Társadalmak, nyelvek, kultúrák

Társadalmak, nyelvek, kultúrák

Veszprém 2011

Társadalmak, nyelvek, kultúrák

Szerkesztette Horváth H. Attila

Pannon Egyetem Modern Filológiai és Társadalomtudományi Kar 2011

2

© A kötet szerzői és szerkesztője

Műszaki szerkesztő: Gersi Károly ISBN 978-615-5044-15-1

Pannon Egyetem Modern Filológiai és Társadalomtudományi Kar 2011

3

Tartalom Előszó ........................................................................................................................................ 6 Jelentés, jelentés-szkepticizmus András Ferenc: Jelentés-szkepticizmus és metafizikai realizmus ...................................... 8 Nagy András: Kortárs drámák a „poszt-dramatikus‖ korszakban: az analízis és az értelmezés paradoxonjai ....................................................................................................... 18 Korbel Péter: A vizualitás örömei és kínjai, avagy az irányított látás korának kialakulása .............................................................................................................................. 25 Értelmiség, magyarság, európaiság Szitár Katalin: „Szorongó szellem‖(Értelmiség, magyarság, európaiság Németh László gondolkodásában) ................................................................................................................. 34 Garaczi Imre: Duna-európai tejtestvérek - Németh László magyarságtudományi koncepciója a 20. század második harmadában ............................................................... 42 Történeti képek Géczi János: Az iskoláztatás szertartásainak megjelenítése a hazai szaksajtóban.Ikonográfiai változatok. 1950 – 1990. ........................................................ 58 Horváth H. Attila: „Nevelődés‖ az 1920-30-as években ..................................................... 67 Pintér Márta Zsuzsanna: Magyar Passió Trianon után ........................................................ 77 Életfilozófia, ízlés, vallásosság Kamarás István: Vallásosság, életfilozófia, ízlés .................................................................. 90 Ordasi Zsuzsa: Élet a színházban ........................................................................................ 103 Rajki Zoltán: Az újprotestáns vallási közösségekhez tartozók esélyegyenlősége Magyarországon az ezredforduló éveiben a népszámlálás adatai tükrében ............... 115

4

Olvasatok Ladányi István: Muzealizáció és identitás Dubravka Ugrešić A feltétel nélküli kapituláció múzeuma című regényében ........................................................................... 128 Szabó F. Andrea: Alice Munro utazó hősnői ...................................................................... 144 Huber Bea: Színpadról a lapra. Déryné Naplójának olvasatai a magyar színháztörténetben .............................................................................................................. 154 Kormányzás, lobbizás Agg Zoltán: Adalékok a megyei önkormányzatok politikai földrajzához 1994-2010 . 164 Kaiser Tamás: Szépségverseny a színfalak mögött: lobbizás és érdekérvényesítés Brüsszelben........................................................................................................................... 174

Nyelv - vizsgálatok Lengyel Zsolt: Szóasszociációs vizsgálatok (10-14, 18-26 évesek; 1000-1000 fő) ....... 185 Hári Gyula: A szókincs vizsgálatának tanulságai a Veszprém megyei regionális köznyelvi gyűjtés tükrében ................................................................................................. 190 Judit Navracsics and Gyula Sáry: Temporal aspects of acceptability judgments in bilingual sentence processing ............................................................................................ 202 Némethné Hock Ildikó - Ötvösné Vadnay Marianna: Foreign Language Proficiency As it is Captured in English Language Examinations in Hungary ............................................ 227

5

Előszó

Ez a kiadvány egy hagyományt teremtő kezdeményezés célba érését igazolja. A Pannon Egyetem Modern Filológiai és Társadalomtudományi Kara elmondhatja magáról, hogy 3 évenként olyan konferenciát is rendez, amikor önmagát teszi a megismerés tárgyává, nem úgy, mint szervezeti egységekből álló intézmény, hanem mint kutatókból, kutatócsoportokból szerveződő közösség, amely számba veszi, hogy az adott idő alatt milyen impulzusokat kaptak, és milyen impulzusokat adtak a saját szakterületükön a kar oktatói. Az első rendezvényt 2007 novemberében tartottuk, amelynek előadásait könyvként is megjelentettük. A folytatásra, az újabb kari konferenciára 2010. decemberében került sor, amelyen az MFTK keretében folyó kutatásokat 36 előadás reprezentálta 9 szekcióba rendezve. Felvetődhet a kérdés, hogy miért van szükség egy ilyen konferenciára, amikor az MFTK kutatói is – más egyetemekhez hasonlóan – rendszeresen részt vesznek szaktudományuk jeles hazai és nemzetközi rendezvényein, és beszámolnak arról, hol tartanak kutatásaikban, milyen eredményeket értek el. A válasz egyszerű. Azért, mert a kar sajátossága, hogy sokféle diszciplína képviselőinek az intézményi kerete, és ahhoz, hogy alkotó közössége is legyen, találkozásokra, szakmai párbeszédekre van szükség, amelyekhez egy bevált forma a kari konferencia. A rendezvények fontos hozadéka – a szakmai személyességen keresztül – a tudományterületek közötti diskurzus kialakítása, olyan szinergiák előhívása, amelyek a vizsgált/kutatott területek újabb metszeteit körvonalazhatják, tárhatják föl. A kari konferenciák értelmezhetők úgy is, mint a tudásmenedzsment működési területei, amelyek a lokális tudásokat a rendszer egésze számára explicitté teszik, ami segíti, hogy a Kar szervezetként is hatékonyabban tudjon működni. Ez kihat minden területre, úgy a forrásteremtésre, mint az oktatásra és képzésre, és pozitívan hat vissza a kutatócsoportokra és az egyes kutatókra.

6

Fontos megemlíteni, hogy a konferenciával lényegében egy időben jelentek meg a kar könyvsorozata, az Vniversitas Pannonica első darabjai, és félév elteltével már a 11. kötetnél járunk. A sorozatcím jelzi egyfelől a publikált kutatások révén képviselni kívánt universitas –eszményt, másfelől pedig a megjelenő munkáknak a regionális, az országos és az európai kulturális hagyományokhoz való kötődését. Utal továbbá az egyetemi tudományosság nyitottságára a folytonosan alakulóban lévő világ iránt, szellemi válaszkészségére annak új és régi jelenségeivel, változásaival és kihívásaival kapcsolatban. Jelen kiadványunk a Veszprémben, 2010. december 3-án megtartott, Társadalmak, nyelvek, kultúrák című konferencián elhangzott referátumokból válogat, és húsz előadás szerkesztett anyagát tartalmazza. A szerkesztése során eltértünk az elhangzás sorrendjétől, s az előző kötethez hasonlóan tematikus elrendezési módot követtünk. Megköszönve a konferencia előadóinak, (a kötet szerzőinek) munkáját, abban a reményben tesszük közzé a Karon folyó kutatások eredményeiből válogató írásokat, hogy kiadványunk számot tarthat az Olvasók érdeklődésére.

A szerkesztő Veszprém, 2011. június 30.

7

András Ferenc

Jelentés-szkepticizmus és metafizikai realizmus A következő oldalakon a jelentés-szkepticizmus és a metafizikai realizmus összefüggéseit vizsgálom. Alapvető tézisem, hogy a Kripke-Wittgenstein-féle szabályszkepticizmus metafizikai realista elköteleződést foglal magában. Tézisemet a következő lépésekben igyekszem alátámasztani. Először röviden ismertetem a KripkeWittgenstein-féle szabály-szkepticizmus lényegét, a szkeptikus paradoxonban megnyilvánuló érv fő elemeit. Ezt követően történeti szálon haladva kiemelem a metafizikai realizmusnak a jelentés-szkepticizmushoz kapcsolódó meghatározó jegyeit. Végül az így vázolt keretbe elhelyezem a szkeptikus érv általam központinak ítélt gondolatát. A szabály-szkepticizmus A nyelvi megértést, ismeretet, jelentést természetes módon kapcsolhatjuk össze a meghatározottság fogalmával: valamilyen meghatározó alap biztosítja a helyes megértést és jelentést. A jelentés-szkeptikus annak a meghatározási alapnak a létét kérdőjelezi meg, amelynek révén minden kétséget kizáróan eldönthető, hogy a nyelvhasználó mit is ért egy adott kifejezés alatt. A jelentés-szkepticizmus a XX. század közepétől, Wittgenstein, Quine, majd Putnam és Kripke munkásságának eredményeképp került a nyelvfilozófusok érdeklődésének a fókuszába. E nevek kapcsán a szkeptikus érvelés három alapvető irányvonala rajzolódott ki: Quine-nak a fordítás meghatározatlanságáról szóló érve (1960); Putnam skolemizáló kételye (1980); Kripke Wittgenstein olvasatából kifejtett szabályszkepticizmusa (1982). A jelentés-szkepticizmus és a metafizikai realizmus összefüggéseinek vizsgálata során – mint azt fentebb már jeleztem – ez utóbbival foglalkozom. Kripke először matematikai formában fogalmazza meg azt a paradoxont, amelyben a szkepticizmus formát ölt.1 Ezt a formát később kiterjeszthetőnek és érvényesnek

A paradoxonnal és annak davidsoniánus feloldási kísérletével önálló műben foglalkozom: András Ferenc, A kommunikációs tér filozófiája, Budapest, Gondolat, 2010. A paradoxont ennek alapján ismertetem, ld. különösen: 23-28 o. 1

8

András Ferenc: Jelentés-szkepticizmus és metafizikai realizmus

tartja a nyelvi jelentés egészére.2 Az összeadás műveletét, mint szabályt a pozitív egész számok párjai közt definiálja. Nézzük Kripke példáját: 68 + 57 = 125 Tegyük fel – mondja Kripke –, hogy odalép hozzám egy fura szerzet, egy szkeptikus, aki az összeadás műveletének metanyelvi jelentését vonja kétségbe. Metanyelvi, vagyis ahol a tárgynyelv alatt – jelen esetben – a pozitív egész számok értendőek, metanyelvi elem alatt pedig az a művelet, amelyet a számok közt végzünk. A szkeptikus szerint az összeadás alatt valaha igencsak mást értettek, mint manapság. Volt olyan időszak, amikor az összeadás ‘+‘ jele csak az 57-nél kisebb számokra volt érvényes, míg az 57-nél nagyobb számok esetében az eredmény mindig 5 volt. Kripke a szkeptikus által bevezetett összeadás szimbólumaként

jelet használ és azt a ‘quus‘

névre kereszteli. Így a meghatározás a következőképp alakul: x x

y = x + y, ha x, y < 57 y = 5 minden más esetben

Kripke szerint az összeadás új értelmezése logikailag nem lehetetlen. Pontosabban nem a priori lehetetlen, hanem kizárólag az összeadás korábbi példáinak, a művelet megszokott használatának mond ellent. „Habár a hipotézis merész, nem tűnik a priori lehetetlennek.‖3 Semmi sem zárja ki annak lehetőségét – állítja Kripke –, hogy a ‘plusz‘ művelet alatt mindig is a ‘quus‘-t értettem, de valaminek a hatására (például drog vagy elmebaj) egyszerűen félreértelmeztem azt. Nincs olyan tény a birtokunkban, amely felvilágosítást adhatna afelől, hogy az összeadás műveletének melyik jelentése, melyik használata az igazi: a ‘plusz‘ vagy a ‘quus‘. Márpedig ha ez a helyzet, akkor a műveletnek lehet harmadik, negyedik s így tovább – meghatározatlan

Kripke a következő művében fejti ki nézeteit: Kripke, Saul, Wittgenstein on Rules and Private Language, An Elementary Exposition, Cambridge, Massachusetts: Harvard University Press, 1982. Kripke érvéről kiváló összefoglalást és kritikai gyűjteményt állított össze Alexander Miller és Crispin Wright: Alexander Miller and Crispin Wright (editors), Rule-following and Meaning, McGill-Queens University Press, 2002. 3 ―For although the hypothesis is wild, it does not seem to be a priori impossible.‖ Kripke, Saul, Wittgenstein on Rules and Private Language, An Elementary Exposition, Cambridge, Massachusetts: Harvard University Press, 1982. 9. 2

9


számú értelmezése. A szabálykövetés ezek szerint mindenféle racionális alap nélkül történik, „Vakon alkalmazom a szabályt.‖4 Jól látható, hogy kulcsfontosságú szerepet kap a szkeptikus hipotézisben a „tény‖ fogalma. Richard McDonough rámutat, hogy Kripke mindvégig adós marad a „tény‖ fogalmának kielégítően pontos meghatározásával.5 Habár a pontos meghatározás valóban elmarad, a fogalom szerepét illetően nem lehet kétségünk. Egy olyan tény lehetőségének fenntartása, amelyről az adott kommunikáció aktuális résztvevőinek nincs tudomása, ugyanakkor potenciálisan jelentés meghatározó, voltaképpen a metafizikai

realizmus

kifejeződése.

A

következőkben

ennek

a

tézisnek

filozófiatörténeti hátterét kívánom bemutatni. Arra törekszem, hogy egyértelművé tegyem, a jelentés-szkeptikus érvhez kapcsolódóan milyen értelemben vagyunk jogosultak metafizikai realizmusról beszélni. Történeti kontextus - Platóntól az univerzálé vitáig Szoros összefüggés figyelhető meg a nyelvi absztraktumok és a filozófiai gondolkodás megjelenése között. Az absztraktumok megléte a nyelvi feltétele a filozófiai beszédnek. Az ógörög nyelvben kialakulása során érhető tetten a filozófiai fogalmiság. Az új absztrakciós szint születése a preszókratikusok munkásságával veszi kezdetét, Platón korai korszakának dialógusaiban pedig már központi problémát jelent nyelvi, illetve nyelven túli szerepük tisztázása. Az absztraktumok kifejezése a görög nyelvben a határozott névelő segítségével történik.6 A határozott névelő mutató névmásból alakult át, tehát olyanból, ami egy valamire utal. A névelőnek főnevesítő hatása van (a magyarban is), általa minden szófaj, sőt egész mondat is főnévi fogalommá válik. 7 Számos későbbi filozófiai probléma forrásának tekinthető az a nyelvi jellegzetesség, hogy a görögben az elvontat és a konkrétat ugyanaz a kifejezési forma jelölheti. Például a

(„a

fehér‖) egyaránt jelölheti a fehér dolgot és a fehérséget, vagyis kérdéses, hogy az („maga a fehér‖) jelentése az „igazán fehér dolog‖ vagy a „fehérség

―I apply the rule blindly.‖ Kripke, Saul, Wittgenstein on Rules and Private Language, An Elementary Exposition, Cambridge, Massachusetts: Harvard University Press, 1982. 17. 5 Ld.: McDonough, Richard, ―Wittgenstein Refutation of Meaning-Skepticism‖, Meaning Scepticism, Puhl, Klaus, Berlin, New York, Walter de Gruyter, 1991. 71. 6 Ahogyan a magyar illetve a német nyelvben is, továbbá a francia „le, la‖, az olasz „il, lo, la‖ a latin „ille, illa, illud‖-ból származik. Vö: Maywald József, Vayer Lajos, Mészáros Ede, Görög nyelvtan, Budapest, Tankönykiadó, 1977. 35. 7 Pl.: = önismeret. 4

10


elvontan‖.8 Az absztraktumok és az ideák összevetése kapcsán szeretném hangsúlyozni, hogy 1. az idea, hasonlóan az absztraktumhoz, nem vonatkoztatható csupán egyetlen dologra, hanem több dologban megjelenik; 9 2. ugyanakkor az ideák elválasztottan ( dologtól oly módon, hogy mintaképül (

) léteznek minden egyedi ) szolgálnak a partikuláris

dolgok számára, amelyek tökéletességükben megközelítik, s nem pedig megvalósítják az ideájukat.10 A 2. pontban megfogalmazott állítás tartalmazza azt az implicit jegyet, amely alapján fontos különbség állapítható meg egy idea és egy neki megfelelő általános fogalom között. Az idea mintakép jellege mindenekelőtt azt jelenti, hogy benne maximális, azaz fokozhatatlan módon van jelen az adott mibenlét. Például az ember ideájáról ennek értelmében állítható, hogy kizárja a hozzáadás lehetőségét, tehát elköteleződve az ember ideájának léte mellett ellentmondást foglal magába az az állítás, miszerint van olyan valami, ami az ember ideájánál jobban ember. Ezzel szemben az emberségről, mint általános fogalomról, ez nem állítható, sőt, az emberségről az sem állítható, hogy ember – az általános fogalmak nem jellemezhetők önmagukkal.11 Megfigyelhető egy az ideák és az általános fogalmak közti, modalitásban megnyilvánuló alapvető különbség. Egy általános fogalom alá tartozni abból a szempontból nem szükségszerű, hogy maga az általános fogalom nem zárja ki a változás – pl. az illető fogalom pontosítása – lehetőségét. Vagyis ellentmondás nélkül elképzelhető, hogy egy partikuláris dolog a fogalom egyik állapota szerint még alá tartozik, az újabb állapot után azonban már nem. Mivel az ideák nem változnak, ezért egy idea alá tartozni vagy szükségszerű, vagy lehetetlen – semmiképpen sem kontingens. Jól látható, hogy amennyiben a tudás és az igazság felismerésének a kritériuma ez a szükségszerű jegy, akkor ezt a kritériumot az ideák biztosíthatják, az általános fogalmak viszont nem. A Thalész-tétel bizonyítása például azért rendelkezik a szükségszerűség jegyével, mert nem egy partikuláris körre, egyenesre, illetve Arisztotelész nézeteinek alakulását nagymértékben befolyásolták azok a nyelvi tisztázatlanságok, amelyeket Platón ideaelméletében vélt felfedezni. Vö.: Kneale, William, Kneale, Martha, „Platón és a logika filozófiája‖, A logika fejlődése, Budapest, Gondolat, 1987. 27-32. 9 „Szókratész: De ugyanez érvényes az „igazságos‖-ra és „igazságtalan‖-ra, a „jó‖-ra és „gonosz‖-ra és minden más fogalomra. Mindegyik egy, de tettekhez, testekhez, és egymáshoz kapcsolódva láthatóvá válnak és soknak látszanak.‖Platón, Állam, 476a, Budapest, Gondolat Könyvkiadó, 1988. 218. ford.: Jánosy István. 10 Platón, Állam, 596-597 11 Vö.: Kneale, William, Kneale, Martha, A logika fejlődése, Budapest, Gondolat, 1987. 30. 8

11


háromszögre vonatkozik, és nem is a háromszög általános fogalmára, hanem az ideálisra, amelynek egyes partikuláris példái az ideális kör, háromszög, egyenes egyegy esetei.12 A tudás tehát az ideára vonatkozik, ennek megjelenő példáira csak annyiban, amennyiben maga az idea felismerhető bennük. No de milyen a háromszög ideája? Hogyan ismerhető meg? Hogyan kapcsolódik az idea a megvalósuló egyes eseteihez? Jellemző módon a platóni gondolkodásban ez utóbbi három kérdés-típus játszotta a fő szerepet, vagyis nem volt kétséges az idea léte, problémát elsősorban a partikuláris példákhoz fűződő viszony mikéntje jelentett. Csakhogy az ideák léte önmagában is egy problematikus kérdés. Úgy tűnik ugyanis, hogy ez a lét inkonzisztens lét. Maradva a háromszög példájánál: egy partikuláris háromszög nem lehet egyszerre egyenlő szárú és nem egyenlő szárú, ám ha a háromszög ideáját vesszük, amely valamiféleképp az összes lehetséges háromszög foglalata, akkor számolni kell azzal a lehetőséggel, hogy az ideális háromszög rendelkezni fog azokkal a jegyekkel is, amelyek az ideában szükségképpen egyszerre léteznek, ugyanakkor éppen ezen egyidejű meglét okán egymást szükségképpen kizárják. A

középkorban

e

problémakör

első

bizonyítható

megjelenése

Porphyriosz

Arisztotelész Logikájához írott bevezetőjében található.13 „Mivel

egyrészt

Arisztotelész

kategória-elméletéhez

szükséges

tudni,

Khryszaorioszom, hogy mi a nem, mi a különbség, mi a faj, mi a sajátosság és mi a járulék, másrészt pedig ezeknek az ismerete hasznos a meghatározások megadásához és általában a felosztásokhoz és a bizonyításokhoz, rövid ismertetést készítve megpróbálom tömören, mintegy bevezetésszerűen előadni a régiek véleményét, mégpedig a mélyebb kérdésektől tartózkodva, az egyszerűbbeket viszont alkalmasan figyelembe véve. Engedelmeddel nem fogok beszélni például arról, hogy vajon függetlenül léteznek-e a nemek és a fajok, vagy egyedül és pusztán az értelemben vannak, továbbá, ha függetlenül léteznek, akkor vajon testek-e vagy testetlenek, és vajon különállóan, vagy

Platón, Prótagorasz; de hasonló gondolati eljárással találkozhatunk Menon című dialógusban (84D85B), ahol annak a bizonyítása történik, hogy egy négyzet átlójára emelt négyzet területe kétszerese lesz az eredeti négyzet területének. 13 Klima, Gyula, ―The Origin of the Specifically Medieval Problem of Universals, The Medieval Problem of Universals,‖ Stanford Encyclopedia of Philosophy http://plato.stanford.edu/entries/universals-medieval/ 12

12


pedig az érzékelhető dolgokban, illetve ezek körül léteznek-e függetlenül – mivel ezek igen mély dolgok, és tüzetesebb vizsgálódást kívánnak.‖14 Az univerzálék létét illetően három álláspont körvonalazódott: 1. universalia ante rem – az univerzálék megelőzik dolgokat, 2. universalia in re – az univerzálék a dolgokkal együtt jelennek meg, 3. universalia post rem – az univerzálék a dolgok után következnek. A realisták álláspontja szerint az univerzálék a partikuláris dolgoktól elkülönülten és azok előtt léteznek; a konceptualisták az univerzálékra mindenekelőtt mint az emberi elme fogalmaira tekintenek, melyek a dolgokkal való kapcsolat során tárulnak fel; míg a nominalisták egyedül az univerzális szavak létét ismerik el. A középkori felfogásban ugyanakkor – függetlenül attól, hogy valaki realista, konceptualista vagy nominalista pozíciót foglalt el –, átfogó konszenzus jellemezte a következő két álláspontot: 1. szinte valamennyi gondolkodó elfogadta, hogy az univerzálék mindenekelőtt az isteni tudatban léteznek, és csak ezt követően létezhetnek a dolgokban vagy fogalmakban; 2. másrészt szinte valamennyien elutasították azt a platonikus felfogást, hogy az univerzálék egyfajta tudat-független örökkévalóságban formákként vagy ideákként léteznének. A nézeteltérések inkább a partikuláris dolgok individuális-univerzális jegyeinek típusai, ezek ontológiai státusza, a nyelv univerzális terminusai valamint az ezek közti viszonyok megítélése kapcsán bontakoztak ki. Szemantikai realizmus Quine

megállapítása

szerint

az

osztályjelölések

kapcsán

a

XX.

századi

gondolkodásban is jól tetten érhető az a felosztás, amelyet a középkori filozófusok álláspontjaira alkalmaznak az univerzálé vagy realizmus vita kapcsán. 15 A három alapvető álláspont, mint fentebb láthattuk, a realista, a konceptualista illetve a nominalista. Quine a realizmuson saját felfogásában azt érti, hogy elfogadható az osztályok illetve az osztályok osztályainak létezése, amennyiben a szimbolikus jelölés ennek feltételezését kívánja; konceptualizmuson azt, miszerint csak akkor fogadható el az osztályok létezése, ha megállapítható létrejöttüknek mikéntje; nominalizmus

Porphyriosz, Eiszagógé, Magyar Filozófiai Szemle, 1984, 3/4, 435. Ford.: Pesthy Mónika, Geréby György. 15 Quine, W. V. O., From a Logical Point of View, Cambridge, Mass., 1953. 127-29. 14

13


elnevezéssel pedig azt a törekvést illeti, amely el kíván tekinteni az osztályok létezésének bárminemű feltételezésétől.16 Dummett a ‘realizmus‘ fogalmát elemezve17 úgy fogalmaz, hogy a realizmus mindenekelőtt olyan nézet, amely az állítások (statements) adott osztályára vonatkozik; vagyis a realizmus olyan szemantikai tézis, amely egy bizonyos állítást az igaz állítások egy adott osztályához rendel, amennyiben igaz.18 Szemantikai realizmusként nevezhető a realizmusnak ez a válfaja. Dummett ebben az összefüggésben azt tartja a realizmus minimális követelményének, hogy az állítások ily módon kapott osztálya valamiképp kapcsolható legyen egy olyan realitáshoz, amely megismerésünktől függetlenül létezik. Mit is jelent pontosabban ebben az összefüggésben az a kifejezés, hogy ‘a megismerésünktől függetlenül létezik‘? Azt, hogy az adott realitás igazzá vagy hamissá tudja tenni az osztály valamennyi állítását, függetlenül attól, hogy bármiféle garanciánk lenne az illető állítás igazságértékének megállapítására – függetlenül

attól, hogy rendelkezünk-e

az adott

állítás

igazságértékére vonatkozóan bizonyítási eljárással vagy sem. Másképp fogalmazva a szemantikai realizmusnak el kell fogadnia azt a kijelentést, miszerint az állítások igazságfeltétele potenciálisan megismerés-transzcendens, hiszen a realitáshoz való hozzáféréstől függetlenül jogosultnak tartja az elköteleződést az állítások valamely igazságértéke mellett (ami jelen esetben maga a bizonyítási eljárás ismerete). Tehát a realizmus magában foglalja a kétértékűség elfogadását, annak princípiumát, hogy az adott osztály valamennyi állítása vagy igaz, vagy hamis, akkor is, ha nem tudhatjuk, hogy a kettő közül melyik, merthogy az igazoláshoz, az ellenőrzéshez nincs hozzáférésünk. A kétértékűség elfogadása szükséges, de nem elégséges feltétele a realizmusnak. A realizmus elkötelezi magát a kizárt harmadik törvénye mellett is, amely valamennyi A állításra logikailag igaznak tekinti, hogy ‘A vagy ~A‘, méghozzá a kizáró vagy értelmében, azaz A vagy ~A, és az egyik mindenképpen. Ennek az elköteleződésnek – fejti ki Dummett – jelentős érveléstechnikai következményei vannak. A kétértékűség és a kizárt harmadik elve együttesen lehetővé teszi például azt az érvelési formát, amely egy állítás bizonyított hamisságából következtet negáltja igazságára. Ez az Vö.: Kneale, William, Kneale, Martha, A logika fejlődése, Budapest, Gondolat, 1987. 588-590. Eredetileg megjelent: Dummett, Michael, „Realism‖, Synthese 52, 1982, 55-112. A hivatkozás a következő kiadásra vonatkozik: Dummett, Michael, „Realism,‖ Metaphysics, An Anthology, Kim, Jaegwon, Sosa, Ernest (eds.), Oxford, Blackwell, 1999. 561-590. 18 Dummett, Michael, „Realism,‖ Metaphysics, An Anthology, Kim, Jaegwon, Sosa, Ernest (eds.), Oxford, Blackwell, 1999. 561. 16 17

14


érvelési eljárás azonban nem alkalmazható a végtelen halmazok esetében,19 amikor is egy állítás igazolt hamisságából korántsem következik szükségszerűen, hogy negáltjának igazságára lehetséges igazolási eljárást megalkotni. Pontosabban ez az érvelési eljárás akkor és csak akkor alkalmazható végtelen halmazok esetében, ha az igazság megállapítását az igazolási eljárás felmutatása nélkül is jogosnak tartjuk. Dummett rámutat, hogy Jan Brouwer (1881-1966) iskolájának konstruktív matematikusai, az intuicionisták értették meg először, hogy a realizmus elutasítása a klasszikus logika elutasítását vonja maga után.20 Az intuicionizmus gyökerei a kanti filozófiáig nyúlnak vissza.21 Kant matematikafilozófiájának értelmében a matematika az érzéki tapasztalattól független, ugyanakkor szintetikus a priori tudomány. A tér és az idő tiszta szemléletének (intuíciójának) keretei közt a matematikai tételek gondolati konstrukciók eredményei. E gondolati konstrukciók során alapvető szerepet kapnak az intuíció (szemlélet) szükségszerű keretei, a keret nyújtotta lehetőségek. Az egyik legalapvetőbb ilyen lehetőség magának a tapasztalásnak és a megismerésnek a lehetőségi feltétele, amelynek határát a dogmatizmus kockázata nélkül nem léphetjük át. Brouwer – a matematikát a logikára visszavezetni szándékozó logicizmussal szemben – amellett érvelt, hogy nem a matematika a logika része, hanem éppen ellenkezőleg, a logikai szabályokat a szabály alkalmazása során megjelenő matematikai konstrukció igazolja. A matematika ezen konstruktív jellege miatt éppen úgy független a nyelvtől, mint bármiféle platonikus valóságtól, továbbá nem lehet axiomatikus úton megalapozni.

Brouwer

szerint

nincsenek

tudásunktól

független

igazságok-

hamisságok.22 Ennek révén lehetővé válik, hogy az igazság klasszikus fogalma helyett a konstruktív bizonyítás fogalmát használjuk, a szemantikánkban kizárólag erre hivatkozzunk, magát a konstruktív bizonyítás fogalmát is beleértve. Eszerint egy objektum Másik példa lehet az úgynevezett tiszta vagy negatív egzisztenciabizonyítások esete. Ennek értelmében lehetséges egy objektum létét bizonyítani oly módon, ha kimutatjuk, hogy nemlétezése ellentmondáshoz vezetne. Ezzel szemben az intuicionista logika szerint egy objektum egzisztenciájának igazolása nem jelenthet kevesebbet, mint felmutatni azt a módszert, amelyen keresztül lehetővé válik az illető objektum megkonstruálása. 20 Dummett, Michael, A metafizika logikai alapjai, Budapest, Osiris, 2000. 24. 21 Az összefüggés kiváló összefoglalóját nyújtja: Kneale, William, Kneale, Martha, A logika fejlődése, Budapest, Gondolat, 1987. 630-644. 22 Több matematikus – például Kronecker, Skolem, Goodstein – nagyon korlátozott konstruktív matematika bevezetését kívánta, amelyben csak véges matematikai objektumok használata megengedett. A finitizmus ezen törekvése jelenik meg David Hilbert programjában, amikor úgy fogalmaz, hogy a matematikai axiómarendszerek konzisztenciáját véges, vagyis a végtelenség matematikai fogalmától mentes eszközökkel kell bizonyítani. Gödel nemteljességi tételeit úgy értékelik, mint egyfajta bizonyítását annak, hogy Hillbert bizonyításelméleti programja kivitelezhetetlen. 19

15


leírásának a jelentését meghatározott konstruktív tulajdonságok biztosíthatják, az így kapott jelentésen keresztül pedig referencia nyerhető. Hogyan működik ez a meghatározás a konkrét esetekben, különösen azokban, amikor a meghatározás alatt egyáltalán nem érthetünk (mivel elismerten nem lehetséges) bizonyítást? Fentebb már utaltam arra, hogy azon kérdés megválaszolása, miszerint egy A állítás igazságának bizonyításához elegendő-e ~A hamisságának bizonyítása, azon kérdésre adott válaszunkon áll vagy bukik, hogy vajon lehetséges-e minden állításról eldönteni, hogy igaz vagy hamis. Dummett hangsúlyozza, hogy az intuicionista logika ebből a szempontból szigorúbb a klasszikus logikánál, hiszen szigorúbb szabályokat alkotott az érvényes következtetésekre. Ez a fokozott szigorúság elvárható valamennyi a metafizikai

realizmust

tagadó

nézettől,

amelyeket

Dummett

összefoglalóan

antirealizmusnak nevez. A szigorúság nem kizárólag az igazság meghatározására vonatkozik, nemcsak arra a módra, ahogyan az igazsághoz való hozzáférésünk lehetővé

válik,

hanem

mindenekelőtt

a

bizonyítási

eljárás

meglétének

követelményére. Konklúzió A szkeptikus kétely azt fejezi ki, hogy nem tudhatjuk, mi a helyes jelentés, mivel nem lehetetlen egy olyan, az adott kommunikációs szituációhoz képest külső, jelentésmaghatározó tény felbukkanása, amely akár visszamenő hatállyal is negálja az adott kifejezés

jelentésére

vonatkozó

meggyőződéseket.

Ahogyan

a

szemantikai

realizmusnak el kell fogadnia, hogy az állítások igazságfeltétele potenciálisan megismerés-transzcendens, úgy a jelentés-szkeptikusnak el kell fogadnia, hogy a jelentés-meghatározásnak mindig lesz olyan lényegi eleme, ami potenciálisan megismerés-transzcendens. A szkepszis a „nem lehetetlen‖ kitétel fenntartásával a jelentés-meghatározás szükségszerű mivoltára irányul, egészen pontosan arra, hogy a kommunikációs szituáció szereplői nem határozzák meg szükségszerűen a jelentést. Ezt a szükségszerűen meghatározó szerepet valamilyen, az adott kommunikációs közösség számára hozzáférhető tény tölthetné be, de éppen az a probléma, hogy nincsen a birtokunkban semmiféle, a jelentést teljes mértékben meghatározó tény. Ha egy tény mégis a birtokunkba kerül, megváltoztatva a jelentéssel kapcsolatos addigi álláspontunkat, akkor sincs semmiféle biztosíték arra, hogy ne létezne egy újabb, egy másik tény odakint, ami potenciálisan jelentés-meghatározó – ez viszont nincs a

16


birtokunkban. A szkeptikus ezen a módon akkor is fenntartja a jogosultságot egy jelentés helyességének-helytelenségének megítélésére, amikor semmi erre alapot nyújtó tény sincs a birtokában. Fordítva: a nyelvhasználó közösség hatókörén kívül eső szférából szerez jogosultságot a helyes jelentés megítéléséhez, pontosabban a jelentésekhez kapcsolódó hitekkel szembeni elbizonytalanításhoz. A szkeptikus érv tehát annyiban nevezhető metafizikai realistának, hogy elköteleződése szerint a jelentés-meghatározást nem adhatja meg kimerítően a nyelvhasználó közösség egésze, hanem szükségképpen mindig is lesz a hatókörén kívüli, potenciálisan jelentés-meghatározó elem. Másképp fogalmazva: a szabály-szkeptikus szerint a nyelvhasználó közösség egésze, a kommunikációs szituáció résztvevői a jelentésmeghatározásnak legfeljebb szükséges, de korántsem elégséges feltételeit képesek biztosítani.

17

Nagy András

Kortárs drámák a „poszt-dramatikus” korszakban: az analízis és az értelmezés paradoxonjai A XXI. század elejének drámai kulturális átalakulása során bizonnyal nem véletlen, hogy éppen a kortárs drámák - sajátos törvényszerűségeknek megfelelően működő - univerzumában követhető nyomon ennek az átalakulásnak megannyi mozzanata. Ugyanakkor az elemzőnek és a terület iránt érdeklődő kutatónak mind erőteljesebb az a benyomása, hogy maga a terminus (kiváltképp jelzős szerkezetben: kortárs dráma) már nem fedi pontosan annak a történetileg kialakult és poétikailag leírható kategóriának mai változatát, amelyről szó van, sőt: mintha önmagát számolná fel ez a „műforma‖, s ekként egy több évezredes történet végére tenne pontot. Maga a címben felvetett paradoxon azonban: dráma és „poszt-dráma‖23 viszonya, jelenünkben akár: fejlődéstörténeti epizódja, netán epilógusa feltétlenül művészetbölcseleti kérdések sorát veti fel, és döntő jelentőségű lehet irodalomra, színházra nézve egyaránt. Konferenciánk témáját tekintve induljunk ki abból, hogy a különös folyamatot generáló törvényszerűségek egy része nyilvánvalóan társadalmi eredetű, és abból a változó szerepből következik, amit a kortárs színház, és ezen belül a kortárs dráma játszott és játszik az elmúlt bő negyedszázadban. Hiszen nem olyan régen még pontosan meghatározhatónak tűnt a dráma terminusa a jelenbeli színházi és irodalmi horizont előterében, szakszerű és szabatos kritériumok alapján meg lehetett fogalmazni – egy-egy poétikai meggyőződés keretén belül24 természetesen -, hogy mi is a dráma, s a kortárs művek többnyire meg is feleltek ennek a rugalmasan változó, de mégis alapvetően és átfogóan érvényes fogalmi feltételrendszernek. A közelmúltban lezajló változás azonban erőteljes és alapvető jelentőségű volt: egyfelől szinte teljes egészében „történeti jellegűvé‖ tette azt a drámapoétikát, amellyel még egy generációval korábban drámaszerzők többsége dolgozott, és bár születnek még efféle kánonnak megfelelő írások, ezek színházi érvényessége, hatása, aktualitása Hans-Thies Lehmann: A posztdramatikus színház. Balassi, 2010. Lásd Peter Szondi: A modrern dráma elmélete. Gondolat, Bp. 1979. Lukács György: A modern dráma fejlődésének története. Franklin Társulat, Bp, 1911., Bécsy, Tamás (1974): A drámamodellek és a mai dráma. Akadémiai Kiadó, Bp. 1974., továbbá Austin Warren – René Wellek: Az irodalom elmélete. Osiris, Bp. 2002. 23

24

Nagy András: Kortárs drámák a „poszt-dramatikus” korszakban...

igencsak leszűkült. Másfelől azok a művek, amelyek a kortárs színpadokon mai szerzők tollából erednek, már alapvetően eltérő kritériumoknak felelnek meg: „szövegről‖,

legfeljebb

szcenárióról,

librettóról,

szövegkönyvről

lehet

szó,

hagyományos értelemben érvényes, tagolt, komponált, drámai szövegről nemigen. Mielőtt ennek elemzése következne, két társadalmi eredetű motívumot mégiscsak fel kell villantani: egyfelől a színház „emancipálódását‖, sőt: akár szabadságharcát a szöveg egyeduralmával szemben, másfelől pedig a „rendezői színház‖ fontos korszakára következő, új jelenség: a „társulati kohézió‖ művészi térnyerését. Mindkettő szociálisan – is – értelmezhető: az előbbi egyfelől a közönség érdeklődését, ingerküszöbének

emelkedését

tükrözi,

illetve

mediatizált

világunk

színházi

konzekvenciái felől is leírható: szín, kép, mozgás, effektus, hang, színpadi jelenlét váltja fel a korábbi színházi kánon „mondanivaló‖-orientált, konfliktus-centrikus, kognitív befogadásra alapozó sajátosságait. Mintha egy letűnt korszakkal együtt vesztette volna érvényességét a műfaj maga – ez pedig akár arra az újra és újra feltett kérdésre is választ ad, hogy miért nem követhetőek azok a történelmi és társadalmi változások a színművekben, amelyeken az elmúlt évtizedekben keresztülmentünk. Igen: követhetőek, csak éppen nem a korábbi műfaji keretek között, hanem a műfaj egészének alapvető átalakulása által. A másik – ezzel szorosan összefüggő – változás az individualitás és kollektivitás sajátos dinamikája a színházi működés utolsó évtizedeiben: a hagyományos hierarchia felbomlása, új struktúrák kialakulása, a művészi alkotás révén átalakuló „szereposztás‖ jelentősége – esetünkben alapvető hatással a drámaíró szerepére és munkájára, egyébként a rendező és a társulat szerepének változása mentén (mely utóbbinak maga a drámaíró is tagja lehet). Természetesen léteznek – és statisztikailag nyilván többségben is vannak – azok a társulatok, amelyekben a hagyományos rend és munkamegosztás érvényesül, és ennek megfelelően a drámaszöveghez való viszony tradicionális jellege dominál: az olvasópróba, dramaturg, súgó, stb. teljesülő feltételeivel. Ugyanakkor a művészileg izgalmas produkciókat létrehozó kollektívákban éppen a társulati közösség teremtőereje döntő, ami abból az attitűd-változásból ered, melynek nyomán a kész szöveg szerepe erőteljesen devalválódik, hagyományos funkciója érvényét veszti, mert mindezek helyett a színielőadás, mint műalkotás homogenizáló ereje játszik alapvető szerepet.

Színészi

rögtönzések,

előadás-részletekként

megszilárduló

helyzetgyakorlatok ebben éppúgy szerepet játszanak, mint a szöveg és tradicionális

19


színpadi jelentésének elválása, vagy akár szembefordulása egymással 25. Tegyük hozzá, hogy ez egyáltalán nem feltétlenül jár együtt az írói szerep elhalványulásával vagy akár megszűnésével – amelynek védelmében számos vészharangot kongatnak meg drámaírók, kritikusok, dramaturgok26 - csak erőteljes változásával, amely nem egyszer az író jelentős „partnerségével‖ valósul meg. A továbbiakban nem elsősorban végleges és „veretes‖ szövegeket várnak tőlük, hanem akár az improvizációk rögzítését,

stilizálását,

kompozíciójának

végső

kialakításában

megformálását; lehet

szerepük,

másfelől

pedig

valamiféle

az

átfogó

előadás „előadás-

dramaturgi‖ funkcióban, amely alapvetően különbözik a szöveggel kapcsolatos dramaturgiai munkától. És ez már kulturális jellegű terminológiával is leírható, amennyiben ez a fogalom egyetemesebb – némiképp antropológiai – jelentést kap, túllépve tradicionális használatán27. Hiszen történetileg az elmúlt másfél évszázad színházi változásait le lehet írni a szöveghez való viszony drámai átalakulásain keresztül is: a dráma-, illetve irodalom-központú színházak korszakára következtek a „rendezői‖ színházak, hogy végül ez is átadja helyét a kompániák vagy mikroközösségek periódusának. Ugyanakkor a színház történetét tekintve a kollektíva és műalkotás viszonya igen jelentős előzményekre utal – ne feledjük: a színházi műalkotás maga az előadás -, hiszen a színház kialakulásának idejében éppúgy szerepet játszhatott, mint fénykorának fontos pillanataiban, és most akár Shakespeare-re is gondolhatunk, és az előadása nála is érvényesülő „primátusára‖28. Mindehhez természetesen hozzátartozik az a kulturális szerep, amit a színház – és ezen belül a dráma – vállal és játszik napjainkban: egyfelől a szórakoztatás igényének öntudatos megerősödésével, illetve az üzlet és pénz beáramlásával a színházi világba, amelynek „esztétikai‖ következményei igen számottevőek (ekként a Az idő rövidsége nem engedi meg, hogy bőséges illusztrációval lássuk el hipotézisünket, de ha a Krétakör társulat néhány fontos előadására gondolunk (Hazámhazám, Fekete ország), illetve a Pintér Béla Társulat működésére, akkor érzékelhető ez a változás, amelynek még erőteljesebb kifejezését láthatjuk a Tápszínház, a HoppÁrt Társulat előadásaiban, illetve az úgynevezett „alternatívok‖, „struktúrán kívüliek‖ munkájában. 26 Elsősorban az utolsó évek vitáira gondolok, amelyek mind a Drámaírók Nyílt Fórumán – a POSZTon – zajlottak, illetve a Drámaíró Kerekasztal létrejöttére, működésére is alapvető hatást gyakorol ez a változás, aminek dokumentálása kiolvasható a színházi sajtóból is. 27 Nyilván nem véletlen, hogy a kortárs német színházelméleti gondolkodás egyik jelentős alakja, Erika Fischer-Lichte a maga sajátos szempontú színháztörténetében – amelynek mégiscsak a drámatörténet címet adta (Erika Fischer-Lichte: A dráma története. Jelenkor, Pécs 2001.) illetve ezt a műfajt választotta, a poétikaival vagy irodalomtörténetivel szemben elsősorban az antropológiai kiindulást tartotta célravezetőnek. 28 Mint közismert, elsősorban kalóz-kiadásokban maradtak fenn Shakespeare művei, amelyek tagolása, „komponálása‖, végső formájának kialakítása sokkal későbbi irodalomtörténeti fejlemény, mint maguk az előadások voltak. 25

20


„drámaesztétikaiak‖ is), elég egy pillantást vetni a londoni West End vagy a New York-i Broadway repertoárjára. Ugyanilyen fontos a kultúra, mint emlékezet szerepének „keresése‖ és újrakiosztása: klasszikus drámák egyfelől „múzeumi közegükben‖ is megmutatkozhatnak még akár jelentős színpadokon is, míg nem kevés metamorfózison mennek keresztül az új típusú színházi gondolkodás- és látásmód hatására, Hamletet hárman is el tudják játszani, Arturo Ui vagy Lear király akár asszonyként bukkanhat fel előttünk, görög tragédiák egyetlen műalkotássá „kontaminálódhatnak‖ jelentős produkciókban; mindez pedig pontosan jelzi a drámai szöveg elementáris átértékelődését, amelynek jelenségét akkor is érzékelnünk kell, ha olykor nagyon is pillanatnyi, akár akcidentális eredetű, és vitatható művészi színvonalú kezdeményezésről van szó29. Mindez azonban átvezet a nyelv kérdéséhez, amennyiben a műalkotás nyelvét kifejezőeszköze legfontosabbikaként határozzuk meg, s ebben az esetben a színmű, mint nyelv mozdult el egykori pozíciójából és változott meg alapvetően az elmúlt időszakban, követve egyébként a kommunikáció egyetemes és átható metamorfózisát, mind a művészet univerzumában, mind az „azt utánzó‖ valóságében. Az a „nyelvi készlet‖, amely a XX. század java részében a színház rendelkezésére állt, és amellyel történetet írt, alapvetően formálódott át az ezredfordulóra: elegendő, ha a vizualitás új

típusú

térnyerésével,

a

technológia

földcsuszamlásszerű

fejlődésével

és

mindennapjainkba való betörésével vagy éppen a politikai változásokat követő esztétikai és szociális transzformációval szembesítjük akár az 1960-as évek, „forradalminak‖ tetsző kommunikációs sémáit. A műalkotások erejének és hatásának megőrzéséhez alapvetően át kellett alakítaniuk nyelvi készletüket – amit a színház világában pontosan jelez a népszerű művészettörténeti „zárványok‖ beszédmódjának jelenléte és nosztalgikus meghittsége, akár: menedéke, a jelentős és olykor éppen megrendítő műalkotások létrejötte mentén. És míg a fent említettekben gyakorta van főszerepe az irodalmi nyelvnek, illetve a tradicionális értelemben „illusztrációnak‖ tekintett és ekként használt zenének (klasszikus előadások, operettek, stb.), addig a XXI. század elejének színházi nyelvezete már mind a zene, mind az – akár irodalmi – szöveg számára új pozíciót kínál: effektusként alkalmazható a műalkotás számos egyéb hatáseleme mellett. Ez nem jelent feltétlenül alárendelt szerepet – inkább a „mellérendelés‖ sajátos esztétikai demokráciáját kell tanulniuk azoknak, akik évezredeken keresztül „primus inter pares‖-eknek gondolták magukat és műfajukat, 29

Az említett példák igen sikeres kísérletekre utalnak.

21


vagy Orwellel fogalmazva: „egyenlőbbeknek‖ az egyenlőknél. Mert bizony a „fizikai színház‖30 helyzetének alapvető változása, a „táncszínházi‖ perifériából a fősodorba kerülése lehet egyik oldala annak, aminek a másik fele a „koreográfia‖ felértékelődése hagyományos, úgymond „prózai‖ előadásokban is, ismét csak nyelvi jelentőséggel. Hasonlóan egyetemes érvényű a díszlet- és jelmeztervezés tradicionális helyének átformálódása látványtervezéssé; amelyben döntő jelentősége van a – hazai színházi világunkban még kevéssé érzékelhető – fénytervezésnek. A képekben – és nem díszletekben,

ruhákban,

reflektorokban

–

komponált

előadás

sajátos

kép-

dramaturgia létrejöttét tette nyilvánvalóvá, amelynek jelentősége felülmúlja az „irodalmi‖ dramaturgiáét, éppen a befogadás sajátos hatásmechanizmusa alapján: a látvány befogadói rögzülése sokkal erőteljesebb, mint a szavaké és mondatoké; jelentős színházteremtők ezt persze mindig is tudták. A drámák és színműirodalom korszakait poszt-dramatikus korszak követi egy elemzője szerint31, aminek terminusa nyilvánvalóan a szövegek felől tűnik poszt-nak, más optikából azonban transz-nak, netán pará-nak; is nevezhetnénk, feltehetően egy átfogó komparatív kutatás adhatna választ arra, hogy létezik-e „transz-dramatikus‖ színház, illetve egyes jelenségek nem mutatnak-e az időn túl (poszt), esetleg a műfajon is túl (át?); felülemelkedve a dramatikus horizont egészén (para-dramatikus színház)32. Ennek a kutatásnak az elvégzése éppen a színháztörténet, színházelmélet, drámatörténet – és számos más diszciplína – számára lenne alapvető fontosságú, hiszen égetően hiányzik a kortárs színházi világ alapvető jelenségeinek, tendenciáinak elméleti alapú, széles horizontú, előítéletektől mentes és tág „empirikus‖ mintán történő analízise és értelmezése, amely pedig a kortárs zenében, képzőművészetben, irodalomtörténetben jelen van. Ennek kiindulása nyilvánvalóan történeti kell, hogy legyen – az, ami zajlott és zajlik, különféle változataiban jelen volt a magyar színházés drámatörténetben33 -, másfelől pedig „morfológiailag‖, vagyis az alaktan kiindulásával vizsgálható, lévén hogy a drámai szövegek alakváltozatain keresztül követhető legpontosabban ez a rendkívüli jelentőségű átalakulás. Az angol „physical theater‖ magyarítása, mozgásszínháznak is nevezik, a terminus nem véletlenül kialakulatlan. 31 Lehmann, op.cit. pp.5-49. 32 Fontos felismerésekre jutott meghatározó jelentőségű tanulmányaiban Radnóti Zsuzsa, lásd: Radnóti, Zsuzsa (1985): Cselekvés-nosztalgia. Magvető Könyvkiadó, Budapest. Radnóti Zsuzsa (1991): Mellékszereplők kora. Széphalom Könyvműhely, Budapest. Radnóti, Zsuzsa (2003): Lázadó dramaturgiák. Palatinus Kiadó, Budapest. 33 A klasszikus avantgárdtól kezdődően Halász Péter, Jeles András munkásságán keresztül olyan kortárs kísérletekig követhetjük ennek útját, mint Filó Vera vagy Erdős Virág művei, más szempontból pedig Térey János vagy Kárpáti Péter munkássága sorolható ide. 30

22


És éppen ennek elemzése adhat magyarázatot az elmúlt bő évtized hazai drámairodalmában

érzékelhető

„meghasadásra‖,

ami

a

hagyományosabb

–

egyszerűsítve: szöveg-központú – színművek, illetve az elsősorban a színházi előadások számára keletkezett – akár szcenáriónak tűnő – szövegek között jött létre. Olykor egyetlen drámaíró életművén belül teljesedett ki az az igencsak paradox „elmozdulás‖, ami az irodalmi érvényességtől és a mű immanenciájától (illetve esztétikailag értékelhető szövegtől) az „alkalmazott művészet‖ (esztétikailag csak az előadás keretei között minősíthető) alkotásai között érzékelhető34. Máskor éppen az irodalmi kísérletezés keresi esztétikai esélyét a színházban: Esterházy darabjai, illetve a közelmúltban – évtizedek színpadi csendje után született – Nádas Péter-dráma a szöveg

nagyon

is

erőteljes

komponáltságát

bocsátja

az

előadás

szabad

asszociációinak, vagy éppen merész parafrázisainak rendelkezésére; messze túllépve a drámaírói pozíció egykor általuk is elfogadott keretein. Hasonlóképpen váratlan – és esztétikailag feltétlenül értelmezendő, igen jelentős – fejlemény a stilizáció és muzikalitás integrálódása a drámaszövegbe: a verses drámák újbóli, erőteljes megjelenésével35 és beilleszkedésével a „posztdramatikus‖ tablóba; megteremtve saját hagyományát, illetve rávilágítva a hazai drámairodalom kissé lesajnált vagy éppen kirekesztett vonulatára36. Mindezek természetesen már átvezetnek azokhoz a „morfológiai‖ kérdésekhez, amelyekre csak a tüzetes analízis és átfogó esztétikai szempontrendszer

adhat

feleletet.

És

amelynek

jelentősége

nem

csak

a

színháztörténet számára lehet döntő, de éppenséggel az irodalomtörténet – pontosabban: drámatörténet – számára is, mégpedig a szöveg státuszának alapvető változása miatt. Hiszen sok esetben – amikor szcenárióként jön létre az előadás számára a „textus‖ - elvész annak lehetősége, hogy maga a textus esztétikai elemzés, értelmezés, főként pedig: újraértelmezés, akár újabb művészi interpretáció, vagyis színpadra vitel tárgya legyen, s így egyetlen alkalomra, legfeljebb egyetlen évadra csökken az az „élettartam‖, ami pedig hagyományosan a halhatatlanságot célozta meg. Más esetekben maga az írói mű nem kíván tudomást venni színpadi „inkarnációjáról‖, s akár a szövegbe kerül a dramaturggal folytatott polémia37, akár

Tasnádi István eddigi életműve pontosan utal erre a folyamatra, a Közellenség klasszikusabb kompozíciójától kezdődően a Krétakör társulattal létrehozott színműveken keresztül egészen a Phaedra-történet különféle változataiig. 35 Térey János és Szálinger Balázs műveire gondolok. 36 Weöres Sándor tett kísérletet a hetvenes években ennek felélesztésére, ami korábban – Vörösmartytól Szép Ernőn keresztül Pilinszkyig – jelentős vonulat volt, de inkább csak olvasmányként. 37 Nádas Péter: Szirénének. 34

23


alapvetően kérdőjelezi meg a színház törvényeit38 – ismét csak „nyersanyaggá‖ válik egy újrafelhasználások sorozatát sejtető folyamatban. Ezeknek a kérdéseknek, ellentmondásoknak, paradoxonoknak a jelentősége aligha túlbecsülhető, hiszen a színház helyzetéből, szerepéből, sajátosságaiból adódóan rendkívül érzékenyen követ egy esztétikai és szociális folyamatot – semmiféle más műalkotás nincs ennyire „kiszolgáltatva‖ a napi közönség-ítéletnek és tágabb szociális és esztétikai törvényszerűségeknek -, másfelől mégiscsak évezredes konvenciók és kánonok alakulásán, metamorfózisain keresztül reflektál a sokszor pillanatnyi változásokra. Társadalmi, kulturális és nyelvi dimenziói így egyszerre esztétikai

jelentőségűekké

mechanizmusba

–

a

lesznek,

műalkotás

illetve

bepillantást

létrejöttének,

engednek

működésének

egy

és

olyan

hatásának

sajátosságaiba -, amelynek jelentősége messze meghaladja a színháztudomány diszciplínáját, és általános művészetbölcseleti konklúziókhoz vezet, amelyekben természetesen

semmivel

sem

lesz

kevesebb

paradoxon,

mint

a

kiindulás

kérdésfeltevésében.

Esterházy Péter: Rubens és a nem-euklidészi asszonyok. A dráma Rubens halálával kezdődik, aki természetesen végig jelen van, beszél, mozog, emlékezik és rendre „meghal‖. 38

24

Korbel Péter

A vizualitás örömei és kínjai, avagy az irányított látás korának kialakulása „Mert hívő ember soha nem lehet poéta.” (Janus Pannonius)1 Bevezető Jelen előadás célja nem az, hogy visszasírja azokat az időket, amikor még nem létezett mobiltelefon, számítógép, televízió, DVD, vagy amikor nem ügyeltek még videokamerák mindennapjaink biztonságára. Nem célunk azon sopánkodni, hogy „bezzeg régen‖ az embereknek még jutott idejük arra, hogy képeslapokat, sőt hosszú leveleket írjanak barátaiknak, szeretteiknek. Ugyan hallottunk már olyan esetekről, amikor egy munkaadó SMS-ben tudatta alkalmazottjával, hogy másnap már csak összepakolni menjen be a munkahelyére; vagy a szerelmes ifjú azért omlott össze egyik szemináriumom kellős közepén, mert az jelent meg telefonjának kijelzőjén: „Köztünk mindennek vége.‖ Ha ezen sopánkodnánk, az idő kerekét próbálnánk meg visszaforgatni. Különben is: valószínűleg túl vagyunk már azon a betegségen, melyet „elidegenedés‖ként szokás aposztrofálni. Éppen ellenkezőleg: az egyre fejlettebb technikának köszönhetően ma inkább afféle „újközeledésről‖ lehet beszélni. Ez azonban olyan kommunikációs hálózatrendszert feltételez, amelyben eltűnnek a regiszterek: a tanárt például lehet elektronikus levélben keresztnéven szólítani, lehet a hallgatónak csak annyit válaszolni, hogy „Köszönöm, vettem, üdv.‖ Elvesznek a metakommunikációs eszközök, a non-verbális kifejezésformák, amelyeket a gyárilag adott, vagy a felhasználók által egyezményesen kialakított, de egyáltalán nem egyedi és egyéniségre jellemző ikonok és szimbólumok korántsem képesek visszaadni. A különféle levelezőlisták, fórumok, közösségi oldalak és virtuális társalgók ugyan képesek kapcsolatok és közösségek létrehozására, de sohasem lesznek képesek helyettesíteni például a mimikát vagy a hanglejtést. A vezetéknevek eltűnése, az ún. „nick‖-ek térhódítása,

az

álnév

mögé

bújó

„kommentelők‖

és

„csetelők‖

virtuális

garázdálkodása egyébként pontosan az előbb említett „újközeledés‖ rákfenéjére mutat rá: ez a közeledés sokszor álságos, felelőtlen, és ezért magában hordozza önnön

Korbel Péter: A vizualitás örömei és kínjai…

ellentétét, vagyis hívhatnánk akár így: „virtuális közeledés a valóságos újelidegenedés korában.‖ Nincs azonban másról szó, mint hogy modern ismeretanyagunk ismét felülírta, felülírja hagyományos tudásunkat. Régi közeledések, régi témák, régi félelmek és babonák, régi üzenetek terelődtek, terelődnek teljesen új csatornákba. Ez bizony időről időre megismétlődik, elég, ha csak felidézzük Thomas Mann őszinte vallomását Doktor Faustus (1947) című regényéből, melyben e kétfajta tudás összeütközését ábrázolja igen plasztikus módon: Nos, annyi mindenesetre bizonyos, hogy a nép mindig Nép marad, legalábbis lényegének egy bizonyos rétegében, mégpedig éppen az archaikusban, és a Kis Rézöntő utca lakói, a „Pince-Liese‖ szomszédai, akik választáskor a szociáldemokrata pártra szavaztak, ugyanakkor képesek voltak valami démonit sejteni egy öreg anyóka szegénységében, aki nem engedhette meg, hogy föld feletti lakásban lakjék, képesek voltak magukhoz ölelni gyermekeiket, hogy megóvják őket a szemmelveréstől. És ha egy ilyen fehérnépet ma újra megégetnének – ami kissé módosított indokolással ma már korántsem elképzelhetetlen –, akkor ezek a jóemberek ott állnának, de valószínűleg nem tiltakoznának.2 Lenyűgöző, Thomas Mann sorai mennyire aktuálisak ma is. Akárcsak a mottóban idézett Janus Pannonius szavai, aki Galeotto Marzio barátját kigúnyolja, mert az – humanista gondolkodó létére – nem látja meg a lényeget, miszerint V. Miklós pápa célja az 1450-es Szentévvel nem a lelkek felemelése és az üdvözülés felé vezetése, hanem az egyház kiürült kasszájának feltöltése. A költő és leendő pécsi püspök epigrammával próbálja barátját jobb belátásra bírni. Ám mit tehet a mai gondolkodó, aki azt tapasztalja, hogy embertársai – felhasználva a legmodernebb technikai eszközöket, illetve kitéve magukat azoknak – bamba módon hagyják magukat befolyásolni? Mit lehet mondani annak a megszállottnak,

aki csúcstechnológiával

próbál

meg

halottakat

szóra

bírni

(„elektronikus hangjelenségek‖3)? Vagy annak, aki két sci-fi között egy televíziós jósnő szavait lesi? Az utóbbi két esetben a válaszunk – „szimpla‖ gondolkodóként – sajnos csak annyi, hogy semmit. Ám a többieknek, akik nem megszállottak, csak szeretik, ha mások gondolkodnak helyettük, és mások irányítják tekintetüket, mert így kényelmesebbnek vélik életük élését, idézzük tovább Thomas Mann szavait:

26


A népről beszélek, de ez az archaikus népi réteg mindannyiunkban megvan, és hogy kimondjam, ami a lelkemet nyomja: nem hiszem, hogy a vallás a legalkalmasabb módszer ennek féken tartására. Erre nézetem szerint csupán az irodalom alkalmas, a humanista tudomány, a szabad és szép ember eszménye.4 Nagymama meséitől Walt Disney-ig Bruno Bettelheim meglehetős részletességgel tárgyalja, mekkora hatást gyakorol a gyermek személyiségének fejlődésére a mese, hogy mekkora szerepe van a képzelőerőnek abban, hogy a gyermek le tudja győzni frusztrációit, csalódottságát, és hogy hogyan tegye túl magát a későbbi életében előforduló konfliktusokon. Öntudatuk, önbecsülésük és erkölcsi érzékük elengedhetetlen eszköze a mesék világában történő önfeledt elmerülés. A történetek olyan új területeket nyitnak meg fantáziájukban, melyek aztán modellül szolgálnak további, immár saját képzeletbeli világuk megszerkesztéséhez.5 Meglátásunk szerint a mesék fenti funkciójukat azonban leginkább elmondva, fel- vagy elolvasva fejtik ki. A képi megjelenítés némileg uniformizálja a gyerekek képzelőerejének kialakulását, de fontos megjegyezni azt a közhelyszerű tényt, hogy nagy különbség van megjelenítés és megjelenítés között, hiszen nem mindegy, milyen minőségű képi világot tárunk a nyiladozó értelmű gyermekek elé, milyen zene szól a háttérben, és hogy mennyi szabadságot enged a vizualitás a fantázia működésének. Nem mindegy, hogy gyermekünk fejében van-e egy bizonyos elképzelt mesefigura, vagy készen kap egy idealizált, sajtó- és reklámiparral megtámogatott, a nyalókától a mobiltelefonok fedőlapjáig mindenhol látható giccset. Betolakodók, kukkolók és magamutogatók Az imént említett sajtó természetesen nem csupán gyermekeink életébe hatol be. Walter Lippmann, amerikai író, fényképész és politikai aktivista mutatott rá már a ‘60-as években, hogy a média többé nem a valóságot tükrözi, hanem ellenkezőleg: reflektorfényét önkényesen kiválasztott jelenségekre irányítja.6 Hogy ezek milyen jelenségek legyenek, azt a mindenkori médiamogulok döntik el. Döntésüket nagymértékben politikai és/vagy kereskedelmi célok befolyásolják, ami kétséget kizáróan bizonyítja, hogy a valóság hű ábrázolása helyett a mai sajtó fő célja a manipuláció. Hogy egy médium azt sugallja: „Szavazz őrá!‖, vagy „Vedd meg ezt!‖, az jelen esetben lényegtelen.

27


A sajtó magánéletbe történő behatolásának egyik legmegrázóbb példája Diana hercegnő halála, de számtalan hazai példát is említhetnénk, amikor bulvárlapok meghurcolnak valakit, tönkreteszik karrierjét, családi életét, majd amikor kiderül az illető ártatlansága, jó esetben egy rövid cikkel tesznek róla említést. Természetesen az is nyilvánvaló, hogy a bulvársajtó a maga „kukkolói‖ nélkül éppúgy életképtelen lenne, mint ahogy „magamutogatói‖ nélkül is elveszítené közönségét. Voyeur és exhibicionista immár kölcsönösen feltételezik egymást. A gyerekkori „ha te megmutatod a tiédet, én megmutatom az enyémet‖ mára a felnőttek játékává, sőt üzletévé vált. Ma már nem üldözik el a női napozó falába fúrt lyukon át leskelődő potrohos urat: odaül egy jegyszedő, és pénzt kér, amelyből aztán részesül az odabent napozó hölgy is. Nem tréfa: léteznek olyan szoláriumok, amelyeket ingyen használhatnak a barnulni vágyók, ha vállalják, hogy közben kíváncsi szemek lesik minden mozdulatukat. Peter Weibel, az osztrák művész, művészet- és médiateoretikus „Az élvezeti és a panoptikus alapelv‖ című tanulmányában kifejti, hogy a voyeur és exhibicionista koegzisztenciája

mára

teljesen

legitimnek

tekintendő,

lényegük

egyedi

pszichológiaiból társadalmi kategóriává vált. Weibel meglátása szerint a voyeurizmus és az exhibicionizmus törvénytelenből törvényes élvezetté alakult át.7 A nagy üvegablaktól a webkameráig Természetesen nem kell ahhoz kukkolóknak lennünk, hogy örömünket leljük abban,

hogy

másokat

szemlélünk,

figyeljük

mozdulataikat,

gesztusaikat,

arckifejezésük változását. Szemlélődésünk oka lehet szerelem, vagy akár az, hogy éppen tanulmányt készülünk írni az emberi viselkedésről. Ez a nézelődés még érdekesebb, ha a megfigyelt személy nem tud arról, hogy figyeljük. (Ugye, mégis milyen közel kerültünk a voyeurizmushoz?) Egy ilyesfajta szemlélődés tanúi lehetünk Edgar Allan Poe „A tömeg embere‖ című novellájának olvasásakor. Az egyes szám első személyű narrátor egy londoni kávéház félkörív alakú, nagy üvegablaka (bow window) mögül figyeli a járókelőket: Nemrégen, ősszel, alkonyat táján a D. kávéház nagy üvegablaka mögött üldögéltem Londonban. […] Eleinte csupán elvontan, általános jelenségekre figyeltem. Tömegnek tekintettem a járókelőket, és azon tűnődtem, mi teszi őket tömeggé. Rövidesen azonban rátértem a részletekre, és aprólékos érdeklődéssel

28


szemléltem a sok alak, ruházat, viselkedés, testtartás, ábrázat és arckifejezés megszámlálhatatlan változatát.8 Egy idő múlva kiválaszt egy férfit, akinek arckifejezése annyira felkelti az érdeklődését, hogy követni kezdi. A történet végén szemtől szemben áll a férfival, aki még csak észre sem veszi őt. A narrátor pedig így magyarázza az őt még csak nem is súroló tekintet okát: „Ő a tömeg embere. Hiába követném, nem tudok meg többet sem róla, sem a tetteiről. A leggonoszabb szív vaskosabb könyv, […] és talán Isten egyik legnagyobb áldása, hogy es lässt sich nicht lesen - nem hagyja magát elolvasni.‖9 A megfigyelő tekintete tehát észrevétlen marad, nem jön létre a megfigyelő és a megfigyelt hierarchikus kapcsolata. Poe az olvasóra hagyja, hogy levonja a következtetést, miszerint a történet narrátora éppen annyira jelentéktelen, éppen annyira a „tömeg embere‖, mint amennyire az a férfi, akiről eddig azt hitte, hogy szemlélődésének tárgya lehet. A megfigyelő és megfigyelt közötti alárendelői viszonyra, illetve arra, hogy mekkora hatalom birtokosa lehet az, aki a megfigyelői státusz birtokába jut, arra nagyon jó példa a XVIII. századi brit filozófus, Jeremy Bentham „panoptikon‖-ja: az az elképzelése, mely szerint bűnözőket és elmebetegeket egy olyan építményben kell elzárva tartani, amelyben az őr bármikor bármelyik cellalakót megfigyelheti, ám az sohasem tudhatja, mikor figyeli az őr éppen őt. Michel Foucault a rendszer lényegét ekképpen foglalja össze: „a láthatóság csapda.‖10 A panoptikus elv nyilvánvalóan a láthatóságra épül. Folyamatos megfigyelést jelent, és jelentős hatalmat ad a megfigyelő kezébe. Ez a hatalom, melyre az ember a kezdetektől vágyik: először csak a kíváncsiság, majd a lustaság, aztán a politika hajtja abbéli erőfeszítésben, hogy minél messzebbi dolgokat tudjon megfigyelni, méghozzá lehetőleg valós időben. Hogy ez a törekvés elérje célját, rengeteget kellett a technikának fejlődnie. Ennek a fejlődésnek a történetét foglalja röviden össze Thomas J. Campanella „Vezetékes Éden: a webkamerák és a valósidejű ottlét‖ című tanulmányában.11 Szerinte a valósidejű jelenlét („telepresence‖) olyan egyszerű eszközökkel kezdődött, mint a teleszkóp, a távcső, a mikroszkóp, a camera lucida vagy a camera obscura. Ezeket mind a tizenhetedik és tizennyolcadik században találták fel, és illik itt megemlítenünk Johannes Kepler, Galileo Galilei, Sir Isaac Newton és James Short nevét. Ezek a korai és sok esetben kezdetleges eszközök segítették használójukat abban, hogy szemléletük hatókörét optikai eszközökkel megnöveljék.

29


A tizenkilencedik század rohamos fejlődésnek volt tanúja: az első távíródrót 1844-ben kötötte össze Baltimore-t Washingtonnal; ugyanebben az évtizedben Alexander Bain először kísérletezett azzal, hogy képeket továbbítson telegráf segítségével. Az 1880-as években Paul Nipkow már élő képek elektronikus átvitelével foglakozott, az első óceánon túli vezeték nélküli üzenetet pedig Marconi küldte 1902ben. Alexander Graham Bell 1875-ben feltalálta a telefont, amely 1915-re behálózta az egész Egyesült Államokat, majd ötven évvel később a mobiltelefon kezdte meghódítani a világot.12 Jó ideig, egészen az internet megjelenéséig, a televízió állt legközelebb ahhoz az elképzeléshez, amely a valós idejű megfigyelést lehetővé képes tenni. Az első nagy távolságú tévéközvetítést a Bell Telephone és az USA Kerekedelmi Minisztériuma bonyolította le 1927-ben Washington D.C. és New York City között. 1935-ben a Wirephotos cég már fényképek gyors továbbítását tette lehetővé bárhova a világon. 1936-ban Konrad Zuse megalkotta az első programozható számítógépet, 1956-ban pedig az Ampex eladta az első videofelvevőt – 5000 dollárért.13 Akkoriban még senki sem sejtette, milyen manipulációs eszközök kerülnek az emberiség kezébe, hogyan kezd a benthami panoptikus elv egyre nagyobb tért hódítani. A világháló és a mobiltelefonok megjelenésével hirtelen minden lehetségessé vált. Az internet születését az ARPANET

(Advanced Research Projects Agency Network) kutatási

hálózathoz szokás kötni, amely a hatvanas években, a hidegháború idején egy olyan információs infrastruktúrát tervezett létrehozni, amely képes lenne kiállni akár egy nukleáris támadást is. Az első „igazi‖ webkamerát 1991-ben alkotta meg két fiatal kutató a Cambridge-i egyetemen. A szerkezet a „Trojan Room Coffee Pot‖ nevet kapta, mivel az volt a feladata, hogy figyelje a Trójai Szobának nevezett helyiség előtt elhelyezett kávéfőző gépet. Így aztán az épületben kiépített hálózat segítségével mindenki hamar megtudta mikor van itt az ideje elindulni az éppen esedékes koffeinadagjáért.14 Mindössze öt év telt el, és a 21 éves amerikai főiskolai hallgató, Jennifer Ringley a kollégiumi hálószobájában elhelyezett webkamerát az internethez csatlakoztatta.

A „JenniCam‖ jelenséget Victor Burgin, művész és művészet-

teoretikus elemzi „Jenni szobája: exhibicionizmus és magány‖15 című tanulmányában, amelyben idéz a lánnyal készült interjúkból is, melyekből kiderül: Jenninek kezdetben fogalma sem volt, mibe vágott bele:

30


Miért engedsz mást belelátni a magánéletedbe? …. Nem hiszem, hogy ezt tenném. Az, hogy látnak az emberek, nem hat rám sehogy. Éppúgy magam vagyok. Néha meztelen vagy, ez nem pornográfia? Ezt annak kell eldöntenie, aki néz.16 Ez a kamera volt tehát az első, amely élő, bár lassú felvételeket közvetített egy személy magánéletéről. Abban az időben hatalmas felháborodást váltott ki az eset, némelyek megrögzött exhibicionistának nevezték Jennit. Burgin azonban találóan jegyzi meg munkájában: „ ha Ringley-ről azt állítjuk, hogy exhibicionista, akkor nem teszünk mást, mint elismerjük: mi meg kukkolók vagyunk.‖16 Jennifer később fizetőssé tette weblapját, reklámcégek alkalmazták termékeik népszerűsítésére, meggazdagodott, majd visszavonult. Mai napig számos rajongó emlékezik rá nekiszentelt honlapokon. Nem szabad megfeledkeznünk azonban a valósidejű ottlét legnagyszerűbb vívmányáról sem: 1997-ben több mint 45 millió néző szemlélhette a Mars felszínét, amikor a Mars Pathfinder élő felvételeket küldött a Vörös Bolygóról.17 Kevésbé

üdvös

oldala

az

egyidejű

közvetítéseknek,

ha

természeti

katasztrófákat, terroristatámadásokat, sőt kivégzéseket szemlélhetünk úgy, hogy készülékünk segítségével szinte mi magunk is a szörnyűség helyszínén vagyunk. Még szomorúbb a kép, ha belegondolunk: képernyő előtti bámészkodásunk nagyban növeli az adott médium vagy csatorna reklámbevételét, így téve jogossá azt a korunkat oly gyakran ért vádat, miszerint a fogyasztó maga is árucikké válik. Végszó Mint látjuk, ősi vágyak űzik az embert, hogy minél messzebbre vethesse tekintetét, minél távolibb dolgoknak lehessen „élő‖, azaz valósidejű szemtanúja; ám mások ezt a tekintetet egyre kifinomultabban, ugyanakkor egyre agresszívabban igyekeznek a számukra megfelelőnek látszó irányba terelni. 2004-2005-ös koncertkörútján Peter Gabriel egy amerikai beszélgetős műsort szarkasztikus módon kigúnyoló szerzeményét ezekkel a szavakkal vezette be: „Valaha azt tartottuk, hogy azok vagyunk, amit megeszünk. Aztán nőtt az ember önbizalma, és azt mondta: ‘az vagy, amit viselsz‘, aztán meg azt: ‘az vagy, amit olvasol‘; az ezredforduló pedig elhozta azt az időt, amikor azt mondják: ‘az vagy, amit nézel.‘‖ 18 Azt pedig, hogy mit nézünk, ahogy azt már előadásunk elején említettük, korántsem

31


mi döntjük el. Ha azonban mégis szeretnénk szemléletünk tárgyát magunk megválasztani, kezdjük azzal, hogy újra elolvassuk Thomas Mann intő sorait: „Erre nézetem szerint csupán az irodalom alkalmas, a humanista tudomány, a szabad és szép ember eszménye.‖19 Jegyzetek (Az alábbi művek többsége nem jelent meg magyarul, így a cikkben található címeket és idézeteket K.P. fordította.) 1. Janus Pannonius: „Kigúnyolja Galeotto zarándoklását‖. Fordította: Dybas Tihamér. In: Janus Pannonius összes munkái. Szerk.: V. Kovács Sándor. Tankönyvkiadó, Budapest, 1987. 95.-97. o. 2. Mann, Thomas: Doktor Faustus. Fordította: Szőllősy Klára. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1967. 48.-49. o. 3. Angolul: Electronic Voice Phenomenon (EVP) 4. Mann, Thomas: Doktor Faustus. 49. o. 5. Vö.: Bettelheim, Bruno: A mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek. Fordította: Kúnos László. Gondolat, Budapest, 1988. 6. Lakner Zoltán: „Tematizálás: Amiről beszélnek.‖ 168 óra. 2004. szeptember 30. 18. o. 7. Weibel, Peter: „Pleasure and the Panoptic Principle.‖ In: T.Y. Levin, U. Frohne & P. Weibel (Szerk.), Rhetorics of Surveillance From Bentham to Big Brother. MIT Press, Boston, 2002. 207.-223.o. 8. Poe, Edgar Allan: „A tömeg embere.‖ [elektronikus változat] Fordította: Vermes Magda. http://dutri.uw.hu/other/Edgar%20Alan%20Poe/A%20tomeg%20embere .htm Hozzáférés: 2010. december 1. 9. Ibid. 10. Foucault, Michel: „Panopticism.‖ Discipline and Punish: The Birth of the Prison. Angolra fordította: Alan Sheridan. Random House, New York, 1995. 11. Campanella, Thomas: „Eden by Wire: Webcameras and the Telepresent Landscape.‖ In: Ken Goldberg (Szerk.): The Robot in the Garden:

32


Telerobotics and Telepistomology in the Age of the Internet. MIT Press, Boston, 2000. 22.-47. o. 12. Ibid. 13. Ibid. 14. Ibid. 15. Burgin, Victor: „Jenni‘s Room: Exhibitionism and Solitude.‖ In: T.Y. Levin, U. Frohne & P. Weibel (Szerk.): Rhetorics of Surveillance From Bentham to Big Brother. MIT Press, Boston, 2002. 230. o. 16. Ibid. 17. Campanella, Thomas: „Eden …‖ 233. o. 18. Gabriel, Peter: The Barry Williams Show [elektronikus változat]. http://www.azlyrics.com/lyrics/petergabriel/growingup.html Hozzáférés: 2004. október 15. 19. Mann, Thomas: Doktor Faustus. 49. o.

33

Szitár Katalin

„Szorongó szellem” (Értelmiség, magyarság, európaiság Németh László gondolkodásában) Harmadik út, minőség(szocializmus), kert-Magyarország – Németh László ember- és társadalomszemléletének kulcsszavai, gondolkodásmódjának verbális indexei. E szemlélet megérlelődésének idején, az 1930-as években s a kritikus ‘40-es évek elején nézeteit nem fogadta osztatlan lelkesedés, sőt tudjuk: a Tanú elindításának – 1932ben – épp az volt az oka, hogy sem a Nyugatot, sem a Napkeletet, sem egyéb orgánumok hasábjait nem találta megfelelő fórumnak mondandóihoz. Szakított Babitscsal39, szakított saját nemzedéktársaival, s ideológiai táborokhoz sem sorolódott be: nem tartozott sem a népiesek, sem az urbánusok közé.40 Ez az egyéni – saját korában izolált – pozíció azonban nem egyértelműen megítélhető. A Tanú nemcsak „kivonulás‖ volt, hanem Ortega Espectador-ának leképzése is, melyhez még hasonló szellemi orgánum sem volt Magyarországon korábban. A Babitscsal való – szimbolikus gesztusnak tekintett – szakítás dacára Babits és Németh értelmiségfogalmai között folytonosság áll fenn.41 A szellemi elkülönülés, mely Németh Lászlóra tagadhatatlanul jellemző volt, nyilván sokgyökerű és több tekintetben korszakfüggő volt, elvi oka mégsem ideológiai, hanem inkább költői gondolkodásában kereshető, mely mentes az ideológiai, etikai, esztétikai sémáktól, s ennek okán sokkal differenciáltabb kategóriaháló alkalmazására, sőt kidolgozására késztet. Németh László: Ember és szerep. Bp. 1934. 150–159. „Az itt rejlő probléma nemcsak a válság alatti évekre vonatkozik. Az új népi irányzat – bármily nagy volt is reá Németh hatása – végül is nem Németh eszméi jegyében alakult ki: teljes ideológiai arculata csak a baloldalról jöttek csatlakozásával, a baloldali ideológiai gondolatok egy részének adoptálásával formálódott ki.‖ (Lackó Miklós: Minőségszocializmus, magyarság, korszerűség = A mindentudás igézete. Tanulmányok Németh Lászlóról. A kötetet összeállította Szegedy-Maszák Mihály, Magvető, Bp. 1985. 36.) 41 „A Németh László-i gondolkodás – egyik legerősebb gyökerével – Babits életművébe ereszkedik. Nem múlékony hatásként, hanem szerves folytonosságként. A minőség forradalma? Az eszme fölfedezésének fontos előzménye a „szellem emberének‖ programját fölvázoló 1928-as cikk, az Az írástudók árulása. Európai gandhizmus? »Ez a fődolog: az erkölcs érvényességének gondolata a politikában« – találjuk az 1918-as Kant és az örök béke című esszében. Mély- és hígmagyarság? Legalábbis kiindulópontja a Magyar költő 1919-ben zaklatott gondolatmenete.‖ (Grezsa Ferenc: Babits contra Németh = Uő.: „A mintaélet forradalma” Írások Németh Lászlóról. Tiszatáj könyvek, Szeged, 1998. 183. [176–185.]) 39

40

Szitár Katalin: „Szorongó szellem”

A minőség forradalma című írásában – a Tanú programcikkében – Németh László világosan elkülönítette saját nézeteit a „társadalmi forradalom‖ szocialista eszmeiségétől. Míg ugyanis az utóbbi a munka és javak elosztásában, illetve az elosztás igazságosabbá tételében gondolkozott, Németh László paradigmájának alapja, hogy ezek nem szétválaszthatók: „Az igazságosabban elosztott javak, mégha bőségesek is, létminimumot jelentenek, amíg az ember munkájában nem találja meg a legfontosabb javát.‖42 Maximalistának kell mondanunk ezt a programot, s be kell látnunk: élő példáját, legalábbis társadalmi méretekben, még nem láttuk. Megkísérelhetjük azonban egy irodalmi antropológia keretei között elhelyezni a gondolatot, s rögvest kiderül: az alkotásra alapozott egzisztencia csupán az ideológiai racionalizációtól idegen, nem az élettől. Németh emberképének alapjában a személy állt – mely (aki) nem azonos sem a szociális, sem az (imperatív vagy formális) etikai séma szerint tekintett emberrel, de még a tudományos emberképpel sem: „Mit érhet el a tudományos karakterológia a művészet jellem-megragadó ereje nélkül? Csinálhat egy tudományos cellát, (…)‖43 Amit visszautasított: „az ember‖ általánosító leírása, amit a 19. századi racionalizmus örökségének tartott: A tizenkilencedik század tudósa, amint a tudomány friss önhitével emberi kérdések felé fordult, tárgyul az embert választotta és nem az embereket. A biológus az ember vérkeringését figyelte; az orvos az ember és a baktérium harcába akart beavatkozni; a lélekbúvár az ember lelki reakcióira vetette magát; a közgazdaságtani és szociológiai törvények szenvedő egysége az ember lett; az egyéniségnek még a történetírásban, ebben az irodalmi műfajban is vissza kellett húzódni a századból visszavetített, tömegtörvényeknek engedelmeskedő ember elől, sőt a naturalizmus elméletében a regényhős is környezettel impregnált „ember‖.44

Németh László: A minőség forradalma = Uő.: A minőség forradalma – Kisebbségben. I–IV. Püski, Bp. 1992. I: 52. 43 Németh László: Emberi változatok és tudomány = Uő.: A minőség forradalma – Kisebbségben. I– IV. Püski, Bp. 1992. I: 327. 44 Németh László: Emberi változatok és tudomány = Uő.: A minőség forradalma – Kisebbségben. I– IV. Püski, Bp. 1992. I: 326. 42

35


Mint látható: igen korán felfedezte a történeti elbeszélésnek az irodalmi általi meghatározottságát, ám – nézete szerint – még az irodalom is behódolt „az ember‖ gondolatának, kirekesztvén a személyt (vagy ahogyan ő mondta: „az emberek‖ pluralitását)

–

legalábbis

gondolkodástörténet

ha

irodalmi

a

naturalizmust

fejleményének.

tekintjük Németh

a

19.

Lászlónak

századi mind

kulturológiája, mind történelem- és társadalomszemlélete perszonológiája alapján érthető meg, melynek egyik fontos eleme a „magyar gondolkodásról‖ kialakított képe: Hagyományunk másik fontossága: a magyar gondolkozás. Nagy magyar gondolkozóknak én azokat tartom, akik a körülöttük lévő helyzet természetét felismerték, fogyatkozásai ellen értelmükkel küzdtek s a magyarság elé hivatását megfejtő eszméket tűztek ki. Zrínyi, Vajda és Ady éppúgy „gondolkozók‖, mint Széchenyi, Eötvös, Kemény. Ezeknek a magyar gondolkozóknak az „alap-problémáját‖ úgy mutatni be, hogy tanulmányunkból a szorongó szellem és a szorongató helyzet szikrája csapjon ki: íróhoz méltó feladat.45 A „szorongató helyzet‖ (a körülmények nyomasztó hatalma), valamint a „szorongó szellem‖ (a szorongattatás helyzetére folyamatosan reflektáló gondolkodás) adják történelemszemléletéhez azt a koncepciót, hogy – legalábbis a magyar – történelem alanya az a személy, akinek számára fontosabb a cselekvéséhez való szubjektív viszony, mint akár az eszmei-ideológiai támaszték, akár a gyakorlati megvalósulás. Ez az, aminek leírására az irodalom valóban több eszközzel rendelkezik, mint pl. a történettudomány – mert nem az esemény- és az eszmetörténet között kénytelen választani, hanem a történetben való személyes jelenlétmódot tudja megragadni, azt, amit Németh László „üdvösségügy‖-nek nevezett. Ez az alapja a Rákóczi szerepéről Szekfű Gyulával folytatott vitának: Az igazság azonban az, hogy Rákóczi fejedelemsége volt olyan ügy, amelyért megérte egy életet feláldozni. Ami elbukott mint politikai ügy, továbbélhet mint üdvösségügy – s a késői nézőkben mint szimbólum. Rákóczi is csak Szekfű szerint: „esett ki teljesen a magyar életből‖. Ha így Németh László: A magyar rádió feladatai = Uő.: A minőség forradalma – Kisebbségben. I–IV. Püski, Bp. 1992. I: 602. 45

36


lett volna, ő sem írja meg Rákóczi könyvét s Ady sem, ugyanezekben az években, kuruc verseit.46 A nemzet épp úgy egyediség, mint a személy. S ahogyan az egyes ember minél inkább személy, annál inkább társadalmi, történelmi és kulturális jelenség, ugyanez a helyzet a nemzeti egyediséggel is, mely az európaiság biztosítéka: Vannak, akik talán őszintén hiszik, hogy népiségünkben elmerülni s az emberiségben kitárulni: összeférhetetlen dolog. Holott nemcsak hogy nem összeférhetetlen, hanem azonos. Ménnél mélyebben vagyok magyar, annál igazabban vagyok ember. A legfranciább franciák, a legnémetebb németek, a legoroszabb oroszak voltak azok, akik az egész emberiségnek is mondtak valamit.47 Ennek az „üdvösségügy‖-re alapozott perszonalizmusnak egyik fontos gyökerét Max

Scheler

fenomenológiai

személyiség-elmélete,

illetve

szolidaritás-etikája

jelenti,48 melynek újdonsága épp abban áll, hogy az etikát függetlenítette mind a formális,49 mind a materiális50 elvtől, s a személlyel hozta összefüggésbe. „A személy csak cselekedeteinek kivitelezésében létezik,‖51 léte „kokrét lét‖, melynek mindegyik cselekvéses megnyilatkozása mögött a teljes személy áll: Németh László: Szekfű Gyula = Uő.: A minőség forradalma – Kisebbségben. I–IV. Püski, Bp. 1992. II: 944. 47 Németh László: Újságíró – újság nélkül. Az idők gerincén = Uő: A minőség forradalma – Kisebbségben. I–IV. Püski, Bp. 1992. II: 1160. 48 Grezsa Ferenc: A Németh-regény genezise = Uő.: „A mintaélet forradalma” Írások Németh Lászlóról. Tiszatáj könyvek, Szeged, 1998. 24–28. (Grezsa feltételezi, hogy ezek nagyobbrészt a kritika közvetítésében jutottak el Németh Lászlóhoz.) Grezsa arra a következtetésre jut, hogy Németh László e filozófiai koncepció, illetve emberkép alapján szintézisbe tudta hozni a népi mozgalmat és az egyéniségközpontú gondolkodást, a kollektivizmus és az önérvényesítés erkölcsét. (I.m. 25.) Elismerve, hogy e gondolkodásmód talaján valóban felszámolhatók az egyéniség–társadalom, öncélúság– altruizmus, végeredményben a privát és a társadalmi létforma közt feszülő, megszüntethetetlennek hitt ellentmondások, mégis annak a vélekedésnek adnánk hangot, hogy Scheler perszonológiája talán egy még eredetibb gondolat révén, maga a személyiség, s vele az etika fogalmi meghatározásának megújítása révén válhatott Németh László gondolkodásának forrásává. 49 „(…) a formális etika a személyt elsősorban »ész-személyként« jellemzi. (…) a személy alapjában véve semmi más, mint valamilyen ésszerű, tehát az említett ideális törvényeket követő cselekvés mindenkori logikai alanya.‖ (I.m. 561.) 50 Másképpen „következményetikának‖ nevezi ezt Scheler, ennek értelmében a cselekvést gyakorlati következményei minősítik. Saját felfogását – ezzel szemben – úgy fogalmazza meg, hogy „Kétségtelenül ragaszkodnunk kell ahhoz, hogy az erkölcsi cselekvés mindenfajta következménye teljesen közömbös a személyek aktusainak, cselekvéseinek erkölcsi értéke szempontjából.‖ (I.m. 181.) 51 I.m. 61. Scheler másutt „tiszta aktualitás‖-nak nevezi ezt: „A szellem az egyedüli lét, ami maga képtelen a tárgyiasságra – a szellem tiszta aktualitás, léte csak aktusainak szabad végrehajtásában rejlik. A szellem centruma, a „személy‖ tehát sem nem tárgyi, sem nem dologi lét, hanem csak egy 46

37


A tényleges helyzet az, hogy minden teljesen konkrét aktusban az egész személy rejtőzik, s minden egyes aktusban az aktus által szintén az egész személy „változik‖ – anélkül, hogy léte azonos lenne bármelyik aktussal, (…)‖52 A személynek – mint egzisztenciális egésznek – a tartozéka az etikai felelősség, mely a saját cselekvésen túl másokéra is kiterjed: „minden egyes egyén eredeti felelősséggel tartozik nemcsak saját individuális aktusaiért, hanem a többi ember aktusaiért is,‖ 53 Ez az etika többek szerint utópia. Ha azonban Németh László módján gondolkozunk, csak azt mondhatjuk: nincs más út. Miért? Mert a személyként felfogható ember nem „másik‖, nem az övétől idegen üggyel/ügyekkel áll szemben – társadalmi és történelmi létezésében sem. Legalábbis nem közvetlenül. Hanem egy eredeti és alapvető értékviszonyon keresztül, melyet saját magával szemben is érvényesít. Scheler ezt a következőképp fogalmazta meg, a fő értéket Istenbe helyezve: Mások szeretete valójában azonban egyáltalán nem az önszereteten alapul (s a legkevésbé sem, mint Kantnál, az önbecsülésen), hanem éppolyan eredeti és ugyanolyan értékű, mint amaz; mindkettő alapja viszont végső soron az istenszeretet, amely egyúttal mindig valamennyi véges személy szeretete is Istennek mint a személyek személyének szeretetével együtt.54 A szolidaritás nem utópia tehát, hanem az erkölcs fogalmának gyökeres másként értése. Azon alapul, hogy mind a „másikhoz‖, mint az „önmagamhoz‖ fűződő viszony elvi, személyes és transzcendens jellegű, s egy értékvilághoz fűződő feltétlen viszony által meghatározott. Németh László ezt „minőség‖-nek nevezte. A minőség-gondolatból55 fakadó felelősség-elv alapján érthető Németh László értelmiség-fogalma is, mely folytatása Babits „írástudó‖-elgondolásának, azzal a különbséggel, hogy az intellektualitást a cselekvéssel egészíti ki.56 magát folytonosan végrehajtó (lényegszerűen meghatározott) aktusrend-szerkezet. A személy csak aktusaiban és ezek által létezik.‖ (Scheler, Max: Az ember helye a kozmoszban. Tanulmányok. Osiris– Gond, Bp. 1995. 57. Ford. Csatár Péter. 52 I.m. 582. 53 Scheler, Max: A személy autonómiája = Uő.: A formalizmus az etikában és a materiális értéketika. Gondolat, Bp. 1979. 743. Ford. és utószó Berényi Gábor, a jegyzeteket írta és a fordítást ellenőrizte Vajda Mihály. 54 Scheler, Max: i.m. 745. 55 A minőség-gondolat eredete Németh Lászlónál minden bizonnyal elsősorban Ortega y Gasset filozófiája, akinek művéről, a La rebelión de las masasról, azaz a „tömegek forradalmának‖ nevezett

38


Ahogyan Ortega írta: „Igaz hát, hogy az élet adva van a számunkra, de nem készen van adva: kinek-kinek ki kell alakítania a magáét. Feladat az élet.‖57 Németh László értelmiség-fogalma az életnek ehhez a feladat-jellegéhez illeszkedik: értelmiségi az, akit cselekvésének minősége határoz meg. Az értelmiségi magatartás ugyanakkor – az író számára – nemcsak cselekvő, hanem a cselekvés ideális mintáját követő életet jelent: „Az értelmiségi ember a legégetőbb teendőket is mindig valami örökkel, a legjobbal, a legideálisabbal akarja összekapcsolni, korrigálni.‖58 Tegyük hozzá: ez hol sikeres (azaz külső, esetleg intézményes formákat kap, ekkor lesz belőle az eseménytörténet értelmében is „történelem‖), hol pedig nem, s akkor személyes ügy marad, mely „üdvösségüggyé‖ válik – feltehetőleg ebből a léthelyzetből keletkezik Németh Lászlónál a regény- és a drámahős. Szerzőnk továbbá jól látta az értelmiségi létforma veszélyét, sőt tragikumát is, ahogyan maga mondta: ezt írta meg Cseresnyés című drámájában: „Az értelmiség jóakarata azon a többleten bukik meg, amivel az ideálishoz ragaszkodik.‖59 Az értelmiségi létforma, mint láttuk, a személytörténeten keresztül válik a társadalom és a történelem tényévé, valamint kulturális ténnyé is, mivel a cselekvés kultúráján alapul. Tegyük mindjárt hozzá: ez nem „az‖ ideális ember, s története sem „az‖ ideális történet. A regényíró szerint valószínűleg nem is létezik ilyen. Mint fentebb láttuk, a költői gondolkodás mintegy szétszedi, felbontja „az ember‖ fogalmi idealitását. Németh László – mint regényíró – maga is felbontotta a saját maga – mint kulturológus vagy mint ideológus – által adott (elvont) sémákat. Ő maga fejti ki, hogy saját nemzetkarakterológiai – a „kritikus‖ és a „parádés‖ magyar közt tett –

jelenségről a következőt írta: „Ne tévesszen meg a kifejezés: nem a munkástömegek forradalmáról van szó az államban, hanem az átlagember forradalmáról az élet minden terén. A tömeg nem a proletariátus, hanem a napról napra, a legkisebb ellenállás irányában élők (esetleg épp arisztokrácia); a nemesség, az elit pedig a feladatokat találó, a túlmunkát végző, az alkotó.‖ (Németh László: Ortega: La rebelión de las masas = Uő.: A minőség forradalma – Kisebbségben. I–IV. Püski, Bp. 1992. I: 217.) A minőség-gondolat másik, inkább gazdaságfilozófiai forrását Lackó Miklós a német Tat folyóiratban látja, ill. ezt maga Németh László is meghivatkozza. (Lackó Miklós: Minőségszocializmus, magyarság, korszerűség… 41–42.) 56 Ez az alkotó – vagy „elit‖ – létforma Ortegánál nem merül ki sem a materiális, sem nem a szellemi létezésben, egy harmadik létformát jelent: a cselekvőt. Az embernek ezt a „cselekvésre ítéltségét‖ a következőképp fejti ki: „Az élettel kapcsolatban az a leghétköznapibb, de egyszersmind legfontosabb megállapítás, hogy az embernek nincs más kiútja: mindig tennie kell valamit, hogy fönntartsa létezését.‖ (Ortega y Gasset, José: A történelem mint rendszer = Uő.: Két történelmi esszé. Európa, 1983. 147. Ford. Farkas Géza, jegyzetek és utószó Csejtei Dezső.) 57 Uo. 58 Németh László: Újságíró – újság nélkül. Az idők gerincén = Uő: A minőség forradalma – Kisebbségben. I–IV. Püski, Bp. 1992. II: 1175. 59 I.m. 1176.

39


megkülönböztetését beleírta ugyan pl. Az utolsó kísérlet című regényébe,60 ám nem Jó Péter alakjába, hanem annak két – meghaladott – létlehetőségét képviselő figurába. Németh regényhőse valóban nem is más, mint mindenfajta séma elutasítója – a példánál maradva: Jó Péter végül a létező legmagasabb, egyetemi szellemiség gondolatrendszerébe sem illeszkedik be, egyik „mesterét‖ sem fogja maradéktalanul követni. A kulturológus, a történész (eszmetörténész) szemléletét itt ki kell egészítenünk a regényíró szemléletével, mely szerint az ember nem eszme, nem kultúra, nem minőség – önmagában –, hanem esemény. Ezt szintén Ortega fogalmazta meg: Mert az embernek nincs természete. Az ember nem a teste, mert az dolog; nem is a lelke, a pszichéje, a tudata vagy a szelleme, mert ezek is dolgok. Az ember egyáltalán nem dolog, hanem dráma; egy színtiszta és egyetemes esemény az élete, amely kivel-kivel megesik, s amelyben az ember maga sem más, csak esemény.61 Hogyan fordíthatnánk ezt át a regényhősre? Talán úgy, hogy a regényhős mindig kettős esemény részese: nemcsak cselekvéseket hajt végre, hanem valamilyen viszonyt is kialakít saját cselekvéséhez. Van egy szüzsés, s van egy szubjektív története is. Az utóbbi sok esetben egy reflexív viszonyból indul ki, mely lehet ideológiai reflexió (pl. Horváth Endréé a Bűnben), etikai reflexió (Kárász Nellié az Iszonyban), vagy analitikus reflexió (Kertész Ágnesé az Irgalomban). Ez azonban még alig több, mint a cselekvés jelentésének fogalmiasítása. A regény azonban továbblép a reflexív viszonyon (tkp. a formális etikán), s egy életszerű – viszonyban értelmezi a hőst. Ez az ugyanakkor, amit a Németh László-hősnél a cselekvés transzcendálásának neveznék. A szerző szavát alkalmazva úgy is mondhatjuk, hogy a regényhős története nála bizonyos értelemben mindig befejezetlen: antinómiái nem oldódnak meg, biográfiai megoldás pedig végképp nem mutatkozik. Cselekvésmódját ezért „üdvösségüggyé‖ avatja, ebben hasonlít a történelmi hősre – ahogyan azt Németh László leírta. Ennek „Én a magyar falukból ismerem ezt a két típust: az Utolsó kísérletben szembe is állítottam őket: a bölcs, zárkózott szkeptikus, a világot kritikával elintéző apát s a megyei politikába benyargaló, csekélyebb értelmű, de színesebb vérű nagybácsit, (…)‖ (Németh László: Faji hibáinkról = Uő: A minőség forradalma – Kisebbségben. I–IV. Püski, Bp. 1992. II: 928.) 61 Ortega y Gasset, José: A történelem mint rendszer = Uő.: Két történelmi esszé. Európa, 1983. 185. Ford. Farkas Géza, jegyzetek és utószó Csejtei Dezső. 60

40


nagy példája lehet Galilei, az azonos című dráma hőse, aki (a véglegesült változat szerint) az inkvizíció előtt végül is megtagadni kényszerült felfedezését, mintegy átírva ezzel saját történetét a történelem számára,62 úgy értékeli az eseményt, mint üdvösségének elvesztését: Ha idáig napfényem volt az igazság, most a szememre szakadó homályban a lélegzetem lesz… Hisz a becsületem adtam érte… Az üdvösségemet, ha úgy akarja!63 Németh László fent említett regényhőseinek története hasonlóképp végződik: Kovács Lajosé a Bűnben a megváltás szimbolikus végrehajtásával,64 Kárász Nellié egy mindenfajta

kizárólagosságtól

megszabadított,

„mosolytalan,

távoli,

biztos‖

szeretetben,65 s az Irgalom hősnőjének – a kritikában legvitatottabb – konklúziója: „hitet adni‖ a „sánta emberiségnek‖.66 Bárhogyan is értékeljük ezeket mint művészi, írói megoldásokat, irányuk világos: a cselekvés kiemelése praktikus-utilitárius kötelékeiből, s személyes jellegének, szubjektumával való azonosságának helyreállítása. Ez lényegében megfelel annak, amit Németh László az értelmiségi cselekvésmódjáról vallott: „Értelmiségi embernek lenni mindig ez volt és ez lesz: segítetlenül segíteni, és megértetlenül megérteni. S ez nem is olyan borzasztó; egyszerűen: szellemi.‖67

Ugyanis a történelem nem felfedezését, hanem az inkvizíció előtti bukását fogja (szerinte) számon tartani: „Mert annak a mérlegnek, az iszonyú súlyoknak, amik akkor ingtak bennem, a föl-le járását senki sem fogja – a mellére mutat – itt benne, mint valami kísérletet, megismételni. Magát a tettet azonban, hogy én, aki az egész földön a legjobban tudtam, hogy ez a föld mit csinál alattunk, az ellenkezőjére megesküdtem, az ökörhajcsár is megérti majd…‖ (Németh László: Galilei = Uő.: Szerettem az igazságot. I-II. Bp. 1981. II: 342.) 63 Németh László: Galilei = Uő.: Szerettem az igazságot. I-II. Magvető–Szépirodalmi, Bp. 1981. II: 343. 64 „A feje fölött az Alpár úti kereszt állt. Az ájtatos nénikék őszről ott maradt száraz csokrait fölismerhetetlen kolonccá formálta térdeplőjén a tél, s a hóval megült ereszív alatt meztelen csüggött a kopott bádog Jézus. Ő váltotta meg a világot a bűntől. De az másféle bűn lehetett, mint amiről az úr beszélte, mert Lajos csak a terhét igazította meg alatta, s továbbment.‖ (Németh László: Bűn = Uő.: Bűn – Iszony. Magvető–Szépirodalmi, Bp. 1971. 335. 65 Németh László: Iszony = Uő.: Bűn – Iszony. Magvető–Szépirodalmi, Bp. 1971. 691. 66 Németh László: Irgalom = Uő.: Irgalom. Magvető – Szépirodalmi, Bp. 1984. 615. 67 Németh László: Újságíró – újság nélkül. Az idők gerincén = Uő: A minőség forradalma – Kisebbségben. I–IV. Püski, Bp. 1992. II: 1176. 62

41

Garaczi Imre Duna-európai tejtestvérek Németh László magyarságtudományi koncepciója a 20. század második harmadában Németh László élete során több művében is kifejtette a magyarságtudomány aktuális feladatait. Ezek közös jellemzője, hogy minden alkalommal közép-európai és európai látószöggel vizsgálta a kelet-közép-európai kisállamok sorsát. E sorsanalízis nála minden esetben a sorsközösség gondolatát jelentette, amit a sokat idézett kifejezésével, a „teljtestvériség‖ metaforával jellemezhetünk. A

magyarságot

európai

kultúrnemzetként

értelmezi,

és

a

kultúrák

együttműködésének, egymásra hatásainak és akár ellentéteinek is természetes dimenziója az európai sorstudomány: „De nemcsak ember vagyok én, hanem európai is. Beleszülettem egy kultúrába, s éppolyan kevéssé vonhatom ki magam belőle, mint sejtjeim, ha élni akarnak, vérem hatalma alól. A természet benn és kinn: megszűkült. Bennem: az európai múlt által meghatározott emberiség; kívül a föld felülete; élő és elpusztult kultúrák, melyek közt egyik az enyém. Hogy merült fel ez a kultúra a többiből? Mi a külön növés titka? Mit végzett eddig? Mi a hivatása a földön? Íme a második bugyor: az európai sorstudomány kérdései.‖68 Az 1935-ben született gondolatok azzal folytatódnak, hogy Németh László a közép-európaiság metszeteit és kereteit értelmezi: visszatekint a magyarság történetét nagy mértékben meghatározó politikai és gazdasági hatások következményeire, így a nemzetközi dinasztikus politika különféle erőviszonyai gyakoroltak hatást a Hunyadi Mátyás kora utáni Kárpát-medence népinek sorsára, így a német és Habsburg, valamint a török orientációk agresszív, és annektív viselkedése, valamint kárpátmedencei népcsoportok különféle államiságokra törekvő magatartásai jelölik ki azokat a folyamatokat, amelyek elvezetnek a trianoni trauma beteljesüléséig. „Mi ennek az összegubancolódott népcsomónak a viszonya Európa többi népeihez; van-e

Németh László: A magyarságtudomány feladatai. In: Kiadatlan tanulmányok. Magvető, Budapest, 1968. 384.o. (a továbbiakban: A magyarságtudomány) 68

Garaczi Imre: Duna-európai tejtestvérek

közös érdekük, közös hivatásuk, s ha igen, mi: ez a közép-európai sorstudomány tárgya.‖69 Így jut el oda, hogy az általános sorstudomány legbelső köreként tételezi a magyarságtudományt, amelyet a hungarológia kifejezés szinonimájával is illet, de rögtön

megjegyzi,

hogy

óvatosan

tekintsünk

a

húszas-harmincas

évek

„magyarológiai‖ mozgalmaira, hiszen jelen van a jóindulatú dilettantizmus is. Természetesen a trianoni trauma, illetve a korszak kultúrpolitikájának jellemzői, például az európai szinten is kiemelkedő klebelsbergi kultúra- és tudományépítési folyamatok mentén rendkívül jelentős hungarológiai intézmények jöttek létre e korszakban. Mindezek rendkívül jelentős eseményei a magyarság önvizsgálatának. A hungarológia kifejezést a berlini egyetem magyar tanára, Gragger Róbert (1887-1926) vezette be a köztudatba, amit úgy értelmezett, hogy „a nemzeti ismereteket rendszerbe foglaló külön tudomány.‖70 Gragger, Németh és sokan mások is legfőképpen a bethleni korszakot jellemző kulturális elszigeteltségből való kitörés dimenzióit keresték. Már ekkor felmerül különféle tanulmányokban és cikkekben a magyarság sorsának és az Európához való viszonynak az újjáértelmezése. A gróf Klebensberg Kunó nevével fémjelzett kultúrpolitikai évtized igen széles csapásokat nyitott a magyar kulturális külpolitika számára, így a magyar állam hozza létre Berlinben, 1924-ben a Collegium Hungaricum-ot, amelynek működése és széleskörű intézményrendszere klasszikus példává vált az elmúlt nyolcvan esztendőben a nemzetközi kulturális kapcsolatokban. A berlini tudományos műhely jelentette a magyarságtudomány nemzetközi áttörését, a magyar vonatkozású kutatások európai megújítását, és a korabeli nemzetközi gyakorlathoz való igazítását. Így a magyarságtudományi (hungarológiai) kutatások lényege az, hogy a nemzeti keretekben megélt és megfogalmazott sorsélményeket európai összehasonlító rendszerekben vizsgáljuk, és így fogalmazzuk meg a „nemzeti‖ és „egyetemes‖ fogalompár metszéspontjait. Mik azok a lényeges tartalmak, amelyek egy nemzet sajátosságait jellemzik, mi az, ami eredeti, saját, ősi idők óta hordozott, hagyománnyá érlelt és megőrzött valóság, s ugyanakkor mi az, amit másoktól átvéve vállaltunk át, mert hasznosnak találtuk, illetve önmagunk lényegiségét hozzágondoltuk. E kétirányú kérdés akként is folytatható, hogy vizsgálat tárgyává tesszük azokat a jelenségeket, művelődéstörténeti

69 70

In: A magyarságtudomány 385.o. Bartucz Lajos: A modern nemzeti tudományról. In: Magyar szemle, 1930/10. 337.o.

43


és kulturális entitásokat, amelyeket más nemzetek tanultak meg, vagy vettek át tőlünk, és „megszüntetve-megőrizve‖ immáron a sajátjukként értelmeznek. Ebbe a folyamatba illeszkedve publikálja Németh László a Tanú első számában javaslatait egy korszerű hungarológiai kutatásról. Ennek lényege, hogy értelmező módon és szervesen kell összegyűjteni a magyarságot jellemző történelmi, néprajzi, szociológiai, nyelvészeti és földrajzi ismereteket. Később a Válasz című folyóiratban már egy hungarológiai társaság felállítása a cél számára: „hogy e hungarológiai társaság megteremtéséhez szükséges szellemi erők összefuthassanak, s a nyilvánosság a maga ügyét ismerhesse fel benne, amely a magyarságra és a magyarság helyzetére vonatkozó ismereteket egy képbe foglalja s a nemzet közügyévé teszi.‖ 71 A tervezett társaság egyes osztályai a következő témákkal terveztek foglalkozni: a magyar nyelv ügye; a mai magyar élet történelmi „geológiája‖, kultúrrétegei; a magyar tájkutatás; a magyar emberanyag ismerete és védelme; összehasonlító népművészettan; Dunanépek; európai eszmék és magyarság. Komoly figyelmet keltettek a harmincas években Németh László a magyarságtudománnyal kapcsolatos tervei, megnyilatkozásai, azonban szintén a korszakban meginduló szociográfiai kutatómozgalmak képviselői (pl.: Ortutay Gyula, Erdei Ferenc) elhatárolták magukat a Németh László-i gondolatoktól. Ennek oka, hogy

míg

Németh

László

elsősorban

filozófiai

és

művelődéselméleti

sorstudományban gondolkodott, és elsősorban a tiszta tudományok kutatásainak fontosságát hangoztatta, addig a falukutató mozgalom szociográfusai főleg a gazdasági és a politikai dimenziókat hangsúlyozták, s ebből fakadóan a magyarság legfontosabb feladatának a gazdasági elmaradottság megszüntetését tartották. Németh László mellett sokan nyilvánítottak véleményt a magyarságtudomány fontosságáról és tennivalóiról. Például Eckhardt Sándor, aki az 1942-ben újjáindított Magyarságtudomány folyóirat első számában elsősorban a kutatás átfogó organikus dimenzióit emeli ki, és azt kérdezi, hogy miként lehet e hatalmas feladatot, ami több nemzedék munkáját is magában foglalja, intézményesen megszervezni: „S ha valaki azt kérdezné: hát már most a magyarságtudomány panacea, mely megoldja a függőben lévő kérdéseket? Új módszer, mely különb, mint amit eddig alkalmaztak? Új tudomány, mely fölöslegessé teszi a többit? Sietve feleljük: a magyarságtudomány szóban nem valami új tudomány, vagy új módszer rejlik, hanem csupán olyan program, mely a magyarsággal foglalkozó tudományok célkitűzéseit mind magába 71

Németh László: Kiadatlan tanulmányok I. Budapest, 1968. 381.o.

44


foglalja, és azokat organikusan kiegészíti, összekapcsolja. A magyarságtudományba beletartozik tehát magyar történettudomány minden ágazata, nyelvtudomány, irodalomtörténet, jogtörténet, zenetörténet, néprajz, embertan, népiségtörténet, emberföldrajz, társadalomtörténet, archeológia, sőt még a magyar föld növény- és állatvilágának tudománya is. Mindaz az emberi és természeti adottság, ami a magyarságot jellemzi, mindaz a környezet, ami a múltban és jelenben körülveszi. Figyelme kiterjed tehát a környező népekre is, melyekkel szimbiózisban él, azok történetére, néprajzára stb., amennyiben a magyarsággal valamilyen vonatkozásban vannak. A magyarságtudomány ideális értelemben felöleli a külföldi magyarság ismeretét is, akár Nagy-Magyarország történeti egységében, akár tengerentúli diaszpóráiban. Ambiciózus terv és nyilvánvaló, hogy végrehajtásához a nemzedékek hosszú sora sem lenne elég. De mint láttuk, már a múltban is a tudósok százai munkálkodtak rajta. Így inkább arról van szó, amit a francia (mise au point-nak) nevez: tisztázni kell a célkitűzéseket, felismerni a magyarságtudomány épületében tátongó hiányokat, programokat készíteni azok betöltésére, összekapcsolni a meglévő törekvéseket a közös nagy cél érdekében.‖72 A második világháború után jelent meg Bibó István tanulmánya 73 a Valóság című folyóiratban. Ez az átfogó írás sok vonatkozásában a megelőző negyed század magyarságtudományi elméleteinek és kutatásainak összefoglalása. Bibó szerint „A magyarságtudomány olyan tudományszak, olyan tudománycsoport, amelyet igen nehéz nemzetközi értelmű idegen szóval visszaadni. Többet, mélyebbet sejtet, és kevesebbet, szűkebbet foglal magába, mint a magyar vonatkoztatásnak többé-kevésbé minden tudományszakban objektív, tudományosan érvényesíthető szempontját. Inkább meghatározott, szorosabban a magyar nemzethez kötött tudományokat, tudományos

merészterületeket

és

tudományos

problémákat

szoktunk

magyarságtudomány név alatt összefoglalni: magyar nyelvtudományt, néprajzot, folklórt, magyar történettudományt, művelődéstörténetet és irodalomtudományt, a magyar népi jelleggel, a magyar lelki alkattal való foglalkozást, s mindezt úgy, hogy különös hangsúly és jelentőség kerül a magyar népre, értve ezen mindenekelőtt a parasztságot.‖74

Eckhardt Sándor: Magyarságtudomány. Budapest, 1942. 5.o. Bibó István: A magyarságtudomány problémája. In: Válogatott tanulmányok II. (1945-1949), Budapest, 1986. (a továbbiakban Bibó) 74 In: Bibó 553.o. 72 73

45


Mindezen

körülmények

magyarságtudományi középpontjában

a

fényében

koncepciót,

vizsgálva

megállapíthatjuk,

kelet-közép-európai

népek

a

Németh hogy

megbékélése,

László-i

elméletének a

kultúrák

együttműködése és a történelmi gyökerekből származtatott sorsközösség áll. Németh László „tejtestvériség‖ gondolata tulajdonképpen etikai és irodalmi módon próbálta oldani a kisantant létrejöttével keletkezett etnikai vákuumot, és maximálisan a kor hivatalos irredenta és soviniszta marrációinak ellenében lépett fel. Tette mindezt úgy, hogy átmenetileg elfogadhatónak ítélte Gömbös Gyula miniszterelnök Nemzeti Munkatervét. Ezzel azonban nemsokára szakított, és inkább képviselte azt a programot, amelyben az összehasonlító irodalomtudomány eszközeivel kívánták megfogalmazni a magyar közép-európai hivatástudatot. A két világháború között indult el a modern magyar irodalomtudományi komparatisztika, amelynek friss eredményeit kívánta Németh László alkalmazni a kisebbségi lét értelmezésére, illetve a Duna táji etnikai kapcsolattörténetek vizsgálataira. Érdekes módon a két világháború között főleg az irodalomtudományi folklorisztika kutatások bizonyultak eredményesebbnek a Kárpát-medencei népek kapcsolattörténeti kutatásaiban, s a történeti tudományok kevésbé reagáltak a keletközép-európai közös kérdések értelmezésére. Németh László több utazást is tett a kisantant országaiban, és az elméleti vázlatait gyakorlati tapasztalatokkal is megpróbálta kiegészíteni. Mindezek alapján Németh a kárpát-medencei régió leírásában három alapvető tényezőt vett figyelembe: egyrészt megkerülhetetlennek tartotta a monarchia-tudat örökségének értelmezését, feldolgozását, abból a szempontból, hogy a nemzetek feletti hatalom ideája miként kapcsolódott az európai modernséghez; másrészt a régió népeinek együttélését egy a jövőben megvalósuló békés egymás mellett élés szempontjából vizsgálta, és külön feladatként határozta meg a dinasztikus nagyhatalmi tömbök között hányódó kis nemzetek összehasonlító történetének

megírását;

harmadrészt

rendszeresen

párhuzamosan

kezelte

elemzéseiben a valóságos történeti Közép-Európát egy virtuálisan elképzelt, pszeudoKözép-Európával. Németh László társadalomelméleti gondolkodására mélyen hatott Frobenius kultúrfilozófiája és antropológiai kutatásai, amikor az együtt élő népek sorsvizsgálatát állítja a középpontba, másrészt letagadhatatlan a nosztalgiája a nemzetek feletti közös egység (föderáció, szövetség, unió…) funkcióját illetően, hiszen a wilsoni elvekkel szemben sokan vélték úgy, hogy a darabjaira hullott Monarchiát az itt élő népek új és

46


modern elvek alapján ismét felépíthetik. Némethnél a nemzetek feletti egység ideája az osztrák Grillparzer eszméiből fakad, aki a Habsburg Birodalmat az eszmével azonosította, és mindenképpen egy magasabb közé-európai rendszer-egységet tartott kívánatosnak.

Grillparzer

patriozmusa

a

birodalomról

jóval

barátibb

és

engedékenyebb az egyes népek természetes autoritásával kapcsolatban, mint amiről a Habsburgok uralmának bármely korszakában álmodhattak a társadalmi reformerek. Ugyancsak gyakori témája a két világháború között a magyarságtudományi diskurzusoknak Kossuth Lajos Duna-konföderáció terve. Sokan méltatják a gyakran utópisztikusnak tartott elképzelést, amit a turini remete a Ferenc József-i monarchia átalakítására alkotott. Ezek a gyakorta illuzórikus és utópisztikusnak tűnő gondolatok Némethnél abból a szellemi alapvetésből fakadnak, hogy szerinte a magyar történelem folyamatait csak egy komparatisztikus kelet-európai történelemvizsgálat fényében szabad szemlélni. Így Németh sokat tett a cseh-lengyel-magyar történelem párhuzamos kutatásának ügyéért, és lehetségesnek tartotta a közép-európai egységet, ami akár középhatalmi illúziókra is okot teremthetett volna a térségben. Németh László a Magyarság és Európa című esszéjében részletesen veti össze az említett három nemzet történetét, bemutatva az államalapításokat, majd a Német-Római Birodalom keleti politikáit (Drang Nach Osten). Kiemelten foglalkozik, a nagy európai történelmi folyamatok mellett, a modern nemzeti lét művelődéstörténeti, vallási, és szociológiai elemzésével. Mindezzel kapcsolatban Németh László fő kérdése az, hogy miként lehet létrehozni egy új Közép-Európát, ami szellemiségben, tudományban, kultúrában és erkölcsiségben koordinálható? Ez a gondolat már erősen a későbbi minőségi szocializmus eszme felé mutat, és megjelenik az 1936-ban írott Fatalizmus vagy veszélytudat című politikai-filozófiai tanulmányban. E gondolatmenetének gyökerei megtalálhatók Hamvas Béla75 korabeli írásaiban is, amelyekben hangsúlyozottan foglalkozik az I. világháború utáni egzisztenciális problémákkal, illetve reagál azokra a művekre, amelyek Európa-szerte nagy számban jelentek meg ebben az időben, és széleskörűen elemezték a kor válsághangulatait. Az emberiség történetét úgy is meg Hamvas Béla: A világválság. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1983., 63-80.o.(a továbbiakban: A világválság.) Ezen kívül Hamvas egy egész íráscsokrot szentelt a témának; a tejlesség igénye nélkül: Kultúrmorfológia. In: Protestáns Szemle, 1935. jún. 279-286. o.; Keyserling új könyve. In: Társadalomtudomány, 1934. okt-dec., 318-324.o.; A tömegek lázadása. In: Társadalomtudomány, 1938. jan-jún., 50-57.o.; A szellem és a háború. In: Társadalomtudomány, 1939. júl-dec. 200-204.o.; A válság pszichológiája. In: Országút, 1936. máj., 13-16.o.; A világnézetek lélektana. In: Katolikus Szemle, 1939. jún., 359-361.o.; A mai világ képe. In: Pannónia, 1938. jún-szept., 287-293.o.; W.Kröner: Der Untergang des Materialismus… In: Athenaeum, 26. kötet 2/3. füzet (1939) 185-187.o. 75

47


lehetne írni, mint válságok sorozatát, hiszen bármely konkrét történeti kort is vesszük szemügyre, szinte mindenhol találkozhatunk olyan jelenségekkel, amelyek egy korábbi állapothoz képest hanyatlást, széthullást, krízist jelentenek. Az I. világháború és az azt lezáró békék nem oldották meg a 19. század végéig feltornyosult politikai, gazdasági és kulturális problémákat, s ez arra késztette Hamvast, hogy megkísérelje a válságszituációt, mint átfogó és történetbölcseletileg értelmezhető kategóriát, vizsgálni. Sorokin – a húszas-harmincas években divatos – elemzése az európai kultúra egészének értékválságáról szól, és kevés lehetőséget lát arra, hogy e jelenségek rövid úton megoldhatók lennének. Mindez azt hangsúlyozza, hogy míg a korábbi válságok nagyrészt megoldódtak, addig a 20. század első felében reménytelennek tűnik a már planetáris értelmű jelenségkomplexum kezelése. Ez a válság – elhúzódó tünet-együtteseit tekintve – már végzetszerűnek látszik, és nehéz megtalálni azokat a formákat, amelyek garantálnák e helyzetből a kivezető utat. A két világháború közötti években az európai tudat számára már átfogó és mélyreható tény e krízishangulat folytonossága.76 A krízisfolyamat jelenségének bemutatására Hamvas két tényezőt emel ki: egyrészt a világ szerkezetének működését a megoldhatatlanság jellemzi, s ennek gyökereit visszavezeti Nietzsche gondolataira, és hozzáteszi, hogy a válság, mint jelenség, már a kor rejtett potenciájává is válik. Ezentúl felhívja a figyelmet a válság állandósulásával kapcsolatban arra, hogy itt a kapitalizmus olyan jelenségeit is figyelembe kell venni, mint a tőzsdei árfolyamok hullámzása, amelyek búvópatakként bárhol a felszínre törhetnek, és a közgazdasági vonatkozásokhoz hozzáteszi azt is, hogy mindez az arany válságával függ össze.77 Hamvas ezzel kapcsolatban megjegyzi, hogy ennek a 20. századi válságnak a korábbiaktól az a jellemző morfológiai tünete, hogy a középpontba került a meg nem oldhatóság reménytelensége. Míg a korábbi válságokat az elemzésekben általában részválságoknak tartották, ezért nem merült fel a megoldhatatlanság kérdése. Ugyanakkor ezt a válságot Hamvas már végső határhelyzetnek tartja, ami kihat az „A krízis az ember társadalmi, szellemi életének zavarossá, illetve problematikussá vált struktúrája, illetve egész struktúrarendje. Tárgyi oldalról a megoldhatatlansági jelleg, alanyi oldalról a krízis-tudat jellemzik lényegesen. Krízistudat: a válság jelenségének megoldhatatlansága egzisztenciális, a totális emberi létet érintő súlyának élménye, amelyet a bizonytalanság – és a végzetesség érzése kísér. A krízis-jelenség magában rejtheti a normális állapothoz való fordulat előfeltételét.‖ In: A világválság 65. o. 77 „Íme: a válság sokfejűsége. Feltűnik, és anélkül, hogy megoldható lenne, újra elmerül, de a mélységben nem veszti el erejét, hanem tovább hat, most már úgy, hogy nem is látható. Közben mindig fenyegetőbb, kihívóbb és elkerülhetetlenebb, „kérdésszerűbb‖ helyzetek egész tömegét idézi fel.‖ In: A világválság 66-67. o. 76

48


ember örök és eredendő szituációira, és elsősorban egzisztenciálfilozófiai szinten értelmezhető. Az emberiség felelőssége az, hogy az egyetemes krízist ne hárítsa tovább a későbbi nemzedékekre. „Az a megállapítás tehát, hogy a krízis nem egyéb, mint az örök emberi eschaton megnyilatkozása (apokalipszis, reveláció, Enthüllung, Offenbarung, kinyilatkoztatás), természetszerűen visszautal ama felfogásra, hogy eme örök helyzet felismerését valamely körülménynek ma, mikor ez a felismerés megtörtént, fel kellett idéznie. Mi az, ami felidézte? Az egyetemes emberiség helyzetének radikális válsága. Így jut az ember vissza a megoldhatatlansági jelleghez, amely nem egyéb, mint az eschaton másik oldala. Ez a két ismertető vonás egymást kiegészíti, és a kettő együtt a válság objektív fő jellemvonását mondja ki.‖78 A másik fontos elem, amit ebben a folyamatban Hamvas kiemel, a válságtudat bizonytalansága, aminek alapvető veszélyforrása az, hogy egyre csökken az emberekben a dolgok helyreállíthatóságát remélő bizalom, és egyre kevesebb a szilárd alap, ami a megoldhatóság forrásait biztosíthatná. Természetessé válik a félelem, az aggodalom

és

a

veszélyérzet.

Hamvas

itt

Kierkegaard

és

Nietzsche

egzisztenciálfilozófiai előzményeire utal. Mindezzel a krízisbizonytalanság kétféle álláspontját értelmezi: az egyik szerint a bizonytalanságból keletkezett a válság, míg a másik ennek a fordítottja. Hogy e kettő közül melyik tekinthető elsődlegesnek, ezt az éppen aktuális válság kapcsán lehet csak megállapítani. Hamvas szerint, a bizonytalanság és a krízis úgy függ össze, mint alany és tárgy, tehát kölcsönösen előfeltételezik egymást. A válságtudat további jellemzője, a végzetesség érzetének általános eluralkodása. Amikor ez létrejön, Hamvas szerint, ez nem más, mint a megfenyegetett emberi lét észrevétele. Hamvas félelme az, hogy az egész kultúra válik egy elhúzódó kockázat tárgyává, és azt érzik az emberek, hogy egy olyan határhoz értek, amelyet ha átlépnek, már végleg elveszett minden. A permanens átmenetiség negatívan hat vissza a tudatra, s ezen keresztül a lélek állapota már gyógyíthatatlan. Az egzisztencia eljut arra a pontra, hogy már nem talál tartalékokat ahhoz, hogy egy normál állapotot helyreállítson.79

In: A világválság 70. o. „Ha csak felület, részlet, járulék, csak tulajdonság volna megfenyegetve, a kapkodás és feszültség és idegesség teljességgel érthetetlen lenne, vagy beteges hisztériának kellene tartani. És ebből a szempontból úgy tűnik, hogy a válságban élő ember tulajdonképpen kultúrájában, államában, politikájában, gazdaságában, tudományában nem e szellemi síkon jelentkező alkotásokat és életformákat félti, hanem az azokon belül levő, elrejtett vitális és egzisztenciális létért aggódik. De ez az aggodalom nem volt komoly, ha nem volna elkerülhetetlen, vagyis nem volna leküzdhetetlen 78 79

49


Hamvas válságanatómiáját Németh a Duna-Európa fogalom bevezetésével, illetve a tejtestvériség eszméjének tudatosításával kívánja kiegyensúlyozni – tekintettel arra is, hogy a kelet-közép-európai sors-kataklizmák – javarészt – pszichológiai

népbetegségeket

is

okoztak

(sovinizmus,

nemzethalál-narráció

kisebbségi érzetek): „…mi Duna-népek ott tartunk, ahol a háború előtt, itt élünk egy sorsközösségben, egymásról mit sem tudva. Igazán itt az ideje, hogy megismerjük tejtestvéreinket, akikkel egy sors száraz emlőjét szoptuk.‖80 Mindez

szorosan

kapcsolódik

a

korszakban

oly

jellemző

búsmagyar

szemlélethez, amelynek legfőbb gyökere az, hogy a történelmünk során nem fejlődött ki a nemzeti önismeretünk igazi képessége. Ez Prohászka Lajos 81 szerint a magyar sors tragédiájával egyenlő. Ennek okát abban látja, hogy a nemzeti küldetésünk nem kapcsolódik szervesen az ősi mítoszhoz. Természetesen léteznek ősi magyar történetek, amelyek még a pogány kor termékei, és szervesen tovább éltek: egyrészt a középkori és az újkori magyar történetírói hagyományban, másrészt a népi kultúra különböző ágaiban. Prohászka mégis azt hiányolja, hogy ez nem vált egyetemesen átfogó erejűvé. Ebből fakad szerinte a magyar sors találékonysága. Majd elég messziről kezdi a magyarság keleti gyökereinek felidézését. Ebben kiindulópontja a keleti sztyeppéken vándorló elődeink viszonya a gyepű fogalmához, mert a geomorfológiai viszonyok jelentős hatással vannak egy nép életformájára, lelkiségére. A gyepűelve a körülhatároltságot, a védekezést és a biztonságra való törekvést jelenti. Ebben benne van ugyanakkor az idegenekkel szembeni ösztönös óvakodás és a gyanakvás érzete. Talán innen fakad az „extra Hungaria non est vita‖ elve. Mindebből eredezteti a jellegzetes magyar életmagatartás gyökereit, amelyek a magyar kultúra két jellemző lényegének párharcában fejeződnek ki. Ez a küzdelem a végtelenség és a határoltság között zajlik, s ez az oka annak, hogy a magyarság a Nyugattal találkozva a gyepűelv földrajzi fogalmát a lelkébe helyezi át, és lelki tartalmaiban ez a mezsgyehatár a Nyugat és a Kelet között húzódik. Mindebből arra következtet, hogy a magyarok „szellemi bujdosóvá váltak‖. Ez a búsmagyar szemlélet jelenik meg a magyar romantikában (Pl. Vörösmarty Mihály, Kemény Zsigmond írásaiban is), és a jelek szerint még erősen tartja magát a 20. század első felének szellemtörténeti műveiben is. szükségszerűség és lebírhatatlan kényszer, amit semmiféle módon és intézkedéssel nem lehet elhárítani.‖ In: A világválság 75. o. 80 Németh László: Európai utas. Magvető-Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1973. 674. o. 81 Prohászka Lajos: A vándor és a bujdosó. Danubia Könyvkiadó, Budapest, 1941., 7.o. (a továbbiakban: Vándor)

50


A másik gyökere, Prohászka értelmezésében, a magyar nemzeti azonosságnak a függetlenségvágyból fakadó szabadságküzdelem érzete. Ez válik a magyarság létének értelmévé. Ugyanakkor utal arra is, hogy a német felfogásban a szabadság elsősorban, mint eszme jelenik meg, amely főleg kulturális termék. A keresztény államalapítással a magyarság bekapcsolódik az európai gondolkodás valóságába, és törekvéseiben megjelenik a lelkiismereti szabadság és az államjogi szabadság nyugati modellje. Mindez szorosan fűződik a magyar finitista lelki magatartáshoz.82 Az ellenzéki magatartásban szorosan összefonódott a függetlenségvágy és az ábránd.83 Ezen az alapon alakult ki az elrendeltetettség érzése, ami legfőképpen a rezignációban jelent meg. Prohászka olvasatában a magyar jellem évszázadok óta bevett alaptulajdonsága az irrealitás, ami a tényektől és a valóságtól való menekülésben fejeződik ki. Ennek jellemző formája: menekülés önmaga elől, ami két irányt mutat: egyrészt a nemzeti múlt dicsősége felé fordul, másrészt kesereg, és ez gyakran mámorban oldódik fel. Így ez a sírva vigadó, múltba menekülő és a végzetét, mint sorsalakító tényezőt elfogadó nemzet rejtőzködésre kényszerül és bujdokol Európa népei között. Prohászka értelmezésében a magyar sors hátramaradottságának mindezen lelki hátterei a Nyugattal szembeni érzelmi attitűd szerves következményei, hiszen Mohács után a török hódoltság korában következik be a magyar fejlődés felemás útja, s ennek egyik legfőbb oka a három részre szakadt országban a feudális viszonyok megszilárdulása. Ugyan a Nyugat fejlődését is visszavetették olyan jelentős konfliktusok, mint a százéves háború vagy a harmincéves háború, de ezek sebei a kapitalizmus fejlődésének segítségével hamarabb gyógyultak, mint Közép-KeletEurópa nemzeteinek lehetőségei. Ebben a tragikus helyzetben az idegen hatalmak alatti lét párosult a belső ellentmondásokkal is: „… ha történetesen nem kell külső „A szabadság alapélménye tehát tulajdonképpen negatívum: a finitista lelki magatartásnak negatív oldala. A finitista szellem a rejtettségnek, a zártságnak biztonságát és elégültségét akarja, de ennek kötöttségét tűrhetetlennek érezve, állandóan lázad a nyomás ellen, és áttörni iparkodik a fojtogató korlátokat. Ez teszi érthetővé a magyar szellem örök ellenzékieskedését. A függetlenség harcosai kétségkívül a tiszta magyar alapélmény képviselői, de épp ezért szükségképpen az ellenzéki szellem hordozói az elrendeltetés szerint merőben negatívak. Ebben a puszta negativitásban mindamellett nagy és hősi erő rejlik, amely századokon át képessé tette a magyarságot az ellenállásra, és függetlenségének megóvására a sérelmekkel, elnyomással és csonkítással szemben.‖ In: Vándor 128. o. 83 „Függetlenségvágy és ábránd: a magyar alapélménynek ez a kettős arculata tehát végzetesen összefüggő, egymást kölcsönösen előidéző adottság, amelynek gyökerei egyaránt a finitizmusba nyúlnak. A finitista állandó menekülésben van a tények elől, mivel úgy érzi, hogy ezek lehengerelik, elnyeléssel fenyegetik, s ezért, ha mégis visszatér hozzájuk, ezt csak az ábrándozás formájában teheti. Ellenzékieskedésből és ábrándokból azonban lehetetlen uralkodni, valóságot formálni anélkül, hogy meg ne nyomorítsa, szét ne dúlja – nem azokat, akiken uralkodni akar, hanem – önmagát. A magyarságnak még minden történelmi katasztrófáját ez a szellem idézte elő. A kiegyezés utáni elhibázott nemzetiségi politikánk ennek utolsó beszédes példája.‖ In: Vándor 129-130.o. 82

51


ellenséggel küzdenünk, akkor egymás ellen agyarkodunk, mintha a gyűlölködés szelleme valóban a vérünkbe volna írva.‖84 Ezt a szellemet nehezítette a magyar történelem egyik sajátossága: az oligarchikus élet berendezkedésének jellege. Ez a forma természetesen megtalálható a franciáknál és a németeknél is, de míg az előbbiek ebből hozták létre a központosító államhatalmat, az utóbbiaknál viszont a területi széttagozódás állandósult, s mindkét esetben az államfejlődés folyamatában csupán átmeneti állomást jelentett.85 Ezt a helyzetet még csak bonyolította az a tény is, hogy a magyar történelemben a kiváltságokért folytatott küzdelem összeszövődött az alkotmányért és az idegen hatalmakkal vívott harccal. Prohászka szerint a magyar történelem sajátos sorsában ez az egybeesés szilárdította meg a tragikus jelleg állandósulását. Nyugaton ugyanis a feudális abszolutizmus égisze alatt fokozatosan alakult ki a polgári életforma, amely háttérbe szorította a kiváltságokért folytatott küzdelmet, és általános kulturális fellendüléssel járt együtt. Ez az egyik oka, hogy a magyarságban nem jött létre az összetartozás történelemformáló érzete. Mindezt csak konzerválta a magyar szellem röghöz kötött jogi formalizmusa.86 A magyar nemesi állam egyik sarkalatos közpolitikai entitása a jogforrásokra való hivatkozás, s ez abban is kifejeződött, hogy gyakorta az élettől már idegen jogi mozzanatok nagyban gátolták a pozitív célok megvalósítását. Prohászka felhívja itt a figyelmet arra is, hogy ez a jogi formalizmus, ami alapvetően latin eredetű, a magyar nemzeti azonosság egyik legfőbb ethoszt formáló jellegévé is vált, ugyanis a rendi érdekek azonosultak a nemzeti érdekekkel. Ebben kifejeződött az a hajlam is, hogy a különböző politikai, gazdasági szituációk a valódi cselekvés helyett a jogi formák In: Vándor 144.o. „A magyarságban ellenben ennek a történeti szükségszerűséggel és rendeltetéssel fellépett hatalmi rendszernek a stílusa olyannyira meggyökeresedett, hogy későbbi alkotmányformák keretében is tovább élt, sőt holtan is életet színlelt, anélkül, hogy kiszorítani vagy legalábbis eredményesen ellensúlyozni valaha is sikerült volna. Az oligarchia tehát a magyarságban nem egyszeri történeti jelenség, hanem inkább természetes életstílus, lélekforma, s legáltalánosabban talán úgy fejezhető ki, hogy az egyén minden körülmények közt úrnak érzi magát, abban a tudatban él, hogy vannak alant állók, akiknek törvényt szabhat, s akikkel rendelkezik, s ezt a kiváltságos úri voltát éreztetni akarja és tudja.‖ In: Vándor 147.o. 86 „Nem kétséges, hogy ez a formalizmus – mint általában minden formalizmus – hatalmas erő a magyarság életében. Nem csak politikai erő, ami szinte természetes, mert az írott törvényben, a kodifikált szerződés megszeghetetlenségében való hit mindig megnyugvást és biztonságérzetet ad a folytonos harcok közt meghajszolt népnek, s ezzel egyszersmind támasztékot is vélt igazának további érvényesítésére. Hanem kiváltképpen ethoszképző erő is, amely egyfelől a jogérzés fejlettségében és ezzel valamelyes jogi nyilvánosság kialakításában, másfelől pedig az intézményeknek, általában a tekintélyi tényezőknek tiszteletében, a hozzájuk való szívós ragaszkodásban nyilvánul. A magyarságot ez a jogi szellemmel átitatott volta avatta a saját maga tudatában is jogásznemzetté, és kétségtelen, hogy a nyelv és a közös történeti sors mellett éppen ez a jogi ethosz volt mindig a magyar közösségnek harmadik nagy összekapcsoló tényezője.‖ In: Vándor 152-153.o. 84 85

52


mögé való bujdosás miatt futottak zátonyra. Ezek a momentumok váltak a magyar nemzeti öntudat szerveződésének legfőbb összetevőivé. Ezzel kapcsolatban kiemeli a szoros egymásra utaltság élményét, de ugyanakkor ellentmondásba is kerül korábbi állításával, amikor a lehetséges nemzeti célokat a kiváltságok és az egyéni erőviszonyok alapján a pártoskodás és a széthúzás jellemezte. Ezt az ellentmondást azzal próbálja feloldani, hogy „A magyarság nem nemzet-egyénnek, hanem nemzetközösségnek érzi magát, vagy más szóval: nemzeti öntudata kialakításában nem a maga sajátos, őt más nemzet-egyénektől megkülönböztető jellemére való ráeszmélés és az e jellemének megfelelő életkifejtés akarata vezeti, hanem vérségi, közösségi, szervezeti tényezők hatottak közre.‖87 Tehát a nemzeti öntudat, mint közösségi érzés jelenti a belső egység politikai akaratát. Ugyancsak fontos eleme a nemzeti öntudat megértésének a vallási eszmények vizsgálata. Ez szorosan kötődik a Szent Korona-tanhoz, amelyben a korona egyben jelenti a nemzet testét is. Ez az elv Szent Ágoston államelméletében jelenik meg először. Mindez alkalmat adhatott volna arra, hogy a közösségi életforma és a történeti sors szerencsés összhangba kerüljön. Ennek kapcsán vizsgálja meg Prohászka a magyar klasszika lehetőségének kérdését. Amíg a vándorló típusú német karakterben döntő jelentőségűvé vált a klasszika létrejötte, addig a magyar viszonyok között éppen azért nem születhetett meg, mert az életforma és a sors elvált egymástól. Így ez a legfőbb oka a magyar bujdosó sorsnak, s a valódi klasszika helyett a Szent Korona-tan vált klasszikus eszmévé. Mindez

Németh

László

olvasatában

már

egy

idejétmúlt,

a

nemzeti

szellemtörténet retorikájába tartozó gondolatmenet, s ő inkább a balatonszárszói konferenciákon elhangzott előadásaiban a „munkásnép‖ (mely kategóriába az értelmiség is beletartozik) társadalmi dominanciáját, a Kert–Magyarország álmát hangoztatta úgy, hogy mindez az értelmiségi felelősségvállalás társadalmi utópiáját sugallta: beszédének lényege a lehetséges kibontakozás pátoszát sugározta, és ezek a felvetései már mindenképpen a minőségszocializmus elveivel csengenek össze: „akármilyen nagy megnyomorodást tartogatnak számunkra a most jövő hónapok: ugyanakkor óriási rés is nyílt, hogy a magyarság a maga természete s legjobb gondolkodóinak a tervei szerint, minél nagyobb tömegek javára rendezze be az életét.”88

87 88

In: Vándor 158. o. Németh László: Szárszói beszéd. In: Szárszó. 1943, Kossuth 1983. 219. o.

53


Németh írásai ebben az időben (a harmincas és negyvenes évek, illetve lásd a Tanú-korszak) felvetik az időhöz mért felelősség fogalmát is. Ha egy gondolkodó történetfilozófiai elveit szemléljük, fontos megvizsgálni az időről alkotott véleményét, hiszen az emberi létezés világa az idő többrétegűségében bontakozik ki. Alapvetően háromféle időt különböztethetünk meg történetfilozófiai értelemben. Az első az egyéni idő, amely egy ember adott történeti szituációban megélt biológiai idejét jelenti, mint perspektívát. A második a történeti idő, amely különféle alapon szervezett és csoportosított korszakokat jelöl meg az emberiség történetében. A harmadik a kozmikus idő, amely a megértett világegyetem működésének kozmikus mérőónja. Bármiféle cselekvés az időbe vetettség sorsát vonja maga után, s legfontosabb

összetevője

a

végességre

való

reflektálás.

A

végesség

visszafordíthatatlanságát e két határvonal rögzíti. Szent Ágoston nyomán valljuk, hogy a mindenkori ember számára csak az abszolút jelen létezik, hiszen a cselekvő tudat mindig a jelen aktualitására irányul, s ebben a jelenben vagyunk képesek elképzelni a múlt emlékezetét, valamint a jövőre vetített vágyképeinket. Az ember sorsának felelőssége éppen abban áll, hogy az állandó jelenbe zártsága pillanataiban hogyan és milyen felelősségtudattal formálja döntéseit, mely indítékokat és motívumokat fűzi fel kijelölt, vagy választott élete tengelyére. Lehetséges a múltban is élni, azaz pusztán az emlékezetnek szentelni a visszafordíthatatlanul múló jelen időt, de ebben az esetben lemondunk a sorsformálás lehetőségéről. A kibontakozás időszaka minden esetben a jövő. A cselekvő ember, átérezve végességének természetét, rendszeresen a jövőbe szövi jelenének terveit, elképzeléseit. O. Spengler nyomán hívhatjuk fel a figyelmet arra, hogy az idő értékével igazából csak az lehet tisztában, aki történeti tudattal rendelkezik, s ehhez hozzáfűzhetjük, hogy elsősorban a városban élő ember számára kézzelfoghatóbb az időbe vetettség elevensége. A városban a változás dinamizmusa és a szellem nyughatatlansága fejeződik ki jobban, míg a hagyományos falusi élet a létezés örökkévalóságának szemlélését segíti elő. A városi és falusi Magyarország időérzékelésbeli különbsége a két világháború között még releváns eltéréseket mutat. Az idő és tér fogalmainak elválaszthatatlanságában a gondolkodás számára az idő a fontosabb, hiszen a térben megjelenő világ is az idő változásában fogható fel elsősorban. Tehát az idő teremti meg a létezés észrevehetőségének formáját. Bergson időelmélete szerint a tér és a látható világ az idő függvényében tapasztalható meg.

54


Tehát így válik az idő a mindenkori történések alapszövetévé. Annyiban azonban ellentmondhatunk Bergsonnak, az időt nem szabad abszolutizálni, hiszen ami megjelenik – mint érték – az időben; az, lényege szerint, nem az időből származik, hanem a szellemből. Így jutunk el a világ élményéhez, ami nem más, mint a tudat eszmélése nyomán a bennünket körbevevő valóság észrevétele. Ezt a valóságot főképpen mint tárgyi világot észleljük, s ebből fakadnak a különféle egyéni világképek. A világképek az ember individualisztikus sokféleségében jelennek meg. Kialakulásuk konkrét tapasztalatokhoz, célokhoz kötődik. A világképek értelmezését Németh az esszéiben, tanulmányaiban történetfilozófiai vetületek szerint építi fel. Kiindulópontként a keresztény erkölcsiség gondolatai jelennek meg, amelyek szerint a világ az embernek "átadatott". Ez azt jelenti, hogy a világ az embertől függetlenül is létezik, de csak az ember által fogható fel. Így válik a világ az ember eszközévé. A különféle világképeknek tartalmat úgy adhatunk, hogy bennük emberi célok fogalmazódnak és valósulnak meg. A lét egészéből, amelyet az ember szemlél, a célok észrevétele a legfontosabb összetevő az értelem számára. Ez a folyamat az emberi tudatban különféle fogalmak megformálásával kezdődik. Ezt a mechanizmust jellemzi úgy Kant, hogy a fogalmak tartalom nélkül üresek, a tartalmak fogalmak nélkül vakok. Halasy-Nagy József megfogalmazásában ez a kanti gondolat így jelenik meg: "Ez más szóval azt jelenti, hogy már a szemléletben, mikor tudatossá válik, van valami többé-kevésbé rejtett fogalom; a létnek valami szükségletünkhöz igazodó sémája, váza. Mikor aztán az értelem segítségével megvilágítjuk ezt a szemléletes anyagot, mindaz, amit módszeresen teszünk, ennek a váznak módszeres logikai lépésekkel történő kitöltése. Az emberi egzisztencia benső logikája ráveti a maga értelmi hálóját a világi lét egyes mozzanataira, s azokat így megértve fogja egyetlen világképpé össze. Így lehet az élet logikája egyben a tárgyak logikája, s gondolataink tárgyak igaz elgondolásai.‖89 Az ember világképformáló tevékenysége során azokat a jelenségeket teszi gondolkodása

és

cselekvése

tárgyává,

amelyek

valamiféle

szükségleteinek

kielégítésére szolgálhatnak. Ennek során szövődnek össze a cselekvésben alkalmazott tények, valamiféle logikai rendszer alapján, világképpé. Az embert általában megnyugtatja, ha cselekvései következményeikben sikeresek, hiszen így képes feltételezni önmaga számára valamiféle egységet. Ez azonban alapvetően esztétikai 89

Halasy-Nagy József: Ember és világ. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Budapest, 1940. 165. o. (a továbbiakban: Halasy)

55


típusú látásnak tekinthető, és gyakorta illuzórikus vagy utópisztikus lehet. Erre hozza példának Halasy a reneszánsz utáni Európa történeti képét, amikor a transzcendens fogalmi szemléletmód hirtelen hátrahagyásával "az emberek tépték és gyilkolták egymást a legszentebb célok és eszmények nevében".90 A transzcendenciából való fokozatos kihátrálás hozta létre az európai ember számára az illúzióvesztést és a hagyományok varázstalanítását. E folyamat történetfilozófiai értelmezéséhez Halasy három tényezőt jelöl meg. Elsőként Galilei fosztotta meg az európai embert attól az évezredes hitétől, hogy a világegyetem egésze az emberért van, amikor elterjedt, hogy a kozmosznak nem a Föld a középpontja. Darwin kutatásai pedig, az akkori világ megrökönyödésére, az embert az állatvilág törzsfejlődésébe sorolták, majd Freud bizonyította be, hogy a fenséges emberi kultúra és viselkedés mögött primitív vágyak és aljas ösztönök jelentik az akarat mozgatóerejét. Ezzel függött össze az idealizmussal való fokozatos szakítás, amellyel párhuzamosan

megnőtt

a

világ

materialista

szemléletébe

és

racionális

mechanizmusaiba vetett hit. S e folyamat végpontja az ember számára a technika mindenhatóságának vallása. Halasy e három tényező hatását a kialakuló modern korra túlzott mértékűnek tartja, s úgy érzi, hogy az örök emberi, amit a humánum szóval jelölünk, valódi jelentőségénél jóval kevesebb figyelmet kap. Ebből a gondolatból kiindulva építi fel az európai

ember

három

lépcsőfokú

világképét.

Eszerint

az

első

fokozat

a

mechanisztikus világkép, amely az érzéki valóság megtapasztalását jelenti a térben és időben. Ezután hosszan elemzi a második fokozatot, az organisztikus szintet, amely az élet aktualitásából sarjad, s a célja valamiféle Egészre való reflektálás. Itt kapcsolódik be W. Dilthey elmélete nyomán az a történetfilozófiai látásmód, amely szerint az ember elsősorban a történetéből érti meg világképe határait és tartalmát, mert a történet tartalmazza a létezés legalapvetőbb összetevőit, ami arra döbbenti rá, hogy létezésének a természeti körülményei csak az alapokat szolgáltatják, de sorsát a szellemi tényezők figyelembe vétele alakíthatja. És végül harmadik fokozatként a perszonalisztikus világkép jelenik meg e piramis záróköveként. Nem véletlen az, hogy Németh László világszemléletére Galilei, Darwin és Dilthey is jelentős hatást gyakorolt, hiszen mindhárom esetben az értékmozzanatok válnak kiindulóponttá, amelyekre az ember szellemével ébredhet rá, és nem az érzékeivel. Ezen a ponton értelmezi az európai bölcselet két legalapvetőbb 90

In: Halasy 167. o.

56


világképformáló forrását, Platón és Arisztotelész elméletét. Az organisztikus szemlélet egy megkerülhetetlen kettősséget teremt, amely Platónnál az érzéki és az idea világot, míg Arisztotelésznél a szellemi formát és az érzéki anyagot jelenti. Mindkettőjük elmélete azonban megrekedt az organikus szinten, és nem volt képes egységes világképpé szerveződni, mert nem jelölték meg egyértelműen a két mozzanat közötti átmenet, átjárhatóság lehetőségét. A teljesség igénye nélkül még említhetnénk a két világháború közötti magyarságtudományi koncepciók között Joó Tibor, Karácsony Sándor és Bibó István91 elméleteit, akik jelentős mértékben járultak hozzá a felelős nemzetpolitikai gondolkodás programjához. Összegezve Németh László hozzájárulását a 20. századi magyarságtudományi vitákhoz megállapíthatjuk, hogy legfőképpen a különféle érdekés érték-alapokon megjelenő értelmezési kontextusok közelítését szolgálta, s így a legfontosabb figyelmeztetése a 21. századi, s immáron az Európai Unióba sorolt magyarság számára az, hogy nemzeti sorsunk hármas talapzatát, a magyar, a középkelet-európai és az európai létezésmódot nem szabad egymástól elkülönítve, megosztva kezelnünk, illetve ezeket egymás ellen fordítanunk.

Karácsony Sándor főleg két művében foglalkozik, s elsősorban pedagógiai és nevelésetikai szempontból, a nemzeti lélek és szellem kérdéseivel: Ocsúdó magyarság. Szokásrendszer és pedagógia. Széphalom Könyvműhely, Budapest, 2002., illetve A magyar észjárás. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1985.; Joó Tibor a témához kapcsolódó művei: Magyar nacionalizmus., Athenaeum, Budapest, é.n., illetve: A magyar nemzeteszme. Universum Kiadó, Szeged, 1990., reprint kiadás., Történetfilozófia és metafizika. Ister Kiadó, Budapest, 2001.; Bibó István: A kelet-európai kisállamok nyomorúsága. In: B. I.: Válogatott tanulmányok. II. kötet, 1945-1949., Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1986., Uő: Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem. In: B. I.: Válogatott tanulmányok. II. kötet, 1945-1949., Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1986. 91

57

Géczi János

Az iskoláztatás szertartásainak megjelenítése a hazai szaksajtóban. Ikonográfiai változatok. 1950 – 1990. Miközben

a

rítus

fogalma

a

kulturális

antropológia

jóvoltából

a

neveléstudomány kutatói számára is fontossá válik, nem szabad megfeledkezni arról, hogy a fogalom értelmének/tartalmának kialakításában milyen tudományok játszottak közre. A rítus a kultuszok szent cselekvésének módjait és formáit jelöli, mint vallástörténeti – és –tudományi fogalom. Ebből azt a rítus-fogalmat, amelyet úgy ismerünk, mint, ami hozzájárul a társadalom által helyesnek tartott viselkedés szokásviselkedéssé alakításához, a néprajz alakítja ki. Az ismétlődő, kulturálisan áthagyományozott

cselekvések- és viselkedésmódok

civilizációs változatainak

összehasonlító leírása az etnológia eredménye. A kulturális antropológia rítusértelmeihez egy határtudomány, az etológia járult leginkább hozzá. A humán magatartási komplex újdonsága a kulturális evolúció, s az, hogy a viselkedésjegyek egymáshoz kapcsolódva alakítják ki az ember változatokban gazdag viselkedési formáit. A fajspecifikus emberi viselkedési jegyek három csoportjában, a szocialitással kapcsolatos viselkedésformák és a konstrukciós képességek mellett álló csoportszinkronizációs mechanizmusok egyike a rítus. A rítus olyan csoportélet kialakításához tartozó viselkedési mechanizmusokkal alkot együttest, mint az érzelmi szinkronizációhoz szükséges empátia, az érzelmi és viselkedési szinkronizációhoz járuló ritmus, ének, zene, tánc, vagy az imitáció, a nevelés-tanítás-fegyelmezés, illetve a szabálykövetés.92 Az etológia nézőpontja szerint a rítus arra szolgál, illetve ahhoz járul hozzá, hogy a közösség tagja a csoport tevékenykedése alapján felismerje a csoportot megkonstruáló szabályrendszert. A csoport szabályaiban és a csoport struktúrájában olyan kulturális állítások rejtőznek, amelyek révén a közösség önmagát megkonstruálja, s a magáról szóló ismereteket egyben a nemzedékek között át is hagyományozza. A rítus egyben – egyéb csoportidentitást nyújtó sajátosság, mint pl. a nyelv, az antropológiai terek használata, szokások mellett - a csoport tartósságát is szavatolja.

92

Csányi Vilmos: Az emberi természet. Vice Kiadó, Budapest, 1999. 125.

Géczi János: Az iskoláztatás szertartásainak megjelenítése a hazai szaksajtóban

A pedagógiai rituálék, rítusok Az érzelmek, a viselkedés és a szabálykövetés hármasának integrálódása maga az önálló jelentésűvé váló

rítus.

együttessé

Rituális cselekvés az

iskolakezdés, a gólyaavatás, a pedagógusnapi köszöntés, s rítus az iskolaavatás, avagy a szalagavatással kezdődő, ballagással folytatódó és érettségivel bevégződő folyamat – mindegyike közösségi esemény, amelyeket a közösség évről évre, jelentéssel bíró kitüntetett eseményként megismétel. A csoporttudat sajátosságait hangsúlyozza mindegyik, a csoport tagjainak meghatározott szempont szerinti azonosságát adja, a közösségbe tartozás élményét, s biztonságát és változatlanságát is ígéri. A rituális cselekvés, a rítus, amely a közösség esszenciáját példázza, a közösséget is megemeli, mintegy szakralizálja, az egyedek fölötti felettesség képzetével ruházza fel – Csányi szerint mindez a közösségi összetartozás érzését kiváltó, egyfajta tudatmódosítási eljárása az emberi csoportoknak.93 A történeti világképek és társadalmak kapcsán az antropológusok szükségét látják megemlíteni, hogy mintha több rítust vagy rituálét tudnának azonosítani, mint a modern világképekben, illetve társadalmakban. Magyarázatként az szolgál, hogy a zárt világképpel és önképpel rendelkező időszakok kultúrái egyértelműbb rítusokkal, illetve rituálékkal rendelkeznek, mint a nyílt világképűek és azok szabályozási ereje is nagyobb. Valóban, a Darwin után kialakuló antropológiák formái, miközben

ismét fontosnak gondolják a rituálék társadalmi szerepét,

egyben azt is megerősítik, hogy azok szabályos mintázata - az előzményekhez képest - egyre-másra sérültebb és töredékesebb. Abban azonban valamennyi antropológus véleménye megegyezik, hogy a rituálék vizsgálata ugyancsak időszerű, s nincs sem az individuum, sem a társadalom különböző közösségeinek életében olyan terület, ahol

a rituálé valamelyik formája kisebb-nagyobb

mértékben ne lenne érzékelhető, illetve legalábbis néhány szegmensében leírható. A nyitott ön- és világképpel rendelkező legújabb kori társadalmakban tehát ugyan nehezebb a rituálék megragadása, ezek mégiscsak jelen vannak. Felsejlenek a családban, a munkában, az iskolában, a tudományban és a vallásban, bárhol. A rituálék osztályozására legutóbb Christoph Wulf94 német antropológus vállalkozott. A rituálé megkülönböztetéseiben kitapintható, hogy a performatív szempontú rituálékutatás elkötelezettje. Számára a rituálé jelenségei

93 94

Vö.: Csányi im. 285 Christoph Wulf: Az antropológia rövid összefoglalása. Enciklopédia Kiadó, Budapest, 2007. 6-28

59


komplexek, amelyhez szinte alkalmanként kell megteremteni a leíró nyelvet, s maguk a rituálék szimbolizáló és konstruáló folyamatok eredményei, ráadásul e folyamatok mindig több dimenzióban zajlanak le. Wulf rituáléosztályozása megkülönböztet átmeneti rituálékat, amely jellemzője – nota bene - a strukturalista

rítusértelmezést

követve

három

rituális

szakaszt

megkülönböztetése a folyamatokban: az „elválás, az átmenet és az újra beilleszkedés‖ szeparálása; az új helyzetekbe történő beiktatási-beavatási rituálék, továbbá időpontokhoz, időszakokhoz köthető rituálék, mint amilyen például a nemzeti, vallási, a csoport és az individuum ünnepei, megjegyzésre érdemesített időpontjai. Az osztályozása szerinti negyedik csoportot a test jólétét, a faj megmaradását fokozó hatékonyságnövelő rituálék képezik, s külön csoportot képeznek a többség rituáléival alteritást képezni tudó lázadási rituálék, s végezetül a rituálék egyik legszélesebb csoportját nevesíti, amelyek a mindennapi kommunikációban is gyakran előforduló interaktív rituálék. Tapasztalható, hogy Wulf taxonómiája igyekszik a modern világ társadalmának szociális viszonyait legszélesebben megragadni, és a szociális jelenséget tekinti a rituálé magvának, az értelmezés kiindulási pontjának. Ezt az osztályozást követve a szaksajtó képeinek áttekintésekor hasonló csoportokat tudunk képezni. Átmeneti rituálé 1. Az átmeneti rituálék világához visz számos óvodai-iskolai keretek között is folytatott szerepjáték. A játéktanulás – legyen az a sajtóképeken sokszor feltűnő babázás, a családi szerepek tanulása, doktor bácsizás stb. - hozzájárul a rítus tanulásához. 2. Az átmeneti rituálék gazdag repertorjából bizonyosan a legismertebb az érettségi, mint a felnőtté avatás rituáléja. (Vö. Kaposi József érdekes munkájával, aki Kosztolányi Aranysárkányát is górcső alá veszi).95 A szalagavatóval kezdődő érettségivel záruló, az ifjúkorból a felnőttkorba jutás rituáléjának vizsgálata azért különösen termékeny, mert az a nálunk mintegy 160 évvel ezelőtt megjelent érettségi vizsga nyomán alakult ki, s ráadásul napjainkban az érettségi devalválódása nyomán átalakulóban van. Vagyis az érettségizésnek nevezett, amúgy jó féléves processzus esetébe jól követhető, egy rituálé miként 95

Kaposi József: Az érettségi mint a felnőtté válás rituáléja. Új Pedagógiai Szemle, 2009. 9.

60


körvonalazódik történetileg, s miként erőtlenedik el. Amúgy ebben az esetben a funkcionalista rituálé-értelmezés minden kritériuma előtűnik. A korszakváltást hangsúlyozandó, ma már az iskolafokozatok lezárását az intézmények ceremoniálisan zárják. Óvodában és nyolcadik osztály végén is ballagnak a neveltek. Abban a folyamatból, amelynek a végén az érettségi van, úgy tűnik egy köztes elem, a ballagás is kivonódik. Beiktatási--beavatási rituálé Az intézmények felépülése, átadása. Szaktantermek megjelenése, sportolásra alkalmas intézmény, könyvtár, tábor stb. avatása. Időszakhoz kötött rituálé 0. A természet változásrendjére épülő rítusjátékok (kiszebábu, húsvéti játékok, pünkösdi királyválasztás, Szent Iván éji tűzugrás, Katalin bál, Luca nap stb.) 1. Az iskolai tanév különböző pontjai és szakaszai jól elkülöníthetőnek bizonyulnak, s ezekhez gyakran kapcsolódnak rituális események. A tanév a tanévnyitó ünnepséggel kezdődik, és a tanévzáróval zárul. Ilyenkor az iskolát reprezentáló személyek az iskolai év várható illetve lezajlott eseményeit összegezve, az emlékezésre méltó gócpontokat hangsúlyozzák, s értelmezik az időszakot. A gyermekek időszemlélésére s az emlékezés struktúrájára is példát nyújtanak. Az évnyitó/évzáró eseménye liturgikus jellegű: hagyományosan elhangzik a Himnusz és/vagy a Szózat, a résztvevő meghallgatják az iskola vezetésének és az iskoláztatásban érdekelt intézményeknek, a fenntartók némelyikének a szónoklatát, az ünnepi processzushoz tartozó verseket, dalokat, jeleneteket, megtudják, milyen fontosabb eredmények születtek a közelmúltban, s mi várható a jövőtől, s némelykor a közösség jeleseit is megnevezik. A kitüntetett tanárokat, diákokat s ceremónia középpontjában álló személy elé idézve, a közösség figyelmétől kísérve ünneplik, az alkalomra készült kitüntetéssel, virággal, könyvvel megajándékozzák. A tanév iniciáléja és a pontja az iskola valamennyi korosztályi résztvevőjének ünneplésre, a közösség ilyetén történő megtapasztalására ad módot. 2. Vannak olyan ceremoniális ünnepek, amelyek ugyancsak a közösségi élet visszatérő, regulációs részei. Ezek egyik része nemzeti, állami, politikai események emléknapjaihoz kötődnek, másoknak használata vallási okokra, illetve az intézmény önazonosítására vezethetünk vissza. Az ünnepélyességhez az iskolai közösséget befoglaló közösségre vonatkozó eszmerendszer megidézése járul,

61


némelykor (pl. egyházi iskoláknál) a transzcendenciához való viszonyra utaló liturgikus jelenetek kapcsolódnak. Az emlékezet fenntartói ezek. 3. Az ünnepek között elkülönült hely illeti meg azokat, amelyeket többnyire az iskola tanulói szerveznek – önmaguk számára. Ezek azok, amelyek gyakran nem tartalmaznak ceremoniális, ünnepies elemet – de évről évre való ismétlődésük miatt, azzal, hogy hozzájárulnak az idő használásához, a ritualizáció részének tartjuk. Ezek között megtalálhatóak az egész iskolai közösség számára elérhető ünnepek, amilyen pl. a mikulás, a farsang, s a kisebb közösségi együttlétek (osztály, csoport, őrsünnep stb.) Az időszakhoz kötött rituálék közös vonása tehát, hogy az időhasználathoz kötődnek, s az iskola időképét jelenítik meg. Az iskola időképével a különböző társadalmi, vallási, etnikai csoportok szülei és gyermekei különböző képen tudnak azonosulni. Az ünnepek az iskola és a nem iskola közös időpontjainak megnevezésével a két rendszer hasonlóságát jelzik. Az iskola és az oktatás lineáris időt követ, amely megfelel a modern társadalom időképének. Az iskolának, éppen konzervatizmusa miatt szüksége van a ciklikus időszemléletre is. Az időponthoz kötött ünnepélyek állandó ismétlődése egy változatlanság képzetét is ígérik. Egy másik osztályozás Wulf felvetett egy másik osztályozási lehetőséget is, amely a történeti rituálékutatás egyik kiindulópontjának szempontjait érvényesíti. A vallástudomány és a vallástudományból kiinduló etnológia antropológiai nézőpontját képviseli ez a rendszertan, amelyben a rituális cselekedetek fajtáit, a ritualizálást, a konvenciót, a ceremóniát, a liturgiát és az ünnepet különbözteti meg. Másrészt azt is érdemes megjegyezni, hogy e rendszertanban maga a ritualizálás fogalom az etológia fogalmával rokonítható; ugyancsak fontos, hogy a konvenció egyik formája az egyén életéhez is, s nem csak a szociálisan meghatározható közösség normáihoz kötődik – maga Wulf a konvenciót inkább csak a saját élethez szükséges érintkezési formaként határozza meg, azaz azt a felületet hangsúlyozza, ahol az egyed és a közössége egymással érintkezik. A ceremónia, liturgia és ünnep eleve feltételezi, hogy jelentése közösségi. Mindkét rendszerezés arra mutat rá, hogy a rituálék szabályozzák – még ha különböző módon is – az individuumot és a közösségét, nyitottak a fizikai és a metafizikai világra, a hétköznapokra és az ünnepekre, a világképre és az énképre,

62


s ezeket még számtalan lehetőséget magukba foglalva mintegy egységbe foglalják. Azaz a rituálék, a rítusok, a világképek mindennapi megéléséhez kínálnak támogatást a csoportban létező ember számára. A rítusok antropológiai sajátossága az, hogy túl azon, hogy az emberi test közrejátszik a kifejlődésükben, magával a testtel is reprezentáltak. Az ember teste a rituális cselekedetek valamennyi osztályozásának formáiban kitüntetett szerephez jut. Akár úgy, hogy a testfelületet képező első antropológiai tér segítségével szimbolizál, akár pedig azzal, hogy magával a testtel jelenít meg. Wulf antropológiája szerint, amely a rituálékutatásban a test által determinált szempontokat állítja előtérbe, néhány jellemzőjét sorolja fel a múltat, jelent és jövőt folyamatossá teremtő, dinamikusnak tudott rituáléknak. Képek sajátosságai 1. A rituálé közösséget teremt. A rituálé a közösség emlékezetének cselekedetek általi fenntartója. Értelemszerűen közösségi jellegű, s az identitáshoz szimbolikus és

performatív

tartalommal

járul

hozzá.

A

közösség

tagjai

a

rituális

cselekedetekben különböző szerepüktől függő módon vesznek részt, amely részvétel egyfajta rendezői elvként funkcionál. A rituális cselekvésben részt vevő közösség nem veszélyezteti a rituálé kereteinek átalakulását, ezáltal a rituálé mindennapi cselekedetekre történő útmutatását sem változtatják meg. A közösségek rituáléiban az ismételt megjelenítések az állandóság képzetét ígérik, s az eltéréseket kiiktatják. Wulf hangsúlyozza., hogy a rituálékban a közösség performatív szerephez jut: 2. A rituálé egyszerre bemutat és megjelenít. A közösség kialakításához fontos szerephez jut a bemutatás és megjelenítés. Ekkor a közösség számára cselekvés formájában láthatóvá válik mindaz, ami eddig rejtett maradt, s amely társadalmi valóságként kell szerephez jusson. A rituálék bemutatásakor szokásosan megjelenítődnek a korábbi rituális események, lazán vagy argumentáltabb módon, mindazért, hogy történetileg is indokolódjon. A rituálé bemutatása lévén előzménye van, természetesnek hat, s egyben a jövő számára is útmutatást jelent. 3. A bemutatás és a megjelenítés performatív. A rituálék szcenikusan megrendezettek, azaz van cselekvési terük, cselekvési idejük. A rituálé performatív jellegét a tér és idő használata hangsúlyozza.

63


4. A bemutatás és megjelenítés a test figurációi (ikonikus gesztusok, szimbolikus gesztusok) révén nyomatékosítódik, a rituáléban a világkép által szabályozott hierarchiák és viszonyok megismétlődnek, a rituálé által rituális tér és rituális idő konstruálódik. A cselekvő test jelentéseket közvetít. A test helyzete, mozgása, ügyködése a térben és időben zajlik le, s a teret és időt a rituáléra jellemző módon veszi használatba. A térrel és idővel meghatározott test jelentésekkel rendelkezik. A testhez egyszerű ikonikus gesztusok tartoznak, amelyek többnyire történetileg, kulturálisan nem meghatározható alakzatok. A test szimbolikus gesztusai történeti és kulturális függést mutatnak. A rituálékban lezajló cselekvések hatásáról számol be többek között Csíkszentmihályi Mihály flow-elméletében. 5. A rituálé szekvenciákból állhat, a rituálé által elrendeződik a közösség, illetve az idegen észlelt különbsége, a rituáléban s szakrális elemek is megjelenítődnek (állam, társadalom, nemzet, vallás esetében); a rituális cselekedetekre jellemzőek a mimetikus folyamatok, a mimetikus folyamatok felszínre hozzák a gyakorlati tudást. A rituálé tehát szcenikusan elrendezett folyamat. Ebben viszonyok és hierarchiák is láthatóvá válnak, amelyek a közösség alapvető normáit erősítik meg. 6. A rituálé tér és idő használata, ugyancsak történetileg és kulturálisan változó, a fizikai terek rituális terekké alakítása, ahol a bemutatkozás és megjelenítődés zajlik, ahol a testek jelen vannak és tropikus módban szerepelnek, performatív módon zajlik. A rituális tér összefüggésben áll a cselekvő emberrel. 7. A rituális cselekvés másik feltétele az idő konzekvens használata. A rituálék a társadalom időrendjét is megjelenítik, az idővel való bánásmód algoritmusaiba vezetik be a résztvevőket. A rituálék kétfajta időrendet, a lineárist és a ciklikust kínálják fel. 8. A rituálé szekvenciálható. A rituálé folyamatában gyakran eltérő cselekedetek állítódnak egymás után. Ez az eseménysor az, amely az időt sok esetben szakrális idővé képes átalakítani, amikor nem az eltelt idő hosszúsága, hanem az átélés intenzitása eredményezi az idő megélését. Az átmeneti rituálék azok, amelyek különösen használják az eseménysorok által megkonstruált időt. 9. A rituálék feloldják a csoport belső különbségeit, ekként elősegítik kapcsolatok létrejöttét. A társadalmi tanulás különböző eljárásaiban gyakran használt, éppen ezért az alteritás kezelésében. 64


10. A rituálékban vallási, illetve szakrális momentumok jelentkeznek. A szakralitás a nagyobb csoportok identifikálásában jut szerephez a tapasztalatok szerint. A szakralitás a specifikusabb, kevesebb embert érintő rituálékban a hagyományos rituáléktól inkább eltérő módon jelentkezik, nemegyszer annak logikájától eltérő módon. 11. A rituális cselekedetek sikeréhez összehangoltság szükséges. Az összehangolást a cselekedetek mimetikus koherenciája ígéri. Ebben a testek, a mozgások, gesztusok közös ellenőrzés alatt állnak és nem normasértőek. A rítus-fogalom tehát korai formáiban is a közösségképzésre, annak egyik – a társadalomtörténet szerint ugyancsak korai - formájára a jelenlevő archaikus illetve az annál bonyolultabb mintázatú mítikus világképre utal. A közösségképzés értelmezésében az, hogy miként is járul a biológiai mechanizmusokhoz a kulturális evolúció, a humán viselkedéstudomány igyekszik leírni. Összegzés Fragmentálás Amikor

a

neveléstudományi

kiadványok

sajtóképeinek

ikonográfiai

áttekintésére kerül sor, ezek a rituáléjellemzők hasznos csoportosító szempontot jelentenek. Egyben arra is felhívják a figyelmet, hogy a képekben megjelenő rituális struktúrák többnyire sosem idéznek meg egy komplexnek tekinthető rítust vagy ritualizációt, hanem azoknak csak kisebb-nagyobb részével utal magára a teljességre. Tekinthetünk a képek által úgy is erre a fragmentált világra, hogy maguk a képek veszik el az egyértelmű rítusokat a modern világtól, a képek, amelyek a rituális cselekedetek egyszerűsítését és a közösség kohéziójának redukálását végzik el. Rítusmaradványok nyomai A történetileg követett, a diszciplináris kötődések nyomát magán viselő rítusértelmezések nyoma is felfedezhető a képileg rögzített iskolai világban. A vallási rítusok, a néprajzban körbehatárolt közösségi rítusok, az etológia által fókuszba került rítusok elemeinek azonosítása többé-kevésbé sikerrel elvégezhető. Felvetődik, hogy akár rituális cselekvéssel is kapcsolatot tart a tantermek fő felületének, a tanár mögötti falnak az elrendezettsége. A tanár, aki információforrás és egyben információhordozó, e funkciói betöltéséhez számos segédeszközt használ fel: ilyen a tábla, a kréta, a falra akasztható tablók, térképek. (E segédeszközök a tanárhoz

65


kötődésük révén emelkednek nem egyszer tanárt szimbolizáló szerepkörbe.) A tanár szerepét legitimáló, mély jelképiséggel bíró tárgyak - nem véletlenül a tanár iskolai vezető szerepét hangsúlyozó időszakokban - a tanár tevékenységi tere köré tömörülnek. A tábla felett egykor megtalálható kereszt, államcímer, az oldalukra rendelt államférfiak, hazafiak, majd politikusok fényképei, a nemzeti értékeket, az ideológiát képviselő személyek arcmásai egykor, a közel múltban minként ma transzparens módon

képviselik

a korszakuk

világképét

és ideológiáját. A

hangsúlyozott centrum, s a mellé hierarchikusan kerülő oldalképek épp úgy meghatozzák a keresztényi hagyomány szerinti látványszerkezetet, mint a keresztény örökséget elvető szocialista ideológiát képviselő fő nézeti helyzethez jutó iskolai látványt. Ritualizálódási folyamatok Másrészt érzékelhető, hogy egyes kiskorszakokban, az ideológiai-politikai törekvések

függvényében, miként

kerülnek

előtérbe különböző

– nevelési,

antropológiai stb. - értékek. Amikor 1959-ben normává válik a gimnáziumban a munkaoktatás, s az 5 + 1 napos oktatással akarják azt biztosítani, hogy az általános műveltség mellett a munka művelésében is járatos legyen a középiskolai tanuló (s e politechnikai képzés egyben világnézeti nevelés) (Fekete, 1960, 44), akkor az oroszszovjet eszme- képvilág elemeit magába fogadó hazai szaksajtó képiségében is megjelenik a termelőmunka értékének hangsúlyozása. A sajtófotók a szocialista társadalomnak oly fontos munkára képzés megjelenítésében a ritualizáció eljárásaira támaszkodnak. Az iskola-üzem-család nevelésügyben hangsúlyozott hármasságát a lapszámok képanyaga is képviseli – a megjelenés által normává emeli, azt ritualizálni igyekszik.

66

Horváth H. Attila

„Nevelődés” az 1920-30-as években A címben szereplő „nevelődés‖ fogalom rögvest magyarázatra szorul. A tanítástanulás folyamata analógiájára használom a nevelés-nevelődés kettős megnevezést. A mintát adó fogalomhasználat azt hívatott érzékeltetni, hogy a folyamat mindkét szereplője (a tanár és a diák) egyaránt fontos, mindkét fél aktív részvétele elengedhetetlen ahhoz, hogy a folyamat eredményes legyen. Ugyanezt az összekapcsolódást, a két fél (nevelő és növendék) közötti kölcsönösséget hivatott kifejezni a nevelés-nevelődés fogalmi kettőse. A nevelődés a folyamatnak azt az aspektusát jelzi, amely a növendéket – aki egyszerre a nevelés tárgya és alanya – aktív szerepben értelmezi, olyannak, aki részt vesz (és részesül) a nevelés közvetlen és közvetett formáiban, professzionális és laikus megnyilvánulásaiban, iskolai és azon kívüli kereteiben, majd e sokféle hatás nyomán (nem feltétlenül az eredőjeként) különböző változások játszódnak le benne, amelyeknek külső jelei a viselkedésben is megmutatkoznak. A cím azt kívánja hangsúlyozni, hogy ennek az írásnak a keretében csak az egyik oldalra, a növendékekre, az őket ért iskolán kívüli hatásokra fókuszálunk. Még pontosabban azokat a tanulási-nevelődési színtereket vázoljuk fel, amelyek meghatározó szerepet játszottak96 a vizsgált korszak, a 20-as és 30-as évek gyermekei számára. Az egész életre kiterjedő tanulás szempontja Az iskolán kívüli tanulási-nevelődési színterek történeti elemzése nyilván nem független a vizsgálódó jelenétől, napjaink pedagógiai kérdésfelvetéseitől, iskolaügyi vonatkozásaitól. Ma már mind elfogadottabbá válik az egész életre kiterjedő tanulás paradigmája, amely korunk felgyorsult változásaira kíván adekvát és adaptív választ adni.97 Ez a paradigma magában foglalja az élethosszig tartó tanulást (lifelong learning) és az élet teljes területén megnyilvánuló tanulást (lifewide learning). Az egész életre kiterjedő tanulás fogalma egyértelművé teszi, hogy a tanulás nem szűkül 96

Boreczky Ágnes: Változások a szülők gyerekfelfogásában, a gyerekek életkörülményeiben és szocializációjában (1910-1990). Magyar Pedagógia, 2001. 101. évf. 2. szám 151–169 97 Halász Gábor: A jelen és a jövő iskolája – közoktatás Magyarországon és Európában. In: Benedek András – Hungler Diána (szerk.): Az oktatás közügy (a VII. Nevelésügyi Kongresszus programja). Művészetek Palotája – Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem, Budapest, 2008. 17-34.

Horváth H. Attila: „Nevelődés” az 1920-30-as években

le – sem térben, sem időben – a formális (iskolai) keretekre. Ez a koncepció számol a formális kereteken kívüli tanulás szerepével, és ennek alapján fontosnak tartja a tanulás – a keretek alapján történő – distinkcióját.98 Így megkülönböztet formális, nem formális és informális tanulást. Egy oktatási rendszerre jellemző lehet, hogy ez a hármasság milyen arányban van jelen, milyen az érvényességűk, milyen az a legitimációs folyamat, amely a formális rendszeren kívül szerzett tudásokat társadalmi jogosítvánnyal látja el. Kiemelt figyelmet érdemel az informális keretek között folyó tanulás, hiszen a tanulás természetes formája, a mindennapi élet velejárója99, ráadásul jelentős időt kitevő része100, aminek az elfogadása, az így szerzett

tudás elismertetése azonban még nem vált

általános gyakorlattá

hazánkban.101 A mindennapokat természetes módon kísérő jelenség mellett szükségessé teszik A konstruktivista tanulásfelfogás mind ismertebbé válik a hazai pedagógiai gyakorlatban is, a tanárok szem előtt tartják a meglévő és az új tudások összekapcsolásának fontosságát. Ez a megközelítés új hangsúlyt ad az informális tanulásnak, hiszen az előtérbe kerül, hogy a gyakran észrevétlen folyamatok tudatossá váljanak, hogy megtörténjen az implicit tudások explicitté tétele.102 Az informális tanulást abból a szempontból is érdemes vizsgálni, hogy fontos szerepet tölthet be azon rétegek képzésében, munkapiaci pozícióinak javításában, akiket nehéz bevonni az iskolai (formális) tanulás kereteibe.103 A téma szűkítése A téma még további szűkítést igényel, hiszen a különböző társadalmi rétegek körében eltérő volt a nevelés-nevelődés. Itt és most a kispolgárságra koncentrálunk, arra a rétegre, amely a korban dinamikusan növekedett, és amelynek zöme az iskoláztatásban elemi szinten vett részt. „Kispolgárnak a szó legigazibb értelmében a segéd nélküli és a legföljebb 3 segédet tartó iparos számított a Horthy-korban. E Tót Éva: Tanulási környezetek. Educatio, 2008. 2. sz. 183-192 Európai Bizottság:Memorandum az egész életen át tartó tanulásról. Brüsszel. 2000. 100 Coombs, P. H. & Ahmed, M.: Attacking Rural Poverty. How non-formal education can help, Baltimore: John Hopkins University Press, 1974. 101 Tót Éva - Derényi András - Török Balázs: A nem-formális és informális tanulás elismerése. OECD RNFIL project Country Backgroud Report –Hungary, 2008. 54-55. 102 Nonaka, I. & Takeuchi, H.: The Knowledge-Creating Company, Oxford University Press, New York, 1995. 103 Radó Péter: Tanulás Magyarországon Az Oktatáspolitikai Elemzések Központjának nyilvános közpolitikai elemzése. SuliNova, Budapest, 2005. http://bin.sulinet.hu/ikep/2010/03/adm.url.m26183431202880.opek_tanulas_magyarorszagon_20 05.pdf 98 99

68


társadalmi csoport fontos vonása volt a kisszerűség, a szűkösség, valamint a szegénység‖, amit „nemcsak a műhelyek átlagos alkalmazotti létszáma, hanem a kisiparosok alacsony jövedelme‖ is magyaráz.104 A kispolgárság – az osztályhelyzetét tekintve – szélesebb réteget jelöl, amelyen belül három jól körülhatárolható típus különíthető el: az iparosok, a kereskedők és az altisztek. Az iparos kispolgárokat az említett szűkösség mellett erőteljes szociabilitás jellemezte, amelynek intézményes formáját jelentette a helyi Iparoskör, amely a lecsúszó iparoscsaládokat integrálta, a parasztgazdákkal szembeni felsőbbségérzésen keresztül is. A kereskedők, iskolázottabbak voltak az iparos kispolgároknál, és egy valódi városi réteget alkottak.105 Az altisztek a társadalom egyik leginkább mozgásban lévő csoportját jelentették, olyan „átmenőcsatornát‖ képeztek, amelyen keresztül a középosztályba lehetett kerülni. „Az 1930-as mobilitási statisztika tanúsága szerint az altisztté válás mindenekelőtt a parasztság leszármazottai előtt nyitotta meg a fel- és a kiemelkedés útját [...] a létszámában roppant dinamikusan gyarapodó foglalkozási csoport utánpótlását kizárólag külső forrásokból fedezte; […] az altisztek fiai rendszerint felfelé léptek tovább‖.106 A három típus közül az altisztekkel foglalkozunk a továbbiakban két olyan település vonatkozásában, amelynek lakói jellemzően a kispolgársághoz tartoztak, s amelyek jellemzően mutatják a megyei város és a község/nagyközség jellemzőit, miközben Budapesthez való közelségük miatt a főváros hatásának a sajátosságait is. A két település Kispest és Pestszentlőrinc. Érdeklődésünk középpontjában tehát az iskola keretein kívüli nevelődés színterei állnak két település történeti vizsgálatában az 1920-as és 1930-as évek Magyarországán az altiszti rétegeknél. Modell Mondandónk rendszerezéséhez Urie Bronfenbrenner ökológiai modelljét107 hívjuk segítségül. Ez a modell együtt tudja kezelni az egyén életkörülményeit és a kultúra hatásait, ugyanakkor azt is jelzi, hogy az egyén diszpozíciói is befolyásolják a hatásokat. Bronfenbrenner szerint csak a teljes társas-társadalmi környezetbe

Gyáni Gábor, Kövér György: Magyarország társadalomtörténete a reformkortól a második világháborúig. Ozirisz, Budapest, 2006. 296. 105 Gyáni, Kövér, im. 301 106 Gyáni, Kövér, im. 304-305. 107 Bronfenbrenner, U.: Die Ökologie der menschlichen Entwicklung. Natürliche und geplante Experimente. Klett-Cotta, 1981. 104

69


ágyazottan szemlélve érthető meg a fejlődés. A társadalmi hatásoknak többféle szintjét különbözteti meg, és ezek a szintek rendszereket alkotnak. Így beszél mikro-, mezo-, exo- és makrorendszerekről. A négy rendszer kiegészül még egy ötödikkel, az idő dimenziójával (chronosystem). A modell kiindulópontját, belső magvát az egyén jelenti a maga egyediségével (nem, életkor, egészség, temperamentum, stb.). Az egyén kerül kapcsolatba, interakcióba a közvetlen társas, természeti és épített környezetével: az otthonában, a lakókörnyezetében, az iskolában, stb. Ezek a mindennapi rutinok, találkozások, érintkezések, tapasztalatok adják a mikrorendszerek szintjét. Ugyanakkor az említett (és további nem említett) elemek egymással, a kialakult viszonyukkal, kapcsolati hálójukkal újabb rendszereket alkotnak: ez a mezorendszerek szintje. Ennél szélesebb társadalmi kontextust jelöl az exorendszerek szintje, amely közvetett módon befolyásolja a mindennapi életet. Olyan tényezők tartoznak ide, mint például a település jellege, a helyi társadalom, a nevelés és oktatás intézményei, az életpályák lehetséges választéka, stb. Még szélesebb kört jelent a makrorendszerek szintje, amelyet nem kézzelfogható intézmények alkotnak, hanem a kultúra uralkodó nézeteinek és hiedelmeinek összességét értjük alatta. Az említett négy rendszert még körülöleli a chronorendszer, amely a társadalomtörténeti időt és az élet eseményeinek idejét jelzi. Vizsgálódásunkban a mikrorendszerekre fókuszálunk, vagyis azokra a mindennapi tapasztalatokra, amelyek az egyén fizikai környezetéből és közösségi kapcsolataiból erednek, amelyek konkrét és személyes élmények terepét adva közvetlenül befolyásolják az egyén életét. Ezen a szinten az otthon/család, a lakókörnyezet, a kortárscsoport, az iskola és az egyház szerepét, hatását lehet szemügyre venni, de tudva azt, hogy a mikrorendszer nem független a fölötte álló rendszerektől. Például meghatározó lehet, hogy milyen a mikroszint előbb említett elemeinek a kapcsolati hálója (mezorendszerek), mennyire erősítik vagy gyengítik egymást elvárásaikban, alapvető értékeikben. Indirekt módon hatással van a mikrorendszerek eseményeire a település jellege, a tömegkommunikáció, stb., és nyilván az átfogó makro- és chronoszisztéma is. Új tényezők Az 1920-30-as évek Magyarországán a 6-18 éves korosztályt tekintve a mikroszinten a szokásos tényezőkön (család, lakókörnyezet, kortárscsoport, iskola,

70


egyház) túl megjelennek olyan új elemek, amelyek korábban nem szerepeltek, vagy jelentéktelenek voltak. Ilyen a cserkész és leventemozgalom, illetve a mind nagyobb számú sportklub, amelyekre érdemes külön figyelmet fordítani. Mindhárom szervezet a 12-18 éves fiatalokat célozta meg, míg a cserkészet elsősorban a gimnazistákat, addig a levente az iskoláztatásból már kikerült ifjakra fókuszált, a sportklubok pedig mindkét irányból toboroztak, de gyakorlatilag – már a számosságuk okán is – az utóbbiból volt nagyobb merítésük. A cserkészet A cserkészet magyarországi jelentkezése már a Horthy-korszak előtt történt. Az önkéntes és nyitott ifjúsági mozgalom az 1907. évi angliai kezdetek után elég hamar eljutott hozzánk, de igazán lábra kapni a 20-as években tudott, amikor 30 ezer főt számlált a mozgalom.108 Vallás- és Közoktatási Minisztérium (VKM) szorgalmazta a cserkészet bevezetését az iskolákban. A tanári kar jó része nem lelkesedett az ügyért, ezért a cserkészcsapatok ugyan megjelentek az iskolában, de a mozgalomra jellemző pedagógiai gyakorlatot nem fogadták be. A cserkészet mind jelentősebb szerepet töltött be az ország egésze és a helyi közösségek életében, rendezvények, ünnepségek elképzelhetetlenek voltak nélkülük, a politikai reprezentáció részeivé váltak. „A cserkészet szervezetileg és ceremoniálisan is kötődött az egyházhoz.‖109 A pestszentlőrinci sajtó is gyakran számolt be a helyi cserkészettel kapcsolatos eseményekről: március 15-e tiszteletére rendezett műsoros estről110, vagy a csapatok táborozásáról111, zászlószenteléséről112, cserkészház avatásáról, amelyen gróf Teleki Pál kultuszminiszter is megjelent.113 A cserkészet a nemzetközi kapcsolatok ápolását is jelentette, egy kaput az angolszász világ felé. Ennek volt az egyik fontos eseménye az 1928-as cserkészleány világkongresszus Parádon, a másik az 1933-ban megrendezett gödöllői világjamboree. A csapatok nagyon készültek a külföldiek illő fogadására, amit a vezetés igyekezett pontosan szabályozni. Azt várták el a magyar cserkészektől, hogy legyenek előzékenyek, hívják meg a saját táborukba a külföldieket, osszák meg velük az Gergely Ferenc: A magyar cserkészet története. 1910-1948. Göncöl Kiadó, Budapest, 1989. 53. Szabó Ildikó: Az egyházak közreműködése a nemzeti identitás formálásában a Horthy-korszakban. Iskolakultúra, 2010. 2. sz. 44. 110 Pestszentlőrinci Hírlap, 1930. március 14. 111 Pestszentlőrinci Hírlap, 1928. június 1. 112 Pestszentlőrinci Újság, 1936. május 16. 113 Pestszentlőrinci Hírlap, 1938. június 25. 108 109

71


ételüket. Amikor a vezetők arra bíztatták a cserkészeket, hogy figyeljék meg „az idegen cserkészet szellemét, fegyelmét, lelki életét, táborépítését […] ügyességüket, tábortűzi bemutatóikat, rendjüket, higiéniájukat, jótetteiket‖114, akkor lényegében az informális tanulásban rejlő lehetőségek kiaknázására törekedtek. A cserkészetet a gyakorlatias tanulás jellemezte, azt várta el a gyerekektől, fiataloktól, hogy tudják a szabadban ellátni magukat, hogy tanuljanak meg „kunyhót építeni, fát vágni, tüzet rakni, sütni, főzni, csónakázni, kerékpározni, úszni, gyalogolni. Embereket, állatokat megfigyelni. […] test[üket] mindenféle játékokkal és sportokkal edzeni‖.115 A cserkészet mindvégig megőrizte elit jellegét, bár történtek próbálkozások, hogy az iparos fiatalságot is bevonják a mozgalomba, de csak kb. 14%-át adták az összlétszámnak az iparos cserkészek, akik 1932-ben kb. 5300 főt számláltak, és a többségük 19 éven felüli volt.116 A gimnáziumba, amely a cserkészet fő bázisát adta, bekerülhettek a kispolgárok gyerekei is, bár jellemzően nem ezt az iskolatípust választották. A Kispestről Óbudára került Sinkovics Imre – akinek vendéglősök voltak a szülei – visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy milyen sokat jelentett neki, az Árpád Gimnáziumba járó diáknak, a cserkészet. Más kispesti kispolgári származású srácok is, akik szerencsés véletlen folytán, bár már polgári iskolába voltak beíratva, mégis átkerülhettek gimnáziumba117, úgy emlegetik a cserkészetet, mint életük meghatározó helyszínét. A levente A katonás nevelés, az előképzés gondolata már a századforduló óta jelen volt a HM vezetői körében és ez irányú gyakorlati lépések is történtek lövésztanfolyamok szervezése formájában. Trianon után az ifjúság katonai előképzésének kérdése kitűntetett figyelmet kapott, de a győztes hatalmak által előírt katonai korlátozások közepette csak burkolt formában lehetett megvalósítani. Az 1921. évi LIII. törvény a Gergely im.157 Torontál, 1910. július 14. 116 P. Miklós Tamás: Fejezetek a hazai gyermeküdültetés és ifjúsági turizmus történetéből. Új Pedagógiai Szemle, 2003, 7-8. sz. 117 „…az anyám már beíratott 10 évesen engem a Petőfi téri polgári iskolába. De akkor valami nagyon érdekes dolog történt. […] a Magyarországra is eljutó gazdasági válság [következtében] a Teidlow […] gyárat szanálták úgy, hogy az állam megvette a kis helyre beszorult kispesti gimnázium számára. Kidobolták Kispesten, hogy mindenki, aki 10 éves, annak lehetősége van, hogy gimnáziumba kerüljön. Az anyám[nak], aki nem volt tanult asszony, de hihetetlenül jó érzéke volt […] az volt a gondolata, hogy nekem valahogy el kell kezdeni tanulni. Úgyhogy átírattak akkor a polgáriból a gimnáziumba.‖ Jónás Pál interjú. Készítette Hegedüs B. András 1986-ban. 1956-os Intézet Oral History Archívuma, 90. sz. 2. o. 114 115

72


12 és 21 év közötti, iskolába már nem járó fiúkra vonatkozott: az 1. § meghatározta, hogy a „leventeifjak kötelesek legalább 8 hónapon, és legfeljebb 9 hónapon keresztül heti 3 órán át testgyakorlást végezni‖. A törvény megalapozta azt a folyamatot, aminek alapján elmondható, hogy az iskolába nem járó fiatalság testnevelésének intézményes megszervezésében Magyarország a Horthy-korszakban élen járt, a nyugati országokat is megelőzte.118 Már a 1921. évi törvény is tartalmaz szankciókat, ha a levente elmulasztja a kötelességét, de ennek a kezdetben még nem volt akkora súlya, mint amilyen a 40-es években lett. Az indulás éveiben a megtartott foglalkozások – a szervezettség, a vezetésben lévő civilek miatt – közelebb álltak a sporthoz, mint a katonás formákhoz. A törvény elfogadása ellenére a levente intézményének országos kiépítése nem ment egykönnyen. A folyamat egészének problémáit jól nyomon követhetjük Kispest városának testnevelésügyéből. Kispesten, miként Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye más városaiban is, megalakult a testnevelési bizottság. A működés költségeinek a fedezésére a sportot propagáló látványos versenyeket, labdarúgó mérkőzéseket rendeztek, de az anyagi alapok gyarapítására táncestélyeket, műkedvelő előadásokat, bálokat is szerveztek. Kispesten azt állapították meg, hogy a bevételek nem fedezik új pálya építését, ezért a régi pályákat vették igénybe a leventék, akiknek (a foglalkozásra kötelezetteknek) a száma 1924-ben 1899 fő volt, az egyik legnagyobb számú csoport a vármegyében. Sok helyen panaszkodtak a bizottságok, hogy a kötelezettek egy-két tizede megjelenik a vasárnapi foglalkozásokon. A már nős fiatalokat pedig egyáltalán nem lehetett rávenni a részvételre.119 Az OTT igyekezett a leventemozgalom és a társadalmi sportegyesületek közötti együttműködést elősegíteni. A háttérben az állt, hogy a kormány hamar felismerte a sportsikerekben rejlő propaganda lehetőségeket, s ezért támogatta az egyesületek működését.120 Sikerült is kompromisszumokat létrehozni a felek között, bár a levente elsősorban tárgyi és szakmai segítséget várt, s ezen keresztül magának az intézménynek az erősítését, a társadalmi egyesületek pedig a sportélet fellendítését kívánták a leventemozgalomban. Későbbiekben elindult az önálló leventebajnokság

Gergely Ferenc, Kiss György: Horthy leventéi. A leventeintézmény története. Kossuth Könyvkiadó, Bp. 60. 119 Gergely és Kiss, im. 109. 120 Gergely és Kiss, im. 70. 118

73


pl. a labdarúgás területén, amelynek az eredményeiről a Nemzeti Sport folyamatosan beszámolt. Pestszentlőrincen, ahol 1923 óta folyt a leventék oktatása, képzése, 1928-ban megalakult a helyi Levente Egyesület, aminek a tisztikarát – mint ahogy ez más egyesületeknél is jellemző volt – a település vezetőiből választották meg. A helyi újság121 hírül adta, hogy a levente sporttelepen Horthy Miklós, Széchenyi István, Petőfi Sándor, Arany János és Rákóczi Ferenc tiszteletére díszfákat ültettek. A gazdasági világválság nehezítette a levente intézményének erősödését. A testnevelésről szóló törvény és annak végrehajtási utasítása kitért ugyan a munkaadóknak a leventeképzéssel kapcsolatos kötelezettségeire is, de egyre több gyár – így a kispesti Hoffer-gyár is – a levente rovására igyekezett gazdasági gondjain enyhíteni. A válság ellenére 1936-ban várossá vált Pestszentlőrinc, amelynek életében a levente egyre több vonatkozásban kapott szerepet. Itt nyitották meg az impozáns méretű lövöldét és Sportrepülő Egyesület is alakult, amelyhez a Műegyetemi Sportrepülő Egyesület is hozzájárulását adta.122 Az ünnepségek elmaradhatatlan szereplői voltak a leventék zenekaraikkal, felvonulásaikkal.123 A levente intézménye a katonai megközelítés és a sport, illetve a rugalmas és vonzó ifjúsági tevékenységek előnybe részesítése között ingadozott a húszas és harmincas években (már belső szervezeti okok folytán is), így nem kezelhető tisztán militáns szervezetként. A sportegyesületek A vizsgált időszakban a sport már tömegek időtöltésévé vált világszerte, hiszen a munkaidő szabályozása, a szabadidő növekedése kedvezett ennek a folyamatnak. Magyarországon még inkább elősegítette a tömegsportok kialakulását, hogy az ifjúsági testnevelést – katonai szempontok miatt – tudatosan támogatta a kormány. Minden sportot tekintve a versenyzők száma a 30-as években meghaladta a 100 ezer főt. Az elért eredmények, az olimpiákon felmutatott sikerek azt bizonyítják, hogy Magyarország a versenysportok terén kezdett nagyhatalommá válni. Csak egy jellemző adat: „1918 előtt Magyarország területén nem egészen 700 sportlétesítményt

121

Pestszentlőrinci Hírlap, 1928. április 27. Pestszentlőrinci Hírlap, 1938. június 4. 123 Pestszentlőrinci Hírlap, 1938. június 11. 122

74


tartottak fenn‖, 1935-ben ez a szám már 6882.124 Ez akkor is hatalmas fejlődés, ha a létesítmények között mintegy 2000 céllövőpálya is szerepelt, amelyek nagymértékben a leventeintézményhez kapcsolódtak. Másfelől arról sem szabad megfeledkezni, hogy a leventék bekapcsolódtak sportpályák, lőterek és más létesítmények építésébe.125 Amikor a Kispesti Atlétikai Club fatribünje leégett, az új pálya létrehozásán kalákában dolgoztak a leventék 1935-ben. Pestszentlőrinc még közigazgatásilag Kispesthez tartozott126, a lakossága nem érte el a 8 ezer főt, amikor megalakult az első sportegyesülete, Szentlőrinci Atlétikai Club (SZAC) 1908-ban. Egy évre rá Kispesten is létrejött egy sportegyesület, a Kispesti Atlétikai Club. Mindkét szervezet több sportág (atlétika, birkózás, kerékpározás, tenisz, torna, stb.) fejlesztését tűzte ki célul, de a népszerűségben itt is a foci volt.127 az első. A két klub közül a városi, a KAC volt a sikeresebb, amelynek labdarúgói hamar feljutottak az első osztályú bajnokságba, és az 1919-20-as évadban a 2. helyet szerezték meg az MTK mögött, de megelőzve a Ferencvárost.128 Pestszentlőrincen a sportban való előrehaladás lassúbb volt, hozzákapcsolódott a község fokozatos fejlődéséhez. 18 év eltelte után vált nagyközséggé úgy, hogy a lakossága több mint a háromszorossá duzzadt. A 1934-ben – várossá válása előtt két évvel – Szentlőrincen már tizenkét klub működött.129 A sportegyesületek fenntartói többségében társadalmi egyesületek voltak, amelyek az iparos és kereskedő kispolgárok támogatásából működtek, építették pályáikat. A sportegyesületek számára fontos volt, hogy meglegyen az utánpótlás a labdarúgók körében, ezért megfigyelőik szorgalmasan látogatták a grundokat, és szerveztek játékos-toborzásokat. Ha aztán elhívták a kiválasztott srácot az edzésre, és ha ott is megfelelőnek találták, akkor a csapat intézője felkereste a szülőket és beleegyezésüket kérte, hogy a fiúk sportoljon. Tíz évesen a törpe-, tizenkét évesen a kölyökcsapatban kergethették a labdát, a 14. életévtől léptek át az ifibe és a 17.-től már az első csapatba is bekerülhettek.

Romsics Ignác: Magyarország története a XX. Században. Osiris Kiadó, Budapest, 2005. 221. Levente, 1932. 3-4. szám 56. 126 Pestszentlőrinc 1910-ben lett önálló község. 127 „A ‘rúgólabdázás‘, azaz a foci 1895-ben indult hódító útjára Magyarországon. Az első nyilvános mérkőzést 1897-ben játszották. Ezen a mérkőzésen 2000 néző jelent meg. Alig másfél évtized múlva, amikor a Ferencvárosi Torna Club, a Fradi labdarúgócsapata 1911-ben hazatért első külföldi turnéjáról, a Keleti pályaudvaron már 30 ezer szurkoló várta a sikeres játékosokat.‖ (Romsics, im. 100.) 128 Rejtő László: Kilenc klub krónikája. Sport Kiadó, Budapest, 1969. 387 129 Pestlőrinci Pedagógiai Intézet és Helytörténeti Gyűjtemény 2007. évi naptára. 124 125

75


A Kispesti Atlétikai Clubnál Szűcs Nándor fogta össze a gyerekeket, fiatalokat és viselte a gondjukat130, akkor is, ha jól játszottak, és akkor is, ha csibészek voltak. Olyan nagyon nehéz dolga nem volt, mert a srácok imádtak focizni, és azért, hogy kedvelt játékukat űzhessék – főleg bőrlabdával – mindenre hajlandóak voltak. Különösen ketten tűntek ki a kölykök közül, az egyik a halk és komoly Bozsik Jóska, akinek a bátyja már az ifi kiváló kapusa volt, ő pedig irányító játékával, elképesztően pontos átadásaival vétette észre magát. A másik a másfél évvel fiatalabb kis Puskás, akinek a váratlan megoldásai, a leleményes gólszerzései feledtették hangoskodását. Összefoglalás Az egész életre kiterjedő tanulás paradigmája indokolttá tette a különböző formák között zajló tanulások megkülönböztetését, vizsgálatát. Mivel a fogalomból adódik, hogy a tanulás nem szűkül le – sem térben, sem időben – a formális (iskolai) keretekre, különösen fontos a mindennapokat természetes módon kísérő informális tanulással, színtereinek feltárásával foglalkozni történeti megközelítésből is. Vizsgálódásunkban – Urie B. modelljét alapul véve – a mikroszisztémában lejátszódó jelenségekre és tényezőkre fókuszáltunk, szűkebben azokra az új elemekre, amelyek az 1920-as és 1930-as években váltak számottevővé Magyarországon, így a cserkészetre, a leventére és a sportegyesületre. Mindezt két település, Kispest és Pestszentlőrinc vonatkozásában tettük. Megállapíthattuk, hogy a két vizsgált helység szoros kapcsolatban fejlődött, így településszerkezetében, társadalmi összetételében, informális tanulási színtereiben sok hasonlóságot mutat. Mindkét település jellemzően telepekre tagolódott, amelyeken belül erős volt a kohézió, ezt bizonyítják például az önálló sportegyesületek. A lassabban fejlődő Pestszentlőrincen is egy tucat működött a 30-as évek közepén. Mindhárom színtér (cserkészet, levente, sportegyesület) kiemelt helyet töltött be az informális tanulásban. A sportegyesületek is a korszakban nyertek jelentősebb szerepet a sport tömegméretűvé válásával. A vizsgált időszak két sajátos intézménye a cserkészet és a levente volt, amelyek akkor is hatással voltak a fiatalok szocializációjára, ha közvetlenül esetleg nem találkoztak velük.

130

Szöllősi György: Puskás. Bőv. kiad. Nemzeti Sport Könyvek 37. Budapest, 2006. 40.

76

Pintér Márta Zsuzsanna

Magyar Passió Trianon után A trianoni döntés 90. évfordulóján egy emblematikus, de mára már elfelejtett színházi előadás történetével szeretném felidézni a korabeli kultúrpolitikát, a színházi és

filmes

viszonyokat,

politika

és

színház

(napjainkban

is

erőteljes)

összekapcsolódását.131 A millenniumra való készülődés idején politikai programmá vált a nemzet kulturális hagyományainak összegyűjtése és feldolgozása, s ez a projekt kiterjedt az irodalmi emlékek feltárásán túl a magas irodalommal érintkező egyházi, oktatási, néprajzi hagyományokra is. Ennek részeként megindult a régi magyar drámaszövegek összegyűjtése és publikálása, de emellett a dramatikus néphagyományok és az egyházi művek – a népi vallásossággal érintkező – szöveganyagának közzététele is. 1892-ben jelent meg az első régi magyar passiószöveg132 (a székelyföldi Csíksomlyó ferences iskolájában játszott, 1758-ból való passiójáték), ami olyan nagy visszhangot váltott ki, hogy 1897-ben már antológia jelent meg a több mint 40 passiójátékot felölelő kéziratos anyagból Fülöp Árpád gondozásában, a Régi Magyar Könyvtár című millenniumi könyvsorozat 3. darabjaként.133 Talán ennek a kötetnek is szerepe volt abban, hogy megnőtt az érdeklődés nemcsak a magyar, hanem a nemzetközi passióhagyomány iránt

is, s 1900-ban

a Városligeti

Színkörben a bajor

Oberammergau falu lakosai vendégszerepeltek saját – európai hírű – passiójátékuk átdolgozott változatával. Az 1920. június 4-én Trianonban aláírt békediktátum nyomán Magyarország elvesztette

területének

kétharmadát,

ásványkincseinek,

épített

örökségének,

vasútvonalainak jórészét és lakosságának egyharmadát. Több mint 3 millió magyar anyanyelvű, magyar identitású polgára került a határok mögé, elszakítva az anyaországtól. A nemzeti tragédiát a magyarság passiójaként, szenvedéstörténeteként élte meg az ország lakossága. Ennek az értelmezésnek már voltak előzményei: az első világháború idején a magyar katonák passiójának a színtereként, magyar Golgotaként

A tanulmány az OTKA 67828 sz. pályázata keretében készült. Fülöp Árpád, Egy nagypénteki misztérium. Az ungvári katholikus főgymnasium értesítője, 1893-94. 52-95. 133 Fülöp Árpád, Csíksomlyói nagypénteki misztériumok, Bp. 1897. Régi Magyar Könyvtár, 3. 131

132

Pintér Márta Zsuzsanna: Magyar Passió Trianon után

jelent meg az olasz hadszíntér, Isonzó és Doberdó (s ennek párhuzamaként így jelenik meg majd a Don-kanyar is). Ezt erősítette meg az a passió-előadás, amely először vitte be a bibliai témát egy budapesti kőszínház műsorára. A Városi Színház (a mai Erkel Színház) mutatta be Georg Fuchs müncheni drámaíró darabját, amelynek itt volt az ősbemutatója. A háború utolsó évében a téma szimbolikus jelentőségű volt, a szenvedés és az áldozathozatal motívuma, a bibliai apokalipszishez mérhető pusztulás érthető módon kapcsolódott össze Krisztus passiójával. Az előadást a hadiárvák és özvegyek javára rendezték, Auguszta főhercegnő volt a fővédnöke, a munka megszervezésére pedig Incze Sándort, a csak néhány éve alapított, de máris nagyon népszerű Színházi Élet című hetilap főszerkesztőjét kérték fel. Budapest legnagyobb befogadóképességű színházépületét ekkor Faludi Gábor bérelte, az ő színházi tapasztalatai és kapcsolatai is hozzájárultak a monumentális előadáshoz. A Nemzeti Színház tagjai játszották a főszerepeket, a statiszták hatalmas (Magyarországon még nem látott, több száz fős) tömegétől kisérve. A statiszták nagy része – a jótékonysági célnak megfelelően – katona volt. A bemutatót Ivánfi Jenő (a Nemzeti Színház művésze rendezte, aki Pilátus szerepét játszotta a darabban. Az előadás elsősorban a vizualitásával hatott, „a renaissance nagy mestereire emlékeztető képek elevenednek meg a színpadon‖ – írta a Színházi Élet – „erős drámai érzékkel megszerkesztett nagyszerű látványosságok a passzió e hatalmas méretű illusztrációi… az Utolsó vacsora megható jelenete pontos másolata Leonardo da Vinci jól ismert, gyönyörű freskójának. Nagyszerűen mozgatja a tömegeket is Ivánfi Jenő, kinek e rendezése Reinhardt híres tömegjeleneteinek elvét követi. 134 Az a kép, amikor Krisztus bevonul Jeruzsálembe, vagy az, amelyikben Pilátus elé viszik és a nép a halálát követeli, a legnagyszerűbb szinpadi produkció. Az „Ecce homo‖ jelenetnél egyébként szintén egy jól ismert, hires kép szolgáltatta a mintát Ivánfi nemesen elgondolt rendezéséhez: Munkácsy Mihály festménye.‖135 A fordító, Váradi Antal, a színiakadémia tanára (aki maga is írt Judás drámát 1876-ban Iskarioth címmel), a Károli Gáspár-féle bibliafordítás szövegét használta fel Krisztus szavainak tolmácsolásakor. Krisztus szerepét a kor legnagyobb színészeinek egyike, Pethes Imre játszotta (a képek és a korabeli kritikák tanúsága szerint egy Dürer-metszet Krisztus alakját Max Reinhardt 1911-ben megrendezte Karl Gustav Vollmoeller Das Mirakel című játékát és Hugo Hoffmannstal Jedermann című misztériumjátékát is. 135 Színházi Élet VII. Évf. 28. szám, 1918. július 14-21. 5. 134

78


látta viszont a néző), Judást Kürti József, Péter apostolt Mihályfi Károly, Annás főpapot Bartos Gyula, a bélpoklost Győző Lajos, a púpost Fehér Ö. László alakította. A női szereplőknél a Máriát játszó Alszeghy Irmát külön is kiemeli a kritika, Paulay Erzsi (Paulay Ede lánya) „teljes illúziót keltett‖ Magdolna szerepében, „női szépségében, mely megjelenését egy Rubens-képhez tette hasonlatossá.‖ Gábor és Mihály arkangyal is női szerep volt (Hettyei Aranka illetve Kelemen Mária játszotta). A kísérőzene Mendelssohn-tól volt, hatalmas kórus és honvédzenekar erősítette a Városi színház zenei erejét. 1920-ban, a trianoni határok lezárása előtt többszázezer menekült érkezett az országba. Köztük volt az erdélyi Peller Imre is, aki Mikófalván, az Egertől 26 kilométerre fekvő, 800 lelket számláló, festői kis faluban telepedett le és itt lett segédjegyző. Talán a Mikófalvát körülölelő, monumentális díszletként is ható hegyek miatt jutott arra a gondolatra, hogy a bajor Oberammergau mintájára a mikófalviak is bemutathatnának egy passiójátékot, és a tervnek megnyerte a falu plébánosát, Tóth Pacific ferences szerzetest és a kántortanítót, Kalivoda Kálmánt is.136 Oberammergauban 1634-től rendeztek passióelőadásokat a 30 éves háborúban kitört pestisjárvány emlékére. 1680-tól kezdve 10 évente került sor az egész falut mozgósító népi játékra, 1920-ban azonban az esedékes előadás elmaradt, így ez is ösztönözhette a „Magyar Oberammergau‖ vízióját (igaz, hogy végül is 1922-ben ott is pótolták a bemutatót). Évszázadokig egy késő-középkori passiójáték-szöveget játszottak Oberammergauban, a 19. század közepén azonban a falu plébánosa új szöveget írt a passiójátékhoz. Ezt fordította le Peller Imre137 1922-ben. Az új passiószöveg

sokkal

szikárabb,

mint

a

középkori

volt,

nincsenek

benne

ördögjelenetek, prefigurák, vagyis ószövetségbeli előképek, és nincs benne humor sem, ami a középkori passiókból sosem hiányzott, s ami segített abban, hogy egy univerzális világkép, a hétköznapi élet teljessége jelenjen meg az előadásokban. Ezt kéri számon a szövegtől Alszeghy Zsolt is, a magyar passiójátékok kiváló ismerője, aki maga is adott ki autentikus csíksomlyói passiószövegeket 1913-ban.138 Véleménye szerint sokkal jobb lett volna egy több száz éves magyar passiószöveget választani a A mikófalvi passiójáték történetéről a legrészletesebb összefoglaló: Fejős Zoltán: Passiójáték rendezés, avagy a magyar falu felfedezése. In: Mir-susné-hum. Tanulmánykötet Hoppál Mihály tiszteletére(Szerk. Csonka-Takács Eszter, Czövek Judit, Takács András) Akadémiai kiadó, Bp. 2002. 721-742. 137 Jellemző a korabeli hangulatra, hogy külön is kiemelik a források a fordításban közreműködő zsidó főjegyző alakját, aki a kommün idején sem kompromittálódott, és jó magyar hazafiként segítette a tervet. 138 Alszeghy Zsolt – Szlávik Ferenc: Csíksomlyói iskoladrámák, Bp. 1913. Régi Magyar Könyvtár 32. 136

79


német helyett. Ráadásul az oberammergaui szöveget meg is húzták, még jobban leegyszerűsítették a mikófalvi adaptáció során. A gyakorlatlan fordító nem tudott mit kezdeni a germanizmusokkal, a nehézkes, körülményes mondatok távol vannak a beszélt nyelvtől, de távol vannak a költői nyelvtől is,139 ennek ellenére a szöveg 1922ben nyomtatásban is megjelent. 140 A kezdeményezés nem indult többnek, mint a falusi emberek vallásos érzését megerősíteni hivatott, egyszeri alkalomnak, ami nagyon megfelelt annak a szellemiségnek, amit Szent Ferenc is képviselt. A ferences rend a 13. század óta nagyon sokat tett azért, hogy a népi vallásosság áhítatkeltő műfajai minél szélesebb körben juthassanak el az egyszerű emberekhez, ezt szolgálták a ferencesek által írt drámai laudák (ilyen pl. az Ó-magyar Mária-siralom), a dramatikus prédikációk (nálunk Temesvári Pelbárt és Laskai Osvát ennek a műfajnak az európai hírű képviselői), illetve a misztériumjátékok (s ezen belül a passiójátékok) is. Amikor azonban a lapokban megjelent egy rövid tudósítás a tervről, a vállalkozás hirtelen országos érdeklődést és politikai támogatást kapott. „A magyarság keserves vergődése és kínlódása különösképpen fogékonyakká tette a magyar szíveket a legnagyobb szenvedőnek, a szomorú Isten-embernek a drámája iránt. Az ember, amikor már-már roskadozik a megpróbáltatások keresztje alatt, elzarándokol lélekben a Golgotára, hogy onnan, szomorú szenvedései láttára erőt gyüjthessen. Ezért időszerű a vérző Csonkamagyarországban a magyar passiójáték gondolata„- írta az Egri Népújság, 1922. június 17-én. A kezdeményezés kicsúszott a helyi szereplők kezéből, Mikófalvára sorra érkeztek az újságírók, s nyomukban a vállalkozók és a kéretlen tanácsadók is. „A vallásos célzatú terv hamarosan kitudódott: hírt vett róla a főváros, elsősorban a nagyváros legfürgébb néprétege: az ügynökök." – írja Alszeghy Zsolt,141 s ennek következtében a szerény tervből nagyszabású üzleti vállalkozás lett.Rábeszélték az előadás szervezőit, hogy alakítsanak Passió Társulatot (részvénytársaságot) a terv megvalósítására. A Társaság elnöke Tóth Pacific, ügyvezető igazgatója Peller Imre lett. Morandini Mihály és Balla Árpád vállalkozó biztosították a tőkét a programhoz. Emellett az Áruforgalmi Rt. vezérigazgatója, Wiedermann Ferenc és a Géniusz Rt. (a kor egyik legnagyobb lapEgyetlen rövid példa: „PILÁTUS: Mit hozol az én szeretett hitvesemtől? CLAUDIUS: Ő üdvözöl téged és kéret, hogy ne engedjed halálra szánni azt az embert, aki bírói széked előtt bevádoltatott. Neki borzalmas álmai voltak ez éjszakán az emez ember sorsa felett való aggodalomtól.‖ 140 Mikófalvai Passió Játékok. Szövegét írta: D‘Ehrenberg peller Imre, a kísérő zenét írta: Szlatinay Sándor, rendezte: Fejős Pál, a díszleteket tervezte: Pán József. Budapest, Bárd Ferenc és fia, 1922. 141 Alszeghy Zsolt, Passiójátékok Magyarországon. Magyar Kultúra X. 1922. 356-358. 139

80


és könyvkiadója) is beszállt a megvalósításba. Az Áruforgalmi Rt. biztosította a büfét, a szállodai férőhelyeket, a Géniusz Rt pedig a jegyárusítást. A tervben ekkor már egy monumentális produkció szerepelt, hatalmasabb, mint az oberammergaui, többszáz előadással, profi és amatőr színészekkel, komoly művészi háttérrel, komoly anyagi haszonnal. A passiójátékokat legalább 10 évre tervezték, a tervek szerint „Mikófalva a magyar falu kultúrgócpontja‖ lett volna. A Passió Társaság tagjai maguk 100 000 korona tőkét adtak össze és a szervezők saját vagyonukat is elzálogosították. A passiójátékok fővédnöke Csernoch János hercegprímás, Szmrecsányi Gyula egri érsek, P. Zadravecz István tábori püspök (ferences szerzetes), Vass József miniszter és Gárdonyi Géza lett. A pesti vállalkozók és szakemberek 1922 tavaszán kapcsolódtak be a kivitelezésbe. "A minap Pesten járt Peller Imre mikófalvai segédjegyző, hogy a Mikófalván rendezendő passiójátékok ügyében megbeszélést folytasson Fejős Pál filmrendezővel és Pán József díszlettervezővel. A megbeszélés eredménnyel járt s már el is utaztak, hogy munkájukat megkezdjék."142 A szervezők (az oberammergaui passiókról készített film sikere nyomán) mindenképpen filmre akarták venni a produkciót, ezért volt szükség filmrendező felkérésére. A terv szerint "A hatalmas színjátékról, amelyben 1500-2000 ember mozog az óriási természetes színpadon, az Astoria-filmgyár készít felvételeket, ezeket a Pathé-revü útján az egész világon fogják játszani." – ez a film azonban végül nem készült el, de az előadásról bőséges fotóanyag maradt fenn. Az ekkor még csak 24 éves Fejős Pál (1897-1963), a később Amerikában világhírűvé lett filmesetnográfus a Mobil filmgyárban rendezett némafilmjeinek és némi színházi hírnevének köszönhetően került a szervezők látóterébe. A szereplők kiválasztása, betanítása kezdetben még a kántortanító feladata volt, 1921 őszén indultak meg a próbák. Jézust Kovács Gábor Nándor 22 éves földműves játszotta, Máriát a 17 éves Kovács Turmándi Gizella, Judást a 21 éves Kovács Nagy Miklós, Magdolnát Kelemen Bucsi Rozália, Pilátust Kalivoda Kálmán, a kántortanító alakította, Kaifást Kovács Elemér személyesítette meg. (1964-ben Bakó Ferenc magnófelvételeket készített a szereplőkkel, az anyag ma a Dobó István Vármúzeumban található.143) A szereplők közül még hárman éltek (Kovács Banó Sándor, aki Annást, Kovács Nagy Miklós, aki Júdást, és Kovács Vana Ferencné, aki

142 143

Fejős, i.m. Adattár, 3495-2002. Fejős, i.m.

81


Veronikát alakította), amikor 1985-ben Tóth Sándor felkereste a falut egy ünnepi riport miatt húsvét idején.144 A rendezés munkáját Fejős Pál ( „a Star filmgyár főrendezője‖) végezte, de segítségére volt Szeghő Endre (1877-1933), a Belvárosi Színház (nagyrészt epizódszerepeket játszó) művésze is.145 A rendezés elsősorban a tömegjelenetekre fókuszált, többen kiemelik, hogy filmszerű jelenetek, látványos megoldások jellemezték, de a sokszor túlságosan mesterkélt beállítások rontották a játék természetességét. Az előkészületekről az Egri Népújság egész oldalas riportot közölt. 1922. május 23-án.146 A Kálvária-hegyet levágták, oldalába egy 6000 (más források szerint 3-5 ezer, de az Érdekes Újság tudósítója szerint pl. 10 000) néző befogadására alkalmas, negyed félköríves amfiteátrumot építettek, amihez 400 lépcsőfok vezetett fel hatalmas kanyarulatokkal. Elől tribünök és páholyok voltak az előkelő nézők számára. A színpadhoz négy és fél vagon fát adományozott a putnoki faárutelep, a színpad háttérben a Bélkő hatalmas tömbje látszódott. A nézőtér megépítésében helybeli és tiszafüredi kubikosok dolgoztak. Idézek egy korabeli leírást: „Hatalmas színpad, melynek az ég a mennyezete. Jobbról, balról dombok zöld kulisszái emelkednek. Lent, az aljban fából összerótt kapu van. A tetején fakereszt. Cementlépcsők visznek föl a nyílt színpadig. A hullámos gyepszőnyegen szerpentin kanyarog‖, kertészek ültetik a palántákat, virágokat.147 A nyári hőség azonban nem kedvezett az előadásoknak, a letarolt domboldalon nem volt árnyékos hely a nézők számára, a szeptemberi látogatók már csak kiégett, száraz füvet találtak a pálmák és a virágok helyén. A játszóhely kör alakú volt, rajta Kaifás háza, a gidroni kapu, Pilátus oszlopcsarnokos háza, jobbról az Olajfák hegye, balról a Golgota volt látható. A műszaki munka Széchy György tervei alapján készült. A játék színpadi kompozícióját Pán József (1900-1956) tervezte, aki Udvary Dezsővel, a szolnoki művésztelep festőjével együtt festette meg a messziről is jól látható, nagyszabású színpadképeket, bár a kritikák szerint a monumentálisnak szánt díszletet is agyonnyomta a völgy és a hegy panorámája. A művészek – a tudósítások szerint – "alapos tanulmányozással kutatták át előbb a nemzeti, néprajzi és szépművészeti múzeumok gyűjteményeit" a Tóth Sándor, Passiójátékok Mikófalván (1922-23-ban). Új Ember 1985.12. sz. 5. A mikófalvi premiere, Nemzeti Újság, 1922. június 11. 7. 146 A magyar Oberammergau, Egri Népújság, 1922. május 23. 1-2. 147 Egri Népújság, 1922. május 23. 1. 144 145

82


minél hitelesebb szcenika érdekében.148A falu lakossága ekkor földművelésből (gyümölcstermesztésből) és háziszőttes-készítésből élt, így a díszletekhez a házilag szőtt vásznat a helybeliektől vásárolták meg.149A jeruzsálemi jelenet hátterét az Operaháztól kölcsönözték.150 A jelmezek is a fővárosból érkeztek, az Astoria filmgyárból,

a

Nemzeti

Színházból

és

a

Lakatos-féle

jelmezkölcsönzőből,

kölcsönzésük több mint 150 000 koronába került. Az egyik visszaemlékező szerint a ruhák egy részét Munkácsy Mihály Krisztus Pilátus előtt című képéről másolták a színházi szakemberek151. A darab zenéjét "keleti motívumokból fölépítve" Szlatinay Sándor komponálta. Játszott a miskolci és egri gyalogezredek honvédzenekara, közreműködött egy helyi földművesekből összeállított kórus, valamint - egyes hírek szerint - egy 400 fős operai énekkar is.152 Nagyon ellentmondóak az adatok arról, hogy a 10 képből álló passiójátéknak végül is hány szereplője volt. Az első híradások a bemutató

kapcsán

120-140

szereplőről

és

1000-1200

statisztáról

szóltak

(„Oberammergauban csak 500 szereplő működik, nálunk 1000-en felül!‖ – adja hírül az Érdekes Újság), később azonban már azt olvashatjuk, hogy a tömegjeleneteknél kb. 300 ember lehetett a színpadon, később pedig már csak 30-40 ember „lézeng‖ illúzióromboló módon az előadásban. A statisztálásért ugyanis napidíjat ígért a Passió Társaság, később azonban nem fizették ki a szereplőket. A játék nyilvános főpróbáját 1922. május 25-én, áldozócsütörtökön tartották, a bemutató 1922. június 10-én, illetve 11-én (vasárnap) volt. Több adat is szól arról, hogy eredetileg június 4-re volt kitűzve a bemutató (ez pontosan egybeesett volna a trianoni békediktátum aláírásának napjával), de nem végeztek az előkészületekkel. Nagy propaganda előzte meg a bemutatót, aznap pl. a Szózat című politikai napilap rövid történeti áttekintést adott a passiójátékok történetéről, a műfaj sajátosságairól és természetesen az oberammergaui passiókról. A budapesti lapok is tudósítókat küldtek a premierre. Az Érdekes újság pl. részletesen bemutatta a falu nevezetességeit, az itteni népviseletet, és rajzokat közölt a szereplőkről és a játék szervezőiről is. A június 10-11-i előadásra különvonatok indultak Budapestről reggel 7 órakor (ezek este vissza is hozták az utasokat). A különvonatokra 50%-os kedvezménnyel Tóth Kálmán: Mikófalva, a magyar Oberammergau. Érdekes Újság, X. évfolyam, 25. sz. 12-14. Fejős i.m. 150 Tóth Kálmán, i.m. 13. 151 Tóth Sándor, i.m. 5. 152 Tóth Kálmán, i.m. 13; Tordai Ányos, A mikófalvi passiójátékok mérlege. Magyar Kultúra, 1922. 746. 148 149

83


lehetett jegyet venni: a kereskedelmi miniszter elrendelte, hogy a passiójegy felmutatása ellenében az összes állomáson fél áru jegyet adjanak ki Mikófalvára és vissza. Az utazásra kiadott jegy 6 napig volt érvényes, Budapesten és Egerben 1-1 napra meg lehetett szakítani. A falunak nem volt vasútállomása, a passiójátékok idejére ideiglenes tábori vasútállomást építettek a bélapátfalvai vasútvonalon. A szervezést, a jegyárusítást a Magyar Géniusz Rt vállalta, de a magyar posta hirdetőirodájában, a főpostán és a Szent István Társulat könyvesboltjában is lehetett jegyeket vásárolni az előadásra.153 A jegyek ára 100, 200 és 300 korona volt, a különvonatra 200, 350 és 1150 koronáért lehetett jegyet váltani. Egyetlen előadás (a napidíjak, a bérleti és kölcsönzési díjak, az építkezés költségei stb. miatt) 250 000 koronába került, s mivel a Passió Társaság tagjai nem ellenőrizték a jegyeladást és feltétel nélkül megbíztak a szervezőkben, a bevétel egy része eltűnt, és már a kezdetektől kódolva volt a produkció hatalmas vesztesége. „A Budapest felől érkező vendégeket Tóth Pacifik ferencrendi atya, plébános fogadta az állomáson. A miskolci katonazenekar a Himnuszt játszotta. A falu – végestelen végig – fel volt lobogózva és a nép kendőlobogtatással fogadta a vendégeket.‖154 A két különvonaton ott voltak a kultuszminisztérium és a hadügyminisztérium megbízottai, a kormányzó kabinetirodájának néhány tagja, eljött több egri kanonok is. Zöld lombokkal díszítették fel az utakat, autóval, kocsival és gyalog is rengetegen érkeztek a faluba. Az előadás délután 3 órakor kezdődött és 6 órán keresztül tartott. A Nemzeti Újság kiküldött tudósítója 1922 június 11-én számolt be a premierről „Az egész országból jöttek az előadásra” „A parasztszereplők nagyszerűen beváltak‖ alcímmel. A tudósító szerint a kínszenvedés jeleneteinél „egyszerű parasztasszonyok hangosan zokognak, s legújabb divat szerint öltözött urihölgyek illatos zsebkendővel törülgetik szemüket.‖ A passiójáték végeztével a szereplők hangosan, együtt mondták el a Hiszekegyet.155 A politika mindent megtett azért, hogy az előadásokat minél többen láthassák: a tisztviselők arcképes igazolványuk felmutatása ellenében 50%-os kedvezménnyel vásárolhattak jegyet, s nemcsak a bemutatókra szerveztek különvonatokat, hanem később is. Szombaton és vasárnap 13 órakor különvonat indult Egerből, (visszafelé este 10 kor indult a vonat) június 25-én pl. az Angolkisasszonyok Intézete bérelt ki A passió-játékok bemutatása, Szózat, 1922. június 4. 21. Csabai István, A passiójátékok, Szózat, 1922. június 11. 9. 155A mikófalvi premiere, Nemzeti Újság, 1922. június 11. 7. 153

154

84


egy teljes szerelvényt, de a fennmaradó 250-300 helyre egri polgárok is jelentkezhettek. Július elején Kecskemétről, július 23-án Pécsről érkezett különvonat Mikófalvára. Az Egri Népújság szerint ezeknek az utaknak a célja ‖a tiszta gyönyörködtetés mellett az, hogy erkölcsi és anyagi támogatással lehetővé tegyék eme színtiszta, ősi faj magyar nép művészetének fejlesztését és tökéletesítését.‖156 Pécsről, „a nemrég felszabadult derék magyar városból‖ 22-én reggel 9-kor indult el egy 150 fős társaság P. Károlyi Bernát helyettes házfőnök és Kelemen Andor plébános vezetésével Egerbe, a társaságban ott volt a pécsi állomásfőnök és családja, több tanár, főorvos, katonatiszt. A vonat reggel ért a városba, ahol 9-kor szentmisén vettek részt a vendégek, majd megtekintették a Líceumot és a várat, tisztelegtek az Egri csillagok írójánál, és a déli vonattal mentek tovább Mikófalvára.157 Debrecenből egy 50 tagú társaság, a Szepesi Társaság tagjai jöttek el egy vasárnapi passió-előadásra. Emellett demonstratív módon eljött Mikófalvára a magyar politikai elit is. „Egyetlen előadásról sem hiányzanak közéletünk előkelőségei. A szombati előadást Eger város intelligenciáján kívül Huszár Károly volt miniszterelnök nézte végig feleségével. Vasárnap ott láttuk a nézőtéren Ilosvay Bálint belügyi államtitkárt, Martinovics Imre helyettes államtitkárt, Kuhárszky Lászlót, az Országos tűzoltó szövetség főtitkárát, Schlachta Margit volt nemzetgyűlési képviselőt. – írja az egri lap. Az 1922. július 9-i előadást Rakovszky Iván belügyminiszter, Serényi Béla volt kereskedelmi miniszter, Odescalchi herceg és több más politikus és „közéleti nagyság‖ is megtekintette.158 Korábban már a nézők között ott volt Gratz Gusztáv volt külügyminiszter és József főherceg is. 1922. júniusától szeptember közepéig minden szombat-vasárnap volt előadás, kb. huszonötször játszották el a passiót, összesen legalább 25 ezer ember előtt. 159 A lelkesült hangú beszámolók szerint az előadás híre egész Európát bejárta, s Mikófalva a magyar nép öntudatának, lelki nagyságának szimbolikus kifejeződése lett: „ma már Ausztriában, Németországban, Angliában stb. is szervezkednek nagyobb társaságok a mikófalvi passiójáték megszemlélésére. Nem kicsiny dolog ez még politikai és irredenta szempontból sem. Hiszen annyira legázoltak ellenségeink! S nekünk nagy nyereség, ha a győzők is látják: milyen nagy lelki értékek vannak az

Egri Népújság, 1922. július 12. 3. Egri Népújság, 1922. július 23. 2. 158 Egri Népújság, 1922. július 11. 3. 159 Fejős, i.m. 156 157

85


egyszerű magyar földmívesben, aki egész héten a földet turja, s a mezőn dolgozik.‖ 160 „A maroknyi magyarság a kálváriát járja és passiót játszik.‖ A beszámolók mindegyike tartalmaz ugyanakkor kritikai megjegyzéseket (még ha nagyon óvatosan is) az előadás művészi színvonalára. „A mikófalvi passiójátéknak – ha vannak is kisebb fogyatkozásai – határozottan jövőt lehet jósolni.‖161 – írja az egri lap. „Az a meggyőződés töltött el mindenkit, hogy rövidesen harmónikusabb és csiszoltabb passiójátékban lesz részünk Mikófalván.‖ – írja a budapesti. Az előzetes információk alapján a nézők többsége valami csodát várt, s helyette egy nem túl veretes (és rosszul hallható) szövegű, amatőr színészekkel megvalósított színházi előadást kapott, kényelmetlen szabadtéri körülményekkel. „Meg kell vallanom, hogy nagyrészt csalódtam, de meglett szívemnek ő gyönyörűsége is „- írja pl. Havas István, az Élet című katolikus szépirodalmi lap tudósítója. Hiányolja a költői szöveget, furcsállja, hogy a szervezők nem kértek segítséget Gárdonyi Gézától. „Ha ezt a derék falusi intelligenciát egy olyan elme instruálja, mint az övé, itt egy nagy magyar eseményről beszélhetnénk‖. Mégis talál pozitívumot az előadásban:‖ami nagy itt, az a magyar nép értelmessége, csodás nyugodtsága és plaszticitása, ahogy szemünk előtt játsza a világ legfelségesebb és legeljátszhatatlanabb

drámáját….Amiben nem

csalódtam, a magyar anyag. Azok a remek magyar emberek, akik ott játszanak s akiknek egyszerű tájszólása mögül mégis csak megrezdül a nagy misztérium egy-egy csodálatos varázsa".162 Mivel a produkció nem szerves fejlődéssel – akár generációkon keresztül – született meg, és a játszóknak semmiféle előzetes színpadi gyakorlatuk nem volt, az előadásból hiányzott a profizmus, de a "népi lélek vallásos átérzése" is. 163 A falusiak egy része elutasította a passió színpadi bemutatását, a hónapokig tartó aszály nyomán arról suttogtak, hogy a rossz időjárás Isten büntetése. A nézők egy részére azonban nagy hatással volt a bemutató, ahogy többen is írják, hangos zokogás kísérte az utolsó jeleneteket. A visszaemlékezések szerint az előadásra érkező parasztasszonyok ereklyeként vitték magukkal a passió díszletének forgács-darabkáit, és nem hiányzott az igazi megtérésnek (a legendaképzésben is fontos) mozzanata sem. Marton Boldizsár (karmelita szerzetessé lett) dunántúli tanár életében ekkor, egy mikófalvi Mikófalvára! 1922. július 8. Mikófalvára! 1922. július 8. 162 Havas István, A mikófalvi passiójáték. Élet, XIII. évf. 283. 163 Alszeghy, i.m. 357. 160 161

86


passióelőadás hatására indult el az a folyamat, amely a szerzetesi fogadalmához vezetett. Önéletrajzából idézi Tóth Sándor: „Egy újsághír lekötötte a figyelmemet: passiójátékok Mikófalván. Egyszerű palócok játsszák el az egész szenvedés történetét. Mind gyakrabban feltűnt: nem vagyok a magam ura. „Valaki vezet, fogja a kezem, indít. Most is így volt. Már robogtam is Egeren át a palóc faluba. Gyönyörű júliusi vasárnap volt…[Az előadáson] megszűnt számomra minden, a világ, az emberek, az események. Nem érdekelt senki, semmi, csak egyetlen egy, Jézus. Palóc ember adta a szerepet. Magas, sovány, szép szál férfi, teljesen hamisítatlan palóc kiejtéssel. Nem ő volt, mert nekem egészen Krisztussá lett.‖164 Magukra a szereplőkre is rendkívül mélyen hatott az előadás („Azt nem lehet elmondani mi volt, mit éreztem, amikor szerepeltem.‖ – emlékeznek még 60 év elmúltával is), és későbbi sorsukat is befolyásolta a passió. 165 Volt, aki még a halálos ágyán is visszaidézte a játékot: „Én a passióban sokszor segítettem az Úrnak, most kérem, hogy ő segítsen rajtam‖ – mondta a Cirénei Simont játszó parasztember a falu plébánosának 1983-ban.166 Ahogy teltek a hetek, úgy lett egyre összeszokottabb a játék, de úgy lett egyre egyszerűbb a színpadkép és egyre rövidebb az előadás is. A hosszú gyalogút után a nézőtérre érkező, a hőségben a több száz lépcsőt megmászó látogatók csalódtak a díszletekben és az előadás monumentalitásában is. Az utolsó előadásokon már csak lézengtek a statiszták, a játékidő alig 2 óra lett, a nézőtéren pedig már csak 6-700 néző ült. Mindehhez hozzájárult a rossz közlekedés is (volt olyan előadás, ami után 3 órát kellett várni a vonatra). Hiába volt legalább 5 milliós a jegybevétel, a díszletek egy részét fegyveres őrök vigyázták: senki sem fizette ki őket, 4 millió korona volt kifizetetlen a szezon végeztével. „Morandini egy zsák pénzzel a tengerentúlra szökött‖ – emlékezett az egyik szereplő 1985-ben.167 A jóhiszeműen aláírt szerződésekben minden anyagi felelősség a Passió Társulat tagjaira hárult, a pesti szervezők viszont még hónapok múltán sem számoltak el a bevételekkel. Az ő számukra valószínűleg hasznot hozott a befektetés, ugyanis szerették volna folytatni az előadásokat, de már

Tóth Sándor, i.m.5. A Krisztust játszó szereplő később feleségül vette a Magdolnát játszó Kelemen P. Rozáliát. Tóth Sándor, i.m.5. 166 Tóth Sándor, i.m.5. 167 A nyilatkozó szerint Morandini Mihály nem mérnök-vállalkozó, hanem a bükkszenterzsébeti jegyző volt. Tót Sándor, i.m. 5. 164 165

87


nem a távoli Mikófalván, hanem valahol Budapest közelében, az átköltözésre azonban nem voltak hajlandóak a falu lakosai, így a passiójátszás abbamaradt.168 Azonban két év múlva a Nemzeti Színház új igazgatója, Hevesi Sándor újra felelevenítette a passiójátszást, méghozzá az Alszeghy Zsolt által is hiányolt, értékes középkori szövegek közül választott a bemutatóra.169 Az Arnoul Gréban által írt, 1452 körüli passiót ugyancsak Váradi Antal fordította le, és nagyon jó szereposztásban került színre 1924. április 12-én és a következő két évben is. Hevesi 1929-ben egy kortárs osztrák író misztériumjátékát mutatta be (Kosztolányi Dezső fordításában), Új Passiójáték a mi urunk Jézus Krisztus követéséről címmel. Két év múlva már egy – a címében is Trianonra és a magyar politikai-társadalmi helyzetre reflektáló – új bemutató következett. Vojnovich Géza Magyar Passio című darabja nemcsak a Nemzetiben volt nagy siker, de 1931. június 13-án a szegedi Dóm téren is ezzel a darabbal nyílt meg az első szabadtéri játék ünnepi műsora, s 1942-ben a Kolozsvári Nemzeti Színház is ezzel köszöntötte Észak-Erdély visszacsatolását. A passió fiktív kerete egy 1465-ös kassai misztériumjáték előadása (utalva a XV. századi magyarországi misztériumjátékokra), de megjelennek benne a magyar szentek is, hogy együtt imádkozzanak az „árva nemzetért‖.170 Jézus szerepét - akárcsak a korábbi előadásokban - Ódry Árpád játszotta. 1940-ben Csanády György INRI című húsvéti színjátékát mutatta be a Nemzeti, ekkor már Németh Antal igazgatása alatt, Jézust Abonyi Géza (ő is játszotta már ezt a szerepet 1924-ben), Judást pedig Major Tamás személyesítette meg. A Nemzeti Színház utolsó passió-előadása 1943. áprilisában volt, amikor újra elővették Gréban hatalmas vízióját – a doni katasztrófa, a háborús kataklizma megélésekor ugyanúgy ez volt az autentikus színházi kifejezési forma, ahogy az első világháború idején. A passióműfaj két évtizedes virágkorát az 19201940 közötti Magyarországon többféleképpen is magyarázhatjuk. A politikai, társadalmi és a vallási okok, a „keresztény kurzus‖ kialakulása mellett volt egy társadalom-lélektani oka is. Ahogy Székely György írja: „A misztériumjátékok „konfliktusainak‖ végső megoldása mindig a csoda – a Megváltás, az Üdvözülés

A Trianon utáni időszakban ugyanakkor minden nemzeti témájú előadás politikai felhangot kapott. 1922. február 22-én pl. New Yorkban egy magánvállalkozás keretében bemutatták a János vitézt Fedák Sári és Beregi Oszkár főszereplésével, s amikor az utolsó felvonásban János vitéz kibontja a magyar zászlót a színpadon, olyan zokogásban tört ki a nézőtér (és a szereplők) hogy percekig nem lehetett folytatni az előadást. (Magyar Színháztörténet 1920-1949, Főszerk. Székely György, szerk. Gajdó Tamás, Bp. Magyar Könyvklub, 2005. 834. 169 Székely György: Misztériumjátékok a Nemzeti Színházban = Székely György, Mozaikok. Hét évtized színháztörténeti írásaiból. Bp. 2009. 170 Székely, i.m. 243. 168

88


csodája. Valami, ami kívül esik az emberi erőfeszítések lehetőségein. Megerősíti nézőiben az etikus-vallásos magatartás szükséges voltát, de a megoldást az isteni kegyelemre

bízza.

A

„csodavárás‖

lelkiállapotát

erősíti.

A

szabadulást

a

transzcendencia világától várja. A magyarság éppen adott történelmi állapotában nyilván hasznosnak bizonyult minden ilyen tartalmú „üzenet.‖171 Tíz évvel a mikófalvi passiójáték után megszületett a Budapest környéki népi játék is. 1933-ban Budaörs lakói rendeztek német nyelvű passió-előadást Bató Géza tanító vezetésével, a Kőhegyen levő kis kápolnánál. 1934-től már két nyelven játszottak - egy kb. 200 fős amatőr társulattal -, mintegy 10 éven keresztül. Krisztus szerepét Bató László, a tanító színinövendék fia alakította, az előadáshoz szükséges pénzt a falusi gazdák adták össze.172 A korabeli tudósítások szerint erre az előadásra is érkeztek az ország minden részéből nézők, de a politika már nem sajátította ki a kezdeményezést, így az megmaradhatott annak, aminek indult: egy falu vallásos ünnepének.173

Székely, i.m. 251. Az előadásról fennmaradt egy néhány perces filmtöredék, amely a Nemzeti Filmarchívumban található. 173 A budaörsi passiójátszást 2000-ben újra felelevenítették, Dér András rendezésében egy autentikus csíksomlyói passiójátékot mutattak be a Nemzeti Színház színészei, amelynek a szövegét 1995-ben adtam ki: Húsvéti játék Ábrahám és Krisztus áldozatáról (1765) In: Iskoladrámák. (Szerk. Demeter Júlia). Bp. 1995. Unikornis Kiadó, (A magyar dráma gyöngyszemei 4. Sorozatszerkesztő: Kerényi Ferenc) 63-119. 171

172

89

Kamarás István

Vallásosság, életfilozófia, ízlés

1. Társadalmi pozíció, habitus, vallásosság Amikor Bourdieu társadalmi pozíció térképére rávetíti az életstílus-térképet, a szabadfoglalkozású diplomások (ügyvédek, orvosok, művészek, tudósok) életstílusát, a lakásokban található zongorát és zongorajátékot, a bridzspartikat, a golfot, a vízisíelést és a whiskyt jelöli meg ezen életstílus jellemző jegyeinek, a szakmunkások körében viszont a futballt, a sörözést, a snapszlit, a horgászást és a tangóharmonikát (2002:17). Vajon mennyiben jellemezhető-e a katolikus, református, Jehova-tanú, buddhista vagy Krisna-tudatú hívek életstílusa ilyen fajta elemekkel? Úgy tűnik, Andrew Greeley tézise bátoríthat ilyen természetű hipotézis megtételére. A protestáns és a katolikus képzeletvilágot összehasonlítva Greeley (2000) azt bizonyítja, hogy a katolikusok − a protestánsokéhoz képest szakrálisnak nevezhető − képzeletvilága

jelentős

mértékben

gazdagabb

képekben,

illusztrációkban,

történetekben, szertartásokban. Márpedig az ilyen képzeletvilágú ember a többieknél (köztük például a protestánsoknál) jóval inkább hajlamos a világ dolgaiban Isten jelenlétét érzékelni. Greely meggyőzően bizonyítja, hogy a katolikus képzeletvilág sajátos katolikus életstílussal jár együtt. Így például az Egyesült Államok katolikusai a protestánsokhoz képest jobban szeretik és ―gyakorolják‖ (hallgatják, nézik, olvassák) az operát, a klasszikus zenét, a képzőművészetet, a tánc, gyakrabban járnak partikra, bárokba és más szórakozó helyekre, gyakrabban töltik együtt szabadidejüket barátaikkal és szomszédikkal. És ez még nem minden, ugyanis ezen kívül még szexuális életük is intenzívebb és kreatívabb. Továbbá a katolikusok valamivel optimistábban nézik a világot, nagyobb arányban gondolják úgy, hogy egy jó embernek foglalkozni kell a világ dolgaival, valamit azt, hogy a művészet istenről szól. Csakhogy mi innen, Európából is jól látjuk, hogy az amerikai protestánsok zömmel fehérek és angolszászok, addig a katolikusok jelentős részben egyfelől a Karibvilágból való színes bőrűek, másfelől írek, olaszok, lengyelek és magyarok. Így aztán gyanítom, hogy a neves szociológus legalább annyira etnikai, mint vallási különbséget regisztrált, és az is egyértelmű, hogy etnikai különbségek jelentős gazdasági, társadalmi és kulturális különbségeket is hordoznak. Kérdés tehát, hogy az etnikumra

Kamarás István: Vallásosság, életfilozófia, ízlés

vagy a vallásosságra jellemző inkább az jól megragadható életstílusbeli, ízlésbeli különbség? Más kérdések is kapcsolódnak az előbbiekhez: Milyen mértékig hat a vallásosság az életstílusra, és persze fordítva? Mennyiben vallási természetűek-e az értékmegragadás aktusai? 2. A kutatásról174 Greeley kutatásához képest 2006-2007-ben történt vizsgálódásom175 körét jelentős mértékben kibővítve nem csak a katolikusok és a Magyarországon hagyományos protestánsok (a reformátusok és evangélikusok), hanem különböző protestáns felekezetek (baptisták, adventisták, metodisták, pünkösdiek 176 és Jehova tanúk177) és nem keresztény vallások (buddhisták, muszlimok, zsidók 178 és két különböző

irányzathoz

tartozó

Krisna-hívők179)

képviselői

vallásosságának,

életstílusának és ízlésének összehasonlítására vállalkoztam. A 20-80 fős csoportokat vallásukat rendszeresen gyakorló, 21-35 éves, felsőfokú végzettséggel rendelkező vagy felsőfokon tanuló

tehát meglehetősen homogén180 csoportokat alkotó

fiatal hívek

alkották. Két azonos életkorú és végzettségű kontrollcsoportot is szerepeltettem: Istenben nem hívő nem vallásos181 és a maguk módján vallásos (vagyis vallásukat rendszeresen nem gyakorló, vallási (egyházi) közösséghez nem (vagy csak nagyon laza szálakkal) kapcsolódók. I. Vallásosság 3. A vallásosság főbb dimenziói Ebben a kutatásban a szokásos nyolc dimenziót szerepeltettem oly módon, hogy a tapasztalati dimenziót érzésekre és élményekre, az intellektuális dimenziót pedig vallási ismeretekre és erkölcsi elvekre bontottam, nyolcadiknak pedig felvettem A kutatás 2005-2007-ben az OTKA támogatásával készült (K60269). Az adatok feldolgozását Bolváry Endre (Bolsoft), a matematikai statisztikai számításokat Bozsonyi Károly végezte. 175 Mely önkitöltős kérdőíves módszerrel történt. 176 Felerészben az Evangéliumi Pünkösdi közösség, felerészben a Hit Gyülekezetének és a belőlük kivált, de velük nagyon hasonló hitelveket valló csoportnak a tagjai. 177 A nem elhanyagolható teológiai különbségek ellenére most némi nagyvonalúsággal kereszténynek tekintem őket. 178 A buddhista minta tagjai a hazákban megtalálható tucatnyi buddhista irányzat közül négyből kerültek ki, legtöbben a Tan Kapuja Buddhista Egyház és a Buddhista Gyémánt Út Közösség hívei közül. 179 A krisnások „hivatalos‖ világszervezethez, az ISKCON-hoz, és a hozzájuk képest szekularizáltabb, és individualistább Magyar Brahmana Misszióhoz tartozó vaisnavák. 180 Amelyekben a nők aránya nagyjából fele-fele volt, vagyis mindegyik csoportban elérte a 40, és nem haladta meg a 60 százalékot. 181 Ugyanis vannak magukat istenhívőnek és ugyanakkor nem vallásosnak tartók. 174

91


a meditációt, melyet

főleg annak autentikus keleti formáját

szerintem nem lehet

egyértelműen sem a rituális, sem a tapasztalati dimenzióba sorolni. Bár az átlagok alapján különbségek nem túl jelentősek, egy-két tendencia eléggé élesen kirajzolódik. A keleti vallások hívei vallásukat több dimenzióban élik meg intenzíven. A hit a protestáns vallások hívei és a Jehova tanúk hívei számára kiemelkedően a legfontosabb dimenzió. A többiektől a buddhisták térnek el leginkább azzal, hogy számukra a meditáció a kimagaslóan legfontosabb dimenzió, a hit pedig feltűnően mellékes. A hitet, ismeretet és az erkölcsi elveket a vallásosság kognitív elemének, az érzéseket, az élményeket, a rítust és a közösséget pedig emocionális elemének tekintve minden kérdezettel elhelyeztünk egy ötfokú skálán annak alapján, hogy vallásosságát mennyire jellemzi a kognitív, mennyire az érzelmi beállítódás.182 A vallás-halmazok közül szignifikánsan különböznek az átlagoshoz képest erősebben kognitív beállítottságú újprotestánsok mind katolikusoktól (3.3), mind hagyományos protestánsoktól, mind pedig a keleti vallásoktól. Az erősen konzervatívok (3.4 és 4.3 közötti

átlagértékek)

is

erősen

szignifikáns

távolságra

vannak

a

modern

keresztényektől, a világias keletiektől (2.9 3.0), gyengén szignifikáns távolságra a mérsékelten konzervatívoktól. Leginkább a Jehova tanúk térnek el a többiektől erősen kognitív beállítódásukkal. Hozzájuk legközelebb a pünkösdiek állnak. A másik krisnás csoport és a zsidók beállítódásuk erőteljes érzelmi regiszterével különböznek szignifikánsan több csoporttól. 4. A „szent dolgok” fontossága Először is megállapíthatjuk, hogy a „varázstalanítás‖ (M. Weber) az iskolázott fiatalok körében korántsem akkora mértékű, mint amekkorára számítani lehetett, még a protestánsok körében sem. Mindemellett a szent dolgok (és az ezekhez kapcsolódó vallási szokások) fontosságának megítélésében jelentősebb eltérések mutatkoztak, mint a vallásosság különböző dimenziói fontosságának megítélésében. A maguk módján vallásosok kivételével

ők érthetően az ünnepet

valamennyi

csoportban a szent írásokat ítélik leginkább szentnek, utánuk a szent zene és az ünnepek következnek, legkevésbé a szent cselekményeket és látványosságokat. Egyértelműen a krisnások körében legnagyobb a szent dolgok terjedelme és súlya, szinte egyetlen sincsen közöttük, mely ne lenne számukra kisebb-nagyobb mértékben 182

Minél magasabb a mutató értéke, annál inkább kognitív jellegű a vallásosság.

92


szent. Hozzájuk

Greeley tézisét igazolva

legközelebb a katolikusok állnak,

legtávolabb pedig az erősen konzervatívnak (ez esetben erősen puritánnak) feltételezett pünkösdiek és Jehova tanúk. 5. Istenkép Meglepő mértékű hasonlóság mutatkozott mind az istenkép, mind az Istennel való kapcsolat személyessége és bensőségessége tekintetében. Egy kivétellel reformátusok (2.7-es értékkel)

a

valamennyi csoport183 tagjainak többsége (3.4 és 3.8

közötti értékekkel) inkább közelinek, mint távolinak érzi Istent. Másképpen: még a legiskolázottabb rétegben

még a protestánsok között

sem találkozhatunk a

protestantizmus M. Weber által megfogalmazott deperszonifikálódott Istenével, aki „minden érzékitől mentes abszolút transzcendens lény lett, aki teljességgel kikerülhetetlen parancsokkal szabja ki öröktől fogva az ember sorsát‖. (Weber, 1982: 131) A vallás-csoportok között csak három viszonylatban van szignifikáns eltérés: a legbensőségesebb istenképpel jellemezhető keleti vallások képviselői, valamint a az ellenkező póluson lévő katolikusok és a hagyományos protestánsok között. 6. A nők vallási-egyházi szerepének megítélése Az erősebben szekularizált vallások (buddhisták, zsidók, maguk módján vallásosok és MBM-krisnások) képviselői fogadják el leginkább (3.7 és 4,3 közötti átlagértékekkel) a nőket a vallási életben, a kisebb-nagyobb mértékben konzervatívak legkevésbé (2.2 3.1). Meglepetésre az utóbbiak között találhatók a reformátusok (3.1) is. A nőknek a vallási és egyházi életben komoly szerepet szánó buddhisták és az MBM-krisnások ebben a tekintetben erősen szignifikáns távolságra vannak modern keresztényektől és a mérsékelten konzervatívoktól is. II. Életfilozófia

7. A világ és az ember megítélése Ebben a tekintetben meglepően nagynak tűnnek a különbségek; ezúttal nem csak a megszokott viszonylatokban, hanem például az MBM-krisnások (4.2) mellett leginkább optimista katolikusok (4.1), valamint és a hazánkban hagyományosnak A Buddhisták esetében mivel számukra Isten nem létezik a kérdést Buddhára vonatkoztattuk. Egyharmaduk Buddhára sem tudta felkínált kategóriáinkat értelmezni, a többiek körében 3.8-as átlagértéket regisztráltam. 183

93


(egyesek szóhasználata szerint „történelminek‖) tekinthető reformátusok (3.3) és evangélikusok (3.4) között is. A leginkább borúlátók a újprotestánsok (2.4 és 3.1 közötti átlagértékek). Egyértelmű, hogy a világ és az ember optimista-pesszimista megítélésében a katolikusok és az MBM-krisnások

egy „blokkot‖ alkotva

szignifikánsan különböznek a mérsékelten és erősen konzervatívok többségétől, akik határozottan pesszimistán látják a világot. A katolikusok (erősen) szignifikánsabban optimistábbak, mint a protestánsok. 8. Fontos dolgok Az értékrend vizsgálatához Sh. Schwartznak (1992) a különböző kultúrák értékrendjében a közös elemeket kereső kutatásához használt tesztjét alkalmaztam .. A felkínált értékekre a zsidók, a muszlimok és a maguk módján vallásosak voltak a legnyitottabbak, legkevésbé pedig a leginkább fundamentalista keresztények és hinduizmus-buddhizmus világához tartozók. Mindemellett igaznak tűnik, hogy a kulturális tőke és az életkor szempontjából nagyjából azonos szinten álló vallások tagjainak értékrendje csak viszonylag kisebb eltéréseket mutat. Legnagyobb egyetértés a legtöbb csoportban legalacsonyabbra értékelt életélvezet-értékek legkisebb mértékű elfogadásában mutatkozik. Az univerzalitás értékek megítélésében a Szent könyv vallásai ( katolikusok, zsidók és a muszlimok), valamint és három keleti vallás képviselői között volt gyenge vagy gyengébb szignifikáns eltérés: ezeket a katolikusok és iszlám-hívők taksálták többre. Az önállóság-ösztönzés értékkör megítélésben csupán az ezeket kevésbé fontosnak tartó ISKCON-krisnások és a szekularizált vallások között észlehető szignifikáns eltérés.

Az életélvezet-értékek minősítése esetében rögzíthetők a

legnagyobb eltérések. A többieknél aszketikusabb és puritánabb erősen konzervatívok mindhárom másik halmaztól (modern keresztények, mérsékelten konzervatívok, világias keletiek) erősen szignifikáns távolságra vannak. Az ebben a tekintetben leginkább aszketikus Jehova-tanúk, pünkösdiek és ISKCON-krisnások, valamint a leginkább hedonista maguk módján vallásosok és nem vallásosok térnek el szignifikánsan a többi csoport többségétől. 9. Felelősségek és kötelességek A felelősségvállalás tekintetében Az egyes vallások között mindössze két viszonylatban állapítható meg szignifikáns eltérés: a sor végén álló muszlimok és baptisták, valamint a legtöbbféle felelősséget felvállaló zsidók, ISKCON-krisnások és

94


Jehova tanúk között. A vallás-halmazok között erősen szignifikáns különbség van a keleti vallások és az újprotestánsok, valamint a világias keleti vallások és a mérsékelten konzervatívok között. A kötelességérzet vonatkozásában jóval nagyobbak (2.2 4.2) a különbségek. Az e tekintetben leginkább elzárkózó Jehova tanúk (2.2) erősen szignifikáns távolságra vannak maguk módján vallásosoktól (3.8), szignifikáns távolságra a katolikusoktól (3.4), az evangélikusoktól (3.6), a buddhistáktól (3.4), és gyengén szignifikáns az adventistáktól (3.4) való különbözőségük. 10. A szexualitás és a szerelem megítélése E tekintetben (legalább is a nyilatkozatok szintjén) értelemszerűen a hagyományos (ISKCON-tag) Krisna-hívők térnek el legjobban a többiektől, akik a házasságon belül is

a kizárólagosan gyermeknemzésre irányuló aktusokon kívül

lényegét tekintve cölibátusban élnek. A szexualitással és a szerelemmel kapcsolatos kijelentésekkel

való

egyetértés

foka

alapján

a

zsidók

(3.8)

bizonyultak

legnyitottabbnak, az ISKCON-krisnások (2.0) és a Jehova tanúk (2.4) a leginkább elzárkózók. Ebben a tekintetben tapasztalható legnagyobb különbség az egy-egy valláshoz tartozó két nemzedék között; szignifikáns a távolság a szexualitás és szerelem irányában az átlagosnál nyitottabb fiatal és az átlagosnál zártabb és az idős katolikusok, reformátusok, evangélikusok, baptisták és nem vallásosok között. Az a tény mindenesetre figyelemre méltó, hogy az ebben a tekintetben eléggé szigorúan szabályozottnak és önszabályozott vélt keresztények közül a huszonéves és magasan iskolázott, ám ugyanakkor kifejezetten buzgón és egyháziasan vallásos réteg ebben a tekintetben nem különbözik nem vallásos társaitól. A szexualitás fontossága megítélésének tekintetében a katolikusok, a reformátusok és a baptisták két nemzedéke között jelentősek az eltérések, különösen a baptisták körében. A Jehova tanúk esetében a fiatalok is a szülők álláspontját képviselik (legalább is a magasabb végzettségűek körében). 11. Egyes szabadidő-tevékenységek A szórakozást szolgáló televíziózást a jó néhány vallás képviselői (például a baptisták, adventisták, Jehova tanúk, ISKCON-krisnások) jó részénél akár egészben

részben, vagy

a vallási tárgyú videók helyettesítik. A tévé és videó-nézésben a nem

95


vallásosok (3.8) állnak az élen, őket maga módján

vallásosok és a modern

keresztények követik, a sor legvégén pedig a krisnások állnak. Jellemző módon184 mindössze 0.9 tizednyi eltérés tapasztalható a tizenhárom csoport között az internet használatban (3.3 és 4.5 közötti értékek). E tekintetben a zsidók állnak az élen (4.5), és mindössze a krisnások (3.0) maradnak le kissé a többiektől. A színházlátogatás gyakorisága mindegyik csoportban alacsony. Az élen a katolikusok (2.8) és a zsidók (2.7), utánuk a nem vallásosok (2.6), a maguk módján vallásosok (2.6) és a hagyományos protestánsok (2.5 2.6), a sor végén a muszlimok (1.4) állnak. Igazolva a Greeley-féle tézist: a színház-, a képtár-, a múzeum- és a műemléklátogatásban és a katolikusok (fiatalok: 3.0, idősek 3.2) állnak az élen, utánuk az evangélikusok (2.8) és a reformátusok (2.7) következnek. Leginkább a muszlimok (1.8), az ISKCON-krisnások (1.9), a metodisták (2.2) és a pünkösdiek (2.2) mellőzik ezeket a tevékenységeket. A zenehallgatás tekintetben is „kiegyenlíti‖ a szórakoztató zenét a vallási szertartásokhoz és a vallási közösségi együttlétekhez kapcsolódó zene; ez utóbbi sok esetben (például a krisnásoknál tánccal egybekötve) egyben szórakozást is jelent. Szórakozóhelyek látogatása terén már jelentős eltérések tapasztalhatók. Meglepő módon a nem vallásos fiatalokat (3.3) is megelőzve Greeley-féle tézist és Hillary Belloc-ot

újólag megerősítve a

katolikusok (3.7) állnak az élen, rögtön

utánuk a reformátusok (3.6) és az evangélikusok (3.4), a másik pólust pedig muszlimok, a krisnások és a konzervatív keresztények képviselik (1.6 és 3.0 közötti értékekkel). Vallási tevékenységek eléggé jelentősek (3.2 és 4.7 közötti értékekkel) az eltérések. A Jehova tanúk és az ISKCON-krisnások élen való helyzete könnyen magyarázható, hiszen előbbiek a missziós tevékenységgel utóbbiak a napi legalább két órányi imádkozással tetemes időt töltenek szabadidejükből vallási tevékenységgel. Az újprotestáns egyházak hívei jóval több időt töltenek el gyülekezetben, mint a hagyományos egyházaké. 13. A humor fontosságának megítélése

184

Ne feledjük, magas fokon iskolázottakról van szó!

96


A legszembetűnőbb talán éppen az, hogy a vallásosok fiatal és képzett csoportjaiban a humor fontosságának megítélésében vallásosokkal

összehasonlítva őket a nem

nem tűnnek földi siralomvölgyben savanyú képet vágó aszkétáknak.

Ismét a három hagyományos keresztény felekezet és a buddhisták azok, akik a maguk módján vallásos és a nem vallásos fiatalokkal együtt a skála egyik, és a Jehova tanúk, a pünkösdiek és a „hagyományőrző‖ krisnások, akik a másik végén foglalnak helyet.185 A „Lehet-e vicc, humoreszk, vígjáték, szatíra témája a vallás, a vallásos megnyilvánulások, az egyház, a vallási közösség és a papok, lelkészek szerzetesek és más egyházi, vallási személyek?‖ kérdésre adott válaszok alapján is eléggé erősek az eltérések az egyes vallások képviselői között. Szignifikánsan különböznek a legnyitottabb zsidók, metodisták és buddhisták a reformátusoktól, a pünkösdiektől, a muszlimoktól és a Jehova tanúktól. Ebben a kérdésben erősen konzervatívok

mint várható volt

az

bizonyultak legmerevebbnek, szignifikánsan különbözve nem

csak a modern keresztényektől és a világias keleti vallások képviselőitől, hanem még a mérsékelten konzervatívoktól is. III. Ízlés 14. A művészettel kapcsolatos beállítódás Jellemzi a művészeteknek életünkben betöltött szerepét és súlyát az a tény, hogy magunk is műveljük: zenélünk, táncolunk, színpadi szerepet alakítunk, festünk, rajzolunk, formázunk, filmezünk, fényképezünk, irodalmi műveket alkotunk. Ezt persze, ha vallásosak vagyunk, tehetjük szakrális tevékenység keretében is templomi zenéléssel, énekléssel, ha krisnások vagyunk, tánccal. Szignifikáns eltérések csak a művészet művelésében az átlagosnál aktívabb mérsékelten konzervatívak és az átlagosnál passzívabb erősen konzervatívak között vannak. Úgy tűnik, hogy a baptisták, adventisták és metodisták esetében a művészet iránti fogékonyság (ez a verskedvelés alapján különösképpen az adventistáknál lehet meggyőző érv) összetalálkozott a gyülekezetbeli énekléssel, zenéléssel, versmondással. Kevés esetben rögzíthettünk az egyes vallások képviselői között ennyi szignifikáns

különbséget,

mint

a

tömegkultúra

és

a

vallási

szempontból

problematikus elitkultúrával szembeni nyitottság vonatkozásában. Legjobban egyfelől Nem csupán a humor e körben leginkább elfogadott művészi értékű megnyilvánulásait (filmvígjáték, színpadi vígjáték, humoreszk, paródia, karikatúra) értékelte magasabbra a vizsgált vallások képviselőinek többsége vagy jelentős része, hanem a humor olyan hétköznapi formáit is, mint a tréfálkozás, bohóckodás, hülyéskedés, ugratás. 185

97


a legnyitottabb zsidók (4.5), buddhisták (4.5), maguk módján vallásosok (4.2) és evangélikusok (4.0), másfelől a legzártabb Jehova tanúk (1.6) és ISKCON-krisnások (1.6) különböznek a többiektől, de még sok más viszonylatban is találhatunk szignifikáns eltéréseket: erősen szignifikáns távolságra vannak az eléggé elzárkózó újprotestánsok mind a katolikusoktól, mind a hagyományos protestánsoktól, miként az leginkább elzárkózó erősen konzervatívok is mind a modern keresztényektől, mind a világias keleti vallások képviselőitől, mind a mérsékelten konzervatívoktól, ugyanakkor a modern keresztények a hozzájuk képest zártabb beállítottságú mérsékelten konzervatívoktól is szignifikánsan különböznek. Közvetlenül is rákérdeztünk a vallás és a művészet kapcsolatára. Legnagyobb mértékben (és erősen szignifikánsan) az élen álló MBM-krisnások (4.2) , és a másik pólust képviselők erősen konzervatívok (Jehova tanúk, pünkösdiek, muszlimok, 2.3 és

2.5

közötti

átlagértékekkel)

különböznek

(ugyancsak

többnyire

erősen

szignifikánsan) a többiektől. Ezen kívül gyengén szignifikáns eltérés van a katolikusok (3.6) és az újprotestánsok (2.8 3.2), valamint a mérsékelten és az erősen konzervatívok között, mindkét esetben az elől állók javára. A művészet életükben játszott fontossága186 tekintetében csupán a pünkösdiek (2.3), valamint a zsidók (3.7) és katolikusok (3.6), metodisták (3.1) és maguk módján vallásosok (3.2) között van szignifikáns különbség. Szignifikáns távolságra vannak a katolikusok (ismét a Greeley tézisét igazolva) az újprotestánsoktól és a keleti vallások híveitől. Ugyancsak szignifikáns különbség van a művészetnek legkevesebb fontosságot tulajdonító erősen konzervatívok és az ellenkező pólust képviselő modern keresztények, valamint a modern keresztények és a mérsékelten konzervatívok között is, az előbbiek javára. A művészetekkel szorosabb kapcsolatba kerülő

erősen

szekularizáltak és a kevésbé szekularizáltak között is szignifikáns a távolság. IV. Összegezés 15. Kapcsolat a független és függő változók között Ha a különböző típusú vallásosságot képviselő vallásokat és felekezeteket tekintjük független változóknak, és az összes vallásra, habitusra, ízlésre vonatkozó

a művészetekkel való kapcsolat erősségét érzékeltető mutató tizenkét féle adatot foglal magába: a regény- és versolvasás, a zenehallgatás, a mozi-, a színház-, valamint a képtár-, múzeum- és műemléklátogatás gyakoriságát, kétszeres súllyal ezek tartalmának minőségét és a művészeti tevékenységet, a kódismeretet, kétszeres súllyal az irodalom-és filmismeret terjedelmét és a művészettel kapcsolatos passzív-aktív beállítódást, háromszoros súllyal a művészi ízlés szintjét.. 186

98


változót függő változóknak, az F-próbák alapján minden egyes változó esetében 0.0001 (az istenkép esetén csak 0.001 szinten) szignifikáns összefüggést találtunk. A F-értékek alapján legerősebb kapcsolatot a szent látványosságok fontossága (25.2), a kulturális attitűd nyitottsága-zártsága (31.1), a hit fontosságának megítélése (23.1), az optimista-pesszimista világ- és emberkép (23.2), a nők vallási életben való szerepének megítélése, (14.1) és az életélvezet értékek fontosságának megítélése (12.4) vonatkozásában lehetett megállapítani. Mindezek megerősítik Greeley hipotézisének helyességét. 16. A vallásosság szerepe Ha a vallásos csoportot három alcsoportja bontjuk: a maguk módján vallásosok,

a

evangélikusok)

hagyományosan és

fundamentalista

vallásosok187 módon188

(katolikusok, vallásosok

reformátusok,

alcsoportjaira,

azt

tapasztalhatjuk, hogy jóval nagyobb a távolság a nem vallásosok és a fundamentalista módon vallásosok között, mint a nem vallásosok és a vallásosok másik két csoportja között, akik között csak néhány esetben van szignifikáns különbség. A maguk módján vallásosok magasabbra taksálják a pragmatikus (különösen az életélvezet) értékeket, szélesebb körben éreznek kötelezettségeket, nyitottabbak a tömegkultúra és a művészet irányában, nagyobb szerepet kívánnak a nőknek a vallási életben, mint a vallásukat rendszeresen gyakorló katolikusok, reformátusok és evangélikusok, akik viszont gyakrabban jótékonykodnak és szorosabbnak érzik a művészet és a vallás viszonyát.

Mindez

bizonyos

mértékig

vallásosságuk

eltérő

arculatával

is

magyarázgató. Láthattuk, hogy a kiinduló Greeley-féle, a katolikusok és protestánsok habitusbeli különbségére vonatkozó hipotézis egyes mutatók alapján részben igazolódott. A katolikusok és a hazánkban hagyományos (európai) protestánsok között csak néhány

bár kulcsfontosságú

változó esetében tapasztalható

szignifikáns eltérés: világlátásuk derűsebb, és szélesebb és gazdagabb számukra a szent jelenségek köre, a szentség szférája. Jóval nagyobb a különbség a katolikusok és olyan protestáns felekezetek képviselői között, amelyekkel kapcsolatosan állította föl Greeley a fényesebben ragyogó katolikus nap tézisét. A

katolikusok és az

újprotestánsok között, mind a vallásosság, mind a habitus, mind a művészetekkel való viszony terén komoly eltérések állapíthatók meg. A katolikusok vallásossága 187 188

Katolikusok, reformátusok, evangélikusok Adventisták, baptisták, metodisták, pünkösdiek, Jehova tanúk, ISKCON-krisnások, muszlimok

99


érzelmekben gazdagabb, de kevésbé közösségi, habitusok optimistább, derűsebb, nyitottabb, rugalmasabb és kevésbé konzervatív, a művészetekkel a kapcsolatos beállítódásuk pozitívabb és fontosabb szerepet játszik életükben. 17. A vallásosság valamint a habitus, értékrend és ízlés összefüggése A független változónak tekintett vallásosságon belül az istenkép bizonyult a legjobban hasonlító dimenziónak, és érthetően ez bizonyult a különböző függő változókkal szemben leginkább függetlennek. Nem túl erős, de azért említésre méltó negatív összefüggést találtam a vallásosság emocionális kognitív jellege és jó néhány függő változó között, és valamivel erősebb kapcsolatot a szent látványosságok, és még ennél is erősebbet a világ és az ember pesszimista-optimista megítélése és a függő változók között. 18. Vallás-alakzatok Az egymástól való távolságuk189 és kis szórás melletti nagyon közeli értékeik alapján a maguk módján vallásosokkal együtt 14 vallási csoport között a következők viszonylatokban találtam a legnagyobb hasonlóságot: a) ISKCON-krisnások és MBM-krisnások, b) a reformátusok, evangélikusok, katolikusok és maguk módján vallásosok c) zsidók és buddhisták, d) pünkösdiek és baptisták, e) adventisták, metodisták és muszlimok. A habitus alapján az egymástól való távolságuk és kis szórás melletti nagyon közeli értékeik alapján a maguk módján vallásosokkal és a nem vallásosokkal együtt 14 vallási csoport és a között a következők viszonylatokban találtam a legnagyobb hasonlóságot: 1) MBM-krisnások, adventisták, baptisták Lazább, de még eléggé homogén csoportot alkotnak: 2) Katolikusok, reformátusok, evangélikusok és nem vallásosok 3) Jehova tanúk, ISKCON-krisnások és pünkösdiek 4) maguk módján vallásosok, zsidók, metodisták és muszlimok. Ha a vallásoság-térképet és a habitus-térképet összehasonlítjuk szembetűnő (szignifikáns) egyezéseket és különbözőségeket lehet rögzíteni.

189

Melyet a Tamhane-mutatóval „mértük‖.

100


A vallásosság és a habitus változóit együtt véve a legnagyobb hasonlóságok a következő viszonylatokban vannak: A) a katolikusok, a reformátusok az evangélikusok és a metodisták B) a pünkösdiek és a baptisták C) az adventisták, a muszlimok és az MBM-krisnások Kisebb mértékben D) az ISKCON-krisnások és a buddhisták E) a zsidók, a buddhisták és a muszlimok F) a Jehova tanúk, a pünkösdiek, a baptisták és a két krisnás csoport G) a zsidók és a maguk módján vallásosak. Nem szabad elfeledni, hogy akár katolikus, akár a muszlim, akár a zsidó vallásosság ez esetben vallásuk magasan iskolázott fiataljainak vallásossága, habitusok pedig nem csupán katolikus, muszlim vagy zsidó habitus, hanem sajátos társadalmi pozíciójuk

habitusa is. Másképpen: vallásosságuk

és habitusuk

kölcsönösen befolyásolja egymást, méghozzá az egyes csoportokon belül olykor eléggé eltérő módon, amire a gyakori magas szórás-értékek figyelmeztettek bennünket. A vallásosság és a habitus összes változójával együttesen operáló többváltozós elemzés alapján készült konceptuális térképen így helyezkednek el a vizsgált vallási csoportok:

A függőlegest a vallásosság, a vízszintest pedig a habitus tengelyének nevezhetjük,ugyanis a függőleges irányban elsősorban a vallásosság, vízszintes 101


irányban pedig a habitus alapján helyezkednek elé a különböző vallási csoportok. A vallásosság-skálán legalul az erősen kognitív, erősen konzervatív és vallási csoportok helyezkednek el, amelyek legjellemzőbb képviselői a baptisták és a pünkösdiek. Legfelül az érzésekben, élményekben rítusokban gazdagabb, szélesebb és gazdagabb szent szférával rendelkező vallásokat találjuk, amelyen legjellemzőbb képviselői a buddhisták, a zsidók és az ISKCON-krisnások. A vízszintes tengely pozitív oldalán az önállóság-, az életélvezet- és a biztonság-értékeket előnyben részesítő, a humor, a szexualitás, a kultúra és a művészet iránt legnyitottabb, vallásukkal szemben leginkább kritikus maguk módján vallásosok, zsidók, és nem sokkal mögöttük a katolikusok, a metodisták, a reformátusok és az evangélikusok, a negatív oldalon az ebben a tekintetben inkább vagy jóval zártabb (konzervatívabb) habitusú Jehova tanúk, ISKCON-krisnások és pünkösdiek találhatók. Egyáltalán nem meglepő, hogy vallásosságuk alapján nyitottabb csoportok közül a buddhisták és zsidók habitusa is eléggé nyitott. A magasan iskolázott, Istenben nem hívő nem vallásos fiatalokhoz a vizsgált tíz vallási csoport közül a buddhisták, az evangélikusok és a katolikusok álltak legközelebb (elsősorban a humor és a szórakozás fontosságának megítélésében, valamint a nemi megkülönböztetés elleni fellépés vállalásában.

Felhasznált szakirodalom: Bourdieu, Pierre 2002. A gyakorlati észjárás. Bp. Napvilág K. Greeley, Andrew 2000. The Catholic Imagination. Berkeley Los Angeles London, University of

California Press

Kamarás István, 1998. Krisnások Magyarországon. Bp. Iskolakultúra. Schwartz, Shalom H., 1992. Universals in the structure and contest of values: Theoretical advances

and empirical tests in 20 countries. In:

Zanna M. (ed.) Advances in Experimental Social

Psychology (Vol 25)

1-65. Tomka Miklós, 2000. Vallásszociológia. www.phil-inst.hu/uniworld/vt/szoc/tomka_1.htm Weber, Max, 1982. A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme. Bp. KJK. 1982. Weber, Max, 1992. Vallásszociológia. = U.ő.: Gazdaság és társadalom. Bp. KJK. 109-323. old.

102

Ordasi Zsuzsa

Élet a színházban A

színházépületek

olyan

jelentős

alkotások,

amelyek

minden

városismertetésben szerepelnek. Ma már a színházak honlapján is sokszor találunk rövid leírást a színházépület építéséről, építéstörténetéről, s megnevezik az építészt, esetleg az épület dekoratőrét is. A városépítészeti vagy építészettörténeti könyvek azonban csak nagy ritkán említik a többi városi középület között, csupán ha kifejezetten progresszív alkotásról van szó, vagy ha elismert az építésze. A színháztörténészek és színházkritikusok a színházat egyértelműen a színházi előadás színterének tekintik, ezért az ő tanulmányaikban nem térnek ki a színházépületre, amely pedig

a műsorstruktúrára is jelentős hatással van. Viszont, ők abból a

prekoncepcióból indulnak ki, hogy az előadás és nem az épület a fontos190 . A városés építészettörténészek pedig azért kerülik a színházépülettel való – tudományos kritériumokon alapuló – foglalkozást, mert a színházépület komplex vizsgálatához nem csupán az építészettörténet ismerete szükséges, hanem a színházművészet történetében is ajánlatos járatosnak lenni. És a társadalmi jelenségeket történeti folyamatában

vizsgáló

történészek,

vagy

a

szinkronitásra

koncentráló

kultúrantropológusok vagy szociológusok sem fordítanak figyelmet a színházépület jelentőségére a városi, közösségi, kulturális életben. Mindezek következtében, vagy mellett, a közönség sem úgy tekint a színházépületre, mint urbanisztikai elemre vagy építészeti alkotásra, hanem a színházba, különösen mai világunkban, az előadás miatt megy. Pedig

a

színházépület

történeti,

urbanisztikai,

építészeti,

képzőművészeti,

szociológiai, kulturális és politikai szempontból is az egyik legfontosabb középület volt a régebbi századokban is, de ma is, hiszen számos tényező határozta meg és határozza meg ma is, milyen színház épüljön, hova, ki építse és milyen feladatoknak kell megfelelnie. Az utóbbi évtizedekben, főképpen a jelentős rekonstrukciós munkák nyomán, több kiállítást, konferenciát rendeztek és színházépületnéző túrát is szerveztek, valamint Számos színházművészeti szakembertől lehet ilyen kijelentést hallani, hogy „mindegy, milyen az épület, az a fontos, milyen előadásokat hozunk benne létre‖ (utalás Jordán Tamás kijelentésére, amikor a Nemzeti Színház igazgatója lett 2002-ben) 190

Ordasi Zsuzsa: Élet a színházban

tanulmány

és

kötet

is

megjelent

egy-egy,

történeti

szempontból

fontos

színházépületről vagy kötetek, amelyek áttekintik a színházépítészet kiemelkedő alkotásait Európa különféle országaiban és Magyaroszágon is, sőt, Közép-Európában létrejött a TACE-program, amelynek keretén belül, mostmár interneten is, hozzáférhetők a legfontosabb adatok az egyes közép-európai színházépületekről. 191 Tanulmányomban a színházépület előadáson kívüli aspektusának csupán egykét elemét van lehetőségem megemlíteni néhány példán keresztül, ezért csupán egykét kiemelkedő eseményt emelek ki, amelyek alátámasztják azt az állításomat, hogy a színházépület nem csupán a színházi előadás befogadásának a funkcióját látja el, szerepe ennél sokkal komplexebb. A színházépület, történetileg is és korunkban is, a társadalomról nyújt ismereteket, történelmünk jobb megismeréséhez elengedhetetlen elem, mert benne egy-egy rendszer, politikai szisztéma, kulturális irányultság koncentráltan manifesztálódik. Írásomban az urbanisztikai, a szórakoztatási és a politikai szerepet tekintem át néhány példán keresztül, amelyek nyilvánvalóan megjelennek egy színházépület kapcsán a történelem folyamán, de korunkban is. A színházépületek létrejötte és kialakítása nem elsősorban vagy inkább nem csupán építészeti kérdés. Az építész, a rendelkezésre álló anyagi lehetőségeket figyelembe véve, megbízásnak tesz eleget. Ideális esetben figyel az általános és helyi építészeti hagyományokra, a divatokra, jól ismeri a színházépítészeti kánonokat és a színházépülettipológiát, ügyesen felhasználja a kor igényeinek és lehetőségeinek megfelelő

és

elérhető

technikai-műszaki

apparátust.

Természetesen

nem

elhanyagolható az építész személye, építészeti és színházépítészeti ismeretei, tudása, Néhány példa: Kiállítás - 1999-ben a Grazi Opera centenáriumára kiállítást rendeztek Fellner és Helmer színházépületeiről, amely kiállítás Budapesten is látható volt a BTM-ben 2002-ben. Katalógus: Fellner & Helmer. Die Architekten der Illusion, Theaterbau un Bühnenbild in Europa (szerk.: Gerhard M. Dienes. Stadtmuseum Graz, 1999). Kiállítás: 2010. márciusában az OSZMI több középeurópai színházi szervezettel kiállítást rendezett a Bajor Gizi Múzeumban Közép-Európa színházépületei témában a TACE program (www.theatre-architekture.eu) keretén belül, majd márc.26-27-én nemzetközi konferenciát A színház városa címmel. 2009. szept. 28-29-én Jesiben (Olaszország) az eklektikus építészet témában a 12. konferenciát a színházépületeknek szentelték, amelynek anyaga kötetben is megjelent: Architettura dell‘Ecletticismo. Il teatro dell‘Ottocento e del primo Novecento. Architettura, techniche teatrali e pubblico.( Szerk.: Loretta Mozzoni, Stefano Santini. Liguori Editore, Nápoly, 2010). Színháztúra: 2010. Szept.7-18-ig a Perspektív német színházegyesület a német-belgaangol-olasz történelmi színházakat bejáró kirándulást szervezett. Könyv: Ovidio Guaita: I teatri storici in Italia. (Electa, Milano, 1994), P. Fiorentini – G. Nannerini: Teatri e auditori. (Quaderni di architettura dell‘ANCE. Edilstampa, Róma, 2004), F. Bevilacqua: Teatri di Roma 1980-2008. (Gangemi Editore, Roma, 2009), Carsten Jung: Historische Theater in Deutschland, Österreich und der Schweiz. (Deutscher Kunstverlag, Berlin-München, 2010). Monográfia: Gajdó T. – Korniss P. – Szegő Gy.: Színházkutatás. Nagymező u. 22-24. ((Thália Színház, Budapest, 1998); 100 éves a veszprémi színház épülete. A nemzeti szecesszió gyöngyszeme. (Szerk.: Pethő Imre. Veszprémi Petőfi Színház, Veszprém, 2008); Dávid Ferenc – Gajdó Tamás: Színház a Szerecsen utczában. (Új Színház – Kossuth Kiadó, Budapest, 2010). 191

104


képessége, az építészeti trendekhez való igazodása és nem utolsó sorban egyéni stílusa, ezek mind fontos tényezők a színházépület tervezésében. Maga az épület külső-belső megformálása, annak technikai-műszaki felszerelése, mint ahogyan az építész megválasztása is, mégis elsősorban az egyes korok elvárásaitól és adottságaitól függött és függ ma is, mint ahogyan a színházépületben megvalósuló előadási profil és program megteremtése is. Aldo Rossi (1931-1997) az 1980-as Velencei Biennáléra elkészítette a „Teatro del Mondo‖ (Világszínház) nevű úszó színházát, amely mint egy hajó, úszva érkezett a városba és a vízen állt a Giardini-vel szemben.192 A „Teatro del Mondo‖ tökéletes megtestesítése Rossi városépítészeti koncepciójának: az építészet önálló, belső történelemmel és élettel bíró autonóm jelenség, amely önmagában is igazodik a városhoz. Az építészeti alkotások úgy alkotnak várost, hogy azok egymással kapcsolatba kerülnek, s egymásnak felelnek. Az épületnek, éppen mert örökérvényű alapformákból, evidens típusokból áll össze, képesnek kell lennie arra, hogy dialógusba lépjen a környezettel, állította Rossi. S ez a „Világszínház‖ esetében többszörösen is érvényesül, hiszen Velence egy kőből, az állandóság anyagából a vízre, a folyton változóra épült város, az egész város egy „emlékmű‖, de mégis élő. A „Világszínház‖ ezt a már többszáz éves történelmű várost emelte egy másik szférába, a színház szférájába, vagyis a hamis valóság teremtett szférájába. Ezzel a város és a színház, az emberi élet és annak színtere kapcsolatára kérdezett rá, illetve, adott egy lehetséges választ. A színház és a színtér problematikája foglalkoztatta, amikor a városi környezetet használta fel díszlet gyanánt és színteret alkotott a városban. Rossi egy velencei hagyományt tekintett alapnak, amikor megépítette a színházát. Ebben az egészen különleges városban a vízen rendezett „színi előadás‖ a 11. század óta élő ünnep, amelyet a Doge részvételével Krisztus mennybemenetelének napján rendeztek meg, majd később a Három Mária ünnepén is. Erre az alkalomra olyan hajót építettek, a Bucintorót, amely ünnepélyes és díszes úszó szalon volt, benne a Doge és illusztris vendégei utaztak végig a Canal Grandén, hogy végigjárják a várost: végighaladtak a városi épületek alkotta díszletek között, s a városlakók pedig „közönségként‖ követték a hajó útját, az „előadást‖, a hajóban ülők pedig a városi környezetet, ami az ő számukra jelentett az „előadást‖. 1610-ből pedig fennmaradt egy metszet, Giacomo Franco (1550-1620) alkotása, aki a Bucintoro színházzá Rossi alkotását azóta Genovában, Rijekában majd 2010-ben ismét Velencében bemutatták az érdeklődőknek. 192

105


alakított változatát örökítette meg, ahol a színházi díszletként szolgáló város és a hajón kialakított színház komplex összekapcsolása valósult meg: az utas egyszerre tett fizikai és virtuális utazást a hajón megrendezett színház és a város valóságos és illuzionisztikus terében. Rossi „világszínháza‖, amely belül a 18. század óta kanonizálódott színháztipológiát követi, szintén lehetőséget ad az utasnak, hogy a külső és a belső „spektakuláris‖ világot kövesse: az épületen belül lépcsőkön megközelíthető három szintes nézőtér van a színpaddal szemben, tehát a nézőtérről tökéletes a rálátás a színpadra, ugyanakkor a színházból, a falon elhelyezett, hangsúlyosan más színű, azaz kékre festett ablakokon keresztül a néző számára lehetővé válik a külső világ szemlélése is. A néző egyszerre figyelhette a színpadi belső és a természeti-városképi külső világot. Pontosan úgy, ahogyan ez a hajók esetében is volt, jegyzi meg Rossi a színházát bemutató írásában. Ez a színház a komplex vizuális hatást hangsúlyozza, ami az embert éri. A színház és a város kapcsolata foglalkoztatta Rossit a genovai Teatro Carlo Felice rekonstrukciójának esetében is. A színház 1825-28 között épült a klasszikussá kanonizálódott és Európában általánosan elterjedt színháztipológia szerint, építésze Carlo Barabino (1768-1835). Miután az épület a 2. világháborúban teljesen tönkrement, az újjáépítés során a 80-as években kiírt pályázatban már a megváltozott igények szerint fogalmazták meg a színházépület jellegét és funkcióját. Az épen maradt építészeti elemek megtartása mellett, ami állagmegőrzést és műemléki értékké emelést jelentett, a legfontosabb kitétel arra vonatkozott, hogy a színház a városi szövetbe szervesen izesüljön, vagyis közvetlen kapcsolatba kerüljön a Galleria Mazzini fedett passzázzsal és az épületetek előtt fekvő térrel. A Piazza De Ferrari, a pályázati kiírás szerint is, nyitott foyer, amelynek falai a tér körül emelkedő épületek falai. A foyer színházi szakszó, a társasági élet színhelye a színházban, általában az első emeleten alakítják ki díszesen, ünnepélyesen. Tágabb értelemben pedig a földszinti előcsarnok és a szélesebb átjárók is szalonként szolgálnak, fedett térként, ahol a színházlátogatók közösségi életet élnek. Rossi a kritériumoknak eleget tett: kivitte a színházat a városba és bevitte a várost a színház legbelső terébe, a nézőtérre is. A nézőtér osztatlan cavea, határoló falai pedig a városi épületek homlokzati megoldásait idézik: erkélyek nyúlnak be a nézőtérbe, pontosan úgy, ahogyan az erkélyek a városi épületek homlokzatairól benyúlnak a külső városi térbe. Ezáltal, a színházlátogató ugyanazt az impulzust kapja meg, amely a városlakó sajátja, amikor a

106


városi

térben

mozog.

Rossi

természetesen

modern

színházat

teremtett

a

legmodernebb színháztechnikai és műszaki eszköztár felhasználásával, ezáltal az előadások megvalósításához minden szükséges apparátust biztosított. Rossi mindkét színháza a város lakói számára készült, úgy, hogy a város hagyományait, szokásait szem előtt tartva illesztette be a színházait a városi kontextusba, hogy a színházban az emberek a városi tér jellemzőit újra megtalálják. Rossi színházai a közönség számára készültek, s a színházban előadott performance is a közönségnek szól. Ebből következően a színházépület is a közönségnek készül, amely a színházban is a társasági életét éli, amelynek csupán egyik eleme maga a színházi előadás. Történetileg tekintve a kérdést, ugyanerre a megállapításra juthatunk, ami azt jelenti, hogy a színházépület nem kevésbé fontos, mint maga az előadás, ami inkább az alkalmat nyújtja arra, hogy a társadalom tagjai összegyűljenek, s közösségi életet folytassanak. Udine

városi

életébe,

urbanisztikai

kontextusába

kapcsolta

be

a

színházépületét Lorenzo Giacomuzzi Moore és Giuliano Parmegiani is, hiszen az 1997-re elkészült színházépületük mintegy egyharmada nyitott és fedett átjáró, valamint fedett közösségi tér, amely többféle funkcióra alkalmas és folyamatosan nyitva van. Udinében az új színházépület dinamikus átvezetést biztosít a modern városrészből a történelmi városba, s így illeszkedik szervesen az épített környezetbe.193 Ezek a színházépületek különlegesek, mert az urbanisztikai kontextust és a városi szokásokat tartották szem előtt az építészeik. Ugyanakkor, a 20. század utolsó évtizedei építészetének progresszív vonalába tartoznak, amennyiben alkotóik a kortárs építészet lehetőségeivel éltek urbanisztikai kritériumok, formaalkotás, anyaghasználat és technikai színvonal tekintetében. Sőt, még annak a módját is megtalálták, hogy egyéni stílusukat is érvényesítsék, tehát építészeti produkciójuk sorába tökéletesen beleilleszkednek. A város- és/vagy építészettörténészek nem gyakran térnek ki a színházépületek tárgyalására, mert – kevés kivételtől eltekintve – nem a színházépületek képviselik az építészeti progressziót. Kiváló példa erre régiónk színházépítészeinek, a bécsi Fellner & Helmer irodának munkássága,194 amely 1860 és 1910 között 48 színházat épített, Ordasi Zsuzsa: Udine új színháza. In Új Magyar Építőművészet, 1999/6, 37-39.old. Hans Christian Hoffmann: Die Theaterbauten von Fellner und Helmer. München 1966. Alois v. Wurm-Arnkreuz: Architekt Ferdinand Fellner und seine Bedeutung für den Theaterbau. Wien. Leipzig 1919. Die Architekten der Illusion. Theaterbau und Bühnenbild in Europa. Ausstellungskatalog 193

194

107


mégsem szerepel az egyetemes építészetet tárgyaló könyvekben. Igaz, a számos újításuk, amelyek a későbbiekben általános praxissá váltak, nem direkt módon a színházépület urbanisztikai-építészeti aspektusaira vonatkoznak, ebben a tekintetben inkább csak az Európa más országaiban meghonosodott formákat alakítgatták a megbízó igényeihez és financiális lehetőségeihez igazodva. Európai mércével mérve is jelentős és progresszív építészeti alkotás a Teatro alla Scala. Létrejöttének, építésének története bizonyítja, hogy a politikai hatalom nem hagyhatta figyelmen kívül a színház épületét és világát, hiszen a 18. századtól keszdve a színház bizonyos tekintetben városi szalonná vált, ahol a város polgárai összegyűltek, s bár a hierarchia az épületen belüli elhelyezkedésükben érvényesült, a hatalmas épületben majdnem minden társadalmi réteg megjelenhetett. Ez a színház sok szempontból érdekes, most csupán az urbanisztikai/építészeti aspektusát, politikai szerepét és a szórakoztatási funkcióját emelem ki. A Scalát Maria Terézia építtette a Habsburg Birodalom stratégiai szempontból fontos városában Mailandban, vagyis Milánóban, amelyre azután került sor, hogy a város legfontosabb színháza 1776 február 24-én, az előadás után a földszinti nézőtéren rendezett bálon tüzet fogott és teljesen leégett. A Scala építésze a Habsburg udvar építésze, Giuseppe Piermarini (1734-1808). Az udvari építész kapta a megbízást, s ezzel az is nyilvánvaló volt, milyen stílusban épüljön a színház. A hangsúlyos és a városi térrel dialogizáló homlokzat természetes kritérium volt, hiszen a színház közelsége a Dómhoz, valamint a belvárosban a 16-17-18. században épült reprezentatív arisztokrata palotákhoz indukálta, hogy csakis felséges, ünnepélyes, az épületek kapcsolatát átjárókkal biztosító épímény készülhet, amely alkalmazkodik a belvárosi építészeti kontextushoz és atmoszférához. A belső tér pedig az arisztokrácia igényeit és a birodalmi pompát kellett, hogy szolgálja, s ez érvényes a földszinti előcsarnokra, a díszes lépcsőre, az emeleti foyer helyiségére és a nézőtérre egyaránt. A közönség pedig az előadáson kívül is jól szórakozott: a nézőtér patkó alakú formáját öt szinten páholyok keretezik, amelyek magántulajdonban voltak, hiszen ezek tulajdonosai éppen a páholyok fejében finanszírozták jórészt a színház építését. A páholyokat saját ízlésük és igényük szerint rendezték be, a nézőtér felé függönnyel lezárhatták. A 19. században a páholyok tulajdonosai délután 6 óra körül érkeztek Stadtmuseum Graz 1999. Ordasi Zsuzsa: ―Színházépület-sorozatgyártás‖. In Színházépületsorozatgyártás‖ Fellner&Helmer színházai a Monarchiában. In Erdélyi Művészet, Székelyudvarhely és www.Epiteszforum.hu

108


meg a színházba ünnepélyesen, díszes hintókon, hogy a városlakók még világosban jól lássák őket, pedig az előadás általában éjfél körül kezdődött. A páholyok mögött konyhák voltak, a szolgák ott készítették az ételeket, amelyeket az urak a páholyokban fogyasztottak el. Igazi szalon-életet éltek: ettek, ittak, beszélgettek, kártyáztak, ügyeket tárgyaltak, családi és szerelmi életet éltek. S erre a színház rendkívül alkalmas volt, hiszen a családok között fennálló viszályokat képes volt neutralizálni azzal, hogy a színház a város szalonja volt, ahol a társadalmi hierarchia és nem a dinasztikus összetartozások, a szubjektív szimpátia vagy magánérdek határozta meg, hogy kinek van és ha van, a színház mely részére van joga bejutni. A társadalmi reprezentáció az előcsarnokban kialakított hangsúlyos és díszes lépcsőn kezdődött itt is és a többi európai nagyszínházban is, ahol a közönség szerepelt, ahol a „szalonba‖ bejutott kiváltságosok egymásnak mutatták meg magukat, ahol a megbeszélt és véletlen találkozások létrejöttek. A társasági események sorába tartozik a több európai

operaházban

meghonosodott,

az

utóbbi

évtizedekben

újraélesztett

„Operabál‖, ahol a kiváltságos résztvevők nyújtják az előadást.195 Milánóban a közösségi élet másik, s ez már szelektívebb tere a foyer volt, ahol hazárdjátékot űztek. És csak itt, mert a városban egyébként tiltottak mindenféle hazárdjátékot. A színházban ennek engedélyezését azzal indokolták, hogy a játék bevétele hozzájárul a színház költségeinek a fedezéséhez. Nem csak Milánóban volt a színház a komplex szórakozás színtere. A magyar városokban épült színházak esetében is találunk számos példát és dokumentációt is arra vonatkozóan, hogy a színházat szórakoztatási funkcióval ruházták fel. A veszprémi színház 1908-ban épült.196 Óvári Ferenc veszprémi országgyűlési képviselő vette kézbe a színházépítés ügyét, aki a történelmi Óváros és a 19. századi polgári város mellé egy modern polifunkcionális urbanisztikai központot hozott létre: a városon átvezető főútvonal mentén fekvő parkba építtette a színházat,s átalakítottatta, stílusban és formában hozzá igazíttatta a már álló szállót, a kaszinót és az éttermet. Mindez külön egység nem csak funkciójában, hanem urbanisztikai és építészeti megoldásában is. A szépség, stílus kérdésével nem foglalkozott, vagyis annyiban, hogy a feladatot a városból származó nagy művészre, a magyar szecesszó Az első operabált Párizsban rendezték 1717-ben rendezték (V.ö. Richard Semmens: The Bals publics at the Paris Opera in the Eigtheenth Century. Dance & Music No.13, Pendragon Press, New York, 2003), ennek a mintájára Bécsben 1814-ben (V.ö. Franz Mailer: Geschichte des Opernballs. www.wiener-staatsoper.at (2010.06.24.), majd 1934-től a budapesti Operaházban. (V.ö. Wellmann Nóra in www.opera.hu, 2010.06.24). 196 Ordasi Zsuzsa: A veszprémi színház épülete. In 100 éves a veszprémi színház épülete. A nemzeti szecesszió gyöngyszeme. (Szerk.: Pethő Imre. Veszprémi Petőfi Színház, Veszprém, 2008. 6-21.old.) 195

109


jelentős festőjére, Nagy Sándorra bízta, aki barátját, munkatársát, az akkor még alig 30 éves Medgyaszay Istvánt (1877-1959) kérte fel, hogy tervezzen Veszprémbe egy a városhoz megfelelő színházat, amely alkalmas színielőadások, bálok, hangversenyek, s egyéb városi rendezvények tartására. A programban megkövetelték, hogy a nézőtér előtti „üdülő és társas helyiségek‖ kapcsolatban legyenek a Püspökkerttel, amely a 20. század elején városi parkként működött pavilonokkal és szép zöldnövényekkel és virágokkal. Erre a közvetlen összekötésre azért volt szükség, hogy a közönség a tavaszi és nyári hónapokban könnyen kijusson az épületből a parkba, illetve, a parkból közvetlen bejáraton keresztül érjen be az épületbe. A színház komplex szórakoztatási funció ellátására készült, a programban a nézőtér és a játszótér kialkítására nem volt kitétel, azt az építészre bízták, aki tanulmányaira és párizsi tapasztalaira támaszkodva, egyéni invencókkal és az új építőanyag, a vasbeton nyújtotta lehetőségek kiaknázásával oldotta meg a kifejezetten színházi tér kialakítását. A magyar városok európai viszonylatban kisvárosok, tehát a színház nem csak a városlakók, hanem a városba érkező kereskedők, átutazók szórakoztatására is szolgált. Ez is indokolja, hogy gyakran a városi szálló, kaszinó, étterem mellett épült, mint például Székesfehérváron, ahol virágüzlet és cukrászda is volt az épületben vagy Temesváron, ahol az előcsarnokban vagy Aradon, ahol az épület oldalszárnyában étterem működött, vagy Békéscsabán, ahol még közvetlen átjárást is biztosítottak a színház páholyaiból a szálló „grátishelyiségeibe‖. Ugyanakkor, a színházépület nyitott volt a város felé, mert a házban működő cukrászda, kávéház, étterem az utcáról úgy is megközelíthető volt, hogy a vendég nem ment tovább a valóságos színházi térbe. A 19. században, de helyenként még később is, csak esetleg más módon a kommunikációs eszköztár bővülése miatt, a színház a közösségi élet, a szórakozás, kellemes időtöltés, társasági összejövetelek színtereként is működött, akár az előadástól függetlenül is. A szórakoztatási fukción kívül azonban a színháznak fontos szerepe volt és van az egyes országok, társadalmak politikai életében, s ez különösen a 19. századra érvényes, de ma sem hagyható figyelmen kívül. És ebben a funkcióban is csupán egyik tényező az előadás. A 19. század Európában a nemzetállamok kialakulásának évszázada, színházművészeti szempontból pedig az opera évszázada. A színház már a 18. században is volt szereplője politikai proklamációnak. Milánóban a Scala nyitóelőadásának programját Mária Terézia fia, Habsburg Ferdinánd nagyherceg, Milánó kormányzója határozta meg. Az ünnepélyes nyitóelőadást 1778. augusztus 3-án tartották, amelyen részt vett a nagyherceg a számára kialakított

110


központi „királyi páholyban‖, s a műsor a Habsburg Birodalom politikai proklamációja volt: Antonio Salieri (1750-1825)udvari zenész az eseményre Mária Terézia megbízásából operát írt Europa riconosciuta címmel, amely egy antik témát, a hatalom igazságos megszerzésének témáját dolgozza fel. Az opera végén Europa Tyros, s ezzel Fönícia legális királynője lesz, ily módon a Habsburg Birodalom legalizálását hirdették ki a Birodalom legnyugatibb bástyáján. A későbbiekben is volt politikai színtér a Scala: Ferenc József a feleségével 1856-ban hivatalos látogatást tett Milánóban, amihez hozzátartozott az arisztokrácia előtti uralkodói megjelenés. Ekkor azonban már a lázadások és forradalmak időszakában Milánó nem fogadta örömmel a császárt: az arisztokrácia és a polgárság nem ment el a színházba, hanem a szolgáikat küldték maguk helyett, hogy megmutassák tiltakozásukat, a színpadon pedig Giuseppe Verdi Nabucco c. operáját adták elő, amelynek Szabadságkórusát együtt énekelte a kórussal a közönség. 1859. február 1-én Verdi Norma c. operájának előadásán a közönség együtt kiabálja a szereplőkkel, hogy „háborút, háborút‖, s 1859. május 30-án Piemont segítségével döntő harcban legyőzik az osztrákokat, akik 1859. június 5-én kivonulnak Milánóból, majd a június 24-i Solferinói csatával végleg el is vesztik Lombardiát.197 A Scala jó példa a színház direkt politikai szerepének konkrét bemutatására. 2010. december 7-én, a 2010-es színházi évad megnyitásakor is politikai demostráció zajlott a színház előtt. Ma az ünnepélyes nyitóelőadáson az olasz politikai és kulturális élet vezetői jelennek meg, igazi nagyvilági társasági eseménnyé vált a stagione indítása, ahol nemzetközi gárdából álló művészek egy híres opera (idén Wagner Walkürje) modern interpretációjával lépnek színre. A kiváltságos nézők felvonulását és a nyitóelőadást nagy figyelemmel kiséri a média minden ága. Ezért is választották a Scalát, illetve, a Scala előtti teret a széles körökben nagy ellenállást kiváltó egyetemi reform ellen tiltakozó egyetemisták, egyetemi oktatók és kutatók, de csatlakoztak hozzájuk a kultúra különböző területein működő szakemberek is, mert Tremonti gazdasági miniszter jelentősen összegeket vont el a kultúra támogatásából. A demostrálókhoz csatlakoztak még a bevándorlók is, akik nem tudják rendezni a státusukat. A sérültekkel járó komoly összeütközés a rendőrökkel az utcán zajlott, de a színházban sem maradt szó nélkül a kultúra állami – legalább részbeni – finanszírozásának kérdése: a karmester, Daniel Barenboim az előadás előtt rövid beszédben hangsúlyozta a kultúra támogatásának szükségességét. Aztán elkezdődött az opera és betöltötte a színházat. 197

V.ö. P.Isotta – E. Rescigno – L. Molinari: Teatro alla Scala. (Skira, Milánó, 2004)

111


A színházépület politikai szerepének a bemutatására más helyeket is fel lehetne sorakoztatni. De elég, ha a magyar helyzetre gondolunk. A 19. század első felében a színházak Magyarországon rendkívül fontos szerepet vállaltak fel, s ez elsődlegesen politikai szerep. Itt a magyar nemzetért, a magyar identitás vállalhatóságáért, a magyar nyelv használatáért kellett még harcolni, amely csak 1844-től hivatalos nyelv az országban. A vándortársulatok magyarul játszottak a magyar városokban, de színházépületünk nem is volt. Pesten, az ország adminisztratív központjában is csak német színház volt, tehát nemzeti politikai kérdésként merült fel a magyar színház építése. Széchenyi István állt az ügy mellé, röpiratokat készített, s folyamatosan harcolt a bécsi udvarral az engedélyért. Csakhogy, Széchenyi a pesti Dunaparton akarta felépíteni a színházat, éppen a Budai Várral szemben, mintegy ellenpontjaként a Habsburg birodalmi politikai vezetésnek, amely a Várban székelt. Már az épület elhelyezése is politikai demostrációnak minősült, nyilvánvaló, hogy nagyon sokáig nem kapott rá engedélyt. Pedig, az idő sürgetett, a színház nemzeti üggyé vált, s Földváry Gábor Pest vármegye főispánja a hazai viszonyokra építve oldotta meg a kérdést: Grassalkovics gróftól kizsarolta a telket, az épületet nem az utca vonalába, hanem egy kerítéssel körbezárt területen pavilonként építtette meg, ezzel megkerülte az engedélyezési procedúrát, nem várta meg, amíg az ország legnagyobb építésze, Pollack Mihály igent mond, aki Széchenyi megbízására számított, hanem felkért egy fiatal építészt, ifj, Zitterbarth Mátyást, hogy építse meg a színházat. Zitterbarth nem csak nem épített előtte színházat, valószínűleg nem is látott, a párizsi Odeont, amit Földváry mintául állított neki, pedig egészen biztosan nem. De itt már nem ez volt a kérdés. 1837-ben már nemzeti szükséglet volt Pesten a Magyar Színház. Összefogtak a város lakói, nemesek és nem nemesek, hordták lelkesen a téglát, csak készüljön el végre a Magyar Színház. 1837. augusztus 22-én nyitották meg.198 „A megnyitásra az egész környék lobogódíszbe öltözött. A Hatvani-utca olyan volt, mint búcsújárók lombékítményes útja az úrnapi oltár felé. A színház homlokzatának falát nemzetiszínszalagos koszorúk fedték, ormáról hosszú zászló csüngött alá. … a hintók megtorlódtak, a vidék is sűrűn ontotta a vendégeket, a szinházügy legigazibb ápolói, a vármegyék, díszruhás küldöttségekkel vettek részt az ünnepen.” – olvasható Rédey Tivadar A Nemzeti Színház története c., 1937-ben kiadott könyvében. Rédey a belsőről is ír: „Belül a Lásd: Szekér László: A nemzet színháza építésének 150 éves története. (Műszaki Könyvkiadó, Budapest, 1987). 198

112


nézőtér kezdetben ugyancsak tarka-barka lehetett, a páholybérlők kedvükre bútorozták be fülkéiket; a belső kárpitozást is rájuk bízták. A páholyajtók nyitását kis csengők jelezték, akkor is, ha játék közben kilincseltek a bérlők.” És a nemzeti érzés kifejezését szolgálta a platea berendezése és színvilága is: „A földszinti ülőhelyek zöld üléseihez fehér karfák s azokon piros könyöklőpárnák tartoztak.” A közönség Földváry Gábort állva ünnepelte, majd helyet foglalt és áhitattal hallgatta Heinisch József „hangászati karmester‖ erre az alkalomra írt Thália diadalma az előítéleten c. nyitányát. A függöny felgördülése után pedig „látható lett az új színház festőjének, Otto úrnak hatásos távlati képe:‖Budapest legszebb része a Dunaparton‖, ahogy Vörösmarty prológjának szerzői utasítása előírja.‖ Vörösmarty erre az alkalomra írta „Árpád ébredése‖ c. prológját, amelynek zárószava nem is lehetett más, mint „Éljen a haza!‖. Rédey a következőképpen zárja a megnyitóról készült beszámolóját: „Aligha akadt az első előadás nézőterén bárki is, aki a magyar jövőre ne gondolt volna, mélyen át ne érezte volna, hogy az új intézmény felvirágoztatása a nemzetre nézve életkérdéssé súlyosult.” Vörösmarty pedig így jellemezte az estét: „A közönség olyan volt, milyet várni lehete: kíméletes, komoly s minden tiszteletre méltó, tiszta hazafi örömében egészen elmerült; s ki e hangulatot nem ismeri, hidegnek mondhatná zajtalanságáért. De e zajtalanságban ámulat, mély érzelem s egy magát becsülő népnek méltósága volt.”199 A Nemzeti Színház az 1848-as forradalomban is fotos szerepet játszott: megváltoztatva a műsort, március 15-én Katona Bánk bán c. drámáját adták elő, de a II. felvonást már nem tudták folytatni, mert az utcai tüntetők benyomultak a nézőtérre, a zenekar a Rákóczi indulót játszotta, majd a Marseillaiset és a Hunyadi László c. operából a „Meghalt a cselszövő‖ kezdetű kórusdalt már együtt énekelte a társulat és a közönség. Utána pedig Egressy Gábor elszavalta a „Talpra magyart!‖, amit a testvére, Egressy Béni aznap megzenésített és az egész közönség együtt elénekelte. Utána következett a Himnusz, majd pedig népdalok. Az 1848 március 15-i előadás a forradalom egyik legfontosabb momentumává vált, a nemzet egységes politikai megnyilatkozása.200 A Nemzeti Színház majdnem kétszáz éves történetét végigtekintve kiderül, hogy a Nemzeti Színház ügye minden történeti fázisában politikai ügy volt: hadszíntér a 199 200

Lásd: Rédey Tivadar: A Nemzeti Színház története. (Királyi Egyetemi Nyomda, Budapest, 1937.) Uo. 229.old.

113


nemzeti identitás megszerzéséért, s ugyanakkor a politikai hatalom demonstrációja. Ez alól nem kivétel a 2002. március 15-én megnyitott Nemzeti Színház sem: nem színházművészeti, építészeti, urbanisztikai tényezők határozták meg, hogy hova és milyennek épüljön, hanem politikai harcok. És a megnyitó ebben az esetben is politikai demonstráció volt. Ez a kevés példa is jól mutatja, a színház komplex intézmény, amelynek csupán egyik, bár nagyon fontos eleme a színpadon folyó előadás. A színházépületek építési

körülményei,

városokban

való

elhelyezése,

stílusa,

építésze,

egész

konstrukciója és mindezek motivációja az egyes társadalmakról nyújt képet, olyan rendkívüli

történeti

dokumentum,

amely

történelmünk

és

jelenünk

jobb

megismeréséhez elengedhetetlen elem, mert benne egy-egy rendszer, politikai szisztéma,

társadalmi

szokások

és

hagyományok,

kulturális

irányultságok

koncentráltan jelennek meg. S ahogyan a társadalom és az építészeti divatok is változnak, a színházépülettel szembeni elvárások is átalakulnak. A 21. század első évtizetében épült színházak közül néhány valóban a megváltozott környezeti- , társadalmi-, turisztikai

politikai-,

gazdasági-,

gazdaságossági-,

művészeti-,

kulturális-,

elvárásainak figyelembevételével készült, ugyanakkor magisztrális

progresszív építészeti alkotás, mint például a kopenhágai Királyi Opera (2004, Henning Larsen), a pekingi Nemzeti Nagyszínház (2007, Paul Andreu) és különösen Oslo Operaháza (2007, Snøhetta építésziroda).

114

Rajki Zoltán

Az újprotestáns vallási közösségekhez tartozók esélyegyenlősége Magyarországon az ezredforduló éveiben a népszámlálás adatai tükrében201 Az 1949. évben elfogadott alkotmány202 ellenére a rendszerváltozás előtt a történelmi egyházak hitvallóihoz hasonlóan az újprotestáns entitások aktív hitéletet élő tagjai az élet számos területén hátrányos megkülönböztetésben részesültek, különösen a pedagógiai intézményekben.203 Ideológiai okok miatt nehezebben juthattak be egyes felsőoktatási intézményekbe, illetve a magasabb presztízsű állásokat nehezebben kapták meg. Fontosabb vezető állásokba ugyanis a Magyar Dolgozók Pártjának, vagy Magyar Szocialista Munkáspárt tagjai kerülhettek.204 A hitüket gyakorló embereket sújtó ideológiai diszkrimináció ereje eltérő volt az egyes időszakokban, térségekben, oktatási intézményekben, vagy munkahelyeken. Az ideológiai alapú megkülönböztetés erejét ugyanis a meglévő „kiskapuk‖, helyi érdekek, vagy a jó társadalmi kapcsolatok feloldhatták. Nélkülözhetetlen szaktudás, vagy jó személyes kapcsolatok révén vezető pozíciókba is bekerülhettek a vallásos emberek. Az államszocialista rendszer felsőoktatási politikájában történő változások egyes időszakokban (pl. a munkásparaszti származásúak előnybe részesítése a negyvenes évek végén, ötvenes évek elején) 205 még kedvezőleg is hathattak egyes alacsonyabb társadalmi bázisú vallási kisebbségek tagjainak (pl. baptista) diploma-szerzésére. A hatvanas évektől kezdve a felsőoktatásba való bejutás alapját egyre inkább a középiskolai, illetve a felvételi vizsgán nyújtott teljesítmény képezte. 206 Átlagosnál jobb teljesítménnyel, plusz erőfeszítéssel, vagy személyes kapcsolatokkal ellensúlyozhatták az eszmei alapon nyugvó hátrányukat. A rendszerváltozást követően

A tanulmány az OTKA K68299. számú pályázat, illetve az MTA Bolyai János Kutatói Ösztöndíj támogatásával készült. 202 Az 1949. évi 49§ (1)-(2) bekezdése kimondta, hogy a „Magyar Népköztársaság polgárai a törvény előtt egyenlők és egyenlő jogokat élveznek. A polgárok bármilyen hátrányos megkülönböztetését nemek, felekezetek vagy nemzetiségek szerint a törvény szigorúan bünteti.‖ 203 Mészáros István (1994) … Kimaradt tananyag … A diktatúra és az egyház 1957-1975 II., Budapest, Márton Áron Kiadó, 69-76. oldal 204 Mészáros (1994) 57. oldal 205 Romsics Ignác (2003) Magyarország története a XX. században, Budapest, Osiris Kiadó, 323, 363. oldal 206 Romsics (2003) 462-463. oldal 201

Rajki Zoltán: Az újprotestáns vallási közösségekhez tartozók esélyegyenlősége Magyarországon

megszűnt a magyar állampolgárok ideológiai alapú megkülönböztetése az ország területén. 207 Jogosan vetődik fel az a kérdés, hogy mennyire valósul ez meg a mindennapi életben? Kolosi Tamás és Róbert Péter az ezredforduló (2003) társadalmát öt csoportra bontotta. A társadalom legfelső 10%-ába az elit (3%) és a felső középosztály (8,1%) tagjai kerültek. A szerzőpáros az elithez sorolta a nagy- és közepes vállalkozókat, a szabadfoglalkozású értelmiségieket, valamint a státusindex legfelső deciliséhez tartozó felsővezetőket és értelmiségieket. A felső középosztályba a legfelső decilisnél alacsonyabb státuszba levő felsővezetők, a legvagyonosabb (10. decilis) középvezetők, egyéni vállalkozók, és gazdálkodók, valamint a 6-9. decilisbe sorolható értelmiségiek találhatóak.208 Az újprotestáns vallási kisebbségek esélyegyenlőségét vizsgálva jogosan vetődik fel a kérdés, hogy a hozzájuk tartozók mekkora eséllyel rendelkeznek a társadalom legfelsőbb rétegeihez való bejutáshoz? Más szóval: létezik-e valamiféle irányukba megnyilvánuló rejtett diszkrimináció Magyarországon? Elemzésünk során a velük kapcsolatos adatokat összevetjük a társadalmi átlaggal, illetve az egyéb vallási kisebbségekre vonatkozó adatokkal. Az újprotestáns entitások társadalmi esélyegyenlőtlenségének statisztikai vizsgálatával kapcsolatosan a 2001. évi népszámlálás adja a legmegbízhatóbb tájékoztatást. A népszámlálás során kapott eredmények vizsgálatánál figyelembe kell venni, hogy a felekezeti hovatartozás a megkérdezettek önbesorolása alapján történt. A megkérdezettek kb. 10%-a nem adott választ vallási hovatartozására. Egyes felekezetek, mint például a legnagyobb magyarországi újprotestáns felekezet, a Hit Gyülekezete, a vallásra vonatkozó kérdésre a válaszadás megtagadását ajánlotta híveinek.209 Másrészt vallhatták magukat olyanok is valamely egyházhoz tartozónak, akik nem szerepeltek az adott egyház nyilvántartásában, vagy ténylegesen nem tartották vele a kapcsolatot. A népszámlálás a baptisták kivételével gyűjtőkategóriákat használ esetükben (is), ami tovább árnyalja az eredményeket. Az adventista kategóriához sorolták például a Hetednapi Adventista Egyház, Heted Napi Reform Mozgalom, Keresztény Advent Közösség, Élő Isten Gyülekezete210 híveit. Utóbbit még az adventista egyházak „családjához‖ sem sorolhatjuk. A „többi protestáns kategória‖ még „kevertebbre‖ sikeredett. A baptisták és az adventisták kivételével az összes újprotestánst, valamint unitáriust211 idehelyezték. A magukat idesorolók negyede pünkösdi (24,4%), csaknem ötöde Az 1949. évi törvény 60 § (1)-(2) és az 1949. évi törvény 70/A (1)-(3). Kolosi Tamás – Róbert Péter (2004) A magyar társadalom szerkezeti átalakulásának és mobilitásának fő folyamatai a rendszerváltás óta. In: Kolosi Tamás – Tóth István György – Vukovich György (szerk.), Társadalmi Riport 2004, Budapest, TÁRKI, 56-57. oldal 209„Hites‖ álláspont (2001). Hetek, V. évfolyam 2. szám (január 13.). 210 Az Élő Isten Gyülekezetéhez mindössze 85 fő vallotta magán tartozónak, vagyis lényegesen nem befolyásolta az adventistákra vonatkozó adatokat. 211 Az unitáriusok történelmileg, teológiailag és egyházszervezetileg sem sorolhatók az újprotestáns felekezetek közé. 207

208

116


unitárius (18,9%), 9,2% nazarénus és 10,7% Hit Gyülekezetéhez tartozó. A metodisták (4,2%), Magyarországi Szabadkeresztyén (4,1%), Keresztény Testvérgyülekezet (5%), Keresztény Család Gyülekezet (3%), az Őskeresztyén Apostoli Egyház (3,9%) és a Krisztus Szeretete Egyház (7,4%) hívei tették ki az e kategóriához tartozók másik negyedét. A kategória többi részén kisebb újprotestáns entitások osztoztak.212 Társadalmi rétegződésükkel kapcsolatosan sem kapunk empirikus eredményeket. Nehezíti vizsgálódásunkat, hogy tagjaik anyagi helyzetéről, jövedelmi viszonyairól nincsenek ismereteink. A népszámlálás adatai közül a társadalmi esélyegyenlőségükre, a foglalkozási struktúrájukra, illetve a legmagasabb iskolázottságra vonatkozó adatokból következtethetünk. A népszámlás vallási hovatartozással vizsgált foglalkozási kategóriái részben fedik a Kolosi és Róbert által megadott foglalkozási csoportokat. A felső és középvezetők, valamint az értelmiségiek társadalmi besorolásakor a szerzőpáros az egy főre eső háztartási nettó jövedelmet is figyelembe vette. Az egyes foglalkozási csoportokon belüli jövedelemre az Állami Foglalkoztatási Szolgálat (ÁFSZ) honlapján (www.epalya.hu) kaphatunk szakmánkénti lebontásban

információkat,

amely

segítségével

a

társadalom

magasabb

presztízsű

csoportjaihoz a következő foglalkozási csoportokat soroltam a 2003. évre vonatkozóan: 1. Törvényhozók, igazgatási érdek-képviseleti vezetők. 2. Gazdasági, költségvetési szervezetek vezetői. 3. Gazdasági, költségvetési szervezetek szakmai részegységének vezetői. 4. Gazdasági, költségvetési szervezet funkcionális tevékenységet folytató részegységek vezetői. 5. Mérnökök. 6. Szoftverfejlesztő informatikusok, magasan képzett informatikusok. 7. Természettudományos és egyéb műszaki foglalkozásúak. Orvosok, fogorvosok. 8. Gyógyszerészek. 9. Felsőoktatási tanintézeti tanárok, oktatók. 10. Középfokú tanintézeti tanárok, oktatók. 11. Gazdasági foglalkozású értelmiségiek. 12. Jogi, társadalomtudományi foglalkozásúak. A legmagasabb iskolázottságra vonatkozó adatok közül a diplomával rendelkezők arányszáma mutatja meg leginkább az adott vallási csoport tagjainak társadalmi érvényesülésének lehetőségét. A felsőfokú végzettségű háztartásfővel rendelkező családok havi átlagjövedelme átlagosan 68%-kal meghaladta a népességéét.213 A 2001. évi népszámlálás adatai szerint a felső és középszintű vezetők, a nagy és középvállalkozók 60,1%-a, a magasan képzett értelmiségiek, magas beosztású hivatalnokok, szakértők 94,1%-a főiskolai, egyetemi diplomával rendelkezett.214

212 2001.

évi népszámlálás. 26. A népesség adatai kiemelt vallások, felekezetek szerint (Bojer Anasztázia, Dévai Gyula, Nagy Ferencné, Nagy Orbán, Nott Gáborné összeállította) (2004) Budapest, Központi Statisztikai Hivatal, 622-625. oldal 213 Andorka Rudolf (2006) Bevezetés a szociológiába, Budapest, Osiris Kiadó, 198. oldal 214 http://www.nepszamlalas.hu/hun/kotetek/16/16_3_ert.pdf

117


A kapott statisztikai adatok további elemzést igényelnek. A társadalmi adatokkal megegyező, vagy azt meghaladó arányszámok nem feltétlen jelentik, hogy a mindennapok világában nem fordulhat elő az egyes társadalmi alrendszerekben velük kapcsolatosan valódi, vagy rejtett diszkrimináció. Az alacsonyabb arányszámok mögött pedig nem feltétlenül kell kizárólag társadalmi megkülönböztetésre gyanakodnunk. Egy-egy vallás/egyház tanulásról, munkáról, társadalmi érvényesülésről szóló tanítása befolyásolhatja híveinek felsőfokú intézményekben történő továbbtanulási szándékát, illetve társadalmi mobilizációját. Egyes vallási kisebbségek pedig eltérő befolyással rendelkeznek tagjaik életére, amelynek elemzése további kutatásokat igényel. A rendelkezésünkre álló adatok alapján azonban megállapításokat tehetünk arra nézve, hogy az adott valláscsoporthoz való tartozás inkább előnyt, vagy hátrányt jelent a társadalmi mobilizáció területén. Az újprotestáns felekezetek és a felsőoktatás A társadalmi érvényesülés lehetőségét meghatározza a felsőoktatásban való részvétel. Megvizsgáltuk ezért a vallási kisebbségek 25 évnél idősebb korcsoportjaiban a diplomásoknak a társadalom felsőfokú végzettséggel rendelkezőkhöz viszonyított arányát. 1. táblázat A

diplomások

társadalmi

adatokhoz

viszonyított

aránya

a

25

évnél

idősebb

korcsoportokban a magyarországi vallási kisebbséghez tartozók körében, 2001-ben, százalék (magyar társadalom = 100%)

118


Élet-

Újprotestáns kategóriák

A többi vallási kisebbség kategóriái

Baptista

Ortodox

kor

Adven-

Többi

Többi

Izra-

Más

Örök

tista

protes-

keresz-

elita

Istenhiten

világtörvényt

táns

tény215

alapuló

hirdető

vallások216

vallások217

(év)

25-

203

144

120

139

45

276

152

152

188

153

120

169

56

266

217

200

146

142

120

213

46

272

211

203

152

126

123

232

53

289

258

248

126

124

115

193

40

313

291

233

106

112

113

200

47

366

309

229

107

78

147

160

38

320

253

206

111

86

129

185

23

411

263

186

98

69

119

175

28

461

351

192

72

60

125

135

19

373

333

295

57

25

153

137

27

341

306

186

126

107

126

180

44

279

260

226

29 3034 3539 4044 4549 5054 5559 6064 6569 7074 75X 25X Forrás: 2001. évi népszámlálás. 26. A népesség adatai kiemelt vallások, felekezetek szerint (2004) adatai alapján készült saját szerkesztés.

Az 1. táblázat adatai alapján megállapíthatjuk, hogy az ezredforduló Magyarországán – a főleg Jehova Tanúit tartalmazó többi keresztény kategória kivételével az összes vallási A 2001. évi népszámlálás kategóriarendszere szerint a „többi keresztényekhez‖ közel 90%-ban Jehova tanúi, 6%-ban mormonok, 4%-ban anglikánok, Magyarországi Új Apostoli Egyház stb. hívei tartoztak. 216 A „más Istenhiten alapuló vallás‖ kategóriájának 62%-a mohamedán, 13%-uk zarathustriánus, 25%-uk különböző kisebb vallási entitás tagja (pl. Bahai, univerzális, ezoterikus, Magyar Biblia Szól Egyház stb.). 217 Az „örök világtörvényt hirdető vallások‖ csoportjának 23%-a valamilyen indiai (54%-uk Krisna-tudatú hívő), 68%-a buddhista, 7%-a szikh és hindu-iszlám, és 2%-a különböző kínai valláshoz tartozott. 215

119


kisebbség tagjaihoz hasonlóan az újprotestáns felekezetek tagjai körében a társadalmi átlagot meghaladó arányszámban találhatók meg a diplomával rendelkezők. A két legfiatalabb korcsoportra is igaz ez a megállapítás, amely vizsgálatunk szempontjából azért fontos, mert tagjaik koruknál fogva csak a rendszerváltozás után szerezhettek diplomát. A tisztán klasszikus szabadegyházi kategóriát képező baptista és adventista korcsoportos adatok alapján következtetni tudunk az előző rendszerben legálisan működő újprotestáns entitások tagjainak diploma-szerzési lehetőségének alakulására. A többi protestáns kategóriához tartozók körében ugyanis elég magas a rendszerváltás után létrejövő vallási entitások, illetve inkább a történelmi egyházak csoportjához tartozó unitáriusok aránya, ezért mellőzzük a történelmi áttekintést. A Magyarországi Baptista Egyház belső fejlődése (egyháziasodása), társadalmi integrációra való törekvése lehetővé tette, hogy tagjaik kihasználják az ötvenes évek „felsőoktatási forradalmát‖, amely kedvezőleg hatott a jelentős paraszti bázissal rendelkező baptista gyülekezeti tagság társadalmi mobilizációjára. A Népi Kollégiumok Országos Szövetségének tevékenységébe is több baptista fiatal bekapcsolódott. Részben ez állhat annak hátterében, hogy a baptisták két korcsoporton belül (65-74 év közötti) szinte behozták a társadalomhoz viszonyított lemaradásukat a diplomával rendelkezők körében. A 2001-ben 6569 éves baptista korcsoport körében ugyanis a diplomások aránya lényegében megegyezett a társadalom vonatkozó korcsoportjáéval. A negyvenes évek végén, ötvenes évek elején a középiskolát végzett adventisták a korábbiakhoz

képest

lényegesen

nagyobb

arányban

tanultak

tovább

felsőoktatási

intézményekben. Így a 2001-ben 70-74 év közöttiek a náluk idősebb generációkhoz képest csökkentették a társadalomhoz viszonyított hátrányukat. Az ötvenes évek közepén az egyház belső életében egy konzervatív „tanulás-ellenes‖ szárny a tagságon belül nagy befolyásra tett szert, ami hozzájárulhatott ahhoz, hogy a következő korcsoport életében csökkent a „kiegyenlítődés‖

üteme.

A

konzervatív

tábor

ugyanis

félve

az

adventista

fiatalok

„elvilágiasodásától‖, ellenezte továbbtanulásukat. A hatvanas évek elején azonban ismét megduplázódott az országban a felsőoktatásban tanulók száma. A felvétel szempontjai megváltoztak 1962-től kezdve. A szelekció – az ideológiai szempontok mellett – a középiskolai eredményeken és a felvételi vizsgán nyújtott teljesítményen alapult. A munkás-paraszt származású fiatalok így elveszítették felvételi előjogaikat. Előnyt csupán az azonos pontszámot elértek kategóriájában élvezhettek. Természetesen a nomenklatúra gyermekei privilegizált helyzetben voltak.218 Ez a változás az ideológiai alapú diszkrimináció ellenére pozitívan hatott a két felekezet tagjainak lehetőségére. 218

Romsics (2003) 462. oldal

120


Ennek (is) köszönhető, hogy az 50-64 év közötti baptisták korcsoportjaiban a diplomások arányszáma már meghaladta a társadalomét. A Hetednapi Adventista Egyházon belül kezdett megoldódni a lakhelyükön távol lévő adventista egyetemista/főiskolások lelkigondozása, illetve a konzervatív „tanulás-ellenes‖ szárny is lassan háttérbe szorult, aminek eredményeként a 2001-ben 55-64 év közötti korosztály tovább „faragott le‖ a lemaradásból. Adventisták esetében az „áttörést‖ a hetvenes évek hozták, amihez hozzájárulhatott a Magyarországi Szabadegyházak Tanácsa Lelkészképző Intézetének (SZETLI) tevékenysége is. A SZETLI a „tanuláspártiak‖ szerepét igyekezett segíteni a különböző szabadegyházi entitásokon belül. Az ezredfordulón a 40-54 éves adventisták körében már a társadaloménál lényegesen magasabb (1,12-1,26-szor) diplomás arányszámot kapunk. A hetvenes évek végétől kezdve tovább csökkent az ideológia szerepe a felsőoktatás szelekciójában. A két szabadegyházi entitás életében az „egyháziasodás‖ hatásai még inkább jelentkeztek, ami tovább növelte a baptisták és az adventisták továbbtanulási esélyeit. A 2001-ben 35-44 év közöttiek körében e felekezetek társadalomhoz viszonyított előnye a diplomások arányát illetően tovább emelkedett (1,26-1,52-szeres). A rendszerváltozás mindkét egyház életében változást hozott. A középiskolát végzettek a társadalmi átlagnál nagyobb arányban tanultak tovább. Az új megtérők között is jelentős lehetett a diplomások, vagy a felsőfokú tanulmányaikat folytató fiatalok, illetve a diplomások aránya. A 3 teológiai főiskola – Baptista Teológiai Akadémia, Sola Scriptura Teológiai Főiskola, Adventista Teológiai Főiskola – szintén emelte a diplomások arányszámát számos korcsoportban. Valószínű, hogy a rendszerváltás előtt már érettségivel rendelkezői tagjaik között a társadalmi átlagnál többen használták ki a felsőoktatás expanziójában rejlő lehetőségeket219, és munka mellett esti, vagy levelező tagozaton szereztek diplomát. A teológiai végzettségűek aránya mindkét felekezet tagjai körében magas lehet. A 2. táblázat adatai szerint a baptisták esetében a nem teológiai végzettséggel rendelkező diplomások arányszáma is a társadalmi átlagnál magasabb volt. Az adventisták esetében jobban érződik a két teológiai főiskola hatása. Az adventista diplomások pedig inkább a középosztályhoz köthető foglalkozáscsoportok felé orientálódtak, mint az ápoló, alapfokú és óvodai oktató, illetve szociális munkás stb.220 A „többi protestáns‖ kategória hívei körében minden korcsoportban a társadaloménál lényegesen magasabb (1,13-1,53-szoros) a diplomások aránya. A rendelkezésünkre álló adatok 2002-ben 2,5-szer többen tanultak tovább a felsőoktatásban, mint 1990-ben. A főiskolák esti, vagy levelező tagozatán hétszeresére emelkedett a hallgatók száma 1990-hez képest, míg az egyetemek esetében ez az érték „csak‖ háromszoros növekedést mutatott. Bukodi Erzsébet – Harcsa István – Vukovich György (2004), Magyarország a jelzőszámok tükrében, In: Kolosi Tamás - Tóth István György – Vukovich György (szerk.) Társadalmi riport 2004, Budapest, Tárki, 21. oldal 220 A népszámlálás adatai szerint az adventista foglalkoztatottak körében a diplomás ápolók kétszeres, a szociális munkások, valamint a speciális és egyéb szakképzett oktatók háromszoros arányban haladják meg a társadalomét. 219

121


nem teszik lehetővé, hogy az oda besorolt felekezettípusokra vonatkozóan számszerű megállapításokat tegyünk. A rendszerváltozás környékén megerősödő, vagy az azt követően létrejövő, vagy Magyarországon meghonosodó újprotestáns egyházakhoz (pl. Hit Gyülekezete, Mahanaim, Golgota Keresztyén Gyülekezet, Agapé Gyülekezet, Krisztus Szeretete Egyház) az átlagosnál fiatalabb, városiasabb és az átlagosnál magasabb társadalmi-gazdasági-kulturális pozícióval

rendelkező

személyek

csatlakoztak.221

Feltételezésem szerint

a klasszikus

szabadegyházi közösségek közül a metodista, az evangéliumi pünkösdi és a szabadkeresztyén gyülekezet tagjai körében az adventistákhoz és a baptistákhoz hasonló folyamat játszódhatott le fázis eltolódásokkal. A Keresztyén Testvérgyülekezet pedig kialakulásától fogva értelmiségi jellegű entitásnak számított. A kapott statisztikai adatok azt bizonyítják, hogy a hatályos törvényeknek megfelelően a felsőoktatás területén az újprotestáns kisebbségek tagjait nem éri lényeges diszkrimináció. Az állami felsőoktatási intézményekben önmagába véve nem jelent sem előnyt, sem hátrányt a vallási hovatartozás. Intézményi szinten egy-egy vallásfelekezet speciális tanításából eredő kérdések okozhatnak problémát. A vallásukat gyakorló adventistáknak például a szombatnapi oktatás/vizsgáztatás problematikus.222 Az újprotestánsok társadalmi átlagnál magasabb diplomás arányszámát inkább az egyes felekezetek belső viszonyaira vezethetjük vissza. E felekezetek többsége méreténél fogva jobban tudja értékrendszerét közvetíteni tagjai számára. A kisebb vallási entitások többsége számára fontos követőinek társadalmi érvényesülése, aminek lényeges eszköze a továbbtanulás. Többségük direkt, vagy indirekt módon szorgalmazza, támogatja gyülekezeti tagjaik, fiataljaik felsőszintű tanulmányait, vagy valamilyen szakma megszerzését. Újprotestáns felekezetek esélyegyenlősége a foglalkozás területén A diplomások magas arányából következne, hogy az újprotestánsoknak az átlagosnál nagyobb esélye van a társadalom felső 10%-ba bekerülni. A jó diploma azonban csak lehetőség a karrierkezdéshez. Felmérések szerint az állások többségét személyes ismeretség révén kapják Kamarás István (2003) A globalitás és a lokalitás jegyei a magyarországi új vallási jelenségekben. In: Kamarás István: Kis magyar reliográfia, Budapest, Pannónia Könyvek, 346-347. oldal A Hit Gyülekezete társadalmi bázisát a kilencvenes évek elején Horváth Zsuzsa szerint a tizenévesektől a harmincas éveikben járó korosztályok alkották, akik között a közép- és felsőfokú oktatási intézményekben tanulók felül voltak reprezentálva. Horváth Zsuzsa (1995) A Hit Gyülekezetének szociológiai sajátosságai. In: Horváth Zsuzsa: Hitek és emberek, Budapest, Eötvös Lóránd Tudományegyetem Szociológiai-Szociálpolitikai Intézete, 323. oldal 222 Holló Péter (2010) Vallási (anti) diszkrimináció gyakorlati tapasztalatai egy magyarországi vallási közösség életében – látens diszkrimináció?, In: Köbel Szilvia: A vallási diszkrimináció ellen – az esélyegyenlőség megteremtéséért. Tudományos konferencia a vallásszabadságról, valamint az egyházakról szóló 1990. évi IV. törvény húszéves évfordulója alkalmából, Budapest, 2010. június 1-2, Budapest, Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium, 225-229. oldal 221

122


meg a pályázók.223 Az újprotestánsok foglalkoztatottsági struktúrájának vizsgálata a magasabb társadalmi státusszal, illetve fizetéssel járó foglalkozásokra vonatkozóan tovább finomítják az esélyegyenlőségükre vonatkozó megállapításainkat. 2.táblázat A vallási kisebbségek foglalkoztatottjainak a társadalmi adatokhoz viszonyított aránya a magasabb társadalmi presztízsű foglalkozási főcsoportok és azoknak foglalkozási csoportja szerint 2001-ben, százalék (magyar társadalom = 100%)

Dorofejev Tamara (2010) Kapcsolatok nélkül nincs állás? http://rhea.jobpilot.hu/palyacsucs/index.php/palyazas/allaskereses/40-allaskereses/3607-igazhamis-4kapcsolatok-nelkuel-nincs-allas.html Kapcsolatépítés: a sikeres karrier alapja http://www.felvi.hu/diploman_tul/tanacsok/eletpalya_tervezes/kapcsolatepites_a_sikeres_karrier_alapjahttp:/ /www.origo.hu/allas/tipp/20100510-vane-allas-kapcsolatok-nelkul.html A hálózati tőke társadalomban betöltött szerepéről lásd Czakó Ágnes – Sik Endre (1995) A hálózati tőke szerepe Magyarországon a rendszerváltás előtt és után, 2000, 2. szám, 3-12. oldal 223

123


Újprotestáns kategóriák

A többi vallási kisebbség kategóriái

Bapt

Adven

Többi

Újprotes

Orto

Többi

Izraeli

Más

Örök

Vallási

ista

tista

protes

táns

dox

keresz

ta

Istenhite

világtörvé

kisebbsé

táns

összesen

n

nyt

gek

alapuló

hirdető

összesen

vallások

vallások

tény

Vezetők és értelmiségie k összesen Törvényhozók, igazgatási, gazdasági vezetők Felsőfokú képzettség, önálló alkalmazást igénylő foglalkozás

(100=12,1% )

128

93

121

120

134

53

270

195

144

132

Összesen (100 = 4,8%) Törvényhoz ók, igazgatási érdekképviseleti vezető Gazdasági, költségveté si szervezet vezetője

113

75

93

97

108

45

225

118

113

106

145

117

95

112

173

25

235

74

70

112

135

61

93

103

146

51

323

190

147

131

Gazdasági, költségveté si szervezet szakmai részegységé nek vezetője Gazdasági, költségveté si szervezet funkcionáli s tevékenysé get folytató részegységé nek vezetője Összesen (100= 7,3%) Mérnök

98

96

86

90

87

44

176

103

109

94

98

52

102

96

72

46

167

63

87

90

138

106

139

136

151

59

300

245

164

149

140

106

139

136

129

47

165

185

136

124

Szoftverfejl esztő, informatikus, számítástechnikus Természett udományi és egyéb műszaki

171

99

141

146

113

99

243

98

303

157

73

101

130

92

156

78

288

111

211

140

124

Rajki Zoltán: Az újprotestáns vallási közösségekhez tartozók esélyegyenlősége Magyarországon foglalkozás ú Orvos, fogorvos Gyógyszeré sz Állatorvos

194

84

196

185

283

29

446

1077

150

231

242

229

167

195

123

0

328

421

18

158

49

72

82

71

155

18

113

240

270

102

231

30

555

290

237

190

121

50

167

49

82

114

132

91

324

150

164

145

131

28

521

107

229

155

Felsőfokú 143 110 132 132 tanintézeti tanár, oktató Középiskol 121 122 149 138 ás tanár, oktató Gazdasági 133 101 119 121 foglalkozás ú Jogi, 97 96 116 108 társadalom tudományi foglalkozás ú Forrás: 2001. évi népszámlálás. 26. A népesség adatai

kiemelt vallások, felekezetek szerint (2004) adatai

alapján készült saját szerkesztés.

A rendelkezésünkre álló adatokból kitűnik, hogy az újprotestáns felekezetek tagjai jó társadalmi kapcsolatokkal rendelkeztek az ezredfordulón. Az elithez, illetve a felsőközéposztályhoz köthető foglalkozáscsoportokban a társadalom átlagához képest 1,2-szeresen vannak

felülreprezentálva.

Kivételt

az

adventisták

jelentették,

akik

esetében

a

vezetőpozíciókban levők alacsony arányszáma miatt elmaradt a magasabb társadalmi rétegekhez tartozók aránya. Az újprotestánsoknál az állatorvosi pálya kivételével mindegyik magasabb státuszú értelmiségi foglalkozásban a társadalmi átlagot lényegesen meghaladó adatokat kapunk. Különösen az orvosok/fogorvosok (1,85-szeres), gyógyszerészek (1,95-szeres) körében voltak jelen igen magas arányban. A törvényhozói, felső- és középvezetők körében az újprotestáns kategóriák közül a baptisták felül, míg a másik két csoport alulreprezentált. A baptisták leginkább a törvényhozói, igazgatási és érdekképviseleti vezetők körében (1,45szörös) voltak felülreprezentálva, míg jelentős elmaradást inkább az adventisták esetében figyelhetünk meg a gazdasági-, költségvetési szervezeti vezetők (0,61-szeres), illetve a gazdasági költségvetési szervezet funkcionális tevékenységet folytató részegységek vezetői (0,52-szeres) körében. Az

újprotestáns

kategóriák

közül

a

baptisták

társadalmi

beágyazottsága

a

legkiegyensúlyozottabb. A baptisták a magasabb presztízsű foglalkozási csoportokban a társadalmi

átlagnál

1,28-szor

voltak

felülreprezentálva.

Esetükben

egyedül

a

természettudományi és egyéb műszaki, illetve az állatorvosi pálya bizonyult átlagosnál 125


népszerűtlenebbnek. A társadalmi átlagnál lényegesen magasabb arányban találhatók meg körükben az informatikusok (1,71-szeres) és az egészségügyi pályához köthető felső középosztályhoz tartozó foglalkozások

(orvosok 1,94-szeres, gyógyszerészek 2,42-szeres).

Viszonylag magas a felsőfokú oktatási intézményekben oktatók aránya (1,43-szeres), amelyhez valószínűleg a Baptista Teológiai Akadémiai működtetése is hozzájárul. A „többi protestáns‖ kategória képviselői

körében a

magasabb presztízsű

értelmiségű

pályák

közül

az

orvosi/fogorvosi és a gyógyszerészeti pálya a legnépszerűbb, de a mérnöki, informatikai és a tanári pályát is igen sokan választják. A többi protestáns kategórián belül komoly eltérés lehet a klasszikus szabadegyházi entitások, illetve az unitáriusok és a rendszerváltás idején, vagy azt követően megjelent vallási csoportok, egyházak között. A korábban említett okok miatt az unitáriusok, tradicionálisan értelmiségi bázisú klasszikus szabadegyházak (pl. Keresztyén Testvérgyülekezet), valamint az elmúlt 20-30 évben létrejött újprotestáns egyházak hívei az értelmiségi pályákon belül létszámukhoz viszonyítottan valószínűleg lényegesen magasabb arányszámot képviselnek, illetve a jelenlétük a felső- és középvezetői pozíciókban is erősebb, mint a kategóriához tartozó többi klasszikus szabadegyház tagjaié. Az adventisták a vezetői pozíciókban alulreprezentáltak. Diplomásaik a társadalmi átlagot alig meghaladó (1,06-szoros) arányban vannak jelen a felső középosztályhoz köthető foglalkozásokban. Az adventisták leginkább a gyógyszerészek (2,29-szeres), illetve lényegesen kisebb mértékben a középiskolai oktatók (1,22-szeres) körében felülreprezentáltak. Az állatorvosi pálya mellett még az orvosi/fogorvosi alulreprezentált (0,84-szeres). Az adventisták viszonylag gyengébb társadalmi érvényesülésének inkább belső okai lehetnek, mivel a „többi keresztény‖ kategória kivételével az összes vallási kisebbség tagjai néhány speciális terület kivételével

az

átlagosnál

jobb

érvényesülési

eséllyel

rendelkeznek.

Az

adventisták

érvényesülésének nehézségeit az alábbi tényezőkre vezethetjük vissza: 1. Az adventista diplomások középosztályhoz köthető területen tanulnak tovább, illetve helyezkednek el (szociális, alsófokú oktatás, egészségügy ápoló, hitélet). 2. A hitgyakorlatukból fakadó szokások, mint a szombat-ünneplés megnehezíti álláskeresésüket. 3. Gazdaságilag aktív tagjainak legalább 20%-át erdélyi származásúak adják, akik az átlagosnál alacsonyabb iskolázottsággal rendelkeznek. 4. Adventisták egy részét erősen jellemzi a „világtól‖, más egyházaktól való elzárkózó magatartás, ezért nem rendelkeznek a társadalmi érvényesüléshez elegendő „társadalmi kapcsolatokkal‖.

126


Összegzés A népszámlálás statisztikai adatai – még ha kritikusan is kell hozzájuk viszonyulni – azt mutatják, hogy az újprotestáns felekezetek tagjai jó esélyekkel rendelkeznek, hogy az elitbe, vagy a felső középosztályba bekerüljenek. Diplomájuk mellett elegendő társadalmi kapcsolatuk van ahhoz, hogy különösen az értelmiségi pályákon a társadalom többségéhez képest akár lépéselőnyre tegyenek szert a felfelé ívelő társadalmi mobilizációjukban. Külön kutatást igényel az adventisták vezető-pozíciókban megtalálható alacsony arányszámának külső- és belső okainak feltárása. Nagy segítséget jelent az újprotestáns entitások tagjai számára, hogy a kisebb gyülekezetek, felekezetek tagjai ismerik és segítik egymást. Egy-egy felekezet esetében különösen az értelmiségi foglalkozási csoportokban a társadalomhoz viszonyított alacsony, vagy magas arányszám inkább felekezeten belüli tényezőkre vezethető

vissza,

de

találkozhatunk néhol társadalmi diszkriminációra utaló nyomokkal is. Egy-egy sikeres szakember példája, vagy a gyülekezet véleményformálóinak közvetlen, vagy látens útmutatásai sokak számára követendő példát jelentenek. A kisebb felekezetek ugyanis rá vannak utalva fennmaradásuk érdekében, hogy az emberekkel közvetlen kapcsolatban maradjanak, segítsék egymást a társadalmi érvényesülésben.

127

Ladányi István

Muzealizáció és identitás Dubravka Ugrešić A feltétel nélküli kapituláció múzeuma című regényében Dubravka Ugrešić horvát írónő regénye 1997-ben jelent meg Amszterdamban, holland nyelven, Horvátországban csak jóval később, 2002-ben (horvát és szerb közös kiadásban), magyar fordítása pedig már 2000-ben napvilágot látott, Radics Viktória fordításában224. A szokatlanul gyorsan megjelenő fordítás ellenére magyar recepciója jórészt megmaradt a könyvismertetések keretein belül, a kilencvenes évek délszláv történelmi eseményeihez rendelt, azok egyik dimenzióját élményszerűen befogadhatóvá tévő műként kapott aktualizáló, egyszerűsítő olvasatokat. A regénynek azonban

ezeken

az

egyébként

nem

mellékes

összetevőkön

túlmutató

elbeszéléspoétikai tanulságai is vannak. A regény első személyű női elbeszélője nyugat-európai, illetve amerikai emigrációs helyzetéből tekint vissza korábbi életére, annak tereire, illetve a továbbra is az elhagyott egykori közegében élő anyja jelenbéli és múltbéli életére. A regény apró epizódokból építkezik, amelyek nem képeznek meg egy összefüggő történetet. Az egész mű töredékes szerkezete, illetve számos esetben maguk a töredékesen, hiányosan elbeszélt történetek magát a történet elmondásának szándékát, valamilyen narratív mintázat érvényesítésének szándékát és e szándék folyamatos kisiklását, a kínálkozó, alkalmazni kívánt narratíva alkalmatlanságát viszik színre. Mindeközben tematizálja és problematizálja műalkotás és dokumentum, az emlékezet, az emlékőrző tárgyak és az emlékező viszonyát, a műben elbeszélt identitás, az elbeszélő identitása és a szerzői identitás kérdéseit, illetve egyáltalán az identitások mibenlétét, konstituálódásuk módját. A regény jól illeszkedik azok közé a közép-európai regények közé, amelyek az elmúlt két évtizedben, a radikális társadalmi átalakulási folyamatok és a szerzői önmeghatározások, valamint elbeszéléspoétikai kérdésföltevések nyomán egyéni és részben kollektív identitáskérdéseket állítottak előtérbe, rákérdezve magának az identitásnak a mibenlétére is, előtérbe állítva elbeszélés és önazonosság kapcsolatát. A magyar Esterházy Péter, Kukorelly Endre, Garaczi László, Háy János, a 224 Dubravka Ugrešić, Museum van onvoorwaardelijke overgave, vertaling Roel Schuyt, Nijgh & Van Ditmar, Amsterdam, 1997. Dubravka Ugrešić, A feltétel nélküli kapituláció múzeuma, Radics Viktória fordítása, Európa Könyvkiadó, Budapest, 2000. Dubravka Ugrešić, Muzej bezuvjetne predaje, Konzor & Samizdat B92, Zagreb–Beograd, 2002.

Ladányi István: Muzealizáció és identitás Dubravka Ugrešić regényében

szerb Dragan Velikić, David Albahari, a szlovén Drago Jančar, a lengyel Olga Tokarczuk, Andrej Stasiuk, a horvát Irena Vrkljan vagy Dubravka Ugrešić, bármennyire is más történeteket mesélnek el, ugyanazt a kérdést teszik föl, nem függetlenül a XX. század második fele közös, hasonló történelmi eseményeinek alakulásától: Ki vagyok én? Miért, mi által lettem az és olyan, amilyenként most elbeszélem magam? Az emigrációs léthelyzet hagyományosan összekapcsolódik az egyéni és közösségi identitás kérdéseivel, az erről szóló elbeszélések gyakran összefonódnak korábbi azonosságmintázatok mibenlétének megfogalmazásaival, az identitásválság színrevitelével, az identitásalakzatok gyengülésével vagy éppen előtérbe kerülésükkel. Dubravka Ugrešić regénye többértelműen reflektál erre a hagyományra: játékba hozza, majd újra és újra visszavonja az önéletrajzi-múltidéző-nosztalgikus olvasat lehetőségét; színre viszi a személyes (olvasattól függően szerzői és fiktív elbeszélői) életválságot, érintve az ezzel elválaszthatatlanul összefonódó délszláv térségbeli háborús

eseményeket,

ugyanakkor

a

személyes

elbeszélést

megszakító

emigránsreflexiókkal a színre vitt tapasztalatot időben és térben ismétlődő, újraíródó narratívaként jeleníti meg. Az

egyéni

és

közösségi

identitás

mibenléte,

válságának

színrevitele

összekapcsolható a regény címében szereplő múzeum motívumával. A cím és a hét részből álló regény első része előtt álló, közelebbről meg nem határozott státusú, bevezető jellegű szövegrész jelentésének játéka nyilvánvalóvá teszi, hogy a múzeum, a gyűjtemény, maga a gyűjtés metaforikus olvasatot kíván. A metaforikus olvasat szükségességére utal a regény fragmentáris építkezésmódja is. A gyűjtés, a fragmentáris építkezés és az értelemadó összefüggések hiánya/igénye kérdéseire reflektál ez az első rész előtt álló bevezető szövegrész is, aztán, mintegy mellesleg, a regény első személyű elbeszélőjének kilétére vonatkozó kijelentést olvashatunk: „A berlini állatkertben, az élő elefántfóka medencéje mellett különös vitrin áll. Az üveg mögött az 1961. augusztus 21-én elpusztult, Roland nevű elefántfóka bendőjében talált tárgyak láthatók, azaz: rózsaszín öngyújtó, négy jégkrémes pálcika (fából), pudlikutya alakú fém kitűző, sörnyitó, női karkötő (valószínűleg ezüst), hajcsat, ceruza, műanyag vízipisztoly, műanyag kés, napszemüveg, nyaklánc, rugó (kisebb fajta), gumikarika, ejtőernyő (játékszer), cca 40 cm-es vaslánc, négy csavar (nagy), zöld műanyag játék autó, fémfésű, műanyag jelvény, játék baba (kicsi), sörösdoboz (Pilsner, 0,33 l),

129


gyufásskatulya, gyerekpapucs, iránytű, autókulcs, négy db fémpénz, fanyelű kés, cumi, kulcscsomó (5 db-os), lakat, műanyag tűtartó cérnával. A látogató inkább elbűvölten, mint megrökönyödve áll a különös kiállítási tárgyak előtt, mintha régészeti leleteket szemlélne. A látogató tudja, hogy muzeáliskiállítási értéküket a véletlen határozta meg (Roland szeszélyes étvágya), mégsem állhat ellen a költői gondolatnak, hogy a tárgyak idővel finomabb kapcsolatokba kerültek egymással. E gondolat csapdájába kerülve aztán megpróbál fölállítani bizonyos jelentéshordozó koordinátákat, megpróbálja rekonstruálni a történelmi keretet (eszébe jut például, hogy Roland halála és a berlini fal felhúzása között mindössze nyolc nap telt el), és így tovább. Az olvasónak is hasonló módon kellene olvasnia az előtte fekvő regényt. Ha úgy érzi, hogy a fejezetek között nincsenek szorosabb, értelemhordozó kapcsolatok, legyen türelemmel, a kapcsolatok idővel maguktól kialakulnak. És még valami: a kérdés, hogy önéletrajzi jellegű-e ez a regény, legföljebb a rendőrségre tartozhat, nem pedig az olvasóra.‖225 Muzealizáció, gyűjtés, elrendezés A

múzeum

intézményének

sajátos,

új

aktualizálhatóságával,

illetve

a

muzealizációval mint irodalmi eljárással Dubravka Ugrešić több esszében is foglalkozott, az Elkobzott emlékezet címűben idézi Andreas Huyssen holland kutatót, aki a fogalmat a hivatásos gyűjteményalakításon túl a hétköznapi élettevékenységekre is kiterjeszti: „Úgy tűnik, a muzeális érzékenység egyre nagyobb teret hódít a mindennapi életben és kultúrában. Gondoljunk csak a régi városközpontok, egész falvak és muzealizálódott tájak historizáló restaurációjára, a bolhapiacok hallatlan sikerére, a retró-divatra, a nosztalgiahullámokra, a megszállott önmuzealizációra a videokamera segítségével, az emlékiratokra és a vallomásos irodalomra, s ha ehhez még hozzáadjuk a világ elektronikus totalizálását az adatbankok révén, akkor a múzeum többé nem tekinthető egy meghatározott, stabil és jól megrajzolt körvonalakkal rendelkező intézménynek. A szó tágabb, amorf értelmében vett múzeum a jelenkori kulturális tevékenységformák alapvető paradigmájává vált.‖ (http://epa.oszk.hu/00000/00012/00024/ugresic.html) A múzeum az a tér, ahol a tárgyak nem a saját elsődleges közegükben léteznek, amely létrejöttüket egykor indokolta, ahol az emberi élet egymásra épülő, egymásból 225 Dubravka Ugrešić, A feltétel nélküli kapituláció múzeuma, Radics Viktória fordítása, Európa Könyvkiadó, Budapest, 2000, 5.

130


kinövő eseményeinek rendjében volt helyük, funkciójuk. A gyűjteményben egykor volt használatukat, a hozzájuk kötődő életgyakorlatokat reprezentálják, valami jelen nem lévőért „állnak helyt‖, rá emlékeztetnek – de elsődleges funkciójuk az lesz, hogy a gyűjtemény részeként funkcionáljanak. A gyűjtött, őrzött tárgyak az emlékezet őrizői, ugyanakkor együttes emlékeztető jelenlétük hangsúlyosan közli az általuk reprezentált idő-tér-életösszefüggések jelen nem létét is.

A muzealizálási

eljárásoknak a posztjugoszláv irodalmi kontextusban való intenzív működéséről értekezve Faragó Kornélia a gyűjtés és elrendezés szövegszerűségére hívja fel a figyelmet: „Amikor a muzealizáció poétikáját feltérképező elképzelések a gyűjtés korlátozottságáról, esetlegességeiről beszélnek, tulajdonképpen a szelekció, a kiválasztás, a beemelés, az elrendezés műveleteinek, ez utóbbin belül a bővítés, a növelés, a halmozás formáinak tulajdonítanak kiemelt szerepet. Voltaképpen ezek azok a retorikai eljárások, amelyek nyomán a muzealizáció tematikai meggondolásból erőteljes regénypoétikai teljesítménnyé lesz.‖226 Ebben a vonatkozásban jelentősége lehet a muzealizáció és a női elbeszélés összekapcsolásának. Az első személyű elbeszélő múlthoz való kapcsolatteremtésében jelentősége lesz az anya-leány viszonynak, a leány számára a saját testi lét és egyéni identitás az anya általi feltételezettségének. Dubravka Ugrešićnél a hagyományos női tevékenységek és a műveiben alkalmazott szövegképző eljárások egymásra vetítése (és az ehhez való ironikus viszonyulás) korábban is megmutatkozott. Štefica Cvek az élet sűrűjében című regénye a megjelenés idejének elbeszélői trendjeit nemcsak követve, hanem maga is alakítva számos metapoétikus közléssel felhívja erre a figyelmet, a regény alcímeként például patchwork-regényként azonosítja a művet227. A feltétel nélküli kapituláció múzeumában a gyűjtés és emlékőrzés is elsősorban női tevékenységként kerül színre, főképp az anya személyéhez kapcsolódva. A magánélet, a család vonatkozásában a saját környezet, az otthon megteremtése, rendben tartása és az ehhez kapcsolódó tudásnak, hagyományoknak az átörökítése hagyományosan női tevékenység. „Az érvényes kulturális minta szerint az egyén használója s egyszersmind „őrizője"228, „kurátora"229 épp aktuális ruhadarabjainak, egy 226 Faragó Kornélia, A geokulturális elbeszélés változatai, in Uő, A viszonosság alakzatai, Forum, Újvidék, 2009, 17. 227 Dubravka Ugrešić, Štefica Cvek u raljama života (Patchwork roman), Grafički zavod Hrvatske, Zagreb, 1981. Magyarul: Štefica Cvek az élet sűrűjében, ford. Radics Viktória, József Attila Kör – Kijárat Kiadó, Budapest, 2004. 228 Az idézett forrás 11. sz. lábjegyzete Lene Otto és Lykke L. Pedersen tanulmányára hivatkozik: „A kifejezést Otto és Pedersen a ciklikus időszemléletű, az egyén életét a generációk láncába illeszkedve szemlélő gyűjtőtípusra vonatkoztatja. A »megőrző« által gyűjtött tárgyak legfontosabb funkciói: »a

131


láncszem a generációk, a család, a rokonság nőtagjainak sorában. Egyes daraboknak átadója, másoknak „felügyelője", élvezője, míg ismét másoknak várományosa. A viseletdarabokról való diskurzusban a tárgyakat használó elődök életútjának, egyéni tapasztalatainak a felidézése mellett állandóan visszatérő motívum a ruhadarabok állapotának a megőrzésére irányuló felelősségérzet hangsúlyozása, a közeljövőben körvonalazódó átadás-átvétel lehetőségének vagy bizonyosságának a tudata‖ – állapítja meg Tötszegi Tekla a családi emlékezet és a viseletdarabok viszonyáról 230. Dubravka Ugrešić regényében az anya alakjához elsősorban a fényképek gyűjtése kapcsolódik, de hangsúlyt kapnak az általa őrzött és továbbmesélt családi történetek, a könyvek gyűjtése, a moziban begyűjtött autentikus filmélmények az '50-es, '60-as években, de ide sorolhatók az otthon első, „igazi‖ berendezési tárgyai is. Ezekkel az autentikus tárgyakkal, az autentikus élményekkel, a múlt autentikusságával szemben a jelen szimulákrumok gyűjtőhelyeként aposztrofálódik, ahol nemcsak a tárgyak, hanem a személyek referenciális viszonyai is problematikusak. Anya és emigrációban élő lánya között az átadó-átvevő funkció, a kapcsolattartás problematikusként jelenítődik meg. Paradox módon ez az anya narratívájának újraírásaként is olvasható, az otthon hagyott (és az otthon képzetével leginkább kapcsolatba hozható) anya is egykori bevándorló, aki ráadásul egy olyan országba vándorolt be, teremtett magának otthont, alakított ki otthonos viszonyt új hazájával, amely időközben megszűnt, amelynek keretei lebomlottak, a korábban felépített viszony a tágabb közösséggel és az ország, haza koncepciójával elveszíti referenciális alapját. Az első személyű elbeszélő rendre olyan szállásokon él, olyan közösségekben van jelen, amelyek tagjai a világ különböző helyeiről összegyűlt száműzöttek vagy bevándorlók. A regény embergyűjteménye így csupa olyan személyiségből áll, akik élettörténetében törés következett be, időben-térben kívül kerültek azon a narratív renden, amely azonosságuk kereteit adta. Együttlétük ezeken az emigrációs helyszíneken véletlenszerű, esetleges. Berlin kapcsán egészében a muzeális jelleg nemzedékeken átívelő egyéni életutak közötti folyamatosság« tudatának az erősítése, »a család mint érzelmi közösség megteremtése«, az egymás iránti felelősség hangsúlyozása.‖ (Ld: „Összegyűjteni" önmagunkat. Élettörténetek és az emlékezés tárgyai, in: Korunk és tárgyaink - elmélet és módszer. Fordításgyűjtemény (MaDok Füzetek, 2.), szerk. Fejős Zoltán, Frazon Zsófia, Néprajzi Múzeum, Budapest, 2004, 28-39.) Idézi: Tötszegi Tekla, Családi emlékezet a viseletdarabok tükrében, in Kriza János Néprajzi Társaság Évkönyve 14, Kolozsvár, 2006, http://www.sulinet.hu/oroksegtar/data/kulhoni_magyarsag/2010/ro/kriza_tarsasag_evkonyv_14/pa ges/012_Csaladi_emlekezet.htm (2011. 05. 15.) 229 Az idézett forrás 12. sz. lábjegyzete szerint a „kurátor jellegű fogyasztó‖ kezelője, őrizője csupán a tárgynak. A kifejezés Grant McCracken 1988-as Culture and Consumption című könyvéből származik, lásd még Otto-Pedersen 2004, 35. 230 Tötszegi Tekla, i. m.

132


kerül előtérbe a regényben, a berlini állatkert elefántfókájának bendője a regény központi metaforája lesz, amely minden olyan gyűjtőhely metaforájaként vagy hasonlítási alapjaként funkcionál, ahol egymással rendezett időbeli vagy térbeli összefüggést nem mutató tárgyak, emberek, netán fogalmak kerülnek egy (értelmezői) térbe. A regény ötödik részének elején szó szerint megismétlődik a regény első része elé kiemelt leírás a berlini állatkertben látható vitrinről, ahol „a rég elpusztult, Roland nevű elefántfóka bendőjében talált tárgyak láthatók‖, majd az elefántfóka bendőjéhez hasonlítódik Richard Wentworth Berlinben élő angol konceptuális művész műterme (és műalkotásai), Berlin legmagasabb hegye, a város második világháborús romjaiból összehordott Teufelsberg, végül maga Berlin is: „Berlinben a dolgok a legkülönbözőbb kapcsolatokra lépnek egymással. Berlin olyan, mint az elefántfóka, mely túl sok megemészthetetlen holmit nyelt le.‖ 231 Az emigránsok mindegyike valamilyen gyűjtemény birtokosa. Kira asszony, a nyugdíjas kijevi irodalomtanárnő kavicsokat gyűjt, és a bevándorló művészek lakhelyeként szolgáló épület lakóiról a következő önértelmező kijelentést teszi: „Tudja, mi itt valahogy mind hasonlítunk egymásra, mint keresünk valamit, gyűjtögetünk... Mintha elvesztettünk volna valamit...‖232. Az egyik ismerős, az apró kacatokat gyűjtő S. kapcsán pedig mások bajainak az összegyűjtése jelenik meg végzetes gyűjtőszenvedélyként: „Ennek nem lesz jó vége. Mint az itatóspapír, beiszom mások bajait‖, vallja magáról ez az ismerős. A konceptuális művész Richard művei is korábbi használati

funkciójuktól

megfosztott

tárgyakból

összerakott,

lezárhatatlan

értelmezésre váró installációk. Műveinek alapanyagát a berliniek által kidobott tárgyak alkotják. A regény motívumai között különösen fontosak a fényképek, az anya kapcsán is a fényképek gyűjtése és rendezésük kudarca kap legnagyobb teret az elbeszélésben. Az összegyűlt-megőrzött fényképek első, eredeti és igazi gyűjtőhelye egy disznóbőr retikül volt, „melyet egy szerény tartalmú kofferrel együtt hozott magával a távoli negyvenhatos esztendőben. Amikor az első adandó (háború utáni) alkalommal új retikült vásárolt, a régi beköltözött a szekrény sarkába, és ettől kezdve házi emléktárként szolgált. (...) A táska kezdetben fényképeket rejtett (főleg anyuét), néhány levelet (apáméit), egy aranytallért, egy ezüst cigarettatárcát, egy tiszta selyem sálat és – egy hajtincset.‖233 A képeknek meg a velük őrzött tárgyaknak megvan a maguk külön értelemadó története. Amikor az anya hosszú idő után albumokba 231 232 233

Ugrešić, I. m., 195. Ugrešić, I. m., 13. Ugrešić, I. m., 20.

133


próbálja rendezni a képeket, azok folyton kicsúsznak a rendezőelvek halmazaiból, újabb és újabb átrendezésre késztetik az anyát. A konceptualista Richardra való hivatkozáson túl a regény számos olyan művészre és műalkotásra reflektál, amelyek kapcsolatba hozhatók a hétköznapi élet muzealizációjával, mintegy összegyűjti poétikai előzményeit. A Virágos füzet című szövegegységben Ilja Kabakov moszkvai festő kapcsán, akit „a szemét koronázatlan királyának‖ nevez, „a jelen archeológusait‖ veszi számba, akiket Kurt Schwitters nemzetségéből valókként azonosít, Robert Rauschenberget, Fernandez Armanót, John Chamberlaine-t, Andy Warholt, Leonid Šejkát („a szemétdomb filozófusát‖)... Az egyébként önkéntes emigrációja előtt russzista kutató és egyetemi oktató Ugrešić a törzs orosz ágát Gogolig és az avantgárd művészekig meg a formalistákig vezeti vissza. Hivatkozik Konsztantin Vaginov orosz avantgárd íróra, akinek a „regényeiben sétáló hősök a Mindennapok Múzeumának megalapításáról álmodnak, a Régi és Új Mindennapok Kacatjait Gyűjtők Társaságát szervezik‖, és aki az osztályozás problematikájára is kitér. „Az osztályozás az egyik legkreatívabb tevékenység – mondta, miután az asztalon sorakozó csikkeket egytől egyik beiktatta a leltárkönyvébe –, az osztályozás lényegében világformálás. Osztályozás nélkül emlékezés sem volna. Osztályozás nélkül lehetetlen volna értelmet vinni a valóságba”, hivatkozik Ugrešić elbeszélője Konsztantin Vaginov Harpagoniádájának regényhősére, Zsulonbinra.234 Az osztályozás, rendezés a regény poétikája és autopoetikus közlései szerint problematikus, mert kívülről származó rendezőelvet érvényesít egy olyan anyagon, amely nem rendelkezik saját belső rendezőelvvel, elemei más rendnek, más narratívának

voltak

részei,

amelyek

érvényüket

vesztették.

Ugyanakkor

elkerülhetetlennek, szükségszerűnek minősül a rendezés igénye. Erre utal a regény már idézett bevezető szövege az elefántfóka bendőjében talált tárgyak felsorolásával, hangsúlyozva, hogy a nézői figyelem előbb-utóbb kapcsolatokat teremt a tárgyak között, és ez a regény töredékes fejezeteinek olvasóira is érvényes. Mindez természetszerűleg újra és újra visszacsatol az emigráció helyzetéhez. Az elbeszélő szerint a kapcsolatteremtési igény fokozottan érvényes az emigránsra, akiben jelenbéli és múltbéli élmények, benyomások rendezetlen halmazban kavarognak, a korábbi narratíva érvényét vesztette, az új elemek nem illeszthetők a régihez: „Az emigráns úgy érzi, hogy az emigráció struktúrája olyan, mint az álomé. Egyszeriben, 234

Ugrešić, I. m., 45–46.

134


akár az álomban, elfeledett arcok tűnnek fel, melyekkel talán soha nem is találkozott, terek, melyeket biztosan most lát először, mégis úgy érzi, hogy valahonnét ismerősek. Az álom mágneses mező, mely a múlt, a jelen és a jövő képeit egyaránt vonzza. Az emigránsnak egyszeriben a valóságban jelennek meg az álom mágneses mezejébe vonzott arcok, események és képek; egyszeriben úgy érzi, hogy életrajza már jóval a megvalósulása előtt megíratott, hogy az emigráció eszerint nem külső körülmények eredője, nem is az ő választása, hanem olyan zavaros koordináták folyománya, melyeket már rég felrajzolt számára a sors. E szörnyű és édes gondolat csapdájában az emigráns megpróbálja megfejteni a homályos jeleket, a kis kereszteket és csomócskákat, és egyszeriben úgy érzi, hogy mindenből rejtélyes összhangot olvas ki s a szimbólumok kerek logikáját követi‖235. Medve A. Zoltán Ugrešić regényeit áttekintő alapos tanulmányában236 Pierre Norának az emlékezetet és a történelmet szembeállító szövegéből kiindulva 237 Ugrešić regényében az emigrációt olyan állapotként értelmezi, amely a múlttal tart kapcsolatot, prolongálva annak jelenét. A regény elbeszélője ennek megfelelően a történelmi

szemlélet

legitimációjától‖,

az

helyett,

amely

emlékezet

Nora

perspektíváját

szerint

„megfosztja

működteti. Ez

a

a

múltat

perspektíva

szükségképpen behatárolt: „Az önéletrajzi elemekre épülő regény az emlékezet szétszóródott tárgyainak – naplók, fényképek – elrendezésére tett kísérlet: az emigráció könyve. Az emigráció pedig »a magunk mögött hagyott holmik története«‖. Itt a fényképek dokumentáló, az egykor voltakat bizonyító jellegét hangsúlyozva hivatkozik Susan Sontag A fényképezésről című esszéjére, amely Ugrešić regényének is egyik belső mottója. A regénynek a múlthoz, a múlt jeleihez való viszonyát tanulmányozva érdemes figyelembe venni Jan Assmannak azokat a megállapításait, amelyek az emlékezésnek „a

jelennek

kontrasztot

vető

(kontraprezentikus),

vagyis

tényellentétes

(kontrafaktuális)‖ természetét emelik ki, vagyis az emlékezésnek azt a vetületét,

235 Ugrešić, I. m., 283–284. 236 Medve A. Zoltán, Ludizmus, nosztalgia, identitás. Dubravka Ugrešić műveinek kontextusában, in Jelenkor, 2009. július–augusztus, 799–808. 237 „Az emlékezet a konkrétban gyökerezik, a térben, a gesztusban, a képben és a tárgyban. A történelem csak időbeli folyamatokhoz, fejlődési ívekhez és dolgok közötti viszonyhoz kapcsolódik. Az emlékezet abszolút, míg a történelem csak a viszonylagost ismeri. A történelem középpontjában egy a spontán emlékezetet romboló kritikus szellem dolgozik. (…) A történelem megfosztja a megélt múltat legitimációjától.‖ Pierre Nora, Emlékezet és történelem között. A helyek problematikája, ford. K. Horváth Zsolt, in Aetas 1993/3, 142–157, idézi Medve A. Zoltán, I. m., 804.

135


amely a jelen kizárólagos dimenzióját „egy második idősíkkal bővíti‖238. Az emlékezésnek ez a dimenziója uralja a regényt, olyannyira, hogy az első személyű elbeszélő számos alkalommal adja tanújelét a jelen idő és tér kizárásának. Jellemző példája ennek a a nyelvi kapcsolatépítés, közvetíthetőség, végső soron a nyelvi prezentáció és reprezentáció lehetőségének a kizárása: „Ich bin müde, mondom Frednek, mire mosolyba húzódik a sápadt, szomorú arca. Ich bin müde – egyelőre ezt az egyetlen mondatot tudom németül. E pillanatban nem is kívánok megtanulni többet. Többet megtanulni azt jelentené, mint megnyílni. Én pedig egy ideig még zárt akarok maradni.‖239 Tovább árnyalhatja az emigráns elbeszélő múlthoz való sajátos viszonyának megközelítését Paul Ricoeurnek az idő és elbeszélés viszonyáról és a narratív identitásról kidolgozott elmélete. Ugrešić korábban idézett metapoétikus közlése és a regény elbeszélésmódja azt a narratívát érvényesíti, amit Ricoeur a diszkordancia és konkordancia dialektikájaként ír le, aki a múltbéli és a jövőbéli idegenség és a jelen azonossága közötti kapcsolat megteremtését az egységes történet létesítésében látja, amelyben a jelenbéli azonosságban megőrződik a múlt (és a jövő) idegensége. A szubsztanciális azonosság helyett ajánlott ricoeuri narratív azonosság koncepciója – amely számol az időben létrejövő változásokkal, a jelenbéli emlékezet működésének hatásával a szubjektum elmúlt jelenére, akárcsak valamiféle önmagáról alkotott képzettel a jövő jelenében240, miközben eljut a szereplő identitásvesztésének lehetőségéig

is,

amely

„összefüggésben

áll

a

történet

konfigurációjának

szétesésével‖241 – a szétesett konfigurációban is őrzi a „ki vagyok én?‖ kérdését, és az elbeszéltek értékelhetők erre adott válaszként. Ricoeur elképzelése figyelembe veszi a véletlen, az esetlegesség működésmódját is az elbeszélés konfigurációjában: „ami az életben tiszta véletlen volna, a szükségszerűvel és valószínűvel való bármiféle kapcsolatot nélkülöző dolog, az elbeszélésben támogatja a cselekmény előrehaladását. Az esetleges bizonyos fokig rögzíthető az elbeszélés szükségszerűségében és valószínűségében.‖242

238 Jan Assman, A kulturális emlékezet: Írás, emlékezés és politikai identitás a korai magaskultúrákban, ford. Hidas Zoltán, Atlantisz Könyvkiadó, Budapest, 2004, 84. 239 Ugrešić, I. m., 7. 240 Ricoeur továbbviszi Szent Ágoston időfelfogását a három jelen időről (jelen a múltról, jelen a jelenről, jelen a jövőről, lásd: Aurelius Augustinus, Vallomások, Gondolat, Budapest, 1987, 365, illetve Paul Ricoeur, Temps et récit I., Seuil, Paris, 1983, 40-45). 241 Paul Ricoeur, A narratív azonosság, in szerk. László János és Thomka Beáta, Narratívák 5. Narratív pszichológia, Kijárat Kiadó, Budapest, 2001, 20. 242 Uott, 18.

136


A „jelen a múltról‖ elképzelésében a múlt jelenléte kapcsán nélkülözhetetlen a „nyom‖ (trace) kategóriája, azok a „prefigurált‖ anyagok, amelyek a maguk természete szerint őrzik/veszítik a múltbéli aktivitások nyomait. A nyom fogalmának értelmezésében Ricoeur érvényesíti a nyom megmutató és elrejtő jellegét, utalva annak az entitásnak a távollétére, amelynek jeleként van jelen. „A nyom fogalma köti össze az időnek azokat a perspektíváit, amelyeket a spekulatív gondolkodás szétválaszt. (...) A nyom paradoxona abban áll, hogy itt és most látható, jelenvaló, de e jelenvalóság abból következik, hogy valaki vagy valami előzőleg cselekedett, átment valahol. Egyszerre maradvány (vestige) és átmenet (passage). (...) Az átmenet és a nyomot hagyás egyenértékű fogalmak Ricoeur számára, az előzőben a nyom dinamikája, az utóbbian statikája mutatkozik meg‖ foglalja össze Jeney Éva nyom és nyomhagyás viszonyát243. A nyomnak, ahhoz, hogy létrehozza jelentését, nem kell megismételnie az egykori cselekvést, statikusságában a korábbi dinamikát is jelenti, térbeli jelenvalóságot ad az időnek. A nyom a maga természete szerint közvetít, más nyomot hagynak a múltbéli cselekvések, történések, valamint a közben eltelt idő az emlékezetben, az írásbeliségben, a tárgyakon, a fényképeken vagy a testen. Konceptuális metaforák A regény elbeszélőjének a múlthoz való viszonyában fontos szerephez jutnak olyan képzetek, amelyek szerepét és működését leginkább talán a bennük beazonosítható kognitív metaforákkal lehet tetten érni. Ezek egy értelmes, célelvű, összefüggő világ képzetét létesítő nyelv részeként működnek, és a regény elbeszélője a nemzeti, családi, individuális azonosság (múltbéli) tereit értelemadó szerkezeti metaforák narratív rendje révén konceptualizálja, hogy aztán a konceptuális metaforák

azonosságteremtő

jelentéseinek

érvénytelenítésével

a

menekültlét

identitásválságát, az azonosságadó terek hiányát képezze meg. A menekültlét erőszakos kívülhelyezettségként jelenik meg az azonosságot adó térből a másság, az idegenség terébe, ahol az azonosságot adó narratívák nem kapnak további támogatást. Az azonosságot adó helyek közül kiemelkedik a saját otthonként konceptualizált ház és a saját hazaként konceptualizált ország. A regény konceptuális metaforáinak céltartományai között is ezek a meghatározóak. Az azonosság tereinek és az elbeszélő otthonképzetének létrehozásában fontos szerephez jut az otthon azonosítása a saját 243 Jeney Éva, A metafora és az elbeszélés bölcselete. Paul Ricoeur irodalomelmélete, Akadémiai Kiadó, Budapest, 2002, 23–24.

137


házzal,

az

első

gyermekkori

saját

ház

története.

Az

ehhez

kapcsolódó

szövegfragmentumok a világ nyelvi elsajátítását láttatják, kurziválással, idézőjelekkel, explicit kijelentésekkel hangsúlyozva az otthon képzetét adó helyhez, tárgyakhoz kapcsolódó egyedi, kizárólagos nyelvi elemeket. Az otthon képzete az első anyagi javak megszerzésével alakul ki, amelyek nemcsak az elsők, hanem „igaziak‖, azonosak az adott tárgyak képzetével. Az így megképződött világ „kerek és egész‖ 244. A családi anekdoták a konceptuális metaforák tárházai, amelyeknek ismételt elmesélései a valóság összefüggően strukturált képét hozzák létre. Az elbeszélő számára az anya a megszilárdult nyelvi elemek fő forrása, aki bizonyos tárgyakat, eseményeket mindig ugyanúgy nevez meg és mond el, így az otthonteremtő tárgyak között fontos szerephez jut egy „tiszta selyem sál‖, egy ezüst cigarettatárcára gravírozott „ügető ló‖, ahogy azonosságteremtő erővel bírnak az olyan többször ismételt megállapítások is valakiről, hogy „eltűnt a háború viharában‖, vagy „szüntelen előttem lebeg az arcod‖, vagy az anya latin betűs írásában szülővárosának, Várnának következetesen cirill betűs írásmódja. Ezek mögül a nyelvi elemek mögül a saját terükön/idejükön kívülre kerülve eltűnik a valóságfedezet, és értelem nélkül maradnak. A menekültlét szélsőségesen azonossághiányos helyzetében minden hangsúlyosan értelemadó mondat önmaga ironikus megkérdőjelezésévé válik, így például a nő számára legfontosabb dologról szóló, egymást kizáró értelmű megállapítások: „Egy nőnek mindenekelőtt levegőre van szüksége‖, „egy nőnek mindekelőtt gavallérra van szüksége‖, „egy nőnek mindenekelőtt vízre van szüksége‖. Az otthon koncepciójára épül, de sajátos módon vissza is hat rá a haza koncepciója, és ahogy az otthon falakkal körülhatárolt, „saját‖ értékeket felhalmozó tér, úgy a haza is embereket, anyagi javakat és nem materiális jellegű értékeket tartalmazó tárház. A haza képzetéhez is hozzátartozik, hogy egyetlen, igazi, és különféle javakban gazdag. A menekültlétben visszaemlékező elbeszélő sírva fakad az elveszített hazát ábrázoló, véletlenül a kezébe került idegenforgalmi térkép fölött. A térkép naiv ikonológiája, amely a haza egyes tájegységeit a rájuk jellemző természeti kincsekkel, az ott élő emberek szokásainak ábrázolásával jellemzi, hangsúlyos, végtelenített módon körkörös iróniájával kiszolgáltatja egymásnak az egykor létrejött azonosságképzeteket, ezeknek a jelenben való érvénytelenségét és az ebből következő tudást is a korábbi azonosságot megképző elemek kontingens voltáról. Az így egymásnak feszülő jelentések zavarba ejtően összeegyeztethetetlen értelemadó 244

Ugrešić, I. m., 81–82.

138


mechanizmusokat indítanak be, amelyekben sem a tragikus értelmezést kínáló egykori azonosság és annak jelenbéli lehetetlensége, sem az egykori azonosság naiv és esetleges voltát megmutató irónia nem jut kizárólagosan érvényre. A „térkép egyenlő a hazával‖ konceptuális metafora abban a jelenetben kap leginkább félreérthetetlenül ironikus olvasatot, amikor a visszaemlékező (sós) könnyei a térképnek az Adriaitengert ábrázoló részére hullanak. A regény fikcióján belüli „valóság‖ (a könnyek) átitatják az ábrázolást, a jelenet fikción belüli pillanatnyiságában az azonosulás tragikumát működtetve, az elbeszélés távolságtartó iróniája viszont ábrázolás és ábrázolt közötti áthidalhatatlan szakadékot láttatja. Kép és ábrázolt valóság megfeleltetésének szándéka és ennek lehetetlensége a regény autoreferenciális értelmezést is fölkínáló több szövegrészében is megjelenik. A regény berlini epizódjaiban fontos szerep jut a Berlinben élő amerikai konceptuális művész, Richard alkotói

módszerének,

aki

eredeti

funkciójából

kiemelt,

bolhapiacokról,

szemétlerakókból összegyűjtött tárgyakat állít installációiban új, szokatlan pillanatnyi összefüggésbe. Egyik kiállításának címe: Térkép nélküli utazás245. A cím két konceptuális metaforát is használ és leleplez: „A térkép a valóság hű képe‖, illetve „az élet utazás‖, és az aktuális elbeszélésben ezek használhatatlanságát juttatja érvényre. Richard nem a múltbéli jelentéseket kívánja használni, illetve rekonstruálni, ahogy ez a valódi múzeumoknál szokás, hanem az egyetlen valódi jelentés helyett számtalan új jelentés

lehetőségét

kínálja

fel

a

fölhasznált

tárgyak

számára.

Hasonló

autoreferenciális olvasat adhat értelmet Simone Mangos berlini művésznő installációjának is, aki a Spree folyóról készített fényképét egy vízzel töltött üvegládába helyezte. A fotó mintegy hat hónapig marad egyben a vízben, aztán helyreállíthatatlanul szétmállik246. A művészi szándék radikálisan megképzett naivitása a műalkotás, a kiállított tárgy reprezentációs képességeinek kudarcával szembesít. A regény önéletrajzi elbeszélésében mind az otthon, mind a haza szoros kapcsolatba kerül az anya történetével. A regényfragmentumokban az anya története és a haza története egymásba íródik. Az anya narratív azonosságának meghatározó történeteleme, hogy a II. világháború után egy idegen világból, Bulgáriából került az akkor formálódó új Jugoszláviába. Döntése saját történetében és új családja történetében kap értelmet, amelynek épp ezért elválaszthatatlan része lesz a 245 246

Ugrešić, I. m., 196. Ugrešić, I. m., 130.

139


választott haza története. Az anyához kapcsolódó történetfragmentumok is színre viszik a problémátlanul egységes narratíva naivitását és reprezentációs korlátait. A fényképek és családi albumok mint egyéni és családi önreprezentációk folyamatos problémaforrásként jelennek meg az elbeszélésben: az anya képtelen őket albumba rendezni, a legadekvátabb helyükként az a disznóbőr táska neveződik meg, amelyben esetleges összevisszaságban halmozódtak fel, még az albumokban megnyilvánuló rendezési szándék előtt. A fényképek kapcsán, akárcsak a nyelv kapcsán nem azok felidéző, reprezentáló felfogása érvényesül, hanem valóságot létesítő, a maguk képe által minden mást kitakaró voltuk. Dubravka Ugrešić, miközben a regény számos történetfragmentumában jelzi, hogy az emigránsok számára a fényképeik a saját múltjuk, életük egyetlen bizonyítékaként tételeződik, ugyanakkor az emlékezés tárgyai kapcsán láthatóvá teszi az emlékezés értelemteremtő mechanizmusait. Ennek ironikus színrevitele annak a Berlinben élő afroamerikai nőnek a bizarr története, aki a berlini bolhapiacon árult régi fényképekből állítja össze a maga családi albumát. „A tudás látás‖ a kognitív nyelvészet egyik előszeretettel problematizált konceptuális metaforája247. A „tudás látás‖, illetve a „létező az, amit látunk‖ A feltétel nélküli kapituláció múzeumában is az identitás és annak konstruált volta egyik megjelenítési eszköze lesz. A regényben részletesen elmesélt és értelmezett gyermekjáték, amelynek során a gyermek eltakarja a szemét, és ezáltal kizárja a látványt, vagyis eljátssza a látottak megszüntetésének a lehetőségét, sajátos értelmet kap a megsemmisített fényképekről szóló történetekben, vagy abban a háborús anekdotában, amely az egyik háborús bűnösről szól, aki a távcsövében véletlenül meglátott látvány (lehetséges célpont) tényleges megszüntetésévé változtatta ezt a játékot. A fényképek diskurzusáról a regény egyik horvát értelmezője megállapítja, hogy „ezeknek a fényképeknek a jelentősége inkább szimbolikus, mint referenciális, mert nem egy olyan valóságot ábrázolnak, amely nincs többé, hanem közvetlenül az ürességet mutatják‖248. A fényképek kapcsán ugyanis a regényben nemcsak emlékőrző funkciójuk tematizálódik, hanem legalább ennyire az elmúlt jelent kitakaró funkciójuk. A fényképekre, dokumentumokra támaszkodó emlékezet kizárólag azt őrzi, amit ezek a dokumentumok látni engednek. A műben kiemelt szerephez jutó fényképek elveszítik láthatóságukat, ha az értelemadó nézés kudarcot vall velük 247 Lásd ehhez Kövecses Zoltán, A metafora. Gyakorlati bevezetés a kognitív metaforaelméletbe, Typotex, Budapest, 2005, 71, 161, 220, illetve az általa hivatkozott szakirodalmat. 248 Andrea Zlatar, Tekst, tijelo, trauma. Ogledi o suvremenoj ženskoj književnosti, Naklada Ljevak, Zagreb, 2004, 131.

140


kapcsolatban. Ez a kudarc kerül színre az anya és a fényképgyűjteménye színrevitelében, illetve egy többször említett századeleji fénykép kapcsán, amely három ismeretlen fürdőző nőt ábrázol a Pakra folyónál, az elbeszélő szülővárosához közel. A kép „megsárgult‖, „homályos‖, a képen látható nők körül „opálos fényű, onirikus pára lebeg‖, az elbeszélő ereklyéhez hasonlítja, amelynek valódi jelentését nem ismeri, de amelynek titka van, repedést keres rajta, „rejtett átjárót‖, amelyen keresztül át lehet csúszni egy másik térbe. A képen látottak kapcsán valamiféle „valódiság‖ a víztükör által megmutatott látvány kapcsán tételeződik, amikor a visszfény megmutatja az elrejtettet.249 A múltbéli képek, látványok kapcsán újra és újra a látásban akadályoztatottság valamilyen változatát említi az elbeszélő, a régi fotók elmosódottsága, esetleg túlvilágítottsága mellett különös jelentőségű lesz a köd, a homály, fontos szerephez jutnak a „nem valós‖ képek, a tükörképek, a hologramlátványok. A regény vizuális kódjainak kibontásából vezeti le értelmezését Vladimir Biti, és ezzel hozza összefüggésbe a regénynek az autobiografikus olvasat felől értelmezhetetlen angyalmotívumait is. Olvasatában az angyalok a látható látszat, az ember által érzékelhető közvetítők, ugyanakkor külső értelemadó entitások is, akik nemcsak „az emlékezetért kezeskednek, hanem a feledés őrizői is‖, amelynek nevében rabul ejtenek, és amelynek hatalmában tartanak. Az angyal az ember nyelvén szólal meg, emberi értelmet rendel az ember által fel nem fogotthoz. Ezzel láthatóvá teszi a korábban homályban lévőt, elmosódottat, ugyanakkor egyféleképp teszi láthatóvá, kitakarva minden más látványt, értelmezhetőséget.250 A regény vizuális kódjainak egy másik horvát értelmezője, Aleksandar Mijatović, a fényképek diskurzusáról értekezve Renate Lachmann memoria-felfogására hivatkozik, aki szerint az emlékezetnek nemcsak megőrző, hanem létesítő szerepe is van251. Renate Lachmann ennek kapcsán a memória imaginatív jellegű képességeiről beszél, amellyel létrehozza az emlékezet helyeit, térbelivé téve az időhöz kötött emlékezet működését. Az emlékezet helyei (loci memoriae) arra szolgálnak, hogy „az imagináció révén megakadályozzák a felejtést, mégpedig oly módon, hogy mindazt, amit meg kell jegyezni, amit az eltűnés veszélye

249 Ugrešić, I. m., 206–207. 250 Vladimir Biti, Rasuta bašćina: Muzej bezuvjene predaje Dubravke Ugrešić, in Uő, Doba svjedočenja: Tvorba identiteta u suvremenoj hrvatskoj prozi, Matica Hrvatska, Zagreb, 2005, 225–241. 251 Aleksandar Mijatović, Diskurz fotografije u romanu Dubravke Ugrešić Muzej bezuvjetne predaje, in Fluminensia god. 15 (2003), br. 2, 49–68.

141


fenyeget, vizuálisan megjelenítsenek, és megjelölt, térben elkülönített helyen tároljanak‖252. Összegzés Renate

Lachmann

gondolatával

visszaérkeztünk

a

múzeumhoz

és

a

muzealizációhoz. Dubravka Ugrešić regényének különös címe egy olyan múzeumra utal, amely mögül eltűnt aktualizáló értelme, kiállított tárgyai az őket összefogó koncepció kiüresedése miatt legfeljebb magának a múzeumnak tudnak emléket állítani. A regényben említett múzeum valóban létezett Kelet-Berlinben, és a Vörös Hadsereg katonai eredményeinek állított emléket a legyőzött országban, annak lakói számára. A feltétel nélküli kapituláció persze az emigráns vereségére is utal, hiszen emigrációja korábbi élete folytonosságának a feladása. A két jelentés együttesen érvényesül a regényben, az emlékidéző fragmentumok rendezésének kudarcát színre víve az elbeszélő ironikus önértelmező perspektívát is nyit a regényben tematizált muzealizálásra, az emigrációs állapot múlt felé fordulására és önmagába záródó értelemadási kényszereire. Ez a kényszer már a tanulmány elején idézett bevezető szövegrészben megjelenik, amelyben az elbeszélő (a szerző?) megnyugtatja olvasóit, hogy legyenek türelemmel a regény töredékes elbeszélésmódja, az összefüggések hiánya kapcsán, „a kapcsolatok idővel maguktól kialakulnak‖. Az értelemadási kényszert később az elbeszélő az emigránsokra jellemző mentális alakzatként azonosítja: „Az emigráns úgy érzi, hogy az emigráció struktúrája olyan, mint az álomé. Egyszeriben, akár az álomban, elfeledett arcok tűnnek fel, melyekkel talán soha nem is találkozott, terek, melyeket biztosan most lát először, mégis úgy érzi, hogy valahonnét ismerősek. Az álom mágneses mező, mely a múlt, a jelen és a jövő képeit egyaránt vonzza. Az emigránsnak egyszeriben a valóságban jelennek meg az álom mágneses mezejébe vonzott arcok, események és képek; egyszeriben úgy érzi, hogy életrajza már jóval a megvalósulása előtt megíratott, hogy az emigráció eszerint nem külső körülmények eredője, nem is az ő választása, hanem olyan zavaros koordináták folyománya, melyeket már rég felrajzolt számára a sors. E szörnyű és édes gondolat csapdájában az emigráns megpróbálja megfejteni a homályos jeleket, a kis kereszteket és csomócskákat, és egyszeriben úgy érzi, hogy mindenből rejtélyes összhangot olvas ki s a szimbólumok kerek logikáját követi.‖253

252 253

Renate Lachmann, Phantasia, Memoria, Rhetorica, Matica Hrvatska, Zagreb, 2002, 432. Ugrešić, I. m., 283–284.

142


„Nanizivaty‖, ja lyublyu nanizivaty‖, hangzik el a regényben többször Kira asszony, az orosz emigránsnő mondata, a gyöngyfűzés konkrét értelmében, de az elbeszélés összefűző tevékenységére is ráirányítva az értelmezői figyelmet, ha másként nem, akkor egy másik orosz emigráns ezzel szembeállított szövegére hivatkozva: „Nem akarok szüzsét. Dolgokról és gondolatokról fogok írni. Mint egy idézetgyűjtemény, jegyezte fel egyszer régen egy ideiglenes emigráns. Viktor Sklovszkijnak hívták.‖254 Dubravka Ugrešić regénye egyszerre viszi színre az emigránsnak a múlthoz ragaszkodó,

annak

jeleit

őrző,

egykor

volt

énjéhez

ragaszkodni

kívánó

önidentifikációs mechanizmusait, valamint az ennek lehetetlensége fölötti iróniát, láttatni engedve azt a narratológiai szükségszerűséget is, amellyel a múltjának elbeszélői

refigurációját

véghezvivő

elbeszélő

létrehozza

aktuális

elbeszélői

azonosságát. Az „élet utazás‖ szerkezeti metafora a menekültlét kontextusában ugyan sajátosan problematikus, ironikus értelmet kap, de az elbeszélői önazonosság létesítésével legalább az aktuális elbeszélői státus révén létrejön az aktuális célba érés állapota. A menekültlét ugyanis valóságos helyváltoztatással jár, de „az élet utazás‖ konceptuális metafora értelme visszájára fordul, hiszen ez az utazás nélkülözi a megcélzott identitást beteljesítő célhelyet, a fizikai helyváltoztatás nem módosítja a menekültlét lényegét, azt, hogy a menekült, bárhová is megy, továbbra is megmarad problémás státusában, amellyel nem érzi magát azonosnak. Az erről szóló elbeszélés ugyanakkor, ha az elbeszélt én önazonosságát problematikusként viszi is színre, az elbeszélt történetben létrehozza az elbeszélő pillanatnyi és aktuális önazonosságát, rámutatva ezzel minden azonosság feltételes és ideiglenes voltára.

254

Ugrešić, I. m., 15.

143

Szabó F. Andrea

Alice Munro utazó hősnői Dolgozatomban Alice Munro, kortárs kanadai rövidpróza író 1994-ben megjelent Open Secrets [Nyílt titok] című, korszakváltó elbeszéléskötetében található elbeszéléscsokor egyikének olvasatán keresztül kívánom bemutatni, hogy Munro a női gótika irodalmi hagyományának folytatója. Ez a cél kettős állítást takar, hiszen egyrészt azt állítom, hogy csak kanadai kritikatörténeti mítoszként értelmezhető az a tény, hogy Munrót elsősorban a realizmus esztétikai gyakorlatának követőjeként tartják számon, másrészt, azt állítom, hogy művei nemcsak követik a női gótika esztétikai gyakorlatát, hanem látásmódjuk egyértelműen gótikus. Egyúttal azt is állítom azonban, hogy elbeszélései a női gótika hagyományának harmadik fázisába tartoznak. Alastair Fowler (1982) egy műfaj életútjában három fázist különböztet meg: az elsőben a műfaj formai és tartalmi konvenciói egy koherens egésszé formálódnak több szerző egymástól független és nem összehangolt munkájának eredményeképp— ez a női gótika történetében az 1764-től az 1790-es évek közepéig terjedő időszakra tehető, aminek eredményeképp Ann Radcliffe megjelentette negyedik és egyben legsikeresebb regényét a The Mysteries of Udolpho-t (1794), ami a női gótika konvencióinak megszilárdulását is jelentette. A második fázisban a szerzők tudatosan alkalmazzák a formai és tartalmi elemeket—ez az időszak a női gótika esetében az 1930-as és 1960-as évekre tehető. Ekkor született például a ma ismét reneszánszát élő Daphne du Maurier A Manderley-ház asszonya (Rebecca, 1938) című regénye és Madarak (The Birds, 1952) című elbeszélése, illetve a hatvanas évek női ponyvaregényei, amelyeket a kanadai Harlequin kiadó tett elérhetővé a világ minden pontján. A harmadik fázisban a szerzők nem pusztán követik, hanem kritikus módon, olykor radikálisan, újra is értelmezik azokat a konvenciókat, melyeket a második fázis szerzői mintegy bebetonoztak (Fowler 1982). Munro szövegei esetében a női gótika harmadik fázisa azt jelenti, hogy a műfaj, illetve mód konvenciói (Fowler nem tesz különbséget a történetiség szempontjából műfaj és mód között; ennek jelentősége azért is fontos számunkra, mert a vita, hogy a női gótika műfaj-e vagy mód, korántsem eldöntött), radikálisan átalakulnak. Munro hol metaforikus szinten jeleníti meg őket, hol pedig alapvetően átformálja azokat, ezzel megkérdőjelezve azok

Szabó F. Andrea: Alice Munro utazó hősnői

ideológiai jelentését. Ezért a Munro műveket neo-gótikusnak hívom, ahol a ‗neo-‘ előtag nem kronológiai jelentéssel bír, vagyis nem egy történeti műfaj újraélesztését, hanem a női gótika harmadik fázisára jellemző kritikus megközelítést jelenti, ami Munrónál meta-gótikus attitűdöt takar. Az elbeszélés, amelynek segítségével szemléltetni kívánom a munrói neo-gótikát a The Albanian Virgin [Az albán szűz; 1995] címet viseli. A mű a női gótika számos alapvető toposzát felvonultatja, úgy, mint a szöveg világának bifurkációját egy textuális aktuális és egy alternatív lehetséges világra; az utazást egy sötét (al/más)világba, ahol a hősnőt „furcsán ismerős erők‖ fenyegetik; egy rejtély megoldásának szükségszerűségét, amely elvezet a megváltó tudáshoz, melynek segítségével a hősnő maga mögött hagyhatja a (más)világot; majd végül újrakonfigurálhatja kapcsolatait és önmagát is, ezzel megteremtve egy lehetséges jobb világot. Mielőtt rátérnék az elbeszélés tárgyalására, néhány fogalom tisztázásra szorul: Gótika alatt egy olyan bahtyini értelemben vett karneváli irodalmi hagyományt értek

(Bakhtin

1984,

2004),

mely

a

patriarchális

gender

diszkurzussal

szembehelyezkedő ideológiák számára teremt szövegteret, női gótikai alatt pedig egy olyan hagyományt, amely ezen felül az ún. férfi gótika gender diszkurzusaival is szembehelyezkedik és egy kifejezetten női perspektívát ölt magára. Mindezeken túl, alternatív lehetséges világokat (Ryan 1991) is teremt, melyek gender ideológiai meghatározottsága kevésbé hátrányos a női nem számára, és melyek példaként szolgálnak egy jobb, vagyis igazságosabb világ megteremtésére. Robert Miles (1995, 2001) gótika kutatót követve két dolgot tartok alapvetően fontosnak megjegyezni a gótikával kapcsolatban: (1) ideológiai konstruktumnak tekinthető, amennyiben ez alatt azt értjük, hogy az ideológiákat ideológiákként láttatja és (2) tudatosan olyan reprezentációs stratégiákat és technológiákat fejlesztett ki, amelyek képesek közvetíteni a versengő ideológiák súlya alatt létező egyén tapasztalatát. Ideológia alatt nem a marxi értelemben vett hamis tudatot értem, hanem a felvilágosodás azon epifenoménjét, hogy lehetővé vált az egyén számára, hogy saját tapasztalataira és tanulmányaira támaszkodva kritikus szemmel tekintsen az átörökített hatalmi struktúrákra és azok értékeire. Ez azt is jelentette, hogy az egyén képessé vált saját sorsának alakítására miután megtalálta azokat az értékeket, melyek

145


számára pl. a jó életet jelentették. Vagyis az ideológia azon értékek összességét jelenti, amelyeket az egyén valorizál és tudatosan magáévá tesz Mind

a

realizmust,

gótikát,

női

gótikát

és

neo-gótikát

ideológiai

konstruktumoknak tekintem ebben az értelemben. Az, hogy a gótika tudatosan ideológiai csatatér azt is jelenti, hogy felvállaltan heteroglot és dialogikus (bakhtyini értelemben ugyancsak), vagyis nemcsak teret ad a tapasztalat sokszínűségének, hanem el is utasítja a vele egy időben kialakuló realizmus centralizáló és univerzializáló törekvéseit. Gótika

értelmezésemben

támaszkodom

David

Punter

(1996,

1998)

gótikafelfogására is, aki úgy tekint rá, mint egy minden részletében kidolgozott fantáziára,

melynek

célja

a

pszichés

veszteségek

feldolgozása.

A

fantázia

középpontjában a női gótika zárlataként megjelenő alternatív, „jobb‖ világ áll, amelyben a genderre jellemző viselkedésformák átalakulnak. A női gótika tehát nem csak a gender ideológiák csatájának színtere, hanem egy kidolgozott vágyálom is, amennyiben úgy kíván beavatkozni az ütközetbe, hogy a női gótikus írók ideális nőiségről, és férfiségről, vallott elképzeléseinek ad teret. Ezt az ideális nőiségről vallott vágyálmot Diane Long Hoeveler (1998) után professzionális nőiségnek nevezem. Munro művei neo-gótikusak, hiszen nem pusztán a XX. század végének gender ideológiai meghatározottságát veszik górcső alá, hanem újra is gondolják azokat a gender ideálokat, amelyeket a női gótika továbbörökített, attól a meggyőződéstől vezetve, hogy ezek zsákutcának bizonyultak. Egy további jelenség is feltétlen említést érdemel: Munro 1968-ban megjelent első kötete óta, melyet egy tucat követett, 1994-ig csupán három elbeszélésben találkozunk a gótikus „utazás a (más)világba‖ toposszal. Korábban ezért is számított kritikai közhelynek, hogy az utazás defamiliarizáló eszköze helyett, az otthon refamiliarizációja áll Munro műveinek középpontjában. Az Open Secrets c. kötetben viszont rögtön három ilyen elbeszélés található. Ezek azonban nem pusztán megismétlik a toposzt hanem: (1) rávilágítanak arra, hogy az utazás nem más, mint egy eszköz, hogy képzeletbeli de valószínű formát adjanak a női keresésnek (quest), ezzel metatextuális szinten azt is kérdezve, hogy vajon lehetséges-e más módon is elképzelni a női keresést és (2) előtérbe állítják az utazás toposzának ideológiai jelentését.

146


Azt állítom, hogy ezek az elbeszélések azt problematizálják, vajon lehetséges-e a női szubjektumot nem szemmel láthatóan kettéosztottként elképzelni. Ezt úgy érik el, hogy kisajátítják a női gótika kettős cselekményrendszerét, amely azt feltételezi, hogy a női cselekvés és a társadalmi nemi (gender) elvárások alapvetően ellentétesek. De ahelyett, hogy olyan stratégiákat alkalmaznának, melyek elfedik milyen mértékben lehetetlen a női szubjektumot a szerelem diszkurzusán kívül és a cselekvő szubjektumén belül elhelyezni, felfedik azt a gender ideológiát, mely szerint a nő természetes állapota a passzivitás. Az albán szűz c. elbeszélést így olyan narratívaként olvasom, mely nem csak literalizálja a patriarchális gender ideológia bipolarizáló szubjektum/objektum diszkurzusait, hanem fel is forgatja azokat azzal, hogy egy nem/re/gendered

női

gótikus

hősnőt/femme

fatale-t

állít

a

cselekmény

középpontjába. Azonban ez a felforgatás nem a radcliffe-i női románc formuláját követi megteremtve ezzel a női gótikus professzionális nőiséget, hanem éppen, hogy a professzionális nőiség parodizálásával. Mivel ez az elbeszélés nem jelent még meg magyarul, röviden összefoglalom. A narratíva szerkezete a szokásos történet-a-történetben munrói/gótikus mintázatot követi. Az egyik történet a női gótika kettős cselekményszerkezetének keresés cselekményének felel meg, míg a másik az ún. erotikus cselekménynek két külön hősnővel, akik külön-külön is bejárják a női gótikus hősnő (más)világi utazásának cselekményívét. A két történet egy közös vég felé közelít, ami a női gótikában kevés kivételtől eltekintve mindig a boldog vég, de Munro ellenáll a happy ending zárlat hívásának. De a cselekmény- és elbeszélő szerkezet mellett számos más női gótikus konvenciói is megjelenik. Az egyik hősnő három gender szerepben is megjelenik: passzív-agresszív (nőies) nőként, társadalmilag elfogadott férfiként, és agresszív (férfias) nőként, ami összességében aláássa a női gótikus formula gender diszkurzusát. Az erotikus cselekmény a „férjszelídítés‖ toposzára épül, ami ennek ellenére sem eredményezi azt a házastársi idillt, amit Charlotte Brontë Jane Eyre c. regényének végén olvashatunk. Az egyik cselekményvonal egy a húszas éveiben járó kanadai nőre összpontosul, aki az 1920-as években mediterrán körutat tesz. A luxushajó, melynek fedélzetén utazik, kiköt az albán tengerparton. Itt eredeti szándékukon kívül elrabolja egy albán törzs, huzamosabb időt tölt náluk, lassan beletanul az albán nők életébe, ami korántsem könnyű, mert semmilyen női dologhoz (mosás, főzés, csépelés, szövés, hímzés) nem ért. Mire éppen beilleszkedik, egy szép napon minden előzetes

147


magyarázat nélkül szépen felöltöztetik menyasszonyi ruhába. De mielőtt férjhez adhatnák, megérkezik egy ferences rendi szerzetes, albán származású, de Olaszországban tanult—sokáig ő az egyetlen akivel a nő, Lottar, kommunikálni tud. Gjurdhi elmondja, hogy egy muzulmánhoz akarják férjez adni, anyagi javakért cserébe, amit ő vallási megfontolásokból nem engedhet. Ezért hát albán szűzzé avatja, egy olyan lénnyé, aki lemond a biológiai neméről és férfiként funkcionál tovább a társadalomban. Az átalakulás megtörténik, Lottar leteszi a szűzi esküt. Nehezen, és lassan, de mégiscsak megtanul férfiként élni az albán törzsben. Míg egy nap ismét megjelenik a szerzetes és közli, hogy elviszi a püspökhöz, mert az albánok meggondolták magukat. Mivel Lottarnak nincs apja, visszafordítják nővé és eladják a muzulmánnak, hiszen a tél közeledtével kell a pénz. Gjurdhi tehát megszökteti Lottart, és átadja a püspöknek, aki őt hazaküldi Kanadába. A másik cselekmény 1960-as években játszódik Kanadában egy másik központi szereplővel. Claire ifjú felesége egy jól menő bőrgyógyásznak, ennek ellenére viszonyt folytat az albérlőjével, Nelsonnal, aki szintén házas. Mikor kiderül a kapcsolatuk, otthagyja a férjét és szeretőjét, elutazik a kontinens másik végébe, könyvesboltot nyit és munkájába temetkezik. Hamarosan új barátokat szerez, köztük egy Charlotte nevű fura nőt is, aki a kórházban meséli el neki Lottar az albán szűz történetét. Azt állítja ő találta ki, és eladja a történetet mozifilmnek. Egy napon mikor újra meg akarja látogatni a kórházban már nem találja ott őt, de az ápolónő elmondja, hogy férje, egy nagyon furcsa barna csuhás férfi sok-sok pénzt hozott és boldogan távoztak. Claire és Charlotte sosem találkoznak többé. Mikor viszont visszaér a könyvesboltjába, ott találja Nelsont, aki érte jött. A következő együtt töltött évtizedek távirati stílusban jelennek meg: „Nagyon boldogok voltunk. Sokszor éreztem magam tökéletesen magányosnak. Mindig van minek örülni az életben. A napok és évek összemosódnak. Egészében véve, elégedett vagyok.” (Munro, 1995, 128) Rögtön ezután megjelenik Lottar happy end-je: a kanadai nő-albán szűz/nem nő-megmentett nő megérkezik a kanadai kikötőbe, ahol Gjurdhi, a ferences rendi szerzetes várja őt, mert rájött, mennyire szereti, és boldogan élnek, míg meg nem halnak.

148


Vagy mégsem? Mindkét cselekmény meglepően egyszerű, ami Munrónál több mint meglepő. Ami mégis gyanút kelt, az a hármas hirtelen és szinkrón románc zárlat (Lottar és Gjurdhi, Charlotte és a férje, Claire és Nelson). Annál is inkább, mert nem világos kitől származik Lottar történetének a vége: Charlotte-tól, amit Claire visszatartott, vagy teljes egészében Claire-től. Mindkét lehetőség adott, de korántsem mindegy, hogy ki fejezte be így a történetet, hiszen a happy end az a pont, ahol a három - vagy inkább kettő? - történet összefonódik. Munro gyakran alkalmazza a beágyazott narratív szerkezetet, de az ilyen narratívák csak a legritkább esetben vannak alá-, illetve fölérendeltségi viszonyban egymással. Tipikusan egymásra reflektálva hatnak, azzal ahogyan ugyanazt a problémát tematizálják. Itt sem történik másként, még a különálló történetek hossza is megegyezik egymással. A történetek tematikus kölcsönhatása azon a ponton érhető tetten, amikor az olvasó ráeszmél, hogy Claire happy end-je Nelsonnal ugyanabba a kategóriába esik, amit Charlotte egy kézlegyintéssel úgy jellemez Lottar történetében, hogy „az a rész nem érdekes‖ (Munro, 1995, 124). Vagyis ami nem érdekes az az, hogy mi történik miután a püspök Lottart hazaküldi Kanadába. Ez a felismerés azonban csak akkor materializálódhat, amikor Claire a saját életét Nelsonnal röviden összefoglalja. Ami a happy end után jön, az nem érdekes. A történetet még két dolog bonyolítja: (1) számos jel utal arra, hogy Charlotte a saját történetét mondja el Lottaréval. (2) A szöveg intertextuálitása erős áthallásokat teremt. (1) Ha Charlotte valójában azonos Lottarral, akkor az, ami számára érdekes, az az élete az albán Gheg törzsben, amikor nő volt, majd albán szűz – az ami utána történik: hazaérkezés Kanadába, a szerzetes szerelmi felismerése, közös életük közel negyven éve, az nem számít. (2) Ez a momentum akkor válik igazán érdekessé, ha együtt olvassuk a női gótika „férjszelídítés‖ toposzával. A XVIII. század végétől kezdve, különösen a Brontëk gótikája után, a férjszelídítés alapvető konvencióvá válik (ld. Jane Austen Büszkeség és balítéletében Elizabeth és Darcy viszonyát, Jane Eyre és Rochester kapcsolatának alakulását a Jane Eyre-ben, Emily és Hareton viszonyát az Üvöltő szelekben)—vagyis a cselekmény fontos elemévé válik az a folyamat, ahogyan a hősnő a kétarcú, kezdetben mogorva hősnek megtanítja, hogy ki kell fejeznie érzelmeit. Ezért is nevezzük az ilyen „tanuló‖ női gótikus hőst byroni hősnek: kezdetben túl maszkulin, majd a hősnő nem szándékolt, de mégis hathatós közreműködése

149


eredményeképpen az alak egyszerre maszkulin és feminin tulajdonságokat is magára ölt. Ennek a folyamatnak része a rituális megsebzés, mely a férfialakot a teljes hatalomgyakorlástól részben megfosztja (Rochester égési sérülései, Hareton vagyonvesztése és írástudatlansága, mintegy megismétlik Byron dongalábúságát). A szerzetes neve Gjurdhi – aminek kiejtése erősen hasonlít a Georgie-ra, vagyis Byron egyik keresztnevére. Ha ezt összevetjük azzal, hogy Byron albán hősként pózol egyik legismertebb portréján, Thomas Phillips kb. 1835-ben készült festményén, még erősebb a gyanú, hogy ezzel a toposszal állunk szemben. Annál is inkább, mert Claire, aki Mary Shelley műveiből írja a szakdolgozatát, és Nelson, aki irodalmat tanul az egyetemen ugyancsak az angol romantika korának jeles vagy híres-hírhedt képviselőinek neveit viselik. (Claire Mary Shelley mostohatestvére, akinek gyermeke született Byrontól, Nelson admirális korának híres alakja volt.) Ha viszont Gjurdhi az (Georgie) Byron-i hős, aki nem csak otthagyja szerzetesi hivatását, ezzel megtagadva esküjét, vallását, társadalmi hasznosságát, de Kanadában halk szavú, alázatos, feleségének füttyét és minden kívánságát követő szelídített férjjé válik, akkor nem pusztán szelídítésről, de túlszelídítésről beszélhetünk. Ha ehhez azt is hozzá tesszük, hogy Charlotte a saját szelídítői munkásságát egy kézlegyintéssel elintézi, akkor joggal kérdezheti az olvasó, akkor mégis mi érdekes? A válasz a női gótika kettős cselekményszerkezetében rejlik. Az elbeszélés mindkét narratívája a keresés cselekményét állítja középpontba: Lottar gender leckéit, illetve Claire önálló, szerelmi bonyodalmaktól mentes életét. De amíg Claire keresés cselekménye női gótikus módon véget ér, amint az erotikus cselekmény révébe ér (happy end), nem hagyva hátra mást, mint a pár soros távirati közleményt, Charlotte/Lottaré nem ér véget. Az ő genderingje, társadalmi nemesítése, vagyis az illendő nőiség leckéinek elsajátítása nem fejeződött be. Nem öltötte magára azt a magatartásformát, amit Hoeveler (1998) professzionális (vagyis szakmaszerű) nőiségnek nevez – ami lehetővé teszi egy nő számára is, hogy passzív-agresszív stratégiákkal elérje, amit akar egy olyan társadalomban, ami a nő (ki-)tagadására épül. Az elbeszélés egésze, csakúgy mint a női gótika diszkurzusa, a gender különbségek természetességének szubverziójára épül. Mind a női, mind a férfi szereplők női és férfi szerepeket is magukra ölthetnek, ezzel is hangsúlyozva a gender performativitását, ahogyan azt Judith Butler (1993, 1999) teoretizálta. A férj

150


túlszelídítése neo-gótikus toposza mellett az albán szűzség jelensége is egy olyan pont, ahol a gender és a biológiai nem diszkurzusai között lévő távolság egyre nő. Itt érdekes megjegyezni, hogy Munro szemmel láthatóan antropológiai tanulmányokat

folytatott,

hiszen

hűen

írja

le,

mind

az

albán

szűzség

szokásrendszerét, mind annak társadalmi jelentését. Az elbeszélésben egyébként meg is jelenik Mary Edith Durham (1909) könyve, ami először írja le a jelenséget. Albánia kifejezetten patriarchális társadalmában egy nő három esetben válhat albán szűzzé (ez a szokás állítólag ma is létezik; ld. Shaw és Ardener, 2005): (1) ha egy családnak nincs felnőtt férfi tagja, az apa még életében férfivá nyilváníthatja az egyik felnőtt lányt; (2) ha meghal az összes férfi, az egyik nőtag felvállalhatja; (3) ez az egyetlen módja, hogy egy nő kihátrálhasson egy elrendezett házasságból. Vagyis mind a három esetben társadalmi szükségszerűség diktálja a nők nem nőkké válását: vagy azért történik, hogy legyen aki betölti a férfi családfői funkcióját (első és második eset), vagy hogy ne sérüljön a patriarchális hatalom szex/gender nexusa (harmadik eset) – egy nő csak úgy ellenezheti, hogy a társadalmi tőke csereeszköze legyen, ha teljességgel lemond szexualitásáról. Ez azonban nem jelenti, hogy férfi lesz – az albán szokás szerint sem igaz az hogy, aki nem nő, az férfi. Családfői vagy metaforikus fiúi funkciót betölthet, de pl. a leszbikus kapcsolat kizárt. Az albán harmadik nem esetében a gender performativitása különösen szembeszökő. Munro párhuzamot teremt az albán szűz és a gótikus hősnő között, hiszen a paradigmatikus női gótikus cselekményszerkezet egy hasonló átalakulást feltételez: a kezdetben a patriarchális gender normáknak megfelelő feddhetetlen és passzív hősnő a családi idillből kikerülve a gótikus al/másvilágban átmenetileg férfi gender szerepeket alakít – keres, kutat, megkérdőjelez, ellenáll, ha kell – azonban, amikor a megváltó tudást megszerzi, hátrahagyva férfias aktivitását, visszaváltozik illendő nővé, azzal, hogy gyorsan férjhez megy egy olyan hőshöz, aki a cselekményből egyáltalán nem veszi ki a részét, de akit mégis sikerült időközben gyorsan átnevelni. Ezzel a történetnek vége, a hősnő hangja elhal. Claire elhaló hangja, aki követi a paradigmatikus történetet és a Nelsonnal való happy end-et választja, a pár soros táviratban még távolról hallható, Charlotte viszont egy olyan ponton hagyja el a szöveget, amikor Gjurdhi még nem követte Lottart Kanadába, viszont amikor már elmondta keresésének történetét, és ezért komoly jutalomban részesül ‒ na nem egy férj formájában, hanem a légből hulló pénzében. Charlotte története így a női gótika erotikus cselekményének paródiájává válik, de

151


anélkül, hogy Munro magát a női gótika fantázia diszkurzusát teljesen diszkreditálná. Ehelyett, arra irányítja a figyelmet, hogy a női gótika professzionális gender diszkurzusának megfelelő professzionális nőiség valójában csak egy performansz, amit nem kell olyan komolyan venni, hogy a boldog vég, Michelle Massé (1992) szavaival, egyenlő legyen a halál csöndjével. Irodalomjegyzék Austen, Jane (2000): Pride and Prejudice. Norton Critical Edition. Donald J. Gray (szerk.). Norton, New York and London. Bakhtin, Mikhail Mikhailovich (1984): Rabelais and His World. Helene Iswolsky (ford.). Indiana UP, Bloomington. Bakhtin, Mikhail Mikhailovich (2004): The Dialogic Imagination: Four Essays. Caryl Emerson és Michael Holquist (ford.). Michael Holquist (szerk.): U of Texas P, Austin. Brontë, Charlotte (2008): Jane Eyre. Oxford UP, Oxford. Brontë, Emily (1990): Wuthering Heights. In: William M. Sale, Jr. és Richard J. Dunn (szerk.): Wuthering Heights: Authoritative Text, Backgrounds, Criticism. Norton, New York. Butler, Judith (1993): Bodies That Matter: On the Discursive Limits of “Sex.” Routledge, New York. Butler, Judith (1999): Gender Trouble: Feminism and the Subversion of Identity. Routledge, New York. du Maurier, Daphne (1952): Rebecca. Pocket Books, New York. du Maurier, Daphne (1992): The Birds and Other Stories. Arrow, London. Durham, Mary Edith (1909): High Albania. Edward Arnold, London. Fowler, Alastair (1982): Kinds of Literature: An Introduction to the Theory of Genres and Modes. Cambridge UP, Cambridge. Hoeveler, Diane Long (1998): Gothic Feminism: The Professionalisation of Gender from Charlotte Smith to the Brontës. Liverpool UP, Liverpool. Massé, Michelle (1992): In the Name of Love: Women, Masochism, and the Gothic. Cornell UP, Ithaca. Miles, Robert (1995): Ann Radcliffe: The Great Enchantress. Manchester UP, Manchester.

152


Miles, Robert (2001): What Is a Romantic Novel? NOVEL: A Forum on Fiction, 34. 2. sz. 180-201. Munro, Alice (1995): The Albanian Virgin. In: Open Secrets. Vintage, London. 81128. Punter, David (1996): The Literature of Terror: A History of Gothic Fictions from 1765 to the Present Day. Longman, London. Punter, David (1998): Gothic Pathologies: The Text, the Body and the Law. Macmillan Press, Houndsmills. Radcliffe, Ann (1998): The Mysteries of Udolpho. Oxford UP, Oxford. Ryan, Marie-Laure (1991): Possible Worlds, Artificial Intelligence, and Narrative Theory. Indiana UP, Bloomington. Shaw, Alison, és Shirley Ardener (2005): Changing Sex and Bending Gender. Berghahn Books, Oxford and New York.

153

Huber Beáta

Színpadról a lapra Déryné Naplójának olvasatai a magyar színháztörténetben „Egy száz éve halott színésznő emlékezetére gyűltünk össze, aki életében a legünnepeltebb volt a magyar színészet hőskorában, s akit visszavonulása után, még életében elfeledtek, hogy halála után negyed századdal neve ismét a legnagyobbak között tündököljön.‖255 Cenner Mihály emelkedett szavai a magyar színházi emlékezet egyik kiemelkedő színésznőjét, Déryné Széppataki Rózát idézik. Déryné a XIX. század első felének legsikeresebb színésznője volt, a magyar opera-játszás meghonosítója, aki életének utolsó három évtizedét mellőzöttségben élte le, ugyanis az általa képviselt színjátszó stílus, a „síró-éneklő iskola‖ eszköztára időközben korszerűtlenné vált. Déryné alakja, művészete 1900-ban kiadott Naplójának köszönhetően újra felértékelődött:256 „[e]kkor az utókor is felfigyelt Déryné nevére és a Napló, ez az önvallomás keretébe ágyazott színháztörténet ismét felragyogtatta Déryné nevét, felidézte és halhatatlanná tette emlékét.‖257 A Napló címmel ellátott írás voltaképpen az önéletírás műfajába258 tartozik, melyet Déryné életének utolsó három évében, 1869-től hálából írt Egervári Potemkin Ödönnek, amiért a budapesti könyvtáros közbenjárására a Nemzeti Színház évi 120 forint segélyt utalt ki számára a Radnótfáyalapból. Déryné emlékirata befejezetlen maradt: élettörténetét az 1840-es évekig, felfelé ívelő pályaszakaszáig kísérhetjük nyomon, amely egybeesik a hivatásos magyar színjátszás kialakulásának és megerősödésének évtizedeivel. Déryné személyes visszaemlékezését ez utóbbi körülmény páratlan értékűvé avatja a magyar színháztörténet-írásban, hiszen a vándorszínészet azon korszakához nyújt fogódzót,

Dr. Cenner Mihály: Déryné. Megemlékezés halálának 100. évfordulóján. In: Könyvtár és művelődés. A Jászberényi Városi-Járási Könyvtár értesítője. Jászberény, Városi-Járási Könyvtár, 1973. 38. 256 Halála után néhány évvel kiadták Naplóját: Déryné naplója. I-II. A Kisfaludy Társaság megbízásából sajtó alá rendezte Törs Kálmán. Bp., 1879.; 1887. (második kiadás); A teljes szöveg kiadása Bayer József nevéhez kapcsolódik: Déryné Naplója. I-III. Sajtó alá rendezte Bayer József. Bp., 1900. Utoljára 1955-ben adták ki Réz Pál gondozásában a levelekkel együtt Déryné emlékezései címen. Déryné emlékezései I-II. Az előszót, jegyzeteket írta és sajtó alá rendezte Réz Pál. Bp., Szépirodalmi, 1955. 257 Dr. Cenner Mihály: Déryné. Megemlékezés halálának 100. évfordulóján. I. m. 45. 258 A kortárs szakirodalom egy része kétségbe vonja, hogy megadható lenne egy stabil műfaji definíció. Vö. Mekis D. János: Az önéletrajz mintázatai a magyar irodalmi modernség hagyományában. Budapest, FISZ, 2002. 7-21. 255

Huber Bea: Színpadról a lapra

melynek előadásairól, a bemutatás körülményeiről, a színjátszó stílusról kevés forrás tanúskodik. Az önéletírásnak tulajdonított kivételes érték arra ösztönzött, hogy előadásom első részében felvázoljam, milyen perspektívából és értékek mentén olvasták a Dérynéről szóló monográfiák, valamint a nagyobb lélegzetű színháztörténeti munkák a Naplót. Az innen nyert egységes kép azonban ellentmondásba került Déryné fennmaradt leveleivel,

illetve

az

önéletírás

műfajával

kapcsolatos

kortárs

elméleti

megállapításokkal. Előadásom második egységében ezért a Napló újraolvasásának főbb irányait vázolom. Az emlékirat első komolyabb elemzője nem más, mint a Napló teljes szövegét sajtó alá rendező Bayer József volt. A Napló megítélésében Déryné című tanulmánya259 referenciapontnak számít, ugyanis meglátásai hosszú évtizedeken át öröklődtek a magyar színháztörténet-írásban. Bayer mindenekelőtt az őszinteséget tekinti az emlékirat egyik meghatározó vonásának: „Déryné önéletrajzában nem a formai művészet, hanem az őszinteség a lényeg. Ez okból nem hasonlítható azon emlékiratokhoz, melyekben a való és költészet vegyülete, bizonyos formaságok révén, inkább mulattató regénnyé, mint őszinte életrajzzá válik.‖260 Bayer nézete szerint a múltbéli események hiteles felidézését több tényező is bizonyíthatja az olvasó számára. Ebben a sorban első helyen a Napló formai kidolgozatlansága, „pongyolasága‖ áll: azaz az életút lineáris elbeszélését megtörő epizódok, a részletekben való elidőzés, és a kronológiai pontatlanság. Az őszinteséget szavatoló második tényező Déryné emlékezetének elevensége, melyet szerepeinek alapos megtanulásával fejlesztett ki. Az őszinteség harmadik faktora pedig az elbeszélés célzatosságának hiánya, ami a póz és szerepjátszás nélküli megszólalás garanciája is egyben. Déryné emlékiratának következő jelentősebb értelmezője, Balkányi Enikő ugyanazokat a vonásokat emelte ki Déryné szövege kapcsán, mint Bayer. Az egyetlen elmozdulás Déryné nőiségére tett utalásában érzékelhető. Balkányi az úgyszintén formai pongyolasággal jellemzett szerkezetet, a túlságosan aprólékos, a fellengzős kifejezésekkel és kanyargós mondatszerkezetekkel teli írásmódot nemcsak az

Bayer József: Déryné. Déryné levelei. Sajtó alá rendezte bevezetéssel ellátta: Staud Géza. Bp., Bibliotheca, 1944. 68-78. 260 I. m. 68. 259

155


őszinteség kritériumának tekinti, hanem a női biológiai nem feltétlen tartozékának is: „Déryné nő volt, nemének minden kiválóságával és hibájával együtt‖261. Az 1955-ben kiadott emlékirat bevezető tanulmánya paradigmaváltó értékűnek tekinthető

Déryné

önéletírásának

értelmezésében.

Réz

Pál

a

memoárt

a

szépirodalomhoz közelítő művek körébe sorolja. Irodalom- és műfajtörténeti aspektusból közelítve egyrészt hasonlóságot mutat ki Déryné visszaemlékezése és a XIX. századi realista regény eszköztára között, másrészt a memoár nyelvezetével kapcsolatosan kiemeli, hogy Déryné szókincse meglepően gazdag, hasonlatai merészek, a történet szereplői társadalmi hovatartozásuk és egyéniségük szellemében beszélnek. Noha Réz megállapításai néhol problematikusak, mindez mégsem von el semmit értékéből. Ennek ellenére a fikció felől közelítő értelmezési irány terméketlen maradt a magyar színháztörténet-írásban. Staud Géza és Cenner Mihály kevésbé részletező elemzéseikben Bayer referenciális olvasatát veszik át, ám tanulmányaikban az eddigieknél jobban hangsúlyozódik az a nézet, mely a Naplót elsősorban színháztörténeti forrásként kezeli.262 Ezt a megközelítési módot alkalmazza a Németh Antal szerkesztette 1930-as Színészeti lexikon, illetve a Hont Ferenc nevével fémjelzett 1969-es Színészeti kislexikon is. Déryné emlékirata leírásukban „elsőrangú forrás a magyar színészet kezdő korának vándoréveire‖, illetve „a magyar színészet történetének egyik legfontosabb forrásműve‖263. Az előző perspektíva relevanciája a magyar hivatásos színjátszás történetével foglalkozó jelentősebb monográfiák és összefoglaló munkák vizsgálatával igazolható leginkább. A kérdés itt arra irányul, hogy a kiválasztott színháztörténeti narratívák milyen mértékben, illetve milyen kontextusban idézik az emlékiratot. Ebben a tekintetben az első jelentős színháztörténeti munka, A nemzeti játékszín története szintén Bayerhez kapcsolódik. A magyar színháztörténet-írásban a Balkányi Enikő: Déryné Széppataki Róza. Budapest, 1937. 46. Balkányi megállapítása rokonítható a női önéletrajzi paradigmával kapcsolatos sajátosságokkal. Ennek elméleti-történeti hátteréhez bővebben lásd Séllei Nóra: Tükröm, tükröm… Írónők önéletrajzai a 20. század elejéről. Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó, Debreceni Egyetem, 2001. 32-34. 262 Dr. Cenner Mihály: Déryné. Megemlékezés halálának 100. évfordulóján. I. m.: „A színházi és kulturális utókor a Naplót kapta tőle, az emlékezéseit, benne a magyar színészet hőskorának hiteles történetét, egy kedves, szerény, de öntudatos magyar, jó színésznő érzelmein keresztül és szemszögéből tekintve. Szubjektivitása semmit nem von le az emlékezések színháztörténeti értékéből, sőt alátámasztja a filológiai pontossággal meghatározott adatokat.‖; „A színházi állapotok és társadalmi viszonyok olyan gazdag részletességgel rajzolódnak elénk, hogy egyetlen történelmi mű sem veheti fel vele a versenyt.‖ (55.) Staud Géza: Déryné. In: Nagy magyar színészek. Szerk. Gyárfás Miklós és Hont Ferenc. Bp., Bibliotheca, 1957. 36-56. 263 Színészeti lexikon. I-II. Szerk. Németh Antal. Bp., Győző Andor, 1930.; Színházi kislexikon. Főszerk. Hont Ferenc. Szerk. Staud Géza. Bp., Gondolat, 1969. 101. 261

156


pozitivista módszer alkalmazása révén elsőként tudományos rangot nyert kétkötetes tanulmány264 meglehetősen sokszor idézi Déryné önéletírását. A második kötet névmutatója szerint a Dérynéhez kapcsolódó fejezetekben Bayer átlagosan öt oldalanként említi a színésznő nevét, hivatkozik rá, vagy szó szerint citál Naplójából.265 Ez utóbbiak szinte minden alkalommal autoriter módon épülnek be Bayer elbeszélésébe: nem kérdőjelezi meg Déryné véleményét, így az idézett szövegrészletek Bayer szócsövévé válnak. Ennek egyik eklatáns példája a második pesti magyar társulat Pestről való távozásának okait boncolgató szövegrész. Bayer elsőként Kultsár Istvánt a társulat akkori igazgatóját idézi. Kultsár szerint elutazásuk, illetve eddigi kudarcaik legfőbb oka a magyar közönség érdektelenségében keresendő.266 Déryné ennek homlokegyenest az ellenkezőjét állította: emlékei szerint a közönség végig támogatásáról biztosította a társulatot, elutazásuk előtt pedig sajnálták és marasztalták őket. A két véleményt Bayer egy költői kérdéssel íveli át, melyből

mindenesetre

egyértelműen

kiolvasható

állásfoglalása:

„De

hogyan

egyeztessük össze a nagy hangú nyilatkozatot Déryné minden érdek nélkül írott soraival?‖267 Az

objektivitás

látszatát

keltő

pozitivista

narratíva

többnyire

olyan

szövegrészleteket idéz a Naplóból, melyek Déryné alakján keresztül heroizálják a magyar hivatásos színjátszást.268 Déryné Naplóbéli alakja, elbeszélt énje ebben az értelemben szinekdochéként működik: neve a hivatásos magyar színészet egészét jelöli. Klestinszky László A kassai magyar színészet története, Ferenczi Zoltán A kolozsvári színészet és színház története, illetve Enyedi Sándor Déryné erdélyi színpadokon című munkái azért érdemelnek figyelmet, mert Déryné pályájának jelentős szakaszai kötődnek e két városhoz. Klestinszky elbeszélése csupán a Kassán

Bayer színháztörténeti munkásságának bővebb leírásához lásd Staud Géza: Bayer József tudományos munkássága. Bp., Magyar Színházi Intézet, 1979. (Színháztörténeti Könyvtár, 9.) 265 Vö. Bayer József: A nemzeti játékszín története. I-II. Budapest, Hornyánszky Viktor császári és királyi udvari Könyvnyomda, 1887. II. kötet, 475. 266 Bővebben lásd: Kultsár István: Hazafiúi javallás Magyar Nemzeti Theátrom építéséről. Pest, Trattner, 1814; Buzdítás a Nemzeti Theátrom felépítésére. Pest, Trattner János Tamás, (1815.) 267 Bayer József: A nemzeti játékszín története. I. kötet I. m. 403. 268 Jól illusztrálja ezt a stratégiát annak az anekdotának az idézése, mely azt beszéli el, hogyan utasította vissza Déryné Grimm német színigazgató azon ajánlatát, hogy játsszék német társulatában: „De hát nem is ilyen emberekből állott a magyar társaság, kiket a jövedelem kilátása tartott csak össze és az első nyomor ismét szétriasztott volna egymástól.‖ Vö. Bayer József: I. m. I. kötet. 464-65. 264

157


játszó társulatok névsorában említi meg Déryné nevét.269 Ferenczi Zoltán munkája több alkalommal hivatkozik Déryné személyére és önéletírására a főszövegben. Legtöbbször reflektálatlanul idéz a Naplóból, egyetértve szavaival. Több helyen azonban kijavítja: például a kolozsvári nyári színház történetével kapcsolatosan megjegyzi: „Ezt az arena-ügyet Déryné is elbeszéli, de noha igen kedvesen az események sorrendjében és valóságában némiekben az idő rovására.‖270 Enyedi Déryné erdélyi fellépéseinek történetét írja meg, melybe – Bayerhez hasonlóan – reflektálatlanul és autoriter módon épülnek be Déryné megszólalásai.271 A Hont Ferenc szerkesztette 1962-es Magyar színháztörténet – a kötet felépítésének megfelelően – ugyan megakasztja elbeszélését Déryné életének vázlatos ismertetésével, a továbbiakban azonban csak mint a társulatok tagját és szerepköreit emeli ki.272 A Kerényi Ferenc szerkesztette utolsó legnagyobb összefoglaló munka273 kifejezéseket vesz át az emlékiratból, illetve anekdotákat idéz az előadások és a színésztársak színesebb képének megrajzolásához. Ez utóbbi két színháztörténeti elbeszélés különösen jól illusztrálja a magyar színháztörténet-írásra jellemző eljárást, mely a személyes emlékezet „nyomait‖ rögzítő dokumentumoknak pusztán informatív értéket tulajdonít, érdeklődése kizárólag azokra a pozitív adatokra irányul, melyek vagy megerősítik, vagy kibővítik az eddigi kutatásokat. Ebben az értelemben a naplók és emlékiratok gyanús, másodlagos források, amiket a múltbeli eseményről már kialakult, objektívnek és igaznak vélt elbeszéléshez mérnek, s ehhez képest a talált adatokat korrigálják (kijavítják az emlékező tévedéseit), negligálják (nem építik be elbeszélésükbe azokat a megjegyzéseket, melyek ellentmondanának), vagy hiteles, igaz tényként beépítik elbeszéléseikbe. Staud Géza a magyar színháztörténet-írás egyik legátfogóbb filológiatörténettel foglalkozó háromkötetes műve a fentiekkel összhangban értékeli e forráscsoport jelentőségét:

„Magyar

színészmemoárt

szép

számmal

találunk,

kiemelkedő

Bővebben csak egy lábjegyzetben ír róla, de itt is azt fájlalja, hogy Déryné méltatlanul a szegények temetőjében fekszik. Vö. Klestinszky László: A kassai magyar színészet története. 1781-1877. Kassa, 1878. 270 Ferenczi Zoltán: A kolozsvári színészet és színház története. Kolozsvár, 1897. 348. Ugyanígy kijavítja Dérynét, aki nézete szerint nem jól írta, hogy Wesselényi kolozsvári társulata a tagok meghasonlása, illetve Wesselényi kiszámíthatatlan természetének köszönhetően vált ketté, hanem maga Wesselényi határozott így (Kolozsvár nem tudott eltartani egy ekkora társulatot). 271 Enyedi Sándor: Déryné erdélyi színpadokon. Bukarest, Kriterion, 1975. 272 Magyar színháztörténet. Szerk. és a bev. írta Hont Ferenc. Bp., Gondolat, 1962. 273 Magyar színháztörténet. 1790-1873. Szerk. Kerényi Ferenc. Bp., Akadémiai Kiadó, 1990. 269

158


forrásértékű azonban csak kevés akad közöttük.‖274 A színházi emlékiratok – nézete szerint – nem tárgyilagosak, ugyanis a szerep-játszás egy különös formáját testesítik meg:

„A

legtöbb

színészi

emlékirat

önigazolás,

sértett

hiúság

kiélése,

öntömjénezés.‖275 Ez a megállapítás azonban semmivé foszlik Déryné Naplója kapcsán: „a magyar vándorszínészet leghitelesebb és legteljesebb emléke, amelyben az eseményeket nem torzítja el a színészi elfogultság, hiúság, dicsekvés. Nem lehet meghatódás nélkül olvasni, amelyek egy letűnt világ tárgyilagos képét igyekeznek az olvasó elé vetíteni.‖276 Vajon mi teszi Déryné önéletírását annyira meggyőzővé és autentikussá, hogy Staud ellentmondásba keveredik a színészi önéletírásokkal kapcsolatos tételmondatával? Ahhoz, hogy ezt a kérdést megválaszolhassam nézőpontváltásra van szükség. Az önéletírás fikcionális-figuratív sajátosságaira koncentráló elemzés a szöveg narratív felépítését és a személyes történetkép módozatait helyezi előtérbe, melyek kitüntetett szereppel bírnak az olvasó meggyőzésében. Az önéletírások tehát akármennyire is értékes információkkal szolgálnak a színházi és társadalmi életről valamennyien narratív/elbeszélői kvalitásokkal bírnak, azaz a történetmesélés, a karakterfestés és a jelenetezés eszközeivel élnek. Annak

belátásához,

hogy

az

önéletírás

esetében

kiszámított,

tudatos

megformáltságról van szó, elsőként nem is maga az önéletírás, hanem Déryné Egervárihoz intézett levelei szolgálnak kiindulópontként. Az önéletírás őszinteségére, valósághűségére és pongyolaságára vonatkozó megállapítások ugyanis már a levelek szintjén érvényüket vesztik. Ezek a személyes hangvételű dokumentumok az írás folyamán felmerült kérdéseket és kétségeket tematizálják, ekképp az emlékirat kommentárjaiként, paratextusaként olvashatók. A tetszeni vágyás, a közönség szeretetének, elismerésének óhajtása szinte valamennyi levél vezértémája: „Sokáig küzdöttem magammal, hogy mi formában adjam elő csekélységem csekélységeit,

Staud Géza: A magyar színháztörténet forrásai. II. rész. Bp., Színháztudományi Intézet, Országos Színháztörténeti Múzeum, 1962. 32. 275 I. m. 31. Vö. még Gajdó Tamás: A színháztörténet-írás módszerei. Veszprém, Veszprémi Egyetemi Kiadó, 1997. 48-52. (Levelek, emlékiratok kiadása). „A színházi emlékiratok szerzői sokszor a színpad helyett ezekben az írásművekben élték ki vágyaikat és álmaikat, itt igyekeztek pályájuk sikertelenségét igazolni, számukra a szerepjátszás egyik válfaja. De az elmúlás ellen is küzdenek az emlékiratírók, s így sokszor olyan emlékekkel tömik tele a művet, amelyekkel egykori sikereiket bizonygatják, de a színháztörténet-írás számára semmitmondóak.‖ 48-49. Gajdó elsősorban azzal foglalkozik, hogy mely emlékiratok érdemesek kiadásra, illetve azokat a gyakorlati lépéseket veszi sorra, melyeket figyelembe kell venni a kiadást megelőzően (szöveggondozás, jegyzetelés). 276 Staud Géza: I. m. 34. 274

159


hogy unalmassá ne váljon ez az olvasmány?‖ (Bayer: 106.277); „Egyébiránt kegyességed jobban tudja, miként kell cselekedni, hogy balítélettel ne legyenek irántam, s nehogy fitogtatásnak vegyék, ha valaki valaha olvassa.‖ (Bayer: 116.). Mindezeket figyelembe véve nem vehető komolyan a következő, szintén minden levélben előforduló felszólítás: „Oh kérem, ha úgy van, legyen őszinte! Ne tartózkodjék egy cseppet se, tudassa velem, hogy nem arra való az egész, vagy rosszul van kifejezve az egész firka, egyszóval, hogy szűnjék meg.‖ (Bayer: 116.) Mindez tehát szerepjátszásnak tűnik, a művelt férfinak való alávetettség pózának, hiszen pár sorral lejjebb már a kiadásból származó jövedelemről intézkedik, vagy a formával és tartalommal kapcsolatos kétségeire kér mihamarabb megnyugtató választ.278 Déryné nemcsak egy ismeretlen olvasóközönség tetszését szerette volna kivívni, hanem

azokét

is,

akiket

megemlít

önéletírásában.

„Csakhogy

Déryvel

s

betegségemmeli körülmények egy kissé csiklandósak talán, ha a világ eleibe kerülne. […] Férjem rokonaira nézve részint nem szeretném, hogy nagyon compromittálva legyen, de hiába, így bánt velem, de még úgyabb, de mit nem lehet kiírni.‖ (Bayer: 125-126.) Az efféle szelektív írásmód alapjaiban kérdőjelezi meg a teljesség és őszinteség képzetét. A valósághoz való ragaszkodás, azaz az igazság diskurzusát egy másik szinten az emlékezés pontatlan működésére vonatkozó reflexiók lehetetlenítik el: „Én az évszámokat nem jegyeztem meg soha, hogy mikor és hol meddig mulattunk egy helyt, hát kérdem nem hiba ez, és lehet-e ennek nem tudása mellett folytatnom életem rajzát?‖ (Bayer: 142.) Az eddigiek összefoglalásaképp Thomas Postlewait a következőt jegyzi meg a színészi önéletírásokkal kapcsolatban. Az önéletírónak három közönséget kell kiszolgálnia: egyrészt a közeli baráti, rokoni kört, másrészt a nagyközönséget, s végül a jövő közönségét. Mindez azt implikálja, hogy az önéletírónak olyan elbeszélést kell létrehoznia, melyben felismerhető, szeretetreméltó képet fest magáról, s ezeknek az elvárásoknak a teljesítése fontosabb, mint az igazság kommunikálása.279 Az életút elbeszélésének tudatos megformáltságát másfelől az a sajátosság is igazolja, hogy szerkezeti és nyelvezeti egyezések mutathatók ki az egyes önéletírások, A leveleket az alábbi kiadásból idézem és a továbbiakban a főszövegben jelölöm: Bayer József: Déryné. Déryné levelei. Sajtó alá rendezte bevezetéssel ellátta: Staud Géza. Bp., Bibliotheca, 1944. 278 Déryné leveleiből kiolvasható, hogy Egervári több alkalommal is javítást kért a szövegen: „Én e régi stílű beszédmódot, azért tartottam meg. azt gondolván szükségkép úgy kell írnom, mint akkor beszéltek, de jó a megintés. Ezentúl kerülni fogom.‖ (Bayer: 112.; „kegyességed úgy kívánja, hogy körülményesen írjak meg mindent…‖ (Bayer: 125.) 279 Thomas Postlewait: Autobiography and Theatre History. In: Interpreting the Theatrical Past. Ed. by Thomas Postlewait, Bruce McConachie, Iowa City, University of Iowa Press, 1989. 248-272. 277

160


illetve az irodalmi konvenció (korabeli regénytípusok) reprezentatív darabjai között. Postlewait nézete szerint az önéletírások cselekmény-sémája280 (gyermekkor – utazás – krízis – megoldás) a színházi autóbiográfiákban is megtalálható, ám ez kiegészül speciálisan a színészi életvitelt jellemző momentumokkal: az első fellépés körülményeinek elbeszélése, színésztársak jellemzése, a színjátszótechnika leírása, pénzpazarlással / pénzgyűjtögetéssel kapcsolatos történetek. A XIX-XX. századi színésznők memoárjai további külön csoportot alkotnak a színészi önéletírásokon belül.281 Elkülönülésüket Postlewait azzal magyarázza, hogy karrierjük kezdetét, kialakulását olyan ismétlődő fordulatokkal adják elő mint elszakadás a családtól; egy nagyformátumú színházi emberrel való döntő találkozás leírása; a szerencse, a sors szerepének hangsúlyozása (mintha ezek a tényezők és nem pedig saját elhatározásuk irányítanák életüket). Ezeknek a fordulópontoknak a kiemelése azt a célt szolgálja, hogy a színésznők hatalmat/erőt kölcsönözzenek a férfiaknak, magukat alárendeltként tüntessék fel, karrierjük fejlődésében elrejtsék közreműködésüket, behódolva ezzel a patriarchális társadalmi berendezkedésnek és a benne elfoglalt női szerepnek. Mindezzel a színésznők életvitelét jellemző (főként maszkulin) általános vélekedéseket – a változékony szexuális életet, a gyanús erkölcsiséget, a túlzott ambiciózusságot és öntudatosságot – kívánták megdönteni, vagy legalábbis enyhíteni. A színésznők szexuális életével kapcsolatos negatív előítélet így kötelező tagadást eredményezett: a szexuális témát ignorálták, s helyette a jó anya-, feleség-, és kolléga-szerep reprezentálása került előtérbe.282 A szövegekből azonban sok esetben kiolvashatók ennek az intenciónak ellentmondó részletek elhallgatások, szóképek, elszólások formájában. Déryné önéletírása megerősíti a fenti gondolatmenetet. Emlékeinek megírása idején, az 1870-es évek elején a nők közírói szereplése mind a publicisztikában, mind Vö. Pataki Ferenc: Az önéletírás „dramaturgiája‖. Az élettörténeti forgatókönyvek. In: Pszichológia, 1997/4. 339-389. 281 Postlewait szerint a színésznők önéletírásai sokban hasonlítanak a férfi színészek élettörténeti elbeszéléseihez. Hasonló álláspontot képvisel Linda H. Peterson, aki 19. századi női önéletírások kategorizálása során a hagyományos női szférából valamilyen módon kilépő nőkről (például színésznőkről) szóló ún. botrányos memoárokkal kapcsolatban megállapítja, hogy az önéletrajzi „én‖ itt maszkulin narratívába kerül, így épp az elkülönült szférák és a nemspecifikus önéletrajzi narratíva (női-férfi) „természetes‖ mivoltát kérdőjelezik meg. Vö. Linda H. Peterson: Traditions of Victorians Women´s Autobiography – The Poetic and Politic of Life-Writing. Charlottesville, UP of Virginia, 1999. 28-37. 282 Bayer nézete szerint Déryné szerelmi életének minden egyes pontját őszintén feltárja: „Életének szerelmi történetei oly hatást tesznek reánk, hogy az őszinteségnek éppen nőnél ez a nem köteles mértéke arra kényszerít, hogy olyan részrehajlatlansággal olvassuk el, mintha másokéit mondaná el s olyan egyéni érzéssel élvezzük, mintha csak a színeket kölcsönözte volna ki a maga lelkéből – anélkül, hogy regényes színezetük hiteles rovására volna.‖ Bayer: Déryné. I. m. 77. 280

161


az irodalomban elfogadottá vált.283 Igaz a közhasznú, felvilágosító erejű írások ekkor még többségben voltak, 1850-től már regényeket is írtak a magyar nők. A kritikusok és a közönség egyaránt elvárta tőlük, hogy a magánélet problémáit és konfliktusait állítsák műveik középpontjába. Fábri Anna megállapítása szerint „Czóbel Minka költészetét leszámítva a 19. századi magyar nőirodalom legnagyobb alkotói teljesítményeit egy útinapló és néhány memoár jelenti.‖284 Déryné emlékirata tehát mind a produkció, mind a recepció oldaláról egy kialakulófélben lévő hagyományhoz és elváráshorizonthoz illeszkedett. Az erkölcsi normákhoz igazodó alárendelt női szerep Déryné elbeszélt énjét is jellemzi. Színészi pályájának kezdetét Láng Ádámhoz, az Erdélyből Pestre jövő társulat igazgatójához köti, majd a döntő fordulatot Mérei Ferenc, a következő igazgató levele jelenti, melyben társulatához hívja a fiatal Schenbach Rózát. Déryné a társulatban hamar férjre talált, ám Déry István erőszakos természete miatt hamar megszakadt kapcsolatuk. Déryné életében két férfi jelentette az igazi, nagy szerelmet. Prepeliczay Sámuel az első, felejthetetlen szerelmet hozta el számára, Csáky Theodor pedig a kassai színészévek alatt édesítette meg életét. Mindkét viszony leírása bővelkedik a titokzatos, romantikus elemekben, „természetesen‖ a szexualitás legteljesebb kizárásával. Különösen a Prepeliczayval való kapcsolat leírása idézi a korabeli drámairodalom egyik legkedveltebb műfaját, az érzékenyjátékot, illetve a romantikus regény fordulatait. Prepeliczaytól – az akkor még férjnél lévő – Déryné például azt kérte, hogy tíz évig (mert ennyi idő alatt biztos meghal Déry) várjon rá hűségesen. Az epizód felidézésekor említett Leontine című regény szerzőjére ugyan már nem emlékezett az idős Déryné, de sejthető, hogy Johanna Schopenhauer Leontine und Natalie című művéről lehet szó, mely a szabad szerelem eszméjének jegyében hasonló esetet ír le. Déryné önéletírásának fenti vázlatos elemzése csupán kis szeletét jelzi annak az irányvonalnak, mely szakítani kíván a referenciális olvasat metódusával. A magyar színháztörténet-írás jelentős hiányt pótolhatna a színész-memoárok újraolvasásával, hiszen egy effajta analízis során – az egyéni identitás megalkotásának különféle alakzatain kívül – beláthatóvá válna, hogy miképp váltakoznak az önéletírások Vö. Fábri Anna: Író nők vagy írónők? A női dilettantizmus és professzionalizmus kérdése a 19. századi magyar irodalomban. In: Rubicon, 2001/6.; Fábri Anna: „A szép tiltott táj felé”: a magyar írónők története két századforduló között, 1795-1905. Budapest, Kortárs Könyvkiadó, 1996. 284 Fábri Anna: Közíró vagy szépíró? Írói szerepkör és társadalmi-kulturális indíttatás a 19. századi magyar írónők munkásságában. In: Szerep és alkotás. Női szerepek a társadalomban és az alkotóművészetben. Szerk. Nagy Beáta és S. Sárdi Margit. Debrecen, Csokonai Kiadó, 1997. 68. 283

162


társadalmi, szakmai és morális funkciói; az önreprezentáció mely módjai ismétlődnek vagy éppen változnak meg; s végül a színház és a színész milyen ideáját kísérlik meg ezek közvetíteni.

163

Agg Zoltán

Adalékok a megyei önkormányzatok politikai földrajzához 1994-2010 A megyerendszer nemcsak a közigazgatási földrajznak, hanem a magyar politikai életnek is fontos alappillére. A megyei önkormányzati választások eredményeit elemezve megállapítható: 1994-től 2002-ig, egészen 2006-os választásokig (mely év a kormányban vetett bizalom megrendülését illetően az 1990 évihez hasonlatos) mindig a parlamenti választásokon győztes pártok vették át a hatalmat a megyei önkormányzatok többségében, csakúgy, mint a megyei jogú városoknál. Az eddigi eredmények alapján, bár néhány megyét egyértelműen jobboldalinak (Győr-Moson-Sopron, Vas), néhányat pedig – a 2010-es választásokig - inkább baloldalinak (Baranya, Heves) minősíthetünk, a megyék többségében

„a győztes

mindent

a

visz‖

elv

érvényesült.

Igaz

ez

annak

ellenére,

hogy

megyei

önkormányzatoknál jóval arányosabb a választási rendszer, mint az Országgyűlésnél. Az előadásban azt igyekszem bemutatni, hogy a 2010-től megváltozott politikai klíma hogyan befolyásolta a választási eredményt: milyen tendencia érvényesült a parlamenti választásokat követő fél év múltán. Megyei önkormányzati erőviszonyok 1994-2010. A megyei önkormányzatok politikai testületei a közgyűlések jól képezik le az országgyűlési választásokat követő fél év múltán a politikai erőviszonyokat. Ez természetesen az első megyegyűlésekre még nem vonatkozott, hiszen a választás szisztémája miatt a képviselők többsége független volt. A megyegyűlési elnökök között is két-két MDF-es és MSZP-s politikus volt található, így csak azoknak az elnököknek kellett 1994-ben színt vallaniuk, akik a második ciklusban újra indultak. Az 1994-es megyegyűlés leképezte az országgyűlési választások erőviszonyait, és csakúgy mint 2002-ben, az MSZP győzött. 1998-ban a FIDESZ oly módon tudta a megyegyűlések többségét megnyerni, hogy az ekkoriban jelentős támogatással rendelkező civil szervezeteket maga mellé állította. (Kivételt képezett Baranya és Zala megye, ahol a baloldali civilek az MSZP mellé álltak.) 2006-ban az önkormányzati választásokat az MSZP elveszítette, legnagyobb arányban éppen a megyei önkormányzati választásokon. Csupán Heves megyében

Agg Zoltán: Adalékok a megyei önkormányzatok politikai földrajzához 1994-2010

sikerült

döntetlen

eredményt

elérni,

ahol

egy

korábbi

fideszes

képviselő

átcsábításával megőrizhette posztját a korábbi szocialista elnök. Somogy megyében is patt helyzet alakult ki, a FIDESZ illetve a másik oldalon az MSZP és a Somogyért Egyesület között. Ezt egy elvi nagykoalícióval próbálták feloldani, de gyakorlatban a Somogyért Egyesület ellenzékbe szorult, majd miután ezen egyesületből két képviselő átült a FIDESZ frakcióba, a szocialistákkal való együttműködést is megszakította a megye legnagyobb pártja. 2010-ben a FIDESZ az önkormányzati választásokon elsöprő győzelmet aratott, minden

megyében

és

Szeged

kivételével

minden

megyei

jogú

városban

győzedelmeskedett. Érdekessége a választásoknak, hogy néhány megyében 60 %-nál is több szavazatot kapott a FIDESZ-KDNP szövetsége. Így Bács-Kiskun és GyőrMoson-Sopron megyékben közel 65-, Hajdú Biharban 61-, Tolna és Veszprém megyékben 62- és Vas megyében is több mint 60 %-ot ért el a kormánykoalíció. (A vas megyei Szombathelyen a jól szereplő MSZP miatt a kormánypártok még az 50 %ot sem érték el, miközben a megye többi részén 65 %-os győzelem született. A rekordot a Győr-moson-sopron megyei kisebb településeken 67, 25 %-kal állította fel a FIDESZ-KDNP.) A 2010-es választásokon a megyegyűlések létszámát a kormány radikálisan csökkentette, így az ellenzék politikai képviselete minimálisra szorult. Ugyanakkor azt a szakértők által megfogalmazott elképzelést, hogy a megyei jogú városok polgárai is szavazhassanak a megyei listákra, valószínűleg idő

hiányában nem sikerült

megvalósítani. Így a választások eredményének az összehasonlítása a parlamentivel, komoly gyűjtőmunkát igényel. Az alábbiakban mellékelem a parlamenti és a megyei önkormányzati választások megyesoros eredményeit, ez utóbbit a megyei jogú városokkal korrigálva.

165


2010. évi országgyűlési választások Az országos listát állító pártok %-os eredményei területi listánként

Megyék

Fidesz-

MSZP

Jobbik

LMP

MDF

KDNP

Civil

Össze-

MSZDP

Munk

Mozga-

fogás

ás-

lom

Párt

párt

MIÉP

Baranya

54,53

21,07

12,68

8,90

2,83

-

-

-

-

-

Bács-

60,45

14,62

15,70

5,58

2,23

1,43

-

-

-

-

Békés

53,20

18,45

19,21

5,21

2,05

1,89

-

-

-

-

Borsod-

45,87

18,9

27,20

4,20

1,84

-

0,80

0,49

0,48

0,21

15,93

7,66

2,57

2,47

-

-

-

0,28

Kiskun

Abaúj-

0

Zemplén Csongrád

50,72

20,3 8

Fejér

54,16

17,91

16,20

6,96

2,69

2,07

-

-

-

-

Győr-

59,68

16,87

12,57

6,32

2,95

1,60

-

-

-

-

57,92

14,04

18,86

5,05

2,34

1,50

-

0,29

-

-

Heves

45,77

21,02

24,97

6,04

2,19

-

-

-

-

-

Jász-

49,42

17,88

24,01

5,65

2,13

-

-

-

0,91

-

51,31

23,3

13,76

8,37

3,17

-

-

-

-

-

20,82

5,57

-

-

-

-

1,37

-

MosonSopron HajdúBihar

NagykunSzolnok Komáro m-

9

Esztergo m Nógrád

51,84

20,3 9

Pest

52,90

17,58

16,52

8,35

2,75

1,89

-

-

-

-

Somogy

59,63

19,74

14,23

6,39

-

-

-

-

-

-

Szabolcs-

53,84

14,84

23,64

2,86

1,81

2,44

-

0,30

0,27

-

SzatmárBereg

166


Tolna

58,68

17,88

15,44

5,45

2,54

-

-

-

-

-

Vas

62,77

16,96

12,09

6,37

-

1,81

-

-

-

-

Veszprém

56,79

18,81

14,66

7,15

2,59

-

-

-

-

-

Zala

57,21

16,85

16,91

5,80

2,65

-

-

0,58

-

-

Budapest

46,31

25,3

10,83

12,8

4,70

-

-

-

-

-

6

0

2010. Önkormányzati választások összefoglaló tábla (megye+megyei jogú város)

Megye

FIDESZ-

MSZP

JOBBIK

LMP

Egyéb

Összesen

KDNP

Szavaza

%

t

Baranya

Szavaza

%

t

84716

58,8

115380

64,71

Szavaza

%

t

Szavaza t

Szavaza

%

t

27960

19,42

14743

10,24

8728

6,0

31552

17,70

20814

11,67

10545

5,92

5

Bács-

%

Szavaza t

7806

5,43

143953

100,0

-

178291

100,0

6

0 -

0

Kiskun Békés

79343

58,73

32148

23,8

21978

16,27

1618

1,20

-

-

135078

0

Borsod-A-

%

148599

51,13

70151

24,14

100,0 0

60953

20,9

9245

3,18

1676

0,58

290624

7

Z

100,0 0

Csongrád

80411

51,32

50115

31,98

15283

9,75

2956

1,89

7926

5,06

156691

100,0

Fejér

84734

55,82

30628

20,18

20748

13,67

1067

0,70

14631

9,63

151808

100,0

Győr-M-S

104245

64,4

34392

21,27

18277

11,30

1259

0,78

3510

2,17

161683

100,0

Hajdú-

107188

60,6

28478

16,10

30391

17,18

5082

2,87

5744

3,25

176883

100,0

0 0 8 0

Bihar Heves

0

65161

50,77

0 33423

26,0

26962

21,01

1023

0,79

1788

1,39

128357

4

Jász-N-Sz

76103

54,50

32183

23,0

0 29317

5

Komárom

60126

56,01

32687

20,9

1016

0,73

1020

0,73

139639

9 13272

12,36

49453

57,14

20964

24,2

239121

58,37

100141

24,4

669

0,62

591

0,56

107345

4

100,0 0

11967

13,83

-

-

4156

4,81

86540

100,0

66706

16,28

-

-

3696

0,91

409664

100,0

2

Pest

100,0 0

5

-E Nógrád

30,4

100,0

0 0

167

Agg Zoltán: Adalékok a megyei önkormányzatok politikai földrajzához 1994-2010 Somogy

75381

57,67

17835

13,64

12070

9,23

1037

0,79

24389

18,6

135946

56,34

39798

16,50

43124

17,87

1109

0,4

21300

8,83

130712

100,0

241277

100,0

7

Szabolcs-

0

6

Sz-B Tolna

55582

62,0

20563

22,97

12496

13,96

892

8 64790

Vas

60,4

0,9

0 -

-

89533

9 22789

21,25

10573

9,86

1615

1,51

0 7469

6,96

107236

2

Veszprém

83105

61,68

62972

57,89

100,0 0

32237

23,9

16834

12,49

1074

3

Zala

100,0

18847

0,8

1477

1,10

134727

0

17,32

16231

14,92

494

0,45

100,0 0

10242

9,42

108786

100,0 0

ÖSSZESE N

Budapest

302566

50,18

178507

29,61

54765

9,08

67082

11,1 3

Politológusok számára külön érdekesség a két ellenzéki párt választási eredményei. A parlamenti választásokon a szélsőjobboldali JOBBIK az ország keleti felén megelőzte a szocialistákat. Az országgyűlési választások eredménye nem okozott meglepetést. Ezúttal a közvélemény-kutató intézetek is hibahatáron belül jósolták meg a választási eredményeket, sikerült eltalálni a parlamentbe jutó pártokat és az eredményt is 2 %-pont különbséggel. A Fidesz eredményét kicsit felülbecsülték, míg a rejtőzködő szavazók ezúttal a Jobbiknál voltak, ahol a közvélemény-kutató intézetek többsége kevesebb szavazót jósolt.

A 2010. évi parlamenti választás országos eredményei

Pártok

Területi listán elért %

Összes mandátum

Mandátum %-os aránya

Fidesz –KDNP

52,73

263

68,14

MSZP

19,3

59

15,28

Jobbik

16,67

47

12,18

LMP

7,48

16

4,15

-

1

0,26

MDF

2,67

-

-

CM

0,89

-

-

Független

168


A pártok eredményességi sorrendje a területi listákon Sorrend 1.

Fidesz-KDNP Vas

MSZP Budapest

Jobbik Borsod-Abaúj-

LMP Budapest

Zemplén 2.

Bács-Kiskun

Komárom-

Heves

Baranya

Jász-Nagykun-

Komárom-

Szolnok

Esztergom

Szabolcs-Szatmár-

Pest

Esztergom 3. 4.

Győr-Moson-Sopron Somogy

Baranya Heves

Bereg 5.

Tolna

Nógrád

Nógrád

Csongrád

6.

Hajdú-Bihar

Csongrád

Békés

Veszprém

7.

Zala

Somogy

Hajdú-Bihar

Fejér

8.

Veszprém

Borsod-Abaúj-

Zala

Somogy

Zemplén 9.

Baranya

Veszprém

Pest

Vas

10.

Fejér

Békés

Fejér

Győr-Moson-Sopron

11.

Szabolcs-Szatmár-

Fejér

Csongrád

Heves

Jász-Nagykun-

Bács-Kiskun

Zala

Tolna

Jász-Nagykun-

Bereg 12.

Békés

Szolnok 13.

Pest

Tolna

Szolnok 14.

Nógrád

Pest

Veszprém

Bács-Kiskun

15.

Komárom-

Vas

Somogy

Nógrád

Győr-Moson-Sopron

Komárom-

Tolna

Esztergom 16.

Csongrád

Esztergom 17.

Jász-Nagykun-

Zala

Baranya

Békés

Szabolcs-Szatmár-

Győr-Moson-Sopron

Hajdú-Bihar

Vas

Borsod-Abaúj-

Szolnok 18.

Budapest

Bereg 19.

Borsod-Abaúj-

Bács-Kiskun

Zemplén 20.

Heves

Zemplén Hajdú-Bihar

Budapest

Szabolcs-SzatmárBereg

Megjegyzés: az országos listát állító pártok. CM = Civil Mozgalom

169

Agg Zoltán: Adalékok a megyei önkormányzatok politikai földrajzához 1994-2010 A Fidesz-KDNP területi listás eredménye 2006-ban 42,1 % volt, míg az MSZP 43,26 %-ot ért el. A jobbik 4 évvel korábban a MIÉP-pel együtt egy közös választási pártot indított, mégis mindössze 2,2 %ot sikerült elérniük. Az MDF éppen hogy csak bekerült a parlamentbe, 5,04 %-kal.

Az MSZP

lényegesen rosszabb eredményt ért el, még az 1998-as utolsó vereségéhez képest is, amikor a listás választást látszólag megnyerte, 32,92 %-os eredményével, a Fidesz 29,48 %-ával szemben. Akkor a Független Kisgazdapárt 13,15 %-ot, az SZDSZ 7,57 %-ot, a MIÉP 5,47 %-ot, a Munkáspárt 3,95 %-ot, az MDF 2,8 %-ot, a KDNP 2,3 %-ot, az MDF-ből kivált MDNP 1,4 %-ot ért el. Ez utóbbi pártok közül a jobboldaliak egy része valamilyen módon a Fideszbe tagolódott be, néhány párt pedig felmorzsolódott. A Fidesz a KDNP-vel szövetségben nagy fölénnyel nyerte meg a választásokat, a közel 53 %-os listás eredmény a második fordulót követően 68 %-nyi mandátumot eredményezett. A magyar választási rendszer sajátosságai miatt a kiemelkedően győztes párt aránytalanul több mandátumhoz jut, mint a többi. (Hasonló volt a helyzet kisebb léptékben 1994-ben, amikor az MSZP 33 %-os listás eredménye 54 %-nyi mandátumot eredményezett.) Ez a vegyes választási rendszerből következik, ami így nemcsak politikai stabilitást, hanem alkotmányozó többséget is eredményezett. A két hasonlóan erős (vagy inkább gyenge) ellenzéki párt az MSZP és a Jobbik, területileg jól elkülöníthető választókerületekben ért el a másiknál jobb eredményt. Így a szocialisták elsősorban Budapesten, a nagyvárosokban és Dunántúlon, míg a Jobbik az Alföldön és Észak-Magyarországon szerepelt jobban. Jól látható ez az egyéni választókerületek első fordulós eredményeit mutató ábrákon, ahol a második helyen Budapesten, Baranya, Tolna és Komárom-Esztergom megyékben mindenhol a szocialisták végeztek; míg a Jobbik Hajdú-Bihar, Szabolcs-Szatmár-Bereg, Borsod-Abaúj-Zemplén és Jász-Nagykun-Szolnok megyékben, - Debrecen, Nyíregyháza, Miskolc és Szolnok kivételével - jobb eredményt ért el. Már az európai parlamenti választásokon feltűnést keltett, a magát ökológiai, zöld pártként meghatározó LMP jó szereplése, ami most immár a parlamentbe jutást eredményezte. Az LMP elsősorban Budapesten szerepelt jól, itt ért el az első fordulóban 13 helyen, a második fordulóba jutást eredményező 3. helyezést. Úgy tűnik, hogy a fővárosi liberális szavazatokat nem az MDF, hanem talán az LMP szívta fel (bár a legjobb eredményt az MDF éppen a fővárosban érte el). Ez a választási eredmény nem előzmény nélküli. Az MSZP és az SZDSZ már a 2006. október 1-jei önkormányzati választásokon elveszítette támogatottságát. A választás.hu honlapon közzétett összesítés szerint az ellenzéki pártok és szövetségeseik 52,6 %-ot értek el, miközben a kormánypártok és szövetségeseik együttesen mindössze 37,3 %-os támogatással bírtak. A társadalmi szervezetek és az egyéb nem parlamenti pártok összesen 9,7 %-os eredményt értek el. A kormánykoalíció élt azzal a lehetőséggel, hogy a választás négy évre szól, így hiába szűnt meg a valódi támogatottsága, a képviselők nem visszahívhatóak, a nem került sor előrehozott választásokra. Ennek következtében mind az MSZP, mind az SZDSZ támogatottsága tovább csökkent. Ezt igazolta vissza a vizitdíjról és a tandíjról szóló népszavazás is. A koalíció – épp a népszavazás következtében - már 2008. áprilisától felbomlott, egy évig kisebbségben kormányzott az MSZP, majd a kormányfő lemondását követően az SZDSZ támogatását ismét megnyerte egy úgynevezett válságkezelő kormányhoz.

170

Agg Zoltán: Adalékok a megyei önkormányzatok politikai földrajzához 1994-2010 Az Európai Parlamenti Választásokon tovább csökkent az MSZP támogatottsága, miközben az SZDSZ elindult a teljes megsemmisülés útján. (A párt számára egyedül a Budapesten elért, közel 4,5 %-os eredmény tűnt bíztatónak.) Ekkor robbant be a politikai életbe a Jobbik, mely párt az észak-kelet és közép-magyarországi megyékben (Hajdú-Bihar, Heves, Jász-Nagykun-Szolnok, Pest, SzabolcsSzatmár-Bereg) megelőzte az MSZP-t is. A magát a nevében is a Fidesz-KDNP-től jobbra pozícionáló párt Heves megyében 20,2 %-ot, Borsod-Abaúj-Zemplénben 19,3 %-ot ért el, ez utóbbi megyében csak azért nem előzte meg a szocialistákat, mert a baloldali párt 22,9 %-kal ott érte el legjobb eredményét. A Fidesz-KDNP lista a legjobban a Nyugat-Dunántúlon szerepelt, Vasban 68,4 %-, Győr-MosonSopronban 64,5 %-ot ért el, de kiemelkedő eredménye volt Bács-Kiskunban (65,34 %) és Tolnában (64,4 %) és Somogyban (64,3 %) is. A közép-jobb koalíció közös listája egyedül Budapesten (48,1 %) és Borsod-Abaúj-Zemplénben (49,1 %) nem érte el az 50 %-ot. Az MDF-nek Bokros Lajos listavezetése mellett sikerült átlépnie az 5 %-os küszöböt, köszönhetően elsősorban a Budapesten elért 6,5 %-os eredményének. A megyék többségében azonban 4- és 5 % közötti támogatottságot sikerült megszerezniük, ami előre jelezte a parlamenti választások bizonytalan kimenetelét. Téves helyzetfelismerés miatt, az MDF az SZDSZ-szel kötött szövetséget. Elsősorban a budapesti liberális szavazókra számított, és így olyan választókerületeket is átengedett a szabaddemokrata jelölteknek, ahol a konzervatív párt erős alapszervezetekkel rendelkezett. Az MDFen belüli megosztottság tovább növekedett, és a belső hatalmi harcok miatt három megyében (Nógrád, Somogy, Vas) nem is sikerült listát indítani, illetve a korábbi egyéni jelölt visszalépése miatt, azt a Választási Bizottság megsemmisítette. Az utolsó pillanatig kétséges volt az indulás Budapesten, hiszen a közös SZDSZ-MDF jelöltek nem számítottak be a listaindításhoz szükséges létszámba. Mindez végül a politikai kommunikációban úgy jelent meg, hogy az MDF esélytelen a parlamentbe való bejutásra. Ezzel kampányolt az MSZP is, mely párt a 2006-os választásokon az ellenzék megosztása érdekében még titkon talán támogatta is a konzervatív pártot. A választás meglepetése ezúttal az LMP volt, mely pártnak sikerült a megfelelő számú képviselőt indítani, s így minden megyében alternatívát kínáltak azoknak a kormányból kiábrándult szavazóknak, akik nem kívántak sem a Fidesz-KDNP-re, sem a Jobbikra szavazni. A nevében is a korábbi politikai elittől elhatárolódó (Lehet Más a Politika) mozgalom különösen a fővárosban ért el jó eredményeket, ahol az országban egyedül megelőzte a Jobbikot (12,8 % a 10,8 %-kal szemben). A nagyobb választási részvétel miatt a Fidesz-KDNP közös listájának százalékos eredményei ezúttal kisebbek mint a 2009-es európai választásokon, így nemcsak Budapesten és Borsod-AbaújZemplénben, hanem Hevesben, Jász-Nagykun-Szolnokon sem érték el az 50 %-os támogatottságot. 60 % fölött szerepeltek viszont Vasban (62,8 %) és Bács-Kiskunban (60,5 %). Az MSZP egyedül Budapesten tudott jelentősebb arányú többletszavazatot szerezni, közel 25,4 %-os eredménnyel. A legrosszabbul Bács-Kiskun (14,6 %), Hajdú-Bihar (14,0 %) és Szabolcs-Szatmár-Bereg (14,8 %) megyékben szerepeltek a szocialisták.

Jelentősen visszaestek Borsod-Abaúj-Zemplén

megyében is 18,9 %-ra, ahol viszont a Jobbik érte el a legmagasabb százalékos eredményét, 27,2 %-ot. Még komolyabb vizsgálatokat igényel az összefüggések feltárása, de azzal a hipotézissel minden bizonnyal élhetünk, hogy a 2002-ben és 2006-ban még a baloldalra szavazó, alacsonyabb jövedelmű rétegek egy része ezúttal a legjobboldalibb párta szavazott.

171

Agg Zoltán: Adalékok a megyei önkormányzatok politikai földrajzához 1994-2010 A parlamenti költségtérítések megadóztatásáról, népszavazást kezdeményező mozgalomból kinőtt párt (Civil Mozgalom) célja mindössze az volt, hogy elérje az 1 %-ot, ez azonban budapesti lista állításának híján nem sikerülhetett, és tovább gyöngítette esélyüket, hogy Borsod-Abaúj-Zemplénben egy másik civil kezdeményezés eredményeként létrejött kis párt (Összefogás Párt) is létrejött. Mindenesetre az LMP azokban a megyékben volt gyenge (Borsod-Abaúj-Zemplén, Szabolcs-Szatmár-Bereg), ahol más civil mozgalmak is erőteljesen jelen voltak. Az 1998-2002 között parlamenti párt, a MIÉP ezúttal csak két megyében tudott listát indítani, támogatottsága jelentéktelen volt. Csakúgy, mint az immár a kommunista jelzőt is felvállaló Munkáspárt, ami Borsod-Abaúj-Zemplén, Jász-Nagykun-Szolnok, Nógrád és Szabolcs-Szatmár-Bereg megyékben volt listát indítani.

A 2010-es megyegyűlési és megyei jogú városi választásokon a pár(t)harc nem az elsőségért folyt, hiszen a Fidesz-KDNP pártszövetség győzelme nem volt vitás. A második legerősebb pozícióért folytatott küzdelem - a baloldal és a szélsőjobb között az önkormányzati választásokon (is) az MSZP javára dőlt el, hiszen a JOBBIK még Borsodban sem tudta a megye egészében megelőzni a szocialistákat. (5 század százalékkal, pontosan 116 szavazattal a megyegyűlési választásokon megelőzte az MSZP-t, miközben Miskolcon a baloldal mögé szorult a szélsőjobb. Ebben valószínűleg nagy szerepe volt a polgármester választásnak, ahol a korábbi szocialista városvezető esélyes volt mandátumának megújításra.) A szocialisták 20 %-nál jobban szerepeltek Békés -, Borsod-Abaúj-Zemplén-, Csongrád-, Fejér-, Győr-Moson-Sopron-, Heves-, Jász-Nagykun-Szolnok-, KomáromEsztergom-, Nógrád-, Pest-, Tolna, Vas és Veszprém megyékben. A legjobb eredményt Komárom-Esztergomban érték el, több mint 30 %-kal. A harmadik ellenzéki párt, az LMP szervezetlenségét mutatja, hogy nem tudta megismételni parlamenti választási eredményét. Csupán két megyében sikerült mandátumhoz jutnia. Visszaszorultak a civilek is, a Somogyért Egyesület mellett csupán Baranyában, Fejérben, Szabolcs-Szatmár-Beregben és Vasban sikerült mandátumot szerezniük. Somogyban viszont a civilek megelőzték az MSZP-t és a JOBBIK-ot is. Kérdés, hogy a kormánypárti irányítás alatt álló megyei önkormányzatokat a parlamenti kétharmados többség meg kívánja-e erősíteni pozíciójában? Ez valószínűleg csak a következő évben derül ki, hiszen első lépésben a kormány az állami közigazgatás megerősítésével foglalkozik, így a megyei kormánymegbízott vezetésével egy egységes állami hivatalt hoznak létre. Ez elvileg nem zárja ki a megyei

172


önkormányzatok erősebb pozícióját, ehhez azonban mindenképpen be kell integrálni a megyei jogú városokat és a megyei területfejlesztési tanácsokat.

173

Kaiser Tamás

Szépségverseny a színfalak mögött: lobbizás és érdekérvényesítés Brüsszelben

Bevezetés A lobbizás eredete vélhetően az 1215-ben kiadott Magna Chartáig nyúlik vissza, amelyben Földnélküli János a bárók számára lehetővé tette, hogy jogaik megsértése esetén közvetlenül az uralkodóhoz fordulhassanak jogorvoslatért. Ezek után nem meglepő, hogy a „lobbista‖ elnevezést a parlamentarizmus 19. századi kibontakozását követően elsőként Nagy-Britanniában, illetve az Egyesült Államokban kezdték el alkalmazni a törvényhozás előcsarnokában („lobby‖) és folyosóin várakozó, a képviselőkkel közvetlen kapcsolatba lépő újságírók és érdekkijárók megjelölésére.285 A lobbizás a politika világának szerves és természetes alkotóeleme, amit az is mutat, hogy igen széleskörű szakirodalma van mind az USÁ-ban, mind Európában, különösen a Washington D.C. után az érdekképviselők második számú fellegvárának tekintett Európai Unió brüsszeli intézményeinek összefüggésében (Lowi és Ginsberg, 1998, Nownes, 2001, Greenwood, 2003 , Kégler, 2006 Van Schendelen, 2007). Az egységes fogalmi és értelmezési keretek kialakítását nagymértékben megnehezíti, hogy az egyes politikai rendszerek és kultúrák különböző módon vélekednek az állam és a társadalmi alrendszerek viszonyáról, másként alakították ki az üzleti szféra és a munka világában megnyilvánuló érdektörekvések közvetítő csatornáit, eltérő jogi szabályozás alá vonták a nyomásgyakorlás és érdekérvényesítés formáit és működését. Az elfogulatlan elemzést az is megnehezíti, hogy a köztudatban a média által felnagyított botrányok a lobbizást gyakran összemossák a korrupcióval, a közösségi érdekekkel szemben az egyének és kisebb csoportok gátlástalan nyomulásával, morálisan vállalhatatlan eszközök alkalmazásával.286

A lobbizás eredetéről, kialakulásának folyamatáról számos elmélet és megközelítés létezik. Jelen dolgozat azonban elsősorban terjedelmi okok miatt eltekint a történeti megközelítéstől, csupán az elengedhetetlenül szükséges mértékben utal azokra. 286 Ezt az is mutatja, a lobbisták gyakran megpróbálnak más elnevezések mögé bújni: Európában a „közügyek‖ (public affairs), az USÁ-ban a „kormányzati ügyek‖ (government affairs), illetve az „erőforrás-mobilizáció‖ (resource-mobilization) terminológia terjedt el, az Európai Bizottság 2006ban kiadott Zöld Könyve pedig az „érdekképviselet‖ (interest representation) fogalmát használja. 285

Kaiser Tamás: Szépségverseny a színfalak mögött: lobbizás és érdekérvényesítés Brüsszelben

A demokrácia-elméletek

és az

európaizációs tanulmányok

a lobbizással

kapcsolatban többnyire a döntéshozatali folyamatok befolyásolását, a döntéshozók szelektív információközvetítés által történő meggyőzését, a döntéshozatalhoz történő „hozzáférési pontok‖ nyilvánosságát és átláthatóságát, valamint a közvélemény támogatásának elnyerése érdekében indított kampányok kommunikációját állítják középpontba. Az uniós közpolitikák működésének és hatékonyságának vizsgálata ezzel szemben az érdekcsoportok által birtokolt erőforrások mozgósíthatóságát, a nyomásgyakorló

stratégiák

jellegét

és

csatornáit,

a

politikai

intézmények

fogadókészségét, továbbá a döntéshozatali napirend meghatározó szerepét emelik ki (Goergen, 2006, Lékó, 2006, Simon, 2009). Mindezek mellett viszonylag kevesebb figyelem fordult még azonban a lobbista és a „célkeresztbe‖ vont személyek és intézmények közötti kapcsolatrendszer elemeinek feltérképezésére, a kölcsönös függőségből származó potenciális előnyök kihasználásának feltételrendszerére. Kiindulópontunk szerint az Európai Unió többszintű kormányzási rendszerében az érdekcsoportok

viszonylag

könnyen

kapcsolatba

tudnak

kerülni

az

uniós

intézményekkel, amelyek igénylik is azt, mivel ennek révén támogatást, szakértelmet és legitimitást is kapnak munkájuk ellátásához. Brüsszelben valójában mindenki mindenkinél lobbizik, ami nemcsak az érdekcsoportok és az EU

alapvetően

informális kapcsolatrendszerét jellemzi, de kiterjed a közösségi intézmények teljes közpolitikai univerzumára is. Más szóval folyamatos szépségverseny zajlik a színfalak mögött, ahol a szereplők egymásnak egyszerre vetélytársai és szövetségesei, ahol egyfajta „pozitív összegű játék‖ jegyében mindenki dobogóra állhat, ahol a versengés szükséges

-

habár

kétségkívül

nem elégséges

–

feltétele

a

közös

célok

megvalósításának. Mindezek alapján elemzésünkben először az uniós lobbizás intézményi közegének néhány sajátos vonását mutatjuk be, ezt követően pedig a kölcsönös előnyök felismerésére, valamint a formális és informális csatornák együttes, „többszólamú‖ igénybevételére

alapozott

érdekérvényesítő

stratégiák

hatékonyságát

és

feltételrendszerét vizsgáljuk meg a területi érdekcsoportok és a közösségi intézmények kapcsolatrendszerében. Végül néhány következtetést fogalmazunk meg a regionális szintű uniós érdekérvényesítés lehetséges módozatainak perspektíváiról.

175


A lobbizás természetes közege: a többszintű és sokszereplős kormányzás A legújabb megközelítések az EU jelenlegi karakterét leginkább jellemző többszintű kormányzás (multi-level governance) alkotóelemeként értelmezik a szubnacionális szinteket. Ebben az összefüggésben az integráció és a regionalizáció, vagy más aspektusból a regionalizmus, két saját útját járó, bizonyos pontokon mégis összekapcsolódó folyamatként jellemezhető. A többszintű kormányzás alapvetése, hogy az Európai Unió első pillére körül szerveződő döntéshozatali mechanizmust – mint

kialakulóban

lévő

politikai

rendszert

–

szubnacionális,

állami

és

szupranacionális politikai terek között formálódó horizontális és vertikális kapcsolatok szövik át, ahol a hatáskörök és kompetenciák megoszlanak a területi és funkcionális alapon tagolódó döntéshozatali szintek között287. (Bache és Flinders, 2004; Bache, 2008, Conzelmann és Smith, 2008). Ebben a sokszereplős és fragmentált intézményi struktúrának, valamint az európai pártok

gyengeségének

köszönhetően az

érdekcsoportok

viszonylag könnyen

kapcsolatba tudnak kerülni az uniós intézményekkel annak érdekében, hogy nyomást gyakoroljanak rájuk, és ennek révén befolyásolják a törvényhozást. Brüsszel, az EU intézményeinek központja az utóbbi évtizedek során Washington D.C. után az érdekérvényesítés második legnagyobb központjává vált. Ezt az is mutatja, hogy napjainkban óvatos becslések szerint is körülbelül 15 000 lobbista és 2 500 lobbi szervezet dolgozik a belga fővárosban, amelyek évente mintegy 750 millió eurót költenek az érdekérvényesítés működtetésére. Az 1980-as évekbeli intézményi változtatások következtében jelentősen megnőtt az érdekcsoportok száma, és szerepe a közösségi törvényhozás napirendjének meghatározásában és a törvényhozás meghatározásában. Az Európai Egységes Okmány (1986) és a Maastrichti Szerződés (1992) közvetlenül hozzájárultak a brüsszeli lobbizás tömegessé válásához. Az egységes belső piac megteremtésének szándéka sok európai és nem európai érdekcsoportot (üzleti csoportok, szakmai szervezetek, közérdekű érdekszerveződések, területi szereplők, lobbitanácsadók és ügynökségek, think-tankek és civil szervezetek) arra ösztönzött, hogy irodát nyisson Brüsszelben, és befolyásolni próbálja a kizárólagos törvénykezdeményezési joggal A többszintű kormányzás koncepciójának és gyakorlati működésének hatalmas nemzetközi szakirodalma van, de jelen tanulmány során terjedelmi okok miatt csupán a lobbizással kapcsolatos főbb sajátosságaira utalunk. 287

176


rendelkező Európai Bizottság tevékenységét. A Régiók Bizottságának létrehozása (1994) pedig sok régiót és helyi hatóságot ösztökélt arra, hogy képviseleteiken keresztül jelen legyenek ott, ahol a döntések születnek, de még inkább ott, ahol területfejlesztési támogatások elosztását tárgyalják. Az Egységes Okmány és a Maastrichti Szerződések által bevezetett együttműködési és az együttdöntési eljárások megnövelték az Európai Parlament szerepét az EU döntéshozatali folyamataiban, ennek következtében az érdekcsoportok lobbi tevékenységüket a Miniszterek Tanácsa mellett e testületre is kiterjesztették.288 Mindezek eredményeként a nyomásgyakorlás ettől kezdve több szinten és több csatornán keresztül zajlott, jelentős mértékben megnőtt az informális csatornák és közpolitikai hálózatok (policy network) jelentősége.289 Ugyanakkor a közösségi hatáskörök kibővítése jelentős többletterhet is rótt a közösségi intézményekre, amelyek a túlterheltség és a szakértelem hiánya miatt a menedzsmentdeficit jelenségével küszködtek, miután az Európai Bizottság hivatalaiban csak minden 22 500 uniós állampolgárra jut egy uniós hivatalnok, míg a tagállamokban ez az arány kb. 322 az 1-hez (Kégler, 2006.39.o.). Mivel a Bizottság és általában a közösségi intézmények - létszáma és fizikai kapacitásai nem állnak arányban hozzá tartozó feladatokkal, nemhogy megtűrik, hanem egyenesen bátorítják az érdekek artikulálását, sőt ha kell, kezdeményezően lépnek fel egyes ágazati érdekképviseletek létrehozása érdekében.290 Ez egyben azt is jelenti, hogy minél inkább tehermentesíti a Bizottságot az érdekcsoport az információszolgáltatás révén, annál valószínűbb, hogy álláspontját figyelembe veszik a döntések előkészítés során. Mindezek alapján a lobbizás folyamatának legalább kettő, de legelterjedtebb formájában három résztvevője van. Az érdekelt, akinek irányában kifejtik ezt a tevékenységet,

a

döntéshozói

kör

(decision-maker,

stakeholder)

és

a

lobbitevékenységet végző személy, szervezet vagy cég, azaz az érdekérvényesítő vagy lobbista (Lékó, 2006.3.o). Az érdekcsoportok befolyásoló erejét meghatározó tényezők a szakértelem, az ügy hátteréről szóló információk mennyisége, gazdasági

A lobbizás szerepnövekedését az is indokolta, hogy a közösségi jogszabályok 80%-a Brüsszelben születik, amelyeket a nemzeti parlamenteknek és kormányoknak nemzeti törvényeik alkotásakor figyelembe kell venniük. 289 Az uniós lobbizás szabályozása a mai napig megoldatlan, dacára az Európai Bizottság által 2007ben elfogadott Európai Átláthatósági Kezdeményezésnek. 290 Az Európai Bizottság többek között aktív szerepet játszott az agrártermelők legnagyobb érdekképviseleti szervezete, a COPA létrehozásában. 288

177


erőforrás (pénz) és a politikai erő291. Hatással van még az a faktor is, hogy az érdekcsoport csak a döntéshozatalban vagy a végrehajtásban is érintett-e, továbbá a szóban forgó ügy (közpolitika) szabályozó, elosztó, vagy újraelosztó jellegű-e. A tapasztalatok szerint a végrehajtásban is érintett szereplő nagyobb befolyásoló erővel rendelkezik a döntés meghozatala során, mint a csak a döntéshozatalban érintett társa, mivel a döntéshozók a közpolitikai ciklus végrehajtási fázisánál a helyi szereplők együttműködésére is számítanak. A többszintű kormányzás lényeges eleme, hogy a különféle érdekcsoportok a tagállamon belüli és az uniós politikai erőtér intézményes és informális csatornáit egyszerre, külön-külön, vagy éppen egymás kombinációiként használhatják az adott ügy képviseletére kidolgozott, az uniós intézményekre koncentráló elérési („access‖) vagy a médián és politikai kommunikáció eszközeit alkalmazó („voice‖) stratégiák függvényében. A továbbiakban a fenti szempontokat vizsgáljuk a regionális szintű uniós érdekérvényesítés aspektusából. A területi szereplők versengése: csak a részvétel a fontos? A többszintű kormányzás kialakulását tekintve alapvetően fontos jelenség a szubnacionális mobilizáció, ami az Európai Unió kilencvenes évekbeli politikájának egyik legszembetűnőbb vonása. A folyamat két, egymást kölcsönösen erősítő tényezőre vezethető vissza. Egyfelől a Strukturális Alapok 1988-as reformja és a Maastrichti Szerződés számos új rendelkezése, a regionális politika alapelveinek megújítása új lehetőségeket és intézményes csatornákat hozott létre a régiók számára ahhoz, hogy bekapcsolódjanak az európai szintű politikaformálásba. Másfelől a tagállamokon belül zajló, a hatalom területi decentralizációjának irányába ható folyamatok a régiók nyitottságával és aktivizmusával párosulva a tagállami kormányokkal szemben, vagy azokat éppenséggel megkerülve („by-pass‖) egyre markánsabb érdekérvényesítési igényeket fogalmaztak meg. (Jeffery, 2000, Sykes és Shaw, 2008). Annak ellenére, hogy a „Régiók Európájáról‖ folytatott vita lecsendesedni látszik, a területi szereplők erőteljes brüsszeli jelenléte és aktivizmusa változatlan. Habár nem vonható kétségbe a tagállami intézmények közbeiktatásával folyó érdekérvényesítés A Brüsszelben tevékenykedő lobbicsoportok kétharmada üzleti érdekeket képvisel, a társadalmi érdekeket (fogyasztói érdekek, környezetvédelem) megjelenítő szervezetek aránya mindössze egyötöd (Marziali, 2006.11.o.). 291

178


meghatározó szerepe, mégis minden jel arra mutat, hogy bizonyos feltételek mellett a régiók képesek hatékonyan kihasználni az érdekérvényesítés brüsszeli csatornáit (Tatham, 2008. 497.o.). Ezt az is mutatja, hogy mindezek eredményeként a területi középszintek számára is kialakult a „kettős párhuzamosság‖, ami a közősségi és tagállamon

belüli

érdekérvényesítési

csatornák

megjelenését

eredményezte.

Napjainkban már két szinten (nemzeti és uniós), és több intézményen keresztül tudják a területi középszintek prioritásaikat sikeresen nyomatékosítani az EU-ban. Nemzeti szinten a kormányzati szerveket, az Állandó Képviseletet és a Miniszterek Tanácsát alkotó tagállami minisztereket a lobbizás célpontjai. EU-szinten az Európai Bizottság, a Miniszterek Tanácsa, a Régiók Bizottsága, az Európai Parlament, a brüsszeli regionális képviseletek és az európai hálózatok és szövetségek állnak a régiók rendelkezésére. A legtöbb régió mindkét útvonalat párhuzamosan használja, mert így lehet a legtöbb eredményt elérni. Ezt persze az is megkönnyíti, hogy az elmúlt két évtized során mind a hazai, mind pedig az uniós intézmények kialakították az „access‖ és a „voice‖ eszközrendszerét az érdekcsoportokkal való párbeszéd folyamatában. A kérdés valójában az, hogy mely régiók, milyen feltételek mellett, és milyen hatékonysággal tudnak élni a belső és a jelen tanulmányban vizsgálat tárgyává tett külső csatornákkal. A Maastrichti Szerződés 203. cikke lehetővé tette, hogy a Miniszterek Tanácsában zajló döntéshozatal során a regionális képviselők is tagjai legyenek a nemzeti delegációnak. Annak ellenére, hogy ténylegesen csak a föderalizált és regionalizált országok régiói számára adott ez a lehetőség, és jog szerint ők is magát a nemzetállamot képviselik, a valóságban a regionális miniszterek már puszta jelenlétükkel befolyásolják a Tanács tárgyalásait. A formálisan is garantált hozzáférés mellett jelenlétük, szakmai és politikai teljesítményük révén kivívott presztízsük egyrészt növeli a tagállami miniszterek elkötelezettségét a regionális érdekek iránt, másrészt

kapcsolatokat

építhetnek

ki

más

uniós

intézmények

befolyásos

tisztségviselőivel (Tatham, 2008. 499.o.). A regionális és országos szinti politikusok persze egymással is szövetséget köthetnek a nemzeti érdekek védelmében, amelynek során sikeresen játszhatják ki a „jó zsaru-rossz zsaru‖ szituációból adódó nyerő lapokat,

majd az esetleges sikereket már a saját szempontjaik szerint

interpretálhatják a hazai kommunikációs térben. Mindent összevéve, a Tanács

179


nemcsak uniós, hanem belpolitikai kontextusban is alkalmas a regionális érdekek érvényesítésére. Az Európai Bizottság a törvénykezdeményezés monopóliumával rendelkező szerv az EU-ban, ráadásul a szerződések előírják, hogy a Bizottságnak széles körben konzultálnia kell, mielőtt indítványoz egy törvényjavaslatot. A „nyitott ajtók‖ politikáját folytató Bizottság a regionális érdekekre különösen a döntéshozatal korai szakaszában fogékony, még ha azok ellentétesek is a tagállamok érdekeivel (Goergen, 2006. 113.o.). A hozzáférés lehetőségével élni tudó „erős régiók‖ egyrészt értékes információkkal és szakértelemmel látják el a Bizottságot, másrészt mindezt erősen felnagyítva azt a látszatot keltik, hogy akár a központi kormányzatot megkerülve is képesek érdekeiket érvényesíteni az uniós döntéshozatalban. A Bizottság viszont a későbbiek során hajlamos az érdekek különbözőségét a saját véleményének alátámasztására átfordítani, kihasználva, hogy a régiók ugyan fontos szereplői a közösségi döntéshozatalnak, ám szavazati joggal nem rendelkeznek. Az Európai Parlament a szubnacionális érdekérvényesítés hatékony csatornája az EU-ban, különösen azon országokban, ahol a regionális választókerületek alapján választják a képviselőket. A régióknak összességében csak kevés számú képviselőjük van, ami fellépésük hatékonyságát is megkérdőjelezheti. Az uniós politikai térben azonban a képviselőknek általános hozzáférésük van a biztosokhoz és azok kabinetjeihez, a parlamenti bizottságok elnökei és rapportőrei pedig kivételesen nagy befolyással rendelkeznek a döntéshozatal teljes életciklusában (Goergen, 2006. 103.o.) A képviselőket a hazai politikához mérten kevésbé köti a pártfegyelem, ha pedig

elkötelezettek az adott régió ügyei iránt, és képesek azt megfelelően

kommunikálva politikai tőkére váltani, akkor a Bizottsághoz való közvetlen hozzáférésen keresztül nagyon hatékonyan tudják támogatni a területi érdekeket. A Régiók Bizottsága (RÉB) két esetben biztosít hatékony hozzáférést a regionális érdekek számára. Egyrészt akkor, ha a Bizottság szövetségeseket keres, és a RÉB támogatja a Bizottság nézeteit. Ez a fajta felértékelődés akkor is megnyilvánul, ha a Bizottságnak nincs tiszta elképzelése egy adott politikával kapcsolatosan, és a RÉBhez fordul javaslatért. Ezekben az esetekben a régiók joggal remélhetik, hogy a CoRon keresztül befolyást tudnak gyakorolni a Bizottság, illetve a többi érdekcsoport által előterjesztett javaslatokra. Más körülmények között azonban a CoR befolyása

180


meglehetősen korlátozott, kommunikációja is csupán abban az esetben hatékony, ha közösen tudnak fellépni a Bizottság, vagy az Európai parlament illetékes testületeivel. A transznacionális területi hálózatok és szerveződések közé tartozik például a Helyi és Regionális Hatóságok Európai Kongresszus (CLARE), az Európai Régiók Gyűlése (AER) és a Periférikus Tengerparti Régiók Konferenciája (CPMR). A transznacionális hálózatok nagy erőssége, hogy vagy a főbiztosokhoz, vagy pedig a Bizottság kulcsfontosságú tisztségviselőihez van közvetlen hozzáférésük. A régiók akkor járnak helyesen, ha saját érdekeiket megpróbálják a hálózatok hivatalos álláspontjaként feltüntetni, miután ezzel akár a központi kormányzatot is képesek megkerülni a számukra fontos, de a hazai viszonylatban „politikailag érzékeny‖ kérdésekben (Goergen, 2006. 156.o.). Amikor 1984-ben a Birminghami Városi Tanács képviseleti irodát nyitott Brüsszelben, egy folyamat vette kezdetét, amelynek eredményeként napjainkra a területi szereplők érdekeit egyénileg vagy közösen megjelenítő képviseletek, ügynökségek és esernyőszervezetek száma 2010-ben meghaladta a 300-at.292 Regionális

képviseleteket

a

különböző

indíttatásból

alapítottak:

támogatási

lehetőségek felkutatása, regionális érdekek képviselete, lobbizás, de a régebbi tagállamok alkotmányosan erős pozíciókkal rendelkező önkormányzati régiói azt is kiemelten fontosnak tartották, hogy az uniós döntéshozatalba való közvetlen bekapcsolódás révén megőrizzék, sőt kiterjesszék befolyásukat a hazai belpolitikában. A brüsszeli képviseleteket két csoportra lehet osztani az érdekérvényesítési képességük súlya alapján. Az első csoportba a föderalizált és regionalizált országok erős, törvényhozói és politikai hatalommal, magas költségvetéssel, nagyszámú személyzettel rendelkező régiói. A második csoportot a kevés politikai súllyal rendelkező, kevés pénzből gazdálkodó unitárius illetve centralizált országok régiói alkotják. A rendelkezésre álló források az irodák céljait is meghatározzák. Az első csoport tagjai sikeresen tudják befolyásolni az európai politikák alakulását, míg a második csoport tagjai elsősorban a megszerezhető támogatások növelésének céljából vannak Brüsszelben, és nem a lobbizás miatt (Scherpereel, 2007, Moore, 2008, Molnár, 2008).

Lásd a Brussels European Liaison Office (BELO) honlapját, 2011. január 11-i megtekintés, http://www.blbe.be 292

181


Következtetések Megállapításunk szerint az uniós lobbizás és érdekérvényesítés központi elemét a kölcsönös függőségből származó potenciális előnyök felismerése, kommunikálása és kihasználása jelenti. Más szóval a színfalak mögött Brüsszelben valójában mindenki mindenkinél lobbizik: a Bizottság munkatársai a tagállamok különböző szintjeit és szereplőit képviselő szakértőinél, a főbiztosok egymástól próbálnak támogatást szerezni az általuk kezdeményezett javaslat-tervezetekhez, de ugyanígy járnak el az EP-képviselők a jogszabály módosítások ügyében. A lobbisták pedig már a módosítások korrekcióját próbálják elérni, miközben „házon belül‖ is győzködik egymást a kapcsolatok és információk megosztásából származó szinergiák és közös álláspontok kialakítása érdekében. Ebben

a

messziről

sajátos

forgatagnak

tűnő

szépségversenyben

furcsa

ellentmondások uralkodnak. Egyfelől az átláthatóság és a kötelező érvényű szabályozás hiánya miatt szinte minden megengedett, ugyanakkor a szereplők részéről a szokványos rivalizálással és féltékenységgel szemben elvárt magatartásként nyilvánul meg a nyitottság és az együttműködés. A területi érdekcsoportok működése jól mutatja, hogy az EU-ban a lobbistának egyesével kell megtanulni és alkalmazni az intézmények működését, szervezeti kultúráját, az érintett szereplők motivációit, erős és gyenge pontjait, az egyes közpolitikák természetét és informális dimenzióit. Az egyik

legfontosabb

tanulság,

hogy

mint

minden

szépségversenyen,

itt

is

nélkülözhetetlen a pozitív „kisugárzás‖, ami a gyakorlat nyelvére lefordítva a hazai és uniós érdekérvényesítési csatornákhoz való hozzáférés jól adagolt, kommunikációs és interpretációs szempontból hatékony használatát jelenti. De van egy lényeges különbség: a mobilizált erőforrások és kapacitások egyfajta „pozitív összegű játék‖ jegyében egészében véve az EU közösen elhatározott céljainak megvalósítását szolgálják, azaz a győztes itt mégsem visz mindent… A pozitívumok ellenére nem szabad túlértékelni a lobbizás jelentőségét, és megfeledkezni a gyengeségekről. A lobbizás hozzájárul az Európai Unió a legitimitásának növeléséhez, mert az érdekcsoportok támogatást nyújtanak az uniós intézményeknek

a

közösségi

politikák

terén,

hozzájárulnak

az

integráció

továbbgördítéséhez, és közvetítő szerepet töltenek be a döntéshozók és az érintettek között. De ez a színfalak mögött zajló szépségverseny mégsem jelent teljes megoldást az EU demokratikus deficitjéből származó problémákra. Az Unió legitimitása ugyanis

182


az alapszerződésekből és az Európai Parlament közvetlen megválasztásából ered, ennek következtében az érdekképviselet és a közösségi intézményekkel történő kapcsolatfelvétel csak a törvényhozási folyamat inputjának forrásait diverzifikálják. Összességében a lobbizás ugyan lényeges eleme az EU működésének, de jelen állapotában nem képes orvosolni a demokratikus deficit és az átláthatóság hiányának problémáját. Irodalom Bache, I. és Flinders, M. (2004, szerk.): Multi-Level Governance. Oxford: University Press, Bache, I. (2008): Europeanization and Multi-Level Governance: Cohesion Policy in the European Union and Britain. Lanham (US) and Oxford: Rowham and Littlefield Conzelmann, T. és Smith, R. (2008, szerk.): Multi-Level Governance in the European Union. Taking Stock and Looking Ahead. Baden-Baden: Nomos Goergen, P.(2006): Lobbying in Brussels. A practical guide to the European Union for cities, regions, networks and enterprises. Brussels: Goergen Greenwood, J. (2003): Interest Representation int he European Union. BasingstokeNew York: Palgrave Macmillan Jeffery, C. (2000): Sub-National Mobilization and European Integration. Journal of Common Market Studies, 38. 1. sz. 1-23 Kégler Ádám (2006): Érdekérvényesítés az Európai Unióban. Budapest: MTA PTI Lékó Zoltán (2006): A lobbizás szabályozása az Európai Unióban. Európai Tükör, 11. 6. sz. 3-21. Lowi, T.J. és Ginsberg, B. (1998): American Government. Brief fifth edition. W. W. Norton and Company, New York, London. Marziali, Valeria (2006): Lobbying in Brussels. Interest Representation and Need for Information. Discussion Paper. Center for European Integration Studies, Rheinische Friedrich-Wilhelms-Universität,

Bonn,

2011.

január

11-i

megtekintés,

http://www.zei.de/download/zei_dp/dp_c155Marziali.pdf Moore, Carolyne (2008): A Europe of the Regions vs. the Regions in Europe: Reflections on Regional Engagement in Brussels. Regional&Federal Studies, 18. 5. sz. 517-535. Molnár Anna (2008): Többszintű kormányzás és európaizáció: az olasz régiók bekapcsolódása az uniós jogalkotás folyamatába. Comitatus, 18. 168. sz. 38-49.

183


Nownes, Anthony J. (2001): Pressure and Power. Organised Interests in American Politics. Houghton Mifflin Company, Boston, New York Sykes, O. és Shaw, D. (2008): Investigating Territorial Positioning by Sub-state Territories in Europe. Regional&Federal Studies, 18. 1. sz. 55-76. Tatham, M. (2008): Going Solo: Direct Regional Representation in the European Union. Regional&Federal Studies, 18. 1. sz. 493-515. Scherpereel, A. John (2007): Sub-National Authorities in the EU‘s Post-Socialist States: Joining the Multi-level Polity? European Integration, 29.1. sz. 23-46. Simon Zoltán (2009): Érdekérvényesítés a közpolitikai döntéshozatalban az Európai Unióban és Magyarországon. L‘Harmattan, Budapest Van Schendelen, Rinus (2007): Machiavelli in Brussels. The Art of Lobbying in the EU. Amsterdam: Univesity Press

184

Lengyel Zsolt

Szóasszociációs vizsgálatok (10-14, 18-26 évesek; 1000-1000 fő) 1. A szóasszociációs vizsgálatok hosszú múltra tekintenek vissza. Kezdetben inkább

a

pszichológia

fegyvertárába

tartozott,

hogy

bizonyos

memoriális

folyamatokra fényt derítsenek (XIX. század vége). Később az alkalmazott nyelvészet keretein belül vált használatossá és művelése intenzívvé (XX. század első évtizedei). A múlt század második felében az elméleti nyelvészet is igyekezett az eredményeket a nyelvelméletbe beépíteni, különösen a lexikai szemantikába. A XX. század második felében mégis pszcholingvisztika tette ismertté, majd

innen terjedt

el

a

legkülönbözőbb területekre (piackutatás, tantárgymetodika, orvosi diagnosztika stb.), ami jobbára már a XX. század végének, a XXI. század elejének krónikájához tartozik. 2. A pszicholingvisztika a mentális lexikon (az agyi szótár) struktúráját és működését kívánta felderíteni a tipológiájában is egyre gazdagodó szóasszociációs vizsgálatokkal. A mentális lexikonban tárolt adatok (szavak, lexémák) száma egyfelől túlságosan nagy igen nagy (több tízezer), másfelől e nagy tömegű anyagon igen gyors (néhány msec) műveletek elvégzésre vagyunk képesek, így mindenképpen azt kell gondolnunk, hogy a mentális lexikon valamikképpen rendezett, strukturált rendszert alkot. A kezdeti kísérleti elrendezés (egy hívószóra azonnal egy válaszszót produkálni írásban vagy szóban) gyorsan két alaptípusra változott: a szabad és a kötött szóasszociációk. A kötött szóasszociációk a kísérletvezetőjétől függő megkötéseket tartalmazott (egy hívószóra 3 válaszszót kell produkálni; egy hívószóra csak igékkel vagy éppen csak főnevekkel lehet válaszolni; vannak tematikus megkötések: csak állat-, bútor- stb. neveket lehet felsorolni.). Ma még korai az így nyert empirikus anyag egységes elméleti keretbe foglalása, annál is inkább, mert magának a nyert empirikus anyag feldolgozásának metodológiája sem teljesen kiforrott (erről majd alább). 3. Mint szóba került, a szóasszociációs vizsgálatoknak több változata van, mi az ún. egyválaszos szabad asszociációt használtuk. Ennek lényege az, hogy a kísérlet vezetője által összeállított szólista (hívószavak) egymás után mindenegyes elemére a

Lengyel Zsolt: Szóasszociációs vizsgálatok

kísérletbe bevont személynek azonnal válaszolnia kell (írásban vagy szóban). A válasz az adott hívószóról legelőször eszébe jutó szó. Mivel a válasz egyetlen szó lehet, ezt a technikát egyválaszos szabad szóasszociációnak nevezik. Az elemzés (vizsgálat) tárgya a hívószó (HSZ; nagy álló betűvel szedve a továbbiakban) és a válaszszó (VSZ; dőlt kisbetűvel szedve a továbbiakban) közötti rendszernyelvészeti kapcsolatok. 3.1. Az ABLAK HSZ nagy tömegben produkál ház választ, ez előzetes elvárásunknak megfelel, a két szó között meghatározott grammatikai (szófajiság, egy és ugyanazon paradigmatikus rendszer részei) és szemantikai (rész-egész) kapcsolat van. A KUTYA és ugat között szintagmatikus viszony van, az ÁLLAT és kutya között paradigmatikus és alárendelő stb. 3.2. A szavak között fentebb – dióhéjban – előadott kapcsolatok a nyelv „funkció és struktúra‖ viszonyból származtatható; pontosabban e kapcsolat két speciális, bár igen sok területet lefedő területéről: a nyelvből mint az emberi kommunikáció (érintkezés) egyik legfontosabb eszközéből, illetve a nyelvből mint emberi mentális tervező, szervező képességből. A szavak közötti grammatikai (paradigmatikus, szintagmatikus), illetve szemantikai (alá-, mellé- stb. rendelések) strukturálisan jól szolgálják az érintkezés és tervezés funkciókat. 3.3. A nyelvnek azonban vannak – hatáskörükben már nem annyira átfogó, mint a fentiek – egyéb funkciói is. Valamennyi áttekintésére itt nyílván nincs lehetőség, néhányat említünk meg: Stimuláció: A nyelv szolgálhatja az egyéni és a tömegstimulációt. Gyakran az óhajunk, kívánságunk megvalósulását azzal is „segítjük‖, hogy a kívánság tárgyát (célját stb.) hangosan vagy magunkban „hajtogatjuk‖, mondogatjuk, ismételjük. A tömegstimuláció többféleképpen nyilvánul meg: szurkolói kórusok, fegyveres erőknél kiképzés közben hangosan énekelt, a fizikai mozgáshoz igazítottan ritmizált szövegek stb. A stimuláció lehet egyéni, önmagunk biztatása valamilyen cselekedet végrehajtására. A valóságra való ráhatás nyelvi funkció többféleképpen valósulhat meg: könyörgés, szidalmazás, átkozódás stb. A nyelv társadalmi kontextust teremt. A magyar beszédközösségben vannak kanonizált vicckezdetek: Két rendőr…, Arisztid és Tasziló… stb.. E néhány szó meghallásakor a magyar beszédközösség azon tagjai, akik ismerik ezeket a nyitóformulákat, „felkészülten‖ várják a folytatást. Idetartoznak események nyelvi nyitóformulái.

186


A fájdalom kifejezésének is számtalan árnyalata lehet: diótörés közben ujjunkra ütve felszisszenünk, erősebb esetben feljajdulunk stb. A nyelv eligazodásul szolgál, tájékoztat a valóság téri tagolása, „tereptárgyak‖ megjelölése révén (pl. a Tihanyi apátság alapító okiratának magyar földrajzi nevei). A nyelv adattárolási funkciója szerteágazó. Idesorolhatók a naiv (népi) eposzok, melyek igen gyakran az eredetmotívum révén a kollektív identitást jelölik, őrzik. De ugyancsak e funkcióhoz sorolhatók pl. a rokonságfokozatok (ángyom, ipam, napam stb.). 3.4. Természetesen a felsorolt funkciók – hol közvetlen, hol közvetett módon – szintén szolgálják a kommunikációt, annak valamilyen sajátos szféráját, de nem túl sokat mondó, ha pusztán valamelyik kommunikációs modell (jeladási szándék, adó, vevő stb.) sémájába szorítjuk e funkciókat, illetve az őket megjelenítő nyelvi entitásokat. Az is természetes, hogy a szóasszociációs vizsgálatokban ezek a funkciók is tükröződni fognak. 3.4.1. A HEGY hívószóra mind a 10-14, mind a 18-26 évesek köréből tömegesen jelentkeznek a meredek, völgy, Mátra, gerinc, ködös, felmászik stb. válaszok (ld. Lengyel 2008, 2010). Ezek a nyelv kommunikatív, rendszerszervező funkcióiból levezethető rendszernyelvészet segítségével írhatók le; ezek a válaszok a hívószóval paradigmatikus, szintagmatikus és különböző szemantiko-logikai kapcsolatban állnak. Az említett viszonyok némelyike jellemzi a Mohamed választ is, de érezzük, hogy a grammatikai, szemantiko-logikai jellemzés nem meríti ki e kapcsolat (HEGY – Mohamed) tartalmát, nem ragadja meg lényegét. Így nem marad más hátra, mint a horizont tágítása, azaz figyelembe venni a fentebb (ld. 3.3. alpontot) dióhéjban előadottak konzekvenciáját. Az említett helyen felsorolt nyelvi funkciók – a rendszernyelvészeti mellett – használatnyelvészeti sajátosságokkal (jellemzőkkel) írhatók le. E sajátosságok enciklopédikus ismereteinkből fakadnak: történelem, hétköznapi műveltség stb. 3.4.2. Az alábbiakban éppen ezekkel, az enciklopédikus tudást tükröző jegyekkel leírható válaszokat adjuk meg (nem valamennyit). E válaszok elsősorban nem a nyelvészek számára jelentenek fontos információt, hanem inkább az oktatásügy különféle területein szolgáló szakembereknek. (Nem ritka az a jelenség, hogy nyelvészeti kutatás végeredményét nem a lingvisztika tudománya hasznosítja, ld. az alkalmazott nyelvészet legkülönbözőbb területeit.)

187


Magyar történelem 10-14: 1526, 1848, 1920, 1989, 1989.06.23, áprilisi törvény, Aranybulla/1222, Árpád vezér, Bem, Bocskai, Deák, Dobó István, Felszabadulás, Fráter György, Hunor, II. László, Klapka György, Kossuth, Mohácsi csata, Rákóczi, Ságvári, Szent István, Táncsics, Vajk 18-26: Augusztus 20., Honfoglalás, hungarista, Kinizsi, március 15., Nagy Imre, ötéves terv, pufajka, Trianon Közös: 12 pont, Batthyány, Dózsa György, Mátyás király, termelő szövetkezet, Toldi Miklós, Zrínyi Miklós Úgy tűnik, a válaszok alapján, hogy a magyar történelem témakörhöz sorolható válaszok valóban történelmiek: többségük XX., XXI. század előtti személyeket, eseményeket tükröznek. Ugyanakkor feltűnő, hogy az idősebbek (18-26 évesek) inkább a „velünk élő történelmet‖ favorizálják, válaszaik nem kevés része (hungarista, Nagy Imre, ötéves terv, pufajka, Trianon) a közelmúlt még napjainkban sem „teljesen lezárt‖ szféráihoz sorolható. Észrevehető az is, hogy mindkét korcsoport zömmel a pozitív tartalmú eseményeket, pozitív karakterű történelmi személyeket említ az ellenkezője ritkább. Világtörténelem 10-14: 19. sz., 1939-1945, Antant, bolsevik, D-Day, Hadriánusz, Hammurabbi, Homo Ludens, I. világháború, II. Ramszesz, J. F. Kennedy, Julius Ceasar, Kalasnyikov, Marcus Aurelius, Medal of Honor, Mondi, Nero, Raszputyin, Sába, XX. század 18-26: 1914, Air

Force, AK-automata kalasnyikov,

Bismarck,

francia

forradalom, IRA, KGST, kommunizmus, Marseilles, Marx, Nagy Sándor, szocializmus, Szulejmán Közös: Hitler, homo sapiens, II. világháború, Lenin, Oroszlánszívű Richárd, Robin Hood, Sztálin, Titanic, vörös csillag

188


A világtörténelemhez sorolható szavak sok közös tulajdonságot mutatnak fel a magyar történelemhez tartozó szavakkal (pl. dominálnak a XX. századot megelőző korok, illetve történelmi figurák), de mindkét korcsoportnál felerősödnek a negatív tendenciák. Politika 10-14: bin Laden, Fidesz, Medgyesi P., MIÉP, NATO, Szabad Demokraták Szövetsége 18-24: Gyurcsány, Jobbik, Katona Kálmán, népfelség elve, országalma, parlament, szabad kőműves Közös: Európai Unió, Green Peace, MSZP, Orbán Viktor, Putyin A politikai szférához tartozó válaszok alapján a két korcsoport határozott különbséget mutat fel: a kisebbek inkább személyeket neveznek meg, az idősebbek számára legalább ilyen fontosságúak a szimbólumok. Ismert emberek 10-14: Ambrus Attila, Arkhimédesz, Armstrong, Farkas Bertalan, Pascal, Wiszkis 18-24: Amstrong, Darwin, Descartes, Einstein, Freud, H. Hesse, Newton, Pithagoras Közös: Dr. Csernus Érdekes az ismertség motívum. A fiatalabbak számára ez olykor pusztán az emlegetettséget jelenti (Ambrus Attila, Wiszkis), míg az idősebbek válaszaiban jobban tükröződik az ismertségnek az értéken nyugvó jellege.

189

Hári Gyula

A szókincs vizsgálatának tanulságai a Veszprém megyei regionális köznyelvi gyűjtés tükrében 1. Jelen tanulmányban a Pannon Egyetem Magyar Nyelvtudományi Tanszékén folyó regionális köznyelvi kutatások egy szeletének, a Veszprém megyei nyelvjárások szókincsének vizsgálata nyomán levont következtetéseket mutatom be, illetőleg a további kutatások számára kínálok olyan fogódzókat, amelyeket a regionális szókészlet rétegeinek, változásának bemutatásában hasznosítani érdemes. Tanszéki kutatásunk a magyar nyelvtudomány nyelvföldrajzi hagyományaira épül, annak szerves folytatója. Vizsgálataink lefolyásukban konkrétan kapcsolódnak az 1940-es évek elején megalapozott, az 1960–70-es években hat kötetben megjelent Magyar nyelvatlaszhoz (MNyA.). Ahhoz hasonlóan a regionális nyelvváltozatok különféle nyelvi szintjeinek (hangtan, morfológia, szókincs, jelentéstan) a bemutatását is feladatul tűztük ki. Vizsgálódásaink részben a Nyelvatlasz, részben a SZABÓ GÉZA (1984) és KIRÁLY LAJOS szókészlettani kérdőfüzetei alapján készített gyűjtőívünkre adott válaszokra támaszkodnak. A mindenekelőtt lexikai és jelentéstani kérdéseket speciális, a földrajzi köznevek használatát, azok ismertségét tudakoló szókincstani, 293 valamint szociolingvisztikai szempontokat is figyelembe vevő, a nyelvhasználattal kapcsolatos attitűdök iránt érdeklődő kérdőpontok egészítik ki. A kérdések természetesen a Veszprém megyei nyelvi sajátosságok figyelembe vételével kerültek a kérdőívbe. Munkánkkal szinte párhuzamosan folytak az „Új magyar nyelvatlasz‖ munkálatai (vö. KISS 2006), melynek kérdései részben ugyancsak egyeznek a mi gyűjtőívünk kérdéseivel. Vizsgálatunk azonban természetszerűleg nem országos, hanem regionális jellegű, noha – jelen dolgozatban is utalok erre – a régiók közötti kapcsolatok felderítése, bemutatása igényként merül fel eredményeink értelmezése kapcsán. A kutatás eredményeiből már korábban is ízelítőt adtunk. PELCZÉDER KATALIN egyes földrajzi köznevek regionalitásának tanulságairól adott számot (2010); RÉVAY VALÉRIA a Veszprém megyei nyelvjárások morfológiai sajátosságaiból mutatott be néhányat

(2010).

Korábban

a

Pannon

Egyetem

Modern

Filológiai

és

Gyűjtőfüzetünk kérdőpontjainak több mint kétharmada egyezik a nagyatlasz valamely térképlapjának kérdésével. 293

Hári Gyula: A szókincs vizsgálatának tanulságai

Társadalomtudományi Karának konferenciáján, 2007-ben NOVOTNY JÚLIA két fonetikai jelenséget vizsgált (a legalsó nyelvállású e [ä] hang és az l-ezés kérdését), valamint a melléknevekhez kapcsolódó -n/-an/-en mód- és állapothatározó rag viselkedését (NOVOTNY 2008.). Magam a 2007-es szombathelyi dialektológiai szimpóziumon Várpalota és Inota nyelvjárásának nyugati kapcsolatait igazoló szókincstani jellemzőkből mutattam be néhányat (HÁRI 2007). Közös munkánk eredményeként született meg a nemrég közzétett, a kutatásban szereplő 14 kutatópontról származó regionális szövegek gyűjteménye (H. TÓTH szerk. 2010). A Magyar nyelvatlasz fél évszázaddal

ezelőtti eredményeire alapozó

szóföldrajzi kutatásoknak két lényeges céljuk lehet: egy jelenkori vizsgálat kimutathatja a regionális köznyelv előretörését a szókincsben is, másrészt egy régióra koncentrálva a kutatópontok közötti és a területen kívülre mutató kapcsolatok és összefüggések

hálózata

vázolható

érzékenysége,

változékonysága

fel.

révén

A szókészlet –

a

különféle

különösen hatások

alkalmas

–

felismerésére,

bemutatására. A nyelvi részrendszerek közül a szókészlet – módosulásával – viszonylag gyorsan reagál a beszélőközösséget ért külső hatásokra, legyenek azok köznyelviek, idegen nyelviek vagy a magyar nyelvterület más egységei felől érkezők. A szókészlet vallomása több viszonyrendszerben mutatható be. Közülük most három lényeges tényezőt emelek ki: – a magyar nyelvterület belső kapcsolataira utaló elemek rendszere, melyek mutatják a magyar nyelvterület más részei felől a Veszprém megyei autochton helyi nyelvjárásokat ért hatásokat; – az idegen eredetű tájszavak visszaszorulásának jelensége; – a magyar eredetű regionalizmusok és a köznyelvi szókészlet viszonyának változása. Az alábbiakban az említett részrendszereket tárgyalom. 2. Veszprém megye területét elsősorban a Nyugat-Dunántúl felől érték azonnyelvi hatások, melyek településtörténeti okokkal magyarázhatók. E hatások elsősorban a XVIII. században népességfölösleggel rendelkező Nyugat-Magyarország felől a lakosságában a török hódoltság alatt elerőtlenedett terület – mint letelepedési cél – felé irányuló migrációban nyilvánultak meg. De más érintkezésekre is gondolhatunk, melyek nyomai több évszázada jelen lehetnek Veszprém megye nyelvjárásaiban: ezek ma is tetten érhetők a szókincsben.

191


A kölcsönhatások következtében kialakult jelenségmegoszlások szemléltetésére olyan lexémákat választok, melyeknek elkülönülése nyelvföldrajzilag is megfelelő érzékletességgel ábrázolható. A vizsgált lexémák a magyar nyelvatlaszból származnak, tehát a vidéki népesség szókincséhez tartoznak/tartoztak, mint például a barázda, polyva, gereblye, cserebogárpajor (csimasz) főnevek, a falánk, csögbog, a csünt/csüngve nőtt melléknév, szerkezetes melléknévi igenév (utóbbiakat a kis növésű emberre használják) vagy a csötönöz ige (‘ténfereg, lábatlankodik; zörögve tesz, vesz, kotorászik‘, de más jelentése is ismert). Ezek a lexémák (illetőleg valamely hangtani változatuk) a Nyugat-Dunántúlhoz – beleértve általában Veszprém megye nyugati felét-peremét is – kötődik, fő előfordulási helyük ez a terület; izoglosszák által körülzárt tömbben tűnnek fel. Az említett tanulmányomban a megye keleti peremén fekvő Várpalota és Inota nyelvjárásainak tükrében vizsgálom a fenti szótári egységeket; általánosságban azonban elmondhatjuk, hogy ezek – szórványosan, szeszélyesen, szabálytalanul ugyan, de – az előbb nagy vonalakban megjelölt nyugat-magyarországi területtől keletre, a Közép-Dunántúlon is előfordulnak, így Veszprém megye több pontján is. Az autochton nyelvjárásokban – mint Szentgál, Felsőörs, Vilonya, Kádárta – kevésbé jelentkeznek, azonban keleten újra megjelennek, mint utaltam rá, Várpalota, Inota területén, és az is kimutatható, hogy ezeknek a lexémáknak itt a nyugati nyelvterületen elterjedt alakjai élnek. A gereblye szó gerebje (affrikált gerebgye) formája mellett, a nyugati kapcsolatokra utaló grábla alak és változatai is felbukkannak, vagy a pojva mellett a pёjva ugyanúgy. Az említett példák és a feldolgozásra váró, különféle nyelvi szinteket érintő, nem őshonos jelenségek halmaza – melyek Veszprém megye (kicsit szélesebb rálátásban: a Közép-Dunántúl) nyelvjárásainak külső kapcsolataival hozhatók összefüggésbe

–

népességmozgások

következtében

jelentek

meg

a

helyi

nyelvjárásokban, és átalakították azok nyelvi képét; jobbára a török hódoltság, illetve a zavaros, háborús viszonyok megszűnése utáni nyugat–keleti népességáramlással, a nyugat-magyarországi

népességfelesleg

tájainkon

való

megjelenésével

magyarázhatók. (Veszprém megerősített vára 1552 és 1683 között összesen tízszer cserélt gazdát. A vár körüli településrészek elnéptelenedtek. A védtelen vidéken a létbizonytalanság még veszélyesebb következményekkel járt – vö. ILA–KOVACSICS 1964: 396. Ellenben a nyugati központ és végvár Pápa viszonylag tartósan magyar kézen volt a hódoltság alatt, az állandósult hadi helyzet ellenére valamelyes

192


biztonságot adva a környék lakosságának is – vö. i. m.: 315.) Noha részkutatások ebben a kérdéskörben kevésbé folytak, és ezért a következtetések levonásában óvatosnak kell lennünk, a nyelvjárás-keveredés és a nyelvjárásszigetek külföldi és magyar szakirodalma kellő módszertani támpontot nyújt. E témában SZABÓ JÓZSEF monográfiájára hivatkozom (1990), amely – kisebb mértékben ugyan, de – középdunántúli nyelvjárásokat is tárgyal (i. m.: passim; 93–103 – Páty, Sukoró, Sárszentmiklós szókészlettani jelenségeit illetően), továbbá a nyelvterület távolabbi nyelvjárásszigeteiről l. H. TÓTH 1993, 1998, 2002 stb., összegzően pedig: BALOGH 2001. 316–24. 3.1. Az idegen eredetű tájszavak gyakoriságának csökkenése a regionális nyelvhasználatban az utóbbi száz esztendő regionális szókincsének/szókincseinek alakulását figyelve a megye területén különösen a német eredetű magyar nyelvjárási szókészlet viszonyában vizsgálható. A magyar regionális szókészletben Veszprém megye területén az idegen nyelvi jelenségek között a megye XVIII–XX. századi nemzetiségi összetételéből adódóan főként német hatással számolhatunk. (GUTTMANN MIKLÓS a büki élőnyelvi konferencián a nyugat-dunántúli német eredetű lexémák változását, helyzetét mutatta be – 2007.) Az említett hatások a XX. század közepét követően a német nyelvjárásokat beszélő helyi közösségekben lejátszódó – itt tovább nem részletezett, de részben a nagyközönség számára is ismert, a német nyelvhasználat visszaszorulását eredményező – társadalmi, demográfiai változások (például a németség második világháború utáni politikai indíttatású megbélyegzése, a német lakosság egy részének kitelepítése) következtében csökkentek, lassanként megszűntek. Ezt a folyamatot egy bonyolult összefüggésrendszer egyik meghatározó tényezőjének tekinthetjük, melynek során a német nyelvjárásokkal való együttélés elevenségének visszaszorulása a német eredetű tájszavak kerüléséhez, elhagyásához vezetett. E jelenségek között említhetjük a következő változásokat: firhang → függöny; himpér → málna; káposztás cvёkёdli → káposztás tészta : káposztás kocka; gránátmars : granadér mars → krumplistészta; pitli → fejőkanna; pruszlék : puruszli : purucka, lájbli → mellény; rifol → elszaggat, elkoptat (ruhát); simfёl → szapul; sirhakni → piszkavas; svárkli → disznósajt stb. Az elemek eredete alapján kialakított lexémacsoportban kisebb számban ugyan, de találkozunk olyan szavakkal is, amelyek német eredetük ellenére tartják magukat a regionális változatokban

193


(például sámli : sámёdli), vagy a tájnyelvbe nem a helyi nyelvjárásokból, hanem a – köznyelv közvetítésével – a városi dialektusokból kerültek (például smucig). 3.2.1. A svárkli tájszó használatát, az abban tetten érhető változásokat, a kifejezés nyelvföldrajzi képét részletesebben is bemutatom, összevetve a XX. századi adatokat saját gyűjtésünkkel. Az MNyA. gyűjtőmunkálatai óta a töltött disznógyomor megnevezésére

a

köznyelvi

disznósajt

vált

általános

használatúvá

minden

korosztályban, minden kutatópontunkon (434. térképlap). A kapott feleletekben az adatközlők 90%-ánál az első, indirekt módon szerzett válaszok között megtaláljuk. A megye keleti felében – a Veszprém környékétől nyugatra egyébként elő nem forduló – régi nyelvjárási, német eredetű szinonimának svárkli és svártli változata is él; az utóbbi ritkább, Inotán és Szentgálon jegyeztük fel. A gyakoribb svárkli alakot szentgáli, veszprémi, felsőörsi, balatonalmádi, vörösberényi, vilonyai és várpalotai adatközlőink

ismerik.

A

német

eredetű

formákat

csak

az

idősebb

és

középkorosztályhoz köthetjük, a fiatalok közül viszont senki nem ismeri, még csak nem is hallották. A svárkli lexéma ismerőinek csak kisebb hányada használja maga is a szót. Gyakran a legidősebbek is az előző generáció nyelvhasználatához kapcsolják (Szentgálon, Veszprémben, Balatonalmádiban). Az ÚMTSz. szerint a magyar nyelvterület elszigetelt részén, a megye középső területén (Kapolcson és Szentgálon) használt bőrkés lexémát, melyet Vajkai Aurél az 1940-es években Szentgálon még feljegyzett, de a Nagyatlaszban már csak archaizmusként szerepel bőrkéshurka variánsával együtt, kimutattuk Kapolcson mint az adatközlők egy része által használt szóalakot. KŐVÁRI ZSANETT pedig Szentgálon adatolta a bőrkéshurka, több adatközlőnél az atlaszbeli alakhoz képest első szótagi magánhangzójában rövidült börkéshurka formát (vö. 2010: 152). Diszelben a szomszédos Zala és Vas megye területére jellemző, ugyancsak német eredetű prёzbors forma is felbukkant, igaz csak egy adatközlőnél (D 2).294 Ez utóbbi megjelenés keletről szomszédos az MNyA. legkeletibb, nemesvitai adatával. A lexéma használatáról nyelvföldrajzi szempontból alkotott kép teljesebbé tételéhez hozzá kell tennünk, hogy az északnyugati kutatópontokon a nyelvatlasszal egyezően, a préshurka szóalak járja, bár tapasztalataink szerint a disznósajt összetétel egyre nagyobb teret nyer a nyelvhasználatban:

az

MNyA.

Somlóvásárhelyről,

Tapolcafőről

és

Bakonyszentlászlóról hozza, az ÚMTSz. Pápáról, Kupról, Nemesgörzsönyből, Adatközlőimre a megfelelő kutatópont rövidítésével és egy arab számmal utalok. A rövidítések feloldása a következő: D = Diszel; Ka = Kapolcs; Szg = Szentgál; Szl = Bakonyszentlászló; Vb = Vörösberény. 294

194


valamint a bőrkés és svárkli nyelvjárási formák közé ékelődve Dörgicséről. MOLNÁR ZOLTÁN MIKLÓS Pápáról közöl újabb adatokat (1983: 479). Az ÚMTSz.-beli és az MNyA.-beli

Komárom

megyei

(környei,

illetve

dadi)

előfordulásai

mellett

vizsgálatunk során Bakonyszentlászlón a prés mellett a préssajt alakot mutattuk ki. Ezeket két fiatal adatközlő kivételével mindenki ismeri és használja is. Általában a disznósajt adat mellett vagy előtt említik, néha azonban kizárólagosan: vagyis a településen ez az általánosan elfogadott forma. Végül gyűjtésünkben egy adata a tüttüs lexémának is van – Bakonyszentlászlóról, „parasztos‖, illetőleg „svábos‖ minősítéssel. A CzF. a májas (hurka) szinonimájaként adja meg, a tüdős szóból származtatva, BÁLINT SÁNDOR a disznógyomor gömböc nevének változataként közli Szegedről (1974: 124). Az MTsz. komáromi adatának jelentése ‘véres hurkával töltött gyomor‘. A jelentéskört vizsgálva a XX. század folyamán adataink szerint a megye területén változásként tehát a svárkli forma visszaszorulását és a préssajt alak megjelenését regisztrálhatjuk. 3.2.2. A denotátum egyedi típusának jelölésére Bakonyszentlászlón egy adatközlőtől hallottuk a kata formát (Szl 11), Szentgálon pedig a katica alakot (Szg 9). Így nevezik a két megjelölt kutatóponton a vékonybélnek a sertés gyomra alatt elhelyezkedő patkó alakú részét, a nyombelet, mikor a disznósajtnak készített töltelékkel meg van töltve. A regionális kata : katica : katikönyöke : katakönyöke stb. formák általában csak a belsőséget jelölik, de metonimikusan helyenként a sertés feldolgozása során készült terméket is megnevezik velük. Az MNyA. egyetlen adatot közöl az idézett sajátos jelentésben: a Somogy megyei Bálványoson ka ta

‘a

disznósajt neve a kisebb gyomorba töltve‘. A lexéma többnyire a vastagbél egy részét vagy a vakbelet nevezi meg a különféle források szerint; az ÚMTSz.-ben is kizárólag ezeket a jelentéseket találjuk, VÁRKONYI IMRE Büssüről viszont a Veszprém megyeiekkel azonos jelentését adja a sertésbelsőségnek (BüssTsz. katakönyöke a.). A nyombélbe töltött disznósajt neveként előfordul – a nyelvterület középső részén (vö. az MNyA. Hortról, az ÚMTsz. Szolnokról származó adatát) – a pálanyja szóalak is. Erről is elmondhatjuk azonban, hogy egyaránt jelentheti (vidéktől függően) a sertés gyomrát, vakbelét, vastagbelének részét is, illetve azokat (főként véres töltelékkel) megtöltve (az ÚMTsz.-ben Polgárditól Hidvégardóig; de HORVÁTH ENDRE a kata szinonimájaként a pálannya szót is közli ‘vakbél‘ jelentésben Lovászpatonáról – 1906: 33).

195


A tarka képet regionális szinten csak a köznyelv felől betört disznósajt alak képes egységesíteni. Egyik nyelvjárási alapú forma lényeges terjedését sem tudjuk igazolni, inkább a német eredetű svárkli : svártli alakok generációs visszaszorulását regisztrálhattuk. 4.1. Általános tapasztalatunk, hogy a táji szókészlet visszaszorulóban van a köznyelvivel szemben. Ezt az egyébként gyakran hallható megfogalmazást a továbbiakban finomíthatjuk. Ebbe a folyamatba foglalható bele természetesen a német eredetű regionalizmusoknak az előző pontban említett visszaszorulása is. A XX. század közepének nyelvjárási adatai helyébe a regionalitásban ma általános használatúvá válnak a köznyelvi formák: például guga → golyva; hanzsék → vakondtúrás; gyerek → fiú; kankus → ördög; kehül → köhög; lajtërgya → létra; olasz(káposzta) → kelkáposzta; pörsenés : buborcsék → pattanás; pucok → vakond stb. A nyelvjárási alakok nem haltak ki, de már visszaszorulóban vannak, vagy archaikussá váltak, a köznyelviek előretörtek a nyelvjárásiakkal szemben. A nyelvjárási, regionális köznyelvi, köznyelvi elemek jelenléte egy település, vidék nyelvének különféle nyelvi szintjein a kérdéses nyelvváltozatok nyelvhasználatban elfoglalt helyétől, a nyelvváltozatok és nyelvhasználati színterek viszonyától függ (vö. KOLLÁTH 1988: 2: 584). 4.2. Az elterjedt megállapítást – hogy a tájszavak, nyelvjárások kihalnak, a standard formák előretörnek – mindenképpen árnyalnunk kell, hiszen ez a folyamat, a tájszavak módosulása az ellenkező irányban is megtörténik. Azóta is, hogy a köznyelv – regionális változatok kölcsönhatásban inkább a központi nyelvváltozatot tartjuk a hatások kiindulópontjának, keletkeznek új nyelvjárási vagy regionális szavak: belső keletkezésűek, de idegen eredetű szavak is beáramolhatnak a regionális elemek közé (BOKOR 1996: 162). Területünkön az utóbbi lehetőség az elmúlt fél évszázadban Veszprém megyének a magyar nyelvterületen belül elfoglalt belső helyzetéből és az idegen nyelvjárásokhoz való viszonynak az előbbiekben már hivatkozott megváltozásából fakadóan nem jellemző. Néhány egyedi alakulatot azonban említhetünk. Ilyen például Balatonalmádiból a sütőtök regionális uritök változata mellett a keréktök alak; a ‘ruházatára kevés gondot fordító, rendetlen nő‘ értelmű ruharézi szó – ez az MTsz.-ben és az ÚMTsz.-ben hasonló jelentésben több helyütt, de leginkább a Dunántúlon fordul elő ruharéz, ruharézma, ruharézmin formában, ruharézi változatát Nyúl községben jegyezték fel (ÁBRAHÁM 1991). Vagy például a párhuzamokkal nem rendelkező subёrda melléknév ‘felnövekvő (legény)‘

196


jelentésben vagy a kakas párosodását kifejező pipёllézik ige; utóbbi a nagyobb területen elterjedt cicerél és (a megye nyugati felére jellemző) herél lexémához képest szűk hatókörű, ebben az alakváltozatban másutt nem adatolható. Az MNyA. Sümegprágáról közli morfológiai variánsát:

ёl alakban, az ÚMNyA.-ban is

találkozhatunk rokonaival a pipiríz és pipirízkedik szócikkekben, Zsitvabesenyőről. A pipёllézik ige táji főnévi alapszavát láthatjuk az MTsz. által Pápáról és Veszprémből is közölt ‘püspökfalat‘ jelentésű pipelle testrésznévben. A viszonylag kis területen belül jelentkező lényeges különbségeket, azok fennmaradását különféleképpen lehet magyarázni, leginkább természetesen nyelven kívüli tényezőkkel (KISS 2007: 28). 4.3. A kihalás és az új szavak születése mellett regisztrálhatjuk a régi tájszókészlet egy részének fennmaradását, elevenégét is: például bagócs, böszme, csuri, pulutyka stb. Annak megválaszolása, hogy miért épp az adott lexémák maradnak meg, elmélyült kutatást igénylő feladat. Itt csak néhány – részben már mások által is felvázolt – szempont felvetésére van módom; bővebb kifejtésük a jelenleg rendelkezésre állónál jelentősebb teret és időt igénylő probléma. E tekintetben tehát kiemelhetjük a tájszavakkal jelölt denotátumok azon csoportját, amelyeknek egységes változata nem is létezik, vagy azt a regionális nyelvváltozatok beszélői nem ismerik. Jellegzetes csoportja e szókörnek az ételek megnevezése: ezek – a jelöltek változékonyságánál, egyediségénél fogva – mindig is sajátos táji kötöttségű kifejezések voltak; s így lényegében védettek voltak az egységesítő törekvésekkel szemben. Ugyanakkor ezek a szavak a régi-új csoportazonossági tudat színterei is egyben. Bár nem tagadhatjuk, hogy az információáramlás modern eszközei némileg befolyásolhatják egyes szavak jelentőségét (vö. a sok egyenlő helyi forma közül a korábban egyformán jelentéktelen, de veszprémi kötődésű tócsi kiemelkedése, legalábbis regionálisan, a bele, bere, cicege (HORVÁTH 1906: 42), berét (ÚMTsz. bere a.; Vp 32), krumpliprósza (BEKE 1905: 25) formák háttérbe szorulása). Egy 2009 áprilisában készült nem reprezentatív internetes felmérés szerint nyelvterületi méretekben csak a tócsni és a lapcsánka vetélkedik vele (www.hoxa.hu). 4.4. Az előző példa nyomán nem tűnik haszontalannak, ha egy másik jelenséget is megvizsgálunk röviden, egy példán keresztül. Az azonos jelöltre vonatkozó tájszavak egymáshoz és köznyelvi szinonimáikhoz való viszonyában a szókincs szintjén is azt tapasztalhatjuk, hogy a presztízsváltozat szerepében nem

197


köznyelvi szó jelenik meg, hanem tájszó, olyan módon, hogy egy korábban kisebb területen honos nyelvjárási lexéma egy nagyobb területen erőre kapva nagyobb elterjedtségre, ismeretségre tesz szert, regionális standarddá válik. Ez a jelenség hasonlatos

a

regionális

köznyelviség

fonetikai,

morfofonológiai

síkjain

tapasztaltakhoz (vö. POSGAY 1979: 74–77), de nem pusztán a tájszavaknak a köznyelvi(es) nyelvhasználati színtereken való megőrzéséről (esetleg – ismételt – elterjesztéséről) van szó, hanem nyelvföldrajzi-nyelvszociológiai változásokról is. Éppen ezért további kérdés, hogy az ehhez a jelenséghez kötődő szókészleti egységek mennyire kapcsolhatók a regionális köznyelv fogalmához. Ebből a szempontból érdemes visszatérnünk a korábban a régiók közti érintkezésekkel kapcsolatban már megvizsgált ‘cserebogárpajor‘ jelentésű csimasz lexémára. A szó a Magyar nyelvatlasz tanúsága alapján tömbszerűen a NyugatDunántúlra és az erdélyi kutatópontokra jellemző; a Dunántúlon a Csikvánd– Somlóvásárhely–Nemesvita–Ordacsehi–Kakasd vonaltól keletre, illetve északra nem fordul elő. Veszprém megye középső részének hagyományos nyelvjárásai – az MNyA. és más tájszóadatok alapján – nem a csimasz lexémával jelölik ezt a fogalmat: Bakonyszentlászlón a szántókukac, Szentgálon, Kapolcson az ugyancsak kis területen használt pocokkukac, Felsőörsön és környékén a krumplikukac lexéma (és fonetikai variánsai) éltek. Jelenlegi vizsgálatunk azt mutatja, hogy Veszprém megyében mindegyik kutatóponton ismerik, rendszerint használják is a csimasz alakot. Bakonyszentlászlón a csimasz mellett bevett a tradicionális szántókukac forma is, az adatközlők egy részénél ez az elsődleges (Szl 4, 13) vagy egyszerű kukac változata (1, 10), másoknál azonban a csimasz. Kapolcson és Szentgálon is a csimasz az általános használatú szó, a pocokkukac lexéma csak az idősebb adatközlőknél bukkan fel, olykor csak direkt kérdezés után (Ka 10, 5 anyja, Szg 4, 22). A krumplikukac : krumpikukac jobban tartja magát még a középkorosztályban is (Felsőörsön, Vörösberényben és Vilonyán; Balatonalmádiban csak a kukac adatot jegyeztük fel a többi helyen is általános csimasz mellett), a fiatalabbaknál erről már nem beszélhetünk. Vörösberényben találkoztunk egy pajorkukac adattal is (Vb 11), és a pajor szóalakot is többen használják, de a csimasz ismertségéhez képest kicsi a jelentősége.

Mindezek

alapján

elmondhatjuk,

hogy

a

cserebogárpajor

szó

szinonimáinak nyelvjárási tagoltsága Veszprém megye területén elmosódott, és a területen legerősebbnek bizonyuló táji csimasz forma tölti be a beszédhelyzetek

198


többségében a standardizált és nem standardizált (feltehetjük tehát: regionális köznyelvi) alak szerepét. 5. A népiségtörténet mint interdiszciplináris tudományág szempontjából is fontos feladat a régiók közti nyelvi érintkezések felismerése, igazolása; a szókészlet alakításában ma már kis szerepet játszó nyelvváltozatok hatásainak felmérése a mai és az eltűnőben levő szókincsben; a köznyelv nyelvjárásokra tett befolyásának bemutatása. A nyelvjárások egymás közötti viszonyaiban történő átrendeződések érzékeltetése (ez csak az alapnyelvjárások jellemzőinek ismeretében lehetséges) a köznyelvesülés, standardizálódás előretörése miatt természetesen mind kevesebb eredménnyel kecsegtet, de a mai nyelvi tények vizsgálata során sem mondhatunk le róluk, hiszen nem pusztán egyedi szókincstani vizsgálatokban hasznosíthatjuk őket, hanem a szókincs változását befolyásoló tényezők, általános nyelvi és nyelven kívüli törvényszerűségek felismerésében, rögzítésében is segítségünkre lehetnek. Hivatkozott irodalom ÁBRAHÁM IMRE 1991. Nyúl község nyelvkincse (Pannonhalmi-dombság). A Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai 195. Budapest. BÁLINT SÁNDOR 1974. A disznótartás és disznótor szegedi hagyományai. A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve 1972–73/1. Szeged. 111–30. BALOGH LAJOS 2001. A nyelvjárásszigetek. In: KISS szerk. 2001a: 316–24. BEKE ÖDÖN 1905. A pápavidéki nyelvjárás. Nyelvészeti Füzetek 17. Budapest. BüssTsz. = VÁRKONYI IMRE, Büssüi tájszótár. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1988. CzF. = CZUCZOR GERGELY – FOGARASI JÁNOS, A magyar nyelv szótára 1–6. [1–4.] Emich Gusztáv, [5–6.] Athenaeum, [1–5.] Pest, [6.] Budapest, 1862–1874. [Hasonmás kiadás: Miskolci Bölcsész Egyesület, Miskolc–Nyíregyháza, 1999–. Elektronikus kiadások: Arcanum Adatbázis Kft., Budapest, 2002.; In: Arcanum DVD könyvtár VI. – lexikonok, adattárak. Arcanum Adatbázis Kft., Budapest, 2004. Elektronikus elérhetőség: http://mek.oszk.hu/05800/05887/.] BOKOR JÓZSEF 1996. Nyelvjárási szókészleti vizsgálatok tanulságai az élőnyelv szempontjából. In: BALOGH LAJOS szerk. 1996. A magyar nyelv táji változatai az 1980-as évek végén. Tanulmánygyűjtemény. Linguistica, Series A 19. A Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézete, Budapest. 161–77. GUTTMANN MIKLÓS 2007. A német eredetű lexémák állapota és mozgása NyugatDunántúlon. In: ZELLIGER szerk. 2007: 239–47.

199


H. TÓTH TIBOR 1993. Félegyháza népnyelvének palócos gyökerei. Kiskunfélegyházi Önkormányzat Kiskun Napi Szervezőbizottsága, Kiskunfélegyháza. H. TÓTH TIBOR 1998. Nyelvjárásszigeteink néhány típusa a Duna–Tisza közének déli területein. In: SZABÓ GÉZA – MOLNÁR ZOLTÁN szerk. 1998. III. Dialektológiai Szimpozion. Szombathely, 1992. augusztus 27–28. Szombathely. 107–12. H. TÓTH TIBOR 2002. A Kalocsa környéki (az ún. pota) nyelvjárás. In: ROMSICS IMRE szerk. 2002. A kalocsai pota nyelvjárássziget. Kalocsai Múzeumi Értekezések 7. Kalocsa. 47–96. H. TÓTH TIBOR szerk. 2010. Nyelvjárási szövegek Veszprém megyéből. A Pannon Egyetem Magyar Nyelvtudományi Tanszékének Kiadványai I. Veszprém. HÁRI GYULA 2007. Szempontok Várpalota és Inota nyelvjárásának nyugati gyökereihez. In: GUTTMANN MIKLÓS – MOLNÁR ZOLTÁN szerk. 2007. V. Dialektológiai Szimpozion. A Berzsenyi Dániel Főiskola Magyar Nyelvészeti Tanszékének Kiadványai VIII. Szombathely. 117–9. HORVÁTH ENDRE 1906. A bakonyalji nyelvjárás. Nyelvészeti Füzetek 34. Budapest. ILA BÁLINT – KOVACSICS JÓZSEF szerk. 1964. Veszprém megye helytörténeti lexikona. Akadémiai Kiadó, Budapest. KIRÁLY LAJOS összeáll. é. n. Kérdőív a Délnyugat-Dunántúl mikrotájainak népnyelvi kutatásához. Kézirat. KISS JENŐ 2007. A tájszavak szóföldrajzi kérdésköréhez. Magyar Nyelvjárások 45: 27–37. KOLLÁTH ANNA 1988. A nyelvjárási alapréteg nyelvi változatai Rumban. In: KISS JENŐ – SZŰTS LÁSZLÓ szerk. 1988. A magyar nyelv rétegződése. A magyar nyelvészek IV. nemzetközi kongresszusának előadásai. Akadémiai Kiadó, Budapest. 2: 583– 591. KŐVÁRI ZSANETT 2010. Nyelvjárás és regionális köznyelv Szentgálon az idősek nyelvhasználatában. In: HÁRI GYULA – H. TÓTH TIBOR szerk. 2010. Regionalitás és nyelvjárásiasság

Veszprém

megyében.

A

Pannon

Egyetem

Magyar

Nyelvtudományi Tanszékének Kiadványai III. Veszprém. 147–64. MNyA. = A magyar nyelvjárások atlasza 1–6. Szerk. DEME LÁSZLÓ – IMRE SAMU. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1968–77. MOLNÁR ZOLTÁN MIKLÓS 1983. Szóföldrajzi adatok Pápáról. Magyar Nyelv 79: 472– 80.

200


MTsz. = SZINNYEI JÓZSEF, Magyar tájszótár 1–2. Hornyánszky, Budapest, 1893– 1901. [Hasonmás kiadás: Nap Kiadó, Budapest, 2003.] S. NOVOTNY JÚLIA 2008. Nyelvjárás és/vagy köznyelv. Négy generáció nyelvhasználata Vilonyán. In: GARACZI IMRE – SZILÁGYI ISTVÁN szerk. 2008. Társadalmak, nyelvek, civilizációk. Veszprémi Humán Tudományokért Alapítvány, Veszprém. 55–9. PELCZÉDER KATALIN 2010. Földrajzi köznevek vizsgálata Veszprém megyében. In: HÁRI GYULA – H. TÓTH TIBOR szerk. 2010. Regionalitás és nyelvjárásiasság Veszprém megyében. A Pannon Egyetem Magyar Nyelvtudományi Tanszékének Kiadványai III. Veszprém. 131–44. POSGAY ILDIKÓ 1979. A pápai regionális köznyelvi vizsgálatok első tapasztalatairól. In: IMRE szerk. 1979: 65–77. RÉVAY VALÉRIA 2010. A Veszprém megyei nyelvjárások morfológiája. In: HÁRI GYULA – H. TÓTH TIBOR szerk. 2010. Regionalitás és nyelvjárásiasság Veszprém megyében. A Pannon Egyetem Magyar Nyelvtudományi Tanszékének Kiadványai III. Veszprém. 79–102. SZABÓ GÉZA összeáll. 1984. Szókészleti kérdőfüzet. Kézirat. Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskola, Szombathely. SZABÓ JÓZSEF 1990. Magyarországi és jugoszláviai magyar nyelvjárásszigetek. Délalföldi évszázadok 3. Csongrád Megyei Levéltár, Békéscsaba–Kecskemét–Szeged. ÚMTSz. = B. LŐRINCZY ÉVA főszerk. 1979–2010. Új magyar tájszótár I–V. Akadémiai Kiadó, Budapest.

201

Judit Navracsics1 and Gyula Sáry2

Temporal aspects of acceptability judgments in bilingual sentence processing

Affiliations: 1Institute of Applied Linguistics and Language Teaching, University of Pannonia, 2Department

of Physiology, Faculty of Medicine, University of Szeged

This research was supported by OTKA K 83671 awarded to Gyula Sáry.

Abstract In order to understand meaningful utterances, a number of heterogeneous linguistic information

must

be

processed

and

integrated

by

the

human

language

comprehension system. The goal is to extract the meaning of a given message, i.e. seemingly the semantics of a given word string. However, the comprehension of language is more than the identification of word meanings. Without syntactic processing, without the recognition of syntactic relations between the words we will not go far since this is a necessary precondition for normal sentence comprehension. The paper is the first to present the results of a behavioural study carried out among Hungarian dominant Hungarian–English late bilinguals. The subjects were shown Hungarian and English semantically or syntactically violated sentences, and Hungarian and English correct sentences as controls. We found significant differences between semantic and syntactic processing in reaction times and acceptability judgments in most cases. The processing of the two languages is not identical, which might be rooted in language proficiency or language typology. Our results show a great impact of linguistic typology in sentence processing.

Judit Navracsics and Gyula Sáry: Temporal aspects of acceptability judgments

Introduction In order to understand meaningful utterances, a number of pieces of heterogeneous linguistic information must be processed and integrated by the human language comprehension system. The goal is to extract the meaning of a given message, i.e. seemingly the semantics of a given word string. However, the comprehension of language is more than the identification of word meanings. Without syntactic processing, without the recognition of syntactic relations between the words we will not go far since this is a necessary precondition for normal sentence comprehension. Bilingual language processing is always more complicated than monolingual, and this is influenced by a number of factors (cf. Grosjean 1998) among which linguistic typology might have a crucial role. Typologically similar languages (e.g. English and Dutch, Spanish and French) might trigger different processing procedures than typologically distant ones (e.g. English and Hungarian). Frauenfelder and Schreuder (1992) propose that the nature of lexical representations for agglutinating languages might be of different character than that for nonagglutinating languages. In addition, Green (1993) considers the question of generality of any model of bilingual performance. In his view, the different levels of proficiency within the bilingual also have to be taken into account when language processing is investigated. In this paper, we check the reliability of the proposal regarding the differences in bilingual processing when the bilingual configuration is composed of an agglutinating (i.e. Hungarian) and a non-agglutinating (i.e. English) language. We propose that the morpho-syntactic constraints are sooner perceivable in the case of Hungarian, and thus the syntactic processing is faster and more accurate than in English. As for semantic processing, we hypothesize that in both languages it is a longer process as compared to syntactic comprehension with decisions in Hungarian being more accurate than in English. The Roles of Declarative and Procedural Memories in Language Processing Two memory systems interact when processing language (Ullman, 2004). The declarative memory is responsible for word-specific knowledge, i.e. storing the necessary information about a word, its meaning, category, complements,

203


morphological and morpho-syntactic features, its collocations and connotations, its associations, etc. The procedural memory subserves the mental grammar, i.e. it is responsible for the controlling and processing rule-based procedures, structure building. It has an important role in sub-domains of grammar, like syntax, inflectional and derivational morphology, phonology, non-lexical (i.e. compositional) semantics. The two memory systems interact in a number of ways. Ullman (2004) in his review gives examples of studies arguing for the complementary character of the two systems in the acquisition of the same or analogous knowledge, including knowledge of sequences. The acquisition of knowledge in the declarative memory is rapid, while the procedural system learns the same or analogous knowledge gradually. Once a given sequence is memorized in the declarative memory, its structure is normally constrained by the rules governing the sequence in the procedural memory. The two systems can interact competitively as well, and take over each other‘s functions interchangeably.

Some

neuroimaging

experiments

(Poldrack

et

al.,

2001)

demonstrate that procedural learning deactivates the brain system underlying declarative memory, and the same was observed in the case of declarative learning in the initial period of learning. However, this relationship changed over time, and as learning progressed, the medial temporal structures (underlying the declarative memory) became deactivated and caudate activation (responsible for the procedural memory) increased. This finding might have a special importance when considering the questions of language learning or becoming bilingual in different ways or at different ages, and when considering time-related issues in bilingual language processing (Navracsics, 2007; Navracsics, 2004; Navracsics, 2002). Models of Language Comprehension Two mainstream models have been elaborated for language comprehension. Both agree that syntactic and semantic information have to be integrated within a minimal duration of time in order to achieve rapid understanding. What they differ in is the time allotted to information processing. Interactive models suggest that the semantic and syntactic information are processed as soon as they are available, in an interactive manner (MacWhinney and Bates, 1989; Marslen-Wilson, 1984). On the other hand, modular models assume that the parser constructs the syntactic structure bottom-up, independent of semantic information, based on the syntactic structure

204


required by the word categories, and semantic retrieval comes only second (Smith and Tsimpli, 1995; Frazier, 1988; Fodor, 1983). In Friederici‘s neurocognitive model (Friederici, 2002) three phases are separated. During Phase 1, at the initial stage, local phrase structure building based on word category information takes place. Only in Phase 2 do semantic and further syntactic processes come into play, when syntactic and semantic as well as thematic relations between the words are checked in a parallel way. The final stage (Phase 3) is the result of these parallel processes, which is gained by the interaction of these information types, and which allows for the final interpretation. Event Related Potentials (ERP) Studies and Language Comprehension Recently, ERP studies have identified certain ERP components that are related to different functions in language comprehension. The studies focus on semantic and/or

syntactic

violations

in

sentence

comprehension.

As

a

result,

electrophysiological findings (Martín-Loeches et al., 2006; Hagoort, 2003; Hahne and Friederici, 2002; Newman et al., 2001; Weber-Fox and Neville, 1996) support the claim that incongruities in conceptual-semantic processing elicit central/posterior bilateral negativities that peak at about 400 ms post-stimulus (―N400s‖), posited to reflect declarative memory processes. Syntactic anomaly can yield relatively early left anterior negativity (ELAN) and left anterior negativity (LAN) that have been linked to rule-based automatic computations and left frontal structures (Friederici et al., 2002; Ullman, 2001; Friederici et al., 1998; Friederici and Mecklinger, 1996). LANs reflect the procedural memory processes. ELAN is sensitive to an initial phase of local phrase structure building. Syntactic incongruities elicit late (600 ms) centro-parietal positivities (―P600s‖). However, an interesting fact is that processing morphosyntactic (verb arguments) difficulties can elicit an N400, just as in semantic and thematic relations, rather than an LAN (Friederici and Frisch, 2000). At the same time, a number of studies investigating both semantic and syntactic violation processing give evidence of increased P600s elicitation at Phase 3, which might suggest that this is the integration phase for all types of information. Behavioural Studies in Language Comprehension Behavioural studies have found evidence for both the modular and the interactive models. Two types of behavioural studies are introduced in the literature: auditory and visually presented comprehension tests. In such tests, acceptability

205


judgments and reaction times are analyzed. In a monolingual study on Spanish sentence processing, Martín-Loeches et al. (2006) presented semantic, syntactic and combined violations on adjectives at intermediate positions in the sentences. In Spanish, the adjective follows the noun it modifies, and is marked for gender and number of the modified noun. The acceptability judgments of incorrect sentences as unacceptable showed better results with the highest percentage in the combined violation sentences (98.2%) than those of the correct sentences (82.5%) as acceptable (Martín-Loeches et al., 2006). In another monolingual experiment in Dutch, Hagoort (2003) presented syntactically incorrect sentences with violations on gender and number agreement, semantically incorrect sentences with unacceptable combinations of adjectives and nouns, and grouped the violations into sentence-internal and sentence-final positions. The proportions of his experiment‘s ratings are in correlation with the Spanish study. Combined violations were recognized in 99%, syntactic violation was rated as unacceptable in 97% and semantic violation was identified in 90% of cases. Correct sentences were acceptable for the participants in 95% of cases. For both sentence positions, detection latencies were the longest for the semantic violations and shortest for the combined violations (Hagoort, 2003). Hahne and Friederici (2002) carried out an auditory language comprehension test with German participants. Error rates were low, just as in the above mentioned cases: combined violations were judged as unacceptable in 98.4%, syntactic in 98%, semantic in 95.2%, and correct sentences were judged acceptable in 98.2% of cases. Bilingual Language Processing Psycholinguistic research into L2 acquisition has been focusing mainly on storage hypotheses, on language representations, on the organization of the lexical and conceptual systems and bilingual lexical access (cf. Pavlenko, 2009; Singleton, 1999; Kroll and Stewart, 1994; De Groot, 1992). Little has been discovered about how language comprehension takes place in L2. Recently, bilingual language processing has also been studied with behavioural studies and ERPs. First, Lenneberg‘s critical period hypothesis (Lenneberg, 1967) was checked by Weber-Fox and Neville (1996). The authors refer to a number of behavioural studies that examine the delays in primary and secondary language acquisition and which support the claim that the ultimate proficiency attained for various linguistic skills (phonological, semantic, grammatical, syntactic) largely

206


depends on the age of language acquisition. Previously, Neville et al. (1992) in an ERP experiment with deaf and hearing English subjects came to the conclusion that syntactic processing was more sensitive than semantic to the age of exposure to language. In Chinese–English bilingual conditions (Weber-Fox and Neville, 1996), in semantic judgments, there was no difference between monolinguals and bilinguals with age of exposure less or equal to 13 years. Subjects with age of exposure to the second language older than 16 performed less successfully in the semantic violation test. However, phrase structure judgment accuracy was significantly correlated with age of exposure; the younger the subject was when the exposure to the second language started, the more successfully he/she performed in the test. In summary, syntactic processing is more sensitive to age of exposure than semantic, but neither of them correlates with years of experience. However, Rossi et al. (2006) claim that L2 syntactic processing may not just depend on the age of acquisition, language proficiency may also have an impact on it. They carried out a sentence comprehension test among German learners of Italian and Italian learners of German, and they found that native-like syntactic processing profiles could be seen in late proficient L2 learners. Kotz et al. (2008) studied Spanish–English early bilinguals‘ L2 (English) syntactic knowledge and examined to what extent their performance is comparable with that of native readers of English. The offline behavioural results showed no significant differences between L2 readers and native readers of English. However, the online test demonstrated some discrepancies, which might be due to the time pressure during the acceptability judgment. At the same time, the ERP study showed similar online syntactic parsing to native speakers of English. Other studies with different neuroimaging procedures gained conflicting results. Kim et al. (1997) in an fMRI study found the age of second language acquisition crucial, whereas Perani et al. (1998) found that proficiency level matters regardless of acquisition age. Proverbio et al. (2002) in an ERP and reaction times study of acceptability judgments investigated and compared Italian–Slovenian bilinguals and Italian monolinguals. The reaction times were much faster for the monolingual group. For the bilingual group RTs were significantly slower to semantic violations in both languages. In syntactic violation conditions, judgments were faster in Slovenian than in Italian, but there was no difference between the languages in the judgments of semantic violations. The accuracy analysis showed no

207


difference between the languages in the correct response percentages, but did show faster and more accurate judgment of semantic violations in Italian and syntactic violations in Slovenian. Weber and Lavric (2008) tested 18 German–English highly proficient bilinguals and compared their results with those of monolingual English subjects. Their results support the previous results with judgment accuracy higher for the syntactically anomalous sentences than for the correct and semantically anomalous sentences. In all conditions, L1 scoring was higher than L2 results. Weber and Lavric, just like Kotz (2009) emphasize the importance of syntactic transfer between L1 and L2 as it may critically influence L2 syntactic knowledge acquisition. In what follows, we will contribute to bilingual data in terms of acceptability judgments in processing sentences with semantic and/or syntactic violation. What is new and different from the above-referred studies is that the languages are of different typology. Hungarian dominant Hungarian–English bilinguals took part in a behavioural study. Hungarian is a non-Indo-European language, and like other Finno-Ugric languages is agglutinative, which means word meanings are modified by adding different and multiple endings or suffixes to the words, rather than using prepositions as, for example, in English. Hungarian is an SOV language, as opposed to English, which is SVO; and word order is flexible, unlike in English. Word order is responsible for emphasis. In Hungarian, the case endings give the words' roles within the sentence (cf. English where it is their position that dictates their role). Hungarian morphology is very rich, with 18 cases, with no passivisation, and with agreements in several areas of grammar (É. Kiss, 2002). There are no genders in the grammar of Hungarian. Hungarian does not use plural for units and multiple things with their quantity given. Subjects. Methods Participants 40 Hungarian dominant Hungarian–English voluntary subjects (28 female and 12 male) participated in the study. The age range was 18 to 53, mean age: 34.94 years. They are all but two right handed with no known neurological history. All participants had normal or corrected to normal vision. They all live in Hungary. Their proficiency level in English is as follows: 27 highly proficient and 13 intermediate level. All of them belong to the late bilingual category, considering the fact that most 208


behavioural data find critical ages 10 or 11, in terms of the definition concerning early vs. late bilingualism. Except for most of those with the intermediate level English, all of them spent a certain amount of time in their lives in an English speaking country. They all are exposed to English on a daily basis, as the younger ones are university students; the older ones are teachers or researchers at universities, who use English in their everyday professional life. Reading in English is an important activity for the older generation, the younger ones prefer the oral manifestation of language (i.e. speak or watch and listen to films, music, lectures, etc.). Only three of them became bilingual in natural circumstances, not in school or kindergarten, two of them in the USA in their childhood, one as an adult. Material 240 sentences were processed by the participants, 120 English and 120 Hungarian. In both languages, 60 sentences were correct both semantically and syntactically, they served as control sentences. In addition, there were 60 sentences in each language, 30 of which were semantically and 30 syntactically anomalous. English syntactically violated sentence types: word order, number agreement, person agreement, prepositions, personal pronoun, and tense agreement. Hungarian syntactically violated sentence types: word order, number agreement, verb argument structure. English semantically anomalous sentence types: semantically incongruent critical word in final position, in internal position. Hungarian semantically anomalous sentence types: semantically incongruent critical word in final position, in internal, and in initial position. Procedure A custom made program (MATLAB, MatLab Inc.) running on a PC was used for the experiments. Sentences were presented on a white background, using black characters (Arial, font size 14) in the middle of the screen. The viewing distance was set to be the app. normal viewing distance of a computer screen (~ 50 cm). Participants received written instructions at the beginning of the experimental session. This ensured that every subject received the same instruction. The task was to decide whether the sentences just seen were correct or not. No instruction was given about in what sense the sentences could be correct or not.

209


Trials started with the onset of a fixation spot in the middle of the screen, which was followed by a sentence chosen from the pool. The inter-trial interval was set for 2 s, the sentences stayed on the screen for 5 s (exposition time). During this time participants were required to hit the right arrow key if they considered the sentence on the screen to be correct, and the left arrow key if not. If no response key was selected during the exposition time, the program did not record anything and the next trial started (fixation onset for 2 s, etc.). The task was machine paced to ensure constant attention level of the participants. Participants were shown 8 sentences initially to get familiar with the procedure (training phase). After a short break the 240 sentences were presented in a semi-random fashion (test phase). The program recorded correct/incorrect hits and response latency times. Data were analyzed with the Statistica software (StatSoft, Inc.) using nonparametric statistical methods. Tests were classified as significant if the corresponding type error was smaller than 0.05. Results First, we examined the reaction times in the acceptability judgments. The overall results show that there was a significant difference between processing correct and violated sentences, with syntactic decisions being faster, irrespective of language (2.27 (±0.48) s vs. 2.76 (± 0.85) s, Sign test, Z(14.12), p=0.0000). While there was a significant difference between the reaction times in the decisions about syntactically correct and anomalous sentences (2.16 (± 0.66) s vs. 2.22 (± 0.63) s, Z(2.50), p=0.0122), no such difference was observed in the decisions about semantically congruent and incongruent sentences. The reaction time was significantly shorter in the recognition of syntactically correct sentences than in the case of semantically meaningful sentences (2.16 (±0.66) s vs. 2.31 (± 0.70) s, Z(4.02), p=0.0000). Similarly, during the judgments of syntactically anomalous sentences, the subjects decided significantly faster than in the semantically incongruent sentences (2.22 (±0.63) s vs. 2.30 (±0.68) s, Z(3.02), p=0.0024). Within Language Reaction Time Results Reaction times in syntactic judgments. The difference was significant between the reaction times in the decisions about syntactic correctness in Hungarian for the benefit of the correct sentences (1.84 (±0.74) s vs. 2.04 (±0.67) s, Z(5.92) p=0.0000). However, the RT differences were not significant in the case of English

210


sentences, although the judgments about syntactically anomalous English sentences took somewhat less time for the subjects than the syntactically correct ones. Reaction times in semantic judgments. The reaction times in decisions on the semantic anomalies in both languages resulted in significant differences. In Hungarian, the reaction time of semantically incorrect sentences was shorter (2.03 (±0.72) s vs. 2.17 (±0.76) s, Z(3.55) p=0.0003); in English, on the contrary, the semantically correct sentences were judged faster (2.46 (±0.92) vs 2.66 (±0.79), Z(4.05) p=0.0000) as compared to the violated sentences. Reaction Times across Languages The recognition of syntactically correct Hungarian sentences was much faster than that of the correct English ones (1.84 (±0.74) s vs. 2.55(±0.81), Z(18.81) p=0.0000). The difference was smaller, but still significant in the judgments of syntactic violations for the benefit of Hungarian sentences (2.04 (±0.68) vs. 2.49 (±0.84) s, Z(9.91) p=0.0000). Semantic congruencies were recognized significantly faster in Hungarian than in English 2.17 (±0.76) s vs. 2.46 (±0.92) s, Z(7.13) p=0.0000), and semantic incongruence was judged with an even higher significance for the benefit of Hungarian 2.03 (±0.72) s vs. 2.66 (±0.79) s, Z(15.01) p=0.0000). Acceptability Judgments As shown in Fig. 1., participants judged 86.98% of the correct sentences to be acceptable (±7.18). Conversely, incorrect sentences containing syntactic and semantic violations were correctly judged as unacceptable in 82.41% (±7.51). The statistical analysis did not show a significant difference between the data.

211


Fig. 1. Performance in the correct judgments All the syntactically correct sentences were judged as acceptable in 88.29% (±7.80) of cases, and all the syntactically incorrect sentences were considered unacceptable in 83.04% (±7.41). The statistical analysis showed a significant difference (Z(2.95) p=0.0030) for the judgment of the syntactically correct sentences. Concerning the semantic aspect, semantically correct sentences were accepted in 85.66% (±7.45) of cases, while semantically violated sentences were chosen as unacceptable in 81.79% (±10.77). The difference is not significant. Fig. 2. demonstrates the differences in the judgment accuracies between the languages. Both syntactically and semantically correct Hungarian sentences were correctly judged as acceptable in 95.08% (±3.49) whereas correct English sentences were accepted as accurate in 78.87% (±13.03). The difference is highly significant (Z(5.44) p=0.0000). At the same time, the judgments of incorrect Hungarian and English sentences, having syntactic or semantic violations, were judged as unacceptable in 91,12% (±6.75) and 73,70% (±13.68) of cases, respectively. The difference between judgments of the two types of violations is significant (Z(5.53 p=0.0000).

212


Fig. 2. Language dependent correct judgments In Fig. 3., the results of acceptability judgments concerning syntactically correct Hungarian, syntactically correct English, and semantically correct Hungarian and semantically correct English sentences as acceptable are shown. Participants judged 94.83% (±4.58) of syntactically correct Hungarian sentences as acceptable and 81.75% (±13.18) of syntactically correct English sentences as acceptable. The difference is significant (Z(4.50) p=0.0000). In the cases of syntactically violated Hungarian and English sentences, participants showed a significant difference in judging sentences as acceptable (Z(5.85) p=0.0000) with more accurate judgments in the Hungarian 92.50% (±4.11) and 73.58% (±12.81) in the English syntactically violated sentences. As for the semantically correct sentences: 95.33% (±4.25) of semantically correct Hungarian sentences were accepted as correct and 76.00% (±14.54) of semantically correct English sentences were judged to be acceptable. The difference is significant (Z(5.44) p=0.0000). In the semantically anomalous Hungarian sentences participants made correct decisions in 89.75% (±13.34) of cases, while in English in only 73.83% (±16.92). The difference is significant (Z(4.16) p=0.0000). When comparing the differences between the correct judgments of syntactically and semantically accurate Hungarian sentences, no significant differences can be seen. However, in the comparison of the correct judgments in the decisions about syntactically and semantically correct English sentences, a significant

213


difference can be seen with higher accuracy level in the judgments of syntactically correct sentences (Z(2.22) p=0.0258). The comparison of syntactically incorrect and semantically incorrect Hungarian sentences resulted in no significant differences (92.50% (±4.11) and 89.75% (±13.34), respectively), and the same was observed in judging the English syntactically and semantically incorrect sentences (73.58% (±12.81) and 73.83% (±16.92), respectively).

Fig. 3. Accurate judgments about correct and incorrect sentences according to languages

Discussion In previously examined monolingual data, the highest accuracy results were obtained when judging combined violations, i.e. both syntactically and semantically incorrect sentences in Spanish (98.2%), Dutch (99%) and German (98.4%). In the order of accuracy judgments in all languages, next came syntactically violated and last, semantically violated sentences (Martín-Loeches et al., 2006; Hagoort, 2003; Hahne and Friederici, 2002) In our bilingual data, we found the following order: 92.50% right decisions in the Hungarian and 73.58% in the English syntactically violated sentences, and 89.75% correct judgments in the semantically anomalous Hungarian sentences and 73.83% in the English sentences. Both in monolingual and bilingual data, syntactically violated sentences are recognized faster than the ones with semantic

214


deviancy. This finding supports the idea that first the local phrase structure is checked, and if it looks well constructed, the next step is the checking of the semantic content. The reaction times of the decisions, whether they are correct or incorrect, are always shorter in the case of Hungarian than in English, presumably due to the language dominance. Right decisions about the sentences, i.e. when syntactically or semantically correct sentences are judged as acceptable and syntactically or semantically violated sentences are judged as unacceptable, are always made faster than the wrong ones, i.e. when the syntactically or semantically correct sentences are judged as unacceptable and syntactically or semantically violated sentences are judged as acceptable. Right decisions‘ reaction times are always shorter than those of the wrong decisions, and the differences are significant except for the right and wrong judgments about semantically violated English sentences (see Fig. 4.).

Fig. 4. RT differences between right and wrong decisions In the bilingual data reviewed in the introductory part (Kotz et al., 2008; Weber and Lavric, 2008; Rossi et al., 2006; Proverbio et al., 2002), Indo-European language pairs were examined. While among Italian–German (Rossi et al., 2006) and Spanish–English (Kotz et al., 2008) late bilingual subjects‘ syntactic processing was native-like in their L2, in our data we found significant differences in RT between the processing of Hungarian (L1) syntactically correct (1.85) or violated (2.04) and English (L2) syntactically correct (2.57) or violated (2.52) sentences. In addition, taking into consideration the results of the judgment accuracy rate it looks as if the

215


shorter the reaction time, the more accurate the judgment rate is in the case of L1. However, it is not the case with L2 processing. There is no significant difference in RT results, and the judgment rate is lower. There is no correlation between the processing of L1 correct and violated sentences and the processing of L2 correct and violated sentences. Sentence processing takes a much shorter time in L1. A plausible explanation of why Hungarian–English bilinguals‘ L2 syntactic processing is longer than those described in the above mentioned Indo-European data might be rooted in the language proficiency of the subjects, or in the typological differences between the Hungarian (Finno-Ugric) and English (Indo-European) languages. L2 Proficiency Dependent Differences In order to examine what the real reason for the differences between our data and those of the Indo-European languages is, in a second round, we separated the results according to participants‘ language proficiency. Subjects were divided into two groups based on their level of L2 proficiency: 27 highly proficient and 13 intermediate level English users. In the comparison of the two groups‘ results negative significant correlations were found between the acceptability judgments and RTs in the decisions about syntactically correct English sentences (Spearman Rank Order Correlations -0.38, p < 0.05) in the advanced group. The higher the proficiency in a language, the faster the decision is made, as in L1, if the sentence is correct. At the intermediate level no such correlation was observed. However, in the judgments of the syntactically violated sentences there was a stronger negative correlation in the intermediate group‘s data (Spearman Correlations -0.57, p < 0.05) whereas no correlation was observed in the advanced group. Time relation influences the accuracy of the decision in that the longer the highly proficient subject hesitates about a decision, the less accurate the decision is. At the same time, an intermediate level L2 user identifies local phrase structure anomaly somewhat faster than the correct one as it violates the learnt rules. This means that linguistic forms that are structurally processed in the procedural memory in L1 may depend largely on the declarative/lexical memory in L2.

216


Fig. 5. Correlations of syntactic judgment accuracy and RT in proficient and intermediate L2 users The negative correlation between RT and judgment accuracy might serve as evidence for storing all linguistic information in the declarative memory with respect to L2. Ullman (2001) claims that later learners may depend more on lexical and conceptual processes than native speakers do for the computation of syntactic structures, which, as he sees it, supports the declarative/procedural model of L2. Based on our data, it might be assumed that well-formed sentences are identified faster as they are learnt and stored in the declarative memory, so the processing time is reduced, which might suggest that the procedural memory is liberated from activation in L2. However, findings in relation to the intermediate group do not support this idea. Less practice leads to substantially worse behavioural performance, as they need a greater amount of time to identify the structures and to decide whether they are correct or not. Time devoted to processing does not influence the accuracy of the acceptability rate. As for the semantic processing, no significant difference was observed between the intermediate and highly proficient groups in L2 semantically congruent and incongruent sentences except for a negative correlation (Spearman Correlations 0.44, p < 0.05) in the RTs of the advanced group in the semantically congruent sentences. This proves that experience and high frequency exposure to language shortens the performance time and enhances successful semantic processing.

217


Fig. 6. Correlations of semantic judgment accuracy and RT in advanced and intermediate L2 users Finally, we used Spearman Rank Order Correlations test in order to see if there are correlations between the processing of the two aspects (syntactic and semantic) in the two languages, the right and the wrong decisions and their RTs. There was no correlation in the judgments irrespective of their correctness either within language or cross-linguistically. However, the RT correlations were all significant albeit to a different extent. In Table 1., the correlation strength is shown in a decreasing order to illustrate what kind of judgment the strongest correlation with its RT has, and how the judgments are ordered according to weakening (but still significant) correlation. The strongest correlations between the processing of the two languages were seen in the right decisions. Decisions about violated sentences preceded the correct ones, and semantic processing resulted in better performance than syntactic. In the decreasing order of wrong decisions, again the semantic processing had stronger correlations between the two languages than the syntactic one. However, here a reverse tendency can be detected in terms of sentence correctness. Both semantically and syntactically congruent sentences had stronger correlations than the incongruent ones. The performance is worse in the incongruent sentences, which shows that time spent on processing does not particularly help in making the judgment in either language. However, it also proves the positive attitude of the subjects to the test. The

218


increased reaction time shows that they did try to process the sentences with more or less success. Variable

Correlation strength

RT semantically incongruent English and Hungarian right

0.755910

decision RT semantically congruent English and Hungarian right

0.732083

decision RT syntactically violated English and Hungarian right decision

0.721201

RT syntactically correct English and Hungarian right decision

0.707129

RT semantically congruent English and Hungarian wrong

0.608101

decision RT semantically incongruent English and Hungarian wrong

0.567741

decision RT syntactically correct English and Hungarian wrong decision

0.385836

RT syntactically violated English and Hungarian wrong decision

0.351826

Table 1. Reaction time correlations across L1 and L2 Linguistic Typological Differences Another question is the typological differences between the languages concerned, which also might influence processing. The major differences between Hungarian and English are in word order, case-marking, and number and case agreement. Hungarian readers are used to flexible word order;

the syntactic

structure is built depending on what is in focus. The sentence can be started with a Subject, an Object, an Adverb, an Adjective, etc. E.g.: (1)

Mari holnap

színház

Mary tomorrow

theatre + to

+ba

fog will

menni. to go.

MARY WILL GO TO THE THEATRE TOMORROW. (2)

Az

őziké +t

kerget +i

az

oroszlán.

The

deer

chases (3rd P. S.)

the

lion (Nom.)

(Acc.)

219


THE LION IS CHASING THE DEER. (3)

Télen

a

medvék

a

barlang +juk +ban alszanak.

In winter

the

bears

the

cave +their +in

sleep.

IN WINTER, BEARS SLEEP IN THEIR CAVES. The accuracy of the phrase, much more than in English, is ruled by the syntactic and morpho-syntactic constraints of the verb-argument structures. In Example (1): the verb-argument structure is go somewhere in English whereas the verb ‗menni‘ (to go) in Hungarian requires a locative adverbial of direction stuck to the noun stem in a variant of allomorphs ‗-ba‘, ‗-be‘, ‗-ra‘, ‗-re‘. If there is a deviation from this rule, the local phrase structure is violated, as in a syntactically violated sentence from our test sentences: (4)

*Elmentünk a

nagymamá +m

+nál.

We went

grandmother my

at.

the

*WE WENT AT MY GRANDMOTHER‘S. Correct Hungarian: Elmentünk a nagymamámhoz. Word order can also create a problem in spite of the fact that Hungarian seems far more flexible than English in this respect. However, the order of content and function words must be fixed, and if this rule is violated, it will result in an incorrect sentence, as in Example (5): (5)

*Át

két

nap

+on

készít +ett

+e

az

Through

two

day

+on

make +Past 3rd P.S.

ebéd +et. the

lunch Acc. *THROUGH TWO DAYS HE/SHE WAS MAKING LUNCH. Correct Hungarian: Két napon át készítette az ebédet. The knowledge of these syntactic rules accelerates the processing of sentences from the very beginning in L1. If the grammatical relations, the arguments follow the required pattern, the acceptability judgment can be made promptly.

220


Semantic Processing As for the semantic processing, in the literature it was shown (Weber and Lavric, 2008; Proverbio et al., 2002) that both in the Italian–Slovenian and in the German–English data, semantic processing was much slower than the syntactic one. We found similar results when examining L1 and L2 semantic processing. The reaction times for judgments about semantic congruency were slower than those about syntactic accuracy. In addition, L2 semantic processing was significantly slower as compared to L1. When we compare the right and wrong decisions about semantically congruent sentences in L1, we find significant differences. However, when examining the decisions in L2, the difference is not significant. The accuracy rate of acceptability judgments is also lower in the semantic processing though there is a significant difference between L1 and L2 semantic processing. Still, in comparison with syntactic processing, the accuracy of the results gained during semantic comprehension is left behind. One significant negative correlation was observed in accuracy judgment and RT correlation of highly proficient L2 users‘ semantic processing in the congruent sentences. This indicates that once the semantic knowledge is available, there is no need for further monitoring processes, especially if the structure follows the required pattern. As has been mentioned above, the declarative memory is the storehouse of lexical and semantic information. According to the declarative/procedural model, the two memory systems interact continuously, complementarily, but in L2 an expressive burden is borne in the declarative memory system containing not only the lexical, semantic and morpho-syntactic information about an entry, but also the grammatical rules that help with the construction of a syntactic frame. Our results seem to support this idea; however, we should not rush to draw too early conclusions as there is a warning sign in the results of the intermediate level L2 users‘ data. It is true that their performance is worse than that of the highly proficient subjects‘, but there is no significant correlation in the accuracy of the acceptability judgments and the RT. Without processing they would have rejected considering whether the sentence is correct or not. At the same time, time devoted to processing did not help them make the right decision. This could be explained by the lack of necessary lexical-semantic knowledge, but it can also suggest that not only the declarative but also the procedural memory is activated, and that they are checking both the semantic and

221


syntactic structure of the sentence. This monitoring process is highly automatised in the case of proficient L2 users whereas intermediate users need more time and experience. Conclusions In the study of a Non-Indo-European–Indo-European language paired bilingual sentence processing psychophysical experiment, we found that in general syntactic processing is shorter than semantic. The processing time of syntactically well-formed structures is the shortest in relation to both languages, and in both languages the recognition of the incorrect syntactic structure takes longer than that of the correct one: in L1 significantly, but in L2 non-significantly. However, from a semantic aspect, language processing differs: the recognition of incongruity is faster than congruity in L1, but longer in L2. The results of the acceptability judgments analysis in general support the argument that the processing of correct sentences is more successful and results in higher scores than that of the anomalous ones in relation to both languages. The accuracy rate of acceptability judgments is in all cases higher in L1 than in L2. In L1, results of semantic judgments are better, while in L2, the decisions about syntactic anomalies are more correct. The correlations study between the L2 acceptability judgments and their reaction times supports the claim that the sentences which are both semantically and syntactically correct are processed the soonest by proficient L2 users. The fact that no such correlation was observed among intermediate level L2 users highlights the fact that there are differences depending on language proficiency. The differences between proficient and intermediate L2 users might be rooted in the typological differences between the languages and/or in the amount of experience in language use. However, the fact that in Hungarian, being a morphologically rich language as opposed to English, the syntactic constraints are strengthened by the instantly recognizable morpho-syntactic constraints means that readers are more ready to concentrate on structural correctness. This may contribute to the support of the declarative/procedural model.

222


References de Groot, A. (1992). Bilingual lexical representation: a closer look at conceptual representations. In R. Frost & L. Katz (eds.) Orthography, Phonology and Meaning. pp. 389-412. Amsterdam: Elsevier. Green, D. (1993). Towards a model of L2 comprehension and production. In R. Schreuder & B. Weltens (eds.) The Bilinguals Lexicon. pp. 249–278. É. Kiss, K. (2002). The Syntax of Hungarian. Cambridge: CUP. Fodor, J. (1983). The Modularity of Mind. Cambridge, MA. Frauenfelder, U. & Schreuder, R. (1992). Constraining psycholinguistic models of morphological processing and representation. In G. Booij & J. van Marle (eds.) Yearbook of Morphology 1991. pp. 165-183. The Netherlands: Kluwer Academic Publishers. Frazier, L. (1988). Grammar and language processing. In F. Newmeyer (ed.) Linguistics: the Cambridge Survey. pp. 15-34. Cambridge. Friederici, A. D. (2002). Towards a neural basis of auditory sentence processing. Trends in Cognitive Sciences, 6, 78–84. Friederici, A. D. & Frisch, S. (2000). Verb Argument Structure Processing: The Role of Verb-Specific and Argument-Specific Information. Journal of Memory and Language, 43, 476–507. Friederici, A. D., Hahne, A. & Saddy, D. (2002). Distinct neurophysiological patterns reflecting aspects of syntactic complexity and syntactic repair. Journal of Psycholinguistic Research, 31, 45–63. Friederici, A. D., Hahne, A., & von Cramon, D. Y. (1998). First-pass versus secondpass

parsing

processes

in

a

Wernicke's

and

a

Broca's

aphasic:

electrophysiological evidence for a double dissociation. Brain and Language, 62, 311–341. Friederici, A. D. & Mecklinger, A. (1996). Syntactic parsing as revealed by brain responses: first-pass and second-pass parsing processes. Journal of Psycholinguistic Research, 25, 157–176. Green, D. (1993). Towards a model of L2 comprehension and production. In R. Schreuder & B. Weltens (eds.) The Bilingual Lexicon. pp. 249-279. Amsterdam/Philadelphia: John Benjamins.

223


Grosjean, F. (1998). Studying bilinguals: Methodological and conceptual issues. Bilingualism: Language and Cognition, 1, 131–149. Hagoort, P. (2003). Interplay between syntax and semantics during sentence comprehension: ERP effects of combining syntactic and semantic violations. Journal of Cognitive Neuroscience, 15, 883–899. Hahne, A. & D.Friederici, A. (2002). Differential task effects on semantic and syntactic processes as revealed by ERPs. Cognitive Brain Research, 13, 339– 356. Kim, K. H., Relkin, N. R., Lee, K. M., & Hirsch, J. (1997). Distinct cortical areas associated with native and second languages. Nature, 388, 171–174. Kotz, S. A. (2009). A critical review of ERP and fMRI evidence on L2 syntactic processing. Brain and Language, 109, 68–74. Kotz, S. A., Holcomb, P. J., & Osterhout, L. (2008). ERPs reveal comparable syntactic sentence processing in native and non-native readers of English. Acta Psychologica, 128, 514–527. Kroll, J. & Stewart, E. (1994). Category Interference in Translation and Picture Naming: Evidence for Asymmetric Connections Between Bilingual Memory Representations. Journal of Memory and Language, 33, 194–174. Lenneberg, E. (1967). Biological Foundation of Language. New York: Wiley. MacWhinney, B. & Bates, E. (1989). The cross-linguistic study of sentence processing. New York: Cambridge University Press. Marslen-Wilson, W. (1984). Function and process in spoken word recognition: A tutorial review. In Attention and Performance Vol. 10. Control of Language Processes. pp. 125–48. Hillsdale, NJ.: Erlbaum. Martín-Loeches, M., Nigbur, R., Casado, P., Hohlfeld, A. & Sommer, W. (2006). Semantics prevalence over syntax during sentence processing: a brain potential study of noun-adjective agreement in Spanish. Brain Research, 1093, 178–189. Navracsics, J. (2002). Bilingual semantic representation and lexical access. Acta Linguistica Hungarica, 49, 225–247. Navracsics, J. (2004). The question of control in bilingual speech production in different language modes. In M. Gósy & H. Grassenger (eds.) Grazer Linguistische Studien 62. To the memory of Wolfgang von Kempelen (17341804). pp. 95–111. Graz.

224


Navracsics, J. (2007). Word classes and the bilingual mental lexicon. In Zs. Lengyel & J. Navracsics (eds.) Second language lexical processes: applied linguistic

and

psycholinguistic

perspectives.

pp.

17–39.

Clevedon:

Multilingual Matters. Neville, H. J., Mills, D. L. & Lawson, D.S. (1992). Fractionating language: different neural subsystems with different sensitive periods. Cerebral Cortex, 2, 244– 258. Newman, A. J., Pancheva, R., Ozawa, K., Neville H. J. & Ullman, M. T. (2001). An event-related fMRI study of syntactic and semantic violations. Journal of Psycholinguistic Research, 30, 339–364. Pavlenko, A. (2009). Conceptual representation in the bilingual lexicon and second language vocabulary learning. In A. Pavlenko (ed.) The bilingual mental lexicon. Interdisciplinary approaches. pp. 125–60. Bristol-BuffaloToronto: Multilingual Matters. Perani, D., Paulesu, E., Galles, N.S., Dupoux, E., Dehaene, S., Bettinardi, V., Cappa, S. F., Fazio, F. & Mehler, J. (1998). The bilingual brain. Proficiency and age of acquisition of the second language. Brain, 121 (10), 1841–1852. Poldrack, R. A., Clark, J., Pare-Blagoev, E. J., Shohamy, D., Creso, M. J., Myers, C. & Gluck, M. A. (2001). Interactive memory systems in the human brain. Nature, 414, 546–550. Proverbio, A. M., Cok, B. & Zani, A. (2002). Electrophysiological measures of language processing in bilinguals. Journal of Cognitive Neuroscience, 14, 994–1017. Rossi, S., Gugler, M. F., Friederici, A. D. & Hahne, A. (2006). The impact of proficiency on syntactic second-language processing of German and Italian: evidence from event-related potentials. Journal of Cognitive Neuroscience, 18, 2030–2048. Singleton, D. (1999). Exploring the second language mental lexicon. Cambridge: CUP. Smith, N. & Tsimpli, I. (1995). Language Learning and Modularity. Oxford: Oxford University Press. Ullman, M. T. (2004). Contributions of memory circuits to language: the declarative/procedural model. Cognition, 92, 231–270.

225


Ullman, M. (2001). The neural basis of lexicon and grammar in first and second language: the declarative procedural model. Bilingualism: Language and cognition, 4, 105–122. Weber, K. & Lavric, A. (2008). Syntactic anomaly elicits a lexico-semantic (N400) ERP effect in the second language but not the first. Psychophysiology, 45, 920–925. Weber-Fox, C. & Neville, H. (1996). Maturational Constraints on Functional Specializations for Language Processing: ERP and Behavioral Evidence in Bilingual Speakers. Journal of Cognitive Neuroscience, 8, 231–256.

226

Némethné Hock Ildikó and Ötvösné Vadnay Marianna

Foreign Language Proficiency As it is Captured in English Language Examinations in Hungary The definition of language proficiency has always been an intriguing task for those who have tried to measure or assess this multiplex trait in any way. Language tests have largely reflected the theories of language prevalent at particular periods of testing history. The main purpose of this paper is to describe the latest theories about formal models of language proficiency, since a clear understanding of a range of cognitive factors and underlying performance capacities is of paramount importance in regard to test design, development and validation. In the light of this theoretical background, the practical part gives a summary of how these views on the nature of language proficiency influence some of the most popular language proficiency examinations accredited in Hungary. The task types that are most frequently used at written examinations will be presented and discussed in terms of their capacity to measure the different aspects of communicative language ability. It was Chomsky (1965), who first made a distinction between the notions of 'competence' and 'performance' asserting that 'competence' is "the speaker-hearer's knowledge of his language", and this is different from 'performance' which is "the actual use of language in concrete situations". (Chomsky, 1965:4). Competence is thus "the intrinsic, tacit knowledge ... that underlies actual performance". In an interpretive article, Taylor (1988) points out that Chomsky's equation of competence with knowledge does not take account of the way that knowledge is put to use. Chomsky conceives of knowledge as a mental state which has an absolute quality. In contrast to Chomsky's (1965) obvious interest in the knowledge of language, Hymes (1972) was concerned with the fact that a crucial factor of this knowledge is appropriate language use. Communication is always context-specific and depends on the negotiation of meaning between participants. Accordingly, as an addition to Chomsky's grammatical competence, Hymes (1972) introduces a socio-linguistic element. His two-dimensional

model

thus

reflects a

broadened view

of

communicative competence, which comprises both aspects of knowledge and "ability for use". The concept of ability for use encompasses both cognitive and non-cognitive

Némethné Hock Ildikó - Ötvösné Vadnay Marianna: Foreign Language Proficiency...

factors which are not necessarily specific to language performance alone. For Hymes, it is part of competence to know "when to speak, when not ... what to talk about, with whom, when, where and in what manner". (p.27). Restrictions in a foreign language user's grammatical and sociolinguistic competence necessitate an additional skill, which came to be called "strategic competence" by Canale and Swain (1980). Perhaps the most influential model of 'communicative competence' can be attributed to Canale and Swain (1980), later modified by Canale (1983). The components of sociolinguistic competence (sociocultural rules of use and rules of discourse) were separated by Canale and thus, he ended up with the famous four-component model of communicative competence comprising (1) grammatical competence (mastery of the language code), (2) sociolinguistic competence (appropriateness of utterances both in terms of meaning and form), (3) discourse competence (mastery of how to organise speech or writing into a cohesive and coherent whole), (4) strategic competence (verbal and non-verbal communication

strategies

to

enhance

the

effectiveness

of

message

conveyance). This formulation of communicative competence thus includes – in addition to the knowledge of rules – the knowledge of how language is used to achieve a particular communicative purpose. Bachman's (1988, cited in Bachman, 1990a) model of 'Communicative language ability' features similar characteristics and is based on research in the field of language testing. Two years later, however, Bachman revised his ideas and came out with a very well-grounded framework of language competence, which "attempts to characterise the processes by which the various components interact with each other and with the context in which language use occurs" (Bachman, 1990, p. 84). His proposed framework of communicative language ability (CLA) encompasses three components: (1) language competence (specific knowledge components utilised in language use) consisting of organisational and pragmatic competence, (2) strategic competence, which is the mental capacity for implementing

the

components

of

language

competence

in

contextualised

communicative language use and (3) psychophisiological mechanisms referring to the neurological and psychological processes behind the physical execution of language. This model has, again, been revised by Bachman and Palmer (1996), who start out from the fact that language use has an interactional nature and that interactions are complex and multiple. Both language test performance and non-test language use

228


are proposed to be described by the same components, (personal characteristics, topical knowledge, affective schemata, language ability and strategic competence), which entails that performance on a language test should be treated as a particular setting for language use. The components of the model are the following: (1) Language knowledge (previously termed language competence by Bachman, 1990) comprises organisational knowledge (controlling the formal structure of language) and pragmatic knowledge (relating utterances to their meanings and speaker intentions) and is available for use by (2) meta-cognitive strategies termed "strategic competence". The three identified operations of the meta-cognitive component are "goal-setting", "assessment" and "planning", which "provide a cognitive management function in language use" (Bachman & Palmer, 1996, p. 70). Thus, strategic competence seems to approximate the function of what Hymes (1972) called "ability for use". Bachman and Palmer's model, however, features a new component called affect, which, together with meta-cognitive strategies, links language knowledge, topical knowledge and personal characteristics by constantly interacting with them in order to enhance or inhibit actual communicative language use. From a pedagogical perspective, an elaborated model of communicative competence has been proposed by Celce-Murcia, Dörnyei and Thurrell (1995). The competences identified by the authors retain most of the original Canale and Swain (1980) categories while they rename grammatical competence as linguistic – to emphasise the fact that lexical knowledge is also placed within this component –, continue the process of narrowing down the sociolinguistic component (started by Canale and Swain) by separating its socio-cultural and pragma-linguistic (actional competence) dimensions and restrict strategic competence to communication strategies. The relevance of communicative competence models to pedagogy is particularly apparent when language tests are constructed to assess test takers' language ability through tasks which are believed to engage one or another aspect of this underlying ability. Carroll (1993, as cited in Bachman & Palmer, 1996) emphasises two aspects of tasks that are relevant to both language use and language testing: the objectives to be achieved and the criteria by which to assess performance. When the criteria are specified and the test takers' language use is compared against a well-defined domain of behaviours, the individual scores reveal test takers' abilities in relation to this criterion domain. This testing situation is invariably referred to as

229


criterion-referenced and is said to be a characteristic function of direct or communicative language tests. In recent years there has been a shift towards the development of tests that feature real language use and which require test takers to produce language that is communicative, direct and performance-based. While indirect tests help assessors to make inferences about the presence of the ability concerned through contrived tasks, direct tests measure the "ability directly in an authentic context and format" (Henning, 1987, p. 191). Some authors (Bachman and Palmer, 1996; McNamara, 1996; Douglas, 2000) make a distinction between the ability to perform future target language use tasks and the ability to use language in such tasks. They assert that the success of performance heavily depends on factors which are basically independent of language ability such as personal characteristics or topical knowledge. Mainly relying on the relevant literature, the Common European Framework of Reference (Council of Europe, 2001) describes communicative competence as comprising (1) linguistic (lexical, phonological, syntactic), (2) socio-linguistic (sociocultural conditions of language use) and (3) pragmatic competence (functional use of language resources). The framework also defines the language activities (reception, production, interaction and mediation) as well as the domains (public, personal, educational, occupational) in which language use can be realized. Most language examinations are intended to measure and test general language ability, which is considered to be the aggregate of several aspects of language knowledge (e.g. knowledge of grammar, vocabulary, cohesion, text organisation, functions, registers, cultural references etc) and the ability to perform various language use tasks. Based on this framework test takers are required to sit for tests that have various components testing grammar, vocabulary, reading, listening, speaking and writing ability. Several test techniques are available, which can be grouped into two groups according to the integration of the language components tested: discrete-point tests and integrative tests. Discrete point tests are based on the theory that language knowledge can be broken into different independent elements that can be tested separately, item by item. Discrete-point tests can be contrasted with integrative tests, which are based on the assumption that realistic language use requires the integration of several skills and components of language ability, which can only be tested integratively. (Lado, 1961, Oller 1979) Integrative tests require the test takers

230


to demonstrate their ability to control several aspects and components of language at the same time so as to solve the test task. Tests can also be distinguished from the point of view of scoring or marking: objective and subjective tests. Objective tests contain test items where the candidate‘s responses can be marked as either ‗correct‘ or ‗incorrect‘ according to a given ‗key‘ or a ‗marking scheme‘, which shows the acceptable answers. (Alderson, 1995) Objective marking is generally used in tests assessing receptive skills i.e. reading and listening and in tests of grammar and vocabulary. Subjective marking is needed in tests of writing or speaking, which cannot be assessed on the basis of the right-wrong answer, examiners are required to make judgements on the candidate‘s performance. All discrete-point tests are objective tests, and all subjective tests are integrative, but there are a few kinds of objective test items which are integrative. The most common objective discrete-point test techniques (Hughes, 2003) used at language examinations are: multiple-choice items, which contain a stem and a number of options, one of which is correct, the others are distractors. dual choice (yes/no and true/false) items, in which the test taker has to choose between yes/true or no/false. sentence transformation items, in which a given sentence has to be transformed into another one having the same meaning but different structure. gap-filling items, in which the test taker has to fill a gap with a word. The most common objective integrative test techniques used at language examinations are: information transfer items, in which verbal information ( e.g. a written text )is to be transferred into non-verbal channels (e.g. select the right picture, draw a map) dictation cloze test, which presents a text in which several words are deleted The traditional forms of cloze tests in which every nth (every fifth, sixth or seventh) word is deleted were originally used to test reading comprehension skills (Heaton, 1988). In present-day testing cloze tests are also used to measure the knowledge of grammar, vocabulary and syntax and have different widely used newer

231


varieties, in which the deletion of the words is not mechanical (modified cloze), and the deleted words are all listed below the text with some extra words added (banked cloze) or there are three-four options given to fill in each gap (multiple-choice cloze) The most commonly used objective techniques at language examinations for testing the knowledge of grammar or vocabulary, out of which the first three are discretepoint, the other two are integrative, are the following: multiple choice items error recognition in texts sentence transformation modified cloze (banked cloze, multiple-choice cloze) translation The following objective techniques are widely used at language examinations for measuring receptive skills (reading and listening): multiple-choice questions true/false questions ( with ‗not mentioned‘ as a third option) matching (e.g. matching a list of statements with texts) filling in gaps in a text short-answer questions information transfer ( e.g. labelling a diagram, filling-in a table/map, sequencing pictures) fill-in the summary of the text heard/read Assessing the ability to speak is a very important aspect at language examinations. However, it is very difficult to test speaking skills because it is a complex skill and it cannot be measured in the framework of objective testing. Moreover, in tests of oral production, as in real speech situations, listening and speaking skills are interdependent, so they cannot be separated, which increases the difficulty of reliable assessment. Testers also have to bear it in mind that interaction is a very important component in oral communication, and spoken language is different form the written one. Spoken language is transient, and as at the majority of language examinations the oral production of the test-takers is not recorded, the examiners have to make their judgements very quickly under the pressure of time. This is why it is very important to make assessment (i.e. marking) as objective as

232


possible by using very detailed marking-schemes, ( in which exact scores are allocated to the test performance described according to criteria such as communicative efficiency, fluency, vocabulary, accuracy etc) applying guided exam tasks, (in which the situation, the setting, the roles and the prompts are described) and employing two examiners (the interlocutor, who speaks to the test taker, and the assessor, who assesses the test performance) There are several arrangements possible at language exams: the most common arrangement is in which there is one test taker, who speaks to the interlocutor (e.g. ORIGO, PANNON), and there is an assessor, who assesses the performance. However there are a few certified language examinations where two test takers can take the oral examination at the same time, who may be required to speak to each other to solve a common task. (e.g. DEXAM, EURO) The most common task types at the oral examinations are the following: situational role play (guided task based on a given situation and prompts) description of a picture/comparison of two pictures, (i.e. monologue based on visual stimulus) monologue about a topic (topic drawn by the test taker or given by the interlocutor from a list of topics) guided interview (on given topics, test taker‘s opinion, based on visual source) summary of written or heard text (Hungarian/target language text) problem-solving (task for a pair of test takers) presentation on a given topic (prepared during preparation time) Writing ability is assessed by integrative tasks at language exams. In real life writing is a functional activity based on the interaction between the writer and the reader, and exam tasks have to simulate authentic situations by setting a full task environment for the guided writing tasks, in which the following aspects are to be specified. topic, content, necessary information the role of the writer the role/position of the presumed reader purpose of writing, objective, effect type, style, structure of the text to be written

233


context, (place) of the writing situation event/situation which the writing is based on The most common task types are the following, the complexity of which depends on the level of the exam: form filling taking notes on a written text summary of a written text description based on a picture writing a text based on notes or questions information transfer – writing a text based on non-verbal information (tables, charts) writing a letter based on a given context/situation responding to a letter writing a composition on a given topic/ following prompts giving a written opinion on a given topic (agree or disagree) As the assessment of written production is based on the marker‘s subjective judgement, it has to be made as objective as possible by using detailed marking schemes, in which exact scores are allocated to the test performance described according to criteria such as content, task achievement, layout, vocabulary, accuracy etc. and employ multiple marking, which means that two scorers assess the same piece of writing independently. (Weir, 1995) In Hungary test takers can choose from a great variety of certified language examinations, which offer a wide array of different task types. At a closer look, however, we can notice that there are a lot of common features. All language examinations assess all main skills and are offered at three levels B1 (Basic level) B2 (Intermediate level) and C1 (Advanced level). Test takers have to achieve a minimum of 40 percent performance in each skill and the overall pass mark is 60 percent. The most popular general purposes bilingual language examinations, which are to contain mediation tasks between Hungarian and a foreign language as well, are the following: ORIGO exams ( ELTE Idegennyelvi Továbbképző Központ) EURO exams ( EURO Nyelvvizsga KFT)

234


BME exams (Budapesti Műszaki Egyetem Nyelvvizsgaközpont) társalKODÓ exams (Kodolányi János Főiskola Nyelvvizsgaközpont) PANNON exams (Pannon Egyetem Nyelvvizsgairoda) The most popular general purpose monolingual exams, which present all the tasks in the given foreign language, are the following: DEXAM exams (Debreceni Egyetem Vizsgaközpont) ECL exams (Pécsi Tudományegyetem Idegennyelvi Titkárság) TELC exams (Tudományos Ismeretterjesztő Társulat) EURO exams ( Euro Nyelvvizsga KFT) University of Cambridge ESOL (British Council, Hungary) DELF-DALF (Francia Intézet, Budapest) ZERTIFICAT (Goethe Intézet, Budapest) ÖSD (Osztrák Intézet, Budapest) When taking written language examinations in Hungary test takers may meet the following task types that measure language use : multiple-choice cloze (gap-filling in text) - Cambridge ESOL (FCE/CAE), KODÓ, TELC, BME, DEXAM open cloze (gap-fill in text) - Cambridge ESOL (FCE/CAE/CPE), Hungarian Matura/final exams banked cloze - DEXAM, BME, EURO, TELC, KODÓ, PANNON, Hungarian Matura dictation – EURO multiple –choice test – ORIGO sentence transformation - Cambridge ESOL wordformation - Cambridge ESOL (FCE/CAE/CPE), DEXAM, Hungarian Matura error correction – DEXAM C1 translation (from English to Hungarian) – ORIGO, BME translation ( from Hungarian to English) – ORIGO summary (of an English text into Hungarian) ORIGO, PANNON summary (of a Hungarian text into English) – PANNON

235


In measuring written production the most common writing tasks at language examinations are filling in forms, writing emails, messages, postcards, informal or formal letters according to given prompts and writing

compositions to express

opinion on a given topic. The most common task types at oral examinations are the following: guided interview with the examiner - ORIGO, PANNON, DEXAM, Hungarian Matura, EURO, KODÓ, BME monologue based on a picture(s)/visual stimulus ORIGO, DEXAM, ECL telling a story based on pictures - EURO comparison of pictures PANNON, Hungarian Matura monologue on a given topic - DEXAM, EURO summary of a Hungarian text into English - KODÓ , ORIGO summary of an English text into Hungarian KODÓ , PANNON situational roleplay - ORIGO, PANNON, KODÓ, BME, EURO problem-solving (expressing opinion) - DEXAM, Hungarian Matura, EURO This short display of language exam tasks suggests that although all language exams measure the same level of language proficiency at the given level (B1, B2, C1) language learners still have ample opportunity to choose the exam that offers the task types that they are the most competent in, which will increase their confidence and improve their achievement. References Alderson, J. C. , C. Clapham, D. Wall (1995) Language Test Construction and Evaluation, Cambridge: Cambridge University Press Bachman, L. (1990a). Fundamental Considerations in Language Testing. Oxford: Oxford University Press. Bachman, L. F. & Palmer, A. S. (1996). Language Testing in Practice. Oxford: Oxford University Press. Canale, M. (1983). From communicative competence to communicative language pedagogy. In: J. C. Richards & R. W. Schmidt (Eds), Language and communication. London: Longman. Canale, M. & Swain, M. (1980). Theoretical bases of communicative approaches to second language teaching and testing. Applied Linguistics, 1, 1-47.

236


Celce-Murcia, M., Dörnyei, Z. & Thurrell, S. (1995). Communicative competence: A pedagogically motivated model with content specifications. Issues in Applied Linguistics, 6(2), 5-35. Chomsky, N. (1965). Aspects of the Theory of Syntax. Cambridge, Mass.: MIT Press. Council of Europe, (2001) Common European Framework of Reference for Languages: Learning, teaching, assessment. Cambridge: Cambridge University Press. Douglas, D. (2000). Assessing Languages for Specific Purposes. Cambridge: Cambridge University Press. Heaton, J.B. (1995). Writing English Language Tests, New York: Longman Group Henning, G. (1987). A Guide to Language Testing: Development, Evaluation, Research. Cambridge, MA: Newbury House. Hughes, A, (2003) Testing for Language Teachers, Cambridge: Cambridge University Press Hymes, D. H. (1972). On communicative competence. In: J.B. Pride and J. Holmes (Eds), Sociolinguistics. (pp. 269-293). Harmondsworth: Penguin. Lado, R. (1961) Language Testing, London: Longman Group McNamara, T. F. (1996). Measuring Second Language Performance. London: Longman. Oller, (1979) Language Tests at School, London: Longman Taylor, D. S. (1988). The meaning and use of the term 'competence' in linguistics and applied linguistics. Applied Linguistics, 9(2), 148-168. Weir, C. J. (1995) Understanding and Developing English Tests, Hemel, Hampstead: Phoenix ELT

237

Társadalmak, nyelvek, kultúrák

Recommend Documents