Tartalomjegyzék Ars-vonások Kabdebó Tamás Botár Attila Demeter Zsófi a Bozók Ferenc Ambrus Lajos Burján Emil Kondor Katalin Kondor Katalin

1

Tartalomjegyzék 3-6

Ars-vonások – Kabdebó Tamás verse, kézírásos verse portréval és versei

8-9

Botár Attila versei

10-17

Demeter Zsófia – Hóman Bálint és Székesfehérvár

18-20

Bozók Ferenc – A vándorló és kolduló istenség

21-24

Ambrus Lajos versei – A toronyóra

25-27

Burján Emil – Ambrus Lajos nyitányai

28-31

Érmindszent – Kondor Katalin ünnepi beszéde

31-34

Kondor Katalin – Beszélgetés Ujkéry Csabával

35-36

Nagyatádi Horváth Tamás versei

38

A Toldy-díj átadása – Brájer Éva ünnepi beszéde

39-48

Pomogáts Béla – Magyar Dunántúl

49-56

Sebők Melinda – Egy dunántúli költőnemzedék három arca

57

Bobory Zoltán verse

58-59

Sipos Lajos – Román Károly laudációja

60-63

Kovács Imre Attila írása és verse

64-67

Heiter Tamás – Temetés

68-69

Török-Zselenszky Tamás verse

70-71

Radnai István – Ördögadta kölyke

72-73

Pálfalvi András – Vasaló

74-75

Németh J. Attila versei

75-76

Bene Zoltán – Két csík

77-78

Simek Valéria versei

78-79

Balajthy Ferenc versei

80-81

Saitos Lajos – Gerezdek

83-86

Pásztor Bertalan – Cecéről minden magyar falunak

86-90

Szente Tünde – Gyémántdiploma

92-95

Gáspár Aladár – Revák István grafikái László Zsolt verseskötetében

96-99

Lukácsy József – Egy amatőr pábitel belső monológjának alkalomhoz illő részletei

100-107 Nagy Veronika – Lukács László: Szép karácsony szép zöld fája…

2

NAPLÓ

NAPLÓNK

2016. január 8-án Cigány népművészet a magyar kultúrában címmel, Kosztics Lászlónak rendeztünk kiállítást, amit Cser-Palkovics András polgármester nyitott meg. Január 20-án

A Ki válaszol? – fehérvárí Új versek című antológia bemutatója volt a Vörösmarty Teremben.

Január 25-én

A Királykúton Bakonyi István beszélgetett Román Károllyal.

Február 9-én

Az Öreghegyi Közösségi Házban bemutattuk Győrfi Károly Keresztényüldözés a 21. század elején című könyvét. A szerzővel Kondor Katalin beszélgetett.

Február 10-én

Zsille Gábor tartott előadást Bella István műfordításairól.

Február 18-án

Kozma László író, költő, szerkesztő volt a vendégünk.

Február 23-án az Öreghegyi Disputa sorozatban L. Simon Lászlóval beszélgetett Bobory Zoltán a Római szekér és a Japán hajtás világáról. Február 24-én

Revák István mutatta be a dunaújvárosi festőművész, költő, Gáspár Aladár Úton című könyvét, és nyitotta meg kiállítását.

Február 26-án A Kisfaludi Közösségi Házban Lukácsy József beszélgetett Bobory Zoltánnal a Kátyúk között az úton című könyvéről és a Ki válaszol? fehérvári Új versek antológiáról. Február 29-én

A kárpátaljai költő, Vári Fábián László volt a Királykúton Bakonyi István vendége, Ereimben az idő című új könyvének bemutatóján.

Folyóiratunkat a következő rendezvények alkotásai díszítik: Kosztics László cigány népi faszobrász 2015. november 11-én megrendezett kiállítását, a Vörösmarty Teremben mutatták be. Az F-csoport tíz éve kiállítása a Szent István Hitoktatási és Művelődési Ház, Szent-Korona Galériában volt. Katona Vilmos emlékkiállítását A Szabad Művelődés Házában láthattuk. Az alkotásokat Revák István, Revák András és Revák István László fényképezték.

KABDEBÓ TAMÁS VERSE

A

RS -vonások

Kabdebó Tamás

Tiszta vizet a Dunába „Világunk valamennyi vizét hazatereld víz juhásza” Dunatájon temagad légy tisztítandó víz kovásza. Nemes szavak? Ámokfutás? Illúziók kergetése? Most érik be, most érik be a fekáliák vetése. Fenollal folyik a Duna, gátak szegik áramlását, a pecások ríva nézik hulló halak haldoklását. Szennyel csorgó csatornád: Ferenc, Sugovica, Sió újraélesztése máma: legeslegnemesebb dió. Rajnai hajók olaja, Majna menti gyárak szennye, bombarepesz-emberroncsok, vér és kórházak gennye csordogál, csobog, özönlik minden, minden a Dunába, céda préda udvarhölgyek a királyné udvarába. Tiszta ruhát patakocskák! Általvezető csatornák, kies vén-Dunák, hó-Dunák, befolyók, morcos morotvák! Alvó lelkiismeret ébred, szűrd, derítsd, tisztítsd a vizet. A jövőt csak az szolgálja, a élet-vízzel fizet. Ismét lélegezz Duna, ringass, mint vén gyermeket; mossad egybe a vizeit égnek és a földi könnynek.

3

4

KABDEBÓ TAMÁS

KÉZÍRÁSOS VERSE ÉS OLVASATA

Kabdebó Tamás

Kocsma micsoda egy ocsma hely; vagy tán inkább ocsmány bűzös, füstös kocsmány: hej!

ARS-VONÁSOK – KABDEBÓ TAMÁS PORTRÉJA

5

KABDEBÓ TAMÁS (Budapest, 1934. február 5.) író költő, műfordító. Főbb kitűntetései: Londoni Lord Major-ösztöndíj 1961; Ford-ösztöndíj 1971; Argentin-esszédíj 1992; Pro Patria-díj 1992; A Duna TV Különdíja 1998; Arany János-díj 2000; József Attila-díj 2001; Pro Cultura Hungarica 2004.

6

KABDEBÓ TAMÁS VERSEI

F(estina lente) (mellékdal Lino-ról, azaz a Sandoline 1987/a magellán ködi meséje) Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy a hetedhét galaxison túl, kétszázezer fényévnyire – egyre megy –. egy szédült bolygócsillag bolygóstul. Lakott rajt egy icike-picike gázmolekula kalitkának a legelegeslegesleg belseibe temérdek apró atomocska; Héjuk alatt, mint egy naprendszerben számtalan parány keringett rendben mint például a bájos Lino. Öröklétű, ki nem született szétrobbant csillagokról idevetett energiavándor Neutrino. A (sixtusi kápolna mennyezetén a szikra Ádám kinyújtott ujjhegyén ugyanaz a vándorló Lino mint aki megfestette : Michelangelo/Lino a testünkön áthaladó hárombillióból a legsajátosabb neutrino)

Karácsony József vagyok, Jézus nevelőapja, egyébként ács és műbútorasztalos; ki a kegyelmet az istentől kapja, noha bőrköténye oly fűrészporos. Megterem a búza apró földemen, kertemben a szőlőt szüretelem, egyétek, igyátok, mondja a Fiam; kenyér és borból vagyunk mindannyian.

G. SZABÓ BEÁTA – RAPPORT –

FINN NYÍRFA, EZÜST, FEHÉR, VIASZOLT,

2015.

7

8

BOTÁR ATTILA VERSEI

Botár Attila

[hiszen még minden ég] A szűz-föveny ugrógödörben áll, s a tökéletes kör alakú tócsa mellé telepszik, s az egész határ – Lángrengeteg. Július. Nincs kanóca, mert asszony, élénk, s tőlem vár tüzet, görög apácák, csipkék bólogatnak, nincs nyelvemlék: meszelt kolostorablak tejüvegén árnyak, olajfüzek tánca sötétül, de nem bír velük a pergamen színű zsindelyekre köszöntő délutánba-képzelt este, szieszta-perc, térdeplők, szíven üt, hogy nincs gyufám, leszoktam, pillanat, hiszen még minden ég az ég alatt –

[asszony-koronás] Hozzád futok, mert több vagy az időnél. Egy árnyékkal több, ám nem látható: halántékodnál rezzen a verőér – ki játszik ott? A fület áltató ritmus belém hal. Fa lennél, kinőnél padunk előtt szigetnek, nyárlakó, vagy tán folyók forgatagának, nővér, te több osztatú, velem-áradó tisztása víznek. Duna, Séd, fohász találkozása várt, közös mederben, a part erős, a tenger uzsoráz: magába szívja sejted és a sejtem, e lüktető idő nem keltezetlen, s te nála is több, asszony-koronás –

BOTÁR ATTILA VERSE ÉS PÁRKÁNYI RAAB PÉTER – GONDOLKODÓ – BRONZ, KŐ, 2013.

[e zéró évszak] A szád lehetne kenyerem: falat. Piros íze: az élet-vize kortyom. Utánad bennem éhes űr marad. Fagyosodván szokásaimat hordom. E zéró évszak decembere kérlelt „…kevés kenyér, födél, fény”. Fejlehajtva az utcát rója, és üres a marka. Ez is én lettem, s nem kerül a kétely: a cigarettád füstje is valódibb, a régi sétány lombjai közé tűnt, csak táv, csak képzelet lesz közellétünk, s beváltva tovább görcsöli csomóit? Tenyered nyílt, ám a szavad szabódik: mert ugyan égünk…, de hát kinek égünk?

9

10

DEMETER ZSÓFIA – HÓMAN BÁLINT ÉS SZÉKESFEHÉRVÁR

Demeter Zsófia

Hóman Bálint és Székesfehérvár* Hóman Bálintról Székesfehérváron szokás megemlékezni. Így volt ez halálának 50. évfordulóján 2001-ben, 2010. november 24-én, születésének 125. évfordulóján, és 2013-ban is a Hóman Bálint Szent István királyról írt munkája kapcsán rendezett konferencián. A modern nagyvárossá fejlesztett Székesfehérvár 1930-as évekbeli lakói nap mint nap tapasztalták, s ma már mi is tudjuk és mondjuk: Volt valaki. Erre a megállapításra egy fehérvári adoma jogosít fel. Dr. Altorjai Józsefné mesélte, miközben nagyon meleg szavakkal emlékezett meg Hóman fehérvári közéletben való szerepléseiről. „Akkoriban a miniszteriális és a legmagasabb kormányhivatalokban ülők autóinak rendszáma RR betűjelű volt. Így Hómannak is ez járt, amíg miniszter volt. 1938 júliusi lemondása után is a Szent István Emlékbizottság élén maradt, és az ünnepi fehérvári országgyűlés még hátra volt, kijárt tehát neki az autó, de nem az RR-es rendszám. Nagyon vártuk, hogy milyen kocsival érkezik az országgyűlésre. Meg is jött, a rendszáma VV-vel kezdődött. Rögtön meg is oldottuk a rejtélyt: Volt Valaki.” Hölgyeim és Uraim! 130 éve született, 1932-től Székesfehérvár országgyűlési képviselője volt, nemzete csak 2001-ben adta meg neki a végtisztességet, az 1946-os népbírósági vádak alól 2015-ben rehabilitálták, és VOLT VALAKI. Hóman Bálinttal kapcsolatos mondanivalómat egy jelentős városfejlesztési koncepció, az 1930-as évek meghatározó városfejlesztése, illetve az 1938-as Szent István év székesfehérvári eseményei köré csoportosítom. Ezzel ugyan lemondok a születésnapi ünnepségünk kínálta témáról: a Hóman Bálint tevőleges segítségével felépült tér lehetőségeiről: a téren álló épületek, az Aba-Novák-pannó és az itt álló szobrok mondanivalójáról, azt gondolom azonban, hogy az aktualitásnál sokkal fontosabb az, amit a hómani életmű kínál: a dicső történelmi múlt avatott felidézése és a modern nagyváros megteremtése. Az 1938. év Székesfehérvár történetének kiemelkedő esztendeje volt, most már talán azt is megkockáztathatom, hogy a XX. században a legjelentősebb. Államilag is támogatott tudatos fejlesztés eredménye és csúcspontja ennek az évnek számos újdonsága. Az a tény, hogy ekkor Szent István városa az országos, s egy kissé az európai figyelemnek is középpontjába került, polgárainak máig is jóleső érzés, öntudatuk egyik forrása. Máig is idézni illik Hóman Bálint megfogalmazását, melyet a fehérvári joggal kapcsolatosan 1934-ben díszpolgárrá történő kitüntetése kapcsát mondott: „Nekünk magyaroknak Székesfehérvár a városok városa.” Hosszú felkészülés előzte meg az ünnepet. Bátran elmondhatjuk, hogy az előkészítés az 1930-as Szent Imre évtől tudatosan folyt. Így szerepelt Csitáry Emil polgármesteri programjában 1931-ben. A Múzeumegyesület 1932-ben dolgozta ki

*

Elhangzott Hóman. B. 130. születésnapján 2015. december 29-én Székesfehérváron.


11

az ünnepi év előkészítésének indoklását és koncepcióját, javasolta azt a Törvényhatósági Bizottságnak. A városi vezetők nagy terveinek egy része valószínűleg csak terv maradt volna azonban, ha mellettük nem sorakozik fel több „nagy ember”, azaz felelős vezető, aki minden erejével segítette a megvalósulást. Ők, a megyés püspök, Shvoy Lajos, a főispán, Széchényi Viktor, a múzeumigazgató, Marosi Arnold, a Takarékpénztár igazgatója, Csikós Andor, vagy a tankerület főigazgatója, Balassa Brunó, mindannyian a saját területükön önálló fejlesztéseket hajtottak végre. A sor bizonyosan joggal folytatható a városházi tisztviselőkkel, Láng Istvánnal, Schmidl Ferenccel, Molnár Tiborral és még sokakkal: papokkal, tanárokkal, mérnökökkel, megyei tisztviselőkkel. Egy igazi nagy ember, a hatalmas termetű, tekintélyes miniszter fehérvári szerepvállalása még kellett hozzá. Hóman Bálint miniszterre dr. Altorjai Józsefné röviden úgy emlékezett: „Hóman minden sípszókor itt volt”. Csitáry polgármester visszaemlékezései szerint ilyenkor a Ciszterci Rendház apáti lakosztályában szállt meg. Bevallom, hogy mindeddig úgy gondoltam, hogy a nagyjából felvázolt programból Hóman Bálint miniszter csinált fehérvári képviselővé választása után a város egészét átformáló városfejlesztési koncepciót, majd államférfiúi hatalma, miniszteri segélyei és történészi tekintélye segítségével vett részt a megvalósításban. Ma úgy látom, hogy nem egészen így történt. Az iratok, a visszaemlékezések, és persze az adomák türkében mára arról tudok beszámolni, hogy a gondosan megalapozott koncepcióhoz választottak képviselőt: kormányzati szerepkörből tekintélyes államférfit, jó társadalmi kapcsolatokkal, kiváló tudóst, az Árpád-kor elismert kutatóját, akinek tudósi tekintélye, intézményi múltja megfellebbezhetetlen. Akit bizonyára vonzóvá tett az is, hogy a városunkban felnőtt Klebelsberg Kunó által megalapozott kultúrapártolás és közoktatásügyi elképzelések és fejlesztések alapján állt (amelyeket egyébként Korniss Gyula és Klebelsberg rakott le), s annak új irányokat is szabott. Lehet, hogy az is segített a választásban, hogy éppen ebben a korszakban jelent meg a fehérvári születésű és itt tanult Szekfű Gyulával társszerzőként írott műve, a máig is legjobb magyar történelmi összefoglalóként forgatott Magyar Történet. Mindezen szempontok szóba kerültek képviselővé jelölésekor, s ezekről a korabeli lapok híven beszámoltak: küldöttséggel kérték fel a minisztert a mandátum elvállalására. Kaltenecker Viktor felsőházi követ felkérésére a miniszter örömmel hangsúlyozta, hogy elvállalja a feladatot, hiszen „igenis fehérvári vagyok, ismerem annak történetét, és amikor előttem áll a város minden rendű és rangú embere, azt az egységet látom megnyilatkozni, amelynek alapját kilencszáz évvel ezelőtt vetették meg”. A jelölt céljait első székesfehérvári látogatása alkalmával, november 11-én fogalmazta meg: „Kijelentem, hogy nekem nincsen szükségem semmiféle pozícióra. Nem azért harcolok, hiszen elértem még miniszterségem előtt is azt a legmagasabbat, amelyet valaki a történelem kutatásban elérhet”. A képviselőjelölt kultuszminiszter programbeszédében Székesfehérvárt minden magyar városok anyjaként említette, amely példát ad a magyarság szellemi egységének helyreállítására. Jelöltként ma is igen korszerű programokra: a termelő munka

12


megbecsülésére, a gazdasági szakiskolák és középiskolák erősítésére, a vidéki sportélet élénkítésére helyezte a hangsúlyt. A fehérvári polgároknak a Prohászka-emléktemplom befejezését ígérte a Szent István év kapcsán. Még megválasztása előtt került sor a Klebelsberg Kunó kultuszminiszter idejében és segítségével elkezdett leánygimnázium és a polgári fiúiskola felavatására. A jelöléskor a múzeumigazgató persze különösen örült: a képviselő megjelent a múzeumban és a múzeumegyesület választmányi ülésén, a múzeumot anyagilag támogatta, gyűjteményébe műtárgyakat letétbe helyezett, kiállításokat nyitott meg. A történész kultuszminiszter személyében megfelelő ember került hát a megfelelő helyre, hiszen az őskoronázó faluból modern nagyvárossá váló Fehérvár ásatott, szobrokat állított, műemlékeket újított fel, építkezett, várost fejlesztett és közben megteremtette a megnövekedett lakosság életlehetőségeit is. Munkahelyeket, infrastruktúrát, ipartelepeket létesített, lakóhelyeket építtetett. Pontosan azt tette tehát, amire a város vezetői és az újonnan választott képviselő vállalkoztak. Hóman 1939-ben újjáválasztása után kiadott beszámolójában is jelezte: tudatosan kíván a háttérben maradni. „Ha az én segítségem és támogatásom hasznára volt e városnak és polgárainak, abban érdemem kevés van, csak kötelességemet teljesítettem, s ahogy beköszöntő beszédemben tartózkodtam az ígéretektől, most beszámolóm alkalmával is tartózkodni kívánok az önmagam dicséretétől.” Az eredményeket az itteni vezetők, és a polgárság érdemének tartotta. Hóman Bálintnak a Szent István jubileumi év országos ünnepségeihez sikerült kapcsolni a helyi kezdeményezéseket, s mint történész, különösen szívén viselte a történelmi adósságok teljesítését. 1934-ben, díszpolgárrá választása alkalmából kereste fel Hóman minisztert a város vezetőiből álló küldöttség. Memorandumukban egy 1894-ben hozott országgyűlési határozatra hivatkoztak, mely szerint Szent István szobrát Székesfehérváron kell fölállítani, s ehhez kapcsolódóan ajánlják, hogy az országos ünnepségek helyszíne városuk legyen. 1935-ben a kormányhoz eljuttatott feliratra vallás- és közoktatásügyi miniszterként Hóman Bálint felelt: a Szent István-szobor felállítását a magyar nemzet becsületbeli tartozásaként ismerve el. 1936-ban, immár Hóman Bálint jelenlétében az egész ügyet újratárgyalták, s az ünnepi évre állítandó szobrok egész sorát határozták meg (tegyük hozzá: mindegyik terv megvalósult). A hamarosan jól látható változások mellett a hosszú távú koncepciók is ekkor alakultak ki. A város fejlesztésének mikéntjéről ádáz viták dúltak már az 1930-as évek elején. Jellemző, hogy Marosi Arnold, a múzeum igazgatója a 69-es, Hindenburg Gyalogezred hősi szobrának (Bory Jenő alkotása a Széchenyi utcában) elhelyezése kapcsán 1931-ben arról írt, hogy mennyire hiányzik Székesfehérváron egy elfogadott, hosszú távra szóló városrendezési terv. Erre az igényre felelt az 1937-es törvények talaján 1940-ben elkészült Székesfehérvár városfejlesztési terve, s ez bizonyos mértékig ma is meghatározza mind belvárosi életterünket, mind pedig a város kapcsolatrendszerét tágabb körzetével. Jelentős volt ezen építkezések, elsősorban a közműfejlesztések és a népesség foglalkoztatása szempontjából az is, hogy az ínségmunka állami támogatása


13

révén jelentős összegek áramlottak ide, s ezeket pontosan az addig ellátatlan rétegek megélhetésére fordíthatták, hiszen a versenytárgyalásokon a helyi iparosokat mindenütt előnyben részesítették. Székesfehérvár népességmegtartó erejének növelése nagyon fontos cél volt. Az a veszély fenyegetett, hogy a lakáshiány miatt a hadtestparancsnokságot elhelyezik innen. A Csitáry-korszakban ezt is sikerült megoldani: a közművek nyugdíjalapjából a város összesen négy bérházat építtetett, s példáját más szervezetek (Nemzeti Bank, Ciszterci Rend, a Takarékpénztárak és Bankok Országos Szövetsége) is követték. Nagyipari beruházások a II. világháborút előkészítő győri hadiipari program keretében valósultak meg. A három nagy ipari létesítmény mindegyikét a korszak jó társadalmi és kormányzati támogatottságának köszönhette, de mindez nem lett volna elég, ha nincs mellette a város fekvése által kínált stratégiai szempont, illetve nem lett volna alapként megoldható az energia-ellátás. Fontos előfeltétel volt a meglévő, repüléssel összefüggő, s folyamatosan fejlesztett beruházások együttese, ebből fejlődött ki az Ikarus előde. Most végre előnyös volt a város számára a főváros közelsége: jó szállítási, logisztikai kapcsolatrendszere, amelyet most már a repülésben, a hírközlésben és az energiaellátásban betöltött szerepe is erősített. 1939-ben kezdődött el a Vadásztöltény-, Gyutacs- és Fémárugyár Rt., azaz a Videoton elődének beruházása 23 katasztrális hold területen. 1941-ben a városvezetés örömmel vette tudomásul az Alumínium Félkész Árugyár Rt. létesítését. A telepítők szerint a város mellett szólt, hogy a helyi vezetés élénk érdeklődést mutatott. Az alumíniumgyár létesítésének alapját a Gánt határában föltárt bauxit, fogadóbázisát pedig a magyar-német repülőgépprogram igénye jelentette. 1943-ra készült el a Danuvia Fegyver- és Lőszergyár Rt. üzemeként a fehérvári, motorkerékpárokat és szerszámgépeket előállító gyár Szárazréten. Gépcsarnokát akkor az ország legnagyobb csarnokaként tartották számon. A hadiipari beruházások és a korszakukban megvalósuló modern nagyváros Székesfehérvár történetében igazi újdonságként tárul elénk. Hatásukra megoldódott a városi ellátatlanok ügye, sőt újabb és újabb beköltöző tömegek találtak itt megélhetést, s lakást is. Ez a beköltöző tömeg már nem csupán a környék munkaerő-feleslegét vezette le, hanem speciális szaktudást, szakmunkási-, katonai-, műszaki értelmiségi- és hivatalnok réteget hozott ide. Most először változott meg úgy a társadalmi kép, hogy nem az őstermelők jelentették ezután a többséget, hanem a nagyipari munkásság. Ez a változás a települési képen megjelent, és máig megfigyelhető, és ez akadályozta meg azt, hogy a város központi szerepkörét elvonhassák az 1950-es években. Tudjuk, történt erre több kísérlet. Az ipari üzemek helyfoglalásával párhuzamosan nyilvánvalóvá vált, hogy az urbanizációs tervet folytatni kell, s ez az új városfejlesztési tervben központi szerepet kapott. (A tervet a 20.100/1940. számú polgármesteri jelentés tartalmazza.) A városnak ez az értékes és előremutató építési periódusa tehát a II. világháborút megelőző hadiipari konjunktúrához kapcsolódik, de szerepet játszott benne

14


a városvezetés generáció- és szemléletváltása is. Fontos tanulsága, hogy a városi közélet teljes eszmei azonosulása a nemzeti célokkal, s ugyanakkor a történelmi múlt dicsőségének feltárása és hangsúlyozása képes volt minden társadalmi erőt a városfejlesztési célok mellé állítani. Miután Székesfehérváron minden nagy gyárfejlesztést egy 30-as évekbeli előd alapoz meg, ez a tendencia egyenesen folytatódik a század második felében, bár ekkor ezt már a szocialista nagyipar fejlesztéseként jellemezték. Intézményesen és tervszerűen Magyarhonban először fogtak ekkor hozzá egy városképjavító munkához, amelybe a terek és épületek átalakítása mellett a cégfeliratok egységesítése is belefért. A polgármester kimutatása szerint 1931 és 1939 között városrendezési és városszépítési feladatokra 810 ezer pengőt fordítottak, városfejlesztésre pedig ezen idő alatt az éves költségvetés négyszeresét költötték. Mindezt úgy, hogy ebben az időszakban hitelt és kölcsönt nem vettek fel. 1936-ban, az ünnepi év előkészületeit ecsetelve fogalmazta meg a polgármester: a sok munka „1938-ra nemcsak méltó keretet fog biztosítani az ünnepségek számára, hanem erős alapokat is rak le a jövő Székesfehérvára számára.” A Szent István év székesfehérvári megnyitására 1938. január 17-én, a törvényhatóság díszközgyűlésén a Városháza újonnan kialakított nagytermében került sor. Minden szem a méltóságteljes pompát csodálta, azt ami ma is elcsendesíti még az ide belépőt. Széchényi Viktor főispán, Csitáry polgármester, Kaltenecker Viktor felsőházi követ beszéde után Hóman miniszter tartott előadást, magát a „város legkisebb polgáraként” említve. Beszédének központi gondolatát saját szavaival idézem: „Szent István alakja nem egy eszme, törekvés, vágy, hanem az egyetemes magyar gondolat és haladás a Kelet és Nyugat határán mindegyre nehéz próbát álló örök magyar halhatatlan szimbólumaként él a lelkiismeretünkben.” A jubileumi év során számtalan új alkotást, épületet kapott a város. Most csupán két olyan helyszín kialakításáról szólok, melyeknek központi szerepük volt az év ünnepségeiben: a Romkertről és a Városházáról. A püspökkertben megindított ásatások ünnepélyes első kapavágására 1936. április 16-án került sor. Az ásatásokat és a rekonstrukciót Gerevich Tibor és Lux Kálmán irányította. Hóman miniszter az 1881. évi XXXIX. tc. alapján már ugyanezen év decemberében „a régi székesegyház romjait és az azok közelében feltárt egyéb maradványokat” műemlékké nyilvánította. Az ásatásokat és a kertészeti munkákat is a Műemlékek Országos Bizottságán keresztül Hóman miniszter finanszírozta. Ugyancsak az ő szakmai tekintélye segítette hozzá a múzeumot ahhoz, hogy az egész munkába vett területen (a püspökség kertjében és a régi, elbontandó falban) található kőemlékek a múzeum gyűjteményébe kerüljenek, s kiállítható legyen a Szent István király ereklye-szarkofágja. A kialakított védőépület, a Szent István mauzóleum díszítésére nyerte meg Hóman Bálint közbenjárására és anyagi támogatásával a város Aba Novák Vilmost. Az 1938-as ünnepségek mindegyike természetesen kapcsolódott a frissen feltárt Romkerthez, Szent István mauzóleumához, szarkofágjához, illetve az augusztus 13-án beszentelt közös sírhoz.


15

Az első jelentős esemény 1938. május 22-én zajlott le, a vitézavatás. Másodszorra a Szent Jobb fehérvári látogatása délutánján június 1-jén itt találkozott a két Szent István-ereklye (a koponya és a jobb kéz), s jelenlétükben kezdődött Prohászka püspök újratemetése. Itt szentelte be az előző nap fölemelt hamvakat Shvoy Lajos megyés püspök, majd innen indult el a menet a frissen fölépült Prohászkatemplom felé. A Romkertet azonban hivatalosan csak augusztus 18-án, az országgyűlést követően avatták föl. 1938. május 22-én adták át több új fehérvári iskola után a Szent István Központi Elemi Iskolát. Hóman miniszter beszédében kiemelte, hogy az országban május 15-éig négy és félmillió pengős költségvetéssel 1024 népiskolai objektumot emeltek addigi minisztersége alatt. Az 1936-ban eltervezett 24 tantermes fehérvári iskola a Széna téren 306 ezer pengős költségvetéssel épült. 1939-ben Hóman miniszter úgy emlékezett, hogy az ezredik népiskolai objektumként avatták fel az iskolát. Az iskola a tanügyi kiállítással nyílt meg, amelyen a korabeli oktatást és a diákéletet mutatták be. A Városháza Kotsis Iván tervei szerint mind kívülről, mind pedig belülről átalakult. Az átalakítás teljes költsége elérte a 380 ezer pengőt. A mai városháztömb kialakítása a legkorábbi városmag területén mélyreható változtatásokkal járt. Restaurálták a Székesegyházat és a Szent Anna kápolnát, elbontották a Szigethyházat, s ezzel kialakították a Hősök terét. A Városháza átépítése 1936 februárjától 1937 őszéig tartott. Az utcák felől minden oldalról emeletes épületet az udvar felől szinte észrevétlenül egy földszintessel bővítették. Az így kialakított belső udvar az igazgatási épület és az új közgyűlési terem megvilágítását, a régi köz átjáró funkcióját is biztosítja, lezárva pedig látványos szabadtéri díszudvarrá alakul, ahol 1938. augusztus 18-án tartották története eddigi legfontosabb rendezvényét, a fehérvári ünnepi országgyűlést. 1938. augusztus 18-án hivatalos állami ünnepre, sőt hivatalos állami ünnep törvénybe iktatására került sor Székesfehérváron. Az országgyűlés két házának együttes ülése törvénybe iktatta Szent István történelmi érdemét és ünneppé, illetve munkaszüneti nappá nyilvánította Szent István napját, augusztus 20-át. A Székesfehérvárra kihelyezett ünnepi országgyűlés Felsőházának és Képviselőházának együttes ülése délután 5 óra 3 perctől 6 óra 20 percig tartott báró Radványszky Albert és Kornis Gyula elnöklete alatt. A javaslathoz Serédi Jusztinián és Tomcsányi Móric a Felsőház követeiként, illetve Hóman Bálint és Tildy Zoltán a Képviselőház követeiként felváltva szóltak hozzá. A kihirdetési záradékot a jelen levő kormányzó aláírta, a miniszterelnök ellenjegyezte, így a törvény életbe lépett. Ezután az utcák látványossága következett. Az ünnepi országgyűlés résztvevői, az országos Szent István Emlékbizottság tagjai, valamint a helyi vezetők díszmenete vonult végig a Belvároson a Városházától a Szentkorona és a Kossuth utcán a Megyeháza elé. A nap már nem sütött élesen, lassan beesteledett, mire sor került Szent István szobrának felavatására. Amint lehullott az új szoborról a lepel, a tér közepén már a csillogóan új lovas szobor szikrázott. A Szent István-szobor elkészítésével 1938 januárjában bízták meg Sidló Ferencet. Ekkor a szobrot még a főtérre, a lebontott Püspök-kút helyére tervezték, azonban a szoborállítás sok

16


vitát kavart. Még nem is állt a mű, amikor a polgármester tiltakozni volt kénytelen az Idegenforgalmi Tanácsnál azért, mert a budapesti országos ünnepségeket a fehérvári szobor képével hirdették plakátokon és képeslapokon, Székesfehérvárt és Esztergomot meg sem említve. A bizottság sok helyi vita után Marosi Arnold múzeumigazgató véleményét elfogadva, a szobrot a Vármegyeháza előtti téren állította fel. A sok késedelem miatt így a 435 mázsa súlyú szobor alapozását csak 1938. augusztus elején fejezték be. Az avató ünnepségen a nemzet ajándékaként adta át Hóman Bálint a szobrot a fehérváriaknak: „Árpád és Szent István fehérvári népe legyen továbbra is eszméinek őre!” A szép estébe hajló nap mérlegét valószínűleg helyesen vonta meg a Székesfehérvári Friss Újság 1938. augusztus 23-ai száma, amikor így írt: „Ünnepelt a nemzet, ünnepelte első királyát, s amikor törvénybe iktatta az érdemeit hódolva a szent király nagyságának, önmagát becsülte meg.” A messziről jött tudósító Márai Sándor írt tudósítást a fehérvári országgyűlési hangulatról a Pesti Hírlapban Alba Regia ünnepel címmel: „A város lámpalázas, zsúfolt és izgatott. Az utcákon díszruhás rendőrkordon, a Szent István szobrot még nemzeti színű leplek takarják…Székesfehérvár olyan e napon, mintha újjáépítették volna.” Mert valóban így történt. Mindezen ünnepségek egyik központi figurája, mint a Szent István Emlékbizottság vezetője, dr. Hóman Bálint volt. Mindegyik alkalommal beszédet mondott, avatott, koszorúzott, vagy a kormányzónét kísérte. A joviális, szeretetre méltó Hómant nagyon megszerették a fehérváriak. Az urak rá hivatkoztak, tőle vártak híreket, a hölgyek megismerkedtek feleségével, Bora asszonnyal, s persze megállapították, hogy a képviselő úr sokkal jobb társalgó, kitűnő táncos, a társaság kedvence. Az akkori nyakigláb süldő leánykák máig is emlékeznek arra, hogy a képviselő miniszter nekik is kezet csókolt. A kisebbek a tanügyi kiállítás megnyitásakor a közoktatásügyi miniszter felé azt skandálták: „Éljen, szünetet! Hóman, szünetet!” Két nap múlva megérkezett a rendelet: kapjanak két nap rendkívüli szünetet. Az persze csak az utólagos levéltári kutatásból derül ki, hogy a polgármester már március 19-én kérte a minisztert, hogy a város tanulóinak két nap szünetet rendeljen el, mert a nagy vendégjárás miatt szükség lesz az iskolák és internátusok termeire is. Mindez az egykori gyerekek örömét nem csökkentette, sőt azóta is emlegették az iskolások pártján álló minisztert. Dr. Baróth Ernő szerint ekkor városszerte úgy tudták, hogy Hóman képviselő a fehérvári polgárok „kékbeli” viseletét készíttette el magának, s ezt hordta az ünnepi alkalmakkor a díszmagyar mentéje alatt. A kék posztóból készült öltözetet régen csak a polgárjoggal bírók, újabban, ennek emlékeként, a módos gazdák viselték. Ilyen ruházatban ábrázolták a Székesegyház főhajójában Fehérvár első polgármesterét a kép restaurálása előtt. Láng Hugó és dr. Jéhn Ferenc úgy emlékezett, hogy Hóman Bálintot mintázta meg Ungváry Lajos szobrászművész a városháza udvarán 1942-ben felállított Szószóló szobor alakjában. Ha mindez nem is lenne pontosan így igaz, jellemző a két történet Hóman Bálint fehérvári népszerűségére. Zárójelben jegyzem meg: jellemző az is, hogy a szobornak a Városháza udvaráról lába kelt. Talán az az anyag újraformálódik egyszer.


17

Ebben a néhány percben Hóman Bálint neve mellett több fehérvári műveire büszke művész, és sok fehérváriságára büszke polgár nevére és emlékeire is felhívtam a figyelmet. Engedjék meg, hogy a neves történész mellett, most az Ő emléküknek is fejet hajtsak.

Székesfehérvár küldöttsége felkéri dr. Hóman Bálintot a városi képviselői mandátum elvállalására. (1932)

18

BOZÓK FERENC – A VÁNDORLÓ ÉS KOLDULÓ ISTENSÉG

Bozók Ferenc

A vándorló és kolduló istenség „Amit egynek tesztek a legkisebbek közül, azt nekem teszitek.” (Mt 25, 40) A kolduló szerzetes vagy vándor (barát, dervis) a keresztény és muszlim spirituális gondolkodásban, valamint a lelkiségi hagyományban és irodalomban felértékelt, áldott emberek. A buddhista szerzetesek Thaiföldön gyakran élnek vándor életet, a nevük is innen ered (dhutanga: vándorolni, menni). A dhutangák penzumai közé tartozik a napi táplálék koldulása házaknál (sapadánacárika). A keresztény világban elsősorban a kolduló rendek sugárzó szentjei, és legkivált Assisi Szent Ferenc szakrális igénytelensége és eszköztelensége juthat eszünkbe. Louis de Wohl A vidám koldus címmel írt regényt Assisi Szent Ferencről, Kazantszakisz pedig Isten szegénykéje címmel. Gyakran eszembe jut, (egyszer írtam is róla) hogy ha József Attila első kötete címének szórendjét Szépség koldusa megfordítjuk, (irodalmi szaknyelven szólva inverziót alkalmazunk) az jön ki, hogy koldus szépsége. És ez mennyire találó lenne egy Szent Ferenc-életrajz címéül. Jézus a betlehemi istálló kiszolgáltatottságában született. Szülei, Mária és József átmeneti szállást kerestek a születendő kisded számára. A születendő Istenség kiszolgáltatta magát az emberek befogadó vagy elutasító magatartásának. A betlehemező népi játékokban és az adventi, karácsonyi népénekekben gyakran visszatérő motívum a kiszolgáltatott szent család és az áldott emberek, pásztorok, fogadósok, stb. akik befogadják vagy segítik a szállást kereső családot. Szépen idézi ezt a népi lírai hagyományt Nagy László is, a Játék – karácsonykor című versében, ahol az egyszerű pásztorok így drukkolnak a Heródes gyilkos haragjának kitett, veszélyeztetett kis Jézusnak: „Megmenekül, úgy remélem / a fiú, a fiú, / kívánjuk, hogy sose féljen, / ne legyen szomorú.” A földön járó Krisztus hasonlatos a Mark Twain Koldus és királyfi című regényében szereplő királyfihoz, aki a koldusfiúval ruhát cserél és végig kell szenvednie a koldus-lét kiszolgáltatottságát. Megverik, bolondnak tartják, gúnyolják. Jézusnak pedig ezt mondják: „Ha király vagy, szabadítsd meg magad!” Egyfajta királyparódiát játszanak Jézussal kínzói, a római katonák, amikor unalmukban bíborpalástot, nádpálcából jogart adnak neki és tövisből font koronát helyeznek a fejére. A Koldus és királyfiban aztán a történet végén a koldusfiú ismét visszatérhet a maga királyi dicsőségébe. A lelkiségi irodalomban és szépirodalmi alkotásokban Isten gyakran ölt álruhát, hogy „tesztelje” az emberi szíveket. Szergej Jeszenyin híres versében koldusként jeleníti meg Istent: „Emberszívet mérni ment az Isten, / koldusrongyban járt az erdőszélen. / Fatörzsön ült egy vén a tölgyesben, / száraz cipót rágcsált fogatlan ínyével. / Meglátván a koldust az apóka, / az ösvényen, vasbot a kezében: / Szerencsétlen ember! – azt gondolta – / éhségtől támolyog betegen, szegényen. / Odaért az Isten, gondját hordva: / Az emberszív soha föl nem ébred… / S az öreg dörmögve kezét nyújtja: / Nesze, falj…egy kicsit megerősít téged.” (Emberszívet mérni ment az Isten) Az iménti Jeszenyin – verset Weöres Sándor fordította, akit


19

szintén foglalkoztatott az alárendelődő és a szolgáló Istenség gondolata. A Rongyszőnyegben így ír Weöres: „Valaha én is úr akartam lenni; / ó bár jó szolga lehetnék! / De jaj, szolga csak egy van: az Isten, / s uraktól nyüzsög a végtelenség.” Az idézett Jeszenyin-versnek szinte kísértetiesen párhuzamos verse lehetne a Jeszenyinhez hasonlóan szintén igen fiatalon elhunyt és Jeszenyin-kortárs cseh Jirí Wolker Koldusok című verse: „Az Úristen egyszer eljött a portámra / Vállán koldustarisznya, gúnyája: folt hátán folt, / szénában aludt bizonyára, / mert mint nyáron a rét, olyan illatos volt. / Megállt a küszöbön és alamizsnát kért. / Sok mindenem volt akkor, / sok fojtogató kacatom. / Fekete ruhám, bőrkötéses könyvem, s gallér a nyakamon / és mert tele volt a gyomrom, / jobb-e meghalni, mint élni, / ez volt a gondom. / Nem adtam neki semmit – nem volt kezem – / ó, mennyire égetett a szégyen / mikor a szemembe nézett az a két szem / oly kéken, mint a tenger, nyugattól keletig. / Az Isten elment. / Az ajtó nyitva maradt. / S az ég a nyitott ajtón át a szívemet húzta, / kicsábított, s fiús mosolyt adott az útra, / no meg sok bánatot, sérelmet a tarisznyámba / s ezüstös emlékezést édesanyámra. / Most a várost járom s az Istent keresem. / Tudom, hogy koldustarisznyával erre látták menni, / tudom, hogy egyszer majd csak meglelem, / de most már nem fog fájni semmi, / mert elhagytam minden fojtogató kacatom. / Elvisz magával. Kiállunk az utcasarokra / kezünkben kalap, fejünk felett a nap. / Szeretetért esedezünk emberek – nyissátok ki a szíveteket!” (Zádor András fordítása.) Felismerés ez a vers. Meg kell szabadulni a fojtogató kacatoktól, amelyek elfojtják a szívet, ha nagyon körülpakoljuk magunkat a tárgyi világ lomjaival. Egyetlen gazdagság van: Isten oldalára állni és Istent kísérgetve szeretetet koldulni az emberektől az utcasarkokon. Ovidiusnál Philemon és Baucis történetében az idős házaspárt az istenek, Zeusz és Hermész emberi alakban, szállást kereső tikkadt vándorok képében látogatják meg és megjutalmazzák az idős házaspár szegényes, de áldozatos vendégszeretetét. Homérosz Odüsszeusza ugyan nem istenség, de a hosszas távollét után szintén koldusnak álcázva érkezik haza, hogy meggyőződjön feleségének és szolgáinak iránta való hűségéről, lojalitásáról. A bibliai Lótot Isten angyalai egyszerű vándorokként látogatják meg és Lót szállást ad nekik. Isten küldöttei így győződnek meg róla, hogy vannak Szodomában igaz emberek is, például Lót és családja. A dúsgazdag ember és a koldus Lázár evangéliumi példázata örök intelem a hívők számára. A 3. századi egyiptomi sivatagi atyák történeteiben is előfordul, hogy Isten álruhás angyalt küld, hogy próbára tegye a remetéket. Agathón atyáról jegyezték fel, hogy amikor elment a piacra értékesíteni a kosarakat, melyeket pálmalevelekből font a kellionjában, a vásárba vezető út szélén kérlelte egy leprás, hogy vigye el őt a hátán a vásárba. A vásárban pedig folyamatosan kuncsorgott a leprás, hogy Agathón atya vásároljon neki eztazt (lepényt, bort, miegymást) az eladott kosárkák bevételéből. Végül arra kérte az idős atyát, hogy vigye vissza oda az országút szélére, ahol a történet elején találkoztak. Amikor elköszöntek és az idős atya már némi távolságból visszapillantott a koldusra, helyette Istennek egy fényességes angyala ült ott a koldus helyén. A Mátyás király mesékben az álruhás király gyakran vándor képében teszi próbára az emberek jószívűségét, erényét, becsületességét. Móricz Zsigmond közismert, Hét krajcár című novellájában a szegény család számára az isteni gondviselést, a megoldást, az utolsó, hetedik, hiányzó krajcárt a koldus adja. Az álruhás Istenség

20


Isten-mivoltát leggyakrabban a tekintete árulja el. Gyakran jut eszembe a Ben Hur című filmben az a jelenet, amikor az épp szomjan halni készülő Ben Hurnak Jézus egy kis cserépedényben vizet nyújt. A filmben Jézust csak hátulról lehet látni, egyszerű gesztusairól és hosszú hajáról lehet csak felismerni. Egy római katona (rabszolgahajcsár) tekintetének tükrében mégis érzékeljük Krisztus tekintetét. A rabszolgákkal és a lakossággal kegyetlenkedő római katona tekintetét láttatja a film, amint Jézus tekintetével találkozva megenyhül, megszelídül. A már említett Wolker-versben a kolduló Isten tekintete nyugodt és oly kék, mint a tenger. Sánta Ferenc Isten a szekéren című novellájában így jellemzi a paraszti álruhába öltözött Isten tekintetét: „A szeme tiszta volt és szomorú. Barna tekintete volt és mély, mint az erdők.” A legtöbb vallásban az Istenség a szegényeknek, kiszolgáltatottaknak gyámolítója, oltalmazója és jutalmazója. Ezért tréfásan meghökkentő Tamási Áron keserűen humoros Rendes feltámadásában a végkifejlet, miszerint a szegény ember bízik a túlvilági jutalmazásban, aztán szembesül azzal, hogy a túlvilág is a gazdaoké és a rangosaké, a szegényt a sor végére küldik feltámadáskor. A koldus Isten itt jár-kel köztünk. Szeretet-alamizsnát kér tőlünk, igen gyakran önmagát „felebarátunknak álcázva”. Számos olyan irodalmi alkotás is van természetesen, amelyben nem az Istenségnek, hanem az embernek Isten iránti szomjúsága jut kifejezésre. Ezt írja meg például Szenci Molnár Albert a XLII. zsoltárban: „Mint a szép híves patakra / A szarvas kívánkozik, / Lelkem úgy óhajt Uramra / És hozzá fohászkodik.” József Attila nem szomjúságról, hanem Isten-éhségről ír a Kutya című versében: „egyszer csak előbúvik / nappali rejtekéből / belőlünk / az az oly-igen éhes, / lompos, lucskos kutya / és Istenhulladékot, / Istendarabkákat / keresgél.” Az embernek Isten utáni szomja és éhe azonban már egy másik esszé témája lehetne. Töprengésemet evangéliumi idézettel nyitottam, azzal is zárom: „Aki titeket befogad, engem fogad be, és aki engem befogad, azt fogadja be, aki engem küldött.” (Mt 18, 5)

AMBRUS LAJOS VERSEI

Ambrus Lajos

Virághullás – ballada – Mert sorsára várva hintázni megunta, a szakállas ágról lepottyant, s a kiégett udvaron, ahol a mohó kút a föld vizét elissza, gurult ujjongva a kapu felé kisasszony havában egy vigyorgó kölyök-alma, s mintha akkor, a téli napfordulóra sólyomszárnyon újra boldog kerecsen ünneppel üzent volna a tundra, a nyíló ablakokból csupa vér-virágeső hullott a bevonulók elé, a porba. Ítélhették pusztulásra sorsod, pompás díszlet, hogy mégis lebontod, dúdolhat füledbe a sok virág-halál, tiszta fehér mezőn az űzött írásjel rád talál. S mert nyomodat temetni nem lehet, erősítse ballada a hitedet.

Harangszó „Kétkorond tövében a vers kőben fészkel, árral úszik szembe a botos kölönte.” (Ismeretlen költő)

Az elárvult nyarak tévelygéseit ne felejtsd el, s hogy csodát láss, éppen egy emberöltőre az ismeretlen mester után, pacsirta-angyal helyett a kivénült toronyóra bénán a földre leszállt.

21

22

AMBRUS LAJOS VERSE – A TORONYÓRA A vak mélység fölé tornyosuló szikla-falat a világtorkán megakad, s ha porlik, álom-mák szitál, s kedves játék-galaxisunk isten szép ege alatt nem téved el az Ördögök útján – Lehet, olcsó dísz a rang, hallod-e, itt szólít neveden a harang.

A toronyóra Egész előtt öt perccel, olyan egyenes derékkal, hogy azt az Anyaszék főkapitánya is annak idején megkalapolhatta volna, Gyulai tiszteletes, aki csodamód a Szászföldről került a székelyek közé hirdetni az istenegységet, a késődélutáni csendben a néptelen utcára kilépett. Nem csattant nagyot mögötte a félcolos fenyődeszkával bélelt kapuajtó, s bár izzó, nagy, kerek szemmel kitartóan tüzelt a méretes, pléh templomfedélre a kacéron hunyorgó Nap, ha el nem kottyantja magát fent az ügyeskedő toronyóra, maga a tiszteletes is azt hihette volna, hogy Isten édes gyermekének ilyenkor nincs, amit keresnie kint, az utcán. Úgy bizony. Olyan tükörsimára borotvált, fényes fejjel, amelyen egy eltévedt, nyári napsugár is könnyen derékba törhet, akár a cinterem felett őrködő, hatalmas diófa tömött árnyéka az ott felejtett, pompás sírokon, a nagytiszteletű Gyulai Árpád is inkább a templom hűvösét választhatta volna, hogy újra eldúdolja a méltóságos, templomi csendben orgona kísérettel: Erős várunk nékünk az anyanyelv. – Az anyanyelv?! – húzta volt össze rosszallóan első hallomásra vastag szemöldökét a csatos énekeskönyve gyönyörű zsoltáráért féltve aggódó, jó hangú tiszteletes s csak akkor kezdte igazából ízlelgetni a fiatal költő szavainak igazát, miután egyszer éppen a templom piacán rádöbbent, hogy van: akinek az anyanyelve a hazája, s az nem holt rög, hanem élő lélek; így nagy hatalom és oszthatatlan. De bizony megvakkant két óra előtt öt perccel akkor is az a toronyóra; a szabályosan felaggatott denevérek a torony sötétjében magukat még jobban összehúzták a megbénultnak tűnő szárnyaik alatt; oda se neki, hogy mikor üti el az óra kereken a kettőt; az erdélyi magyar unitárius egyház papja, Gyulai Árpád meg a Nagybolt felé vette az irányt. Kimért méltósággal lépett is már vagy huszonegyet, mire a Gere porta előtt, ahová bizony fészket rakott a vidék agrárproletárjait is egy zászló alá szólító, reményt keltő csodadiktatúra; a méltóságos, paraszti csendben pedig – hiába nyelt el ott, azon az úton is mély por mindenféle zajt – feltűnt egy fiatal legény.

AMBRUS LAJOS – A TORONYÓRA

23

– Friss maturandus! – szegte meg erre enyhén, dacosan a nyakát a nagytiszteletű úr, s még a fehérköpenyű torony árnyékában, mint akinek igaz, megbízható tanura van szüksége, egyből megállt. Látta a még egészen meleg érettségi oklevéllel a zsebében – szőkén, mint júliusban a zsenge búzakalász – a fiatal, büszke áldozat, hogy a papnak, akit félve tiszteltek mindannyian, az úton a lába egyszerre gyökeret ver, de ő nem rebbenhetett fel, mint jöttükre a porban tollászkodó verebek, hogy elkerülje a találkozást. Gyulai tiszteletes elől a legény nem léphetett be épp a templommal szembeni porta kapuján se, mind csábíthatta már messziről a jó módról árulkodó, magas tornácaival a vörös, lugosi cserepekkel fedett ház, pedig az nem hózódott meg szerényen a karcsú torony tövében; szinte kikönyökölt a piactérre tartó út fölé az is tüntetően. – Merre, hova tovább, fiatal úr? – fogadta a friss végzettet a tiszteletes zengő hangon; nem a papi lakon, hanem az Isten szabad ege alatt, de kerek képén olyan széles mosollyal, hogy attól a legényecske – bár akkor még úgy melegében a világ legfontosabb teremtményének érezte magát – a tiszteletes előtt egy kissé összerezzent. – Nénémékhez! – tért ki a kérdés elől megjátszott határozottsággal a fiatalúr, akitől utcán még soha se kérdeztek ilyent: őt eddig nyaranta otthon a mérges élű kaszája várta, s azt meg is találta; még keresnie se kellett. – Pedig én – vette tudomásul az öregedő tiszteletes, aki világa korában még püspököt is búcsúztatott Kolozsváron – szinte ajánlottam volna mást –, de így… – hajolt meg tisztelettel, avval a boltig meg se állt. Hanem a fiatal Ána Sándor, amikor a csillagos tornyuk árnyékában jól hallotta, hogy kettőt, egészségeset ütött felettük a toronyóra, egy cseppet se arra gondolt, hogy ez a hang ezernyolcszáznegyvenegyben zsinati istentiszteletre szólította Erdély bölcs férfijait – hadd tanulhassanak magyarul még az erdélyi magyar unitárius egyház papjai is, ha e nép legdrágább kincse az anyanyelv – hanem csak azt hajtogatta frissen érettségizett, szőke fejjel: költő és tanár lesz! * S mintha szívükre hallgatva végre mind igazat vallanának, zúgtak is azon a tavaszon a menyasszonycsokornak virágba borult, sóvidéki cseresznyefák. Ána Sándor egy elcímzett levéllel a kezében lépett ki szálást adó gazdája kapuján. A levelet Kolozsvárra menesztette, hogy tudja meg a világ, milyen, ha az ember lába alatt ömlik a sár, miközben ő csupa szépet álmodik. De levéllel a kezében Ána Sándor, a fiatal tanár-költő még a Murváról alázúduló, szennyes patakig se ért el, amikor megcsapta – s nem csoda, ha bele is szédült – a friss mész és a finom kalács illata. Ő a befogadása jeléül, ahogy a beálló sötétben a hosszú buszról egy bőrönddel leszállt, mindjárt ott, a sarkon a hunyorgó petróleumlámpa sápadt fényénél – soha el nem felejti – az ottani, székely világra született éjjeli őrrel úri italt, vermutot ivott rummal. De azért, amint csak ment kezében az elcímzett levéllel, a falu magas, falábakon egyensúlyozó fahídján – valami, rettentően nagy csoda folytán – mégse

24

AMBRUS LAJOS – A TORONYÓRA ÉS KOSZTICS LÁSZLÓ – BÖLCSEK FÁJA – FA, FESTETT FÉM

a monarchia bandériumának hirtelenszőke katonája strázsált. Egy tűzrőlpattant menyecske fogadta a Firtos alján született magyartanárt, mintha tényleg nem a történelem ismételné meg magát. – Jaj, tanár úr – rebegte egy szép teremtmény égő, kinyílt arccal –, jön a papunk! Hanem a lassan bomló kikeletben, reggeliben a tanítani igyekező Ána Sándorral a falut elárasztó ünnepi illatoktól hirtelen nem fordult meg egyszerre a világ. A nagytiszteletű unitárius lelkész, Gyulai Árpád is pihenhetett csendesen sírjában a furcsa szelek járta Gyergyói-medencében, mert ott, ahol igazat suttognak a virágzó cseresznyefák, bár beteges lámpafényben, de a Farkas utcai Kis Pista is fogadta volt úri itallal a tanár-költőt is. Egy szava se kehet… – Új papjuk lesz? – vett be egy adagot a nagy ünnepre készülő falu illatából Ána Sándor , de mint aki érzi, hogy neki abból tulajdonképpen nem jár, elköszönt a fiatal édesanyától, hogy mielőbb nyelje el a gyermekzsivaj. * Aztán abban a faluban, ahol nem csak a pustogó cseresznyefák kezdtek a szívükre hallgatni, sokáig nem tudta felejteni se kicsi, se nagy Ána Sándor másnapi magyar óráját. Szájról szájra terjedt, hogy hallj csodát: fehér papírhajókat eresztettek útnak akkor üzeneteikkel a Murváról leömlő, szennyes patakon. – Szerencsés utat, kicsi hajó! – zengett tavaszokon át a völgy. Ána Sándor is, a fiatal tanár-költő, akinek Gyulai tiszteletes szinte ajánlott mást, aznap nem egy újabb levelet küldött postán. Kicsi, fehér papírhajót eresztett el ő is a zúgó, szennyes patakon. A Murváról tova karikázó patak felett a fiatal édesanya szeméből olvasta ki, hogy így az ő üzenete is bizonyára célba ér.

BURJÁN EMIL – AMBRUS LAJOS NYITÁNYAI

25

Burján Emil

Ambrus Lajos nyitányai Kincs ez a könyv, ez a prózakötet. Harmincöt novella kettőszáz oldalon. Csupa múzsa lakja, szereplő személyeknek álcázott ihlet vállalja fel és teljesíti ki átélhető sorssá-sorsokká hétköznapjaikat. Ugyanakkor szerzői bravúr mindenik elbeszélés, az epikai hömpölygést fogja be egy-egy bekezdésbe könnyed eleganciával, nem történéseket dolgoz fel, miként mondjuk a detektívtörténetek, vagy a mesék. Mégis meseszerűen egyszerű a módszere, ha már rátalált a múzsákkal való bánásmódra, következetesen ismétli írásról írásra a kiküzdött minőséget. Szerkesztési bravúrja a Doktor Haus televíziós sorozat színvonalát idézi tömörségével, az üresjáratok tökéletes mellőzésével, mindkét esetben állandóan résen kell lenni a tévénézőnek és az olvasónak, mert az egymáshoz simuló vagy az egymással ütköztetett részletek asszociációs mezeje mindig befelé mutat, mélységeket villant, nem következik utóbb rájuk magyarázat, fogódzó. Még az úgymond külsőségekben is párhuzam vonható. Ami a filmben állandóan változó, dinamikus és spontánnak ható háttérkörnyezet, annak párhuzama a párbeszédeket magukba olvasztó bekezdések plasztikussága, költői könnyedsége. Haus doktorék pörgő vitáit hallgatom, és a díszletek sokszólamú játékát figyelem. Az Ambrus Lajos műszerkezeteinek titkát pedig próbálom megfejteni. Fogalmazás-órákon tanultuk, hogy bevezetés, tárgyalás, befejezés szerint kell tagolni a házi feladatot. Ez még érvényes a műelemzőre, viszont a szépíró kivétel lehet, anélkül, hogy észre vennénk öntörvényűségét. Ambrus Lajos kompozíciós alapegysége a bekezdésnyi, dinamikus nyitány. (Előképe a cseppben a tenger szerinti sűrítés.) Viszont úgy kompozíciós alapegység a nyitány, hogy részjellemzők egysége. (A tengervíz összetételére emlékeztető zamata, íze, fanyarsága van a cseppnek.) A nyitányok dinamikája mindig mondatgejzír és szózuhatag. Élményanyagok gejzíre fakad itt-ott az összélmény kénye-kedve szerint, aztán elárasztja az olvasót a szózuhatag. Többnyire egy hosszú mondat alanya és állítmánya közé ékelődnek szinte függőleges helyzetbe kényszerülő félmondatok, különböző kitérők, mellékesemények, innen a dinamika, – aztán azok magasából ránk permetez az íróilag tökéletes szóáradat. Mesés gazdagsággal, sugallatos erővel. Találomra választok ki egy novella-indítást: „A szép, nagy házba, amelyet magának építtetett Katona úr, ismét új doktor érkezett. Nem volt vén az előd se, nyomott az vagy másfél mázsát, de azt az érdemeiért a városba helyezték. Nem azért vitték egyenesen kórházi orvosnak, mert a szolgálati helyén már mindenkit meggyógyított, a fertőző, ahogy ott mondták, a ragályos betegségeket örökre felszámolta, ha ezt kérték volna tőle, abba belegebed, hanem azért, mert a társas gazdaságot, amelyből ha Isten megsegíti a még helyben maradottakat, kollektív lesz, értékes hozzájárulásával határidő előtt megalakult. Akkor is a hatalom iránti húségért a jutalom nem maradhatott benn, kijárt, kivált akkor, ha a hűséges nekik való orvos: hát azt az istentelenül nagy embert kiemelték. Nagy szerencse, hogy a hatalom nem kapott sérvet bele!

26

BURJÁN EMIL – AMBRUS LAJOS NYITÁNYAI

De a falu nem maradt doktor nélkül. – Mást hoztak! – nézett be a megnyírt bokrok felett a nagy Vészty Katona úr udvarára.” Bevezetés az első mondat, lezárás és átvezetés az utolsó előtti, a többi pedig a nyitány követelményeinek megfelelően a témák bemutatása. Egyik súlypont az új doktor, ellenpontozza a régi, aki propagandista, hányaveti módon követik egymást az, hogy nem vén, hogy másfél mázsa, az előléptetés, stb. máris jelen van jó néhány buzgár, az örvénylő szózuhatag pedig olyan jól sikerült, hogy sem szerző, sem a korrektúrát végző nem vette észre, hogy elbújt egy fölösleges szótag. (A sajtóhiba kinyomozását az olvasóra bízom.) Nem csak mesteriek a nyitányszerű bekezdések, de szigorú következetességgel veszik át az előzőkben körvonalazódó világ pillanatfelvételeit, azokat keverve újabbakkal, más-más zamatot, azaz hangulatot, súlyt, könnyedséget, árnyalatot teremtve. Látható, hogy nem egyszálú mese, esemény, leírás, visszaemlékezés építi a kis-novellákat. Keveredik tér, idő, szándék, ok-okozat, táj és ember. Még az átvezető részt is: „De a falu nem maradt doktor nélkül!” – ki nem mondott monológ követi, egy megállapítás, ami részben az új orvos megpillantása, részben Katona úr udvara és a rendben tartott sövény halmaz-szerű együtteséből áll össze, nekem szánt információ orvos-cseréről és kíváncsiskodóról. Kompozíciós alapkövetelmény az elemi egységek, nyitányok kombinációja, társítása. Ebben a kötetben az egymást követő nyitányok: átfogalmazványok, bővítmények, hatást erősítenek, vagy ellenpontoznak. Nem találni szerzői mellé fogást, a formaérzék több mint irigylésre méltó. Nyitányok lineáris egymásutánja hasonlít a Fibonacci-féle számsorhoz: 1+2=3; 2+3=5; 3+5=8; 5+8=13. Azonban a következő számok: 21, 34, 55, 89, 144, – már az előzőeket, mintegy megszüntetve megőrzőn, úgy tartalmazzák, hogy azok keresztrejtvény-szerűen függőleges-vízszintes összefüggéseket mutatnak: 8+5+8=21=1x5+2x8. 13+8+13=34=2x5+3x8….. 21+13+21=55=3x5+5x8…… 34+21+34=89=5x5+8x8…… 55+34+55=144=8x5+13x8…. Így lesz a nyitányok társításából nyitányok nyitánya, azaz kompozíciós nagyságrendű, sokfonatú műszerkezet. És mivel mind a harmincöt írás ugyanabból a formaképző leleményből született, hallatlanul egységes a kötet – szereplők, helyzetek, végkifejletek sokszínűsége ellenére. Klasszikusok előjoga. Sokszínűség van a részletek telitalálataiban is, például szokatlan a térérzékelés: „Nem jutott az eszébe, ennie kellene, pedig átbukott a ház felett a nap, helyet cserélt az árnyékkal a fény, amióta benn totyog.” (9) „az árnyék, mint egy ügyetlen madárfióka, dél tájt pont a torony tövébe esett.” (59) „Az egér-ágról nagy madár röppent fel. Hintázott is az ág egy darabig.” (145) „arcára szinte száz darabból állt össze a mosoly.” (27) „Egy kéve sem lógott le, mint a megdobott pipe szárnya.” (71) Egy név említésével a vizuális élményt könnyedén oldja

BURJÁN EMIL – AMBRUS LAJOS NYITÁNYAI ÉS KOSZTICS LÁSZLÓ SZOBRAI

27

költői epikává: „András Sándornak nem kellett bizonygatni, hogy az oldalakban éppen pirongó cseresznyefákra, majd tavasszal újra csupa csokros virágot csókol egy énekesmadár.” (141) Ízes tájszólás-szavait nem idézem, makacskodna a szövegszerkesztőm. Ahogy a számos nyomdahiba felsorolásának esetén is. Ambrus Lajos harmincöt múzsája az ihletek születésének titkával szórja őszikéit. Valamilyen ős-lehetőség, teremtés előtti, még káosztalan állapot intenzitása bomlik ki alkalommá, cselekvéssé, jellemmé, megvalósító-megvalósuló alkotói aktussá. Jellemábrázolás jellemzés mellőzésével, tájkép néhány részlettel megidézve, balladai mélységek balladás felhangok nélkül. Szereplői talpig-emberek, noha alig olvasunk belső vagy külső tulajdonágaikról, csak néhány markáns vonásukkal maradnak emlékezetesek, Az író képzelete számára annyira van külső és belső, amennyire egymást átfödik, a többi kihull a megírás előtti munka rostáján. Innen a stílusegység. Ezért lehetetlen a szerző indítékait, egy-egy eseményhez vagy tényhalmazhoz való szubjektív viszonyulását kimazsolázni a kötetéből, amelynek különben Ősz és hatalom a címe. A hatalom a múzsáié, lényegileg nagyon belső valami; – az ősz a szerzőé meg az olvasóivá előléptetett közösségünké, lényegileg inkább külső valami: hangulat és sors-évszak. Egy érett alkotó szakmailag tökéletes könyvét ajánlom ritka ajándékként. Gyergyószentmiklós, 2014. 04. 26.

Kosztics László: Pihenő hegedűs

Kosztics László: Mária kisdeddel

28

ÉRMINDSZENT – KONDOR KATALIN ÜNNEPI BESZÉDE

Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület és a Szatmárnémeti Kölcsey Kör, Tasnád és Nagykároly RMDSZ-szervezeteivel, Adyfalva Református Gyülekezetével, valamint Érkávás község Polgármesteri Hivatalával karöltve 2015. november 21-én is megszervezte a huszonöt esztendővel előbb Érmindszenti zarándoklat néven elindított és azóta Kárpát-medencei kisugárzásúvá vált Ady-megemlékezést. A XXVI. Érmindszenti zarándoklat keretében 2015. november 21-én, szombaton az Ady Endre szülőfalujának református templomában délelőtt 10 órakor kezdődő ökumenikus istentiszteletet követően 11 órától, a költő szülőháza udvarán koszorúzással egybekötött főhajtással több, mint százan tisztelegtek Ady Endre emléke előtt. Külön színfoltja volt az idei Ady-megemlékezésnek a Kárpát-medence Mindszent nevet viselő néhány települése küldötteinek jelenléte. A templomban üdvözlő beszédet mondott Gál Sándor lelkipásztor, igét hirdetett Szegedi László, az Erdélyi Református Egyházkerület generális direktora, és Pálos István kanonok, krasznai római katolikus főesperes. Az ünnepi megemlékezés és koszorúzás a költő szülőházának udvarán folytatódott. Ünnepi beszédre Kondor Katalin újságírót kérték fel. Az érmindszenti ünnepségeknek kezdet óta szervezője, motorja, lelke, Muzsnay Árpád, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület alelnöke, aki nemzetmentő munkájáért 2015 novemberében megkapta a Magyar Páneurópai Unió által alapított Eötvös-sajtódíjat.

Érmindszent – Kondor Katalin ünnepi beszéde Tisztelt Ünneplő Közösség, Kedves Honfitársak! Óriási megtiszteltetés nekem, hogy Muzsnay Árpád felkért erre a beszédre, mert sem irodalmár, sem politikus nem vagyok. Úgyhogy meglehetősen szubjektív beszédet fognak hallani. Minden történelmi korszak más, és nagyon nehéz azt megmondani, egy-egy, a múltban élt történelmi személyiség, neves művész, költő, író, mit írna, mit gondolna a máról, ha köztünk élne. A „mi lett volna, ha” nem halt volna meg Petőfi, a „mit szólt volna” Ady, ha megismeri Kun Bélát, és átéli Trianont jellegű kérdéseknek nincs sok értelme. Mégis, hazudnék, ha elhallgatnám, hányszor jutott és jut mostanában is oly sokszor Ady Grófi szérűn című verse, miért mondogatom magamban, s miért szorul el a torkom megannyiszor, amikor odaérek, hogy „siratják a semmit, a másét, a gróf tán épp agarász, érzik titkon, hogy övék e bús élet, s a kalász.” A nagy költőket kisajátítják. Most is, régen is. Adyt is, másokat is. Jobbról is, balról is. Millió bizonyíték van erre, s távol tartani magunkat az effajta kisajátításoktól csak úgy lehet, hogy személyes, titkos és bensőséges magánkapcsolatot alakítunk ki egy-egy szeretett művész írásával, alkotásával. És ebbe a személyes


29

kapcsolatba nem engedünk be senkit és semmit, nemhogy az aktuálpolitikát. Az én Ady szeretetemet apám és Debrecen határozta meg. Szülővárosom tanárai – legalábbis az enyémek – mindig kitüntetett figyelmet szenteltek a költőnek, s a városénak érezték Adyt. Apámnak meg a kedvenc költője volt, s remélem, nem sértem meg az emlékét, ha elárulom, hogy egyszer, a nyolcvanas években, a Magyar Televízió egyik műsorában egy ismert, de nyegle riporter egy neves Ady-kutató professzorral beszélgetve nem éppen hízelgő jelzőkkel illette Adyt, apám elsírta magát. Nyilván ifjúságának rajongó évei jutottak eszébe, abba rondított bele a tudálékos riporter. Mindegy már, de lám, nem tudtam elfelejteni. Ady vátesz volt, mint a nagy költők többnyire. És ma döbbenten állapítjuk meg nem egyszer, nem kétszer, Ady nyelvi ereje és szimbólumteremtő képessége, valamint társadalmi éleslátása arra késztet bennünket, hogy elismerjük, érezte és értette a világot, s nem csak a magyar világot, amely – ami az ember minőségét illeti – nem változott az elmúlt száz évben, sőt, inkább romlott. Hogy gyakran ostorozta nemzetét? Ez így van. Csak hát igaza volt, sajnos. Aggódott a nemzetéért? Így van. És sajnos, megint csak sajnos, a mi aggódásunk is folytonos. Régi mondás, hogy a zseni mindig aktuális. „Hajlongtam emerre, amarra / Bús sorsot mértél, Uramisten / A magyarra.” – írta egyik versében. Így van ez ma is. Ugyanakkor, ha Önök megnézik az interneten, hogy mostanság ki, mit ír Adyról, elképedhetnek azon, hogy Ady költészetének aktuálpolitikai lefokozását a ma magát baloldalnak nevező gárda sietteti. A mai „kismagyarországi baloldal”, vagy a magát annak nevező baloldal Ady minden, a múlt század elejének politikáját bíráló mondatát a mai, általuk jobboldalnak nevezett társaságra vetíti. Tovább tart tehát minden téren a magyar – fegyverek nélkül vívott – polgárháború, bár igazságtalanok lennénk, ha csak a magyarságra vetítenénk ezt a kijelentést. Háború van a világban. Ha nem mindenütt éles fegyverekkel vívják is. Háborúban élünk tehát, békeidőben. S vajon hallgatunk-e a váteszekre? Meghalljuk-e nemzetféltő szavukat? Nem tudom, de ha meghalljuk is, biztos, hogy csak kevesen. És – mert tényleg őrült tempóban változik a világ – ma már nem elsősorban a mi szétszabdalt nemzetünket kell féltenünk, hanem a megsebzett, széthúzó, kereszténységéről lemondó Európát. Hol van nemzetünk életének az a szelete, amelyikről elmondhatnánk, hogy a nemzetközi feltételek és erőviszonyok között aránylag biztonságban van? Sehol. Elszállt, elillant a biztonságunk, bármi megtörténhet velünk, olyasmi, ami Párizsban a minap, korábban a Sinai-félsziget felett, s holnap, ki tudja, holnap mi lesz? Két kijelentést mindenesetre felelősséggel tehetünk. Eltűnt a rend, és eltűnt az erkölcs a világból. Bár lehet, ez a két fogalom valójában egy. Ahol erkölcs van, ott rend van, és fordítva is igaz ez, ha rendnek az isteni rendet gondoljuk. Csak ne nagyon emlegessem Istent! Hiszen az egységesülő Európa őt is megtagadta. Anynyira, hogy már a Karácsonyban sem Jézus születésnapját ünnepeljük, hanem a télapót, a fenyőfát, – no, Betlehemben nem sok lehetett belőlük – s mindenekelőtt a pénzt. Mert az lett az isten. És Ady elégedetten dőlhet hátra, mert ő megmondta előre. De a disznófejű nagyurat ez nem érdekli. Élünk tehát – Önök itt, a Partiumban, én a csonka Magyarországon, s mind-

30


ketten Európa közepén, ahol az úgynevezett politikai elit naponta kiárusítja az országot, hol a diktatúra, hol a demokrácia nevében. Élünk egy olyan világban, ahol a szent és sérthetetlen bankok rafinált trükkjei százezreket juttatnak koldusbotra. Élünk egy olyan országban, ahol a magyar nyelvet a közszolgálatban is naponta törik kerékbe. Nem sorolom, hiszen napestig sorolhatnám fájdalmas bajainkat. Mit lehet tenni? Hulljon bár ezer darabra is Európa, árassza el akárhány muszlim, én azt mondom, a nemzettudat erősítése, a nemzeti érdek védelme nélkül nincs megmaradási esély a világtengerben. Tehát aki ez ellen dolgozik, annak nincs helye a magyarok között. Bátorságra, világos gondolkodásra van tehát szükség, az igazunk kitartó védelmére. A gonosz csak akkor tud uralkodni, ha a jók nem csinálnak semmit. Ghandi mondta: „Először tudomást sem vesznek rólad, agyonhallgatnak, utána gúny tárgyává tesznek, kinevetnek, ezt követően harcolnak ellened, megbélyegeznek – szerintem itt tartunk most – végül mégis győzöl.” Adja Isten, hogy így legyen. Ma az a kérdése az emberiség többségének, mit vehetek el a teremtésből? Egy szebb, normálisabb új világ kérdése csak az lehet: mit adhatok a teremtésnek, miben segíthetem a Teremtő munkáját? Önök itt, a Partiumban, ahol apám, nagyapám született, rengeteget tesznek. Régóta figyelem csodálattal Muzsnay Árpád munkáját, közte ezeket az emlékünnepségeket. Tanítani – költészetet, történelmet – így is lehet, s így sokkal élvezetesebb. „Azt a hazát, melyről a Szózat zeng, el nem veheti, és meg nem csonkíthatja senki bennünk, az visszavonhatatlanul hozzánk tartozik. Általa és benne vagyunk, akik vagyunk, s ha ő nem volna, mi sem lennénk többé.” – mondta Babits, s én hozzáteszem, ez a haza: őseink emléke, nagy költőink emléke, szabadságunk megszokása, jogaink méltósága, kultúránk hagyománya. El lehet innen menni, de lemondani róla nem lehet. El lehet futni, de sehol másutt Magyarországot meg nem találjuk. Itt van dolgunk, és nem is kevés. Nincs más hátra, meg kell állítanunk a nyugati civilizáció ellen indított hadjáratot. Meg kell védeni értékeinket, kultúránkat, vallásunkat, életmódunkat, a nemzetállamokat. S nem az idegenben látni a bajt, hanem magunkban, önfelszámolási hajlamunkban. És hogy hol találjuk meg mindezekhez a kapaszkodókat? Nos, önmagunkban, és például a művészetekben. Az ember talán sohasem élt a szépségtől oly elhagyatva, mint most. Végül hadd mondjam el, hogy ellentétben a lelküket ünneplőbe öltöztetni nem tudókkal, én szeretek ünnepelni. Rájöttem ugyanis az évek során, hogy ünnepek nélkül sokkal nehezebb a hétköznapokat elviselni. Rájöttem arra is, hogy egyrészt államilag kötelezően elrendelni ünneplést nem lehet, mert csakis abból lesz ünnep, amit az emberek a szívükben hordanak. Másrészt viszont ami – vagy aki – benne van az emberek szívében, azt jó megünnepelni. S mi boldogok lehetünk, mert nekünk rengeteg nagy művész lehet a szívünkben. Ráadásul ezek a jeles alkalmak módot teremtenek az elmélyedésre, a megismerésre, a találkozásra, a szellemi gyarapodásra, meg annak megállapítására is, hogy merről érkezik az igazán őszinte szó. Egy nagy költő emlékének megidézésére gyűltünk ma ide. S engedjék meg, hogy egy nemrég elhunyt igaz költő-embert, jó barátomat, Kiss Dénest idézzem, talán méltón Adyhoz, és mai mondandómhoz.

KONDOR KATALIN ÜNNEPI BESZÉDE ÉS KONDOR KATALIN – BESZÉLGETÉS UJKÉRY CSABÁVAL

31

„Eltiportként magamra hagyva most már későn írom zokogom temetőknek sem lesz magyarja ha csak nem nő föl a magasba mind aki volt és lehet rokon s kinek szívében egyetlen vagyon hogy lesz a világnak élve halva legeslegutolsó elszánt magyarja és küzd is erős hitet sugallva határon túli szent végvárakon.” Önök a szent végvárat védik. S én köszönöm, hogy Önökkel ünnepelhettem.

Kondor Katalin

Beszélgetés Ujkéry Csabával – Az elmúlt években – egy-egy regénye megjelenése után – többször is kértem interjút Öntől. Ám azt sosem kérdeztem meg, amit most megteszek, hiszen bíróként már nem aktív, ugyanis nyugdíjba ment, hogy vajon segítette-e kenyérkereső foglalkozása a regényírásban? Magyarán adott-e témát a bírói pálya az írónak, avagy a két foglalkozás élesen elválik Önben? – Úgy gondolom, nem igazán segített, ha csak abból nem indulok ki, hogy foglalkozásom folytán hivatalból sok különböző emberrel nem csak találkoztam, hanem valamennyire meg kellett ismernem jellemüket is. Meg kellett tanulni disztingválni, azaz megállapítani, hogy magatartásuk zavartság vagy megátalkodottság következménye, valamint hogy nem csak a fent, hanem a lent is rejthet belső értékeket. De ha arra gondol, hogy könyveimnek szolgáltatott-e témát a foglalkozásom, nos, az eddig megjelent tizenötből egyet tudok említeni, a Fekete kövek címűt, ami egy büntetőbíróról is szól. A Vesztesek című dokumentum-novellámat említhetem még, ahol a szigetvári fiúk 1956 utáni kálváriáját írtam meg, azt a justizmordot, ami egyikük kivégzéséhez vezetett. Egyébként kerültem a szakmai témákat, elég volt azokból a hétköznapokon. – Én úgy látom, a két hivatással rendelkezőket a kritika valahogy elhallgatja. Nem veszi komolyan, vagy talán – hadd legyek rosszindulatú – irigyli tőle a kétféle tehetséget. Mit gondol erről, különösen annak ismeretében, hogy az Ön könyvei hamar elkelnek, ez idő tájt sem igen lehet kapni belőlük. – Ez helyén való megállapítás, illetve, valószínű, hogy a kritika kapcsolat, bennfentesség kérdése is. Alkalomadtán megjelent a könyveimről egy-egy méltatás, nem is rosszak. Persze kaptam rosszindulatút is. Egyik irodalomtörténész a Szigeth pajzsai című történelmi regényem kapcsán azt írta – amit egyébként az Egri csillagok fordítója, Erdál Salikoglu lefordított török nyelvre, és most jelent meg Isztambulban –, Zrínyi ránézett az órájára és kihirdette, hogy most kirohanunk.

32

KONDOR KATALIN – BESZÉLGETÉS UJKÉRY CSABÁVAL

Ezt írtam volna szerinte, ami persze nem igaz. Nem is értem, mi motiválhatta az urat ekkora blődség közreadására… szóval, mindent a helyén kell kezelni. Azt hiszem, a legjobb kritika valóban az, hogy a könyveimet megveszik, és sok olvasói levelet kapok, amik megerősítenek. A bíróságom, mint hivatás, a nyugdíjba menetelemmel elmaradt. Azt, hogy miként bántak velem ezután, akiknek pályám végeztével ki kellett volna tüntetni, azzal nem kívánok foglalkozni. A keserűséget a megmaradt hivatásom, íróságom napi művelése feledteti. – Komoly, sorsfordító történelmi eseményeket választott könyvei témájául. Egy olyan országban, amelyben számos történelmi tényt titkoltak, és van, ami máig sem tisztázott! Írás közben, gondol-e arra, hogy az olvasót – akár szándékán túl is – befolyásolhatja? Formálhatja értékrendjét az igazsághoz, a valósághoz való viszonyában? – E fogalmak egymás mellé állítása érdekes gondolat. Mi az igazság, és mi a valóság? Nos, könyvtárakat írtak tele e fogalmak értelmezéséről, ám ezek a hétköznapokban legfeljebb hivatkozási alapok. Mint ahogy mindennek megvan az ellenkezője, miként a fél pohár víz értelmezésének, ugyanis az lehet félig tele, és félig üres. A valóság és az igazság eltérhetnek egymástól. Mert ugyan ki vitatná, ami annyiszor előfordult, hogy valaki meg van fosztva szabadságától, és az a valóság, hogy börtönben van, de ártatlanul, ez pedig az igazsághoz tartozik. A fentiekből következik, és történelemi regény-szerzőként hitvallásom, hogy a valóságot írjam, ami történt. Ez pedig egyre vékonyabb szálon függ, minél messzebb megyünk vissza az időben. Hozott anyagból dolgozom tehát, abból, amit előttem tudós történészek kutattak, aztán közreadtak. Ha ez nem felel meg a valóságnak, akkor az én krónika-regényeim is valótlan történeteket mesélnek igazként. – Olyan témákról is írt könyvet – például az első világháború időszakáról –, melyeknek akkor még élő tanúi voltak. A mi korosztályunk jól emlékezhet a marxista-leninista fogalmak mindenhatóságára, a marxista egyetemre. Mindegy, hogy orvos volt valaki vagy bíró, vagy akár történész, elvárták tőle, hogy elvégezze ezt politikai „egyetemet”, mert esetleg így bekerülhetett a számon tartott káderutánpótlási keretbe. Máig gyötrő kérdés, vajon az igazságot rejtik-e azok a forrásanyagok, amelyekre egy-egy író a könyveit alapozhatta és alapozhatja? – A marxista történetírás nem csak a XX. század eseményeit nézte sajátos szemmel, hanem a maga kemény materialista elvével, ha úgy tetszik, az idők kezdete óta történteket is ennek szellemében magyarázta. De azt is meg kell állapítani, és most hosszú lenne idézetekkel igazolni, hogy az elismert középkori történetíróink is különbözőként emlékeztek meg egyes eseményekről. Forgách Ferenc püspök, Istvánffy Miklós, aki kis híján a nádorságig vitte és Verancsics Antal, esztergomi érsek hozzávetőlegesen egy században, a XVI.-ban éltek, a főnemességhez tartoztak, és királyhűségük megkérdőjelezhetetlen, mégis másként értékeltek egyes eseményeket. De hogy ne menjek ilyen messzire, a hunok történetét, Attila nagykirály szerepét is másként vallják kortársaink, Szász Béla és Bakay Kornél. A Sárguló levelek, a Felperzselt hómezők, és a most megjelenés alatt álló Elmaradt kikelet című trilógiám 1896-tól, az első millenniumtól 1958-ig, a forradalom megtorlásának időszakáig dolgozza fel – reményeim szerint történelmi hitelességgel –, mit élt meg Magyarország. Nos, ez esetben nem csak történelmi közreadásokból


33

készülhettem fel, hanem eredetben olvashattam dokumentumokat, és beszélgethettem hiteles személyekkel, mint özv. Horthy Istvánné. Teljes grófi, leánykori nevét csak azért nem idézem, mert találkozásaink során soha nem tett rá utalást, hogy a megkülönböztetett felső tízezerhez tartozott. Ennek ellenére tartása, egyszerűsége, szellemi frissessége erősen hatott rám, s mindaz, amiket elmondott. Nem kétséges, hogy értékrendem és a hallottak, a benyomások íratták meg velem a könyveket, s hiszem, hogy azt az igazat mondhattam el, amit rám bíztak. De ugyan ki bízta volna rám, hogy a IV. századtól A világ pörölye című könyvem Attilájáról írjam meg történelmi kalandozásaimat? Én mindössze azt szerettem volna megosztani, amit én találtam hazánk rögös és nemes történelme során, mert nekem élmény volt az „igazság” megismerése. Mint ahogy a történelmi köztudatunk Szigetvár hősiességében csak Zrínyi Miklóst és hős daliáit, az 1566-os ostromot tartja számon, holott megelőzően három ostrom volt. 1530-ban Török Bálint védte meg a várat a törökökkel szemben, 1555-ben Kerecsényi László, és 1556-ban Stancsics Horváth Márko. Ezt el kellett mondanom, emléket kellett állítanom nekik is az 1566-os világra szóló esemény mellett, a Szigeth pajzsai regényemben. – – Viszont az elmondottakból arra is következtethetek, hogy az úgynevezett kritikai történetírással szinte mindent le lehet nyomni a torkunkon, különösen, ha nincsenek teljesen egyértelmű bizonyítékok, vagy éppen eltüntették, netán meghamísították ezeket. – Lehet, furcsa, amit mondok, de a nemzeti örökség mi magunk vagyunk. Mindaz, ami felhalmozódott a századok során jó és rossz, mint az euklideszi elméletben leírt absztrakt térben létrejött geometria, hordozzuk múltunkat. Hitem szerint hihetetlenül összetett a Mindenható kegyelme, hogy még megvagyunk, és itt vagyunk. Ami a kritikai történetírást illeti, azt mondják róla, építő. No de itt újra felvetődik a valóság, az igazság kérdése és a tudat, az Én szellemi szemüvege. Ugyan mi az igazság? Ezt a kérdést tette fel Pilátus is annak, aki maga az Igazság. Ott állt előtte vérzőn, összeverve, töviskoszorúval a fején, még sem látta. A reáltudományok eredményei, a világörökség tárgyai, bár sokszor felhasználták politikai eszközként ezeket, emlékezzünk csak Hirosimára, de attól még az atommaghasadásának a felfedezése az emberiség nagy eredménye, és ha érdekében jóra használják, akkor ajándéka. A humán tudományok – és ez különösen igaz a történetírásra – már inkább a politika szolgálólányai, bár az sem igaz, hogy mindenki kokott, aki szolgálni akar. – Aki például történelmi nagyjainkról ír regényt, olyan emberekről, akik máig példaképeink, meddig mehet el az őszinteségben? Hiszen ezek az ikonok nem csak hősök, hanem hús-vér emberek is, jó és rossz tulajdonságokkal. Az írónak okoz-e nehézséget az, mit árulhat el ezek esetleges gyengeségeiről, melyekről dokumentumokból értesült, azaz meddig mehet el, hogy ne legyen mítoszromboló? – Ez megint a valóság és igazság kérdésköréhez kapcsolható. A céltalan deherolizálás szerintem ártalmas, miként az erőltetett mítoszépítés is. A politikának itt is meghatározó szerepe van, ki a hős és ki az alávaló? Látunk számos példát arra, hogy a történetírás évszázadokon keresztül stabil véleményt őriz valakiről, ami aztán egy újabb korszakban majdnem az ellenkezőjére változik. Ezért kell kritikus szemmel olvasni a forrásmunkákat, dokumentumokat is. hogy költői

34


legyek, van, akit a szivárvány gyönyörködtet, és van, akinek bántja a szemét. Vagy vegyük például Kossuthot, gróf. Károlyi Mihályról nem beszélve, bár nem véletlenül említettem a két személyt együtt, mert amekkora volt közöttük a születésbeli rangkülönbség, legalább akkora – az én megítélésem szerint, – a haza szolgálatába végzett tevékenységük. De azzal Kossuth nem lesz kisebb személyiség, hogy hiú ember volt, és Károlyi sem elfogadottabb, hogy földosztást hajtott végre birtokán. – Nehéz kérdés az is, és nem csak egy író, hanem mindnyájunk számára, hogy vajon ki lehet felhatalmazott arra, hogy a szentenciákat kimondja, és minősítsen? Hiszen a világ összetett és senki sem ismerheti az „eset” – nevezzük így, – összes körülményeit? – Számomra Nemeskürty István tanár úr könyvei az irányadók, az ő megítélései, persze a tévedés jogát fenntartva. Nem azért, mert mondhatom, hogy ő indított el írói pályámon, a Világ pörölye című könyvemhez előszót is írt, és különleges alkalmak voltak beszélgetéseink. Úgy gondolom, a Requiem egy hadseregért című könyve, ami a 2. magyar honvédhadsereg pusztulását idézte föl a szocializmus kellős közepén, nem csak mérföldkő volt, hanem bátor tett is. Miként az Önfia vágta sebét című könyve, a XVI. század viharos történelmének kritikus megjelenítése is. Persze említhetnék még más neves történészeket is, akiknek munkáiból sokat tanultam, de azt hiszem, ezzel meg is adtam a választ. És hadd tegyem még hozzá, hogy felhatalmazó maga a társadalom is, különösen a nemzettudatunk. A többi már csak adminisztráció, hogy ki üti rá a pecsétet. Persze nem okvetlenül annak a munkái az irányadók, akit a „hivatalosság” felhatalmaz. De ez csak később derül ki, lehet, hogy generációk multával. – Az eddigiekből azt a következtetést is le lehet vonni, hogy az igazság tartalmilag addig absztrakt fogalom, amíg beszélünk róla. De Ön bíróként élte le az életét, cselekvőként viszonyult a nagybetűs igazsághoz. Mint mondják, a bíróságokon nem igazságot, hanem jogot szolgáltatnak. Miként oldhatók fel azok a helyzetek, amikor a „természetes igazságérzet” összeütközésbe kerül a paragrafusok előírásaival? Ez ugyanis szinte mindennapos „élmény” az életünkben. – Külön tanulmányt érdemelne a kérdés. Az nagy baj lenne, ha a bíróságok csak jogot szolgáltatnának igazság nélkül, mert azt jelentené, hogy a törvényhozói munka, a jogalkotás nem az emberek, a társadalom érdekében történik. A felhatalmazott ítélkezőnek mindig meg kell találnia a megoldást a paragrafusok, a valóság és az egyéni érdek viszonylatában. Aki erre képtelen, az álljon fel és vesse le a talárt. Ez egy nagy felelősség. Büntetőbíróként egy időben az élet elleni ügyeket tárgyaltam. Előfordult nem egy esetben, hogy nem volt szemtanú, csak közvetett bizonyítékok, és a vádlott tagadásban volt. A mérlegelés során azt kellett eldöntenem, hogy bűnös vagy sem. Ami azt jelentette, hogy 20 év fegyház vagy, hogy vegyék le a bilincsét és hazamehet. Belátom sarkos a példa, de valóságos. Ha nem lett volna meggyőződésem, hogy igazságot is szolgáltattam, bizonyára lelkiismeretileg nagyon nehéz életem lett volna. De hál' Istennek nyugodt éjszakáim voltak… A történelmi érdeklődésem következtében az írás nekem – neves írónk, Déry Tibor szavaival élve –, több volt, mint elfoglaltság, egyfajta igazság keresés volt, s közben a hétköznapok hordaléka így ürült…

NAGYATÁDI HORVÁTH TAMÁS VERSEI

Nagyatádi Horváth Tamás

Pandemonium Két lépés között a földre köp. Nehéz műszerét igazgatja vállán, ne nyomja nagyon, míg Átok-földjén óvatosan jár; és mint ki sejt valamit, félve körbenéz, a messzibe kémlel, mozgást keres a Koponya-hegy alján, amerről hallja még Bernát lovagjainak csatazaját, de amerre csak apró ördögök árnyait látja munka közben – mintha makacs láz gyötörné. Aztán felállítja mérnöki leleménnyel okos eszközét, hogy a távolságokat megmérje körbe, és a szinteket. Rajza pontos lesz, jól használható, ha gazdája kéri majd égig érő tervéhez, a terméketlen pusztaság benépesítésekor. a jelenléted, ahogy megfeszülve játszod az érdektelent, a véletlenül ideszületettet.

Ashford (Egy régi képre) Ködös időben, amikor egyszerűbb a közlekedő angyalok rejtőzése, vidám részegség lángja gyúl és telepszik meg az emberszív kormos kályhájában, hogy feledtesse az ész megfontolt számításait, amelyek hazudott, ördögi fényektől sarkallva

35

36

NAGYATÁDI HORVÁTH TAMÁS VERSEI vernek gyökeret a fejben, hiszen így, amikor a szemerkélő, hideg esőben lassul kicsit a világ forgása, és a máskor erőszakosan jelenlevő dolgok vonalai homályosulnak valamelyest, máris elérkezik a csodák ideje, és ahogy lanyhul a zsigerekbe markoló gazdátlan szorítás, még az is előfordul, hogy virágot viszünk egy alig jelzett sírra, hogy imádkozzon értünk valaki.

Mártírok hava Most felhő keresztben a város felett, mintha tépés volna, és árnyék a szíveken, mintha súlyos ütés nyoma volna. Sírni látszanak a varjak, mintha valami újdonság volna, amiben épp csak élni lehetetlen, ahogy igazából mi nem is... Csak várjuk, hogy az égi tépés mentén mikor kezdenek a látomások újra a földre szivárogni, mikor feszül egymásnak újra üresség és üresség, mikor fakad vér a bomló rügyekből, hogy felnyissa a kövek szemét.

FILEP SÁNDOR – A HÉT FŐ BŰN (IRA ÉS ACEDIA) – ALAPOZOTT VÁSZON, EZÜSTVESSZŐ

37

38

A TOLDY-DÍJ ÁTADÁSA – BRÁJER ÉVA ÜNNEPI BESZÉDE

A Toldy-díj átadásán elhangzott beszédek, előadások, versmondások Román Károly tiszteletére* Brájer Éva Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Román tanár úr! Szinte reménytelen kihívás irodalmi társaság tagjai között a szó nyelvén gondolatokat közvetíteni. Egy-egy író magasságának alsó szintjét is lehetetlen súrolni, ez pedig itt halmozottan vonódik össze. Nem könnyű vállalkozás. Hosszasan nézem az üres papírt. Román tanár úr köszöntése a Toldy-díj átvételekor. Író, ember, tanár. Nem mint tanítás, nem mint az ismeretanyag átadása, visszakérdezése, de valami olyan magasság, ami messze elrugaszkodik a szó szoros értelmétől. „Ősbölény, ha érted mire gondolok” – mondta róla nekem egy képviselőtársam, aki a Vasváriban tanárként volt kollégája, de beült az óráira, élvezte a rendezéseit, mert az irodalmi színpad, aminek a lelkét adta, annyira zseniális volt. „Tudod, nem voltak nagy szavak, nem üres szónoki képesség volt. Az intellektus ereje áradt belőle”. Telekisként ez az egy dolog volt, amit irigyeltem a vasvárisoktól: Román tanár urat. Szellemisége ott lebegett a fehérvári gimnáziumok fölött. Képviselői pályám hajnalán az 56-os forradalom ötvenedik évfordulójának ünnepén Őt kérte fel Warvasovszky Tihamér polgármester az ünnepi köszöntésre. Nem tudom jobban mondani: telitalálat volt. Nem illő politikát hozni egy ünnepi köszöntésbe, ne értsék félre, kérem! Történelmi emlékezésünk egy fontos pillanatában intett háborgó, megnyugvást kereső lelkeket is ez a csendes, „minden oldaliság” felett álló szellemi erő és tekintély. Kneifel Imre emlékezése szerint filozófiatörténetet tanított. Görögökről, rómaiakról, a gondolkodás művészetéről úgy volt képes átadni az elmélkedést, oly mélyreható érdekes módon mutatta azt meg, ami egy életre megalapozta a gondolkodásom alapjait, nyitottá tett az ilyesfajta dolgok iránt. Zseniálisak voltak színielőadásai, fantasztikus volt, amit a gyerekekkel elért. Emlékezett Imre. Kubik Anna Spindler Bélától, aki szintén színész lett, hallott a tanár úrról. Felkereste Őt, mert a Telekiben nem volt jó irodalomtanár akkoriban. „Arra az emberre minden kitüntetés ráfér! Önzetlen. Bármikor lehetett menni a lakására. Elképesztően felkészült, amiket útravalóul mondott azt mindig jókor, jó helyen mondta. Szép emlékeim vannak és nemcsak tanár úrral kapcsolatban. Mindig érezhető volt a feleségének a támogatása is, családtagként kezeltek, családban érezhettem magam. Kialakított bennem egy erős maximalista igényt, ami saját magával szemben is jellemezte, a tanítványai ezáltal is valahogy egy nyelvet beszéltek. Válogatottan, élvezetesen tud beszélni. A könyvesboltbéli találkozásainkkor is simán 'lenyomott' egy irodalomórát”. Tanár úr! Én ennyi gyönyörűséget még nem hallottam emberről, mint Tanár úrról. Sehol egy de, ámde, bár vagy ehhez hasonló. Több alkalomból is köszönthettük már, a város díszpolgáraként és most a Toldy-díj átvételekor. Tanár úr, gratulálunk! A Jó Isten éltesse! Köszönöm megtisztelő figyelmüket!

POMOGÁTS BÉLA – MAGYAR DUNÁNTÚL

39

Pomogáts Béla

Magyar Dunántúl* Európa valamikor a régiók Európája volt, és valamely terület gazdasági, kulturális és politikai megszervezését nem az állami vagy birodalmi kormányzat, hanem a helyi igazgatás végezte, többnyire eredményesebben, mint később a központosított államhatalom. (Erdély története mutathatja erre a leginkább meggyőző példát: a három „államalkotó” nemzet, a magyar, a székely és a szász közösség autonómiája évszázadokon keresztül eredményes államalkotó tényezőnek bizonyult, ezt a szerkezetet kellett volna kiegészíteni a román nemzeti autonómiával, ez azonban sajnálatos módon elmaradt.) Az Európában hagyományos regionális egységek, tartományok és országrészek saját hagyományaik szerint fejlődtek, és persze előfordult, hogy idővel önállósították magukat, s kiválva a feudális állam keretéből, szuverén országok lettek. Többnyire azonban megmaradtak a magasabb államszervezetek keretében: ezekből a magasabb és átfogóbb szervezetekből lettek később a nemzetállamok. E nemzetállamok, különösen azok, amelyek csak a tizenkilencedik század második felében jöttek létre, mint Németország vagy Itália, mindazonáltal későbbi fejlődésük során is fenntartották a belső régiók kereteit, mi több, ezek a keretek az államstruktúra felépítésében is szerepet kaptak, például Németországban, amelynek államszervezetén belül a tartományok: a „Land”-ok jelentékeny autonómiát élveztek és élveznek. Hasonló gazdasági és politikai jellegű régiók kaptak szerepet Nagy-Britanniában (a történelmi országok: Anglia, Skócia, Wales és ÉszakÍrország révén), korábban Ausztriában (az egykori „örökös” tartományok által), Olaszországban a regionális rendszer következtében, újabban a decentralizált mó-

40


don szervezett Spanyolországban, sőt Franciaországban, ahol a hagyományosan igen erősen érvényesülő központi hatalom néhány fontos kormányzati feladatot a tradicionális országrészek („région”) hatáskörébe utalt. Köztudomású, hogy a regionális autonómia elve érvényesül igen széles körben Svájc államéletében is: a kisebb régiók, az – egy-egy magyarországi járásnak, megyének megfelelő – kantonok igen széles körű önkormányzat alapján intézik belső ügyeiket.

Regionális kultúrák A nemzeti államok kialakulásához hasonlóan a nemzeti irodalmak ugyancsak a regionális irodalmi kultúrák közeledése, illetve egyesülése révén jöttek létre. Mindazonáltal érezhetőek voltak akár a tizenkilencedik, akár a huszadik században azok a törekvések is, amelyek a korábbi regionális hagyományok felújítását tűzték célul maguk elé. Mintha az államépítő és ennek megfelelően a nemzeti egység megteremtésére irányuló politika erősen központosító törekvéseivel szemben időről időre új öntudatra ébredtek volna a tradicionális történelmi és kulturális képződmények, a nemzeti kereten belül külön színeket képviselő népcsoportok, a nemzeti kultúrán belül külön karaktert mutató kulturális regionalizmusok. Ezek a regionális kultúrák esetenként igen hatékonyan járultak hozzá Európa kulturális „térképének” gazdagításához, talán elegendő, ha a franciaországi provanszál vagy a spanyolországi katalán irodalom gazdagságára utalok. A huszadik század első négy évtizedében Európa-szerte elterjedt „szellemtörténeti” iskola, amely kétségtelenül új gondolkodást és szemléletet hozott a tizenkilencedik század második felében uralkodó pozitivizmus után, nagymértékben kedvezett a regionális irodalmak elismerésének. Általános visszhangot keltett két német tudós: August Sauer és Josef Nadler „tájirodalmi” elmélete („Landschaftstheorie”), amely a nemzeti irodalom történelmi tájegységek szerint kialakult változataival foglalkozott, s a német irodalmon belül meg kívánta különböztetni a porosz, a szász, a bajor, a sváb, a thüringiai, a sziléziai, a szudéta és más hagyományokat. Ezt az elméletet legátfogóbb módon Josef Nadler Literaturgeschichte der deutschen Stämme und Landschaften című, igen részletes képet adó – négy vaskos kötetben megjelent – munkája dolgozta ki. A helyi irodalmi hagyományok ápolását, az irodalmi regionalizmusok fenntartását szorgalmazta a német „Heimatdichtung”, illetve a francia „régionalisme” szellemi irányzata is. Az előbbi a német vidéki élet ábrázolását, a „romlatlan” falusi szellem kifejezését tűzte ki célnak maga elé, s a kulturális törekvéseket úgymond egységesítő városi irodalom ellen lépett fel tulajdonképpen konzervatív eszmék alapján. Irodalmi képviselői közül Hermann Stehr a sziléziai, Emil Strauss a sváb, Hermann Löns a porosz, Eduard von Keyserling a brandenburgi, végül Peter Rosegger a stájerországi osztrák regionális hagyományokat kívánta képviselni, illetve életre kelteni. A francia regionalisták is a vidéki élet ábrázolására, a hagyományos „népi lélek” megszólaltatására törekedtek, midőn valamely franciaországbeli táj vagy éppen egy Franciaországon kívüli francia népközösség tradíciójának és lelkületének kifejezését tekintették feladatuknak. Ilyen módon vált Henri Bosco a


41

provanszál, Maurice Genevoix a Loire menti, Henri Queffélec a bretagne-i, Charles Ferdinand Ramuz a svájci, illetve Louis Hémon a québeci – azaz a kanadai francia – regionalizmus írójává. Magyarországon kevésbé alakultak ki a feudális regionalizmusnak azok az intézményei és hagyományai, amelyek a kontinens nyugati és déli részén oly elevenek és hatékonyak voltak. A középkori magyar állam szervezetében csupán a „társországi” státust élvező Horvát-Szlavónországnak, a több-kevesebb időre a magyar államhoz kapcsolt balkáni bánságoknak és az erdélyi vajdaságnak volt a nyugat- és dél-európai regionális struktúrákhoz hasonló félig-meddig autonóm helyzetük. Kulturális régiók azonban a történelmi Magyarországon belül is létrejöttek, noha nálunk, ellentétben mondjuk a Német Birodalommal, nem voltak igazán meghatározók az országrészek szerint történő kulturális elkülönülések, s talán csak az erdélyi magyar szellemi életnek volt valamelyest független kulturális hagyománya és identitástudata. Ezt nemcsak az önálló erdélyi fejedelemség kultúrája mutatta, hanem azoknak a korai „transzilvánistáknak”, például Apor Péternek és Cserei Mihálynak a munkássága is, akik Erdélynek a Habsburg Birodalomba történt betagolása, vagyis a magyar korona országainak közösségébe való visszatérése után adtak nagyobb hangsúlyt annak, hogy fenn kell tartani az erdélyi hagyományokat és identitást. Illetve később azoknak az íróknak, publicistáknak és államférfiaknak, például Jósika Miklósnak és Kemény Zsigmondnak, később Dózsa Endrének, Gyallay Domokosnak, a fiatal Kós Károlynak és másoknak a tevékenysége, akik ugyancsak nagy meggyőződéssel hangoztatták azt a követelményt, hogy Erdélynek a maga szellemi, politikai tradícióit kell követnie. Az erdélyi önállóságnak ez a hagyománya talán jótékonyan befolyásolhatta volna az első világháborús vereséget követő területi átrendezést: egy területi autonómia birtokában szervezett Erdély (Magyarországgal, illetve a Monarchiával közjogi egységben), amelyben a román nemzet is államalkotó közösségnek számít, talán nehezebben lett volna leválasztható a magyar államközösségből. Persze ez csak optimista feltételezés.

Irodalmi tájak – tájirodalom A magyar irodalom történeti önismeretében, szemben a magyar politikai kultúra imént vázolt regionális jellegű változataival, voltaképpen szokatlan az írói egyéniségek és az irodalmi művek regionális szempontú szemlélete és vizsgálata. Irodalmunk sok évszázados fejlődésében a regionális szempontoknak, a „helyi színeknek”, a történelmi és kulturális hagyományoknak is kétségtelenül volt szerepük, ám valószínűleg közel sem olyan mértékű, mint például a regionális hagyományokat talán leginkább képviselő német vagy olasz irodalomban. Voltak természetesen irodalomtörténeti kísérletek nálunk is, amelyek a magyar irodalom történeti rendszerezése során irodalmi kultúránk regionális tagozódását vették alapul, és az egyes táji hagyományok éles szembeállítása révén próbáltak meglehetősen merésznek tetsző következtetésekre jutni. Hirtelen két ilyen elméletre utalnék: Vahot Imre Dunai és tiszai költők és Kazinczy Ferenc művésziskolája című,

42


1844-ben megjelent tanulmánya a magyar nemzeti irodalom három regionális hagyományát, illetve karakterét különíti el, a „dunai” költőket epikus, a „tiszaiakat” drámai, a felvidékieket pedig lírai karakterként jellemezve. Közel egy évszázaddal később, 1930-ban Farkas Gyula A magyar romantika című művében tett kísérletet arra, hogy a regionális tradíciók jegyeivel magyarázza a születő romantikus irodalom változatait. (Különösen a dunántúli író, Kisfaludy Károly és Vörösmarty tájjal kapcsolatos élményvilágát mutatta be úgy, mint a nemzeti romantika egyik forrásvidékét.) Ezek az elképzelések azonban nem érintették komolyabban a magyar nemzeti irodalom szemléletét és történetének feldolgozását; irodalomtörténet-írásunk – a múltban és a jelenben egyaránt – nem regionális, hanem eszme-, irodalom- és stílustörténeti szempontok, illetve vizsgálatok nyomán rajzolt képet a hét évszázados magyar irodalmi kultúráról, s a tájélmények vizsgálata csupán színezte ezt a képet, mint ahogy színezte az írók történelmi ismereteinek és élményvilágának elemző vizsgálata is. Irodalmunk regionális hagyományai éledtek fel, voltaképpen kényszerű módon, a trianoni szerződés és a történelmi Magyarország felbomlása következtében, a kifejlődő magyar kisebbségi irodalmakban: Erdélyben, a Felvidéken és a Délvidéken, később Kárpátalján. A regionális irodalmak kibontakozásának igénye azonban nemcsak a magyar kisebbségi literatúrákban kapott teret, hanem a magyarországi irodalomban is. A két világháború között, különösen a harmincas években, ismét napirendre került a kulturális decentralizáció ügye, s egyre-másra szerveződtek meg a nagyobb magyar vidéki városok irodalmi társaságai, szellemi műhelyei és kulturális folyóiratai. Ilyenek jöttek létre Debrecenben, Szegeden, Pécsett, sőt Székesfehérváron és Kőszegen is, és jól kirajzolható jellegzetességgel éledtek fel egyfelől a „dunántúli” (a „pannóniai”), másfelől az „alföldi” irodalmi hagyományok – azok a szellemi tradíciók, amelyeket egyfelől a dunántúli Berzsenyi Dániel, Kisfaludy Károly, Vörösmarty Mihály és Babits Mihály, másfelől az alföldi Csokonai Vitéz Mihály, Arany János és Móricz Zsigmond képviselt.

Költészet és regionalizmus A „helyi színek” („couleur locale”) és a regionális hagyományok megjelentek a magyar költészetben is. Ebben a vonatkozásban érdekes tanulságokkal szolgál, ha mérlegre helyezzük a Nyugat 1919–1920 után fellépő nemzedékeinek: az úgynevezett „második” és „harmadik” generációinak a költészetét. Ezeknek a nemzedékeknek a költői általában a természet ősi nyugalmában és tündéri idilljében kerestek menedéket a társadalmi létben dúló küzdelmek elől. Szabó Lőrinc a Föld, erdő, isten, Fodor József a Lihegő erdők, Erdélyi József a Világ végén és Berda József az Öröm című verseskönyvek tanúsága szerint ugyanúgy a természet ölén találta meg az áhított békességet, mint néhány esztendő múltán Radnóti Miklós Pogány köszöntő, Vas István Őszi rombolás és Zelk Zoltán Ülj asztalomhoz című verseskönyvében. A magyar líra tájszemléletében mindazonáltal meglehetősen nagy változás ment végbe alig egy évtized folyamán. A fiatal Szabó Lőrinc vagy Radnóti Miklós idilli tájai még a költői képzelettől nyerték alakjukat és színeiket. Az a „benső táj”,


43

amelynek természeti képét és pásztori életét klasszikus minták és nosztalgiák ihlették, egészen más jellegű volt, mint a harmincas években kibontakozó költészet természeti világa. Ez a természeti világ már nem bukolikus minták, hanem valóságos hazai tájak hatására született: vagyis a költői szöveg (különösen a költői képek) nyomán fel lehetett ismerni az ihlető természeti környezetet. Szerb Antal 1938-ban írott kis esszéje, a Természet vagy táj szellemesen különbözteti meg a két fogalmat. A természet fogalma szerinte a városi civilizációban kialakult mesterkéltség elutasítását, panteista sejtelmeket rejt magában, ezenkívül erősen emocionális jellegű: „A természetbe belevetítik az emberi érzésvilág egész gazdagságát, a természet vidám, melankolikus, sivár, ujjongó, játékos, vigasztaló, Érosszal telített, haragvó.” A táj fogalma ezzel szemben nem rekeszti ki magából a társadalmi és történelmi mozzanatokat. Nem kíván romantikus kivonulást a civilizációból, ellenkezőleg, konkrét történelmi és kulturális hagyományokra utal: „A tájba – olvasom Szerb Antalnál – beletartozik az ember és az ember műve is. Fontos színe a város a hegy lábánál, a távoli falvak, várromok és kolostorok, amelyek megváltoztatják a hegyek kontúrjait; sőt a közeli házak is. Mindezek etnikai vagy művészeti milyensége még a tisztán természeti jelenségeknél is erősebben befolyásolja a táj jellegét.” A természet fogalma mintegy a költészet mitologikus fogalmai közé tartozik, a táj fogalmának kultúrtörténeti jellege van. „…a természet – mondja Szerb Antal – ahistorikus, időtlen fogalom, szinte ellentéte a történelemnek, a táj pedig csupa történelem.” Ez a történelmi tájfogalom jelenik meg a két világháború közötti korszak költőinél. A verseikben alakot öltő táj nemcsak menedéket kínál a társadalomban dúló válságok elől, biztonságot is ad, feladatot is kijelöl. A költő a táj meghitt világában érzi otthon magát, a táj hagyományai alakítják kultúráját, elmerül történelmében, felelősséget vállal népének sorsáért. Ennek az otthonosságnak, hagyománynak és felelősségnek a jegyében lesznek a két háború közötti korszak – a városi áramlatok, illetve a kibontakozó népi irányzat – költői valamely történelmi táj követei és énekesei. Vas István és Rónay György „történelmi tája” Budapest, Weöres Sándoré, Jankovich Ferencé és Takáts Gyuláé a Dunántúl, Gulyás Pálé, Kiss Tamásé, Nagy Imréé az Alföld, Jékely Zoltáné, Dsida Jenőé, Szabédi Lászlóé, Kiss Jenőé Erdély, Győry Dezsőé és Mécs Lászlóé a Felvidék, Berkó Sándoré és Sáfáry Lászlóé Kárpátalja, Dudás Kálmáné és Fekete Lajosé a bácskai táj.

Magyar Pannonia A Dunántúl mint kulturális és „lelki” táj valóban saját természeti, illetve urbánus képével és históriai múltjával van jelen irodalmunk, általában a magyar szellemiség történetében. Ebben a történeti vagy éppen költői tradícióban egyaránt szerepe van a Dunántúl magas kultúrájának és népkultúrájának: az irodalomnak, a művészetnek, a zenének és persze a tudományosságnak. A táj természeti képéről alighanem Babits Mihály adta a leginkább jellemző képet, midőn 1940-es Itália és Pannónia című írásában az olasz tájhoz hasonlította dunántúli szülőföldjét (hoszszabban idézem a költőt, minthogy írása a dunántúli költészet karakterének igen

44


találó összefoglalását adja!). „A mai Pannónia – írja Babits – csupán egy táj. Nem lakja külön egységes népfaj, s nincs politikai különállása. Mi jogosít föl mégis egységet látni benne? Mi bátoríthatja föl a vakmerő és kötőszót, hogy nevét összekösse az Itália varázsos nevével? A tények sokasága itt nem jelent semmit. Aki azonban maga is pannóniai és Itália szerelmese, annak számára a kérdés felesleges, szinte értelmetlen. Lelki dolgokról van szó, s a tájaknak is van lelkük. Ha létezik az emberek között Wahlverwandtschaft, miért ne lehetne ilyesmi a tájak között is? A latin és pannón lélek igazi viszonyát talán nem is a hatások és tényleges kapcsolatok mutatják. Pannónia legnagyobb költőjét, Vörösmarty Mihályt, alig érte közvetlen itáliai hatás. Szelleme mégis sokkalta latinabb, mint más tájakról való nagyjainké, s zenéje, a színei olykor Vergiliust, olykor Dantét juttatják eszünkbe. A pannóniai táj titkos és mély latinsága zenél benne. Miben áll ez a latinság, mi a titka és lényege, ki tudná szavakkal meghatározni? Ruskin egyszer megpróbálta osztályozni a tájakat, színeikkel jellemezve, s Itáliát »kék táj«-nak nevezte. Én is kéknek neveztem Pannóniát ifjonti versemben. »Gömbölyű, szelíd, színjátszó, kék vidék…« Igazában azonban egyik vidék sem kék, mind a kettő tarka és változatos színű. Tarkaságuk enyhe és kulturált tarkaság, mely foglalkoztatja, megtölti, bebútorozza a képzeletet, s mégsem teszi azt sötétté s nehézzé. Szelíd, latin, zenélő tarkaság. Ilyen tájakat szánt az isten az emberi szellem édes otthonául.” Ha magyar tájak és különösen Pannónia „irodalomtörténetét” éppen csak érinteni szeretném, két dunántúli költőre kell hivatkoznom: Berzsenyi Dánielre és az imént idézett Babits Mihályra. Berzsenyi költészetében személyes és varázslatos emlékművet állított szülőföldjének, talán elegendő, ha közismert Búcsúzás Kemenesaljától című klasszikus elégiájára hivatkozom. Most mégsem ezt a versét idézem fel, hanem a kevésbé ismert Magyarország című ódai költemény sorait, ez a dunántúli szülőföld gazdagságát és meghittségét mutatja be: Itt, hol szőke vizét a Duna rengeti, Árpád gazdag arany hantjain, oh hazám! Ceresnek koszorús homloka illatoz, S a bőség ragyogó kürtje mosolyg reád. Termékeny mezeid mennyei harmatok Mossák, s csűreidért Europa írigyed. Itt édent mutató sorhegyek oldalin Bacchus tölt poharat, s néked az isteni Nektár legnemesebb vedreiből merít. Itt Arkádia zöld halmai nyílanak, Hol Pán legjelesebb barmok után dalol, Barmok, millyeneket boldog Arábia Nem látott, sem egyéb nemzet az ég alatt. De lássuk Babitsot, több mint három évtizeddel az előbb idézett vallomásának születése előtt emlékezetesen szép versben hasonlította össze Itáliát és Pannóniát. Itália című, 1908 augusztusában keltezett szonettjében mindazonáltal nemcsak a


45

táj természeti képében található hasonlóságra utalt, hanem arra is, hogy a Dunántúl múltja ugyanúgy személyes érzelmeket kelthet, mint a történelmi emlékekben oly gazdag olasz föld. Babits így beszél: Itália! Tudom városaid csodálni, hol dús sikátoron vidám nép bizsereg. Lázas az ily szük út, mint testben kék erek, s nemes, habár hanyag, szennyében is királyi. Vonzanak íveid s tűnt fényed palotái, árkádod, oszlopod, a sugaras terek, hol elszédülnek az ideges emberek; vonzanak a sötét toronylépcsők csigái. De nem kékebb eged és a dombod se zöldebb, mint honni dombjaink, s a dunántúli ég, e gömbölyű, szelíd, színjátszó kék vidék. S olasz szív nem lehet emlékektől gyötörtebb a vén boltok alatt, az ősök piacán, mint én, ha földeden bolyongok, bús hazám! Igen, a Dunántúl történelmi és kulturális táj, méghozzá a magyar nemzeti kultúra tárgyi emlékekben és régi nagy szellemi értékekben talán leggazdagabb otthona. Várkonyi Nándor A Dunántúl történeti hivatása című, 1941. június 7-én a pécsi Janus Pannonius Társaságban tartott felolvasása számos históriai adatra, adalékra hivatkozva bizonyítja ezt. Elsősorban a Szent István által megindított és az Árpád-házi uralkodók által következetesen folytatott keresztény országépítés hatalmas művére és gazdag eredményeire hivatkozik, midőn a következőket írja: „Az országépítés nagy színpada Pannónia: ez a legtisztább magyarság európai fészke. Az első fejedelem, aki Európa felé is tekint, Esztergomot teszi székhelyévé: felépítteti az első magyar várat, benne palotáját és az első keresztény templomot; ő veti meg alapját a pannonhalmi monostornak is. Esztergomban születik és kereszteltetik meg fia, István, aki Fejérvárt emeli székvárosává, s ide hívatva a velencei Szent Márk-templom mestereit, bazilikát emeltet velük családi, szentélyül és temetkezőhelyül. A királyné városa Veszprém, az érsek Esztergomban székel. Pannonhalmán szállnak meg Nyugat hírnökei, már Géza idejében, s megteremtik a nyugatias magyar művelődés első fellegvárát. A hittérítésnek, vagyis a magyarság új irányú civilizálásának munkáját három dunántúli bencés kolostor indítja el: a pannonhalmi, a pécsváradi és a bakonybéli. A pannonhalmi szerzet könyvtára a XI. században 80 kódexet számlál, míg a 200 évvel régibb és gazdag kremsmünsteri apátságé Ausztriában csak hatvanat, melyet a népes szerzet 30 év alatt mindössze hússzal szaporít. Ugyanekkor Bakonybélben 87 kódexet találunk, köztük négy kincset érő drágaságot, Pécsváradon pedig 35-öt. A megtérített nép

46


hitéletét először a veszprémi és a győri püspökség szervezi, azután következik Nyitra, Vác, Kalocsa, Eger, Csanád. István tíz püspöksége közül öt dunántúli; a király személy szerint hét templomot emel, ezekből hatot a Dunántúlon. Kilenc kolostor közül, az említett pannonhalmin, bakonybélin és pécsváradin kívül, még négy épül itt István idején – az ország egyéb részein kettő. A zoborhegyi remeteklastrom még István előtti eredetű. Mindezek a magyarság új irányú művelődésének, az írás- és könyvműveltségnek középpontjai.” Valóban, a Dunántúl hagyományosan a magyar irodalmi kultúra, a „könyvműveltség”, a keresztény egyházi kultúra (nemcsak a katolikus hagyomány, mint Pannonhalma, Zirc, Esztergom, Veszprém, Pécs, Győr, Szombathely, hanem a protestáns tradíció is, mint Pápa és Sopron), a magyar „latinitás”, a magyar „európaiság” otthona és műhelye. Bizonyára nem véletlen, hogy a történelmi ország leginkább „európai” („nyugati”) jellegű városi kultúrái dunántúli városokban találták meg otthonukat: Székesfehérváron, Esztergomban, Veszprémben, Sopronban, Pécsen, a régió közelében található Pozsonyban, Komáromban (és a Dunántúl mellett az erdélyi és partiumi nagyvárosokban: Kolozsváron, Nagyváradon, Marosvásárhelyen, Brassóban). Ezt tanúsítja a dunántúli városok építészeti kultúrája: az egykori várak romjai, a román, gótikus és barokk székesegyházak, az egyszerű falusi templomok, a főnemesi kastélyok, a köznemesi udvarházak, akár a polgári, a céhes, a népi építkezés emlékei. Az a jellegzetesen hazai fogantatású „parasztbarokk”, amelyet leginkább a Balaton-felvidék, Somogy és Zala falvaiban találhatunk meg. Ugyanezt a szellemiséget őrzi a dunántúli népi kultúra és népművészet, a hímzések, a faragások, az agyagművesség tárgyi világa (Takáts Gyula írt szép verseket ennek a dunántúli népi kultúrának a tárgyi emlékeiről.) A Dunántúl és a dunántúliság hagyományát elsősorban mégis az irodalom, kivált a költészet hordozza, hiszen Pannónia mindig a Magyar Múzsa kedves otthona volt. A régiségben a Pécsett lakozó Janus Pannonius, majd a horvát főnemesből dunántúli magyar költővé – és hadvezérré – vált gróf Zrínyi Miklós, később Faludi Ferenc volt a dunántúli táj és história énekese. A magyar romantika kifejezetten a Dunántúl költészetében virágzott fel: Berzsenyi Dánielnél, a két Kisfaludynál, Vörösmartynál, aki a Dunántúlról is valósággal „költői enciklopédiát” adott. A huszadik század magyar költészetében is egyik vezető szólamként van jelen a dunántúliság: Babitsnál és Illyésnél, majd Weöres Sándornál, Takáts Gyulánál, Jankovich Ferencnél, Csorba Győzőnél, Somlyó Györgynél, később Nagy Lászlónál, Juhász Ferencnél, Kormos Istvánnál, Fodor Andrásnál, Csoóri Sándornál, Kalász Mártonnál, Ágh Istvánnál, Bella Istvánnál, Baka Istvánnál, Parancs Jánosnál, Nagy Gáspárnál. És persze az elbeszélő irodalomban: korábban báró Eötvös Józsefnél, illetve Jókai Mórnál, aki a dunántúli táj és élet egyik legcsillogóbb krónikása volt, később a táj középkori múltjáról oly életszerű és gazdag freskókat festő Kodolányi Jánosnál, a dunántúli kisnemesek, parasztpolgárok és értelmiségiek életét megörökítő Németh Lászlónál, Takáts Gyulánál és Tatay Sándornál, vagy a második világháború utáni írónemzedékekhez tartozó Kamondy Lászlónál, Szabó Istvánnál, Galgóczi Erzsébetnél, Szakonyi Károlynál, Rákosy Gergelynél, Lázár Ervinnél, Vathy Zsuzsánál. Ők nemcsak a magyar életnek, hanem dunántúli


47

szülőföldjüknek is hiteles krónikásai. Műveikből az országrész történelmi krónikáját, szociológiáját és művelődéstörténetét lehetne összeállítani.

Dunántúl és Erdély Minden „igazi” ország, megkockáztatnám ezt a feltevést, két egymással szervesen összefüggő, egymástól mégis jól elhatárolható nagyobb kulturális tájra épül. Ezzel mintha az organikus létet utánozná, az emberi szervezet felépítését, amely többnyire párosával foglalja magában a szerveket, és például a bal és a jobb oldali agyféltekének egymástól egészen eltérő szerepet ad. Nos, Európa szinte valamennyi nagy történelmi múltra visszatekintő és igen gazdag, változatos kultúrát létrehozó országa esetében megfigyelhető ez a kettősség, általában az északi és a déli vidékek egymást kiegészítő hagyományaiban. Az északi – párizsi, strasbourgi, normandiai, Loire menti – francia kultúra más, mint a déli tartományok – Provence, Languedoc, Aquitaine – kultúrája. Az észak-német – porosz, Rajna-vidéki, a Hansa-városokban kialakult – kultúra más, mint a déli – a bajor vagy éppen a tiroli – az észak-olasz – lombardiai, toscanai – más, mint a dél-olasz – nápolyi, szicíliai – kultúra és hagyomány. Ezek a kulturális és tradicionális eltérések általában regionális kultúrákat hoztak létre, s mind a középkorban, mind újabban éppen napjainkban, a szemünk láttára – például Itáliában – politikai feszítő erőt is jelentenek (még az olasz állam regionális „feldarabolása” is szóba került!). A hagyományos magyar kultúrtájon nem Észak és Dél, hanem Nyugat és Kelet kapta a nagyobb kulturális régiók kialakítójának szerepét, és a magyar történelemben és művelődéstörténetben a Dunántúl és Erdély alakított ki nagyobb, önálló regionális tradíciót. A történelmi ország területén persze máshol is jöttek létre – kisebb – kulturális régiók: az Alföld vidékén, Debrecenben, Egerben és Kecskeméten, Északkelet-Magyarországon: Sárospatak, Miskolc, Kassa, Eperjes, Ungvár és Munkács körül, vagy éppen a régi Felvidék – pontosabban: Felső-Magyarország – nyugati részén: Pozsony, Nyitra, Nagyszombat körül. Ezek a kisebb régiók azonban általában a két nagy történeti és kulturális régió valamelyikének vonzáskörébe tartoztak: Debrecen, Kassa, Ungvár, Sárospatak az erdélyi indíttatásokat követte (vagy maga hatott az erdélyi fejlődésre, mint Sárospatak), s nemegyszer, így az önálló Erdélyi Fejedelemség idején, Thököly és Rákóczi korában politikailag is Erdélyhez tartozott. Az északnyugati régió: Pozsony, Nagyszombat és különösen Komárom, amely jellegzetes dunántúli – kisalföldi – város, mindig a nagy nyugat-magyarországi kultúrtáj része volt, s ennyiben jellegzetesen dunántúli tradíciókat követett. Dunántúl és Erdély: alighanem ez a két hagyományos kulturális régió alakította ki azt a mentalitást, amelyet történeti és művelődéstörténeti, következésképp szellemtörténeti és „lelki” értelemben magyarnak nevezhetünk. De miben különbözött egymástól ez a két régió? Természeti képükben kétségtelenül érzékelhetők a különbségek, egyrészt az inkább valóban „olaszos” és „franciás” dunántúli dombvidék, másrészt az inkább kelet-európai jellegű alföldi tájak és az alpesi jellegű erdélyi, kárpátaljai magas hegyvidékek között. A történeti különbségek

48


azonban aligha találhatók meg azokban a karakterjegyekben, amelyekkel a közvélekedés hagyományosan egyrészt a Dunántúlt (Nyugat-Magyarországot), másrészt Erdélyt (Kelet-Magyarországot) szokta jellemezni. Dunántúl katolikus, Erdély protestáns – mondják, és megfeledkeznek a Dunántúl protestáns fellegvárairól: Pápáról, Sopronról, Csurgóról, megfeledkeznek Erdély katolikus központjairól: Gyulafehérvárról, Kolozsvárról, Csík megye városairól, egyházi központjairól, Dunántúl „aulikus”, „megbékélő”, „realista”, Erdély „lázadó”, szembeszegül az adott realitásokkal – mondják, és megfeledkeznek a politikai realitásokat megváltoztatni kívánó Zrínyiről, a kuruc Dunántúlról, megfeledkeznek Erdély nagy politikai realistáiról: gróf Bethlen Miklósról, báró Kemény Zsigmondról vagy éppen a mögöttünk maradt huszadik század jelentékeny erdélyi politikai személyiségeiről: gróf Bánffy Miklósról, Kós Károlyról, Tamási Áronról, Kuncz Aladárról. A hagyományos gondolati kliséknek (mint általában) alighanem ebben az esetben sincs igazuk. A dunántúli és az erdélyi régió közötti talán legfontosabb különbség valójában az egész magyarság történelmi és kulturális sorsválasztásából és sok évszázados politikai, valamint művelődési orientációjából következik. A Dunántúl is, Erdély is hagyományosan a vele szomszédos nagyobb világpolitikai és kulturális régió vonzásában élt: Dunántúl a Nyugat (a nyugat-európai kereszténység és civilizáció, gazdasági fejlődés és urbanizálódó műveltség), Erdély a Kelet (a bizánci kereszténység, a keleti politikai kultúrák) vonzásában. A Dunántúl, az egész magyarság történelmi sorsválasztásának megfelelően, mindig nyitott volt a nyugatról érkező indíttatások, hatások, szellemiség és ízlés előtt, mindig integrálni kívánta és tudta ezt a szellemiséget, ezeket a hatásokat. Erdély ellenkezőleg, saját nemzeti identitásának megőrzése végett, zárkózott maradt a kelet felől érkező befolyással szemben, sőt, többnyire – fegyveresen is – védekezni kényszerült ellenük: a tatár betörésekkel, a török hódítással s később a román elözönléssel szemben, és ezekben a harcaikban végül is, fájdalmas módon, alulmaradt. Ez egyszersmind az egész magyar kultúra tragédiája: az, hogy Erdélyt végül is el kellett veszítenünk, történelmünk és kultúránk egyik felétől fosztott meg bennünket. Már csak ennek következtében is erőfeszítéseket kell tennünk a jelenlegi erdélyi szellemiség, mindenekelőtt az irodalom és a tudományosság hazai befogadására és megismertetésére (itt Székesfehérváron is, ahol, elismerés jár azoknak, akik megszervezik, minden esztendőben megrendezik a határokon túli magyar irodalom emléknapját). A Dunántúl: a „magyar Dunántúl”, néhány kisebb, mindazonáltal fájdalmas veszteségtől, például az osztrák határ melletti váraktól és kastélyoktól (Borostyánkő, Kismarton, Köpcsény, Léka, Nagymarton, Németújvár, Rohonc, bár ezek is fájdalmas veszteségek, aki meglátogatja őket, átélheti ezt a történelmi fájdalmat) eltekintve tulajdonképpen megmaradt nekünk, mint a nemzeti történelem és kultúra sok évszázados szülőföldje, otthona. Közelmúltunk gyötrelmes és tragikus történetében mindez aligha alábecsülhető értéket, a történelmi és kulturális örökség megőrzését jelenti. A „magyar Dunántúl” nem csak a dunántúli magyarok, hanem minden nemzettársunk teljes joggal nagyra becsült történelmi öröksége, a dunántúli hagyomány és kultúra mindannyiunk közös nemzeti tulajdona.

SEBŐK MELINDA – EGY DUNÁNTÚLI KÖLTŐNEMZEDÉK HÁROM ARCA

49

Sebők Melinda

Egy dunántúli költőnemzedék három arca* (Nagy László – Takács Imre – Fodor András) Nagy László verse, Az örök hiány köszörűjén „igazi fordulatot jelentett József Attila költészetének megítélésében. […] Ebben a versben költő idézi a költőt, olyan valaki, aki képes volt megérteni és fölmutatni elődje valódi természetét. A Nagy László vers kulcsszavaival – szellem, szerelem, szeretet, végtelen, a semmi partjain – valóban közelebb jutunk József Attila költészetének lényegéhez. Hiszen ő igazán a végtelent vette birokba azzal, hogy a semmi partjairól a külső és a belső végtelen titkainak felismeréséig jutott, és költészetében ezeket szólaltatta meg, s ezekből építette föl az újabb világot”1 – olvashatjuk Román Károly Tallózás az irodalomban című kötetében. József Attila költészetének megítélésében valóban igazi fordulatot jelentett a világháború után szárnyukat bontogató, majd a történelmi kor szorításában eleinte kibontakozni képtelen művészek lírája. József Attila megidézése, a költészetével való dialogikusság, a versben megtestesült erkölcs számos lírikusnak lett példa és magatartás. Nagy Lászlótól, Pilinszkytől, Fodor Andráson, Takács Imrén át egészen Juhász Ferencig vagy Tornai Józsefig sorolhatnánk azokat a művészeket, akik a József Attila-i életút küzdelmét ifjú szívekben élesztették újjá. Az új népi líra 1920-as években született képviselői – Nagy László, Takács Imre és Fodor András – harmóniát nem lelő világukban olyan etikai programot hirdettek, amelynek nemzeti-európai értékeit József Attila költészetében és Bartók zenéjében lelték. Bartók – aki Illyés Gyula, Szilágyi Domokos és Kányádi Sándor költészetének is ihletője (Bartók, Bartók Amerikában, Halottak napja Bécsben versekre gondolhatunk) – disszonáns akkordjainak belső feszültségével időtálló esztétikai értéket képvisel. A művészi példa örökérvényűségének igazolásán keresztül vizsgálja önmaga eszméit a költő. Harmónia és diszharmónia, népi és európai összetettsége is jelképezi azt a példát, amelyet a zenében Bartók, a költészetben József Attila jelentett az 1945 utáni dunántúli költőnemzedék számára. 1956 tragikus eseményeire a magyar irodalom többféle választ adott, Fodor András Józan reggel, Takács Imre Kőangyal és Nagy László Himnusz minden időben kötetei a nemzeti felelősségérzet és a morális önvizsgálat intellektuális vívódásai. Nagy László a magyar nép sorsproblémáit, nemzettudatát, modernségét és európaiságát a bartóki modell húrjain, a folklór erezetén át az egyetemes kultúra magaslataira emelkedő 1965-ben megjelent Himnusz minden időben kötetével tudta megvalósítani. A költői érés olyan fordulópontja ez a kötet, ahol a felsőiszkázi nép szokásaiból, a népköltészet ösztönző erejéből táplálkozó költő a világirodal1

ROMÁN Károly, Tallózás az irodalomban, Vörösmarty Társaság, Székesfehérvár, 2014, 16.

50


mi folklórforrásokból is ihletet kapva, visszanyúlik a nemzeti kulturális örökség hagyományaihoz. Nagy László műfajilag változatos kötetében: a himnusz, a vallomás, a rövidversek, a létfilozófiai dalok és a hosszúénekek mellett megjelenő portréversek igazi kulturális-szellemi gazdagodást jelentettek addigi pályáján. Nagy László így vall példaképei iránti hűségéről: „Hűségem mindig kötött a néphez, akinek a nyelvén írok. Hű akartam lenni a magyar költészethez. Balassitól József Attiláig […]: ami nemcsak síkraszállást jelent megmaradásunkért, hanem azt a gondolatot is kifejezi, hogy fölösleges áldozatok nélkül jussunk közelebb a már megbűnhődött eszményi jövőhöz”.2 A megidézett tragikus művészsorsokon keresztül Nagy László saját világképe is megmutatkozik. Minden portré önportré is, a megidézett hősök példázattá lesznek. A portrévers örökérvényű erkölcsi igazsága és a megidézett elődök kulturális-etikai szemlélete mögött azonban más-más költői beszédmódváltozatok figyelhetők meg. A Himnusz minden időben kötet tragikus hangoltságú portréversei a változatosság és a művészi hitvallás igényével gazdagítják Nagy László költészetét. A költői beszédmódváltás objektív-szubjektív kettőssége figyelhető meg a Bartók és a ragadozók portréversben is. Bartók a maga drámaiságában először „Új ritmikájú Sárkányölő”, a „programos harc” képviselője, aki „gyémántfejjel ütközik” a gonosz hatalmakkal, majd művészi erejével diadallal győz a ragadozók felett. Ezt követően a vers átvált egyes szám első személyű költői vallomásba: „… Nekik Bartók az elkerülhetetlen sorscsapás. Nekem példa és megváltás, mint a legfényesebb árvák: Ady és József Attila. Őt látom a magasban, fehéren izzó haját, a sztratoszférát legyőző szemeit. Tenyerében óra: méri és ellenőrzi a Mindenség zenéjét.” A verszárlat látomásos-metaforikus sugallata transzcendens magaslatokba emeli a zeneszerzőt. A komponista hagyomány és modernség szintézisét úgy tudta megvalósítani a „Mindenség zené”-jével, egyetemes művészetével, hogy a népi folklór és a pantetónia harmonikus világából kromatikus, diszharmonikus dallamot teremtett. A megváltás és a feltámadás keresztény motívumai az égi szféra kozmikus összetettségében mutatják Bartók példaértékű művészegyéniségét. Élet – halál – feltámadás gondolati-motivikus összetettsége a József Attila! -portréversben is felfedezhető. Nagy László József Attilához intézett fohászában felszólítja példaképét a feltámadásra, majd segítségért könyörög. Noha a vers nem vallásos, a szent-, a mártír- és a vértanú-kép mellett a Megváltó szimbóluma is rámintázódik József Attila alakjára. A porté épp a vers szakrális szimbolikája miatt tekinthető modern himnusznak is: a költő a „Mindenség summáslegényének” vallja 2 NAGY László, Interjú = Uő., Adok nektek aranyvesszőt. Összegyűjtött prózai írások, (szerk., Kiss Ferenc), Budapest, 1979, 59.


51

művészelődjét. A Nagy László-vers lírai alanya olyan válsághelyzetben van, akinek József Attila jelenti a hitet, a reményt, így a vers a felszólító módú igék sürgetésével az imádkozó-könyörgő költői beszédmód variánsait is megvalósítja. „József Attila! te add nekem a reményt, mert nélküle romlott a napvilág” (...) „Képzeletemre bízzál édes munkát” (...) „Segíts, hogy az emberárulók szutykát erővel győzze a szív szép szóval a száj!” Többféle műfaj és azokhoz kacsolódó költői beszédmódok/ beszédaktusok szintéziseként is értelmezhető a költemény. A himnusz / óda emelkedett – magasztos gesztusa; a fohász / könyörgés / ima felszólítása és a sirató lamentációja is megfigyelhető. A Bartók-portréval ellentétben a lírai én egyes szám második személyben szólítja meg elődjét. A költői beszéd modalitásainak eltérő variánsait vizsgálva először a faggatás-kérdezés-számonkérés („Miért játszott a szíved”, / „tudatod mért nyilalt?); majd az óhajtás („Csak szólhatnál, hogy érdemes!”); a parancs („Törd fel a törvényt”, „vedd fel kajla kalapod”, „nézz a szemembe”, „cáfold meg halálos logikád”); végül a kétségbeesett könyörgés („add nekem a reményt”, „bólints, hogy érdemes”, „Képzeletemre bízzál édes munkát”, „Segíts, hogy az emberárulók szutykát / erővel győzze a szív”) lírai szituációit képes a Nagy László-vers megszólaltatni. József Attila művészi-emberi portréjában a lírai én elődjének etikai-esztétikai nézeteivel, nyelvszemléletével úgy azonosul, hogy József Attila kései költészetének motívumait, intertextuális-stilisztikai transzformációit is beleszövi a versbe. Az Eszméletből ismert „törvény szövedéke” és más József Attila-i motívum is „felfeslik valahol”. Nagy László portréjában a játék, a mindenség, a törvény, a rejtelem, a fájdalom, a sík vidék és a szép szó metaforái indaként szövik át a vers szövevényes motívumhálóját. A József Attila-lírából ismert trópusok azonban új értelmet kapnak! József Attila felszólításai („A mindenséggel mérd magad” / „Játszani is engedd szép, komoly fiadat!”) „Miért játszott a szíved, te szerencsétlen?” számonkérő kérdésévé vagy a „Mindenség summáslegénye” metaforává transzformálódnak. József Attila kijelentése („csak a törvény a tiszta beszéd”) „Törd fel a törvényt!” felszólítással kap új értelmet. A tragikus létfilozófiai megállapítások („Nagyon fáj”, „Az ember végül homokos, / szomorú, vizes, síkra ér”) pedig tagadó-tiltó formában fogalmazódnak meg: „s végül már semmi se fáj”, „el ne jussak soha ama síkra”. A vers ontológiai-erkölcsfilozófiai mondandója az emberi létezés tragikumának alapkérdéseit teszi fel. Az ellentétek gondolati párhuzamai – „kifúlva-kigyúlva”, „csontom-vérem”, „vicsorog-csikorog”, „ázni-fázni”, „te glóriás - te kíntól bélyeges” – különös feszültségben tartják a költeményt.

52


József Attila, „a nagy”, a „Mindenség summáslegénye”, „a vérszagú szörnyekkel” vitázó, a „glóriás”, a „kíntól bélyeges” a küzdelmekkel teli élet, a megfeszített művészi akarat, a méltó emberi magatartás, az erkölcsi helytállás sorsszimbóluma. A Rábasömjénben született, Székesfehérváron élő Takács Imre Nagy Lászlóhoz fűződő kapcsolatát nem csupán A megvert mező című verse illusztrálja, hanem a nemzedéktárs halálára írott sirató is: „Meghalt a Táltos. Mi lesz a táltos-fiakkal? Az anyanyelv idegrendszerét ki vizsgálja? Miféle dünnyögés lesz a mi beszédünk? …. Építjük-e olyan megfeszült csöndben az égi hazát?” Takács Imre verse Nagy László halálával a lírai nyelv és a nemzeti sors lehetőségét kérdőjelezi meg: stílusimitációs dialógust folytatva a Ki visz át a szerelmet Nagy László-verssel: „dúlt hiteknek kicsoda állít káromkodásból katedrálist?” Nagy László-i kérdést Román Károly szerint „kortársai közül talán csak Takács Imre vette igazán komolyan”, hiszen „későbbi korszakának nagy versei (Krisztus létrán a keresztre megy, Izsák példája, Vértesi elégia, Egymásra emelt kövek) mind-mind robusztus építőkövei egy káromkodásból épülő katedrálisnak.”3 Takács Imre 1955-ben megjelent Zsellérek unokája című kötetének idilli tájképei a Rábasömjénben felnőtt és ennek a vidéknek az élményvilágából táplálkozó költő viszontagságait idézi. Takács Imre számára azonban a szintetizáló igény volt a mérték, és mikor felnőttként megnyílik előtte a nagyváros panorámája, akkor költészete is hangot vált. Elhagyva szűkebb környezetét, életmódot vált, bekapcsolódik az irodalmi életbe: verse expresszívebb, szenvedélyesebb, diszharmonikusabb lesz. A kötővé válás mozzanata az 1959-ben megjelent Kőangyal című kötete. A korszak tragikumában a Kőangyal szilárd, kikezdhetetlen szoborszerű dermedtségével küldetésének tekinti az értékek védelmét. Takács Imre nagy szintézisverseinek egyike az 1964-es kötet címadó verse, A férfi tánca: az élet körforgásában szemlélődő, a kor ideológiájában létezni akaró ember indulatait kifejező programversben a tánc mint az élet jelképe lendületével feloldja és egyben tagadja a kőangyal-lét tökéletességnek eszményét. Takács Imre pályáján az indulás az otthont, a paraszti életformát idézi, aztán szertefoszlik ez a poézis a Kőangyal szilárdságával és A férfi tánca diszharmonikus zaklatottságával. Takács Imre az örök változás költője, és ez a heterogenitás előnyére vált kötői kiteljesedésének: kiváló érzéke volt ahhoz, hogy ki tudja választani mindazokat az értékeket, amelyekre a magyar és világkultúra tájairól szüksége volt: így talál rá Picasso, Giacometti, Henry Moor mellett a magyar kultúra értékeire. Balassitól Kondor Béláig tartó útján fedezi fel: József Attilát és Bartókot. A megvallott égi térség című ciklusban költőelődök, művésztársak előtt tiszteleg: A költő emlékére József Attilát idéző verse 3

ROMÁN, i. m., 76.


53

a Nagy László-verssel ellentétben nem a himnikus fohász vagy vallomás hangján szól, hanem emlékezés. A költőelőd felidézése azonban nem hagyományos módon történik. A vers szikár kijelentései: „Csigolyádat törte vagonkerék” – „Ember voltál / s azóta csillagot hord az égi sínpár” a halál és az élet, az önpusztító tragikus sors és az életmű örök továbbélésének ellentétes fogalmi kettősségét sejteti. A vers stílusimitációs rájátszásaival az idősíkokat összemosó Ajtót nyitok József Attila-vers poétikai megoldásait is kamatoztatja. A tél, mint a mosogatólé sor A mosogatótál ragyog József Attila-idézet transzformációja. A tél – tál hangalaki párhuzama, valamint a jellegzetes József Attila-i motívumok (vagon, tél, csillag, sín, ég) is mutatják Takács Imre különös költői megoldásait. A motívumok mellett a verset átszövi a kortárs művészekkel való dialógus: Kassák konstruktivizmusa, Babits betegségtudata, Picasso kubizmusa vagy Klee művészete. Takács Imrét a művésztársak-elődök között Bartók zenéje is megihleti. Takács Imre az ismétlődés (Acélhúr csillogása / Acélhúr feszülése / Acélhúr férfibánat / Acélhúron acélhúr-játékosság/ Acélhúr szakítószilárdsága) és a hangsúlyos ritmusemlék alakzatára épülő Bartók című félszabad verse rapszodikus-elégikus hangon szól az emberi létezés drámájáról, Bartók zenéjének örökérvényűségéről. Nagy László Bartók című verséhez hasonlóan az objektív általánosítás után a költemény záró akkordja személyes hangú vallomásra vált, mikor a lírai én euforikus boldogságban eszmél rá a bartóki húrok lüktetésének örök értékeire: „a boldog nevetésben könny a szemem és mélyen valahol mélyen és magasan az acélhúr lüktetésének örök értelme van.” Fodor András, a Somogy megyei Kaposmérőn született költőtárs így méltatta Takács Imre költészetét: „Lírájában Nagy László súlyossága, érdes ereje találkozik Csoóri Sándor oldottabb képi látásával … megbecsülő gonddal nézem Takács Imre költői sorsát. Erre jogost az erő, mellyel a lehetetlenség mélyvilágából idáig jutott”.4 Fodor Andrást – Takács Imréhez hasonlóan – a kortársak közül Nagy László, az elődök közül József Attila, a zeneművészetből Bartók és Sztravinszkij vezeti rá a líra műhelytitkaira. Első kötete, - csakúgy, mint Takács Imrének a Zsellérek unokája – 1955-ben jelent meg Hazafelé címmel. Bár korán bezárulnak előtte az Eötvös Kollégium kapui, ott köt ez életre szóló barátságot Colin Mason angol zenetörténésszel, aki megismerteti Bartók művészetével. A falusi élményvilágból táplálkozó pályakezdő költő a modern művészet tartományait is meghódította. Már 1948ban a Válaszban napvilágot látott Bartók című ars poeticája, melyet beválogat első kötetébe. A Bartók költői dikcióját a visszatérő ismétlődések és ellentétek alakzatai 4

FODOR András, Kulcsolt vállak tengelye, Összegyűjtött esszék, Gondolat Kiadó, Budapest, 2014, 347.

54


formálják. A zeneművekkel való nagy találkozás, a rácsodálkozás az alapja a közvetlen hangú személyes vallomással kezdődő versnek. Bartók zenéje iránti rajongásának úgy ad hangot, hogy az operaházi-hangversenytermi emlékek áradása közben a Fából faragott királyfihoz, a Cantata profanahoz, a Divertimentóhoz fűződő személyes élményeit eleveníti fel. Mondatainak szaggatottsága, tagolatlansága is érezteti a Bartók-zene disszonanciáját: „Most szakad! Most! Forróság, hidegség, ijedt gyönyör: érzed az új zenét”. Zötyögő, csörgő, csettegés, a pattogó vékony lécek éles pergése, gépek, forgótárcsás fegyverek rideg kattogása.” Olyan nyelvi eszközökkel képes felidézni a zenét, hogy a hangutánzó szavak akusztikus hatásával érzékeltet a „vibráló borzadályt”. Bartók portréja két hasonlatban is felsejlik, mintegy ellentétezve a disszonanciát: „hamvasan fénylik, mint a porcelán, de izzó fehér, mint tűz fölött a fém.” Már Nagy László költészetében is megfigyelhető az a fajta líra-epikai költői beszédmód, amit Voigt Vilmos nyomán a „narratív dal” fogalmával pontosíthatunk. A „narratív dal” az az állapot, amikor a lírai érzelemvilág az epika köntösében szerepel: grammatikai-szemléleti vetülete a személyváltó alkotói aspektus, amely először harmadik, majd első vagy második személyben szólal meg. „Hol szubjektíven azonosul, hol objektíven kívülről tekint hősére, mintha azt az ingamozgást és váltásidőt imitálná, amikor a líra megkísérli, hogy kiszakadjon az epikum közegéből”.5 A Fodor András-vers alanya többször is nézőpontot vált. Az emlékezés és vallomás után: a személyes hangnemet meg-megtöri egy-egy meditatív vagy Bartókot megszólító rész. „De lámcsak győztél!” / Kirajzolódik finomélű arcod”, majd ars poetica érvényűen szól a bartóki húrok tágas kulturális értékeiről, a népi folklór nemzeti és európai távlatairól: impressziók, reflexiók, emlékek, vallomások és megfigyelések váltakozása után a verszárlat a művészi rokonság felismerésével zárul. Fodor András több esszéjében vall Bartókhoz, József Attilához kötődő élményéről. József Attila Bánat című versét Bartók Allegro barbarójával veti össze: „Bartók Allegro barabarója kezdődik valahogy így, ilyen fölriadt szökkenéssel, ilyen zaklatottan”:6 „Futtam, mint a szarvasok, 5 JÁNOSI Zoltán, A Csodafiu-szarvas mitologikus költői világa – Nagy László bartóki szintéziséhez, Alföld, 1992 / 8., 37. 6 FODOR András, i. m., 175.


55

lágy bánat a szememben. Famardosó farkasok Űznek vala szívemben.” „Nagy feszültségeket sűrítő, hatalmas tereket átfogó az arányok súlyos megválasztásával is monumentalitásra törekvő architektúrát”7 a zenében Bartók (később Sztravinszkij), a költészetben József Attila jelentett Fodor András számára. Költészetének első korszakában a számvetést végző József Attila gyakorol rá nagyobb hatást. A Kétarcú világ-ciklus darabja az Ének József Attiláról című verse. Költőelődjéről teljes portrét ad („kit idegenben annyit löktek – vertek / kínok közt is kereste a rendet / nem talált a földön menedékre”). Fodor András példaképe jellegzetes motívumait is beleszövi a versbe (fény, vasgyár, csillag, rend, éj), József Attila pedig a „biztató remény”, a „tiszta-tükrő értelem”, a „becsület”, a „káoszban is csillagot teremtő” örök emberi értékek jelképévé válik. Rónay László szerint Fodor Andrásnak „meghatározó, egész költészetét átható eszménye volt, hogy felröppenhessen szavak, színek bizsergő szárnyain. Felröppenni a rút, a rossz fölé egy idilli világba, ahonnan rácsodálkozhat a világ szépségére, és kiküzdheti a vágyott egyensúlyt, amelyet kora nem kínált”.8 József Attila és Bartók irányjelölő géniusza mellett talán épp a kiküzdhetetlen, vágyott egyensúly, az eszmei harc, az örök helytállás köti össze leginkább az 1950-es évek szorításában induló dunántúli költőnemzedéket. S mindemellett még milyen jellegzetességek hozhatják közös nevezőre a magyar nép sorsproblémáit kifejező Nagy László, a parasztság életét idillikus érzékenységgel ábrázoló Takács Imre és a zenei-képzőművészeti inspirációkra is felizzó Fodor András költészetét? A Dunántúl bűvölete, a természet varázsa: az iszkázi, a vasi vagy a somogyi dunántúli táj élményforrása. A lokalitás azonban nem pusztán a személyes emlékezet tere, hanem olyan földrajzi-szociológiai mező is – amelynek élményvilágából kiszakadva ugyan – de mégis a népi-nemzeti tradíciókhoz visszatérve, a folklór erezetén át jutnak el az európai kultúra azon művészeti tájaira, amelyben megtalálják a kor ideológiájával szemben is időtálló etikai-esztétikai értékeket: a magyar tradíciók mellett a multikulturális tájékozottságot, a modern művészeti irányzatok iránti fogékonyságot. Épp a küldetéses költői sors mindenséget is magában rejtő szereptudata, az egyetemes morális eszmék megfogalmazása vezette a nemzedéket a bartóki modell útján. Németh László figyelt fel először erre a múlt örökségeit és az egyetemes modern kultúra szintézisét megvalósító művészi törekvésre. A Magyar Műhelyben Németh László már 1956-ban ír a bartóki modell megvalósulásáról: „a népben megőrzött mélyebb irodalmi, emberi elemekkel igyekszik sematikussá váló életünket s irodalmunkat gazdagítani. Bartók példája a költők egyikén-másikán már közvetlenül is érezhető, úgyhogy főleg Nagy Lászlóról és Fodor Andrásról CSŰRÖS Miklós, Fodor András, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1979, 51. RÓNAY László, Fodor Andrásról. = Uő., Alulról nézve, Éghajlat Kiadó, Budapest, 2010, 150. 9 NÉMETH László gondolatait idézi TARJÁN Tamás, Nincs főzene – A bartóki modell egy húrjáról, Alföld, 2008/ 3., 53. 7 8

56


szólva joggal beszélhetünk irodalmunk bartóki vonaláról.”9 Az 1920-as években született dunántúli költőnemzedék tette tehát a legtöbbet a bartóki út térhódításért, hiszen meg tudta valósítani magasabb rendű célját: vagyis az ősi-népi kultúra tradícióit saját látomásos világán keresztül az egyetemes kortárs művészettel kapcsolta össze. Hagyomány és újítás, nemzeti és egyetemes, ősi és modern népi szürrealizmusának szűrőjén át a legaktuálisabb problémákat fogalmazták meg. A „lentről jött s meredek csúcsra jutott” költők ihletik Román Károly irodalomtudományi tallózásainak legjavát. A mélyből induló, költői magaslatokba jutó Nagy László, Takács Imre és Fodor András világképi szemléletváltásáról Román Károly szavaival azt mondhatjuk: „nagyon messziről jött[ek], szinte évszázadnyi távolságból, mégis [...] történelmi korszakokat átlépve érkez[tek] meg az egyetemes magyar, sőt európai kultúrába.” 10

Román Károly és Sípos Lajos

10

ROMÁN, i. m., 90.

BOBORY ZOLTÁN VERSE

Bobory Zoltán

Lettünk-fák* A Toldy Ferenc-díj mellé Verejtékező, mégis boldog kőhordók rendületlenül hordtuk elé a követ. Formálja, faragja, illessze mindeniket, és építsen sima, széles utat nekünk, ami messzire, büszke, jövőbe vezet. Építsen gonddal megtervezett, a célhoz bizton elvivő, egyenes utat, hogy könnyebb legyen botorkálásunk, mosolygósabb magunkkal vesződő életünk. Hogy élhessünk úgy, ahogyan ő rakta, hajolgatva, néha térden, ha kellett görnyedve az elébe hordott köveket. Nem volt soha túl késő este vagy kora, illetlen, terhes reggel, verítékes déli meleg vagy túl hideg, amikor alkalmatlan az idő tenni... Aztán formátlan csihatagból, csemetékből fasort ültetett, legyen ez a messzire, az ismeretlenbe vivő út szép allé... Mindenik más, százszínű virágba borulás, csillámló levelű, ha kell árnyat adó, a léleknek éltető, örök oxigén-forrás. Amiket alakítgatott, formázott, óvott, nevelgetett, hogy az úton járóknak békét adjanak, hitet, erőt a célig. A tükrössé taposott út mellett lassan égig érünk – mi vagyunk fáid. Pillants hátra Tanár úr, féltő mosolyoddal, lásd, egyenesen állunk, büszkén, ágainkat földig meghajtjuk elédbe, és szeretnénk neked virágba borulni sok tavaszon, a Jóistent kérve — még nagyon sokáig.

57

58

SIPOS LAJOS – ROMÁN KÁROLY LAUDÁCIÓJA

Sipos Lajos

Román Károly laudációja* Kedves Tanár Úr! Tisztelt Hölgyeim és Uraim! A Magyar Irodalomtörténeti Társaság vezetősége, mérlegelve az országból beérkezett javaslatokat a 2015. évi Toldy Ferenc-díjat Román Károly tanár úrnak ítélte oda. A Társaság ezzel a döntésével fejezi ki nagyrabecsülését, tiszteletét és háláját azért a példát adó, kultúramentő, kultúrateremtő és kultúraközvetítő munkáért, amit tanár úr Székesfehérváron, a Vasvári Pál Gimnáziumban, Fejér megyében és kisugárzó szellemi tekintélyével az egész országban támogatott, kezdeményezett és megvalósított. Tanár Úr Németh Lászlóhoz hasonlóan egyetlen életbe több életet sűrített. A „szellemi erők” egyik „organizátora” volt szűkebb pátriájában. Személyes életében és a tanításban megvalósította Németh Lászlótól hangoztatott „minőség elv” primátusát. A tanítás számára nem a korábban megszerzett, újra és újraépített tudás közvetítése volt. De szolgálat volt, melynek célja minden esetben a diákokban rejlő képességek és adottságok kibontakoztatása, egyéniségük formálása, építése, alakítása lett. A Magyar Irodalomtörténeti Társaság vezetőségének döntésében megjelenik ugyanakkor a Társaság tagjainak szakmai meggyőződése is. A tanári pálya különleges szolgálat. Csak az tudja a hivatás rangján kiteljesíteni, aki tisztában van vele: a következő generációk fölkészítése az életre nem egyszerűen szocializáló feladat. Annál sokkal több: személyiségfejlesztés. A személyiséget pedig „minden egyes tantárgy mögött álló tudomány célirányos transzformációjával lehet csak alakítani. A legbonyolultabb feladatok egyike az anyanyelv és az irodalom tanítása. Írni, olvasni, beszélni kell tanítani” – írta már 1911-ben Babits Mihály fogarasi diákjainak évkönyvében. Ma, amikor néha úgy tűnhetik, a személyközi kommunikáció mindennél fontosabb: kifejezni, összefoglalni, érvelni készít fel, a világ nagyon sok országában vallják: ez a kizárólagos cél, ennek megfelelően a tantárgy nevéből kimaradt az „irodalom” szó. Közép-Európában, és így Magyarországon is más felfogásnak kell érvényesülnie. A történelem tanúsága szerint, az irodalom készíthet csak fel önmagunk, lehetőségeink és feladataink megismerésére. Az irodalmi alkotásokban megformált, külön valóságokban megélhető helyzetek felismerése, értelmezése, magunkra vonatkoztatása értelmi és érzelmi relációkat teremt. A régebbi korok műveiben nem csak poétikai, retorikai, műfajtani jellegzetességekre irányítja a figyelmet, de megpróbálja megértetni, mi az a megszólítotthoz való odafordulásban, ami csak ott, abban a korszakban és abban a materiális és szellemi közösségben jellemző és önmagán túlmutató. A hivatás ilyen szintű megélésére kizárólag a „tudós tanár” képes, amint az Pomogáts Béla is hangoztatta a Tanár Úr tanulmányait tartalmazó Tallózás az irodalomban című könyv előszavában. Ha valaki kézbe veszi ezt a könyvet, s olvassa

SIPOS LAJOS – ROMÁN KÁROLY LAUDÁCIÓJA

59

benne a líraelméleti tanulmányt, a Szopori Nagy Lajos fordításairól; Takács Imre és Fodor András költészetéről; Sobor Antal és Bajor Andor prózájáról vagy az Egyesült Államokból hazatelepült Bitó Lászlóról készített írásokat, megtapasztalhatja, miként lehet az irodalom korábbi szakaszaira felhalmozott tudást mozgósítani, érvényesíteni, továbbfejleszteni, esetleg új csapáson elindítani. A tantárgy valóságos és szemléleti alapját adó tudomány aktív művelése lehet csak alapja a mindennapi tanári munkának is. Kedves Tanár Úr! Engedd meg, hogy most mindannyiunk, akik a köszöntésedre gyűltünk össze, egyszerre gondoljunk dolgos hétköznapjaidra, tanulmányaidra, a példádra, melyet kevesen élhetnek meg, melynek azonban minden hivatását teljesíteni kívánó tanárnak törekednie kell! Kívánunk Neked jó egészséget, alkotó kedvet, derűt, lendületet, sok sikert és sok örömöt! Kérlek, fogadd jó szívvel az 1911-ben alapított Magyar Irodalomtörténeti Társaság 2015. évi Toldy-díját!

*A köszöntő az előadások és a vers elhangzott a Toldy-díj átadásakor, 2015. november 27-én.

60

KOVÁCS IMRE ATTILA – A KÜLÖN-KÜLÖN OSTOBÁNAK TŰNŐ TÖRTÉNETEK

Kovács Imre Attila

A külön-külön ostobának tűnő történetek a legváratlanabb és leglehetetlenebb módon érintkeznek ami által megszövődik a világ az apróhirdetésben az állt zongora ingyen elvihető nagymama bakfis korában egy kezdő zenetanártól vett leckéket ó a szerelem kipirult arccal meredtek a kottafejekre lázas elragadtatott zavarban egy nap a szalon ajtaját beszakítva jött a háború és köpött a kis tanárt meg felkapta valami lőporszagú huzat a zongora ott maradt mindig friss néma virágokkal szelíd hátán ki-kilovagolt a múlt ötven év mígnem nagymama meghalt hiába hamvasztották el a nagy fekete hangszer a szűk szoba sarkában komorlott mint egy pattanásig felhúrozott koporsó és akkor megjelent az apróhirdetés hogy zongora ingyen de mégsem akárkinek grátisz csak aki újságot olvas nem emlékszem hogy miképp hoztuk ki a lakásból a lágy ívű háromszögletű zongorát melynek egyik mérete sem kedvezett odébb hurcoltatásának nyers elrettentő súlya alatt ordítottunk mint ama rézágyú egy perc és kezünk tőből kiszakad férfiak volnánk hát nem panaszkodhattunk kurv’anyját a fuvarnak futott elém zsákfalu isztimér azóta bezárt az iskola akkor még kellett a zengő láda a kocsmából átjött a szomjas segítség ígyen cipeltük a kántor a fuvaros a bolond és a költő végül amikor kész lett

a kántor glenn gouldként térdelve játszott el egy sanzonettet jó lesz ez mondta javítani egy billentyű-gépet elvitt és mutatta beteg falábát a zongorának vigyázzunk az eötvös kollégium földszinti klubjában láttam egy kétlábú zongorát a kallódó harmadik nyűtt fedelén pihent amolyan kerekes zenemű-végtag gyanánt és hogy mégse bicegjen egy szék támasztotta álló-ülő helyzetében e béna hangszert amely dacból nyakába szedte lábát körben a klub falán szellemjárta tablók nocsak az 1955–1959-ben végzettek közt készítette viniczay–balogh ott mosolyog dienes ottó és román karcsi volt osztálytársak komoly eötvös kollégisták az új évezredben támogattak megvédtek egy gyanús főszerkesztőségtől mint kitűnő ízlésű örök tanárok isten tartsa meg őket vajon hol van li csi-vin és sin van-sing és fon z-seng akik velük* tanultak egykor alkalmi díszletmunkásai voltunk a változó időnek az üres mosolyú elmefogyatékos akinek kicsi kezéből folyton kiesni készült a temérdek zeneláda az autóját kölcsönző ravasz és mogorva fuvaros lassú szakértelme fölött üveggalambok gubbasztottak az opálos tekintetű orgonista távoli kegyes dalok gödrös állú

* a tablón szereplő többi név pais istván tanár tóth gábor igazgató süpek ottó tanár kőnig antal gondnok mészáros ferenc szüts lászló nagy sándor szabó árpád baranyi antal lázár tibor király lajos nagy lajos fiala pál priska tibor bozó gyula szoliva jános magyar istván czaga lászló csuti sándor király ernő vizhányó ferenc kövér istván gálosi jános bubor gyula ambrus lajos hankóczi sándor balogh lajos baradács lászló gombkötő gábor sáry istván rausch jános papp árpád őry károly

KOVÁCS IMRE ATTILA – A KÜLÖN-KÜLÖN OSTOBÁNAK TŰNŐ TÖRTÉNETEK ÉS VERSE öblögetője és a költő éppen és mindig takarékos tanárságának kajütab-lakára tapadtan így cipeltük a zongorát hurcoltuk izzadó tenyerünkhöz forrasztva sötét tömegét ó nagyon is tudtuk hogy nem zongorát viszünk inkább egy borzasztó bálvány kőtetemét rángatjuk korok egymásra épült körfolyosóin először egyiptom tájain haladtunk a fáraó nem is látta iszonytató piramisától csekély málhánk fogalma sem volt a zongoráról a megkorbácsolt hűség és félelem légkörében alaposan lehangolódott göröghon sem ügyelt ránk zsoldosok és filozófusok veszekedtek az isteneikkel csak róma romlott és fáradt tekintete suhant át görnyedő vállunk felett nos igen valami értelem teli szenvedés és gyermekded fáradozás ez ismerős volt számukra is ahogy vittük a zongorát a sikátorokban és tovább bizánc leprásai közt fáklyatüzek fonák erdejében zúg-

61

tak a harangok kereplők és kolompok kérdezősködtek páncélos lovak rágták a vérhabos zablát mennünk kellett tovább prága csillagvizsgáló tornyai alá őrült királyok kegyét kerülve megúszni párizs öldöklő táncát london mohó törvényeit a jövő falanszterének barakkjai közt jártunk már vittük a zongorát és egyre hidegebb lett fókák medvék eltévedt világvándorok csontvázai virágoztak leheletünktől ott hurcoltuk négyen a baromi hangszert a kántor a fuvaros a bolond és a költő át az időn egy bizonytalan fogadás vagy verseny elfeledett tétjétől űzötten sóvárogva a megérkezés kegyelmét és iszonyodva a kimondani soha nem mert gyanútól hogy nincs már aki ezen az elnehezült zongorán játszani fog nekünk koncerttermeink távolodnak pár konténer egy óceánjárón úgy lehet ismeretlen földrészek felé

Elment a katona Sobor Antal emlékére I. (Első kísérlet; ebben sikeresen kiállom az őszinteségi próbát, így a búcsúvétel – egyelőre – elnapolódik) Tudom, egyformák a siratóversek, mind ógörög, frissült hisztéria. Poézissel megrögzített jelleg, mely tokjában ül, mint aszú múmia. Épp azon vagyok, hogy gyászdalt szerezzek. Méltót. (Mondjuk, három manuálon.) Bánatsípon sírjanak a tercek, míg én szteppelek száz búgó pedálon.

62

KOVÁCS IMRE ATTILA VERSE Egy rekviemet mennydörgetni vón’ jó idegen halál fölébe szállván. Minden gyászdal megnyergelt koporsó… Hagyom is! Drágább s fehérebb a márvány.

II. (Második kísérlet; itt megdöbbentő felfedezést teszek, s megfejtem, hogy miért mosolygott oly sokat az író) Mi vonta félre szája egyik sarkát? az égre sandító pénzes jóindulat, melynek disznai vagyunk (visszaharap a moslék) a maradék gyertyákból olvasztott, alsólábszár vastag, megpatkolt viaszrúd a feljelentők és ügynökök honfibú-köztársasága a Nagymagyarország torta, melybe újra és újra belevágja kését az ünnep a parizer, a hokedli és az öreg matrac feltámadása egymást kizáró és leckéztető kacorkodásaink az öreg Mikszáth feketedió levében főtt kedélye az együvé tartozás húszszavas szótára Mi vonta félre szája másik sarkát? a világ proletárjainak szellemserege, cipős dobozban a magányos senkik menekülése a szegénység égő mozijából az összeszorított állkapocs satujában vacogó megbocsátás az ellopott koponya, amelynek szemgödréből bogár kacsint Marx szakállának egy tincsével megkent homlokú nyomorultak a számoszlopok felügyelői (épp a vigalmi negyedben időznek) a globetrotterek, flitteres farkukra tetováltatják, hogy pardon az ifjú bárdok, a vén szalamandrák mintha egy nagy állatkísérlet kudarcos végóráit élnénk Miután szájának mindkét sarkát félrevonta ez s amaz, kénytelen volt szüntelen mosolyogni, noha nem teljesen őszintén. Mindemellett elég volt, ha csak egy pillantásra találkozott a tekintetünk, mert – ó, igen – akkor kétséget kizáróan megállapíthattam, hogy a szeme nevet.

KOVÁCS IMRE ATTILA VERSE ÉS KATONA VILMOS – RAJZ, PAPÍR, DIÓPÁC

III. (Harmadik kísérlet; e helyt nevén neveztetik Sobor életének és művének legfőbb tanulsága, valamint a vers zárlataként felsejlik némi transzcendencia) Csak magamat látom a tükörben. Nem líra ez, hanem a vámpírok bálja. Hopszasszáznak a démonok körben Egyszer a Társaságban (e)N. Laci odasziszegte a baráti tanácsot: Menekülj! (Meg ne hallja valaki…) Elölről kell kezdeni a dolgot. Az autóbalesetnél maradt ép üveg bor. Aki kóstolta, joggal boldog. Sobor mondta így. Ez az örökség: a túlélők bizarr vidámsága. S hogy nincs még ennél is túlabb? Nos, ökörség!

63

64

HEITER TAMÁS – TEMETÉS

Heiter Tamás

Temetés Nehezen szántuk rá magunkat és rettenetesen hülyén éreztük magunkat mind a ketten. Nem tudom, hogy ez mennyire velejárója egy olyan temetésnek, amit az ember maga csinál, mindenesetre így volt. Jó előre elterveztünk már mindent, csak azt nem tudtuk, hogy mikor csináljuk. Telefonon egyeztettünk egymással, és Géza döntött. A holnapi nap alkalmas lesz – mondta – alkalmas nap a temetésre. Este átjött és összepakoltunk. Reggel beültünk a kocsiba, indítottam, és zötykölődve kikanyarodtunk a főútra. Már erősen benne voltunk az őszben. Éppen kivilágosodott, borongós az ég, baljós eső ígérete a fejünk felett, jeges szél, vagy inkább jeges lehelet, de hatásos. Nem öltöztünk ki különösebben. Menet közben önkéntelenül bekapcsoltam a rádiót, rádiókabaré ment éhgyomorra. Leoltom – fordultam Géza felé – és már nyúltam is a gomb felé. Minek – kérdezett vissza. Hát hagytam. Ment a kabaré és mentünk mi is. A kabaré igazából amolyan szoft becsületsértésfélének tűnt, egy adag gyalázkodás, aztán műparasztok, a képzeletükben élő igazi parasztokat imitáltak, Józsi bácsi, Bözsi néni, disznó, ganyé, pálinka, kocsma, doktor úr beszartam, mi meg röhögtünk, de nem túl jóízűen. Ja, meg természetesen műcigányozás is volt, jájj mán nágyságos kezsit lábát ujjnyi vástág árányláncos Gázsi vágyok. Mint ahogy a sasjózsi szokta, de azért mégsem az ez még annál is gyengébb volt. Nem voltak jók a poénok, de be kellett érni annyival, amennyi ezektől a műparasztoktól tellett. Persze, nem mintha sokat számítana az valamit is, hogy pirkadatkor egy poén mennyire jó, vagy mennyire sekélyes. – Semmi sem áll távolabb a szellemességtől, mint amikor valaki mindenáron vicces akar lenni – szólalt meg a Géza. – Ne viccelj, kajálják, a nép örül, mert a nép az mindig örül, még bánatában is örül – mondtam. Elmaradt mögöttünk a falu, lassan elértük a másikat. Nem siettünk. Jó szar volt az út, már régen nem jártam erre. Mindent beraktál? – akartam még rákérdezni, de aztán újabb poén sült el, vagy inkább csak szisszent valami. Konzervvisongás és tapsolás hallatszott a rádióból. Konzervörülés. Biztosan elhoztunk mindent – nyugtattam meg magam végül. Meg aztán úgyis mindjárt kiderül. Átmentünk Pátkán, visszaváltottam, kettesben araszoltunk a víztározó felé. Már látni lehetett a tó fölött a gomolygó novemberi párát. Szép volt. A töltés előtt álltam meg, hogy ne kelljen messzire cipekedni. A rádiót kikapcsoltam, csend lett, némák voltunk mi is. Kirakodtunk a csomagtartóból, aztán lecsaptam a fedelet. Felmásztunk a töltésre, aztán lepingvineztünk a nádnyiladékhoz. Kihúztuk a teleszkópos botokat, előszedtük a csalikat a horgászathoz, leszúrtuk a bottartó villákat és felállítottuk a székeket. Egy műanyag vödör az etetőanyagnak. – Minden itt van? – kérdeztem végül. – Az urna – Géza csak ennyit mondott – az urna. Ja, az urna! – morogtam az orrom alá. Az urnát egyikünk sem vette ki a csomagtartóból. – Hozom – csörgettem meg a slusszkulcsot a zsebemben, és bíztam benne, hogy akkor nem nekem


65

kell majd felbontani. Hát elindultam és kivettem a csomagtartóból az urnát a hamvakkal, a barátunk hamvaival. A parton aztán levettük a külső borítást, amelyre M. Mihály felirat és két évszám volt rágravírozva, de aztán belül egy fémdobozt találtunk, ezen csak egy hosszabb számsor volt látható. Azonosító. Ezt biztos nem lesz egyszerű felnyitni – jegyeztem meg. – Figyelj Tamás, ne aggódj – csillapított Géza, látva a kétségbeesést rajtam – ez is csak valami tömegtermék, nem lesz itt gond és elővett egy akkumulátoros flexet, egy kombinált fogót, egy kalapácsot, meg egy feszítőeszköznek alkalmas vadarabot a hátizsákjából. – Na, lássuk csak maruszjababa – szólt. Elnevette magát. Én is. A flex berregni kezdett. Igaza volt, seperc kinyitotta a fémdobozt, igaz kiszóródott belőle egy kevés hamu. – Majd az eső bemossa – legyintett. Bocs Misi! – Igen majd az eső, vagy a hó, igen a hó, az szebb lenne – gondoltam. Beleöntöttük a hamvakat a műanyag vödörbe, néztük egy darabig, végül elkevertük az etetőanyaggal és vizet lögyböltünk hozzá. Sűrű massza lett az egészből vanília és eper illattal. Kioldottuk az orsókon a féket és elkezdtük a masszát belegyömöszölni az etetőkosarakba. A tó vizében megmostuk a kezünket. Kurva hideg volt. Géza a profik magabiztosságával utasított – csontit tegyél rá! – Nem morbid egy kicsit ez a csonti dolog? – Horgászunk, vagy nem? Meg aztán ez volt a Misi kívánsága, hogy ide, a tóba temessük, amit persze nem lehetne. Ezért aztán mi csak horgászunk itt, ne bénázzuk el, hátha fogunk is valamit. Persze, hogy morbid, milyen egy temetés, ha nem morbid. Ja, és tűzz fel a horog végére még egy puffasztott búzát is a csonti után – utasított. Feltűztem. – Na, mehet – mondta és bedobáltuk a szereléket, felraktuk a kapásjelzőket. Sokat horgásztak együtt ők ketten a Gézával, amíg a Misi élt. Hátradőltünk a horgászszékben. Eltelt két óra, pár mozdításunk volt, de az etetőanyag nem fogyott. – Hosszú temetés lesz, ha nem csinálunk valamit – sóhajtottam. Igazából fáztam már és a pokolba kívántam ezt az egészet. Géza belenyúlt a hátizsákjába, előkotort egy csúzlit, galacsinokat gyúrt a masszából és a galacsinokat elkezdte belövöldözni horgok felé a tóba. – Géza bácsikám, Géza bácsikám – hallatszott ekkor a hátunk mögül a töltés felől. Hát te vagy az dáde. Jaj, el sem hiszem. Ki ez a másik bácsi, pápó? Hátranéztem. Egy szép arcú cigánylány futott felénk lefelé a töltésről. Nyári szandál volt a lábán, zokni nélkül. Géza hátra sem fordult, csak annyit mondott – nabazmeg. Többet már nem is szólhatott, mert a lány közben odaért és szorosan átölelte a nyakát. A lány szája be nem állt, iszonyatos hangerővel beszélt, kelepelt, mint a géppuska, alig lehetett érteni, hogy mit mond. – Ugye mondtam én, tudtam én, hogy találkozunk még Géza papókám – óbégatta a lány. Ki ez a másik bácsi – kérdezte újra, de a válasz már nem várta meg. Mit csinálnak itt Géza bácsikám, nem fáznak? Ő ám az én apám – nézett rám nagy komolyan a cigánylány. Ki ez a bácsi? – pápókám, és megállíthatatlanul folytatta: Apu, apu, emlékszel mekkora pofont lekevertél az

66


ebédlőben, mikor kirúgtam a Lakatos Józsi alól a széket, az meg úgy beleharapott az asztal sarkába, hogy kitörött a két első foga. Így állt neki kifelé a szájából előre a foga – mutatta a két ujjával – még sírni sem tudott tőle rendesen. Hát igazam volt, nem? Csúfolta az én apámat, téged csúfolt pápókám. Úgy kellett neki. Én mindig megvédtem a felnőtteket a gyerekotthonban. Ne bántsa senki az én apukámat. Ki ez a másik bácsi? Anaszti vagyok – ordította felém fordulva – ő ám az én apukám, a pápó. A kezét nyújtotta, bemutatkoztam. – Tamás bácsi vagyok – mondtam – most a Géza bácsival dolgozom én is a gyerekotthonban. – Az jó – üvöltötte a lány, te leszel az én keresztapukám. Jó lesz? Horgásznak pápó? – hol tegezett, hol magázott bennünket. Régen a Misi bácsival horgásztál apu. Hol van az én Misi bácsi apukám? – Azt most elég nehéz lenne megmondani – mosolygott Géza. – Ismeri az én Misi apukámat – ordította a fülembe a lány. – Úgy hívott bennünket, hogy a kelletlenek, mert mi nem kellünk senkinek se, ezért vagyunk államiak. – Persze, hogy ismerem a Misi apukádat. Csak téged nem ismertelek, mert te már nem laktál az otthonban, amikor én odamentem dolgozni. – Ja, nem laktam ott már akkor – ismételte – és a szája fülig ért, hófehér fogai megvilágították a bennünket markolászó szürkeséget. Közben elkezdtek mozgolódni a halak a tóban. Géza keményen odavágott és a bot görbe maradt. – Jaj de szép halat fogott az én apukám, ugye Tamás keresztapukám – Anaszti ujjongott. Mintha meghozta volna a horgász szerencsénket ez a lány, sorra szedegettük kifelé a halakat egymásután. És a lány csak beszélt, locsogott. – De kár, hogy a Misi apukám nem lehet most itt, hogy örülne a sok halnak, ugye papó? Még mindig issza a bort, meg berúg? Tudtam ám, hogy berúg, mert én megláttam rajta. Azt is tudtam, hogy bort iszik, meg tudja, olyan kisüvegeseket is ivott. Oda szokta elrejteni azokat a kicsi üvegeket a konténerbe, a garázs mellett. De én nem szóltam ám senkinek. Géza hangos röhögésben tört ki – Nem Anaszti, már nem iszik, legyél nyugodt. – Akkor jó, mert az káros ám, az apámnak is, tudja, az igazi apámnak is tönkre ment tőle a mája. Azt mondta neki az orvos, hogy meghal, ha továbbra is iszik. De az apám, az nem hiszi el. Géza papa emlékszel, megígértem, hogy szerzek én neked szép cigánylányt majd. Nem felejtettem ám el. Így is lesz, állom a szavam. Fiatalt szerzek. Tisztát ám, nem koszosat, majd választ magának, többet hozok. Nem hazudok. – De addigra már mind a ketten csak röhögtünk. Bármennyire is szégyelltük magunkat, csak röhögtünk. – Ezt nem hiszem el – fulladozott mellettem Géza. Ilyen nincs, ilyen nincs is. A lány nem tudott mit kezdeni a röhögésünkkel, maga is nevetett és hevesen bizonygatta, hogy milyen cigánylányokat hoz majd a Gézának, és ha már ilyen jó ember vagyok, hát én is kapok egyet, csak választanom kell. Állt még egy kicsit mellettünk, majd átölelte a Géza nyakát megpuszilta jobbról, balról. Tavesz baktalo-t mondott és elszaladt. Kamavtu dade kiáltott még vissza a töltés tetejéről. Kamavtu muri shej válaszolt neki Géza és még azt is hozzátette, de azt már csak nekem címezve – Bajban vagyunk, siessünk,


67

aztán húzzunk innen. – Nem értettem. Újra bedobáltuk a szereléket és Géza egyre gyorsabb ütemben folytatta a csúzlizást. A halak meg egyre csak jöttek és jöttek. Kerek szemű pontyokat, hatalmas kárászokat szákoltunk meg egymás után. Közben elmesélte az Anaszti történetét, aki kislánynak egy átlagos gyerek volt, de aztán valaki teherbe ejtette a telepen élők közül. Tizenhárom sem volt. A szülők, különösen az anyja, mindent megtettek, hogy a szégyent eltitkolják. A gyerek ezért nem is járt iskolába, aztán az apja részegen hasba rúgta és a baba meghalt benne. A mentőben szülte meg a nyolc hónapos halott kisfiút. Majdnem elvérzett. Maga kérte, hogy vegyék állami gondozásba, bár enélkül is megtörtént volna. Így került hozzánk. Veszélyeztetés. Végülis belehülyült abba, ami vele történt, csak huszonhárom éves korában tudott egyáltalán beszélni róla. Már öt éve nincs nálunk, de semmit sem változott. Szegény, bolond kis Anasztázia. Hét éves gyerek egy felnőttbe rejtve – merengett egy pillanatra Géza. Lassan behoztuk a lemaradásunkat, az etetőanyag szinte teljesen elfogyott és bőséges ritkítást végeztünk a tavi élővilágban. Már éppen összerakodni készültünk, épp az etetőanyag maradékát öblögettem, amikor hatalmas locsogásra és sivalkodásra figyeltünk fel. A nyiladéktól nem messzire lányok rohantak bele a tóba. Szoknyák, nadrágok, alsóneműk szanaszét a parton, lányok pucér alsótesttel, pulóverben, térdig a tóban és mosakodnak. Anasztázia a parton egy husánggal hadonászva vezényelt. – Aki nem lesz tiszta, annak én verem szét a fejét ezzel a nagy bottal, gyerünk mosakodni! – ordította. A lányok, hangos sikoltozással mosták magukat. Lehettek vagy tízen, tizenketten. – Azonnal meneküljünk – adta ki a parancsot Géza, amikor felfogtuk, hogy mit is látunk. – De a halakat még nem vittük fel – szerencsétlenkedtem. – Hagyd a picsába, gyere már, ez itt nem játék, mindjárt meglincselnek bennünket. Otthagytam a halakat, pedig már két szák is tele volt velük. Futottunk az autóhoz, gyors forduló és más robogtunk is kifelé a dűlőúton. – Bezzeg a Misi, nem hagyta volna ki az alkalmat – sandított rám Géza a szeme sarkából. A visszapillantó tükörben még láttam, ahogy a lányok felbukkannak a töltés mögül. Gőzölgő ágyékkal, értetlenül néznek utánunk, és hadonásznak. – Úgy érted, hogy … – fordultam oda Géza felé. – Úgy, ahogy gondolod – vágott a szavamba. – Te Géza, lehet nekünk szar ember a barátunk? – Minden lehet – mondta. Inkább kapcsold be a rádiót!

lehet szar ember nekünk a barátunk kelletlenek minden lehet te, én szoktam néha novellákat írni, bazmeg de szar az út tudom már mondtad

68

TÖRÖK-ZSELENSZKY TAMÁS VERSEI

Török-Zselenszky Tamás

Távoztuk után A múlt tapodta portán, már csak átoson az est. Locsolt, sepert járda alkonyt nem marasztal. A keseríz a torkán, gyorsan menni kötelez... Szomjelűző bort sem cipel most az asztal. Nagyanyám sem áll kint szóval tartani – s csak magamnak teszek ki én is lavórt, szappant – Bár senkinek vagyok, s így most már mindinkább neki; jajt pőre szívet s könnyet tisztelvén fejet hajt.

Ti vagyok Vesszőmmel állok, a világot lesve, s ő ásítását titkolva, nyelve gyöngyözi könnyét, fejét leszegve vár az én dühödött, nagy ütésemre. Az aratás kendőit a molyok rágják, s mert romlott húsokból épített oltárt, gyötrik e bűnért a józanész papját, csontjait intő halomba rakják. S villámló szívű, nagy bölcsességében, sok ember egy percnyi eszmélésében nyelhetem vacsorám, keserű étkem… szomorúságomban is ezt muszáj félnem;

TÖRÖK-ZSELENSZKY TAMÁS VERSE ÉS KATONA VILMOS – AKT, PAPÍR, SZÍNEZETT KARC ezt az önnyakát mardosó, bősz istenséget; ezt a kínokat kereső, elvadult népet, vétkéért mást rovó emberségünket… mert mindenkit saját magával büntet az Isten.

69

70

RADNAI ISTVÁN – ÖRDÖGADTA KÖLYKE

Radnai István

Ördögadta kölyke Cigarettafüstben nőttem fel. Anyám hatalmas adag kávé, természetesen fekete, mellett vészesen dohányzott, és csak a legerősebbeket kereste. Virginia típusú cigarettái közt a Magyar és a Gauloises Caporal is a faragott indiai dohányzóasztalkán, kézzel kalapált rézdobozban illetve kerek kínálóban pihent, amikor a hivatalban volt. Mint afféle nyughatatlan és virgonc kamaszgyerek én bezzeg nem nyugodtam, a meglehetősen idős nagyanyámat sem hagytam. Gyerekek hozzánk nem jöhettek, de a barátaimmal többször az erdőn átvágtunk, úgy jöttünk hazafelé. Bizony olykor még tábortüzet is raktunk a békés patakként csordogáló Ördögárok partján. Mi pedig füstöltünk mint jóféle kisördögök. Ki otthonról hozta a cigarettát, ki a szülei készletét dézsmálta. Haza érve a többiek közül többen hánytak, nekem semmi bajom nem lett. Persze Laci másnap hiányzott az iskolából, jámbor szülei gyomorrontásra vagy éppen az influenza további tüneteit várták. Laci kissé sápadtan, mondhatni elzöldült arccal, de vidáman játszott a kertben egy-két napig. Megtanultam a fák és bokrok tulajdonságait, nekem meggylevél nem kellett cigarettának! Egy vadgesztenyét két helyen kilyukasztottam, a belsejét félig kivájtam. A bodza fehér belét, ki ne tudná, könnyű kikaparni, vagy dróttal átszúrni. Hányszor csináltunk belőle fúvócsövet, hogy óra alatt papírgalacsinnal lövöldözzünk! Az udvarban lakott egy bácsi, aki egyszer még tilinkót is csinált nekem bodzaszárból. De térjünk vissza a gesztenyéhez és pipaszárhoz. Nem volt éppen tajtékpipa, de szelelt. Dohányt a púpozott hamutartóból szereztem. Akkoriban még nem voltak füstszűrős cigaretták. A csikkek bőven adták a békepipára valót! Álltam diadalmasan az erkélyen, magamat törzsfőnöknek képzelve. Nem volt ott más senki, nem adhattam körbe, a vének tanácsában. Tolldíszem sem volt, de volt éppen a porolónál álló szomszédasszony! A szomszédasszony dohánytól és kadarkától reszelős énekhangján riasztotta nagymamát. Mindig olyan lakásban laktunk, amit körbe lehetett járni. Az én esetemben körbefutni, nagyanyám kergetett, de hogy nála volt-e a sodrófa nem figyeltem. Fürge lábaim és a szobák illetve az előszoba mérete elég előnyt hagytak nekem. Egyszercsak elmaradtak mögöttem a léptek. Nagyanyám a kályha mellett feküdt, de nem jajgatott, csak éppen lábra nem tudott állni. Előkerítettük a körorvost, nem lakott messze, egyébként is a lakásán rendelt. Így volt akkor szokásban. Tágas magasföldszinti lakásának szobáit ezért nem utalták ki társbérlőknek. Előkerítettem, de hinni nem akart nekem. Méghogy eltört volna a lába, kölyök, te rémeket látsz! Tovább erősködtem. Borogatást ajánlott a nagyanyámnak. Nem mentem le a nyakáról, makacs gyerek voltam, most sem engedek az igazamból.

RADNAI ISTVÁN – ÖRDÖGADTA KÖLYKE

71

Végül magához vette az orvosi táskáját, valami fájdalomcsillapító injekciót vett ki a gyógyszerszekrénykéből és elindultunk. Nagyanyám akkor már egy széken ült. Szikár izmos asszony volt, evezett fiatalabb korában. A kétkedő orvos tágra nyílt szeme előtt meglengette a bokáját, lábfeje csúnyán harangozott. A mentők sínbe tették a lábát, bevitték a kórházba. A gipszelőben egy termetes ápoló is segédkezett, kissé elkábítottak a nagyanyámat. Az ápolót álmában is a falhoz kente, amikor helyére akarták tenni a bokáját. Az egész sebészet összeszaladt! Vagy hatan fogták le nagyanyámat, amíg megkapta elegánsnak éppen nem mondható kiscsizmáját. A téren mindenki ismerte a nagyanyámat. Amikor hat hét múlva, még bottal megjelent és leült a törzspadjára, megjelentek a barátai. Volt, aki egy kávét hozott neki a talponállóból. Egy mézesmázos szesztestvér gyorsan eladott neki egy koporsót, amikor látta, hogy a postás átadja a nyugdíját. Ekkor hetvenkilenc éves volt, már csak ritkán főzött. Nehezen, de átadta a konyhát, korábbi sikerei színhelyét. A koporsóra, amit sosem szállított le a kedves úriember, még tíz évig nem is lett volna szüksége. Kilencven évesen aztán mégis eltűnt a térről, amit rövidesen át is építettek. A pad még egy darabig állta az időjárás viszontagságait. A környéken senki sem ismerek, aki nyolcvankilenc-kilencven éves korában még olyan fürge lett volna, mint a nagyanyám tíz évvel a lábtörés után. Emlékeztek még az öntöttvas kokszkályhára? Szürke borítása alatt vastag samott réteg, díszes lábai vastálcában nyugodtak. A lábai természetesen kifelé hajlóak voltak, mint az oroszlánt ábrázoló szobroké. Az akkori manufaktúrák és mesteremberek még adtak arra, hogy nemcsak hasznos, de esztétikus is legyen, amit kiadnak a kezük alól. A házat hiába keresnétek, panelban lakom, de nincs túl messze a nagyanyám sírja. Anyám is Farkasrétre költözött, melléje. Már nem füstös a szobám. Sosem cigarettáztam. Se szivar, se pipa nem kellett, pedig nagyapámtól örököltem. Persze, ma már nem tudnék elfutni a nagyanyám elől. Talán ezért! Mielőtt a házat lebontották volna, leltár szerint át kellett adni a házkezelőség megbízottjának, minden egyes konnektort és kapcsolót, a gáztűzhelyet és a kályhákat is. Hogy a dózer elől valaki hazamentette-e a színes ólomüveg ablakokat, a spalettákat, faragott korlátot vagy éppen a díszes kokszkályhát, a földszinti beépített, már akkor lassan egy évszázadot megélt, a folyosóról fűthető és hamuzható szenes kályhákat, a rézkilincseket, a külső lépcső kovácsoltvas korlátját – soha nem derül ki. A kokszkályhát később a Bécsi utcában a Bizományiban láttam húszezer forintért. Ezerkilencszázhatvankilencet írtunk. nagy pénz volt ám az, többhavi fizetés.

72

PÁLFALVI ANDRÁS – VASALÓ

Pálfalvi András

Vasaló A vasalóval kezdődött minden. Egy vasalóval, amiről hirtelen azt se tudta, mi fán terem. Valahol a tudat, vagy a mélyemlékek rejtett bugyrában biztosan volt róla valamiféle emlék, vagy archetípus, de az most nem hallatott magáról, ott kushadt lent a mélyben, ha egyáltalán. Bármi fontosabb volt manapság, mint egy ilyen izé. Nem erre jár az ember esze, mindenre gondol, kenyérre, utazásra, régi jó nőkre, gázszámlára, hiába vizezik az oroszok a gázt, a számla csak egyre magasabb, pedig már lassan gyufával fűtünk, mert újságot már nem veszünk, minek az, újság úgysincs benne más, csak rizsa, de az kiegyensúlyozva, hát ne a rizsa legyen kiegyensúlyozva, hanem a mérleg, mert már azok se mérnek rendesen, a digitális meg hazudik, és nincs is rajta súly, amitől az ember láthatná, mennyit is mér, lecsalta-e a tízdekásat, aztán mégis beleszámolja, de én résen vagyok, látok mindent, tűzifáért menni meg az erdő messze van, nem könnyű rőzsét gyűjteni, különben is az új tulajdonos megint bekerítette, legújabban lőnek is a gyűjtögetőre, vagy lehet gondolni a sarki mankós koldusra, amint a műszak lejártával bebiceg a mellékutcába, Móra Ferenc szegény kis Bicebócája hozzá képest Emil Zatopek, a futóbajnok, de a sarkon túl hírtelen szerepet cserélnek, hősünkből a futóbajnok Zatopek lesz, amint az ominózus munkaeszközt hóna alá csapva elszáguld a messzeségbe, majd holnap újra jövök, és már nem is látni. Erre mind lehet gondolni, mélázni a dolgok állásán, lesz-e nálunk is cunami, mert ha kiárad a kanális, az is mindenre képes, jaj lesz akkor mindannyiunknak, menteni kell majd mindent, de nincs is itt semmi mentenivaló, szar ez az egész. És még ez a vasaló is. Mert az imént mondta az apja, a komótosra seggelt fotelja mélyéről, hangjában enyhe dölyffel, meg még valami álszerénységgel kendőzött hiú gőggel, hogy nyert egy vasalót. Úgy csinált, mintha csak úgy odavetőleg mondaná, mindennapos dolog ez, az ember naponta mindenfélét nyereget, nem győzi elrakosgatni, vagy túladni ezen az áradó ajándékesőn, olyan nyereménymedárd ez, el se áll, ha akarná is az ember, szóval egy vasalót. Miféle vasalót, hol osztogatnak manapság vasalót és mi a fenének kell egy vasaló, lassan előködlött azért a vasaló képe is a mélyből, veszélyes szerszám az, olvasta valahol, hogy a vasalónők korán halnak, látott is egy ilyen képet valamikor, kék ceruzarajznak látszott, és egy soványka, törékeny nő görnyedt a vasalódeszkára és mindennek látszott csak boldognak nem, talán éppen a korai halálra gondolt, évekig sajnálta is azt az elgyötört, fiatal teremtést. És most itt, az apja egy ilyen veszélyes dolgot nyert. Valami gonoszság lehet emögött, de nem is mögötte, nyílt üzenet ez, vasaljatok és haljatok minél előbb! Az öreg meg, négy rendszer és egy világháború frontharcos túlélője nem veszi észre mi készül itt? Hogyhogy nyert egy vasalót, hol nyerte, ki se mozdult már hónapok óta, itt ül bent a szobában várva a tavaszt, majd akkor lehet menni a kertbe, mi folyik itten, mi minden nem férkőzik be a zárt ajtók mögé, hát hol élünk mink, talán kint a piactéren a tömeg közepén, már nincsen intimszféra se? Persze, hogy nincsen már, száz címlistán,

PÁLFALVI ANDRÁS – VASALÓ

73

á-, bé- és feketelistán, kartotékon szerepel, ezer hivatalban éppen papírról gépbe ültetik az elfekvő adatokat, felébresztve őket tetszhalálukból valami új zombilétre, lehet velük riogatni. De ez a vasaló, és minek egy aggastyánnak vasaló, megkap mindent, ami csak kell ebben a korban. Nyertem egy vasalót, folytatja az apja, levelem is van róla, névreszólóan, személyesen nekem küldték, ez több mint ígérvény, ez már jogos juss, csak el kell mennem érte! De, hát mire fel ez a juss, Magának emlékeznie kell még a Róbert bácsira, aki a Ligetben ingyenebédet osztogatott az éhezőknek, mikor még nem volt itt Üdvhadsereg, vagy jótékony pártszervező kortesidőszakban, választások előtt, akkor még könnyen lehetett frappírozni a bulvárt, fenn is maradt a neve mind a mai napig, bezzeg a konyhárajárók mind névtelenül enyésztek el. Most is valami ilyesmi lehet, valaki így akar a történelem, a jövő emlékeinek részévé válni, hogy vasalót osztogat, csak úgy tiszta altruizmusból, nem tudni persze, milyen az a vasaló, faszénnel működik-e, vagy a sparhelten felváltva melegíthető három darabos kollekció, esetleg villanyos, gőzzel, vagy anélkül működő, vagy esetleg olyan hatalmas, tíz kilós darab, amilyent a régi kabátszabók használtak egykor? Mert ez szép ajándék lenne, kapna rajta bármelyik múzeum, már, ha lenne rá pénze, de hát nincsen. Mi végre ez a vasalóajándék? Csak el kell mennem érte és máris odaadják nekem, meg is írták, itt van a levélben, amit nekem írtak ide, ahol lakom, mert ezek engem ismernek és csak valami előadást kell meghallgatnom nekem is a többiekkel együtt, akik szintén nyertek egy vasalót, de nem a enyémet, hanem a sajátjukat, mert már az is az övék, csak nekik is el kell menniük érte, hogy ott átvehessék, mert ez ajándék és meg kell adni annak is a módját, tehát el is megyek! Ekkor újra előtolakodott Róbert bácsi fehér kötényes képe, amint merőkanalát intőn felemelve szólott a mérföldes sorban álló, háborús csajkát, versbéli kislábaskát szorongató folyamodókhoz: csak az kap itten meleg levest, aki vásárol nálam egy ilyen fehér kötényt, mint az enyém, mai, igazán kedvezményes áron, mert, mint tudjuk, ingyen ebéd nincsen és sosem is volt! És látta a vasalóvárományosokat is, mindannyian három-négy rendszert, kurzusokat, ideológiákat túlélt, mégis gyógyíthatatlanul naiv, gyarlóan elesett árnyéklények, amint figyelik az intő ujjat: márpedig ingyen vasaló sincsen! Ekkor fordult ki a kamrába, hogy megkeresse a kisbaltát.

74

NÉMETH J. ATTILA VERSEI

Németh J. Attila

Paripás Távolról szól a hajnali Idehallik a hallali Dobogó mének csapata Csattog az ostor s a pata Karám nyomódik faromba Véknyam a léctől iromba Feszülnék én is iramba Közeledik jaj hallani Jó volna újra hajnali Ezüst szelekre hajlani

Járom utam járomba’ Járom utam járomba’ Osztom szívem háromba Egy girizd az anyám jussa Vérköreit azzal fussa Szerelméből isten mit varrt Érfonállal iker-pitvart Másik girizd kedvesemé Bár nem kérte eddigelé Nem kérte is övé volna Enszívéhez húzna-vonna A harmadik vár magamra Vérrel teli az a kamra Istent embert már nem érez Mégis mindent összevérez

BENE ZOLTÁN – KÉT CSÍK

75

Bene Zoltán

Két csík Részlet a C. H. G. följegyzései munkacímű, készülő regényből Ágival egy esős októberi napon ismerkedtem meg, 1995-ben. Talán a Timur Lenk Mágikus Gúla koncertjén, talán a Csúsztatva Csavarásén, talán más egyetemista zenekarén, már nem emlékszem. Egészen konkrétan Ági az ölembe hullott. Ücsörögtem némán és bávatagon egy sarokban, hallgattam a nyers gitárakkordokat, közben Nosferatut figyeltem, ahogy Sonkának magyaráz nagy hévvel. Sonka időnként meglátogatott minket a szomszéd városból, ahol állattenyésztést tanult, akkor is ez történhetett. Nem hallottam, miről beszélnek, kicsit mulattam is a fura némajátékon; az alkohol mindkettejük gesztusait eltúlozta. Akár egy 1900-ban forgatott filmjelenet szereplői, olyanok voltak. És akkor az ölembe huppant Ági. Meleg volt és puha és nevetett. Elnézést kért, de nem állt föl. Már azt az éjszakát együtt töltöttük. Minek is tagadjam, Ági fölszedett engem. Hatalmas, barna szeme volt, akár egy magyar vizslának, a haja vörösbe játszott, hosszú ujjaival sűrűn érintette meg az arcomat. Csakhamar azt is megtudtam, a jobb melle érzékelhetően nagyobbra nőtt, mint a bal, a feneke körtét formáz, a lábai egy hangyányit vaskosabbak az ideálisnál és a térde belső oldala kifejezetten érzékeny. Öltözködése alapján tipikus bölcsészlánynak gondolta volna bárki, pedig biológiát hallgatott. Később időről időre föltette magában, hogy ha törik, ha szakad, minden áron megértet velem különböző molekuláris biológiai problémákat. Egészen átszellemült az arca, miközben ezekről a dolgokról beszélt. Az élővilág működését próbálta megmagyarázni. Általában kizökkentettem lendületéből az okvetetlenkedésemmel. – Alig valamit tudtok megokolni – szúrtam közbe rezignáltan –, legkevésbé azt, miért van élet. – Most következik a miért van valami, miért nem inkább a semmi? – évődött Ági, de én föl sem vettem. – Az is jöhetne – hagytam rá lakonikus nyugalommal. – De most inkább azt a modern istenérvet venném elő, miszerint adott egy majom, aki ismeri a betűket, amennyiben képes lerajzolni őket egymás után a papírra, de megfejteni képtelen a saját kezűleg, illetve lábúlag írt jeleket. Namármost, legyen ez a majom halhatatlan, s feszt csak írja a betűket. Vajon hány milliárd évre lenne szüksége ahhoz, hogy megírja Shakespeare összes műveit? Valószínűleg a végtelen se volna elég. – Azt akarod mondani, hogy felsőbb intelligencia, transzcendens akarat nélkül sem az élet nem jött volna létre, sem az értelmes állat, azaz mi, emberek nem alakultunk volna ki, mert véletlenül ez lehetetlen, nemde? – Halálpontosan – vigyorogtam. Ági széttárta a kezét. – Nem vitatom én a felsőbb értelem létét. Félreértesz – és hosszú, számomra többnyire követhetetlen monológba fogott, melyben számtalanszor hangzottak el a következő szavak: DNS, aminosav, enzim, kód.

76

BENE ZOLTÁN – KÉT CSÍK

Az efféle vitáknak a legtöbbször a testiség vetett véget, amelyet szinte kivétel nélkül Ági kezdeményezett. Ez később sem változott. Ahogy mondani szokás: jól megvoltunk. Mindazonáltal... Nem is tudom. Szerettük egymást, csak valahogy ez nem bizonyult elegendőnek. Sosem sikerült elérnünk a másikat. Sosem érintettük meg egymást úgy, ahogy a fuldokló érinti a sodródó fatörzset. Nem is tudom, igazán nem... Mindenesetre miután végeztünk a tanulmányainkkal, összeházasodtunk. 1996 nyarának végén tartottuk az esküvőnket, a polgári szertartást követően szűk körben elmentünk vacsorázni a Bajor Sörözőbe. Sonka nagyon berúgott, Tibi és Marci négyszer vitték el hányni. Baltazár és Zsolti ajánlatokat tettek a pincérnőknek, Nosferatu eleinte a húgomnak udvarolt, majd egyik pillanatról a másikra apátiába süllyedt és órákig bámulta a sörében szaladgáló buborékokat. Az anyám átszellemülten mosolygott és arcpirító történeteket mesélt rólam Ági édesanyjának. Hangulatos este volt. Ági szülei még azon a héten vásároltak egy lakást a lányuknak, cserébe csupán egyet kértek: mielőbb unokázni szeretnének. Konzervatív emberek lévén úgy vélték, ehhez a házasság az egyetlen biztosíték, egyúttal az egyedüli feltétel. Tévedtek. Fél éve éltünk együtt házastársakként, amikor Ági egy este széles mosollyal fogadott. Félarasznyi műanyagdarabot tolt az orrom alá. – Két csík, látod?! – mondta diadalittasan. Nagy nehezen fölfogtam, mit jelent ez. Már Szentesen dolgoztam, de még nem szűrtem össze a levet Betti nevű kolléganőmmel. Ennek ellenére nem éreztem azt a mindent elsöprő boldogságot, amit éreznem kellett volna a bejelentés nyomán. Szerencsére ezt ügyesen lepleztem, nem rontottam el Ági örömét. Másnap a szentesi buszon kizárólag arra tudtam gondolni, mi lelt előző este. Miért nem úgy fogadtam a hírt, ahogy az elvárható lett volna? Azt vártam vajon, faggattam saját magamat, hogy lebegni kezdek csak azért, mert apa leszek? Igen. Igen! Ezt válaszoltam. És nem hazudtam. Tényleg arra számítottam. Engem lepett meg a legjobban, hogy nem feleltem meg saját várakozásomnak. Ma sem tudom, mi történt. Ági kivirult, én szorongtam. Aztán a tizenötödik héten a feleségem rosszul lett, vérezni kezdett és görcsölt a hasa. Taxit hívtam, bevittem a kórházba. Elvetélt, mégis meg kellett műteni, mert az orvosok szerint nem távozott a méhéből minden, aminek távoznia kellett. Akkor se értettem, miként lehetséges ez, s azóta sem akarom megérteni. Mikor a műtét után bementem hozzá, Ági pityergett. Megálltam az ágya mellett, se szólni, se mozdulni nem bírtam. Velem együtt érkezett egy középkorú nővér, odalépett a feleségemhez, vigasztalta. – Hamar elmúlik a kellemetlen érzés, ne essen kétségbe. Ági szipogott, esdeklő tekintettel nézett rám. – Rutinműtét volt, ne aggódjon – nyugtatta a nővér, közben pár pillantást vetett az ágy végében lógó kórlapra. – Hja, vagy hogy maguk akarták ezt a gyereket...? – dünnyögte. – Sebaj, ne keseredjenek el, fiatalok még, majd lesz másik!

BENE ZOLTÁN – KÉT CSÍK ÉS SIMEK VALÉRIA VERSE

77

Ági erre keservesen zokogni kezdett. Olyan hangokat adott ki, mint egy sarokba szorított tengerimalac. Rólam lehullottak a láthatatlan béklyók, az ágyhoz botorkáltam, leültem, magamhoz öleltem Ágit. – Takarodjon innen a kurva anyjába! – sziszegtem a nővér felé. A nővér eloldalgott. Ági nagyjából negyed óra alatt nyugodott meg. Lassan apadtak a könnyei, mind csöndesebben sírt. – Amikor visszatoltak, megnéztem magam. Két vércsík fut végig a combom belső oldalán – susogta. Amint elszenderedett, úgy menekültem, akár bébicsősz a randevúra a nagy nehezen elaltatott kölyök mellől. Ittam utána. Egyre csak az járt a fejemben, mi az értelme a protokollnak, ami előírja, hogy nem adják ki a magzatot, amit a feleségem teste kivetett magából? Miért ne temethetnénk el? Egyáltalán: kivetette, vagy kivették? És mekkora volt? Ember volt már? Vagy csak egy lény? És mi lett vele? Egyik kocsmát jártam a másik után. A hetediktől kezdve nem emlékszem semmire. – A kórterem tele van abortuszosokkal – mesélte másnap Ági. Lüktető halántékkal hallgattam. – Azokkal kedélyesen elvihorásznak a nővérek. Velem kimértek és lekezelők. Normális ez, Hunor? Nem, nem normális. Akkor már réges-régen abnormálisan működött a világ, amelyben éltünk.

Simek Valéria

Elejti gyöngyét Ostort fonsz hajnali szelekből. Szárnyalni szánt hited, őrlő napokban csavarog. Barangoló vad ifjúságod hová magasodott, tenyérnyi életed tavaszában? Ruhád elejti gyöngyét, megfakul. Július lobban, fölfelé törekszik, örömre tipródik. Lobogó hajadra csurog az utcai fény.

78

SIMEK VALÉRIA ÉS BALAJTHY FERENC VERSE

A tó A tó szikrázó arany, halak hátán elsuhan a nap. Karcsú nádasból tör elém játszó könnyedséggel. Csobban a csend, lehullok minden cseppben. A túlparton teregeti nedves ruháit a szél.

Balajthy Ferenc

Mégegyszeri kísértések A régvolt bűnök örökké kísértenek, – Körmünk alatt marad a tüske, a por A szemben s az őrtüzek lángja, melege Lelohad, mint ősz színe az avaron. Naphoz érnél fényszennyeződéstől félve, Pár élhető négyzetméteren totyogsz. Néhány jó szót és mosolyt teszel el télre S gond ül a szebb napokra szánt polcokon. Szerencsés a kérész lét! A régi vétkek Bocsájthatók, de belőlünk ki nem égnek: Mégegyszeri kísértésre vár a tudat! Jószándék kavicsait szórják a kőre, – Készül az ösvény, és te leszel oly dőre, Hogy ne lásd a poklokhoz vezető utat!

BALAJTHY FERENC VERSEI

A csomagolópapírhoz Óh, te csodálatos burok! Előtted én leborulok. – Őrzöd titkait az égnek, Addig, amíg szét nem tépnek! Díszdoboz repül szerte-szét, Gyűrődik mind az ékesség. Mi belcsinnek szép máza volt, Sirathatja a papírbolt! Kibuggyan a sok ajándék, Akármi is volt a szándék. Abban bízhatsz, és ne feledd: Egyszer minden szemétre megy!

Belcsín és külbecs (Mens sana in corpore sano) Hetvenévnyi vajúdás után öregembernek Megszülettem. Ez kívánt terhesség volt! (Szép visszaemlékezés az ősi dinókoromra.) Leromboltat építgettem, a felépítettet Őrizgettem, míg hullt a messzehangzó szó. Gazdag lettem, mert lemondtam mindenről. – Külbecsem csiszoltam kifelé egyre, míg Hozott anyagból belbecsem faragta az idő. Egy ember is lehet csodálatos! Bár sok Van, mi az! (L)egekbe a belcsín emelhet, A külbecs sokszor csak kísérő kolonc. Valami összhang mégis lehet és kellene is, (Hadd, örüljön valaminek a vén bolond!) Nem igazgyöngy, de azért ne legyen hamis! Jelenjen meg külbecsben a belcsín is, és A belcsín külcsínben mutassa meg magát! Nahát! Jól van ez kitalálva! Kitaláltam, Kitálaltam és így magam hoztam helyzetbe: Mire megjön a tökéletes rend-csend s az éj, Nyikorg a temetőkapu, forog sírjában a szél.

79

80

SAITOS LAJOS – GEREZDEK

Saitos Lajos

Gerezdek Aforizmák, naplójegyzetek „A humor a költő vidám halála.” (Atanasz Dalcsev) Vannak a rosszalvó álmatlanok. S vannak az ébren álmodók. Ébren álmodni veszélyesebb. *** Az idő születése. Az idő, a mérhető idő veled születik… Nincsen az a „műszer”, ami kimutatná a „világteremtés” nulla pontját. Az idő mint fogalom nem is létezik… Ha folyton táguló, éppen ezért fölfoghatatlan a földi halandó számára… Az idő, az általad is mérhető idő veled hal meg… De nem pusztul el. *** Viszik, viszik a megsebzett, matuzsálemi korú költőt vesszőnyalábágyon álmomban, nyitott platójú teherautóval az intenzívre, nyomában költők, költőcskék, önjelöltek siserehada. Az idős mester csak néz, kabátgombnyira tágult pupillával: „… költők – mi gondom ezekkel…” Így zötykölődik vele a kocsi a kátyúba dőlt országúton. Alkalmi kísérői lesik utolsónak vélt szavát, mondatait. Én meg nézem/látom (ahogyan a finn lány mondta a Balatont megpillantva), a Soós-hegy magasából. Nem tudom, hallották-e a költészet eme ámokfutói a Nagy László-i üzenetet: „… a folytonosságot folytatni kell…!” – De nem a kocsinyomban. *** Minden rész egész, s minden egész rész. Parány az óriás is, az óriás parány is… *** Megmérettetéskor az epigonizálás enyhítő körülmény a plagizálással szemben, ha már eredeti így sem, úgy sem tudsz lenni, barátom! *** Az igazság odaát, a „fixa” ideát van. *** Ma már minden devalválódik. Az adott szó a kimondás pillanatában párává, köddé lesz. S az igaz ember egy „i” híján gazzá válik. *** Pénz beszél, kutya ugat. Kutya ugat, karaván halad. Karaván halad, pénz beszél…! *** Az írás akkor kész, ha olvassák. „Az a mű, amelyet olvasnak, másodszor is elolvasnak: megmarad.” – olvasom ifjabb Dumas idevágó megállapítását. *** Európa „elrablása” után megnő az ázsiója Ázsiának is. *** Becéduláztam az irodalmi lexikont, s hiányérzetem támadt. Elképzelésem szerint létezik egy enciklopédia, amelyben az író, költő, esztéta mellett ott található a valamikori cenzor, de a besúgó is. Ki így, ki úgy: szerzett érdeme szerint.

SAITOS LAJOS – GEREZDEK

81

*** Minden, ami tudás, rejtve van előttünk. Tanulmányaink során a ’felszint’ csak karcolgatjuk. El kellene végre gondolkozni ősapánk mai fiainak/leányainak azon, hogy ismét nagyot harapjanak ama „gyümölcsből”. Vállalva az örök/végletes kiűzetés ódiumát is. *** Noénak nem csak egy bárkája lehetett, de a többi odaveszett… *** Merjünk kicsik lenni?! – De hiszen kicsinek születtünk. Csak az tör nagyra, aki nem mer kicsiny lenni. *** Mikor lesz hétvége? – kérdezi az ötéves az anyjától. – Mit tudom én, mikor lesz hétvége – mondja rá a nő. Hát itt tartunk, hogy még egy ilyen, egyszerűnek tűnő, gyermeki kérdést sem vagyunk képesek megválaszolni?! (Kedd volt!) *** Sűríteni, sűríteni! A szószátyárkodás prózaírói fogás, nem tesz jót a versnek. *** A francia moralistákat olvasom: „Tudom én?” (Montaigne): s egy másik vélekedés: „Az én gyűlöletes…” (Pascal) – de mit tud erről az egyes ember?! *** Adottságaid, körülményeid, képességeid szerint valamelyest megismerhetsz a világ dolgaiból, s legjobb tudásod, valamint szándékod szerint át is adhatsz másoknak ebből az ismerethalmazból. Ám ama tudás összessége: az Egy-egész rejtve marad előled… *** Végül is (nem) mindegy, hogy kritikusaid (az irodalmi szekértáborok féltői/őrzői) miként vélekednek írásaidról; a fontos az: hány olvasódban keltettél reményt. Anno, még az „átkosban” T. I. azzal utasított el, hogy nem vagyok eléggé(!) elkötelezett. Erre a jó emlékezetű Ízes Mihály mondta vigasztalásul: – Nem baj! A szépségkeltés is elkötelezettség. *** Nem minden vers költemény. S nem minden versíró (szerző) költő. Írhatsz száz meg száz klapanciát, ám ha nem száll fel a költészet madara a kéziratpapírról (vagy a klavirról), az az írás bizony nem lesz költemény. *** A hal nem sok vizet zavar – szárazon. *** Az ütemes taps rossz vért szül; nem lehetne egy kis aritmia?! **** Ha zsákutcába jutsz/tévedsz, arra kényszerülsz, hogy visszafelé is meg tedd utad, ami/ amely „zsákutcád” ismeretlen bugyraiba vitt, s most kilábolj belőle. *** A jó álom megüli a gyomrot, a rossz gyomorforgató. *** Az utánzók a gyöngéket utánozzák, a követők az erőseket követik. *** „Egy szempillantás oly soká tart, amíg akarom.” (Wislava Szymborska: Az írás öröme)

82

G. SZABÓ BEÁTA SZOBRA – FINN NYÍRFA, EZÜST, FEHÉR, VIASZOLT TEXTIL, 2015.

PÁSZTOR BERTALAN – CECÉRŐL MINDEN MAGYAR FALUNAK

83

Pásztor Bertalan

Cecéről minden magyar falunak Jelentős szociográfiai alkotás az Atyafiságos üdvözlettel! A könyv egy településről szól ugyan, de úgy, hogy minden magyar falu okulhat belőle. A Kulcson élő szerzőpáros nyolcvannégy családi otthonba látogatott el, és százhetven emberrel beszélgetett az elődökről, a falu történetéről, a termelésről, a megélhetési gondokról; az emberi magatartás ellentmondásairól, a hitről, az erkölcsről, az életminőségről; rövidebben: az utóbbi harminc év viharos változásairól. A szociográfia klasszikus alkotása, a Puszták népe e vidékről ad hiteles képet, mi több: Illyés Gyula édesanyja innen került Rácergespusztára. A költő gyermekkorában nemegyszer nyaralt a cecei rokonoknál. Felnőttként pedig együtt borozgatott és közben hosszasan beszélgetett Pordás Istvánnal. Tapasztalatait metaforába sűrítve: „fagörcs fejűek”-nek nevezte a ceceieket. A minősítés nem dicsérő és nem sértő, hanem: találó. Igazságtartalmát nem vitatta senki. A Puszták népe jó példa a szerzőpáros számára, ám Cece szociográfiai leírásából hiányzik a líraiság, a szülőföldhöz kötődő vallomás. A falu sajátos múltjának, a jelenkor konfliktusainak bemutatása tárgyilagos, az összefüggések magyarázata, a sokoldalú érvelés objektív, vagyis tényeken alapul. Látókörük – térben és időben – széles körű. Pál apostol gondolataiból a segítőkészséget emelik ki, míg az egyik Széchenyi-idézet az egyénnel szemben a közösség, az összefogás jelentőségét hangsúlyozza. A „legnagyobb magyar” – mint ismeretes – a kiművelt emberfők sokaságában látta a nemzet felemelkedésének zálogát, Jászi Oszkár viszont – alig száz év elteltével! – azon kesereg, hogy a szellemi munkát nem sokra becsülik Magyarországon. És ez – sajnos – változatlanul igaz ma is. A látókör centrumában Cece áll, de a két író fokozatosan tágítja a kört: összehasonlítják az adott falu életét a szomszédos településekével, és az összefüggésekből azokat a mozzanatokat világítják meg, amelyek az egész országra, a vidék vergődésére, az alig észlelhető fejlődésére jellemzőek. Kimondottan nem vonnak párhuzamot a hazai téeszek és a holland/dán szövetkezetek között, de szemléletükben jelen van az igazi szövetkezeti forma igénye. Menyhárték azonban nem a történelmi eseményeket vetették papírra: bölcs gondolatokat idéztek, olyanokat, amelyek tanulságosak, amelyek előremutatóak, és amelyek segíthetnek eligazodni modern világunk bonyolult rendszerében. Az elmélet lehet szép, vonzó, a gondolat lehet bölcs, de a falu népe a föld adta lehetőségekből élt, és ezután is abból fog élni. A ceceieknek a „földért való harc, a termelés, a piacozás” a zsigereikben volt. Ez határozta meg gondolkodásukat, ez vezérelte cselekedeteiket. Emlékezetük legfeljebb 200 év családtörténetére korlátozódik. Mentalitásukban azonban – ösztönösen – él, élhet az évszázados múlt igénye, szorgalma, jelesül az, hogy Cecén valamikor – rövid ideig – kizárólagosan kisnemesek laktak, 27 kastély épült a faluban, ezek többségét ma már csak a papír őrzi, a nemesi ivadékok szellemiségét, az egyén szabadságát, függetlenségét azonban nem temette el a történelem.

84


Ez a különleges színfolt azonban megfakult. A tájházat felújították, de nem látogatják; a Csók István Múzeum felbecsülhetetlen értéket tartalmaz, mégis kihasználatlanul áll. Régebben a tengerihántás, a tollfosztás, a közös rendezvények: néptáncosok műsorai, az énekkar fellépései az ünnepnapokon, összehozta az embereket. Közösséget teremtett. Ma: a templomba is csak kevesen járnak. „Mára mindenki magának való lett.” Nem járnak a közösségi rendezvényekre sem, szabad idejükben otthon ülnek a tévé előtt, nézik a sportközvetítéseket, a szappanoperákat. Nincs igényük az igazi kultúrára. Csalódtak. Bizalmatlanok. A bizalomvesztés oka rendkívül összetett. A könyv írói körültekintően és alaposan tárják fel a helyi és az országos összefüggéseket. Ezek közül csak néhányat emelünk ki. A nyolcvanas évek végéig Cece térségében „jó színvonalú téesz működött…” A sokrétű gazdálkodási szerkezetben – kiváló szakemberek irányításával – még a kevésbé iskolázottak is dolgozhattak. A vezetőség növelte a kézi munkát igénylő paprikatermesztés területét, korszerűsítette a juhtenyésztést, hitelt vett fel a talajjavításra, a tejtermelés fejlesztésére. Mindenki dolgozott, jövedelmük – a háztájival kiegészülve – soha nem látott szintre emelkedett. Innen nagyobbat lehetett esni, amikor bekövetkezett a bukás: az „át nem gondolt mezőgazdasági politika.” Túl általános ez a megfogalmazás. Fogalmazzunk konkrétan: Az Antall-kormány – politikai okokból – huszáros vágással lezárta a keleti piacot, és ez katasztrofális következménnyel járt a magyar mezőgazdaságra. Ezt csak súlyosbította az elhamarkodott kárpótlási törvény, amely politikai jellegénél fogva eltorzította a kompenzációt. A földek kiadása, az adósságok törlesztése először csak korlátozta a gazdaságot, utána csőd szélére sodorta a jól működő téeszt. Hogy a ceceiek megszabaduljanak az adósságtól, eladtak mindent, ami értékesíthető volt. A csőd azonban bekövetkezett. Megszűnt a biztos jövedelem, állandósult a munkanélküliség; a képzett emberek elhagyták a községet. A földhöz jutott gazdák szaktudás, vállalati szakismeret nélkül fogtak hozzá a termeléshez. Ha kevés termett, ráfizettek, ha sok, nem tudták eladni. Vergődtek, mint a partra vetett hal. A piac az ország EU-tagsága után kitágult, külföldről hozták az olcsó dinnyét, a fűszerpaprikát. Ezekkel versenyezni – korszerű mezőgazdasági ismeretek nélkül – reménytelen. A veszteség nagy, de nem forintosítható! Nem, mert az összetartó erőt felváltotta a széthúzás, eluralkodott az emberek között az irigység, a durvaság. Mindezt nem nevesítették a könyv írói. Nem a bűnbakot keresték, hanem a megoldást. Felvillantották az összefogás, az együttműködés lehetőségét, de itt és másutt is az „észérvek, a tudományos igazságok, a mások tapasztalatai süket fülekre találnak, vagy zsigeri utálatból elutasítandók. A fagörcsnek ugyanis az a tulajdonsága, hogy nehezen alakítható: a fejsze lepattan róla, a gyalu kicsorbul, amíg megdolgozza, és a végén, ha mégis besimult, alakult valamit, a görcs kihullik a fából, és marad a helyén egy lyuk, ami fityiszt mutat: na, ugye, hogy én győztem!” A könyv írói azonban egy Madách-idézettel tompítani akarják a kemény ítéletet: „a jó sajátja, míg bűne a koré, mely szülte őt.” Ez nem tompítás, hanem hiba: egyoldalú: felmenti az egyént a felelősség alól. Ez a szemléletmód más helyütt is előfordul. A rendszerváltozás után lelkesen


85

beszéltek Illyés Gyuláról, s az önkormányzat egyhangúlag döntött: az általános iskola vegye fel a költő nevét. Flóra asszony és Illyés Marika örömmel fogadta a döntést. Telt-múlt az idő, és „az iskola elveszítette a nevét”… nem buzgott a vér senkiben, hogy a név megőrzéséért kiálljon.” Elveszítette? Vagy valakik elvették a „világszínvonalú”(Jean Rousselot szava) író nevét, aki a legszebb szociográfiát írta a magyar pusztán élő emberek életéről? Aki maradandót alkotott a lírai műfajban éppúgy, mint a drámában és a regényben, s aki remek esszékkel gazdagította irodalmunkat. Kinek a szemében volt szálka az Illyés név? Miért nem álltak ki érte a szülők, a pedagógusok? A név elvétele bizony szeplő, szégyenfolt a község sajátos múltján. Tévedni emberi dolog – tartja a közmondás. De az okos ember alapvető hibát nem követ el. A rendszerváltó politikusok azt hitték, hogy ha a közös tulajdont felváltja a magántulajdon, minden gond megoldódik. Ez alapvető hiba. Ugyanis már a harmincas években többen cikkeztek arról, hogy nyugaton, a fejlett mezőgazdaságokban szervesen, évről évre javították, csiszolták az együttműködési szabályokat, mégis hosszú időre volt szükség, amíg a csúcsra értek. Nálunk – legyünk optimisták – jóval kevesebb idő kell ahhoz, hogy az a cecei gazda, akinek a 8 hektárja 35 tagban van, előbb-utóbb tönkremegy a piacgazdaságban, még akkor is, ha őseihez híven látástól vakulásig dolgozik. Remek portrét lehetett volna róla „rajzolni”. Egy-egy jól ábrázolt jellemrajz nemcsak színesíti, gazdagítja a szociográfia szépprózai jellegét, hanem maradandóbb élményt is jelent az olvasó számára, mint a száraz felsorolás. Ebben viszont bővelkedik a könyv, van olyan oldal, amely több mint harminc számadatot tartalmaz. Nem vitás: a magyarázatok hitelességéhez, a meggyőző érveléshez erre is szükség van, de az adathalmozás – a szerzők is tudják – „unalmas”. A falu életében előkelő hely illette meg a kisiparosokat. Régebben több mint félszázan éltek ott: asztalosok, ácsok, bádogosok, borbélyok, cipészek, csizmadiák, cukrászok, nem sorolom tovább. Maguk választották vezetőiket, szigorú szabályok szerint dolgozhattak, sőt még az öltözködésükkel sem sérthették meg a jó ízlést. Közös rendezvényeken szórakoztak, bálokat rendeztek. Urak voltak – a lakosság szemében. Az előző század ötvenes éveiig… A tékozló ország vezetői „Mai ésszel elképzelhetetlen, valószínűtlen adókkal, egyéb agyafúrt szabályokkal tették lehetetlenné az életüket.” De még így sem tudták teljesen felszámolni működésüket: alkalmazkodtak, amennyire lehetett: szövetkezetekbe tömörültek, s így tengették életüket. De a nagyipar, a fogyasztói társadalom meghonosodása ellen már nem tudtak védekezni. Ma már csak néhány kisiparos éldegél a faluban. Ehhez hasonló folyamat játszódott le a hitéletben is. A rendszerváltás idején sokan jártak templomba, a gyerekek többsége beiratkozott hittanra, ma mindössze egyharmaduk látogatja a hittanórákat. „A családokban megint nem fontos a hit, pedig most nincs tiltva!” Azt mondják: erre sincs idő. Pénz kell, és pénze annak van, aki időt, erőt ennek megszerzésére fordít. Nem gondolnak arra, hogy aki a tárgyak megszerzésére koncentrál, önként lemond az életminőségről, az ember maga is eszközzé válik, elfásul, megkövesedik benne a lélek.

86

PÁSZTOR BERTALAN – CECÉRŐL MINDEN MAGYAR... ÉS SZENTE TÜNDE – GYÉMÁNTDIPLOMA

Hogy ezen változtathassanak, abban nagy szerepe lehet az értelmiség felvilágosító tevékenységének. A szerzők ismét bölcs gondolatokat idéznek: Ortega szerint az értelmiségiek feladata, hivatása, hogy „a társadalmi életet szellemi tartalommal töltsék meg… a tömegek törekvéseit megnemesítsék, és magasabb célokat jelöljenek meg.” Mi lehet ez a magasabb cél? Már az ókori görögök is tudták: Szókratész védőbeszédében mondta: „ne törődjetek előbb, és ne is olyan buzgón, testével, vagyonával, mint a lelke lehető legjobbá tételével; mondván, hogy nem a vagyonból lesz az erény, hanem az erényből a vagyon és minden más jó az ember számára, a magánéletben is, a közéletben is.” Okkal kérdezik a könyv szerzői: „… hányan lehetnek ma széles e hazában, akik hisznek abban, hogy erényből lesz a vagyon?” És vajon – kérdezem – hányan hisznek abban, hogy a vagyon csak eszköz az ember személyiségének, értékes tulajdonságainak kiteljesítésében? A kérdésekre nem tudunk válaszolni. Az viszont olvasható a könyvben, hogy a Cecén élő értelmiség törekszik a helybeliek életének jobbítására, az új iránti érdeklődés felkeltésére. „Megtapasztaltuk, hogy szinte valamennyien változtatandónak, javítandónak tartják a befoglaló környezetet, a szellemiséget, viszont a zömében fiatal helyi értelmiség, bár tud és meg is jelöl a közösség számára magasabb célokat, nem talál követőkre”. Én találtam egy követendő példát: Menyhárt Ferenc – felesége egyetértésével – ösztöndíjat alapított a cecei, tehetséges fiatalok számára, akik főiskolán vagy egyetemen akarják folytatni tanulmányaikat. Reméljük, bennük megnő az értelem, és cselekvő erővé válik, s ha nem is egy csapásra, de fokozatosan megindul ebben a faluban is a szerves fejlődés, amely évről évre jobbá teszi az itt élő emberek életét.

Szente Tünde

Gyémántdiploma

Szente Tünde

– Beszélgetés Pásztor Bertalannal – Hatvan esztendő elteltével 2015. október 14-én vette át a gyémántdiplomát az Eötvös Loránd Tudományegyetem dísztermében rendezett ünnepségen. Másnap a dunaújvárosi Széchenyi István Gimnáziumban köszöntötték a kollégák és a diákok – kedves műsorral – a nyugdíjas tanár-írót, aki számos cikkben, tanulmányban közkincscsé tette oktatási-nevelési tapasztalatait, s mint szépíró és irodalmi szervező is maradandót alkotott. A kitüntetettel beszélgetett egykori tanítványa, Szente Tünde.

SZENTE TÜNDE – GYÉMÁNTDIPLOMA

87

Milyen érzés volt részt venni ezen a két ünnepségen? Felemelő és megható. Miután bevonult az egyetem szenátusa, a rektor ünnepi beszédet mondott. Ismertette az ország legrégibb egyetemének múltját, és részletesen szólt a jelenről, arról, hogy az univerzitás – Európában! – az oktatás és kutatás tekintetében a legjobbak között van. Szellemének kisugárzása szétárad az egész országban, ennek ékes bizonyítéka, hogy minden évben sokan veszik át a vas-, a gyémánt- és az aranydiplomát. A „sok” a vasdiplomát illetően megkérdőjelezhető, hiszen a vasdiplomások száma alig haladta meg a tizet. A gyémántdiplomát húszegynéhányan vettük át, a mi évfolyamunkról ketten voltunk jelen. A gimnáziumi ünnepség műsorát és Péntek Klári tanárnő szubjektív hangú köszöntőjét meghatódva hallgattam. Számtalan kép, történet jelent meg emlékezetem képernyőjén. Pályafutása alatt mi volt a legnagyobb élménye? Nem rangsoroltam őket, de kettőt elmondhatok. Az első: pályafutásom elején történt: a kultúrházban irodalmi estet rendeztek, s hogy hallgatók is legyenek, az igazgató megkért: vigyek magammal néhány diákot. Ezzel kapcsolatban a legközelebbi órán a következőket mondtam: Aki eljön, másnap nem feleltetem. Az egész osztály – a vidékről bejáróktól eltekintve – megjelent. Örültem neki. Az örömbe azonban üröm is vegyült: másnap megérkezett dr. Mohácsy Károly, a megyei szakfelügyelő, és közölte: meglátogatja az egyik órámat. Épp azt az osztályt választotta, amely megjelent az ismeretterjesztő előadáson. Kellemetlenül éreztem magam, de a szakfelügyelő óhaját nem utasíthattam el. Mikor beléptünk a tanterembe, a kétségbeesés kiült a diákok arcára. Most mi lesz? Nyugalmat erőltettem magamra. Az előző órán megfogalmaztam a feladatot: olvassák el Thomas Manntól a Mario és a varázsló című elbeszélést. Betartottam ígéretem, nem feleltettem egyetlenegy tanulót sem, de mindenki megszólalt. Tanítványaim szolidárisak voltak velem, aktívan és lelkesen beszéltek az elbeszélés szerkezetéről, az író atmoszféra teremtéséről, a megalázó mutatványok fokozásáról, a váratlan, de lélektanilag indokolt befejezésről. A végén megdicsértem az osztályt. Ekkor már csillogott a szemük, valószínű, az enyém is. A folyosóra kiérve elhangzott Mohácsy Károly első mondata, szó szerint idézem: Berci, mit csináltál ezekkel a gyerekekkel, hogy ilyen aktívan szerepeltek az órádon? Kitérő választ adtam. Soha nem mondtam meg neki, hogy mi az oka ennek a jó szereplésnek. Viszont a szakfelügyelő mondata megerősítette önbizalmamat. És mi volt a második? Ez pályafutásom utolsó éveiben ért. A Tankönyvkiadó felkért, hogy szerkeszszek egy breviáriumot Illyés Gyula műveiből és műveiről. Amikor elkészültem vele, a szerkesztő elküldte a könyv „kéziratát” Flóra asszonynak, aki miután gondosan átnézte, arra kérte Benkő Attilát, hogy (kiigazítás céljából) keressem fel otthonában. Megtettem. Készülő könyvem értékelése pozitív volt, de két-három helyen kicserélné a szöveget. Javaslatát – egy kivételtől eltekintve – elfogadtam. A kivétel vitára készetetett: az egyik szemelvényt, amely Illyés iskolás éveiről szólt, mindenképpen ki akarta venni, én viszont ragaszkodtam hozzá, mert fontos információkat tartalmazott. Ezt ő is elismerte, de a költő haragudott a dogmatikus irodalomtörténészre, akinek a neve,

88


ha bekerülne ebbe a jól megszerkesztett könyvbe, méltatlan lenne férje szelleméhez. Végül azt mondtam, ha jobb szemelvényt javasol, szívesen kicserélem. Hirtelen nem jutott eszébe senkinek a neve, viszont megígérte, hogy később majd megírja levélben. Két hét múlva megérkezett a szöveg, örültem neki, mert sokkal jobb volt a vitatottnál. Cikkei, tanulmányai rendszeresen megjelentek hetilapokban, folyóiratokban, hogyan hatottak ezek az iskolai oktatásra és nevelésre? Mivel nem végeztem országos szociológiai felmérést, kérdésére nem tudok kielégítő választ adni. Egyébként pedig az oktató-nevelő munka sokkal bonyolultabb, mint amit a szociológiai kérdésekre adott válaszok tartalmaznának. Elmondok egy történetet: A hatvanas években „lehetővé tették”, hogy negyedik osztályban – négy órában – tanítsuk a mai (akkori) magyar irodalmat. A tanárok rendszerint Illyés Gyulát választották, mert a tankönyvíró részletesen (de nem jól) értékelte az író műveit. A fiatalabb nemzedék tagjairól, például Nagy Lászlóról egy sort sem olvashatunk a tankönyvben. Tanulmányoztam a jeles költő verseit, és két tanévben tanítottam is, majd tapasztalataimat megbeszéltem vele az És szerkesztőségében, és megírtam a Magyartanításban. Ily módon, aki elolvasta, taníthatta a fiatalabb nemzedék tehetséges költőjének műveit. De ha a konkrét hatásra kíváncsi, elmondok egy sztorit. Városunk egyik vezetője mindig előre köszönt, mégpedig barátságosan. Később elmondta, hogy nekem, pontosabban az előbb említett tanulmánynak köszönheti, hogy felvették a jogi egyetemre. Ugyanis a mai magyar irodalom bekerült az érettségi tételek közé, de ő egyetlenegy író életművét sem ismerte. Osztályában megszerezték a Magyartanítást, és sokszorosították tanulmányomat. Ebből készültek az érettségire és a felvételi vizsgára. Az egyetemi felvételin épp ezt a tételt húzta ki. Örült neki, mert bemagolta, és szó szerint elmondta. Remekül vizsgázott a mai magyar irodalomból; a bizottság tagjai még meg is dicsérték érte. Örüljek neki, vagy szomorkodjak? Elmondok egy másik történetet is. Móricz Zsigmondtól a Rokonokat sorolták a kötelező olvasmányok közé. Nem szerették a diákok. A minisztérium itt is lehetővé tette a választást. Én az Árvácskát tanítottam. Három órában. Tapasztalataimat ezúttal is a Magyartanításban publikáltam. Az egyik tanítványom bevallotta, hogy amikor Móricz lírai felhangú regényét olvasta, kicsordultak a könnyei. Ez is visszhang! Számomra értékesebb, mint a dicséret. Értékesebb, mert a diák érzelmileg azonosult a mű szereplőjével: a katartikus élmény hatásosan formálta személyiségét Ehhez a tanulmányhoz kapcsolódik egy másik történet. Kulcsi nyaralójában felkeresetem egykori professzoromat, Sőtér Istvánt. Magammal vittem az Árvácska elemzését. Elolvasta, s biztatott, hogy tudományos folyóiratában szívesen megjelentetné, ha elhagynám a didaktikus mondatokat… Nem tudtam átírni. Ez úgy jó, ahogy megírtam. Ma is emlékszem tanár úr kedvenc kérdésére: Miért szép ez a vers? Most én kérdezek: Tényleg miért szép egy-egy irodalmi alkotás? Az ismétlődő kérdés sablonosnak tűnik, de a válasz mindig más és más. Adott esetben a válasz tartalmazza a lényeget. Ezt pedig csak akkor lehet megfogalmazni, ha a kérdés az adott költeményre vonatkozik. És ahány vers, annyiféle felelet, sőt Kosztolányi gondolatát idézve: a mű kétszer születik, másodszor az olvasó tudatá-


89

ban. Tehát ahány olvasó, annyiféle értelmezés lehetséges. Ahhoz azonban, hogy a kérdésre jó választ adjunk, ismernünk kell a szép fogalmát. Ezt könnyű megjegyezni: Szép az, ami érdek nélkül tetszik. Immanuel Kant szubjektív meghatározása frappáns, de túl általános, s ennek alapján nem tárható fel a művek szépsége… Visszatérve Kosztolányi megállapítására: Lehet-e egységesen tanítani a műveket? Lehet, de csak akkor eredményes a tanári munka, ha engedi, sőt ösztönzi tanítványait, hogy a tanítási órákon fedezzék fel a költő által teremtett világ eszmei-esztétikai értékeit. A dolgozatjavító órákon (bizonyára emlékszik rá) négy-öt diák olvasta fel jeles dolgozatát: mindegyik szép volt, ám mindegyik másként bontotta ki a témát. Más megközelítésben: egyetértek Babits Mihállyal, aki tanárként azt írta: az irodalomtanítás célja: megtanítani a diákokat gondolkodni. Ez a folyamat roppant bonyolult. De egy konkrét példa ismertetése talán felvillant valamit az összetett folyamatból. Petőfi Az apostol első felében a következőket írta: „Mi célja a világnak? / Boldogság! s erre eszköz? a szabadság!/ Szabadságért kell küzdenem…” A mű második felében viszont ez olvasható: „emberiség, szabadság, / Ez mind üres szó, puszta ábránd, Melyért bolondok küzdenek.” Az egymással ellentétes fogalmak összeegyeztethetők-e? Mindig nagy vita alakult ki az órámon. És a vita hevében kristályosodott ki az igazság: az utóbbi gondolatokat Szilveszter akkor mondta, amikor elkeseredett hangulatban volt. Ez csak a pillanat lelkiállapotát tükrözi, az előbbi viszont alapvetően meghatározta Szilveszter és Petőfi életfelfogását, szabadságszeretetét. Babits gondolata a nyelvtan tanítására is vonatkozik? Pontosítanom kell a kérdést: én nem nyelvtant, hanem a magyar nyelvet tanítottam. A nyelv sokkal tágabb fogalom. Bizonyára emlékszik rá, hogy irodalomórán a művek nyelvi, stilisztikai sajátosságait is vizsgáltuk, és nyelvtanórákon sem csak a grammatikával foglalkoztunk. Emlékezetes maradt számomra a szövegelemzés, a fogalmazástanítás, különös tekintettel az érettségi dolgozatokra. Hol publikálta tapasztalatait? Először a Magyartanításban, később a Gyakorlati szövegtanban, amelyet a minisztérium tankönyvvé nyilvánított. Mi ennek a módszernek a lényege? A lényeg sokoldalú kifejtése a tankönyvben olvasható. A negatív tapasztalatok közül csak néhányat említek. Tizenkét osztály érettségi dolgozatát vizsgáltam meg, s a tanulók többsége – nem törődve a megadott címmel – mindent leírt, amit az íróval kapcsolatban megtanult. A legtöbb dolgozat például sablonos mondattal kezdődött: Arany János Nagyszalontán született 1817-ben; vagy: Arany János 1817-ben született Nagyszalontán…Petőfi harcolt a nép felemelkedéséért; Ady harcolt a nép felemelkedéséért… és így tovább. Kosztolányi szerint az alkotómunka törléssel kezdődik. A dolgozatírás alkotó tevékenység, a tanuló a részekből, az irodalmi ismeretekből új minőséget teremt: csak azokat használja fel, amelyek új és új oldalról világítják meg a címet. A tanár úr még aktív korában országos mozgalmat indított „Fogalmazz pontosan, logikusan és szépen!” címen. Évente minden középiskola elküldhette a két legjobban sikerült érettségi dolgozatot a dunaújvárosi gimnáziumba, és itt – az előzsűrizés után – az országos

90


zsűri döntése alapján tíz dolgozatírónak adtak könyvjutalmat. Hogyan hatott a mozgalom a magyartanításra? Azt hiszem, hogy jól. Ugyanis az iskolai tanítás történetében – tudomásom szerint – nem volt ilyen mozgalom. Érettségi dolgozatokat sem publikáltak. Az évenkénti értékelés, amelyet folyóiratunkban olvashattak a magyar szakos tanárok, tartalmazta a jó és a hibás megoldásokat. S ami még ennél is jelentősebb, három év „terméséből” megjelentettünk húsz érettségi dolgozatot, a szaktanári és a szakértői bírálattal együtt. Mondanom sem kell, hogy a két bírálat sokszor eltért egymástól. Feltételezhető, hogy a vita folytatódott az iskolákban, talán még a magyarórákon is. Jelzésérték adat: könyvünk néhány hét alatt elfogyott. Jelzés értékű az is, hogy mozgalmunk második felében jobbnál jobb dolgozatokat küldtek be a szaktanárok. A tanár úr nemcsak tanította a magyar és a világirodalom remekeit, hanem művelte is a szépirodalmat. Ebben az évben két drámája jelent meg (Kard és kereszt, illetve Zrínyi Ilona kálváriája), melynek itteni bemutatója a József Attila Könyvtárban volt. Beszélgető társa, Bobory Zoltán kijelentette, hogy napjainkban nemigen születik jó dráma. Mi ennek az oka? A kérdés átfogó, éppen ezért nem tudok rá válaszolni. Akkor másként teszem fel a kérdést: Miért választott történelmi témát? Belső parancsra. Mindkét művem főhőse nő. Államalapító királyunkról remek dráma született, feleségéről, Gizelláról viszont alig tudunk valamit. S amit a legendákban olvashatunk róla: nem felel meg a valóságnak. Királyunk keményen leszámolt azokkal, akik veszélyeztették az ország érdekeit. A felnégyelés, a megvakítás nem egyeztethető össze a Tíz parancsolattal, a kereszténység szellemiségével. Halála után megkísérelték kozmetikázni a róla szóló történelmi képet, és a felelősséget áthárították az idegenre, a nőre. Ezt a képet nem fogadtam el. Aki kolostorban nevelkedve ismerte meg a kereszténység szellemiségét, aki olyan sok áldozatot vállalt magára, hogy választott hazájában meghonosodjék az európai szellemiség, az nem lehet gonosz, nem lehet bűnbak. Másik főhőse, Zrínyi Ilona viszont nem nevezhető bűnbaknak. Ő igazi hősként védte Munkács várát, de Caraffa tábornok ultimátumára feladta, puskalövés nélkül. Ily módon megmentette a várvédők életét, és életben maradt két gyermeke is. Ez után kezdődött Zrínyi Ilona kálváriája. A külső történet tehát belső küzdelemmé válik: erről szól a dráma. Mindkét drámám főhőse nagy egyéniség. Korunk nem kedvez az egyéniség fejlődésének. Mi az, amit még szeretne elmondani? Azt, hogy a gyémántdiploma nem csak nekem szól. Köszönet illeti a feleségemet, a fiamat, mert a nyugodt, harmonikus családi élet kedvezett az alkotómunkának. Tágítva a kört: minden eredmény, amit a nevem fémjelez, elválaszthatatlan iskolai tevékenységemtől, tehát a kitüntetés a gimnáziumnak is szól. Köszönetet mondok a korábbi önkormányzatnak is, mert tíz éven át anyagilag is támogatta fent említett országos mozgalmunkat. Köszönöm a beszélgetést.

PÁSZTOR BERTALAN DRÁMAKÖTETÉNEK BEMUTATÓJÁN FEHÉRVÁROTT, AZ ÜNNEPI KÖNYVHÉTEN

91

92

GÁSPÁR ALADÁR – REVÁK ISTVÁN GRAFIKÁI LÁSZLÓ ZSOLT VERSESKÖTETÉBEN

Gáspár Aladár

Revák István grafikái László Zsolt verseskötetében Lapozgatom László Zsolt Rajzolt távlatok verseskötetét. Benne itt-ott Revákrajzokra, a versekhez készült illusztrációkra bukkanok. Olvasom a verseket, nézegetem a képeket, és rögtön érezni, érteni kezdem rokonságukat. Aztán bizonytalan leszek. Lehet-e ennyire rokon két ember belső világa, lehet-e ilyen rokonság e belső valóságok szavakkal leírt és a rajzolt megjelenítése közt? László Zsolt versei sajátos vonzerővel bírnak: figyelmet keltenek, aktivizálnak, áthatnak és megváltoztatnak. Próbálom megfejteni, hogy ez mitől lehet. Mindenekelőtt talán attól, hogy az egyszerűen, mégis különösen konkrét képeket összetettebb, elvontabb képzeteket keltő merészen metaforikus részletekkel váltja, váltogatja. Az egyediség mintha a személyességet szándékozna hangsúlyozni, ami aztán az összetettebb metaforikus áttételek révén általánossá válik. A konkrét és elvont szintéziséből így szuggesztív atmoszféra keletkezik. Még az „egyszerűbb”, rövid verseket is valahonnan valahová áradó képfolyamoknak érzem. Hát még metaforákban bővelkedőket… Ezt lehet, hogy a feszes versritmus és rendhagyó rímeltetés eredményezi. Az élet-jeleneteket, játékosabb-súlyosabb sorshelyzeteket, meditatív gondolat-töredékeket megjelenítő versek a költő önmagához, másokhoz és a világoz fűződő ellentmondásos (érzéki, érzelmi-lelki, morális, stb.) viszonyait bogozgató kép-vetületek, az ezeket megjelenítő kép-kozmoszok. Mindegyiküknek végtelenbe terjedő tere van, amit a versekbe sorra-másra belépő, ismétlődő és váltakozó képtársítások tágítanak már-már transzcendentális létezés-távlatokká. Az így keletkezett vers-valóságok okozzák tehát a sajátos vonzerőt. Ezekre a versekre rímelnek aztán Revák István rajzai. Elsőre úgy tűnik, hogy a rajzok „csak” a versek olvasásélményei hatására keletkezett, azokat „szemléltető képek”, amennyiben bizonyos versbéli motívumok a rajzokon tényleg megjelennek. Csakhogy a versek „sugallta” költői képek, a Revákra oly jellemző egymásba átnövő valóságosabb elemeket, vagy épp különös, kompozit-lényeket, „valamik”et ábrázoló, és elvont motívumok kavargó sokaságával gazdagodnak, s elkezdik a verseken túli, saját, rajzolt életüket élni. A képeken nincsenek a gravitáció által szabályozott helyszínek, nincsenek egymáshoz viszonyított arányok, szokványos téri helyzetek. Micsoda látomásos, milyen különös, sejtésekkel teli képi világ Revák Istváné! Inventív belső képekből önfeledten és tudatosan felépített, transzcendentális világ. A rajzi, faktúrális, textúrális sokféleség eszközeivel teremt ezekhez a motívumokhoz képi közeget, amelyben a markáns és finoman elúszó, a fehérektől a sokféle szürkén át a feketéig terjedő, sűrűsödő-ritkuló vonalak, foltok egymásnak feszülnek. A kontrasztok, kiemelések és alárendelések, a képi mozgások és a ritmus, a rendteremtő, figyelemvezető kompozíciós eszközök révén a káosz kozmikus renddé szerveződik. Minden rajz önmagába zárt, magától értetődő képi egység! Aki egyszer elkezdte ezeket nézni, meg van fogva. Addig nem tud megnyugodni, kiszállni belőlük, amíg csak nagyjából is

93

A misztikus bentről


94

Tróger

Túlélő

GÁSPÁR ALADÁR – REVÁK ISTVÁN GRAFIKÁI LÁSZLÓ ZSOLT VERSESKÖTETÉBEN el nem igazodott bennük, amíg valamicskét meg nem fejtett rejtélyeikből. A László-i költői képek a Revákrajzokon átlényegülnek. A vers és a rajz egymás hatását felerősítő, „magyarázó”, a befogadás folyamatát kölcsönösen segítő, egyenrangú, autonóm művészi kifejező eszköz marad. A könyv így nyújt különös élményt a versek és rajzok általa együttesen feltárt, eladdig rejtett emberi valóságokról. Emitt a televényben, életveszélyen tenyésző buja nőiség jelenik meg (Zöld), amott a sokasodó ereklyékkel eggyé vált, azokkal együtt romló-múló lény (Gyűlnek az ereklyék), vagy épp a kihívó, sárkányosan félelmetes női szépség mítosza (A misztikus bentről), az enyészetre esélyes, érzékien dús ember-vegetáció (Etűd bentről), az őrjítő magány, a bohóccá őrült meddő segélyüzenete (Magánlevél). Máshol a tudatlan Istenétől elhagyatott visszamerülését látjuk a tróger alvilágba (Tróger), azt, ahogy a gömbölyű, nagy hópehely-halottak hullnak a sötét, néma égből egy nemtelen, léha lényre (Nem várt hóesés), ahogy esik, csíkokban zuhog az eső a regiszteres égből a mártír emberi testre, a fordítva kereszten megfeszítettre (Péter fordított keresztje). Megint másutt deresen dereng, árad, kavarog a sok szép semmi, amiben csak a keresztre feszített istenfia lehet a támpont (Újévi hírnök). Később egy rajzon alakul, valami új keletkezik, a régmúltból, a nagy ősi, csillagrobbanásból (Reinkarnációs várakozás), egy másikon feszengő, sötét alak nézi a kígyóként tekergő kötelet, bámulja menekítő angyalát, már megírta búcsúlevelét is (Túlélő).


95

Egy újabb képen él, virul-virágzik, egy nő buja ölében, kéjes testében fogant, szép magzata, aki tán épp a kisded, vagy csak az emberfia (A teremtés utolsó napja után). Hátrább egy alig sejlő, mégis izgatóan szép és ideális látomás-lény jelenik meg, egy kihívóan konkrét ülő alak mögött (Ideális). Még hátrább egy rajon az ősi város minden zugában szobrokként állnak, szellemekként lengedeznek az elődök, ezredéves hagyatékokról beszélnek (Nem leszel világok árvája). „Ó, Júlia, hiába szép, izgató a tested, gép arcod utálatos tekintetével miért zaklatsz, miért nem hagysz magamra!” – mondja egy újabb rajz (Júlia Rómeó nélkül), „Vigyázó szemeddel most keress meg engem Isten, az elúszó végtelenben!” – idézi egy másik (Most II). „Hogy tudsz majd megállni, vizsA teremtés utolsó napja után lató szemekkel mit fogsz majd látni a múltat szétrobbantó, ultramodern végtelenben?”– kérdezem én. Meg azt is, hogy „hol az a hely, ahol az ég és a tenger még érzékelhetően összeér, ha már csak a darabokra tört világ tömbjei láthatók a mindenségbe szórtan?”. A könyvet többször végigjárva ezek jutottak az eszembe. Amit László Zsolt és Revák István emberségének és művészetének rokonságáról kezdetben éreztem, hittem, az végül meggyőződésemmé erősödött. Élményviláguk, világlátásuk egészen biztosan rokon. Leginkább azonban az elemi erejű kifejezésvágy rokon bennük, meg a mód is, ahogyan ezt teszik. Csupán az eszközeik mások. Dunaújváros, 2016, január

Nem várt hóesés

96

LUKÁCSY JÓZSEF – EGY AMATŐR PÁBITEL BELSŐ MONOLÓGJÁNAK ALKALOMHOZ ILLŐ RÉSZLETEI

Lukácsy József 1

Egy amatőr pábitel belső monológjának alkalomhoz illő részletei „A tisztelet a hűség és bizalom hiánya, a zűrzavar kezdete. A külső tudás az út virága, a belső tudatlanság kezdete. Ezért az igaz ember a valódit akarja, és nem a látszót, a gyümölcsöt akarja és nem a virágot, a közelit akarja és nem a távolit.” Bizony mondom néktek Krisztusban megkínzott földi testvéreim, a fenti szentenciák Lao-Ce Tao Te King-ből valók, mely piciny könyvecskét, tele ilyen és ehhez hasonló míves gondolatokkal, élete csaknem utolsó napjáig cipelte magával kopott hátizsákjában „Szent” Hrabal Bohumil, minden közép-kelet európai kocsmai szesztestvérek örökös védőszentje. A kínai népi bölcsesség legfontosabb tételeit tartalmazó, a természeti törvényeket szakrális rendként tisztelő taoizmus az óvatosabb becslések szerint időszámításunk előtt a IV. század végén, illetve a III. század elején jött létre. Ennek egyik letisztult és összegző változatát képezi a Lao-tan. Hát igen, innen hosszú az út a kínai falig, a Koumintang regnálásáig, Mao-Ce-Tung kulturális forradalmáig, Teng-Ciao-Ping kínai kapitalizmus víziójáig, a Tienamen térig és a pekingi olimpiáig. Na meg a keleti nyitásig. Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Az említett tömény és aforizmaszerű szövegek közül nem véletlenül választottam az éppen elhangzott idézetet, a tiszteletről, a hűségről, a bizalomról, a tudásról és az igaz emberekről. Hiszen Európa önfelszámolásának végnapjait éljük. Huszonöt évvel a rendszerváltásnak becézett szemfényvesztés után, az a kevés, amiért megdolgoztunk, és ami a miénk, hagyományos civilizációnkkal együtt végveszélybe került. Csak azért szólok itt is, hogy ismét ne hallgassunk, hogy a gyermekeink és unokáink sorsáról való döntés joga ne kizárólag magas stallumokkal bíró, alulképzett funkcionális analfabéták és gyakorló elmebetegek gyülekezetének kezében legyen. 1

pabitel – átlényegítő


97

Ilyen hangulatok és érzések közepette, egy irodalmi konferencia után és egy erdélyi színház székesfehérvári vendégjátékának szervezése közben kaptam a felkérést ennek a mai, pontosan elég nehezen meghatározható esemény alkalmából, egy műfajilag nem könnyen besorolható búcsúztató, de egyben egy új korszakot is megnyitó elköszönő-beköszöntő elmondására. Váratlanul ért ez a meghívás, mert nem vagyok tagja a Fekete Ökör Baráti Körnek, és nem tartozom a Magyarok a Hrabal-Galaxisban című, minden tekintetben rendhagyó és zseniális kiállítás kiötlői, alkotói és szervezői közé. Mint utólag kiderült, egy baráti konspirációnak lettem áldozata. Egy ilyen, ahogy a székelyek mondják, se nem- se se alkalomra, egy külső emberben gondolkodtak, és majd elválik, hogy igazuk volt-e. Egy kiállítás általában úgy keletkezik, hogy valakik, ideális esetben képzőművésznek minősülő személyek festményeket, kisplasztikákat, grafikákat, vagy az art design kategóriájába tarozó műtárgyakat hoznak létre, és ezeket egy galériában vagy más közösségi térben bizonyos szempontok szerint elhelyezik és beállítják, majd az egész kreatúrát, a koncepciót (ha van) szimbolizáló címmel látják el. Aztán elkészül a katalógus – itt nem győzzük hangsúlyozni a piros nadrágot és piros, szélesvásznú sálat viselő kurátorok szerepét – majd jöhet a kiállítás megnyitó, pia, pogácsa és koniec filma. A hátralevő, általában egyhónapnyi nyitvatartási időszakban a teremőrök és a biztonsági emberek még minden nap megtekinthetik a kiállítást. Persze vannak szabályt erősítő kivételek is. Amiről most beszélünk, az valami egészen más, itt majdnem minden fordítva történt. Itt egy húsz kiállításról álló sorozatról van szó, amelynek talán folytatódnia kellett volna. Prága és Komárom után mondjuk Pozsonyban, Kassán és Dunaszerdahelyen, de Kolozsváron, Szatmárnémetiben, Beregszászon, de Szabadkán vagy Újvidéken is. Aszód, Budapest, Szeged, Debrecen, Székesfehérvár, Nyíregyháza és Szentendre után lehet, hogy Pécsett, Győrben és Miskolcon is. Persze ez önmagában, így is egyedülálló teljesítmény, vagy legalábbis kevés olyan vándorkiállítást ismerünk, amely ilyen számokkal büszkélkedhet. A történet Prágában kezdődött, a Fekete Ökör Baráti Kör megalakulásának előzményeivel, ahol a majdani alapító atyák közül hárman, Asztalos Tamás muzeológus, Ladócsy László tanár és képzőművész és Odler Zsolt fotóművész elhatározták, hogy rendeznek egy kiállítást Hrabalból az aszódi Petőfi Múzeumban. Ebből született a Hrabal-galaxis pillanatképei című kiállítás, mégpedig úgy, hogy az alkotók a hrabali életmű és a róla szóló tanulmányok részletes konspektálása után bejárták a cseh főváros és vidék valamennyi fontos helyszínét, – ezek között nem kevés kocsma lehetett –, amelyek szerepelnek történeteiben vagy regényeiben. Élményeiket és emlékképeiket beillesztették Hrabal szövegeibe, és csak ezután készültek el azok a képzőművészeti alkotások, diák, – nagyon szép alámondott szöveggel –, illetve kerültek kiválasztásra azok a dokumentum-értékű tárgyak és cikkek, kocsmográfiai leírások, amelyek a kiállítás anyagát képezik. Tisztelettel és elismeréssel sorolom fel ezen alkalomból is a Hrabal-galaxis pillanatképei című kiállítás alkotóinak névsorát: Asztalos Tamás, Bakos István, Fedinecz Atanász, aki sajnos már nincs közöttünk, Hagymásy András,

98


Kocsis Balázs, Ladócsy László, Monori Sebestyén, Odler Zsolt, Rónaszegi János, Sebestyén Sándor és Tomai Attila. És most, ha megengedik, egy rövid közbevetéssel élnék. Nem tudom, és nem is kérdeztem senkitől, mert nem az én dolgom, de az a tapasztalatom, hogy egy ilyen kiállítás sorozat megszakadása valamilyen személyi ellentét vagy véleménykülönbség következménye. Remélem, nincs igazam. De ha mégis, akkor a félreértéseket tisztázni kell, és kezet kell nyújtani egymásnak. A Hrabal kiállítás sorozatot pedig folytatni kell, valószínűleg más formában, de ezt a közönség- és kultúraszolgálatot nem szabad abbahagyni. Folytatni kell, például Hrabal művészetének korszakolásával, vagy műveinek megjelenési sorrendje, vagy életének helyszínei szerint. A választott variációhoz hozzárendelve az újonnan elkészülő képzőművészeti alkotásokat, esetleg kisfilmeket, fotókat, a Bakos-gyűjtemény relikviáit és dokumentumait, valamint a választott kocsmográfiai szövegeket és irodalomtörténeti idézeteket. De bizonyára vannak más megoldások, Boudin, Hrabal egyik legjobb barátja és kvártélyosa mondta, hogy minden pusztulással egyidőben valami új, akár szép is születhet. Nyilván itt nem pusztulásról van szó, csupán egy koncepcióváltásról, más szóval az eddig érvényes hermeneutikai metódusok részleges módosításáról. És hogy hogyan került a csizma az asztalra, azaz miért én állok én ezen a helyen, és nem más, az viszonylag egyszerű történet. Van nekem egy hozzám igen közel álló ismerősöm, már-már választott testvérem, aki diplomái szerint közgazdász és kommunikációs szakember, többek között a cseh kultúra és történelem avatott ismerője és egy új irodalmi irányzatnak, a "kocsmográfiának" más szóval a "pivoizmusnak" a meghonosítója. Prágai kocsmakalauz című kocsmográfiai és kultúrtörténeti kötetének harmadik kiadása éppen most van elfogyóban az egyre kevésbé frekventált könyvesboltok polcairól. Több mint húsz éve ismerjük egymást,valamikor egy, a tudáson, becsületen és bátorságon alapuló, polgári, többpárti parlamenti demokráciát akartunk,amit akkor sokan fontosnak tartottak,és támogatták ebbéli fáradozásainkat. Eléggé el nem ítélhető módon mai is ezt szeretnénk, de mostanság ez sokkal kevesebben tartják fontosnak, ezért aztán nem is nagyon támogatják változatlan célú igyekezetünket. Igen, Hagymásy Andrásról van szó. Büszke vagyok arra, hogy néhányszor elkísérhettem prágai oknyomozó és tényfeltáró kocsmológiai túráin, ahol segédtudományos akadémikusként organoleptikusi és szárazanyagtartalmi ellenőr lehettem, az alkoholtartalmú folyadékok, kiemelkedően a sörök és hermelinsajtok vonatkozásában. Sok minden összeköt bennünket, többek között az, hogy egyikünk sem olvasta az Állítsátok meg Terézanyut című opust, vagy az, hogy Karafiáth Orsolyáról nem mindig a költészet jut eszünkbe. Több mint tíz éve, András hozott el ide Aszódra, ebbe a számomra nagyon szép, takaros evangélikus kisvárosba, a múzeumok éjszakája helyi rendezvényeire, amikor sok kiváló embert ismerhettem meg, akik közül a mai napon az akkori múzeumigazgatót, Asztalos Tamást kell megemlítenem. Akinek Rianás című regénye bizonyos értelemben Szentkhúty Miklós Prae című művéhez hasonlítható, de Joyce Ulysses-ét is felidézheti bennünk. Bár cselekménye és szerkezete ha-

LUKÁCSY JÓZSEF – EGY AMATŐR PÁBITEL... ÉS KOTSIS BALÁZS – MACSKÁS HRABAL, RÉZ ÉS BRONZ

99

100


tárt szab terjedelmének és olvashatóságát, fragmentáltságát is megőrzi,tartalma egy nagyívű belső monológként, ú.n. tudatfolyam-monológként megírt, az élet teljességét bemutatni kívánó,mindenre kiterjedő teljes, valóságábrázolásnak is felfogható. Történelmi, művelődéstörténeti, kulturális és természettudományi vonatkozásban egyaránt. Csaknem százötven oldalas jegyzettára is ezt bizonyítja. Nyelvezete úgy támaszkodik a magyar epika és próza legszebb hagyományaira, hogy a posztmodern jegyeit is felvonultatja, mégsem veszíti el identitásképző funkcióját, de súlyos kritikai attitűddel alátámasztott erkölcsi, morális és nemzeti-etnikai mondanivalója is van az olvasó számára. A históriai és létfilozófiai tűnődéseit taglaló részletekben használt stílusjegyei és jelzős szerkezetei kifejezetten gyönyörködtetőek. Az Erdélyről, csángókról, és a trianoni békediktátumról írott megrendítő mondatait sok ezer magyarországi, de erdélyi születésű vagy származású honfitársam nevében tisztelettel megköszönöm. A jelenlévők legnagyobb része Hrabal írásművészetének, legfontosabb műveinek és nyelvi fordulatainak ismerője,ezért befejezésként én csak néhány személyes megjegyzést szeretnék tenni. Ő, aki már az égi kocsmából figyel bennünket, többnyire a társadalom peremén vegetáló egyszerű emberekről írt, akik a Teremtő jeleként lelkük mélyén igazgyöngyöt hordanak. Hétköznapi történeteiket az öreg Bohumil, a hivatalos pábitelek nagymestere átlényegíti, pontosabban megemeli, átülteti egy magasabb szférába, a játékosság, az irónia, a groteszk, már-már az abszurd humor világába. Mindezt egy különös, senkiével össze nem téveszthető frazeológiával, emberszeretettel, derűvel, jó kedéllyel jellemezhető hangulatban. A szavai mögötti spirituális térben mindig némi szomorúság és keserűség érzékelhető, talán azért a mindenkori társadalmi igazságtalanságért, amely ezeket az embereket folyamatosan a lét perifériáján tartja. A pábitel a benne állandóan keringő belső monológjával folyton a megoldást rejtegető horizontot fürkészi. Van megoldás? Vajon hogy írna mai életünkről Hrabal? Most, amikor a Csillagok háborúja új epizódjában megismerhetjük Csubakkát, a szőrös vukit. Reméljük az amerikai Y-generáció kiharcolja, hogy elnökjelölt lehessen és meg is válasszák. Csakhogy mi visszasírhassuk Obamát. Fontos adalék, hogy Csubakka színesszőrű, aberrális és homoerotikus álmai vannak. Ha megválasztják, ő is rögtön béke-vuki Nobel-díjat fog kapni, miközben zajlik körülöttünk az apokalipszis. Mi pedig idelent a mélyben, ahová juttattak minket, próbáljunk mindig felnézni az emberek egyik legszebben fénylő igazgyöngyére, „Szent” Hrabal Bohumilra. Böjte atya szavaival élve: „Próbáljunk előrenézni, megfogni Isten kezét, és nem feladni.” Aszód, 2015. november 21.

NAGY VERONIKA – LUKÁCS LÁSZLÓ: SZÉP KARÁCSONY SZÉP ZÖLD FÁJA…

101

Nagy Veronika

Lukács László: Szép karácsony szép zöld fája… ... a karácsonyfa története és elterjedése Európában, a Kárpát-medencében Ez a könyv negyedszázados kutatómunka eredménye! Lukács László karácsonyfa iránti tudományos érdeklődése a 90-es évek legelején kezdődött. 25 év alatt, amíg én elvégeztem az egyetemet, tanítottam, dolgoztam, valamint feleséggé és anyává váltam, Lukács László kezén egyesével, apró feljegyzésenként, cédulánként gyarapodott és formálódott tudássá az a rengeteg adat, amely ebben a könyvben most napvilágot látott. Lukács László megszállottja az adatgyűjtésnek, sőt azt is mondhatnám, hogy egyik utolsó megszállottja, mert ő még a néprajzkutatók azon generációjához tartozik, amelynek valóban terepre és könyvtárba, levéltárba, adattárba kellett mennie ahhoz, hogy a népi kultúra jelenségeit egyáltalán vizsgálhassa. A mai napig kulcsfontosságú számára az anyaggyűjtés, de nagyon lényeges, hogy számára ez nem világhálóval történő esetleges adathalászatot jelent, hanem hiteles források felkutatását és valóságban élő, valóságos történéseket megélt emberek megszólaltatását. Úgy gondolom, hogy fontos attitűd ez ma, és jó példa a fiatal tudósok számára. Nagy mű ez a könyv, több okból is. Először is azért, mert 415 oldalas, és ebből 42 oldal apró betűs irodalomjegyzék. Ez már önmagában jelzi a szerző alaposságát és tudományos igényességét az adatok felhasználása tekintetében. Mert mondhatnánk, hogy könnyű a karácsonyfáról könyvet írni. A Google keresője ezer számra ontja minden nyelven az információkat, és a jeles napi népszokásokat tárgyaló néprajzi szakirodalomban is könyvtárnyi irodalma van már a karácsonyi ünnepkörnek. Igen ám, de ezekben a karácsonyfa legtöbbször magától értetődő szubsztanciaként szerepel, és elterjedésének magyarázatából hiányzik az a sok-sok mozaik darab, amely az összképet és a végeredményt színessé és valóban érthetővé teszi. Ahhoz, hogy a karácsonyfa szépségében gyönyörködjünk, nem kell a gyökerét is látnunk, de ha meg akarjuk érteni egyetemességét és szerepét a keresztény kultúrkörben, akkor látnunk kell azt is, hogy a tudatunkban milyen mélyen gyökerezik és a gyökere milyen elemekből nyeri a tápanyagot: azaz, honnan indult el diadalútjára, és mi az, ami hozzásegítette ahhoz, hogy mára a kereszténység legnagyobb ünnepének legfontosabb szimbóluma legyen. Lukács László könyvének gondolatmenete ezt az utat követi, s miközben megrajzolja időben és térben is a karácsonyfa elterjedési területét, egy művelődéstörténeti kincsesláda kerül az olvasó elé. A kötet nem kutatási előzmények nélküli. Közreadásához a szerző nemcsak a Magyarországon fellelhető karácsonyfával kapcsolatos elméleti szakirodalmat tanulmányozta át alaposan, hanem a német nyelvterületen napvilágot látott kiadványokat is igyekezett felderíteni Bécsben, Münchenben és Freiburgban. Ezeket vetette össze saját, terepengyűjtött kutatási eredményeivel és egészítette ki népraj-

102


zi adattárak és publikációk adataival. A mű figyelemre méltó szakmai erősségének tartom, hogy Lukács László hasznosította a közép-európai néprajzi atlaszok térképlapjait és kommentárjait is, valamint egyéb művelődéstörténeti forrásokat is bevont a karácsonyfa elterjedésének vizsgálatába. A szépirodalom, a sajtó és a képi ábrázolások, mint források kitűnően illusztrálják a karácsonyfa jelenlétét a koraújkori és újkori történeti folyamatokban, szellemi áramlatokban, a memoárok, naplók, levelek pedig ugyanezeket a folyamatokat világítják meg az egyén oldaláról, szubjektív nézőpontból. A könyv megjelenése nem az első megmérettetés, ugyanis Lukács László 2006ban a Magyar Tudományos Akadémia Doktora cím elnyerése érdekében készítette el a mű első változatát, amit 2008-ban sikeresen meg is védett. A kéziratot azóta bővítette, új adatokkal egészítette ki, de megtartotta az értekezés koncepcióját, szerkezetét és fejezeteit. A könyv felépítése világos, nyelvezete pedig a nem szakértő olvasó közönség számára is közérthető. Tartalmilag öt nagy fejezetre tagolódik. Az első fejezetben a szerző a karácsony és a karácsonyfa bevezető jellegű magyarázatát adja, majd részletesen kitér a karácsonyi ünnepkör két másik domináns tárgyára. Az egyik a karácsonyi jászol, mely időben megelőzte a karácsonyfát, a másik pedig az adventi koszorú, mely később alakult ki, de az ünnephez ma már szorosan hozzátartozik. A jászoltisztelet a templomi betlehemállításból ered, Itáliából indult, majd Franciaországban, Ausztriában, Spanyolországban és Portugáliában is elterjedt. Eleinte csak a templomokban állították, de a 17–18. század fordulóján már a családi otthonok szentsarkaiban is megjelent. Magyarországon betlehemnek hívják a karácsonyi jászlat, s a jászoltiszteletet Schwarz Elemér jóvoltából 1936-tól tudatosan igyekszik ápolni a Magyar Betlehemes Mozgalom azzal a céllal, hogy a 20. századra hazánkban is egyre nagyobb teret nyerő karácsonyfa ne szorítsa háttérbe a betlehemet, amely valóban Jézus születésére emlékeztet. Az adventi koszorú a 19. század második felében Észak-Németországban alakult ki, alapvetően a protestáns vidékeken, majd a katolikus délnémet és osztrák vidékeket is meghódította. A magyar nyelvterületen az 1930-as évektől kezdve lassan terjedt el, de az 1990-es évektől kezdve felgyorsult a terjedése, s ebben már nem csak az egyház, hanem a kereskedelem és a tömegkommunikáció is fontos szerepet játszott. A 20. század utolsó harmadára az adventi koszorú komoly vetélytársa lett a karácsonyfának. A könyv második nagy fejezete a karácsonyfa elterjedésének időbeli és térbeli folyamatát vizsgálja. A legkorábbi források szerint karácsonyfát a 16–17. században a Rajna felső szakaszának vidékén állítottak. Eleinte karácsonyi májusfaként említik, illetve arról szólnak a források, hogy ezen a területen szokás volt örökzöld ágakkal és -fákkal karácsonykor és újévkor a házakat feldíszíteni. Ennek a szokáscselekvésnek a hátterében olyan ősi szimbólumrendszer húzódik, amely sokkal régebbi, mint a kereszténység maga, és Európa számos népe ismeri. A pogány hitvilágokban ugyanis a fa a kozmikus életerőt jelképezte, és az életfa vagy a zöld ág, mint életszimbólum gyakran kapcsolódott az ünnepi szokásokhoz. Lukács László megfogalmazása szerint: „Azoknak a fáknak, gallyaknak, amelyek még télen is zöldellnek, ezáltal dacolnak a növényvilág szempontjából halottnak vélt időszak pusztító hidegé-


103

vel, különös életerőt tulajdonít az európai néphit. Az embereknek a téli napforduló idején a maguk hasznára kell fordítani a fák életerejét. Ha ezeket a gallyakat, fákat felakasztják vagy felállítják a házban vagy a ház körül, erős életerejük a környezetre, a ház lakóira áramlik, bőséget, áldást eredményez, minden bajt elhárít.” A szerző által felsorakoztatott történeti adatok arról tanúskodnak, hogy a 16. században a Felső-Rajna protestáns és katolikus területein, elsősorban a városi lakosság körében már jelen volt az otthonokban felállított karácsonyfa, s a jómódúak ekkor már fel is díszítették. A harmincéves háború pusztításai átmenetileg megakadályozták a karácsonyfa németországi terjedését, az örökzöld ágak és fácskák felhasználása azonban általános maradt a karácsonyi időszakban. A karácsonyfa ütemesebb terjedése a 18. század végén kezdődött, és fél évszázad alatt Németország számos területét elérte, valamint Európa uralkodói rétegét, arisztokráciáját és jómódú polgárságának otthonait is meghódította. Terjedését több tényező is előmozdította. Egyrészt, hogy két központból indult: a Felső-Rajna vidékéről és Északkelet-Németországból, valamint az is, hogy a céhes szokások között korán megjelent, és a vándorló mesterlegények, vidéken munkát vállaló kézművesek mindenfelé vitték a hírét. A parasztházakban csak a 19. század végén bukkant fel, de fokozatosan általánossá vált, ami azt jelenti, hogy olyan szokáselemről van szó, amely nem szigetelődött el az egységes kultúrájú felső társadalmi rétegeknél, hanem etnikai, nyelvi és vallásfelekezeti határokat is átlépve jelent meg a társadalom egyre szélesebb rétegeinél. Lukács László azt is megállapítja, hogy a parasztság körében való elterjedéssel a karácsonyfa, mint örökzöld ág lényegében visszakerült oda, ahonnan elindult a fakultusz jegyében. A karácsonyfa németországi terjedését alátámasztó adatok mellett a könyvben számos, Európa egyéb országaira vonatkozó történetet is olvashatunk a karácsonyfa állítás gyakorlatára vonatkozóan. A szerző holland, svájci, osztrák, cseh, morva, francia, angol, dán, norvég, svéd, finn, észt és orosz forrásokat is felsorakoztat a terjedés intenzitásának igazolására. De megemlíti azt is, hogy az Alpoktól délre eső területeken erősebben élt a karácsonyi jászol, illetve a kelet- és délkeleteurópai népeknél a karácsonyi tuskó, a karácsonyi asztal és a karácsonyi szalma hagyományköre. A forráshasználat kapcsán utaltam már a néprajzi atlaszok felhasználásának jelentőségére. Lukács László ebben a tekintetben sem elégszik meg a Magyar Néprajzi Atlasz anyagának áttekintésével, sőt felhívja a figyelmet arra, hogy a német, svájci, osztrák, lengyel és szlovák néprajzi atlaszok a magyar anyaggal közösen Közép-Európateljes területét lefedik, és számos témában nyújtanak segítséget a terminológia, a morfológia, az elterjedés, a kapcsolatok és az időrend kérdésében. A néprajzi atlaszok ugyanis a népi kultúra regionális tagoltságának bemutatására épülő, térképlapokból és kiegészítő szöveges magyarázatból álló művek, amelyek a népi kultúra reprezentatív elemeit helyi előfordulásukban, sematikus jelekkel kifejezve mutatják be. A magyar néprajztudomány eddig kevéssé hasznosította ezeket a gazdag adatbázisokat a tudományos eredmények közlésében, noha mára a térképlapok számítógépes nyilvántartása is elkészült. A karácsonyfa pedig, mint szokástárgy különösen alkalmas a néprajzi térképezésre. A rá vonatkozó kérdé-

104


sek nagyjából azonosak a különböző nemzetek néprajzi atlaszainak kérdőívein, s a válaszokból szerkesztett térképlapok áttekintésével óriási területre vonatkozó adatokat nyerhetünk. Lukács László sorra veszi a külföldi és a magyar atlaszok térképlapjait, és a hozzá kapcsolódó kérdőívek válaszait elemezve, kommentálva és egymásra vonatkoztatva tesz lényeges megállapításokat elsősorban a karácsonyfa elnevezésére, meghonosítására, elhelyezésére, formai megjelenítésére. A magyar térképlapok adataiból kiderül, hogy a Dunántúlon az álló karácsonyfa csak a második világháború után vált általánossá, és meghonosításában országszerte a katolikus lakosság játszotta a döntő szerepet. A közép-európai előzmények és a kartográfiai adatok áttekintése után a Kárpát-medence nagytája adja a keretet a karácsonyfára vonatkozó néprajzi és művelődéstörténeti adatok ismertetéséhez. Ez a fejezet nagy mennyiségű szakirodalmi, kéziratos és saját gyűjtésre támaszkodó adatot vonultat fel, s ezek az adatok rávilágítanak arra, hogy milyen gazdag a karácsonyfáról szóló magyarországi forrásanyag. A forrásközlések tulajdonképpen kommentárokkal ellátott szövegek, s egymás mellé téve Lukács László művében olyan szövegállományt alkotnak, amely így összességében biztos, hogy még soha nem látott napvilágot. A dunántúli forrásközlések között természetesen nagy hangsúllyal szerepel Fejér megye, ahol a legtöbb községben az első világháború előtt a nép még nem állított karácsonyfát. Több községből ismert az a gyakorlat, hogy eleinte nem az asztalra tették, hanem a mestergerendába vert szögre akasztották. Székesfehérváron a polgárság, valamint a felsővárosi és a palotavárosi parasztság körében előbb jelent meg a karácsonyfa, mint a környező falvakban. A fejér megyei és székesfehérvári forrásközlések kapcsán szeretném megemlíteni, hogy Lukács László ebben a könyvében sem nélkülözi a személyes hangvételt. Esetenként kiolvasható a szövegből a szülőföldhöz, tájegységhez, vagy az alma materhez való szubjektív viszony, de ezzel együtt a könyv minden lapján, mindvégig tudományos értékű leírást kapunk. A dunántúli elterjedéshez hasonló ütemben zajlott a karácsonyfa meghonosodása az Alföldön is. A nagyvárosokban már a 19. század utolsó harmadában, a falvakban viszont évtizedekkel később jelent meg, sőt a pusztákon és a tanyavilágban olykor csak fenyőág vagy valamilyen zöld ág helyettesítette, mégis korábban, intenzívebben és akadálymentesebben terjedt, mint a Felvidéken és Erdélyben. Bár az erdélyi szász városokban, pl. Nagyszebenben és Brassóban a karácsonyfa egészen korai előfordulásával is találkozunk, s annak ellenére, hogy a terjedését a német hatás nagymértékben elősegítette, itt is csak a 20. században vált általános gyakorlattá. Lukács László az adatok elemzésében nagy hangsúlyt fektet a társadalmi háttér vizsgálatára, hiszen egy tájegységen vagy településen belül nagyon lényeges, hogy a karácsonyfát meghonosító személyek milyen társadalmi réteg tagjai. Pl. nagypolgárok, kézművesek, jómódú gazdák vagy uradalmi cselédek. Ezzel összefüggésben fontos a települési háttér (város, falu, tanya vagy puszta) említése is, és ezeknek az információknak az ismeretében lehet következtetéseket levonni a karácsonyfa formájára, elnevezésére és ezek változására is. A könyvben külön alfejezet foglalkozik a karácsonyfa közösségi megnyilvánulásának modern kori formájával, a mindenki karácsonyfájával. A köztereken


105

felállított óriási méretű karácsonyfák felállítása azonban nem annyira új keletű, hiszen elterjedésének bölcsőjében, Elzászban és Bádenben is elsőként városokban, céhházakban közösségek számára állítottak karácsonyfát. Lukács László szavaival: „Az iparos polgárok közösségi karácsonyának szimbólumaként indult, majd meggyökeresedett a fejedelmi udvarokban, kastélyokban, udvarházakban, uradalmakban, paplakokban, a családi otthonokban, az óvodákban, iskolákban, árvaházakban, kórházakban, templomokban, kaszárnyákban is. Terjedésének diadalútján egyre inkább a bensőséges családi karácsony jelképévé vált.” A közösségi intézményekben felállított karácsonyfa csak egy kisebb csoport számára jelentett közös ünnepi szimbólumot, a nagyvárosok terein azonban nagyobb közösség figyelmét vonta magára. Ez utóbbi kezdeményezés a 19. század végétől az Amerikai Egyesült Államok nagyvárosaihoz köthető, és közösségi szerepénél talán évről évre erősebb a rajta keresztül megnyilvánuló üzleti és reklám funkció. Európa nagyvárosait az első világháború alatt és után érte el a mindenki karácsonyfája. Budapesten már a két világháború között állítottak karácsonyfát a Rókus kórház előtti téren, ennek célja azonban még nem az ünnep idejének meghosszabbítása és a lokális közösség látszólagos összekovácsolása volt, hanem a szegényeknek, hajléktalanoknak, családtalan embereknek szólt. Székesfehérváron is ebben az időszakban jelent meg először a mindenki karácsonyfája. Ezt is a nincstelenek, a szegénysorsúak számára állították, és a Székesfehérvári Friss Újság 1937-es karácsonyi számából kiderül, hogy abban az időben még szokás volt egy kis ajándékot is letenni a „Mindenki fája” alá. Egy ismeretlen szerző a következő rövid verssel biztatta a kislányokat adakozásra: Teljesedjék kicsi szívük Parányi kis vágya Had ragyogjon nékik is a karácsonyfa ága. Az utcákon fog majd állni A „Mindenki fája” Menjetek és ajándékot Tegyetek alája. Lukács László a mindenki karácsonyfája jelenségét funkcióbővülésként értelmezi, és a karácsonyfa életképességének biztosítékát látja benne, hiszen újra közösségi funkciót kapott, az egyéni szférából a nyilvánosság szintjére emelkedett. Krisztus azonban csak egyszer születik meg, így a kitágított közösségi tér és a karácsonyi időszak reklámcélú elnyújtása véleményem szerint nem a várva várt csoda, hanem csak illúziója annak. A könyv harmadik fejezete azoknak az intézményeknek és szervezeteknek a szerepét vizsgálja, amelyek döntő jelentőségűek voltak a karácsonyfa elterjedésének előmozdításában. Nem meglepő, hogy elsőként az óvodák szerepét emeli ki a szerző, hiszen a karácsonyfa-állítás divatját a martonvásári grófnő, Brunszvik Teréz hozta Bécsből Budára, mégpedig azzal, hogy 1828-ban karácsonyfát állított

106


az általa alapított kisdedóvó intézetben. A 19. század végére az óvodai karácsonyfás karácsonyok országszerte elterjedtek és hatásukra egyre több gyermek és szülő ismerkedett meg a karácsonyfával. A 19. század második felétől az óvodák mellett az iskolák, árvaházak, kórházak is fontos szerepet játszottak a karácsonyfa hazai elterjesztésében, és az sem elhanyagolható tényező, hogy az uradalmi cselédek ajándékot kaptak karácsonykor a földbirtokostól, tehát a karácsonyfát a kastélyokban dolgozó személyzet és az uradalmi cselédség is megismerhette. Lukács László számos adatot közöl erre vonatkozóan. A kulturális javak egyik területről a másikra való terjedése alapvetően az emberi érintkezések hálózatán múlik. Vannak olyan események, amelyek óriási néptömegeket mozgatnak meg, s általuk az emberi érintkezések intenzitása is felerősödhet. Ilyen esemény a háború, amely férfiak ezreit kényszerítette arra, hogy a karácsonyt a hazájától és a családjától távol töltse. Az 1848–49-es szabadságharc és az 1870–1871-es német–francia háború egy, az első világháború négy, a második világháború pedig hat karácsonyt igényelt az emberiségtől. A karácsonyfa-állítás terjedésének szempontjából ezek az évek meghatározó jelentőségűek, hiszen az első világháború alatt a magyar, cseh, szlovén, horvát, szlovák, lengyel katonák között még sokan voltak olyanok, akik a kaszárnyában, a fronton, a lövészárokban vagy a hadikórházban ismerkedtek meg közelebbről a karácsonyfával, otthon korábban nem találkoztak vele. A második világháború idején viszont a legtöbbjük számára már az ünnep elmaradhatatlan jelképét jelentette a karácsonyfa, s a karácsonyt a fronton is igyekeztek karácsonyfával megünnepelni. A szerző által felkutatott és közzétett visszaemlékezések bizonyítják, milyen nagy szüksége volt mind a frontharcosoknak, mind az otthon maradottaknak a karácsonyfa újjászületést és emberséget hirdető szimbólumára. Könyvében Lukács László külön fejezetet szentel az 1873-as osztrák–magyar északi-sarki expedíció karácsonyfájának. Az Észak-keleti–átjáró felkutatására induló, de közben ismeretlen szárazföldre sodródó expedíció tagjai fából készült, lécekből összeállított karácsonyfával ünnepeltek a sarkvidéken, s ezt a pillanatot egy lipcsei folyóiratban megjelent metszet meg is örökítette. A könyvben erről komoly elemzést olvashatunk. A könyv utolsó fejezetében a szerző művelődéstörténeti források elemzésére vállalkozik. Memoárokból, naplókból, levelekből, a szépirodalomból és a sajtóból kibontakozó karácsonyfa tárul az olvasó elé. Hihetetlen adatgazdagság jellemzi ezt a fejezetet is, és a forrásközlésekből a legkülönbözőbb társadalmi rétegek karácsonyfához fűződő viszonyáról értesülhetünk. Ezek a források azon túl, hogy alátámasztják és igazolják a szerző által bőségesen felhasznált történeti források tudományos eredményeit, felvillantanak emberi sorsokat, s benne gyermekkori emlékeket ismert, kevésbé ismert és teljesen ismeretlen emberektől egyaránt. Beleolvashatunk pl. Nietzche édesanyjának írt levelébe, Erzsébet királyné vagy Mária Valéria főhercegnő naplójába, de akár Déryné Széppataki Róza emlékirataiba is. És még sokáig folytathatnám a visszaemlékező személyiségek sorát. A karácsonyfa szerepeltetése szépirodalmi művekben, valamint a sajtó karácsonyfáról szóló híradásai, közleményei, és ezek növekvő száma a 20. századra,


107

egyértelműen mutatják a karácsonyfa elterjedésének dinamizmusát és intenzitását. De a szerző arra is felhívja a figyelmet, hogy ezek a források önmagukban is hozzájárulhattak a karácsonyfa széles körű megismertetéséhez, népszerűsítéséhez. Itt szeretném megemlíteni a könyv illusztrációit. Bőséges és különleges adatbázis ez is, hiszen a közölt fotók, metszetek, festmények reprodukciói között számos olyan szerepel, amely nyomtatásban eddig még nem került az olvasóközönség elé. Már csak ezek miatt is érdemes áttekinteni ezt a könyvet. Utószó néven külön fejezetként szerepel a könyvben a köszönetnyilvánítás. Ez szükséges és fontos dolog, hiszen ezektől a személyektől és intézményektől valóban sok segítséget kapott a szerző. Mindenkit felsorolni nem lehet itt, de azt mindenképpen érdemes megemlíteni, hogy a rendkívül gazdag és soknyelvű közép-európai forrásanyag feldolgozásához számos fordítóra volt szükség. Demeter Zsófia, Lukács Miklós, Marta Botikova, Zsilák Mária és Frittmann Lídia segítette ebben a szerzőt. Ezen kívül külföldi és hazai néprajzi kutatóintézetek, múzeumok, könyvtárak, levéltárak, és olykor több évtizeden átívelő szakmai kapcsolatok álltak Lukács László rendelkezésére ahhoz, hogy ez a fontos és jelentős munka megszülessen. Jó, hogy megszületett, és még jobb, hogy meg is jelenhetett. Feltétlenül meg kell dicsérnem a szövegszerkesztők, Gáspár Virág és Ladányi Beáta munkáját. Az ő alaposságuk és lelkiismeretességük nélkül nem tarthatnánk ilyen színvonalas kiadványt a kezünkben. Érdemes ezt a könyvet kézbe venni és végigolvasni, mert széles kitekintésű szakmai tudásra, korszerű néprajzi látásmódra és egységes értékrendre épül. Általa az olvasó úgy tájékozódhat a karácsonyfáról, hogy közben kénytelen elgondolkodni azon is, mit jelent modern korunkban ez a több évszázados szimbólum, és mit jelent a karácsony, mint ünnep maga. A karácsonyfa közép-európai elterjedésén és megjelenésén keresztül arra is rávilágít ez a könyv, hogy miként vált a karácsonyból, az év legrövidebb napjának sötétjéből napjainkra fogyasztást ösztönző fényes népünnepély. Nagyszerű dolog ezzel a könyvvel megélni a karácsonyi várakozást, mert amiről ebben a könyvben olvashatunk, abból megismerhető az igazi újjászületés emberi reménysége és eleink alapvető igénye a valódi szakrális időre, amely a nagyvárosi csillogó, hangulatkeltő karácsony feelingjén keresztül nem jön át. A könyv olvasásával viszont esélyünk van arra, hogy elteljünk az igazi karácsonyi csodával, és észrevegyük az időnek, a térnek és a létünknek ezt a tágasabb és teljesebb dimenzióját. (Székesfehérvár, 2015)

108

KATONA VILMOS – LEBEN UND LEBEN LASSENˮ – PAPÍR, VEGYESTECHNIKA ˮ

Tartalomjegyzék Ars-vonások Kabdebó Tamás Botár Attila Demeter Zsófi a Bozók Ferenc Ambrus Lajos Burján Emil Kondor Katalin Kondor Katalin

Recommend Documents