vannak, akkor jól elvegyültek a járókelők között. Az italboltok körül, a fűszeres parkolójában emberek ültek az autókban és beszélgettek. Egy alacsony Impala sportkocsi fordult be a lámpánál, és elgurult a kisbusz mellett. Négy fekete fiatalember ült benne. A kocsi orrát fölugratták a járdára, hogy

mulattassák az arra járó lányokat, az autórádió bömbölésétől pedig még a kisbusz fala is rezgett. Starling láthatta, hogy ezek a fiatalemberek a kocsiban nem jelentenek fenyegetést: a Cripek autója csaknem mindig erős, stabil szedőn vagy kombi; elég öreg ahhoz, hogy ne legyen feltűnő a környéken, a hátsó ablakot is teljesen le szokták tekerni. Hárman, néha négyen ülnek benne. Egy kosárlabdacsapat ijesztően festhet egy Buickban, pláne, ha az ember szabadjára engedi a fantáziáját. Miközben a lámpánál várakoztak, Brigham levette a borítást a periszkópról, és megütögette Bolton térdét. – Nézz körül, nem látsz-e valami helyi hírességet a járdán – mondta. A periszkóp lencséit a tetőventilátorba rejtették, amely így csak oldalra látott. Bolton körbeforgatta a szerkezetet, azután megállt, és megdörzsölte a szemét. – Túlságosan rázkódik, ha jár a motor – mondta. Brigham fölvette a kapcsolatot a hajóval közeledő csoporttal. – Még négyszáz métert csorognak az árral, és megérkeznek – ismételte meg a kisbuszban ülők kedvéért. A kisbusz piros lámpát kapott a Parcell utcánál, és végtelennek tűnő ideig állt a piaccal szemben. A vezető kihajolt, mintha a jobb tükröt vizsgálná, és a szája sarkából odaszólt Brighamnek: – Úgy tűnik, nem sokan vásárolnak halat. Megjöttünk. A közlekedési lámpa zöldre váltott. 2.57-kor, három perccel zéró idő előtt, az ütött-kopott kisbusz odaállt a Feliciana halpiacnál a járda mellé.

Hátul hallották a kerepelést, ahogy a vezető behúzta a kéziféket. Brigham odatolta a periszkópot Starlingnak. – Nézz ki! Starling végigsöpört a periszkóppal a ház elején. A járdán halakkal teli asztalokon és pultokon csillogott a jég, carolinai aligátorteknősök hevertek művészi elrendezésben; rákok mozgatták lábaikat a nyitott ládákban, homárok mászkáltak egymáson a tartályban. A ravasz halkereskedő vizes szivacsot tett a nagyobb halak szemére, hogy ragyogjanak, amikor este megérkezik szaglászni és válogatni a mindig gyanakvó karibi háziasszonyok serege. A napfény a szivárvány színeire bomlott a haltisztító asztal vízsugarában, ahol egy izmos, latin-amerikai fickó elegáns mozdulatokkal makócápát szeletelt egy görbe késsel, és slaggal locsolta a nagy halat. A véres víz lezúdult a csatornába, és Starling hallotta, amint elcsörgedezik a kocsi alatt. Figyelte, ahogy a sofőr hangja elegyedik a halkereskedőével: kérdez tőle valamit. A kereskedő az órájára pillantott, vállat vont, egy helyi kifőzdére mutatott. A sofőr körbenézett a piacon, azután elindult a büfé irányába. A piacon egy wurlitzer a La Macarenát játszotta, elég hangosan ahhoz, hogy Starling a kisbuszban is hallja. Sohasem szerette. Az ajtó, amit figyeltek, a jobb oldalon volt: dupla fémajtó, egyetlen beton lépcsőfokkal. Starling már éppen abba akarta hagyni a pásztázást a periszkóppal, amikor nyílt az ajtó. Hawaii inget és szandált viselő, nagydarab fehér ember lépett ki rajta.

Zacskót szorított a melléhez. Másik keze a zacskó alatt volt. Egy fekete férfi követte, karján esőkabáttal. – Figyelem! – szólalt meg Starling. A két férfi válla mögött Evelda Drumgo bukkant föl, hosszú fáraónő-nyakával. – A két pofa mögött kijött Evelda, úgy tűnik, mindketten rendesen meg vannak pakolva – jelentette Starling. Nem tudta olyan gyorsan otthagyni a periszkópot, hogy Brigham ne ütközzön bele. Starling föltette a sisakját. Brigham a rádiót kezelte. – Csapásmérő egyes, minden egységnek. Leszámolás. Leszámolás. A mi oldalunkon jött ki, indulunk. – Küldjük őket a földre, olyan nyugisan, ahogy csak lehet – mondta Brigham. Felhúzta a puskáját. – A hajó harminc másodpercen belül itt van, induljunk. Starling ugrott ki elsőnek, Evelda odakapta a fejét, csak úgy röpködtek a hajfonatai. A férfiak Starling mellett fegyvert rántottak és felordítottak: – A földre, le a földre! Evelda kilépett a két férfi mögül. Egy csecsemőt vitt a nyakába akasztott kenguruban. – Várjatok, várjatok, nem akarok semmi balhét – mondta a mellette álló férfiaknak. – Várjatok, várjatok! – Előrejött királynői járásával, a babát olyan magasra tartotta maga előtt, amennyire a feszülő hevedertől csak tehette, a takaró lelógott. Adj neki helyet a mozgásra. Starling oda sem nézve a tokjába ejtette a pisztolyát, és kinyújtotta a kezét, tenyérrel fölfelé. – Evelda! Add meg magad! Gyere ide! – Valahol Starling mögött felbőgött egy nagy,

nyolchengeres motor, csikorogtak a gumik. Nem tudott megfordulni. Csak legyen hátvédünk! Evelda nem törődött vele, ment tovább Brigham felé. A baba takarója meglebbent, amikor elsült alatta a MAC 10-es, és Brigham vérben ázó arcvédővel a földre zuhant. A nagydarab fehér férfi eldobta a zacskót. Burke látta a géppisztolyát, és a puskájából egy adag ártalmatlan ólomport lőtt rá. Felrántotta a závárt, de elkésett. A nagydarab férfi leadott egy sorozatot: a mellény alatt, lágyéktájon fűrészelte ketté Burke-öt, majd Starling felé fordult, aki közben a fegyvertokhoz kapott és kétszer belelőtt a hawaii ing közepébe, még mielőtt a másik meghúzhatta volna a ravaszt. Puskák dörrentek Starling mögött. A vékony fekete férfi ledobta fegyveréről az esőkabátot, és visszaugrott az épületbe, Starlingot közben előrelökte egy ütés, mintha kemény ököllel vágták volna hátba, még a lélegzete is elakadt. Megpördült és látta, hogy egy letekert ablakú Cadillac közeledik, a Cripek autója. Két lövész lógott ki a nyitott ablakokból, a harmadik a hátsó ülésről lövöldözött, a három puskacső csak úgy füstölt, Starling körül golyók lyuggatták a levegőt. Két parkoló autó közé vetődött, látta, hogy Burke vonaglik az úttesten. Brigham mozdulatlanul feküdt, sisakja alatt tócsába gyűlt a vér. Hare és Bolton valahonnan a kocsik közül lövöldözött, az egyik autó üvege porrá tört, és szétszóródott az úttesten, egy kerék pedig felrobbant. Nem bírtak mozdulni a Cadillacból érkező gépfegyvertűztől. Starling, fél lábbal a szennyvízcsatornában, kilesett fedezéke mögül.

Két fegyveres ült az ablakokban, és a kocsi teteje fölött lőttek, még a sofőr szabad kezében is volt egy pisztoly. A hátsó ülésen egy negyedik férfi éppen Eveldát és a babát húzta be a nyitott ajtón át a kocsiba. Az asszonynál ott volt a zacskó. Lőtték Boltom és Hare-t az utca túlfelén, miközben a Cadillac füstölgő kerekekkel gyorsított. Starling fölállt, célzott, és halántékon lőtte a vezetőt. Kétszer rálőtt a vezető melletti ablakban ülő lövészre, mire az hanyatt dőlt. A Cadillac végighúzta az utcában parkoló kocsik oldalát és csikorogva megállt. Egy eszelős pillantású lövész még mindig ült a hátsó ablakban, és kézzel nyomta volna feljebb a kocsi tetejét, mert a mellkasa beszorult a Cadillac és a parkoló autó közé. A puskája lecsúszott a tetőről. Üres kezek tűntek föl a hátsó ablakban. Kikecmergett egy kék kendős férfi, fölemelte a kezét, futásnak eredt. Starling nem törődött vele. Jobbról puskaropogás hallatszott, a futó alak előrezuhant, hason csúszva igyekezett bemászni egy kocsi alá. Fölöttük egy helikopter zúgása hallatszott. Valaki ordított a halpiacon: – Feküdj! Feküdj! Az emberek a pultok alá bújtak, a víz a levegőbe spriccelt a tisztítóasztalról. Starling közeledett a Cadillachez. A kocsi hátulja mozogni kezdett. Az autó hintázott. A csecsemő bömbölt. Puskaropogás, a hátsó ablak darabokra tört. Starling fölemelte a kezét, és hátra se nézve ordította: – Abbahagyni! Tüzet szüntess! Figyeljétek az ajtót! Gyertek mögém! Figyeljétek a halraktár ajtaját!

– Evelda! – A mozgás folytatódott a kocsi hátuljában, a baba eközben megállás nélkül visított. – Evelda, dugd ki a kezed az ablakon! Evelda Drumgo kiszállt. A baba bömbölt. A La Macarena vonyított. Evelda kiszállt, és szép fejét lehajtva, a babát átölelve elindult Starling felé. Kettejük között az úton Burke rángatózott. Kisebbeket rángott, mert már majdnem teljesen elvérzett. Valaki guggolva odasietett Burke-höz, melléhasalt, és szorítókötést tett a sebére. Starling a föld felé tartotta fegyverét. – Evelda, mutasd a kezed, mozgás, kérlek, mutasd a kezed! Egy dudor a takaró alatt. Evelda a sötét egyiptomi szemével Starlingra nézett. – Szóval te vagy, Starling! – mondta. – Evelda, ne tedd ezt! Gondolj a kicsire! – Smacizzunk egyet, te kurva! A takaró meglibbent. Starling a felső ajkán találta el Evelda Drumgót, a tarkója szétrobbant. Starling leült, halántéka iszonyúan szúrt, és elakadt a lélegzete. Evelda is az úttesten ült, felsőteste előredőlt a lábára, a vér bugyogott a szájából a kicsire. Starling odakúszott, matatott a kenguru síkos csatjain. Kiemelte a rugós kést az asszony melltartójából, oda se nézve kipattintotta, és elvágta a hevedereket. A csecsemő csúszott a vértől, Starling nehezen bírta tartani. Fogta a gyereket, és riadtan körülnézett. Észrevette a halpiacon a spriccelő vizet, odarohant. Félresöpörte a késeket és halbeleket, letette a kicsit a vágódeszkára, és ráeresztette a vizet. Ott feküdt a fekete gyerek a fehér vágódeszkán, kések és belek között, egy cápafej mellett,

Starling pedig mosta róla a HIV-pozitív vért, közben ráfolyt a sajátja, azt is lemosta: vérük egy közös patakban csorgott a lefolyóba. Amennyire Starling megállapíthatta, a kisfiún nem voltak lyukak. A hangszóróban a La Macarena ordított, egy vaku folyamatosan villogott, amíg Hare el nem vonszolta a fényképészt. 2. fejezet Zsákutca a virginiai Arlingtonban, munkásnegyed, kevéssel éjfél után. Meleg, eső utáni őszi éjszaka. A levegő nehézkesen mozdul a közeledő hidegfront előtt. A nedves föld és az avar illatában egy tücsök hegedül, majd elnémul, amikor odaér hozzá az erős remegés. Szövetségi rendőrautó kíséretében az ötezer köbcentis Mustang fordul be fojtott morajjal a zsákutcába. A két kocsi bekanyarodik egy takaros ikerház felhajtójára, és megáll. Amikor a motor elhallgat, a tücsök vár egy pillanatig, majd ismét rázendít a dalra, az utolsóra a fagy előtt – egyúttal ez az ő búcsúéneke. Egyenruhás rendőr száll ki a Mustang volánja mögül. Megkerüli az autót, kinyitja a másik ajtót Clarice Starlingnak. A nő kiszáll. Fején és fülén fehér pólya. Cipzáras műanyag tasakban hozza a holmiját: néhány mentolos rágógumit, kulcsokat, FBI-igazolványát. A csomaghoz hozzáfog egy övet és egy üres pisztolytáskát is. A rendőr odaadja a kocsi kulcsait. – Köszönöm, Bobby.

– Akarja, hogy bejöjjünk Pharonnal, és maradjunk egy darabig? Vagy inkább Sandrát küldjem? Ébren vár. Kis időre áthoznám, ha társaságra lenne szüksége... – Nem, most már elleszek magam is. Ardelia hamarosan megjön. Köszönöm, Bobby. Starling házának mosókonyhája meleg, és öblítőtől illatos. A mosógép és a szárítógép csöveit műanyag kézibilincs tartja. Starling leteszi holmiját a mosógép tetejére, a slusszkulcs hangosan csörren rajta. Kivesz egy adag mosott ruhát a gépből és beteszi a szárítóba. Leveszi a nadrágját, majd belegyömöszöli a mosógépbe a zöld kórházi blúzzal és a vérfoltos melltartójával együtt. Nem marad rajta egyéb, csak zokni, bugyi és a bokájára csatolt tokban egy 38-as Special. A hátán és a bordáin véraláfutások, a könyökén lehorzsolódott a bőr. A jobb szeme és az arca feldagadt. A mosógép bemelegszik és kotyogni kezd. Starling beburkolózik egy nagy fürdőlepedőbe, és bemegy a nappaliba. Pohárral jön vissza, a pohárban jó kétujjnyi Jack Daniel's. Leül a sötétben a gumiszőnyegre a mosógép elé, és nekiveti a hátát a mosógépnek. Néhányszor hüppög, mielőtt elerednének a könnyei, aztán forró cseppek buggyannak ki a szeméből, és leperegnek az arcán. Ardelia Mappet háromnegyed tizenkettő körül hozta haza a fiúja, Ardelia már el is köszönt tőle az ajtóban, már a saját fürdőszobájában volt, amikor hallotta, hogy a szomszédban folyik a víz és jár a mosógép. Átment a ház hátuljába, felkapcsolta a villanyt a Starlinggal közös konyhában. Innen belátott a

mosókonyhába. Látta, hogy Starling bekötött fejjel ül a padlón. – Starling! Ó, drágám! – Gyorsan letérdelt mellé. – Mi baj? – Átlőtték a fülemet, de már rendbe hozták. Ne gyújts villanyt, jó?! – Jó. Csinálok neked valamit. Nem is hallottam rólad semmit. Mesélj már valamit! – John meghalt. – De csak nem Johnny Brigham! – Mindketten nála tanultak lövészetet az FBI Akadémián. Együtt próbálták valahogy elolvasni, hogy milyen tetoválást is rejt az oktató ingujja. Starling bólintott, keze fejével gyerekesen törölgette a szemét. – Evelda Drumgo és néhány Crip volt. Evelda lőtte le. Burke-öt is elintézték, Marquez Burke-öt a Dohány és Lőfegyvertől. Együtt mentünk. Evelda előre tudta, és a tévések is ott voltak, mire odaértünk. Evelda az enyém volt. Nem akarta megadni magát. Nem akarta megadni magát, és egész végig ott volt a kezében a baba. Egymásra lőttünk, ő meghalt. Mapp még sohase látta sírni Starlingot. – Ardelia, ma megöltem öt embert. Mapp leült Starling mellé és átkarolta. Együtt támaszkodtak a mosógépnek. – Mi van Evelda babájával? – Letöröltem róla a vért, nem találtam semmiféle sérülést a bőrén. Néhány nap múlva kiadják Evelda anyjának. Ardelia, tudod, mit mondott utoljára Evelda? Azt, hogy smacizzunk egyet, te kurva.

– Hadd csináljak neked valami ennivalót! – mondta Mapp. – Mit? – kérdezte Starling. 3. fejezet A szürke hajnallal együtt az újságok és a korai híradók is megérkeztek. Mapp hozott néhány fánkot, amikor hallotta, hogy Starling már mocorog. Együtt nézték a tévét. A CNN és a többi hálózat mind megvette a WFUL TV helikopterének filmjét. Rendkívüli felvétel volt, egyenesen föntről. Starling újra megnézte. Látta, hogy Evelda lőtt először. Mappre pillantott, és haragot látott barna bőrű arcán. Akkor elrohant hányni. – Nehéz ezt végignézni – mondta, amikor sápadtan, reszkető lábbal visszatért. Mapp, mint rendesen, most is fején találta a szöget. – Kérdésed nyilván az, mit szólok hozzá, hogy te lelőttél egy fekete nőt, aki egy gyereket tartott a karjában. Válaszom a következő: elsőnek ő lőtt rád. Én azt akarom, hogy te életben maradj. De Starling, gondolkozz már el rajta, kié volt ez az eszelős ötlet. Miféle seggfej agyalta ki, hogy te és Evelda Drumgo összefussatok azon a nyomorult helyen, és kibaszott fegyverekkel intézzétek el a kábítószeres problémátokat? Miféle hülye találta ki? – Hogy mondanivalóját nyomatékosabbá tegye, töltött egy kis teát.

– Akarod, hogy veled maradjak? Kiveszek egy szabadnapot. – Kösz, de nem kell velem maradnod. Majd hívj föl! A National Tattler, a kilencvenes évek szennylapkonjunktúrájának első számú haszonélvezője, különkiadást szentelt ennek a még saját mércéje szerint is rendkívüli ügynek. Délelőtt valaki odadobta a ház elé. Starling akkor találta meg, amikor kiment, hogy megtudja, mi volt az a koppanás. A legrosszabbra számított, és nem ok nélkül: „A HALÁL ANGYALA: CLARICE STARLING, AZ FBI GYILKOLÓGÉPE”, harsogta a National Tattler címlapja. Három fényképet közölnek róla: a gyakorlóruhás Clarice Starling tüzel pisztolyával egy versenyen; Evelda Drumgo kisbabája fölé hajol az utcán, a fejét félrehajtja, mint egy Cimabue-madonna, miközben az agya kiloccsan; majd ismét Starling, amint egy meztelen, barna csöppséget fektet egy vágóasztalra, kések, halbelek és egy cápafej mellé. A képek alá ezt a szöveget írták: „Az FBI különleges ügynöke, Clarice Starling, akinek nevéhez fűződik a sorozatgyilkos Jame Gumb (Buffalo Bill) lekapcsolása, legalább öt rovást véshet a pisztolyára. Kisgyermekes anya és két rendőr az elbaltázott kábítószeres razzia halottai között.” A vezércikk ismertette Evelda és Dijon Drumgo kábítószeres pályafutását, valamint a Cripek bandájának feltűnését Washington bandaháborúktól feldúlt terepén. Futólag megemlítették, hogy az elhunyt John Brigham katonai szolgálatot is teljesített, és felsorolták kitüntetéseit.

Starlingot ezenkívül még egy egész oldallal megtisztelték, hozzá egy fényképpel, amelyen egy étteremben ül, sugárzó arccal, mélyen kivágott ruhában. Clarice Starlingnak, az FBI különleges ügynöke mintegy tizenöt percnyi hírnévre tett szert, amikor hét évvel ezelőtt agyonlőtte Jame Gumb (Buffalo Bill) sorozatgyilkost annak tulajdon pincéjében. Könnyen lehet, hogy most vádemeléssel és polgári perrel kell szembenéznie, mivel agyonlőtt egy washingtoni anyát, akit amfetamin illegális előállításával gyanúsítanak. (Ld. vezércikkünket az 1. oldalon) „Ez pályafutásának végét jelentheti”, tudtuk meg az Alkohol, Dohány és Lőfegyver Hivatalnál, az FBI testvérszervezeténél. „Nem tudjuk a pontos részleteket, hogyan zajlott le a dolog, de John Brigham még most is élhetne”, mondta informátorunk, aki meg akarta őrizni névtelenségét. Clarice Starling karrierjének felívelése nem sokkal azután kezdődött, hogy megkezdte tanulmányait az FBI Akadémián. Miután kitüntetéssel végezte el a virginiai egyetem pszichológia és kriminalisztika szakát, arra jelölték ki, hogy beszéljen az eszelős gyilkossal, dr. Hannibal Lecterrel, akit lapunk nevezett el „Kannibál Hannibalnak”, és szerezzen tőle információt, amely hozzájárulhatna Jame Gumb (Buffalo Bill) felkutatásához, és túszának, Catherine Martinnak, a korábbi tennessee-i szenátor lányának megmentéséhez. Starling ügynök három éven át volt a szolgálatok közötti céllövőbajnokság nyertese, amíg vissza nem vonult a versenyzéstől. A sors iróniája, hogy quanticói kiképzése

alatt ugyanaz a Brigham rendőrtiszt edzette, majd készítette föl a versenyekre, aki most mellette halt meg. Az FBI egyik szóvivője közölte, hogy Starling ügynököt felfüggesztik, amíg a belső vizsgálat le nem zárul. Még ezen a héten kihallgatásra idézik az Etikai Bizottság félelmetes inkvizíciója elé. A megboldogult Evelda Drumgo rokonai kijelentették, hogy kártérítési pert indítanak az Egyesült Államok kormánya és személyesen Starling ellen, halált okozó gondatlanság miatt. Drumgo három hónapos fia, aki anyja karjaiban látható a tűzharc drámai képein, nem sérült meg. Telford Higgins ügyvéd, aki számos büntetőperben védte a Drumgo családot, arra hivatkozott, hogy Starling különleges ügynök módosított Colt 45-ös félautomatával lőtt, amelynek használatát Washington város törvényei nem engedik meg. „Ez gyilkos és veszedelmes eszköz, nem megfelelő a bűnüldözéshez, mondta Higgins. Puszta használata kimeríti az emberélet gondatlan veszélyeztetésének fogalmát” – tette hozzá. A Tattler egyik informátorától megvette Clarice Starling otthoni telefonszámát, és addig hívták, amíg a lány félre nem tette a kagylót, és a saját FBI-os mobilján át beszélt az Irodával. Füle és arcának feldagadt fele nem fájt túlságosan, amíg hozzá nem ért a kötéshez. De legalább nem lüktetett. Két Tylenollal kibírta, nem volt szüksége a Percocetre, amit az orvos írt föl. Az ágyról a padlóra ejtette az

újságot, és a fejtámlának dőlve, lőpornyomos kézzel, arcára száradt könnyekkel elaludt. 4. fejezet Beleszerettél az Irodába, de az Iroda nem szeretett beléd. (Felmondási aforizma az FBI-nál) Ebben a korai órában csaknem üres volt az FBI tornaterme a J. Edgar Hoover-épületben. Két középkorú férfi körözött lassan a fedett futópályán. Az egyik távoli sarokból súlyzógép fémes csörömpölése, teniszlabda pattogott, és kiáltások visszhangzottak a nagy teremben. A futók szavai nem hallatszottak messzire. Jack Crawford Tunberry FBI-igazgatóval futott, utóbbi kérésére. Két mérföldnél tartottak, és már elkezdtek lihegni. – Blaylocknak a Dohány és Lőfegyvertől már készítik a kötelet a Waco-ügy miatt. Nem most rögtön rúgják ki, de előbb-utóbb biztos, és ezt ő is tudja – mondta az igazgató. – Akár meg is üzenhetné Mun tiszteletesnek, hogy távozik a körletből. – Hogy az Alkohol, Dohány és Lőfegyver Hivatal Szun Mjung Mun tiszteletestől bérli washingtoni irodáját, állandó viccelődés tárgya volt az FBI-nál. – És Farriday is repül Ruby Ridge miatt – folytatta az igazgató. – Ezt nem értem – közölte Crawford. Farriday-jel együtt szolgált New Yorkban a hetvenes években, amikor az alvilág őrszemeket állított a területi irodához a

Harmadik sugárút és a 69. utca sarkán. – Farriday derék ember. Nem ő találta ki a szabályokat. – Tegnap reggel mondtam meg neki. – Csendben távozik? – kérdezte Crawford. – Mondjuk úgy, hogy megtartja a fizetését. Veszélyes időket élünk, Jack. Mindketten hátravetett fejjel futottak. Lépéseik kicsit felgyorsultak. Crawford a szeme sarkából látta, hogy az igazgató az ő erőnlétét taksálja. – Mennyi is vagy te, Jack, hatvanöt? – Annyi. – Még egy éved van a kötelező visszavonulásig. Sokan már negyvennyolc-ötven éves korukban megteszik, amikor még mindig kaphatnak állást. Te ezt sohasem akartad. El akartad foglalni magadat Bella halála után. Miután Crawford egy fél körön át nem válaszolt, az igazgató látta, hogy nem kellett volna ezt mondania. – Nem akartalak megbántani, Jack. Doreen említette a múltkor, milyen nagyon... – Van még némi dolgom Quanticóban. Még egyszerűbbé akarjuk tenni az Erőszakos Bűneseteket Megelőző Programot az interneten, hogy bármelyik rendőr használhassa – láthattad a költségvetésben. – Sohasem akartál igazgató lenni, Jack? – Sose tartottam nekem való állásnak. – Nem is az, Jack. Nem vagy politikus alkat. Sohasem lehetne belőled igazgató. Sohasem lehetnél egy Eisenhower. – Intett Crawfordnak, hogy álljon meg. Zihálva álltak a futópálya mellett. – Viszont lehetnél egy Patton tábornok. A poklon is át tudnád vezetni őket, és még szeretnének is. Olyan

képesség ez, amivel én nem rendelkezem. Nekem hajszolnom kell őket. – Tunberry gyorsan körülnézett, fölvette a törülközőjét egy padról és a vállára vetette, mint egy bírói talárt. – Sokan csak úgy tudnak bánni az embereikkel, hogy kitöltik rajtuk a mérgüket, ha keménynek akarnak látszani – gondolta Crawford, miközben azt figyelte, hogy mozog Tunberry szája. – Ami a megboldogult Mrs. Drumgót illeti, a metamfetaminos laborjával és a MAC 10-esével, akit csecsemőjével a karján puffantottak le: az igazságügyi bizottság áldozatot kíván. Friss húst. A tömegtájékoztatás úgyszintén. A kábítószereseknek is meg kell találniuk a saját bűnbakjukat. A BATF-nek szintén. Nekünk ugyancsak. Krendler úgy véli, hogy odaadhatnánk nekik Clarice Starlingot, és akkor békén hagynának minket. Én egyetértek vele. A másik két iroda elviszi a balhét, mivel ők tervezték meg a razziát. Starling pedig meghúzta a ravaszt. – Egy rendőrgyilkost lőtt le, aki elsőnek tüzelt. – A képek, Jack. Nem érted, igaz? A közönség nem látta, hogy Evelda Drumgo lelőtte John Brighamot. Azt sem, hogy Evelda tüzelt elsőnek Starlingra. Kétszázmillió ember, akiknek egytizede voksol, azt látta, hogy a kiloccsantott agyú Evelda Drumgo ül az úttesten, és ráhajol a csecsemőjére, hogy megvédje. Ne mondj semmit, Jack, tudom, egy ideig a védencednek hitted Starlingot. De nagy a pofája, Jack, és elrontotta az indulását bizonyos embereknél... – Krendler egy tetű.

– Hallgass meg, egy szót se szólj, amíg be nem fejezem. Starling pályafutásának mindenképpen vége. Adminisztratív úton elbocsátjuk, viszont nem lesz priusza, a papírjaiban csak az ideiglenes felfüggesztésnek marad nyoma, ezzel találhat magának állást. Jack, te nagyszerű munkát végeztél az FBI számára a viselkedéstudományi részlegen. Sok ember gondolja úgy, hogy ha jobban törődtél volna a saját érdekeiddel, akkor többre vihetted volna az osztályvezetőségnél; sokkal többet érdemeltél volna. Én vagyok az első, aki ezt mondja. Jack, igazgatóhelyettesként vonulhatsz vissza. Ennyi jár neked tőlem. – Úgy érted, ha kimaradok ebből? – Az események normális menetében, Jack. Béke lesz az egész királyságban, ez fog történni. Jack, nézz rám! – Igen, Tunberry igazgató? – Nem kérlek erre, egyenes parancsot adok. Maradj ki ebből. Ne avatkozz közbe, Jack. Néha nem kell odafigyelni. Ide figyelj, tudom, hogy ez nehéz: hidd el, tudom, milyen érzés. – Tudod mit érzek most? Úgy érzem, szükségem van egy zuhanyra – válaszolta Crawford. 5. fejezet Starling ügyes háziasszony volt, de azért nem kimondottan túlbuzgó. Az ikerház rá eső része tiszta volt, mindent megtalált benne, viszont a dolgok hajlamosak voltak felhalmozódni: tiszta, elrakatlan mosott ruhák, több újság, mint amennyinek akad hely.

Starling világbajnok volt az utolsó pillanatban történő vasalásban, szépítkezésre pedig nem volt szüksége, úgyhogy mégis elboldogult. Ha rendet akart, átment a közös konyhán Ardelia Mapp lakrészébe. Ha Ardelia ott volt, meghallgathatta hasznos tanácsait. Ha nem, akkor Starling leülhetett gondolkozni Mapp lakásának tökéletes rendjében. Most is ott ült és Mapp nagymamájának életbiztosítási kötvényét bámulta: egy keretben lógott a falon, ugyanúgy, mint Ardelia gyermekkorában a nagyi bérelt tanyáján, majd később valamennyi lakásában. A nagymama zöldséget és virágokat árult, a megtakarított pénzhól fizette a részleteket, és még kölcsönt is képes volt fölvenni, hogy átsegítse az egyetemista Ardeliát az utolsó akadályon. Volt a falon egy kép is az apró öregasszonyról, aki meg sem kísérelt mosolyogni: ősi tudás égett fekete szemében. Ardelia maga mögött érezhette, mindennap erőt merített belőle. Starling most a saját támasza után tapogatózott, igyekezett összeszedni magát. A bozemani evangélikus otthonban etették, ruházták, és megtanították az illő viselkedésre, de amire most volt szüksége, arról saját magával kellett tanácskoznia. Mit tehet az ember, ha szegény fehér családból származik? Ráadásul egy olyan helyről, ahol csak a huszadik század ötvenes éveire fejeződött be teljesen a polgárháború utáni újjáépítés? Ha olyan emberek közül származik, akiket az egyetemeken sűrűn emlegetnek „törpebirtokos”-nak, „vörösnyakú”-nak, „proli”-nak, esetleg „appalache-i fehér szegény”-nek? Ha még a lusta déli nemesség, amely semmire sem becsüli a testi

munkát, még az is „fehér szemét”-nek nevezi a fajtánkat, akkor miféle hagyományból merítsünk példát? Abból, hogy szépapa igazán derekasan kitett magáért a polgárháborúban, és hogy környéküket most már mindörökké „Prosztófalvá”-nak hívják? Starlingnak azért sikerülhetett a kiképzés az FBI-nál, mert semmije sem volt, amire támaszkodhatott volna. Életének nagy részét intézményekben töltötte: tisztelte őket, és keményen, de a szabályokat betartva játszott. Megnyerte az ösztöndíjakat, a legjobbak közé tartozott. Keserű élmény volt számára, hogy a ragyogó kezdet után mégsem sikerült előbbre jutnia. Négy napja maradt, hogy meggyászolja John Brighamet, akit a szeme láttára lőttek le. John Brigham egyszer megkérte valamire, és ő nemet mondott. Azután ő megkérdezte a férfit, hogy nem lehetnének-e inkább barátok, mert ezt komolyan gondolja. John igent mondott, és ő is komolyan gondolta. Starlingnak most viszont szembe kellett néznie azzal a ténnyel, hogy megölt öt embert a Feliciana halpiacnál. Újra és újra eszébe jutott az a Crip-tag, akinek mellkasa összezúzódott a kocsik között, és az autó tetejét karmolászta, miközben a fegyver kicsúszott a kezéből. Egyszer, hogy könnyítsen a lelkén, bement a kórházba, meglátogatta Evelda csecsemőjét. Evelda anyja éppen ott volt, a karján tartotta unokáját, hazafelé készült vele. Fölismerte az újságfotókról Starlingot, átadta a kicsit a nővérnek, és mielőtt Starling rájöhetett volna, mit akar, keményen arcul ütötte azon az oldalon, ahol a feje be volt kötve.

Starling nem ütött vissza, csak csuklófogással nekinyomta a csecsemőosztály ablakának, és addig préselte a bepárásodott és nyálfoltos üvegnek az eltorzult arcú öregasszonyt, amíg abba nem hagyta a rúgkapálást. Starling nyakán patakzott a vér, és szédült a fájdalomtól. A baleseti sebészeten újra össze kellett varrni a fülét, de nem akart feljelentést tenni. Az egyik asszisztens elköpte a sztorit a Tattlernek, és keresett vele háromszáz dollárt. Még két alkalommal kellett kimozdulnia a házból: hogy eljárjon John Brigham végső ügyeiben, és ott legyen a temetésén, az arlingtoni Nemzeti temetőben. Brighamnak csak néhány távoli rokona volt, végrendeletében Starlingot kérte fel ügyei intézőjének. Súlyos arcsérülése miatt zárt koporsóba kellett tenni, de Starling így is igyekezett minden tőle telhetőt elkövetni a tetszetős külsőért. Makulátlan tengerész-egyenruhában ravataloztatta fel, az Ezüst Csillaggal és sok más kitüntetésével. A szertartás után Brigham parancsnoka átadott Starlingnak egy dobozt, benne John Brigham fegyvereivel, jelvényével és néhány tárggyal mindig rendetlen íróasztaláról. Öt nap múlva kellett megjelennie a meghallgatáson, amely romba dönthette a pályafutását. Jack Crawford egyetlen üzenetét leszámítva hivatali telefonja meg se mukkant, és nem volt már többé Brigham se, akihez szólhasson. Fölhívta képviselőjét az FBI-ügynökök Egyesületénél, aki annyit tanácsolt, hogy a meghallgatáson ne viseljen himbálódzó fülbevalót és kivágott cipőt.

A televízió és az újságok még mindig Evelda Drumgo halálán csámcsogtak. Itt, Mapp házának tökéletes rendjében Starling gondolkodni próbált. Igyekezett visszaemlékezni, hogy pontosan mit is mondott a kisbuszban. Többet mondott a kelleténél? Brigham kérte, hogy tájékoztassa a többieket Eveldáról. Érződött a beszédén valami ellenségesség, mondott valami becs... Hirtelen rájött, hogy a szomszédban már egy jó ideje az ő csengője szól. Valószínűleg egy riporter, de várt egy idézést is a polgári perre. Odament Mapp bejárati függönyéhez, és ahogy kikandikált, látta, hogy a postás visszafelé indul a kisteherautójához. Kinyitotta Mapp ajtaját, és elkapta a férfit, majd hátat fordított egy autóból leselkedő fotósnak, miközben alákanyarintotta az expressz-küldemény papírját. A boríték mályvaszínű volt, a finom merített papírba selyemszálakat fűztek. Akármilyen zavart is volt most, ez emlékeztette valamire. Odabent, a tolakodó tekintetektől távol, megnézte a címzést. Finom, kalligrafikus írás. Érezte, hogy hasa libabőrös lett, mintha leöntötte volna magát valami hideggel. Ujjai közé csippentette a boríték sarkait, és bevitte a konyhába. Táskájából elővette a mindig nála levő fehér kesztyűt, amellyel a bizonyítékokat szokta megfogni. Nekinyomta a borítékot a konyhaasztal kemény lapjának, és óvatosan végigtapogatta. Noha a papír vastag volt, megérezte volna a kidudorodó elemet, amellyel föl lehet robbantani egy papírvékony plasztikbombát.

Tudta, hogy fluoroszkópot kellene használnia. Ha felbontja, bajba kerülhet. Bajba. Helyes. Nagy szart. Konyhakéssel fölhasította a borítékot, és kivette belőle az egyetlen, selymes tapintású papírlapot. Rögtön tudta, kitől kapta, meg se kellett néznie az aláírást. Kedves Clarice! Érdeklődve figyeltem kegyvesztettségét és nyilvános megszégyenítését. A sajátom sohasem érdekelt, kivéve a bebörtönzés kényelmetlenségét. Amikor a dutyiban beszélgettünk, felmérhettem, hogy apja, a halott éjjeliőr játssza a főszerepet az Ön életében. Gondolom, leginkább azért örült annak, hogy sikerrel véget vethetett Jame Gumb „női szabó” pályafutásának, mert így azt képzelhette, hogy az apja tette. Most nagyon messzire került az FBI húsosfazekától. Úgy képzelte mindig, hogy az apja halad maga előtt, elképzelte őt osztályvezetőnek, vagy – sokkal inkább, mint Jack Crawfordot – IGAZGATÓHELYETTESNEK, aki büszkén figyeli a maga előrehaladását? És most úgy látja, hogy megszégyenítette ót kegyvesztettségével? Kudarcával? Egy sokat ígérő pályafutás sajnálatos, piti végével? Látja-e saját magát, amint éppen ugyanolyan cselédmunkát végez, amilyenre az anyja kényszerült, miután a narkósok Lepuffantották APUKÁT? Hmmmm? Visszahat rájuk az Ön balsikere, és most már örökké abban a tévhitben fogják ringatni magukat az emberek, hogy a szülei nem voltak mások, mint lakókocsitelepen élő, viharvert, fehér söpredék? Mondja meg őszintén, Starling különleges ügynök!

Egy pillanat, mielőtt folytatnánk. Itt egy gyakorlat, amelyet hasznosnak találhat. Azt akarom, hogy a valóságban is végezze el velem együtt: Ugye, van egy fekete öntöttvas serpenyője? El sem tudom képzelni, hogy ne lenne, hiszen déli, hegyvidéki lány. Tegye a konyhaasztalra! Kapcsolja föl a lámpát! Mapp örökölte a nagyanyja serpenyőjét, és gyakran használta is. Fényes fekete felületét még sohasem érintette mosószer. Starling maga elé tette az asztalra. Nézzen bele a serpenyőbe, Clarice! Hajoljon előre és nézzen le rá! Ha az anyja serpenyője volt, és akár lehetett is, akkor molekulái még mindig tartalmazzák a jelenlétében elhangzott összes beszélgetés rezgését. Minden változást, az apró bosszúságokat, a gyilkos kinyilatkoztatásokat, a fahangon közölt szerencsétlenségeket, a szerelem nyögéseit és költészetét. Üljön le az asztalhoz, Clarice! Nézzen bele a serpenyőbe! Ha gondot viseltek rá, akkor egy fekete tavacska, igaz? Mintha egy kútba nézne. Nem az aljáról tükröződik vissza a képe, hanem fölötte lebeg, ugye? Ön van ott, háta mögött a fénnyel, sötét arccal, és olyan glóriával, mintha égne a haja. Mindnyájan szénszármazékok vagyunk, Clarice. Maga, a serpenyő, és az apukája, aki holtan fekszik a földben, és hideg, akár a serpenyő. Ott minden csöndes. Figyeljen! Milyen volt az élete a maga harcos szüleinek? A valós emlékekre figyeljen, ne a hamisakra, amelyekre olyan büszke.

Miért nem lett az apja seriffhelyettes, miért nem volt jóban a bírósági bandával? Miért kellett az anyjának moteleket takarítani, hogy eltartsa magukat, bár még így sem tudta felnőttkorukig otthon tartani a gyerekeit? Mi a legelevenebb emléke a konyhából? Nem a kórházból, a konyhából. Anyám mossa a vért apám kalapjából. Mi a legszebb emléke a konyhából? Az apám narancsot hámoz egy letört hegyű, öreg zsebkéssel, azután szétosztja közöttünk a gerezdeket. Az apja éjjeliőr volt, Clarice. Az anyja szobalány. Magának remélt fényes szövetségi pályafutást, vagy nekik? Mennyire volt hajlandó meghajolni az apja, hogy elboldoguljon a bürokráciával? Hány segget volt hajlandó megcsókolni? Látta valaha alázatosnak vagy talpnyalónak? Tapasztalt egyáltalán a fölötteseinél valamilyen értéket? Hát a szüleinél? Ha igen, azonosak voltak ezek az értékek? Nézzen bele a becsületes fémbe, és válaszoljon nekem. Cserbenhagyta halott családját? Netán azt akarnák, hogy stréberkedjen? Mi volt a véleményük a kitartásról? Olyan erős lehet, amilyen erős csak lenni akar. Maga harcos, Clarice. Az ellenség halott, a gyermek biztonságban van. Maga harcos. A legstabilabb elemek a periodikus táblázat közepe táján helyezkednek el, Clarice, nagyjából a vas és az ezüst között.

Az ezüst és a vas között. Azt hiszem, magának ez a megfelelő. Hannibal Lecter U.I. Tudja, hogy még tartozik nekem egy információval? Mondja, szokott még a bárányok hangjára ébredni? Adjon föl egy apróhirdetést bármelyik vasárnap a Times, az International Herald Tribune, és a China Mail hazai kiadásában, az olvasói levelek rovatában. A. A. Aaronnak címezze, hogy elöl legyen, és Hannah néven írja alá. Olvasás közben Starling hallotta is a szavakat, ugyanazon a hangon, amely csúfolta és bántotta, feltárta az életét és megvilágosította őt az elmegyógyintézet szigorúan őrzött osztályán, amikor dióhéjban el kellett mesélnie az életét Hannibal Lecternek, cserébe azért, hogy életfontosságú információkat kapjon Buffalo Billről. Álmában még mindig hallotta fémesen rekedtes hangját. A konyha mennyezetének sarkában új pókháló volt, azt bámulta, miközben a gondolatai összevissza kavarogtak. Öröm és fájdalom, fájdalom és öröm. Örült a segítségnek, örült, hogy meglátta a gyógyulás útját. Jack Crawfordot boldoggá teszi majd a levél, akárcsak a posta vezetőségét és a laboratóriumot. 6. fejezet A szoba, ahol Mason az életét tölti, csendes, de azért megvan a maga lágy lüktetése: a lélegeztetőgép sziszegése és sóhajtása. Sötét van, csak a hatalmas

akvárium izzik; egy egzotikus angolna tekergőzik benne, végtelen nyolcasokat ír le. Mason hosszú nyelve kicsusszan fogai közül. Rátekeredik egy csőre, és a lélegeztetőgép legközelebbi nyomására belefúj. A fali hangszóróból rögtön válaszol egy hang: – Parancsol, uram? – A Tattler. – Az első t elveszett, ám a hang mély és zengő: bemondó-hang. – Az első oldalon... – Ne olvassa föl. Pakolja a leolvasóba. – Mason beszédéből hiányzik az f, a p és a b hang. Pattogni kezd egy nagy, magasított képernyő. Kékeszöld izzása rózsaszínűvé változik, ahogy felbukkan rajta a Tattler vörös címszalagja. „A HALÁL ANGYALA: CLARICE STARLING, AZ FBI GYILKOLÓGÉPE”, olvassa Mason. Csak az egyik karja van kint a takaró alól. A keze úgy mozog, mint egy rák; sokkal inkább az ujjak viszik előre, mint a sorvadt kar ereje. Mason nem nagyon tudja elfordítani a fejét, hogy láthasson, a mutató- és a középső ujj csápként tapogatózik előre, miközben a hüvelyk-, gyűrűs és kisujj viszi előre a kart. Ezzel a távirányítóval tudja mozgatni a kamerát, és lapozni is képes. Mason lassan olvas. Egyetlen szeme fölött a védőszemüveg percenként kettőt szisszen, mikor nedvességet fecskendez héjtalan szemgolyójára, és emiatt gyakran bepárásodik a védőlencse. Húsz percébe telik, amíg végigolvassa az egész cikket. – A röntgent – mondta, mikor végzett.

A nagyméretű röntgenfelvétel egy sérült emberi kézről készült, mellette egy másik felvétel az egész kart ábrázolta. A felvételre ragasztott nyíl egy régi törést jelzett a felkarcsonton, félúton a könyök és a váll között. Mason több lélegzetvételen át nézte. – A levelet – mondta végül. Finom, kalligrafikus írás jelent meg a képernyőn – a kézírás képtelenül nagyra nőtt. Kedves Clarice, olvasta Mason, érdeklődve figyeltem kegyvesztettségét és nyilvános megszégyenítését... Már a szöveg lüktetése is régi gondolatokat korbácsolt föl benne, amelyek megpörgették az ágyát, megpörgették a szobáját, szívverése felgyorsult. A gépezet érzékelte izgalmát, és még gyorsabban töltögette a tüdejét levegővel. Mindent elolvasott, a maga kínos tempójában. Mason nem tudta behunyni a szemét, de amikor befejezte az olvasást, elméje egy időre visszavonult, hogy gondolkodni tudjon. A lélegeztetőgép lelassult. Azután belefújt a csőbe. – Parancsol, uram? – Hívja föl Vellmore képviselőt. Kapcsolja a fülhallgatóra. Kapcsolja be a mikrofont. – Clarice Starling – mondta magának, amikor a gép lehetővé tette neki a lélegzetvételt. A névben nem voltak zárhangok, így egészen jól ejtette ki. Egyetlen hang sem hiányzott belőle. Miközben a kapcsolásra várakozott, egy pillanatra elszunnyadt. Az angolna árnyéka végigkúszott a takaróján és az arcán.

7. fejezet A Keselyűdomb, az FBI washingtoni irodája arról kapta nevét, hogy az itteni kórház mellett gyülekeztek a keselyűk a polgárháború idején. Ma viszont a Kábítószer-ellenes Ügynökség, az Alkohol, Dohány és Lőfegyver Hivatal és az FBI középszintű vezetői gyűltek itt össze, hogy megbeszéljék Clarice Starling sorsát. Starling magányosan állt főnökének irodájában a vastag szőnyegen. Hallotta, hogyan lüktet a feje a kötés alatt. A lüktetésen át hallotta a férfiak hangját, amelyet azonban teljesen letompított a szomszédos konferenciaterem üvegajtaja, amin az FBI címere és jelmondata állt: Hűség, Bátorság, Tisztesség. Az irodából remek kilátás nyílt a McNair-erőd jachtkikötőjére, oda, ahol a Lincoln meggyilkolásával vádolt összeesküvőket fellógatták. Starling látta magát, amint elhalad a saját koporsója mellett, és fölmegy a bitóra a McNair-erődben, megáll csuklyás fejjel a csapóajtó fölött, szoknyáját a lábához kötözik, nehogy illetlenség történjék, mikor hangos feccsenéssel átzuhan a sötétségbe. Starling székek csikorgását hallotta az ajtón túlról; a férfiak fölálltak, és áttódultak ebbe az irodába. Némelyik arc ismerős volt. Jesszusom, itt van Noonan, a nyomozati osztály igazgatóhelyettese! És balszerencséjére Paul Krendler is, az igazságügytől, hosszú nyakával és kerek füleivel, melyek olyan magasan ültek a koponyáján, mint egy hiénának. Krendler törtető volt, a főigazgató szürke eminenciása. Amióta hét évvel ezelőtt Starling elhappolta előle a

sorozatgyilkos Buffalo Billt, Krendler minden adandó alkalommal belepiszkított Starling személyi anyagába, és a személyzeti osztályon mindenfélét pusmogott róla. A férfiak közül egy sem járt vele a tűzvonalban, nem adtak át egy letartóztatási parancsot sem, nem lőttek rájuk Starling oldalán, nem fésülték ki vele együtt hajukból az üvegcserepeket. A férfiak hirtelen és egyszerre néztek rá, ahogy egy lopakodó farkasfalka veszi célba a csapat sérült tagját. – Foglaljon helyet, Starling ügynök. – Főnöke, Clint Pearsall úgy dörzsölte vastag csuklóját, mintha a bőre viszketne karórája alatt. Nem nézett a lány szemébe, csak egy karosszék felé intett, az ablakkal szemközt. Kihallgatásnál a szék nem a díszhelyen van. A hét férfi állva maradt, körvonalaik feketén rajzolódtak ki a ragyogó ablak előtt. Starling most nem láthatta az arcukat, a csillogás alatt csupán a lábuk látszott. Öten vastag talpú makkos cipőt viseltek, amit olyan szívesen vesznek föl a vidéki májerek, amikor Washingtonba jönnek. A levegőben érezni lehetett a melegtől megolvadt cipőkrém szagát. – Arra az esetre, ha nem ismerne mindenkit, Starling ügynök, ez itt Noonan igazgatóhelyettes, nem kétlem hogy őt ismeri; John Eldredge a Kábítószeresektől, Bob Sneed, Dohány és Lőfegyver, Benny Holcomb, a polgármester helyettese és Larkin Wainwright a szakmai etikai bizottság vizsgálóbiztosa-sorolta Pearsall. – Paul Krendler – őt ismeri – nem hivatalosan jött az igazságügytől, a főigazgatói irodától. Paul

szívességből jött, itt van és még sincs itt, csak azért, hogy kisegítsen bennünket a bajból, ha ért engem. Starling ismerte a mondást a szolgálatnál: a szövetségi vizsgálóbiztos olyan személy, aki a csata után érkezik a harcmezőre és szuronyával ledöfi a sebesülteket. Némelyik sziluett feje biccentett az üdvözlésére. A férfiak a nyakukat előrenyújtva vizsgálgatták a fiatal nőt, aki miatt összegyűltek. Néhány szívverésnyi ideig senki sem szólt. Bob Sneed törte meg a csöndet, aki Krendler cimborája volt és feljebb akart jutni a ranglétrán. – Starling ügynök, ön látta az újságok címlapját és a televíziót. Széles körben azonosították, mint azt a személyt, aki agyonlőtte Evelda Drumgót. Sajnos, önt bizonyos értelemben démonizálták. Starling nem válaszolt. – Starling ügynök? – Nem tudok mit kezdeni a híradókkal, Mr. Sneed. – Tudja, az a gond, hogy az asszony karjában ott volt a csecsemő. – Nem a karjában volt, hanem egy kenguruban a mellén, az asszony keze és karja pedig egy takaró alatt volt, azzal takarta el a MAC 10-esét. – Látta a boncolási jegyzőkönyvet? – kérdezte Sneed. – Nem. – De sohasem tagadta, hogy ön lőtt. – Gondolja, hogy tagadhatnám, csak azért, mert nem találta meg a golyót? – az irodavezetőhöz fordult. – Mr. Pearsall, ugye, ez egy baráti találkozó? – A legnagyobb mértékben.

– Akkor Mr. Sneed miért van bedrótozva? A műszaki osztály már évekkel ezelőtt felhagyott az efféle tűmikrofonok gyártásával. Egy F-Bird van a mellzsebében, és mindent fölvesz. Most már egymás irodáit is bedrótozzuk? Pearsall arca kivörösödött. Ha Sneed be van drótozva, akkor ez a legaljasabb árulás, de senki sem akarta, hogy pont az ő hangja mondja a magnószalagon Sneednek, hogy kapcsolja ki. – Nincs rá szükségünk, hogy maga arcátlankodjék vagy vádaskodjon – mondta a dühtől elsápadt Sneed. – Mindnyájan azért vagyunk itt, hogy segítsünk. – Miben? A maguk ügynöksége hívta föl ezt az irodát és kérte a mi segítségünket ehhez a razziához. Kétszer is felkínáltam Evelda Drumgónak, hogy adja meg magát. Egy MAC 10-est tartott a baba takarója alatt. Már lelőtte John Brighamet. Bárcsak megadta volna magát! Nem tette. Rám lőtt. Én pedig rá. Meghalt. Itt talán ellenőrizhetné is a magnója fordulatszámmérőjét, Mr. Sneed. – Maga előre tudta, hogy Evelda Drumgo ott lesz? – érdeklődött Eldredge. – Előre tudtam? Brigham ügynök mondta nekem a kisbuszban odafelé, hogy Evelda Drumgo főzőcskézik egy szigorúan őrzött laboratóriumban. Engem jelölt ki, hogy foglalkozzam vele. – Ne felejtse el, hogy Brigham halott – közölte Krendler –, ahogy Burke is, és mindketten állati klassz ügynökök voltak. Nem lehetnek itt, hogy bármit megerősítsenek vagy tagadjanak.

Starling gyomra fölkeveredett, amikor hallotta, hogy Krendler kiejti John Brigham nevét. – Nem valószínű, hogy megfeledkeznék John Brigham haláláról, Mr. Krendler. Ő jó ügynök volt, és egyben jó barátom. De akkor is tény, hogy ő kért meg, hogy foglalkozzam Eveldával. – Brigham annak ellenére jelölte ki, hogy maga és Evelda Drumgo korábban már összetűztek – mondta Krendler. – Maradjon már, Paul – szólt közbe Clint Pearsall. – Miféle összetűzés? – kérdezte Starling. – Békés letartóztatás volt. Más rendőrökkel összeverekedett, amikor le akarták tartóztatni. Velem viszont nem verekedett, egy kicsit beszélgettünk is – okos nő volt. Udvariasak voltunk egymással. Most is azt reméltem, hogy sikerül békésen elintézni a dolgot. – Szóban kijelentette, hogy foglalkozik majd vele? – kérdezte Sneed. – Tudomásul vettem a kapott utasításokat. Holcomb, a polgármesteri hivatal küldötte és Sneed összedugták a fejüket. Sneed megigazította a kézelőjét. – Miss Starling, a washingtoni rendőrségnél dolgozó Bolton rendőrtől olyan értesülést szereztünk, miszerint maga ellenséges kijelentéseket tett Mrs. Drumgóról a kisbuszban, útban az összecsapás színhelye felé. Óhajt ehhez megjegyzést fűzni? – Brigham ügynök utasítására elmagyaráztam a többieknek, hogy Evelda erőszakos előéletű, rendszerint fel van fegyverezve, és HIV-pozitív. Azt mondtam, adnunk kell neki egy lehetőséget, hogy békésen

megadhassa magát. Segítséget kértem arra az esetre, ha le kell fogni. Annyit mondhatok, nem sok önként jelentkező akadt. Clint Pearsall tovább próbálkozott. – Miután a Crip lövészeinek autója összetört és az egyik elkövető elmenekült, láthatta, hogy a kocsi rázkódik, és hallhatta, hogy a csecsemő sír odabent. – Üvöltött – válaszolta Starling. – Fölemeltem a kezemet, hogy mindenki hagyja abba a lövöldözést, és előjöttem a fedezékből. – Ez rögtön ellenkezik a szabályokkal – mondta Eldredge. Starling oda sem figyelt. – Készenléti helyzetben közeledtem a kocsihoz, a fegyver a kezemben volt, a cső lefelé mutatott. Marquez Burke ott haldokolt a kövön kettőnk között. Valaki odarohant és szorítókötést tett rá. Evelda kiszállt a csecsemővel. Kértem, hogy mutassa meg a kezét, valami olyasmit mondtam, hogy „Evelda, ne csináld ezt”. – Ő lőtt először, azután maga. Evelda rögtön összeesett. Starling bólintott. – A lábai összecsuklottak, leült az úttestre, ráhajolt a kicsire és meghalt. – Maga fölkapta a csecsemőt, és a vízhez rohant vele. Kinyilvánította, hogy aggódik – szúrta közbe Pearsall. – Nem tudom, mit nyilvánítottam ki. A gyerek tiszta vér volt. Nem tudtam, hogy HIV-pozitív-e vagy sem, viszont az anyjáról biztosan tudtam. – És úgy gondolta, hogy a lövedéke talán eltalálta a kicsit – egészítette ki Krendler. – Nem, én tudtam, hová ment a golyó. Szabadon beszélhetek, Mr. Pearsall?

Amikor Pearsall nem nézett a szemébe, Starling folytatta. – Ez a razzia ocsmányság volt. Olyan helyzetbe hozott, hogy vagy meghalok, vagy lelövök egy asszonyt, akinél gyerek van. Választottam, és fáj, hogy ezt kellett tennem. Lelőttem egy nőt, aki csecsemőt tartott az ölében. Ilyet még az alacsonyabb rendű állatok sem tesznek. Mr. Sneed, ismét megnézheti a magnója számlálóját, hogy lássa, hol ismertem el. Pokolian bánom, hogy ilyen helyzetbe kényszerítettek. Bánom, hogy most így kell éreznem. – Egy pillanatra látta Brighamet, ahogy a hasán fekszik az úttesten, és ettől megvadult. – Felfordul a gyomrom, ha csak magukra nézek! – Starling! – aggodalmaskodott Pearsall, és először nézett a nőre. – Tudom, még nem volt lehetősége, hogy megírja a jelentését – mondta Larkin Wainwright. – Ha majd átnézzük... – Nem, uram, volt rá lehetőségem – válaszolta Starling. – Egy példány útban van a szakmai etikai bizottsághoz. Nálam is van egy példány, ha nem tud addig várni. Mindent beleírtam, amit ott tettem és láttam. Ugyan már, Mr. Sneed, hiszen egész idő alatt magánál volt. Starling látása túlságosan kiélesedett. Fölismerte a veszélyt, és szándékosan lejjebb engedte a hangját. – Ez a razzia több okból vallott kudarcot. A Dohány és Lőfegyver téglája hazudott arról, hogy hol van a csecsemő, mert kétségbeesetten akarta, hogy meglegyen a razzia, még mielőtt Eveldának Illinoisban a bíróság elé kellene állnia. Evelda Drumgo tudott róla, hogy

jövünk. Úgy jelent meg, hogy az egyik testőre hozta a pénzt, a másik az anyagot. A mobilja kijelzőjén még utána is látszott a WFUL TV telefonszáma. Öt perccel az érkezésünk előtt kapta a drótot. A WFUL helikoptere velünk egyszerre ért oda. Szerezzék meg a telefonhívásaik felvételeit, és megtudhatják, ki fecsegett. Valaki, akinek helyi érdekeltségei vannak, uraim. Ha a Dohány és Lőfegyvernél lett volna a besúgó, vagy a Kábítószereseknél, akkor az országos tömegtájékoztatás lett volna ott, nem a helyi tévé. – Nincs rá bizonyíték, hogy a város vezetéséből, vagy a washingtoni rendőrségtől súgott volna valaki – mondta a városházáról küldött Benny Holcomb. – Szerezzék meg a szalagokat és meglátják – válaszolta Starling. – Magánál van Drumgo személyi hívója? – kérdezte Pearsall. – Quanticóban van, a bizonyítékok raktárában, pecsét alatt. Most Noonan igazgatóhelyettes személyi hívója kezdett csipogni. Elkomorodott, mikor meglátta a számot, és elnézést kérve távozott a szobából. Egy pillanatra megállt, és intett Pearsallnak, hogy kövesse. Wainwright, Eldredge és Holcomb zsebre tett kézzel bámultak ki a McNair-erődre néző ablakon. Akár egy intenzív osztály előtt is várakozhattak volna. Paul Krendler elkapta Sneed pillantását, és Starling felé noszogatta. Sneed rátette a kezét Starling székének háttámlájára, és a nő fölé hajolt. – Ha egy meghallgatáson tanúsítja, hogy az FBI kiküldötteként az ön fegyvere ölte meg

Evelda Drumgót, a Dohány és Lőfegyver kész aláírni egy nyilatkozatot, amely szerint Brigham kérte meg rá, hogy... különös figyelmet szenteljen Eveldának, a békés letartóztatás érdekében. Az ön fegyvere ölte meg őt, így az ön hivatalának is kell elvinnie a balhét. Nem lesz az ügynökségek között hatásköri vita a razzia szabályairól, nem fogjuk belekeverni rosszindulatú vagy éppen ellenséges nyilatkozatait, amelyeket a kisbuszban tett arról, hogy miféle személlyel állnak szemben. Starling előtt egy pillanatra megjelent Evelda Drumgo, jött ki az ajtón, szállt ki az autóból, Starling látta a fejtartását, és mintha az esztelenül elpocsékolt élet ellenében látta Eveldán az elszántságot, amellyel a gyermekét fogja, és szembenéz üldözőivel. Közelebb hajolt Sneed nyakkendőmikrofonjához és tagoltan beleszólt: – Mr. Sneed! Nagyon örülök, hogy ismerhettem egy ilyen embert: különb volt magánál. Pearsall Noonan nélkül jött vissza az irodába és becsukta az ajtót. – Noonan igazgatóhelyettes visszament a hivatalába. Uraim, a találkozót berekesztem, és majd egyenként megkeresem önöket telefonon – mondta. Krendler fölkapta a fejét. A politika szagára hirtelen felélénkült. – Valamit döntenünk kell – kezdte Sneed. – Nem döntünk. – De hát... – Bob, hidd el, nem döntünk semmiben. Majd felhívlak. Még valami, Bob! – Tessék?

Pearsall megragadta a Sneed nyakkendője mögött húzódó drótot, keményen megrántotta, és inggombjaival együtt letépte Sneed bőréről a ragtapasszal rögzített magnót. – Ha még egyszer bedrótozva jössz az irodámba, a cipőm megkóstolja a seggedet. Krendler kivételével egyikük sem nézett Starlingra, miközben távoztak: ő hosszú nyakának fölösleges ízületeit fölhasználva fordította fejét a lány felé, mint mikor a hiéna oson a csorda szélén, és a leendő áldozatot gusztálja. Ambivalens éhség látszott az arcán: tetszett neki Starling lába, ugyanakkor azt nézte, miként haraphatna bele. 8. fejezet Az FBI viselkedéstudományi osztálya a sorozatgyilkosokkal foglalkozik. A részleg a föld alatt, alagsori irodákban kapott helyet. Az utóbbi években a dekoratőrök igyekeztek barátságossá tenni a föld alatti térséget, és ezért különféle színekkel festették ki. Az eredmény nem lett különb, mint egy temetkezési vállalat szánalmas próbálkozása. A részlegvezető irodája megtartotta eredeti barna és drapp színét, valamint a magasban nyíló ablakok kávészín, kockás függönyeit. Itt ült Jack Crawford az íróasztalánál, pokoli dolgokat tartalmazó aktáival körülvéve, és éppen körmölt valamit. A kopogásra fölpillantott, és olyasmit látott, aminek megörült: Clarice Starling állt az ajtóban. Elmosolyodott és fölállt. Gyakran beszélgettek állva egymással; egyike volt ez a hallgatólagos

külsőségeknek, melyek meghatározták kapcsolatukat. Nem volt szükség rá, hogy kezet rázzanak. – Hallom, bejött a kórházba – mondta Starling. – Sajnálom, hogy elkerültük egymást. – Örülök, hogy ilyen gyorsan kiengedték – válaszolta a férfi. – Mondja csak, a füle rendbe jött? – Klasszul néz ki, már ha szereti a karfiolt. Azt mondják, a dudor nagyja majd lelappad. – Fülét eltakarta a hajával, és nem ajánlotta föl, hogy megmutatja. Kis csönd következett. – Rám akarják verni a balhét a razzia miatt, Mr. Crawford. Evelda Drumgo halálát és az egészet. Olyanok voltak, mint a hiénák, azután hirtelen megtorpantak és visszakoztak. Valami megállította őket. – Talán van egy őrangyala, Starling. – Meglehet. Mibe került ez magának, Mr. Crawford? A férfi megrázta a fejét. – Kérem, csukja be az ajtót! – A zsebében talált egy papírzsebkendőt és megtörölgette a szemüvegét. – Segítettem volna, de nem volt bennem elég kurázsi. Ha Martin szenátor még hivatalban lenne, akkor magának maradt volna hátvédje... Eltékozolták John Brighamet erre a razziára – csak úgy egyszerűen kihajították. Nagy kár lenne, ha magát is úgy pocsékolnák el, mint őt. Úgy éreztem volna, mintha terepjáróval gázoltam volna át magán és Johnon. Crawford arca kivörösödött, még sohasem beszélt Starlingnak az irodai háborúiról. – Valamit csak tett, Mr. Crawford!

Bólintott. – Valamit. Nem tudom, mennyire boldogítja majd. Munkáról lenne szó. Munka. A munka szónak pozitív jelentése volt saját szótárukban. Különleges, azonnali feladatot jelentett, és megtisztította a levegőt. Sohasem beszéltek arról, hogy mivel kerülhetnék meg a Szövetségi Nyomozóiroda kusza központi bürokráciáját. Crawford és Starling olyanok voltak, mint az orvos-misszionáriusok, akiknek kevés türelmük van a teológiához – kizárólag az előttük fekvő betegre összpontosítanak, miközben tudják, csak nem mondják ki: Isten a kisujját sem mozdítja, hogy segítsen. Ő ugyan nem küld esőt csak azért, hogy ötvenezer éhező kisgyerek életben maradjon. – Közvetett módon legutóbbi levelezőtársa a jótevője. – Tehát Lecter doktor. – A nő már régen észrevette, mennyire nem szereti Crawford a neveket kiejteni. – Igen, személyesen. Egész idő alatt kicselezett minket, csont nélkül megúszta, most meg írt egy levelet. De miért? Hét éve múlt annak, hogy dr. Hannibal Lecter, bizonyítottan tíz ember gyilkosa elmenekült memphisi börtönéből, mindeközben további öt életet oltott ki. Azóta mintha eltűnt volna a föld színéről. Az aktáját nyitva hagyták az FBI-nál, és nyitva is marad, amíg el nem kapják. Viszont már nem állítottak ki különleges egységet az elfogására, noha az áldozatok rokonai dühösen követelték az azonnali és határozott föllépést. Egész köteteket szenteltek lelkivilágának; a legtöbbet olyan lélekgyógyászok írták, akik sohasem találkoztak személyesen a doktorral. Néhány könyvet olyan pszichiáterek adtak ki, akiket a doktor lehúzott a

szakmai folyóiratokban, és akik most érezték biztonságosnak a válaszadást. Egyesek azt állították, hogy lelki torzulásai elkerülhetetlenül öngyilkosságba fogják hajszolni Lectert, és valószínűleg már nem is él. A kibertérben viszont nagyon is élt az érdeklődés a doktor valóságos személye iránt. Az interneten gombamód elszaporodtak a Lecter-elméletek, és majdnem annyian találkoztak a doktorral, mint Elvisszel. Csalók szállták meg a vonalakat, és a világháló legsötétebb oldalaira Lecter rémtetteinek rendőrségi fotóit csempészték a förtelmes titkok gyűjtői. Ezeknél a fényképeknél már csak a Fu Csu-Li kivégzéséről készült felvétel volt népszerűbb. Lecter a hét év óta csak egyetlen nyomot hagyott: a Clarice Starlingnak írt levelet. A levélen nem voltak ujjlenyomatok, de az FBI az ésszerűség határain belül meg volt győződve róla, hogy valódi. Clarice Starling pedig bizonyosra vette. – Vajon a doktor miért csinálta ezt? – Úgy látszott, mintha Crawford haragudna a nőre. – Sohasem tettem úgy, mintha jobban megérteném, mint ezek a lélekbúvár szamarak. Mondja meg maga, miért csinálta! – Arra gondolt, hogy ami történt, az... összetör engem, kiábrándít az FBI-ból. Ő pedig élvezi a hit megsemmisülését, ez a kedvence. Olyan, mint a templomok összedőlése, ezeket a felvételeket gyűjteni is szokta. Amikor Olaszországban egy misén rádőlt a templom az összes nagymamára, majd valaki rátűzött a romhalmazra egy karácsonyfát, azt nagyon szerette. Én remekül elszórakoztatom, játszik velem. Amikor interjút

készítettem vele, szeretett rámutatni neveltetésem hézagaira. Úgy véli, hogy roppant naiv vagyok. – Arra nem gondolt, hogy kedveli magát? – Azt hiszem, csak szórakoztatom. Őt vagy mulattatják a dolgok, vagy nem, és ha nem... – Sohasem érezte úgy, hogy kedveli magát? – Crawford úgy lovagolt a gondolat és az érzés különbségén, ahogy kereszteléskor a baptista lelkész erőlteti a teljes alámerülést a vízbe. – Igazán kurta ismeretség után olyan dolgokat mondott ki rólam, amelyek igazak voltak. Szerintem könnyű összetéveszteni a megértést az együttérzéssel – annyira vágyunk az együttérzésre. Talán ennek a különbségtételnek az elsajátítása hozzátartozik a felnőtté váláshoz. Nehéz és rút dolog tudni valakiről, hogy képes megérteni bennünket anélkül, hogy kedvelne. Az a legrosszabb, ha látjuk, hogy úgy használja a megértést, mint a ragadozó a karmait. Én... fogalmam sincs róla, hogyan érez irántam Lecter doktor. – Ha nem haragszik: pontosan miket mondott magának? – Azt, hogy törtető kis bugris vagyok, és a szemem úgy csillog, mint az olcsó bizsu. Azt is mondta, hogy olcsó cipőket hordok, de van némi ízlésem, hacsak egy kevés is. – És ezt maga igaznak találta? – Aha. Még most is annak találom. A cipőim minőségén javítottam. – Mit gondol, Starling, nem inkább az érdekelte, hogy ön megmutatja-e levelét az FBI-nak? – Tudta, hogy megteszem, ismerhet már ennyire.

– Miután a bíróság elítélte, még hat embert ölt meg – mondta Crawford. – Miggset az elmegyógyintézetben, amiért az ön arcára spriccelte a spermáját, öt másik embert pedig menekülés közben. A jelen politikai helyzetben, ha elcsípik, mindenképpen kivégzik a doktort. Crawford elmosolyodott a gondolatra. Élharcosa volt a sorozatgyilkosságok tanulmányozásának. Mostanság kellett megbarátkoznia a kötelező nyugdíjazással, és a szörnyeteg, aki a legnagyobb próbatételt jelentette számára, továbbra is szabad. Lecter doktor elképzelt halála rendkívül földerítette. Starling tudta, hogy Crawford azért hozta szóba Miggset, mert föl akarja borzolni a kedélyét: vissza akarja vezetni azokhoz a szörnyű napokhoz, amikor kérdezgetni próbálta Kannibál Hannibalt a Közveszélyes Elmebetegek Kórházában. Amikor Lecter játszadozott vele, miközben Jame Gumb kútjában egy lány szenvedett és várta a halált. Crawford rendszerint akkor igyekezett így fölkelteni a figyelmét, amikor a tárgyra tért rá, mint most is. – Tudta azt, Starling, hogy Lecter doktor egyik korai áldozata életben van? – Az a gazdag pasas. A családja vérdíjat tűzött ki. – Igen, Mason Verger. Lélegeztetőgép tartja életben Marylandben. Az apja az idén halt meg, és ráhagyta a húsfeldolgozásból származó egész vagyonát. Ezenfelül örökölt az öregtől egy kongresszusi képviselőt, és az igazságügyi felügyelő bizottság egyik tagját, akik nélküle egyszerűen nem tudnak kijönni a fizetésükből.

Mason azt mondja, van valamije, ami segíthet megtalálni a doktort. Magával akar beszélni. – Velem? – Magával. Mason ezt akarja, és hirtelen mindenki egyetért abban, hogy ez igazán jó ötlet. – Mason ezt azután akarja, hogy maga javasolta neki? – Starling, magát ki akarták dobni, magával akarták elvitetni a balhét. Ugyanúgy elpocsékolták volna, mint John Brighamet. Csak azért, hogy néhány bürokratát megmentsenek a Dohány és Lőfegyvernél. Presszionálni kell őket. Ezek csak ebből értenek. Én csak súgtam egy keveset Masonnak: közöltem vele, hogy mennyit ártana a nyomozásnak, ha magát lapátra tennék. Hogy ezek után mi történt, hogy kivel beszélt Mason, arról én nem akarok tudni, de valószínűleg Vellmore képviselő volt az illető. Egy éve Crawford még nem dolgozott volna ilyen módszerekkel. Starling az arcát fürkészte, valami átmeneti őrület nyomait kutatva, ami néha elfogja azokat, akik nyugdíjazás előtt állnak. Semmit sem talált, de a férfi fáradtnak látszott. – Mason nem szép ember, Starling, és ezt nem csak az arcára értem. Tudja meg, mije van. Hozza el, majd együtt dolgozunk vele. Végre! Starling tudta, hogy Crawford azóta próbálja a viselkedéstudományi részleghez csábítani, amióta ő évekkel ezelőtt elvégezte az FBI Akadémiát. Most, amikor Starling az Iroda veteránjának számított, jó egynéhány elhanyagolható megbízás veteránjának, már látta, hogy korai diadala, amelyet a sorozatgyilkos Jame Gumb lekapcsolásával aratott, hozzájárult szakmai

kicsinálásához. Emelkedő csillag volt, aki elakadt az úton. Azért, mert elkapta Gumbot, szerzett legalább egy befolyásos pozícióban lévő ellenséget, azonkívül sok irigye lett. És ha még kissé nehéz természetét is hozzávesszük: mindez nyílegyenesen vezetett a különítményekhez, a bankrablókat hajszoló, letartóztatási parancsokat kézbesítő osztagokhoz. Végül, amikor túlságosan ingerlékenynek minősítették a csoportmunkához, technikai ügynök lett, gengszterek és gyerekpornó-vállalkozók telefonjait hallgatta le, autóiba rakott poloskákat, és utána magányosan virrasztott a lehallgatókészülékek mellett. Mindig őt adták kölcsön, ha valamelyik testvérszervezetnek megbízható emberre volt szüksége egy razziában. Tele volt erővel, a pisztollyal gyorsan és körültekintően bánt. Crawford ebben az ügyben új lehetőséget látott Starling számára. Feltételezte a nőről, hogy mindig is el akarta kapni Lectert. Az igazság azonban ennél bonyolultabb volt. Crawford fürkészve nézte. – Még mindig nem tüntette el az arcáról a puskaport. A néhai Jame Gumb pisztolyából származó, égett puskaporszemcsék fekete foltot hagytak Starling arcán. – Még nem volt rá időm – felelte a nő. – Tudja, hogy nevezik a franciák a szépségtapaszt, a mouche-t, ha ilyen magasan van az arcon? Tudja, mit jelképez? – Crawfordnak egész könyvtára volt a tetoválásról, a test jelképrendszeréről, a szertartásos csonkításokról. Starling megrázta a fejét.

– Courage-nak[2] nevezik – mondta Crawford. – Nyugodtan viselheti. Én az ön helyében megtartanám. 9. fejezet Van valami lidérces szépség az észak-marylandi Pézsmapatkány Tanyában, Vergerék családi udvarházában. A húsfeldolgozásból meggazdagodott dinasztia a harmincas években vásárolta, amikor Chicagóból keletebbre költöztek, hogy közelebb legyenek Washingtonhoz, és ezt meg is engedhették maguknak. Üzleti és politikai éleslátás gyarapította a Verger család hatalmát, amely a polgárháború óta csak tovább nőtt az USA hadseregével kötött ellátási szerződéseknek köszönhetően. A spanyol-amerikai háború „balzsamozott marhahús”botránya alig érintette a Vergereket. Amikor Upton Sinclair és a többi botrányhajhász a chicagói húsfeldolgozók veszélyes munkakörülményeit vizsgálták, úgy találták, hogy számos vigyázatlan Verger-alkalmazott került a szalonnába, azután forgalomba. A vád nem szennyezte be a családot. Egyetlen állami szerződésükbe sem került az ügy. Az ilyen lehetséges zavaró tényezőket, mint sok minden mást is, Vergerék azzal kerülték meg, hogy lefizették a politikusokat – egyetlen kudarcuk az volt, amikor 1906ban elfogadták a húsellenőrzési törvényt. Ma a család naponta 86.000 szarvasmarhát és megközelítőleg 36.000 disznót mészárol le. A mennyiségben idénytől függően enyhe ingadozás tapasztalható.

A Pézsmapatkány Tanya frissen nyírt füvén, az orgonaillatú szélben nyoma sincs a vágóhíd bűzének. Itt nincs más állat, mint néhány póni az idelátogató gyerekeknek, továbbá mulatságos libanyájak: farukat rázva, csőrüket a fűbe dugva legelésznek a pázsiton. Még kutyák sincsenek. A ház, a csűr, az egész birtok csaknem pontosan a közepén áll egy hatalmas, védett erdőnek, és ott is marad – a belügyminisztérium meghatározatlan időre szóló, különleges mentesítő engedélyének értelmében. Mint általában a nagyon gazdagok lakóhelyét, a Pézsmapatkány Tanyát sem könnyű megtalálni, ha az ember először látogat oda. Clarice Sterling is egy leágazással továbbment a sztrádán. Ahogy visszafelé jött az úton, először a gazdasági bejáratba ütközött: ez egy lánccal, lakattal zárt nagy kapu volt, mögötte tűzoltóút. Sterling nem talált kaputelefont. Három kilométerrel arrébb, úgy százméternyivel beljebb egy kies autóúton meglelte a kapusfülkét. További három kilométer után eljutott a gondosan karbantartott ösvényen a tanyához. Megállította doromboló Mustangját, hogy elengedje az úton áttotyogó libákat. Gyerekeket is látott, akik kövér pónik hátán épp akkor lovagoltak ki a háztól néhány száz méterre álló takaros kis pajtából. A hely szolidnak és termékenynek, kellemes álmok birodalmának látszott. Vergeréknek volt annyi eszük, hogy az idők folyamán nem nyúltak a házhoz – egyetlen toldalék kivételével, de Sterling még nem láthatta azt a modern szárnyat,

amely úgy nyúlik ki az épületből, mint egy groteszk orvosi kísérlet során keletkezett fölösleges végtag. Starling a középső oszlopcsarnok alatt parkolt le. Amikor kikapcsolta a motort, meghallotta saját lélegzését. A visszapillantó tükörben látta, hogy egy lovas közeledik. Mire kiszállt, a paták már az autó melletti kövön kopogtak. Széles vállú, rövid szőke hajú lovas ugrott le a nyeregből, rá se nézve vetette oda a gyeplőt az inasnak. – Vigye hátra a lovat! – mondta mély, reszelős hangon. – Margot Verger vagyok. – Közelebbről már nőneműnek bizonyult. Margot Verger láthatóan testépítéssel foglalkozott. Izmoktól dagadó nyaka alatt hatalmas vállak és karok feszítették a teniszpólót. – Mivel jött? – kérdezte. – Ezzel az öreg Mustanggal? – 88-as típus. – Ötezer köbcentis? Kicsit leül a kerekek fölött. – Igen. Roush Mustang. – Szereti? – Nagyon. – Mit tud? – Nem tudom. Azt hiszem, eleget. – Fél tőle? – Tisztelem. Mondhatnám, hogy tisztelettel használom – felelte Starling. – Ismeri, vagy csak úgy megvette? – Éppen eleget tudtam róla, hogy megvegyem egy kiárusításon. Később még többet megtudtam róla. – Gondolja, hogy meg tudná verni a Porschémat? – Az attól függ, milyen típus. Miss Verger, beszélnem kell a bátyjával.

– Öt percen belül tisztába teszik. Indulhatunk. – A nadrág csak úgy nyikorgott Margot Verger vastag combján, ahogy felment a lépcsőn. Eredetileg kukoricaszínű haja volt, de már annyira kopaszodott, hogy Starling azon gondolkodott, vajon szed-e szteroidokat, és nem lett-e közben annyira férfias, hogy le kell ragasztani a csiklóját. Starlingnak, aki gyermekkora java részét evangélikus árvaházban töltötte, ez a ház múzeumnak tűnt hatalmas termeivel, gerendáival, a fontosnak látszó emberekről festett képekkel a falakon. Kínai vázák álltak a lépcsőfordulókban, a folyosókat hosszú, marokkói futószőnyegek borították. Ahogy a Verger-ház modem szárnyába értek, hirtelen megváltozott a stílus. Üvegajtókon át lehetett eljutni ide, melyek azonban egyáltalán nem illettek a boltíves terembe. Margot Verger megállt az ajtó előtt, és ingerülten villogó szemmel nézett Starlingra. – Egyeseknek nehezükre esik beszélni Masonnal – mondta. – Ha ez zavarja, vagy nem bírja, én később felvilágosíthatom mindenről, ha valamit esetleg elfelejtene megkérdezni. Létezik egy érzés, amit valamennyien ismerünk, de mégsincs neve: a boldog várakozás, hogy lenézhessünk valakit. Starling ezt látta Margot Verger arcán. Csak annyit válaszolt: – Köszönöm. Meglepetésére az első szoba tágas és jól fölszerelt játszóhelyiség volt. Két fekete kisfiú játszott a túlméretezett plüssállatok között; az egyik biciklin ült, a másik egy teherautót tologatott a földön. Különböző

triciklik és autók álltak a sarkokban, középen egy nagy mászóka volt, alatta vastagon kipárnázott padló. A játszóhelyiség sarkában óvóbácsinak öltözött férfi ült és a Vogue -ot olvasta. A falakra több videokamerát is szereltek. Az egyik, magasan fönt a sarokban, követte Starlingot és Margot Vergert. – Mason szereti nézni a srácokat – magyarázta Margot Verger. De mivel az ő látványa – az egészen kicsik kivételével – mindenkire frászt hoz, így oldja meg a dolgot: ő látja őket, de a kicsik nem. Utána a pónikon lovagolhatnak. Egyébként a baltimore-i napközis óvodából hozzák őket. Mason Verger szobáját csak a fürdőszobán keresztül lehet megközelíteni, amelynek felszerelése egy fürdőhelynek is díszére vált volna, és akkora, hogy széltében kitölti az egész szárnyat. Egy kicsit olyan, mint egy kórház: csupa króm és acél, széles ajtajú zuhanyozók, rozsdamentes acélkádak, fölöttük emelőszerkezetek, narancssárga csövek tekercsei, gőzkamrák és hatalmas üvegszekrények a gyógykenőcsöknek. Mivel nemrég használták a helyiséget, még mindig balzsam és gaulteriaolaj illata lebegett a nyirkos levegőben. Starling látta, hogy fény szivárog ki Mason Verger szobájának ajtaja alatt. Kialudt, amint Margot megfogta a kilincset. A vendégfogadásra szánt sarkot szigorúan fölülről világították meg. A dívány fölött William Blake Európa: Jövendölés című képének tűrhető másolata függött, amelyen Isten méricskél körzőjével. A szoba többi része

sötétbe borult. Egy szerkezet ütemes nesze hallatszott – időközönként sóhajtott egyet. – Jó napot, Starling ügynök. – Zengő hang, mesterségesen fölerősítve, és hiányzik belőle a p. – Jó napot, Mr. Verger – felelte Starling a sötétségnek, miközben a fönti lámpa sütötte a feje búbját. – Foglaljon helyet. – Mr. Verger, beszélgetésünk olyan természetű, hogy rögzítenem kell, és ehhez a magnómat fogom használni. Megfelel ez önnek? – Természetesen. – A válasz a masina sóhajtásai között érkezett, sz és s nélkül. – Margot, azt hiszem, te most kimehetsz. Margot Verger suhogó nadrággal távozott, rá se nézve Starlingra. – Mr. Verger, szeretném rögzíteni ezt a mikrofont az ön ruházatára vagy a párnájára, vagy hívhatok egy nővért, ha az jobban megfelel önnek. – Amint parancsolja – felelte a férfi m és p nélkül. Megvárta a következő kilégzést. – Maga is megteheti, Starling ügynök. Itt vagyok. Starling nem találta azonnal a villanykapcsolót. Úgy gondolta, jobban fog látni, ha kilép a reflektor fényköréből. Egyik kezét előrenyújtotta, és megindult a balzsam szagának irányába. Amikor Verger felkapcsolta a villanyt, kiderült, hogy közelebb volt az ágyhoz, mintsem gondolta volna. Starling arca nem változott. Csak a csíptetős mikrofont tartó keze rándult hátra, talán egy ujjnyit. Első gondolata független volt zsigeri érzéseitől; ez annak a felismerése volt, hogy Verger hibás beszéde

egyenes következménye annak, hogy egyáltalán nincs ajka. Másodszorra azt állapította meg, hogy Verger nem vak. Egyetlen kék szeme valami monoklifélén át nézte Starlingot, és a monoklira egy csövet is szereltek: az nedvesítette a szemgolyót, mert a szemhéj is hiányzott. A koponya többi részén a sebészek már évekkel ezelőtt elkövettek mindent, amit bőrátültetéssel lehetséges. Mason Verger, orr és ajkak nélkül, az arcbőr hiányában csupa fog volt, mint valamiféle mélytengeri élőlény. Annyira megszoktuk a maszkokat, hogy Verger látványa is csak egy idő után vált ki döbbenetet. A sokk akkor következik be, amikor rájövünk, hogy ez egy emberi arc, és mögötte ugyanolyan agy van, mint a miénk. A gyomrunk felfordul, ha látjuk az állkapocs vagy az egyetlen megmaradt szem mozgását. Mason Verger haja szép volt, és furcsamód ez volt a legelviselhetetlenebb rajta. Az őszbe vegyülő fekete lófarok befonva is olyan hosszú volt, hogy a földig ért volna, ha hátradobja. Nagy tekercsben hevert a lélegeztetőgép páncélján, amely Verger mellkasát takarta. Emberi haj a kékes romokon, pikkelyként ragyogó fonatban. A takaró alatt Mason Verger régóta megbénult teste enyészett egy kórházi ágyon. Az arca előtt lógott az irányítószerkezet: olyan volt, mint egy átlátszó műanyag csövekből készült pánsíp. Verger az egyik csőre csavarta a nyelvét és a következő kilégzéskor belefújt. Ágya zümmögéssel válaszolt, kissé elfordult és magasabbra emelte a fejét, hogy Verger szembenézhessen Starlinggal.

– Hálát adok Istennek azért, ami történt – mondta Verger. – Ez számomra a megváltás. Ön elfogadta Jézust, Miss Starling? Ön hívő? – Szigorú vallásos légkörben nevelkedtem, Mr. Verger – válaszolta Starling. – Most, ha nem haragszik, rácsíptetem ezt a párnájára. Ugye, nem lesz útban? – A hangja túlságosan pattogós, ápolónős volt, nem illett hozzá. Nem tett jót neki, hogy Verger feje mellett látja a saját kezét, egymás mellett látja kettejük húsát, és ráadásul még a lüktető ereket is, amelyeket a csontokra ültettek be, hogy vérrel táplálják Verger arcát; a szabályos tágulások olyanok voltak, mintha férgek mozogtak volna a koponyáján. Hálásan engedte el a vezetéket, és visszahátrált az asztalhoz, a magnójához és a saját mikrofonjához. – Clarice M. Starling különleges ügynök beszél, FBIszám 5143690, Mason R. Verger tanúvallomása, társadalombiztosítási szám 475989823, saját otthonában a fönt megjelölt időpontban, esküvel hitelesített formában. Mr. Verger tudomásul veszi, hogy az Egyesült Államok 36. körzetének államügyésze és a helyi hatóságok az esküvel hitelesített, csatolt közös feljegyzésben szavatolják mentességét a bűnvádi eljárás alól. – Nos, Mr. Verger... – A táborról akarok beszélni – szakította félbe Verger a következő kilégzéskor. – Csodálatos gyermekkori élmény volt, lényegében ahhoz tértem vissza. – Arra is sor kerül, Mr. Verger, de azt hittem, hogy mi...

– Ó, most kerítünk rá sort, Miss Starling. Tudja, minden abból ered. Ezért találkoztam Jézussal, és ennél fontosabbat sohasem mondhatnék önnek. – Várt, amíg a masina sóhajtott. – Keresztény tábor volt, az apám pénzelte. Ő fizette az egészet, mind a százhuszonöt gyerek táborozását a Michigan-tó partján. A legtöbben szegények voltak, bármire készek egy nyalókáért. Talán kihasználtam ezt, talán durva voltam velük, ha nem akarták elvenni a csokoládét, és azt tenni, amit én akartam – mindent bevallok, mert most már minden rendben van. – Mr. Verger, nézzünk valamit abból... Verger nem figyelt rá, csak azt várta, hogy a gép levegőhöz juttassa. – Mentességem van, Miss Starling, és már minden jóra fordult. Jézustól kaptam a mentességet, az Egyesült Államok főügyészétől kaptam mentességet és az Owing Mills-i kerületi ügyésztől is mentességet kaptam, halleluja. Szabad vagyok, Miss Starling! Rendben vagyok Vele, és most már minden rendben van. Ő a Feltámadott Jézus, a táborban Feltinek hívtuk. Senki sem pipálhatja le a Feltit. Tudja, korszerűsítettük a Feltit. Őt szolgáltam Afrikában, halleluja, Őt szolgáltam Chicagóban, dicsértessék az Ő neve, most is Őt szolgálom, és Ő fel fog támasztani ebből az ágyból, el fogja tapodni az én elleneimet, elébem tereli őket, és én hallani fogom asszonyaik jajgatását, és már minden jól van. – Fuldokolni kezdett a nyáltól, homlokán a véredények sötéten lüktettek. Starling fölállt, hogy hívjon egy ápolót, de Verger hangja megállította, mielőtt elérte volna az ajtót. – Jól vagyok, most már minden rendben van.

Talán az egyenes kérdés jobb, mint a rávezetés. – Mr. Verger, látta ön valaha Lecter doktort, mielőtt a bíróság kijelölte volna az ön kezelőorvosának? Találkoztak társaságban? – Nem. – Mindketten tagjai voltak a Baltimore-i Filharmonikusok kuratóriumának. – Nem, nekem csak azért volt helyem, mert mi is támogattuk őket. Amikor szavazás volt, az ügyvédemet küldtem. – Ön sohasem tanúskodott Lecter doktor tárgyalásán. – Időközben megtanulta úgy időzíteni a kérdéseit, hogy Vergernek legyen elég levegője a válaszadáshoz. – Azt mondták, így is elegendő anyaguk van, hogy hatszor, vagy akár kilencszer is elítéljék. Ő meg kicselezte az egészet azzal, hogy az őrültségére hivatkozott. – A bíróság találta őrültnek. Lecter doktor nem védekezett. – Ön fontosnak találja ezt a megkülönböztetést? – kérdezte Mason. Starling ebben a kérdésben érezte meg először Verger gondolkodásának igazi, mély mozgatórugóit, melyeknek semmi köze nem volt az előbbi szónoklathoz. A nagy muréna mostanra már megszokta a fényt, fölemelkedett akváriumának szikláiról, és megkezdte fodrozó, fáradhatatlan körözését csodaszép, krémszín pöttyökkel díszített, barna testével. Starling a látóterének perifériáján érzékelte a hal mozgását.

– Muraena kidako – mondta Mason. – Ennél csak egy nagyobb példány él fogságban, Tokióban. Ez a második legnagyobb. Hétköznapi neve brutális muréna; akarja látni, hogy miért? – Nem – felelte Starling, és lapozott egyet a noteszében. – Szóval a bíróság által elrendelt kezelés értelmében ön meghívta Lecter doktort az otthonába. – Már egyáltalán nem szégyenkezem. Mindent elmondok magának. Felmentést ígértek az összes felfújt zaklatási vád alól, ha ledolgozok ötszáz óra társadalmi munkát a kutyamenhelyen, és kezeltetem magamat Lecter doktorral. Úgy gondoltam, ha beveszem a doktort valami buliba, akkor lazít a kezelésen, és nem fog beárulni akkor se, ha nem jelenek meg minden alkalommal, vagy egy kicsit be vagyok lőve, amikor találkozunk. – Ez akkor volt, amikor az Owing Mills-i házban lakott. – Igen. Mindent elmeséltem Lecter doktornak, Afrikáról, Idiről és mindenről, és azt mondtam, hogy megmutatom neki pár cuccomat. – Mit mutat meg neki...? – A kellékeimet. A játékaimat. Ott a sarokban az a kis hordozható nyaktiló, amit Idi Aminnak csináltam. Az ember csak feldobja egy dzsip hátuljába, aztán viheti akár a legeldugottabb faluba. Tizenöt perc alatt össze lehet szerelni. Semmit sem szégyellek, mert már megtisztultam. – Dr. Lecter ment el az ön házába. – Igen. Bőrkötényben nyitottam ajtót. Vártam valamiféle reakciót, de semmit sem láttam. Aggódtam, hogy talán fél tőlem, de nem látszott rajta semmi. Fél

tőlem – de viccesnek is tűnik utólag! Fölhívtam az emeletre, megmutattam neki a lakást. Két kutyát örökbe fogadtam a menhelyről: egy ketrecben tartottam őket, ahol bőven kaptak vizet, de enni semmit sem. Kíváncsi voltam, mi történik majd. – Megmutattam neki a hurkos ketyerémet, autoerotikus fulladás, tudja, az ember fölakasztja magát, de nem igazán, nagyon jó érzés, amikor – tud követni? – Tudom. – Nohát úgy tűnt, ő nem. Megkérdezte, hogy működik, én meg azt válaszoltam, hogy fura pszichiáter maga, ha nem tudja, ő pedig azt válaszolta, sohasem felejtem el a mosolyát, azt mondta: „Mutassa meg”. Én meg azt gondoltam: Most megfogtalak. – És megmutatta neki. – Nem szégyellem. A hibáink érlelnek meg bennünket. Én megtisztultam. – Kérem, folytassa, Mr. Verger. – Szóval lehúztam a hurkot a nagy tükröm elé, feltettem a nyakamra, az egyik kezemmel fogtam a kioldót, a másikkal elkezdtem kiverni a farkamat. Közben figyeltem a hatást, de semmit sem láttam, pedig rendszerint ki tudom számítani az emberek reakcióját. Lecter egy széken ült a sarokban. Keresztbe vetette a lábát, ujjait összefonta a térdén. Ekkor fölállt, a zakója zsebébe nyúlt, olyan elegánsan, ahogy James Bond veszi elő az öngyújtóját, és azt mondta: „Mit szólna egy amil-kapszulához?” Hűha!, gondoltam, ha most ad egyet, akkor állandóan adnia kell, ha meg akarja tartani az engedélyét. Nos, ha olvasta a jelentést, akkor tudja, hogy sokkal több volt abban amil-nitritnél.

– Angyalpor, valamilyen más metamfetamin és egy kis lizerginsav – felelte Starling. – Szóval hűha! Odament a tükörhöz, amiben én néztem magamat, belerúgott az aljába, és fölvett egy nagyobb darabot. Én meg közben már repültem a szertől. Odajött, kezembe adta a tükördarabot, a szemembe nézett, és azt mondta, hogy talán élvezném, ha lenyúznám vele a saját arcomat. Kiengedte a kutyákat. Megetettem a kutyákat az arcommal. Azt mondják, sokáig tartott mindent leszedni. Én nem emlékszem. Lecter doktor ezután kitörte a hurokkal a nyakamat. Az orromat visszaszerezték, amikor kimosták a kutyák gyomrát a menhelyen, de a visszaültetés nem sikerült. Starling a szükségesnél hosszabb ideig rendezgette papírjait az asztalon. – Mr. Verger, a családja jutalmat tűzött ki, miután Lecter doktor megszökött Memphisből. – Igen, egymillió dollárt. Egymilliót. Világszerte elhíreszteltük. – És azt is fölajánlotta, hogy minden használható felvilágosításért fizet, nem csupán a letartóztatásért és az ítéletért. Az információkat meg kellett volna osztania velünk. – Sosem volt semmim, amit érdemes lett volna megosztani. – Ezt honnan tudja? Követett néhány nyomot? – Csak addig, amíg kiderült, hogy semmit sem érnek. Miért is segítettünk volna: a maguk emberei sohasem mondtak semmit. Kaptunk egy tippet Krétáról, egy másikat Uruguayból, de ezek nem értek semmit. Szeretném, ha megértené, hogy nem bosszúról van szó,

Miss Starling. Megbocsátottam Lecter doktornak, ahogy a Megváltó is megbocsátott a római katonáknak. – Mr. Verger, ön azt közölte az FBI-jal, hogy most lenne valami mondanivalója a számunkra. – Nézze meg az ágy melletti szekrény fiókját. A nő kivette retiküljéből fehér pamutkesztyűjét és fölhúzta. A fiókban egy nagy papírborítékot talált. Előhúzott belőle egy röntgenfelvételt, és a ragyogó fénybe tartotta. Egy sérültnek látszó bal kéz volt rajta. Megszámolta az ujjakat. Öt volt. – Nézze meg a kézközépcsontot; tudja, mire gondolok? – Igen. – Számolja meg a bütyköket. – A hüvelykkel együtt ennek a személynek hat ujja volt a bal kezén. Akárcsak Lecter doktornak. – Akárcsak Lecter doktornak. Az a sarok, ahova a röntgenfelvétel számát és eredetét szokták írni, le volt vágva. – Ez honnan jött, Mr. Verger? – Rio de Janeiróból. Ha többet is tudni akarok, akkor fizetnem kell. Sokat. Meg tudja mondani nekem, hogy ez csakugyan Lecter doktoré? Tudnom kell, mielőtt fizetnék. – Megpróbálom kideríteni, Mr. Verger. Mindent megteszünk. Megvan a csomag, amelyben a felvételt küldték? – Margot-nál van egy műanyag tasakban, majd ő odaadja. Ha nem haragszik, Miss Starling, eléggé elfáradtam, egy kis pihenésre van szükségem. – Majd megkeressük az Irodából, Mr. Verger.

Starling még ki sem ért a szobából, amikor Mason Verger belefújt a csőbe, és megszólalt: – Cordell! – Az óvóbácsi bejött egy borítékkal, amelyen a „Baltimore-i Gyermekvédelmi Osztály” felirat volt látható. – Franklin, ugye? Küldje be Franklint! – mondta Mason, és lekapcsolta a villanyt. A kisfiú egyedül állt a vendégváró sarok vakító mennyezetvilágításában, és a tátongó sötétség felé pislogott. Megszólalt a zengő hang. – Te vagy az, Franklin? – Franklin – mondta a kisfiú. – Hol laksz, Franklin? – Mamával és Shirleyvel és Langalétával. – Langaléta mindig ott van? – Jön és megy. – Azt mondtad, „jön és megy”? – Ja. – A mama nem az igazi mamád, ugye, Franklin? – A nevelőmamám. – Ugye, nem az első nevelőmamád? – Aha. Nem. – Szeretsz ott lakni, Franklin? A kisfiú arca felragyogott. – Van egy Cicamicánk. Mama sütit süt. – Mióta vagy a mama házában? – Nem t'om. – Volt már ott születésnapod? – Egyszer. Shirley csinált szörpöt. – Szereted a szörpöt? – Az epreset. – Hát a Mamát és Shirleyt?

– Aha, szeretem, és a Cicamicát is. – Szeretsz ott élni? Biztonságban érzed magad, amikor lefekszel? – Aha. Shirley szobájában alszok. Shirley nagylány. – Franklin, nem élhetsz többé mamával és Shirleyvel és Cicamicával. El kell menned. – Ezt ki mondta? – A kormány mondta. Mama elvesztette a munkáját, és nem lehet többé nevelőmama. A rendőrség egy marihuánás cigarettát talált a házatokban. A jövő héten már nem láthatod a mamát. A jövő héten már nem láthatod többé Shirleyt és Cicamicát sem. – Nem – mondta Franklin. – Vagy lehet, hogy csak nem akarnak többé téged, Franklin. Valami baj van veled? Van rajtad valami fekély vagy más csúnyaság? Talán a bőröd túl sötét ahhoz, hogy szeretni tudjanak? Franklin felhúzta az ingét, és kis, barna haskóját bámulta. Megrázta a fejét. Sírt. – Tudod, mi fog történni Cicamicával? Mi is Cicamica neve? – Cicamicának hívják, az a neve. – Tudod, mi fog történni Cicamicával? A rendőrök elviszik a sintértelepre, és a doktor bácsi ad neki egy injekciót. Téged beoltottak a napköziben? Adott neked a nővérke injekciót? Fényes tűvel? A Cicamicának adnak. Olyan borzasztóan fog félni, amikor meglátja a tűt! Beleszúrják, fájni fog Cicamicának, és azután meghal. Franklin megragadta az inge csücskét, és az arcához tartotta. Bekapta a hüvelykujját, amit már vagy egy éve nem csinált, miután a mama megkérte, hogy ne tegye.

– Gyere ide! – folytatta a hang a sötétből. – Gyere ide, és én megmondom neked, hogyan mentheted meg Cicamicát az oltástól. Ugye, meg akarod menteni Cicamicát az oltástól, Franklin? Nem? Akkor gyere ide, Franklin. Franklin, az ujját szopva, patakzó könnyekkel lassan elindult a sötétségben. Amikor már csak két méterre volt az ágytól, Mason belefújt a csőbe és a lámpa kigyulladt. Talán veleszületett bátorsága tette, talán Cicamica megmentésének vágya, vagy a nyomorult tudás, hogy úgysincs hová menekülnie, de a kisfiú arca meg sem rezzent. Nem futott el. Kitartóan, nézett Mason arcába. Ha Masonnak maradt volna homloka, most ráncokba fut össze a csalódástól. – Úgy tudod megmenteni Cicamicát az oltástól, ha magad adsz a Cicamicának patkánymérget – mondta Mason. A p zárhang elmaradt, de Franklin azért megértette. Kivette a szájából a hüvelykujját. – Te egy gonosz öreg dudu vagy – mondta. – És csúnya is vagy. – Megfordult és kiment a szobából, vissza a játékszobába. Mason a videón leste. Az óvóbácsi a kisfiút figyelte, miközben úgy tett, mintha a Vogue-ot olvasná. Franklin nem törődött többé a játékokkal. Bemászott a zsiráf alá, és leült, arccal a falnak. Cordell a könnyeket várta. Amikor meglátta, hogy a gyermek válla rázkódik, odament hozzá és gyengéden letörülgette a könnyeit steril vattalapocskákkal. A

nedves lapocskákat pedig beletette Mason martinispoharába, amely a játékszoba jégszekrényében hűlt, a narancslé és a kóla mellett. 10. fejezet Nem volt könnyű orvosi adatokat szerezni dr. Hannibal Lecterről. Ha az ember tekintetbe vette rendkívüli megvetését az orvostársadalommal és a legtöbb gyakorló orvossal szemben, akkor nem meglepő, hogy sohasem volt háziorvosa. A Közveszélyes Elmebetegek Baltimore-i Állami Kórháza, ahol Lecter doktort tartották egészen a katasztrofális végkimentelű memphisi átszállításig, mostanra már megszűnt, a lepusztult épület a lebontásra várt. A szökés előtt a tennessee-i állami rendőrség volt Lecter doktor utolsó őrzője, ők azonban azt állították, hogy sohasem kapták meg egészségügyi papírjait. Azok a ma már halott rendőrök, akik Baltimore-ból Memphisbe hozták, csak a foglyot vették át, a kórlapját nem. Starling egy napot töltött a telefon és a számítógép mellett, azután maga keresgélt a bizonyítékok raktárában Quanticóban és a J. Edgar Hoover-épületben. Egy egész délelőttön át mászkált a baltimore-i városi rendőrség poros, bűzös hodályában, azután egy őrjítő délutánt töltött a katalogizálatlan Lecter-gyűjtemény átböngészésével. Végül egyetlen papírlapot talált egy futólagos egészségügyi vizsgálatról, amelyen akkor esett át Lecter

doktor, amikor először tartóztatta le a marylandi állami rendőrség. Inelle Corey túlélte a Közveszélyes Elmebetegek Baltimore-i Állami Kórházának pusztulását, és most különb dolgokkal foglalkozott a Marylandi Állami Kórházak Igazgatóságán. Az irodában nem akart beszélni, így egy földszinti kávézóban találkoztak. Starlingnak az volt a szokása, hogy korábban érkezett a találkozókra, és biztos távolságból megfigyelte a helyet. Corey percre pontosan érkezett. Úgy harmincöt éves volt, vaskos és fakó, semmi festék vagy ékszer. Csaknem derékig érő haját kibontotta, gimnazista kora óta így viselte. Fehér szandál volt rajta és sztrecsnadrág. Starling cukros tasakokat szedegetett össze az édességespultnál, és közben figyelte, ahogy Corey leül a megbeszélt asztalhoz. Az ember hajlamos abba a tévhitbe ringatni magát, hogy minden protestáns egyforma. Hát nem így van. Ahogy egy antillai nagy valószínűséggel meg tudja állapítani a másikról, hogy melyik szigetről való, ugyanúgy az evangélikus neveltetésű Starling ránézett a nőre, és azt mondta magában: Krisztus Temploma, vagy talán nazarénus a szélsőségesebb fajtából. Levette minden ékszerét: a sima karkötőt meg arany fülbevalóját az ép füléből, és a táskájába tette. Az órája műanyag, ez rendben. Külseje többi részével nem sokat tehet. – Inelle Corey? Kér egy kávét? – Két csészét hozott magával. – A nevemet Ajnell -nek kell ejteni. Nem iszom kávét.

– Akkor én megiszom mindkettőt; kér valami mást? Clarice Starling vagyok. – Nem kérek semmit. Nem akar mutatni nekem egy arcképes igazolványt? – Dehogynem – felelte Starling. – Miss Corey – szólíthatom Inelle-nek? A nő vállat vont. – Inelle, a segítségére van szükségem egy olyan ügyben, amely személyesen nem is érinti önt. Csupán útmutatást kérek, hogy hol találhatnám meg a baltimore-i állami kórház bizonyos iratait. – Egyszer már végigmentünk rajta az állami vezetőséggel, amikor bezárták, Miss... – Starling. – Miss Starling. Megállapíthatja, hogy egyetlen beteg sem távozott a kórházból a dossziéja nélkül. Megállapíthatja azt is, hogy egyetlen dosszié sem került ki a kórházból az ellenőr jóváhagyása nélkül. Ami az elhunytakat illeti, az egészségügynek nem volt szüksége a dossziéikra, a Statisztikai Hivatalnak sem, úgyhogy tudomásom szerint a halott dossziék, azaz az elhunytak dossziéi a kórházban maradtak, legalábbis az én távozásomig, márpedig én az utolsók között voltam. A dezertálások a városi rendőrséghez és a seriff hivatalába kerültek. – Dezertálások? – Amikor valaki elfut. A rabok néha megtették. – Dr. Hannibal Lecter ügyét is dezertálásként kezelték? Gondolja, hogy az iratai esetleg átkerültek a bűnüldözéshez?

– Ő nem dezertált. Sohasem volt a mi dezertőrünk. Nem a mi őrizetünkben volt, amikor elpályázott. Egyszer lementem az alagsorba és megnéztem Lectert – megmutattam a nővéremnek, amikor itt járt a fiúkkal. Valami csúnyát és hideget érzek, ha rágondolok. Felbujtotta az egyik beteget, hogy lövelljen ránk – lejjebb eresztette a hangját – genyót. Tudja, mi az? – Már hallottam a kifejezést – mondta Starling. – Nem Mr. Miggs volt véletlenül? Erős karja volt. – Kizártam az agyamból. Magára viszont emlékszem. Eljött a kórházba és beszélt Freddel – Dr. Chiltonnal –, aztán lement abba a pincébe Lecterhez, igaz? – Igen. Dr. Frederick Chilton volt a Közveszélyes Elmebetegek Baltimore-i Állami Kórházának igazgatója, akinek Lecter doktor szökése után egyszer csak nyoma veszett nyaralás közben. – Tudja, hogy Fred eltűnt? – Igen, hallottam róla. Miss Corey könnyezni kezdett. – A vőlegényem volt. Eltűnt, azután bezárták a kórházat. Mintha a tető szakadt volna rám. Ha nincs az egyházam, nem élem túl. – Sajnálom – mondta Starling. – De most legalább van rendes munkája. – De nincs Fredem. Nagyon finom ember volt. Olyan szerelem kötött össze bennünket, amilyennel nem találkozhatni mindennap. Gimnazista korában az Év Fiatalemberévé választották Cantonban. – Ne mondja! Hadd kérdezzem meg, Inelle, a vőlegénye az irodájában őrizte az iratokat, vagy kint a recepcióban, ahol a maguk asztala...

– Az irodájában voltak egy faliszekrényben, azután olyan sok lett belőlük, hogy nagy iratszekrényeket állítottunk be az előtérbe. Természetesen mindig zárva voltak. Amikor elköltöztünk, ezeket ideiglenesen átszállították a methadonos klinikára, egy csomó más holmival együtt. – Látta Lecter doktor iratait, volt velük dolga? – Hát persze. – Nem emlékszik, volt közöttük röntgenfelvétel? Ezeket a felvételeket csatolták a kórlapokhoz, vagy külön kezelték? – Csatolták. Az aktákhoz csatolták. Nagyobbak voltak az aktáknál, ezért nehézkes volt a kezelésük. Volt egy röntgengépünk, viszont teljes munkaidős röntgenorvosunk nem, aki iktathatta volna a felvételeket. Őszintén szólva arra nem emlékszem, hogy Lecter anyagában volt-e röntgenkép. Volt egy EKG, Fred azzal bizonyította be, hogy Lecter – nem is akarom doktornak nevezni – egész idő alatt be volt drótozva az EKG-gépbe, miközben elintézte azt a szegény nővért. Szörnyű volt, még csak fel sem gyorsult a pulzusa, amikor nekiesett. Tudja, kificamodott a válla, amikor az összes ápoló rávetette magát, hogy lerángassa arról a lányról. Emiatt bizonyára csináltak röntgenfelvételt. Nálam biztosan nem úszta volna meg egy kificamodott vállal. – Ha valami eszébe jut, bármilyen hely, ahol ez az irat esetleg megtalálható, akkor felhívna engem? – Ez csak nem az, amit átfogó kutatásnak hívnak? – ízlelgette a kifejezést Miss Corey. – Bár nem hinném,

hogy bármit is találnánk. Egy csomó holmi elveszett, nem nálunk, hanem a methadonosoknál. A kávéscsészéknek vastag pereme volt, az a fajta, amelyikről ivás közben le szokott csöpögni a kávé. Starling figyelte, amint Inelle Corey nehézkesen távozik, mintha a pokol terhét vinné a vállán, azután megivott fél csésze kávét, miközben a zsebkendőjét az álla alá tartotta. Kicsit kezdett magához térni. Tudta, hogy fárasztja valami: vágyott már egy kis stílusra. Még a csiricsáré stílus is jobb a semminél, ez tény: akár tudomást vesz róla az ember, akár nem. Aztán eszébe jutott Evelda Drumgo, akinek aztán bőven volt stílusa.

11. fejezet Így tehát Starling visszatért arra a helyre, ahol minden elkezdődött, a közveszélyes elmebetegek – ma már nem létező – baltimore-i kórházába. Az öreg, barna épület, a fájdalom háza bezárva és lelakatoltan, telefirkálva várja a lebontást. Már évekkel azelőtt is hanyatlóban volt, hogy igazgatója, dr. Frederick Chilton eltűnt nyaralás közben. Ezután fény derült a pazarlásra, a rossz gazdálkodásra, az épület rozzantságára, és a költségvetési források egykettőre elapadtak. Egyes betegek más állami intézményekbe kerültek, mások meghaltak, néhányan egy rosszul sikerült program következtében zombiként bolyongtak Baltimore utcáin, közülük nem egy megfagyott.

Az öreg épület előtt várakozva Clarice Starling rájött, hogy azért merítette ki előbb az összes többi lehetőséget, mert nem akart visszatérni erre a helyre. A gondnok negyvenöt percet késett. Testes, idősebb férfi volt nyikorgó gyógycipőben, frizuráját talán még otthon, Kelet-Európában csináltathatta. Zihálva vezette oda a lányt egy oldalajtóhoz. A zárat már elvitték a hiénák, az ajtót lánc és két lakat tartotta bezárva. A láncszemekről pókháló lógott. A küszöb repedéseiben fű nőtt, és megcsiklandozta Starling bokáját, miközben a gondnok a lakatokkal bajlódott. – Én nem ösmerem jól eztet az épületet, csak a tűzcsengőt szokom figyelni – mondta a gondnok. – Tud róla, hogy tárolnak-e itt iratokat? Bármilyen iratszekrényben, bármilyen aktákat? A gondnok vállat vont. – A kórház után methadonos klinika vót itten pár hónapig. Mindent levittek a pincébe: ágyakat, lepedőket, tudom is én. Nem jó itten az aszmámnak, a penész, nagyon rossz a penész. Az ágyak matracai penészessek, tiszta ronda penészessek az ágyak. Nem mehessek le oda. Fáj a lábom a lépcsőn. Megmutathatom magának. Starling örült volna bármiféle társaságnak, még a gondnokénak is, de csak lassította volna a munkában. – Nem, menjen csak! Hol az irodája? – Kétsaroknyira, ahun régen a jogosítványokat atták. – Ha nem jönnék vissza egy órán belül... A gondnok az órájára nézett. – Nekem fél óra múlva mán el köll menni. Na, most már elég, nyavalyás! – Uram, maga meg fogja várni a kulcsait az irodájában. Ha nem jövök vissza egy

órán belül, akkor fölhívja ezt a számot, és megmutatja nekik, merre mentem. Ha nem lesz ott, amikor kijövök, ha bezár és hazamegy, akkor személyesen teszek jelentést a főnökénél. Ráadásul... ráadásul ki fogják hallgatni az adóhivatalban, és felülvizsgálják a helyzetét a bevándorlási hivatalnál és... és a honosításnál. Megértette? Méltányolnám, ha felelne, uram. – Úgyis megvártam vóna. Nem köll ilyeneket mondani. – Nagyon köszönöm, uram – felelte Starling. Hallotta, amint a gondnok egyenetlen lépései elhalnak a csöndben. Kinyitotta az ajtót és a tűzlépcső fordulójában találta magát. A lépcsőfordulóba magas, rácsos ablakok engedték be a szürke fényt. Azon tűnődött, bezárja-e az ajtót maga mögött, végül inkább összekötötte a láncot odabent, hogy ki tudja nyitni abban az esetben, ha elvesztené a kulcsot. Amikor Starling korábban ide járt az, hogy dr. Hannibal Lectert kérdezgesse, akkor mindig a főbejáraton érkezett, így most eltelt egy kis idő, míg rájött, hogy hol is van. A tűzlépcsőn fölkapaszkodott a földszintre. Az ablakok csak még többet elvettek a gyér nappali fényből, a szoba így félig sötét volt. Starling talált egy kapcsolót, és felkattintotta a mennyezetvilágítást: három izzó égett egy törött foglalatban. A vandálok festékszóróval telemázolták az épületet. Az egyik falon kétméteres hímvessző pompázott, mellette FARON MAMA KI VERI felirattal. Az igazgatói iroda ajtaja tárva-nyitva. Starling megállt a küszöbön. Ide szólt első FBI-megbízása, amikor még csak akadémista volt, még elhitt mindent, még úgy

gondolta, ha az ember elvégzi a munkáját, ha tehetséges, akkor előrejut, és elfogadják, függetlenül fajától, hitétől, színétől, származásától és attól, hogy a mi kutyánk kölyke-e vagy sem. Mindebből csupán egy hittétel maradt. Még mindig hitt abban, hogy tehetséges. Itt akart kikezdeni vele Chilton kórházigazgató, aki azt képzelte, hogy van olyan okos, mint Hannibal Lecter – és itt hozta azokat a döntéseket, amelyek lehetővé tették, hogy Lecter vérben gázolva elmenekülhessen. Chilton íróasztala az irodában maradt, a szék viszont nem – az elég kicsi volt ahhoz, hogy ellopják. A fiókok üresek, két kartotéktartó-szekrény maradt az irodában. Egyszerű záruk volt, és mivel Starling korábban technikai szakértőként is dolgozott, alig egy perc alatt kinyitotta őket. Az egyik alsó fiókban talált egy papírzacskóba csomagolt, kiszáradt szendvicset, a methadon-klinika néhány hivatalos űrlapját, egy szájillatosítót, egy tubus hajzselét, egy fésűt és néhány kotont is. Starling az elmegyógyintézet kazamataszerű alagsorára gondolt, ahol Lecter doktor nyolc éven át élt. Nem akart lemenni oda. Kérhetne mobiltelefonon kíséretet a városi rendőrségtől. Megkérhetné a baltimore-i területi irodát, hogy küldjön ide egy másik ügynököt. Már végé felé járt a szürke délután, most már semmiképpen sem úszhatja meg a washingtoni csúcsforgalmat. De ha csak vár, akkor még rosszabb lesz a helyzet. A porral dacolva rátámaszkodott Chilton asztalára és megpróbált dönteni. Csakugyan azt gondolja, hogy vannak iratok az alagsorban, vagy csak a hely vonzza, ahol először látta Hannibal Lectert?

Ha pályafutása megtanította egyáltalán valamire, akkor arra, hogy nem szeret borzongani, és boldog lenne, ha soha többé nem kellene félnie. Viszont lehetnek akták az alagsorban. Öt perc alatt kiderítheti. Még emlékezett, hogyan dörrentek össze háta mögött a különleges biztonsági ajtók, amikor sok évvel ezelőtt lement a doktorhoz. Hogy valamennyire mégis megnyugtassa magát, fölhívta a baltimore-i irodát és szólt nekik, hogy hol van. Abban egyezett meg velük, hogy egy órán belül visszaszól, amint kijutott innen. A világítás működött a belső lépcsőházban, ahol sok évvel ezelőtt Chilton lekísérte a pincébe. Itt magyarázta el a Hannibal Lecterrel szemben betartandó biztonsági előírásokat, itt állt meg a lámpa alatt, hogy elővegye a levéltárcájából annak az ápolónőnek a fényképét, akinek Lecter doktor megette a nyelvét, mikor szegény épp meg akarta vizsgálni. Az ám, ha Lecter doktor válla kificamodott, bizonyosan van róla röntgenkép! A lépcsőházban huzat csapta meg a tarkóját, mintha valahol kinyitottak volna egy ablakot. A lépcsőfordulóban McDonald's-os doboz hevert, szétszórt papírzsebkendők között. Egy mocskos csészében beszáradt bab. A sarokban szarhurkák és vécépapír. A világítás a lépcső tövéig, a dühöngő nagy vasajtajáig tartott. Az ajtót kinyitották, és egy kallantyúval kiakasztották a falhoz. Starling végigpáztázta elemlámpájával a folyosót. Kísérteties látványt nyújtottak a nyitott cellaajtók. A korábbi ügyeletes asztalán egy üdítősdoboz hevert; egészen fekete volt, olyan sokat használták pipának a kábszeresek.

Fölkattintotta a kapcsolót. Semmi. Elővette a mobiltelefonját. A vörös fény ragyogott a homályban. A telefont nem is tudta volna használni az alagsorban, de azért a hatás kedvéért hangosan beleszólt: – Barry, menjetek a furgonnal az oldalbejárathoz! Kapcsoljátok be a fényszórót! Kell majd néhány targonca, hogy felvihessük az anyagot a lépcsőn... ja, gyertek csak le. Azután belekiáltott a sötétbe: – Figyelem! Szövetségi ügynök vagyok! Ha valaki törvényellenesen tartózkodik itt, akkor szabadon távozhat. Nem tartóztatok le senkit. Nem is érdekel, ki van itt. Az sem zavar, ha visszatér, miután végeztem. Most előjöhet. Ha megpróbál kötözködni velem, akkor komoly sérülést fog elszenvedni, mert a seggébe lövök. Köszönöm! A hangja visszhangzott a folyosón, ahol már annyian ordították rekedtre a torkukat, és az ínyükkel nyammogtak a rácson, amikor már kihullott az összes foguk. Starlingnak eszébe jutott, mennyire megnyugtatóan hatott rá Barney, a nagydarab ápoló, amikor idejött, hogy kérdéseket tegyen föl Lecter doktornak. Különös volt az az udvariasság, mellyel az ápoló és Lecter doktor kezelték egymást. Most azonban nincs itt Barney. Felvillant Starlingban valami, amit még az iskolában tanult, és elméjét fegyelmezendő, kényszerítette magát, hogy az egészet felidézze: Lépések visszhangoznak az emlékezetben Lent, az átjáróban, amelyet nem használunk Az ajtó felé haladnak, melyet sose nyitunk ki Hogy belépjünk a rózsakertbe.[3]

Még hogy rózsakert. Hát ez fixen nem rózsakert. Starling, aki a közelmúlt vezércikkeinek hatására legalább annyira gyűlölte a fegyverét, mint önmagát, egyáltalán nem találta gyűlöletesnek a pisztoly érintését most, amikor bizonytalan volt. A lába mellett tartotta a 45-öst, zseblámpája fényét követve elindult a folyosón. Nehéz egyszerre figyelni mind a két oldalunkat, de tilos bárkit is a hátunk mögött hagyni. Valahol víz csöpögött. A folyosó közepén megállt a víz, és Starling, aki még most is vigyázott a cipőjére, haladás közben hol jobbról, hol balról kerülgette a keskeny pocsolyákat. Eszébe jutott Barney tanácsa, amit akkor adott neki, amikor a cellák még foglaltak voltak: amíg oda nem ér, maradjon a folyosó közepén. Megvan. Az iratszekrények a folyosó közepén látszottak zseblámpája sugarában. Itt volt a tudathasadásos Miggs cellája; mellette utált a legjobban elmenni. Miggs ocsmányságokat suttogott, és lefröcskölte a spermájával. Miggset Lecter doktor ölte meg: megparancsolta, hogy nyelje le a saját nyelvét. Miután Miggs meghalt, Sammie került a cellába. Sammie, akinek költészetét dr. Lecter bátorította, meghökkentő eredménnyel. Még most is hallotta a verset, amelyet Sammie vonított: JÉZUSHO' AKAROK MENNI KRISZTUSSAL AKAROK MENNI JÉZUSSAL MEHETEK HA IGAZÁN JÓ LESZEK

Valahol otthon még mindig megvolt a zsírkrétával firkált szöveg. Végül odaért Lecter doktor cellájához. A masszív asztal, ahol a férfi olvasgatott, még mindig a padlóhoz volt csavarozva a szoba közepén. Könyvespolcainak deszkái eltűntek, de a tartók még kiálltak a falból. Starlingnak az iratszekrények felé kellett volna fordulnia, de nem hírt elmozdulni a cella elől. Itt zajlott le életének legfigyelemreméltóbb találkozása. Itt hallott magáról olyan szörnyen igaz dolgokat, hogy a szíve belesajdult. Be akart menni a cellába. Be akart menni: annyira akart, mint ahogy az erkélyekről akarunk leugrani, vagy ahogyan a ragyogó sínek csábítanak, hogy hallgassuk meg, nem jön-e a vonat. A kíváncsiság vitte át a küszöbön. Ott állt a cella közepén, ahol dr. Hannibal Lecter nyolc évet töltött. Elfoglalta a helyét, odaállt, ahol mindig állni látta, és azt várta, hogy valami történik legbelül, de nem történt semmi. Letette a pisztolyt és az elemlámpát az asztalra, óvatosan, nehogy a lámpa leguruljon, és az asztallapra fektette a tenyerét, de csak morzsákat érzett. A hatás mindent összevéve kiábrándító. Korábbi lakója nélkül a cella üres, mint a levedlett kígyóbőr. Starling ekkor arra gondolt, hogy megértett valamit: a halálnak és a veszélynek nem kell díszes kellékek között érkeznie. Jöhet napsütötte délutánon egy halpiacon, miközben a zenegép éppen a La Macarená t játssza. De most munkára fel! Két és fél méternyi iratszekrény, összesen négy, állig érő tartóval, és egyik sem volt bezárva. Valamennyi tele volt aktákkal, azóta régen

halott emberek egészségügyi adataival, a kórház 1932es megnyitása óta. Nagyjából betűrendben voltak, és mögéjük, a hosszú fiókok legvégébe még más anyagokat is betuszkoltak. Starling gyorsan átfutotta a fiókok tartalmát, a súlyos zseblámpát a vállához tartotta, így felszabadult kezei sebesen pergették a dossziékat, miközben azt kívánta, bárcsak kisebb lámpája lenne, amit a foga közé kaphatna. Mihelyt talált valami rendszert az aktákban, egész fiókokat kihagyhatott, átfutott a J-n, a nagyon kevés K-n egészen az L-ig, és hopp: Lecter, Hannibal. Előhúzta a hosszú papírdossziét, és azonnal megérezte a röntgenfelvétel merevségét. Az aktát a többiek tetejére helyezte, kinyitotta és meg is találta benne a néhai I. J. Miggs anamnézisét. A francba! Miggs még a sírjából is üldözi! Letette az aktát az iratszekrény tetejére, és előrerohant az M-hez. Miggs dossziéját is megtalálta. Csak éppen üresen. Iratkezelési tévedés? Valaki véletlenül beletette Miggs iratait Hannibal Lecter dossziéjába? Átfutotta az M-et, tasak nélküli iratot keresve. Visszatért a J-hez. Egyre bosszúsabb lett. A bűz egyre jobban zavarta. Igaza van a gondnoknak, itt alig lehet levegőt venni. Már félig átnézte a J-t, amikor tudatára ébredt, hogy a bűz... gyorsan erősödik. Halk loccsanás hallatszott mögötte. Megpördült, a zseblámpát ütésre emelte, és villámgyorsan elkapta pisztolya markolatát. A lámpa fényében magas férfi állt mocskos rongyokban, túlméretezett, földagadt lábával a vízben. Egyik kezét szétterpesztett ujjakkal lógatta maga mellett. A másikban egy törött tányér darabját szorongatta.

– Helló – mondta lepedéktől kásás hangon. Starling másfél méterről is érezte a szájszagát. Keze átcsúszott a pisztolyról a könnygázpalackra. – Helló – válaszolta. – Megtenné, hogy félreáll a rácshoz? A férfi nem mozdult. – Te Jézus vagy? – kérdezte. – Nem – felelte Starling. – Nem vagyok Jézus. – A hang. Starling emlékezett erre a hangra. – Te Jézus vagy? – Az arca rángatózott. Ez a hang. Gyerünk, gondolkozz! Megvan! – Szia, Sammie! – mondta. – Hogy vagy? Éppen az előbb gondoltam rád. Mi is történt Sammie-vel? Az információ máris beugrott, noha nem pontos sorrendben. Az anyja fejét tette az adománygyűjtő tányérra, mikor a gyülekezet azt énekelte: „Azt add az Úrnak, ami a legdrágább neked”. Azt mondta, ez a legtöbb, amit adhat. Valamilyen országúti baptista templomban. Lecter doktor azt mondta, Sammie haragszik, mert Jézus annyit késlekedik. – Te vagy a Jézus? – A hangja ezúttal könyörgőre váltott. A zsebébe nyúlt, és elővett egy csikket – jókora darab volt, legalább ötcentis. Rátette a tányér maradványára, és fölkínálta. – Sajnálom Sammie, de nem én vagyok. Én... Sammie hirtelen méregbe gurult, amiért ez a lány nem Jézus, és elbődült: JÉZUSHO' AKAROK MENNI KRISZTUSSAL AKAROK MENNI!

Fölemelte a tányérdarabot: éles szélével olyan volt, akár egy kapa, és tett egy lépést Starling felé, arca eltorzult, szabad keze a levegőt markolászta. A nő érezte, hogy háta az iratszekrényhez nyomódik. – JÉZUSHOZ MEHETNÉL... HA TÉNYLEG JÓ LENNÉL – idézte tisztán és hangosan Starling, mintha valahová messzire kiáltana oda a férfihoz. – Aha – bólintott nyugodtan Sammie, és megállt. Starling beletúrt a táskájába és megtalálta a cukrot. – Sammie, van nyalókám. Szereted? A férfi nem válaszolt. A nő letette a cukrot egy dossziéra, és úgy tartotta maga elé, mint a férfi a tányérdarabot. Sammie beleharapott a cukorba, le sem szedte róla a csomagolást. Kiköpte a papírt, ismét harapott, a cukor felét már el is tüntette. – Sammie, járt itt lent valaki más is? A férfi rá se hederített, a maradék cukorkát a tányérjára tette, és eltűnt egy matrachalom mögött, a régi cellájában. – Mi a fene ez? – Női hang. – Kösz, Sammie. – Maga kicsoda? – kérdezte Starling. – Semmi köze hozzá. – Sammie-vel él itt? – Dehogyis. Csak randizunk. Nem gondolja, hogy le kellene kopnia rólunk? – De igen. Csak válaszoljon a kérdésemre. Mióta tartózkodik itt? – Két hete. – Járt itt valaki más is? – Sammie kirúgott néhány csavargót.

– Sammie védi magát? – Szívózzon velem és megtudja. Én jól tudok járni. Én szerzek kaját, neki meg van biztonságos helye, ahol meg lehet enni. Sokan csinálnak ilyen üzletet. – Egyikük sem vesz részt valamilyen programban? Nem akarnának? Tudnék segíteni. – Ő már mindent végigcsinált. Kimegy az ember a világba, végigcsinálja azt a sok szart, aztán visszajön ahhoz, amit ismer. Mit keres? Mit akar? – Néhány aktát. – Ha nincs itt, akkor valaki ellopta, maga okostojás; hogyhogy nem jött rá? – Sammie? – szólalt meg Starling. – Sammie! Sammie nem válaszolt. – Alszik – mondta a barátnője. – Amikor elmegyek, hagyok itt egy kis pénzt. Vesz belőle ennivalót? – kérdezte. – Nem, piát veszek. Az ember talál kaját. Piát viszont nem lehet találni. – Az asztalra teszem a pénzt – mondta Starling. Úgy érezte, mintha futna, eszébe jutott, hogy hagyta maga mögött Lecter doktort, emlékezett, hogyan tartotta magát, miközben Barney asztala felé tartott, ami olyan volt, akár a nyugalom szigete. A lépcsőház fényében Starling egy húszdolláros bankjegyet vett elő a pénztárcájából. A pénzt rátette egy asztalra, egy üres borosüveget tett rá nehezéknek. Széthajtott egy műanyag bevásárlószatyrot és beletette Lecter irattartóját, benne Miggs anyagával, mellé Miggs üres dossziéját is. – Viszontlátásra. Viszlát, Sammie! – kiáltotta a férfinak, aki már megfordult a külvilágban, de visszajött abba a

pokolba, amelyet ismert. Meg akarta mondani neki, hogy reméli, hamarosan eljön Jézus, de túl hülyén hangzott volna. 12. fejezet Ha van megálló a pokolba vezető úton, akkor az a marylandi Misericordia Kórház baleseti osztályának bejáratára emlékeztethet. A hatalmas MENTŐBEJÁRAT felirat neonfénye vörösre színezi a csatornanyílásokból felcsapó gőzt, olyan, mintha Mózes tűzoszlopa lenne; közben hallani a szirénákat, a haldoklók jajongását, a hordágyak zörgését, kiáltásokat és sikolyokat. Barney kilépett a gőzből elegyengette hatalmas vállait a zakóban, kurtára nyírt hajú, kerek fejét lehajtotta, és nagy léptekkel elindult a töredezett köveken kelet és a reggel felé. Huszonöt perccel munkaidejének letelte után távozott – a rendőrség behozott lőtt sebbel egy tajtrészeg stricit, aki szerette verni a nőket, és a főnővér megkérte, hogy maradjon. Ha erőszakos beteget hoztak, Barney-t mindig megkérték, hogy maradjon. Clarice Starling csuklyájának mélyéből kémlelte Barney-t, fél háztömbbel maga elé engedte az utca túlsó oldalán, mielőtt a nyomába szegődött volna. Amikor a férfi elhagyta a parkolót és a buszmegállót, a lány megkönnyebbült. Barney-t könnyebb volt gyalog követni. A kórház környéke nyugodt, kevert fajú munkásnegyed volt. Olyan környék, ahol az ember biztonsági zárat szerel az autójára, viszont nem viszi föl

éjszakára az akkumulátort, és a gyerekek is nyugodtan játszhatnak odakint. Három háztömb után Barney megvárta, míg elmegy előtte egy autó, szabaddá válik a zebra, ezután északnak fordult. A boltok most kezdtek kinyitni, már volt néhány járókelő az utcán. Az utca két oldalán parkoló teherautók legalább fél percre elzárták a kilátást, ezért Starling nem vette észre, hogy Barney megállt: a nő csak ment tovább. Már az utca közepén járt, amikor észrevette a férfit. Talán ő is észrevette, de ebben nem volt biztos. Zsebre tett kézzel állt, fejét lehajtotta, összevont szemöldökkel figyelt: valami mozgott az úttest közepén. Döglött galamb feküdt az aszfalton, egyik szárnya meg-megmozdult az elhaladó autók szele miatt. A döglött madár párja körbe-körbe járt, félrehajtott fejjel bámulta a testet, rózsaszín lábának minden lépésére biccentve egyet kis fejével. Járkált körbe-körbe, és puha galambhangon búgott. Jó néhány autó és teherautó haladt el mellette; a madár alig kerülte el a balesetet: mindig az utolsó pillanatban röppent félre. Lehet, hogy Barney fölnézett rá – Starling ebben nem volt biztos. Tovább kell mennie, különben lebukik. Amikor a válla fölött hátranézett, Barney az úttest közepén guggolt, és karját fölemelve megállította a forgalmat. A nő befordult a sarkon, hogy Barney ne lássa, levetette csuklyás zubbonyát, szvettert, ellenzős sapkát húzott elő táskájából. Fürgén átöltözött, begyömöszölte dzsekijét és a bevásárlószatyrot a tornazsákba, a haját pedig a

sapka alá. Átváltozott hazafelé tartó takarítónővé, és visszatért Barney utcájába. A férfi a tenyerében tartotta a döglött madarat. A galamb párja surrogó szárnyakkal felröppent egy vezetékre, onnan figyelt. Barney a gyepre fektette a döglött állatot, és lesimította a tollait. Széles arcát a drótok felé emelte, és mondott valamit. Amikor továbbment, az életben maradt madár leröppent a gyepre, és tovább körözött a test körül a füvön. Barney nem nézett hátra. Száz méterrel arrébb fölment egy bérház Lépcsőjén, és a kulcsát kezdte keresgélni. Starling futott vagy fél háztömbnyit, hogy utolérje, mielőtt az ápoló kinyitná az ajtót. – Halló, Barney! A férfi lassan megfordult a lépcsőn, és ránézett. Starling már elfelejtette, hogy Barney két szeme természetellenesen távol ül egymástól. Ám látta bennük az értelem csillogását. Levette a sapkáját, hogy a haja a vállára hulljon. – Clarice Starling vagyok. Emlékszik? Én vagyok... – A „G” – mondta kifejezéstelen arccal Barney. Starling összeérintette a két tenyerét és bólintott. – Nos, igen, én vagyok a „G”. Barney, beszélnem kell magával! Nem hivatalosan kérdeznem kell magától néhány dolgot. Barney lejött a lépcsőn. Amikor már csak a járdán állt Starling előtt, a nőnek még akkor is föl kellett néznie, ha látni akarta az arcát. Őt nem ijesztették meg Barney méretei. – Hajlandó lenne-e elismerni, Starling ügynök, pusztán a jegyzőkönyv kedvéért, hogy nem olvasta föl a

jogaimat? – A hangja magas és nyers volt, mint Johnny Weismüllernek a Tarzanban. – A legnagyobb mértékben. Nem olvastam föl a Miranda-záradékot. Elismerem. – Mi lenne, ha a táskájának is elmondaná? Starling kinyitotta a tornazsákot, és belehuhogott, mintha egy manó lakna benne. – Nem ismertettem Barney-val a Mirandát, nincs tisztában a jogaival. – Van egy egészen jó kis kávézó arrébb az utcában – mondta Barney. – Hány sapka van a táskában? – kérdezte menet közben. – Három – válaszolta a lány. Amikor elment mellettük egy mozgássérülteket szállító kisbusz, Starling érezte, hogy a bent ülők megbámulják; de hát szegények gyakran kanosak, amire meg is van minden joguk. A következő kereszteződésben is megbámulták a fiatal férfiak, de Barney miatt nem mertek szólni egy szót sem. Ha kidugnának valamit egy kocsi ablakán, azt Starling rögtön észrevette volna – tartott a Crip banda bosszújától – de a szótlan stírölést el kellett viselnie. Amikor Barney-val beléptek a kávézóba, a kisbusz betolatott egy sikátorba, azután elindult visszafelé arra, ahonnan jött. A tömött kajáldában várniuk kellett, amíg fölszabadult egy boksz, miközben a pincér hindi nyelven ordítozott a szakáccsal, aki hosszú fogóval és bűntudatos arccal forgatta a húst. – Együnk – mondta Starling, amikor végre leültek. – Állam bácsi számlájára. Mi újság, Barney? – A meló nem rossz.

– Mit csinál? – Betegszállító vagyok. – Én azt hittem, mostanra már képzett ápoló lett, vagy talán orvosi egyetemre jár. Barney vállat vont, és a tejszínért nyúlt. Fölpillantott Starlingra. – Magára akarják verni a balhét Evelda miatt? – Majd kiderül. Ismerte? – Egyszer láttam, amikor behozta a férjét, Dijont. A férfi halott volt, elvérzett, mielőtt a baleseti sebészetre vihették volna. Bármennyit nyomathattunk volna bele intravénásan. A felesége nem akarta hagyni, hogy elvigyék, birokra kelt a nővérekkel. Nekem kellett... tudja... Helyes asszony volt, erős is. Nem hozták be azután... – Nem, a helyszínen vége lett. – Gondoltam. – Barney, miután átadta Lecter doktort a tennesseeieknek... – Nem bántak udvariasan vele. – Miután... – És mostanra mind halottak. – Igen. Az őrei még három napig maradtak életben. Maga viszont nyolc évig őrizte Lecter doktort. – Hat évig. Ő már előttem ott volt. – Hogy bírta, Barney? Ha nem haragszik a kérdésért, hogy tudott kijönni vele ilyen hosszú ideig? Ez nem csupán udvariasság kérdése. Barney a saját tükörképét nézte a kanálban, először a homorú, azután a domború oldalon, és gondolkozott egy darabig: – Lecter doktornak tökéletes modora volt, nem

merev, hanem könnyed, elegáns. Én akkor levelező tanfolyamokat végeztem, ő pedig megosztotta velem a gondolatait. Ez nem jelenti azt, hogy ne ölt volna meg egy másodperc alatt, ha lehetősége van rá – az ember egyik minősége nem zárja ki másik minőségét. Egymás mellett létezik a jó és a szörnyeteg. Szókratész ezt sokkal jobban megfogalmazta. A szigorított osztályon erről sohasem szabad megfeledkezni. Ha ezt az ember észben tartja, akkor minden rendben. Lehet, hogy Lecter doktor már sajnálja, hogy megmutatta nekem Szókratészt. – Barney-nak, aki mentes volt a szabályos iskolázottság hátrányaitól, Szókratész friss tapasztalatot jelentett, mint egy új ismerős. – Egy dolog a beszélgetés, és egy a biztonság – mondta a férfi. – Egyszer sem akartam visszaélni a biztonsági előírásokkal, még akkor sem, ha visszatartottam a postáját, vagy ha kényszerzubbonyt adtam rá. – Sokat beszélgetett Lecter doktorral? – Néha hónapokig nem szólt egy szót se, néha pedig egész éjszaka társalogtunk, amikor a hangoskodók elaludtak. Az a helyzet, hogy én levelező tanfolyamokon tanultam, és szart se tudtam, ő pedig a szó szoros értelmében egy egész világot mutatott meg nekem, Suetoniust, Gibbont meg a többieket. – Fölvette a csészéjét. Kézfején friss karcolás volt, narancsszín fertőtlenítővel bekenve. – Amikor megszökött, egyszer se gondolt rá, hogy a doktor megkeresheti önt? Barney megrázta hatalmas fejét. – Egyszer azt mondta nekem, hogy ha csak tehette, akkor szívesebben evett bitangokat. Bugris bitangoknak hívta őket. – Barney

elnevette magát, ami ritkaságnak számított. Vidámságában volt egy pici esztelenség, mint a kisbaba ujjongásában, amikor az imádattal bámuló nagybácsi képébe köpi a papit. Sterling azon tűnődött, nem töltött-e Barney túl sok időt a háborodottak között az alagsorban. – Na, és maga, sohasem volt... libabőrös, miután a doktor lelépett? Nem gondolt rá, hogy megkeresheti? – kérdezte Barney. – Nem. – Miért? – Mondta, hogy nem teszi meg. Különös módon ez a válasz kielégítette mindkettőjüket. Megérkezett a tojás. Barney és Starling egyaránt éhesek voltak, és néhány percen át csak ettek. Azután... – Barney, amikor Lecter doktort átszállították Memphisbe, elkértem magától a rajzait a cellája faláról, és maga el is hozta. Mi történt a többi holmijával, a könyvekkel, újságokkal? A kórházban még az anamnézise sincs meg. – Nagy volt a kavarodás. – Barney szünetet tartott, a sószórót a tenyeréhez ütögette. – Tudja, nagy volt a kavarodás a kárházban. Engem kirúgtak, meg még egy csomó embert kirúgtak, az anyag szétszóródott. Nem lehet megállapítani... – Tessék? – vágott közbe Sterling. – Ebben a nagy zajban nem hallottam, amit mondott. Tegnap este kiderítettem, hogy két éve New Yorkban egy árverésen kalapács alá került Alexandre Dumas Konyhai lexikona, Lecter doktor széljegyzeteivel és szignójával. Az eladó egy bizonyos Cary Phlox volt. Barney, ismer maga

valami Cary Phloxot? Remélem, igen, mert kézírása megegyezik a maga kórházi munkaszerződésén található aláíráséval, csak arra a Barney nevet írták. Az adó-visszaigénylésre is ezt írta. Sajnos, nem értettem, amit az előbb mondott. Nem kezdené újra? Mennyiért adta el azt a könyvet, Barney? – Kábé tízért – mondta Barney, és a nő szeme közé nézett. Starling bólintott. – A számla szerint tizenöt. Mennyiért adott interjút a Tattlernek, miután Lecter doktor megszökött? – Tizenöt guriga. – Ez már döfi. Jó magának. Hogy micsoda marhaságokat talált ki azoknak az alakoknak. – Tudtam, hogy Lecter doktor nem bánná. Még csalódott is volna bennem, ha nem rázom át őket. – Azt az ápolónőt még azelőtt támadta meg, hogy maga a baltimore-i állami kórházba került? – Igen. – Közben meg kificamodott a válla. – Úgy tudom. – Megröntgenezték? – Valószínű. – Ez az, ami nekem kell. – Aha. – Úgy találtam, hogy Lecter doktor kéziratait két csoportra lehet osztani: a tintával írottakra az elzárás előtt, és a ceruzásokra vagy filctollasokra az elmegyógyintézetben. A ceruzások többet érnek, de ezt nyilván maga is tudja. Barney, én úgy gondolom, hogy

magának megvan az egész cucc, és azt tervezi, hogy az évek során részenként eladja a kereskedőknek. Barney vállat vont, de nem szólt semmit. – Azt hiszem, maga arra vár, hogy a doktor ismét beszédtéma legyen. Mit akar, Barney? – Mielőtt meghalok, látni akarom a világ összes Vermeerjét. – Kell-e kérdeznem, ki beszélt magának Vermeerről? – Sok mindenről beszélgettünk az éjszakában. – Arról nem beszélgettek, hogy a doktor mit szeretne csinálni, ha kiszabadul? – Nem. Lecter doktort nem érdeklik a feltételezések. Nem hisz a szillogizmusban, a szintézisben, semmi abszolútumban. – Miben hisz? – A káoszban. Bár abban nem is kell hinni. Hiszen magától értetődik. Starling most szeretett volna kedveskedni Barney-nak. – Úgy mondja, mintha maga is ezt hinné – szólalt meg –, pedig a maga munkájának lényege a rend fenntartása. Maga volt a vezető ápoló. Magának és nekem egyaránt a rend a célunk. Magától sohasem szökött meg Lecter doktor. – Ezt magyaráztam. – Mert maga sohasem lazított az éberségen. Még ha bizonyos értelemben haverkodtak is... – Én nem haverkodtam – tiltakozott Barney. – Ő senkinek sem volt a haverja. Olyan dolgokról beszélgettünk, ami mindkettőnket érdekelt. Nekem legalábbis érdekes volt, amit megtudtam tőle.

– Gúnyolta magát Lecter doktor valaha is, ha nem tudott valamit? – Nem. Magát gúnyolta? – Nem – felelte a lány, hogy kímélje Barney érzékenységét. Már az első alkalommal rájött, hogy a szörnyeteg bókkal is tudott gúnyolódni. – Pedig gúnyt űzhetett volna magából, ha akar. Tudja, hol az anyag, Barney? – Jár valami jutalom a megtalálónak? Starling összehajtotta papírszalvétáját, és tányérjának széle alá tette. – Az a jutalom, hogy nem emelek vádat maga ellen az igazságszolgáltatás akadályozásáért. Akkor is futni hagytam, amikor bepoloskázta az asztalomat a kórházban. – Az a poloska a megboldogult dr. Chiltoné volt. – Megboldogult? Honnan tudja, hogy dr. Chilton eltávozott? – Hét éve mindenképpen eltávozott – felelte Barney. – Egyhamar nem várom vissza. Hadd kérdezzem meg, hogy magának mi kell, Starling ügynök? – Látni akarom a röntgenfelvételt. Szükségem van rá. Ha maradtak könyvek Lecter doktortól, akkor azokat is látni akarom. – Tegyük föl, elmegyünk a holmiért. Mi történik azután? – Igazság szerint nem tudom. Az államügyész lefoglalhatja az egészet, mint bizonyítékot a nyomozás érdekében. Azután a bizonyítékok raktárában fog megpenészedni. Ha én vizsgálom meg, ha semmi használhatót sem találok a könyvekben, és ezt közlöm is, akkor hivatkozhat rá, hogy Lecter doktor ajándékozta

magának. Javasolni fogom, hogy az ártalmatlan anyagokat adják át magának. De tudnia kell, hogy az én ajánlásom a legalján van a totemoszlopnak. A röntgenfelvételt vagy az orvosi anamnézist valószínűleg nem fogja visszakapni, mivel ez nem volt az övé, hogy elajándékozhassa. – És ha közlöm, hogy nincs nálam semmiféle anyag? – Lecter holmiját nagyon nehéz lesz eladni, mert ki fogunk adni egy közleményt, és tudatjuk a piaccal, hogy a kapott és vásárolt anyagokat lefoglaljuk, a tulajdonosok ellen pedig eljárást indítunk. Szerzek egy házkutatási parancsot, és feltúrom a lakását. – Most, hogy már tudja, hol van a lakásom. – Annyit mondhatok, ha átadja az anyagot, akkor nem lesz semmi baja a birtoklása miatt, figyelembe véve, mi történhetett volna az iratokkal, ha a helyükön maradnak. Mármost azt nem ígérhetem biztosra, hogy vissza is kapja. – Mintha csak a pontot akarta volna kitenni a mondat végére, turkálni kezdett a táskájában. – Tudja, Barney, érzésem szerint maga azért nem szerezhetett magasabb egészségügyi képesítést, mert nem vették volna fel. Talán priusza van valahol. Ugye? Most pedig figyeljen ide: én sohasem állítottam össze a bűnlajstromát, sohasem néztem utána magának. – Nem hát, csak az adó-visszaigénylésemnek és a munkaszerződésemnek. Meg vagyok hatva. – Ha esetleg priusza van, az illetékes államügyész talán szólhat, és akkor törlik az egészet. Barney egy darab pirítóssal kitunkolta a tányérját. – Befejezte? Akkor járjunk egyet.

– Láttam Sammie-t, emlékszik, ő került Miggs cellájába. Még mindig ott él – mondta Starling, amikor kimentek. – Azt hittem, azt a helyet le akarják bontani. – Le is fogják. – Részt vesz Sammie valamilyen programban? – Nem, csak ott él a sötétben. – Hát szerintem ennek véget kellene vetni. Sammie súlyos cukorbajos, meg fog halni. Tudja, hogy Lecter doktor miért nyelette le Miggsszel a saját nyelvét? – Azt hiszem. – Azért ölte meg, mert megsértette magát. Ez volt a fő oka. De emiatt ne érezze rosszul magát – a doktor mindenképpen megtette volna. Elindultak Barney bérháza felé, odaértek, ahol a galamb még mindig kerülgette halott társát. Barney elhessegette. – Eredj! – mondta a madárnak. – Ennyi elég a gyászból. Addig mászkálsz itt, amíg elkap a macska. – A galamb surrogó szárnyakkal elszállt. Nem láthatták, hová. Barney fölvette a halott madarat. A puha tollú test simán becsusszant a zsebébe. – Tudja, Lecter doktor egyszer beszélt magáról egy keveset. Talán ez volt az utolsó alkalom, amikor beszélgettem vele, vagy az egyik utolsó alkalom. A madárról jutott eszembe. Akarja tudni, hogy mit mondott? – Persze – bólintott Starling. A reggelije kicsit mocorgott a gyomrában, de elszánta magát, hogy meg sem rezdül.

– Az öröklött, megváltoztathatatlan viselkedésről beszéltünk. A bukfencező galamb genetikáját hozta föl példának. Fölszállnak a levegőben, és sorozatban vetik a hátrabukfencet, miközben a föld felé zuhannak. Vannak kis bukfencezők és nagy bukfencezők. Két nagy bukfencezőt nem lehet párosítani, különben az utódok addig bukfenceznek, amíg lezuhannak és halálra zúzzák magukat. Azt mondta nekem: „Starling növendék nagy bukfencező, Barney. Remélhetőleg az egyik szülő nem volt az.” Starlingnak ezt még meg kell emésztenie. – Mitévő lesz a madárral? – kérdezte. – Megkopasztom és megeszem – felelte Barney. – Jöjjön fel, odaadom a röntgenfelvételt és a könyveket. Starling, miközben a nagy csomaggal visszafelé tartott a kocsijához, hallotta, hogy az életben maradt, gyászoló galamb kiált egyet a fák közül. 13. fejezet Hála egy őrült figyelmének, és egy másik megszállottságának, Starling megérte a pillanatot, amelyre mindig is vágyott: irodát kapott a viselkedéstudományi részleg föld alatti folyosóján. Keserves dolog volt így jutni irodához. Arra sohasem számított, hogy az FBI Akadémia elvégzése után egyenesen a viselkedéstudományi részleg előkelő csapatába kerül, de úgy hitte, kiérdemel majd egy helyet. Tudta, hogy előbb jó néhány évet el kell töltenie tényleges szolgálatban.

Starling jól végezte a munkáját, de nem remekelt az irodai politikában, és évekbe telt, amíg belátta, hogy sohasem kerül a viselkedéstudományi részleghez, bármennyire szeretné is Jack Crawford, a részlegvezető. Hogy ez miért történt így, azt nem tudta megindokolni addig, amíg a környezetre gyakorolt hatás alapján fel nem fedezte – a fekete lyukra bukkanó csillagászhoz hasonlóan – Paul Krendler megbízott főfelügyelőhelyettest. Krendler sohasem bocsátotta meg neki, hogy Starling előbb talált rá Jame Gumb sorozatgyilkosra, és nem bírta elviselni, hogy a sajtó figyelme a lányra terelődött. Egyszer, egy esős téli éjszakán felhívta Starlingot. A nő, amikor fölvette a kagylót, éppen pongyolát, plüssnyuszis papucsot viselt, a haja törülközőbe volt csavarva. A dátumot azért nem felejtette el, mert az Öböl-háború első hetére esett. Starling akkor technikai ügynök volt, éppen New Yorkból tért vissza, ahol egy rádiót szerelt vissza az iraki ENSZ-misszió limuzinjába. Az új rádió éppen olyan volt, mint a régi, leszámítva, hogy minden beszélgetést továbbított a magasba, a hadügyminisztérium műholdjára. Kockázatos művelet volt egy magángarázsban – Starlingnak még mindig remegni kezdett a gyomra az idegességtől, ha visszagondolt rá. Akkor egy másodpercig még azt hitte, Krendler azért hívja, hogy megdicsérje a jól végzett munkáért. Emlékezett az ablakon kopogó esőre, Krendler kissé kásás hangjára a telefonban, háttérben egy bár zajaira. Arra kérte, jöjjön el vele. Azt mondta, fél óra múlva ott van. Krendler nős volt.

– Azt hiszem, inkább nem, Mr. Krendler – mondta, és lenyomta a felvétel gombot az üzenetrögzítőjén, mire az sípolt egyet, és a vonal megszakadt. Most, évekkel később, abban az irodában, amit ki akart érdemelni, ceruzával fölírta a nevét egy cédulára, és ragasztószalaggal felerősítette az ajtóra. Mégsem találta mulatságosnak, ezért letépte és a szemétbe dobta. Egyetlen borítékot kapott a postától: egy kérdőívet küldött a Guinness Világrekordok Könyve. Szerepeltetni akarták, mint az Egyesült Államok történetének azt a rendőrnőjét, aki a legtöbb bűnözőt ölte meg. A „bűnöző” szót szándékosan használták, magyarázta a kiadó, mivel valamennyi elhunytat elítélték már különböző bűncselekményekért, hármat pedig köröztek. A kérdőív a cédula mellé került, a szemétkosárba. Már második órája kopácsolt a számítógép klaviatúráján, rakoncátlan hajszálakat fújkálva az arcából, amikor Crawford kopogtatott az ajtón. – Brian hívott föl a laborból. Mason röntgenfelvétele azonos azzal, amelyet maga hozott Barney-tól. Ez Lecter karja. Digitalizálják és összehasonlítják a képeket, de Brian azt mondja, nem is lehet kérdéses. Hozzátesszük Lecter bizalmas dossziéjához az Erőszakos Bűncselekményeket Megelőző Programban. – Na és mi van Mason Vergerrel? – Megmondjuk neki az igazságot – felelte Crawford. – Mindketten tudjuk, hogy Verger csak az olyan értesüléseket osztja meg velünk, amelyeknek nem tud magától utánajárni. De ha ezen a ponton próbáljuk átvenni tőle a brazíliai nyomot, akkor az elpárolog.

– Maga azt mondta nekem, hogy ne foglalkozzam vele, és én engedelmeskedtem. – De azért csak csinált valamit. – Mason röntgenfelvétele a DHL expressz-szolgálattal érkezett. Rajta van a DHL vonalkódos címkéje, és megtaláltuk a feladás helyét: a riói Iharra szálloda. – Fölemelte a kezét, hogy Crawford ne szóljon közbe. – Mindezt New York-i forrásokból tudom. Brazíliában egyáltalán nem nyomoztam. – Mason sokat telefonálgatott egy Las Vegas-i fogadóirodán keresztül. Képzelheti, mekkora forgalma lehetett. – Megtudhatom, hogyan jött rá erre? – Szigorúan törvényes úton – felelte Starling. – Jó, nagyrészt törvényes úton – nem hagytam semmit a házában. Megszereztem a kódokat, hogy ellenőrizzem a telefonszámláját, ez minden. Erre minden technikai ügynök képes. Mondjuk úgy, hogy Verger akadályozza az igazságszolgáltatást. Az ő befolyása ellenében meddig kellene könyörögnünk, hogy engedélyt kapjunk a lehallgatásra? Egyáltalán: mit lehetne tenni ellene, még ha el is ítélnék? De ő nem közvetlen vonalat, hanem egy fogadóirodát használt. – Értem – mondta Crawford. – A nevadai szerencsejáték-felügyelet lehallgathatja a telefont, vagy kicsikarhatja az irodától, amit tudnunk kell, vagyis hogy hová futnak be a hívások. A nő bólintott. – Békén hagyom Masont, ahogy mondta. – Látom – válaszolta Crawford. – Elmondhatja neki, hogy az Interpolon és a nagykövetségen át akarunk segíteni. Lecter valószínűleg Dél-Amerikában is

követett el bűncselekményeket, ezért jobb, ha kérjük a kiadatását, mielőtt még a riói rendőrség belenéz saját Cannibalismo fejlécű aktájába. Ha egyáltalán DélAmerikában van. Starling, felfordul a gyomra, ha beszélnie kell Masonnal? – Még helyre kell rázódnom. Maga végigcsináltatta velem a boncolást, amikor azzal a vízihullával volt dolgunk Nyugat-Virginiában. Azt mondom, „vízihulla”, pedig ember volt, Fredericka Bimmelnek hívták, és igen, Masontól felfordul a gyomrom. Egy csomó dologtól felfordul mostanában, Jack. Starling elnémult a meglepetéstől. Még sohasem szólította Jack Crawford részlegvezetőt a keresztnevén, nem is tervezte, hogy Jacknak fogja hívni, és most megdöbbent. A férfi arcát fürkészte, a hírhedten kifürkészhetetlen arcot. A férfi bólintott, szomorúan, fanyarul elmosolyodott. – Nekem is, Starling. Nem akar elrágcsálni néhány PeptoBismol tablettát, mielőtt beszélne Masonnal? Mason Verger nem fárasztotta magát azzal, hogy fogadja Starling hívását. Egy titkár megköszönte az üzenetet, és azt mondta, hogy Verger majd visszahívja. De nem hívta vissza. Mason jóval tájékozottabb volt Starlingnál: már régen tudta, hogy a két röntgenfelvétel azonos. 14. fejezet Mason jóval előbb tudta, hogy röntgenképe csakugyan Lecter doktoré, mert neki jobb kapcsolatai voltak az igazságügyi minisztériumban, mint Starlingnak.

Az e-mail a „287 Jelige” nevű informátortól érkezett. Ez volt az egyik fedőneve Parton Vellmore titkárának. Vellmore irodájának pedig „Cassius 199” küldte, ami magának az igazságügyi minisztériumban dolgozó Paul Krendlernek volt a fedőneve. Mason izgatott lett. Nem hitte, hogy Lecter doktor Brazíliában van, de a röntgenfelvétel azt bizonyította, hogy a doktornak most már ugyanannyi ujja van a bal kezén, mint bárki másnak. Ez az értesülés összekapcsolódhatott a doktor európai felbukkanásával. Mason bizonyos volt benne, hogy a tipp az olasz bűnüldözés berkeiből érkezett, és évek óta a legmegbízhatóbb füles volt Lecterről. Masonnak nem állt szándékában, hogy megossza ezt az információt az FBI-jal. Hála a hét évi szüntelen munkának, a bizalmas szövetségi aktákba való betekintésnek, a kiterjedt levelezésnek, a nemzetközi korlátozások alóli mentességnek és a rengeteg kiadott pénznek Mason megelőzte az FBI-t a hajszában. Csak akkor osztotta meg értesüléseit az Irodával, ha neki is szüksége volt valami információra. A látszat fenntartásáért viszont utasította titkárát, hogy egyfolytában nyaggassa Starlingot a fejlemények miatt. A nyaggatási akciónak megfelelően a titkárnak naponta legalább háromszor fel kellett hívnia a nőt. Mason Verger azonnal küldött ötezer dollárt informátorának Brazíliába, hogy nyomozza ki a röntgenfelvétel forrását. Hitt benne, hogy európai informátora rátalált Lecter doktorra, de már oly sokszor megetették hamis hírekkel, hogy megtanulta óvatosan kezelni az információkat. Hamarosan érkeznie kell

valamilyen bizonyítéknak. Addig is, hogy a várakozás kínját lerövidítse, azt tervezgette magában: mi fog történni azután, hogy kézre kerítette a doktort. Már régen elrendezett mindent, hiszen igazán ismerte a szenvedést... Bénasága tizenkettedik évében, mikor a teste már szinte elfogyott a takaró alól, és közben tudta, hogy soha többé nem fog felkelni, Mason végre megértette, hogy mi az ő szerepe. Főhadiszállása már elkészült a Pézsmapatkány Tanyán, és beszerezte a szükséges eszközöket is. Lecter szökésének évében Mason nagyon fájlalta, hogy miért is nem ölette meg a doktort az elmegyógyintézetben – tudta, hogy szabadon járkál a Föld színén, oda megy, ahova akar, és valószínűleg jól szórakozik. Eközben Mason egy lélegeztetőgép alatt feküdt, egy ápolónő állt mellette. Néhány szegény gyereket hoztak ki busszal a Pézsmapatkány Tanyára, hogy karácsonyi dalokat énekeljenek neki. Az orvos engedélyével kicsit kinyitották az ablakát, beengedték a friss levegőt, az ablak alatt pedig, kezükben gyertyával, a gyerekek énekeltek. A fényeket kioltották Mason szobájában, a csillagok alacsonyan függtek a tanya fölött. „Ó, Betlehem városkája, mily csöndesen fekszel!” Látjuk, mily csöndesen fekszel. Látjuk, mily csöndesen fekszel. Ez a mondat nagyon elkeserítette. Látjuk, mily csöndesen fekszel, Mason! Az ablakokon túl a karácsonyi csillagok továbbra is hallgattak. A csillagok semmit sem mondtak neki, mikor fölnézett rájuk könyörgő, monoklis szemével;

intett nekik azzal a kevés ujjával, amit még tudott mozgatni. Úgy érezte, nem kap levegőt. Ha az űrben fuldokolna, gondolta, akkor a szépséges csillagok lennének az utolsók, amiket lát. Most fuldoklik, gondolta, a lélegeztető nem tud lépést tartani vele. A nővér megijedt, éppen be akarta kapcsolni a riasztót, és keresgélte az adrenalint. Gúnyolódó sorok, látjuk, mily csöndesen fekszel, Mason! Aztán jött a megvilágosodás. Mielőtt a nővér csöngethetett vagy a gyógyszerért nyúlhatott volna, a bosszúvágy lelket öntött Masonbe, és kezdett megnyugodni. A karácsonyi áldozáskor a hívők meg vannak győződve róla, hogy az átlényegülés csodája által csakugyan megeszik és megisszák Krisztus testét és vérét. Mason nekilátott előkészíteni egy még hatásosabb szertartást, melyben nem volt szükség átlényegülésre. Nekilátott előkészíteni, hogy dr. Hannibal Lectert is megegyék – de még élve. 15. fejezet Mason gyerekkorában egy bentlakásos iskolában tanult, ezt apja jelentős összegekkel támogatta, ezért elnézték a fiú gyakori hiányzásait. Az idősebb Verger alkalmanként hetekre is átvette Mason nevelését, és magával vitte a fiút a vagyonuk alapját képező vágóhidakra. Molson Verger a húsipar számos területén úttörő volt, különösen ami a gazdaságosságot illeti. Korai kísérletei

az olcsó táppal legalább ötven évvel megelőzték a konkurenciát. Molson Verger kiegészítette a disznók étrendjét: olyan sok sörtét, csirketollat és trágyát kevert a tápba, ami akkoriban merészségnek számított. A negyvenes években nyughatatlan álmodozónak tekintették, amikor a hizlalás hatékonyságának növelése érdekében elsőnek vette el a disznóktól a friss ivóvizet, és állati salakanyagból erjesztett szennyvízzel itatta őket. Amikor a haszna megnőtt, a gúnyolódó hangok elhallgattak, és versenytársai is sietve követték a példáját. De nem csak ebből állt Molson Verger vezető szerepe a húsiparban. Hősiesen – saját pénzével – harcolt a humánus vágásról szóló törvény ellen, szigorúan gazdasági szempontokból. Masonnal karöltve kísérleteztek, hogy mennyi ideig lehet vágás előtt az állatokat különösebb súlyveszteség nélkül megfosztani az ennivalótól és a víztől. Verger pénzelte azokat a genetikai kutatásokat, amelyek megkétszerezték a belgasertés tömegét. Molson Verger világszerte vásárolt tenyészállományokat, és számos külföldi tenyésztési programot is támogatott. De egy vágóhíd haszna alapvetően az embereken múlik, és ezt senki sem tudta jobban Molson Vergernél. Sikerült megfélemlítenie a szakszervezetek vezetőit, amikor bér- és munkavédelmi követelésekkel igyekeztek megnyirbálni a hasznát. E téren nagy hasznát vette a szervezett bűnözéssel fenntartott harmincéves, szilárd kapcsolatainak. Mason akkoriban feltűnően hasonlított az apjához, csillogó sötét szemöldökével, halványkék

hentespillantásával. Molson Verger gyakran és szívesen fogta meg a fia fejét – ugyanúgy, mint amikor egy disznó pofáját tapogatta, hogy a csontszerkezetből megállapítsa a génállományt. Mason jól tanult, és még miután sebei ágyhoz kötötték, akkor is képes volt okos üzleti döntéseket hozni. A Mason fiú ötlete volt afrikai sertésinfluenzára hivatkozva levágatni az amerikai kormánnyal és az ENSZ-szel az összes haiti bennszülött disznót. Azután nagy amerikai disznókat adatott el a kormánnyal a helyi állomány pótlására. A hatalmas, gömbölyű disznó villámgyorsan elhullott a haiti körülmények között, úgyhogy újra és újra pótolni kellett őket Mason tenyészetéből mindaddig, amíg a haitiak be nem hozták helyettük a Dominikai Köztársaság szívós kis malacait. A tudás és a hírforrások minő kincsesházát rejtette Mason arctalan koponyája! Ágyában fekve úgy alkotott fejben, ahogy a süket Beethoven: visszaemlékezett a disznóvásárokra, ahol az apjával járt, mikor a konkurenciát vizsgálták. Molson kis ezüstkése mindig készen állt, hogy előcsusszanjon a mellényből, bele egy disznó hátába: így ellenőrizte, hogy a bőr alatt mennyi a zsír és mennyi a hús. Ezután elsétált a visító állat mellől, túlságosan méltóságteljesen ahhoz, hogy bárki is felelősségre vonja; keze pedig visszasüllyedt a zsebébe, és hüvelykujja megjelölte a pengén a mélységet. Ha lett volna ajka, Mason biztosan elmosolyodott volna, mikor eszébe jutott: hogyan szúrt meg az apja valamelyik kiállításon egy disznót, aki mindenkivel barátkozott; és hogyan sírt a kisgyerek, az állat gazdája. A gyerek apja dühösen jött oda hozzájuk, és Molson

fogdmegjei hajították ki a sátorból. Ó, azok a szép, mulatságos idők! Mason a világ minden sarkából érkezett egzotikus állatokat is látott a disznóvásárokon. Új célja megvalósítására a legjobbakat vásárolta össze a látottak közül. Karácsonyi megvilágosodása után azonnal megkezdte tenyésztési programját a Vergerek egyik szardíniai disznótenyésztő kisbirtokán. Ezt a helyet távolsága és Európához való kényelmes közelsége miatt választotta. Mason úgy hitte – helyesen –, hogy a megszökött Lecter doktor első külföldi állomása Dél-Amerika lesz. De még jobban meg volt győződve róla, hogy Európa az a hely, ahol egy Lecter doktor-féle ízléssel le lehet telepedni, és évek óta kémeket küldözgetett a Salzburgi Zenei Fesztiválra és más kulturális rendezvényekre. Mason az alábbi disznófajtákból küldött szardíniai tenyésztőinek: óriás erdei disznót, mert leleményes az étel felkutatásában, és az emberhez hasonlóan mindenevő. Két méter hosszúra nő, a súlya meghaladja a százharminc kilót. A klasszikus európai vaddisznó hatalmas, fürge vadállat: egy viperát is megöl éles patáival, és úgy eszi meg, mint a makarónit. Ha megzavarják, vagy a malacait védi, akkor bárminek nekiront. Megvette az Ossabaw-szigeti disznót az ingerlékenysége, és a Hsziacsing feketét rendkívül magas ösztrogénszintje miatt. A Kelet-Indonéziából vásárolt babirussza nem vált be, noha rendkívül hosszú agyara miatt kutyaszarvasnak nevezik. Lassan szaporodik és túl sokba is kerül.

Ami a fogakat illeti, nem sok variáció közül választhatott. Csaknem valamennyi fajtáé megfelelt a célnak: három pár éles metszőfog, egy pár megnyúlt szemfog és három pár mindent szétzúzó zápfog. Az összesen negyvennégy fog. Minden disznó megeszi a halottat, de hogy az élő embert is megegye, ahhoz már szükség van egy kis idomításra. Most, hét év erőfeszítései és számos kudarc után az eredmény... mindenképp figyelemre méltó volt. 16. fejezet Mikor Lecter doktor kivételével már minden szereplő megjelent a szardíniai Gennargentu-hegységben, Mason azzal kezdett foglalkozni, hogy megörökítse a doktor halálát az utókor számára – és saját maga gyönyörködtetésére. Már mindent aprólékosan előkészített, de most mégis riadót kellett fújnia. Ezt a kényes műveletet telefonon intézte, saját törvényes fogadóirodájának központján át. Azért volt szüksége a kerülő útra, mert így hívásai elvesztek a hétvégi fogadások tengerében. Olaszországban egy álmos hang szól a telefonba. – Cosa? Cosa c'é? – Accendi ia luce, idiota. Az éjjeliszekrényen lámpa gyúl. Három ember hever egy ágyban. A készülékhez legközelebb eső fiatalember fölveszi a kagylót, és átnyújtja a középső, testes, idősebb férfinak. A férfi másik oldalán szőke, húsz év körüli lány hever. Álmos arcát a fénybe emeli, majd visszahanyatlik a párnára.

– Pronto, chi c'é? Chi parla? – Oreste barátom, Mason vagyok. A testes férfi összeszedi magát, int a fiatalabbnak, hogy adjon neki egy pohár szódát. – Á, Mason barátom, bocsáss meg nekem, de aludtam, nálatok mennyi az idő? – Mindenütt késő van, Oreste. Emlékszel, mit mondtam: mit teszek érted, és neked mit kell megtenned értem? – Igen, természetesen. – Eljött az idő, barátom. Tudod, hogy mit akarok. Két kamerát akarok, jobb hangminőséget, mint amilyen a szexfilmjeidben van, és magadnak kell gondoskodnod az áramról, úgyhogy a generátor legyen távol a forgatás helyszínétől. Szép, természetes környezetet akarok és madárcsicsergést. Azt akarom, hogy holnap nézd meg a környéket. Ott is hagyhatod a cuccot, én majd gondoskodom róla, hogy ne legyen semmi baja, te pedig visszajöhetsz Rómába, amíg nem lesz rád szükségem. De készülj fel rá, mert az értesítés után két órával el kell kezdened a forgatást. Megértettél, Oreste? Egy csekk vár rád a Citibanknál, minden világos? – Mason, jelen pillanatban én... – Meg akarod csinálni, Oreste? Azt mondtad, belefáradtál már a baszós filmekbe, a kifingatós filmekbe és a történelmi szemetekbe. Tényleg akarsz egy igazi filmet csinálni, Oreste? – Igen, Mason. – Akkor még ma utazz el. A pénz a Citibankban van. Azt akarom, hogy indulj. – Hova, Mason? – Szardíniába. Repülj el Cagliariba, ott már várnak rád.

Mason ezután Szardínia keleti partját, Porto Torrest hívta. Rövid volt. Nem kellett sokat beszélnie, már minden készen állt, és ez a módszer legalább olyan hatékonynak tűnt, mint Mason hordozható nyaktilója. Ökológiailag jobb is volt: csak nem olyan gyors. II. FIRENZE 17. fejezet Éjszaka Firenze szívében, az óváros művészien kivilágítva. A sötét piazzán fényben fürdik a Palazzo Vecchio, középkori, boltíves ablakaival. Denevérek üldöznek szúnyogokat a toronyóra izzó számlapja előtt, egészen hajnalig, amikor a harangok zengése fölébreszti a fecskéket. Rinaldo Pazzi, a Questura főfelügyelője kilépett a Loggia árnyékából, és miközben átvágott a piazzán, megállt egy pillanatra azon a helyen, ahol a reformer Savonarolát máglyán megégették, és fölnézett az épület ablakaira: oda, ahol egykor őse kiszenvedett. Ott, abból a magas ablakból hajították ki a meztelenre vetkőztetett Francesco de' Pazzit, nyakában hurokkal. A püspököt teljes ornátusban akasztották mellé, de ő sem nyújtott lelki vigaszt: kigúvadó szemmel, fuldokolva még bele is mart Pazzi húsába. A Pazzi család hanyatlása azon a vasárnapon, 1478. április 26-án kezdődött, mert megölték Giuliano de' Medicit és megpróbálták Lorenzo il Magnificót is eltenni láb alól.

Most pedig Rinaldo Pazzi – aki éppen annyira gyűlölte a kormányzatot, akárcsak egykoron ősei –, a kegyvesztett, a balsorsú, a bárd suhintására fülelő Pazzi azért jött erre a helyre, hogy eldöntse: miként tudná a legjobban kihasználni különös szerencséjét. Pazzi főfelügyelő meg volt győződve róla, hogy megtalálta Hannibal Lectert, aki szerinte most Firenzében él. Újabb alkalom adódott, hogy az elfogott bűnözőért cserébe visszanyerje hírnevét és a szakma megbecsülését. De arra is lehetősége volt, hogy eladja Hannibal Lectert Mason Vergernek, több pénzért, mint amennyit el tud képzelni – ha a gyanúsított csakugyan Lecter. Pazzi akár a saját, már eléggé megtépázott becsületét is hajlandó lett volna eladni. Pazzi nem ok nélkül lett a Questura nyomozati osztályának vezetője: tehetséges volt, és annak idején egy ragadozó mohóságával hajszolta a szakmai sikert. De később pont türelmetlensége és nagyravágyása okozta vesztét. Azért választotta ezt a helyet a döntéshez, mert itt egyszer már része volt egy kinyilatkoztatásban, amely előbb híressé, majd balszerencséssé tette. Ezen a helyen most talán örökre fordíthat a Pazzik sorsán. Egy másik sorozatgyilkos, a Mostro üldözése tette Pazzit híressé. A Mostro, a firenzei Rém a nyolcvanaskilencvenes években tizenhét éven át vadászott szerelmespárokra Toscanában. A Rém odalopakodott a párokhoz, akik éppen egymást ölelgették egy elhagyott helyen. Az volt a szokása, hogy kis kaliberű pisztollyal gyilkolta meg a párt; képszerűen beállította, majd

virágokkal díszítette föl őket, és a nők bal mellét meztelenül hagyta. A csendéletben volt valami furcsán ismerős, a déja vu érzetét keltette. A Rém anatómiai trófeákat is gyűjtött, egyetlen alkalom kivételével, amikor egy hosszú hajú német homoszexuális párral végzett, nyilvánvalóan tévedésből. Nagy nyomás nehezedett a Questurára, hogy fogják el a Rémet: Rinaldo Pazzi elődjét is a kudarc űzte el hivatalából. Amikor ő lett a főfelügyelő, leginkább méhekkel hadakozó emberre emlékeztetett – a sajtó minden lehetséges alkalommal körüldongta az irodáját. A turisták, akik ekkortájt látogattak Firenzébe, mindig emlékezni fognak a mindenüvé kiragasztott plakátra, amelyen egy leselkedő szem figyelmeztette a szerelmespárokat a Rémre. Pazzi úgy dolgozott, mint egy megszállott. Segítségül hívta az amerikai FBI viselkedéstudományi részlegét, hogy segítsenek jellemrajzot készíteni a gyilkosról, emellett mindent elolvasott a részleg módszereiről, amit csak talált. Megelőző intézkedéseket hozott: a szerelmesek által kedvelt mellékutakon és a temetői találkahelyeken rendőrök ültek kettesével a kocsikban, akár a szerelmespárok. Nem volt annyi rendőrnő, hogy mindenhova jusson. A kánikulában parókás férfipárok váltották egymást: az akciónak számos ártatlan bajusz esett áldozatául. Példát mutatva Pazzi maga is leborotválta a bajszát. A Rém óvatos volt. Lecsapott, ám szükségletei nem kényszerítették túl gyakori akciókra.

Pazzi megfigyelte, hogy több olyan időszak is volt, amikor a Rém egyáltalán nem jelentkezett, köztük egy nyolcéves szünet. Ebbe a nyomba kapaszkodott bele. Véres verejtékkel, minden megfenyegethető ügynökséget együttműködésre kényszerítve, a Questura egyetlen komputere mellett unokaöccse gépét is elkobozva, lajstromba szedte Észak-Olaszország minden bűnözőjét, hogy megvizsgálja: kiknek a börtönbüntetése esik egybe a Mostro gyilkosságsorozatában tátongó lyukakkal. Kilencvenhetet talált. Pazzi egy bebörtönzött bankrablótól átvett egy gyors, kényelmes Alfa Romeót, havonta több mint ötezer kilométert vezetett, személyesen fölkeresett kilencvennégy elítéltet, és mindet kihallgatta. A többi közben lerokkant vagy meghalt. A bűncselekmények színhelyén úgyszólván nem maradt bizonyíték, amelynek segítségével szűkíthette volna a listát. Az elkövető nem hagyott váladékot vagy ujjlenyomatot. Az egyik gyilkosság helyszínén találtak egy töltényhüvelyt: egy 22-es félautomata Coltból, esetleg egy Woodsmanból származott. A lövedékek, amelyekkel a bűntényeket elkövették, ugyanebből a 22es kaliberű fegyverből származtak. Pazzi igazi Pazzi volt: mindenekfölött nagyravágyó, ráadásul fiatal, szép felesége folyton követelődzött. A robot alatt az amúgy is sovány felügyelő hat kilót fogyott. A Questura fiatalabb tagjai egymás közt arról beszéltek, hogy mennyire hasonlít egy rajzfilmben szereplő prérifarkasra.

Miután az utolsó gyanúsítottakat is hiába látogatta végig, Pazzi nagyon kétségbeesett. Az új asszonyra gondolt: szép, kemény bokáira és a pihés foltra a kulcscsontján. Arra gondolt, hogyan remeg és ugrál a melle, miközben ő fogdossa, és hogyan nevet, amikor észreveszi, hogy férje mennyire felizgult. Azokra a dolgokra gondolt, amiket venni akart neki. Elképzelte, ahogy az asszony kinyitja az ajándékokat. Képekben gondolt a feleségére; igaz, hogy illatos is volt, és csodálatos dolog volt hozzáérni, de leginkább képekben véste bele magát a férje emlékezetébe. Elgondolta, milyennek szeretne látszani az asszony szemében. Bizonyosan nem olyannak, mint most: semmiképpen nem a sajtó pofozógépének. (Firenzében egy hajdani elmegyógyintézet helyén van a Questura, amit a karikaturisták sohasem mulasztottak el teljes mértékben kihasználni.) Pazzi azt tartotta, hogy a siker az ihlet eredménye. Képi emlékezete kiváló volt, és mint sok más ember, akinek legfontosabb érzékszerve a szeme, úgy képzelte a kinyilatkoztatást, mint az előhívást: az ábra először homályos, azután kitisztul. Úgy gondolkodott, ahogy a legtöbb ember az elveszett tárgyakat szokta felidézni: gondolatban újraalkotja a képet, összehasonlítja a pillanatnyi látvánnyal, folyton felfrissíti és térben körbejárja. Pazzi fejéből még akkor sem mentek ki a Rém csendéletei, amikor egy átmenetileg fontosabb ügyön dolgozott. Különösen sokat gondolt arra a legyilkolt párra, akiket Imprunetában találtak egy kisteherautó rakterében. A Rém gondosan beállította a halottakat,

virágokkal szórta tele és felkoszorúzta őket, majd a nő bal mellét lemeztelenítette. Egyszer kora délután, amikor átvágott a közeli Piazza Signorián, szeme sarkából megpillantott egy képet a képeslapárus kirakatában. Nem tudván biztosan, mit is látott, megállt, éppen azon a ponton, ahol Savonarolát megégették. Megfordult, körülnézett. Turisták tolongtak a téren. Érezte, hogy hideg futkos a hátán. Talán csak képzelte az egészet; csak képzelődés, amely felkeltette a figyelmét. Elindult visszafelé, amerről jött. És akkor megtalálta: kicsi, légypiszkos, felhólyagosodott nyomat volt Botticelli Primavera című festményéről. Az eredeti Pazzi háta mögött lógott az Uffiziben. A virágfüzérekkel díszített, csupasz bal keblű nimfa a kép jobb oldalán, szájából virágok ömlenek, miközben a sápadt Zephyrus utánanyúl az erdőből. Na tessék. A halott pár a kisteherautó rakterében, virágokkal beborítva, a lány szájában is virágok. Stimmel. Stimmel. Itt, ahol fuldokló őse forgott a fal előtt, itt jött az ötlet: a kép, amit Pazzi keresett, az a kép, amelyet ötszáz éve alkotott Sandro Botticelli – ugyanaz a művész, aki negyven florinusért fölfestette a Bargello-börtön falára a fölakasztott Francesco de' Pazzit. Hogyan is állhatott volna ellen Pazzi az ihletnek, amely ilyen rendkívüli forrásból fakadt? Le kellett ülnie. Minden pad foglalt. Kénytelen volt a jelvényét felmutatva odébb parancsolni egy öregembert, akinek a mankóit – becsszó! – nem is látta addig, amíg a vén veterán föl nem állt egyetlen lábára, és hangos, nagyon goromba megjegyzéseket nem tett.

Pazzi két okból is izgatott volt. Diadal volt megtalálni azt a képet, amelyet a Mostro használt, de ami ennél fontosabb: Pazzi a gyanúsítottak között tett körútján már találkozott a Primaverával. Több esze volt, semhogy hajszolni kezdte volna az emlékezetét. Bement az Uffizi Galériába, megállt az eredeti előtt, de nem maradt túl sokáig. Kiment a szénapiacra és megérintette az Il Porcellino nevű bronz vaddisznócska orrát, kiautózott az Ippocampóba és a kocsi poros motorházának dőlve, a forró olaj szagával az orrában figyelte a focizó srácokat... Először egy lépcsőház jelent meg gondolataiban, a Primavera-poszter teteje, mert azt látta meg elsőnek, amikor fölfelé kapaszkodott a lépcsőn; gondolatban visszament, és egy másodpercre látta a bejárati ajtó keretét, de nem érzékelte az utcát és az arcokat. Kihallgatásokon szerzett gyakorlattal kezdte kérdezgetni magát: Mit hallottál, amikor megláttad a posztert?... Edények csörögtek az egyik földszinti konyhában. Amikor fölértél a fordulóba és megálltál a poszter előtt, akkor mit hallottál? A televíziót. Egy televízió volt a nappaliban. Robert Stack és Elliot Ness játszott a Gli intoccabiliben. Érezted az étel szagát? Igen, főztek valamit. Éreztél valamilyen más szagot is? Láttam a posztert – NEM, ne azt mondd, amit láttál! Éreztél valamilyen szagot? Igen, még mindig éreztem az Alfa átforrósodott belsejének szagát, még az orromban volt a forró olaj szaga, amely felhevült... a Raccordótól, mert gyorsan vezettél a Raccordo autópályán, hova is? San Cascianóba. Kutyaugatást is hallottam ott, San

Cascianóban, valamilyen Girolamo nevű betörőt és szatírt kerestem. Ez a leghevesebb öröm, amikor létrejön a kapcsolat: Rinaldo Pazzi életének ez volt a legszebb pillanata. Másfél óra múlva Pazzi letartóztatta Girolamo Toccát. 18. fejezet Tocca olyan gyanúsított volt, akár az álom. Fiatal korában kilenc évet töltött börtönben, mert meggyilkolt egy embert, akit rajtakapott, amint éppen az ő menyasszonyát ölelgeti a szerelmesek egyik ösvényén. Ugyancsak elítélték saját lányainak molesztálása és más családi visszaélések miatt, továbbá nemi erőszakért is ült. A Questura emberei csaknem szétszedték a házát, hogy bizonyítékot találjanak. Végül maga Pazzi talált Tocca padlóján egy töltényes dobozt: a kevés bizonyítékok egyikét. A per szenzáció lett. Toccát a Bunker nevű, különlegesen őrzött épületben tartották, ahol a hetvenes években a terroristák perei zajlottak. Az esküdtek úgy ítélték el Toccát, hogy a vádlott jellemén kívül szinte semmilyen bizonyítékuk nem volt. A közönség zöme ártatlannak tekintette, sokan mégis úgy vélekedtek, hogy ez a Tocca egy seggfej, jobb is, ha leültetik. Hatvanöt évesen negyven évet kapott. Gyönyörű hónapok következtek. Fél évezred óta nem ünnepeltek így Pazzit Firenzében, azóta, hogy Pazzo de' Pazzi visszatért az első keresztes hadjáratból, és szilánkokat hozott a Szent Sírról.

Rinaldo Pazzi és gyönyörű felesége közvetlenül az érsek mellett állt a Duomóban a húsvéti szertartáson; a sajtó csüggött a felügyelő minden szaván, amikor ésszerű mérséklettel dicsérte beosztottait fáradságos gürcölésükért. Signora Pazzi öltözködési tanácsokat osztogatott, és bájosan nézett ki a toalettekben, melyeknek viselésére a tervezők beszélték rá. Zártkörű teadélutánokra invitálták meg őket a hatalmasok otthonaiba, és még egy gróffal is együtt ebédelhettek; a kastélyban páncélok álltak körös-körül. Pazzit politikai hivatalokban is emlegették, a dicsérő szó még az olasz parlament zsivajgásán is áthallatszott. Meghatalmazták, hogy hazája részéről ő vezesse az olasz hatóságok és az amerikai FBI közös maffiaellenes akcióit. Ezért, és a georgetowni egyetem kriminológiai szemináriumára szóló ösztöndíj miatt a Pazzi család egy időre Washingtonba költözött. A főfelügyelő sok időt töltött a quanticói viselkedéstudományi részlegnél, és arról ábrándozott, hogy Rómában is létrehoz egy hasonlót. Aztán két év múlva beütött a katasztrófa: egy fellebbviteli bíróság, amelyre már nem nehezedett a közvélemény nyomása, a nyugodtabb légkörben hajlandó volt perújrafelvételre Tocca ügyében. Pazzit hazahívták, hogy legyen jelen a vizsgálatnál. Korábbi kollégái, akiket lepipált, már készítették számára a kötelet. A fellebbviteli bíróság felmentette Toccát, és megrótta Pazzit, mert – szerintük – vélhetőleg ő gyártotta a bizonyítékokat.

Korábbi magas rangú támogatói úgy menekültek előle, mintha bűzlene. Még mindig fontos pozíciót töltött be a Questurán, de megbélyegzett ember lett, és ezt mindenki tudta róla. Pazzi pedig tisztában volt azzal, hogy már csak idő kérdése, mikor sújtanak le rá. 19. fejezet A várakozás szörnyű ideje alatt pillantotta meg először Pazzi azt az embert, aki a firenzei tudósok között dr. Fell néven volt ismeretes... Rinaldo Pazzi egy apró-cseprő megbízással kapaszkodott föl a Palazzo Vecchio lépcsőin. A munkát volt beosztottai találták számára, akik nagyon élvezték Pazzi kegyvesztettségét. A homorúra kopott kőlépcsőkön csak cipője orrát figyelte, nem pedig a művészet csodáit, miközben fölfelé baktatott a freskók között. Vérben úszó ősét ötszáz éve ugyanezen a lépcsőn rángatták fölfelé. Egy fordulónál mégis kihúzta magát, ahogy egy magafajta férfihoz illik, és szembenézett a freskón szereplő emberekkel, akik közül néhányan ráadásul a rokonai voltak. Már hallotta a veszekedést fentről, a Liliom-teremből, ahol az Uffizi Galéria és a Szépművészeti Bizottság vezetői tartották közös ülésüket. Pazzi mai dolga a következő volt: eltűnt a Palazzo Capponi régi kurátora. Széles körben úgy vélték, hogy az öregfiú megszökött egy nővel, vagy valakinek a pénzével, esetleg együtt a kettővel. Az utóbbi négy

hónap ülésein az őt kinevező testület egyik tagjával sem találkozott. Pazzit azért küldték, hogy lefolytassa a nyomozást. A főfelügyelőnek most szerényen kérdezősködnie kell a kurátor szerelmi életéről. Ennek nem örült túlzottan. A két bizottság igen házsártos, ingerlékeny társaság volt: évek óta nem tudtak megegyezni még abban sem, hogy hol találkozzanak: egyik sem akart elmenni a másik irodájába. Ezért jöttek össze inkább a Palazzo Vecchio nagyszerű Liliom-termében, mivel minden tag úgy vélte, hogy kizárólag ez a helyiség méltó saját kiválóságához és nagyszerűségéhez. És ha már egyszer megvetették a lábukat, nem is voltak hajlandók máshova menni, még akkor sem, amikor a megszámlálhatatlan renoválások egyike zajlott, és mindenhol gépeken kellett átbotladozniuk a felállványozott, védővásznakba csomagolt Palazzo Vecchióban. Ricci professzor, Rinaldo Pazzi régi iskolatársa odakint, a szalon előszobájában tartózkodott, mert éppen tüsszentőrohamot kapott a szállongó vakolatportól. Amikor kellőképp magához tért, könnyes szemével Pazzira nézett. – La solita arringa – mondta –, vitatkoznak, mint rendesen. A Capponi hiányzó kurátora miatt jöttél? Éppen most veszekednek az állásán. Sogliato az egyik unokaöccsének akarja megszerezni. A tudósok az ideiglenes kinevezés mellett kardoskodnak, és Dr. Fellt akarják megtartani. Pazzi otthagyta barátját, aki a zsebét tapogatva zsebkendő után kutatott, és bement az aranyliliomos

mennyezetű terembe. Két falat védővászon takart, némileg tompítva a hangzavart. Éppen Sogliato, a nepotista vitte a szót, méghozzá komoly hangerővel: – A Capponi-levelezés a tizenharmadik századig nyúlik vissza. Magának Dante Alighierinek a levele kerülhet dr. Fellnek, egy nem olasznak kezébe! Fölismerné talán? Én azt hiszem, nem! Önök levizsgáztatták középkori olaszból, és nem tagadom, csodálatra méltóan ismeri a nyelvet. Egy külföldihez képest. De vajon ismeri-e a reneszánsz előtti Firenze személyiségeit is? Azt hiszem, nem. Mi van, ha talál egy följegyzést a Capponi-könyvtárban – mondjuk Guido de' Cavalcantitól? Talán fölismeri? Nem hinném! Lenne szíves válaszolni erre, dr. Fell? Rinaldo Pazzi végignézett a termen, de senkit sem talált, akit dr. Fellként azonosíthatott volna, noha nem egészen egy órája látta a fényképét. Azért nem, mert a doktor nem ült a többiek között. Először a hangját hallotta, csak azután vette észre. Dr. Fell teljesen mozdulatlanul állt Judit és Holofernész hatalmas bronzszobra mellett, háttal a beszélőnek és a tömegnek. Úgy beszélt, hogy nem fordult meg közben, nehéz volt megállapítani, hogy ki is szólalt meg: Judit, aki felemelt kardjával éppen lesújtani készül a részeg királyra, vagy maga Holofernész, esetleg dr. Fell, aki mozdulatlanul áll Donatello bronz alakjai mellett. Hangja úgy hasított keresztül a lármán, mint lézer a füstön, és a zsivajgó emberek elnémultak. – Cavalcanti nyilvánosan válaszolt Dante első szonettjére az Új életben, melyben a költő leírja különös

álmát Beatrice Portinariról – mondta dr. Fell. – Talán Cavalcanti magánemberként is tett megjegyzést. Ha létezik ilyen írás a Capponi-gyűjteményben, akkor az inkább Andreától származhat, aki sokkal literátusabb ember volt a fivéreinél. – Dr. Fell annyi ideig várt, hogy rajta kívül minden ember kínosan érezze magát, azután fordult csak vissza a csoporthoz. – Ismeri Dante első szonettjét, Sogliato professzor? Ismeri? Cavalcantit elbűvölte, érdemes meghallgatnia. Így szól: Mutatta fenn a fénylő égi sátor három órája már, hogy este lett; akkor tört rám – s ha Rá emlékezek, hideg fut rajtam át a borzadálytól. Vidám volt Ámor. Szívem volt kezébe', s tartó selyem közt szunnyadozva csendben az én Madonnám, két karjába véve. Aztán felkölté. Így Madonnám félve harapott egyet szívembe – és menten sírva ragadta Ámor fel az égbe.[4] – Figyelje meg, hogyan használja az olasz tájnyelvet, amit ő a nép vulgari eloquentiájának nevez: Allegro mi sembrava Amar tenendo Meo care in mano, e ne le braccia avea Madonna involta in un drappo dormendo. Poi la svegliava, e d'esto core ardendo Lei paventosa umilmente pascea Appreso gir lo ne vedea piangendo.

Még a legkötözködőbb firenzei sem tudott ellenállni annak, ahogyan Dante verssorai zengtek a freskókkal díszített falak között dr. Fell tiszta kiejtésében. A tagság először tapsolva, azután nedves szemmel éljenezve megerősítette dr. Fellt a Palazzo Capponi kurátorának tisztségében, ügyet sem vetve Sogliato füstölgésére. Pazzi nem tudta volna megmondani, hogy a doktor örült-e a győzelemnek, mert dr. Fell háttal állt neki. De Sogliato még nem végzett. – Ha csakugyan olyan szakértője Danténak, akkor adjon elő róla a Studiolónak. – Ezt a nevet Sogliato úgy sziszegte, mintha azt mondta volna: inkvizíció. – Nézzen szembe velük extempore, jövő pénteken, ha tud. – A Studiolo egy ékes dolgozószobáról kapta a nevét, és egy ádáz kis tudóscsoport volt; sok akadémikus hírnevét tették már tönkre. Nekik előadást tartani veszélyes feladatot jelentett. A szavazás lezajlott: a kinevezést helybenhagyták, de dr. Fellnek el kell nyernie a Studiolo helyeslését is, ha meg akarja tartani posztját. A bizottságnak tehát volt már új kurátora, nem hiányzott a régi, és kurtán elintézték a kegyvesztett Pazzit, amikor az eltűnt után kérdezősködött. A főfelügyelő hősiesen tartotta magát. Mint minden jó nyomozó, a körülményeket vizsgálta meg. Ki húzott hasznot a régi kurátor eltűnéséből? Az eltűnt ember agglegény volt, rendezett életű, köztiszteletben álló, csöndes tudós. Maradt utána némi megtakarított tőke, ha nem is sok. Itt volt az új jelölt, akit a bizottság azután erősített meg, hogy alaposan kikérdezte Firenze történetéből és a régi

olasz nyelvből. Pazzi megvizsgálta dr. Fell folyamodványait és a kórlapját. Odament hozzá, miközben a többiek berakodtak aktatáskájukba, hogy hazamenjenek. – Dr. Fell? – Tessék, Commendatore. Az új kurátor alacsony, karcsú férfi volt. Szemüvege lencséinek felső részét füstszürkére színezték, sötét öltönyét még olasz mérce szerint is gyönyörűen szabták. – Szeretném megkérdezni, hogy találkozott-e valaha az elődjével? – A tapasztalt rendőr antennái a félelem hullámhosszára vannak beállítva. Pazzi feszülten figyelte dr. Fellt, és tökéletes nyugalmat érzékelt. – Sohasem láttam. Olvastam néhány monográfiáját a Nuova Antologiában. – Köznapi toszkán beszéde éppen olyan tiszta volt, mint amikor Dantét idézett. Ha volt is nyoma benne akcentusnak, Pazzi nem vette észre. – Tudom, hogy a rendőrök, akik először nyomoztak, végigkutatták a Palazzo Capponit valamiféle üzenet vagy búcsúlevél után, de semmit sem találtak. Fölhívna, ha rábukkan valamire az iratok között, valamilyen személyes vonatkozású jegyzetre, legyen az bármilyen hétköznapi? – Természetesen, Commendator Pazzi. – Elődje személyes tárgyai még mindig ott vannak a palazzóban? – Két bőröndbe csomagolva, leltárral együtt. – Majd érte küldetek – sőt, inkább átmegyek és elviszem én magam.

– Előtte odatelefonálna, Commendatore? Hatástalanítanom kell a biztonsági rendszert, mielőtt megérkezne, így takarékoskodhatom az ön idejével. Ez az ember túlságosan nyugodt. Úgy illene, hogy féljen tőlem egy kicsit. Ő kér arra, hogy hívjam föl, mielőtt odamegyek. A bizottság felidegesítette Pazzit. Semmit sem tehetett ellene. Most felbosszantotta ennek az embernek az önteltsége. Ő is bosszantani akart. – Dr. Fell, föltehetek egy személyes jellegű kérdést? – Ha a munkája megköveteli, Commendatore, akkor igen. – A bal kezén viszonylag új heget látok. – Önnek pedig új jegygyűrű van az ujján: Új Élet? – mosolygott dr. Fell. Apró, nagyon fehér fogai voltak. Pazzi egy pillanatra meglepődött, de még mielőtt eldöntötte volna, hogy megsértődjék-e, dr. Fell fölemelte sérült kezét, és folytatta. – Kéztőcsonti sérülésem volt, Commendatore. A történészkedés veszedelmes foglalkozás. – Na és miért nem jelentette be ezt a kéztőcsonti sérülést a kórlapján, amikor idejött dolgozni? – Az volt a benyomásom, Commendatore, hogy a sérülések csak akkor érdekesek, ha valaki rokkantnyugdíjat igényel, én pedig nem teszem ezt. És nem is vagyok nyomorék. – Tehát a műtétet Brazíliában, a szülőföldjén végezték el. – Nem Olaszországban történt, semmit sem kaptam az olasz kormánytól – mondta dr. Fell, mintha úgy

gondolná, hogy ezzel tökéletesen megválaszolta a kérdést. Ők hagyták el utolsónak a tanácstermet. Pazzi a kilincsért nyúlt, amikor dr. Fell megszólította. – Commendator Pazzi! Dr. Fell fekete árny volt a magas ablakok előtt. Mögötte a Duomo emelkedett a távolban. – Tessék! – Ugye, helyesen gondolom, hogy ön a nagy Pazzi családból való? – Igen. De honnan tudja? – Pazzi már várta a hivatkozást a rendkívül durva támadásra, amely a közelmúltban jelent meg a sajtóban. – Emlékeztet egy alakra a családi kápolnájuk egyik Della Robbia-tondójában, a Santa Crocéban. – Igen, Andrea de' Pazzit festette le mint Keresztelő Szent Jánost – felelte Pazzi, és keserű szívében apró szikrát pattintott az öröm. Amikor Rinaldo Pazzi otthagyta a tanácsteremben álló karcsú alakot, az volt az utolsó benyomása, hogy milyen rendkívül nyugodt ember dr. Fell. Nagyon hamar más benyomásai is támadtak róla. 20. fejezet Mostanság, amikor az örökös kiszolgáltatottság érzéketlenné tett bennünket a trágársággal és a közönségességgel szemben, tanulságos megvizsgálni, hogy mi az, ami még mindig gonosznak tűnik a szemünkben. Mi képes még egyáltalán hatni alázatos és

tompa tudatunkra, elég erősen ahhoz, hogy a figyelmünket fölkeltse? Firenzében kiállítás nyílt Kegyetlen kínzóeszközök címmel. Legközelebb itt találkozott Rinaldo Pazzi és dr. Fell. A kiállítást, amely több mint húsz, bőségesen dokumentált, hagyományos kínzóeszközt mutatott be, a fenyegető Forte di Belvederében, a város déli falát őrző, tizenhatodik századi Medici-erődben rendezték be. Váratlanul hatalmas tömeg jelent meg a megnyitón – egy hónaposra tervezték a kiállítást, de a Kegyetlen kínzóeszközök hat hónapot ért meg: annyi embert vonzott, mint az Uffizi Galéria, és látogatottsága megelőzte a Pitti Palotáét. Az ötletgazdák – két befuccsolt állatpreparátor – milliomosok lettek, és új szmokingban feszítve, diadallal járták be mutatványukkal Európát. A látogatók többnyire párosával érkeztek, kihasználva a meghosszabbított nyitva tartást, hogy végigsorjázzanak a kín szerkezetei között, és gondosan elolvassák a szerkezetek származási helyét és használati utasítását. Dürer és mások illusztrációi, valamint korabeli naplók világosították fel a közönséget például a kerékbetörés finomságairól. Idézet az egyik feliratból: Mint az ábra mutatja, az olasz hercegek jobban szerették a végtagok alá köveket rakva, a földön összetöretni áldozataikat az e célra szolgáló vasalt kerékkel, míg Észak-Európában népszerűbb volt az az eljárás, hogy az áldozatot rászíjazták a kerékre, azon zúzták össze egy

vasdoronggal, azután a sokszoros törésekkel keltően hajlíthatóvá tett végtagokat befűzték a küllők közé, úgy, hogy a még mindig üvöltő fej és a törzs kerüljön középre. Ez utóbbi módszer sokkal több látványosságot nyújtott, de a mulatságnak gyorsan vége szakadhatott, ha egy darab csontszilánk bekerült a szívbe. Az emberiség legsötétebb oldalának szakértője természetesen nem maradhatott távol a kiállítástól. De a tömény gonoszság nem a vasszűzben van elrejtve: az eredendő rossz a tömeg arcáról olvasható le. A kőfalú nagyterem félhomályában, az elkárhozottak kivilágított, felfüggesztett ketrece alatt ott állt dr. Fell, az arcok ínyence; sebhelyes kezében szemüvegével, és az egyik szárat ajkához érintve elragadtatottan figyelte a tolongó embereket. Rinaldo Pazzi itt találkozott vele. Arra a napra ez volt a második csip-csup megbízatása. Ahelyett hogy a feleségével vacsorázott volna, a tömegben nyomakodott, hogy újra kiragassza a szerelmespároknak szóló figyelmeztetést a firenzei Rémről, akit végül is nem sikerült elfognia. A preparátorok még boldogok is voltak, hogy egy csipetnyi jelenkori borzalom is kiegészíti bemutatójukat, és megkérték Pazzit, ragassza föl maga a plakátot, mivel egyiküknek sem akaródzott otthagyni a másikat a kasszával. Néhány helybéli fölismerte Pazzit, és odasziszegtek neki a névtelen tömegből. Pazzi belenyomta a rajzszögeket a szemet ábrázoló plakát sarkaiba, és egy hirdetőtáblára erősítette a kijárat közelében, mivel itt láthatták a legtöbben. Figyelve a

távozó párokat, Pazzi megállapíthatta, hogy sokakra rájött a párzási kényszer: egymáshoz dörgölőztek a hömpölygő sokaságban. Beszélni akart Fell doktorral – most, ilyen közel a Palazzo Capponihoz, épp a megfelelő alkalom lett volna, hogy magával vigye az eltűnt kurátor személyes dolgait. De mire elfordult a hirdetőtáblától, a doktor már el is tűnt. A kijáratnál gomolygó tömegben sem találta. Pazzi bosszankodott. Addig tolakodott a tömegben, amíg ki nem ért, de a doktort nem találta. A kijáratnál álló őr fölismerte Pazzit, és semmit sem szólt, amikor a rendőr átlépett a biztonsági kötélen, és letért az ösvényről a Forte di Belvedere sötétségébe. Odament a mellvédhez, észak felé pillantott az Arnón át. Lába előtt hevert a régi Firenze, a Duomo nagy púpja, a Palazzo Vecchio magasba szökkenő tornya. Pazzi nagyon elárvult lélek volt, és a nevetséges körülmények miatt szenvedett. Még szülővárosa is kigúnyolta. Utoljára az amerikai FBI forgatta meg a kést a hátában, amikor elmondta a sajtónak, hogy az Iroda jellemzése a Mostróról nem is hasonlít ahhoz az emberhez, akit Pazzi letartóztatott. A La Nazione hozzátette, hogy Pazzi „útonállóként hurcolta el Toccát a börtönbe”. Állt a sötét mellvéden, lebámult az ősi városra, érezte a Chesapeake-öböl sós illatát, és látta feleségét a parton új, fehér edzőcipőjében. A quanticói viselkedéstudományi részlegnél mutattak neki egy képet Firenzéről. Ugyanezt a látképet ábrázolta, a vén Firenzét a Belvederéból, ahonnan a legszebb. Csak az nem volt színes, mert ceruzával

rajzolták. A rajzot egy fényképen látta, egy fénykép hátterében. A fénykép pedig dr. Hannibal Lectert, az amerikai sorozatgyilkost ábrázolta. Dr. Hannibal Lecter. Hannibal, a Kannibál. Lecter emlékezetből lerajzolta Firenzét, és a kép elmegyógyintézeti cellájának falán lógott – épp olyan komor hely lehetett, mint ez. Mikor is ugrott be Pazzinak a helyes felismerés? Két kép, az előtte elterülő valódi Firenze, és a rajz, amire emlékezett. A Mostro néhány perce elhelyezett plakátja. Mason Verger ismertetője, elképesztő jutalmat ígérve: DR. LECTERNEK REJTEGETNIE KELL A BAL KEZÉT, ÉS AZ IS LEHET, HOGY MEGPRÓBÁLJA SEBÉSZI ÚTON MEGVÁLTOZTATNI, MIVEL A TÖKÉLETESEN MŰKÖDŐKÉPES HATODIK UJJ RENDKÍVÜL RITKA ÉS RÖGTÖN AZONOSÍTHATÓ. Dr. Fell sebhelyes kezével ajkához emeli a szemüvegét. Hannibal Lecter cellájának falán a részletes vázlat. Akkor támadt Pazzi ötlete, mikor nézte odalent Firenze városát; vagy a fény fölött gomolygó sötétséghól jött az ihlet? Noha vizuális típusú ember volt, a felismerés mégis hang alakjában érkezett – olyan hangon, amelyet a vízcsepp ad, mikor belepottyan a tócsába. Hannibal Lecter Firenzébe menekült. plotty Dr. Fell Hannibal Lecter. Rinaldo Pazzi belső hangja azt mondta, hogy talán megőrült; maga sem emlékezett, hogy került a

Belvedere-kapuhoz, lábai szinte maguktól vitték lefelé a macskaköves úton, gyorsabban haladt, mint szerette volna. Közben maga elé bámult, hátha meglátja azt az embert, aki dr. Fellnek nevezi magát, mivel neki is errefelé kell hazamennie. Félúton Pazzi befordult a Costa Scarpucciába, és addig ment lefelé, amíg el nem érte a folyóparton a Via del Bardit. Éppen a Palazzo Capponinak, dr. Fell otthonának közelében. A gyors leereszkedéstói lihegve keresett egy sötét helyet, ahol védve volt az utcai lámpa fényétől. Egy bérház bejárata volt az, a palazzóval szemben. Ha valaki arra jár, akkor majd megfordul, és úgy tesz, mintha megnyomna egy csengőt. A palota sötét volt. Pazzi látta a kétszárnyú nagykapu fölött a biztonsági kamera vörös fényét. Nem tudhatta, hogy mindig be van-e kapcsolva, vagy csak akkor, ha valaki csönget. Jó mélyen bent volt a kapu alatt, úgy vélte, a kamera nem láthatja őt. Fél órán át várakozott a saját lélegzetét hallgatva, de a doktor nem jött. Talán odabent van, csak nem kapcsolta föl a villanyt. Az utca üres volt. Pazzi gyorsan átment a másik oldalra és a falhoz simult. Bentről gyenge hang hallatszott, nagyon halkan. Pazzi ráhajtotta fejét a hideg ablakrácsra, úgy hallgatózott. Zongora szólt, Bach Goldberg-variációi, igen tehetségesen. Pazzinak várnia, lapulnia és gondolkodnia kell. Most még túl korán van, hogy lecsapjon. El kell döntenie, mit tegyen. Nem akart ismét hülyét csinálni magából.

21. fejezet A keresztény vértanú, Szent Miniatus fölemelte saját levágott fejét a firenzei amfiteátrum homokjából, és a hóna alatt átvitte a folyón a hegyoldalba, ahol most egy gyönyörű templomban nyugszik – a hagyomány szerint. Az bizonyos, hogy San Miniato teste, akár függőlegesen, akár nem, de mindenképpen végighaladt a Via Bardin, azon az ősrégi utcán, ahol most állunk. Már sűrűsödik az este, az utca üres, a kövezet legyezőmintája ragyog a szemerkélő esőben. Olyan paloták között állunk, melyeket hatszáz évvel ezelőtt építettek a kereskedő hercegek, a reneszánsz Firenze királycsinálói és cinkosaik. Nyíllövésnyire innen, az Arno túlpartján magasodnak a Signoria kegyetlen tüskéi, ahol Savonarolát fölakasztották és megégették, és az Uffizi Múzeum, a kereszten függő Krisztusok valóságos mészárszéke. Az ódon utcán egymáshoz bújó családi paloták kívülről börtönnek látszanak, valójában esőtől csíkos, foszladozó selymekbe burkolt hatalmas belső tereket, magas, néma folyosókat rejtenek, ahol sohasem jár senki, és ahol kisebb reneszánsz mesterek képei lógnak évszázadokon át a sötétségben. Ön most a Capponik palotája mellett áll: ők azzal tették magukat híressé, hogy egyikük ezer éve a francia király szeme láttára tépett szét egy ultimátumot; ezen kívül még adtak egy pápát az egyháznak. A Palazzo Capponi ablakai most sötétek a vasrácsok mögött. A fáklyatartó gyűrűk üresek. Azon a hajszálrepedéses, öreg üvegtáblán e század negyvenes éveiben ütötte a lyukat egy puskagolyó. Menjünk

közelebb. Támasszuk fejünket a hideg vasnak, ahogy a rendőr tette, és hallgatózzunk. Egy zongora szól halkan. Bach Goldberg-variációi t játssza valaki, és bár előadása nem tökéletes, mégis rendkívül jó, lebilincselően érti a zenét. Nem tökéletes, de jó; talán a bal kéz billentyűkezelése merev egy kicsit. Ha Ön sérthetetlen lenne, akkor talán be is menne? Belépne a palotába, mely olyan sokszor fürdött a vérben és a dicsőségben; menne az orra után a pókhálós sötétségben, a zongora bűbájos zengésének irányába? A riasztóberendezések nem láthatnak minket. A kapuban lapító, átázott rendőr nem láthat minket. Jöjjön... Az előcsarnokban a sötétség csaknem áthatolhatatlan. Hosszú kőlépcső következik, a karfa hidegen csúszik tenyerünk alatt, évszázadok lépéseitől homorúra koptatott, egyenetlen grádicsokon kapaszkodunk a zene felé. A nagyterem kétszárnyú, magas ajtaja csikorog, ha valaki megpróbálja kinyitni. Az Ön számára azonban nyitva áll. A zene a legtávolabbi sarokból szól, és a soksok gyertya vörös izzással önti el a szoba sarkából nyíló kápolnát. Átvágunk a termen a zene irányába. Haladás közben homályosan érzékeljük a védővászonnal letakart bútorok halmazait; bizonytalan árnyaik nem egészen mozdulatlanok a gyertyafényben, olyanok, mint egy alvó nyáj. Fölöttünk a szoba mennyezete elvész a sötétségben. A fény megvilágít egy díszes zongorát és egy férfit, akit a reneszánszkutatók dr. Fell néven ismernek; a doktor

elegánsan, egyenesen tarja a hátát, haja és selyem háziköntöse csillog a fényben. A zongora föltámasztott fedelét lakomát ábrázoló kép díszíti – az apró alakok szinte nyüzsögni látszanak a húrok fölött. A férfi lehunyt szemmel játszik. Nincs szüksége kottára. A lant alakú kottatartón a National Tattler című amerikai szennylap egyik példánya áll. Úgy van összehajtogatva, hogy csak a címlapfotó: Clarice Starling arca látszik. Muzsikusunk elmosolyodik, végére ér a darabnak, saját örömére megismétli a sarabande tételt, és amint az utolsó megpendített húr remegése is elhal a nagy szoba csöndjében, kinyitja a szemét: szembogara közepén vörös tűszúrás a fény. Félrehajtja fejét, és az előtte álló újságra néz. Hang nélkül fölemeli az amerikai szennylapot és átviszi a kicsiny, díszes kápolnába, amelyet még Amerika fölfedezése előtt építettek. Ahogy feltartja a gyertyák fényébe és széthajtogatja, mintha az oltár fölötti szentképek is a lapot olvasnák a válla fölött – ahogy a boltban, sorban álláskor szoktuk. Az óriási címlapon ez áll: „A HALÁL ANGYALA: CLARICE STARLING, AZ FBI GYILKOLÓGÉPE”. Az oltár körül a szenvedő és üdvözült arcok elhalványulnak, amikor a doktor elfújja a gyertyákat. Nincs szüksége gyertyára, hogy átvágjon a csarnokon. A nagy ajtó nyikorog, majd bezárul, akkora dörrenéssel, amit még a padlón át is érzünk. Csönd. Lépések hallatszanak egy másik szobában. A palota visszhangja miatt úgy tűnik, hogy a falak közelebb vannak, mint a valóságban. Fentről késve verődnek

vissza az éles hangok, a mozdulatlan levegő megőrzi a pergamen, a bőr és a kialudt gyertyák szagát. Papír suhog a sötétben, nyikorgás hallatszik, széket húznak arrébb. Lecter doktor nagy karosszékben ül a legendás Capponi-könyvtárban. Szeme vörösen veri vissza a fényt, de nem izzik magától a sötétben, akárhogy is esküdözzenek egyes fogvatartói. A sötétség tökéletes. A doktor most gondolkodik... Az igaz, hogy Lecter doktor idézte elő az üresedést a Palazzo Capponiban a korábbi kurátor eltávolításával – az egyszerű eljárás csupán néhány másodperces munkát igényelt, valamint két zsák cement szerény költségét –, de amikor az út megtisztult, az állást már becsületesen szerezte meg, bizonyítva a Belle Arti Bizottság előtt rendkívüli nyelvtudását: kapásból fordított középkori olasz és latin szövegeket, a fekete gótikus betűkkel sűrűn telerótt kéziratokból. Itt békére talált, melyhez ragaszkodni akar – amióta Firenzében tartózkodik, nem is ölt meg senkit, saját elődjét leszámítva. Számára több okból rendkívüli jelentőséggel bír, hogy kurátorként és fordítóként alkalmazzák a Capponi-könyvtárban: a palota szobáinak tágassága és magassága sokat számít Lecter doktornak az évekig tartó szűkös szorongás után. Ami ennél is fontosabb: ez az egyetlen magánház, amely méreteiben és részleteiben megközelíti a gyermekkora óta őrzött emlékpalotát. A könyvtárban, a tizenharmadik századig visszanyúló kéziratok és levelezések páratlan gyűjteményében kielégítheti kíváncsiságát önnön személye iránt.

Töredékes családi feljegyzések alapján Lecter doktor úgy hitte, hogy egyrészt egy bizonyos Giuliano Bevisanguétól[5], a tizenkettedik századi Toszkána félelmetes alakjától, másrészt a Macchiavelliktől és a Viscontiktól származik. Ez ideális hely volt a kutatásokhoz. Noha élt benne egyfajta kíváncsiság a téma iránt, de motivációi közül hiányzott mindennemű hiúság. Lecter doktornak nem volt szüksége önbizalmának erősítésére. Énje, akár az intelligenciahányadosa nem mérhető hagyományos eszközökkel. A pszichiáterek közösségében nincs egyetértés abban, hogy Lecter doktort embernek lehet-e tekinteni. Pszichiáter kollégái, akik közül sokan rettegtek a szakmai folyóiratokban megjelenő, vitriolos cikkeitől, sokáig valami egészen másnak tartották. Kényelmi megfontolásokból „szörnyetegként” emlegetik. A szörnyeteg ül a fekete könyvtárban, és a rendőrön töpreng. Kattanás, felgyullad egy alacsony lámpa. Most láthatjuk, hogy Lecter doktor egy tizenhatodik századi refektóriumi asztalnál ül a Capponikönyvtárban. Mögötte a fali rekeszekben kéziratok és nagy, vászonkötésű fóliánsok az elmúlt nyolcszáz évből. Előtte a Velencei Köztársaság egyik tanácsnokával folytatott, tizennegyedik századi levelezés feküdt, rajta nehezékként a Mózes előtanulmányaként készült kis Michelangelo-öntvény, a tintatartó előtt pedig a milánói egyetem kutatói részlegére kapcsolt laptop.

A National Tattler bizarrul festett a bőr- és pergamenhalmok között. A La Nazione firenzei kiadása hevert mellette. Lecter doktor az olasz lapot választotta, és elolvasta a legutóbbi támadást Rinaldo Pazzi ellen, amelyet az FBI is kiegészített az Il Mostro ügyében tett cáfolatával. „A mi jellemzésünk sohasem illett Toccára”, mondta egy szóvivő. A La Nazione kitért Pazzi származására, az amerikai egyetemen folytatott tanulmányaira, majd azzal folytatta, hogy a felügyelőnek több esze is lehetett volna. Il Mostro ügye egyáltalán nem érdekelte Lecter doktort, maga Pazzi annál inkább. Milyen kár, hogy olyan rendőrrel futott össze, akit Quanticóban képeztek ki, ahol Hannibal Lecter tananyag. Amikor a Palazzo Vecchióban belenézett Rinaldo Pazzi arcába, és elég közel állt hozzá, hogy a szagát is érezze, biztosan tudta, hogy Pazzi semmit sem sejt, még akkor sem, ha rákérdezett a kezén levő forradásra. Még csak nem is hozta összefüggésbe a kurátor eltűnésével. A rendőr felfigyelt rá a kínzóeszközök kiállításán. Talán jobb lett volna, ha egy orchidea-bemutatón futnak össze. Lecter doktor tökéletesen tisztában volt azzal, hogy Pazzi koponyájában a többi ismerettel összekeveredve ott kóvályog a felismeréshez szükséges valamennyi elem. Nem kellene Rinaldo Pazzinak is követnie a Palazzo Vecchio kurátorát a nyirkos sötétbe? Nem kellene rátalálni öngyilkos tetemére? A La Nazione örülhetne, hogy halálba kergette.

De nem most, mélázott a szörnyeteg, azzal visszafordult nagy bőrtekercseihez és pergamen kézirataihoz. Lecter doktor nem aggódott. Késő éjszakáig élvezte Neri Capponi tizenötödik századi bankár és velencei követ leveleinek stílusát, időnként fennhangon olvasta őket, csak úgy, a maga szórakoztatására. 22. fejezet Mielőtt kivilágosodott volna, Pazzinak már kezében voltak a fényképek dr. Fell állami munkavállalási engedélyéről, amelyhez csatolták a rendőrségtől kapott negatívokat a doktor tartózkodási engedélyéről. Lemásoltatta a Mason Verger-féle plakáton szereplő kitűnő portrékat is. Az arcforma hasonlított, de amennyiben dr. Fell azonos dr. Hannibal Lecterrel, akkor valamit csináltak az orrával és az arcával – talán kollagénnel injekciózták. A fülek sokat ígértek. Akárcsak száz éve Alphonse Bertillon, Pazzi alaposan, nagyítóval vizsgálta meg a füleket. Azonosnak tűntek. A Questura őskori számítógépén lezongorázta az Interpol belépési kódját, és lehívta a tetemes Lecteraktát. A legtöbb ügyet már ismerte. Két dologtól viszont elakadt a lélegzete. Az egyik régi információ volt, a másik új. A legfrissebb adat egy röntgenfelvétel volt, és arra utalt, hogy Lecter valószínűleg megműttette a kezét; a régi pedig egy kézzel írott, Tennessee-ből származó rendőri jelentés, amely szerint akkor is a Goldberg-variációk at hallgatta magnóján, amikor az őröket megölte szökés közben.

A plakát, amelyet a gazdag amerikai áldozat, Mason Verger adott közre, kötelességtudóan arra buzdította az informátort, hogy hívja fel az FBI megadott számát. De volt mellette egy másik telefonszám is, éppen a hatalmas vérdíjról szóló sorok alatt. A repülőút Firenzétől Párizsig nevetségesen drága, és Pazzinak a saját zsebéből kellett fizetnie az egészet. Nem bízott benne, hogy a francia rendőrök kérdezősködés nélkül adnának neki egy telefonvonalat, és nem látta más módját, hogy szerezzen egyet: el kellett utaznia. Egy telefonfülkéből, amely az Opera közelében állt, fölhívta a Mason plakátján feltüntetett számot. Feltételezte, hogy a hívást lenyomozzák. Elég jól beszélt angolul, de tudta, hogy kiejtése elárulná olaszságát. Nagyon nyugodt amerikai férfihang szólalt meg. – Megmondaná kérem, hogy milyen ügyben telefonál? – Talán vannak adataim Hannibal Lecterről. – Igen? Nos, köszönöm a hívást. Tudja, hol tartózkodik most? – Azt hiszem, igen. A jutalom továbbra is áll? – Igen. Van komoly bizonyítéka arra, hogy ő az? Meg kell értenie, hogy sok a hamis hívás. – Annyit mondhatok, hogy az arcán plasztikai műtétet hajtottak végre, a bal kezét is megoperálták. Még mindig játssza a Goldberg-variációk at. Brazil iratai vannak. Kis szünet után: – Miért nem a rendőrségnek telefonált? Nekem kötelességem erre buzdítani önt. – A jutalmat minden körülmények között kifizetik?

– A jutalom azért jár, ha olyan információhoz jutunk, amely letartóztatást és ítéletet eredményez. – Kifizethető az összeg... különleges körülmények között is? – A Lecter doktorra kitűzött jutalomra gondol? Mondjuk, abban az esetben, ha valaki normális körülmények között nem juthatna hozzá az összeghez? – Igen. – Egy célért küzdünk. Úgyhogy tartsa a vonalat, kérem, amíg javasolok önnek valamit. Valakinek vérdíjat tűzni a fejére, ez ellentétben áll a nemzetközi egyezményekkel és az Egyesült Államok törvényeivel. Kérem, maradjon vonalban! Megkérdezhetem, hogy Európából telefonál-e? – Igen, de többet nem mondhatok. – Jól van, figyeljen ide! Javaslom, hogy vegye föl a kapcsolatot egy ügyvéddel, hogy megbeszélhesse vele az efféle díjak törvényességét, és ne kövessen el semmiféle törvénytelen dolgot Lecter doktor ellen. Javasolhatok egy ügyvédet? Genfben lakik, kitűnően ért ezekhez a dolgokhoz. Megadjam az ingyen hívható vonalának a számát? Kifejezetten bátorítom önt, hogy hívja föl, és legyen vele őszinte. Pazzi vett egy telefonkártyát, és a Bon Marché áruházból intézte a következő hívást. Egy száraz, svájci angolsággal beszélő férfival tárgyalt. A megbeszélés alig öt percig tartott. Mason egymillió dollárt fizet dr. Hannibal Lecter fejéért és kezéért. Ugyanekkora jutalom jár olyan információért, amely a doktor letartóztatásához vezet. Nem hivatalosan hárommillió dollárt ad a doktorért.

Élve, kérdezősködés nélkül, teljes titoktartás mellett. A feltételekhez az is hozzátartozott, hogy háromszázezer dollárt előre fizet. Ehhez azonban Pazzinak azonosítható ujjlenyomatot, valamilyen tárgyon található ujjlenyomatot kell szereznie Lecter doktortól. Ha ez megvan, akkor átveheti az összeget, amely egy háromkulcsos svájci biztonsági széfben várja. Mielőtt a Bon Marchéból elindult volna a repülőtérre, Pazzi vásárolt feleségének egy barackszínű selyempongyolát. 23. fejezet Hogyan viselkedjék az ember, amikor arra a meggyőződésre jut, mint Marcus Aurelius, miszerint az utókor véleménye egy fikarcnyival sem ér többet a jelenkorénál? Lehetséges ezután erkölcsösen viselkedni? Kívánatos egyáltalán erkölcsösen viselkedni? Rinaldo Pazzinak, a firenzei Questura főfelügyelőjének el kellett döntenie, hogy mennyit ér a becsülete, illetve azt is, hogy tovább tart-e a bölcsesség a becsületnél. Vacsora tájt tért vissza Párizsból, majd aludt egy keveset. Szerette volna megkérdezni a feleségét ezekről a dolgokról, de nem tehette, így pusztán asszonyiságában lelte örömét. Felesége már egyenletesen lélegzett, amikor Pazzi még hosszú ideig ébren hevert. Késő éjjel lemondott az alvásról, elindult sétálni egyet, és közben átgondolhatta helyzetét is. Amikor Pazzi előbukkant a Loggia árnyékából, és megállt azon a helyen, ahol Savonarolát megégették a

Piazza Signorián; amikor fölnézett a Palazzo Vecchio megvilágított ablakára, ahonnan ősét a halálba lökték, úgy hitte, hogy még töpreng. Pedig nem ez volt a helyzet. Már eljutott a megmásíthatatlan döntéshez. A döntést mindig össze szoktak kötni egy pillanattal, hogy felruházzuk a folyamatot az ésszerű és tudatos gondolkodás időbeli eredményének méltóságával. De a döntések egymásra rakódó érzésekből állnak; sokkal inkább jelentenek valamifajta csomót, mintsem egyszerű összeadást. Pazzi igazából már akkor határozott, amikor Párizsból elindult hazafelé. Meg egy órával ezelőtt is, miután a felesége új pongyolájában lelkiismeretesen eleget tett házastársi kötelezettségének. De percekkel korábban is döntött, amikor a sötétben heverve gyengéden megsimogatta az asszony arcát, szelíd csókkal kívánva jó éjszakát, és egy könnyet érzett a tenyerén. Az asszony, bár ő ezt nem tudta, ekkor mart bele igazán Pazzi szívébe. Megint a megtiszteltetés? Újabb esély, hogy elviselje az érsek szájszagát? Újabb vállveregetés azoktól a politikusoktól, akiknek a magánéletét túlságosan is jól ismeri? Mit ér, ha úgy ismerik, mint azt a rendőrt, aki elkapta dr. Hannibal Lectert? Rendőrnek a dicsőség rövid életű dolog. Jobb, ha ELADJA. A gondolattól Rinaldo elsápadt, viszont határozottá tette, és amikor a vizuális alkatú Rinaldo sorsot húzott, két illat keveredett a gondolataiban: a feleségéé és a Chesapeake-öbölé. ADD EL! ADD EL! ADD EL! ADD EL! ADD EL!

Francesco de' Pazzi sem lehetett más 1478-ban, mikor olyan kíméletlenül szurkálta össze Giulianót a székesegyház padlóján, hogy őrjöngésében még a saját combját is keresztülszúrta. 24. fejezet Dr. Hannibal Lecter ujjlenyomat-kartonja különlegesség, bizonyos értelemben kultikus tárgy. Az eredeti bekeretezve lóg az FBI azonosítási részlegének falán. Az Irodánál az a szokás, hogy amennyiben ötnél több ujjú gyanúsítottal van dolguk, akkor a karton színére kerül az öt ujj nyoma, a hatodiké pedig a fonákjára. Az ujjlenyomat-karton másolatai körbejárták a világot, amikor a doktor először szökött meg; hüvelykujjának kinagyított másolata rajta volt Mason Verger plakátján is, elég azonosítási pontot adva ahhoz, hogy egy minimálisan képzett nyomozó is képes legyen elvégezni a vizsgálatot. Az ujjlenyomatok egyszerű vizsgálata nem követel valami nagy gyakorlatot. Pazzi szakszerűen le tudta venni a nyomokat, és nagyjából össze is tudta hasonlítani őket, hogy biztos legyen magában. De Mason Vergernek friss ujjlenyomatokra volt szüksége, hogy az ő független szakértői is megvizsgálhassák. Masont korábban már becsapták régi nyomokkal, melyeket sok-sok éve rögzítettek Lecter doktor korábbi bűncselekményeinek színhelyén. De hogyan szerezzen ujjlenyomatot tőle anélkül, hogy felriassza? Mindenekelőtt azt kell elkerülnie, hogy a

doktor gyanút fogjon. Az az ember túlságosan könnyen képes eltűnni, ő pedig itt marad üres kézzel. A doktor ritkán mozdult ki a Palazzo Capponiból, és egy hónap is beletelhet, amíg újabb ülés lesz a Belle Artiban. Túl sokáig kellene várnia, hogy egy pohár vizet odatolhasson a keze ügyébe. Ha egyszer eldöntötte, hogy eladja Lectert Mason Vergernek, akkor egyedül kell dolgoznia. Nem engedhette meg, hogy egy házkutatási paranccsal felhívja a Questura figyelmét dr. Fellre. Az épületet pedig túlságosan jól védték a riasztóberendezések, nem lehetett csak úgy betörni és ujjlenyomatokat szerezni. Dr. Fell kukája sokkal tisztább és újabb volt, mint a háztömb többi lakójáé. Pazzi vett egy újat, és az éjszaka közepén kicserélte a fedeleket. A galvanizált felszín nem volt éppen ideális, és egy éjszakán át tartó erőfeszítés után Pazzi mindössze ujjlenyomatok pointillista lidércnyomásához jutott: semmit sem lehetett kiolvasni belőlük. Másnap reggel véreres szemmel, kialvatlanul tűnt fel a Ponte Vecchión. A régi híd egyik ékszerboltjában vásárolt egy széles, fényesre csiszolt ezüst karkötőt. A kézművesnegyedben, az Arnótól délre, a Pitti-palota körüli keskeny utcákban talált egy másik ékszerészt, aki lecsiszolta a karkötőről a gyártó nevét. Az ötvös fölajánlotta, hogy bevonja az ezüstöt patina ellen, de Pazzi visszautasította. Firenze női börtönében Romula Cjesku a mosdótál fölé hajolva beszappanozta a mellét, lemosta, és gondosan megszárította, mielőtt fölvette volna tiszta, bő pamutingét. Egy másik cigányasszony most tért vissza a

beszélőről, és menet közben néhány szót vetett oda Romulának. 8.30-kor engedték ki, mint rendesen, de mikor a beszélő felé tartott, egy őr megállította és bevezette egy kisebb vallatószobába, ahol ápolónő helyett Rinaldo Pazzi tartotta karján az asszony csecsemőkorú fiát. – Helló, Romula – mondta. Az asszony odament a magas rendőrhöz, aki rögtön átadta a csecsemőt. A kisfiú szopni akart, bökdöste az anyját. Pazzi rábökött az állával a szoba sarkát eltakaró paravánra. – Van ott egy szék. Miközben eteted, beszélgethetünk. – Miről, Dottore? – Romula viszonylag tűrhetően beszélt olaszul, csakúgy, mint franciául, angolul, spanyolul vagy cigányul. De hiába beszélt, színészi tehetsége sem menthette meg a zsebtolvajlásért kiszabott három hónapos börtönbüntetéstől. A spanyolfal mögé lépett. A baba váltóruhája közé negyven cigarettát és szakadozott bankókban hatvanötezer lírát csempésztek, műanyag tasakba rejtve. Választania kellett. Ha a rendőr átkutatta a csecsemőt, vádat emelhet ellene, amikor előveszi a becsempészett holmit, és akkor minden kedvezményét megvonják. Egy pillanatig a mennyezetre bámulva töprengett, miközben a fiúcskát szoptatta. Minek bajlódna a rendőr? Mindenképpen ő van fórban. Elővette a csomagot, és elrejtette alsóneműje alá. – Csak nyűg vagy itt, Romula. Tiszta-pazarlás szoptatós anyát börtönben tartani. Van itt úgyis elég beteg, akire az ápolónőknek gondot kell viselniük. Nem gyűlölöd a

pillanatot, amikor vissza kell adni a kicsit, miután lejárt a látogatási idő? Mit akar tőle? Romula tudja, ki ez: egy főnök, egy igazi nagykutya. Romula az utcából élt, és ehhez a zsebtolvajlás is hozzátartozott. Harmincöt év alatt kellőképpen megedződött, és olyan csápokat növesztett, mint egy nagy éjjeli lepke. Ez a rendőr – tanulmányozta a spanyolfal fölött – lám csak, milyen elegáns: az ujján jegygyűrű, a cipője fényes, a feleségével él, de van egy jó szobalánya is, a gallérja úgy áll, ahogy vasalás után kell. Irattárca a zakózsebben, kulcsok a jobb első nadrágzsebben, pénz a baloldali első nadrágzsebben, laposra hajtogatva, valószínűleg gumigyűrűvel összefogva. A farka középen. A hasa lapos, férfias, a füle kicsit meggyűrődött, a haja tövénél forradás egy ütéstől. Nem azért jött, hogy dugjon – ha ez járna a fejében, akkor nem hozta volna a kicsit. Nem egy szépség, de azt azért nem gondolni róla, hogy a börtönbe kell járnia, ha dugni akar. Jobb, ha Romula nem is néz bele abba a keserű, fekete szemébe, amíg a kicsi szopik. Miért hozta ide a gyereket? Mert azt akarja, hogy Romula lássa, milyen hatalmas, akár el is vetethetné tőle a fiút. Mit akarhat? Információt? Bármit elmond neki, amit csak hallani akar – legalább tizenöt cigányról, akik persze sosem léteztek. Na jó, mit hozhatok ki ebből? Meglátjuk. Ugrassuk ki a nyulat a bokorból. Előjött a spanyolfal mögül, és közben a férfi arcát figyelte. – Meleg van itt – mondta. – Kinyitná az ablakot?

– Még annál is többet tehetek, Romula. Az ajtót is kinyithatom, és ezt te is jól tudod. Csönd lett a szobában. – Mondja meg, mit akar. Boldogan megteszem, de nem akármit. – Ösztöne nagyon helyesen megsúgta, hogy a férfi tiszteletben fogja tartani a feltételeit. – Csak a szokásosat, amit mindig csinálsz – felelte Pazzi –, de most azt akarom, hogy elrontsd. 25. fejezet Egész nap figyelték a Palazzo Capponi bejáratát az utca túloldalán levő bérlakás magas ablakából, a csukott zsalugáter mögül: Romula, egy idősebb cigányasszony, aki Romula nagynénje lehetett, és Pazzi, aki annyi időt töltött itt, amennyit a hivatali munkaidejéből ellophatott. A fából faragott kar, Romula munkaeszköze a hálószobában hevert egy széken. A lakást Pazzi szerezte nappali használatra a közeli Dante Alighieri iskola egyik tanítójától. Nem kellett sokáig várniuk. A második napon délelőtt fél tízkor Romula segítője felsziszegett az ablak elé állított székben. Fekete űr nyílt az utca túloldalán, a palazzo tömör kapuszárnyainak egyike befelé lendült. Megjelent a férfi, akit Firenze dr. Fellként ismert, alacsony, vékony termetével, sötét öltönyben, hajlékonyan, akár egy menyét; mintha a levegőt szimatolgatta volna a lépcső tetején, és mindkét irányban végignézett az utcán. Távirányítóval bekapcsolta a riasztóberendezéseket, majd megmarkolta

a rozsdás, nagy öntöttvas kilincset, amelyről lehetetlen volt ujjlenyomatot venni, és becsukta a kaput. Bevásárlószatyor volt nála. Az idősebb cigányasszony, amikor először pillantott a zsalugáter résein át dr. Fellre, megmarkolta Romula karját, mintha vissza akarná tartani, az arcába nézett és gyorsan, hevesen megrázta a fejét, amikor a rendőr nem nézett oda. Pazzi rögtön tudta, hova megy a doktor. Dr. Fell szemetében megtalálta a jellegzetes csomagolópapírt: a legjobb csemegeboltból, a Vera dal 1926-ból származott. A bolt a Via San Jacopón állt, a Santa Trinitá híd közelében. Miközben Romula felöltötte jelmezét, Pazzi az ablakban figyelte, ahogy a doktor elindult a bolt irányába. – Dunque, a fűszereshez tart – mondta Pazzi, ötödször is elismételve Romulának, mi a teendője. – Kövesd, Romula! Várj a Ponte Vecchio innenső oldalán. Elkaphatod, amikor visszafelé jön, és hozza a csomagot. Fél háztömbbel előtte jövök majd, engem látsz meg először. A közelben maradok. Ha valami probléma adódik, ha elkapnának, majd én elintézem. Ha valamerre máshová megy, akkor gyere vissza a lakásba. Majd fölhívlak. Vágd magad taxiba, és gyere utánam! – Eminenciád! – szólalt meg Romula, olasz módra ironikusan eltúlozva a címzést – ha valami probléma adódik, és valaki más fog segíteni, ne bántsa, a barátom nem fog elvenni semmit, hagyja őt is futni. Pazzi nem várta meg a liftet, sapkában, olajos munkásruhában rohant le a lépcsőkön. Nehéz bárkit is követni Firenzében, mert a járdák keskenyek, és az

ember élete semmit sem ér az úttesten. Pazzi robogója a járdaszegély mellett állt, egy nyaláb seprű volt rákötve. A robogó elsőre indult, és úgy szökdécselt a macskaköveken, mint egy apró öszvér. Pazzi dudakoncertet provokálva döcögött a vad forgalomban, cigarettát vásárolt, húzta az időt, hogy lemaradjon, amíg meg nem győződött róla, hogy dr. Fell hova megy. Később pedig otthagyta a robogót a járdán, és gyalog ment tovább, lapos testét oldalra fordítva csusszan át a turisták hordáin a Ponte Vecchio déli végéhez. A firenzeiek azt mondják, hogy a sajttól és szarvasgombától a Vera dal 1926-nak olyan a szaga, mint Isten lábának. A doktor nem sietett. Ráérősen válogatott az idény első fehér szarvasgombái között. Pazzi láthatta a hátát a kirakatüvegen át, a sonkák és tészták csodálatos parádéja mellett. Pazzi befordult a sarkon, visszatért, megmosta az arcát a szökőkútban, ahol egy bajuszos, oroszlánfülű fej szájából folyt a víz. – Ezt le kellett volna borotválnod, ha nekem dolgozol – mondta a szökőkútnak, miközben a gyomra hideg gombóccá húzódott össze. A doktor néhány könnyű csomaggal a szatyrában elindult hazafelé. Pazzi az utca másik oldalán követte. A keskeny járdákon hemzsegő tömeg az úttestre kényszerítette a főfelügyelőt. Mire elérte a Ponte Vecchiót, negyven méterrel megelőzte a doktort. Romula egy ajtóban állt a fából faragott karra ültetett babával, másik kezét a tömeg felé nyújtotta, szabad keze

kapásra készen várakozott a bő ruha alatt, hogy újabb tárcával gyarapítsa azt a kétszáz-egynéhányat, melyet eddigi életében elcsaklizott. Erre az elrejtett karjára húzta a széles, csiszolt ezüst karperecet. Még egy perc, és az áldozat átvág az öreg hídon hömpölygő sokaságon. Ahogy kibukkan a tömegből a Via de' Bardira, Romula megejti a találkozást, elvégzi a munkáját, és belevész a hídon átkelő turistaáradatba. A tömegben ott volt Romula egyik barátja, akire számítani lehetett. Az asszony semmit sem tudott az áldozatról, és nem bízott abban, hogy a rendőr megvédi. Giles Prevert, akit más rendőrségi dossziékban Giles Dumain vagy Roger LeDuc néven is említenek – de a helybéliek csak Gombócnak hívják –, a tömegben elbújva, a Ponte Vecchio déli hídfőjénél várta, hogy Romula elvégezze a munkát. Gombóc már nem volt a régi, de még mindig szívós és erős volt – nagyon is képes rá, hogy segítsen Romulán, ha valami balul üt ki. Hivatalnoköltönyében el tudott vegyülni a tömegben, és ha a kiszemelt áldozat mégis elkapná Romulát, akkor Gombóc véletlenül megbotlik, ráesik az áldozatra, összegabalyodik vele, és bőséges bocsánatkérések közepette visszatartja, amíg az asszony el nem vegyül a tömegben. Csinált már ilyet korábban is. Pazzi elment az asszony mellett, és beállt a sorba egy gyümölcslé-bárnál, ahonnan mindent láthatott. Romula kilépett a kapu alól. Gyakorlott szemmel fölmérte a forgalmat közte és a közeledő alak között. Remekül tudott mozogni a tömegben, maga előtt a kisbabával, akit a fából faragott kar és az arra tekert vászon tartott. Jól van. Ahogy szokta, meg fogja

csókolni látható kezének ujjait, és megérinti vele a férfi arcát, hogy átadja neki a csókot. Szabad kezével addig matat az áldozat bordái táján a tárca után, amíg a férfi el nem kapja a csuklóját. Azután pedig lelép. Pazzi megígérte, hogy ez az ember nem meri majd visszatartani, amíg megjön a rendőrség, hanem szabadulni akar tőle. Romula zsebtolvajlási pályafutása során egyszer sem tapasztalta még, hogy bárki bántalmazott volna egy anyát pici gyerekkel. Az áldozatok gyakran úgy gondolják, valaki más turkált a zsebükben. Maga Romula is többször vádolt meg zsebtolvajlással ártatlan járókelőket, nehogy lefüleljék. Együtt mozgott a tömeggel a járdán, szabad kezét a kicsit tartó műkar alá rejtette. A bólogató fejek fölött látta, hogy közeledik a kiszemelt ember. Már csak tíz méterre volt, már annyira se. Madonna! Dr. Fell kivált a tömeg sűrűjéből, és még a híd előtt átvágott a turisták között. Nem hazafelé tartott. Az asszony átnyomakodott az emberek között, de nem tudta utolérni. Gombóc, aki még mindig a doktor előtt járt, kérdő arccal nézett Romulára. Az asszony megrázta a fejét, és Gombóc békén hagyta az embert. Semmi jó nem származik abból, ha kizsebeli. – Eredj a lakásba! Majd fölhívlak. Fogj egy taxit, nyomás az óvárosba! Eredj! – Pazzi úgy acsarkodott, mintha az egész Romula hibája lenne. Eredj! Fogta a robogóját, és áttolta a Ponte Vecchión. Azt hitte, elvesztette a doktort, de már meg is volt, a folyó másik oldalán a boltívek alatt, a Lungarno mellett: rövid ideig egy utcai rajzoló válla fölött nézegette a készülő művet, majd gyors, könnyű léptekkel továbbment. Pazzi

sejtette, hogy Dr. Fell a Santa Croce templomba tart, és a távolból követte a pokoli forgalomban. 26. fejezet Nyolc nyelven zengett a Santa Croce, a ferencesek temploma: a hatalmas belső térben turisták falkái csoszogtak idegenvezetők rikító színű esernyőinek nyomában. Kétszáz lírás pénzdarabok után kutattak a homályban, hogy fizethessenek a fényért: egyetlen becses percért, hogy láthassák a nagyszerű freskókat. Romula addig állt Michelangelo sírjánál, amíg káprázó szeme hozzászokott a sötéthez. Amikor észrevette, hogy egy síron áll, sietve arrébb lépett a kőlapról; Romulának a holtak tömege a föld alatt ugyanolyan valóságos volt, mint az embereké a föld felett, de talán még az élőknél is hatalmasabb. Szellemidézők és tenyérjósok lánya és unokája volt, úgy látta az embereket a padló fölött és alatt, mint két tömeget a halandóság vékony falának két oldalán. Romula szerint a lentiek voltak előnyben, lévén bölcsebbek és idősebbek. Körülnézett: a sekrestyést kereste, aki mélységes előítélettel viseltetett a cigányok iránt, ezért bemenekült a legelső oszlop mögé, Rossellino Szoptató Madonnájának oltalmába. A baba a mellén matatott. Itt találta meg Pazzi, aki Galilei sírjánál ólálkodott. A főfelügyelő a templom vége felé bökött az állával, ahol a kereszthajón túl a tilalom ellenére fényszórók és vakuk lobbantak, miközben az időmérők kattogva ették a kétszáz lírás érméket, vagy az ausztrál

negyeddollárost, mert az pont akkora, mint a kétszázlírás. Krisztus újra és újra megszületett, elárultatott, szögekkel általveretett, ahogy a fenséges freskók előbukkantak a ragyogó fényben, majd visszazárkóztak a sötétségbe; a nyüzsgő zarándokok bédekkereket szorongattak, melyekből nem láttak semmit. Dr. Fell nagy munkában volt a baloldali mellékhajó Capponi-kápolnájában. A tizenkilencedik században újították föl, és azért érdekelte dr. Fellt, mert a múlt restaurátorainak munkáját vizsgálta. Rajzszénnel készített másolatokat egy feliratról, amely annyira megkopott a kövön, hogy még oldalsó megvilágításban sem lehetett kivetni. Kis színházi távcsövén át leselkedve Pazzi rájött, miért volt elég a doktornak egy bevásárlószatyor, amikor eljött hazulról: a másoláshoz szükséges eszközeit a kápolna oltára mögött tárolta. Pazzi egy pillanatig arra gondolt, hogy szól Romulának, és elengedi. Talán tud ujjlenyomatokat szerezni az itt levő eszközökről. De nem: a doktor pamutkesztyűt hordott, hogy a rajzszén ne piszkítsa be a kezét. A dolog még a legjobb esetben is nehézkes lesz. Romula technikáját a nyílt utcára tervezték. Viszont az asszony feltűnést kelthet, és ez a legutolsó, amire egy bűnöző vágyik. Ő az, aki a legkevésbé készteti menekülésre a doktort. Nem. Ha elkapja, legföljebb a sekrestyésnek adhatja át, és Pazzi később beavatkozhat. Ez az ember őrült. És ha megöli a nőt? És ha megöli a gyereket? Ezt a két kérdést tette föl magának Pazzi. Verekedne a doktorral, ha a helyzet életveszélyessé

válik? Igen. Megkockáztatja, hegy Romula és a gyerek sérüléseket szenvedjen, csak azért, hogy ő hozzájusson a pénzéhez? Igen. Egyszerűen kivárják, hogy dr. Fell az ebédhez levegye a kesztyűjét. Miközben Pazzi és Romula ide-oda csellengtek a kereszthajóban, volt idejük suttogva tanácskozni. Pazzi észrevett egy arcot a tömegben. – Ki követ, Romula? Jobb, ha megmondod. Már láttam a börtönben. – A barátom, csak az utat biztosítja, ha futnom kellene. Nem tud semmit. Semmit. Jobb ez így magának. Időtöltésül számos kápolnában imádkoztak, Romula olyan nyelven suttogott, amelyet Rinaldo nem értett, neki magának azonban kiterjedt listája volt imádkoznivalókból, különösen a Cheasapeake-öböl partján álló ház és egy olyan ügy miatt, amelyre gondolnia sem lenne szabad a templomban. A kórus próbált, édes hangok szárnyaltak az alapzaj fölött. Harang kongott, jelezve, hogy itt az ideje a déli zárásnak. Sekrestyések bukkantak föl, kulcsaikat rázták, készültek, hogy kiürítsék a perselyeket. Dr. Fell fölrezzent foglalatosságából, kijött a kápolna Andreotti-pietája mögül, lehúzta kesztyűjét és fölvette a zakóját. Nagy csoport japán nyüzsgött a szentély előtt, aprópénzük elfogyott. Hüledezve álltak a sötétben, még mindig nem fogták fel, hogy távozniuk kell. Pazzi teljesen szükségtelenül megbökte Romulát. Az asszony tudta, hogy itt az idő. Megcsókolta a fából faragott karon pihenő fejecskét. A doktor közeledett. A tömeg odakényszerítene Romula közelébe, aki három hosszú lépéssel beérte, oldalra

fordult, kinyújtotta a kezét, hogy fölhívja magára a figyelmét, megcsókolta az ujjait, amelyekkel átadja a csókot a férfinak, miközben rejtett keze zsebelésre készült. Fény lobbant, mert valaki a tömegben talált egy kétszázlírást, és abban a pillanatban, amikor Romula megérintette volna dr. Fellt, az arcába pillantott. Érezte a szembogár vörös közepében a hatalmas, hideg űrt, amint megragadja szívét a bordái között, s keze elröppent a férfiról, hogy elfedje a baba arcát. Hallotta a saját hangját, amint azt mondja: „Perdonami, perdonami, signore”, megfordult és menekült. A doktor egy hosszú percig nézett utána, amíg ki nem aludt a fény, és ő ismét csak egy árny lett a kápolna gyertyái előtt, majd gyors, könnyű lépésekkel ment tovább a maga útján. A dühtől sápadt Pazzi a szenteltvíztartónál érte utol Romulát; az asszony a medencére támaszkodott, szenteltvízzel mosta a kisfiú fejét, a szemét is megmosta, hátha ránézett dr. Fellre. A felügyelő még a dühös káromkodást is lenyelte, amikor meglátta az asszony megrettent arcát. Romula szeme óriási volt a homályban. – Ez az ördög! – mondta. – A Gonosz, a Hajnalnak Fia, őt láttam! – Visszaviszlek a börtönbe – mondta Pazzi. Romula a gyerek arcába nézett, és akkorát sóhajtott, mint a jószág, amikor a vágóhídra terelik, olyan mélyen és lemondón, hogy rettentő volt hallani. Lehúzta a széles, ezüst karkötőt, és megmosta a szenteltvízben. – Még ne – mondta.

27. fejezet Ha Rinaldo Pazzi úgy dönt, hogy azt teszi, ami rendőrtisztként kötelessége, akkor letartóztathatta volna dr. Fellt, és villámgyorsan meggyőződhetett volna róla, hogy azonos-e Hannibal Lecterrel. Fél órán belül szerezhetett volna egy letartóztatási parancsot, hogy kihozhassa dr. Fellt a Palazzo Capponiból, és ebben a palota összes védelmi berendezése sem akadályozhatta volna meg. Saját hatáskörében vád nélkül is elég ideig fogságban tarthatta volna, amíg meg nem határozta a személyazonosságát. A főkapitányságon tíz perc alatt ki tudták volna mutatni, hogy Fell azonos-e Lecter doktorral, és ezt DNSvizsgálattal is alátámasztották volna. De ezek a lehetőségek most nem álltak rendelkezésére. Ha egyszer eldöntötte, hogy eladja Lecter doktort, akkor rendőrből fejvadásszá vedlett át, a törvényen kívülre került, és magára maradt. Még a téglákat sem használhatta, akiket egyébként a markában tartott, mert villámgyorsan beköpték volna. A késlekedés feldühítette Pazzit, de nem változtatott elszántságán. Ezekkel az átkozott cigányokkal kell összeállnia... – Megtenné érted Gombóc, Romula? Meg tudod találni? – A Via de' Bardi kölcsönlakásának szalonjában álltak, a Palazzo Capponival szemközt. Alacsony asztalilámpa világította meg a szobát. A fény fölött Pazzi fekete szeme villogott a félhomályban. – Megcsinálom magam, de a gyerek nélkül – mondta Romula. – De adnia kell nekem...

– Nem. Nem engedhetem, hogy kétszer lásson. Gombóc megtenné érted? Romula görnyedten ült hosszú, élénk színű ruhájában, telt melle a combját súrolta, feje csaknem a térdére csuklott. A faragott kar elhagyatottan hevert egy székben. A sarokban ott ült az idősebb asszony, aki Romula nagynénje lehetett, és most ő tartotta ölében a csecsemőt. A függönyöket összehúzták. Pazzi, amikor kikukkantott egy parányi résen, halvány fényt látott, magasan fönt a Palazzo Capponiban. – Meg tudom csinálni, meg tudom változtatni a külsőmet, nehogy rám ismerjen. Meg tudom... – Nem. – Akkor Esmeralda is megteheti. – Nem. – Ez a hang a sarokból jött, az idős nő most szólalt meg először. – Vigyázok a gyerekedre, Romula, amíg csak élek. De sohasem érintem meg az Ördögöt. – Olyan olaszsággal beszélt, amit Pazzi alig értett. – Ülj rendesen, Romula! – mondta Pazzi. – Nézz rám! Gombóc megtenné érted? Romula, ma este visszamész a Solliccianóba. Még le kell húznod három hónapot. Lehetséges, hogy legközelebb rajtakapnak, amint kiveszed a pénzt és a cigarettát a kicsi ruhája alól... Hat hónapot adathattam volna neked a legutolsó alkalommal. Könnyen elintézhetem, hogy alkalmatlan anyának nyilvánítsanak. Az állam elveheti a gyerekedet. De ha megszerzed az ujjlenyomatokat, akkor elengedlek, adok neked kétmillió lírát, a priuszod eltűnik, és segítek neked ausztrál vízumot szerezni. Megtenné érted Gombóc? Az asszony nem válaszolt.

– Meg tudod találni Gombócot? Kapd össze a holmidat, a műkarodat három hónap múlva kihozhatod a raktárból, de az is lehet, hogy jövőre. A gyereket be kell majd adni a lelencházba. Ezt ott is látogathatja az öregasszony. – EZT? Azt mondja rá, hogy EZ, Commendatore? Őt úgy hívják, hogy... – Megrázta a fejét, nem akarta elárulni a fia nevét ennek az embernek. Tenyerébe temette az arcát, érezte keze és arca lüktetését, és az ujjai mögül mondta: – Megtalálom. – Hol? – A Piazza Santo Spiritón, a szökőkút közelében. Tüzet raknak, és valakinél lesz bor is. – Veled megyek. – Jobb, ha nem jön – felelte az asszony. – Tönkretenné a hírnevét. Maradjon itt Esmeraldával és a kicsivel, tudja, hogy visszajövök. A Piazza Santo Spirito bájos terén, a szökőkút közelében apró tűz pislákol, és egy cigány gitározik, több lelkesedéssel, mint tudással. Van a tömegben egy jó fado énekes. Amint fölfedezik, előrelökdösik, és több flaska borral olajozzák meg a torkát. Elsőnek a végzetről kezd zengeni, de félbeszakítják, derűsebb nótát követelve. Roger LeDuc, akit Gombócként ismernek, a szökőkút peremén ül. Valamit szívott. A pillantása ködös, mégis rögtön kiszúrja Romulát a tömegből. Gombóc két narancsot vásárol egy árustól, és követi az asszonyt, távolabb a danolászástól és a tűztől. Megállnak egy utcai lámpa alatt. A fény zöldre festi Gombóc

sápadtságát, a levelek árnyéka mozgó sebhelyként vibrál a bőrén. Romula megfogja a karját; és ránéz. Penge villan elő a férfi markából, mint egy ragyogó, kis nyelv; Gombóc egyetlen hosszú csíkban hámozza le a narancs héját. Az elsőt az asszonynak adja, Romula a férfi szájába dug egy gerezdet, miközben ő a második narancsot hámozza. Röviden beszélnek. A férfi egyszer vállat von. Az asszony ad neki egy mobiltelefont, megmutatja, milyen gombokat kell megnyomni. Ezután Pazzi szól bele Gombóc fülébe, kis idő múlva összecsukja a telefont és zsebre vágja. Romula valamilyen láncot vett le a nyakáról, megcsókolta a kis amulettet, és az alacsony férfi nyakába akasztotta. Az ránézett a medálra, ugrált egy kicsit: úgy tett, mintha a szentkép égetné, amin Romula mosolygott egy kicsit. Levette a széles karkötőt és felhúzta a férfi karjára. Könnyen ment. Gombóc karja nem volt vastagabb, mint az övé. – Velem lehetsz egy órát? – kérdezte Gombóc. – Igen – felelte az asszony. 28. fejezet Ismét este volt, és dr. Fell a Kegyetlen kínzóeszközök hatalmas termében tartózkodott a Belvedere-erődben. Hanyagul támaszkodott a falnak a kárhozottak ketrecei alatt. A kukkolók mohó arcát figyelte, ahogy közelebb nyomakodnak a kínzóeszközökhöz, és összetapadnak a gőzölgő, dülledt szemű tömegben, a szőr is föláll a karjukon, egymás nyakába és arcába szuszognak. A

doktor néha az orrához nyomja illatosított zsebkendőjét, hogy kivédje a kölni és az izzadság tömény szagát. Akik a doktort kergetik, odakint várakoznak. Telnek az órák. Dr. Fell, aki sohasem szentelt futó pillantásnál többet a kiállítási tárgyaknak, láthatólag nem tud betelni a tömeggel. Néhányan megérzik figyelmét, és kínosan feszengenek. A nők a tömegben gyakran néznek rá különös érdeklődéssel, mielőtt a kiállítási tárgyak között csoszogó tömeg továbbhaladásra kényszerítené őket. A mutatványt szervező preparátoroknak adott borravaló lehetővé tette, hogy a doktor kedvére ácsorogjon a kiállítóteremben a kötelek mögött – hozzáférhetetlenül, mozdulatlanul a falnak támaszkodva. A kijárat előtt viszont Rinaldo Pazzi őrködött a kitartó szemerkélésben. Már megszokta a várakozást. Pazzi tudta, hogy a doktor először nem haza megy. Lent a domb tövében, a vár mögött volt egy kis tér, dr. Fell autója ott várakozott. Elegáns, harmincéves Jaguár, feketén ragyogott, és ez volt a legjobb kocsi, amit Pazzi valaha is látott. Svájci rendszámot viselt. Dr. Fell nyilvánvalóan nem bérből és fizetésből él. A rendőr följegyezte a rendszámot, de nem kockáztathatta meg, hogy végigfuttatja az Interpol hálózatán. A meredek, macskaköves Via San Leonardón, a Forte di Belvedere és az autó között Gombóc várakozott. A rosszul megvilágított utcát mindkét oldalról magas kőfalak határolták, eltakarva a mögöttük álló villákat. Gombóc talált egy sötét beugrót egy vasrácsos kapu mellett, ahol félrehúzódhatott a turistaáradat elől. A

mobiltelefon minden tíz percben remegni kezdett a zsebében, és mindig jeleznie kellett, hogy a helyén van. A kínzóeszközök boltíves termében dr. Fell végre elvált a faltól, ahová eddig támaszkodott, és úgy nézett föl a ketrecben kuporgó csontvázra, mintha közös titkuk lenne; majd megindult a tömegen át a kijárat felé. Pazzi kissé lemaradva követte. Amikor megbizonyosodott róla, hogy a doktor a kocsi felé tart, kinyitotta telefonját, és riasztotta társát. Gombóc besüppedt szemű feje úgy bukkant elő a gallérja mögül, akár egy teknősé, és a teknőshöz hasonlóan neki is átsejlett a bőrén a koponyája. Ingét könyökig föltűrte, ráköpött a karperecre, és egy ronggyal megtörölgette. Most, hogy kifényesítette a csiszolt karperecet, a kabát alá dugta hátratett karját, hogy szárazon tartsa az ékszert, és közben fölnézett a domboldalon. Billegő fejek közeledtek. Gombóc keresztülnyomakodott az emberáradaton, ki az úttestre, ahol szembemehetett az árral, és jobban látott. Mivel nem volt segítsége, magának kellett megcsinálni az ütközést és a zsebmetszést is, ami nem gond, mivel úgyis direkt el akarja rontani a lopást. Már jött is a kis ember, és hála Istennek, pont a járdaszegély mellett. Pazzi harminc méterrel lemaradva követte a doktort. Gombóc cselesen manőverezett az úttest közepén. Kihasználva, hogy taxi közeledik, arrébb szökkent, mintha a forgalom elől térne ki, visszanézett, hogy megátkozza a taxist, és egyenesen nekiment dr. Fellnek; ujjai belopóztak a doktor kabátja alá, szörnyű erő ragadta meg a karját, egy ütést érzett. Ellökte magát tőle, és dr. Fell szinte le sem lassított, csak ment tovább

a turisták áradatával, Gombóc pedig máris szabad volt, mint a madár. Pazzi szinte azonnal ott termett a vaskapu melletti fülkében. Gombóc kissé előregörnyedt, majd kiegyenesedett, zihált. – Megvan. Elkapta a karomat. A rohadék tökön akart ütni, de nem talált – mondta. A fél térdre ereszkedett Pazzi éppen azon volt, hogy óvatosan lehúzza a karperecet, amikor Gombóc forró nedvességet érzett a lábszárán, és ahogy megmozdult, vér fröccsent ki a nadrágja hasadásán, egyenesen Pazzi arcába és kezére, miközben az úgy igyekezett leszedni a karperecet, hogy csak a peremét fogja. Mindenfelé vér spriccelt, még Gombóc arcába is, amikor rogyadozó lábbal lehajolt, hogy megnézze, hol sebesült meg. Nekidőlt a kapunak, fél kézzel kapaszkodott belé, miközben rongyait a lába közé nyomva próbálta elállítani a combjának artériájából ömlő vért. Pazzi, azzal a dermesztő hidegséggel, amely mindig elfogta akció közben, átkarolta Gombócot, és továbbra is elfordította a tömegtől, hogy a rácson belülre fröcsögjön a vér, majd oldalvást leengedte a földre. Elővette a mobilját, és beleszólt, mintha a mentőket hívná, de nem kapcsolta be a készüléket. Kigombolta a felöltőjét, és úgy nyitotta szét, mint a héja a szárnyát prédája fölött. A sokaság közömbösen áramlott mögötte. Pazzi levette a karperecet Gombócról, és belecsúsztatta a magával hozott kis dobozba. A férfi mobilját a saját zsebébe tette. Gombóc ajka megmozdult. – Madonna, che freddo.

Nem csekély akaraterővel Pazzi lehúzta Gombóc kezét a sebről; úgy tartotta, mintha vigasztalná, és hagyta, hogy elvérezzen. Amikor már biztos volt benne, hogy meghalt, otthagyta a kapu mellett, ahol Gombóc a karjára hajtott fejjel úgy feküdt, mintha aludna. A téren Pazzi ránézett az üres parkolóra, ahol az eső éppen most kezdett esni a macskakövekre Lecter doktor Jaguárjának helyén. Dr. Lecter! – Pazzi már nem gondolt rá dr. Fellként. Ez nem más, mint Hannibal Lecter. Masonnek biztosan elég lesz a bizonyíték, amit az esőkabátja zsebében tárol. 29. fejezet Genova fölött a hajnalcsillag éppen elhalványult a világosodó keleti égen, amikor Rinaldo Pazzi öreg Alfájával végighaladt a kikötőn. Dermesztő szél fújt. Egy messzebb horgonyzó teherhajón valaki hegesztett, narancsszínű szikrák záporoztak a fekete vízbe. Romula, ölében a babával, a szél miatt a kocsiban maradt. Esmeralda oldalvást kuporgott a kupé kicsiny hátsó ülésén. Azóta sem szólt, amióta kijelentette, hogy nem hajlandó megérinteni a Sátánt. Sűrű feketekávét ittak, és pasticcini t ettek hozzá. Rinaldo Pazzi bement a hajózási vállalat irodájába. Mire kijött, a nap már jó magasra emelkedett; narancs fényben izzott az Astra Philogenes nevű rozsdás teherhajó teste. Éppen befejezte a rakodást a dokkban. A férfi intett a nőknek.

Az Astra Philogenes huszonhét tonnás, Görögországban bejegyzett teherhajó törvényesen tizenkét utast szállíthatott hajóorvos jelenléte nélkül Rióba. Pazzi elmagyarázta Romulának, hogy ott átszállnak az ausztráliai Sydney-be tartó másik hajóra, az átszállást az Astra élelmezési tisztje intézi. Az út ki van fizetve, a jegy nem váltható vissza. Olaszországban Ausztráliát vonzó úticélnak tekintik, ahol könnyű munkát találni, és sok roma is él ott. Pazzi sok pénzt adott a nőknek egy vastag borítékban. A cigányok batyuja igen kicsi volt: egy apró bőrönd és Romula fából faragott karja, egy vadászkürt-tokban. A cigányok most legalább egy hónapig hajózni fognak a tengeren, ahol nem lehet elérni őket. Gombóc is jön majd, mondta Rominának tizedszer, de ma nem tud. Majd postán maradó üzenetet hagy nekik a sydneyi főpostán. – Vele szemben is megtartom az ígéretemet, ahogy veletek szemben is megtartottam – mondta az asszonyoknak, miközben a móló végénél álltak, és a hajnali napsütés rávetítette hosszú árnyékukat a vízre. Az indulás pillanatában, amikor Romula a kicsivel már elindult a feljárón, az öregasszony másodszor és utoljára szólalt meg Pazzi füle hallatára. A férfira nézett – szeme olyan fekete volt, akár az olajbogyó. – Odaadtad Gombócot az Ördögnek – mondta halkan. – Gombóc meghalt. – Mereven előredőlt, gondosan célozva leköpte Pazzi árnyékát, majd Romula és a gyermek után sietett.

30. fejezet Az expresszcsomagot szakszerűen adták fel. Az ujjlenyomat-szakértő Mason szobájában egy elektromos csavarhúzóval húzta ki a csavarokat. A széles, ezüst karkötő egy bársonnyal borított ékszertartóban feküdt a doboz mélyén, hogy a külseje semmihez se érjen hozzá. – Hozza ide! – mondta Mason. A karkötőn levő ujjlenyomatokat sokkal könnyebb lett volna megvizsgálni a baltimore-i rendőrség illetékes részlegében, ahol a technikus napközben dolgozott, de Mason nagyon sokat fizetett, ráadásul készpénzben, viszont ragaszkodott hozzá, hogy a munkát a két szeme láttára végezzék. Illetve az egy szeme láttára, gondolta a technikus, miközben a karkötőt egy porcelántányérra helyezte, melyet egy inas tartott. Majd az inas Mason okuláréja elé tartotta a tányért. A nehéz karperecre csíkokban rászáradt a vér, pelyhei leperegtek a porcelántányérra. Mason a monokliján át szemügyre vette az ékszert. Arca nem lévén, nem változott az arckifejezése, de a szeme ragyogott. – Porozza be – mondta. A technikusnak volt egy másolata Lecter doktor FBI-os ujjlenyomat-kártyájáról. A hatodik ujjat viszont nem másolta le. Beporozta az odaszáradt vér közötti területeket. – Megvannak az ujjlenyomatok – mondta, és megállt, hogy megtörülgesse a vendégfogadó sarok meleget ontó fényszórótól megizzadt homlokát. A világosság megfelelt a fényképezéshez, csinált néhány felvételt a lenyomatokról, azután mikroszkóppal összehasonlította

a két képet. – A bal kéz középső és hüvelykujján tizenhat pont egyezik, ez még a bíróság előtt is bizonyíték lenne – mondta végül. – Nem kérdés, a pasi azonos. Masont nem érdekelte a bíróság. Sápadt keze máris elindult a telefon felé. 31. fejezet Napfényes reggel Közép-Szardíniában, egy hegyi legelőn, a Gennargentu-hegység szívében. Hat férfi – négy szárd és két római – dolgozik együtt egy szellős csűrben. A hegyek hatalmas csöndje mintha a legapróbb neszt is fölnagyítaná. A csűr fedele alatti, hámló kérgű gerendákról irdatlan tükör lóg, aranyozott rokokó keretben. A tükröt egy masszív disznóól fölé függesztették, melynek két ajtaja közül az egyik a legelőre nyílik. A másik ajtó vízszintesen két részre oszlik, így az alsó és a fölső része külön nyitható. Az ajtó előtti területet kicementezték, az ól többi részét azonban felszórták friss szalmával, ahogy a vérpadot szokás. A kerubokkal ékesített tükröt meg lehet úgy dönteni, hogy felülről mutassa az egész ólat, ahogy a szakácsiskolákban szokták megmutatni a kuktáknak a tűzhelyet, mikor a tanár főz. Oreste Pini filmrendező és Mason szárd alkalmazottja, egy Carlo nevű hivatásos emberrabló, kezdettől fogva utálták egymást. Carlo Deogracias zömök, pirospozsgás férfi volt, stüszi kalapot hordott, szalagjába vaddisznósörte pamacsot tűzött. Az volt a szokása, hogy

a porcogót rágcsálta két vaddisznóagyarról, ezeket pedig a mellényzsebében tartotta. Carlo az egyik leghíresebb mestere az emberrablásnak, amely Szardíniában régi foglalkozásnak számít; emellett hivatásos bosszúálló is. A gazdag olaszok szerint, ha már az embert váltságdíjért rabolják el, akkor legjobb a szárdok kezébe kerülni. Ők legalább profik, nem ölnek véletlenségből, vagy csak mert pánikba esnek. Ha az ember rokonai fizettek, akkor sértetlenül hazatérhet, anélkül, hogy megerőszakolták vagy megcsonkították volna. Ha viszont a rokonok nem fizetnek, akkor számíthatnak arra, hogy az elraboltat apró darabokban kapják vissza postán. Carlo nem volt elégedett Mason aprólékos előkészületeivel. Már voltak tapasztalatai ezen a téren: húsz éve Toszkánában maga etetett föl disznókkal egy embert, egy visszavonult nácit és álgrófot, aki molesztálta a falusi gyerekeket – kisfiúkat és kislányokat vegyesen. Carlo elvállalta a munkát, a nácit a saját kertjéből vitte el, és öt hatalmas házidisznóval etette meg egy tanyán, bár előbb három napig kellett éheztetnie az állatokat. Az áldozat sokáig vergődött megkötözve, könyörgött; a lábát belógatták a karámba, a disznók mégse merték megkóstolni egyetlen rángatózó lábujját se, végül Carlo – noha nehéz szívvel, amiért megszegi a megbízás feltételeit – megetette a nácit a disznók kedvenc zöldségeiből kevert salátával, azután elvágta a torkát, hogy a kocáknak könnyebb legyen csemegézniük. Carlo derűs és energikus természetű ember volt, de ezt a filmest ki nem állhatta. Mason utasítására Carlónak a

saját tulajdonú cagliari bordélyából kellett elhoznia a tükröt, csak azért, hogy megkönnyítse a pornófilmes Oreste Pini dolgát. Oreste örült a tükörnek, hiszen kedvenc kelléke volt pornófilmjeinek és egyetlen valódi gyilkolászós opuszának. A pornószakmában ő vezette be a ferde tükrözést, mivel így némely „tárgy” életnagyságúnál nagyobbnak tűnhet föl a gyakorlatlan szem előtt. Orestének két kamerát kellett használnia, ahogy Mason meghagyta, méghozzá az első pillanattól fogva. Mason egy állandó közelképet akart, kizárólag az áldozat arcáról. Carlónak úgy rémlett, hogy a filmes sohasem fejezi be a piszmogást. – Állhat és locsoghat, mint egy asszony, de meg is figyelheti a gyakorlatot, és megkérdezheti, amit nem ért – mondta neki Carlo. – Én le akarom filmezni a gyakorlatot. – Va bene. Állítsa fel a szarságait, és kezdhetjük. Mikor Oreste elhelyezte kameráit, Carlo és három szótlan szárd társa nekilátott az előkészületeknek. Orestét, aki szerette a pénzt, mindig elképesztette, hogy mi mindent meg lehet rajta venni. A csűr egyik sarkában álló hosszú, kecskelábú asztalon Carlo testvére, Matteo kicsomagolt egy batyu használt ruhát. Kiválasztott a halomból egy inget és egy nadrágot, miközben a másik két szárd, Piero és Tommaso Falcione lassan betolt a csűrbe egy piszkos kórházi hordágyat. Matteo előkészített számos vödör darált húst, több kopasztatlan, döglött csirkét, némi romlott gyümölcsöt,

amit máris elleptek a legyek, azonkívül egy vödörnyi pacalt és beleket. Ráterített a hordágyra egy elnyűtt nadrágot, beletömött két csirkét, némi darált húst és gyümölcsöt. Azután fogott egy pár pamutkesztyűt, megtömte darált hússal és makkal, gondosan feltöltve a kesztyű minden ujját, és a nadrágszár mellé helyezte őket. Választott a nadrághoz egy inget, szétterítette a hordágyon, megtöltötte pacallal és belekkel, kenyérrel kiigazította a körvonalakat, majd összegombolta az inget, és az alját takarosan begyömöszölte a nadrágba. A tömött kesztyűk a kézelőkhöz kerültek. A fejnek használt dinnyére hajhálót húzott, azt a részt, ahol az arc lett volna, bekente darált hússal, szemnek odatett két főtt tojást. Amikor végzett, az eredmény leginkább zömök madárijesztőre hasonlított, de mindenképp jobban festett a hordágyon, mint némelyik szerencsétlen, akit ilyenen tolnak el. Végső simításként Matteo valami rendkívül drága borotvaszeszt hintett a dinnyére és a kesztyűkre. Carlo rábökött Oreste karcsú asszisztensére, aki a kerítésen behajolva a puskamikrofont nyújtotta be az ólba: azt nézte, meddig ér. – Mondja meg a macájának, ha beesik, nem megyek utána. Végre mindennel elkészültek. Piero és Tommaso alacsonyra állították a hordágyat, és odagurították az ólajtóhoz. Carlo kihozott a házból egy magnót és egy erősítőt. Sok kazettája volt, némelyiket maga készítette, mikor elrabolt emberek fülét vagdosta le, hogy postán elküldje a rokonoknak. Mindig ezeket a szalagokat játszotta le az

állatoknak, miközben ettek. Majd ha igazi áldozat visít, akkor nem lesz többé szükség a szalagokra. – Készen van? – kérdezte Carlo. Oreste a kamera fölé hajolt. – Giriamo! – szólt oda operatőrének. – Pronti! – érkezett a válasz. – Motore! – A kamerák beindultak. – Partito! – a hang is megindult a filmmel együtt. – Azione! – bökte meg Oreste Carlót. A szárd megnyomta magnóján a lejátszógombot, mire pokoli sikoltozás, könyörgés, zokogás tört ki. Az operatőr megugrott a hangtól, azután összeszedte magát. Borzalmas volt hallani ezt a sikoltozást, viszont nagyon is jól illett azokhoz a pofákhoz, melyek az ebédre hívogató jajveszékelés hangjaira bukkantak elő az erdőből. 32. fejezet Egynapos utazás Genfbe, pénznézőbe. A milánói ingajárat, egy sugárhajtású Aerospatiale kora reggel emelkedett föl Firenzéből, és végigsuhant a szőlőskertek fölött, ahol olyan tágasak a sorok, mintha egy építési vállalkozó készített volna Toszkánáról nagyléptékű modellt. Valami baj volt a táj színeivel, a gazdag idegenek villái mellett az új úszómedencék kékje nem volt az igazi. A gép ablakán kibámuló Pazzi olyan vizenyősnek látta őket, mint egy angol öregember szemét. Ez a kék nem illett a sötét ciprusok és ezüst olajfák közé.

Rinaldo Pazzi kedve a géppel együtt szárnyalt, szíve mélyén érezte: nem itt fog megöregedni fölöttesei kénye-kedvének kiszolgáltatva, a megérdemelt nyugdíjra várakozva. Nagyon félt, hogy Lecter doktor eltűnik, miután megölte Gombócot. Amikor ismét megpillantotta íróasztali lámpáját a Santa Crocéban, olyasmit érzett, mintha megváltották volna; a doktor azt hiszi, biztonságban van. A cigány halála egyáltalán nem vert föl port a Questurán, azt hitték, valami kábítószerüggyel van kapcsolatban – szerencsére néhány tű volt szétszórva körülötte a földön, ami mindennapos látvány Firenzében, ahol a drogosoknak ingyen adják a fecskendőkhöz a tűt. Meg kell nézni a pénzt. Pazzi ragaszkodott hozzá. A vizuális alkatú Rinaldo Pazzi tökéletesen emlékezett a képekre: amikor először látta merevedni a hímvesszőjét, amikor először látta a saját vérét, amikor először látott meztelen nőt, amikor először csapódott arcába egy ököl. Hárommillió amerikai dollár látványa ugyanilyen hatással volt rá. Háromszáz köteg találomra számozott százdolláros. A genfi Crédit Suisse kápolnára emlékeztető, szigorú kis szobájában Mason Verger ügyvédje megmutatta Rinaldo Pazzinak a pénzt. Négy lelakatolt, réz számtáblával ellátott dobozban gurították elő a pincéből. A Crédit Suisse a rendelkezésükre bocsátott egy számlálóberendezést, egy tálcát és egy tisztviselőt. Pazzi elküldte a hivatalnokot. Egyszer rátette a kezét a pénztoronyra.

Rinaldo Pazzi nagyon rátermett nyomozó volt. Húsz éve szúrta ki és tartóztatta le a simliseket. Állt a pénz mellett, hallgatta a megbeszélést, és nem érzékeit hamis hangot: ha ő átadja nekik Hannibal Lectert, Mason odaadja neki a pénzt. Hirtelen kiütött rajta a verejték, amikor rádöbbent, hogy ezek az emberek nem viccelnek – Mason Verger csakugyan fizet. Nem voltak illúziói Lecter sorsát illetőleg. A férfira, akit elad, kínzás és halál vár. Pazzi javára legyen mondva, nem tagadta le maga előtt, hogy mit csinál. A szabadságunk többet ér, mint a szörnyeteg élete. Boldogságunk fontosabb, mint az ő szenvedése, gondolta a kárhozottak hideg önzésével. Hogy a „mi” királyi többes volt-e, vagy Rinaldót és feleségét jelentette: ezt nehéz megítélni, és talán több válasz is létezhet rá. Ebben a tisztára suvickolt szobában Pazzi végképp elkötelezte magát. Elfordult a pénztől, és bólintott az ügyvédnek, Mr. Konienak. A jogász az első dobozból leolvasott százezer dollárt, és odaadta Pazzinak. Mr. Konie röviden beszélt valakivel telefonon, azután átadta a kagylót Pazzinak. – Földi, kódolt vonal – mondta. Az amerikai hangnak sajátos ritmusa volt; a szavak egyetlen lélegzetvétellel özönlöttek, azután szünet, és hiányoztak a beszédből a zárhangok. Ettől a hangtól Pazzi kissé megszédült, mintha együtt kapkodott volna a beszélővel. Minden bevezetés nélkül csattant a kérdés: – Hol van Lecter doktor?

Pazzi, egyik kezében a pénzzel, a másikban a kagylóval, nem habozott. – Tanulmányokat folytat a firenzei Palazzo Capponiban. Ő ott az... egyik kurátor. – Kérem, mutassa meg az igazolványát Mr. Konie-nak, és adja át neki a kagylót. Ő nem fogja kimondani a maga nevét telefonálás közben. Mr. Konie elővett a zsebéből egy listát, és néhány előre megbeszélt szót mondott Masonnak, azután visszaadta a kagylót Pazzinak. – A pénz többi részét is megkapja, mihelyt Lecter élve a kezünkben lesz – mondta Mason. – Nem magának kell elfognia a doktort, de azonosítania kell, és a kezünkbe kell adnia. A dokumentációja is kell: minden, amije csak van. Visszamegy ma este Firenzébe? Ott majd utasításokat kap attól az embertől, aki lekapcsolja Lecter doktort. Majd azt kérdezi magától, ismer-e egy virágárust. Válaszolja neki, hogy a virágárusok mind tolvajok. Megértett? Azt akarom, hogy együttműködjön vele. – Nem akarom Lecter doktort az én... Nem akarom, hogy Firenze közelében legyen, amikor... – Megértem az aggodalmát. Ne aggódjon, nem lesz a közelben. A vonal megszakadt. Néhány perces papírmunka után kétmillió dollár visszakerült egy háromkulcsos széfbe. Mason Verger nem vehette vissza, de engedélyezhette, hogy kifizessék Pazzi követelésére. A Crédit Suisse egyik tisztviselőjét behívták a megbeszélésre, és a hivatalnok átadott neki egy másolatot a Bundesgesetz über Banken und Sparkassen banktitokról szóló 47. cikkelyéről, és

közölte, hogy miután a tőkét felszabadítják, minden késlekedés nélkül hajlandók táviratilag átutalni a maradék összeget a Nova Scotia-i Royal Bankhoz, vagy a Kajmán-szigetekre, amennyiben Pazzinak ez a kívánsága. Pazzi a halála esetére egy jegyző jelenlétében aláírási jogot biztosított a feleségének. Amint az üzletet megkötötték, csak a svájci bankhivatalnok nyújtott kezet. Pazzi és Mr. Konie nem néztek egymás szemébe, noha az ügyvéd az ajtóból odavetette, hogy „ég áldja”. 33. fejezet Rinaldo Pazzi legszívesebben állandó megfigyelés alá helyezte volna zsákmányát a Palazzo Capponiban, de nem tehette. Ehelyett, a pénz látványától még mindig elbűvölten föl kellett vennie legjobb ruháját, mert feleségével találkozik a Firenzei Kamarazenekar hangversenyén. A Teatro Piccolomini a dicső velencei Teatro Fenice feleakkora, tizenkilencedik századi másolata: olyan, mint egy aranyozott, plüss, barokk ékszerdoboz. Kápráztató mennyezetén a kerubok semmibe veszik a légellenállás törvényeit. Pazzi a nyitányt követő taps közben lopakodott be a felesége mellé. Az asszony odatartotta illatos arcát. A férfi büszkén nézett az asszonyra: estélyi ruhája kellően ki volt vágva ahhoz, hogy melleinek árka melegen illatozzék, a partitúrát pedig egy sikkes Gucci mappában tartotta, amit Pazzitól kapott.

– Az új hegedűssel száz százalékkal jobban játszanak – lehelte férje fülébe. Ezt a kitűnő viola da gamba játékost azért fogadták föl, hogy pótolják dühítően tehetségtelen elődjét. Dr. Hannibal Lecter magasan fönt, egy páholyból tekintett alá: magányosan, fehér nyakkendőben. Pazzi akkor vette észre, amikor az első tétel után felgyúltak a fények, és egy pillanattal azelőtt, hogy elkaphatta volna a tekintetét, a doktor feje elfordult, mint egy bagolyé, és a pillantásuk találkozott. Pazzi akaratlanul is megszorította a felesége kezét, olyan erősen, hogy az asszony ránézett. Ezek után Pazzi mereven a színpadot nézte, kézfejét az asszony combján melegítve. A szünetben, amikor Pazzi elfordult a bárpulttól, Lecter doktort látta állni az asszony mellett. – Jó estét, dr. Fell – mondta Pazzi. – Jó estét, Commendatore – válaszolta a doktor. Fejét kissé félrehajtva várta, hogy Pazzi megejtse a bemutatást. – Laura, hadd mutassam be neked dr. Fellt. Doktor, ő Signora Pazzi, a feleségem. Signora Pazzi már megszokta, hogy a szépségét dicsérik, de most különösen elbűvölőnek találta azt, ami következett, noha férje korántsem örült ennyire. – Köszönet önnek a kiváltságért, Commendatore – szólalt meg a doktor. Vörös és hegyes nyelve egy pillanatra elővillant, mielőtt ráhajolt volna Signora Pazzi kacsójára, kissé talán közelebb, mint Firenzében szokás, és bizonnyal elég közel ahhoz, hogy lehelete megcsapja a hölgy kezét.

– Azt hiszem, ön különösen kedveli Scarlattit, Signora Pazzi. – Csakugyan. – Örömmel láttam, hogy a partitúrából követi. Manapság nem sokan teszik ezt. Remélem, ez érdekelni fogja. – Hóna alól előhúzott egy irattartót. Ódon, kézzel másolt pergamen kotta volt benne. – Ez a római Teatro Capranicából származik, 1688-ból, a darab komponálásának évéből. – Meraviglioso! Ezt nézd meg, Rinaldo! – Észleltem néhány eltérést a modern kottától az első tétel alatt – mondta Lecter doktor. – Talán szórakoztatná, ha a második tételt ebből követné. Kérem, fogadja el! Bármikor visszakérhetem Signor Pazzitól – ugye megengedi, Commendatore? A doktor mélyen, nagyon mélyen a szemébe néz, miközben Pazzi válaszol. – Ha ez örömet okoz neked, Laura – mondta. Még valami az eszébe jutott. – Felszólal a Studiolóban, Doktor? – Igen, pénteken. Sogliato alig várja, hogy leszerepeljek. – Úgyis az óvárosban kell lennem – mondta Pazzi –, akkor majd visszaadom a partitúrát. Képzeld, Laura, dr. Fellnek énekelnie kell a vacsorájáért a Studiolo sárkányai előtt: – Biztos vagyok benne, hogy nagyon szépen énekel, doktor – szólt az asszony, és a férfira nézett szép, sötét szemével – az illem határain belül, de azért mégis. Lecter doktor elmosolyodott, elővillantak apró, fehér fogai. – Asszonyom, ha én alkottam volna a Fleur du

Cielt, önnek adnám a Fokföldi Gyémántot, hogy viselhesse. Viszontlátásra péntek este, Commendatore! Pazzi meggyőződött róla, hogy a doktor visszatért a páholyába és nem is nézett felé, amíg a távolból búcsút nem intettek egymásnak a színház lépcsőjén. – Azt a Fleur du Cielt én adtam neked a születésnapodra – mondta Pazzi. – Igen, és nagyon szeretem is, Rinaldo – felelte Signora Pazzi. – A lehető legremekebb ízlésed van. 34. fejezet Impruneta ódon toszkán kisváros. Temetője jó messziről, mérföldekről is látható éjszakánként a dombtetőre épült villákból, mivel a sírokon örökmécsesek égnek. A fény halvány, de ahhoz elég, hogy a látogatók megtalálják útjukat a halottaikhoz, noha a feliratok elolvasásához már zseblámpa kell. Rinaldo Pazzi kilenc után öt perccel érkezett, kis virágcsokorral, melyet találomra akart lerakni valamelyik sírra. Lassan végigballagott a sírok közötti ösvényen. Megérezte Carlo jelenlétét, noha nem látta. Carlo megszólalt a mauzóleum túloldalán. – Ismer egy jó virágárust a városban? Úgy beszél, mint egy szárd. Jól van, legalább ért is ahhoz, amit csinál. – A virágárusok mind tolvajok – felelte. Carlo, körül se nézve, fürgén megkerülte az építményt. Pazzi állatiasnak találta az alacsony, köpcös, mozgékony alakot. Bőrkabátot viselt, a kalapján

vaddisznósörte pamacs. Pazzi úgy becsülte, hogy ő legalább nyolc centivel szélesebb Carlónál, és tízzel magasabb. A súlyukat nagyjából egyformának saccolta. Carlónak hiányzott az egyik hüvelykujja. Pazzi arra gondolt, hogy ötperces munkával megtalálhatná a Questurán a priuszát. Mindkettejüket alulról világították meg a mécsesek. – A háza tele van riasztóberendezésekkel – mondta Pazzi. – Megnéztem. De őt is meg kell mutatnia nekem. – Holnap, pénteken este beszélnie kell egy összejövetelen. Jó lesz ilyen hamar? – Jó lesz. – Carlo egy kicsit cukkolni akarta a rendőrt, hadd lássa, ki osztja a lapokat. – Talán fél tőle? Maga csak tegye a dolgát, amiért megfizetik. Meg kell mutatnia nekem. – Vigyázzon a szájára! Én azt teszem, amiért fizetnek, ahogy maga is. Különben esetleg köcsögként fejezheti be pályafutását a börtönben, ha nem tetszik valami. Carlo, ha dolgozott, ugyanolyan érzéketlen volt a sértésekre, mint az áldozatok üvöltésére. Látta, hogy félreismerte a rendőrt. Széttárta a karját. – Mondja el nekem, amit tudnom kell! – Odament Pazzi mellé, mintha közös halottjuk lenne a kicsiny mauzóleumban. Egymás kezét fogva egy pár haladt el az ösvényen. Carlo levette a kalapját, és a két férfi lehajtott fejjel állt egymás mellett. Pazzi elhelyezte a virágokat az egyik síron. Carlo átmelegedett kalapja furcsa szagot árasztott, olyan áporodott szagot, mint a szakszerűtlenül ivartalanított disznóból készített kolbász.

Pazzi elfordította fejét a szag elől. – Nagyon gyorsan bánik a késsel. Alacsonyra szúr. – Lőfegyvere van? – Fogalmam sincs. Amennyire tudom, sohase használt ilyesmit. – Nem akarom kocsiból kirángatni. Nyílt utcán akarom elkapni, amikor éppen kevesen járnak arra. – Hogyan csípi el? – Az az én dolgom. – A szájába dugott egy agyarat, és elkezdte rágcsálni a tövét. Az agyar időnként kibújt a szájából. – Az enyém is – felelte Pazzi. – Hogyan csinálja? – Leütjük egy homokzsákkal, hálót dobunk rá, azután belenyomok egy injekciót. Ellenőriznem kell a fogait, hátha mérget dugott el egy korona alá. – Felolvasást tart egy összejövetelen. Hétkor kezdődik a Palazzo Vecchióban. Ha dolgozik, akkor a Santa Crocéban lesz a Capponi-kápolnában, onnan fog átmenni a Palazzo Vecchióba. Ismeri Firenzét? – Jól ismerem. Ad egy behajtási engedélyt az óvárosba? – Igen. – A templomnál nem fogom kihozni – mondta Carlo. Pazzi bólintott. – Jobb, ha megmutatja magát az összejövetelen, azután két hétig senkinek sem fog hiányozni. Nekem megvan rá az okom, hogy elkísérjem a Palazzo Capponiba az összejövetel után... – Nem a házában akarom elkapni. Az az ő terepe. Ő ismeri, én viszont nem. Éber lesz, a kapuban körül fog nézni. A nyílt járdán akarom leütni. – Akkor figyeljen ide! Kijövünk a Palazzo Vecchio homlokzati kapuján, a Via dei Leonira néző oldal zárva

lesz. Végigmegyünk a Via Negrin, azután átvágunk a folyón a Ponte alle Grazién. A Bardini Múzeum előtt fák vannak, eltakarják az utcai lámpákat. Abban az órában már csöndes, az iskolák zárva vannak. – Akkor, mondjuk legyen a Bardini múzeum előtt, de hamarabb, a palotához közelebb is megteszem, ha lesz rá lehetőségem, vagy korábban a nap folyamán, ha olyanja lenne, hogy megpróbál lelépni. Lehet, hogy mentőautóval jövünk. Maradjon vele, amíg a homokzsák le nem csapja, azután gyorsan tűnjön el. – Azt akarom, hogy vigyék el Toszkánából, még mielőtt bármi történne vele. – Higgye el nekem, a föld színéről is el fogják vinni, lábbal előre – mondta Carlo, saját tréfáján mosolyogva. 35. fejezet Péntek reggel. Kis szoba a Palazzo Capponi padlásterén. Három fehérre meszelt falon nincs semmi. A negyediken a Cimabue-iskola nagy, tizenharmadik századi Madonnája függ, amely óriásinak tűnik az apró szobában; fejét előírásos szögben hajtja félre, mint egy különös madár. Dr. Hannibal Lecter, a börtönök és zárt intézetek priccseinek veteránja, mellére tett kézzel, mozdulatlanul fekszik a keskeny ágyon. Kinyitja a szemét, hirtelen tökéletesen éber lesz, álma régen meggyilkolt és megemésztett Mischa nevű húgáról tökéletesen illeszkedik az ébredéshez: akkor is veszélyben volt, most is veszélyben van.

Felöltözik, a cselédlépcső tetején lekapcsolja a mozgásérzékelőket, és alászáll a palota óriási tereibe. Most kedvére járkálhat a palazzo számos szobáinak hatalmas csendjében, ez mindig a szabadság részegítő érzésével tölti el, miután olyan sok évet töltött egy alagsori cellába zárva. Ahogy a Santa Croce vagy a Palazzo Vecchio freskóval díszített falait átitatja a szellem, ugyanúgy lüktet a Capponi-könyvtár levegőjében, amikor Lecter doktor a hatalmas kézirattartó polc előtt dolgozik. Válogat a pergamentekercsek között, leporolja őket, porszemek táncolnak a nap sugaraiban, mintha a halottak, akik már porrá váltak, versengve akarnák elmondani neki sorsukat. A doktor hatékonyan dolgozik, de minden fölösleges sietség nélkül. Néhány tárgyat az aktatáskájába tesz, könyveket és illusztrációkat gyűjt az esti előadásra, amelyre a Studiolóban kerül majd sor. Sok mindent el akart még olvasni. Felnyitja laptopját, begépeli a milánói egyetem kriminológiai karának számát, és azon keresztül megnézi az FBI bárki számára elérhető honlapját az interneten. Megtudja, hogy az igazságügyi albizottság még nem tűzte napirendre Clarice Starling meghallgatását a balsikerű razzia miatt. Nincs kódja, hogy betekinthessen a saját FBI-aktájába. A legkeresettebb bűnözők oldaláról korábbi ábrázata tekint vissza rá egy robbantó és egy gyújtogató közül. Egy halom pergamen tetejéről leveszi a szennylapot, és nézi a címlapon Clarice Starlingot, arcát megérinti az ujjával. Penge villan a kezében, mintha ő növesztette volna hiányzó hatodik ujja helyett. A kés neve Hárpia,

és fűrészes pengéje görbe, mint egy karom. Éppen olyan könnyedén hasítja a National Tattler papírját, mint Gombóc verőerét – olyan gyorsan szaladt bele a húsba és jött ki belőle, hogy Lecter doktornak még csak le sem kellett törölgetnie a pengét. Kivágja Clarice Starling fényképét, és ráragasztja egy üres pergamendarabra. Fölvesz egy tollat, és gördülékeny könnyedséggel szárnyas nőstény oroszlánt rajzol a pergamenre, egy griffet, amely Starling arcvonásait viseli, és aláírja szabályos, kalligrafikus betűivel: Gondolt már rá valaha, Clarice, miért nem értik. meg magát a filiszteusok? Azért, mert maga a válasz Sámson találós kérdésére: maga a méz az oroszlán szájában. Tizenöt kilométerrel arrébb, Imprunetában Carlo Deogracias – hogy meg ne zavarhassák – egy magas kőfal mögé parkolt, a felszerelést ellenőrizte, miközben fivére, Matteo dzsúdófogások sorozatát gyakorolta a puha füvön a másik két szárddal, Piero és Tommaso Falcionéval. A Falcionék fürgék és nagyon erősek voltak: Piero rövid ideig a cagliari hivatásos futballcsapat tagja volt. Tommaso valamikor papnak készült, és jól beszélt angolul. Néha együtt imádkozott az áldozataikkal. Carlo törvényesen bérelte a római rendszámú fehér Fiat kisbuszt. Már elkészültek az OSPEDALE DELLA MISERICORDIA feliratú öntapadók, ezt az oldalára fogják ragasztani. A jármű falai és padlója ki volt párnázva arra az esetre, ha az áldozat dulakodni próbálna.

Carlo pontosan úgy akart eljárni, ahogy Mason óhajtotta, de ha a terv befuccsolna, és neki Olaszországban kellene megölnie Lecter doktort, lefújva a szardíniai filmezést, akkor sincs minden veszve. Nem egészen egy perc alatt ki tudná nyírni Lecter doktort, és le tudná szelni a fejét és a kezét. Ha még ennyi ideje sincs, akkor levágja a farkát meg egy ujját, azzal már el lehet végezni a DNS-vizsgálatot. Lezárt műanyag zacskóban, jegelve, alig huszonnégy óra alatt Mason kezébe juthat, és Carlónak ez plusz jutalmat jelent az „alapáron” felül. Az ülések mögött gondosan elrendeztek mindent: volt ott egy kis láncfűrész, hosszú nyelű fémcsipeszek, sebészfűrész, éles kések, műanyag, cipzáras zsákok, egy satu a doktor karjának rögzítésére. Ezenkívül még egy légiposta-láda, amelyre előre kifizették a fuvardíjat; úgy számoltak, hogy a doktor feje hat kiló körül lehet, két keze pedig még plusz egy-egy kiló. Carlo biztosra vette, hogy ha lesz ideje videóra venni a mészárlást, Mason, még ha ki is köhögte az egymillió dollárt a doktor kezéért és fejéért, meg fogja fejelni a suskát azért az élvezetért, hogy láthatja Lecter doktor feltrancsírozását. Erre a célra beszerzett egy jó kis videokamerát, fényszóróval, statívval, és megtanította Matteót az operatőri munka alapjaira. Hasonló figyelmet szenteltek az elfogáshoz szükséges felszerelésnek. Piero és Tommaso a háló szakemberei voltak; olyan gondosan hajtogatták össze, mintha ejtőernyő volna. Carlónál volt egy nyílpuska fecskendővel, benne acepromazin; akkora adag, amennyi másodpercek alatt kiüt egy Lecter doktor

méretű élőlényt. Carlo azt mondta Rinaldo Pazzinak, hogy homokzsákkal kezdik, de ha sikerülne beledöfni a fecskendőt a doktor farába vagy a lábába, akkor nem is lesz szükség homokzsákra. Az emberrablóknak foglyukkal együtt mindössze negyven percet kell eltölteniük az itáliai félszigeten: ennyi idő alatt elérik a pisai légikikötőt, ahol egy légimentő várja őket. A firenzei repülőtér közelebb van, de ott gyér a légi forgalom, sokkal jobban felfigyelnek egy magánrepülőgépre. Még másfél óra sem kell, hogy elérjék Szardíniát, ahol a doktor fogadóbizottsága kezd egyre éhesebb lenni. Carlo mindezt latba vetette az ő okos, büdös fejében. Mason nem bolond. A fizetést úgy dekázta ki, hogy Rinaldo Pazzinak nem eshet baja: Carlónak pénzébe kerülhet, ha megöli a rendőrt, és magának követeli az egész jutalmat. A megrendelő biztosan nem akar magának zűrt egy megölt rendőr miatt. Jobb, ha azt teszi, amit Mason mondott. De azért viszketett a tenyere, ha belegondolt, mit művelhetne a fűrésszel, ha egymaga találna rá Lecter doktorra. Kipróbálta a láncfűrészt. Elsőre beindult. Röviden eligazította a többieket, és robogón elindult a városba, egy késsel, egy pisztollyal és egy fecskendővel fölszerelkezve. Dr. Hannibal Lecter kora reggel lépett be a zajos utcáról a Farmacia di Santa Maria Novellába, amely a földgolyó egyik legillatosabb helye. Néhány percig csak állt, hátrahajtott fejjel, behunyt szemmel, és szívta magába a szappanok, testápolók, különféle krémek és a műhelyek illatát. A portás már megszokta, az eladók

pedig, akiktől normális körülmények között nem idegen némi fennhéjázás, nagy tisztelettel viseltettek iránta. Dr. Fell firenzei hónapjai alatt eddig összesen nem költött százezer lírát, viszont olyan érzékenységgel válogatta össze az aromákat és eszenciákat, hogy teljesen meglepte az orrukból élő illatkereskedőket. Hogy megőrizze szaglóhámjának ezt az érzékenységét, Lecter doktor nem operáltatta át az orrát, csupán néhány kollagén-injekcióval változtatott a formáján. Neki a levegő tele volt szagokkal, melyeket ugyanúgy el tudott különíteni, mint a színeket; úgy tudta kikeverni őket, mintha freskót festene. És itt nem volt olyan sivár, mint a börtönben. Itt valósággal muzsikált a levegő. Itt a tömjén, sárga bergamott, szantál, fahéj, mimóza, valódi ámbra, cibet, a hódból kivont kasztóreum és pézsma illatfoszlányai kavarogtak a levegőben. Lecter doktor néha abba az illúzióba ringatta magát, hogy tud szagolni a karjával, kezével, arcával is. És képes szagolni az arcával és a szívével is. Anatómiai okokból az emlékezet minden másnál jobban megőrzi a szagokat. Töredékes emlékképek villantak föl Lecter doktor előtt, miközben állt a Farmacia nagy, szecessziós lámpáinak puha fényében, és beszívta a levegőt. Itt semmi sem volt a börtönből. Illetve – mi is volt ez? Clarice Starling, de miért? Nem a l'Air du Temps, amelyet akkor érzett meg, mikor a lány kinyitotta a táskáját a zárt osztályon, rácsos ketrecének közelében. Nem ez volt az. Olyasféle parfümöket nem árulnak a Farmaciában. Nem is a testápolója. Aha. Sapone di mandorle. A Farmacia híres mandulaszappanja. Hol is érezte? Memphisben, amikor

Starling odakint állt a cellája előtt, amikor a doktor egy pillanatra megérintette az ujját, kevéssel szökése előtt. Akkor hát Starling. Tiszta, gazdag textúrájú. Napon szárított, vasalt pamut. Legyen hát Clarice Starling. Megnyerő és étvágygerjesztő. Unalmas a lelkesedésében, lehetetlen az elveivel. Fogékony az anyáskodó bölcsességre. Hmmmm. Másrészről Lecter doktor a rossz emlékeit kellemetlen szagokkal társította, és itt, a Farmaciában a lehető legtávolabbra sikerült eljutnia az emlékpalotája mélyén bűzlő, fekete várbörtöntől. Szokásától eltérően meglehetősen sok szappant, testápolót és fürdőolajat vásárolt ezen a szürke pénteken. Néhányat magával vitt, a többit pedig a Farmaciával szállíttatta el; maga töltötte ki a szállítólevelet jellegzetes, kalligrafikus betűivel. – Óhajtana a Dottore esetleg levelet is küldeni a csomaggal együtt? – érdeklődött az eladó. – Miért ne? – felelte Lecter doktor, és a dobozba csúsztatta a griff rajzát. A zárdával egybeépült Farmacia di Santa Maria Novella a Via Scala sarkán áll, és a rendíthetetlenül vallásos Carlo levett kalappal lapított a bejárat melletti Szűzanya-szobor mögött. Megfigyelte, hogy a légnyomásától már másodpercekkel előbb felpattan a külső ajtó, mielőtt még kijönne valaki. Ennyi idő elegendő volt neki, hogy elbújjon, és rejtekhelyéről lesse a távozó vásárlót. Amikor Lecter doktor kilépett, kezében a vékony irattartóval, Carlo már elrejtőzött egy képeslapos stand mögött. A doktor elindult. Ahogy elhaladt a Szűzanya

képmása előtt, fölkapta a fejét, és táguló orrcimpákkal nézett a szoborra, miközben a levegőt kóstolgatta. Carlo úgy vélte, hogy ez az áhítat mozdulata. Azon tűnődött, vajon Lecter doktor vallásos-e, ahogy ez gyakori az őrültek között. Talán kimódolhatná, hogy a végén a doktor káromolja az Istent. Mason örülne neki. Természetesen előbb hallótávolságon kívülre kell küldenie a kegyes Tommasót. Késő délután Rinaldo Pazzi levelet írt feleségének, mellékelve a szonettkísérletet, melyet udvarlásának hajnalán írt, de akkor túl félénk volt, hogy odaadja az asszonynak. Beleírta a kódszámot is, amivel fölveheti a pénzt Svájcban. Olyan helyre tette a borítékot, ahol az asszony csak akkor találhatja meg, ha rendet tesz az ő holmijaiban. Hatkor elrobogott a Bardini Múzeumhoz. Látta, hogy egy mentőautó a múzeum közelében parkol, sejtette, hogy Carlóék ülnek benne. Két embert látott a kisbuszban. Amikor hátat fordított, érezte a tekintetüket. Még bőven volt ideje. Az utcai lámpákat már bekapcsolták, ő pedig lassan sétált a folyó felé, a múzeum fáinak fekete árnyai között. Keresztülvágott a Ponte alle Grazién, kis ideig a lassan csordogáló Arnót nézte, és közben gondolkodott. Firenze fölött felhők rohantak keleti irányba, olyan alacsonyan, hogy csaknem érintették a Palazzo Vecchio kegyetlen tüskéit. Homok és galambszar porát forgatta a föltámadó szél a téren, ahol Pazzi éppen áthaladt: zsebeit lehúzta a 380-as Beretta, a lapos, bőrrel bevont gumibot és egy kés, amit Lecter doktorba márthat, ha rögtön meg kellene ölnie.

A Santa Croce este hatkor zár, de egy sekrestyés beengedte Pazzit a templom homlokzatához közel eső kis ajtón. A rendőr nem akarta megkérdezni, dolgozik-e dr. Fell, úgyhogy maga lopakodott oda, hogy megnézze. A fal menti oltárokon égő gyertyák elegendő fényt adtak. Addig ment előre a hatalmas templomban, amíg végig nem láthatott a jobb oldali kereszthajón. A fogadalmi gyertyák mellett nem volt könnyű meglátni, hogy dr. Fell a Capponi-kápolnában tartózkodik-e. Halkan osont a jobb kereszthajóban, közben leselkedett. Egy nagy árnyék szökkent fel a kápolna falán, és Pazzi lélegzete egy pillanatra elakadt. Lecter doktor volt, lámpája fölé hajolt a padlón, ahol rajzait készítette. Most fölállt, a sötétbe meredt, mint egy bagoly, mozdulatlan felsőtesttel forgatta a fejét, lámpája alulról világította meg, árnyéka hatalmasra növekedett mögötte. Azután ez az árnykép lecsúszott a kápolna faláról, amint a doktor visszakuporodott munkája mellé. Pazzi érezte, hogy izzadság csurog inge alatt a hátán, de az arca hideg volt, mint egy jégcsap. Még egy óra volt hátra a Palazzo Vecchióban tartandó ülésig, és ő későn akart érkezni. A szigorú szépségű Pazzi-kápolna, amelyet Brunelleschi alkotott a Santa Crocéban, a reneszánsz építészet egyik gyöngyszeme. Összebékül benne a kör és a négyzet. Külön épület, kívül a Santa Croce szentélyén, csak egy boltíves keresztfolyosón érhető el. Pazzi a kövön térdelve imádkozott a Pazzi-kápolnában, és magasan föntről egy hasonmása nézett le rá a Della Robbia tondójából. A rendőr úgy érezte, a mennyezet apostolai visszadobják imáit, és arra gondolt, hogy az

imák talán kimenekülhetnek a sötét folyosón, fel az égbe, Istenhez. Erőltette az agyát, hogy néhány jó dologra gondoljon, amit megtehet Lecter doktor vérdíjából. Látta magát és feleségét, amint aprópénzt adnak utcagyerekeknek, látott valamiféle gépet, amelyet egy kórháznak adományoznak. Látta a hullámzó Genezáreti-tavat. Látta felesége formás, rózsaszín kezét a hímvesszőjén, ahogy megszorítja, hogy makkja még nagyobbra duzzadjon. Körülnézett, és mivel senkit sem látott, hangosan szólt Istenhez: – Köszönöm, Atyám, amiért megengeded nekem, hogy eltávolítsam ezt a szörnyeteget, a szörnyek szörnyét a Te földedről. Köszönöm neked a lelkek nevében, akiket megkímélünk a fájdalomtól. – Hogy ez királyi többes volt-e, vagy Pazzi és Isten társas viszonyára utalt, az nem derült ki. Lelkének jobbik fele azt mondta neki, hogy ő és Lecter doktor együtt öltek, és Gombóc az ő közös áldozatuk, mivel Pazzi semmit sem tett a megmentéséért. Van valami vigasztaló az imádságban, tűnődött Pazzi, amikor elhagyta a kápolnát. Ahogy végigment a sötét folyosón, határozottan az az érzése támadt, hogy nincs egyedül. Carlo már várta Pazzit. Nagyon keveset beszéltek egymással. Megkerülték a Palazzo Vecchiót, meggyőződtek róla, hogy a Via dei Leonira nyíló ajtók zárva vannak, az ablakokat is becsukták odafönt. Az egyetlen nyitott ajtó a Palazzo főbejárata volt.

– Itt jövünk ki, le a lépcsőn, és megkerüljük az épületet a Via Neri irányába – mondta Pazzi. – A testvérem és én a tér másik oldalán leszünk. Jó messzire lemaradunk. A többiek a Bardini Múzeumnál várnak. – Láttam őket. – Ők is látták magát – válaszolta Carlo. – Nagy zajt csap a homokzsák? – Nem nagyot, nem szól akkorát, mint egy puska, de azért meghallja majd, ő pedig azonnal összeesik. – Azt nem árulta el, hogy Piero akkor lép akcióba a múzeum előtt, amikor Pazzi és a doktor még a világosban járnak. Nem akarta, hogy Pazzi visszahőköljön a doktortól, és figyelmeztesse a támadásra. – Meg kell erősítenie Masonnak, hogy elkapta. Még ma este – mondta Pazzi. – Ne aggódjék. Ez a fasz ma egész éjszaka telefonon fog könyörögni Masonnak – felelte Carlo, és laposan sandított Pazzira, hátha a rendőr kínosan feszeng. – Először kegyelemért fog könyörögni, egy idő után pedig azért, hogy meghalhasson. 36. fejezet Leszállt az est, az utolsó turistákat is kihessegették a Palazzo Vecchióból. Az elszéledők közül sokan érezték a hátukban a középkori erőd baljós árnyékát, és meg kellett fordulniuk, hogy utoljára felbámuljanak a mellvéd töklámpás fogsorára. Bekapcsolták a reflektorokat; a fény végigmosta a durva köveket, élesebbé tette az árnyékokat a magas bástyafal

alatt. A fecskék visszatértek fészkeikbe, és felbukkantak az első denevérek – a restaurátorok elektromos szerszámainak ultrahangú nyávogása még a reflektoroknál is jobban zavarta őket vadászat közben. Odabent a palotában még legalább egy óráig fog tartani a karbantartás örökös munkája – a Liliom-terem kivételével, ahol Lecter doktor a karbantartók munkavezetőjével tárgyalt. A munkás, aki hozzászokott a Szépművészeti Bizottság tagjainak fukarságához és követelőzéséhez, a doktort udvariasnak és rendkívül bőkezűnek találta. A karbantartók perceken belül összeszedték a felszerelésüket, félretolták az útból nagy padlófényező gépeiket és légsűrítőiket, feltekerték a kábeleket és az elektromos vezetékeket. Gyorsan behozták az összecsukható székeket a Studiolo ülésére – alig tucatnyira volt szükség –, és ablakot nyitottak, hogy kimenjen a festék szaga. A doktor ragaszkodott a felolvasás megfelelő formaságaihoz. A szalon szomszédságában, Niccolo Macchiavelli egykori irodájában talált egy emelvényt, és a palazzo egyik írásvetítőjével együtt betolatta a terembe egy magas kézikocsival. A vetítő kis vászna nem felelt meg Lecter doktornak. Visszaküldte, és inkább az egyik frissen restaurált falat takaró védővászonra próbálta vetíteni az ember nagyságú képeket. Miután eligazgatta, úgy találta, hogy a vászon nagyon jól megfelel a célnak. Jelzéseket tett a pulpituson felhalmozott vaskos kötetekbe, azután megállt az ablaknál, miközben háta mögött sorra szállingóztak és foglalták el helyüket a

sötét, poros öltönyt viselő Studiolo-tagok, és nyilvánvaló tudós szkepszissel úgy rendezték át a székek félkörívét, hogy minél inkább egy esküdtszékre emlékeztesse az előadót. A magas ablakokon át dr. Lecter megcsodálhatta a Duomót és Giotto harangtornyát, de a fölfelé fordított reflektorok miatt nem láthatott le a sötét térre, ahol gyilkosai várták. Miközben a középkor és a reneszánsz világhírű tudósai elhelyezkedtek székeikben, Lecter doktor gondolatban összeállította előadását. Ehhez nagyjából három percre volt szüksége, témája Dante Infernója és az Iskarióti Júdás közti kapcsolat volt. A Studiolo tudósai ízlésének megfelelően a kora reneszánsszal, Pier della Vignával, a Szicíliai Királyság kancellárjával kezdte előadását, aki kapzsisága miatt érdemelt ki egy helyet Dante Poklában. Az első félórában azzal nyűgözte le őket, hogy ecsetelte a középkor mindennapi cselszövéseit, melyek della Vigna bukását okozták. – Della Vigna kegyvesztett lett, és megvakították, miután kapzsiságból elárulta a császárt – közeledett Lecter doktor a főtémához. – Dante zarándokútján a pokol hetedik bugyrában találkozott vele, melyet az öngyilkosoknak tartanak fönn. Iskarióti Júdáshoz hasonlóan fölakasztotta magát. – Dante vélekedése szerint Júdásnak, Pier della Vignának és Akhitófelnek, Absolon becsvágyó tanácsadójának közös vonása a kapzsiság, és az, hogy valamennyien fölakasztották magukat.

– A kapzsiság és az akasztás az ókori és a középkori gondolkodásban kapcsolatban állnak: Szent Jeromos azt írja, hogy Júdás családneve, az Iskariót „pénzt” vagy „díjat” jelent, míg Origenész egyházatya szerint az Iskariót héberül annyit tesz: „fojtás által”, ily módon a név jelentése: „Júdás, a Megfullasztott”. Lecter doktor fölpillantott a pulpitusról, és szemüvege fölött nézett az ajtóra. – Ó, Isten hozta, Commendatore Pazzi! Mivel ön van legközelebb az ajtóhoz, lenne olyan szíves a világítást lekapcsolni? Ez önt is érdekelni fogja, Commendatore, mivel két Pazzi is szerepel Dante Infernójában... – A Studiolo professzorai magukban kuncogtak. – Íme, Camicion del Pazzi, aki egy rokonát ölte meg, és éppen egy második Pazzi eljövetelét várja – ez nem ön –, Carlinóét, aki még mélyebbre kerül majd a pokolban, mivel elárulta a fehér guelfeket, kiknek Dante is párthíve volt. Apró denevér röppent be az egyik nyitott ablakon, és néhány kört írt le a teremben a professzorok feje fölött, ami teljesen hétköznapi dolog Toszkánában, nem is törődött vele senki. Lecter doktor folytatta. – Kapzsiság és akasztás az ókor óta kapcsolatban állnak, és a kép újra és újra megjelenik a művészetben. – Megnyomta a kezében tartott kapcsolót, és az írásvetítő életre kelt: egy képet vetített a falat borító vászonra. Miközben a doktor beszélt, a képek gyorsan követték egymást: – Itt a Golgota legkorábbi ismert ábrázolása, egy galliai elefántcsont dobozra faragva Kr. u. kb. 400-ban. Látható rajta Júdás öngyilkossága is, akinek arca fölfelé

néz az ágra, amelyről lóg. És itt van egy negyedik századi ereklyetartó doboz Milánóból, meg egy elefántcsont diptichon a kilencedikből, melyeken szintén láthatjuk a felakasztott Júdást. Még mindig fölfelé néz. A kis denevér keresztülvillant a képen, miközben bogarakra vadászott. – Ezen a lemezen, amely a beneventói székesegyház ajtajáról származik, láthatjuk a felakasztott Júdást, amint kilógnak a belei, úgy, ahogyan Szent Lukács, az orvos írta le az Apostolok Cselekedetei ben. Itt a hárpiák kínozzák, fölötte az égen Káin arca a holdban; itt pedig az önök Giottójának képén látható, ugyancsak kilógó zsigerekkel. – Végül itt, az Inferno tizenötödik századi kiadásában Pier della Vigna teste egy vérző fáról lóg. Most nem bíbelődnék azzal, hogy nyilvánvaló párhuzamba állítsam Iskarióti Júdással. – Danténak azonban nem volt szüksége illusztrációra. Dante Alighieri zsenialitása nyilvánul meg abban, hogy a Pokolba került Pier della Vignát feszes sziszegő és köhögő zárhangokkal beszélteti, mintha még mindig a kötélen lógna. Hallgassák meg, mit mond, míg halott teste a többi kárhozottéval együtt függ a tüskés fáról: Surge in vermem e in pianta silvestra: L'Arpie, pascendo poi de le sue foglie, fanno dolor, e al dolor fenestra. (S a vad vesszők felnőnek, ágra kapnak, s Hárpiák jőnek lombjukat legelni: hogy lenne kínjuk és a kínnak ablak.)

Lecter doktor általában fehér arca kiszínesedik, miközben a Studiolo tudósainak utánozza a haldokló Pier della Vigna fuldokló gurgulázását, és ahogy nyomkodja a távkapcsoló gombját, della Vigna és a kiontott belű Júdás képe váltakozik a hatalmas védővásznon. Come l'altre verrem per nostre spoglie, ma non peró ch'alcuna sen rivesta, ché non é giusto aver ció ch'om si toglie. Qui le strascineremo, e per la mesta selva saranno i nostir corpi appesa; ciascuno al prun de l'ombra sua molesta: (Felmennek ők is, testük lecipelni, de nem beléöltözni: mert igazság volna-é mit eldobtak, visszanyerni? Hanem, hogy e vadont, hol nincs vigasság, Megint csak felkeresve, testük' ott Saját morc árnyuk fáján fölakasszák.) – Dante így, hangokkal emlékeztet rá, hogy Júdás és Pier della Vigna ugyanúgy a kapzsiság és az árulás bűne miatt lelték halálukat. – Akhitófel, Júdás és az önök Pier delta Vignája. Kapzsiság, akasztás, önpusztítás, mivel a kapzsiság éppen annyira önpusztításnak számított, mint az akasztás. És mit mond a szenvedő, névtelen firenzei öngyilkos a canto végén? Io fei gibetto a me de le mie case.

(Én csináltam akasztófát kapumból.)[6] – A legközelebbi alkalommal önök talán szívesen hallanának Dante fiáról, Pietróról. Hihetetlen módon a tizenharmadik ének korai kommentátorai között ő volt az egyetlen, aki kapcsolatot látott Pier della Vigna és Júdás között. Továbbá azt hiszem, érdekes lenne foglalkozni a rágás témájával Dante munkásságában. Ugolino gróf rágja az érsek tarkóját, a háromarcú Sátán rágja Júdást, Brutust és Cassiust, akik valamennyien árulók, akárcsak Pier della Vigna. – Köszönöm szíves figyelmüket. A tudósok lelkesen tapsoltak a maguk módján, és Lecter doktor letompítva hagyta a világítást, úgy köszönt el tőlük. Valamennyiüket a nevén szólította, miközben könyveit magához szorította, hogy ne kelljen kezet fognia velük. A hallgatók kisorjáztak a Liliom-teremből, és mintha magukkal vitték volna az előadás igézetét. Lecter doktor és Rinaldo Pazzi ketten maradtak a nagy teremben, hallották, ahogy a lépcsőn lefelé menet a tudósok vitatkozni kezdenek az előadáson. – Mi a véleménye, Commendatore, megtartottam az állásomat? – Nem vagyok tudós, dr. Fell, de akárki láthatja, hogy mély benyomást tett rájuk. Ha nincs ellene kifogása, doktor úr, akkor most hazakísérném, hogy elhozzam elődje holmiját. – Két bőröndöt tölt meg, és magánál máris van egy aktatáska, Commendatore. Csakugyan el akarja vinni? – Járőrkocsi jön értem a Palazzo Capponihoz. – Pazzi tudott kitartó lenni, ha szükséges volt.

– Remek – mondta Lecter doktor. – Egy perc, csak elrakom a holmimat. Pazzi bólintott és odament a magas ablakokhoz a mobiltelefonjával, miközben le nem vette a szemét a doktorról. Látta, hogy tökéletesen nyugodt. A lenti emeletekről az elektromos gépek zaja hallatszott. Pazzi beütött egy számot, és amikor Carlo Deogracias fölvette, annyit mondott: – Laura, amore, hamarosan otthon leszek. Lecter doktor összeszedte könyveit a pulpitusról, és egy táskába tette őket. A vetítő felé fordult, amelynek még mindig zümmögött a ventilátora, por úszott a fénysugárban. – Ezt is meg kellett volna mutatnom nekik, nem is értem, hogyan felejtettem el. – Lecter doktor újabb rajzot vetített, amelyen egy meztelen férfi lógott a palota oromfala előtt. – Ez érdekelni fogja magát, Commendatore Pazzi. Lássam csak, tudok-e élesíteni rajta. Babrált valamit a masinán, azután odament a falra vetített képhez. Árnyéka, amely feketén rajzolódott a vászonra, épp akkora volt, mint az akasztott ember. – Ki tudja venni? Nem tudom tovább nagyítani. Itt harapta meg az érsek. És ide írták a nevét. Pazzi távol tartotta magát Lecter doktortól, de ahogy közeledett a falhoz, valamilyen vegyszer szaga csapta meg az orrát. Egy pillanatig arra gondolt, hogy biztosan a restaurátorok használják. – Ki tudja venni a betűket? Az van odaírva, hogy Pazzi, és hozzá egy gúnyvers. Ez az ön őse, Francesco, akit a

Palazzo Vecchio homlokzatára akasztottak, ugyanezen ablakok alá – mondta Lecter doktor. Nézték egymást a köztük levő fénycsóván át. – Jut eszembe, Signore Pazzi, be kell vallanom önnek: komolyan fontolgatom, hogy megeszem a feleségét. Lecter doktor lerántotta a nagy védővásznat Pazzira, aki eszeveszetten rúgkapálva igyekezett kiszabadítani alóla a fejét, a szíve majd kiugrott. Dr. Lecter villámgyorsan a háta mögé került, szörnyű erővel ragadta meg nyakát, és egy éterrel átitatott szivacsot nyomott a Pazzi arcát borító vászonra. Rinaldo Pazzi erős volt, vadul hánykolódott, keze-lába belegabalyodott a vászonba, és miközben együtt zuhantak a földre, még mindig képes volt a pisztolyához kapni, igyekezett a háta mögé célozni a Berettával a fojtogató vászontömeg alól, meghúzta a ravaszt, de miközben alámerült az örvénylő feketeségbe, combon lőtte önmagát... A vászon alatt elsült a kis 380-as, alig adott nagyobb hangot, mint a dübögés és reszelés az alsóbb emeleteken. Senki sem jött föl a lépcsőn. Lecter doktor becsukta a Liliom-terem nagy ajtaját, és ráhúzta a reteszt... Némi hányinger és öklendezés után Pazzi magához tért. A szája éterízű volt, és követ érzett a mellében. Még mindig a Liliom-teremben volt, és rádöbbent, hogy nem tud mozdulni. Rinaldo Pazzit úgy összekötözték a védővászonnal és a zsinórokkal, hogy mozdulni sem tudott, és a száját leragasztották. Szorítókötés állította el combján a vérzést.

– Hall engem, Signor Pazzi? Vegyen néhány mély lélegzetet, amíg teheti, tisztítsa ki a fejét! A keze nem állt meg beszéd közben. Begurított a terembe egy nagy padlófényező gépet, és annak a vastag, narancsszínű vezetékével bajlódott, éppen hóhérhurkot csomózott a végére. A gumiborítású vezetéket előírásszerű módon tizenháromszor megtekerte. Egy rántással befejezte a hurkot, és letette az emelvényre. Pazzi pisztolya, a műanyag bilincsek, zsebeinek és aktatáskájának tartalma a pulpitus tetején hevert. Lecter doktor a papírok között turkált. Az inge alá csúsztatta tartózkodási és munkavállalói engedélyét, továbbá új arcának fényképeit és a negatívokat. Itt volt a partitúra is, melyet Lecter doktor kölcsönzött Signora Pazzinak. Most fölvette és megkocogtatta vele a fogát. Az orrcimpái megremegtek, és mélyeket lélegzett, miközben közel tolta arcát Pazziéhoz. – Laura, ha nevezhetem így, az ön Laurája bizonyára csodálatos éjszakai kézápoló krémet használ. Síkos. Először hideg, azután meleg – mondta. – Olyan illata van, mint a narancsvirágnak. Laura, l'orange. Hmmm. Egész nap nem ettem egy falatot sem. Most – ma este – a vese és a máj megfelelő lenne vacsorára, de a hús többi részét egy hétre ki kellene függeszteni valami egyenletesen hűvös helyre. Én nem láttam az előrejelzést, maga igen? Úgy hiszem, ez azt akarja jelenteni, hogy „nem”. – Ha elmondja nekem, amit tudnom kell, Commendatore, akkor simán kibírom vacsora nélkül; Signora Pazzinak a haja szála sem fog görbülni.

Kérdéseket fogok föltenni, azután majd meglátjuk. Tudja, hogy megbízhat bennem, bár úgy hiszem, önmagából kiindulva nehéznek találhatja a bizalmat. – Láttam a színházban, hogy felismert, Commendatore. Nem vizelte össze magát, amikor ráhajoltam Signora Pazzi kezére? Amikor a rendőrség nem jött, világos volt, hogy maga eladott engem. Mason Vergernek? Kétszer pislogjon, ha igen. – Köszönöm, gondoltam. Egyszer, jó messzire innen fölhívtam a plakátján feltüntetett számot, csak úgy viccből. Az ő emberei várakoznak odakint? Ühüm, hmm. Az egyik úgy bűzlik, mint a romlott vaddisznókolbász? Értem. Beszélt valakinek rólam a Questurán? Ez egyetlen pislogás volt? Gondoltam. Mármost azt akarom, hogy gondolkodjék egy pillanatig, azután mondja meg nekem a kódot, amivel belép a quanticói számítógép Erőszakos Bűncselekményeket Megelőző Programjába. Kipattintotta Hárpia nevű kését. – Leszedem a ragtapaszt, azután beszélhet. – Fölemelte a kést. – Ne próbáljon kiabálni. Gondolja, hogy meg tudja tartóztatni magát? Pazzi hangja rekedt volt az étertől. – Az Istenre esküszöm, nem tudom azt a kódot. Nem tudok most erről gondolkozni. Lemehetünk a kocsimhoz, ott vannak az irataim... Lecter doktor megfordította Pazzit, hogy szemben legyen a képernyővel, azután ide-oda kapcsolgatott a lógó Pier della Vigna és a lógó belekkel függő Júdás között.

– Melyiket parancsolja, Commendatore? Kívül a beleket, vagy inkább belül? – A kód a noteszemben van. Lecter doktor Pazzi arca elé tartotta a noteszt, amíg a rendőr meg nem találta a kódot a telefonszámok között. – És vendégként távolról is be tud jelentkezni, ugye? – Igen – krákogta Pazzi. – Köszönöm, Commendatore. – Lecter doktor hátrabillentette a kézikocsit, és elindult Pazzival a hatalmas ablakok felé. – Ember, hallgasson meg! Van pénzem! Szüksége van rá a meneküléshez. Mason Verger sohasem adja föl. Ő aztán nem. Nem mehet haza pénzért, mert figyelik a házát. Dr. Lecter elvett két deszkát az állványzatról, és rámpát rögtönzött belőlük, hogy átjusson az alacsony ablakpárkányon, azután a kézikocsival a balkon széléig gurította Pazzit. Pazzi verejtékes arca fázott a szélben. Most már hadart. – Sohasem hagyhatja el ezt az épületet élve. Nekem van pénzem. Százhatvanmillió lírám van készpénzben, ami százezer dollárt ér! Hadd telefonáljak a feleségemnek. Megmondom neki, hogy fogja a pénzt, tegye a kocsimba, és hagyja a háza előtt. Lecter doktor kihozta a hurkot az emelvényről a balkonra, maga után vonszolva a narancsszínű kábelt. A másik végét néhány határozott rántással erősen hozzákötözte a súlyos padlófényező géphez. Pazzi még mindig beszélt. – Fölhív engem a mobiltelefonon, amikor ideér, azután elviszi magát. Nálam van a rendőrségi engedély, Laura egyenesen

eljöhet a bejáratig. Azt teszi, amit mondok neki. A kocsi füstöl, megláthatja, ha lenéz, hogy jár a motorja, a kulcsok benne lesznek. Lecter doktor előredöntötte Pazzit, neki a balkon korlátjának. A korlát a felügyelő combjáig ért. Pazzi lelátott a térre, és kivehette a fényáradatban azt a pontot, ahol Savonarolát megégették, és ahol úgy döntött, hogy eladja Lecter doktort Mason Vergernek. Fölnézett a reflektorfénytől színes, alacsonyan úszó felhőkre, és nagyon reménykedett benne, hogy van Isten. Félelmetes volt lefelé nézni, de nem tehetett róla: folyton lebámult a halálba, minden ésszerűség ellenére abban bizakodva, hogy a fényszórók pászmái valamilyen anyagot képeznek a levegőben, és megtartják őt, hogy meg tud majd kapaszkodni a sugarakban. Ekkor megérezte a narancsszínű kábelhurok hídegét a nyakán. – Arrivederci, Commendatore! A Hárpia villant Pazzi előtt, egy újabb vágás megszabadította a kötelékektől, melyekkel a kézikocsihoz rögzítették; zuhant, átbukott a korláton, maga után rántva a narancsszínű kábelt, a föld rohanva közeledett, a szája sikolyra nyílott, odabent a padlófényező végigrohant a termen, nekicsapódott a balkon korlátjának, Pazzi feje fölfelé rándult, a nyaka kitört, belső szervei kizuhantak. Pazzi és lógó belei lengtek a fényszóróval megvilágított palota kőfala előtt, halál utáni görcsökben rángott, árnyékát hatalmasra növesztette a reflektorfény; forgott,

és a belei külön himbálóztak előtte, hímvesszője utolsó merevedésben feszítette a nadrágját. Carlo, oldalán Matteóval, kirohant egy kapu alól, át a téren a palazzo bejárata felé, félrelökték a turistákat, akik közül ketten is videokamerát szögeztek a kastélyra. – Ez csak trükk – mondta valaki angolul az elszáguldó szárdok mellett. – Matteo, eredj a hátsó ajtóhoz! Ha kijön, öld meg és vágd szét! – mondta Carlo, futás közben a mobiltelefonja után kapkodva. Berontott a palazzóba, föl az első emeletre, azután a másodikra. A terem hatalmas ajtaja résnyire nyitva volt. Odabent Carlo rászögezte pisztolyát a falra vetített alakra, kirontott a balkonra, és másodpercek alatt átkutatta Machiavelli irodáját. Mobiltelefonon elérte Pierót és Tommasót, akik a múzeum előtt várakoztak a kisbusszal. – Menjetek a házához, figyeljétek elöl és hátul. Csak öljétek meg és vágjátok szét! Ismét tárcsázott. – Matteo! Miközben Matteo a palazzo zárt hátsó ajtajánál zihált, zümmögni kezdett a mellzsebében a telefonja. Végigpásztázta a tetőt, a sötét ablakokat, ellenőrizte az ajtót, keze a kabátja alatt a derékszíjába szúrt pisztolyt markolta. Felpattintotta a telefont. – Pronto! – Mit látsz? – Az ajtó zárva. – A tető? Matteo ismét fölpillantott, de nem vette észre, hogy a feje fölötti ablak zsalugátere kinyílik.

Carlo suhogást, majd ordítást hallott a telefonban, és máris rohant le a lépcsőn, elesett a fordulóban, ismét felpattant, rohant tovább, el a palota bejáratának őre mellett, maga mögött hagyta a bejáratot szegélyező szobrokat, befordult a sarkon, a hátsó front felé robogott, jó néhány párt szétugrasztva közben. Itt már sötét volt, a telefon úgy sivalkodott a markában, mint egy apró kis állat. Előtte fehérbe burkolt alak rohant keresztül az úton, pontosan egy robogó elé, amellyel összeütközött; ezután ismét felpattant, beleszaladt egy bolt kirakatába, megfordult, és futott tovább vakon a fehér kísértet, miközben azt sikoltozta: – Carlo! Carlo! Nagy foltok keletkeztek az összeszabdalt vásznon. Carlo elkapta testvére karját, elvágta a nyakára csavart műanyag bilincset, amely a fejére rögzítette a zsákvásznat, a vérben ázó vászonmaszkot. Kifejtette belőle Matteót, és látta, hogy csúnyán összeszabdalták: az arcát, a hasát, a mellét, olyan mélyen, hogy a seb csak úgy szörcsögött. Carlo egy kis ideig magára hagyta, amíg elrohant a sarokig, körülnézett, azután visszament a testvéréhez. Szirénák szóltak egyre hangosabban, villogó fények töltötték meg a Piazza Signoriát, amikor dr. Hannibal Lecter megigazgatta kézelőit, és elindult a közeli Piazza de Giudici felé. Odament egy motoros bőrszerelést viselő fiatalemberhez, aki éppen akkor indított be egy nagy Ducatit. – Fiatalember, kétségbeejtő helyzetben vagyok – mondta bánatos mosollyal. – Ha nem érek oda tíz percen belül a Piazza Bellosguardóra, a feleségem

megöl – folytatta, és mutatott a fiúnak egy ötvenezer lírás bankjegyet. – Ennyit ér az életem. – Ez minden, amit akar? Egy fuvart? – kérdezte a fiatalember. Lecter doktor széttárta a karját. – Csak egy fuvart. A sebes motorkerékpár keresztülszáguldott a Lungarnón, Lecter doktor görnyedten húzta meg magát a fiatalember mögött, fejében a hajlakk- és parfümszagú tartalék sisakkal. A fiú tudta, merre kell menni, a nagy Ducati motorjának bőgését úgy visszhangozták az utat szegélyező kőfalak, mintha vásznat hasítanának ketté, és ez nagyon tetszett Lecter doktornak, aki hősiesen tűrte a sisakból áradó hajspray és olcsó parfüm szagát. A fiatalember a Piazza Bellosguardo bejáratánál tette le, és a bőrzubbony mellzsebébe dugta a fizetséget, majd gyorsan elviharzott. A motorozástól felpezsdült Lecter doktor sétált negyven métert fekete Jaguarjáig, kivette a kulcsot a lökhárító alól, és beindította a motort. Egy kis horzsolás volt a tenyere szélén, ott, ahol félrecsúszott a kesztyűje, mikor a vásznat Matteóra dobta, majd ráugrott az első emeleti ablakból. Bekente egy kis Cicatrine fertőtlenítő zselével, és máris jobban érezte magát. Miközben a motor melegedett, a kazettái között turkált. Scarlatti mellett döntött. 37. fejezet A mentőhelikopter a vörös cseréptetők fölé emelkedett, és délnyugatnak kanyarodott; Szardínia irányába. A hordágyon, melyet dr. Hannibal Lecternek szántak,

Matteo Deogracias kihűlt teste feküdt. Bátyja, Carlo a tetem mellett ült, ruhája egészen megkeményedett a rászáradt vértől. Carlo Deogracias fölvetette a helikopter vezetőjével a fejhallgatót, és fölhangosíttatta a zenét, miközben ő mobiltelefonján Las Vegasszal beszélt, ahonnan a marylandi partra továbbították hívását... Mason Verger számára nincs különbség az éjszaka és a nappal között, de most történetesen aludt. Még az akvárium világítását is kikapcsolta. Feje alá párnát tettek, de egyetlen szeme örökké nyitva volt, még alvás közben is, akárcsak a murénáé. Nem hallatszott más hang, mint a lélegeztetőgép sziszegése és az akvárium levegőztető berendezésének bugyborékolása. Ezekhez az állandó neszekhez egy újabb, halk nesz csatlakozott: Mason legtitkosabb telefonjának zümmögése. A sápadt kéz elindult az ujjakon, akár egy rák, hogy megnyomja a telefon gombját. A mikrofon a párna alatt volt, a hangszóró az arc romjainak közelében. A háttérből először a repülőgép zúgását, azután a Gli Innamorati émelyítő dallamát hallotta. – Tessék. Mondja! – Ez egy véres casino – szólalt meg Carlo. – Mi történt? – A fivérem, Matteo halott, itt van mellettem. Pazzi is halott. Dr. Fell megölte őket, és lelépett. Mason nem válaszolt azonnal. – Kétszázezer dollárral tartozik Matteóért – mondta Carlo. – A családjának. – A szardíniai szerződések mindig tartalmaznak egy kitételt halál esetére.

– Értem. – Nagy balhé lesz Pazzi miatt. – Jobb, ha úgy vélik, hogy Pazzi sáros volt – mondta Mason. – Jobban lenyelik, ha sáros. Az volt? – Ezt leszámítva, nem tudom. Mi van, ha rajta keresztül eljutnak magához? – Az az én gondom. – Nekem magamra van gondom – mondta Carlo. – Ez túl sok. A Questura főfelügyelője halott, ebből nem tudom kivágni magam. – Maga semmit nem csinált, igaz? – Mi semmit nem csináltunk, de ha a Questura belekeveri a nevemet ebbe – Porca Madonna! Egész hátralevő életemben figyelni fognak. Senki sem kér többé a szolgáltatásaimból, még csak nem is finghatok az utcán. Mi legyen Orestével? Tudja, hogy kiről kellett volna filmet csinálnia? – Nem hinném. – A Questura holnapra, holnaputánra azonosítja dr. Fellt. Oreste egyből összerakja, amint elolvassa az újságot, pusztán az időzítésből. – Jól megfizettem. Oreste nem árthat nekünk. – Magának talán nem, de a jövő hónapban oda kell állnia a római bíró elé egy pornóügyben. Most van valamije, amivel üzletet köthet. Ha maga ezt nem tudja, akkor máris seggbe kéne rúgnia néhány embert. Szüksége van még rá? – Beszélek vele – mondta óvatosan a romos arcú Mason, egy rádióbemondó kellemes hangján. – Carlo, benne van még a játékban? Ugye még mindig el akarja kapni dr. Fellt? El kell kapnia, már csak Matteo miatt is.

– Igen, de a maga költségére. – Akkor tartsa fönn a tanyát. Szerezzen igazolást a disznainak, hogy megkapták az oltást influenza és kolera ellen. Szerezzen szállítóládát nekik. Van érvényes útlevele? – Van. – Jó útlevélre gondolok, Carlo, nem valami felsőtrasteverei szarra. – Van jó útlevelem. – Majd megkeresem. Carlo, amikor megszakította a beszélgetést, véletlenül megnyomta az automatikus tárcsázás gombját. Matteo telefonja hangosan felbúgott a hullamerevségtől vaskemény marokban. Carlo egy pillanatig azt várta, hogy testvére a füléhez emeli a telefont. Látva, hogy nem tesz semmit, fásultan megszakította a hívást. Arca annyira eltorzult, hogy a mentős képtelen volt ránézni. 38. fejezet Az Ördög Páncélja, a nagyszerű tizenötödik századi olasz vért szarvas sisakjával 1501 óta függ jó magasan a Santa Reparata templom falán. Az elegáns szarvakon kívül ráadásul a szöges vaskesztyűket oda tették, ahol a cipőnek kellene lennie a lábvért alatt, ezzel utalva a Sátán hasított patájára. A helyi legenda szerint egy ifjú, aki ezt a páncélt viselte, egyszer úgy lépett be a templomba, hogy közben a Szűzanyát káromolta, és utána addig nem tudta levenni a páncélt, amíg nem könyörgött bocsánatért a Madonnához. Hálából a templomnak ajándékozta a

vértet. Lenyűgöző látvány, amely még akkor sem hozott szégyent a készítőjére, amikor 1942-ben gránát csapódott be a templomba. A páncél a templomra tekint le, ahol éppen most ért véget a mise. Tömjénfüst száll a magasba, keresztülszivárog az üres sisakrostélyon. Csak három ember van a templomban, két idősebb asszony és dr. Hannibal Lecter. Mindhárman áldoznak, noha Lecter doktor ajka kissé vonakodva érinti meg a kelyhet. A pap befejezi az áldást, és visszavonul. A nők távoznak. Lecter doktor addig imádkozik, amíg egyedül nem marad a szentélyben. Az orgonakarzatról Lecter doktor ki tud hajolni a korlát fölött a két szarv közé, fölemeli az Ördög Páncéljának sisakrostélyát. Odabent egy zsinegre van felfüggesztve az, amire szüksége van, nagyjából ott, ahol a szív lehetett. Lecter doktor óvatosan kihúzza a csomagot. A legjobb brazil mesterek által készített útlevelek, igazolvány, készpénz, betétkönyvek, kulcsok vannak benne. Lecter doktor nem csüggedt el, de azt bánta, hogy el kell hagynia Olaszországot. Szeretett volna még néhány dolgot megtalálni és elolvasni a Palazzo Capponiban. Szeretett volna játszani a zongorán, talán még a zeneszerzéssel is megpróbálkozott volna; főzőcskézhetett volna Pazzi özvegyének, miután Laura túltette magát a gyászon. 39. fejezet

Miközben Rinaldo Pazzi lógó testéből még mindig ömlött a vér, hogy aztán lecsöppenve odasüljön a Palazzo Vecchio tövében sorakozó fényszórókra, a rendőrök kihívták a tűzoltókat, hogy vegyék le a hullát. A tűzoltóknak meg kellett hosszabbítaniuk a létrájukat. Noha volt már gyakorlatuk, és biztosak lehettek benne, hogy a fölakasztott férfi halott, mégis eltartott egy darabig, amíg eltávolították Pazzit. Kényes folyamat volt, mert vissza kellett nyomniuk testüregébe a himbálódzó beleket, és hálóba kellett tekerniük a masszát, mielőtt egy kötélen leeresztették volna a földre. Arról a pillanatról, amikor a halott odaért a lentiek kinyújtott karjaihoz, a La Nazione kitűnő felvételt készített, amely a leghíresebb Keresztről levételfestményekre emlékeztetett számos olvasót. A rendőrség a helyén hagyta a hurkot, amíg az ujjlenyomatokat le nem vették, azután a hurok közepén vágták el a merev kábelt, hogy a csomó épségben maradjon. Számos firenzei véleménye szerint az egész nem volt más, mint látványos öngyilkosság; véleményük szerint Rinaldo Pazzi saját maga kötötte össze a kezét, ahogy a börtönökben szokás, és nem törődtek a ténnyel, hogy a lába is össze volt kötözve. Az első órában a helyi rádió közölte, hogy Pazzi az önakasztáson kívül még harakirit is elkövetett. A rendőrség rögtön tudta, hogy nem így van – az elvágott kötelékek, a kézikocsi, Pazzi hiányzó fegyvere, szemtanúk beszámolója a palotába berontó Carlóról, és a lepelbe burkolt, vakon tántorgó véres alakról a

Palazzo Vecchio mögött mind azt sugallták, hogy a főfelügyelőt megölték. Ekkor az olasz közvélemény úgy döntött, hogy Il Mostro ölte meg Pazzit. A Questura a szerencsétlen Girolamo Toccával kezdte, akit egyszer már elítéltek, mint Mostrót. Toccának viszont bombabiztos alibije volt: egy presszóban ivott, ahol ugyanakkor egy pap is tartózkodott, úgyhogy el kellett engedni. A Palazzo Vecchióban dolgozó embereket rögtön kihallgatták, azután a kérdezősködést kiterjesztették a Studiolo tagjaira is. A rendőrségnek nem sikerült megtalálnia dr. Fellt. Szombat délre már erősen a figyelem középpontjába került. A Questurának eszébe jutott, hogy nemrégiben Pazzit bízták meg, hogy nyomozzon Fell elődjének eltűnése után. Egy hivatalnok a rendőrségtől jelentette, hogy néhány napja megvizsgált egy tartózkodási engedélyt. Fell iratait, beleértve a fényképeit, a negatívokat és az ujjlenyomatokat, hamis névre adták ki, és mintha Pazzi írta volna alá az ívet. A bevándorlási hivatal megadta Fell útlevelének számát, ettől viszont Brazíliában esett le a tantusz. Ennek ellenére a rendőrségen még csak nem is gyanakodtak dr. Fell valódi személyazonosságára. Levették az ujjlenyomatokat a hurokról, az emelvényről, a kézikocsiról és a Palazzo Capponi konyhájából. Mivel számtalan művész volt éppen kéznél, percek alatt elkészült a rajz dr. Fellről.

Helyi idő szerint vasárnap reggelre az ujjlenyomatot vizsgáló rendőr kemény munkával pontról pontra bebizonyította, hogy az emelvényen, a hurkon és dr. Fell konyhájának edényein található nyomok azonosak. Hannibal Lecter hüvelykujjának lenyomatát a Questura falán lógó plakáton még csak meg sem vizsgálták. A bűntény színhelyén talált ujjnyomok vasárnap éjszaka kerültek az Interpolhoz, majd a többi anyaggal: hétezer bűntény helyszíni ujjlenyomataival együtt érkeztek meg az FBI washingtoni székházába, ahol végigment az automata osztályozó rendszeren, amely olyan fontosnak találta, hogy megszólaltatta a riasztót az azonosítási részleg igazgatóhelyettesének irodájában. Az ügyeletes végignézte, ahogy Hannibal Lecter arca és ujjai előmásznak a nyomtatóból, azután fölhívta az igazgatóhelyettest, aki először az igazgatót értesítette, majd Krendlert az igazságügyi minisztériumban. Mason telefonja 1:30-kor szólalt meg. Meglepetten és érdeklődve figyelt. Jack Crawford telefonja 1:35-kor csöngött. Néhányszor felnyögött, azután átgurult ágyának üres, emlékeket ébresztő felére, ahol egykor a felesége feküdt. Clarice Starling volt az utolsó, aki tudomást szerzett arról, hogy Lecter doktor ismét ölt. Miután visszatette a kagylót, jó néhány percig némán hevert a sötétben, és a szeme valamilyen érthetetlen okból szúrni kezdett, de nem sírta el magát. Fölnézett a plafonra, és a sötétben maga előtt látta a férfi arcát. Természetesen a régi arcát, mivel az újat még nem ismerhette.

40. fejezet A légimentő pilótája nem akart leszállni a sötétben Arbatax rövid, irányítatlan repülőterére, ezért Cagliariban értek földet. Tankoltak, megvárták a nappalt, és csak ezután repültek fölfelé a parton a látványos napkeltében, amely rózsaszínre festette a halott Matteo arcát. Koporsót szállító teherautó várt rájuk az arbataxi repülőtéren. A pilóta vitatkozni kezdett a pénz miatt, és Tommasónak kellett közbelépnie, mielőtt Carlo arcul ütötte volna. Még három órát utaztak a hegyek között. Carlo egyedül ment ki a kezdetleges csűrbe, melyet Matteóval együtt építettek. Minden készen állt; a kamerák a helyükön, hogy lefilmezzék Lecter halálát. Piero és Tommaso, akik maguk is testvérek voltak, most békén hagyták Carlót. Madarak énekeltek a hegyi legelőn. Oreste Pini jött ki a házból, egyik kezével a sliccét gombolta, a másikban mobiltelefonját lengette. – Szóval elszalasztotta Lectert. Pech. Carlo mintha nem is hallotta volna. – Nézze, nincs veszve minden. Ez még mindig működhet – mondta Oreste Pini. – Majd én megcsinálom Masonnak. Kap egy simuladót. Legalább tud valamit mutatni Lecternek, ha egyszer elkapja. De ha már elkészültünk, és van egy hullánk... Mason azt mondja, csak egy bérgyilkos, akit maga fogadott fel. Mason azt mondja, egyszerűen, izé, egyszerűen csak dobjuk be a karámba, amikor a disznók jönnek, azután

alájátsszuk magnóról a hangot. Tessék, beszéljen Masonnal! Carlo megfordult, és úgy nézett Orestére, mintha az most jött volna a Holdról. Végül csak átvette a telefont. Miközben beszélt Masonnal, az arca földerült. Összecsukta a telefont. – Készüljön – mondta. Beszélt Pieróval, Tommasóval, majd az operatőr segítségével behozták a koporsót a csűrbe. – Ne menjenek olyan közel, ha nem akarnak benne lenni a képben – mondta Oreste. – Csináljunk pár métert, ahogy a disznók tolakodnak, azután eljövünk a közelből. Látva az élénk tevékenységet, az első disznó kitört a bokrok közül. – Giriamo! – kiáltotta Oreste. Robogva érkeztek a megvadult disznók, barnán és ezüstösen, olyan magasak voltak, hogy csípőig értek; a marjuk hatalmas, a sertéjük hosszú, a futó farkas gyorsaságával kapkodták apró patáikat. Pokolbéli pofák, okos kis szemek, és akkora nyakizmok, hogy egy embert is föl tudtak kapni, ha agyaraik elé került. – Pronti! – kiáltotta az operatőr. Újabb állatok jöttek már három napja nem ettek, és feltartóztathatatlanul nyomultak a kerítés mögött álló emberek felé. – Motore! – kiáltott Oreste. – Partito! – rikoltotta az operatőr. Nem egészen tíz méterre a csűrtói a disznók megtorpantak, Oreste a kezéből alkotott kereten át nézte őket.

– Azione! – rikkantotta a szárdoknak, mire Carlo a háta mögé lépett, a fenekére vágott, amitől a rendező felvisított, majd Carlo megragadta a csípőjénél fogva, és fejjel előre behajította a karámba, a disznók pedig rohamra indultak. Oreste igyekezett talpra állni, fél térdre emelkedett, ekkor az egyik emse a bordái közé döfött, erre elterült a földön. Már rajta is voltak, acsarkodva és visítva, két kan letépte az arcát az állkapcsával együtt, amit úgy törtek ketté, akár a szerencse-csontot. Ennek ellenére Oreste csaknem fölállt, azután ismét hanyatt feküdt, kitárt hassal, kézzellábbal rúgkapálva a hemzsegő hátak fölött, és sikoltozott, de állkapocs nélkül egyetlen szót sem tudott kiejteni. Carlo lövést hallott, megfordult. Az operatőr otthagyta a működő kamerát és menekülni próbált, de nem volt elég gyors, hogy megszökhessen Piero vadászpuskája elől. A disznók elindultak, mindenféléket húzgálva maguk után. – Azione a seggem! – szólt Carlo, és a földre köpött. III. ÚT AZ ÚJVILÁGBA 41. fejezet Tartózkodó csönd vette körül Mason Vergert. A személyzet úgy kezelte, mint aki most veszítette el a magzatát. Ha megkérdezték, hogy érzi magát, azt válaszolta: – Úgy érzem magam, mint aki egy rakás pénzt fizetett ki egy halott digóért.

Néhány órai alvás után azt kívánta, hogy hozzanak gyerekeket a játékszobába a hálókamrája elé, el is akart beszélgetni néhánnyal a legproblémásabbak közül, de akkor hirtelen nem tudtak keríteni problémás gyerekeket, és nem volt idő rá, hogy szállítója utánpótlást keressen a baltimore-i nyomornegyedekben. Miután ez nem sikerült, Cordell-lel díszpontyokat nyomoríttatott meg, és bedobatta őket a murénának, mindaddig, amíg a hal nem bírt többet enni, és vissza nem vonult a sziklák közé. Ekkorra a víz már ködös szürkés-rózsaszín lett, és megtelt húscafatokkal. Ezután húgát próbálta kínozni, de Margot visszavonult a tornaterembe, és órákig fütyült a hívásaira. Ő volt az egyetlen a Pézsmapatkány Tanyán, aki levegőnek merészelte nézni Masont. Még mielőtt kiderült volna, hogy Lecter doktor a gyilkos, a szombat esti híradóban bemutatták egy turista sokszorosan megvágott videóját Rinaldo Pazzi haláláról. A kép egyes részeit elhomályosították, hogy megkíméljék a nézőket az anatómiai részletektől. Mason titkára azonnal a telefonnál termett, hogy megszerezze az eredeti felvételt. Négy órával később helikopterrel hozták az anyagot. A videónak érdekes eredete volt: a két turista közül, akik a Palazzo Vecchiót videózták Rinaldo Pazzi halálának pillanatában, az egyik pánikba esett, és a kamera elmozdult a zuhanás pillanatában. A másik, egy svájci turista szilárd kézzel tartotta gépét az egész esemény alatt; a rángó, himbálódzó kötélen is végigpásztázott.

Az amatőr filmes, egy Viggert nevű szabadalmi tisztviselő attól félt, hogy a rendőrség elkobozza a felvételt, és a RAI olasz tévéadó ingyen fogja levetíteni. Azonnal felhívta ügyvédjét Lausanne-ban, szabadalmat szerzett a képekre, és a jogokat viharos licitálás után eladta az ABC tévéhálózatnak. A nyomtatási jogot elsőnek a New York Post, majd a National Tattler szerezte meg. A felvétel azonnal elfoglalta helyét a klasszikus borzalmak tárában, de Viggert később keservesen megbánta, amiért olyan hamar eladta – miután kiderült az is, hogy Lecter doktort gyanúsítják a gyilkossággal, a kazetta még többet ért volna. Viggerték szünidei videózásának ez a másolata teljes volt. Látszott rajta a svájci Viggert család, amint kötelességtudóan kerülgetik Dávid golyóit az Accademiában, órákkal a Palazzo Vecchiónál történt események előtt. Mason egyetlen okulárés szemével nézte a felvételt; nem nagyon érdekelte az a drága húsdarab, amely az elektromos kábel végén rángott. Ugyancsak nem érdekelte a La Nazione és a Corriere della Sera kis történelmi leckéje a két Pazziról, akiket ugyanabból az ablakból lógattak ki ötszázhúsz év eltéréssel. Őt az kötötte le – olyannyira, hogy újra és újra levetíttette – amikor a kamera végigpásztázott a rángatózó kábelen az erkélyig, ahol egy karcsú alak állt, körvonalai elmosódtak a benti tompa fényben, és integetett. Masonnek. Lecter doktor csuklóból integetett, ahogy a gyerekektől szoktak búcsúzni.

– Pápá – felelte Mason. – Pápá. – A mély bemondóhang reszketett a dühtől.

42. fejezet Miután dr. Hannibal Lectert azonosították Rinaldo Pazzi gyilkosaként, hálistennek Clarice Starlingnak is jutott komoly munka. A gyakorlatban ő lett a legalacsonyabb szintű összekötő az FBI és az olasz hatóságok között. Jólesett végre erőfeszítéseket tenni egy konkrét cél érdekében. Starling világa megváltozott a lövöldözős rajtaütés óta. Ő és a Feliciana halpiac néhány más túlélője adminisztratív tisztítótűzben várták, hogy az igazságügyi minisztérium milyen jelentést tesz le a képviselőház igazságügyi albizottsága elé. Miután megtalálta Lecter röntgenfelvételét, Starling magas minősítésű ideiglenes tanerőként helyettesítette a quanticói Nemzeti Rendőrakadémia beteg vagy szabadságon levő oktatóit. Ősszel és télen a Fehér Ház egyik botránya miatt cirkuszolt az ország. A habzó szájú reformerek több nyálat elhasználtak, mint maga a siralmas bűnöcske, és az Egyesült Államok elnöke a szokásos adagjánál sokkal több szart evett meg nyilvánosan, csakhogy elkerülhesse a vád alá helyezést. A cirkusz miatt egyelőre félretolták a Feliciana halpiac kisebb jelentőségű ügyét. Starlingban minden nappal erősödött a felismerés: a szövetségi ügynökség neki sohasem lesz ugyanaz, mint

volt. Megbélyegzett emberré vált. Munkatársai olyan óvatosan beszéltek vele, mint egy leprással. Elég fiatal volt, hogy ez a viselkedés meglepje és kiábrándítsa. Jólesett a sok munka. Kérésére az olaszoktól csak úgy özönlött az információ Hannibal Lecterről, rendszerint két példányban – az egyiket mindig továbbítani kellett a külügyminisztériumba. Starling lelkesen dolgozott, aktákat állított össze a faxokból és az e-mailen érkezett iratokból. Meglepte, hogy milyen sok anyag szóródott szét a hét év alatt, amióta a doktor megszökött. A viselkedéstudományi részleg alagsorában levő kis odúját elöntötték az iratok, az Olaszországból jött, tintafoltos faxok és az olasz lapok fénymásolatai. Ugyan mit küldhet az olaszoknak, aminek hasznát veszik? Az olasz sajtó közben helyreállította Pazzi hírnevét. Azt írták, hogy a felügyelő titokban dr. Lecter elfogásán munkálkodott. Másrészt viszont, tűnődött Starling, milyen hasznát vehetné a Pazzi-eset adatainak, ha a doktor visszatér az Egyesült Államokba? Jack Crawford keveset tartózkodott az irodában, most nem tudott Starlingnak tanácsokat adni. Sok időt töltött a bíróságon, és ahogy nyugdíjazása közeledett, egy csomó lezáratlan ügyben tanúskodott. Egyre többször vett ki betegszabadságot, és ha éppen bent volt az irodában, akkor is egyre kevésbé érdekelték az FBI ügyei. Starling pánikba esett a gondolattól, hogy többé nem fordulhat hozzá tanácsért. Sok mindent látott az Irodánál eltöltött évek során. Tudta, hogy ha Lecter doktor ismét gyilkolni fog az Államokban, akkor megszólalnak a Kongresszus

alfarhangos trombitái, és amúgy istenigazából elkezdődik a bűnbakkeresés. Elsőnek a vámhivatalt és a határőrséget fogják megbaszni, amiért beengedték az országba Lectert. A helyi igazságszolgáltatás, ahol majd a bűncselekményt elköveti, mindent követelni fog, ami csak kapcsolatban áll Lecterrel, és akkor az FBI erőfeszítései a területi irodára összpontosulnak. Azután, amikor a doktor valahol másutt csinál valamit, jön a költözködés. Ha viszont elkapják, akkor a hatóságok verekedni fognak a dicsőségért, mint a jegesmedvék a véres fókáért. Starlingnak az a dolga, hogy felkészüljön a doktor jövetelére, akár bekövetkezik, akár nem. Föltett magának egy egyszerű kérdést, amely érzelgősnek tűnt volna a törtetők szemében: hogyan lehet most pontosan úgy cselekednie, ahogy azt az esküjében megfogadta? Hogyan tudja megvédeni a polgárokat és elkapni Lectert, ha netán visszajön? Nyilvánvalóan vannak megfelelő iratai és sok pénze. Ragyogóan el tud rejtőzni. Csak vegyük azt az elegáns egyszerűséget, amellyel első búvóhelyét választotta ki, miután megszökött Memphisből: egy plasztikai sebészet szomszédságában álló négycsillagos szállodába jelentkezett be St. Louisban. A vendégek felének be volt kötve az arca. Ő is befáslizta magát, és prímán eléldegélt egy halott ember pénzén. A sok száz fecni között Starling megtalálta a doktor St. Louis-i szobaszámláját. Csillagászati összeg volt rajta. Egy üveg Bâtard Montrachet csak százhuszonöt dollár – milyen finom is lehetett sokévi kórházkoszt után!

Minden firenzei iratból másolatot kért, és az olaszok teljesítették is a kérését, csakhogy a nyomatok minősége olyan volt, mintha festékszóróval csinálták volna, és semmilyen rendszer nem volt bennük. Jöttek Lecter doktor személyes iratai a Palazzo Capponiból. Néhány följegyzés Dantéról, a doktor ismerős kézírásával, egy üzenet a takarítónőnek, egy számla Firenze leghíresebb fűszer-csemegéjéből, a Vera dal 1926-ból, két üveg Bâtard Montrachet-ról és néhány tartufi bianchiról. Megint bor, de mi lehet a másik? A Bantam Új olasz-angol szótárából megtudta, hogy a tartufi bianchi fehér szarvasgombát jelent. Fölhívta egy híres washingtoni olasz étterem főszakácsát, és megkérdezte, hogy mi is az. Olyan hisztérikus dicshimnusz következett a fehér szarvasgomba ízéről, hogy Starlingnak öt perc után kegyelemért kellett könyörögnie. Ízlés. Bor, szarvasgomba. Az ízlés mindenben: ez az alapja Lecter doktor életének Amerikában és Európában egyaránt, legyen bár sikeres orvos vagy menekülő szörnyeteg. Az arcát megváltoztathatja, de az ízlését aligha, és nem olyan ember, aki bármit is megtagadna magától. Az ízlés érzékeny téma volt Starling számára, mert erről mindig eszébe jutott, ahogy a doktor gratulált a noteszéhez, és kigúnyolta olcsó cipőjét. Minek is nevezte? Kivakart, törtető, rossz ízlésű bugrisnak. Starling mindvégig valamiféle ízlésre sóvárgott intézeti életének szigorúan gyakorlatias és haszonelvű rutinja során.

Ugyanakkor a technikába vetett eddig megingathatatlan hite kezdett megdőlni. Starling belefáradt a technikába, pedig a veszedelmes szakmák számára vallás a technikába vetett hit. Ha az ember tűzharcba vagy kézitusába keveredik egy bűnözővel, akkor hinnie kell a technika tökéletességében, a kemény kiképzésben, amely lehetővé teszi, hogy legyőzhetetlenné váljék. Ez pedig nem igaz, különösen ami a tűzharcot illeti. Az ember halmozhatja az esélyeket, de ha elég sok hasonló küzdelemben vesz részt, akkor valamelyikben csak megölik. Látott már ilyet. De ha kételkedni kezd a technika-vallásban, akkor hova fordulhat? Kínos bizonytalanságában, napjainak gyötrő egyformaságában kezdte érdekelni a dolgok mélysége. Kezdett odafigyelni saját zsigeri reakcióira anélkül, hogy minősítette vagy szavakba foglalta volna őket. Ugyanekkor változásokat vett észre olvasási szokásaiban. Korábban elolvasta a képaláírásokat, mielőtt még magát a képet szemügyre vette volna. De most nem. Néha egyáltalán el sem olvasta a szöveget. Évekig alattomban, bűntudattal olvasott divatlapot, mintha pornográfia lenne. Most kezdte bevallani magának, hogy van valami ezekben a képekben, amitől ő éhséget érez. Idővel mindenképpen kidolgozta volna saját taktikáját, de most segítette a felismerés, hogy Lecter doktor hajlama a ritkaságok iránt lesz majd az uszony, amely – mint a cápánál – a felszínt hasítja, és láthatóvá teszi őt. Fölhasználva és összehasonlítva a számítógépes vásárlólistákat, Starling behatolhat Lecter váltakozó

álcáinak valamelyike mögé. Hogy ezt megtehesse, ismernie kell a doktor gusztusát. Jobban kell ismernie, mint bárkinek ezen a világon. Milyen dolgokról tudom, hogy kedveli? Kedveli a zenét, a borokat, a könyveket, az ételt. És engem. Az ízlés kialakításának első lépése, hogy hajlandóak vagyunk adni a saját véleményünkre. Az ételek, borok és zene világában Starlingnak követnie kell a doktort, azt kell figyelnie, miket választott régebben. De volt egy terület, ahol legalább egyenrangú volt Lecterrel: az autók világa. Starling autóbolond volt, ezt bárki megmondhatta, aki csak látta a kocsiját. Lecter doktornak, mielőtt lecsukták volna, egy Bentleyje volt. Starling gyorsan felismerte, hogy a Bentley-piac annyira szűk, hogy kockázatos dolog lenne, ha Lecter újra visszatérne ehhez a márkához. Vajon most mit fog venni? Starling át tudta élni a doktor igényeit: nyolchengeres motor, lefojtott teljesítmény, amelyet nem lehet túlpörgetni. Semmi kétség: XJR Jaguár szedán. Starling faxot küldött a keleti és a nyugati part Jaguár-márkaboltjainak, elkérve tőlük a heti vevőlistákat. Mi olyat kedvel még Lecter doktor, amiről Starling sokat tud? Engem, gondolta. Hiszen milyen hamar reagált az ő kiszolgáltatottságára. Még akkor is, ha figyelembe vesszük a postai átfutási időt. Vajon milyen gyorsan ért el a National Tattler Olaszországba? Starling onnan tudta, hogy bajban van, mert egy példányt találtak a Palazzo Capponiban.

Lecternek számítógépe is volt Olaszországban, olvashatta a tűzharc eredményét az FBI nyilvános honlapján. Vajon még mit lehetne megtudni Lecter doktor személyi számítógépétől? A személyes használati tárgyak listáján, amelyet a Palazzo Capponiban vettek föl, nem szerepelt számítógép. Starling akkor is látott valamit. Megkapta a Palazzo Capponi könyvtárának fényképeit. Az egyiken az a szépséges asztal látszik, melyen a férfi írta neki a levelet. Ezen az asztalon volt egy laptop. A következő képekről már hiányzott. Szótárának segítségével nagy keservesen összehozott egy faxot, amelyet elküldött a firenzei Questurára: Fra le cose personali del dottor Lecter, c'é un computer portalile? Ilyen apró lépésekkel kezdte el üldözni Clarice Starling Lecter doktort, nagyobb önbizalommal, mint ahogy azt az események indokolták volna. 43. fejezet Cordell, Mason Verger inasa az asztalára tett, bekeretezett mintából azonnal fölismerte a jellegzetes kézírást. A levélpapír Olaszországból, a firenzei Excelsior szállóból származott. A bombamerényletek korában, sok gazdag emberhez hasonlóan, Masonnak is volt saját levélvizsgáló fluoroszkópja. Cordell kesztyűt húzott, és megvizsgálta a levelet. A fluoroszkóp nem mutatott ki sem drótokat, sem elemet.

Mason szigorú utasítását követve csipeszt használva lefénymásolta a borítékot és a levelet. Ez állt benne Lecter doktor ismerős, kalligrafikus írásával: Kedves Mason! Köszönöm, hogy ilyen hatalmas vérdíjat tűztél ki a fejemre! Szeretném, ha még növelnéd is. A vérdíj a radarnál is sokkal különb riasztóeszköz. A hatóságok mindenütt hajtanak rá, hogy megfeledkezzenek kötelességükről, és magánúton kutassanak utánam, melynek eredményét most láthatod. Tulajdonképpen azért írok, hogy fölfrissítsem az emlékezeted korábbi orroddal kapcsolatban. Kábítószert ostorozó ihletett interjúdban, amelyet nemrég adtál a Hölgyek Háziújságjának, azt állítod, hogy az orrodat az arcod többi részével együtt ették meg a korcsaid, Skippy és Spot, miközben nem győzték csóválni a farkukat. Ez nem így volt: felüdülésül te magad etted meg. A hangokból ítélve, melyeket rágás közben hallattál, azt mondhatnám, hogy állaga hasonlíthatott a csirkezúzához – „olyan íze van, mint a csirkének!”, ennyi volt a megjegyzésed akkor. Nekem a hangról egy bisztró jutott eszembe, ahol egy francia galambbegysalátát zabál. Erre már nem emlékszel, Mason? Ha már a csirkéknél tartunk, kezelés közben te mesélted, hogy miközben a hátrányos helyzetű gyerekeket rontottad meg a nyári táborodban, megtanultad, hogy a csokoládé irritálja a húgycsövedet. Ugye erre sem emlékszel? Nem úgy tűnik, hogy mindenfélét meséltél nekem, amire ma már nem emlékszel?

Van egy megkerülhetetlen párhuzam közted és Jezabel között, Mason. Olyan bibliás ember, mint te, bizonyára emlékszik rá, hogy Jezabelnek a kutyák falták föl az arcát, meg a többi részét is, miután az eunuchok kivetették az ablakon. Embereid megölhettek volna az utcán. De te élve akartál, igaz? Bérenceid aromájából nyilvánvaló, mivel akartál szórakoztatni. Mason, Mason! Mivel ilyen nagyot akarsz ütni, hadd mondjak neked néhány vigasztaló szót, és tudod, hogy én sohasem hazudok. Mielőtt meghalnál, látni fogod az arcomat. Tisztelettel Dr. Hannibal Lecter U. I. Mindazonáltal tartok tőle, hogy nem élsz olyan sokáig, Mason. Óvakodj a tüdőgyulladástól. Nagyon hajlamos vagy rá, mivel egyfolytában csak fekszel (és örökre feküdni fogsz). Javaslom, hogy azonnal oltasd be magad, ugyanakkor ne feledkezz meg a hepatitis A és B oltásról sem. Nem akarlak időnek előtte elveszíteni. Mason mintha elfelejtett volna levegőt venni, miután elolvasta a levelet. Várt, várt, azután ezt mondta Cordellnek: – Hívja föl nekem Paul Krendlert. És küldje ide a Disznómestert! 44. fejezet Ugyanaz a helikopter, amely a külföldi lapokat fuvarozta naponta Mason Vergernek a Pézsmapatkány Tanyára, most Paul Krendler megbízott főfelügyelőhelyettest is elhozta.

Mason jelenléte, a sötét szoba a sziszegő és sóhajtozó gépezettel, az örökmozgó muréna épp elég lett volna, hogy Krendler kínosan érezze magát, de ráadásul újra és újra végig kellett néznie Pazzi halálát. Hétszer nézte meg, hogyan kering a Viggert család a Dávid-szobor körül, látta, ahogy Pazzi előrelendül, és a belei kifordulnak. Hetedjére már várta, hátha Dávid belei is kifordulnak. Végül kigyulladtak a vendégfogadó sarok ragyogó fényszórói, átforrósítva Krendler feje búbját, és megcsillogtatva koponyáját a ritkuló kefefrizura sörtéi között. A Vergereknek páratlan érzékük volt a durvasághoz, így Mason azzal kezdte, amit épp Krendler akart mondani. – Nem érdekel... az elvi megfontolás... mennyi pénzbe kerül? Krendler négyszemközt szeretett volna beszélni Masonnal, de nem voltak egyedül. Egy széles vállú, félelmetesen izmos alak fekete árnyképe rajzolódott az izzó akváriumra. A gondolat, hogy egy testőr hallja őket, idegesítette Krendlert. – Jobban szeretném, ha négyszemközt beszélgethetnénk; nem küldhetné ki ezt az urat? – Ő a húgom, Margot – mondta Mason. – Maradhat. Margot előlépett a sötétből, biciklisnadrágja suhogott. – Ó, bocsánatot kérek – emelkedett föl félig a székből Krendler. – Helló! – mondta a nő, de ahelyett, hagy megszorította volna Krendler kinyújtott kezét, fölvett két szem földimogyorót az asztalon lévő tálból, azokat szorította össze, amíg hangosan ropogni nem kezdtek, azután

visszatért az akvárium izzó fényébe. Krendler hallotta, ahogy a mogyoróhéj a földre hull. – Na jó, halljuk hát! – szólalt meg Mason. – Az, hogy a huszonhetedik kerületben kiüssem a nyeregből Lowensteint, legkevesebb tízmillió dollárba kerül. – Keresztbe vetette a lábát, és valahova a sötétbe bámult. Nem tudta, hogy Mason látja-e. – Ennyire van szükségem csak a tömegtájékoztatáshoz. De kezeskedem róla, hogy sebezhető. Olyan helyzetben vagyok, hogy tudom. – Miről van szó? – Nos, mondjuk úgy, hogy a magaviselete... – Pénz vagy punci? Krendlert feszélyezte, hogy Margot előtt „puncit” emlegessenek, de úgy tűnt, Masont ez nem izgatja. – Házasember, és régi keletű kapcsolata van a fellebbviteli bíróság egyik bírájával. A bíró bizonyos esetekben olyan ítéleteket hozott, amelyek kedveztek Lowenstein egyes munkatársainak. Valószínűleg csak véletlenül, de csupán arra van szükségem, hogy a tévé megvádolja. – A bíró egy nő? – kérdezte Margot. Krendler bólintott. Nem volt biztos benne, hogy Mason látja-e, ezért hozzátette: – Igen, nő. – Az baj – mondta Mason. – Sokkal jobb lenne, ha buzi lenne, igaz, Margot? Ennek ellenére maga nem kenheti rá ezt a szart, Krendler. Ez nem származhat magától. – Összehoztunk egy tervet, amely felkínálja a szavazóknak... – Maga nem kenheti rá a szart – ismételte Mason.

– Csak arról gondoskodom, hogy az igazságügyi vizsgálóbizottság tudja, hova nézzen, és a szar rátapadjon Lowensteinre, amikor hozzávágják. Azt mondja, hogy tud nekem segíteni? – A felével kisegíthetem. – Öt? – Ne mondjon ilyeneket, hogy „öt”. Ejtsük ki olyan tisztelettel, amelyet megérdemel: ötmillió dollár. Az Úr megáldott engem ezzel a pénzzel. Az én akaratom megegyezik az Övével: akkor kapja meg a pénzt, ha Hannibal Lecter a kezemben lesz. – Néhányszor levegőt vett. – Ha ez megtörténik, akkor maga lesz a huszonhetedik kerület kongresszusi képviselője, Krendler, tisztán és csont nélkül, és csupán annyit kérek magától, hogy szavazzon a humánus vágásról szóló törvény ellen. Ha az FBI kapja el Lectert, vagy ha a rendőrök csípik el valahol, és megússza méreginjekcióval, akkor mi többé nem ismerjük egymást. – Nem segíthetek, ha a helyi bűnüldözés kapja el. Ha Crawford csapata gyűjti be, akkor sem szólhatok bele. – Hány olyan állam van, ahol vád alá helyezték Lectert, és nem törölték még el a halálos ítéletet? – kérdezte Margot. A hangja érdes volt, de mély, mint Masoné: a hormonoktól, amelyeket szedett. – Három. – Ha letartóztatják, azt akarom, hogy állami szinten végezzék ki – mondta Mason. – Semmi emberrablási baromság, semmi állampolgári jogok megsértése, semmi államközi huzavona. Azt akarom, hogy nyírják

ki, azt akarom, hogy állami börtönbe kerüljön, nem pedig különleges biztonságú szövetségi intézetbe. – Megkérdezhetem, hogy miért? – Nem, ha azt kéri, hogy válaszoljak. Nem tartozik a humánus vágásról szóló törvény hatálya alá – mondta Mason és vihogott. A beszéd kimerítette. Intett Margotnak. A nő kivitt a fényre egy irattartót, és abból olvasta föl a jegyzeteit. – Mindent akarunk, ami a tudomására jut, és még azelőtt, hogy a viselkedéstudományi részleg értesülne róla. Az ő jelentéseiket is azonnal meg akarjuk kapni, amint iktatják őket, valamint kérjük az Erőszakos Bűneseteket Megelőző Program és a Nemzeti Bűnügyi Információs Központ belépési kódjait. – Nyilvános telefont kell használnia, valahányszor belép az Erőszakos Bűneseteket Megelőző Programba – mondta Krendler, még mindig a sötétségnek beszélve, mintha a nő ott se lenne. – Ezt hogy tudja megoldani? – Majd én megoldom – felelte Margot. – Majd ő megoldja – suttogta Mason a sötétből. – Edzőprogramokat ír tornatermi gépekhez. Ez az ő kis üzlete, így nem kell a bátyóból élnie. – Az FBI-nak zárt rendszere van, egyes részek kódoltak. Pontosan úgy kell bejelentkezniük, ahogy majd elmondom, és egy olyan laptopra kell letölteniük, amelyet az igazságügyi minisztériumban programoztak be – mondta Krendler. – Ezért ha a belső ellenőrzés ráállítana magukra egy nyomkövetőt, egyszerűen visszajut az igazságügyi minisztériumba. Vegyenek egy gyors laptopot gyors modemmel olyan helyen, ahol készpénzt használnak, nagy a forgalom, és nem postán

küldik ki a garancialevelet. Vegyenek egy gyorsmeghajtót is. Ne menjenek vele a Net közelébe. Egy éjszakára van szükségem, és kérem vissza, mihelyt maguk végeztek. Majd jelentkezem. Oké, ez minden. – Fölállt, összeszedte a papírjait. – Ez nem minden, Mr. Krendler... – mondta Mason. – Lecternek nem kell előbújnia. Van hozzá pénze, hogy örökre elrejtőzzön. – Hogy szerzett pénzt? – kérdezte Margot. – Pszichiáterként volt néhány nagyon gazdag, öreg betege – mondta Krendler. – Rávette őket, hogy írassanak a nevére egy halom pénzt és részvényeket, amivel aztán jól gazdálkodott. Még az adóhivatal sem volt képes elkapni. Néhány jótevője tetemét exhumálták, hogy lássák, nem ő ölte-e meg őket, de semmit sem találtak. A méregvizsgálat is negatív. – Úgyhogy nem fogjuk elkapni rablás közben, mert van pénze – mondta Mason. – Elő kell csalogatnunk. Ki kell találnunk a módját. – Meg fogja tudni, honnan szervezték a firenzei támadást – jegyezte meg Krendler. – Naná, hogy megtudja. – Akkor el akarja kapni majd magát. – Ezt nem tudom. Olyannak szeret engem, amilyen vagyok. Gondolkozzon, Krendler! – mondta Mason és dudorászni kezdett. Krendler megbízott főfelügyelő-helyettes csak ezt a dudorászást hallotta, amikor kiment az ajtón. Mason, gyakran dúdolt zsoltárokat, miközben gondolkodott: Bekaptad az első csalit, Krendler, de ezt majd csak akkor beszéljük meg, miután megnyitottad az első

kompromittáló bankszámládat – miután az enyém leszel! 45. fejezet Csak a család maradt a szobában, a két testvér. Lágy fény és zene. Margot a díványon ül, a fejét lehajtja, könyökével térdére támaszkodik. Lehetne pihenő kalapácsvető vagy súlyemelő, aki éppen edzés után lazít a tornateremben. Kicsivel gyorsabban szedi a levegőt, mint Mason a lélegeztetőgépen. A dal véget ér, a nő föláll, odamegy a férfi ágya mellé. A muréna kidugja a fejét a mesterséges sziklába vájt odújából, hogy lássa, ezüstszínű ege nem esőzik-e ismét pontyokat. Margot karcos hangja a lehető legpuhább. – Ébren vagy? Mason értelme egy pillanat alatt visszatért örökké nyitott szemébe. – Itt az ideje megbeszélni – szisszenő lélegzet –, hogy mit akarsz, Margot? Ülj ide a Mikulás bácsi térdére. – Tudod, hogy mit akarok. – Csak mondd el! – Judyval babát akarunk. Verger babát akarunk, a mi babánkat. – Miért nem vásároltok kínai csecsemőt? Olcsóbb, mint a szopósmalac. – Jó lenne saját. Meg tudjuk csinálni. – Mit is mond a papa végrendelete... Szeretett fiam, Mason elmúlása esetén, „Szeretett fiam, Mason”, ez én vagyok, minden vagyonom arra az örökösre szálljon, aki a Cellmark Laboratórium vagy valamely hasonló

intézmény DNS-vizsgálatával bizonyítottan az én vér szerinti leszármazottam. Amennyiben ilyen örökös nem találtatik, a kizárólagos kedvezményezett a Déli Baptista Konvenció, különös tekintettel a wacói (Texas) Baylar Egyetemre. Igazán fölbosszantottad a papát azzal a pinanyalással, Margot. – Biztosan nem hiszed el Mason, de nem a pénzről van szó – persze egy kicsit arról is, de hát te nem akarsz egy örököst? A te örökösöd is lenne, Mason. – Miért nem fogsz egy kedves fiút, és miért nem dugod meg, Margot? Ez nem rád vall, hogy ne tudnád, hogyan kell. Újra szólni kezd a marokkói zene, Margot mintha dühöt hallana ki belőle. – Én elcsesztem magamat, Mason. Elfonnyasztottam a petefészkemet a mindenféle trutyival, amit beszedtem. És azt akarom, hogy Judynak is része legyen az egészben. Ő akarja a világra hozni. Mason, azt mondtad, ha segítek neked – ígértél nekem egy kis spermát. Mason pókszerű ujjai megmozdultak. – Szolgáld ki magad! Ha ugyan még van ott valami. – Mason, minden esély megvan rá, hogy még van életképes spermád, és meg tudnánk szervezni egy fájdalommentes szüretet... – Le akarod szüretelni az életképes spermámat? Ez úgy hangzik, mintha megbeszélted volna valakivel. – Csak a megtermékenyítő klinikán, ott bizalmasan kezelik. – Margot arca ellágyult, ez még az akvárium hideg fényében is látszott. – Igazán jók tudnánk lenni egy gyerekhez, Mason, jártunk szülőiskolába, Judy

népes, türelmes családból származik, és van egy nőszülőkből álló támogató csoport. – Amikor srác voltam, el tudtál durrantani, Margot! Úgy lőttem, mint egy sorozatvető. És kurva gyorsan. – Te meg bántottál engem, amikor kicsi voltam, Mason. Bántottál, és kicsavartad a könyökömet, még most sem tudok negyven kilónál többet emelni a bal karommal. – Jó, mert nem akartad megenni a csokoládét. Azt mondom, megbeszéljük a dolgot, húgocskám, amint ezzel az üggyel végzünk. – Akkor csak egy próbát csináljunk! – mondta Margot. – A doktor tud fájdalommentesen mintát venni... – Mi az hogy fájdalommentesen, odalent én semmit sem érzek. Addig szívhatod, amíg belekékülsz, de akkor sem lenne másképpen, mint első alkalommal. Megcsináltattam én ezt másokkal is, és semmi sem történt. – A doktor tud fájdalommentesen mintát venni, csak hogy lássuk, van-e mozgásképes spermiumod. Judy máris szedi a Clomidot. Feltérképezzük a ciklusát, meg lesz egy csomó dolgunk. – Még nem volt szerencsém Judyval találkozni. Cordell azt mondja, hogy ólábú. Mióta tart a románc, Margot? – Öt éve. – Miért nem hozod el? Mi talán... kidolgozhatnánk valamit, hogy úgy mondjam. Az észak-afrikai dobok elhallgattak, zúgó csöndet hagyva Margot fülében. – Miért nem szervezed meg magad a kis kapcsolatodat az igazságügyi minisztériummal? – mondta, közel hajolva a lyukhoz, ahol valaha fivére füle volt. – Miért

nem próbálsz meg te beférkőzni egy telefonfülkébe azzal a kurva laptoppal? Miért nem fizetsz meg még néhány kurva digót, hogy elkapják a hapsit, aki kutyatápot csinált az arcodból? Azt mondtad, segítesz rajtam, Mason! – Fogok is. Csak meg kell gondolnom az időzítést. Margot egymáshoz nyomott két mogyorót, és Mason takarójára ejtette a héjakat. – Ne gondolkozz túl sokáig, Mosolyalbum! – Biciklisnadrágja úgy sziszegett, mint egy gőzgép, miközben kifelé tartott a szobából. 46. fejezet Ardelia Mapp akkor főzött, ha kedve tartotta, és ha főzött, akkor az eredmény mindig rendkívül finom volt. A gullah[7] konyhát kombinálta a jamaikaival. Most éppen csirkeszeleteket készített: kimagozott cseresznyepaprikával fűszerezte, amit óvatosan, a száránál fogott meg. Nem volt hajlandó felárat fizetni a bontott csirkéért, ezért Starlingnak akadt elég munkája a bárddal és a vágódeszkával. – Ha a darabokat egészben hagyod, Starling, akkor nem itatja át úgy a fűszer, mint ha rendesen feldarabolod – magyarázta, miközben akkora energiával csapott ketté egy csirkehátat, hogy a csontszilánkok a kötényére tapadtak. – Hát így. Mit csinálsz, csak nem dobod ki a nyakát? Tedd csak vissza azt a szépséget! Majd egy perccel később ezt mondta: – Ma voltam a postán. Feladtam a mamámnak egy csomagot. – Én is jártam a postán, elvihettem volna. – Hallottál valamit?

– Az égvilágon semmit. Mapp bólintott, nem volt meglepve. – A verebek azt csiripelik, hogy ellenőrzik a postádat. – Kicsoda? – Bizalmas utasítás a postaügyi minisztertől. Ugye, erről nem tudtál? – Nem. – Akkor nézz utána más módon. A postai haveromat fedezni kell. – Jól van. – Starling letette a szeletelőbárdot egy pillanatra. – Jézusom, Ardelia! Starling a posta pultjánál állt, bélyeget vett, és semmit sem olvasott le a szorgos postások zárkózott, fekete arcáról, pedig sokukat személyesen is ismerte. Világos, hogy valaki segíteni akar neki, pedig jókora esélye van a szigorú büntetésre, és még a nyugdíja is veszélybe kerülhet. Világos, hogy az a valaki jobban megbízik Ardeliában, mint benne. Minden szorongása ellenére boldoggá tette a tudat, hogy segítséget kapott a feketék forródrótján. Talán ezzel közlik vele szótlan ítéletüket, hogy önvédelemből lőtte le Evelda Drumgót. – Na, most fogd azokat a zöldhagymákat, törd össze őket a kés nyelével és add ide! A zöldjét is! – folytatta Ardelia. Amikor végzett, Starling megmosta a kezét, bement Ardelia tökéletesen rendben tartott nappalijába, és leült. Egy perc múlva, kezét konyharuhával törölgetve bejött Ardelia is. – Miféle szarakodás ez? – kérdezte Ardelia.

Az volt a szokásuk, hogy jóízűen káromkodtak, ha valami igazán baljós dologgal álltak szemben. Ez a századvégi változata a sötétben való fütyörészésnek. – Rohadjak meg, ha tudom – felelte Starling. – A kérdés az, ki az a strici, aki olvassa a leveleimet. – A postaügyi minisztérium a maximum, ameddig az enyéim vissza tudnak menni. – Ennek semmi köze a lövöldözéshez, Eveldához – mondta Starling. – Ha figyelik a postámat, annak Lecter doktorhoz lehet köze. – Átadtál nekik minden nyavalyát, amit valaha küldött neked. Egyenesen Crawfordnak. – Mint a pinty! Ha a belső ellenőrzés vizsgálja a postámat, akkor azt hiszem, annak utána tudok nézni. Ha viszont az igazságügy belső ellenőrzése, akkor nem. Az igazságügyi minisztérium és fiókvállalata, az FBI külön szakmai-etikai bizottsággal rendelkezik, amelyek elméletileg együttműködnek, de néha összeütközésbe kerülnek egymással. Az ilyen eseteket házon belül pisilőversenynek nevezik, és a középre került ügynökök néha átáznak. Ráadásul az igazságügyi főellenőr bármibe beleszólhat, és át is vehet egy kényes ügyet. – Ha valamit tudnak arról, hogy Hannibal Lecter mit forral, ha azt hiszik, hogy a közelben van, akkor azt tudatniuk kell veled, hogy megvédhesd magad. Starling, érezted-e valaha is magad körül? Starling megrázta a fejét. – Nem nagyon aggódom miatta. Már hosszú ideje nem is gondoltam rá. Ismered azt az érzést, azt a súlyos, szürke érzést, hogy félsz valakitől? Még csak nem is gyűlölöm. Csak azt

gondolom, hogy azért mégis tudnom kéne róla, ha bajban vagyok. – Na és mit tennél? Mit tennél, ha meglátnád magad előtt? Hirtelen, váratlanul? Eldöntötted már gondolatban? Lecsapnád? – Amilyen gyorsan csak tudnám. Ardelia elnevette magát. – Na és azután? Starlingnak lehervadt a mosolya. – Az már rajta múlik. – Le tudnád lőni? – Hogy a beleim a helyükön maradjanak? Istenem, remélem, hogy ez sohasem történik meg, Ardelia! Boldog leszek, ha visszakerül a sittre, anélkül hogy bárkinek is baja esne, őt magát is beleértve. Mindazonáltal azt mondom neked, néha arra gondolok, hogy ha egyáltalán valaha még egyszer sarokba szorul, akkor én akarom lekapcsolni. – Erről még csak ne is beszéljünk, jó?! – Ha velem találkozik, nagyobb esélye lesz az életben maradásra. Nem lövöm le pusztán azért, mert félek tőle. Nem farkasember. Az egész rajta fog múlni. – Félsz tőle? Jobb lesz, ha nagyon félsz. – Tudod, mi az ijesztő, Ardelia? Ha valaki megmondja az embernek az igazságot. Ha intézetbe kerülne, akkor elég nagy tudományos érdeklődésre számíthat ahhoz, hogy jól bánjanak vele. Nem lesznek problémái a cellatársaival. Ha bent lenne a sitten, akkor megköszönném neki a levelét. Nem szabad elpocsékolni egy olyan embert, aki elég őrült ahhoz, hogy megmondja az igazat. – Valami oka csak lehet, hogy figyelik a levelezésedet. Valahol elzárva biztosan van rá bírósági

felhatalmazásuk. Még nem szúrtak ki minket, megfigyelhetjük – mondta Ardelia. – Nem bocsátom meg ezeknek a kurafiaknak, amiért tudják, hogy jön, és mégsem szólnak neked. Holnaptól nagyon vigyázz magadra! – Mr. Crawford szólna nekünk. Nem sok mindent tehetnek Lecter ellen úgy, hogy abból kihagyják Mr. Crawfordot. – Jack Crawford már történelem, Starling! Van egy kis fehér folt az agyadban. Mi van, ha ellened kavarnak valamit? Mert nagy a szád, és nem hagytad, hogy Krendler jóba legyen veled? Mi van, ha valaki el akar intézni téged? Most már komolyan védenem kell majd az informátoraimat. – Tehetünk valamit a postai haverodért? – Mit gondolsz, ki jön vacsorára? – Jól van na, Ardelia!... Várjunk csak, én azt gondoltam, hogy én jövök vacsorázni! – Majd vihetsz belőle egy kicsit. – Igazán nagylelkű vagy! – Semmi gond, kislányom. Részemről a szerencse. 47. fejezet Amikor Starling még gyerek volt, egy szélben recsegő deszkaházból került az evangélikus árvaház szilárd, vörös téglás épületébe. Düledező családi otthonában volt egy meleg konyha, ahol megosztozhatott egy narancson az apjával. De már senki sem tudja, hol vannak a kis házak, hol élnek azok az emberek, akik kevés pénzért veszélyes munkát végeznek. Az apja

elhajtott ebből a házból öreg furgonjával egy éjszakai őrjáratra, ahol megölték. Starling egy gebén szökött meg abból a házból, ahová nevelőszülőkhöz adták – itt vágták le a bárányokat, akiknek sírását olyan sokszor hallotta álmában –, és egyfajta menedéket talált az evangélikus árvaházban. Azóta is biztonságban érezte magát a nagy és szilárd intézetek keretei között. Lehet, hogy az evangélikusok fukarabban osztogatták a melegséget és a narancsot, mint Jézust, de a szabályok azok szabályok voltak, és ha az ember megértette őket, akkor nem volt semmi baj. Amíg személytelen vizsgák jelentették a kihívást, vagy az utcán kellett dolgozni, addig Starling biztonságban érezte magát, de a hivatali politikához egy cseppnyi érzéke sem volt. Most, mikor kiszállt öreg Mustangjából, már nem nyújtott neki menedéket a magas homlokzat Quanticóban. A parkoló vibráló levegőjében még a bejáratok is gonosznak tűntek. Szeretett volna találkozni Jack Crawforddal, de erre most nem volt idő. A nyomozás a Feliciana halpiacnál történt mészárlás ügyében szükségessé tette, hogy a cselekményt rekonstruálják a quanticói lőtéren, és itt minden egyes lövés, minden röppálya számít. Starlingnak újra el kellett játszania a maga szerepét. Az álcázott kisbusz ugyanaz volt, melyet eredetileg is használtak, lefestetlen gittel dugaszolták be rajta a golyónyomokat. Újra és újra kiszálltak az öreg járgányból, az ügynök, aki John Brighamet játszotta, újra és újra előrezuhant, a Burke-öt játszó alak pedig

rángatózott a földön. Az eljárás teljesen kikészítette a nőt, és csak délután végeztek. Starling, miután levette a golyóálló mellényt, irodájában fölkereste Jack Crawfordot. Mostanában ismét Mr. Crawfordnak szólította. A férfi az utóbbi időben bizonytalan lett, és egyre inkább eltávolodott mindenkitől. – Kér egy Alka-Seltzert, Starling? – kérdezte, amikor meglátta a nőt az iroda ajtajában. Crawford naponta számos receptre kapható gyógyszert szedett, azonkívül páfrányfenyő-kivonatot, Saw Palmettót, Szent János Szavát, és gyerekeknek való aszpirint. Mindezt bizonyos sorrendben vette be, és közben fejét mindig hátrahajtotta, mintha egy kupica pálinkát hajtana le. Az utóbbi hetekben rászokott, hogy amikor bejön az irodába, leveszi a zakóját, és helyette egy szvettert vesz föl, melyet néhai felesége, Bella kötött. – Mr. Crawford, a postámat felbontják. Nem valami ügyesek. Úgy tűnik, felgőzölik a ragasztót. – Azóta tartják szemmel a postáját, amióta Lecter írt magának. – Azok csak fluoroszkópot használtak. Az rendjén is van, és zavartalanul elolvashattam a magánleveleimet. Nekem senki sem szólt egy szót sem. – Nem a mi belső vizsgálatunk csinálja. – De ez nem is Dawg igazgatóhelyettes munkája, Mr. Crawford, hanem olyasvalakié, aki elég nagy kutya ahhoz, hogy szerezhessen egy titkos vizsgálati engedélyt.

– Nem úgy néz ki, mintha amatőrök nyitogatnák a borítékokat? – Mivel a nő hallgatott, Crawford hozzátette: – Jobb, ha így vette észre, igaz, Starling? – Igen, uram. A férfi elhúzta a száját és bólintott. – Utánanézek. – Elhelyezte íróasztalának lapján a receptre kapható gyógyszerek üvegcséit. – Beszélek Carl Schirmerrel az igazságügyben, és tisztázzuk ezt a dolgot. Schirmer keze alaposan meg volt kötve. A folyosón keringő mendemondák szerint az év végén visszavonul. Crawford minden cimborája nyugdíj előtt állt. – Köszönöm, uram. – Talált az osztályában tehetségeket? Olyanokat, akikkel érdemes lenne beszélniük a toborzóknak? – A törvényszéki szakértőknél egyelőre még nem mondhatom biztosra, nem szívesen beszélnek velem a szexuális jellegű bűntettekről. Viszont van néhány nagyon jó lövész. – Rájuk különösen nagy szükségünk van. – Gyorsan a nőre nézett. – Nem akartam megbántani! Annak a napnak a végén, melyen eljátszották John Brigham halálát, a nő kiment a sírjához az arlingtoni Nemzeti Temetőbe. Rátette kezét a kőre: még mindig recés volt a vésőtől. Hirtelen érezte ajkán a férfi bőrét – hideg volt és a púdertől szemcsés, amikor utoljára odalépett a ravatalához, és búcsúzóul homlokon csókolta. Most hullottak a levelek Arlingtonban, beterítették az egész temetőt. Starling, kezét John Brigham sírkövén nyugtatva végignézett a sírokon, és arra gondolt, hogy

hány Brighamhez hasonló férfit tékozoltak el fáradt öregemberek ostobasága, önzése és alkudozásai miatt. Akár hisz az ember Istenben, akár nem: aki harcos, annak Arlington szent hely, és nem a halál jelenti a tragédiát, hanem a hiábavaló pocsékolás. Úgy érezte, semmit sem lazult a kötelék, mely Brighamhez fűzte, csak azért, mert sohasem voltak szeretők. Arlingtonban térdelve az apja sírjára gondolt, amely elég messze van innen. Nem járt ott azóta, hogy évfolyamelsőként végzett az egyetemen, és elment, hogy ezt megmondja neki. Azon gondolkozott, hogy ideje lenne újra meglátogatni. 48. fejezet Lélegzetünk páráján át láthatjuk azt a ragyogó fénypontot az Új-Foundland fölötti felhőtlen éjszakában, amely az Orionon függ, majd lassan nyugat felé halad: egy Boeing 747-es szökkent nagyokat a száz mérföldes szélben. Hátul, a farokkormány közelében ül az Óvilági Fantázia névre hallgató társasutazás ötvenkét résztvevője, akik tizenegy országot látogattak végig tizenhét nap alatt, és éppen visszatérőben vannak Detroitba, valamint a kanadai Windsorba. A háttámla szélessége ötven centi. A két karfa távolsága ötven centi. Ez éppen öt köbcentiméterrel haladja meg azt a teret, amennyi a rabszolgáknak jutott, amikor Afrikából átkeltek a tengeren.

Az utasok nyálkás hússal és ömlesztett sajttal készült, fridzsiderben hűtött szendvicseket tömnek magukba, és szívják egymás bélgázait a gazdaságosan megforgatott levegőben. Egyfajta változata ez a szennyvíz-elvnek, amellyel a szarvasmarha- és disznókereskedők álltak elő az ötvenes években. Dr. Hannibal Lecter a középső sor legközepén ül, két gyerek között, a sor szélén egy asszony, karján csecsemővel. Annyi cellában és kényszerzubbonyban töltött év után Lecter doktor nem szereti a bezártságot. A mellette ülő kisfiú ölében szünet nélkül sivít a számítógépes játék. Sokakhoz hasonlóan, akik a legolcsóbb helyeken szóródtak szét, Lecter doktor is élénksárga, vigyorgó pofát ábrázoló jelvényt visel, nagy piros betűs CANAM TOURS felirattal, és hamis márkajelzésű tréningfelső van rajta, melyen a torontói Maple Leafs jégkorongcsapat jelzése díszeleg. A mackó alatt tetemes mennyiségű készpénz van a testére erősítve. Lecter doktor három napot töltött a csoporttal, a jegyet Párizsban vette egy alkusztól, aki az utolsó pillanatban közbejövő betegségek miatt felszabadult helyeket árulta. Az az ember, akinek ezen a helyen kellett volna ülnie, koporsóban utazott haza Kanadába, mert a szíve felmondta a szolgálatot, amikor éppen fölfelé kapaszkodott a Szent Péter-székesegyház kupolájába. Ha Lecter Detroitba ér, szembe kell néznie a határőrséggel és a vámosokkal. Abban biztos lehetett, hogy a nyugati világ minden nagyobb repülőterén figyelmeztették a biztonságiakat és a határőröket esetleges felbukkanására. Ahol a fényképe nincs

felragasztva az útlevélvizsgáló fülke falára, ott a körözöttek névsorában lapul minden vámos és határőr számítógépében. Ebben az egészben, gondolja Lecter doktor, az az egyetlen szerencse, hogy a hatóságok csak a régi arcát ábrázoló képeket használhatják. A hamis útlevélképnek, amellyel Olaszországba belépett, nincs otthoni megfelelője. Olaszországban Rinaldo Pazzi könnyíteni akart az életén, és örömet akart szerezni Mason Vergernek, ezért megfújta a rendőrség aktáját, beleértve a „dr. Fell” tartózkodási és munkavállalási engedélyében használt fényképet és a negatívokat egyaránt. Ezeket Lecter doktor később megtalálta Pazzi aktatáskájában, és meg is semmisítette. Hacsak Pazzi nem készített lesifotókat „dr. Fellről”, akkor jó esélye van rá, hogy új arca ismeretlen a világ előtt. Nem különbözik túlságosan a régitől – egy kis kollagén az orr körül és az arcban, megváltoztatott hajviselet, szemüveg – de annyira azért eltér, hogy ne hívja föl magára a figyelmet. Ami a kézfején levő heget illeti, talált rá tartós alapozót és barnítókrémet. Arra számít, hogy a detroiti repülőtéren a bevándorlási hivatal két részre osztja az érkezőket: az amerikai útlevéllel rendelkezők kerülnek az egyik sorba, a többiek a másikba. Határvárost választott, hogy sokan legyenek a második csoportban. Ez a gép tele van kanadaiakkal. A doktor úgy véli, áthömpölyöghet a csordával, amennyiben a csorda befogadja. Néhány műemléket és képtárat együtt látogatott végig ezekkel a turistákkal, együtt főtt velük a gépen, de azért

mindennek van határa: nem bírja velük együtt habzsolni ezt a légitársasági moslékot. Az egymás társaságától nyűgös, fáradt, fájós lábú turisták vacsoracsomagjukban turkálnak, és eltávolítják a szendvicsből a feketére fagyott salátát. Lecter doktor nem óhajtja magára vonni a figyelmet, vár, amíg a többiek legyűrik hitvány ellátmányukat, vár, amíg megjárják a vécét, és a zöm elszunnyad. Messze elöl egy áporodott film megy. A doktor egy piton türelmével várakozik. Mellette elaludt a kisfiú, ölében a számítógépes játékkal. A nagy gépen végre leoltják az olvasólámpákat. Ekkor, de csakis ekkor, miután lopva körülpillantott, Lecter doktor előveszi az előtte levő ülés alól a saját vacsoráját a párizsi Fauchon delikáteszből, barnával paszpólozott, elegáns, sárga dobozban, harmonizáló színű, dupla selyemtüll masnival átkötve. Lecter doktor csodálatos, illatozó szarvasgombás libamájpástétomot vett, hozzá anatóliai fügét, amelynek elvágott szára még gyöngyözik, és van egy fél üveg St. Estephe-je is. A selyemmasni halk sóhajjal enged. Lecter doktor éppen belekóstolna egy fügébe, az ajka elé tartja, orrcimpája megremeg az aromától, azon töpreng éppen, hogy egyetlen dicső harapással tüntessee el a fügét, vagy csak a felét kapja be, amikor fölsivít mellette a számítógépes játék. Azután megint. Anélkül, hogy fejét elfordítaná, a doktor tenyerébe rejti a fügét, és lenéz a mellette ülő gyerekre. A nyitott dobozból szarvasgomba, májpástétom és konyak illata árad.

A kisfiú szaglászik. Félig behunyt szeme úgy fénylik, mint egy rágcsálóé, Lecter doktor ebédje felé oldalaz. Egy irigykedő testvér hangján sivítja: – Bácsi, bácsi, bácsi! – Ez nem fogja abbahagyni. – Mi az? – Ez egy olyan spéci kaja? – Dehogy. – Akkor mi van benne? – A gyerek hízelegve fordítja a fejét Lecter doktor felé. – Adna egy falást? – Nagyon szívesen adnék – feleli Lecter doktor, miközben megjegyzi magának, hogy a gyerek nagy feje alatt a nyaka mindössze olyan körméretű, mint a disznókaraj – de neked nem ízlene. Ez máj. – Májas hurka! Klaaassz! Anyu megengedi! Anyúúúúúúúúú! – Ez egy szörnyszülött, szereti a májas hurkát, és ráadásul vagy nyüszít, vagy visít. Az asszony, aki csecsemővel ül a sor szélén, összerázkódva felébred. Az elülső sorban ülő utazók, akik annyira hátradöntötték a széküket, hogy Lecter doktor érzi a hajuk szagát, hátrabandzsítanak a székek közötti réseken. – Szeretnénk aludni! – Anyúúúúúú, ehetek ekkicsit a bácsi szemvicséből? Az anyja ölében ülő csecsemő fölébred és bőgni kezd. Anyu bedugja ujját a pelenka alá, az eredmény negatív, és a csecsemő szájába dug egy cumit. – Mit próbál adni neki, uram? – Ez máj, asszonyom – mondja Lecter doktor olyan nyugodtan, amennyire csak képes. – Én nem adtam...

– Májas hurka, a kedvencem, akarok, ő mondta, hogy ad egy kicsííít... – A gyerek fülrepesztő visítássá nyújtja az utolsó szót. – Uram, ha már ad valamit az én gyerekemnek, én is megnézhetném? A megszakított szundikálástól felpüffedt arcú légikisasszony megáll az asszony széke mellett, ahol a csecsemő vonyít. – Minden rendben van? Hozhatok valamit? Megmelegítsek egy üveget? Az asszony erre előhalászott egy cumisüveget, és odaadta a kisasszonynak. Fölkapcsolta az olvasólámpát, és miközben a mellbimbója után kotorászott, odavetette Lecter doktornak: – Odaadná nekem? Ha valamit adni akar a gyerekemnek, akkor látni akarom. Nem azért mondom, hogy megbántsam, de nagyon kényes pocija van. Kisgyermekeinket magától értetődően bízzuk nap mint nap idegenekre. Ugyanakkor bűntudatunkban üldözési mániánk van az ismeretlenekkel szemben, amivel félelmet plántálunk a gyerekeinkbe. A mai világban egy igazi szörnyetegnek figyelembe kell vennie ezt, még akkor is, ha ez a szörnyeteg olyan közömbös a gyerekek iránt, mint Lecter doktor. Odaadta a Fauchon-dobozt az anyukának. – Hé, de gusztusos kaja! – mondta anyuka, és megbökdöste az ujjával, amivel az előbb még a pelenkában kotorászott. – Parancsoljon kiszolgálni magát, asszonyom. – A pálinkát nem kérem – mondta az asszony, és körülnézett, hogy sikerült-e kacajt keltenie. – Hogyhogy magának megengedték, hogy behozza a sajátját? Ez

whisky? Magának engedik, hogy ezt igya a gépen? Ezt a szalagot megtartanám, ha nincs rá szüksége. – Uram, ezt a szeszesitalt nem nyithatja ki a repülőgépen – szólalt meg a légikisasszony. – Félreteszem önnek, jelentkezhet érte a kapunál. – Természetesen. Nagyon köszönöm – mondta Lecter doktor. Még mindig képes volt felülemelkedni környezetén, teljesen ki tudta iktatni. A számítógépes játék sivítása, a horkolások és fingások meg sem közelítették azt a pokoli üvöltözést, amelyet a zárt osztályon hallott. Az ülés azért legalább úgy szorított, mint a kényszerzubbony. Lecter doktor, ahogy azt az intézetben oly sokszor tette, fejét hátrahajtotta, szemét lehunyta, és pihenésképpen visszavonult emlékpalotájának nyugalmába. Erre a kis időre ezerszobás palota épül a repülő fémhengerben, amely üvöltve törtet kelet felé, széllel szemben. Ahogy egyszer a Capponik palotájában tettünk látogatást Lecter doktornál, úgy lépünk be most is elméjének kastélyába... Az előtér a palermói normann kápolna, szigorú, szépséges és időtlen, ahol a halandóságra csupán a padlóba vésett koponya emlékeztet. Hacsak nem sietős valamilyen információt szereznie a palotából, akkor a doktor gyakran megáll itt, ahogy most is teszi, és megcsodálja a kápolnát. Emögött kezdődik a tágas és tekervényes, hatalmas építmény: Lecter doktor alkotása. Az emlékezet palotája egy rendszer, melyet nagyon jól ismertek az ókori tudósok; számtalan ismeretet őrzött meg a sötét középkorban, mikor a vandálok elégették a könyveket. Az előtte élt tudósokhoz hasonlatosan Lecter

doktor is hatalmas mennyiségű ismeretet zárt be ezer szobába, de az ókoriaktól eltérően neki van ezzel a palotával egy másodlagos célja is: néha itt él. Éveket töltött el gyönyörű gyűjteményei között, miközben teste kényszerzubbonyban hevert a zárt osztályon, ahol a sikolyok úgy rezegtették az acélrácsokat, mint a pokol hárfáját. Hannibal Lecter palotája még középkori mércével mérve is hatalmas. Ha átfordítjuk a tapintható világ nyelvére, méretében és bonyolultságában fölveszi a versenyt az isztambuli Topkapi palotával. Éppen akkor érjük utol, amikor elméjének fürge papucsában belép az előtérből az Évszakok Nagy Csarnokába. A palota azon elvek szerint épült, amelyeket Keószi Szimónidész fedezett föl, és négyszáz évvel később Cicero dolgozott ki: levegős, magas mennyezetű, olyan tárgyakkal és képekkel berendezve, amelyek erőteljesek, megdöbbentőek, némelyik elképesztő és abszurd. A jól elhelyezett kiállítási tárgyak úgy vannak megvilágítva, mint a nagy múzeumokban. A falak azonban nem semleges színűek, mint azokban. Giottóhoz hasonlóan Lecter doktor is freskókkal díszítette elméje palotájának falait. Úgy döntött, ha már úgyis a palotában tartózkodik, megkeresi Clarice Starling otthoni címét, de nem siet, így hát megáll a hatalmas lépcső alján, a riacei bronzszobrok között. Ezek a Pheidiásznak tulajdonított, fenséges bronz harcosok állnak a freskókkal díszített tér közepén, ahol sok ismerőst fedezhetünk föl Homérosztól Szophoklészig.

Ezer szoba, sok mérföldnyi folyosó., a szobákban elhelyezett tárgyak százai kínálnak kellemes pihenést Lecter doktornak, ha éppen ide akar visszavonulni. Ám a szív és az agy alagsorában veszélyek is leselkednek. Nem minden kamra szép, fényes és magas. Vannak lyukak az elmében: olyanok, mint a középkori kútbörtönök. Bűzös üregek, melyeknek felejtés a neve, palackforma cellák a tömör sziklában, tetejükön csapóajtóval. Onnan semmi sem távozik egykönnyen, csak hogy nekünk könnyebb legyen. Egy földrengés, védműveink hibája vagy a szikrák begyújthatják a mérgező gázokat – és az évek óta verembe zárt dolgok kiszabadulnak, készen rá, hogy fájdalommá robbanjanak, és veszedelmes viselkedésbe hajszoljanak bennünket... Rettegve és áhítattal követjük a doktort, amint gyors, könnyű léptekkel siet végig a maga készítette folyosón. Most jobbra kanyarodik, el Plinius mellszobra mellett, föl a lépcsőn a Címek Csarnokába, meghatározott sorrendű szobrok és képek között, amelyek jól el vannak különítve egymástól, és fényesen meg vannak világítva, úgy, ahogy Cicero javasolja. Igen! Az ajtótól jobbra a harmadik fülkét egy festmény uralja, Szent Ferenc lepkével etet egy seregélyt[8]. A falikép előtti padlón, életnagyságban, festett márványon: az arlingtoni Nemzeti Temetőben felvonulás van, a harminchárom éves Jézus vezet egy 1927-es T-Ford kisteherautót, a kocsi platóján J. Edgar Hoover integet a láthatatlan tömegnek. Mögöttük Clarice Starling menetel, vállán 308-as Enfield puskával.

Lecter elégedettnek tűnik, hogy láthatja Starlingot. Már régóta megszerezte Starling lakcímét a Virginiai Egyetem Végzett Diákjainak Szövetségétől. A címet ezen a képen helyezte el, és most nagy örömére felidézi a házszámot és az utca nevét, ahol Starling él: 3327 Tindal Arlington, Virginia 22308 Lecter doktor természetfölötti sebességgel tud haladni emlékpalotájának hatalmas csarnokaiban. Reflexei és ereje, érzékelése, elméjének fürgesége jól fölvértezi a fizikai világ ellen. De vannak helyek, ahova nem léphet be biztonsággal, ahol nem érvényesek Cicero törvényei a logikáról, a rendezett térről és a fényről... A 747-es világában Lecter doktor feje az üléstámlának préselődik, szemét lehunyja. Feje lágyan bólogat, ahogy a légörvények dobálják a gépet. A sor végén a csecsemő kiitta a üveget, de még nem alszik. Feje kivörösödik. Anyukája érzi, hogy a kis test megfeszül a pléd alatt, azután elernyed. Nem kétséges, mi történt. Nem kell megmártani az ujját a pelenkában. Az elülső sorban valaki megszólal: – Jesszusom! A repülőgép tornatermi szagára újabb bűzréteg ülepszik. A Lecter doktor melletti kisfiú, aki már hozzáedződött a csecsemő szokásaihoz, tovább falatozza a Fauchoncsemegét. Az emlékezet palotája alatt felpattannak a csapóajtók, pincebörtönök böfögik rettenetes bűzüket... Néhány állatnak sikerült túlélnie a csatát, melyben Hannibal Lecter szülei meghaltak, birtokuk hatalmas erdeje pedig szénné égett.

A szökevények vegyes összetételű csoportja, akik bevették magukat a távoli vadászlakba, azt ettek, amit éppen találtak. Egyszer felvertek egy nyíltól sebzett oldalú, sovány, a hóból kikapart füvön tengődő szarvast. Elvezették a táborukig, hogy ne kelljen fölöslegesen cipelni. A hatéves Hannibal Lecter az istálló egyik résén leste, ahogy bevonszolják: az állat fejét rázva próbált szabadulni a nyakára csavart kötéltől. Nem akarták lelőni, inkább ledöntötték vékony lábairól, és egy fejszével átvágták a torkát, miközben számos nyelven átkozták egymást, hogy hozzon már valaki egy lavórt, mielőtt még kárba veszne a vér. Nem sok ennivaló akadt a sovány szarvason, két-három nap múlva a hosszúkabátos katonaszökevények büdös párafelhőket fújva ismét átgázoltak a hóban a vadászlaktól az istállóba, hogy válasszanak egyet a szalmában összebújó gyerekek közül. Egy se fagyott még meg, így tehát élőt választottak. Megtapogatták Hannibal Lecter combját, felsőkarját, mellét, azután inkább a húgát, Mischát választották, őt vitték el, mint mondták, játszani. Még senki se jött vissza azok közül, akiket elvittek játszani. Hannibal olyan erősen kapaszkodott Mischába, addig markolta szívós ujjaival, amíg rá nem vágták a nehéz ajtót, ettől elkábult, és eltört a felkarcsontja. Átvezették Misehát a havon, amely még mindig foltos volt a szarvas vérétől. Hannibal szenvedélyesen imádkozott, hogy ismét láthassa Mischát; az ima teljesen elborította hatéves elméjét, mégsem tudta kiszorítani belőle a fejszecsapás

hangját. A viszontlátásért mondott fohász nem maradt teljesen megválaszolatlan, mert csakugyan láthatta Mischa néhány tejfogát fogvatartóik büdös latrinájában, félúton a vadászlak és az istálló között, ahova a gyerekeket zárták, és akiknek húsán éltek 1944-ben, a Keleti Front összeomlása után. Az imáira kapott részleges válasz után Hannibal Lecter többé nem fárasztotta magát azzal, hogy bármiféle istenségen elmélkedjék, kivéve annak felismerését, hogy mennyire elhalványulnak az ő szerény portyázgatásai Isten mellett, aki utánozhatatatlan a gúnyban, és minden mértéken fölül rosszindulatú. Ezen a zötyögő repülőgépen, miközben feje szelíden billeg a támlán, Lecter doktor megakad a véres havon eltűnő Mischa utolsó képe és a fejsze koppanása között. Megakad, és ezt nem bírja. A verejtékező arcból kurta sikoly hasít a repülőgép világába, halk, fülsértő fejhangon. Az előtte ülő utasok hátrafordulnak, néhányan épp szundikálásukból riadnak fel. Valaki acsarkodik az elülső sorban: – Jesszuskám, öcsi, mi van veled? Uramisten! Lecter doktor szeme kinyílik, egyenesen előre néz. Ekkor egy kéz érinti az övét. A kisfiú keze. – Rosszat álmodott, mi? – A gyerek nem rémült meg, és nem is törődik az előttük ülők nyavalygásával. – Igen. – Én is sokszor szoktam rosszat álmodni. Nem is nevetem ki. Lecter doktor néhány mély lélegzetet vett, fejét az üléstámlának préselve. Lehajolt a gyerekhez, és

bizalmasan azt mondta: – Igazad van ám, hogy nem eszed meg ezt a moslékot. Ne is edd meg soha! A légitársaságok mostanában nem adnak levélpapírt. Lecter doktor, aki már tökéletesen ura önmagának, valamilyen szállodából származó papírt vett elő a mellzsebéből, és levelet kezdett írni Clarice Starlingnak. Először lerajzolta az arcát. (A vázlat jelenleg a chicagói egyetem tulajdonában van, és hozzáférhető a tudósok számára.) Starling gyereknek látszik rajta, és haja, akár Mischáé, arcára ragad a könnyektől... Lélegzetünk páráján át láthatjuk a repülőgépet: egy ragyogó szikrát a felhőtlen éjszakai égen. Látjuk, amint keresztezi a Sarkcsillag útját, jóval túl azon a ponton, ahonnan nincs visszatérés, és hatalmas ívet ír le a holnapba, az Újvilágba. 49. fejezet A Starling odúját megtöltő akták, lemezek és újságok elérték a kritikus tömeget. Kért ugyan egy nagyobb szobát, de választ eddig nem kapott. Elég! A kárhozottak nemtörődömségével kisajátított egy jókora szobát a Quantico alagsorában. A szobát a viselkedéstudományi részleg külön sötétkamrájának szánták, ha a kongresszus megszavazza rá a kellő pénzt. Ablaka nem volt, viszont telerakták polcokkal, és dupla sötétítőfüggöny helyettesítette az ajtót. Valamelyik névtelen irodai szomszéd felírta gót betűkkel, hogy HANNIBAL HÁZA, és rátűzte a bejárat függönyére. Attól félve, hogy elveszik a szobát, Starling belülre tette a jelzést.

Szinte azonnal a személyi anyag valóságos kincsesbányájára lelt a Columbia Egyetem bűnügyi igazságszolgáltatási könyvtárában, melynek külön Hannibal Lecter-részlege volt. Az egyetemen megvoltak Lecter doktor orvosi és pszichiátriai tevékenységének eredeti okmányai, a tárgyalás gyorsírásos jegyzőkönyvei és az ellene indított polgári perek anyaga is. Amikor Starling először ment a könyvtárba, negyvenöt percig várta, hogy az őr elővadássza a kulcsokat. Második alkalommal, amikor egy unatkozó végzős diák ügyelt, Starling katalogizálatlan anyagokra lelt a könyvtárban. Starling semmivel sem lett türelmesebb attól, hogy belépett életének negyedik évtizedébe. Jack Crawford részlegvezető támogatásával bírói végzést szerzett az ügyészi hivataltól, hogy az egyetem egész gyűjteményét átköltöztethesse saját szobájába a quanticói alagsorban: egy kisteherautó egyetlen fordulóval elhozta az anyagot. De – amint számított is rá – a végzésnek híre ment. Egy idő után az ügy hullámai elérték Krendlert... Két hosszú hét alatt Starling a könyvtári anyag zömét rendbe rakta saját hevenyészett Lecter-központjában. Az egyik pénteken, késő délután lemosta arcáról és kezéről a könyvek porát-piszkát, eloltotta a lámpákat, leült a sarokba a padlóra, és nézte a sok méter hosszú újság- és könyvsort. Lehet, hogy egy pillanatra el is bóbiskolt... Az orra ébresztette föl, és rájött, hogy nincs egyedül: cipőkrém szagát érezte. A szoba félsötét volt, és Paul Krendler megbízott főfelügyelőhelyettes lassan lépkedett a polcok mentén, a könyveket és képeket nézegetve. Nem fárasztotta magát kopogtatással – nem is volt hol kopogtatnia a

függönyökön, de Krendler amúgy sem volt az a kopogtatós fajta. Itt, a quanticói pincében határozottan úgy viselkedett, mint aki éppen egy nyomortelepet látogat meg. A szoba egyik falát Lecter doktor itáliai tartózkodásának szentelték: egy nagy fényképen a kifordult belű Rinaldo Pazzi lógott a Palazzo Vecchio ablaka alatt. A szemközti fal az Egyesült Államokban elkövetett bűncselekményeivel volt megtöltve, ezt a részt annak az íjas vadásznak a rendőrségi fotója uralta, akit Lecter doktor évekkel korábban ölt meg. A szögre akasztott testen ugyanazok a sebek voltak láthatók, mint a középkori Sebesült Ember-illusztrációkon. A polcokon ügyiratok sokasága szorongott a Lecter doktor áldozatainak családtagjai által indított polgári peres eljárások iratai mellett. Lecter doktor személyes feljegyzései pszichiátriai kezeléseiről ugyanabban a sorrendben álltak, mint hajdan az irodájában. Starling úgy rendezte el őket, hogy nagyítóval vizsgálta meg az irodáról készített rendőrségi felvételeket. A szobában csak annyi fény volt, amennyit a doktor fejét és nyakát ábrázoló röntgenfelvételeket megvilágító lámpa és a sarokban álló számítógép adott. A gép mellett tornyosultak Starling kutatásának eddigi eredményei. Nehezen összegyűjtött papírfecnik, átvételi elismervények, részletes számlák, amelyek megmutatták, hogy milyen életet is élt Lecter doktor Itáliában és Amerikában, mielőtt elmegyógyintézetbe csukták volna, és egyben híven tükrözték a férfi ízlésvilágát is.

Starling felépítette a doktor baltimore-i lakásának egyetlen megmaradt enteriőrjét: porcelán, ezüst, kristály, ragyogóan fehér asztalnemű, egy gyertyatartó. Másfél négyzetméternyi elegancia dacolt a szoba groteszk függönyeivel. Krendler fölvette a nagy borospoharat, és körmével megpöccintette. A megbízott főfelügyelő-helyettes sohasem látott közelről bűnözőt, sohasem harcolt terepen, neki Lecter doktor nem volt egyéb médiamumusnál és lehetőségnél. Már látta a saját fényképét egy ehhez hasonló kiállításon az FBI múzeumában, ha egyszer Lecter meghal. Látta, milyen óriási értéke lenne ennek egy kampányban. Odadugta orrát a doktor hatalmas koponyájáról készített röntgenhez, és amikor Starling megszólalt mellette, akkorát ugrott, hogy az orra zsíros foltot hagyott a fényképen. – Segíthetek, Mr. Krendler? – Miért ücsörög itt a sötétben? – Gondolkodom, Mr. Krendler. – Az emberek fönn a Dombon tudni akarják, mit teszünk Lecter ügyében. – Ezt tesszük. – Tájékoztasson, Starling! Hadd legyek naprakész. – Nem akarná inkább, hogy Mr. Crawford... – Hol van? – A bíróságon. – Szerintem Crawford kezd szétesni – magának még sohasem volt ilyen érzése? – Nem, uram, sohasem.

– Mit csinál itt? Panaszt kaptunk az egyetemről, mert maga elhurcolta az egész anyagot a könyvtárukból. Ezt ügyesebben kellett volna elintéznie. – Ide gyűjtöttünk mindent, ami Lecter doktorra vonatkozik, tárgyakat és följegyzéseket egyaránt. A fegyverei a lőfegyver- és megmunkálási részlegnél vannak, de azokról is szereztünk másolatot. Itt van minden, ami a személyes irataiból maradt. – Na és mihez kezd vele? Elszalad előle, vagy könyvet ír belőle? – Szünetet tartott, amíg ezt a gyengécske rímet elhelyezte agya raktárában. – Ha mondjuk egy magas rangú republikánus képviselő a jogi felügyelettől megkérdezi tőlem, mit tesz maga, Starling különleges ügynök, Hannibal Lecter elfogásáért, akkor mit mondhatok neki? Starling minden lámpát fölkapcsolt. Látta, hogy Krendler még mindig drága öltönyöket vásárol, de takarékoskodik az inggel és a nyakkendővel. Csuklójának szőrős bütykei kiálltak kézelőiből. Starling egy pillanatra átnézett a falon, ki az örökkévalóságba, és összeszedte magát. Úgy kell látnia Krendlert, mint egy osztályt az akadémián. – Tudjuk, hogy Lecter doktornak nagyon jó igazolványai vannak – kezdte. – Legalább még egy megbízható személyazonossága van, talán több is. Ezen a téren nagyon óvatos. Nem fog hibát elkövetni. – Folytassa! – Nagyon kifinomult ízlése van, néha egészen különc az ételekben, borokban és a zenében. Ha idejön, akkor is megkívánja ezeket a dolgokat. Meg is fogja szerezni őket. Nem tagadja meg magától. Mr. Crawforddal

átnéztük a számlákat és a papírokat, amelyek megmaradtak baltimore-i életéből, az első letartóztatása előtti időkből, továbbá azokat a számlákat, amelyeket az olasz rendőrség képes volt összeszedni. Összeállítottunk egy listát azokról a dolgokról, amiket szeret. Itt láthatja: abban a hónapban, amikor Lecter doktor a Benjamin Raspail nevű fuvolásból készített borjúmirigyet tálalta föl a Baltimore-i Filharmonikusoknak, két rekesz Château Pétrus nevű bordóit vásárolt, ebből egy rekesz háromezer-hatszáz dollár. Vásárolt öt rekesz Bâtard Montrachet-t is, rekeszenként ezeregyszáz dollárért, valamint számos kevésbé nemes bort. Ugyanilyen minőségű bort rendelt St. Louisban a szobapincértől, szökése után, majd Firenzében a Vera dal 1926-tól. Ez az ital nagyon ritka. Ellenőrizzük az importőröket és a borkereskedőket, hogy ki vásárol ilyet tőlük ládaszámra. New Yorkban „A” minőségű libamájat rendelt, kilója kétszáz dollár, a Grand Central Oyster Baron át pedig gironde-i zöld osztrigát. A filharmonikusoknak rendezett vacsora ezekkel az osztrigákkal kezdődött, ezt követte a borjúmirigy, aztán gyümölcsös jégkása, a folytatás elolvasható a Town & Countryban... – Gyorsan, hangosan olvasni kezdett: – „Feltűnően sötét, fényes ragu következett, meghatározatlan összetevőkből, sáfrányos rizskörettel. Az izgalmasan sötét ízek erőteljes basszusa csakis a szaft lassú elpárologtatásával érhető el.” Eddig egyetlen áldozatot sem azonosítottak a ragu alapanyagaként. Blablabla, és így tovább – részletesen leírja a különleges

asztalneműket és evőeszközöket. Most ellenőrizzük a hitelkátyás porcelán- és kristályvásárlásokat. Krendler felhorkant. – Nézze, itt egy polgári per, még mindig tartozik egy Steuben gyertyatartóért. A baltimore-i Galeazzo Motor Company visszaköveteli a Bentley-jét. Lenyomoztuk a Bentley-lerakatokat, ahol csak új vagy régi kocsikat árulnak. Nincs sok belőlük. Azután itt vannak a felturbózott Jaguárok. Faxot küldtünk az éttermek vadhús-ellátóinak, megkérdeztük, ki vett vaddisznóhúst. Starling eközben végignézett egy listát, azután odébb ment a géptől, mert tarkóján már érezte Krendler leheletét. – Igényeltem pénzt, hogy megvásárolhassam néhány jegyüzér együttműködését, afféle kulturális keselyűkét New Yorkban és San Franciscóban – van néhány zenekar és vonósnégyes, amelyeket Lecter különösen kedvel, a hatodik vagy hetedik sorban szeret ülni, és mindig a sor szélén. A rendelkezésünkre álló legjobb arcképét kiosztottam a Lincoln és a Kennedy Központban, valamint a fontosabb hangversenytermekben. Talán ön is segíthetne nekünk a különleges keretéből, Mr. Krendler. – Miután nem kapott választ, Starling folytatta: – Ellenőrizzük az új előfizetőket olyan kulturális folyóiratoknál, melyeket régebben járatott – ideértve az antropológiát, nyelvészetet, a Physical Review -t, matematikát, zenét. – Bérel szado-mazo kurvákat? Férfi prostituáltakat? Starling érezte, hogy Krendler élvezi ezeket a kérdéseket. – Tudomásunk szerint nem, Mr. Krendler. Évekkel ezelőtt Baltimoreban látták hangversenyeken

vonzó nőkkel, köztük a helyi jótékonysági tevékenység kiemelkedő személyiségeivel. Tudjuk, hogy a születésnapjukra ajándékokat vett nekik. Tudomásunk szerint egyiküknek sem esett baja, és egyik sem hajlandó beszélni róla. Semmit sem tudunk nemi hajlamairól. – Én mindig azt hittem, hogy homokos. – Miért, Mr. Krendler? – Hát ez a sok lila kultúra. Kamarazene meg teadélután. Igazán nem akarom megsérteni, ha magának rokonszenvesek az ilyen emberek, vagy ha vannak hasonló barátai. Egyvalamit a lelkére kötnék, Starling: én itt együttműködést követelek. Nincsenek külön kiskirályságok. Minden jelentésről másolatot kérek, minden bélyegzőkártyát, minden nyomot látni akarok. Megértett, Starling? – Igen, uram. Krendler az ajtóban még azt mondta: – Azt jól teszi. Talán lehetősége lesz rá, hogy javítson a helyzetén. A maga úgynevezett karrierjének minden segítségre szüksége van, amit csak megszerezhet. A jövendőbeli sötétkamrát máris fölszerelték ventilátorral. Starling a szeme közé nézett Krendlernek és bekapcsolta a ventilátort, hogy kifújja az arcszesz és a cipőkrém szagát. Krendler keresztülcsörtetett a függönyön anélkül, hogy elköszönt volna. A levegő úgy táncolt Starling szeme előtt, ahogy a lőtéren szokott a forróságtól. Krendler a folyosón hallotta, hogy a nő utánaszól. – Kikísérem, Mr. Krendler.

A megbízott főfelügyelő-helyettest sofőr várta odakint. Még mindig azon a szinten állt, hogy be kellett érnie egy Mercury Grand Marquis szedánnal. Már kint a szabadban, de mielőtt a megbízott odaérhetett volna a kocsijához, a nő megszólalt: – Várjon, Mr. Krendler! A főfelügyelő-helyettes értetlenül megfordult. Csak nem vibrál valami? Dühös megadás? – Itt szabad ég alatt vagyunk – szólt Starling. – Nincsenek lehallgató berendezések, hacsak magán nem. – Hirtelen ötlete támadt, aminek nem tudott ellenállni. A poros könyvek között végzett munkához laza farmeringet öltött szoros topjára. Ne tedd! Bassza meg! Felpattintotta a patentgombokat, és széttárta az inget. – Látja, én nem vagyok bedrótozva. – Még melltartó sem volt rajta. – Talán ez az egyetlen alkalom, hogy magánbeszélgetést folytathassunk, és szeretnék föltenni egy kérdést. Évek óta dolgozom itt, és maga egyetlen alkalmat sem mulaszt el, hogy betartson nekem. Mi a baja velem, Mr. Krendler? – Örülök, hogy szóba hozta... majd időt szakítok magára, hogy átvehessük... – Most szeretnék beszélni róla. – Találja ki, Starling! – Azért, mert nem ugrottam a füttyentésére? Mert azt mondtam, hogy menjen haza a feleségéhez? A férfi még egyszer megnézte a nőt. Tényleg nincs bedrótozva. – Ne hízelegjen magának, Starling... ez a város tele van tahó vidéki picsákkal.

Beszállt a vezető mellé, megkocogtatta a műszerfalat, és a nagy kocsi megindult. A szája mozgott, mintha még be akarná fejezni, amit elkezdett: „Hozzád hasonló tahó picsákkal”. Krendler úgy hitte, hogy még sok politikai beszédet kell tartania. Szerette volna erősíteni a verbális karatetudását, és kialakítani magában az érzéket a harapáshoz. 50. fejezet – Én mondom, menni fog – mondta Krendler a ziháló sötétnek, ahol Mason feküdt. – Tíz évvel ezelőtt nem tudta volna megcsinálni, de most olyan gyorsan képes megszerezni számítógépen a vásárlók listáját, ahogy a libán keresztülmegy a szar. – Kicsit fészkelődött a díványon, a vendéglátó zug vakító lámpái alatt. Látta Margot árnyékát az akvárium mellett. Már hozzászokott, hogy előtte káromkodjon, sőt élvezte is. Fogadni mert, hogy Margot szívesebben vette volna, ha neki is farka nő. Kedve támadt kimondani a nő előtt a fasz szót, és meg is találta a módját: – Így derítette föl a terepet, kisakkozta Lecter ízlését. Valószínűleg azt is meg tudná mondani, melyik oldalon hordja a faszát. – Ha már itt tartunk, Margot, küldd be dr. Doemlinget! – szólalt meg Mason. Dr. Doemling odakint várakozott a játszószobában a hatalmas, kitömött állatok között. Mason láthatta a videón, amint a nagy zsiráf plüssheréit gusztálja, éppen úgy, ahogy a Viggert család kerülgette a Dávid-szobor golyóit. A képernyőn sokkal kisebbnek tűnt a

játékoknál, mintha összesajtolta volna magát – talán hogy befurakodhasson egy másik gyerekkorba. A pszichológus száraz jelenségnek tűnt a vendégfogadó sarok fényeiben, rendkívül tisztának, mindazonáltal korpásnak, aki a kopasz részekre fésülte a haját. Leült Krendlerrel szemben a kávézóasztal mellé, és úgy látszott, otthon érzi magár a szobában. A gyümölcsöstál felé eső részén az egyik alma kukacos volt. Dr. Doemling elforgatta a kukacos részt, hogy megnézhesse a másik oldalt. Szemüvege mögül a hülyeséget súroló áhítattal követte Margot-t, aki újabb két diót fogott a markába, és visszament a helyére az akvárium mellé. – Dr. Doemling a pszichológiai intézet vezetője a Baylor Egyetemen. Az övé a Verger-katedra – mondta Mason Krendlernek. – Megkérdeztem, miféle kötelék lehet Lecter doktor és Clarice Starling FBI-ügynök között. Doktor... Doemling úgy nézett előre a székéből, mintha a tanúk padján ülne, az arcát Mason felé fordítva, mintha ő lenne a bíró. Krendler láthatta rajta a gyakorlottságot, a napi kétezer dolláros szakértő tanú körültekintő pártosságát. – Mr. Verger nyilvánvalóan ismeri a minősítésemet, óhajtja ön is megismerni? – kérdezte. – Nem – felelte Krendler. – Átnéztem ennek a Starlingnak a jegyzeteit a Hannibal Lecterrel folytatott beszélgetésekről, a férfi hozzá írt leveleit és azokat a háttéranyagokat, amelyeket maga adott – kezdte Doemling.

Krendler ettől összerándult, mire Mason azt mondta: – Dr. Doemling írásban kötelezte magát, hogy a dolgot bizalmasan kezeli. – Cordell majd beteszi a vetítőbe a diákat, amennyiben óhajtja – mondta Margot. – Először egy kis háttértanulmányt. – Doemling a jegyzeteit tanulmányozta. – Tudjuk, hogy Hannibal Lecter Litvániában született. Az apja gróf, a címet a család a tizedik században kapta, anyja előkelő olasz család leszármazottja, egy Visconti. Amikor a németek Oroszországban hátrálni kezdtek, a náci páncélosok a főútról tűz alá vették Vilniushoz közeli birtokukat, és a két szülő a személyzet zömével együtt meghalt. Ezután a gyerekek eltűntek. Ketten voltak, Hannibal és a húga. Nem tudjuk, hogy a lánnyal mi történt. Az a lényeg, hogy Hannibal ugyanolyan árva volt, mint Clarice Starling. – Ahogy ezt már megmondtam magának – tette hozzá türelmetlenül Mason. – De milyen következtetést vont le ebből? – kérdezte dr. Doemling. – Én nem állítom azt, hogy egyfajta rokonszenv ébredt a két árva között, Mr. Verger. Ennek semmi köze a rokonszenvhez. A rokonszenv szóba sem jöhet itt. Ide hallgasson! Az árvaság közös élménye mindössze annyit tesz lehetővé, hogy Lecter doktor jobban megérti Starlingot, és végső soron irányítani is tudja. Az egésznek a lényege az irányítás. – Ez a Starling intézetekben töltötte gyerekkorát, és abból, amit maga elmondott nekem, semmi sem utal arra, hogy hosszabb ideig tartó személyes kapcsolata lett

volna egy férfival. Egy volt évfolyamtársával él együtt, egy fiatal afroamerikai nővel. – Hát ez nagyon úgy hangzik, mintha köze lenne a szexhez – szólt közbe Krendler. A pszichiáter egy pillantást sem pocsékolt Krendlerre – automatikusan levegőnek tekintette. – Az ember sohasem mondhatja meg biztosan, hogy valaki miért él együtt valakivel. – Ez is egyike a dolgoknak, amelyek rejtezkednek, ahogy a Biblia mondja – jegyezte meg Mason. – Sterling nagyon gusztusos nő – szólalt meg Margot. – Én azt hiszem, a vonzalom inkább Lecternél érhető tetten, mint a lánynál – mondta Krendler. – Láthatta, az a lány egy jegelt hal. – Tényleg jegelt hal, Mr. Krendler? – Margot hangjából kiérződött, hogy jól mulat. – Gondolod, hogy leszbi, Margot? – kérdezte Mason. – Honnan az ördögből tudnám? Akármicsoda is, ezt a saját kizárólagos ügyének tekinti – nekem ez volt róla a benyomásom. Én azt hiszem, kemény nő, karakán arcú, de azt nem mondanám, hogy jegelt hal. Nem sokat beszélgettünk, de nekem ez volt a benyomásom. Ez még azelőtt volt, hogy segítenem kellett neked, Mason – te rohantál le, emlékszel? Én nem mondanám, hogy az a lány egy jegelt hal. Egy lánynak, olyan külsővel, mint Sterling, bizonyos távolságot kell tartania, különben mindenféle seggfej lerohanná. Krendler érezte, hogy Margot egy kicsit túl hosszú ideig nézett rá, noha csak a körvonalait láthatta. Milyen különösek a hangok ebben a szobában! Krendler oldalazó hivatali bikkfanyelve, Doemling pedáns

szamárbőgése, Mason mély, zengő szavai, csúnyán eltorzult réshangjaival, Margot pedig kemény, mint egy versenyló, és haragszik a zablára. – Van némi elképzelésem a magánéletéről, tekintve látható apai fixációját – folytatta Doemling. – Röviden részletezem. Van három dokumentumunk Lecter doktorról, melyek Clarice Starlingra vonatkoznak. Két levél és egy rajz. A rajz a Golgota-órát ábrázolja; akkor tervezte, amikor a zárt osztályon lakott. – A képernyőre nézett. – A diát kérem! Valahol a külső szobában Cordell föltette a fantasztikus vázlatot a megemelt monitor elé. Az eredeti faszénnel készült, zsírpapírra. Masoné fénymásolón készült, a vonalak szederjesek voltak, mint a véraláfutás. – Szabadalmaztatni akarta – mondta Doemling. – Ahogy láthatják, Krisztust itt egy óra lapján feszítik meg, karjai forgásával mutatja az időt éppúgy, ahogy a Mikiegér-órák. Ez nagyon érdekes, mert az arc, az előrebukó fej Clarice Sterlingé. Azalatt rajzolta, amíg a nő kihallgatta. Itt egy fénykép róla, maguk is láthatják. Ugye, Cordellnek hívják az inast? Cordell, tegye föl kérem a fényképet! Nem volt kérdéses, hogy Jézusnak Sterling-feje van. – Egy másik anomália, hogy az alakot a csuklójánál és nem a tenyerénél fogva szögezték oda a kereszthez. – Ez így pontos – szólalt meg Mason. – A csuklónál kell felszögezni, és nagy fa alátéteket is kell odatenni, különben a kéz meglazul és lötyögni kezd. Idi Aminnal a saját kárunkon jöttünk rá, amikor húsvétkor lejátszottuk az egészet Ugandában. A mi Megváltónkat is a csuklójánál fogva szögezték föl. Minden Golgota-

festmény hibás. A héber szöveget félrefordították, amikor átültették latinra. – Köszönöm – mondta dr. Doemling nem túl őszintén. – A keresztrefeszítés nyilvánvalóan az imádat tárgyának lerombolását jelenti. Figyeljék meg, hogy a percmutató, amely a hatoson áll, szemérmesen eltakarja az ágyékot. Az óramutató a kilencesen, illetve valamivel azon túl áll. A kilenc óra világos utalás a hagyományos időre, amikor Jézust keresztre feszítették. – Ha pedig a hatot és a kilencet egymás mellé helyezi az ember, akkor hatvankilencet kap, ami igen népszerű szám a társadalmi kapcsolatokban – csúszott ki Margotból. Válaszul Doemling éles pillantására összeroppantotta a diókat, és a padlóra dobta a zörgő héjakat. – Most pedig foglalkozzunk Lecter doktor leveleivel, melyeket Clarice Starlingnak írt. Cordell, ha lenne szíves! Láthatják, hogy folyékony, kalligrafikus írás, lapos hegyű töltőtollal írták, gépies szabályossággal. Olyan, mint a középkori pápai bullák. Meglehetősen szép írás, de elképesztően szabályos. Nincs benne semmi rögtönzés. Tervez. Ezt itt szökése után írta, amely öt ember életét követelte. Olvassunk bele: Nos, Clarice, sikoltanak még a bárányok? Tudja, hogy tartozik nekem egy információval, és ezt szeretném megkapni. Bármelyik hónap első napján megfelel egy apróhirdetés a Times, vagy az International Herald Tribune hazai kiadásában. De még jobb lenne a China Mailben.

Nem leszek meglepve, ha a válasz igen is, nem is. A bárányok most csöndben lesznek. De maga olyan magasra teszi a mércét, hogy újra és újra ki kell érdemelnie az áldott csendet. Mert magát a saját elhivatottsága hajtja; látja maga előtt az elhivatottságot, és az végtelen. Nem szándékozom megkeresni magát, mert a világ érdekesebb magával együtt. És ugyanezt az udvariasságot várom el magától is... Dr. Doemling följebb tolta orrán keret nélküli szemüvegét, és megköszörülte a torkát. – Ez klasszikus példája annak, amit a publikációimban atyáskodásnak hívok – a szakirodalomban széles körben kezdik Doemling-féle atyáskodásnak nevezni. Lehet, hogy belekerül a következő Diagnosztikai és statisztikai kézikönyvbe. Laikus számára úgy lehet meghatározni, hogy egy bölcs és figyelmes felettes eljátszása tulajdon céljaink elősegítése érdekében. Az ügy följegyzéseiből megtudtam, hogy a bárányokkal kapcsolatos kérdés Clarice Starling gyermekkori élményére utal, amikor fogadott szülei montanai tanyáján levágták a bárányokat – folytatta száraz hangon dr. Doemling. – Információkat cserélt Lecterrel – mondta Krendler. – A doktor tudott valamit a sorozatgyilkosról, akit Buffalo Billnek hívtak. – A második levél hét évvel későbbről származik, első pillantásra részvétnyilvánítás és támogatás – folytatta Doemling. – Gúnyosan célozgat a nő szüleire, akiket Starling láthatólag tisztel. Az apját „halott éjjeliőr”-nek

nevezi, az anyját pedig „szobalány”-nak. Azután olyan kiváló tulajdonságokkal ruházta föl őket, melyeket a nő tulajdonított nekik, majd tovább hangsúlyozza őket, hogy mentséget találjon szakmai hiányosságaira. Itt hízelgésről és parancsolásról van szó egyszerre. – Azt hiszem, Starling erősen kötődött az apjához, egy imágóhoz, amely megakadályozta abban, hogy könnyen alakítson ki szexuális kapcsolatokat, és talán egyfajta átvitel miatt vonzódik Lecter doktorhoz, aki ezt perverzitásában azonnal kihasználja. Ebben a második levélben ismét bátorítja, hogy apróhirdetésben vegye föl vele a kapcsolatot, és még kódnevet is javasol. Krisztusom, ez nem hagyja abba! A türelmetlenség és unalom kínszenvedés volt Masonnak, mert nem tudott izegni-mozogni. – Remek, kitűnő, jól van, doktor – szakította félbe a beszédet. – Margot, nyisd ki egy kicsit az ablakot! Van egy új forrásom is Lecterrel kapcsolatban, dr. Doemling. Valaki, aki ismeri mindkettejüket, látta is őket együtt, és mindenki másnál többet forgott Lecter körül. Szeretném, ha beszélne vele. Krendler fészkelődött a díványon, a belei feszülni kezdtek, amikor meglátta, ki lép be a szobába. 51. fejezet Mason beleszólt a házimikrofonjába, mire egy magas alak lépett a szobába. Olyan izmos volt, mint Margot, és fehér ruhát viselt. – Ő Barney – mondta Mason. – A Közveszélyes Elmebetegek Baltimore-i Állami Kórházában dolgozott

hat éven keresztül, amikor Lecter ott volt. Most nekem dolgozik. Barney szívesebben ácsorgott az akvárium előtt, de dr. Doemling látni akarta a fényben is. Helyet mutatott Krendler mellett. – Barneynak hívják? Mármost Barney, mi a képzettsége? – Ógyéá. – Okleveles gyakorló ápoló? Kitűnő. Ez minden? – Bölcsészettudományi diplomát szereztem az Egyesült Államok levelező főiskoláján – mondta Barney kifejezéstelen arccal. – Továbbá oklevelem van a Cummings Bonctani Intézettől. Képzett boncmester vagyok. Esti tanfolyamon végeztem el, az ápolói szakiskola mellett. – Boncmesterként vett részt ápolói képzésben? – Igen, a tetemeket távolítottuk el a bűnügyek színhelyéről és segédkeztünk a boncolásoknál. – És azelőtt? – Tengerészgyalogos voltam. – Értem. És miközben az állami kórházban dolgozott, látta, amint Clarice és Hannibal Lecter kapcsolatba kerülnek egymással – amin azt értem, hogy beszélgettek? – Nekem úgy tűnt, hogy ők... – Kezdjük azzal, hogy pontosan mit látott, és ne azzal, hogy mit gondolt arról, amit lát, jó? Mason félbeszakította. – Éppen elég okos ahhoz, hogy legyen véleménye. Barney, maga ismeri Clarice Starlingot. – Igen.

– Hannibal Lectert hat éven át ismerte. – Igen. – Mi volt közöttük? Krendler eleinte nehezen értette Barney magas, rekedtes hangját, mégis ő tette föl a leginkább helyénvaló kérdést. – Barney, Lecter eltérően viselkedett, amikor Starlinggal beszélt? – Igen. Az idő nagy részében egyáltalán nem felelt a látogatóknak – mondta Barney. – Néha egy pillantásával is meg tudott sérteni egy akadémikust, aki az agyában akart piszkálni. Egy professzort megríkatott. Ridegen bánt Starlinggal, de sokkal többször válaszolt a kérdéseire, mint a legtöbb látogatónak. Érdekelte a lány. Izgatta. – Hogyhogy? Barney vállat vont. – Alig látott nőket. Az a nő tényleg szép... – Ebben nincs szükségem a véleményére – szólt közbe Krendler. – Ez minden, amit tud? Barney nem felelt. Úgy nézett Krendlerre, mintha annak a bal és jobb agyféltekéje két összeragadt kutya lenne. Margot feltört egy újabb diót. – Folytassa, Barney! – mondta Mason. – Őszinték voltak egymással. Lecter ebben lefegyverző tud lenni. Az embernek az az érzése, hogy derogálónak tartja a hazugságot. – Minek tartja a hazugságot? – kérdezte Krendler. – Derogálónak. – D-E-R-O-G-Á-L-Ó-N-A-K – szólt ki a sötétből Margot Verger. – Megalázónak. Vagy lealjasítónak, Mr. Krendler.

Barney folytatta. – Lecter doktor mondott a lánynak néhány kellemetlen dolgot önmagáról, azután néhány kellemesebbet is. Starling el tudta viselni a rosszat, és utána csak még jobban élvezhette a jót, tudva, hogy ez nem hadova. Lecter doktor bájosnak és mulatságosnak találta. – Maga meg tudja ítélni, hogy Hannibal Lecter mit talált „mulatságosnak”? – kérdezte dr. Doemling. – Hogy volt képes erre, Barney ápoló? – Azzal, hogy odafigyeltem a nevetésére, dr. Dumaling. Megtanítottak bennünket rá az iskolában, ahol volt egy gyógyítás és barátságos külső című tantárgy. Vagy Margot horkant föl, vagy az akvárium a háta mögött. – Csigavér, Barney! Mondja el a többit is! – parancsolta Mason. – Igen, uram. Lecter doktorral néha beszélgettünk éjszakánként, amikor éppen nyugalom volt. Megbeszéltük a tanfolyamokat, melyeket éppen végeztem, meg sok mást is. Ő... – Véletlenül nem végzett levelezőn lélektant? – Doemlingnek ezt meg kellett kérdeznie. – Nem, uram, nem tartom a lélektant tudománynak. Lecter doktor sem. – Barney gyorsan folytatta, mielőtt a lélegeztetőgép lehetővé tette volna, hogy Mason megfeddje. – Csak azt ismételhetem, amit ő mondott nekem. Ő látta, miként válik a nő valamivé, úgy volt bájos, mint egy oroszlánkölyök, egy kisoroszlán, amely idővel megnő, és igazi nagymacska lesz. Amelyikkel már nem lehet játszani. Megvan benne az oroszlánkölyök buzgósága, mondta Lecter doktor.

Megvan minden fegyvere hozzá, egyelőre miniatűrben, bár növekvőben, noha még csak annyit tud, hogyan birkózza le a többi kölyköt. Ez mulattatta a doktort. Az is mond valamit, ahogy a kapcsolatuk elkezdődött. Lecter először udvarias volt, de ajtót mutatott neki – azután, miközben elment, egy másik ápolt az arcába fröcskölte a spermáját. Ez nagyon felkavarta Lecter doktort, zavarba hozta. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor izgatottnak láttam. A nő ezt látta, és igyekezett kihasználni. Azt hiszem, a doktor csodálta a kurázsiját. – Milyen volt Lecter viszonya a másik ápolttal, aki az ondót fröcskölte? Volt egyáltalán kapcsolatuk? – Nem volt kapcsolatuk – mondta Barney. – Csak Lecter doktor még aznap éjszaka megölte. – Nem külön cellában voltak? – kérdezte Doemling. – Hogyan csinálta? – Három-három cella helyezkedett el a folyosó két oldalán – magyarázta Barney. – Késő éjszaka Lecter doktor beszélgetett vele egy darabig, azután azt mondta neki, hogy nyelje le a nyelvét. – Így aztán Clarice Starling és Hannibal Lecter... barátok lettek? – kérdezte Mason. – Bizonyos formális kereteken belül – bólintott Barney. – Információkat cseréltek egymással. Lecter doktor leírta neki a sorozatgyilkost, akire a nő vadászott, Starling meg azzal fizetett, hogy az életéről mesélt. Lecter doktor azt mondta, hogy Starling talán túlságosan sok energiával, ahogy ő mondta: „túl sok hévvel” végzi a munkáját. A doktor szerint Starling hajlandó majdnem a végsőkig elmenni, ha úgy gondolja, hogy a beosztása

megkívánja. Egyszer azt is mondta, hogy a nő „ízléssel van megverve”. Nem tudom, hogy ez mit jelenthet. – Dr. Doemling, akkor most Lecter megbaszni, megölni vagy megenni akarja a csajt? – kérdezte Mason, kimerítve az általa ismert összes lehetőséget. – Valószínűleg mind a hármat – felelte dr. Doemling. – Nem szeretném megjósolni, hogy milyen sorrendben akarja végrehajtani. Ez a lényege annak, amit mondani akarok. Akármennyire akarják a bulvárlapok – és a bulvármentalitás – romantikusra cukrozni, akármennyire akarják átstilizálni Szépség és Szörnyetegre, Lecter célja a nő tönkretétele, megkínzása és halála. Kétszer reagált Starlingra: amikor megsértették az arcára fröcskölt ondóval, és amikor az újságok széttépték, miután lelőtte azokat az embereket. A támogató álcáját ölti, de valójában a megalázottság izgatja. Ha egyszer meg fogják írni Hannibal Lecter történetét, mert megírják, ezt az affért a Doemling-féle atyáskodás tipikus eseteként írják majd le. Ahhoz, hogy vonzza, az kell, hogy Starling szenvedjen. Egy ránc jelent meg Barney két szeme között a széles, gumiszerű területen. – Közbevethetek valamit, Mr. Verger, mielőtt kérdezne? – Nem várta meg az engedélyt. – A zárt osztályon akkor reagált Lecter doktor, amikor Starling állta a sarat, törölte az arcáról a trutymót, és végezte a munkáját. A levelekben Lecter harcosnak nevezi, és hangsúlyozza, hogy a lövöldözés során Starling megmentette azt a gyereket. Csodálja és tiszteli a nő bátorságát és fegyelmezettségét. Azt mondja, hogy nem fog utánamenni. Ez pedig olyan dolog, amiben sohasem hazudik.

– Pontosan ez az a bulvárlap-gondolkodás, amiről beszéltem – mondta Doemling. – Hannibal Lecterből hiányoznak az olyan érzelmek, mint a csodálat vagy tisztelet. Képtelen melegséget vagy vonzalmat érezni bárki iránt. Ez regényes látszat, és megmutatja a félműveltség veszedelmeit. – Dr. Doemling, ugye, nem emlékszik rám? – kérdezte Barney. – Én voltam ügyeletben a zártosztályon, amikor maga próbált beszélni Lecter doktorral. Sokan próbálták, de ahogy emlékszem, maga volt az egyetlen, aki elbőgte magát. Azután Lecter írt egy recenziót a könyvéről az Amerikai Pszichiátriai Közlönybe. Nem is hibáztatom érte, hogy ettől az írástól elsírta magát. – Ennyi elég, Barney – szólalt meg Mason. – Lássuk az ebédemet! – Nincs rosszabb egy félművelt, autodidaktánál – jegyezte meg Doemling, amikor Barney kiment a szobából. – Doktor, nem mondta nekem, hogy beszélt már Lecterrel – jegyezte meg Mason. – Akkor kataton volt, semmit sem lehetett kiszedni belőle. – És ettől bőgte el magát? – Ez nem igaz. – És nem veszi tekintetbe, amit Barney mond. – Éppen úgy becsapta, mint a nőt. – Lehetséges, hogy Barney is gerjed a lányra – tette hozzá Krendler. Margot magában kuncogott, de elég hangosan ahhoz, hogy Krendler meghallja.

– Ha azt akarja, hogy Clarice Starling vonzó legyen Lecter doktor szemében, ahhoz az kell, hogy a nő szenvedjen – mondta Doemling. – Hadd sugalmazza neki a Starlingot ért csapás, hogy ő is képes lenne sanyargatni. Ha azt látja, hogy a lányt bármiféle átvitt értelemben megsebezték, akkor ő is játszadozni akar vele. Amikor a róka meghallja a nyúl sírását, inaszakadtából lohol oda, de nem azért, hogy segítsen. 52. fejezet – Nem tudom szállítani Clarice Starlingot – mondta Krendler, miután Doemling távozott. – Azt meg tudom mondani, hol van és mit csinál, de nem szólhatok bele abba, hogy az Iroda miként osztogatja a munkákat. És ha az Iroda kiteszi csalinak, akkor meg is védik, ezt elhiheti. Krendler belebökött ujjával a sötétbe, Mason felé, hogy nyomatékosabbá tegye véleményét. – Maga nem folyhat bele egy ilyen akcióba. Egy pillanat alatt kiszúrnák az embereit. Másodszor, az Iroda nem kezdeményez semmit, hacsak Lecter ismét föl nem veszi a kapcsolatot a csajjal, vagy nincs rá bizonyíték, hogy a közelébe akar férkőzni – írt neki korábban is, mégsem látogatta meg. Minimum tizenkét ember kell az őrizethez, ami elég drága dolog. Jobb, ha kimarad belőle. Gázos lenne. – Lenne, kellene, szabadna – mondta Mason, és egészen jól ejtette ki az sz -t. – Margot, nézd meg a milánói Corriere della Será t, a szombatit, amely egy nappal Pazzi halála után jelent meg, nézd meg az első apróhirdetést! Olvasd föl nekünk is!

Margot közel tartotta a fényhez a sűrűn nyomott oldalt. – Angolul van, és egy bizonyos A. A. Aaronnak szól. Azt mondja: Adja fel magát a legközelebbi hatóságnál, ellenség közeledik. Hannah. Ki az a Hannah? – Starling kölyökköri lovát hívták így – felelte Mason. – Figyelmeztetés, Starling küldte Lecternek. A doktor írta meg neki, hogyan kerülhet kapcsolatba vele. Krendler fölállt. – Kutyaúristenit! Starling nem tudhatott Firenzéről. Ha tud róla, akkor azt is tudja, hogy megmutattam magának az anyagot. Mason felsóhajtott, és azon tűnődött, vajon Krendler elég okos-e ahhoz, hogy használható politikus váljék belőle. – Semmit nem tudott. Én helyeztem el ezt az apróhirdetést a La Nazionéban, a Corriere della Serában és az International Herald Tribuneban úgy, hogy egy nappal azután jelenjék meg, amikor elszállítottuk Lectert. Ilyen módon, ha kudarcot vallunk, azt gondolhatja, hogy Starling segíteni igyekezett neki. Még mindig kapcsolatba kerülhetünk vele Starlingon keresztül. – Ezt senki nem veszi be. – Senki. Talán Hannibal Lectert kivéve. Köszönetet mondhat neki – postán, személyesen, ki tudja? Most pedig idehallgasson: még mindig figyelteti a postáját? Krendler bólintott. – A legnagyobb mértékben. Ha Lecter bármit is küld neki, akkor maga előbb fogja látni, mint ő. – Akkor jól figyeljen, Krendler: ezt a hirdetést úgy adtam föl és fizettem meg, hogy Clarice Starling sohasem bizonyíthatja, hogy nem ő adta föl, és csalás az egész. Ez pedig szabálysértés. Ezzel megtörheti,

Krendler. Tudja jól, hogy az FBI leszar mindenkit, ha egyszer kikerült a szervezetből. Mehet kutyatápnak. Még arra sem lesz képes, hogy fegyverviselési engedélyt szerezzen. Rajtam kívül pedig senki sem fog figyelni rá. És Lecter is megtudja, hogy kirúgták. Először valami mással próbálkozunk. – Szünetet tartott, hogy levegőt vegyen, azután folytatta a mondandóját. – Ha az nem működik, akkor úgy teszünk, ahogy Doemling mondja, és sanyargatni fogjuk ezzel a hirdetéssel, sanyargatni, a fenébe, ketté is törheti vele! Azt a felét azért tegye félre, amelyiken a pinája van, azt tanácsolom. A másik fél olyan istentelenül lelkiismeretes. Jaj, nem akartam káromkodni... 53. fejezet Clarice Starling a Virginiai Nemzeti Parkerdőben futott, egyórányira a lakásától. Ez a kedvenc helye, a parkban sehol egy lélek ezen az őszi hétköznapon, amikor kivette oly nagyon áhított szabadnapját. Egy ismerős ösvényen futott az erdős dombok között a Shenandoahfolyó mentén. A dombtetők levegőjét felmelegítette a reggeli napfény, a völgyekben pedig hirtelen lehűlt az idő, úgyhogy arcát melegítette, ugyanakkor hűtötte a lábát. A föld mostanában nem tűnt elég nyugodtnak a lába alatt, ha járt; szilárdabbnak tetszett, amikor futott. Rohant a ragyogó napfényen át, a lombok között behulló-táncoló sugarakban, az ösvény hol pettyes, hol csíkos árnyékain, amit a fatörzsek vetettek az alacsonyan járó, korai nap tüzében. Előtte három

szarvas kapta föl a fejét, két tehén és egy agancsos bika, egyetlen szökkenéssel tették szabaddá az ösvényt, magasba emelt, fehér faruk villogott a sűrű erdő homályában, ahogy tovaszökelltek. A felvidult Starling maga is szökkent néhányat. Mozdulatlanul, mint egy középkori kárpit alakja, Hannibal Lecter ült a folyó fölötti domboldalon az avarban. A futó előtt álló útnak mintegy százötven méterét tudta befogni távcsövével; házilag készített karton ellenzőt tett rá, hogy ne villanjon meg a fényben. Először a szarvasok szökkenését látta meg, azután hét év óta először Clarice Starlingot, teljes életnagyságban. A távcső alatt nem változott az arckifejezése, de az orrcimpái megremegtek, ahogy mélyen beszívta a levegőt – mintha ilyen távolságból megérezhetné a nő szagát. A levegő elhozta neki az avar fakéreggel fűszerezett illatát, alatta a korhadó levelek és a szelíden bomladozó erdei föld aromáját, méterekkel messzebbről egy csipetnyi nyúlbogyót, egy tépett mókusirha átható pézsmaszagát a levelek alól, de Clarice Starlingból semmit, pedig akárhol képes lett volna azonosítani. Látta, ahogy a szarvasok megindulnak előtte, még sokkal azután is látta őket szökellni, hogy Clarice szeme elől eltűntek. Alig egy percig látta a nőt – könnyedén futott, nem küzdött a tereppel. Kicsiny hátizsák volt a vállán, benne egy palack víz. Hátulról világította meg a kora reggeli fény, körvonalai elmosódtak, mintha virágporral szórták volna be a bőrét. Ahogy követte útján, fény villant a vízen a nő mögött, amitől a doktor néhány másodpercig

csak foltokat látott. Starling eltűnt, ahogy az ösvény távolodva lefelé kanyargott egy völgybe. Az utolsó dolog, amit a férfi látott belőle, lófarokba kötött haja volt, amely éppen úgy szökdécselt, mint a fehér fani szarvasok hátsója. Lecter doktor a helyén maradt, meg sem kísérelte, hogy kövesse. Fejében tisztán látta a képet, ahogy fut. Addig futhat odabent, amíg csak kedve van nézegetni. Hét év óta most látta először testi valójában, nem számítva a bulvárlapok képeit, nem számítva a csak egy villanásnyira látott fejet egy távoli kocsiban. Lefeküdt az avarban, kezét a feje alá téve figyelte, ahogy a juharfák gyérülő lombja reszket az ég előterében, mely olyan sötét volt, hogy csaknem lilán égett. Lila, lila: a vad muskotályszótő, amelyet idefelé szedett, az volt lila; a szemek már kezdtek összetöppedni a poros fürtön. Sokat megevett, némelyiket szétnyomta tenyerében és lenyalta a lét, ahogy a gyerekek szokták. Lila, lila. Lila padlizsán a kertben. A magas vadászlakban déltájt nem volt meleg víz, Mischa dadája kivitte az ütött-kopott rézkádat a konyhakertbe, hogy a napon melegítse meg a kétéves kislány fürdővizét. Mischa ült a fénylő kádban a vetemények között a meleg napon, körülötte fehér káposztalepkék röpködtek. A kádban csak annyi víz volt, hogy a pufók lábacskákat eltakarja, de komoly bátyjának, Hannibalnak és a nagy kutyának szigorúan meghagyták, hogy nagyon figyeljenek oda Mischára, amíg a dada bemegy egy fürdőlepedőért. Hannibal Lecter néhány szolga szerint ijesztő gyerek volt, ijesztően komoly, hátborzongatóan okos, de az

öreg dada, aki tudta a dolgát, nem ijedt meg tőle, és nem ijedt meg Mischa sem, aki rátette babakeze csillagait bátyja arcára és a szemébe kacagott. Mischa kinyúlt testvére mögé, és a padlizsán felé tárta a karjait; szerette bámulni a napon. A szeme nem gesztenyeszínű volt, mint a bátyjáé, hanem kék, és ahogy bámulta a padlizsánt, a szeme mintha átvette volna a növény sötétebb színét. Hannibal Lecter tudta, hogy húga szenvedélyesen szereti a színeket. Miután visszavitték a házba, és a kukta morogva kijött, hogy a kádat kiöntse a kertben, Hannibal letérdelt a padlizsánsor mellé, lilánzölden tükröző szappanbuborékok duzzadoztak mellette, amíg el nem pukkantak az agyagos földön. Elővette kis tollkését, és levágta az egyik padlizsánt, kifényesítette a zsebkendőjével, és karján bevitte a zöldséget, még meleg volt a naptól, meleg, mint egy kis állat, bevitte Mischa gyerekszobájába, és letette egy olyan helyre, ahol a kislány láthatta. Mischa szerette a sötétlilát, szerette a padlizsánt, amíg csak élt. Ismét lehunyta a szemét, hogy lássa a Starling előtt szökellő szarvast, hogy lássa, amint végigszökell az ösvényen, a mögötte éppen fölkelő nap aranyszínűre festi – de ez nem a jó szarvas volt, ez a sebzett kis szarvas volt: húzták, húzták a nyakára kötött kötéllel, ahogy vezették a fejsze alá, a kis szarvas, amelyet megettek még Mischa előtt. Lecter nem bírt tovább mozdulatlanul feküdni, fölkelt, kezét és száját lilára festette a muskotályszőlő, a szája lefelé görbült, mint egy görög színházi álarcé. Starling után bámult az ösvényen. Mély lélegzetet vett, kitisztította magát az erdő illatával. Azt a pontot bámulta, ahol a nő eltűnt. Az

ösvény világosabbnak látszott a környező fáknál, mintha Starling fényes nyomot hagyott volna maga után. Lecter doktor gyorsan fölkapaszkodott a dombra, és elindult a közeli tábor parkolója felé, ahol a kisteherautóját hagyta. Szerette volna elhagyni a parkolót, mielőtt Starling visszatér a kocsijához, ami még legalább tizenöt perc. Lecter doktor leparkolt a Mustang mellé, és bekapcsolva hagyta a motort. Többször is adódott alkalom, hogy megvizsgálja a kocsit egy vegyesbolt parkolójában, a nő házának közelében. Starling öreg Mustangjának ablakában ott volt az állami parkerdő kedvezményes éves belépőjének matricája, ez hívta föl először Hannibal Lecter figyelmét erre a helyre. Tüstént vett néhány térképet a parkról, és ráérő idejében fölfedezte a környéket. A kocsi zárva volt; úgy feküdt széles kerekein, mintha aludna. Ez az autó szórakoztatta: egyszerre volt furcsa és szörnyen hatékony. A krómozott ajtókilincsen nem érzett semmit, még akkor sem, ha közel hajolt hozzá. Széthajtotta lapos acélszalagját, és becsúsztatta az ablakba a zár fölött. Riasztó? Van vagy nincs? Klikk. Nincs. Beszállt az autóba, a légtérbe, amely áthatóan tartalmazta Clarice Starlingot. A volán vastag volt és bőr borította. A közepére a MOMO szót írták. Félrehajtott fejjel nézte a feliratot, mint egy papagáj, ajkai a MOMO szót formálták. Hátradőlt az ülésen, lehunyta a szemét, beszívta a levegőt, a szemöldökét fölvonta, mintha épp egy koncertet hallgatna.

Ekkor megjelent nyelvének rózsaszín hegye, felbukkant, mint egy kis kígyó, amely kifelé igyekszik az arcból. A doktor arckifejezése nem változott, mintha nem lenne tudatában a mozgásnak, előrehajolt, a bőr kormányvédőt a szaga után megtalálta, és begörbített nyelvével megnyalta, hegye végigfutott a volán alsó részén. Megízlelte azt a fényes pontot a volánon, ahol a nő tenyere pihen. Azután hátradőlt az ülésen, nyelve visszatért oda, ahol élt, szája úgy mozgott, mintha bort kóstolgatna. Mélyet lélegzett, és visszatartotta a levegőt, miközben kiszállt és bezárta Clarice Starling Mustangját. Nem fújta ki a levegőt, bent tartotta a szájában és a tüdejében, amíg öreg furgonjával el nem hagyta a parkot. 54. fejezet A viselkedéstudományban alapigazság, hogy a vámpíroknak vadászterületük van, az emberevők viszont keresztül-kasul bejárják az országot. A nomád lét kevéssé vonzotta Lecter doktort. Hogy oly sokáig sikerült kicseleznie a hatóságokat, az nagyrészt a hosszú távra szóló hamis személyazonosságoknak, és azok gondos fenntartásának volt köszönhető, valamint annak, hogy mindig hozzáfért a pénzéhez. Semmi köze nem volt az ötletszerű, gyakori helyváltoztatáshoz. Még egy hete sem volt az Egyesült Államokban, amikor már puha fészket rakott magának két régi, bejáratott, tökéletesen megbízható személyazonossággal, meg még egy harmadikkal a jogosítványhoz.

Marylandet választotta, autóval egy órányira délre Mason Verger tanyájától, kényelmes közelségben Washington és New York minden színházához és zenekarához. Lecter doktor egyetlen cselekvése sem volt feltűnő, és bármelyik személyazonosságával simán átjutott volna egy rutinellenőrzésen. Miután Miamiban meglátogatta egyik széfjét, kellemes, elhagyatott házat bérelt egy évre a Chesapeake-öböl partján. Egy philadelphiai olcsó bérlakásban fenntartott két telefonon át akármikor képes volt ellátni magát anélkül, hogy el kellett volna hagynia új otthona kényelmét. Mindig készpénzzel fizetett, a jegyüzérektől gyorsan szerzett első osztályú jegyeket a szimfonikus hangversenyekre, valamint balettekre és operaelőadásokra. Új otthonának extrái közé tartozott egy hatalmas dupla garázs műhellyel és fölfelé nyíló garázsajtókkal. Lecter doktor idelent tárolta két járművét, egy hatéves Chevrolet kisteherautót, a rakterén csővázzal és egy rögzített satuval, meg egy kompresszoros Jaguár kupét, ezt egy delaware-i konszernen keresztül bérelte. A furgonnak napról napra változott a külseje. Felszereléséhez hozzátartozott egy szobafestő létra, csövek, PVC, egy faszenes tűzhely és egy butángáz tartály. Miután a háztartást elrendezte, megengedett magának egy hét zenét és múzeumot New Yorkban, és a legérdekesebb kiállításokról különböző katalógusokat küldött Balthus nevű nagybátyjának, a híres festőnek Franciaországba.

New Yorkban a Sotheby's-nél vásárolt két kitűnő hangszert, mindkettő ritkaságnak számított. Az első a tizennyolcadik század végéről származó flamand csembaló volt, majdnem olyan, mint a Smithsonian 1745-ös Dulkinja: rendelkezett felső billentyűzettel, amellyel könnyebben lehetett Bachot játszani, és méltó utóda lett a firenzei gravicembalónak. A másik egy korai elektromos zeneszerszám volt, egy theremin, amelyet a 30-as években maga Theremin professzor épített. Ez a hangszer régóta elbűvölte Lecter doktort – gyerekkorában ő is csinált egyet. Úgy kellett játszani rajta, hogy az ember a kezét mozgatta az elektromos térben. Kézmozdulatokkal lehetett előcsalni a hangokat. Most, hogy berendezkedett, lehetett szórakozni. Lecter doktor hazahajtott kellemes menedékébe, miután a reggelt az erdőben töltötte. Clarice Starling látványa, ahogy fut az avarban az erdei ösvényen, mostanra szilárdan rögzült elméjének palotájában. Örömöt jelentett, és nem egészen egy másodperc alatt elérhető volt az előcsarnokból. Látta, ahogy Starling fut, és mivel a vizuális emlékezete kitűnő volt, újabb és újabb részleteket fedezett föl: hallotta, amint a hatalmas, fehér farú szarvasok elszökellnek mellette a domboldalon, látta az elszarusodott foltokat a lábukon. A palota egy világos szobájában tárolta ezt az emléket, a lehető legtávolabb a kis sebesült szarvastól... Ismét otthon, a garázsajtó nyugodt zümmögéssel ereszkedik le az autó mögött. Amikor délben ismét fölemelkedik, a fekete Jaguár gurul elő, benne a doktor, a városhoz öltözve.

Lecter doktor nagyon szeretett vásárolni. Egyenesen a Hammacher Schlemmerhez hajtott, a legjobb lakásfelszerelési boltba, ahol sportszereket meg konyhafelszerelést is árulnak – itt elég hosszú időt töltött el. Mérőszalaggal ellenőrizte három nagyobb piknikkosár méreteit, mindhárom lakkozott fűzfavesszőből készült, varrott bőrfogantyúkkal és tömör rézveretekkel. Végül a közepes méretűnél maradt, mivel abba csak egy teríték fért. A fonott kosárban volt egy termosz, poharak, porcelántányérok és evőeszköz rozsdamentes acélból. A kosarat csak a kiegészítőkkel együtt adták el, muszáj volt megvenni őket. Ezután a Tiffanynál és a Christofle-nál állt meg, ahol a nehéz piknikes tányérokat kicserélhette lombokkal és felföldi madarakkal mintázott Gien francia porcelánra. Christofle-nál beszerezhette kedvenc, tizenkilencedik századi ezüst evőeszközkészletét kardinálmintával, a domború oldalon párizsi útifű mintázata díszlett. A villák erősen hajlítottak voltak, a fogak közt jókora hézagokkal, a kések nyele kellemesen betöltötte a tenyeret. A különböző evőeszközök úgy simultak a kézbe, akár a jó párbajpisztoly. Ami a kristályt illeti, a doktor vívódott a különböző méretű aperitifespoharak között, végül magas poharat választott a brandynek. A borospohár nem is lehetett kétséges: Riedelt vásárolt, két méretben, hogy az orr kényelmesen elférjen a karimán belül. Ugyancsak Christofle-nál talált krémszínű, lenből készült alátéteket, továbbá néhány szép damasztszalvétát – sarkukban parányi, hímzett

damasztrózsa vércsöppje piroslott. Nagyon tetszettek neki ezek a vidám szalvéták, mindjárt vett hatot, hogy mosással együtt se kelljen őket nélkülöznie otthon. Vásárolt két jó minőségű gázrezsót, azt a fajtát, amelyet az éttermek asztali főzésre használnak, egy különleges rézserpenyőt és egy rézlábost a mártásoknak, mindkettőt a párizsi Dehillerintől, ezenfelül két habverőt. Nem volt képes szénacél késeket keríteni, pedig sokkal jobban kedvelte a rozsdamentes acélnál, és nem lelte azokat a különleges késeket sem, amelyeket kénytelen volt Olaszországban hagyni. Az utolsó megállója egy orvosi eszközöket gyártó cég volt, nem messze a Mercy Kórháztól, ahol olcsón hozzájutott egy csaknem vadonatúj Stryker boncfűrészhez, ez pontosan illeszkedett a piknikes kosárban oda, ahol a termoszt szokták tartani. A szerszámra még volt jótállás, azonkívül járt hozzá egy általános és egy koponyavágó penge, továbbá egy koponyaék. Így már csaknem teljes volt a batterie de cuisine. Lecter doktor házában az üvegajtók nyitva állnak, hogy beengedjék a friss, esti levegőt. Az öböl koromfeketén és ezüstszínűen terül el a hold alatt, a felhők mozgó árnyat vetnek rá. A doktor töltött magának egy kis bort az új kristálypohárba, és egy gyertyaállványra helyezte, a csembaló mellé. A bor aromája összekeveredik a sós víz illatával, és Lecter doktor anélkül élvezheti, hogy levenné ujjait a billentyűkről. Annak idején volt neki klavikordja, virginálja és más korai billentyűs hangszerei. Legjobban a csembaló hangját és tapintását szereti; mivel nem lehet

szabályozni a tollszárral pengetett húrok hangerejét, minden muzsikálás pillanatszerű és teljes élmény. Lecter doktor a hangszert nézi, szétnyitja, majd összecsukja öklét. Úgy közeledik újonnan szerzett csembalójához, ahogy egy vonzó idegenhez közeledne, és eljátssza VIII. Henrik Zölden nő a magyal című dalát. Fölbátorodva megpróbálkozik Mozart B-dúr szonátájával. Ő és a csembaló még nincsenek meghitt viszonyban egymással, de az ujjainak adott válaszokból kiderül, hogy hamarosan összemelegednek. Szellő támad, a gyertyalángok megnyúlnak, de Lecter doktor behunyja szemét a fényre, az arcát fölemeli, és játszik. Szállnak a buborékok Mischa csillagforma kezéből, ahogy hadonászik a szellőben a kád pereme fölött, és miközben a doktor belevág a harmadik tételbe, Clarice Starling fut át a szálló erdőn; fut, fut, levelek surrognak a lába alatt, surrognak magasan a hajladozó fákon, a szarvasok felszökkennek előtte, egy agancsos bak és két suta, keresztülugranak az ösvényen, ahogy a szív szökell. A föld hirtelen hidegebb lesz, és a rongyos emberek kivezetik az erdőből a nyílverte kis szarvast, az állat rángatja a nyakára csavart kötelet, az emberek sérülten rángatják, hogy ne kelljen a fejszéig cipelniük, a zene csörömpölve elhallgat a véres hó fölött, Lecter doktor a zongoraszék szélét markolja. Mélyeket lélegzik, kezét a billentyűkre teszi, kényszeríti magát, hogy eljátsszon egy futamot, majd még egyet, végül a zeneszó belehal a csendbe. Vékony, erősödő kiáltást hallat, amely ugyanolyan hirtelen hal el, mint a zene. Hosszú ideig ül, a billentyűk fölé hajtott fejjel. Hang nélkül föláll, és elhagyja a

szobát. Nem lehet megmondani, hogy hova tart a sötét házban. Egyre erősödik a szél a Chesapeake-öböl felöl, addig fújja a gyertyák lángját, amíg el nem alszanak, közben a csembaló húrjai között futkos – hol egy véletlen dallam, hol egy vékony sikoltás lesz a régmúltból. 55. fejezet Lőfegyver- és késbemutató a Háborús Emlékcsarnokban. Sokhektárnyi asztal, tengernyi lőfegyver, javarészt pisztolyok és vadászpuskák. A lézerirányzékok vörös sugarai a mennyezeten táncolnak. Néhány igazi erdei ember is eljött a fegyverkiállításra, csak a hangulata miatt. A fegyverek ma már feketék, a parádék sivárak, színtelenek és olyan örömtelenek, mint sokaknak a lelke azok közül, akik eljöttek bámészkodni. Csak nézzék ezt a tömeget: rosszarcúak, sandák, dühösek, kérges szívűek. Elsősorban ők veszélyeztetik a polgárok fegyverviselési jogát. Azok a támadófegyverek a kedvenceik, amelyeket tömegesen állítanak elő, olcsón, préseléssel, és nagy tűzerőt jelentenek még tudatlan és képzetlen csapatok kezében is. A sörhasak, a petyhüdt, tésztafehér szobapuskások között királyi karcsúsággal mozog dr. Hannibal Lecter. A lőfegyverek nem érdekelték. Egyenesen a legmodernebb késeket árusító kereskedő pultja felé tartott. A kereskedő neve Buck, és százhatvan kilót nyom. Bucknak van egy csomó fantáziakardja, középkori és

barbár fegyverek másolatai, de ugyanakkor neki vannak a legjobb igazi kései és gumibotjai is, és Lecter doktor egykettőre fölfedezte a legtöbb holmit, ami a listáján szerepelt, mindazt, amit Olaszországban kellett hagynia. – Segíthetek? – Bucknak barátságos arca, barátságos szája és baljós tekintete van. – Igen. Kérném azt a Hárpiát és egy egyenes, fűrészes élű Spydercót tízcentis pengével, meg onnan hátulról azt a ferde hegyű nyúzókést. Buck összeszedte a kért eszközöket. – Ott van az a jó vadfűrész. Nem azt, a jót kérem. Hadd tapogassam meg azt a lapos, bőr bevonatú gumibotot, a feketét... – Lecter doktor kipróbálta a rugós markolatot. – Elviszem. – Még valamit? – Igen. Kellene egy Spyderco Civilian. Nem látok egyet sem. – Nem sokan ismerik. Mindig csak egyet tartok. – Nekem csak egyre lenne szükségem. – Rendesen kétszázhúsz dollárba kerül, de most egykilencvenért odaadom a dobozzal együtt. – Remek. Vannak szénacél kései? Buck megrázta hatalmas fejét. – A bolhapiacon kell régieket keresnie. Nekem is onnan van a sajátom. Akár egy csészealjjal is kiélezheti. – Csomagolja be, néhány perc múlva visszajövök érte. Bucknak ritkán mondták, hogy csomagoljon. Megcsinálta ugyan, de felvonta a szemöldökét. Jellemző módon ez a fegyverkiállítás egyáltalán nem kiállítás volt, hanem afféle bazár. Akadt néhány asztalra való poros, második világháborús fegyver, amelyek már

kezdtek ódonnak hatni. Az ember vehetett itt M-1-es karabélyt, repedt üvegű gázálarcot, kulacsokat. Itt voltak a szokásos náci fegyverek bódéi is. Akár valódi Ciklon B gázt tartalmazó dobozt is vásárolhatott az, akinek ilyen az ízlése. Szinte semmi sem volt a koreai és a vietnami háborúból, és egyáltalán semmi az öbölháború idejéből. Számos vásárló terepszínű ruhát viselt, mintha csak a frontról ugrott volna be egy kis időre, hogy megnézze a fegyverkiállítást. Rengeteg terepszínű ruhát árusítottak, többek között teljes vadászöltözéket, amely elrejti az orvlövészt, vagy az íjjas vadászt – a kiállítás legtöbb sátrában ugyanis vadászíjakat árusítottak. Dr. Lecter a vadászruhákat vizsgálta, amikor észrevette, hogy egyenruhások állnak a közelében. Fölvett egy íjászkesztyűt. Elfordult, hogy a fény felé tartsa a márkajelzést, és így láthatta, hogy a mellette álló két egyenruhás a Virginiai Vadvédelmi és Belvízi Halászati Szakminisztériumhoz tartozik, amely egy környezetvédelmi standot üzemeltet a kiállításon. – Donnie Barber – mondta az idősebb erdőkerülő, állával egy ember felé bökve. – Ha valaha is bíróság elé juttatod, szólj nekem is. Jó időre szeretném erdőn kívül tudni azt a kurafit. – Egy harminc körüli férfit figyeltek, aki az íjászkiállítás túlsó végén állt. Donnie Barber álcaruhát viselt, az ingét az ujjánál fogva a derekára kötötte. Keki színű, kifakult trikót hordott, hogy jobban érvényesüljenek a tetoválásai, a fejére pedig baseballsapkát húzott, ellenzővel hátrafelé. Lecter doktor lassan távolodott az egyenruhásoktól, menet közben különböző tárgyakat vizsgálgatva. Egy

sorral arrébb megállt egy pultnál, ahol pisztolyra szerelhető lézeres irányzókat árultak, és azt a villogó videófelvételt nézte, amely Donnie Barber figyelmét is fölkeltette. A videón nyíllal vadásztak szarvasra. Egy kamerán kívüli valaki végigkergetett egy szarvast egy erdei sövény mentén, miközben a vadász megfeszítette íját. A vadász be volt drótozva mikrofonnal. A lélegzetvétele felgyorsult. Belesuttogta a mikrofonba: – Nincs semmi, ami ennél jobb lenne. A szarvas megugrott, amikor a nyílvessző eltalálta, kétszer nekiment a kerítésnek, mielőtt átugrotta volna a drótot, hogy elrohanjon. A jelenetet figyelő Donnie Barber rándult egyet és horkantott, amikor a nyílvessző becsapódott. A videós vadász most nekilátott nyúzni a szarvast. Annál a részénél kezdte, amit ő úgy nevezett, hogy ANNUS. Donnie Barber leállította a videót, és addig tekergette vissza oda, ahol a nyílvessző becsapódik, amíg az eladó rá nem szólt. – Bazeg, seggfej – mondta Donnie Barber. – Szart se veszek tőled! A következő standnál vett néhány sárga nyílvesszőt, széles hegyűeket. Volt ott egy doboz is, ahová sorsjegyet lehetett bedobni. Donnie Barber is kapott egyet a vásárolt áru mellé. A díj egy szarvasvadászatra szóló kétnapos bérlet volt. Donnie Barber kitöltötte a sorsjegyet, bepottyantotta a résbe, és megtartotta a kereskedő tollát, amikor hosszú

csomagjával eltűnt a terepszínű ruhába öltözött fiatalemberek tömegében. Ahogy a béka szeme a mozgást érzékeli, úgy veszi észre a kereskedő, ha a mozgó tömegben megáll valaki. Az előtte álló férfi rendkívül nyugodt volt. – Ez a legjobb számszeríja? – kérdezte Lecter doktor a kereskedőt. – Nem. – A férfi elővett egy dobozt a pult alól. – Ez a legjobb. Ha célozni kell, jobban szeretem a hajlított, mint az összetett íjakat. A csörlőjét elektromos csavarhúzóval, vagy kézzel lehet felhúzni. Tudja, hogy Virginiában tilos számszeríjat használni, ha az ember nem rokkant? – kérdezte. – A bátyám félkezű, de nagyon szeret ölni a másik kezével – mondta Lecter doktor. – Aha, értem. A doktor öt perc alatt vásárolt egy kiváló számszeríjat és két tucat nyílvesszőt, azt a kurta, vastag fajtát, amit a számszeríjakhoz használnak. – Csomagolja össze – mondta Lecter doktor. – Előbb töltse ki ezt a szelvényt, és nyerhet egy szarvasvadászatot. Két nap egy jó kis helyen – ajánlotta a kereskedő. Lecter doktor kitöltötte a sorsjegy szelvényét, és beleejtette a résen a dobozba. Amikor a kereskedő egy másik vevővel kezdett foglalkozni, Lecter doktor visszafordult hozzá. – Baj van! – mondta. – Elfelejtettem fölírni a telefonszámomat a sorsjegyemre. Kivehetem? – Hát persze, nyugodtan.

Lecter doktor leemelte a doboz tetejét, és kivette a két legfelső sorsjegyet. Hozzábiggyesztette a sajátjához a hamis adatot, és hosszú pillantást vetett az alatta levőre, egyszer még pislogott is, mintha egy fényképezőgép kattanna. 56. fejezet A Pézsmapatkány Tanya tornaterme csupa csúcstechnika: fekete-króm eszközök, a teljes Nautilusgépsorral, súlyzók, aerobikfelszerelés, és hozzá egy gyümölcslébár. Barney már csaknem végzett az edzéssel, egy biciklin hűtötte le magát, amikor észrevette, hogy nincs egyedül. A sarokban Margot Verger vetette le a melegítőjét. Rugalmas nadrágot, vállpántos felsőrészt, sportmelltartót viselt, és épp most egészítette ki egy súlyemelőövvel. Barney súlyok csengését hallotta a sarokból. Hallotta a nő szuszogását bemelegítés közben. Barney a fejét törölgetve, ellenállás nélkül tekerte a biciklit, amikor a nő két bemelegítés-sorozat között odajött hozzá. Megnézte Barney karját, megnézte a sajátját. Nagyjából egyforma volt. – Mennyit nyom padon? – kérdezte a nő. – Nem tudom. – Pedig azt vártam, tudja. – Talán százkilencven körül lehet. – Százkilencven? Azt nem hinném, nagyfiú. Nem hiszem, hogy ki tud nyomni százkilencven kilót. – Lehet, hogy igaza van.

– Van száz dollárom rá, hogy nem tud fekve százkilencven kilót kinyomni. – Mennyivel szemben? – Száz dollárral, mi a fenét gondol? És figyelem magát! Barney ránézett, gumiszerű homloka összeráncolódott. – Jól van. Fölrakták a fémkorongokat. Margot számolta őket azon a végén, ahová Barney rakta, mintha attól tartana, hogy a férfi becsapja. Viszonzásul a férfi aprólékos gonddal számba vette a másik végén Margot súlyait. Lefeküdt a padra, Margot a feje fölé tornyosult, combja és hasa olyan dudoros volt, mint egy barokk képkeret, tömör teste szinte a mennyezetig ért. Barney elhelyezkedett, hátát nyomta a pad. Margot lábának olyan szaga volt, mint a hűsítő kenőcsnek. Korallvörösre festett körmű kezét könnyedén nyugtatta a rúdon – az erejéhez képest formás keze volt. – Kész? – Igen. – Felnyomta a súlyokat a fölébe hajló női arc irányába. Ez nem volt gond Barney-nak. Visszaakasztotta a súlyzót a támasztékára Margot elé. A nő elővette a pénzt a tornazsákjából. – Köszönöm – bólintott Barney. – Több guggolást csinálok, mint maga. – Margot csak ennyit válaszolt. – Tudom. – Honnan tudja? – Mert én állva is tudok pisilni. A nő vaskos nyaka elvörösödött. – Én is. – Száz dollár? – kérdezte Barney.

– Csináljon nekem egy gyümölcsturmixot – felelte a nő. A bárpulton egy tálban voltak a gyümölcsök és a csonthéjasok. Miközben Barney a turmixhoz való gyümölcsöket rakosgatta a mixerbe, Margot fölmarkolt két diót, és összeroppantotta őket. – Meg tudja úgy is csinálni, hogy csak egyet fog a kezébe, és nem szorítja neki semminek? – kérdezte Barney. Feltört két tojást a mixer peremén, és beleöntötte őket a gépbe. – Na és maga? – kérdezett vissza Margot, és átnyújtott neki egy diót. A dió ott hevert Barney nyitott tenyerén. – Fogalmam sincs. – Letörölte maga előtt a pultot, és egy narancs legurult Margot oldalán. – Hoppá, bocs – mondta Barney. A nő fölvette a gyümölcsöt a padlóról, és visszatette a tálba. Barney hatalmas ökle összezárult. Margot szeme az ökléről az arcára vándorolt, majd vissza, miközben a férfi nyakán kidagadtak az inak, az arca kivörösödött az erőlködéstől. Remegni kezdett, az ökléből halk ropogás hallatszott, Margot álla leesett, a férfi a turmixgép fölé tartotta remegő öklét, a recsegés hangosabb lett. Tojássárgája és fehérje pottyant a mixergépbe. Barney bekapcsolta a gépet, és lenyalta az ujját. Margot akarata ellenére elnevette magát. Barney kitöltötte a turmixot a poharakba. A szoba túlsó végéből nézve lehettek volna birkózók, vagy két különböző súlycsoportba tartozó súlyemelő. – Úgy érzi, hogy mindent meg kell csinálnia, amit egy férfinak? – kérdezte Barney.

– Néhány ostobaságot kivéve. – Ki akarja próbálni, hogyan kötekednek a férfiak? Margot mosolya eltűnt. – Csak fasszal kezdődő viccekkel ne szórakoztasson, Barney! A férfi megrázta nagy fejét. – Tegyen próbára! – mondta. 57. fejezet A Hannibal házában napról napra nőtt a betakarított termés, ahogy Clarice Starling végigtapogatózott Lecter doktor ízlésének folyosóin. Rachel DuBerry kissé idősebb volt Lecter doktornál, amikor még tevékenyen támogatta a baltimore-i szimfonikusokat, de nagyon szép volt, ahogy azt a Vogue korabeli képein is láthatta Starling. Azóta két gazdag férjet fogyasztott el. Most Mrs. Franz Rosencranznak hívták, férje a „textiles Rosencranzok” közé tartozott. A titkára kapcsolta a hívást: – Mostanában csak a pénzt küldöm a zenekarnak, drágám. Az túlságosan sok lenne nekem, hogy aktívan részt vegyek az ügyeikben – mondta Starlingnak Mrs. Rosencranz, született DuBerry. – Ha az adó miatt kérdi, akkor megadom magának a könyvelőink számát. – Mrs. Rosencranz, amikor még aktív tagja volt a filharmonikusok és a Westover iskola kuratóriumainak, ön ismerte dr. Hannibal Lectert. Hosszabb csönd következett. – Mrs. Rosencranz? – Azt hiszem, jobb, ha megadja a számát, és visszahívom az FBI-on keresztül. – Természetesen.

Amikor folytatták: – Igen, a társaságból évekkel ezelőtt ismertem Hannibal Lectert, és a sajtó azóta is az ajtóm előtt táborozik. Rendkívül kedves ember volt, teljesen egyedülálló jelenség. Az a fajta, akitől a lányokon föláll a szőr, ha érti, mire gondolok. Évekig tartott, amíg elhittem, hogy létezik egy másik dr. Lecter. – Adott önnek valaha ajándékot, Mrs. Rosencranz? – Rendszerint üdvözletet küldött a születésnapomra, még azután is, hogy elfogták. Mielőtt elítélték volna, még ajándékokat is küldözgetett. A lehető legízlésesebb ajándékokat. – És Lecter doktor adta a legnevezetesebb születésnapi vacsorát is az ön tiszteletére, ahol a borok évfolyama megegyezett az ön születési évével. – Igen – felelte az asszony. – Suzy a legfigyelemreméltóbb ünnepségnek nevezte Capote híres fekete-fehér bálja óta. – Mrs. Rosencranz, ha hallana a doktorról, megtenné, hogy fölhívja az FBI-t azon a számon, amelyet megadok önnek? Még valamit kérdeznék öntől, ha megengedi: van valami különleges ajándéktárgya Lecter doktortól? Valamint kénytelen vagyok a születési idejét is megkérdezni, Mrs. Rosencranz. – Azt hittem, az ilyen adatokhoz könnyedén hozzáférhet. – Igen, asszonyom, de tapasztalhatók bizonyos eltérések az ön társadalombiztosítása, a születési anyakönyvi kivonata és a jogosítványa között. Igazság szerint mindegyiken más adat szerepel. Elnézését kérem, de

sorra akarjuk venni mindazoknak a születésnapját, akiről közismert, hogy Lecter doktor ismerősei voltak. – Közismert ismerős. Közismert ismerős lett belőlem, milyen borzasztó kifejezés! – kuncogott Mrs. Rosencranz. Ő még a koktél- és cigarettanemzedék tagja volt, a hangja mélyen zengett. – Starling ügynök, mennyi idős ön? – Harminckét éves vagyok, Mrs. Rosencranz. Karácsony előtt két nappal leszek harminchárom. – A legjobb indulattal remélem, hogy van néhány „közismert ismerőse”. Segítenek eltölteni az időt. – Igen, asszonyom. Tehát a születési ideje? Mrs. Rosencranz végül beavatta a helyes dátumba, hangsúlyozva, hogy „ezt ismerte Lecter doktor is”. – Ha szabad kérdeznem, asszonyom, azt még értem, hogy megváltoztatta születési évét, de miért tette ezt a hónappal és a nappal is? – Szűz akartam lenni, az jobban illik Mr. Rosencranzhoz, a Szűz jegyében ismerkedtünk meg. Azok az emberek, akik akkor találkoztak Lecter doktorral, amikor ketrecben tartották, némileg másképpen emlékeztek rá. Starling segített kiszabadítani Ruth Martin egykori szenátor lányát abból a pokoli pincéből, ahol Buffalo Bill tartotta, és ha Martin szenátor nem veszít a következő választásokon, sokat segíthetett volna Starlingnak. Szívélyesen beszélt vele a telefonban, elmesélte, mi újság Catherine-nel, és megkérdezte, mi van Starlinggal. – Sose kért tőlem semmit, Starling. Ha valaha is munkát keresne...

– Köszönöm, Martin szenátor asszony... – Ami azt az átkozott Lectert illeti, természetesen értesítettem volna az Irodát, ha hallottam volna róla, és ide fogom tenni az ön számát a telefon mellé. Charlie tudja, hogyan kezelje a postát. Nem is számítok rá, hogy halljak felőle. Az utolsó dolog, amit az a fasz mondott nekem Memphisben, az volt, hogy „Tetszik a kosztümje”. A legkegyetlenebb dolgot művelte, amit valaha is tettek velem, és tudja, mi volt az? – Tudom, kigúnyolta önt. – Amikor Catherine eltűnt, amikor kétségbeestünk, és ő azt mondta, neki vannak információi Jame Gumbról, én pedig könyörögtem neki, azt kérdezte tőlem, azzal a kígyó tekintetével az arcomba nézve azt kérdezte tőlem, hogy szoptattam-e Catherine-t. Azt akarta tudni, hogy a mellemből szopott-e. Azt mondtam neki, hogy igen. Akkor azt kérdezte: – Megszomjazott tőle, ugye? – Ettől hirtelen minden visszajött: ahogy csecsemőként a karomban tartottam a lányomat, szomjasan vártam, hogy jóllakjék, ez úgy belém hasított, mint még soha semmi, ő pedig csak szívta magába a fájdalmamat. – És milyen volt, Martin szenátor asszony? – Mi volt milyen? – Milyen ruhát viselt, ami tetszett Lecter doktornak? – Hadd gondolkodjam... – tengerészkék Givenchy, nagyon jó szabású volt – mondta Martin szenátor asszony, kissé bosszankodva Starling fontossági sorrendjén. – Ha visszaviszi a börtönbe, látogasson meg, Starling, majd lovagolunk egyet. – Köszönöm szenátor asszony, majd észben tartom.

A két telefonhívás megvilágította a kétféle Lecter doktort: az elbűvölőt és varázslatost, valamint a gonosz szörnyeteget. Starling leírta: A borok évjárata és a születésnapok; ez máris illett kicsiny programjába. Odafirkantotta a Givenchyt a nívós dolgok jegyzékéhez. Némi gondolkodás után még hozzáírta a szoptatást, de hogy miért, azt nem tudta volna megmondani, és nem is volt ideje gondolkozni rajta, mert megcsörrent az a telefonja, amelyre a sürgős hívások érkeztek. – Viselkedéstudományi részleg? Jack Crawfordot keresem, Dumas seriff vagyok a virginiai Clarendon megyéből. – Seriff, én Jack Crawford helyettese vagyok. Ő ma a bíróságon van. Talán én is segíthetek. Starling különleges ügynök vagyok. – Nekem Jack Crawforddal kell beszélnem. Van egy hapsink a hullaházban, akit azért vagdostak össze, hogy egyenek belőle; a megfelelő részleggel beszélek? – Igen uram, ez az, jó helyre telefonált. Ha megmondja, pontosan hol van, máris indulok, és értesítem Mr. Crawfordot is, amint visszatér a bíróságról. Starling Mustangja második sebességbe kapcsolva füstölt kifelé Quanticóból, amitől a tengerészgyalogos őr elkomorodott, megfenyegette az ujjával, és elfojtott egy mosolyt. 58. fejezet Az észak-virginiai Clarendon megye hullaháza rövid légzsilippel kapcsolódik a kórházhoz, mindkét végén

duplaszárnyú széles ajtók könnyítik meg a halottak közlekedését. Az ajtó előtt egy seriffhelyettes tartotta távol a tolakodó öt újságírót és fotóst. Starling lábujjhegyre állt az újságírók háta mögött, és magasra emelte jelvényét. Amikor a rendőr észrevette, és bólintott, átnyomakodott a sajtón. Vakuk villogtak, fényszórók világítottak mögötte. Odabent a boncteremben nyugalom volt, csak a fémtálcába ejtett műszerek zörrentek meg néha. A megyei hullaháznak négy acél boncasztala volt, mindegyik saját mérleggel és mosogatóval. Kettőt letakartak, a ponyvákat furcsa sátorként emelték meg az alattuk levő maradványok. Az ablak szomszédságában szabvány kórházi boncolás zajlott. A kórboncnok és a segédje annyira belemerültek a munkába, hogy még csak föl se pillantottak, amikor Starling belépett. Elektromos fűrész vékony sivítása töltötte be a helyiséget. Egy pillanattal később a kórboncnok óvatosan félretette a koponyatetőt, tenyerével kiemelte az agyat, és a mérlegre helyezte. A rátűzött mikrofonba belemormogta a súlyát, kesztyűs ujjával megvizsgálta a mérleg serpenyőjén heverő szervet. Mikor észrevette a segédje mögött Starlingot, beletette az agyat a holttest nyitott mellüregébe, belelőtte gumikesztyűjét a szemetesvödörbe, ahogy a gyerekek szokták kilőni a befőttesgumikat, azután megkerülte a boncasztalt. Starling kissé bizarrnak találta a kézfogást. – Clarice Starling különleges ügynök, FBI. – Dr. Hollingsworth vagyok, igazságügyi orvosszakértő, kórboncnok, főszakács és üvegmosó. – Ragyogó kék szeme volt, fénylett, mint a szakszerűen megpucolt főtt

tojás. Egyfolytában Starlingot figyelve odaszólt a segédjének: – Marlene, értesítsd a seriffet az intenzív osztályon, és vedd le a takarót a hullákról! Jöjjön, asszonyom! Starling tapasztalatai szerint a kórboncnokok rendszerint értelmes emberek, de gyakran tréfálkoznak, tapintatlanok a hétköznapi társalgásban, és hajlamosak a hőbörgésre. Hollingsworth követte Starling pillantását. – Csodálkozik az agyon? A nő bólintott, és fölemelte a tenyerét. – Nem vagyunk olyan gondatlanok, Starling ügynök! A temetkezési vállalkozónak teszünk szívességet, amikor nem helyezzük vissza a koponyába az agyat. Ebben az esetben a virrasztás egész ideje alatt nyitva lehet a koporsó, az agy anyaga nem szivárog ki a párnára, így a koponyát kitömjük gézzel, vagy ami a kezünk ügyébe kerül, azután visszazárjuk, a füleknél összeöltöm a bőrt így nem csúszik félre a koponyatető. A család az egész testet visszakapja, mindenki boldog. – Értem. – Azt mondja meg, hogy ezt érti-e – mondta dr. Hollingsworth, miközben Starling háta mögött eltávolította a takarót a másik két asztalról. Starling odafordult, és olyan kép tárult elé, amit élete végéig nem fog elfelejteni. A két boncasztalon, egymás mellett egy szarvas és egy ember feküdt. A szarvasból sárga nyíl állt ki. Az ember fejét egy rövidebb, vastagabb sárga nyílvessző ütötte át a füle hegyénél. Még mindig viselte egy ruhadarabját: a hátrafordított ellenzőjű baseballsapkát, amit a nyíl szögezett a fejéhez.

Starlingból, ahogy ránézett, képtelen módon hirtelen kitömi készült a nevetés, de olyan gyorsan elfojtotta, hogy az utálkozás hangjának tűnt. A két tetem hasonló helyzetéből, abból, hogy mindkettő az oldalán feküdt, nem pedig a boncoláshoz szükséges pozícióban, látni lehetett, hogy csaknem azonos hentesmunkát végeztek rajtuk, gazdaságosan eltüntetve róluk a hátszínt és a bélszínt, a gerinc alatt fekvő kisebb szeletekkel együtt. Szarvasszőr a rozsdamentes acélon. Az agancsok fölemelik a fejet a fémpárnáról, a szem olyan fehér, mintha még látni akarta volna a fénylő nyílvesszőt. A férfi szeme is nyitva volt, egy kis vér szivárgott a könnycsatornájából, mintha sírna. – Különös együtt látni őket – szólalt meg dr. Hollingsworth. – A szívük súlya pontosan egyforma. – Starlingra nézett, látta, hogy jól van. – Egy különbség van: az emberen, itt, a lengőbordákat elválasztották a gerinctől, és a tüdőt kihúzták a hátából. Szinte olyan, mint a szárny, nem? – Véres sas – motyogta Starling pillanatnyi gondolkodás után. – Sohasem láttam még ilyet. – Én sem – bólintott Starling. – Van erre valami kifejezés? Minek is hívta? – A Véres sas. A quanticói bűnügyi szakirodalomban találkoztam vele. Ez egy északi áldozati szokás. Átvágják a lengőbordákat, kihúzzák hátra a tüdőket, ott ellapítják, hogy olyan alakú legyen, mint egy szárny. Egy újviking csinált ilyet a harmincas években, Minnesotában.

– Nekem egy kicsit furcsa. Legtöbbször közönséges gyilkosságokkal van dolgunk – az embereket lelövik, megkéselik. Akarja tudni, mit gondolok? – Nagyon szeretném tudni, doktor úr. – Azt hiszem, ez az ember, az igazolványa szerint Donnie Barber, törvényellenesen ölte meg tegnap ezt a szarvast egy nappal a vadászidény kezdete előtt – tudom, hogy akkor halt meg. Az a nyíl ott az ő íjászfelszereléséhez tartozik. Sietve elkezdte földarabolni. Nem csináltam antigén-vizsgálatot a kezén, de az ott biztosan a szarvas vére. Éppen nekilátott annak, amit a szarvasvadászok szíjhasításnak neveznek. Meglehetősen pocsék munkát végzett, ez a kurta, egyenetlen vágás az övé. Ekkor érte a nagy meglepetés, beleállt a fejébe ez a nyílvessző. Ugyanolyan színű, de mégis másfajta. Nincs bevágás a végén. Fölismeri? – Olyan, mintha számszeríjból lőtték volna ki – mondta Starling. – Egy másik ember, talán a számszeríjas, befejezte a szarvas feldarabolását – és sokkal különb munkát végzett – majd nekilátott az embernek. Nézze meg, a bőrön látszik, milyen pontos, határozott a vágás. Semmi sem veszett kárba, semmi sem ment pocsékba. Michael DeBakey sem csinálhatta volna jobban. Egyikükön sem látszik szexuális érintkezés nyoma. Egyszerűen a húsukért ölték meg őket. Starling az ajkához érintette a csuklóját. Az orvos egy másodpercig azt hitte, hogy valamilyen amulettet csókol meg. – Dr. Hollingsworth, a májak hiányoznak?

Az orvos csak egy kis idő után válaszolt, miközben szemüvege fölött a nőre nézett. – A szarvas mája hiányzik. Mr. Barberé, úgy tűnik, nem felelt meg. Van rajta egy vágás a porta venalis mellett: tehát félig kimetszették és megvizsgálták. A máj cirózisos, és elszíntelenedett. A testben maradt, akarja látni? – Nem, köszönöm. Na és mi van a csecsemőmiriggyel? – Igen, az mindkettejükből hiányzik. Starling ügynök, még senki sem mondott nevet, ugye? – Nem mondott – felelte Starling. – Még nem. Szisszent a légzsilip, tweed sportzakót és kekiszín nadrágot viselő, sovány, cserzett arcú ember állt az ajtóban. – Seriff, hogy van Carleton? – kérdezte Hollingsworth. – Starling ügynök, bemutatom Dumas seriffet. A seriff testvére fönt van az intenzív osztályon. – Megvan. Azt mondják, hogy stabilizálták, „őrzik”, vagy micsoda – mondta a seriff. Kiszólt: – Jöjjön be, Wilburn! Kezet rázott Starlinggal, és bemutatta a másik férfit. – Wilburn Moody, az erdőkerülő. – Nézze, seriff, ha inkább a testvére közelében akar maradni, fölmehetünk – mondta Starling. Dumas seriff megrázta a fejét. – Még másfél óráig nem engednek be hozzá. Nem szeretném megbántani, kisasszony, de én Jack Crawfordot hívtam. Eljön? – A bíróságon ragadt – a tanúk padján ült éppen, amikor az ön hívása megérkezett. Arra számítok, hogy hamarosan hallani fogunk róla. Igazán méltányoljuk, hogy ilyen hamar értesített minket.

– Az öreg Crawford tanított a quanticói Nemzeti Rendőrakadémián, sok-sok évvel ezelőtt. Csuda egy alak. Ha magát küldte, akkor bizonyára nagyon ért ahhoz, amit csinál. Folytathatjuk? – Igen, seriff. Dumas elővett zakója zsebéből egy noteszt. – Ezt az egyént itt a nyíllal a fejében Donnie Leo Barbernek hívják, fehér, harminckét éves, egy lakókocsiban lakik a cameroni Trail's End lakókocsiparkban. Nem találok munkahelyre utaló nyomot. Négy évvel ezelőtt elbocsátották a légierőtől. Valaha repülőgép-szerelőként dolgozott. Pénzbüntetésre ítélték, mivel a városhatáron belül lövöldözött, továbbá tavaly megsértette a vadászati tilalmat. Elmarasztalták orvvadászat miatt, mert elejtett egy szarvast Summit megyében, mikor is, Wilburn? – Két évaddal ezelőtt, vissza is vonták a vadászengedélyét. Híre volt az erdészeten. Nem bajlódott azzal, hogy kövesse azt az állatot, amire rálőtt. Ha nem esett össze azonnal, egyszerűen bevárt egy másikat... – Azt mondd el, ma mit találtál, Wilburn! – Hát ma reggel hét órakor éppen a negyvenhetes úton haladtam, úgy egy mérfölddel nyugatra a hídtól, amikor az öreg Peckman megállított. Nehezen lélegzett, a mellkasát fogta. Csak tátogni tudott, és az erdő felé mutogatott. Bementem, nem többet, talán százötven métert a sűrűbe, és ott volt ez a Barber; egy fa tövében hevert, fejében a nyíllal, a szarvas meg mellette, szintén lelőve. Legalább tegnap óta hevertek ott.

– Tegnap kora reggel óta, ennyit nyugodtan mondhatok – tette hozzá Dr. Hollingsworth. – Mármost az évad ma reggel kezdődik – mondta a vadőr. – Ennél a Donnie Barbemél volt egy létrás magasles, amit még föl sem állított. Úgy tűnik, már tegnap kiment, hogy fölkészüljön a mai napra, vagy rapsickodni akart. Nem tudom, mi másért vitte magával az íját, ha egyszer nem állította föl a magaslest. Jött ez a szép szarvas, és ő nem bírt magával. Az ilyen viselkedés gyakori, mint a disznószar. Aztán jött a másik figura, miközben ez henteskedett. A nyomokból semmit sem tudok megállapítani, nagy eső volt közben, a talaj szétázott... – Ezért csak néhány képet csináltunk, azután behoztuk a tetemeket – mondta Dumas seriff. – Ez a Donnie nyert egy törvényes, kétnapos vadászbérletet a ma kezdődő évadra, rajta van Peckman aláírása. Peckman minden évben eladott egy bérletet, reklámozta, és kiadta az alkuszoknak. Donnie hátsó zsebében találtak egy levelet, ezzel a szöveggel: Gratulálok, ön nyert egy szarvasvadász-bérletet! A papír nedves, Miss Starling. Igazán nem akarom lebecsülni a saját embereinket, de nem tudom, nem végezhetnék-e el maguk a laborban az ujjlenyomat-vizsgálatot. A nyilak és az egész mindenség nedves volt, amikor odaértünk. Igyekeztünk nem hozzájuk érni. – Magával akarja vinni a nyilakat, Starling ügynök? Hogyan vegyük ki őket? – Ha fogóval tartva kettéfűrészeli a bőrrel egy magasságban, a tollas oldalán, és a maradékot áthúzza,

akkor fel tudom erősíteni a kartonomra – mondta Starling, és kinyitotta a táskáját. – Nem hinném, hogy Donnie dulakodott volna, de azért kér vizsgálatot a körméről? – Inkább vágassa le őket a DNS-vizsgálathoz. – A többi vizsgálatot el tudják végezni? – A központi laborban igen. Három-négy nap múlva lesz valamink magának, seriff. – A szarvas vérét is magával viszi? – kérdezte Moody vadőr. – Nem, nekünk elég annyi, hogy állati vér – felelte Starling. – És ha valakinek a jégszekrényében szarvashúst találnak? – kérdezte Moody vadőr. – Akkor maga csak tudni akarja, hogy ebből a szarvasból származik-e, nem? Néha nekünk is meg kell tudnunk különböztetni egyik szarvas vérét a másiktól, ha vádat akarunk emelni orvvadászatért. Nincs két egyforma szarvas. Ugye, ezt nem gondolta volna? El kell küldenünk a vért az oregoni Portlandba, az Oregoni Hal- és Vadgazdálkodási Hivatalhoz, ők meg tudják mondani, ha van türelme kivárni. Onnan úgy jön vissza, hogy „Ez itt az egyes számú szarvas”, vagy egyszerűen „A szarvas”, és egy hosszú számsor, mivel, mint tudja, egy szarvasnak nincs neve. Azért jön így, hogy mi is tudjuk, miről van szó. Starlingnak tetszett Moody öreg, viharvert arca. – Mi ezt „John Doe”-nak nevezzük, Moody vadőr. Jó, hogy tudunk Oregonról, még lehet dolgunk velük, köszönöm – mondta, és úgy mosolygott Moodyra, hogy az elvörösödött, és a kalapját kezdte gyűrögetni.

Mikor Starling lehajtotta fejét, hogy beletúrjon a táskájába, dr. Hollingsworth kedvére megnézhette. A nő arca felragyogott egy pillanatra, amikor az öreg Moodyval beszélgetett. Az a szépségpötty az arcán éppen úgy festett, mint az égett puskapor. Szerette volna megkérdezni, tényleg az-e, de aztán meggondolta magát. – Mibe tette a papírokat, műanyag zacskóba? – kérdezte Starling a serifftől. – Barna papírzacskóba. A barna papírzacskó még sohasem ártott meg semminek. – Megdörgölte a tarkóját és fölnézett Starlingra. – Ön tudja, miért hívtam a maguk csoportját, miért akartam, hogy Jack Crawford jöjjön ide. De most, hogy megismertem, örülök, amiért maga jött. Ezen a szobán kívül senki sem ejtette ki az „emberevő” szót, mert a sajtó laposra taposná az egész erdőt, ha elterjedne. Most csak annyit tudnak, hogy vadászbaleset történt. Talán arról is hallottak, hogy egy hullát megcsonkítottak. Nem tudják, hogy Donnie Barbert a húsa miatt vágták föl. Nincs olyan sok kannibál, Starling ügynök. – Nem, seriff. Nincs olyan sok. – Ez félelmetesen tökéletes munka. – Bizony az. – Talán azért gondolok rá, mert annyit szerepelt az újságokban – magának nem úgy tűnik, hogy ezt itt Hannibal Lecter csinálta? Starling egy szúnyogot figyelt: éppen elbújt az üres boncasztal lefolyójában. – Lecter doktornak a hatodik áldozata volt íjas vadász – szólalt meg. – Megette?

– Őt nem. Otthagyta egy deszkafalba vert szögre akasztva, miután mindenféle sebet ejtett rajta. Pontosan úgy festett, mint egy középkori orvosi ábra, úgy hívják, hogy a Sebesült Ember. Lecter doktort érdeklik a középkori dolgok. A kórboncnok a Donnie Barber hátán szétlapított tüdőlebenyekre mutatott. – Azt mondta, hogy ez egy régi szertartás. – Így hiszem – bólintott Starling. – Nem tudom, vajon ezt Lecter doktor csinálta-e. Ha ő volt, akkor a csonkítás nem vezethető vissza fetisiszta okokra. Nem kényszeres dolog. – Akkor mi? – Szeszély – felelte a nő, azon tűnődve, hogy vajon ez-e a pontos kifejezés. – Szeszély, és a legutóbb is emiatt kaptuk el. 59. fejezet A DNS-labor új volt, új volt a szaga is, és a személyzet Starlingnál fiatalabbakból állt. Olyasmi ez, amihez majd hozzá kell szoknia, nyilallt bele a gondolat – nagyon hamar idősebb lesz egy újabb évvel. Egy fiatal nő, akinek A. BENNING volt a kitűzőjére írva, aláírta a két nyíl átvételét. A. Benningnek rossz tapasztalatai lehettek a behozott bizonyítékokkal kapcsolatban, abból a nyilvánvaló megkönnyebbülésből ítélve, amely elfogta a két nyílvessző gondos felerősítésének láttán.

– Ne tudja meg, miket szoktam én itt látni néha, amikor átveszem ezeket – mondta Benning. – Ugye megérti, hogy öt percen belül semmit sem tudok mondani? – Nem baj – felelte Starling. – Lecter doktorra nincs utalás, túl régen szökött meg, és a tárgyak szennyezettek; száz ember fogdosta össze őket. – A labor ideje túl értékes ahhoz, hogy minden egyes mintát megvizsgáljanak, mondjuk olyanokat, mint tizennégy hajszálat egy motelszobából. Ha hoz nekem... – Figyeljen ide – vágott közbe Starling –, és azután beszéljen! Megkértem a Questurát Olaszországban, hogy küldjék el nekem a Lecter doktornak tulajdonított fogkefét. Arról levehet néhány felhámsejtet. Végezze el rajtuk a vizsgálatokat, azután gyors egymásutánban ismételje meg. Ez a számszeríjból való nyíl esőben ázott, kétlem, hogy sok mindent találna rajta, de nézze... – Sajnálom, nem hinném, hogy megértett... Starling igyekezett mosolyogni. – Ne aggódjon, A. Benning, minden rendben lesz. Nézze, mindkét nyíl sárga. A számszeríj nyílvesszője azért, mert kézzel festették be – nem rossz munka, de egy kicsit csíkosra sikerült. Ide nézzen, mit lát itt a festék alatt? – Talán az ecsetből egy szőrszál? – Lehet. De nézze csak meg, hogyan görbül el az egyik vége, és egy kis gömb van a végén. Mi van, ha szempilla? – Ha megvan a tüsző... – Helyes. – Nézze, én végigcsinálhatom ugyanazon a vonalon a vizsgálatot a gélben, egyszerre három színben, és akkor egyszerre három DNS-vonalat kap. A bíróságnak

tizenhárom azonos pont kell, de néhány napon belül meg tudom állapítani, hogy róla van-e szó. – A. Benning, tudtam, hogy segíteni fog nekem! – Maga Starling. Úgy értem, Starling különleges ügynök. Nem akartam akadékoskodni – nagyon sok pocsék nyomot látok, amit zsaruk küldtek be, az egésznek semmi köze nem volt magához. – Tudom. – Idősebbnek gondoltam. Minden lány, vagyis nő hallott már magáról, vagyis mindenki ismeri, de maga valami – A. Benning félrenézett – egészen különleges nekünk. – A. Benning fölemelte pufók kis hüvelykujját. – Sok szerencsét a Másikkal szemben! Ha nem haragszik, hogy ezt mondom. 60. fejezet Cordell, Mason Verger mindenese nagydarab ember volt; akár szemrevaló is lehetett volna markáns vonásaival, ha egy kicsivel több lélek látszik az arcán. Harminchét éves volt, és Svájcban már sohasem dolgozhatott többé az egészségügyben, vagy olyan állásban, ahol gyerekek közelébe kerülhet. Mason tisztességes bért fizetett neki, hogy vállalja a szolgálatot abban a szárnyban, ahol ő él. A svájci etette és gondozta gazdáját. Mason a legnagyobb mértékben megbízhatónak és mindenre képesnek találta. Cordell olyan kegyetlenségeket nézett végig a videón, amikor Mason kisgyerekekkel beszélgetett, amitől mindenki más őrjöngött vagy sírva fakadt volna.

Cordell manapság már jóformán semmivel sem törődött – egyetlen szentségén, a pénzen kívül. A megszokott módon kettőt kopogtatott az ajtón, azután bement Mason szobájába. Tökéletesen sötét volt, nem számítva az izzó akváriumot. A muréna tudta, hogy a svájci bejött, és reménykedve kiemelkedett a lyukából. – Mr. Verger! Mason egy pillanattal később ébren volt. – Közölnöm kell önnel valamit. Ezen a héten felárat kell fizetnem annak a baltimore-i embernek, akiről korábban beszéltünk. Nem vészhelyzet, de jobb az óvatosság. Az a feka kölyök, Franklin, patkánymérget evett, és kritikus állapotban volt a hét elején. Azt mondta a nevelőanyjának, ön sugallta neki a mérget, hogy a macskáját megmentse a rendőrség kínzásaitól. Úgyhogy a gyerek odaadta egy szomszédnak a macskát, és maga vette be a patkánymérget. – Ez ostobaság – válaszolta Mason. – Semmi közöm hozzá. – Természetesen ostobaság, Mr. Verger. – Ki panaszkodik? Az az asszony, akitől hozni szokta a kölyköket? – Őt kellett azonnal lefizetnem. – Cordell, nem buzerálta maga azt a kis fattyút? Ugye, semmit sem találtak rajta a kórházban? Tudja, hogy rájövök! – Dehogyis, uram. Az ön otthonában? Esküszöm, soha. Tudja, hogy nem vagyok bolond. Szeretem a munkámat. – Na és hol van Franklin? – A marylandi Misericordia Kórházban. Ha kikerül, gyerekotthonba viszik. Tudja, azt az asszonyt, akinél

lakott, kihúzták a nevelőszülők jegyzékéből füves cigaretta miatt. Ő panaszkodik önre. Valamit tennünk kell vele. – Drogos feka nem jelenthet gondot. – Nem ismer senkit, akihez fordulhatna. Azt hiszem, gondos kezelésre van szüksége. Bársonykesztyűre. A szociális munkás azt szeretné, ha befogná a pofáját. – Meggondolom. Rajta, fizesse le a szociális munkást. – Ezer dollár? – De okvetlenül értesse meg vele, hogy ennél többet nem kap. Margot Verger arcára száradt könnyekkel hevert Mason díványán a sötétben, úgy hallgatta Cordell és bátyja beszélgetését. Igyekezett meggyőzni Masont, mielőtt az elaludt volna. Mason nyilvánvalóan azt hiszi, hogy elment. Kinyitotta a száját, hogy halkabban szuszogjon, igyekezett lélegzetét a gép sziszegéséhez igazítani. A szoba sötétje szürkén lüktetett, ahogy Cordell távozott. Margot hanyatt feküdt a díványon. Csaknem húsz percet várt, amíg a pumpa fölvette Mason alvásának ritmusát, és csak ezután hagyta el a szobát. Csak a muréna látta távozását, Mason nem. 61. fejezet Margot Verger és Barney együtt szoktak lógni. Nem sokat beszéltek, csak figyelték a futballt a pihenőszobában, meg a sorozatokat, olykor koncerteket a közszolgálati csatornán, azután együtt nézték az Én, Claudiust. Amikor Barney a szolgálat miatt elszalasztott néhány részt, megrendelték videón.

Margot kedvelte Barney-t, tetszett neki, hogy az ápoló úgy kezeli, mint a cimboráját. Nem ismert még egy ilyen nyugis alakot. Barney nagyon okos volt, de egyfajta túlvilági légkör lengte körül. Ez is tetszett Margot-nak. Margot alapos, liberális humán képzést kapott, és értett a számítógépekhez. Az autodidakta Barney véleménye a dolgokról a gyerekestől a lényeglátóig terjedt. Margot meg tudta mutatni neki az összefüggéseket. Az ő neveltetése széles, nyílt mező volt, amit az ész határolt. Margot Verger megfizetett Barney-nak a guggolós pisilésből űzött tréfáért. Hitt benne, hogy az ő lába erősebb a férfiénál, és idővel ezt be is bizonyította. Miután úgy tett, mintha gondjai lennének a kisebb súlyokkal, rávette a férfit, hogy fogadjon vele lábnyomásban, és visszanyerte a száz dollárját. Ráadásul kihasználva a kisebb testsúly jelentette előnyt, megverte egykarú súlyzózásban, de csak jobb karra fogadott, mivel a bal gyerekkora óta gyengébb volt egy sérülés miatt, amit a Masonnal való dulakodás közben szenvedett el. Néha éjszaka, miután Barney szolgálata véget ért Mason mellett, együtt emelgették súlyokat. Ez komoly munka volt, többnyire szótlan, csak a lélegzetvételük hallatszott. Olykor jó éjszakát kívántak egymásnak, miközben a nő bepakolta a tornazsákját, és eltűnt a családi fészek irányába, amely tilos terület volt a személyzet számára. Ezen az éjjelen könnyes szemmel érkezett Mason szobájából a fekete-króm tornaterembe. – Hahó – szólalt meg Barney. – Jól van?

– Csak családi marháskodás, mit mondhatnék? Jól vagyok – felelte Margot. Úgy edzett, mint egy őrült, túl sok súllyal, túl sok ismétléssel. Barney egyszer odament, kivette a súlyzót a kezéből, és megrázta a fejét. – Valami elszakadhat – mondta. Addig tekert a szobabiciklin, amíg a férfi rá nem szólt, hogy hagyja abba, azután beállt a tornaterem gőzölgő zuhanyozójába; forró vízzel kimosta magából a hosszú nap fáradtságát. Közös fülkéjük volt négy mennyezeti zuhanyrózsával, és néhány kiegészítővel derék- és combmagasságban. Barney szeretett két zuhanyt megnyitni egyszerre, és odatartani nagy testét a vízsugaraknak. Hamarosan sűrű gőz vette körül, amelyben a fejére zubogó vízen kívül minden eltűnt. Barney szeretett tűnődni a zuhany alatt. Gőzfelhők. Felhők. Arisztophanész. Lecter doktor mesélt neki a gyíkról, amely felbosszantotta Szókratészt. Arra gondolt, hogy amikor még nem edzette meg Lecter doktor könyörtelen logikája, egy ilyen Doemling-féle is majmot csinálhatott volna belőle. Hallotta, hogy egy újabb zuhany indul be, de nem sokat törődött vele, tovább dörgölte magát. A személyzet más tagjai is használták a tornatermet, ám főképpen kora reggel és délután. A férfietikett szerint nem szabad odafigyelni másokra a közös zuhanyozóban, de azért Barney kíváncsi volt, ki lehet az. Remélte, hogy nem Cordell, akitől kirázta a hideg. Nem sok más ember van, aki éjszaka használja a zuhanyozót. Ki az ördög lehet? Barney megfordult, hogy a víz a tarkóját érje.

Gőzfelhők, a mellette álló másik test részletei villannak elő, mint freskó töredékei a lemeszelt falon. Itt egy szekrényváll, ott egy láb. Egy formás kéz dörgöl egy izmos nyakat és vállat, korallszín körmök: ez Margot keze. A festett körmű lábujj is az övé. Ez bizony Margot lába. Barney visszahajtotta fejét a lüktető víz alá, és mélyet lélegzett. A szomszédságában az alak megfordult, közönyösen dörzsölte magát. Most a haját mosta. Ez Margot bordás izmú, lapos hasa, apró mellei a nagy izmokon, felmeredő bimbói a vízsugárban, ez Margot ágyékának dombja a törzs és a combok találkozásánál, annak pedig Margot puncijának kell lennie, a csíkra nyírt szőke szőrzettel. Barney olyan mélyen szívta be a levegőt, ahogy tudta, és bent tartotta... érezte, hogy bajok lesznek. A nő ragyogott, mint egy ló, a kemény edzésektől a végsőkig felfújt izmaival. Ahogy Barney érdeklődése nyilvánvalóbb lett, hátat fordított neki. Talán egyszerűen nem kell törődnie vele, amíg el nem megy. Elzárták a vizet a szomszéd zuhanynál, a nő most a száját nyitotta ki. – Hé Barney, mi a Patriots ázsiója? – A... a haverom szerint Miamiban öt és fél. – Hátrasandított a válla fölött. A nő törülközött, pontosan Barney zuhanypermetének határán. A haja a fejéhez tapadt. Az arca most frissnek látszott, a könnyek eltűntek. Remek bőre volt. – Szóval fogad? – kérdezte. – Judy irodájában úgy tudják... Barney nem tudott odafigyelni a többire. Margot vízcsöppektől ékköves muffja, rózsaszín keretben.

Barney arca kitüzesedett, és felállt a farka. Ez megdöbbentette, zavarba hozta. Dermesztő érzés fogta el: sohasem vonzották a férfiak. De Margot minden izomzata ellenére nő volt, és tetszett neki. Egyáltalán mi a szar történik vele a zuhany alatt? Elzárta a vizet, és ránézett a nőre. Gondolkodás nélkül megfogta nagy kezével az arcát. – Az Isten szerelmére, Margot – mondta, és a levegő nehezen talált utat a torkában. A nő lenézett. – A francba, Barney. Ne... Barney a nyakát nyújtogatva próbálta gyengéden megcsókolni a nőt valahol az arcán anélkül, hogy megérintené a nemi szervével, de így is hozzáért, Margot elhúzódott, lenézett arra a kristályos, cseppfolyós láncra, amely az ápolót kötötte össze az ő lapos hasával, és mellbe lökte a férfit alkarjával, amely egy testőrnek is becsületére vált volna. Barney alól kicsúszott a lába, és nagy csattanással leült a zuhanyozó padlójára. – Te szemét fattyú! – sziszegte a nő. – Tudhattam volna! Genyó! Fogd azt az izét, és dugd fel magadnak! Barney fölállt, kilépett a zuhanyozóból, csak úgy vizesen belebújt a ruhájába, és szó nélkül távozott. Barney egy különálló palatetős épületben lakott, egy korábbi istállóban, ahol most garázsok voltak, a padlástérben pedig lakásokat alakítottak ki. Késő éjszaka még a laptopján kopácsolt, mert az interneten végzett egy levelező tanfolyamot. Érezte, hogy reng a padló. Valami nagy tömeg jött fölfelé a lépcsőn. Könnyű kopogás. Amikor kinyitotta az ajtót, Margot állt előtte vastag pulóverben, kötött sapkában.

– Bejöhetek egy percre? Barney néhány másodpercig a lábát bámulta, mielőtt hátrébb lépett volna az ajtóból. – Hé, Barney, sajnálom, ami történt – mondta a nő. – Valahogy pánikba estem. Úgy értem, dühös lettem, azután pánikba estem. Szeretném, ha barátok lennénk! – Én is. – Úgy gondoltam, talán lehetnénk igazi cimborák. – Menjen már, Margot! Azt mondtam, lehetnénk barátok, de nem vagyok nyamvadt herélt. Maga jött be hozzám abba a rohadt zuhanyozóba. Tetszett nekem, erről nem tehetek. Meztelenül lépett be a zuhanyozóba, és két dolgot láttam egyszerre, ami igazán tetszett. – Engem és egy pinát – mondta Margot. Meglepetésükre egyszerre nevették el magukat. A nő odalépett a férfihoz, és megölelte, olyan erővel, ami kevésbé izmos emberben kárt tett volna. – Idefigyeljen, ha hapsi lennék, olyan szeretnék lenni, mint maga. De hát ez nem az én ízlésem. Tényleg nem. Most sem az, és soha nem is volt. Barney bólintott. – Tudom. Csak kiszakadt belőlem. Egy percig csöndesen álltak, egymást átkarolva. – Megpróbál a barátom lenni? – kérdezte a nő. A férfi egy percig gondolkodott. – Igen. De segítenie kell egy kicsit. Az alku a következő: minden erőmmel megpróbálom elfelejteni, amit a zuhanyozóban láttam, maga pedig nem mutatja meg többé. Még a melleit se mutogassa többé, ha ott van. Mit szól ehhez?

– Én tudok jó barát lenni, Barney. Jöjjön el hozzám holnap. Judy is főz, én is főzök. – Lehet, de olyan jól biztos nem tudnak főzni, mint én. – Próbálja ki! – felelte Margot. 62. fejezet Lecter doktor egy palack Château Pétrus-t tartott a fénybe. Már tegnap a talpára állította, hátha van benne üledék. Lecter doktor ezt komoly kockázatnak tekintette, több volt benne a véletlen elem, mint amit ő szeretett. Nem akarta elhamarkodni. Kristálypalackban akarta élvezni a bor színét. És ha a dugó túl korai eltávolítása után úgy döntene, hogy az isteni aroma egyetlen csöppje sem vesztegethető el ülepítéssel? A fény egy pici üledéket tárt föl. Az órájára nézett, és úgy döntött, ideje kibontani a bort. Olyan gondosan távolította el a dugót, mintha koponyát vágna föl, a bort elhelyezte karral és csavarral mozgatható töltőberendezésében, így a pillanatnyi fogyasztásnak megfelelően lehetett megdönteni a palackot. Előbb dolgozza meg egy kicsit a sós levegő, majd azután határoz róla. Meggyújtott egy darab faszenet, italt töltött magának, Lillet-t jéggel, és tűnődve nézte az alapot, amelyen napok óta dolgozott. Lecter doktor Alexandre Dumas ihletett irányítását követte a húsleves elkészítésében. Alig három napja, mikor visszatért a vadásztársaság erdejéből, a sűrítményhez hozzáadott egy borókán hízott, kövér varjat. Apró, fekete tollak úsztak az öböl

csöndes vizén. A fedőtollakat félretette, hogy felhasználhassa csembalójában pengetőnek. Most borókabogyókat zúzott össze, és mogyoróhagymákat kezdett el párolni egy serpenyőben. Elegáns sebészcsomóval összekötött egy csokor zöldfűszert, serpenyőbe tette, és leöntötte a sűrítménnyel. Elővette a vesepecsenyét egy cserépedényből – sötét volt a páclétől, még csöpögött. Szárazra törölgette, a hegyes végét visszahajtotta és megkötötte, hogy a hús átmérője teljes hosszában egyforma legyen. Amikor a tűz már megfelelő volt, kialakított a parázsban egy lépcsőfokot. A vesepecsenye sziszegett a vason, kék füst gomolygott a kertben, mintha a doktor hangszóróiból áradó zenére mozogna. VIII. Henrik megindító szerzeményét játszotta, melynek címe: Ha az igaz szerelem uralkodna. Késő éjszaka, miközben kis kristálypalackban mézszínű Château d'Yquem áll a gyertyaállványon, Lecter doktor a Château Pétrustól vörös ajakkal Bachot játszik. Gondolataiban Starling fut az avaron. A szarvasok felszökkennek előtte, felszáguldanak a dombon, el a doktor mellett, aki a domboldalon ül csöndesen. Futás, futás, most a Goldberg-variációkból a kettes tételt játssza, a gyertyafény játszik mozgó kezén – egy taktus a zenéből, egy villanásnyi véres hó és szennyes fogak, ez alkalommal tényleg nem több villanásnál, jellegzetes hanggal tűnik el, azzal az erélyes csattanással, amikor számszeríj nyila üti át a koponyát –, és ismét a kies erdőben vagyunk, árad a zene, Starling virágporszerű fénnyel ékesen tűnik el a szemünk elől, lófarka szökdel,

mint a szarvasok fehér fara, és a doktor most már megszakítások nélkül játssza végig a darabot – utána az édes csend olyan zamatos, mint a Château d'Yquem. Lecter doktor a gyertya felé emelte poharát. A gyertya lángolt mögötte, mint napfény a vízen, magának a bornak pedig olyan volt a színe, mint a téli napsugárnak Clarice Starling bőrén. Közeledik a születésnapja, mélázott a doktor. Ugyan van-e kéznél egy üveg Château d'Yquem az ünnepre? Talán kijárna valami ajándék Clarice Starlingnak, aki három hét múlva pontosan olyan idős lesz, mint Krisztus. 63. fejezet Abban a pillanatban, amikor Lecter doktor a gyertya felé emelte poharát, A. Benning, aki késő estig maradt a laborban, a legutolsó gélt emelte a fény felé, és figyelte, ahogy az elektroforézis vonalai vörösre, kékre és sárgára színeződnek. A minta a hámsejteket tartalmazta a Palazzo Capponiban talált fogkeféről, amelyet diplomáciai futárpostával hozatták Olaszországból. – Hmmm, hmmm, hmmm – hümmögött, és fölhívta Starling quanticói számát. Eric Pickford vette föl. – Helló, beszélhetnék Clarice Starlinggal? – Már elment, én vagyok az ügyeletes, miben segíthetek? – Van személyi hívója, amelyen át elérheti? – Most éppen valaki mással beszél. Mit óhajt tőle? – Megmondaná neki, hogy Benning kereste a DNSlaborból? Kérem, mondja meg neki, hogy a fogkefe és a

nyílvesszőről származó szempilla passzol. Mindkettő Lecter doktoré. És kérje meg, hogy hívjon föl. – Kérem, adja meg a számát. Természetesen most rögtön értesítem. Köszönöm! Starling persze nem beszélt senkivel, és Pickford azonnal Paul Krendlert hívta. Amikor Starling nem hívta vissza A. Benninget a laborban, a technikus némi csalódást érzett. Sokat túlórázott a kedvéért. Mason egy órával hamarabb tudott a dologról, mint Starling. Röviden beszélt Paul Krendlerrel, takarékoskodott az idővel, beosztotta a lélegzetét. Az elméje nagyon tiszta volt. – Itt az ideje, hogy eltávolítsuk Starlingot, még mielőtt eszükbe jutna, hogy fölhasználják csalinak. Péntek van, maga előtt a hétvége. Indítsa be a dolgokat, Krendler! Uszítsa rá a belső ellenőrzést a hirdetésre, és rúgassa ki a lányt – épp ideje, hogy eltűnjön. Még valamit, Krendler! – Azt szeretném, ha... – Csak csinálja meg, és ha legközelebb képeslapot kap a Kajmán-szigetekről, egy teljesen új szám lesi a bélyeg alatt. – Jól van, én... – mondta Krendler, és hallotta, hogy megszakad a vonal. A rövid beszélgetés szokatlanul kifárasztotta Masont. Később, mielőtt nyugtalan álomba merült volna, behívta Cordellt, és azt mondta neki: – Hozassa el a disznókat!

64. fejezet Sokkal nagyobb nehézséget jelent egy félvad disznót akarata ellenére mozgatni, mint egy embert elrabolni. A disznót nehezebb lefogni, mint az embert; egy termetesebb példány erősebb az embernél, és puskával sem lehet megijeszteni. Az agyarakat is figyelembe kell venni, ha meg akarjuk őrizni hasunk és lábunk épségét. Az agyaras disznók ösztönszerűen folyamodnak a kibelezéshez, ha álló ellenféllel harcolnak, legyen az ember vagy medve. A térdet természetes körülmények között nem bántják, de hamar tanulnak. Ha életben akarja tartani az ember az állatot, akkor nem szabad villanyárammal elkábítani, mert a disznók hajlanak a végzetes koszorúér-fibrillációra. Carlo Deograciasban, a disznók mesterében egy krokodil türelme lakozott. Kísérletezett az állatok elkábításával; ugyanazt az acepromazint használta, amelyet Lecter doktornál akart alkalmazni. Mostanra már pontosan tudta, mennyire van szüksége egy mázsás vadkan lenyugtatásához, és milyen időközönként kell adagolni, hogy a nyugtatás akár tizennégy óráig kitartson, bármiféle tartós szövődmény nélkül. Mivel a Verger-cég nagy tételekben hozott be illetve vitt ki állatokat, és állandó partner volt a mezőgazdasági minisztérium egyik kísérleti hizlalási programjában, ez minden akadályt elhárított Mason disznainak útjából. A marylandi Riverdale-ben székelő állat- és növényegészségügyi ellenőrző szolgálatnak a megfelelő módon átfaxolták az állatorvosi felügyelet űrlapját, a szardíniai állatorvosi tanúsítványt, továbbá 39.50 dollár

felhasználói díjat ötven adag fagyasztott ondóért, amelyet Carlo akart magával hozni. A válaszfax tartalmazta az engedélyeket a disznókra és az ondóra, amelyhez mellékelték a felmentést a disznók szokásos Key West-i karanténja alól, és megerősítették, hogy egy ellenőr még a baltimore-i Washington nemzetközi légikikötőben, a repülőgépen megvizsgálja az állatokat. Carlo és segítői, a két testvér, Piero és Tommaso Falcione összeállították a ládákat. Kitűnő, párnázott darabok voltak, mindkét végükön tolóajtóval, odabent homok várta az állatokat. Carlónak az utolsó pillanatban eszébe jutott, hogy rendeljen egy ládát a bordélybeli tükörnek is. Volt valami a rokokó képkeretes disznókról készült fényképekben, ami nagy élvezetet szerzett Masonnak. Carlo körültekintően elkábított tizenhat disznót – öt kant, akik ugyanabban a karámban nőttek föl, és tizenegy emsét. Amikor már öntudatlanok voltak, akkor következett az alaposabb fizikai vizsgálat. Carlo az ujjával ellenőrizte az éles fogakat, a hatalmas agyarak hegyét. Tenyerébe vette borzalmas pofájukat, belenézett apró, üveges szemükbe, fülelt, hogy tiszták-e a légjáratok, megtapogatta elegáns, apró bokájukat. Azután egy ponyván bevonszolta őket ládáikba, és elhúzta a tolóajtókat. A teherautók ledübörögtek a Gennargentu-hegységből Cagliariba. A repülőtéren a Count Fleet légitársaság egyik sugárhajtású szállítógépe várta őket. Ez a cég versenylovak szállítására szakosodott. Rendszerint az amerikai lovakat hozták-vitték a dubai

versenyszezonban. Most is volt a gépen egy ló, Rómában vették föl. A ló nem akart nyugton maradni, amikor megérezte a disznók szagát, addig nyihogott, és rugdalta kipárnázott állását, amíg a személyzet meg nem unta, és ki nem rakta; ami utólag tetemes pénzébe került Masonnak, mert haza kellett szállítatnia a lovat a tulajdonosához, és még kárpótlást is fizetett, csakhogy elkerülje a pert. Carlo és segédei targoncával emelték be a disznókat a gépbe. A hullámzó tenger fölött szállva Carlo félóránként megvizsgálta az összes disznót, tenyerével tapintva ki sörtés oldalukon vad szívük dobogását. Még ha fittek és éhesek is, akkor sem lehet elvárni tizenhat disznótól, hogy egy ültő helyükben megegyék Lecter doktort. Egy napjukba került, hogy eltüntessék a filmrendezőt. Mason óhaja szerint Lecter doktornak az első napon végig kell néznie, amint a disznók lerágják a lábát. Éjszaka majd infúzióval tartják életben a második menetre. Mason egy órát ígért Carlónak a két időpont között. A második menetben a disznók egy óra alatt kiüríthetik, elfogyaszthatják a hasat a zsigerekkel és az arcot is; miután a nagyobb kanok és a vemhes koca jóllaktak, jöhet a második hullám. De addigra már úgyis vége a mulatságnak. 65. fejezet Barney még sohasem járt a csűrben. Egy oldalajtón lépett be, a széksorok alatt. A porond, ahol csak a

gerendákon tollászkodó galambok turbékolása törte meg a csöndet, még mindig a várakozás levegőjét árasztotta. Az árverésvezető emelvénye mögött húzódott a nyitott szín. Kétszárnyú, széles ajtók vezettek az istállóba és a nyeregtároló kamrába. Barney hangokat hallott, és megszólalt: – Helló! – A nyergesben vagyok, Barney, jöjjön be! – szólalt meg Margot mély hangja. A nyerges kellemes hely volt, lószerszámok és szép formájú nyergek függtek a falon. Bőrszag terjengett. Az eresz alatt vágott, poros ablakokon besütő meleg napfény fölerősítette a bőr és a széna illatát. Margot éppen a lóvakaró szerszámokat pakolta a helyére. A haja halványabb volt a szénánál, a szeme olyan kék, mint az ellenőr pecsétje a húsokon. – Helló! – mondta Barney az ajtóból. Kissé színpadiasnak találta a helyszínt, mintha a látogató gyerekeknek rendezték volna be. Magassága és az ablakokból áradó ferde fénypászmák olyanná tették, mint egy templomot. – Helló, Barney! Ülj le, húsz perc múlva eszünk valamit. – Barneeeey! – kiáltott le Judy Ingram a szénapadlásról. – Jó reggelt! Várjon csak, majd meglátja, mit csináltunk ebédre! Margot, akarsz odakint enni? Margot és Judy szombati szokásuk szerint lecsutakolták azokat a kövér, tarka shetlandi pónikat, melyeket az idelátogató gyerekek kedvéért tartottak. Ilyenkor mindig hoztak magukkal ebédet. – Menjünk a csűr déli oldalához, a napra! – felelte Margot.

A nyergesnek egy lókoponya volt a középpontjában, fejmagasságnál valamivel magasabban szögezték a falra, zablástul-szemellenzőstül, Vergerék versenyszíneiben pompázó drapériával övezve. – Az ott Fürge Árnyék, aki megnyerte a Lodgepoleversenyt ötvenkettőben; az egyetlen győztes állat apám lovai közül – mondta Margot. – Túl olcsó volt ahhoz, hogy kitömjék. – Fölnézett a koponyára. – Erősen emlékeztet Masonra, nem? Egy kemence és egy fújtató állt a sarokban. Margot apró széntüzet rakott benne a hideg miatt. A tűzön egy fazék állt, az illat alapján leves főtt benne. Egy munkapadon teljes patkolókovács-felszerelés hevert. A nő felemelt egy kurta nyelű és nehéz fejű kalapácsot. Nagy karjaival, széles vállával akár ő is lehetett volna a patkolókovács. – Feldobnád a takarókat?! – szólt le Judy. Margot fölkapott egy halom frissen mosott nyeregtakarót, és hatalmas karjának egyetlen ívelő mozdulatával fölhajította a szénapadlásra. – Jól van, megmosakszom, és kiveszem a holmit a dzsip hátuljából. Tizenötkor eszünk, rendben? – mondta Judy, miközben lefelé jött a létrán. Barney érezte, hogy Margot figyeli, ezért nem nézte meg Judy fenekét. Néhány szénabálát letakartak összehajtogatott lópokróccal, az szolgált ülésként. Margot és Barney leültek. – Nincsenek itt a pónik. Átvitték őket egy lesteri istállóba – mondta Margot. – Teherautókat hallottam ma reggel. Mi jött?

– Mason dolga. – Rövid hallgatás következett. Máskor sose volt kínos hallgatni. – Szóval, Barney! Olyan ponthoz érkezett, amikor nem beszélhet többé, csak ha megtesz valamit. Megértett? – Mint egy viszonyban vagy hasonlóban – felelte Barney. A szerencsétlen hasonlat megállt a levegőben. – Viszony – mondta Margot. – Ennél én sokkal jobbat ajánlhatok. Tudja, hogy miről beszélek. – De mennyire – bólintott Barney. – De ha úgy dönt, hogy nem akar megtenni valamit, és később mégiscsak megtörténik, akkor logikus módon nem vádolhat engem. – Látszólag szórakozottan ütögette tenyerét a patkolókovács kalapácsával, és kék hentesszemével figyelte a férfit. Barney már korábban is megfigyelte az arcokat és azért maradt életben, mert tudott olvasni róluk. Látta, hogy a nő igazat beszél. – Tudom. – Ugyanez a helyzet, ha csináltunk valamit. Én rendkívül bőkezű leszek egy alkalommal, és csakis egy alkalommal. Annak elégnek kell lennie. Tudni akarja, hogy mennyi lesz? – Margot, semmi sem történhet, ha én ott vagyok. Addig nem, amíg azért kapom tőle a pénzt, hogy vigyázzak rá. – De miért, Barney? A bálán ülő férfi vállat vont. – Az üzlet az üzlet. – Maga ezt üzletnek nevezi? Megmondom, mi az üzlet – szólt Margot. – Ötmillió dollár, Barney! Ugyanaz az ötös, amit Krendler kapna, amiért eladja az FBI-t, ha tudni akarja. Én csak azt akarom, hogy elég ondót fejjünk Masonból ahhoz, hogy Judy teherbe essen. És

másról is szó van. Tudja, hogy ha maga megszerzi Mason ondóját, őt pedig életben hagyja, akkor ő elkapja magát, Barney! Nem futhat elég messzire. Odakerül a kurva disznók elé. – Mit tegyek? – Mit jelent a Semper Fi, ami a karjára van írva? – Amikor elfogadtam a pénzét, megígértem, hogy vigyázok rá. Amíg neki dolgozom, semmiféle kárt nem okozok neki. – Nem kell semmit... csinálnia vele, kivéve az orvosi részt, a halála után. Én nem érinthetem meg ott. Még egyszer nem. Segíthetne nekem Cordellel együtt. – Ha megöli Masont, csak egy adaghoz jut – jegyezte meg Barney. – Öt köbcentihez jutunk, az még alacsony spermaszám mellett is öt kísérlethez elég, ha valami töltőanyaggal feldúsítjuk. Judy családja nagyon termékeny. – Arra gondolt már, hogy Cordellt lefizesse? – Nem. Ő sohasem tartaná magát az üzlethez. Az ő szava szar. Előbb-utóbb bevádolna. Muszáj lenne azt tennie. – Jó alaposan átgondolta. – Igen. Barney, magának kell ellenőriznie a nővérszobát. Van ott egy magnó, amely a monitorokkal együtt működik, és minden másodpercet rögzít. Van tévé is, de videomagnó nincs. Én benyúlok a lélegeztető burkolata alá, és megbénítom a légzését. A monitor azt mutatja majd, hogy a lélegeztető működik. Amikor a szívverése és a vérnyomása megváltozik, ő öntudatlan lesz, ekkor maga befut, megpróbálja magához téríteni, ahogy tudja. Csak annyi a különbség, hogy engem nem

lát meg. Csak nyomom a mellét, amíg meg nem hal. Éppen elég boncoláson vett részt, Barney. Mit keresnek, ha fojtogatásra gyanakszanak? – Vérömlenyeket a szemhéj mögött. – Masonnak nincs szemhéja. A nő mindent elolvasott a témáról, és hozzászokott, hogy bármit, bárkit megvehet. Barney az arcába nézett, de periferikus látásával a kalapácsot is szemmel tartotta, úgy válaszolt: – Nem, Margot. – Ha hagytam volna, hogy megbasszon, akkor megtenné? – Nem. – Ha én basztam volna meg magát, akkor megtenné? – Nem. – Ha nem dolgozna itt, ha nem tartozna neki felelősséggel, akkor megtenné? – Valószínűleg nem. – Az erkölcs vagy a gyávaság miatt? – Nem tudom. – Fejezzük be! Ki van rúgva, Barney. A férfi minden meglepetés nélkül bólintott. – Ja igaz, Barney! – Az ajkához emelte az ujját. – Ssss! Szavát adja? Kell-e mondanom, hogy el tudom intézni azzal a kaliforniai priusszal? Ugye, ezt mondanom sem kell? – Nem kell aggódnia – felelte Barney. – Nekem kell aggódnom. Nem tudom, hogy Mason miként bocsátja el az embereit. Lehet, hogy egyszerűen csak eltűnnek. – Magának sem kell aggódnia, majd azt mondom neki, hogy sárgasága van. Sok mindent nem tud maga a

bátyám dolgairól, kivéve, hogy Mason igyekszik segíteni a törvénynek. Azt is tudja, hogy ismerjük a maga priuszát, ezért elengedi. Barney azon tűnődött, hogy Lecter doktor melyiküket találná érdekesebbnek kezelés közben: Mason Vergert vagy a húgát. 66. fejezet Éjszaka volt, amikor a hosszú, ezüstös kamion befordult a Pézsmapatkány Tanya csűrjébe. Késve és ingerlékenyen. Eleinte megfelelően haladtak a dolgok a repülőtéren. A mezőgazdasági minisztérium ellenőre rányomta a pecsétet a tizenhat sertés irataira. A felügyelő disznószakértő volt, de még sohasem látott hasonló állatokat. Azután Carlo Deogracias benézett a kamion rakterébe. Marhaszállító volt, az ennek megfelelő szaggal; a résekben számos korábbi utas otthagyta a nyomát. Carlo nem hagyta, hogy a disznait kirakják a gépből. A repülőgép várt, amíg a dühös sofőr, Carlo és Piero Falcione találtak egy másik kamiont, amelyik jobban megfelelt a ládák szállításához, és gőzzel kitisztították a rakteret. A Pézsmapatkány Tanya főkapujánál érte őket az utolsó bosszúság. Az őr lemérte a kocsi súlyát, és megtagadta a belépést, a díszes hídon érvényes súlykorlátozásra hivatkozva. Átirányította őket a szolgálati úthoz, a nemzeti park erdején keresztül. Faágak kapirgálták a magas kamiont az utolsó három kilométeren át.

Carlónak tetszett a tiszta csűr. Tetszett a kis villás emelő is, amely gyengéden tette a ládákat a pónik bokszaiba. Amikor a marhaszállító kamion vezetője odahozott egy elektromos ösztökét a ládákhoz, és fölajánlotta, hogy megpörköl egy disznót, hadd lássák, milyen mély a kábulata, Carlo kirántotta a kezéből a szerszámot, és annyira ráijesztett, hogy a sofőr nem is merte visszakérni. Carlo hagyta, hogy a nagy, durva disznók a félhomályban térjenek magukhoz az altatásból; addig nem is engedte ki őket a ládákból, míg éberen föl nem tápászkodtak. Attól tartott, hogy az első ébredők beleharaphatnak a kábultan alvókba. Minden fekvő alak vonzotta őket, amikor a konda nem aludt együtt. Pierónak és Tommasónak kétszeres óvatossággal kellett eljárniuk, amióta a konda fölfalta a filmrendező Orestét és később a mélyhűtött operatőrt. Az emberek nem lehettek együtt a karámban vagy a legelőn a disznókkal. A házisertés nem fenyeget, nem csattogtatja a fogait, mint vad rokona, egyszerűen csak a disznók szörnyű céltudatosságával figyeli az embert, és addig oldalog felé, amíg elég közel kerül egy támadáshoz. A változatlanul aktív Carlo nem pihent, amíg körbe nem járta egy elemlámpával a hatalmas nemzeti parkerdő szomszédságában Mason körbekerített legelőjét. Zsebkésével beleszurkált a talajba, megvizsgálta a fák tövében heverő makkot, és megfelelőnek találta. Hallotta a mátyásmadarakat a sötétedő szürkületben, és arra gondolt, hogy itt jónak kell lennie a makknak. Elég valószínű, hogy fehér tölgyek nőnek a bekerített

területen, ha nem is túl sok. Nem akarta, hogy a disznók a földről egyenek, ami a nagy erdőben könnyen menne. Mason a csűr nyitott végében erős kerítést építtetett, Carlo ennek biztonságából etethette az állatokat; döglött csirkével, birkalábbal, zöldséggel kitömött ruhák repültek a kerítés fölött a disznók közé. Nem voltak szelídek, nem féltek se embertől, se zajtól. Még Carlo sem tartózkodhatott velük együtt a karámban. A disznó nem olyan, mint a többi állat. Szikrányi ész és rettenetes gyakorlatiasság van benne. Egyáltalán nem ellenséges. Egyszerűen csak szívesen megeszi az embert. Fürge, mint a Miura-bika, juhászkutyaként tud rohamozni, és baljós megfontoltsággal veszi körül gondozóit. Pierót alig egy pillanat választotta el a fölfalástól, amikor kihozott egy inget, mert úgy gondolta, hogy még egyszer föl lehet használni. Még sohasem voltak itt ilyen disznók: nagyobbak az európai vadkannál, és éppen olyan vadak. Carlo úgy érezte, ő teremtette őket. Tisztában volt vele, hogy azt, amit most akarnak tenni a Gonosz elpusztítására, érdeméül fogják betudni a másvilágon. Éjfélre mindenki aludt a csűrben: Carlo, Piero és Tommaso álom nélkül aludtak a padlás lószerszámos szobájában, a disznók a ládáikban hortyogtak, elegáns kis lábuk meg-meglódult álmukban, néha mocorogtak a tiszta ponyván. Mindnyájuk felett őrködött Futó Árnyéknak, a versenylónak a koponyája, amelyre gyönge fényt vetett a patkolókovács kemencéjének széntüze.

67. fejezet Megtámadni Mason hamis bizonyítékai alapján a Szövetségi Nyomozóiroda egyik ügynökét, ez nagy ugrást jelentett Krendlernek. Kicsit elállt tőle a lélegzete. Ha az államügyész rajtakapja, eltapossa, mint egy svábbogarat. A saját kockázatát leszámítva, Clarice Starling tönkretétele nem nyomasztotta akkora súllyal, mintha egy férfit kellett volna elintéznie. Egy férfinak családja van, amelyet támogatnia kell – Krendler is támogatta a saját családját, akármilyen kapzsik és hálátlanok voltak is. Starlingnak mindenképpen mennie kell. Egyebet nem számítva, női adottságaival, kicsinyes, szőrszálhasogató módszereivel még képes, és megtalálja Hannibal Lectert. Ha ez megtörténik, Mason Verger egy vasat sem fog adni Krendlernek. Minél előbb teszi lapátra és tűzi horogra csaléteknek, annál jobb. Krendler már korábban is derékba tört pályafutásokat, miközben a hatalom felé kapaszkodott: először politizáló államügyészként, azután az igazságügyben. Tapasztalatból tudta, hogy egy nő karrierjét könnyebb kettéroppantani, mint egy férfiét. Ha egy nő olyan pozícióba kerül, ami nem jár csak úgy a nőknek, akkor könnyű ráfogni, hogy lefeküdt érte. Viszont ezt, gondolta Krendler, nehéz tenne pont Clarice Starlingra rákenni. Senki másról nem tudta volna elképzelni, hogy ennyire szüksége lenne egy olyan igazi megerőszakolásra. Néha maga is

foglalkozott ennek a rámenős tettnek a gondolatával, miközben az orrát piszkálta. Krendler nem tudta volna megindokolni, miért utálja annyira Starlingot. Ha az ember nem tudja, milyen picsa ez a Starling, tűnődött Krendler, a teljesítménye feketén-fehéren jobb, mint amennyit néhány előléptetése mutat, ezt el kellett ismernie. Üdítően kevés kitüntetése volt: Krendler az évek során elegendő mérget csöpögtetett az aktájába, hogy az FBI személyzeti osztálya elüsse a lányt egy csomó fasza munkától, melyeket megkaphatott volna, és ebben még segített is Starling függetlensége és nagy szája. Masonnak nem is kell kivárnia, hogyan intéződik el a Feliciana halpiaci lövöldözés. Egyébként sincs rá garancia, hogy rákenhetne valami szart a lányra a kihallgatáson. Az Evelda Drumgóval és a többiekkel vívott tűzharc nyilvánvalóan a biztonságiak hibája. Valóságos csoda, hogy Starling képes volt megmenteni azt a kis fattyút. Újabb eset, amelyen elrágódhat a közönség. Könnyű feltépni a már begyógyult sebet, de ezzel nem lehetne kikezdeni Starlingot. Jobb úgy csinálni, ahogy Mason mondja. Gyors, és a csaj is végleg lapátra kerül. Az időzítés pedig kiváló: egy washingtoni alapigazság szerint – amely már többször nyert bizonyítást, mint Püthagorasz tétele – egyetlen hangos fingás, amelyet nyilvánosan rá lehet fogni valakire, számos kisebb szellentést tud elfojtani ugyanabban a szobában; feltéve, ha nagyjából egyidőben történnek.

Következésképpen az elnök körüli hisztéria éppen eléggé elvonja az igazságügy figyelmét ahhoz, hogy ő kinyírhassa Starlingot. Némi sajtót is akart Masonnak, hogy fölkeltse Lecter doktor figyelmét. De Krendlemek úgy kell megszerveznie a sajtótámadást, hogy balszerencsés véletlennek tűnjön. Szerencsére közeleg az alkalmas időpont: az FBI születésnapja. Krendler ragaszkodott a tiszta lelkiismerethez, amivel feloldozhatta önmagát. Most arra gondolt, ő csak utat csinál egy elszabadult ágyúnak, hogy legurulhasson a fedélzetről, és közben ne veszélyeztessen senkit. Ha az „elszabadult ágyú” átlendül a korláton, akkor „nem billeg tovább a hajó” – gondolta. Ez a kép megnyugtatta, és szívderítő volt, ahogy a két tengerészeti hasonlat egy közös, roppant logikus egyenletben kapcsolódik össze. Krendlert egyáltalán nem izgatta, hogy az a bizonyos ágyú pontosan a hajó billegése miatt szabadult el. Krendlernek színes fantáziája volt; most az élvezet kedvéért elképzelte az öreg Starlingot, akinek lóg a melle, hajdani csinos lába visszerektől göcsörtös, föl-le botladozik a lépcsőn a mosott ruhával, elfordítja a fejét a lepedők pecsétjeitől, kosztért-kvártélyért dolgozik egy szőrös, vén leszbikus házaspár garniszállójában. Ezután azt képzelte el, mit mond majd neki, miután győzedelmeskedett a „tahó vidéki picsa” fölött. Ott akart állni dr. Doemling meglátásainak vértezetében Starling mellett, amikor az leteszi a fegyvert, és a száját nem is mozgatva oda akarta súgni neki: – Még déli fehér szeméthez képest is vén vagy már ahhoz, hogy

még mindig az apáddal keféljél. – Ezt ismételgette magában, és azon gondolkodott, ne írja-e be a noteszába. Krendlernek rendelkezésére állt a szükséges eszköz és az idő, hogy tönkretegye Starling pályafutását, és amikor nekilátott, nagy segítségére volt a véletlen és az olasz posta. 68. fejezet A Battle Creek temető a texasi Hubbard határában csupán apró kis heg Közép-Texas decemberi oroszlánszínű bőrén. Éppen fütyül a szél, ahogy itt mindig is fütyülni szokott. Egyszerűen sosem akar elállni. A temető újabb részében lapos sírkövek vannak, hogy könnyen le lehessen nyírni a füvet. Szív alakú ezüst léggömb táncolt egy lány sírja fölött, akinek ma lett volna a születésnapja. A régi temetőrészben az utak mentén mindig lenyírják a füvet, de a sírkövek között is végigmennek a fűnyíróval, ahányszor csak tehetik. A temető legvégében komposzthalomba kerülnek az elszáradt virágok. A táncoló szív-léggömb és a komposzthalom között egy markoló áll járó motorral, a fülkében fiatal, fekete férfi ül, egy másik a földön áll, tenyerével eltakarja a szél elől az öngyújtó lángját: éppen cigarettára gyújt. – Mr. Closter, szerettem volna, hogy itt legyen, miközben csináljuk, így láthatja, mivel állunk szemben. Biztos vagyok benne, hogy ön lebeszélné a rokonokat erről a látványról – mondta Mr. Greenlea, a Hubbard

temetkezési vállalat igazgatója. – Az a koporsó – és itt ismét meghajlok az ön ízlése előtt –, az a koporsó büszkévé teszi a megjelenést, és nekik éppen ennyit kell látniuk. Boldog vagyok, hogy professzionális árengedményt adhatok rá. A saját apám, aki nemrégen halt meg, éppen ilyenben nyugszik. Intett a gép kezelőjének, és a szerkezet kiharapott egy adagot a gazos, besüppedt sír földjéből. – Biztos a követ illetőleg, Mr. Closter? – Igen – bólintott Lecter doktor. – A gyermekek egy követ szeretnének állítani az anyának és az apának. Némán álltak, a szél csapkodta nadrágjuk hajtókáját. Hatvan centiméter mélyen a gép megállt. – Jobb, ha innen ásóval haladunk tovább – mondta Mr. Greenlea. A két munkás beugrott a gödörbe, és könnyed, gyakorlott mozdulatokkal elkezdték kihányni a földet. – Óvatosan! – mondta Mr. Greenlea. – Ez nemigen érdemelte meg a koporsó nevet. Egyáltalán nem ér annyit, mint amennyibe kerül. Az olcsó furnérkoporsó csakugyan ráomlott lakójára. Greenlea emberei letisztogatták róla a földet, és vászonhevedert csúsztattak a feneke alá, amely még érintetlen volt. Így emelték ki, majd a teherautó hátuljába lódították. A Hubbard Temetkezési Vállalat garázsában egy kecskelábú asztalon eltávolították a besüppedt fedél darabjait a jókora csontvázról. Lecter doktor gyorsan megvizsgálta. A máj fölött golyó súrolta a lengőbordát, a homlok bal oldalán pedig egy horpadásos törés és egy golyó ütötte lyuk látszott. A

földdel eltömődött, mohos koponyának ugyanolyan szép, magas járomcsontjai voltak, melyeket nem most látott először. – A föld nem hagy meg sokat – jegyezte meg Mr. Greenlea. Egy nadrág rothadó maradványa és egy cowboying rongyai burkolták a csontokat. Az ing gyöngyház gombjai behullottak a bordák közé. HáromX-es ellenzőjű, benyomott tetejű cowboykalap pihent a férfi mellén. Egy szakadás volt a karimán, és egy lyuk a kalapon. – Ismerte az elhunytat? – kérdezte Dr. Lecter. – Cégünk csak 1989-ben vette meg a ravatalozót és ráadásnak a temetőt – mondta Mr. Greenlea. – Most már itt élek, de a cég központja St. Louisban van. Meg akarja őrizni a ruhákat? Ha nem, tudok adni egy öltönyt, bár nem hinném... – Nem – rázta meg fejét Dr. Lecter. – Tisztítsák le a csontokat, a ruha nem kell, csak a kalap, az övcsat és a csizmák, csomagolja össze a kéz és láb aprócsontjait; bugyolálja be a legjobb selyem szemfödélbe, a koponyával és a hosszú csontokkal együtt. Nem kell összeraknia őket, csak ne hagyjon ki semmit. Elfogadja a sírkövet cserébe azért a munkáért, hogy ismét be kell temetnie a sírt? – Igen, ha itt aláírja, és másolatot is adok a többiről – mondta Mr. Greenlea, aki roppant elégedett volt, hogy sikerült eladnia a koporsót. A legtöbb temetkezési vállalkozó, ha tetemért jönnek, kartondobozba csomagolja a csontokat, és a saját koporsóját sózza rá a családra.

Lecter doktor exhumálási iratai tökéletesen megfeleltek a texasi közegészségügyi törvény 711.004 sz. rendelkezésének, amit ő előre tudott, hiszen maga gyártotta a papírokat, az előírásokat és a hasonmás űrlapokat is maga töltötte le a Texasi Megyék Jogi Közlönyéből. A két munkás hálás volt a Lecter doktor kisteherautójának hátuljában levő elektromos daruért: ezzel könnyen helyére gördítették a koporsót, és jól lekötözték. – Milyen jó ötlet, hogy magával hozza a ruhásszekrényt. Nem kell egy bőröndben gyűrnie a szertartáson viselt ruhát, igaz? – jegyezte meg Mr. Greenlea. Dallasban a doktor kivett a szekrényből egy brácsatokot, és beletette a selyembe burkolt csontokat. A kalap éppen illett a tok aljába, és kipárnázta a helyet a koponyának. A koporsót a Fish Trap temető hátuljába hajította, azután megindult a bérelt járművel a Dallas-Fort Worth légikikötő felé, ahol a brácsatokkal fölszállt a philadelphiai gépre. IV. JELES NAPOK A FÉLELEM KALENDÁRIUMÁBÓL 69. fejezet Hétfőn Clarice Starling ellenőrizte a hétvége egzotikus vásárlásait, és olyan működési hibát talált a rendszerben, amely a műszaki osztály számítógépműszerészének közreműködését tette szükségessé.

Irdatlan mennyiségű volt a vásárolt tétel, még a szigorúan megkurtított listán is, amelyen csak az öt borkereskedő két-három legkülönlegesebb évjáratú bora, az amerikai libamáj két legfőbb beszerzője, és öt különleges delikátesz szerepelt. A szeszesitalt árusító boltok hívásait kézzel kellett betáplálni. Miután Lecter doktort azonosították, mint a virginiai szarvasvadász gyilkosát, Starling a keleti parti boltokra összpontosított, nem számítva a Sonora libamájat. A párizsi Fauchon visszautasította az együttműködést. Mivel nem értette, amit a firenzei Vera dal 1926-ban feleltek a hívására, faxolt a Questurára, hogy segítsenek a fehér szarvasgombák ügyében, amelyeket Lecter doktor rendelt. December 17-én, hétfőn estére tizenkét eset maradt, amelyeknek utánajárhatott. Ezeket a vásárlásokat hitelkártyával intézték. Egy ember vásárolt egy láda Pétrus-t és egy turbótöltésű Jaguárt, mindkettőt ugyanarra az American Express kártyára. Egy másik egy rekesz Bâtard Montrachet-t és egy láda zöld gironde-i osztrigát rendelt. Starling minden lehetőséget továbbított a területi irodának, hogy kövessék ezeket a nyomokat. Starling és Eric Pickford külön dolgoztak, de a szolgálatuk összeért, hogy az irodában a késői órákban is legyen ember. Pickfordnak ez volt a negyedik napja a munkában. Ennek egy részét azzal töltötte, hogy mobiltelefonjának billentyűzetét programozta. A számokhoz nem írt semmit.

Amikor Pickford kiment kávézni, Starling megnyomta automata telefonhívójának gombját. Személyesen Paul Krendler vette föl. A nő bontotta a vonalat, és némán ült. Ideje hazamenni. Lassan körbefordult a székén, és végignézett Hannibal házának valamennyi tárgyán. A röntgenfelvételeken, a könyveken, az asztalon. Azután félrelökte a függönyt. Crawford irodája nyitva, de üresen tátongott. A szvetter, amelyet az elhunyt feleség kötött, a sarokban, egy állófogason lógott. Starling kinyújtotta a kezét, de nem merte megérinteni a szvettert. Vállára dobta a kabátját, és elindult hosszú útjára, a kocsijához. Sohasem látja többé Quanticót. 70. fejezet December 17-én este megszólalt Clarice Starling kapucsengője. Látta, hogy egy rendőrautó áll a ház előtt. Bobby volt az, aki a Felicianán történt lövöldözés után hazahozta a kórházból. – Szia, Starling! – Szia, Bobby! Gyere be! – Szeretnék, de előbb beszélnem kell veled. Van nálam egy irat, előbb át kell adnom. – A fene! Akkor add át a házban, ott meleg van – mondta Starling zsibbadó gyomorral. Az irat szerint az igazságügyi minisztérium főfelügyelője beidézte másnap reggel kilencre a J. Edgar Hoover-épületbe.

– Akarod, hogy holnap bevigyelek? – kérdezte a rendőr. Starling megrázta a fejét. – Kösz, Bobby, a saját kocsimmal megyek. Kérsz egy kis kávét? – Kösz, nem. Sajnálom, Starling! – Láthatólag mehetnékje volt. Félszeg hallgatás következett. – Jól helyrejött a füled – mondta végül. A levélben csak annyi volt, hogy meghallgatásra várják. Indokolást nem adtak. Ardelia Mapp, az Iroda belháborúinak jó ismerője azonnal megfőzte nagyanyja legerősebb gyógyteáját, amely fokozza a szellemi képességeket. Starling mindig rettegett ettől a teától, de nem volt módja elkerülni. Mapp rákoppintott a fejlécre. – A főfelügyelőnek egy nagy francot se kell mondania neked – közölte két korty között. – Ha a szakmai-etikai bizottságunknak vannak kifogásai, vagy a körzeti ügyész irodájának, akkor nekik kell tudatniuk veled, nekik kell kiküldeniük az idézést. Meg kell határozniuk, hogy a tetves 645-ös, vagy a 644es paragrafus alapján vádolnak-e, és ha bűncselekményről van szó, akkor kell kapnod ügyvédet és mindent, ami a gengsztereknek jár, igaz? – Így van. – Na, így túrót se juthatsz előre. A főfelügyelő politikus, bármilyen ügyet átvehet. – Ezt átvette. – Mivel Krendler megpörkölte a seggét. Akármiről legyen is szó, ha egyenlő eséllyel akarod felvenni a harcot, akkor nekem megvan az összes szükséges telefonszám. Most pedig figyelj ide Starling. Azt kell mondanod nekik, hogy magnófelvételt akarsz csinálni. A főfelügyelő nem használ aláírt tanúvallomásokat.

Lonnie Gains emiatt került pácba. Ők rögzítik, amit mondasz, és néha megváltoztatnak dolgokat, miután elmondtad. Sosem látod a szöveget írásban. Amikor Starling fölhívta Jack Crawfordot, a férfinak olyan volt a hangja, mintha már aludt volna. – Nem tudom, mi ez – mondta. – Majd érdeklődöm. Egyet tudok: holnap én is ott leszek. 71. fejezet Reggel van. A Hoover-épület vasbeton kalitkája fenyegetően sötét a tejszínű homályban. Az autóba rejtett pokolgépek korában a főbejáratot és az udvart a nap nagy részében zárva tartják, az épületet az Iroda régi autóiból hevenyészett barikád veszi körül. A washingtoni rendőrség esztelen politikát folytat – némelyik autót nap nap után telitűzdelik cédulákkal, a papírréteg pedig csak vastagodik az ablaktörlők alatt, amíg a szél el nem fújja őket. Egy csatornarácson melegedő hajléktalan megszólította az elhaladó Starlingot, és feléje nyújtotta a kezét. Arcának egyik felét narancsszínűre fertőtlenítették valamelyik baleseti rendelőben. Csorba szélű, töredezett műanyag poharat tartott a kezében. Starling a táskájában matatott pénz után, végül két dollárt adott, de bele kellett hajolnia a csatornanyílás meleg, poshadt gőzébe. – Az Isten áldjon meg! – mondta a férfi. – Szükségem is van rá – válaszolta Starling. – Minden csepp áldásra. Egy erős kávét ivott az Au Bon Painben, a Hooverépület mellett, mint annyiszor az évek folyamán.

Kívánta a kávét a nyugtalan alvás után, de nem akart kimenni pisilni a meghallgatás alatt, ezért csak a felét itta meg. Észrevette Crawfordot a kirakat üvegén át, és kiment elé a járdára. – Nem akarja megosztani velem ezt a nagy kávét, Mr. Crawford? Adnak hozzá még egy csészét. – Koffeinmentes? – Nem. – Akkor jobb, ha nem iszom, mert kiugrom a bőrömből. – Nyúzottnak és öregnek tűnt. Egy átlátszó csöpp lógott az orra hegyén. – Nem tudom, mi ez a kihallgatás, Starling. Annyit kiderítettem, hogy senki mást nem hívtak be a Felicianán történt lövöldözés résztvevői közül. Magával megyek. – Starling adott neki egy papírzsebkendőt, és besoroltak az érkező nappali műszak tömegébe. Starling úgy találta, hogy az irodai személyzet szokatlanul elegáns. – Ma van az FBI kilencvenedik születésnapja. Bush is eljön ma beszédet mondani – emlékeztette Crawford. A járda mellett négy műholdas tévétársaság autója sorakozott. A WFUL TV stábja egy leborotvált hajú fiatalembert filmezett, aki mikrofont tartott a kezében. Egy asszisztens a kisbusz tetején állt, és észrevette a tömeggel együtt közeledő Starlingot és Crawfordot. – Ő az, ő az a tengerészkék esőkabátban! – szólt le. – Na, kezdjük! – mondta a leborotvált. – Forgatás indul! A stáb közelebb furakodott a tömegben, hogy a kamerát Starling arcának szögezhesse. – Starling különleges ügynök, óhajtja kommentálni a Feliciana halpiacon történt tömeges vérengzést?

Közreadták már a jelentést? Vádolják önt öt ember... – Crawford levette a kalapját, és úgy tett, mintha a fénytől védené a szemét, így sikerült egy pillanatra eltakarnia a kamera lencséjét. Csak a biztonsági bejárat állította meg a stábot. Fülest kaptak a mocskok. Amint átjutottak a biztonsági kapun, megálltak az előcsarnokban. A kinti köd apró cseppekkel hintette be Crawfordot és Starlingot. A férfi csak úgy szárazon bekapott egy Gingko Biloba tablettát. – Starling, azt hiszem, azért hívathatták be mára, mivel mindenki a vádemeléssel és az évfordulóval van elfoglalva. Akármit csinálnak is, elvész ebben a zűrzavarban. – Akkor miért van itt a sajtó? – Mert nem mindenki ugyanabból a kottából énekel. Még van tíz perce – nem akar egy kis púdert tenni az orrára? 72. fejezet Starling ritkán járt a hetedik emeleten, a Hoover-épület igazgatói szintjén. Hét évvel ezelőtt végzősként állt itt az osztályával, amikor az igazgató gratulált a búcsúbeszédet mondó Ardelia Mappnak; másodszor pedig az egyik aligazgató hívatta ide, hogy átadja neki a pisztolylövő-bajnokságon nyert érmét. Noonan igazgatóhelyettes irodájának szőnyege messze túl volt Starling tapasztalatainak határán. A bőrhuzatú székekkel berendezett konferenciaterem klubszerű légkörében halványan érződött a cigarettafüst szaga.

Starling azon tűnődött, hogy vajon kimosták-e a hamutartókat, és kiszellőztettek-e az ő érkezése előtt. Három ember állt föl, amikor Crawforddal beléptek a terembe, a negyedik ülve maradt. Fölállt Starling korábbi főnöke, Clint Pearsall a washingtoni irodából, a Keselyűdombról, Noonan aligazgató, és egy magas, vörös hajú férfi nyersselyem öltönyben. Aki ülve maradt, az Paul Krendler volt a főfelügyeletről. Krendler úgy fordította a nő felé hosszú nyakán ülő fejét, mintha szag alapján akarná megtalálni. Amikor szembenézett vele, a nő egyszerre láthatta mindkét kerek fülét. Különös módon egy rendőr állt a sarokban, akit Starling nem ismert. Az FBI és az igazságügy vezetői rendszerint elegánsak, de ezek az emberek most direkt a tévének öltöztek. Starling rájött, hogy egy későbbi órában nyilván részt vesznek a lenti ünnepségen, amelyet Bush volt elnök celebrál. Máskülönben inkább az igazságügyi minisztériumba rendelték volna be, és nem a Hooverépületbe. Krendler elkomorodott, amikor meglátta Jack Crawfordot Starling mellett. – Mr. Crawford, nem hinném, hogy az ön jelenlétére szükség lenne az eljárás folyamán. – Starling különleges ügynök közvetlen felettese vagyok. Itt a helyem. – Nem hinném – mondta Krendler. Noonan felé fordult. – Hivatalosan Clint Pearsall a főnöke, Crawford csupán helyettesíti. Azt hiszem, Starling ügynököt egymagában kellene kihallgatni – mondta. – Ha szükségünk lesz kiegészítő információkra, megkérhetjük Crawford

részlegvezetőt, hogy olyan helyen tartózkodjék, ahol elérhetjük. Noonan bólintott. – Bizonyosan méltányolni fogjuk a kiegészítését, Jack, miután meghallgattuk a független tanúvallomást Starling különleges ügynöktől. Szeretném, ha rendelkezésünkre állna. Ha óhajtja, foglaljon helyet a könyvtár olvasótermében, helyezze magát kényelembe, majd szólítjuk. Crawford fölállt. – Noonan aligazgató úr, mondhatok annyit, hogy... – Maga távozhat, ennyit tehet – közölte Krendler. Noonan is fölállt. – Fékezze magát, Mr. Krendler, ez itt az én irodám, amíg át nem adom magának. Jack, maga meg én régóta ismerjük egymást. Az igazságügyből jött úriembert túlságosan frissen nevezték ki ahhoz, hogy megértse. Maga is elmondhatja a magáét. Most hagyjon itt bennünket, hadd beszéljen Starling magától! – mondta. Krendlerhez hajolt és súgott valamit a fülébe, amitől az elvörösödött. Crawford Starlingra nézett. Csak annyit tehetett, hogy kellemetlen helyzetbe hozza magát. – Köszönöm, hogy eljött, uram – mondta a lány. A rendőr kivezette Crawfordot. Amikor meghallotta az ajtó kattanását, Starling kiegyenesítette a gerincét, és egyedül nézett szembe a férfiakkal. Ettől kezdve az eljárás olyan kíméletesen folytatódott, mint egy tizennyolcadik századi amputáció. Noonan volt a legmagasabb rangú FBI-sarzsi a szobában, de a főfelügyelő felülbírálhatta, aki Krendlert

szemmel láthatóan mint teljhatalommal felruházott helyettesét küldte ide. Noonan fölvette az előtte heverő aktát. – Megtenné, hogy a jegyzőkönyv kedvéért bediktálja az adatait? – Clarice Starling különleges ügynök. Van jegyzőkönyv, Noonan aligazgató? Örülnék, ha lenne. Amikor a férfi nem válaszolt, ő folytatta: – Ugye nem baj, ha magnóra veszem a kihallgatást? – Előhalászott egy nagyteljesítményű Nagra magnót a táskájából. Krendler közbevágott: – Rendes körülmények között az ilyesfajta előzetes kihallgatásokat az igazságügyi minisztériumban szoktuk lefolytatni, a főfelügyelő irodájában. Azért itt csináljuk, mert a mai ünnepség miatt így mindnyájunknak kényelmesebb, de a szabályok azonosak a főfelügyelő irodájában érvényes eljárással. Vannak bizonyos diplomáciai kihatásai is. Nincs magnó! – Közölje vele a vádakat, Mr. Krendler! – szólalt meg Noonan. – Azzal vádoljuk, Starling ügynök, hogy törvényellenesen közölt titkos adatokat egy szökött bűnözővel – mondta Krendler gondosan fegyelmezett arccal. – Nevezetesen, hogy elhelyezte ezt a hirdetést két olasz újságban, ezzel figyelmeztetve a szökésben lévő Hannibal Lectert a készülődő letartóztatás veszélyére. A rendőr átadott Starlingnak egy elmosódott nyomatot a La Nazionéból. A nő az ablak felé fordult, és elolvasta a bekarikázott hirdetést: A. A. Aaron – Adja fel magát a legközelebbi hatóságnál, ellenség közeledik. Hannah.

– Mit válaszol erre? – Nem én voltam. Most látom ezt először. – És mit szól ahhoz a tényhez, hogy a levélben használt „Hannah” kódnevet kizárólag dr. Hannibal Lecter és az Iroda ismeri? Azt a kódnevet, amelyet dr. Hannibal Lecter javasolt magának? – Nem tudom. Ki találta ezt? – Langley-ben a dokumentációs szolgálat történetesen meglátta, amikor a La Nazionéból fordították a Lecterről szóló cikket. – Ha ez a kódnév titkos még az Irodán belül is, akkor a langley-i dokumentációs szolgálat hogyan ismerhette föl az újságban? A dokumentációs szolgálatot a CIA működteti. Kérdezzük meg őket, ki hívta föl a figyelmüket „Hannah”-ra! – Biztos vagyok benne, hogy a fordító ismerte az ügyiratot. – De ennyire? Kétlem. Kérdezzük meg őt, ki utasította, hogy erre figyeljen. Honnan tudhattam volna, hogy Lecter doktor Firenzében van? – Maga találta meg a firenzei Questura üzenetét, amellyel bepillantást kértek az EBMP Lecterdossziéjába – mondta Krendler. – Ez a megkeresés több nappal Pazzi meggyilkolása előtt érkezett. Nem tudjuk, hogy maga mikor bukkant rá. Mi másért érdeklődött volna a firenzei Questura Lecter után? – Miféle okom lehetett volna, hogy figyelmeztessem? Noonan aligazgató, miért van ez az anyag a főfelügyelőnél? Bármikor hajlandó vagyok alávetni

magam hazugságvizsgáló géppel történő kihallgatásnak. Hozzák csak ide! – Az olaszok diplomáciai tiltakozást nyújtottak be, amiért kísérlet történt egy, az országukban tartózkodó bűnöző figyelmeztetésére – mondta Noonan. A mellette ülő vörös hajú férfi felé intett. – Mr. Montenegro az olasz követségről jött. – Jó napot, uram! És az olaszok honnan tudják? – kérdezte Starling. – Biztosan nem a Langley-től... – A diplomáciai oldalról a mi térfelünkre dobták a labdát – mondta Krendler, mielőtt Montenegro kinyithatta volna a száját. – Ezt az olasz hatóságok, jómagam és a főfelügyelő megelégedésére akarjuk tisztázni, méghozzá kurvára gyorsan. Mindenkinek jobb, ha együtt nézzük át a tényeket. Mi van maga és Lecter doktor között, Miss Starling? – Számos alkalommal beszéltem vele Crawford részlegvezető utasítására. Amióta Lecter doktor hét éve megszökött, két levelet kaptam tőle, mindkettő maguknál van – felelte Starling. – Van ennél több is – mondta Krendler. – Ezt tegnap kaptuk. Hogy maga mi mást kaphatott még, azt nem tudjuk. – A háta mögé nyúlt, és előhúzott egy összevissza pecsételt kartondobozt, amelyet jól megviselt a postán töltött idő. Krendler úgy tett, mintha élvezné a dobozból áradó illatot. Rábökött a címre, eszébe sem jutott, hogy Starlingnak megmutassa. – Magának címezték, az arlingtoni házába, Starling különleges ügynök. Mr. Montenegro, megmondaná nekünk, hogy mik ezek a tárgyak?

Az olasz diplomata a selyempapírba burkolt tárgyak között matatott. Kézelőgombjai hunyorogtak. – Ezek itt testápolók, sapone di mandorle, a firenzei Santa Maria Novella, az ottani Farmacia híres mandulaszappana, továbbá néhány parfüm. Olyasmi, amit akkor ajándékoznak az emberek, ha szerelmesek. – Clint, ugye ellenőrizték; nincs benne mérgező vagy szennyező anyag? – kérdezte Noonan Starling korábbi főnökét. Pearsallen látszott, hogy szégyelli magát. – Igen – mondta. – Semmi ilyet nem tartalmaz. – Szerelmi ajándék – bólintott némi elégedettséggel Krendler. – Akkor most nézzük a szerelmes levélkét. – Széthajtogatta a dobozból elővett pergamendarabot, fölemelte, megmutatva Starlingnak a szennylapból kivágott arcát a szárnyas nőstényoroszlán testén. Megfordította, hogy elolvashassa Lecter doktor kalligrafikus írását: Gondot már rá valaha, Clarice, miért nem értik meg magát a filiszteusok? Azért, mert maga a válasz Sámson találós kérdésére: maga a méz az oroszlán szájában. – Il miele dentro la leonessa, ez igazán szép – mondta Montenegro, úgy gondolva, hogy ezt elteszi magának egy későbbi alkalomra. – Hogy micsoda? – kérdezte Krendler. Az olasz csak legyintett, látva, hogy Krendlernek sohasem lesz füle a Lecter doktor hasonlatában felzendülő muzsikához, és amúgy sem idéz föl benne semmi kézzelfoghatót.

– A főfelügyelő a lehetséges nemzetközi bonyodalmak miatt azt akarja, hogy ez elkerüljön innen – mondta Krendler. – Hogy hova kerül, adminisztratív vagy büntetőjogi útra terelődik, az attól függ, mit találunk. Ha bűnügy lesz belőle, Starling különleges ügynök, akkor az Igazságügyi Minisztérium Közéleti Tisztaság Osztályára kerül, onnan jut a bíróság elé. Majd tájékoztatják, hogy legyen ideje felkészülni. Noonan aligazgató... Noonan mély lélegzetet vett, és lecsapott a fejsze. – Clarice Starling, adminisztratív állományba helyezem arra az időre, amíg ez az ügy nem tisztázódik. Le kell adnia a fegyvereit és az FBI-igazolványát. Kikísérik az épületből. Kérem, most rögtön adja le az oldalfegyvereit és az igazolványát! Rajta! Miközben az asztalhoz lépett, Starling egy pillanatra éppen olyan céltáblának látta ezeket az embereket, mint amilyenekkel a céllövőbajnokságokon találkozott. Aztán elmúlt a pillanat. Elővette 45-ösét, keményen Krendlerre nézett, miközben a tárat a tenyerébe pottyantotta, azután az asztalra tette. Ezután a jelvényét és az igazolványát adta le. – Van más oldalfegyvere? – kérdezte Krendler. – Puskája? – Starling?! – sürgette Noonan. – Az autómban, bezárva. – Egyéb taktikai felszerelés? – Egy sisak és mellény. – Biztos úr, maga lemegy és elhozza ezeket a felszerelési tárgyakat, amikor lekíséri Miss Starlingot a járművéhez – mondta Krendler. – Van kódolt telefonja?

– Igen. Krendler felvont szemöldökkel nézett Noonanra. – Adja át! – mondta Noonan. – Szeretnék mondani valamit, azt hiszem, erre jogom van. Noonan az órájára nézett. – Tessék. – Ez egy összeesküvés. Azt hiszem, Mason Verger akarja elkapni Lecter doktort, hogy személyes bosszút álljon rajta – Firenzében éppen csak elhibázta. Szerintem Mr. Krendler összejátszik Vergerrel, és az FBI erőfeszítéseit akarja felhasználni, hogy Lecter doktort Verger kezére játssza. Azt hiszem, hogy Paul Krendler az igazságügyi minisztériumból pénzt kap ezért, és szándékosan tesz tönkre engem. Mr. Krendler már korábban sem a megfelelő módon viselkedett velem szemben, és most ez hajtja, a pénzügyi megfontolásokon kívül. Alig egy hete „tahó vidéki picsá”-nak nevezett. Fölszólítom Mr. Krendlert ez előtt a testület előtt, hogy ebben a témában vesse alá magát velem együtt a hazugságdetektor vizsgálatainak. Én rendelkezésükre állok. Akár most rögtön is nekiláthatunk. – Starling különleges ügynök, még szerencse, hogy ma és itt nem eskették meg – kezdte Krendler. – Eskessenek meg! És maga is tegyen esküt. – Biztosítani szeretném róla, hogy amennyiben nem sikerül tárgyi bizonyítékot találni, akkor magának joga van ismét elfoglalni az állását, és semmiféle priusza nem tesz – mondta Krendler a legszelídebb hangján. – Közben kapja a fizetését, érvényes marad a biztosítása, és jogosult az egészségügyi ellátásra. Az adminisztratív

állomány önmagában nem büntetés, Starling ügynök, használja föl a maga javára – folytatta bizalmas hanghordozással. – Ha esetleg arra akarja használni ezt a kis szünetet, hogy az arcáról eltávolíttassa azt a piszkot, biztos vagyok benne, hogy az orvosi... – Ez nem piszok – mondta Starling. – Ez puskapor. Nem csoda, ha nem ismeri föl. A várakozó rendőr kinyújtotta a kezét a nő felé. – Sajnálom, Starling – mondta Clint Pearsall, akinek a keze tele volt a nő fölszerelésével. Starling ránézett, azután elfordította a tekintetét. Paul Krendler a nő felé nyomakodott, miközben a többiek arra vártak, hogy a diplomata Montenegro elsőnek távozzon a szobából. Krendler éppen mondani készült valamit, a foga között szűrve a szót: – Starling, maga túl öreg ahhoz... – Bocsánat – Montenegro szólalt meg. A magas diplomata megfordult az ajtóban, és odajött a nőhöz. – Bocsánat – ismételte, és addig bámult Krendlerre, amíg az arrébb nem ment, rángatózó arccal. – Sajnálom, hogy ez történt önnel – mondta a diplomata. – Remélem, ártatlan. Megígérem, nyomást fogok gyakorolni a firenzei Questurára, hogy tudják meg, ki fizette a hirdetést a La Nazionéban. Ha úgy gondolja, hogy valamit... tehetek az ön ügyében Itáliában, kérem mondja el, és én ragaszkodni fogok hozzá, hogy megtörténjen. – Montenegro odaadott neki egy apró, merev, rücskös dombornyomású névjegyet, majd tüntetően nem véve tudomást Krendler kinyújtott kezéről, távozott a szobából.

A riporterek, akiket eltakarítottak a főbejárattól a közelgő ünnepség miatt, az udvaron tolongtak. Néhányan láthatóan tudták, mire kell vámi. – Muszáj a könyökömet fognia? – kérdezte Starling a rendőrtől. – Nem, hölgyem, egyáltalán nem – felelte, és utat tört a nőnek a mikrofonágyúk és a harsogó kérdések között. A borotvált hajú nyilvánvalóan tudta, mi az ábra, mert az alábbi kérdéseket bőgte: – Igaz, hogy fölfüggesztették a Hannibal Lecter-ügy miatt? Mit gondol, vádat emelnek maga ellen? Mit válaszol az olasz vádakra? A garázsban Starling átadta a golyóálló mellényt, a sisakot, a puskáját és a tartalék revolverét. A rendőr megvárta, amíg a nő kiürítette a kis pisztolyt, azután letörölte egy olajos ronggyal. – Láttam, hogyan lőtt Quanticóban, Starling ügynök – mondta. – A rendőrségi versenyen én is eljutottam a negyeddöntőig. Megtörölgetem majd a 45-ösét is, mielőtt eltennénk. – Köszönöm! Akkor is ott ácsorgott, amikor a nő beszállt a kocsijába. Mondott valamit, ami nem volt érthető a Mustang bömbölésétől. Starling leeresztette az ablakot, és a férfi megismételte. – Undorító, hogy ez történik magával. – Köszönöm, uram. Méltányolom, amit mondott. A garázs kijárata előtt a sajtó egyik autója várta. Starling megnyomta a gázpedált, hogy lerázza, és meg is büntették gyorshajtásért, háromsaroknyira a Hoover-

épülettől. A fényképészek lekapták, amint egy járőr épp fölírja az adatait. Noonan igazgatóhelyettes az íróasztalához ült, miután véget ért a meghallgatás, és a szemüveg okozta vörös foltokat dörgölte az orrnyergén. Nem nagyon bántotta, hogy Starlingtól megszabadult – hite szerint a nőkben van valami érzelmi elem, ami gyakran súrlódik az Iroda rendjével. De fájt neki, ahogy Jack Crawforddal bántak. Jack igazi belevaló fiú. Lehet, hogy a gyengéje ez a lány, de hát megesik az ilyen – Jack felesége meghalt. Noonannak is volt valamikor egy olyan hete, amikor nem tudta levenni a szemét egy vonzó gyorsírónőről, és meg kellett szabadulnia tőle, még mielőtt a lány valami zűrt okozott volna. Föltette a szemüvegét és leliftezett a könyvtárba. Jack Crawfordot az olvasóteremben találta, egy széken ült, a fejét a falnak támasztotta. Noonan azt hitte, hogy alszik. Crawford arca szürke volt, és erősen verejtékezett. Kinyitotta a szemét, és a levegőt kapkodta. – Jack! – Noonan megütögette a vállát, megérintette nyirkos arcát, majd elbődült. – Hé, könyvtáros, hívja a mentőket! Crawfordot az FBI betegszobájába vitték, onnan pedig a Jefferson Memorial Kórház intenzív osztályára. 73. fejezet Krendler ennél jobb sajtót nem is óhajthatott volna. Az újságírók számára az FBI kilencvenedik születésnapját egy látogatással kombinálták az új válságkezelő központba. A tévéhíradók a legtöbb

hasznot akarták húzni abból a szokatlan lehetőségből, hogy bejuthattak a Hoover-épületbe, a C-SPAN TV élőben adta Bush volt elnök és az igazgató beszédét. A CNN kivonatot készített belőlük, és a társaságok közvetítették az esti adásban. Amikor a főméltóságok felsorakoztak az emelvényen, akkor jött el Krendler nagy pillanata. A pódium közelében álló borotvált fejű föltette a kérdést: – Mr. Krendler, igaz, hogy Clarice Starling különleges ügynököt elmozdították a Hannibal Lecter-ügy éléről? – Azt hiszem, korai lenne nyilatkozni, és nem is tisztességes az ügynökkel szemben, ha ebben a pillanatban kommentálnám. Csak annyit mondok, hogy a főfelügyelő irodája foglalkozik a Lecter-üggyel. Senki ellen nem merültek föl vádak. A CNN is szagot fogott. – Mr. Krendler, olasz lapok szerint Lecter doktor törvénytelen információhoz jutott: kormányzati forrásból figyelmeztették, hogy meneküljön. Ez az oka Starling ügynök felfüggesztésének? Ez az oka annak, hogy a főfelügyelő irodája is beleavatkozott az ügybe ahelyett, hogy rábízta volna a vizsgálatot a szakmai etikai bizottságra? – Nem kommentálom a külföldi lapok riportjait, Jeff. Csak annyit mondhatok, hogy irodánk olyan állítások után nyomoz, amelyek mostanáig nincsenek bizonyítva. A saját rendőreinknek is tartozunk annyival, mint tengeren túli barátainknak – mondta Krendler, úgy szurkálva ujjával a levegőt, mint Kennedy. – Hannibal Lecter ügye jó kezekben van, nem csupán Paul Krendlerében, de az FBI és az igazságügyi minisztérium valamennyi részlegéből származó szakértők kezében is.

Egy terven dolgozunk, amelyet, miután meghozta gyümölcseit, kellő időben föltárhatunk önök előtt. A német, akitől Lecter doktor a házát bérelte, egy hatalmas Grundig tévékészüléket is elhelyezett az épületben, és úgy igyekezett beleolvasztani a bútorzatba, hogy a hattyút és Lédát ábrázoló kisebb bronzszobrát helyezte az ultramodem doboz tetejére. Lecter doktor Az idő rövid története című filmet nézte, amely a nagy asztrofizikusról, Stephen Hawkingról és munkásságáról szólt. Már többször látta. Az volt a kedvenc része, ahol egy teáscsésze leesik az asztalról, és összetörik a padlón. Azt mondja számítógép-hangon a karosszékében kifacsarodva ülő Hawking: – Honnan ered múlt és jövő különbsége? A tudomány törvényei nem különböztetik meg őket. Mégis, a hétköznapi életben nagy különbség van a múlt és a jövő között. – Láthatják, amint egy teáscsésze leesik, és darabokra törik a padlón. De sohasem láthatják, amint a csésze összekapja magát, és visszaugrik az asztalra. A visszafelé forgatott filmen látni lehetett, ahogy az összeálló csésze visszakerül az asztalra. Hawking folytatta: – A növekvő rendezetlenség vagy entrópia az, ami megkülönbözteti a múltat és a jövőt, irányt szabva az időnek. Dr. Lecter roppantul csodálta Hawking munkásságát, követte is, amennyire lehetséges volt a matematikai szaklapok segítségével. Tudta, hogy Hawking egykori hite szerint a világegyetem egyszer abbahagyja a

tágulást, és ismét zsugorodni kezd, az entrópia önmagába fordul vissza. Később Hawking kijelentette, hogy tévedett. Lecter elég otthonos volt a magasabb matematikában, de Hawking egészen más síkon él, mint a többi ember. Lectert négy éve nem hagyta nyugodni a probléma. Annyira szerette volna, hogy Hawkingnak igaza legyen, és megálljon a táguló világegyetem, az entrópia önmagába forduljon, és a háború végén megevett Mischa ismét egész lehessen! Lecter doktor megállította a videót, és a hírekre kapcsolt. Az FBI-jal kapcsolatos tévés események és hírek naponta meg szoktak jelenni az FBI honlapján. Ezt Lecter doktor naponta megnézte, hogy megbizonyosodjék róla, még mindig a régi fényképe szerepel-e a tíz legkeresettebb bűnöző között. Innen tudott az FBI születésnapjáról, és bőven volt ideje, hogy végigolvassa a híreket. Ott ült nagy karosszékében, házikabátban, nyakán széles selyemkendővel, és figyelte Krendler hazugságait. Nem látta ezt a sápadt arcot azóta, hogy Krendler hét éve megállt a ketrece előtt Memphisben, közvetlenül szökése előtt. A washingtoni helyi hírekben látta, ahogy Starling szabálysértési cédulát kap, miközben mikrofonokat dugdosnak be Mustangja ablakán. Mostanra a hírekben csak úgy emlegették, hogy „megsértette az Egyesült Államok biztonságát” a Lecter-ügyben. Ahogy meglátta, Lecter doktor szembogarából szikrák röpködték körül a nő tükörképét. Teljes tökéletességében őrizte a látványt, még jóval azután is,

hogy Starling eltűnt a képernyőről, majd összeolvasztotta egy másik arccal: Mischáéval. Most már csak a világegyetemmel kell szerződést kötni, meg kell fordítani az időt, hogy a teáscsészék ismét összeálljanak, és a földön újra legyen helye Mischának. A legdrágább hely, amelyet Lecter doktor ismert: Starling helye. Mischa elfoglalhatja Starling helyét a földön. Ha ez bekövetkezik, ha az idő ismét megfordul, akkor Starling örökül hagyhatja a helyét Mischának, hogy olyan szikrázó és tiszta legyen, mint a réz fürdőkád a kertben. 74. fejezet Lecter doktor egy háztömbnyire parkolt le a marylandi Misericordia kórháztól, és letörölgette negyeddollárosait, mielőtt a parkolóórába dobta volna. Amikor belépett a főbejáraton, munkásruhát viselt a hideg ellen és hosszú ellenzőjű sapkát a biztonsági kamerák miatt. Több mint tizenöt éve járt itt utoljára, de az épület alaprajza változatlannak tűnt. Semmit sem jelentett neki, hogy viszontláthatja azt a helyet, ahol orvosi gyakorlatát kezdte. Az ingatlankezelő hivataltól beszerzett alaprajz szerint a fönti elzárt területeken végeztek ugyan néhány külsődleges javítást, egyébként csaknem minden ugyanolyan, mint volt. A recepciós pultnál kapott látogatói engedéllyel feljutott a betegek szintjére. Végigment a folyosón, közben az ajtókon elolvasta a betegek és az orvosok nevét. Itt a

megműtött betegek lábadoztak, miután kiengedték őket az intenzív osztályról vagy az agysebészetről. Ha valaki figyelte Lecter doktort, ahogy végigmegy a folyosón, azt gondolhatta volna, hogy nagyon lassan olvas: a szája némán mozgott, s időnként megvakargatta fejét, mint valami faragatlan tuskó. Helyet foglalt a társalgóban, ahonnan szemmel tarthatta a folyosót. Másfél órát töltött el öregasszonyok között, akik családi tragédiáikról meséltek, és emellett végigszenvedett egy tévésorozatot is. Végül meglátta azt, akire várt: egy sebészt aki zöld ruhát viselt, és egyedül fordult be a folyosóra. Ez jó lesz... a sebész, aki azért jött ide, hogy meglátogassa a betegét... Dr. Silverman. Lecter doktor fölállt, megvakarta a fejét. Fölvett egy gyűrött újságot az asztalról, és kilépett a társalgóból. Dr. Silverman újabb betege két ajtóval arrébb feküdt. Lecter doktor beosont. A szobában félhomály volt, a beteg aludt, feje és a fél arca vastagon be volt kötözve. Egy monitoron féregforma fénycsík lüktetett kitartóan. Lecter doktor fürgén levetette kezeslábasát. Zöld műtősruhát viselt alatta. Védőhuzatot rántott a cipőjére, sapkát, maszkot és kesztyűt vett föl. Zsebéből előhúzott egy összehajtogatott, fehér szemeteszsákot, és széthajtogatta. Dr. Silverman belépett, közben a válla fölött hátraszólt valakinek. Nővér is jön vele? Hálistennek, nem. Lecter doktor, háttal az ajtónak, fölvette a szemétkosarat, és tartalmát elkezdte belegyömöszölni a zsákjába. – Elnézést, doktor úr, már itt se vagyok – mondta Lecter doktor.

– Semmi baj – felelte Dr. Silverman, és levette az ágy végéből a beteg lázlapját. – Csak tegye a dolgát! – Köszönöm – mondta Lecter doktor, és bőr bevonatú gumibotjával odacsapott a sebész tarkójára, igazán nem nagyot, csak csuklóból lendítve, azután derékon kapta az ernyedő testet. Mindig meghökkentő látvány, amikor Lecter doktor fölemel valakit: méretéhez képest olyan erős, mint egy hangya. Bevitte Silverman doktort a beteg fürdőszobájába, lehúzta róla a nadrágot, és a vécére ültette. A sebész térdére lógó fejjel pihent a kagylón. Lecter doktor csak annyi időre emelte meg, amíg megvizsgálta a pupilláját, és levette róla a zöld ruha mellrészére csíptetett azonosítási kártyát. A sebész kártyájának helyére becsúsztatta saját látogatókártyáját. Levette a sztetoszkópot, és a nyakába vetette, akár egy sálat, a doktor bonyolult sebészszemüvegét a fejére tolta. A gumibot az ingujjba került. Most már készen állt rá, hogy behatoljon a Misericordia szívébe. A kórházban szigorú szövetségi törvények szabályozzák a kábítószerek tárolását. Azokon az emeleteken, ahova a látogatók beléphetnek, a zárt gyógyszerszekrények a nővérszobákban vannak. Két kulccsal nyílnak, az egyik az ügyeletes főnővérnél, a másik a helyettesénél van, és mindkettejüknek ott kell lenniük a nyitásnál. Szigorúan vezetik a gyógyszernaplót is. A műtők szintjén, a kórház legszigorúbban őrzött részében minden műtőt néhány perccel azelőtt látnak el gyógyszerekkel, mielőtt a beteget betolnák. Az

altatóorvos kábítószereit a műtőasztal mellett helyezik el egy gyógyszerszekrényben. A drogokat egy külön sebészeti gyógyszertárban tartják a kézmosó szoba mellett. Itt sok olyan készítmény található, amelyekkel nem találkozhatunk a lenti általános gyógyszerszekrényekben: erős nyugtatók és egzotikus nyugtató-altató szerek, melyek lehetővé teszik a tudatánál lévő betegen a szív- és agyműtéteket. Ez a házipatika mindig nyitva van a munkanapokon, és a szekrényeket sohasem zárják, amíg a gyógyszerész a szobában tartózkodik. Egy sürgős szívműtétnél nincs idő kulcsokkal vacakolni. Lecter doktor föltette a maszkját, és átment a műtőkhöz vezető lengőajtón. A vidámságra törekedve olyan rikító színekkel festették ki a sebészetet, hogy még a haldoklók is idegesítőnek tartják. Lecter előtt több orvos is állt, akik aláírtak a pultnál, majd indultak a kézmosóba. Lecter doktor fölemelte az ívet, és egy tollat mozgatott fölötte; aláírta a levegőt. A műtétrend szerint húsz perc múlva agydaganatot fognak eltávolítani a B műtőben, ez lesz a nap első operációja. Lecter doktor a kézmosóban lehámozta a kesztyűjét, zsebre tette, alaposan megmosta a kezét, egészen könyékig, megszárította, bepúderezte és visszahúzta a kesztyűt. Most ki a folyosóra. A gyógyszertárnak jobbra, az első ajtó mögött kell Lennie. Nem volt ott. A barackszínűre festett ajtóra a VÉSZGENERÁTOR szót írták, mellette a B műtő kettős ajtaja következett. Egy nővér megállt mellette. – Jó reggelt, doktor úr!

Lecter doktor köhögött a maszk mögött, és motyogva viszonozta a köszöntést. Dörmögve a kézmosó felé fordult, mintha elfelejtett volna valamit. A nővér egy pillanatig nézett utána, azután bement a műtőbe. Lecter doktor levette a kesztyűjét, és belehajította a szemétkosárba. Senki sem figyelt rá. Elővett egy másik párat. Teste a kézmosószobában volt, ám szelleme vadul nyargalt át emlékezetpalotájának előcsarnokán, el Plinius mellszobra mellett, föl az Épületek Csarnokába. Egy jól megvilágított területen, amelyet Christopher Wrennek a Szent Pál-székesegyházról készített modellje uralt, egy rajzasztalon várakozott a kórház alaprajza. A Misericordia műtőrészlege vonalról vonalra megegyezett a baltimore-i ingatlankezelőével. Ő itt áll. Itt van a gyógyszertár. Nem. A rajz hibás. Változtathattak az elrendezésen. A generátorokat a másik oldalon jelezte, ahol a folyosó az itteninek a tükörképe. Talán a feliratokat cserélték ki. Úgy kell lennie. Nem engedhette meg magának a fölösleges bóklászást. Lecter doktor előjött a kézmosóból, és elindult a folyosón az A műtő felé. Egy ajtó volt a bal oldalon. A felirat szerint MRK. Tovább. A következő ajtó a gyógyszertár. A teret a rajzon kettéosztották, így jelölve a mágnesesrezonancia-képet vizsgáló labort, amelyet a gyógyszertárból választottak le. A súlyos gyógyszertári ajtó nyitva volt, kitámasztót ékeltek alá. Lecter doktor gyorsan belépett, és bezárta maga mögött az ajtót. Odabent egy pufók gyógyszerész kuporgott, valamit rakosgatott egy alsó polcra.

– Segíthetek, doktor úr? – Igen, kérem. A fiatalember már állt volna fel, de a mozdulatot nem fejezhette be. Lecsap a gumibot, és a gyógyszerész szellent egyet, miközben elterül a padlón. Lecter doktor föl-alá futkosott a polcok között, villámsebesen olvasta a címkéket: Ambien, amobarbital, amytal, klórhidrát, dalmane, flurazepam, halcion, és tucatszám dugdosta zsebeibe a fiolákat. Azután a fagyasztóhoz ugrott, olvasott és dugdosott: midazolam, noctec, szkopolamin, penthotal, quazepam, solzidem. Alig negyven másodperc után ismét a folyosón volt, és bezárta maga mögött a gyógyszertár ajtaját. Visszament a kézmosóba, ellenőrizte, nem dudorodik-e valahol a ruhája. Minden sietség nélkül indult vissza a lengőajtón keresztül, szándékosan fejjel lefelé föltett azonosító kártyával, arcán maszkkal, orrán szemüveggel, feje búbján az erős lencsékkel, rekedtes hangon viszonozva a többi orvos üdvözlését. Lement a liften, mindig csak le, maszkosan, azt a csíptetős kartont vizsgálgatva, amelyet valahol felkapott. A szembejövő látogatók különösnek tarthatták, hogy még mindig a maszkot viseli, amíg ki nem ér a biztonsági kamerák látóteréből. Az utcai járókelők csodálkozhattak rajta, hogy egy orvos miért vezet ilyen hitvány, öreg kisteherautót. A műtők szintjén egy altatóorvos, miután türelmetlenül kopogtatott a gyógyszertár ajtaján, benyitott, s a gyógyszerészt öntudatlanul találta, és újabb tizenöt perc telt el, amíg a drogok hiányát észrevették.

Amikor dr. Silverman magához tért, a padlón hevert a vécé mellett, letolt nadrággal. Fogalma sem volt, hogy került oda, és azt sem tudta, hogy pontosan hol is van. Arra gondolt, hogy talán valami agyi esemény következménye lehetett – talán egy apró roham, amelyet a bélmozgás keltette feszültség okozott. Rendkívül óvatosan mozgott, mivel attól félt, hogy elmozdít egy vérrögöt. Addig kúszott a padlón, amíg ki nem tudta dugni a kezét a folyosóra. A vizsgálat enyhe agyrázkódást állapított meg. Lecter doktor még kétszer állt meg, mielőtt hazaért volna. Először Baltimore elővárosában egy postahivatalnál, éppen csak annyi ideig, hogy felvegyen egy csomagot, amelyet interneten át rendelt egy temetkezési kellékeket árusító cégtől. A csomagban egy zsakett volt, meg egy ing, amelyre máris rákötötték a nyakkendőt, és mindkét ruhadarab hátul végig fel volt vágva. Most már csak borra volt szüksége, valami igazán, de igazán ünnepi italra. Ezért Annapolisba kellett mennie. De jó lett volna, ha a Jaguárja van vele ezen az úton! 75. fejezet Krendler a hideg miatt tréningruhába öltözött, és le kellett húznia a cipzárját, nehogy túlhevüljön, amikor Eric Pickford fölhívta georgetowni otthonában. – Eric, menj be egy kávéházba, és nyilvános telefonon hívjál! – Tessék, Mr. Krendler? – Csak tedd, amit mondtam!

Levette a hajpántját meg a kesztyűjét, és a nappaliban álló zongorára ejtette. Egy ujjal a Dragnet egyik dallamát pötyögtette, amíg arra várt, hogy folytathassa a beszélgetést: – Starling technikus volt, Eric. Nem tudjuk, hogy megbuherálta-e a telefonjait. A kormányzati ügyek biztonságot követeinek. – Igen, uram. – Starling felhívott, Mr. Krendler. A növényét kérte, meg a holmiját. De mondott valamit, ami érdekes lehet. Azt mondta, a gyanúsított megrendeléseinél figyelmen kívül lehet hagyni az irányítószám utolsó számjegyét, ha a különbség három vagy annál kevesebb. Azt mondta, Lecter doktor számos postafiókot használhat, amelyek elég közel vannak egymáshoz. – És? – Elindultam ezen a nyomon. A The Journal of Neurophysiology az egyik irányítószámra érkezett, a Physica Scripta és az ICARUS egy másikra. A megrendelőknek eltérő a nevük, és a megrendelést készpénzzel fizették. – Mi az az ICARUS? – A naprendszerrel foglalkozó tanulmányok nemzetközi lapja. Lecter húsz éve előfizető. A postafiók baltimore-i. Rendszerint a hónap tizedik napja körül kézbesítik a lapot. Van még valamim, egy perce kaptam: vettek egy üveg Châteaut; mi is ez Yuckum? – Ja, úgy ejtik, hogy Ikkim. Mi van vele? – Egy minőségi borokat forgalmazó üzlet Annapolisban. Ellenőriztem a vásárlásokat, és ez rajta volt a Starlingféle listán. A program tartalmazza Starling születési évét is. Ebben az évben palackozták a bort, éppen a születése

évében. A gyanúsított háromszázhuszonöt dollárt fizetett készpénzben és... – Ez az előtt, vagy az után volt, hogy Starlinggal beszélt? – Közvetlenül utána, alig egy perc múlva. – Akkor hát nem tud róla. – Nem. Föl kellett volna... – Azt mondja, hogy a kereskedő fölhívta magát egyetlen üveg eladása miatt? – Igen, uram. Starling följegyezte, hogy a keleti parton összesen három ilyen üveggel adtak el. Mind a hármat lenyomozta. Tényleg csak csodálni lehet. – Ki vette meg? Hogy néz ki? – Fehér férfi, középtermetű, szakállas. Becsomagoltatta. – Van a borkereskedésben biztonsági kamera? – Igen, uram, ez volt az első dolog, amit megkérdeztem. Azt mondtam, elküldünk valakit a szalagért. Még nem tettem meg. Az eladó nem olvasta a körözést, de szólt a tulajdonosnak, mert olyan szokatlan volt ez a vásárlás. A tulajdonos kirohant, és látta, hogy a gyanúsított – úgy gondolja, hogy ő volt – elhajt egy öreg furgonnal. Szürke, a hátuljában egy satu áll. Ha Lecter az, gondolja, hogy megpróbálja átadni Starlingnak? Akkor jobb, ha értesítjük. – Ne! – mondta Krendler. – Ne említse neki! – Csatolhatom az EBMP Lecter-aktájához? – Ne! – mondta Krendler sebesen gondolkodva. – Kapott már választ a Questurától Lecter számítógépével kapcsolatban? – Nem, uram.

– Akkor nem csatolhatja az EBMP-hez, amíg nem bizonyosodunk meg arról, hogy Lecter nem olvashatja. Megszerezhette Pazzi belépőkódját. Vagy Starling elolvashatja, és valamilyen módon értesítheti, ahogy Firenzében tette. – Ó, hát persze, értem! Az annapolisi területi ügynök megszerezheti a szalagot. – Éppen ezért csak nekem küldheti tovább. Pickford bediktálta a borkereskedés címét. – Továbbra is figyelje az előfizetéseket! – utasította Krendler. – Az előfizetéseket Crawforddal is ismertetheti, amikor visszatér a munkába. Majd ő tizedike után megszervezi a postafiókok figyelését. Krendler fölhívta Mason számát, majd futva elindult georgetowni házából, könnyedén ügetve a Rock Creek Park felé. Gyorsan futott vagy fél órát. Éppen akkor hallotta meg a helikopter zúgását, mikor megpillantotta a leszállóhelyet az állatkert mellett. Úgy tudott lehajolni a forgó propellerek alatt és beszállni a gépbe, hogy még lépést sem kellett váltania. Izgalmas volt, ahogy a helikopter fölemelkedett vele, a város és a kivilágított emlékművek pedig visszasüllyedtek, ahogy a légi jármű repítette a megérdemelt magasságokba, Annapolisba a szalagért – és Masonhoz. 76. fejezet – Fókuszba állítaná azt a vacakot, Cordell? – Mason úgy zengte zárhangok nélkül a „fókuszt”, mintha „kókuszt” mondana.

Krendler Mason mellett állt a szoba sötét felében, hogy jobban Lássa a megemelt monitort. Juppi tréningfelsőjét le kellett vetnie Mason meleg szobájában, és az ujjainál fogva a derekára kötötte, így mindenki láthatta, hogy princetoni pólót visel alatta. Hajpántja és cipője villogott az akvárium fényében. Margot tyúkmellűnek találta Krendlert. Alig köszöntek egymásnak, amikor a férfi megérkezett. A kereskedés biztonsági kamerájának szalagján nem volt szalag- vagy időszámláló, a karácsonyi forgalom pedig ugyancsak tekintélyesnek bizonyult. Cordell előre-hátra pörgetett gyorsított ütemben, egyik vásárlótól a másikig. Mason azzal töltötte az időt, hogy kellemetlenkedett. – Krendler, mit mondott, amikor bement a boltba mackósan, és felvillantotta a jelvényét? Azt mondta, hogy a Különleges Olimpiára készül? – Sokkal tiszteletlenebbül viselkedett azóta, hogy Krendler átvette a csekkeket. Krendler nem sértődhetett meg, amikor az érdekeiről volt szó. – Azt mondtam, hogy titkosrendőr vagyok. Pillanatnyilag milyen óvintézkedést tettek Starling ellen? – Margot, mondd el neki! – Mason láthatólag a sértésekre tartogatta erejét. – Tizenkét embert hozattunk át a chicagói biztonsági szolgálatunktól. Washingtonban vannak. Három csapat, mindegyikben egy-egy tag Illinois állam seriffhelyettese. Ha a rendőrség rajtuk üt, amikor éppen elkapják Lecter doktort, akkor azt mondják, hogy

fölismerték, ez polgári letartóztatás, blablabla. Az a csapat, amelyik elkapja, elviszi Carlóhoz. Ők visszamennek Chicagóba, és ez minden, amit tudnak a dologról. A szalag tovább forgott. – Egy pillanat! Cordell, tekerjen vissza harminc másodpercet! A borkereskedés kamerája befogta a teret az ajtótól a pénztárig. A néma szalag homályos képén egy ember lépett be, ellenzős sapkában, favágókabátban, egyujjas kesztyűben. Harcsabajuszt viselt és napszemüveget. Hátat fordított a kamerának, és gondosan becsukta az ajtót maga mögött. Beletelt némi időbe, mire elmagyarázta az eladónak, mit akar, azután követte a raktár felé, így mindketten kikerültek a kamera látóteréből. Elvánszorgott három perc. Végül visszatértek a kamera látóterébe. Az eladó letörölte a port a palackról, és gondosan becsomagolta, mielőtt a vevő eltette volna. Csupán a jobb kesztyűjét húzta le, mielőtt készpénzzel fizetett volna. Az eladó szája mozgott, mikor „köszönöm”-öt mondott a távozó vevő hátának. Néhány másodperc telt el, és az eladó odaszólt valakinek, aki nem volt a kamera látóterében. Testes férfi bukkant föl a képen, és kisietett az ajtón. – Ez a tulajdonos, a fickó, aki látta a furgont – mondta Krendler. – Cordell, le tudja másolni a kazettát, és föl tudja nagyítani a vevő fejét? – Másodpercek alatt, Mr. Verger. De homályos lesz.

– Nem baj, csak csinálja! – A bal kezéről nem húzta le a kesztyűt – szólalt meg Mason. – Szívesen összehasonlítanám a röntgenfelvétellel, amelyet megvettem. – Pazzi azt mondta, hogy megoperáltatta a kezét, nem? A fölös ujját leszedette – jegyezte meg Krendler. – Vagy feldughatta Pazzi seggébe – nem tudom, kinek higgyek. Te láttad, Margot, mit gondolsz? Lecter volt az? – Annak tizennyolc éve – felelte Margot. – Csak háromszor jártam nála, mindig az íróasztala mögött állt, amikor beléptem, nem jött elém. Nagyon nyugodt ember volt. Mindennél jobban emlékszem a hangjára. Cordell szólt bele a mikrofonba. – Mr. Verger, Carlo van itt. Carlo a disznóktól és még valamitől bűzlött. Mellére szorított kalappal jött be a szobába, és tisztelete jeléül a szárd emberrabló egész idő alatt mélyen elrejtette szájában az agyarat, amit állandóan rágcsált. – Nézze meg ezt, Carlo! Cordell, forgassa vissza odáig, hogy belép az ajtón! – Ez ugyanaz a stronzo kurafi – mondta Carlo, még mielőtt az alak a képernyőn négy lépést tehetett volna. – A szakáll új, de így mozog. – Maga látta a kezét Firenzében, Carlo. – Sí. – Öt vagy hat ujj volt a bal kezén? – ...öt. – Habozva mondta. – Csak nem jutott eszembe angolul a cinque. Öt ujja volt, ebben biztos vagyok.

Mason széthúzta lecsupaszított fogait. Nála ennyi volt a mosoly. – Ezt szeretem. Azért visel kesztyűt, hogy továbbra is hat ujj szerepeljen a körözésen. Lehet, hogy Carlo szaga bejutott az akváriumba a szellőztetőn át. A muréna előbukkant, hogy megnézze, mi a helyzet. Kint is maradt, és keringett föl-alá, leírta Mőbiusz-nyolcasait, és hegyes fogait mutogatta. – Carlo, azt hiszem, hamarosan végzünk – mondta Mason. – Maga, Piero és Tommaso az első csapatom. Megbízom magukban, még akkor is, ha Firenzében ő győzött. Azt akarom, hogy figyeljék Clarice Starlingot a születésnapja előtti napon, a születésnapján és az azt követő napon. Csak akkor pihenhetnek, ha a nő már otthon alszik. Adok egy sofőrt és egy kisbuszt. – Padrone! – szólalt meg Carlo. – Igen. – Szeretnék kémi egy kis időt a dottoréval, Matteo testvérem miatt. Azt mondta, ad egy kis időt. – Carlo keresztet vetett, amikor a halott nevét kiejtette. – Tökéletesen megértem az érzéseit, Carlo. A legmélyebben együtt érzek magával. Carlo, úgy akarom, hogy Lecter doktort két menetben egyék meg a disznók. Azt akarom, hogy első alkalommal a lábát rágják le, miközben ő a rácsok mögül nézi. Azt akarom, hogy jó állapotban legyen. Jó állapotban hozza elém! Semmi fejbevágás, csonttörés, szemsérülés. Majd egész éjjel várhatja lábatlanul, hogy másnap végezzenek vele a disznók. Beszélgetek vele egy keveset, azután a magáé egy órára az utolsó szeánsz előtt. Csak annyit kérek, hagyja meg egy szemét, és legyen öntudatánál, hogy lássa, ami következik. Mondjuk, ha maga esetleg úgy

dönt, hogy kiheréli, egy szavam se lesz, de azt akarom, hogy Cordell legyen ott, és állítsa el a vérzést. Filmet akarok! – És mi lesz, ha már az első alkalommal elvérzik a karámban? – Nem fog. És az éjszaka folyamán sem hal meg. Csak annyit tehet, hogy lerágott lábakkal várja a reggelt. Cordell majd gondot visel rá, és pótolja a folyadékveszteségét. Meghagytam, hogy egész éjjel adják neki az infúziót, akár két infúziót is. – Vagy akár négyet, ha kell – szólalt meg Cordell testetlen hangja a mikrofonból. – Csinálhatok bemetszéseket a lábán. – Beleköphet és belevizelhet az infúziójába a végén, mikor begurítja a karámba – mondta Mason Carlónak a legegyüttérzőbb hangján. – Akár bele is rejszolhat, ha jólesik. Carlo arca felragyogott a gondolatra, azután eszébe jutott az izmos signorina, és bűntudatosan sandított rá a szeme sarkából. – Grazie mille, Padrone. Lejön, hogy lássa a halálát? – Nem tudom, Carlo. Zavar a por a csűrben. Lehet, hogy csak videón át nézem. Ide tud hozni nekem egy disznót? Szeretném az egyiket megérinteni. – Ebbe a szobába, Padrone? – Nem, le tudnak vinni rövid időre a tápegységgel együtt. – El kellene altatnom, Padrone – mondta kétkedve Carlo. – Az egyik kocát hozza. Hozza a lift melletti gyepre. A villás targoncával tudja mozgatni a gyepen.

– Mit gondol, meg tudja csinálni egy kisbusszal, vagy kell még egy másik is? – kérdezte Krendler. – Carlo? – A kisbusz elegendő. Adjon egy seriffhelyettest, aki vezeti. – Van valamim a maga számára – mondta Krendler. – Kaphatnánk egy kis fényt? Krendler letette hátizsákját az asztalra, a gyümölcsöstál mellé. Pamutkesztyűt húzott, és elővett valamit, ami leginkább úgy festett, mint egy kis monitor antennával és statívval. Belső meghajtású motor és akkumulátor járt hozzá. – Nehézkes követni Starlingot, mivel egy zsákutcában él, ahol nincs hely elrejtőzni. De ki kell onnan jönnie, mert mániája a testedzés – mondta Krendler. – Be kellett iratkozna egy maszek edzőterembe, amióta nem használhatja többé az FBI-ét. Csütörtökön ott találhatjuk a kocsiját a tornaterem előtt, és rátehetünk egy nyomjelzőt. Nikkel-kadmium akkumulátorral működik, és akkor töltődik, amikor a motor üzemel, így nem tűnik föl az áramfogyasztás. A szoftver öt szomszédos államban képes követni. Ki fogja kezelni? – Cordell, jöjjön be! – szólt Mason. Cordell és Margot letérdelt Krendler mellé, Carlo megállt fölöttük. Kalapja éppen az orruk magasságában volt. – Nézzenek ide – mondta Krendler, és bekapcsolta a monitort. – Olyan, mint egy autós navigációs rendszer, csak éppen azt mutatja, hogy hol van Starling autója. – Washington térképe jelent meg a képernyőn. – Úgy nagyíthatnak föl egy részt, ha ezt a nyilat a megfelelő

helyre viszik, világos? Jó, most nem mutat semmit. Starling nyomjelzője itt fog villogni, és hangjelzést hallanak majd. Akkor megkereshetik a jelzés forrását, és fölnagyíthatják. A hangjelzés gyorsul, ha közelednek hozzá. Itt van a környék térképe, ahol Starling lakik. Innen semmilyen hangjelzést sem hallanak, mert kívül vagyunk a műszer hatókörén. Washingtonban és Arlingtonban mindenütt tudják majd venni. Idefelé jövet kipróbáltam a helikopteren. Itt van az átalakító a kocsiban levő hálózathoz. Még valami. Kezeskedniük kell róla, hogy sohase kerül illetéktelen kezekbe. Ezért megégethetem magam, ilyet még nem kapni a kémek butikjaiban. Vagy az én kezembe jusson vissza, vagy a Potomac fenekére. Rendben? – Megértetted, Margot? – kérdezte Mason. – És maga, Cordell? Szóljon Moglinak, hogy ő vezeti a kocsit, tartson neki eligazítást! V. EGY FONT HÚS 77. fejezet A légpuskában az a jó, hogy autóból is lehet vele lőni anélkül, hogy a járműben mindenki megsüketülne – a csövet nem is kell kidugni a kocsiból, és így senki sem veszi észre. A sötétített ablak néhány ujjnyira nyílik, és a nagy adag acepromazint szállító apró tű kirepül, hogy beleálljon Lecter doktor hátába, vagy éppen a fenekébe.

Hangja nem nagyobb, mint mikor egy zöld ág eltörik, semmi feltűnő dörrenés, amikor a hangsebességnél lassabb lövedék célba ér. Azt gyakorolták, hogy amikor Lecter doktor éppen összeesik, akkor a fehérbe öltözött Piero és Tommaso „besegítik” a kisbuszba, és biztosítják az arra járókat, hogy egyenesen a kórházba viszik. Tommaso tudott a legjobban angolul, mivel a szemináriumban tanulta, de mindig görcsöt kapott, hogy a hospital szóban rendesen kiejtse a h betűt. Masonnak igaza volt, amikor az olaszokat küldte Lecter doktor elfogására. Firenzei kudarcuk ellenére messze a legalkalmasabbak voltak az emberrablásra, és arra, hogy nagy valószínűséggel élve kapják el a doktort. A feladathoz Mason csak egyetlen lőfegyvert engedélyezett az altatós puska mellé – a sofőrét, Johnny Mogliét, egy illinois-i, szolgálaton kívüli seriffhelyettesét, akit Verger már réges-rég megvásárolt. Mogli a családjával otthon olaszul beszélt. Olyan ember volt, aki csak bólogatott, bármit is mondott az áldozata, mielőtt megölte volna. Carlo és a testvérek, Piero és Tommaso magukkal hozták a hálójukat, a homokzsákot, a könnygáz-spray-t és mindenféle köteleket. Ennyi elég is volt az akcióhoz. Nappal foglalták el a helyüket, öt háztömbnyire Starling arlingtoni házától, az utca mozgássérült-parkolójában. A kisbuszra ma egy öntapadós matricát ragasztottak, IDŐSEK EGÉSZSÉGÜGYI SZÁLLÍTÁSA felirattal. Egy mozgássérült jelzéslógott a tükörről, a lökhárítón hamisított rendszám. A kesztyűtartóban egy karosszérialakatos elismervénye igazolta, hogy nemrég

szerelték föl a lökhárítót – így ha valaki kérdezősködne, arra hivatkozhatnak, hogy a garázsban kevertek valamit, azért nem megfelelő a rendszám. A motorszám és a forgalmi engedély szabályos volt, akárcsak az a százdolláros, amely összehajtogatva bújt meg benne. A monitoron, amelyet a műszerfalra ragasztottak, és a cigarettagyújtóból vezették hozzá az elektromosságot, Starling lakóhelyi környezetének térképe izzott. Ugyanaz a műhold, amely a kisbusz helyzetét mutatta, jelezte Starling autóját is, mint egy ragyogó foltot a nő háza előtt. Reggel 9.00-kor Carlo megengedte Pierónak, hogy egyen valamit. 10.30-kor Tommaso ehetett. Nem akarta, hogy mindketten egyszerre legyenek jóllakottak akkor, ha az üldözéshez hosszan kellene futni. A délutáni étkezést is elhalasztotta. Éppen Tommaso turkált a hűtődobozban egy szendvics után, amikor meghallották a csipogást. Carlo bűzlő feje a monitor felé fordult. – Elindult – mondta Mogli. Beindította a kisbuszt. Tommaso lecsukta a hűtődoboz tetejét. – Itt van. Itt van... Itt van, elindult a főút felé. – Mogli besorolt a forgalomba. Megengedhette magának azt a fényűzést, hogy háromsaroknyira lemaradt Starling mögött, a nő így valószínűleg nem vette észre. Viszont Mogli sem látta, hogy egy háztömbbel Starling mögött besorol a kocsik közé egy ócska, szürke furgon. A Mustang vezetése egyike volt a kevés örömnek, amelyet Starling megengedhetett magának. Amikor az utak tiszták voltak, jólesett második sebességgel

kivágódni a nyolchengeres motorral, és hallgatni a zenéjét. Mapp, a kupongyűjtések világklasszisa adott egy vastag köteg kedvezményes vásárlási utalványt Starlingnak, hozzátűzve a csemegebolt bevásárlási listájához. Vacsorára sonkát, sült krumplit, és kétserpenyőnyi ragut fognak csinálni Starlinggal, a pulykát mások hozzák. Starlingnak kisebb gondja is nagyobb volt annál, mint hogy vacsorával ünnepelje a születésnapját, de bele kellett mennie, mivel Mapp és a meghökkentő számú női ügynök, akik közül sokat alig ismert – és nem is kedvelt különösebben –, most mellé álltak nyomorúságában. Jack Crawford esete ólomsúllyal nyomta a szívét. Nem látogathatta meg az intenzív osztályon, föl se hívhatta. Üzenetet hagyott neki a nővérszobában, mulatságos kutyafigurákat a legderűsebb üzenettel, amit csak meg tudott fogalmazni. Hogy ne gondoljon a nyomorúságára, játszott a Mustanggal: duplán kuplungolt, visszakapcsolt, a motorféket használta föl, hogy lelassítson, a féket csak arra használta, hogy a lámpával jelezhessen a mögötte jövőknek. Négy kört kellett megtennie a parkolóban, mielőtt talált volna egy helyet, amely ez azért volt üres, mert egy elhagyott bevásárlókocsi foglalta el. Kiszállt, és arrébb tolta, de mire beállt, egy másik vásárló már el is vitte. Talált egy másikat a bejárat közelében, és tolni kezdte a bolt felé.

Mogli látta a monitorán, ahogy a nő bekanyarodik, majd megáll. Jobbra, a messzeségben feltűnt a hatalmas bevásárlóközpont. – A csemegébe tart. – Bekanyarodott a parkolóba. Néhány másodperc múlva észrevette a nő autóját, és egy fiatal nőt látott, aki bevásárlókocsit tol a bejárat felé. Carlo a távcsővel odapillantott. – Az Starling. Épp úgy fest, mint a képeken. – Átadta a távcsövet Pierónak. – Szeretnék róla egy képet csinálni – mondta Piero. – Itt van a gumioptikás gépem. Volt egy mozgássérült-parkoló a nő kocsijával szemközt, az út másik oldalán. Mogli bekanyarodott, éppen egy mozgássérült-jelzést viselő, nagy Lincoln előtt. A vezető dühösen tülkölt. A hátsó ablakon át pontosan ráláttak Starling autójának hátuljára. Talán mert hozzászokott az amerikai autók látványához, Mogli szúrta ki elsőnek az ócska kisteherautót, amely a parkoló legszélén állt le a távolban. Csak a hátulját látta. Megmutatta Carlónak. – Az nem egy satu a raktérben? Nem ezt mondta a borkereskedő? Nézd meg távcsővel, nem látom attól a rohadt fától! Carlo, c'é una morsa sul camione? – Si. Igen, az a satu. Senki sem ül benne. – Kövessük a csajt a boltba? – Tommaso ritkán kérdezett. – Ne, ha elkapja, akkor azt itt teszi meg – felelte Carlo. A tejespult volt az első. Starling a szelvényeit nézegette, sajtot választott a raguhoz, meg néhány tekercset, amelyeket csak melegíteni kellett. A francba ezzel a

tömeggel! A húsospultnál járt, amikor rájött, hogy elfeledkezett a vajról. Otthagyta a kocsit, és visszament. Mire visszaért, a kocsijának lába kelt. Valaki kivette, amit eddig összeszedett, és rátette egy közeli pultra, viszont magával vitte a kuponokat és a listát. – A francba! – mondta Starling, elég hangosan ahhoz, hogy néhány közeli vásárló meghallja. Körülnézett. Senkinél nem látott vastag köteg kupont. Nagy levegőt vett. Esetleg odamehet a pénztárak közelébe, és megpróbálhatja fölismerni a listáját, amennyiben a kuponok még mindig hozzá vannak tűzve. Egye meg a fene, csak néhány dollár, nem hagyja elrontani a napját... Nem volt szabad bevásárlókocsi a pénztárak közelében. Kiment, hogy keressen egy másikat a parkolóban. – Ecco! – Carlo megpillantotta dr. Hannibal Lectert, ahogy jött a járművek között gyors, könnyű lépéseivel, teveszőr kabátban, puhakalapban, képtelen módon ajándékkal a hóna alatt. – Madonna! A lány kocsijához megy! – Carlóban átvette az uralmat a vadász, szabályozta a légzését, felkészült a lövésre. Az agyar, amit rágcsált, épphogy kiállt az ajkai közül. A kisbusz hátsó ablaka nem ereszkedett le. – Metti in moto! Tolass, hogy a te oldalad legyen feléje! – mondta Carlo. Lecter doktor megállt a Mustang utasülése mellett, azután meggondolta magát, és átment a vezetőülés felöli oldalra, talán azzal a szándékkal, hogy megszaglássza a volánt. Körülnézett, kabátja ujjából előcsúsztatta a fémszalagot.

A kisbusz már mellette állt. Carlo felkészült a lövésre. Megnyomta az ablak elektromos motorjának gombját. Semmi sem történt. Carlo hangja, cselekvés közbeni természetellenes halksággal: – Mogli, il finestrino! Mogli matatott. Bizonyára a speciális zár az oka. Lecter doktor betolta a szalagot az ablak melletti résbe, és kinyitotta Starling kocsiját. Beszállni készült. Carlo szitkozódva félrelökte a tolóajtót, és fölemelte a puskát, Piero kiugrott; a kocsi megingott, amikor a puska reccsent egyet. A kis nyíl megvillant a napfényben, egy koppanással átütötte Lecter doktor keményített gallérját, és a nyakába fúródott. A szer gyorsan hatott, nagy adag volt, és kritikus helyen érte. A doktor megpróbált fölegyenesedni, de a térde összecsuklott. A csomag kiesett a kezéből, és a kocsi alá gurult. Sikerült elővennie egy kést a zsebéből, és ki is pattintotta, miközben az ajtó és az autó közé rogyott, a nyugtatótól elgyengült lábakkal. – Mischa – mondta, miközben a látása elhomályosodott. Piero és Tommaso ráugrottak, akár a nagymacskák, és a betonhoz szorították a két kocsi között, amíg meg nem bizonyosodtak róla, hogy teljesen elgyengült. Starling, miközben aznapi második bevásárlókocsiját tolta át a parkolón, meghallotta a pukkanását, és azonnal fölismerte a légpuska hangját. Ösztönszerűen lebukott, miközben körülötte az emberek mit sem tudva baktattak tovább. Nehéz volt megállapítani, honnan jön a hang. Az autója irányába nézett, és látta, amint egy ember lába eltűnik egy kisbuszban. Rablótámadásra gondolt.

Az oldalához kapott, ahol nem lógott többé pisztoly, lebukott, és az autók között futni kezdett a kisbusz felé. Visszajött a Lincoln, amelyet egy öregember vezetett, rádudált a mozgássérültek parkolóját elálló kisbuszra, elfojtva Starling kiáltását. – Álljon meg! Állj! FBI! Állj, vagy lövök! – Talán vethet egy pillantást a rendszámtáblára... Piero látta, hogy jön, ezért Lecter doktor késével átvágta Starling autójának első kerekén a szelepszárat, ezután ugrott csak be a kisbuszba. A jármű átugrott a járdán, és elrobogott a kijárat felé. A nő még le tudta olvasni a rendszámtáblát. Ujjával fölírta egy mellette álló autó poros motorházára. Elővette a kulcsait. Amikor odalépett a kocsihoz, meghallotta a sziszegést, ahogy az autó kerekéből kifelé tódul a levegő. A kocsi teteje fölött látta a kijárat felé robogó kisbuszt. Megkocogtatta a Lincoln ablakát, amelyik most őrá dudált. – Van egy mobiltelefonjuk? FBI, kérem, van egy mobiltelefonjuk? – Indulj, Noel! – mondta a kocsiban ülő asszony. Megbökte a vezető lábát, és bele is csípett. – Ebből csak baj lehet, ez biztos csak valami trükk. Ne keveredjünk bele! – A Lincoln elhúzott. Starling egy nyilvános telefonhoz futott, és fölhívta a 911-et. Mogli seriffhelyettes a megengedett sebesség határán robogott vagy tizenöt háztömbnyit. Carlo kihúzta a nyilat Lecter doktor nyakából, és megkönnyebbülten látta, hogy nem szivárog vér a sebből. A bőr alatt negyeddolláros nagyságú vérömleny

keletkezett. Az injekciónak ennél nagyobb izomtömegben kellett szétterjednie. Még meghal itt nekik a kurafi, mielőtt a disznók megölhetnék! Senki sem beszélt a kocsiban, csak a férfiak nehéz lélegzetvétele hallatszott, meg a rendőrségi adókat pásztázó berendezés hápogott néhányszor a műszerfal alatt. Lecter doktor a kisbusz padlóján hevert, jól szabott felöltőjében, a kalapja legurult finom fejéről, gallérján egyetlen vérfolt piroslott – elegáns volt, mint egy fácán a hentes kosarában. Mogli bekanyarodott egy parkolóházba, és fölment a harmadik emeletre. Csak annyi időre állt meg közben, hogy leszedje a feliratokat a kisbusz oldaláról, és kicserélje a rendszámtáblákat. Nem kellett volna aggódnia. Magában jót nevetett, amikor a rendőrségi rádió hírt adott az esetről. Az operátor, nyilvánvalóan félreértve Starling leírását a „szürke furgonról, vagy mikrobuszról”, a körözésben Greyhound buszról beszélt[9]. Azt is hozzá kell tenni, hogy a 911-es csupán a hamis rendszámtábla egyetlenegy számjegyét közölte pontosan. – Akár Illinois-ban – mondta Mogli. – Láttam a kést, és attól féltem, megöli magát, hogy elkerülje, ami rá vár – mondta Carlo Pierónak és Tommasónak. – Azt fogja kívánni, bárcsak elvághatta volna a torkát. Amikor Starling megnézte a másik három kereket is, észrevette a csomagot a földön, a kocsi mögött. Egy háromszáz dolláros palack Château d'Yquem volt, mellette cédula, az ismerős kézírással: Boldog születésnapot, Clarice!

Ekkor értette meg, hogy mit is látott az imént. 78. fejezet Starlingnak a fejében voltak a számok, amelyeket föl kellett hívnia. Hajtson haza tíz háztömbnyit, és használja a saját telefonját? Nem, visszament a nyilvános telefonhoz, bocsánatot kérve elvette egy fiatal nőtől a piszkos kagylót, és negyeddollárosokat dobált bele, miközben a nő a bolt egyik biztonsági őrét hívta segítségül. A washingtoni területi iroda különleges egységét hívta a Keselyűdombon. Az irodánál mindenki ismerte, mivel sokáig szolgált ott, és átkapcsolták Clint Pearsallhoz, miközben Starling újabb negyeddollárosok után kutatott, ugyanakkor a biztonsági őrrel is egyezkedett, aki egyre az igazolványát követelte. Végül Pearsall ismerős hangja szólalt meg a kagylóban. – Mr. Pearsall, öt perce láttam, amint három, talán négy ember elrabolta Hannibal Lectert a Safeway parkolójából. Átvágták a kocsim gumiját, nem tudtam utánuk menni. – Ez az a busz, ami a rendőrségi körözésben szerepel? – Semmilyen buszról nem tudok. Ez egy szürke mikrobusz, rajta mozgássérült-jelzés. – Starling megadta a rendszámot. – Honnan tudja, hogy Lecter volt az? – Hát... ajándékot hagyott a kocsim alatt. – Értem... – Pearsall elhallgatott, és Starling kihasználta a csöndet.

– Mr. Pearsall, maga tudja, hogy emögött Mason Verger áll. Csak ő lehet. Senki más nem tehette. Szadista, halálra fogja kínozni Lecter doktort, és végig akarja nézni. Kutatási parancsot kell szerezni minden Vergerjárműre, továbbá ki kell csikarni a baltimore-i államügyésztől egy házkutatási parancsot Mason Verger birtokára! – Starling... Jézusom, Starling! Nézze, még egyszer megkérdezem. Biztos abban, amit látott? Gondolkodjék egy másodpercig! Gondoljon mindarra a jóra, amit valaha itt tett! Gondoljon az esküjére! Innen nincs visszaút. Mit látott? Mit mondhatnék? Hogy nem vagyok hisztérikus? Ez az első, amit egy hisztérika mond. Egy szempillantás alatt felmérte, Pearsall mennyire nem bízik már benne, és hogy ez a bizalom eddig is milyen ingatag volt. – Három vagy négy embert láttam, akik elraboltak egy személyt a Safeway parkolójából. A színhelyen egy ajándékot találtam dr. Hannibal Lectertől, egy üveg Château d'Yquem bort, amelyet a születésnapomra vett, mellette cédula is volt a keze írásával. Leírtam a járművet. Most magának jelentem, Clint Pearsall, különleges egység, Keselyűdomb. – Emberrablásként tudomásul veszem, Starling. – Odamegyek. Megbízatást adhat, és elindulhatok a különleges egységgel. – Ne jöjjön, nem engedhetem be. Balszerencséjére Starling nem tűnt el, mielőtt az arlingtoni rendőrség megérkezett volna a parkolóba. Tizenöt percbe telt, amíg helyesen kitöltötte a járműre vonatkozó űrlapot. Egy vastag bőrbakancsot viselő,

kövér rendőrnő vette föl a vallomását. Az asszonyság büntetőcédula-tömbje, rádiója, könnygázspray-je, fegyvere és kézibilincse mereven elállt hatalmas hátsójától, elől szétnyílt a blúza. Nem tudta eldönteni, mit írjon be Starling foglalkozásának rovatába, az FBI-t, vagy azt, hogy „nincs”. Amikor a nő azzal dühítette föl, hogy előbb válaszolt a kérdésekre, mintsem ő feltehette volna őket, még jobban lelassult. Amikor Starling megmutatta a sáros keréknyomokat és hófoltokat, ahol a kisbusz átugratott az elválasztó gerincen, senki sem jelentkezett, hogy van nála fényképezőgép. Starling mutatta meg a rendőröknek, hogyan használják az övét. Miközben a rendőrnő kérdéseire válaszolgatott, egyre az járt a fejében: utánuk kellett volna mennem, utánuk kellett volna mennem! Ki kellett volna hajítanom azt az alakot a Lincolnjából, és utánuk kellett volna mennem! 79. fejezet Elsőnek Krendler értesült az emberrablásról. Körbejárta hírforrásait, azután Masont hívta föl egy biztonságos vonalon. – Starling látta, erre nem számítottunk. Máris balhét csapott a washingtoni területi irodánál. Azt javasolta, hogy szerezzenek házkutatási parancsot a birtokára. – Krendler... – Mason várt, hogy lélegzethez jusson, vagy izgatott volt. – Krendler ezt nem tudta megállapítani. – Már panaszt tettem a helyi hatóságoknál és az államügyész irodájában, hogy Starling háborgat engem, késő éjszaka telefonál és fenyeget.

– Tényleg? – Természetesen nem, de nem tudja bizonyítani, és ez összekuszálja a szálakat. Mármost én ebben a megyében és ebben az államban ki tudom védeni a házkutatási parancsot. De szeretném, ha fölhívná az államügyészt, és emlékeztetné, hogy ez a hisztérikus kurva rám szállt. Higgye el, a helyiekkel magam is elbánok. 80. fejezet Amikor Starling végre megszabadult a rendőrségtől, kereket cserélt, majd hazament a saját telefonjához és számítógépéhez. Nagyon hiányzott neki az FBI mobiltelefonja, még nem tudta pótolni. Az üzenetrögzítőn Mapp rendelkezése várta: „Starling, fűszerezd meg a sült húst és tedd kis lángra! A zöldséget még ne tedd bele! Emlékezz, mi történt a múltkor! Ötig egy rohadt zárt tárgyaláson kell lennem.” Starling bekapcsolta a laptopját, és igyekezett megkeresni az Erőszakos Bűneseteket Megelőző Programban Lecter aktáját, de nemhogy ide, még az FBI számítógépes hálózatába sem tudott bejutni. Ugyanúgy nem volt bejárása, mint a legutolsó mucsai zsernyáknak. Megszólalt a telefon. Clint Pearsall volt. – Starling, zaklatta maga telefonon Mason Vergert? – Esküszöm, soha! – Ő azt állítja, hogy igen. Meghívta a seriffet, hogy látogassa meg a birtokát, valósággal könyörgött neki, éppen most néznek körül. Ezért nincs házkutatás, és

nem is lesz. Nincs más tanúnk az emberrablásra. Csak maga. – Volt ott még egy fehér Lincoln is egy idős házaspárral. Mr. Pearsall, mi lenne, ha ellenőriznék a hitelkártyás vásárlásokat a Safewayben, ez előtt az időpont előtt? Ezeken mindig van időjelzés is. – Megtesszük, de ez... – ...időbe kerül – fejezte be a mondatot Starling. – Starling! – Igen, uram? – Magunk között szólva, én továbbra is értesítem a fejleményekről. De maradjon ki ebből. Maga nem rendőrtiszt, amíg föl van függesztve, és nem is szükséges informálnom. Maga most egy nagy nulla. – Igen uram, tudom. Mit néz az ember, amikor elmélkedik? A miénk nem gondolkodó kultúra; időnk legnagyobb részében az aktuális dolgokról döntünk, és közben a linóleumpadlót bámuljuk valami iroda folyosóján, vagy sietve sugdolózunk egy várószobában, miközben a televízió hülyeségeket brekeg. Starling valamit, akármit keresve keresztülment a konyhán az ikerháznak arra a felére, ahol Mapp nyugalma és rendje uralkodott. Rábámult Mapp ádáz, apró nagyanyjának, a teakészítőnek fényképére. Megnézte a Mapp nagymama életbiztosítását is, ott lógott bekeretezve a falon. Mapp térfele olyan volt, mint Mapp élete. Visszament a saját oldalára. Ez a rész úgy festett, mintha itt nem is lakna senki. Mit is keretezhetett volna be? Talán a diplomáját az FBI Akadémiáról? Még

fényképe sem maradt a szüleiről. Hosszú ideig megvolt nélkülük, csupán az emlékeiben őrizte meg őket. Néha a reggeli zamatában, egy illatban, vagy egy beszélgetéstöredékben meghallott egy otthoni kifejezést, de legerősebben abban az érzékében maradtak meg, amellyel elválasztotta a jót a rossztól. Ki a fene is ő valójában? Maga harcos, Clarice! Olyan erős lehet, amilyen erős akar lenni. Starling tudta, hogy Mason meg akarja ölni Hannibal Lectert. Ha maga tenné, vagy felbérelne rá valakit, az érthető lenne: Masont sérelem érte. Azt a gondolatot azonban elviselhetetlennek találta, hogy Lecter doktort halálra kínozzák; ettől visszaborzadt, éppen úgy, mint valaha a bárányok és lovak lemészárlásától. Maga harcos, Clarice! Nagyon ocsmány az a tény, hogy Mason mindezt azoknak az embereknek a néma beleegyezésével teheti meg, akik fölesküdtek a törvény megtartására. Így működik a világ. Ezzel a gondolattal hozta meg egyszerű döntését: Ameddig elér a karom, addig nem lesz ilyen a világ. A gardróbban találta magát egy hokedlin, amint éppen a magasba nyúl. Levette azt a dobozt, amelyet John Brigham ügyvédje adott át neki az ősszel. Úgy tűnt, egy örökkévalóság telt el azóta. A doboz, amelyben John Brigham fegyverei voltak, önmagában is ajándéknak számított. Bizonyára Keletről hozta, amikor tengerészgyalogosként szolgált.

Mahagóni, a fedelet gyöngyház berakás díszítette. A fegyvereken nagyon látszott, hogy Brighaméi voltak, csupa kopott, de jól karbantartott, tiszta darab. Egy 45ös Colt és a 45-ösnek egy Safari Arms nevű rövid csövű változata, valamint egy bakancsban hordható kés, a penge egyik oldala fűrészfogú. Starling a saját bőrövét használta. John Brigham régi FBI-jelvénye egy mahagóni lapra volt szerelve. Leszedte a lapról a jelvényt és a zsebébe tette. A 45-öst a csípője mögé csúsztatott pisztolytartóba lökte, és eltakarta a dzsekijével. A kurtább 45-öst az egyik bokájára erősítette, a kés tokját a másikra, a bakancson belülre. Kivette a diplomáját a keretből, és összehajtva a zsebébe tette: a sötétben valaki még összetévesztheti egy házkutatási paranccsal. Miközben a nehéz papírt hajtogatta, tudta, hogy már nem teljesen azonos önmagával, és ez boldoggá tette. Újabb három percet töltött a laptop mellett. A Mapquest honlapjáról kinyomtatott egy nagyléptékű térképet a Pézsmapatkány Tanyáról és az azt körülvevő nemzeti parkról. Egy pillanatig nézte Mason húsbirodalmát, ujjaival végigkövette határait. A Mustang hatalmas kipufogóinak szele előtt meghajoltak a halott fűszálak, mikor Starling elindult, hogy meglátogassa Mason Vergert. 81. fejezet Olyan csend ült a Pézsmapatkány Tanya fölött, mint a régi vasárnapokon. Mason izgatott volt, és szörnyen

büszke arra, amit sikerült véghezvinnie. Titokban egyenlőnek tekintette teljesítményét a rádium fölfedezésével. Mason képes fizikakönyve volt az a tankönyv, amelyre a legjobban emlékezett; ez volt a legmagasabb, amely mögött maszturbálhatott az osztályban. Közben gyakran nézte Madame Curie képét, és most is ő jutott az eszébe, meg a soktonnányi uránszurokérc, amelyet azért főzögetett, hogy rádiumhoz juthasson. Madame Curie majdnem úgy erőlködött, mint ő, gondolta Mason. Mason elképzelte Lecter doktort, minden kutatása és kiadása eredményét, ahogy izzik a sötétben, mint Madame Curie fiolája a laboratóriumban. Elképzelte, amint a disznók nyugovóra térnek az erdőben, miután megették, és a hasuk úgy fog világítani, mint a villanykörte. Péntek este volt, és korán sötétedett. A személyzet már elment. A munkások közül senki sem látta, amikor a kisbusz megérkezett, mivel nem a főbejáraton jött, hanem a nemzeti park erdejének tűzoltóútján, ezt Mason afféle titkos útnak használta. A seriff és emberei befejezték felületes kutatásukat, és még jóval azelőtt elmentek, hogy a kisbusz befordult volna a csűrbe. Most már csak a főkaput őrizték, és csupán a megbízható, beavatott személyzet maradt a házban. Cordell szokásos helyén őrködött a játékszobában – az éjszakai váltás majd csak éjfélkor érkezik. Margot és Mogli seriffhelyettes Masonéknál volt, a hivatásos emberrablók csapata a csűrben szorgoskodott. Vasárnap végére minden kész lesz, a bizonyítékokat vagy elégetik, vagy addigra már eljutnak a tizenhat

disznó bélrendszerébe. Mason még arra is gondolt, hogy Lecter doktor néhány alkatrészét, mondjuk az orrát a murénával eteti meg. Aztán majd éveken át figyelheti az ádáz pántlikát, amint egyfolytában rajzolja nyolcasait, és tudni fogja, hogy a végtelen jele azt jelenti, hogy Lecter örökre, mindörökre halott. Ugyanakkor Mason azt is tudta, milyen veszélyes megkapni pont azt, amit akarunk. Mit csináljon, miután megölte Lecter doktort? Tönkretehet néhány nevelőszülőt, megkínozhat néhány gyereket. Ihat könnyekkel kevert martinit. De honnan szerezzen igazi, vérbő mulatságot? Micsoda bolond, hogy a jövőtől való félelemmel hígítja ezt az extatikus időt! Megvárta az apró cseppeket, amelyek a szemét nedvesítették, várt, hogy kitisztuljon a szemüvege, azután belefújt a kapcsológombot helyettesítő sípba: ahányszor csak akarja, bekapcsolhatja a monitorát, és megnézheti zsákmányát... 82. fejezet Égő szén szaga a csűrben, állatok és emberek mélyen a falakba ivódott szaga. Tűzfény játszik a volt versenyló, Futó Árnyék hosszú koponyáján: üres, mint a Gondviselés. Vörösen izzik a parázs a patkolókovács tűzhelyében, és felragyog a sziszegő fújtatótól, amikor Carlo egy már egyébként is cseresznyepiros fémszalagot hevít. Dr. Hannibal Lecter a lókoponya alatt a falon lóg, mint valami szörnyű oltárkép. Kifeszített karja jó erősen

hozzá van kötözve egy vastag hámfához, lába nem éri a földet, és össze van kötözve, mint a sonka: külön-külön megcsomózott hurkokkal. Láncot és bilincset nem használnak; semmiféle fémet, amely kicsorbítaná a disznók fogát, és elkedvetlenítené őket. Amikor a vas már fehéren izzik a tűzben, Carlo két fogóval átemeli az üllőre, meglendíti kalapácsát, béklyót kalapál a ragyogó szalagból. Vörös szikrák röpködnek a félhomályban, rápattannak a kovács mellére, és rápattannak dr. Hannibal Lecter függő alakjára. Mason tévékamerája különösen fest az ódon szerszámok között, ahogy pókszerű fémlábairól rámered Lecter doktorra. A munkapadon álló képernyő most sötét. Carlo ismét megmelegíti a béklyót, majd sietve kiemeli, hogy addig illessze rá a villás targoncára, amíg izzik és még alakítható. Pörölye visszhangzik a csűr magas belső terében, először az ütés döndül, azután a visszhangja: BUMM-bumm, BUMM-bumm. Fülsértő csicsergés a padlástérből. Piero a rövidhullámon megtalálja egy futballmeccs ismétlését. Cagliari csapata játszik a gyűlölt torinói Juventusszal. Tommaso egy nádszéken ül, mellette a nyugtatós puska támaszkodik a falnak. Sötét szemét nem veszi le a doktor arcáról. Változást érzékel a megkötözött ember mozdulatlanságában. Finom változás az öntudatlanságból a természetellenes önuralomba, talán nincs is más különbség, mint a lélegzetvétel hangja. Tommaso föláll székéből, és kiszól a csűrbe. – Si sta svegliaruio.

Carlo visszatér a nyerges szobába, az agyar hol kiáll a szájából, hol eltűnik benne. Egy kitömött nadrágot hoz magával, zöldséggel, gyümölccsel, csirkével megtömve. A nadrágszárakkal megdörgöli Lecter doktor törzsét és hónalját. Kezét óvatosan távol tartva az arctól, belemarkol Lecter hajába, és fölemeli a fejét. – Buona sera, Dottore. Recsegés a tévé hangszórójából. A monitor kivilágosodik, feltűnik rajta Mason arca... – Kapcsolja be a fényt a kamera fölött – mondta Mason. – Jó estét, Lecter doktor! A doktor most nyitotta ki először a szemét. Carlo úgy látta, mintha szikrák pattannának ördögi szeméből, de lehetett a tűz visszfénye is. Mindenesetre keresztet vetett a Gonosz ellen. – Mason – mondta a doktor a kamerának. Mason mögött látta Margot alakját, amely feketén rajzolódott az akváriumra. – Jó estét, Margot! – A hang most udvarias. – Örülök, hogy ismét láthatom! – Olyan tiszta a kiejtése, hogy már nyilván egy jó ideje eszméletén van. – Lecter doktor – hallatszott Margot nyers hangja. Tommaso megtalálta a reflektort, és bekapcsolta. Az erős fény mindenkit elvakított egy másodpercre. Mason zengő bemondóhangja: – Doktor, körülbelül húsz perc múlva felszolgáljuk a disznóknak az első fogást, azaz a maga lábát. Azután fellövik a pizsamát – addigra maga akár sortot is viselhet. Cordell még jó sokáig életben tartja... Mason folytatta, Margot pedig előrehajolt, hogy lássa, mi történik a csűrben.

Lecter doktor a képernyőre nézett, hogy lássa, figyeli-e Margot. Azután fémes hangján odasúgta Carlónak: – Matteo testvéred büdösebb lehetett, mint te most. Összeszarta magát, amikor megvágtam. Carlo a farzsebéhez kapott, és előrántotta az elektromos ösztökét. Odacsapta Lecter halántékához a tévékamera vakító fényében. Fél kézzel belemarkolt a doktor hajába, megnyomta a markolat gombját, odatartotta a doktor arcához az ösztökét, amelynek végein a nagyfeszültségű áram gonosz ívet húzott a két elektróda között. – Bazdmeg anyád! – mondta, és belenyomta az ívet Lecter szemébe. A doktor nem adott hangot – a hang a hangszóróból jött: Mason bőgött, amennyire a lélegeztető engedte, és Tommaso erőlködött, hogy elvonszolja Carlót. Piero lerohant a padlásról segíteni. Carlót a nádszékbe ültették, és nagy nehezen lefogták. – Ha megvakítod, nincs pénz! – rikácsolták egyszerre kétfelől a két fülébe. Dr. Lecter összecsukta a spalettákat emlékezete kastélyának ablakain, hogy megszabadulhasson a rettenetes izzástól. Ahhh! Arcát ráhajtotta Venus szobrának hűvös márványoldalára. Belenézett a kamerába, és jól érthetően, tagoltan mondta: – Nem veszem el a csokoládét, Mason. – Ez a kurafi bolond. Jó, hát ezt eddig is tudtuk – mondta Mogli seriffhelyettes. – De Carlo is az. – Menjen le, maradjon közöttük! – mondta Mason. – Biztos, hogy nincs fegyverük? – kérdezte Mogli.

– Magát azért fizetem, hogy kemény legény legyen, nem igaz? Nincs fegyverük. Csak a nyugtatós puska. – Hadd csináljam én – szólalt meg Margot. – Előre leállítok minden macsó marhaságot. Az olaszok tisztelik a mamájukat. És Carlo azt is tudja, hogy én kezelem a kasszát. – Vidd a kamerát, és mutasd meg a disznókat! – mondta Mason. – Vacsora nyolckor. – Arra ugye nem kell itt maradnom? – felelte Margot. – Már hogyne kéne! – zengte Mason. 83. fejezet Margot mélyet lélegzett a csűr előtt. Ha kész megölni, akkor szembe is kell néznie vele. Érezte Carlo szagát, mielőtt kinyitotta volna a nyerges szoba ajtaját. Piero és Tommaso a doktor két oldalán álltak, farkasszemet nézve a széken ülő Carlóval. – Buona sera, signori! – szólalt meg Margot. – A barátainak igaza van, Carlo. Ha most tönkreteszi, nincs pénz. Pedig maga már olyan messzire jutott, és olyan jól csinált mindent! Carlo le nem vette szemét Lecter doktor arcáról. Margot elővett a zsebéből egy mobiltelefont. A billentyűket nyomogatta, azután odanyújtotta a készüléket Carlónak. – Vegye át! – A szeme elé tartotta. – Olvassa! A telefon képernyőjén a BANCO STEUBEN felirat virított. – Ez a maga bankja Cagliariban, Signore Deogracias. Holnap reggel, ha ennek vége van, és megfizetett bátor

testvére haláláért, akkor én fölhívom ezt a számot, bediktálom a bankárnak a kódomat, és azt mondom neki: „Adja oda Signor Deograciasnak a pénzt, amelyet eddig visszatartott!” A bankárja ezt meg fogja erősíteni a telefonban. Holnap estére maga a levegőben lesz, gazdag emberként tart hazafelé. Matteo családja is gazdag lesz. Elviheti nekik a doktor heréit egy zacskóban, hogy megvigasztalja őket. De ha Lecter doktor nem láthatja a saját halálát, ha nem láthatja, amint jönnek a disznók, hogy megegyék az arcát, akkor maga semmit sem kap. Legyen férfi, Carlo! Menjen szépen a disznaihoz. Majd én itt maradok ezzel a kurafival. Fél óra múlva hallhatja majd a sivalkodását, amikor a disznók eszik a lábát. Carlo hátrahajtotta a fejét, és mélyet sóhajtott: – Piero, andiamo! Tu Tommaso, rimani. Tommaso elfoglalta a helyét a nádszékben, az ajtó mellett. – Mindent ellenőrzésem alatt tartok, Mason! – szólt bele Margot a mikrofonba. – Az orrát fel akarom hozni magammal a házba. Mondd meg Carlónak! – felelte Mason. A képernyő elsötétült. Masonnak és környezetének rendkívüli erőfeszítésébe került, hogy elhagyják a szobát; a vezetékeket át kellett kötni a hordágyra erősített tartályokhoz, és a lélegeztetőgépet is rá kellett kapcsolni egy akkumulátorra. Margot belenézett Lecter doktor arcába. A doktor kinyitotta épen maradt szemét. Képes volt megőrizni Vénusz márványoldalának hűvösét az arcán.

– Szeretem ennek a kenőcsnek a szagát, hűvös, citromos – szólalt meg Lecter. – Köszönöm, hogy idejött, Margot! – Pontosan ezt mondta akkor is, amikor a nővér első nap bevitt a rendelőjébe. Ez akkor volt, amikor Masont először ítélték el nem jogerősen. – Ez volt az, amit mondtam? – Éppen visszatérőben volt az emlékek palotájából, ahol elolvasta a Margot-ra vonatkozó följegyzéseket, amelyeket olyan jól ismert. – Igen. Sírtam, rettegtem attól, hogy beszéljek magának magamról és Masonról. De még arra sem kért meg, hogy leüljek – tudta, hogy összevarrak, igaz? A kertben sétáltunk. Emlékszik, hogy mit mondott nekem? – Azt, hogy nem hibásabb abban, ami történt... – ...mintha egy veszett kutya harapott volna meg, ezt mondta. Könnyített a lelkemen akkor, és a további látogatások során is, és ezt egy ideig méltányoltam. – Mit mondtam még? – Azt, hogy maga sokkal furább, mint amilyen én valaha is leszek – felelte a nő. – Azt mondta, hogy nincs abban semmi, ha valaki más. – Ha igyekszik, mindenre emlékezhet, amiről valaha is beszélgettünk. Emlékszik... – Kérem, most ne könyörögjön nekem! – ez csak úgy kiszaladt a száján, nem akart ilyet mondani. Lecter doktor kicsit megrezzent, a kötelek felnyikordultak. Tommaso fölállt, odament, hogy ellenőrizze a gúzst. – Attenzione alla bocca, Signorina. Vigyázzon a szájára!

A nő nem tudta, hogy Tornmaso Lecter doktor fogaira célzott, vagy az ő szavaira. – Margot, régen volt, amikor kezeltem, ennek ellenére szeretnék beszélgetni az anamnéziséről, csak egy kicsit, de négyszemközt. – Jó szemével Tornmasóra pillantott. Margot egy pillanatig gondolkodott. – Tommaso, hagyjon magunkra minket egy pillanatra! – Sajnálom, Signorina, de legföljebb a nyitott ajtón kívülre állhatok. – Kiment a puskával a csűrbe, és onnan figyelte Lecter doktort. – Sohasem hoznám olyan kínos helyzetbe, hogy könyörögjek, Margot. Inkább az érdekelne, hogy miért csinálja. Elmondaná? Végül mégis elfogadta a csokoládét, ahogy Mason szokta volt mondani, miután ilyen sokáig harcolt ellene? Nem szükséges úgy tennünk, mintha maga is bosszút akarna állni a bátyja arcáért. A nő elmondta. Beszélt Judyról és a babáról. Mindez alig három percet vett igénybe; maga is meglepődött, milyen könnyedén tudta summázni a gondjait. Távoli zaj hallatszott, csikorgás és egy félsikoly. Odakint a kerítés mellett, a csűr nyitott végében Carlo a magnóját babrálta, készült, hogy idehívja a disznókat az erdőből, olyan áldozatok sikoltozásával és jajveszékelésével, akik már rég halottak voltak, vagy szerencsésebb esetben kiváltották őket. Ha Lecter doktor hallotta is, ennek nem adta jelét. – Margot, gondolja, hogy Mason megadja magának, amit ígért? Maga könyörög Masonnak. Segített a könyörgés, amikor feltépte magát? Ez ugyanaz, mintha elfogadná a

csokoládéját, és hagyná, hogy történjen minden Mason akarata szerint. A nő nem válaszolt. – Tudja, mi történne, ha ahelyett, hogy fetreng Mason előtt, egyszerűen stimulálná a prosztatáját Carlo elektromos ösztökéjével? Látja ott a munkapadon? Margot megmozdult, hogy fölálljon. – Idehallgasson! – sziszegte a doktor. – Mason vissza fogja utasítani. Tudja, hogy meg kell ölnie, ahogy már húsz éve is tudta! Azóta tudja, amióta ő azt mondta magának, harapjon a párnába, hogy ne csapjon akkora zajt. – Azt akarja mondani, hogy énértem teszi? Sohasem tudnék megbízni magában. – Természetesen nem erről van szó. Azt viszont elhiheti: sohasem tagadnám, hogy én követtem el. Terápia szempontjából sokkal hasznosabb, ha maga teszi. Talán emlékszik rá: akkor is ezt javasoltam, amikor maga még gyerek volt. – „Várja ki, amíg megúszhatja!” Ezt mondta. Bizonyos vigaszt merítettem belőle. – Szakmai megfontolásból ezt a fajta katarzist kellett javasolnom. Maga most már elég idős. És nekem mit számít, ha még egy gyilkosságot a nyakamba varrnak? Tudja, hogy meg kell ölnie. És ha megteszi, a törvény követni fogja a pénzt, amíg el nem ér magához és az újszülötthöz. Margot, én vagyok az egyetlen gyanúsított magán kívül. Ha Mason előtt halok meg, akkor hogyan gyanúsíthatnának? Maga akkor teszi meg, amikor jólesik, én pedig megírom egy kárörvendő levélben, hogy mekkora élvezet volt megölnöm a bátyját.

– Nem, Lecter doktor, sajnálom! Túl késő. Én már mindent elrendeztem. – Belenézett a férfi arcába fényes kék mészárosszemével. – Meg tudom csinálni, és utána nyugodtan alszom. Maga is tudja. – Igen, tudom, hogy képes rá. Mindig is kedveltem ezt magában. Maga sokkal érdekesebb, sokkal... tehetségesebb a bátyjánál. A nő fölállt, hogy távozzon. – Sajnálom, Lecter doktor, ha ez ugyan számít valamit magának. Mielőtt az ajtóhoz érhetett volna, a férfi utánaszólalt: – Margot, Judynak mikor lesz peteérése legközelebb? – Mi? Azt hiszem, két nap múlva. – Van még valamire szüksége? Közvetítő anyagra, gyorshűtőre? – Minden készen áll egy megtermékenyítő klinikán. – Még valamit tegyen meg a kedvemért. – Igen? – Szidalmazzon, és tépjen ki egy keveset a hajamból, távolabb a hajvonaltól, ha kérhetem. Egy kis bőrrel együtt. Rejtse a tenyerébe, amikor visszamegy az épületbe. Ne felejtse el Mason kezébe nyomni. A halála után. És miután visszamegy a házba, kérje Masontól, amit szeretne tőle. Majd meglátja, mit mond! Maga leszállított engem, állta, amit vállalt. Dugja a hajat a tenyerébe, és kérje, amit szeretne. Meg fogja látni, mit mond! Ha az arcába nevet, akkor jöjjön vissza ide. Csak annyit kell tennie, hogy fogja azt az altatós puskát, és rálő az egyikükre. Vagy fejbe veri a kalapáccsal. Van nála egy zsebkés. Csak az egyik karomon vágja el a kötelet, és adja ide a kést. Aztán menjen. A többi az én dolgom.

– Nem. – Margot! A nő a kilincsre tette a kezét, és megacélozta magát a könyörgés ellen. – Össze tud még roppantani egy diót? A nő a zsebébe nyúlt, és elővett kettőt. Alkarjának izmai összecsomósodtak, a diók recsegni kezdtek. A doktor kuncogott: – Kitűnő! Ennyi erő, csak diókhoz! Majd Judyt is kínálja meg dióval, hogy elvegye a szájából Mason ízét. Margot kőkemény arccal visszament hozzá. Az arcába köpött, és kitépett egy hajcsomót a feje tetejéről. Nehéz volt megállapítani, hogy szándékosan-e. Távozás közben hallotta, hogy a doktor dudorászik. Ahogy megindult a kivilágított ház felé, a vér a tenyeréhez ragasztotta a kis bőrfoszlányt, amelyről a hajszálak lógtak – még az ujjait sem kellett körézárnia. Cordell elment mellette – egy golfkocsin tolta az orvosi eszközöket, hogy fölkészítse páciensét az eseményekre. 84. fejezet A 30-as lejárattól északra az autópályán haladó Starling fél mérföldről láthatta a kivilágított kapusházat, a Pézsmapatkány Tanya előretolt őrhelyét. Maryland felé menet elszánta magát arra, hogy hátul fog bemenni. Ha az első kapunál próbálkozik, mindenféle meghatalmazás és házkutatási parancs nélkül, a seriff kíséretében hagyja el a megyét, vagy meg sem áll a megyei fogdáig. Mire ismét kiszabadul, addigra minden bevégeztetett.

Kit érdekel az engedély? Elhajtott a 29-es lejáratig, jócskán a tanya mögé, és elindult visszafelé a szervizúton. Az autópálya fényei után az aszfaltút ugyancsak sötétnek tűnt. Tőle jobbra haladt a sztráda, balra árok húzódott, mögötte magas drótkerítés választotta el az utat a nemzeti parkerdő égbe meredő, sötét falától. Starling térképe egy mérföldnyire kavicsos tűzoltóutat jelzett, amely keresztezte az aszfaltot, még jóval a kapusház látótere előtt. A térkép szerint ez a tűzoltóút keresztülvág az erdőn, egyenesen a Pézsmapatkány Tanyáig. Ott állt meg először tévedésből, amikor a birtokra látogatott. A Mustang hangosabbnak tűnt a szokásosnál, holott a motor majdnem alapjáraton volt, amikor elzúgott a fák között. A fényszórók fényében felbukkant egy súlyos kapu; vascsövekből hegesztették, a tetején szögesdrót futott végig. A SZERVIZBEJÁRAT felirat, amely Starling első látogatásakor lógott rajta, mostanra eltűnt. Gaz nőtt a kapu előtt és az árkon átívelő hidacskán is. Reflektorának fényéhen azt is látta Starling, hogy ezt a gazt nemrég lenyomta valami. Ahol a finom kavics alól előkerült egy kevés homok, ott látni lehetett egy sáros és havas kerék nyomait. Vajon ugyanannak a kisbusznak az abroncsa, amelyet a parkolóban látott a Safeway-nél? Nem tudta, hogy pontosan megegyeznek-e, de akár azonosak is lehettek. Krómozott lakat és lánc zárta el a kaput. Semmi baj! Végignézett az úton. Senki sem járt arra. Egy kis törvénytelen behatolás következik! Úgy érezte magát, mintha bűnöző lenne. Ellenőrizte a kapufákat, érzékelők vezetékeit keresve. Semmi. Szájába vette a zseblámpát,

és két fogóval tizenöt másodperc alatt elintézte a lakatot. Áthajtott a kapun, majd tovább a fák között, csak azután gyalogolt vissza, hogy becsukja. Visszazárta a láncot, még a lakatot is ráakasztotta. Kis távolságból úgy festett, mintha minden rendben lenne. A lánc belső végét csak lelógatta, így akár a kocsi orrával is kivághatja a kaput, ha szükséges. Hüvelykujjával lemérte a térképen, hogy még három kilométer van a házig. Keresztülhajtott a tűzoltóút sötét alagútján; néha az éjszakai ég is felbukkant fölötte, néha meg eltűnt, ahogy az ágak összeborultak a feje fölött. Kettesben, csaknem alapjáraton haladt, csak a parkolólámpák fényével világított, igyekezett olyan csöndesen vezetni a Mustangot, amennyire csak lehetett. Amikor a távolságmérő két és fél kilométert mutatott, megállt. Kikapcsolta a motort, és hallotta, hogy varjú károg a sötétben. A varjat valami felidegesítette. Kérte Istent, hogy a hang varjúé legyen. 85. fejezet A nyerges szobába belépett Cordell, frissen, mint egy hóhér, hóna alatt intravénás palackokkal, amelyekből csövek lógtak. – Á, Hannibal Lecter doktor! – mondta. – Hogy szerettem volna megszerezni a maszkját a baltimore-i klubunknak! A barátnőmnek és nekem olyan dutyiszerű helyünk van, bőrrel meg ilyesmivel. Letette a holmit az üllőre, és egy piszkavassal felszította a tüzet, hogy minél forróbb legyen.

– Van egy jó és egy rossz hírem – mondta Cordell derűs, ápolói modorában, enyhe svájci akcentussal. – Ismertette már a menetrendet Mason? A terv a következő: nemsokára lehozom ide Masont, és a disznók megeszik a maga lábát. Azután végigvárja az éjszakát, holnap pedig Carlo és a testvérei föletetik magát a rácson keresztül, fejjel előre, hogy a disznók leehessék az arcát, ahogy a kutyák Masonét. Én az utolsó pillanatig életben tartom magát, infúziós oldatokkal és ércsíptetőkkel. Most csakugyan lőttek magának. Ez a rossz hír. Cordell a tévékamerára pillantott, hogy csakugyan ki van-e kapcsolva. – A jó hír az, hogy nem kell sokkal rosszabbnak lennie, mint egy látogatásnak a fogorvosnál. Nézze ezt meg, doktor úr! – Az arca elé tartott egy hosszú tűvel ellátott fecskendőt. – Beszéljünk egymással, mint két egészségügyi dolgozó. A háta mögé kerülhetek, és adhatok valamit a gerincébe, amitől semmit sem fog érezni odalent. Egyszerűen becsukja a szemét, és megpróbál nem odafigyelni. Csak egy kis rángatást és húzogatást fog érezni. Amint Mason kiörülte magát ma estére, és fölmegy a házba, adhatok valamit, ami megállítja a szívverését. Akarja látni? – Cordell a tenyerére tett egy fiola Pavulont, és elég közel emelte Lecter doktor nyitott szeméhez, de annyira nem, hogy megharaphassa. A tűz fénye játszott Cordell mohó arcán, a szeme fonó és boldog volt. – Magának sok pénze van, Lecter doktor! Mindenki ezt mondja. Én tudom, hogy működnek ezek a dolgok – nekem is különböző helyeken van a pénzem. Vedd ki, mozgasd, sürögj-

forogj vele! Én telefonon mozgatom a pénzem, és lefogadom, hogy maga is. Cordell elővett egy mobiltelefont a zsebéből. – Fölhívjuk a bankárát, bemond egy kódot, ő megerősíti nekem, és én beinjekciózom magát. – Magasba emelte a gerincfecskendőt. – Spricc, spricc. Csak beszéljen! Lecter doktor lehajtott fejjel motyogott valamit. Cordell mindössze annyit értett belőle, hogy „bőrönd”, meg „zár”. – Gyerünk doktor, azután alhat! Gyerünk! Cordell közelebb hajolt, Lecter doktor előrevágódott annyira, ameddig a nyaka ért, apró, éles fogaival elkapta Cordell szemöldökét, és egy jókora darabot kitépett belőle, amikor az ápoló hátraugrott, majd a szemöldököt az ápoló arcába köpte, mint a szőlőhéjat. Cordell fölitatta a vért, és ragtapasszal leragasztotta a sebet, ami rejtelmes kifejezést adott az arcának. Elpakolta a fecskendőt. – Képes elpazarolni ennyi könnyebbséget – mondta. – Mire újra kisüt a nap, másképpen látja majd a dolgokat. Tudja ám, hogy vannak stimulánsaim, amelyek éppen ellenkezőleg hatnak. Várjon csak! Kihúzta a tűzből a piszkavasat. – Most meg fogom dorgálni – mondta Cordell. – Ahányszor ellenáll, megégetem. A piszkavas izzó végét hozzáérintette Lecter doktor melléhez, megperzselve az ingen át a mellbimbóját. El kellett oltania az ing elején táguló tűzkört. Lecter doktor meg se mukkant. Carlo betolatott a szobába a villás emelőtargoncával. Miközben Tommaso készenlétben állt a

nyugtatólövedékes puskával, Piero és Carlo együtt átemelték a villára Lecter doktort, és a hámfát rögzítették a masina elején. Lecter a villán ült, a hámhoz kötözött karokkal, a villa fogaihoz kötözött, kinyújtott lábakkal. Cordell egy-egy tűt szúrt a doktor két kézfejébe, és leragasztotta. Egy szénabálára kellett állnia, hogy az infúziós palackokat fölakaszthassa a gép két oldalán. Hátralépett, megcsodálta művét. Különös látvány volt, ahogy a doktor ott ült kitárt karokkal, két kezében infúzióval, mint paródiája valaminek, amire Cordell nem igazán emlékezett. Szorítókötést helyezett el a térdek fölött, amelyeket a kerítés mögül is meg tudott húzni, nehogy a doktor elvérezzen. Most még nem húzhatta meg. Mason dühös lett volna, ha Lecter lába érzéketlenné válik. 86. fejezet Starling kikapcsolta a belső világítást, és meghúzta a csomagtartó emelőjét, mielőtt az ajtót kinyitotta volna. Ha Lecter doktor itt van, ha ki tudja hozni innét, akkor betehetné összebilincselt kézzel és lábbal a csomagtartóba, és esetleg elvihetné a megyei börtönig. Négy bilincskészlete volt és elég kötele, nehogy rugdosson. Inkább nem is gondol arra, milyen erős a férfi! Az öreg kocsi nyögött egyet, ahogy a rugók megszabadultak a súlyától. – Csak panaszkodj, vén kurafi! – mondta halkan az autónak. Hirtelen eszébe jutott, hogyan beszélgetett

Hannah-val, a lóval, akivel együtt menekült el, amikor a bárányokat vágták. A kocsiajtót nem csukta be teljesen. A slusszkulcsot egy szűk nadrágzsebbe dugta, hogy ne csörögjön. Az éjszaka tiszta volt az újhold fényében, zseblámpa nélkül is haladhatott, ameddig a szabad ég alatt járt. A kavics szegélyén lépkedett, a göröngyös, laza talajon. Csöndesebben jutott előre ott, ahol a kavicsokat összepréselte az autókerék. Kissé félrehajtott fejjel előrenézett, periférikus látásával próbálta tartani az útirányt. Mintha puha sötétségben ment volna: hallotta ugyan lépései neszét a kavicson, de nem látta a földet. Az volt a legnehezebb pillanat, amikor nem látta többé a Mustangot, de még érezte, hogy ott van mögötte. Nem szívesen vált meg tőle. Hirtelen ott állt egyedül az éjszakai erdőben a harminchárom éves nő, háta mögött egy közszolgálati pályafutás romjaival. Világosan látta magát, ahogy a szarkalábak megjelennek a szeme sarkában. Kétségbeesetten szeretett volna visszatérni a kocsijához. A következő lépés lassabbra sikerült. Megállt, hallotta a saját lélegzetét. A varjú károgott, szellő rázta a kopasz ágakat Starling feje fölött, azután sikoly hasított az éjszakába. Olyan szörnyű és reménytelen volt, fölcsapott, elhalkult, a halálért való könyörgésbe fulladt, olyan reszketegen, hogy lehetetlen volt megállapítani, kinek a hangja. Az első sikolytól Starling megbénult, a második mozgásra késztette. Kocogni kezdett, gyorsan szelte a sötétséget, a 45-ös még a tokjában pihent. Egyik kezében a kioltott elemlámpát tartotta, a másikat maga

elé nyújtotta az éjszakában. Ezt nem teheted, Mason! Nem, ezt nem teheted. Gyerünk, gyerünk! Rájött, hogy meg tud maradni a keréknyomban, ha csak lépéseinek hangjára figyel, és kétoldalt érzékeli a laza kavicsot. Az út elkanyarodott, egyenesen neki egy kerítésnek. Jó kis kerítés, csövekből készült, két méter magas. Rémült zokogás, könyörgés, egyre nagyobb sikolyok. Starling mozgást érzékelt a kapu mögött a bozótosban, a mozgásból kocogás lett. Ismerős röfögést hallott. Közelebb a szenvedés hangjaihoz, most tisztán hallotta az emberi hangokat, de eltorzultan, aztán másodpercnyi visítás, és Starling tudta, hogy vagy felvételt hall, vagy annyira fölerősített hangot, amelytől begerjedt a mikrofon. Fények tűntek föl a fák között, csűr sötétlett. Starling a hideg vashoz szorította a fejét, hogy átlásson a kerítésen. Sötét árnyak rohantak, hosszúak, derékig érők. Úgy negyvenméternyi üres terep után a csűr nyitott oldala tátongott, ahol az ajtókat szélesre tárták, a csűr végét palánkkal zárták el, egy vízszintes osztatú kaput helyeztek el rajta, a kapu fölött cifra keretben egy tükör lógott, amely visszaverte a csűr lámpáinak fényét. A csűr előtti legelőn egy köpcös ember állt egy magnóval. Befogta a fél fülét, amikor sorozatban áradt a dobozból az üvöltő jajveszékelés. A bozótosból most előtörtek a förtelmes pofájú disznók, gyorsan, akár a farkasok. A lábuk hosszú volt, a marjuk hatalmas, bozontos sertéjük szürkén meredezett. Carlo visszarohant az osztott kapun át, és becsukta, amikor a disznók már vagy harminc méterre voltak tőle. Az állatok félkört formáltak, a hatalmas agyarak örök vicsorgásra torzították pofájukat. Előrerontottak,

megálltak, lökdösődtek, mint a csatársor, ha a labdát várja; röfögve csattogtatták a fogukat. Starling annak idején látott háziállatokat, de egyik sem hasonlított ezekhez a disznókhoz. Volt bennük valami szörnyűséges szépség, kecsesség és gyorsaság. Az ajtót lesték, tolakodtak, előrerontottak, visszahátráltak, mindig a palánk felé fordulva, amely elzárta a csűr nyitott végét. Carlo hátraszólt valamit a válla fölött, és eltűnt a csűrben. A csűrben feltűnt a tolató kisbusz. Starling azonnal fölismerte a szürke járművet. Oldalvást megállt a palánk mellett. Cordell szállt ki belőle, és kinyitotta az oldalajtót. Mielőtt lekapcsolta volna a mennyezetvilágítást, Starling észrevette Masont a lélegeztető készülék alatt, párnákkal föltámasztva, mellén összetekert hajfonattal. Mellette Carlo fölemelt a földről egy tárgyat, amit Starling nem ismert meg azonnal. Mintha valakinek a lába lett volna, vagy inkább testének alsó fele. Ha ez egy fél test, akkor Carlo nagyon erős. Starling egy pillanatra attól tartott, hogy ez minden, ami Lecter doktorból megmaradt, de a lábak rossz szögben hajlottak, úgy, amit az ízületek nem tettek volna lehetővé. Egy rémes pillanatra arra gondolt, hogy ha ezek Lecter lábai, akkor el kellett törni és összevissza kellett facsargatni őket. Carlo beszólt a háta mögé a csűrbe. Ezután egy villás targonca gurult a látóterébe, Piero vezette. Odafönt Lecter doktor ült a villán, hámfával szétfeszített karokkal, kezei fölött infúziós palackok

rázkódtak a mozgás ütemére. Olyan magasra emelték, hogy láthassa a falánk disznókat, láthassa, mi következik. Jött az emelővillás targonca, egy körmenet lassúságával; egyik oldalról Carlo kísérte, a másikról a fölfegyverzett Mogli. Starling megpillantotta a seriffhelyettesi jelzést. Csillag volt, nem a helyieké. Fehér haj, fehér ing: mint az emberrabló kisbusz vezetője. Mason mély hangja zendült a kisbuszból. – Fény és pompa – mondta, és vihogott. A disznók fölemelték orrukat, nem féltek a géptől, inkább örültek neki. A villás targonca megállt a palánk mellett. Mason mondott valamit Lecter doktornak, amit Starling nem hallott. Lecter doktor meg sem mozdította a fejét, semmi jelét sem adta, hogy hallaná. Magasabban volt még Piero fülkéjénél is. Vajon elnézett az ő irányába? Starling ezt nem tudhatta, mert sebesen haladt a kerítés mentén a csűr oldala felé, a kettős ajtót kereste, amelyen a kisbusz betolatott. Carlo behajította a kitömött nadrágot a karámba. A disznók egymást félrelökdösve, egyszerre rontottak előre. Marcangoltak, vicsorogtak, téptek és rángattak, a nadrágszárban levő döglött csirkék darabokra szakadtak, a disznók csirkebelet lobogtatva ide-oda rázták a fejüket. Carlo csak némi étvágygerjesztőt tálalt nekik, mindössze három csirkét és egy kis salátát. A nadrág pillanatok alatt darabokra szakadt, a nyálát csorgató csürhe ismét a palánk felé fordította mohó tekintetét.

Piero lejjebb engedte a villát, alig valamivel a föld fölé. Az osztott kapu felső része ideig-óráig megvédte Lecter létfontosságú szerveit a disznóktól. Carlo levette a doktor lábáról a cipőt és a zoknit. – Ez a kismalac UÍÍÍ, UÍÍÍ, UÍÍÍ, hazaszaladt – szólt ki Mason a kisbuszból. Starling megérkezett mögéjük. Valamennyien a másik irányba bámultak, a disznókat nézték. Elmaradt a nyerges szoba ajtaja, a nő kiért a csűr közepére. – Ne hagyják elvérezni! – mondta Cordell a kisbuszból. – Készüljenek, és ha szólok, húzzák meg a szorítókötéseket! – Vászondarabbal törülgette Mason okuláréját. – Van valami mondanivalója, Lecter doktor? – zengett föl Mason mély hangja. A 45-ös dörgő hangja a csűr zárt terében, majd Starling hangja: – Kezeket föl, senki ne mozduljon! Állítsa le a motort ! Piero szemmel láthatóan nem értette. – Fermate il motore – szólalt meg segítőkészen Dr. Lecter. Csak a disznók sivítottak, immár türelmetlenül. Starling egyetlen fegyvert látott, a csillagot viselő ősz férfi csípőjén. Egy tok, becsatolt szíjjal. Először is fektesd le őket! Cordell sebesen besiklott a volán mögé, a kisbusz elindult, Mason ordított valamit az ápolónak. Starling a kisbusz felé fordult, közben a szeme sarkából észrevette az ősz férfi mozdulatát, éppen akkor fordult vissza, amikor az kirántotta a fegyvert, hogy „Rendőrség!” kiáltással gyilkolja meg őt. Starling megeresztett két

gyors lövést, a golyók gyors egymásutánban csapódtak a seriffhelyettes mellébe. A rendőr hátrált egy lépést, térdre esett, a földre bámult, a csillagját széthasította a 45-ös kövér golyója, amely a fémtől eltérítve átütötte a szívét. Mogli hanyatt dőlt, és mozdulatlanul elnyúlt. A nyerges szobában Tommaso meghallotta a lövést. Kapta a légpuskát, fölkapaszkodott a szénapadlásra, letérdelt a laza szénában, és kúszni kezdett a padlás széle felé, ahonnan le lehetett látni a csűrbe. – Maguk! – mondta Starling olyan hangon, amelyet maga sem ismert meg. Gyorsan kell cselekednie, amíg hat rájuk Mogli halála. – A földre, maga fordítsa a fejét a fal felé! Maga is a földre, és errefelé nézzen! Errefelé! – Girati dall' altra parte – magyarázta Lecter doktor az emelővilláról. Carlo fölnézett Starlingra, látta, hogy képes megölni, és mozdulatlanul feküdt. A nő egy kézzel gyorsan megbilincselte őket, a fejüket ellentétes irányba fordította, Carló csuklóját Piero bokájához, Piero csuklóját Carlo bokájához rögzítette, egész idő alatt a fejükhöz tartva a felhúzott 45-öst. Előrántotta a kését a bakancsából, és a villás targoncát megkerülve odament a doktorhoz. – Jó estét, Clarice! – mondta az, amikor meglátta a nőt. – Tud járni, működnek a lábai? – Igen. – Jól lát? Elvágom a kötelékeit. Minden tiszteletem mellett, doktor úr, ha baszakodik velem, itt és most lelövöm. Megértett? – Tökéletesen.

– Ha helyesen viselkedik, akkor túléli. – Úgy beszél, mint egy protestáns. A lány közben a kést forgatta. Éles pengéje volt. Rájött, hogy a fűrészes oldalával gyorsabban vághatja a vadonatúj kötelet. A férfi jobb karja kiszabadult. – A többivel én is elbánok, csak adja ide a kést. A nő habozott. Karnyújtásnyira hátrálva átadta a rövid pengéjű tőrt. – A kocsim pár száz méternyire van a tűzoltóúton. – Egyszerre kellett figyelnie Lectert és a földön fekvő embereket. Lecter egyik lába kiszabadult. A másikon dolgozott, minden hurkot külön kellett elvágnia. Nem látott a háta mögé, ahol Carlo és Piero hasalt. – Ha kiszabadult, ne próbáljon elfutni! Nem érné el az ajtót. Adok magának két bilincset – mondta Starling. – A háta mögött két alak fekszik a földön megbilincselve. Vigye őket a targoncához, bilincselje oda őket, hogy ne érjék el a telefont! Azután magát is bilincselje meg! – Kettő? – kérdezte a férfi. – Vigyázzon, hárman kell legyenek! Miközben beszélt, elröppent a tű Tommaso puskájából – ezüst villanás a fényszórók sugarában –, és rezegve megállt Starling hátának közepében. A lány megpördült, azonnal szédülni kezdett, elsötétült a látása, igyekezett célpontot találni, észrevette a csövet a szénapadlás peremén, és tüzelt, tüzelt, tüzelt. Tommaso hátrébb gurult a szénapadlás szélétől, szilánkok szurkálták, kék lőporfüst gomolygott a fényben. A nő még egyszer tüzelt, miközben már semmit sem látott, a csípőjéhez nyúlt egy újabb tárért, amikor a térde összecsuklott.

Úgy látszik, a robaj még jobban fölizgatta a disznókat, és látva a földön a hívogató pózban elterült embereket, sivítva-röfögve ugrottak a palánknak. Starling arcra zuhant, az üres pisztoly kiesett a kezéből, a tár kicsúszott belőle. Carlo és Piero fölemelték a fejüket, hogy jobban lássanak, azután kúszni kezdtek, ügyetlenül, mint a denevérek, Mogli hullája, pisztolya és bilincskulcsa felé. Hallani lehetett, ahogy Tommaso felhúzza a légpuskát a szénapadláson. Csupán egyetlen altató lövedéke maradt. Fölállt, és a padlás szélére lépett, lefelé fordította a csövet; Lecter doktort kereste a targonca másik oldalán. Tommaso a padlás peremén lépkedett, nem maradt hely, ahol el lehetett volna rejtőzni. Lecter doktor ölbe kapta Starlingot, és gyorsan hátrálni kezdett az osztott kapu felé, úgy igyekezve, hogy a targonca közötte és Tommaso között legyen, aki óvatosan araszolt a szénapadlás peremén. Tommaso tüzelt, a lövedék, amelyet Lecter mellének szánt, Starling sípcsontját találta. Lecter doktor félrehúzta a kapu reteszét. Piero lázasan kapott Mogli bilincskulcsaihoz, Carlo a fegyver után nyúlkált, a disznók megjöttek, neki a feltápászkodó mosléknak. Carlónak egyszer sikerült elsütnie a fegyvert. Az egyik disznó összerogyott, a többiek átgázoltak a dögön, és rávetették magukat Carlóra, Pieróra és Mogli tetemére. De még több rohant át a csűrön, ki az éjszakába. Starlinggal a karjában a doktor a kapu mögé húzódott, amikor a disznók berontottak.

Tommaso a szénapadlásról látta, hogy testvére a konda közepén hasal, azután már csak véres massza volt. A légpuskát beleejtette a szénába. Lecter doktor, egyenes tartással, mint egy táncos, karjában Starlinggal előlépett a kapu védelméből, mezítláb végigment a csűrön a disznók között. Átkelt a tolongó hátak, a spriccelő vér tengerén. Néhány nagyobb disznó, közöttük a vemhes koca megvetették a lábukat, leeresztették a fejüket, támadni készültek. Amikor a férfi szembenézett velük, megérezték a szagán, hogy nem fél, erre visszakocogtak a földön fekvő könnyű zsákmányhoz. Lecter doktor nem látta, hogy bármiféle segítség érkezne a ház felől. Amikor kiért a tűzoltóútra, megállt, hogy kihúzza a nyilacskákat Starlingból, és kiszívja a sebeket. A sípcsontba csapódó tű hegye elgörbült a csonton. A disznók a közeli bozótban csörtettek. Lehúzta Starling bakancsát, és felrántotta a saját meztelen lábára. Egy kicsit szorított. A tokot a 45-össel fent hagyta a nő bokáján, hogy miközben a karján viszi, könnyen hozzáférhessen. Tíz perccel később a főkapunál az őrbódéban ülő ügyeletes feltekintett az újságjából egy távoli hangra: reccsenő zúgás volt, mint mikor a szelepes motorú vadászgép támadásba lendül. Ilyen hangot ad a Mustang, amikor 5800-as fordulatszámmal végigrepeszt a sztrádára vezető bekötőúton. 87. fejezet

Mason nyüszít és sír, hogy vigyék vissza a szobájába, éppen úgy sír, mint amikor némelyik kisebb fiú vagy lány dulakodott vele a táborban, és sikerült is néhányszor megcsapniuk, mielőtt összelapította volna őket. Margot és Cordell fölvitték a liften a saját lakosztályába, ágyához kötözték, rákapcsolták állandó erőforrásaira. Mason olyan dühös volt, amilyennek Margot még sohasem látta, a vérerek lüktettek arcának lecsupaszított csontjai fölött. – Jobb lenne adni neki valamit – mondta Cordell, miután kimentek a játékszobába. – Még ne! Hadd gondolkodjék egy kicsit. Adja ide a Hondája kulcsát! – Miért? – Valakinek oda kell menni, hogy megnézze, életben maradt-e valaki. Akar odamenni? – Nem, de... – El tudom vezetni a kocsiját a nyerges szobáig, a kisbusz nem jön át az ajtón, úgyhogy adja már ide azt a kurva kulcsot! Most hát lent járt a bekötőúton. Tommaso jött át a réten, ki a fák közül, miközben hátrafelé bámult. Gondolkodj, Margot! Az órájára nézett: 8.20. Cordell váltása éjfélkor érkezik. Ideje, hogy emberek jöjjenek Washingtonból a helikopterrel, és feltakarítsanak. Odahajtott Tommaso elé a füvön át. – Igyekeztem elkapni őket, de egy disznó fellökött. Ő – Tommaso pantomimmel mutatta, ahogy Lecter doktor viszi Starlinget – az asszonyt. A hangos kocsival

mennek. Az asszonyban van due – fölemelte két ujját – freccette. – Mutatta a hátát és a lábát. Freccette. Dardi. Szúrd bele! Bumm! – Due freccette. – Mutatta, hogyan lőtt. – Nyilak – mondta Margot. – Nyilak, talán túl sok narcotico. Ő talán halott. – Szálljon be! – mondta Margot. – Elmegyünk, megnézzük. Margot ahhoz a kétszárnyú ajtóhoz hajtott, amelyen Starling belépett a csűrbe. Sivítás, röfögés, lökdösődő, sörtés hátak fogadták. Margot dudálva berobogott, és hátrálásra kényszerítette a disznókat annyira, hogy megláthassa a három ember felismerhetetlen maradványait. Behajtottak a nyerges szobába, és bezárták maguk mögött az ajtót. Margot azon tűnődött, hogy Cordellt nem számítva Tommaso az egyetlen élő azok közül, akik látták őt ebben a csűrben. Ez Tommasónak is eszébe juthatott. Óvatos távolságban állt Margot-tól, sötét, értelmes szemét le nem véve a nőről. Könnyek peregtek az arcán. Gondolkozz, Margot! Semmit nem akarsz a szárdoktól. A maguk részéről tudják, hogy te kezeled a pénzt. Egy másodperc alatt elintézhetnek. Tommaso szeme követte a nő kezét, ahogy a zsebébe nyúl. A mobiltelefon. Beütötte Szardínia számát. Steuben bankárnál hajnali fél három volt. Margot kurtán beszélt vele, azután átadta a telefont Tommasónak. A férfi bólintott, felelt, ismét bólintott és visszaadta a telefont.

A pénz az övé volt. Fölkapaszkodott a padlásra, lehozta a táskáját, Lecter doktor felöltőjével és kalapjával egyetemben. Miközben ezzel foglalatoskodott, Margot fölvette a marhaösztökét, ellenőrizte, van-e benne áram, azután az inge ujjába rejtette. Magával vitte a patkolókovács kalapácsát is. 88. fejezet Tommaso vezette Cordell kocsiját, és kitette Margot-t a háznál. A Hondát majd a Dulles nemzetközi repülőtér parkolójában hagyja. Margot megígérte neki, hogy amennyire tudja, eltemetteti azt, ami Pieróból és Carlóból maradt. Úgy érezte, valamit meg kell mondania a nőnek. Összeszedte magát és angol tudását. – Signorina, a disznók, ez tudnia kell, a disznók segítik a Dottorét. Hátrálni tőle, karikába áll. Megölik testvérem, megölik Carlo, de nem megy közel Lecter doktor. Azt hiszem, imádják őt. – Tommaso keresztet vetett. – Ne üldözze többé! És egész hosszú szardíniai élete során Tommaso ezt így fogja mesélni. Mire eléri a hatvanat, már azt beszéli, hogy Lecter doktort, karjában a nővel, a konda a hátán vitte ki csűrből. Miután a kocsi eltűnt a tűzoltóúton, Margot néhány percig nézte Mason kivilágított ablakait. Látta, ahogy Cordell árnyéka mozog a falakon, sürög-forog Mason körül, elhelyezi a monitorokat, amelyek bátyja lélegzetét és érverését ellenőrzik.

A patkolókovács kalapácsának nyelét a nadrágja szárába dugta, és a fejére húzta a zubbonyát. Amikor kilépett a líftből, Cordell jött ki Mason szobájából néhány párnával. – Cordell, keverjen neki egy martinit! – Nem tudom... – Én tudom. Keverjen neki egy martinit! Cordell letette a párnákat a padra, és a jégszekrény elé térdelt. – Van itt gyümölcslé? – kérdezte Margot, és közelebb lépett az ápolóhoz. Keményen odavágott a patkolókovács kalapácsával a tarkóhoz, és roppanást hallott. Cordell feje nekivágódott a jégszekrénynek, visszapattant, hanyatt zuhant, a mennyezetre nézett, a szeme nyitva volt, az egyik pupillája kitágult, a másik nem. Margot oldalra fordította Cordell fejét a padlón, és lecsapott a kalapáccsal, vagy három centire behorpasztotta a halántékát. Sűrű vér kezdett folyni a férfi füléből. Egyáltalán semmit nem érzett. Mason hallotta, hogy nyílik az ajtó, arrafelé fordította monoklis szemét. Aludt néhány percet, a fény tompára volt állítva. A muréna is aludt a sziklája alatt. Margot hatalmas alakja betöltötte az ajtó keretét. Becsukta maga mögött az ajtót. – Szia, Mason. – Mi történt odalent? Mi tartott ilyen rohadt soká? – Mind meghaltak odalent, Mason! – Odalépett az ágy mellé, kihúzta Mason telefonját az aljzatból, a kábelt a padlóra ejtette.

– Piero, Carlo és Johnny Mogli halott. Lecter doktor lelépett, és magával vitte azt a Starlingot is. Hab jelent meg Mason fogain, miközben káromkodott. – Hazaküldtem Tommasót a pénzével együtt. – Mit csináltál? Te átkozott hülye szuka, most pedig idefigyelj! Ezt eltakarítjuk, és kezdjük újra! Előttünk a hétvége. Nem kell aggódnunk amiatt, amit Starling látott. Ha Lecter vitte el, akkor halottnak tekinthetjük. Margot vállat vont. – Engem sohasem látott Starling. – Riadóztass Washingtonban, hívj ide négy fattyút! Küldd a helikoptert értük! Mutasd meg nekik a terepet – mutasd meg nekik – Cordell! Jöjjön be! – Megfújta a pánsípját. Margot félrelökte a szerkezetet, és a bátyja fölé hajolt, hogy láthassa az arcát. – Cordell nem jön, Mason. Meghalt. – Micsoda? – Én öltem meg a játékszobában. Most. Mason, meg kell adnod nekem, amivel tartozol! – Leengedte az ágy oldalrácsát, fölemelte a befont haj nagy tekercsét, és kitakarta a bátyját. Mason apró lába alig volt vastagabb egy piskótatekercsnél. Keze, az egyetlen végtagja, amelyet mozgatni tudott, a telefon felé araszolt. A kemény dobozú lélegeztetőgép szabályos ritmusban puffogott. Margot előhúzott a zsebéből egy kotont, amelyet nem kezeltek spermaölő anyaggal, és felmutatta, hogy Mason is láthassa. Az inge ujjából elővette a marhaösztökét. – Emlékszel, Mason, hogyan köptél rá a pöcsödre, hogy csúszósabb legyen? Mit gondolsz, tudnál termelni egy kis nyálat? Nem? Talán nekem sikerül.

Mason sorozatban bőgött, amikor levegőhöz jutott, mint egy szamár, de fél perc alatt véget ért az egész, ráadásul teljes sikerrel. – Meghalsz, Margot! – Úgy hangzott, mintha „Nargot”-t mondana. – Ugyan, Mason, mindnyájan meghalunk! Nem is tudtad? De ezek nem halnak meg – mondta, és rágombolta blúzát a meleg tartályra. – Ezek ficánkolnak. Megmutatom, hogyan. Megmutatom, hogy ficánkolnak! Fölvette a tüskés halfogó kesztyűt az akvárium mellől. – Örökbe fogadhatom Judyt – mondta Mason. – Az örökösöm lehet, és létrehozhatunk egy trösztöt. – Természetesen megtehetnénk – mondta Margot, és kivett egy pontyot a tartályból. Egy széket húzott a vendégfogadó sarokból az akváriumhoz, fölállt rá, leemelte a nagy akvárium tetejét. – De nem fogjuk megtenni. Az akvárium fölé hajolt, nagy karjával belenyúlt a vízbe. A pontyot a farkánál fogva lógatta a barlang közelébe, és amikor előjött a muréna, erős kezével elkapta a feje mögött, kiemelte a vízhól, és a feje fölé tartotta. A hatalmas hal csapkodott, vastag teste olyan hosszú volt, mint Margot, bőre villogott. A nő a másik kezével is megragadta, és amikor az állat elernyedt, már nem volt más dolga, mint tartani a halbőrbe mélyedő tüskés kesztyűvel. Óvatosan leszállt a székről, és odament Masonhoz, kezében a tekergőző murénával; az állat feje olyan, mint egy menetvágó, csattogó fogai olyan hangot adnak, mint a távírógép karja, a hátrafelé hajló fogak közül még

sohasem menekült hal. Rádobta a halat a bátyja mellére, fél kézzel lefogta az állatot, és rátekerte Mason hosszú haját. – Ficánkolj, ficánkolj, Mason! – mondta. Az egyik kezével a murénát markolta a feje mögött, a másikkal szétfeszítette Mason állkapcsát, húzta lefelé, teljes súlyával ránehezedett a vállára, Mason megfeszítette minden maradék erejét, de végül nyikorogva, ropogva megnyílt a száj. – El kellett volna fogadnod a csokoládét – mondta Margot, azzal a muréna pofáját belegyömöszölte Mason szájába, a borotvaéles fogak megragadták a nyelvet, mintha hal lenne, és nem engedték el, a muréna semmit sem enged el, amit egyszer már megfogott; Mason copfjával körbetekert teste csapkodott. Vér ömlött Mason orrának helyén, a férfi fuldokolt. Margot magukra hagyta őket, Masont és a murénát, az akváriumban a magányosan köröző pontyot. Összeszedte magát, leült Cordell asztalához, és figyelte a monitorokat, amíg mindegyiken egyenes nem lett a vonal. A muréna még mozgott, amikor visszatért Mason szobájába. A lélegeztetőgép emelkedett-süllyedt, felfújta a hal hólyagját, miközben véres habot pumpált ki Mason tüdejéből. Margot leöblítette az ösztökét az akvárium vizében, és zsebre vágta. A zsebében levő apró zacskóból elővette Lecter doktor fejbőrének foszlányát és hajtincsét. Némi vért kent róla Mason körmeire – nem volt könnyű dolga, mert a muréna még mindig mozgott –, azután a hajszálakat a

bátyja ujjaira tekerte. Végül egyetlen hajszálat belenyomott az egyik halfogó kesztyűbe. Kiment a szobából, rá sem pillantott a halott Cordellre, és hazatért Judyhoz, meleg zsákmányával, amit aztán olyan helyre dugott, ahol meleg is marad. VI. EGY HOSSZÚ KANÁL Ennek utána kölcsönbe vejéndett egy hosszú kalánt. És együtt evék az ördög fattyával. [10] Geoffrey Chaucer CANTERBURY MESÉK A KERESKEDŐ MESÉJE 89. fejezet Clarice Starling öntudatlanul fekszik egy nagy ágyban lenvászon takaró és paplan alatt. Paplanon heverő selyempizsamás karja ki van kötve selyemsálakkal, de csak annyira, hogy ne érhessen az arcához, és ne férjen hozzá a kezébe szúrt infúzióhoz. Három fényforrás van a szobában: az alacsony, ernyős lámpa és a vörös, tűhegynyi pontok a nőt figyelő Lecter doktor szembogarának közepén. Egy karosszékben ül, ujjai összeérnek az álla alatt. Egy idő után fölkel, megméri a nő vérnyomását. Egy kicsiny zseblámpával ellenőrzi a pupillareflexet. A paplan alá nyúl, megtalálja a nő lábát, kihúzza a takaró alól, és közelről figyeli, egy kulcs hegyével csiklandozza. A gyártótól megtudta a nyílban lévő altató összetételét. Mivel a második Starling csontjába állt bele, a doktor

úgy vélte, nem egészen dupla adag jutott a nő szervezetébe. Végtelen óvatossággal adagolt ellenanyagokat juttat a testébe. Amikor éppen nem vele foglalatoskodik, leül a karosszékbe egy nagy számlatömbbel, és számításokat végez. A lapokat megtöltik az asztrofizika és a részecskefizika jelképei. Ismételten próbálkozik a fonálelmélet szimbólumaival. Az a néhány matematikus, aki képes lenne követni egyenleteit, felvilágosíthatná, hogy számításai ragyogóan kezdődnek, azután lehanyatlanak – eleve bukásra ítéli őket a vágyálom. Lecter doktor visszafelé akarja mozgatni az időt, hogy ezután ne a növekvő rendezetlenség szabjon neki irányt. Azt akarja, hogy a rend jelölje ki az útját. Azt akarja, hogy Mischa babafogai visszakerüljenek a pöcegödörből. A lázas számítgatás mögött az a vágy rejtőzik, hogy helyet találjon Mischának a világban, talán éppen azt, amelyet most Clarice Starling tölt be. 90. fejezet Reggel van, sárga napfény önti el a Pézsmapatkány Tanya játékszobáját. A nagy kitömött állatok gombszemekkel bámulják Cordell letakart hulláját. Egy légy még a tél közepén is megtalálta a tetemet, és most a takarón mászkál, ott, ahol átütött rajta a vér. Ha Margot Verger tudta volna, milyen feszültséget kell elviselnie egy gyilkossági ügy főszereplőjének, ha a sajtó foglalkozni kezd vele, akkor talán sohasem tömi le a murénát testvére torkán.

Azt bölcsen csinálta, hogy nem takarította el a dzsuvát a Pézsmapatkány Tanyán, csak egyszerűen meglapult, és kivárta, amíg a vihar elvonul. Egyetlen élő ember sem látta, amikor Masont és a többieket meggyilkolták. Története szerint az éjszakás ápoló első rémült hívására ébredt a házban, amelyet Judyval osztott meg. Átment a helyszínre, ahová nem sokkal a seriff emberei után érkezett. A seriff hivatalából Clarence Franks detektív vezette a nyomozást, egy fiatalos külsejű férfi, akinek egy kicsit túl közel ültek a szemei, de egyáltalán nem volt olyan ostoba, mint Margot szerette volna. – Akárki nem jöhetett föl azzal a lifttel, kulcs kellett a bejutáshoz, igaz? – kérdezte Franks. A detektív és Margot sután ücsörögtek egymás mellett a kanapén. – Én is azt hiszem, ha arrafelé jöttek. – Jöttek, Miss Verger? Gondolja, hogy többen voltak? – Fogalmam sincs, Mr. Franks. Látta fivére lepedővel takart testét, még mindig egybeforrva a murénával. Valaki kihúzta a lélegeztetőgépet. A szakértők mintát vettek az akvárium vizéből, és vércseppeket szedtek föl a padlóról. A nő látta Mason kezében Lecter doktor fejbőrének foszlányát. Még nem találták meg. Margot olyan egyformának látta a szakértőket, mint két tojást. Franks detektív a noteszába írogatott. – Tudja, hogy kik voltak azok a szegény emberek? – kérdezte Margot. – Van családjuk? – Még dolgozunk rajta – felelte Franks. – A három fegyvert is le kell nyomoznunk.

Igazából a seriff irodájában sem voltak bizonyosak benne, hogy hány ember halt meg a csűrben, mivel a disznók eltűntek az erdő mélyén, magukkal hurcolva a maradékot, hogy későbbre is jusson. – A nyomozás folyamán esetleg meg fogjuk kémi önt és az ön – régi társát, hogy vessék alá magukat egy poligráfos vizsgálatnak – ugye, nem haragszik, Miss Verger? – Mr. Franks, bárínit megteszek, hogy elkapják ezeket az embereket. Hogy a kérdésére válaszoljak, csak szóljon nekem és Judynak, ha szüksége van ránk. Beszéljek a család ügyvédjével? – Nem, hacsak nincs valami rejtegetnivalója, Miss Verger. – Rejtegetnivalóm? – Sikerült néhány könnyet kipréselnie. – Kérem, nekem ezt végig kell csinálnom. – Franks mozdult volna, hogy rátegye a kezét a nő szekrényvállára, de azután meggondolta magát. 91. fejezet Starling a friss illatú félhomályban ébredt, és valahogy ösztönösen megérezte, hogy közel a tenger. Kicsit mocorgott az ágyban. Egész teste sajgott, azután ismét elveszítette az eszméletét. Amikor újra magához tért, csöndes hang beszélt hozzá, és egy meleg csészét kínált. A nő ivott, az íz hasonlított a gyógyteáéhoz, melyet Mapp nagymamája szokott küldeni. Ismét nappal és este következett, a házat betöltötte a friss virágok illata – halványan egy tű szúrását érezte.

Egy távoli tűzijáték ropogásával bukkantak föl a látóhatáron a félelem és fájdalom maradványai, de nem jöttek közelebb, sohasem közeledtek. – Ébredjen! Ébredjen csak szépen. Ébredjen egy kellemes szobában – mondta egy hang. Starling távoli kamarazenét hallott. Nagyon tisztának érezte magát, a bőre mentaillatú volt valami kenőcstől, mely kellemesen melegítette. Kinyitotta a szemét. Távolabb Lecter doktor állt, teljesen mozdulatlanul, mint amikor először látta. Mostanra megszoktuk, hogy a doktor nem visel béklyókat. Nem megdöbbentő nyitott helyen látni, más halandó teremtmény társaságában! – Jó estét, Clarice! – Jó estét, Lecter doktor! – válaszolta udvariasan, noha fogalma sem volt az időről. – Ha nem érzi jól magát, az azért van, mert elesett és zúzódásokat szenvedett. Nem lesz semmi baja. Meg szeretnék bizonyosodni valamiről; megtenné, hogy belenéz ebbe a fénybe? – Apró zseblámpával közeledett. Olyan illata volt, mint a friss gyapjúszövetnek. A nő kényszerítette magát, hogy nyitva tartsa a szemét, miközben a férfi a pupilláját ellenőrizte, azután ismét távolabb lépett. – Köszönöm. Van itt egy nagyon kényelmes fürdőszoba. Nem akar fölkelni? A papucsok az ágy mellett vannak, a bakancsát kölcsön kellett kérnem. A nő magánál volt, de mégsem egészen. A fürdőszoba csakugyan megfelelő volt, fölszerelve minden kényelemmel. A következő napokban hosszú, élvezetes fürdőket vett, de a tükörbe addig nem nézett bele, amíg nem lett teljesen önmaga.

92. fejezet Napok teltek el beszéddel, Starling néha önmagát hallgatta, és csodálkozott, ki beszél, aki ilyen bensőségesen ismeri az ő gondolatait. Napok teltek el alvással, sűrű erőlevessel és omlettel. Egy napon aztán Lecter doktor azt mondta: – Clarice, bizonyára belefáradt már a köntösökbe és pizsamákba. Van néhány holmi a gardróbban, amelyek talán tetszenek – de csak ha valóban viselni akarja őket. – Majd ugyanilyen hangnemben folytatta: – A személyes holmiját, a táskáját, a pisztolyát, a levéltárcáját a szekrény legfelső fiókjába tettem, ha szüksége lenne valamelyikre. – Köszönöm, Lecter doktor! A gardróbban talált mindenféle holmit: ruhákat, nadrágkosztümöket, egy gyöngyökkel díszített, csillogó estélyit, kasmír nadrágokat és pulóvereket. Egy drapp kasmírnadrágot választott, és mokasszint húzott hozzá. A szekrényben ott volt az öve, a pisztolytartó hevederrel, amely most üresen tátongott az elveszett 45ös nélkül, de ott hevert a táska mellett a bokára való pisztolytok is, benne a 45-ös automata, a tár tele kövér töltényekkel. A csizmába dugható kés is ott lapult egy tokban. A kocsi kulcsai az erszényében voltak. Starling már önmaga volt, de közben mégsem. Amikor valamilyen eseményen tűnődött, úgy érezte, mintha kívülről, távolabbról nézné önmagát. Boldog volt, amikor meglátta a kocsiját a garázsban. Az ablaktörlőre pillantott és úgy döntött, hogy kicseréli.

– Hogy gondolja, Clarice, Mason emberei követtek minket a csemegébe? A nő egy pillanatig tűnődve bámulta a garázs mennyezetét. Alig két percébe került, hogy megtalálja az antennát, amely a hátsó ülés és a csomagtartó között futott keresztbe, azután az antennát követve eljutott a rejtett jeladóhoz. Kikapcsolta, és úgy vitte be a házba az antennán lógatva, mintha patkányt vinne a farkánál fogva. – Nagyon csinos – mondta. – És nagyon új. A felszerelés is ügyes. Biztosra veszem, hogy rajta vannak Mr. Krendler ujjlenyomatai. Kaphatnék egy műanyag zacskót? – Kereshetik repülőgépről? – Most már vége. Levegőből nem kereshetik, hacsak Krendler be nem ismeri, hogy használta. Tudhatja, hogy ezt nem teszi meg. Mason viszont kutathat utána helikopterrel. – Mason halott. – Ühüm – bólintott Starling. – Játszana nekem valamit? 93. fejezet Paul Krendler az unalom és az egyre fokozódó félelem között ingadozott a gyilkosságokat követő első napokban. Közvetlen jelentéseket kért az FBI marylandi irodájától. De mivel Masonnak vége, nagy tervei mecénás nélkül maradtak. Margot Verger tudott a pénzéről, és arról is, hogy Krendler elárulta az FBI-t a Lecter-aktákkal. Margotnak be kell fogni a száját.

Aggódott az autóba szerelt jeladó miatt. Ő hozta ki a quanticói műszaki osztályról anélkül, hogy bármit is aláírt volna, de a nevét regisztrálták az aznapi belépők között. Dr. Doemling és Barney, a nagydarab ápoló látták a Pézsmapatkány Tanyán, de csak törvényes szerepben, amikor arról beszélt Mason Vergerrel, hogyan lehetne elkapni Hannibal Lectert. Általános megkönnyebbülés lett úrrá mindenkin a gyilkosságokat követő negyedik délutánon, miután Margot Verger lejátszotta a seriff nyomozóinak a telefonja üzenetrögzítőjéből kivett szalagot. A rendőrök ámulva álltak a hálószobában, az ágyat nézték, melyet Margot Judyval osztott meg, és hallgatták a Gonosz hangját. Lecter doktor kéjelegve kárörvendett Mason halálán, és biztosította Margot-t, hogy bátyja rendkívül hosszasan és fájdalmasan haldokolt. Margot a tenyerébe zokogott, Judy átkarolta a vállát. Végül Franks kivezette a szobából, mondván: – Nem szükséges még egyszer meghallgatnia. Krendler ösztönzésére a szalagot Washingtonba vitték, és a hanglenyomat megerősítette, hogy csakugyan Lecter doktor beszélt. De a legnagyobb megkönnyebbülést egy telefonhívás jelentette a negyedik nap estéjén. A hívó nem más volt, mint Parton Vellmore, illinoisi képviselő. Krendler eddig csupán néhány alkalommal beszélt vele, de ismerte a hangját a televízióból. Már maga a hívás is a biztonságot jelentette: Vellmore a Fehér Ház igazságügyi albizottságának volt a tagja, hírhedt

szarkeverő; egy másodperc alatt messzire menekülne Krendlertől, ha valami zűr lenne vele. – Mr. Krendler, tudom, hogy közeli ismeretségben állt Mason Vergerrel. – Igen, uram. – De még ilyen gyalázatot! Az a szadista kurafi tönkreteszi Mason életét, megcsonkítja, azután visszajön és megöli. Nem tudom, van-e fogalma róla, de az egyik választóm is meghalt ebben a tragédiában. Johnny Mogli, éveken át bűnüldözőként szolgálta Illinois népét. – Nem, uram, ennek nem voltam tudatában. Igazán sajnálom. – Az a helyzet, Krendler, hogy tovább kell haladnunk az úton. A Vergerek emberbarát tevékenysége, szenvedélyes elkötelezettségük a közügyek iránt nem érhet véget. Többről van itt szó, mint egy ember haláláról. Számos emberrel, valamint Vergerék személyzetével is beszéltem a huszonhatos körzetben. Margot Verger közölte velem, hogy maga érdeklődik a közszolgálat iránt. Rendkívüli nő. Kimondottan gyakorlatias elme. Hamarosan összejövünk, csendben, minden hivatalosság nélkül, és megbeszéljük, mit tehetünk jövő novemberben. Magát is a fedélzeten akarjuk látni. Hogy látja, el tudna jönni a találkozóra? – Igen, képviselő úr. Határozottan úgy látom. – Margot az elkövetkező napokban majd fölhívja a részletek miatt. Krendler lerakta a kagylót, és elöntötték a megkönnyebbülés hullámai. Az, hogy a csűrben megtalálták azt a 45-ös Coltot, amely a néhai John Brigham tulajdonát képezte, most

pedig köztudottan Clarice Starling birtokában volt, meglehetős zavart okozott az Irodában. Sterling az eltűntek listájára került, de mégsem az emberrablások áldozatai közé, mivel egyetlen ember sem állította, hogy látta volna, amikor elrabolják. Még csak nem is volt aktív ügynök, aki hiányzott volna a munkából. Felfüggesztett ügynök volt, holléte ismeretlen. Kiadtak egy körözést a járművére, amelyben szerepelt az alvázszám és a rendszám, de nem lovagoltak túlzottan a tulajdonos kilétén. Emberrablási ügyekben a bűnüldözők nagyobb erőfeszítéseket tesznek, mint eltűnt személyek esetében. A minősítés annyira felháborította Ardelia Mappot, hogy felmondó levelet írt az Ügynökségnek, de azután okosabbnak gondolta, ha vár, és belülről bomlaszt. Azon kapta magát, hogy folyton átmegy az ikerházban Sterling térfelére, hátha ott találja. Mapp úgy gondolta, hogy Lecter ügye őrjítően egy helyben toporog, csupán lényegtelen dolgokkal egészítették ki aktáját: az olasz rendőrségnek végre sikerült megtalálni a laptopját – a rendőrök aknakeresőt játszottak rajta ebédszünetkor. A masina rögvest kipurcantotta magát, amint a nyomozók meg akarták nyitni a komolyabb programokat. Mapp minden hozzáférhető irodai hatalmasságnak a nyakára járt, amióta Sterling eltűnt. Rendszeresen fölhívta Jack Crawford lakását, de senki nem vette föl a kagylót. Telefonált a viselkedéstudományi részlegre, ahol azt mondták neki, hogy a férfi bennmaradt szívpanaszokkal a Jefferson Memorial Kórházban.

Mapp ott nem hívta föl. Az Irodában Crawford volt Sterling utolsó őrangyala. 94. fejezet Sterlingnek nem volt időérzéke. A nappalok és éjszakák összefolytak. Hallotta magát, ahogy perceken át beszél, és érdeklődve figyelt. Néha nevetett magában, hallván az őszinte kinyilatkoztatásokat, amelyek normális körülmények között halálra sértették volna. Azok a dolgok, melyeket Lecternek doktornak elmondott, gyakran meglepték, a köznapi érzékenység néha ízléstelennek találta volna őket, de minden szava igaz volt. Lecter doktor is beszélt. Halk, egyenletes hangon. Mesélt a nőnek gyermekkoráról és Mischáról is. Néha együtt néztek egyetlen ragyogó tárgyat, hogy megkezdhessék a beszélgetést, gyakran csupán egyetlen fényforrás volt a szobában. A ragyogó tárgy napról napra változott. Ma egy teáskanna oldalának egyetlen fénypontjával kezdték, de ahogy a társalgás előrehaladt, Lecter doktor mintha megérezte volna, hogy a nő elméjének egy föltáratlan tárnájába érkeztek. Talán azt hallotta, hogy manók harcolnak a fal túloldalán. Ezüst övcsatot tett a teáskanna helyébe. – Ez a papámé! – mondta Sterling. Összecsapta a kezét, akár egy gyerek. – Igen – bólintott Lecter doktor. – Clarice, szeretne beszélni a papájával? Itt van. Szeretne beszélni vele? – Itt van? De jó!

Lecter doktor rátette kezét Sterling halántékára a halántéklebeny fölött, és mélyen a szemébe nézett. – Tudom, hogy négyszemközt akar beszélni vele. Most megyek. Csak nézze az övcsatot, és néhány perc múlva hallani fogja, amint kopogtat. Rendben? – Igen! Fantasztikus! – Jól van. Csak várjon néhány percet! Starling egy vékony tű szúrását érezte – még csak oda sem nézett –, azután Lecter doktor elhagyta a szobát. Nézte az övcsatot, amíg kopogást nem hallott, két határozott koppantást, és belépett az apja, pont úgy, ahogy emlékezett rá: az ajtóban állt, kezében kalappal, lenyalt hajjal, ahogy vacsorához szokott leülni. – Hé, kicsim! Mit lehetne enni? Nem ölelte magához a lányát huszonöt éve, a halála óta, de amikor átkarolta, ugyanúgy nyomták a gombok, ugyanúgy érezte az erős szappan és a dohány szagát, ugyanolyan erősen dobbant a szívük. – Hé kicsim, kicsim! Elestél? – Ugyanolyan volt, mint amikor fölnyalábolta az udvaron, miután vakmerőségében Clarice a nagy kecskén akart lovagolni. – Egész jól csináltad, csak a két végét cserélted föl. Gyerünk a konyhába, nézzük meg, mit találunk! Két dolog van Starling gyermekkori konyhájának asztalán: egy tasak kókuszos süti és egy zacskó narancs. Starling apja kinyitotta egypengéjű, letört hegyű bicskáját, meghámozott egy narancsot, a héj a konyharuhára kunkorodott. Ültek a létrás hátú széken, az apa szétbontotta a narancsot, fölváltva tette a gerezdeket a maga és a lánya szájába. Starling a

tenyerébe köpte a magokat, és az ölében tartotta. Apja hosszúnak tűnt a széken, mint John Brigham. Inkább csak az egyik oldalon rágott, mert az egyik oldalsó metszőfogára fehér fémkoronát tettek, ahogy a negyvenes években divat volt a katonafogászoknál. Amikor nevetett, ez a fog megvillant. Fejenként megettek két narancsot és az egész zacskó süteményt, közben eleresztettek néhány faviccet. Starling már elfelejtette, milyen csodálatosan bizsergő érzés, amikor beleharap a ruganyos cukormázba a kókuszreszelék alatt. A konyha elolvadt körülöttük, és úgy beszélgettek, mint meglett emberek. – Hogy vagy, kicsim? – ez komoly kérdés volt. – Meglehetősen elbántak velem a munkahelyemen. – Tudom. Az igazságügyi csürhe, édesem. Ennél szánalmasabb banda soha, de soha nem rontotta a levegőt. Te soha nem lőttél, ha nem volt muszáj. – Én is azt hiszem. De van más is. – Te sohasem hazudtál. – Nem bizony. – Megmentetted azt a kisbabát. – Nem lett semmi baja. – Igazán büszke voltam rád! – Köszönöm! – Édesem, mennem kell. Jól beszélgettünk. – Nem maradhatsz tovább? Starling megfogta a lánya fejét. – Mi sohasem maradhatunk, kicsim. Senki sem maradhat, bármennyire is szeretne. Megcsókolta lánya homlokát, és kiment a szobából. Starling látta a golyóütötte lyukat a kalapján, ahogy búcsút intett az ajtóban állva.

95. fejezet Starling nyilvánvalóan annyira szerette az apját, amennyire szeretni csak tudunk, viszont a Lecter doktorral folytatott beszélgetés alatt, nagyobb adag hipnotizáló szer hatására, mély hipnózisban azt mondta: – Komolyan haragszom rá. A fene egye meg, minek kellett az áruház mögé mennie éjnek évadján, csak hogy az a két kis tetű megölje? Rájuk fogta azt az ócska krumplipuskáját, azok meg lecsapták. Nagy nulla volt mindkettő, mégis ők csapták le. A papa nem tudta, mit csinál. Sohasem tanult semmiből. Ha bárki más mond ilyeneket, megpofozta volna. A szörny hátrébb dőlt egy kicsit a székben. Aha, végül csak ide jutottunk! Ezek az iskoláslány-emlékek kezdtek unalmassá válni. Starling igyekezett behúzni a lábát a szék alá, ahogy a gyerekek szokták, de túl hosszú volt a lába. – Nézze, volt munkája, ment és csinálta, amit mondtak neki, és aztán megölték. A mama mosta a vért a kalapjából, hogy eltemethessék vele. De hozzánk ki jött haza? Senki. Szállodai szobákban takarítottunk a mamával. Az emberek otthagyták az éjjeliszekrényen a használt kotont. Megölette magát, és otthagyott minket, mert olyan istentelenül ostoba volt. Azt kellett volna mondania azoknak a városi hülyéknek, hogy dugják föl maguknak az állásukat. Ezekről a dolgokról sohasem beszélt, kizárta őket agyának felsőbb emeleteiről.

Lecter doktor ismeretségük kezdete óta piszkálta az apjával, éjjeliőrnek nevezte. Most ő lett az apa emlékének védelmezője. – Clarice, neki nem volt más vágya a maga boldogságán és jólétén kívül. – Egyik kezedbe kívánság, a másikba szar, majd meglátod, melyik telik meg előbb – mondta Starling. Ez az árvaházi aranyköpés kimondottan ízléstelen volt ilyen szép szájból, de Lecter doktor elégedettnek látszott, még fel is bátorodott. – Clarice, meg szeretném kémi, hogy jöjjön át velem egy másik szobába – mondta Lecter doktor. – Az apja meglátogatta, láthatta, hogy bármennyire szerette volna visszatartani, nem maradhatott. Meglátogatta magát. Itt az ideje, hogy maga látogassa meg őt. Végigmentek a folyosón egy vendégszobáig. Az ajtó zárva volt. – Várjon egy pillanatra, Clarice! – Bement. A nő ott állt a folyosón, a kilincset fogta, és hallotta, ahogy egy gyufa sercen. Lecter doktor kinyitotta az ajtót. – Clarice, tudja, hogy az apja halott. Ezt senki más nem tudhatja jobban magánál. – Igen. – Jöjjön be, nézze meg. Az apja csontjai egy franciaágyon voltak elrendezve, a csöves csontokat és a bordákat lepedő takarta. A maradványok olyan lapos domborművet alkottak a fehér lepedő alatt, mint mikor egy gyerek hóból gyúr angyalt. Az apja koponyája, amelyet csupaszra tisztítottak a parányi dögevők, szárazon, kifehéredve pihent a pámén.

– Hol van a csillaga, Clarice? – A város visszavette. Azt mondták, hét dollárba került. – Hát ez ő, ez minden, ami maradt. Az idő ennyit hagyott belőle. Starling a csontokat bámulta. Megfordult és gyorsan elhagyta a szobát. Ez nem menekülés volt, Lecter nem követte. Várakozott a félhomályban. Nem félt, hallotta, hogy visszatér, A nő valami csillogó fémet tartott a kezében. Egy jelvény volt az, John Brighamé. A takaróra tette. – Mit jelenthet magának egy jelvény, Clarice? Egy ugyanilyet lyukasztott át a csűrben. – Neki ez jelentett mindent. Ő ennyit tuhudoohottt. – Az utolsó szó eltorzult, szája legörbült. Fölvette az apja koponyáját, leült a szomszéd ágyra, és forró könnyek folytak végig az arcán. Akár egy kisgyerek, kihúzta pulóvere szélét, az arca elé tartotta. Zokogott, keserű könnyek koppantak apja koponyáján, amely fénylő koronás foggal pihent az ölében. – Szeretem a papámat, olyan jó volt hozzám, amennyire csak tudott! Életemnek az volt a legszebb szakasza. Amikor Lecter doktor egy papírzsebkendőt adott neki, Starling csak szorongatta, úgyhogy a férfinak kellett letörölgetnie az arcát. – Clarice, itthagyom magát ezekkel a maradványokkal. Maradványok, Clarice! Nem kap választ tőlük. – A nő halántékára tette a kezét. – Amire szüksége lehet az apjából, az létezik, benne van a maga fejében, és maga ítélkezhet fölötte, nem pedig ő maga felett. Most itthagyom. Akarja, hogy a gyertyák maradjanak? – Igen, ha lehet.

– Ha kijön, csak azt hozza magával, amire szüksége van. A dolgozószobában várakozott a tűz mellett. Azzal múlatta az időt, hogy a thereminen játszott: az elektromos mezőben mozgatta kezeit, hogy zenét teremtsen. Egy ideje érezte, hogy a nő mellette áll, mielőtt befejezte volna a zenélést. Amikor felé fordult, a nő mosolya szelíd és szomorú volt, a keze pedig üres. Lecter doktor mindenütt mintákat keresett. Tudta, hogy mint minden érző lényt, Starlingot is korai tapasztalatai alakították, minták, keretek, amelyek a későbbi érzékelésekkel nyertek értelmet. Amikor sok évvel ezelőtt a rácsokon át beszélgetett vele, fontos emlékekre bukkant Starlingban, a bárányok és a lovak lemészárlására nevelőszüleinek birtokán. A nőbe belevésődött az állatok sorsa. Jame Gumb sikeres elfogásához a sorozatgyilkos áldozatának szerencsétlensége adta az energiát. Ugyanezen okból mentette meg őt a kínzásoktól. Valahányszor a doktor a helyzetet elemezte, arra a következtetésre jutott, hogy Starling John Brighamban látta megtestesülni apjának minden jó tulajdonságát – ám annak erényeivel együtt a balszerencsés Brigham megörökölte a vérfertőzés tabuját is. Brigham és valószínűleg Crawford birtokolta mindazt, ami az apjában jó volt. De mi lehetett velük a baj? Lecter doktor kereste ennek a meghasadt mintának a másik felét. Hipnotizáló szereket és technikákat fölhasználva, sokat változtatva a zárt terápián, megtalálta Clarice Starling személyiségének kemény,

makacs görcseit és a régi sérelmeket, amelyek még mindig gyúlékonyak voltak, akár a gyanta. Látott sokéves, ennek ellenére gondosan, részletesen megőrzött, irgalmatlan fénnyel megvilágított kékeket, amelyektől limbikus[11] düh villant Starling agyába, ahogy a villám lobban föl a viharfelhőben. A legtöbb Paul Krendlerrel volt kapcsolatos. Clarice valódi igazságtalanságok miatt érzett gyűlöletet Krendlerrel szemben, és sűrűn átitatta lényét haragja az apja iránt, noha ezt soha, de soha nem ismerte volna el. Nem tudta megbocsátani az apjának, hogy meghalt. Hogy otthagyta a családját, hogy nem hámozott többé narancsot a konyhában. Starling anyját a vécékefe és a vödör mellé kényszerítette. Nem ölelte többé magához jó szorosan a lányát, miközben nagy szíve úgy dobogott, akárcsak Hannah-é, amikor elvágtattak az éjszakában. Krendler volt a kudarc, a csalódás ikonja. Őt lehet hibáztatni. De dacolni lehet-e vele? Vagy Krendler meg a többi fölöttes lény és tabu képes lesz Starlingot bezárni abba a cellába, amelyben Lecter doktor véleménye szerint raboskodott, abba a kilátástalan, kisszerű életbe? Azért akadt reményt keltő jel: noha a nőre mély benyomást tett a jelvény, mégis képes volt átlyukasztani, megölni a viselőjét. Hogy miért? Mert elszánta magát a tettre, a jelvény viselőjét bűnözőként azonosította, előre ítélt, fölülemelkedve a csillag mélyen agyába vésődött jelentésén. Ez a hajlékonyság lehetőségét jelenti. Az agykéreg uralmát. Ez azt jelenti, hogy lenne hely Mischának Starlingban? Vagy

egyszerűen egy újabb jó tulajdonsága annak a helynek, amelyet Starlingnak szabadon kell hagynia? 96. fejezet Barney háromtól tizenegyig volt ügyeletben a Misericordia Kórházban. Hazafelé még beugrott a büfébe egy tányér levesre, így csaknem éjfél volt, mire belépett a lakásába, és fölkapcsolta a lámpát. A konyhaasztalánál Ardelia Mapp ült. Egy fekete félautomata pisztolyt szögezett a férfi arcának. A végén levő lyukból Barney úgy ítélte, hogy a fegyver legalább negyven milliméteres. – Üljön le, nővérke! – mondta Mapp. A hangja rekedt volt, fekete szembogara körül narancsszínű volt a szemfehérje. – Húzza oda a székét, és döntse a falnak! Ami a nő kezében tartott ágyúnál jobban megrémítette Barney-t, az a másik pisztoly volt, amely Ardelia előtt hevert: egy 22-es kaliberű Colt Woodsman, amelynek a végére egy műanyag flakont húztak hangtompítónak. A szék felnyögött Barney súlya alatt. – Ha a széknek kitörik a lába, ne lőjön le, arról én nem tehetek – mondta. – Tud valamit Clarice Starlingról? – Nem. Mapp fölvette a másik pisztolyt. – Én nem szórakozom magával, Barney. Ha másodszor is úgy gondolom, hogy hazudik, nővérke, a szart is kilövöm magából, elhiszi? – Igen. – Barney tudta, hogy a nő nem viccel. – Akkor ismét megkérdezem. Tud valamit, ami segíthet nekem felkutatni Clarice Starlingot? A postahivatalban

azt mondták, hogy egy hónapon át Mason Verger birtokára továbbították a postáját. Mi a jó büdös francért, Barney? – Neki dolgoztam. Mason Vergert ápoltam, ő pedig Lecterről kérdezősködött. Nem tetszett ott nekem, otthagytam a helyet. Mason egy rohadt fattyú volt. – Starling eltűnt. – Tudom. – Lehet, hogy Lecter vitte magával, lehet, hogy a disznók falták föl. Ha ő vitte el, akkor mit csinálhat vele? – Őszinte leszek magával: nem tudom. Segítenék Starlingnak, ha tudnék. Miért ne tenném? Kedveltem őt, ő pedig békén hagyott. Nézzen utána a jelentéseiben vagy a följegyzéseiben, vagy... – Nálam vannak. Szeretném, ha megértene valamit, Barney. Ez egyszeri ajánlat. Ha tud róla valamit, jobb, ha most elmondja. Ha valaha is megtudom, hogy valamit elhallgatott, nem számít, milyen hosszú idő telik el mostantól számítva, visszajövök, és ez a pisztoly lesz az utolsó dolog, amit az életben látni fog. Keresztüllövöm azt a nagy, ronda seggét. Elhiszi? – Igen. – Tud róla valamit? – Nem. – A leghosszabb csönd következett, amit a férfi valaha is átélt. – Maradjon ülve, amíg el nem megyek. Barney csak másfél óra múlva tudott elaludni. Csak feküdt az ágyban, a mennyezetet bámulta, széles homloka hol csupa verejték volt, hol pedig száraz, mint egy sivatag. Arra gondolt, miféle látogatói jöhetnek

még. Mielőtt lekapcsolta volna a villanyt, kiment a fürdőszobába, és a neszesszeréből kivett egy acél borotválkozótükröt. Kibaktatott a konyhába, kinyitotta a falon a kapcsolótáblát, és a tükröt beragasztotta a dobozfedél belső oldalára. Ennél többet nem tehetett. Álmában mocorgott, ahogy a kutyák szoktak. Amikor legközelebb bement dolgozni, hazahozott a kórházból egy olyan felszerelést, amelyet nemi erőszak vizsgálatához szoktak használni. 97. fejezet Sok mindent tehetett Lecter doktor a bérelt házzal, hogy ellensúlyozza a berendezést. Segítettek a virágok és a drapériák. Érdekes volt látni a színeket a tömör bútorokon, a magas, sötét szobákban: ódon, ellenállhatatlan ellentét volt, mint egy páncélkesztyűs ökölre szálló pillangó. A távollévő német háziúr láthatóan kényszeresen vonzódott Lédához és a hattyúhoz. Nem kevesebb, mint négy, különböző minőségű bronzszobor örökítette meg a vegyes fajú párzást – a legjobb egy Donatello-másolat volt –, továbbá hét kép is foglalkozott a témával. Az egyik, amelyik különösen tetszett Lecter doktornak, Anne Shingleton munkája volt, zseniális anatómiai részletekkel, és a kefélés valódi tüzével. A többi festményt letakarta, akárcsak a háziúr borzalmas vadászati témájú bronzszobrait. Kora reggel gondosan megterítette az asztalt három személyre, különböző szögekből tanulmányozta művét,

ujja hegyét az orra mellé illesztve. Kétszer is megváltoztatta a gyertyatartók helyét, kicserélte a damaszt tányéralátéteket egy összehajtott asztalterítőre, hogy kezelhetőbb méretűre csökkentse az ovális ebédlőasztal területét. A sötét és félelmetes tálalóasztal így kevésbé tűnt repülőgép-anyahajónak a magas tálaktól és a fényes rézmelegítőktől. Lecter doktor több fiókot kihúzott, és virágokat helyezett el bennük – ezzel leginkább egy függőkert benyomását keltette a szobán belül. Láthatta, hogy túl sok virágot hozott a szobába; még többet kellett hoznia, hogy jó legyen az összhatás. A túl sok az túl sok, de most éppen ez a túl sok volt a megfelelő. Két virágkompozíciót helyezett el az asztalon: egy ezüsttányérra alacsony halomban fehér bazsarózsákat, és egy széles, magas virágkölteményt, csengettyűkéből, holland nősziromból, orchideából és papagájtulipánból, bensőséges teret hozva létre. Metszett üvegek apró jégvihara csillogott a magas tálak előtt, a lapos ezüst a melegítőben várta, hogy az asztalra helyezzék. Ezzel az asztal első közelítésben készen állt, ennek megfelelően a doktor a borszeszes égők, a rézlábas, a serpenyő, a fűszerek és a sebészeti fűrész után nézett. Elment, talán hogy még több virágot hozzon. Clarice Starlingot nem zavarta távozása. Azt javasolta a nőnek, hogy aludjék csak nyugodtan. 98. fejezet

A gyilkosságok utáni ötödik nap délutánja volt. Barney befejezte a borotválkozást, és éppen arcszeszt csapkodott a képére, amikor lépéseket hallott a lépcsőházból. Már csaknem itt volt az ideje, hogy munkába induljon. Erőteljes kopogás hallatszott. Margot Verger állt az ajtóban. Egy nagy táska és egy kisebb zacskó volt nála. – Szia, Barney! – Fáradtnak látszott. – Szia, Margot! Gyere be! Hellyel kínálta a konyhaasztalnál. – Kérsz egy kólát? – Azután eszébe jutott, hogy Cordell feje egy jégszekrényhez csapódott oda, és már bánta az ajánlatot. – Nem, kösz – hárította el a nő. Barney leült vele átellenben az asztal túloldalán. A nő úgy gusztálta a karját, mint egy rivális testépítő, majd ismét az arcába nézett. – Jól vagy, Margot? – Meglehet – válaszolta a nő. – Úgy tűnik, nem sok gondod támadt, mármint azt olvastam a lapokban. – Néha eszembe jutnak a beszélgetéseink, Barney. Arra gondoltam, néha szeretnék hallani rólad. A férfi azon gondolkozott, hogy vajon a táskában vagy a zacskóban van-e a kalapács. – Csak olyan módon hallhatsz rólam, ha néha meglátogatlak, hogy tudjam, miként megy sorod, ha neked ez megfelel. Sohasem kérdeztek semmiről. Margot, nyugodt lehetsz felőlem. – Tudod, csak arról van szó, hogy az ember aggódik az elvarratlan szálak miatt. Nem mintha bármi rejtegetnivalóm lenne.

A férfi tudta, hogy Margot megszerezte Mason spermáját. Majd ha a terhességet bejelentik, már ha egyáltalán összejön, akkor kell aggódnia Barney miatt. – Igazán isteni szerencse volt a halála, nem fogok hazudni ezzel kapcsolatban. Beszédének sebességéből Barney kivette, hogy most gyűjti az erőt. – Talán mégis kérek egy kólát – mondta a nő. – Mielőtt hoznék, hadd mutassak valamit, amit neked szánok. Hidd el, ezzel megnyugtathatlak, és neked semmibe sem kerül. Csak egy másodperc. Várj egy kicsit. Elővett egy csavarhúzót a fiókban levő szerszámos dobozból. Meg tudta csinálni úgy, hogy csak az oldalát fordította Margot felé. A konyha falán két kapcsolótábla volt. Igazából az egyiket a másik pótlására szerelték föl az öreg épületben, és csak a jobb oldali működött. A dobozoknál Barney hátat fordított Margotnak. Gyorsan kinyitotta a bal oldalit. Most már figyelhette a nőt a dobozba ragasztott tükörből. Margot bedugta a kezét nagy táskájába. Bedugta, de nem húzta elő. Barney, miután négy csavart eltávolított, ki tudta emelni a dobozból a kikötött panelt. A panel mögött egy üreg volt a falban. Óvatosan benyúlt és kivett egy műanyag zacskót. Hallotta, hogy Margot lélegzete elakad, amikor kivette a tárgyat a zacskóból. A híres borzalom volt, az a bizonyos maszk, amelynek viselésére Lectert kényszerítették a Közveszélyes Elmebetegek Kórházában, ezzel akadályozva meg, hogy bárkit

megharapjon. Ez volt az utolsó és legértékesebb darabja az ápoló Lecter-emléktárgyainak. – Ejha! – szólalt meg Margot. Barney elhelyezte a lefelé fordított maszkot a fényes konyhai lámpa alatt egy darab viaszos papíron. Száraz nyál kérgesedett a szájpecekre. Ahol a szíjak összekötötték a maszkot, három hajszálat csípett be és tépett ki tövestől a csat. Rápillantott Margot-ra, és látta, hogy pillanatnyilag biztonságban van. Elővette a konyhaszekrényből a nemi erőszak vizsgálatára rendszeresített csomagot. A kis műanyag dobozban tűk, desztillált víz, csipeszek és tiszta gyógyszeres üvegek voltak. Végtelen gonddal szedte föl a beszáradt nyáldarabokat egy megnedvesített tű hegyével. Az egészet beletette az egyik gyógyszeres üvegcsébe. A hajszálakat kihúzta a csatból, és beletette egy másik üvegbe. Rányomta hüvelykujját a két ragasztószalag ragadós felére, tisztán látható nyomatot hagyva rajtuk, és leragasztotta az üvegek tetejét. A két üvegcsét egybecsomagolva átadta Margot-nak. – Mondjuk, bajba kerülök, elveszítem az eszemet, és igyekszem rád verni a balhét – tegyük föl, úgy próbálom kimosni magamat, hogy rólad mesélek valamit a rendőrségnek. Itt van a bizonyítékod, hogy legalábbis társtettes vagyok Mason Verger meggyilkolásában, még az is lehet, hogy magam követtem el. A DNS-vizsgálat alátámasztja az állításodat. – Szerezhetsz mentességet, mielőtt elárulnál.

– Talán, ha csak tudomásom volt az összeesküvésről, de akkor nem, ha részese voltam egy nagy port kavaró gyilkosságnak. Megígérhetik a mentesítést, ha benne voltam az előkészítésben, de azután visszavonhatják, ha rájönnek, hogy segítettem a végrehajtásban. Örökre elintéznének. A kezedben vagyok. Mindebben azért nem volt ennyire biztos, de egész jól hangzott. Azonkívül a nő bármikor elhelyezheti Lecter DNS-ét Barney ujjlenyomatain, ha szüksége van rá. Ezt mindketten tudták. A férfi nagyon hosszúnak érezte azt az időt, amíg a nő végigsétáltatta rajta ragyogó kék mészárosszemét. Végül az asztalra tette a zacskót. – Ebben egy csomó pénz van – mondta. – Elég, hogy a világ összes Vermeerjét láthasd. Egyszer. – Valahogy szédültnek és furcsán boldognak látszott. – Franklin macskája a kocsiban van, mennem kell. Franklin, a mostohaanyja, a nővére, Shirley, meg valami Langaléta nevű pacák, meg még az Isten tudja kicsodák kijönnek a Pézsmapatkány Tanyára, amint Franklint kiengedik a kórházból. Ez a kurva macska ötven dolláromba került. Franklinék régi lakásának szomszédságában lakott, álnéven. A műanyag tasakot nem tette be a táskájába. A szabad kezében szorongatta. Barney gyanúja szerint azért, hogy ő ne lássa meg a táskában rejtőző másik lehetőséget. Az ajtónál megszólalt a férfi. – Megcsókolhatlak? A nő lábujjhegyre ágaskodott, és gyorsan szájon csókolta. – Ez elég lesz – mondta szemérmesen. A lépcső recsegett a súlyától, ahogy lement.

Barney becsukta az ajtót, és perceken át csak állt, homlokát a hűvös jégszekrénynek támasztva. 99. fejezet Starling távoli kamarazenére és étel illatára ébredt. Csodálatosan frissnek és nagyon éhesnek érezte magát. Kopogás hallatszott az ajtón, és belépett Lecter doktor, sötét nadrágban, fehér ingben, széles nyakkendővel. Hosszúkás ruhacsomagot és forró kapuccsínót hozott. – Jól aludt? – Köszönöm, nagyszerűen! – A séf azt mondja, hogy másfél óra múlva vacsorázunk. Koktél egy óra múlva, jó lesz így? Úgy gondoltam, ez talán tetszene – nézze meg, illik-e magához. – Beakasztotta a ruhát a gardróbba, és némán távozott. A nő csak egy hosszadalmas fürdő után nézett be a gardróbba, de amikor megtette, elégedett volt. Hosszú, krémszínű, mélyen kivágott selyemestélyit talált benne, és hozzá egy gyönyörű, gyöngyhímzéses blézert, a fésülködőasztalon pedig egy pár smaragd fülbevalót. Csiszolatlan kövekhez képest a smaragdok csodálatosan ragyogtak. A hajával mindig gyorsan végzett. A ruha nagyon kényelmes volt. Noha nem szokott hozzá az efféle darabokhoz, mégsem vizsgálta magát hosszasan a tükörben, csak azt nézte meg, hogy minden rendben van-e.

A német háziúr túlméreteztette a kandallókat. Starlingot jókora izzó fahasáb fogadta a szalonban. Selymeit suhogtatva közeledett a meleg kandallóhoz. A sarokban álló csembaló felől zene áradt. Lecter doktor ült a hangszernél, estélyhez öltözve. Fölnézett, észrevette a nőt, és elakadt a lélegzete. A keze is megdermedt, noha széttárt ujjait továbbra is a billentyűkön tartotta. A csembaló néma lett – a szalon hirtelen csöndjében mindketten hallották, amikor a férfi ismét lélegzetet vett. Két ital várakozott rájuk a tűz előtt. Lecter doktor a poharakkal foglalatoskodott. Lillet volt bennük, egy-egy szelet naranccsal. Az egyik poharat odanyújtotta Clarice Starlingnak. – Ha ezentúl mindennap látnám, akkor is emlékeznék erre az alkalomra. – Sötét szemét végigjártatta a nő egész testén. – Hányszor látott? Mármint amikor nem tudtam róla. – Összesen háromszor. – De itt... – Ez kívül van az időn, és amit az ápolása közben láthattam, az nem sérti meg a magánéletét. Annak az anamnézisében van a helye. Be kell vallanom, kellemes nézni magát alvás közben. Maga igazán szép, Clarice! – A külső véletlen, Lecter doktor. – Ha a kellem érdem dolga, maga akkor is gyönyörű marad. – Kösz. – Ne mondja nekem, hogy kösz. – Fejének apró elfordítása ugyanúgy kifejezte a bosszúságát, mintha egy poharat vágott volna a kandallóhoz.

– Azt mondom, amit gondolok – felelte Starling. – Ha magának jobban tetszik, akár azt is mondhatom: „Boldog vagyok, hogy ilyennek talál.” Ez egy kicsit cifrább lenne, de ugyanolyan igaz. Magasba emelte poharát, és nem vont vissza semmit. Lecter doktornak ebben a pillanatban az jutott eszébe, hogy akármennyit is tud róla, bármennyire befurakodott is a tudatába, sohasem tudhatja előre kiszámítani, mit tesz majd a nő, és sohasem birtokolhatja teljesen. Etetheti a hernyót, és suttoghat a bábnak: ami aztán kikel, és a saját feje után megy majd, oda ahová ő nem követheti. Azon tűnődött, vajon a 45-ös ott van-e az estélyi alatt. Clarice Starling ekkor rámosolygott, a smaragdok fölvillantak a tűz fényében, és a szörnyeteg szinte elveszett a saját magának címzett vállveregetések árjában, melyek mind az ő kifinomult ízlését és ravaszságát dicsérték. – Clarice, a vacsora zamatos és illatos lesz, ingerli a legősibb érzékszerveket, amelyek legközelebb állnak az elme központjához. Az ízlés és a szaglás az elmének azon részeiben lakoznak, amelyek megelőzik a szánalmat, és a szánalomnak nincs helye az én asztalomnál. Ugyanakkor az agykéreg kupolájában, mint templom mennyezetén a megvilágított csodák, ott vannak a vacsora szertartásai, látványai, eszmecseréi. Messze vonzóbb a színháznál. – Közelebb hajolt a nő arcához, mintha szeretne valamit kiolvasni a szeméből. – Szeretném, ha megértené, Clarice, mennyi gazdagsággal járul hozzá, és ez mire hatalmazza fel. Tanulmányozta mostanában a tükörképét? Én azt

hiszem, hogy nem. Kétlem, hogy valaha is rászánta volna magát. Jöjjön az előszobába, álljon meg az ablakközben lévő tükör előtt! Levette a gyertyatartót a kandalló pereméről. A magas tükör kitűnő, tizennyolcadik századi munka volt, de egy kicsit sötét és repedezett. Château Vaux-leVicomte-ból származott, és Isten a tudója, mi mindent láthatott. – Nézze, Clarice! Ez az elragadó látomás maga. Ezen az estén bizonyos távolságból szemléli magát egy darabig. Meglátja, mi a helyes, megmondja majd, mi az igaz. Magából sohasem hiányzott a bátorság, hogy elmondja, amit gondol, de a kötöttségek mindig megbéklyózták. Ismét elmondom, a szánalomnak nincs helye az én asztalomnál. Ha a kimondott dolgok fájdalmasan igazak, akkor is csak futó igazságok, melyek megváltoznak majd. – Ivott egy kortyot. – Ha érzi, hogy kivirágzik magában a fájdalom, hamarosan szirmot hajt a szabadulás is. Megértett? – Nem, Lecter doktor, de emlékezni fogok arra, amit mondott. Az embernek istentelenül sokat kell tanulnia. Kellemes vacsorára számítok. – Ezt megígérhetem. – Úgy mosolyodott el, hogy attól nem egy ember megrémült volna. Egyikük sem a nő tükörképét nézte; egymást figyelték a kandeláber fényében, a tükör pedig mindkettejüket leste. – Idenézzen, Clarice! A nő figyelte a férfi szemének mélyén keringő vörös szikrákat, és ugyanaz az izgalom fogta el, mint a gyerekeket a vásár közeledtére. Lecter doktor fecskendőt vett elő a zakója zsebéből, és oda se nézve,

pusztán az érzésére hagyatkozva a nő karjának bőre alá csúsztatta a hajszálvékony tű hegyét. Amikor visszahúzta, még csak vér sem szivárgott az apró szúrásból. – Mit játszott, amikor beléptem? – kérdezte a lány. – Ha a szerelem uralkodna. – Nagyon régi? – VIII. Henrik komponálta, 1510-ben. – Eljátszaná nekem? – kérte a lány. – Befejezné? 100. fejezet Ahogy beléptek az ebédlőbe, jövetelük szellője meglebbentette a gyertyák és a melegítők lángjait. Starling az ebédlőt eddig csak futólag látta, és csodálatosnak találta a szoba átalakulását. Ragyogó és hívogató lett. Magas kristálypoharak sokszorozták meg a gyertyák fényét a krémszín asztalnemű fölött, és a teret bensőségessé varázsolta egy virágfal, amely elzárta előlük az asztal másik felét. Lecter doktor az utolsó pillanatban vette le a melegítőről az evőeszközöket, és mikor a helyét kereső Starling hozzáért kése nyeléhez, csaknem forrónak érezte. Lecter doktor bort töltött, és csupán némi amuse-gueulelel[12], egyetlen Belon osztrigával és egy falat kolbásszal kínálta Starlingot, miközben fél pohár bor mellett ülve gyönyörködött a nő és az asztal összhangjában. A gyertyák magassága épp megfelelő volt. A lángok mélyen bevilágítottak a nő dekoltázsába. – Mit vacsorázunk?

A férfi az ajkához emelte az ujját. – Ezt soha ne kérdezze, mert elrontja a meglepetést. A varjútoll tisztításáról beszélgettek és arról, milyen hatással van a csembalóra, és a nőnek csak egy pillanatra jutott eszébe az a réges-régi varjú, amely valaha megrabolta anyja zsúrkocsiját egy motel erkélyén. Ebből a távolságból, ilyen örömteli pillanatban egészen jelentéktelen emléknek tűnt, és ő nyugodtan félretolta. – Éhes? – Igen! – Akkor lássuk az első fogást! Lecter doktor egyetlen tálcát tett át a tálalóasztalról terítéke mellé, majd az asztalhoz húzta a zsúrkocsit. Ezen voltak a serpenyők, a melegítők és apró kristályüvegekben a fűszerek. Meggyújtotta a borszeszégőt, jókora darab Charantevajat tett a rézedénybe, kavargatta az olvadó zsiradékot, és barnítani kezdte, hogy mogyoróvaj legyen belőle. Amikor már barna volt, az egészet félretette egy alacsony edénytartó állványra. Starlingra mosolygott, fogai nagyon fehérek voltak. – Clarice, emlékszik, mit beszéltünk a kellemes és kellemetlen megjegyzésekről, és arról, hogy a dolgok nagyon mulatságosak lehetnek, attól függően, honnan nézzük őket? – Remek illata van ennek a vajnak. Igen, emlékszem. – És arra is, kit látott a tükörben, és milyen ragyogó volt az az alak? – Lecter doktor, ha nem haragszik a megjegyzésemért, kezd kicsit gyermeteggé válni. Tökéletesen emlékszem.

– Akkor jó. Mr. Krendler megosztja velünk az első fogást. Levette az asztalról a virágcsendéletet, és a tálalóasztalra helyezte. Paul Krendler megbízott helyettes főfelügyelő ült teljes életnagyságban az asztal mellett egy vaskos tölgyfa karosszékben. Tágra nyitotta szemét és körülnézett. Futáshoz használt fejpántját viselte, alatta nagyon csinos temetési zsakettet, hozzáillő inggel és nyakkendővel. Mivel az öltözék hátulja föl volt hasítva, Lecter doktornak módjában állt alágyömöszölni a több méter ragtapaszt, amellyel a székhez kötözte a helyettes főfelügyelőt. Starling szemhéja egy pillanatra lecsukódott, az ajkát kissé összecsücsörítette, ahogy a lőtéren szokta néha. Lecter doktor most fölvett egy ezüstcsipeszt a tálalóasztalról, és lehúzta vele a ragtapaszt Krendler szájáról. – Ismét jó estét, Mr. Krendler! – Jó estét! – Krendler mintha nem egészen lett volna magánál. Egy kis levesestál volt előtte. – Lenne szíves köszönni Miss Starlingnak is? – Helló, Starling! – Mintha felderült volna. – Mindig szerettem volna látni, hogyan eszik. Starling távolabbról vette szemügyre, mintha ő lenne a bölcs, öreg állótükör. – Helló, Mr. Krendler! – A serpenyőivel ügyködő Lecter doktorra nézett. – Hogyan sikerült elkapnia? – Mr. Krendler éppen úton volt egy fontos találkozóra, ahol a politikai jövője dőlt volna el – felelte Lecter doktor. – Margot Verger hívta meg, tartozott egy kis

szívességgel. Egyfajta ellenszolgáltatás. Mr. Krendler éppen fölfelé kocogott a Rock Creek Parkba, Vergerék helikopteréhez. Ehelyett velem utazott. Elmondaná az étkezés előtti áldást, Mr. Krendler? Mr. Krendler! – Az áldást? Hát persze. – Lehunyta a szemét. – Atyánk, köszönjük neked áldásodat, amelyet ránk pazarolsz, és amelyeket a Te szolgálatodnak szentelünk. Starling nagy lány már ahhoz, hogy a papájával keféljen, még akkor is, ha déli a szerencsétlen. Kérlek, bocsáss meg neki ezért, és add az én szolgálatomba! Jézus nevében, ámen! Starling megfigyelte, hogy Lecter doktor kegyesen lehunyta a szemét az ima alatt. Fürgének és nyugodtnak érezte magát. – Paul, meg kell mondanom magának, hogy Pál apostol sem mondhatta volna különben. Ő is gyűlölte a nőket. Kappannak kellett volna hívni. – Na, most igazán elvágtad magad, Starling! Sohasem kapod vissza az állásodat. – Csak nem állásajánlatot dolgozott bele az imába? Még sohasem találkoztam ilyen tapintattal. – A kongresszusba fogok kerülni – vigyorgott kellemetlenül Krendler. – Gyere el a kampányom főhadiszállására, esetleg találok ott neked munkát. Titkárnő leszel. Tudsz gépelni, iktatni? – Természetesen. – Diktálás után írni? – Én hangfelismerő szoftvert használok – felelte Starling. Megfontoltan folytatta: – Ha megbocsát nekem, amiért az asztalnál munkáról beszélek, maga nem elég fürge ahhoz, hogy a Kongresszusba

belopakodjon. Szerény szellemi képességei nem elegendőek másra, mint mocskos játékra. Valami nagy gazember fullajtárjaként tovább kitartana. – Ne várjon ránk, Mr. Krendler! – unszolta Lecter doktor. – Egyen egy kis erőlevest, amíg forró. – Krendler szájához emelte a fedeles csészét a szalmaszállal. Krendler elfintorodott. – Ez a leves nem valami jó. – Valóban, leginkább metélőpetrezselyem és kakukkfű forrázata – ismerte el a doktor –, és sokkal inkább a mi kedvünkre készült, mint a magáéra. Azért igyon belőle néhány kortyot, hadd keringjen a szervezetében. Starling láthatóan egy kérdésen gondolkodott. – Tudja, Mr. Krendler, valahányszor kicseszett velem, mindig az a kínzó érzésem támadt, hogy valamivel megérdemeltem. Hát nem érdemeltem meg! Valahányszor valamilyen elmarasztalást írt a személyi lapomra, mindig nehezteltem magára, de magamban kerestem a hibát. Egy pillanatra kételkedtem magamban, mert Apuka mindent jobban tud. De maga nem tudja jobban, Mr. Krendler. Igazából semmit sem tud. – Kortyolt a kitűnő fehér burgundiból, és Lecter doktorhoz fordult: – Ez igazán finom. De azt hiszem, levehetnénk a jégről. – Mint figyelmes háziasszony, ismét a vendégnek szentelte magát: – Köztünk legyen mondva, de maga mindig... ökör volt – folytatta derűsen. – Ennyi elég is magából ennél a kellemes asztalnál. Mivel Lecter doktor vendége, remélem, élvezi az étkezést.

– Egyáltalán ki maga? – kérdezte Krendler. – Mert nem Starling. Ott van ugyan a pötty az arcán, de maga mégsem Starling. Lecter doktor mogyoróhagymát adott a forró, barna vajhoz, és amikor felcsapott az illat, mentás kapribogyót vagdalt bele. Leemelte a lábast, és helyette a serpenyőt tette föl a melegítőre. A tálalóasztalról elvett egy jéghideg vízzel töltött, nagy, metszett kristálytálat meg egy ezüst tálcát, és Paul Krendler mellé helyezte őket. – Voltak bizonyos terveim azzal a nagy szájával – jegyezte meg Krendler –, de most már semmiképpen sem venném föl. Különben is: ki adott magának munkát? – Nem várom, hogy teljesen megváltoztassa a viselkedését, ahogy azt a másik Pál tette, Mr. Krendler – szólt Lecter doktor. – Maga nem Damaszkuszba tart, még csak nem is Vergerék helikopteréhez. Úgy vette le Krendler hajpántját, ahogy az ember a konzervdoboz tetejét távolítja el. – Csak annyit kérünk, hogy maradjon nyitott elme. – Gondosan, mindkét kezét használva eltávolította Krendler koponyájának felső részét, a tálcára helyezte, és átrakta a tálalóasztalra. Épphogy egy csepp vér hullott a tiszta vágásból, mert a doktor a nagyobb véredényeket elkötötte, a többit takarosan lezárta, amikor fél órával evés előtt a konyhában helyi érzéstelenítés mellett körbefűrészelte a koponyát. Az a mód, ahogy Lecter doktor eltávolította Krendler koponyatetejét, olyan ősi volt, mint az egyiptomi orvostudomány, nem számítva azt az előnyt, amit a

boncfűrész koponyavágó pengéje, a koponyacsipesz és a jobb érzéstelenítők jelentenek. Maga az agy nem fáj. Krendler agyának szürkés rózsaszín kupolája kiemelkedett a megcsonkított koponyából. Lecter doktor odaállt Krendler fölé egy eszközzel, amely leginkább a mandulát eltávolító kanálra emlékeztetett, és szelt egyet a homloklebenyből, majd még egyet, négyig meg sem állt. Krendler szeme úgy bámult fölfelé, mintha azt figyelné, mi történik odafönt. Lecter doktor beletette a szeleteket a jeges vízbe, amelybe egy citrom levét facsarta, hogy keményebb legyen a velő. – Ha szeretnél hintázni egy csillagon – zendített rá hirtelen Krendler –, tegyél befőttesüvegbe holdsugarat! A klasszikus konyha a velőt beáztatja, egy éjszakán át préseli és hűti, hogy szilárdabb legyen. Ha nagyon frissen főzik, akkor fennáll a kockázat, hogy egy marék zselatinná olvad. A doktor fantasztikus ügyességgel emelte ki a megszilárdult szeleteket egy tányérra, könnyedén meghempergette fűszeres lisztben, majd friss zsemlemorzsában. Friss fekete szarvasgombát reszelt a serpenyőbe, végül belecsavarta egy citrom levét. Hirtelen megpirította a szeleteket, épp csak annyira, hogy barnás legyen a két oldaluk. – Frankó szaga van! – lelkesedett Krendler. Lecter doktor a kiadós pirítósokra helyezte a velőt, majd mártással és gombadarabkákkal garnírozta. Díszítésként petrezselyem, kapribogyó, valamint vizitorma-

darabkával megmagasított, egyetlen vízitormabimbó egészítette ki a kompozíciót. – Milyen? – kérdezte Krendler, akit ismét eltakart a virágcsendélet. Fölöttébb hangosan beszélt, amint ez gyakran előfordul azokkal, akiknek kiszedték a homloklebenyét. – Igazán kitűnő – felelte Starling. – Még sohasem láttam kapribogyót. Lecter doktor a vajmártás fényét figyelte a nő fürgén mozgó ajkán. Krendler énekelgetett a növények mögött, főképp óvodás dalocskákat, és kérdéseket tett föl. Lecter doktor és Starling ügyet se vetett rá. Mischáról beszélgettek. Starling a veszteségről folytatott beszélgetésekből ismerte Lecter húgának sorsát, de a doktor most reménykedve emlegette, hogy talán visszatérhet. Ezen az estén Starlingnak sem tűnt lehetetlennek Mischa visszatérése. Kifejezte reményét, hogy egyszer talán találkozhat vele. – Sohasem vehetnéd föl a telefont az irodámban! Olyan a kiejtésed, mint egy tahó vidéki picsának! – kiabálta Krendler a virágokon át. – Nézze, lehet, hogy úgy hangzik, mintha Twist Olivér lennék, de én kérek MÉG – felelte Starling, olyan örömet ébresztve Lecter doktorban, melyet az alig bírt féken tartani. Másodszorra megették a homloklebeny nagyját, szépen visszavágva a motorikus kéregig. Krendler már csak összefüggéstelen megjegyzésekre volt képes olyan tárgyakkal kapcsolatban, amelyek éppen a szeme elé kerültek, és fahangon szavalt a virágok mögül egy hosszú, erkölcstelen versikét.

A beszélgetésben elmerült Starling és Lecter egyáltalán nem zavartatták magukat, mintha csak egy étteremben valakinek a születésnapját ünnepelnék egy másik asztalnál, de amikor Krendler hangereje kezdett nyűgös lenni, Lecter doktor elővette számszeríját a sarokból. – Szeretném, ha meghallgatná ennek a húros eszköznek a pengését is, Clarice! Kivárta, amíg Krendler egy pillanatra elhallgat, és akkor belőtt az asztalon át a magas szárú virágok közé. – A számszeríj idegének sajátos frekvenciája minden körülmények között a teljes szabadságot, a békét, az önmagával való elégedettséget jelenti a maga számára – mondta Lecter doktor. A tollak és a vessző vége kilátszott a virágok közül, nagyjából a szívverés ritmusára rezegve. Krendler hangja rögtön elhallgatott, és néhány ütés után a vessző is megállt. – Körülbelül D, a középső C felett? – kérdezte Starling. – Pontosan. Egy pillanattal később Krendler gurgulázó hangot adott ki a virágok mögött. Ez csupán a gégefő görcse volt, amit a vér növekvő savassága okoz. Gyakori jelenség friss halottaknál. – Lássunk neki a következő fogásnak! – mondta a doktor. – Egy kis szörbet, hogy felüdítsük szájpadlásunkat a virginiai fogoly előtt. Ne, ne álljon föl! Mr. Krendler segít nekem leszedni, ha megbocsátja neki. Minden pillanatok alatt történt. A virágfal mögött Lecter doktor egyszerűen belekaparta a tányérok tartalmát Krendler koponyájába, azután az ölébe tette a

tányérokat, majd megfogta a szék alatti kézikocsira kötött istrángot, és kivontatta Krendlert a konyhába. Ott Lecter doktor ismét felhúzta számszeríját. Ehhez ugyanazt az akkumulátort használta, mint a boncfűrészhez. A foglyok bőre ropogós volt, és libamájjal töltötték őket. Lecter doktor a zeneszerző VIII. Henrikről mesélt, Starling pedig a motorzajok számítógépes tervezéséről, ami fölerősítené a kellemes frekvenciákat, és kiszűrné a kellemetlen hangokat. – A desszertet a szalonban fogyasztjuk el – jelentette be Lecter doktor. 101. fejezet Felfújt és egy pohár Château d'Yquem várta őket a tűz előtt a szalonban, a kávé készen gőzölgött egy kis asztalon Starling könyöke mellett. Tűz táncolt az aranyszínű borban, illatát átitatta az égő fa sötét aromája. Teáscsészékről, időről és a rendezetlenség növekedéséről beszélgettek. – Így aztán kezdtem azt hinni – mondta éppen Lecter doktor –, hogy van egy hely a világon Mischa számára, egy alapvető hely, és kezdtem azt hinni, Clarice, hogy a világ legjobb helye a magáé. Starling egy pillanatra elgondolkodott. – Hadd kérdezzek valamit, Lecter doktor! Ha van egy alapvető hely a világban Mischa számára, és én nem mondom, hogy nincs, akkor mi a helyzet a maga helyével? Jól be van töltve, és én tudom, hogy sohasem tagadná meg

Mischától. Ő és én akár nővérek is lehetnénk. És ha, ahogy mondja, van hely bennem az apám számára, miért nincs magában Mischa számára? Lecter doktor örülni látszott – lehetetlen volt megmondani, hogy az ötletnek, vagy Starling leleményességének. Talán enyhe aggodalmat is érzett, hogy tökéletességben túllőtt a célon. Amikor a nő maga mellé helyezte poharát az asztalra, lelökte a kávéscsészéjét, amely szilánkokra tört a kandalló kövein. Starling nem nézett a cserepekre. Lecter doktor figyelte a szilánkokat, de azok nem mozdultak. – Nem hinném, hogy már ebben a pillanatban felkészült rá – mondta Starling. Szeme és a smaragdok ragyogtak a lángok fényében. A tűz látványától, a ruháján áthatoló melegtől egy futó emlék jutott Starling eszébe: Lecter doktor, aki valamikor régen megkérdezte Martin szenátort, hogy szoptatta-e a lányát. Egy mozdulat, és megváltozott Starling természetellenes nyugalma: szempillantás alatt számos ablak világosodott ki az elméjében, messze túllátott saját tapasztalatain, és azt mondta: – Hannibal Lecter, szoptatta magát az anyja? – Igen. – Érezte úgy valaha is, hogy át kellett engednie az emlőt Mischának? Érezte úgy, hogy kénytelen volt lemondani a húga kedvéért? Szívverésnyi csönd után érkezett a válasz. – Erre nem emlékszem, Clarice. Ha lemondtam, hát boldogan tettem. Clarice Starling benyúlt mély kivágásába, kiemelte a mellét, bimbója gyorsan megkeményedett a szabad

levegőn. – Erről nem kell lemondania – mondta. Egyfolytában a férfit nézve kivett a mutatóujjával a szájában melegített Château d'Yquemből, és a nagy, sűrű csepp úgy függött a bimbón, mint gömbölyűre polírozott, aranyszín ékkő, és a lélegzetvétel ütemére reszketett. A férfi fürgén fölemelkedett a székéből, letérdelt, és ráhajolt sötét, sima fejével a nő mellére. 102. fejezet Buenos Aires, Argentína, három évvel később. Barney és Lillian Hersh kora este az obeliszk közelében sétáltak az Avenida 9 de Julion. Miss Hersh a londoni egyetem adjunktusa, most éppen alkotói szabadságon van. Még a mexikóvárosi Antropológiai Múzeumban találkoztak. Megtetszettek egymásnak, és két hete együtt utazgatnak, napról napra próbálgatják egymást, és egyre jobban érzik magukat. Nem fáradtak bele egymásba. Túl későn érkeztek Buenos Airesbe ahhoz, hogy elmenjenek a Museo Nacionalba, ahol egy kölcsönzött Vermeert állítottak ki. Lillian Hersht szórakoztatta Barney nekibuzdulása, hogy a világ összes Vermeerjét látni akarja, de ez nem rontotta el a mulatságot. Barney még csak a festmények egynegyedét látta, úgyhogy sok néznivalója akadt. Kerestek egy kellemes kávéházat, ahol a szabadban ehettek. Limuzinok követték egymást, Buenos Aires látványos operaháza, a Teatro Colón felé tartottak.

Barney és Lillian megálltak, bámulták a bevonuló operabarátokat. A Tamerlánt játszották kiváló szereposztásban, és már csak egy Buenos Aires-i premier forgatagát is érdemes megnézni. – Barney, szereted az operát? Azt hiszem, tetszene neked. Én mindenképp beugrom! A férfi mulatságosnak találta, amikor Lillian a szlenget használta. – Ha velem jössz, én is beugrom – mondta. – Gondolod, hogy beengednek? Ebben a pillanatban mélykék-ezüst Mercedes suhant a járda mellé. Egy portás futott ajtót nyitni. Karcsú, elegáns, frakkos férfi szállt ki, és a kezét nyújtotta egy nőnek. A nő látványa elismerő morajt váltott ki a bejárat körül. Haja formás platinasisakként simult a fejére, tüllszegélyes, diszkrét korallszín princesszruhát viselt, nyakán smaragdok villantak. Barney csak egy pillanatra látta a fejek tömegén át, azután a hölgyet és az urat elsodorta a sokaság. Jobban látta a férfit. A feje sima volt, akár a vidráé. Tartása magasabbnak mutatta, mint amilyen valójában volt. – Barney! Ó, Barney! – szólalt meg Lillian – ha ismét magadhoz térsz, ha egyáltalán megtörténik, mondd meg végre: akarsz-e operába jönni! Már ha beengednek minket civil bőrben. Na tessék, most kimondtam, még ha nem illik is tökéletesen a helyzetre – mindig is szerettem volna kimondani, hogy civil bőrben. Amikor Barney nem kérdezte meg, hogy pontosan mit is jelent ez a kifejezés, a nő rásandított. A férfi eddig mindent megkérdezett.

– Igen – bólintott szórakozottan Barney. – Én is beugrom. – Barney tele volt pénzzel. Gondosan bánt vele, de nem garasoskodott. Mégis csupán a kakasülőre kaptak jegyet, a diákok közé. Mivel Barney számított rá, hogy magasra kerülnek, bérelt egy színházi látcsövet is. A hatalmas színház az olasz reneszánsz, a görög és a francia stílus keveréke, burjánzik benne a réz, az aranyozás, a vörös plüss. A tömegben úgy villogtak az ékszerek, mint egy focimeccsen a vakuk. Lillian még a nyitány előtt halkan elsuttogta Barney fülébe a cselekmény rövid összefoglalását. Éppen azelőtt, hogy a fényeket lekapcsolták volna, a tömeget pásztázó Barney megtalálta őket: a platinaszőke hölgyet és kísérőjét. Pont akkor léptek ki az aranyozott függöny mögül színpad melletti, díszes páholyukba. Amikor az asszony leült, az erős fényben felvillantak a smaragdok. Barney csak egy pillantást vethetett a jobb arcára, amikor belépett az operába. Most arcának másik felét is láthatta. Körülöttük a diákok, a kakasülők veteránjai, mindenféle eszközöket hoztak magukkal, hogy jobban lássanak. Az egyiknél erős katonai látcső volt, olyan hosszú, hogy felborzolta az előtte ülő haját. Barney elcserélte vele a távcsövét, hogy megnézhesse a távoli páholyt. Nehéz volt újra megtalálnia, mivel a hosszú csőnek elég szűk a látótere, de amikor sikerült, a pár meglepően közel került hozzá. Az asszony arcán egy szépségpötty volt, azon a helyen, melyet a franciák courage -nak neveznek. Pillantása

végigfutott a színházon, átsuhant Barney helyén és tovahaladt. Láthatólag jó hangulatban volt, kitűnően tudta érvényesíteni korallpiros ajkát. Kísérőjéhez hajolt, mondott valamit, azután együtt nevettek. Rátette kezét a férfi kezére, és megfogta a hüvelykujját. – Starling – motyogta Barney. – Tessék? – kérdezte súgva Lillian. Barney csak nehezen tudta követni az opera első felvonását. Amint felgyulladtak a fények az első szünetben, ismét a páholy felé nézett. Az úriember éppen leemelt egy magas pezsgőspoharat egy pincér tálcájáról, és átnyújtotta a hölgynek, majd magának is vett egyet. Barney ráközelített az arcélére, megvizsgálta a füle formáját. Végigpásztázta a nő karjait. Csupaszok és hibátlanok voltak, az erős izomzatot csak Barney tapasztalt szeme látta. Miközben figyelte őket, az úr feje elfordult, mintha távoli hangot hallana, és egyenesen Barney felé nézett. A szeméhez emelte színházi távcsövét. Barney megesküdött volna rá, hogy őt figyeli. A programot az arca elé tartva lekushadt székében, hogy körülbelül középtermetű legyen. – Lillian! – mondta –, szeretném, ha megtennél nekem egy nagy szívességet. – Ühüm – bólintott a nő. – Ha ez is olyan, mint a többiek, akkor jobb, ha előbb meghallgatom. – Távozzunk, amikor eloltják a lámpákat. Repülj velem Rióba még ma éjjel. És ne tegyél föl kérdéseket! A Buenos Aires-i Vermeer volt az egyetlen, amelyet Barney sohasem látott.

103. fejezet Kövessük a mutatós párt az operából? Rendben, de nagyon óvatosan... Az ezredfordulón Buenos Aires a tangó lázában ég, és az éjszakának saját lüktetése van. A Mercedes végigdorombol a Recoleta negyeden az Avenida Alvearig, ahol eltűnik egy gyönyörű szecessziós palota udvarán, nem messze a francia követségtől. A levegő bársonyos, a kései vacsora a legfelső emelet teraszán várakozik, de a személyzet már eltávozott. Az emberek vidáman dolgoznak ebben a házban, de mégis vasfegyelem uralkodik. Déli tizenkettő előtt tilos belépniük a legfelső emeletre. És azután is, hogy vacsorára felszolgálták az első fogást. Lecter doktor és Clarice Starling gyakran beszélgetnek vacsoránál olyan nyelveken, amelyek nem azonosak a nő anyanyelvével. Az alap a gimnáziumban tanult francia és spanyol, és Clarice rájött, hogy jó füle van a nyelvekhez. Étkezés közben gyakran beszélgetnek olaszul; Clarice különös szabadságot talál a képekben gazdag nyelv árnyalataiban. Párocskánk néha táncol vacsora idején. Néha nem is fejezik be a vacsorát. Kapcsolatuk sokat köszönhet a Clarice Starlingba való behatolásnak, amelyet a nő mohón üdvözöl és bátorít. A nemiség pompás torony, melyet naponta építgetnek. Clarice Starling emlékezetének palotája is épül. Néhány szobája közös Lecter doktoréval, de épül a sajátja is. Tele van érdekes dolgokkal. Itt meglátogathatja az apját.

Hannah itt legelész. Itt van Jack Crawford, amikor Clarice úgy dönt, hogy látni akarja az íróasztala fölé hajolva – egy hónappal azután, hogy Crawfordot hazaengedték a kórházból, éjszaka ismét szívrohamot kapott. Ahelyett, hogy mentőt hívott volna, úgy keresett enyhülést, hogy átgurult elhunyt feleségének térfelére az ágyon. Crawford haláláról Starling akkor értesült, amikor Lecter doktor menetrendszerűen meglátogatta az FBI honlapját, hogy megcsodálja magát a tíz legkeresettebb bűnöző között. A kép, amelyet az Iroda fölhasznált, megnyugtató módon Lecter doktor két arccal korábbi változata volt. Miután Starling elolvasta Jack Crawford gyászjelentését, a nap nagy részében magányosan csatangolt, és boldog volt, amikor este hazament. Egy évvel ezelőtt egyik smaragdját gyűrűbe foglaltatta. Az ékszer belsejébe belevésette az A. M.-C. S. betűket. Ardelia Mapp visszanyomozhatatlan borítékban kapta meg, egy levélke kíséretében. Kedves Ardelia, jól vagyok, sőt: több mint jól. Ne keress! Szeretlek. Sajnálom, hogy megijesztettelek. Ezt égesd el. Starling. Mapp elvitte a gyűrűt a Shenandoah-folyóhoz, ahol Starling futni szokott. Hosszan sétált dühösen, égő szemmel, az ékszert markolva, hogy belehajítsa a vízbe. Elképzelte a villanást a levegőben és a csobbanást utána. Végül az ujjára húzta, öklét pedig a zsebébe gyűrte. Mapp nem sírós fajta. Sokáig sétált, amíg meg nem nyugodott. Már sötét volt, amikor visszaült az autójába.

Nem tudni pontosan, mire emlékszik Starling a régi életéből, mit választott ki, hogy megőrizze. A kábítószerek, amelyek hatalmukban tartották az első néhány napban, csak rövid ideig tartoztak az életéhez. Éppúgy, mint a hosszú beszélgetések, egyetlen fényforrás mellett. Lecter doktor alkalmanként szándékosan lever egy-egy teáscsészét, hogy összetörjön a padlón. Elégedett, amikor a cserép nem áll össze. Már hónapok óta nem álmodik Mischával. Egy napon egy csésze talán újra összeáll. Vagy Starlingot riasztja fel egy íj húrjának pendülése, ha ugyan alszik egyáltalán. Most visszavonulunk, miközben ők a teraszon táncolnak – a bölcs Barney már elhagyta a várost, követnünk kell a példáját. Mert végzetes volna, ha valamelyikük fölfedezne minket. Ennyit kell tudnunk – és akkor életben maradunk. KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS Lecter doktor emlékezetpalotájának megértésében nagy segítségemre volt Frances A. Yates remek könyve, Az emlékezés művészete, csakúgy, mint Jonathan D. Spence-től a Matteo Ricci emlékezetpalotája. Segítség és élvezet volt Robert Pinsky Dante-fordítása, öröm volt használni, éppúgy, mint Nicole Pinsky kommentárjait. Az a vers, amelynek első sorai eszébe jutnak Clarice Starlingnak az elmegyógyintézetben, T. S. Eliot Burnt Nortonja a Négy kvartettből.

Köszönetet mondok Pace Barnesnak a bátorításért, támogatásért és a bölcs tanácsokért. Carole Baron, kiadóm, szerkesztőm és barátom segített, hogy ez a könyv minél jobb legyen. Köszönöm Athena Varounisnak és Bill Trible-nek az Egyesült Államokban, Ruggero Perugininek Olaszországban, amiért megmutatták nekem azt, ami a legjobb és legragyogóbb a bűnüldözésben. Sem ők, sem más élő személyek nem azonosak a könyv egyetlen szereplőjével sem. Az itt ábrázolt gonoszság kizárólag saját kútfőmből származik. Niccolo Capponi megosztotta velem komoly tudását Firenzéről és a város művészetéről, megengedve, hogy Lecter doktor használja családjának kastélyát. Ugyancsak hálás vagyok a tudós Robert Heldnek, valamint Caroline Michahellesnek, mert annyira belelátnak Firenze rejtelmeibe. Hálásan köszönöm Mississippi államban a Coahoma megyei Carnegie Közkönyvtár dolgozóinak, amiért éveken át utánanéztek különböző dolgoknak. Rengeteggel tartozom Marguerite Schmittnek, aki egy fehér szarvasgombával, szívének és kezének varázslatával bevezetett bennünket Firenze csodáiba. Túl késő már ahhoz, hogy hálálkodjam neki; ám a befejezésnek ebben a pillanatában ki akarom mondani a nevét. Jegyzetek: 1. Bureau of Alcohol, Tobacco and Firearm (Alkohol, Dohány és Lőfegyver Hivatal)

2. Bátorság (fr.) 3. Vas István fordítása 4. Rónai Mihály András fordítása 5. Bevisangue olaszul annyit tesz: vérivó. (ford.) 6. Valamennyi versidézet Babits Mihály fordítása. (ford.) 7. A gullah egy libériai törzs neve. (ford.) 8. A seregély angolul starling. (ford.) 9. a szürke angolul grey (ford.) 10. Bihari György fordítása 11. A limbikus rendszer felelős az agyban az érzelmekért. (ford.) 12. rágcsálnivaló, előétel (fr.)