Tárgy és környezetkultúra Ősidők óta az emberi gondolkodás egyik tárgya, tevékenységi területének helye, eszköze az őt körülvevő természeti és tárgyi világ és az ezzel való kapcsolata. Kezdetben az ember megérteni próbálta a természetet és annak jelenségeit, azután tevékenysége által birtokba venni, uralni és tetszése szerint formálni. A természetes környezet mellé megalkotta a mesterségest és mellé egy végtelenül gazdag és változatos tárgyi világot. Kezdetben ezek megalkotásában alig gondolt túl a funkcionalitáson, esetleg kultikus jellegen, aztán úgy, ahogy fejlődött fontossá kezdett válni az esztétikai minőség is. A természet volt az otthona, ismeretlen jelenségeit félelemmel teli kíváncsisággal kutatta és tisztelte. A természet nyújtotta számára megélhetésének feltételeit. Eszközeit, tárgyait maga készítette, így az azokkal való kapcsolata bensőséges volt és meghitt, sok esetben vallásos áhítatot érzett irántuk. Összhangban élt mind a természettel, mind a környezetét benépesítő tárgyakkal. Fejlődése nem volt akadálytalan, mindig felfelé ívelő, töretlen és egyszerű, de e fejlődés majdnem minden szakaszából maradt fenn az utókor számára valami nyom, információ, amely segít megérteni ezt a folyamatot. Ezt az információhalmazt nevezzük kultúrának, vagyis azt a mesterséges környezetet, amelyet az ember teremtett magának a társadalmi formáció által. A mesterséges környezet valójában sokkal több annál, mint amit néhai történészprofesszoraink s még ma is sokunk Művészetnek és Tudománynak nevezünk: az ő számukra a ”kultúrát” lényegében az jelenti, ami a könyvtárakban, a múzeumokban és a törvénykönyvekben található. A kultúra azonban már, lényegét tekintve, a tárgyak, és szolgáltatások egész tárházát foglalja magába. Mindezek a társadalom kézjegyét viselik magukon, termékei az embernek, és az ember bennük tükröződik. A tányér vagy az asztal formája is bizonyos mértékig a társadalom kifejezője, jelhordozók ezek is, akárcsak a nyelv szavai. Ekként is kell felfognunk őket még akkor is, ha a tárgyak szociológiája még megalkotásra vár. Azután pedig az ember a környezet kategóriáit mind a mai napig a természetből vagy a másik létezéséből eredezteti, márpedig a természet szinte teljességgel kiveszett mindennapjainkból átadva helyét egy mesterséges világnak.
48
A társadalomtudományok feladata az, hogy elmélkedjenek annak a világnak a képéről, amelyben élünk. Ennek a világnak jellemző sajátossága az, hogy az ember és társadalom közé mind tolakodóbban ékelődnek be közvetítők, amelyek még e világ viszonylatainak a természetét is átalakítják. Az egyén és társadalmi környezet kapcsolatai ezen túl alapvetően tárgyakon és termékeken keresztül valósulnak meg s ez utóbbiak válnak a társadalom jelenlétének leginkább tapintható kifejeződéseivé, mihelyt elfoglalják a „természetes dolgok” helyét. A társadalmi élet lélektana egyre inkább az egyén és a dolgok viszonyát tanulmányozza, minthogy a dolgok sokkal jellegzetesebb társadalmi termékek, mint az őket létrehozó ember. Szükség van tehát arra, hogy először is megismerjük a tárgyak készítésének történetét, kultúráját, esztétikáját. Hétköznapi, egyszerű tárgyaink készítése a kézművességhez kötődik, a művészi igényességgel megalkotott tárgyainké pedig az iparművészethez. Az iparművészet a vizuális művészet egyik területe, ide tartozik a kerámia, üvegművesség, textilművészet, fémművesség, ötvösművészet, design (formatervezés), stb., amelyekről a későbbiekben lesz szó.
Mesterségek története Textilművesség A „texere” latin szó, jelentése: szőni. A textilművesség körébe tartoznak mindazok a munkák, amelyek fonalas, szálas anyagokat szövetté dolgoznak fel. Az alapanyagok lehetnek természetesek vagy mesterségesek. A természetes anyagok lehetnek növényi eredetűek, (len, kender, gyapot, juta, szalma, gyékény, stb.) állati eredetűek (gyapjú, nyúlszőr, teveszőr, stb. és a valódi selyem) ásványi eredetűek (azbeszt és a fémszálak), mesterséges eredetűek (műselyem, üvegfonál, nylon). A textilmunkák őstechnikája a szövés, melynek legkezdetlegesebb formája a vesszősövény, a sásból font gyékény és a szalmából kötött kosár. A szövés fejlődése egyszerre történt a munkaeszközök fejlődésével, a szövőszéket már a újkőkorban ismerték, Skandináviában még nemrégen is használtak olyan szövőszéket, amely a vaskőkori és a korai egyiptomi és görög szövőszéknek felel meg, (festményekről és vázaképekről ismeretesek). Az egyszerű szövetek készítése asszonyok dolga volt, a díszesebbeket takácsmesterek szőtték. A szükséges fonalat kezdetben orsóval, a XII. századtól rokkával állították elő. A szárnyas orsó Leonardo találmánya volt. A fonó- és szövőgépet a XVIII. század nagy ipari fellendülése idején angol takácsok találták fel. A mintás szövet készítésére alkalmas szövőgépet a lyoni Jacquard találta fel 1808-ban. A szövetek festésének a módja a csávázás és a nyomtatás. A csávázásnál a szövetet pácoló só oldatban áztatják, utána festékoldatba mártják, a festék 49
oldhatatlanná válik, tehát moshatóvá. Lehet az anyagra viasszal mintákat is rajzolni, és utána mártani festékbe. Ezen alapszik a jávai batikolás. A nyomtatást magasnyomású technikával végzik, ez a technika a XIX. században terjedt el. A textilmunkák köre rendkívül széles, legjelentősebbek a szövés, a szövött és csomózott szőnyegek, a hímzés és a csipkeverés. Legrégebbi lenszövet egy egyiptomi, finom, nílusi lenszövet (byssus). A Tut-Anch-Amon sírjából került elő az egyiptomi textilművészet legrégibb mintázott emléke, amely gobelinszövéssel készült és a legjellegzetesebb egyiptomi jelképek láthatók rajta. (szárnyas napkorong, királyi nyakdísz, hieroglif jelek, stb.) A görög peploszok (takarók) ruhául szolgáló leplek voltak és gyapjúval átszőtt lenszövetek voltak. A hímzett peploszok értéke nagyon nagy volt, legalább akkora, mint a föníciaiak bíborszövetének. Mezopotámiában, Moszulban rendkívül finom gyapjúszöveteket tudtak előállítani, innen származik a muszlin elnevezés. A selyem a szövött anyagok között a legértékesebb. A kínaiak már i.e. 2000 körül ismerték a festett selyemszövetek előállításának módját. Az i.e. VIII. században már arannyal átszőtt brokátszöveteket készítettek. Később a selyemszövés elterjedt Koreában, Japánban, majd Föníciában és Perzsiában is. A kínai selyem mintája sárkányok, szörnyek, virágok, stb., a perzsiai selymen geometriai formák láthatók, ezekben alakok (griffek, oroszlánok, istenfejek) láthatók. Bizáncban Justinianus idején honosodott meg a selyemszövés, (IV: sz.) miután szerzetesek Kínából botokba rejtve kicsempészték az addig csak ott tenyésztett selyemhernyót. Jelentős volt a mohamedán selyemszövés és az arany és ezüstfonallal átszőtt selyembrokát készítése. Az európai selyemszövésre a legnagyobb hatással a szicíliai szaracénok voltak. A XV. században már két rétegben szőtt bársonyokat és aranybrokátokat is állítottak elő Itáliában. Az 1500-as években Velence vette át a selyemszövés terén a vezetést. A barokk korban a díszítések egyre komplikáltabbak, zsúfoltabbak lesznek, s a genovai gyártmányokon megjelennek a domborítások is. Franciaországban XIV. Lajos idején indul a selyemgyártás gyors fejlődésnek, Lyon a selyemgyártás központja, ahol művészek tervezik a mintákat, a többi európai országban általában a XIX. században honosodik meg a selyemgyártás. A műselymet 1885-ben Chardonnet mérnök találta fel. A műselyem szöveteket festéssel ill. nyomással mintázták, s így, mint „imprimé” anyagok váltak ismertté.
50
Iráni selyemszőnyegek
Magyarországon a XIV.- XV. században Bartfán és Eperjesen főként barchentet és bakacsint szőttek. Az utóbbi volt a díszesebb, fehér alapszínét kék vagy vörösbarna barackmag mustrákkal díszítették. A lenvásznat parasztasszonyok, majd takácsok szőtték, a selymet – különösen Mátyás idejében - főleg Itáliából hozták. A szőnyegeknek két fajtája ismeretes: a fali- (kárpit) és a padlószőnyeg. A kárpitokat szőtték, könyebb az anyaguk, a padlószőnyegeket csomózással vagy a kilim nevű technikával készítették. A keleti szőnyegek csomózásának két válfaja: az indiai, perzsiai szenné és a török, kaukázusi jordesz. A gobelin színes gyapjúból szőtt és képpel vagy képszerű dísszel ellátott falkárpit. Elnevezését a XV. században élt Gobelin nevű párizsi kelmefestő családról kapta. Keleten kilimnek is nevezik. Kézi szövésű, ebben különbözik a színes ábrájú festett szövetektől. A gobelin értéke olyan nagy volt, hogy például Bajazid szultán Merész Fülöp burgundi herceg fiáért váltságdíjként arrasi faliszőnyeget követelt. Mintáik témáját a kor irodalmából merítették, különösen a lovagregények alakjait mintázták, de szerepeltek szimbolikus alakok is. Az ékítményeket mesterek rajzolták, a figurákat festőművészek tervezték. Az 1500as évektől nemcsak falakat, hanem padok támláit is ezzel díszítették, a templomok, kastélyok, paloták termeit tették velük lakályosabbá. A gobelinszövés terén forradalmat jelentettek Raffaelo kartonjai, amelyeket X. Leó pápa készíttetett el Brüsszelben. Raffaelo ezeket a kartonokat festményekként kezelte, és ezzel megfosztotta a gobelint díszítő jellegétől. A XVII. században, Franciaországban készültek a legszebb gobelinek, XIV. Lajos idejében, festők tervezték a mintákat. A gobelinművészet a XIX. századra veszített jelentőségéből. Magyarország legrégibb falkárpitja Mátyás király Firenzében készült trónkárpitja, amelyet reneszánsz stílusú motívumok díszítenek. A múlt században Rippl-Rónai József, később Ferenczy Noémi készítettek kiemelkedő alkotásokat a gobelinművészet terén.
51
gobelinek
Ferenczy Noémi: gobelinek
A csomózott szőnyegeknek Európában alig van múltjuk. Készítésük Ázsiából származik. Antik szőnyegeknek a XIX. század előtti keleti szőnyegeket nevezzük. Nevüket gyártási helyükről kapták. A régi keleti szőnyegeket növényi eredetű festékkel festették, sokszor heteken keresztül, a múlt század közepe óta anilinfestékeket is alkalmazni kezdtek, amelyek színei sokkal rikítóbbak és kevésbé állják a mosást. A keleti szőnyegek közül leghíresebbek a perzsák. Csomózási technikájuk mai napig felülmúlhatatlanok, színezetük különleges, ábrázolásuk síkdíszítésű. Értékük oly nagy volt, hogy súlyuknak megfelelő arannyal fizettek értük. A kisázsiai szőnyegek egyik fő eladási helye Brassó volt, innen továbbították nyugat fele, ezért „erdélyi szőnyegeknek” is nevezték. A mohamedán kultúra hanyatlásával a szőnyegcsomózás művészete is halványul. A XIX. század eleje óta már csak a nomádoknál él a hagyomány, népművészetként. A nagy európai piac elvárásainak megfelelve itt is meghonosodott a csomózásos eljárás, de az anyag nem olyan minőségű, az anilinfesték összehasonlíthatatlanul gyengébb, a mintákat másolják.
52
Perzsaszőnyegek
A hímzés lényege, hogy a különféle anyagokat fonallal és öltéssel minta szerint kitöltse. Keletkezése egyidejű a tű feltalálásával. Anyaga szerint lehet gyapjú, selyem, pamut, arany, öltés szerint lapos-, lánc-, kereszt-, szár-, hurok-, stb. öltésű. Már a legrégebbi síremlékekben is megtaláljuk, Homérosz is dicséri Heléna és Pénelopé varrási ügyességét. A középkorban a női kolostorokban virágzik a hímzés művészete, oltárterítőket, miseruhákat hímeztek. Azóta is a női mesterségek közé tartozik. A XIII. századtól kezdve gyakori, hogy értékes anyagokra selyemfonallal, arany- és ezüstszállal hímeznek. A díszítés követte az egyes korok művészi stílusát. Kiváló művészek is készítettek kiváló hímzésmintákat. A XVII. Századi Richelieu bíborosról nevezték el a leggazdagabb mintájú fehérhímzést. A kivágással és hurkoló öltéssel készült riseliőt. A hímzés virágkorában a tűfestéshez (így nevezték a hímzést) lapos öltést alkalmaztak, a keresztöltéssel inkább a népi alkotásoknál találkozunk. Képek másolása, akárcsak a gobelinek esetében eltér a hímzés eredeti céljától, stílustalan. A legrégibb magyar hímzésünk a koronázási palást, amely selyem- és aranyszállal készült (állítólag Gizella királyné hímezte a XI. században)
Riseliő csipkék
koronázási palást
53
A nép körében teljesen magyar színezetű népművészet vált a hímzésből, hímes varrásnak is nevezik. A csipke eredetét a szövött kelme szélvégeinek csomózásában (makramé), a szálhúzásos kézimunkákban vagy a hálókötésben vélik megtalálni. Divatja abból adódott, hogy a fehérnemű kilátszó szélét díszessé tegyék. Készítési módja szerint megkülönböztetünk varrott, vert, kötött, horgolt, és rece- valamint gépi csipkét. A varrott csipke lehet szélvarrásos, (azsúr) vagdalásos (rece és reticella). A vert csipke (klöpli) lehet fonásos, leveles, hálós, csomózásos, applikációs. A csipke virágkora a reneszánsz, a barokk és a rokokó. A varrott csipke hazája Olaszország, a XVI. századtól kezdve a vert csipke virágzott Flandriában és Brüsszelben. Egykori festők képein gyakran láthatjuk a németalföldi csipkeművészet remekeit.
Brüsszeli csipke
A magas gallér-, és kézelőcsipkék készítésében fejtettek ki nagy fényűzést a Hollandiában. Jelentős csipkekészítő központ volt még Velence. A velencei csipke könnyed hatású, finom művű munka. Franciaországban a nancyi és a clunyi vert csipkék váltak világhírűvé. Nemcsak Mária Terézia és Pompadour márki számára készültek vagyont érő csipkedíszes ruhák, hanem a polgárasszonyok kendőjére, főkötőjére, legyezőjére is csipke került. A gépi csipke gyártását 1811-ben találták fel.
Velencei csipke
Fémművesség Ötvösművészet. Az ötvösség elsősorban a nemes- és félnemes- (réz, ón, stb.) fémek, valamint ötvözeteik, feldolgozását jelenti, ide tartozik még a
54
zománcozás és a drágakövek nemesfémbe foglalása is. Két leggyakoribb alapanyaga az arany és az ezüst. A réz vöröses színe, hideg állapotban is kiváló alakíthatósága, az ón fehér színe és jó önthetősége, a bronz –az előbbi kettő ötvözete- pedig mindkettő jó tulajdonságainak egyesítése révén a legrégibb kultúrák kezdete óta fontos szerepet játszik. A fémek feldolgozásában a lemezes eljárások legősibb módja a metszés. A reneszánsz korban közönséges fémlapba bevésték a mintát, és a keletkezett mélyedésekbe belekalapálták a nemesfémet. Indiában és Damaszkusz városában művelték a legtökéletesebben ezt az eljárást, innen került át Európába is. Cizelláláson a domborított és öntött tárgyak finom, aprólékos kidolgozását értjük. Igen elterjedt technika volt. A fémnyomás esetében előbb a nyomómintát esztergálják ki keményfából, majd a centrikusan befogott lemezt gyors forgatás közben rányomják. Vékony ezüst v. aranyhuzalból készül a filigrán, amely szerepelhet önálló ékszerként, de használják kelyhek és más ötvöstárgyak díszítésére is. A fémöntés az ötvösművészet egyik legősibb eljárása. Az első öntvények tömör vörösréz tárgyak voltak. Az egyik legősibb fém - (bronz) öntési módot, az ún. viaszvesztéses eljárást ma is használják, így készülnek a szobrok, harangok, régebben ágyúk, mozsarak. A felsorolt eljárásokon kívül az ötvösművész csínoz, aranyoz, ezüstöz, fest, zománcoz, esetleg drágakövekkel díszít. Az ékszerek és ötvösmunkák különös ékessége a drágakő (gyémánt, rubin, zafír, smaragd, aquamarin, topáz, stb.) és a gyöngy. Az ókori Egyiptomban, Görögországban majd Rómában drágaköveken kívül kedvelték a vésett féldrágaköveket, az ún. gemmákat is, amelyek közül a homorúan vésetteket intaglióknak, a domborúakat kámeáknak nevezik. Ékszerek készítésére használják még az elefántcsontot, borostyánt, korallt. Az ötvösség szinte egyidős az emberiséggel, vagy alig fiatalabb nála. A görögök az aranyat és ezüstöt már ötvözték, az egyiptomi fáraók bútorait aranylemezekkel burkolták, ékszereiket drágakövekkel díszítették. Az asszíriai királyok és főpapok ékszerei öntéssel készültek, majd cizellálták és díszítették őket. Kínában nagyobb méretű ötvösmunkák - tükrök, vésett dobozok, kosárkák, legyezők, Buddha-szobrok aranyból készültek. Perzsiában főként hadakozással kapcsolatos tárgyakat találunk, berakásos fegyverek, arany-, ezüst- acélszemes páncélingek, mell-és lábvértek. Itt verték az első aranypénzeket. A görögök ezüstből és bronzból is készítettek edényeket, aranyból és elefántcsontból készült sok istenszobruk. A rómaiak ötvöstárgyai díszesebbek, nagyobbak, fényűzőbb életmódjukat mutatja. A bizánci ötvösművességre hatással volt Kelet közelsége, annak ellenére, hogy a kereszténység igyekezett kerülni a pompát. Megjelennek a díszes kegytárgyak, feszületek, ereklye- és szentségtartók, csóktáblák, sőt a fémből készült oltárok is. A rekeszzománc nagyarányú
55
alkalmazása jellemzi a bizánci ötvösművészetet, a technika egyik kiemelkedő alkotása a magyar korona (alsó része rekeszzománc díszítésű). A középkorban főként kolostorokban készültek az ötvöstárgyak és egyházi célokat szolgáltak. A dísztárgyakon, ékszereken építészeti formákat alkalmaztak, ekkor vált divatossá a ruhára varrható boglár, a díszes fémöv, a nyakban hordott násfa. Használati tárgyaikon állatokat, szörnyeket, hajókat, épületeket ábrázoltak, az ereklyetartók általában épületformájúak vagy azt a testrészt formázzák, amelyet tartalmaznak. A világi ötvösművészek céhekbe tömörültek, és a hamisítások elkerülése érdekében 1275-ben elrendelték a munkák mesterjeggyel való ellátását. Később a nemesfém tisztaságának fokát is megjelölték. A reneszánsz korában a legkiválóbb ötvösmesterek kitűnő szobrászok voltak (Giovanni és Andrea Pisano, Ghiberti, Donatello, Benvenuto Cellini), használati tárgyaik kitűnő képzőművészeti és iparművészeti alkotások egyben. A fokozódó polgári jómód lehetőséget nyújt a fémművesség területének kiszélesítésére. Készletek, bútorberakások, kazetták, díszedények készülnek. A barokk ötvösművészet leginkább a domborítást használta. Hollandiában feltalálták a gyémánt csiszolásának új módját, amely a foglalatok készítését háttérbe szorította. A rokokó dísztárgyai igyekeznek visszaadni a porcelán simaságát, hajlékony vonalait, míg az empire stílus darabjai kiegyensúlyozottak, egyszerűek. A biedermeier idején újra divatba jött az amulett viselése, a medalionok keretei cikornyás, aranyozott, ill. arany díszítésűek. A XIX. század második felében, ugyanúgy, mint a művészetekben általában, különböző korok felelevenítése és ötvözése jellemző. A magyar művészet történetében éppen az ötvösség rendelkezik a leggazdagabb hagyománnyal. A sodronyzománc például magyar jellegzetességként alakult ki, és megtalálható már a Szent László aranyozott ezüstlemezből vert ereklyetartóján.
56
Erdélyi ötvöstárgyak
gizellakereszt
Erdélyi ötvöstárgyak
Szent László ereklyetartója
Reneszánsz ékszerek
57
Reneszánsz ékszerek
Kerámia és üvegművesség A kerámia az athéni Keramaichosz térről kapta a nevét, az ottani fazekasok telepéről. Építőanyagok, csempék, edények, díszek, szobrocskák agyagból való készítésének ősi technikája. Az agyag a földpátok elmállásából keletkezik, s vele keveredett vasvegyületek és egyéb ásványi anyagok hatására égetéskor vörös, barna, sárga stb. színű lesz. A legfinomabb égethető anyag a kaolin, amelyből a porcelán készül. (A kaolin egy kínai hegy nevéből származik, és fehéret jelent, a porcelán olasz eredetű szó, porcellának (malackának) neveztek egy kagylót, amelynek héja fehér és fényes). Az agyag legfőbb tulajdonsága, hogy nyers állapotában könnyen formálható, a kör keresztmetszetű tárgyakat korongozással alakították, a fazekaskorongos technikát már a sumérok is ismerték, s az egyiptomi falképeken is maradtak fenn róla emlékek. A fazekasok, gölöncsérek lábbal hajtották a korongot, és kézzel mintázták az anyagot. A mai kerámiaüzemekben motor hajtja a korongot, és fa-, fém vagy gipszmintával és sablonnal készítik az azonos méretű és formájú tömegcikkeket. Az agyagtárgyakon mélyített vagy domborított jegyet is találhatunk, ez jelzi a készítőt, esetleg a minőséget is. Technikailag az agyagművesség két legfontosabb művelete az égetés és a máz felvitele. Az teljesen kiszáradt darabot lassú égetéssel kemencében égetik ki, ezáltal anyaga megkeményedik és színe megváltozik. Tűzben az agyagból szilárd cserép lesz, tűzben olvad rá a máz. A kerámiafélék gyakorlati osztályozása az agyag minősége, az égetés foka és az alkalmazott máz szerint történik. Megkülönböztetünk porcelánt, kőedényt és alacsonyabb hőfokon égetett fazekasedényt. A máz üvegszerű, általában áttetsző szilikátrétege védelmet nyújt a külső hatásokkal szemben, vízállóvá teszi az edényt és díszíthetővé.
58
Az agyagszobrocskák vizsgálata azt mutatja, hogy ez a mesterség már az őskőkorban ismeretes volt. Kezdetben, mint az észak-amerikai indiánok is, hurkákból építették fel az edényt, napon szárították, ujjukkal vagy zsinór benyomásával díszítették, később karcolták, vagy festették. Az egyiptomiak készítettek először mázas cserepeket. A babiloniak és asszírok színes zománccal bevont, alakos díszű csempékkel borították épületeiket.
Babiloni Istár kapu
dombormű Uruk városából
Agyagtáblákba vésték ékírásos szövegeiket is. A kínaiak a legjobb keramikusok közé tartoztak. A Han-dinasztia idején (i.e. II. sz.) különösen fejlett agyagművességgel rendelkeztek. Koreában a műfajnak szintén nagy a jelentősége. A görögök és rómaiak magas kultúrája kiterjedt az agyagművességre is. Már az égei kultúra virágzása idején igen fejlett volt a kerámia. A görögök rendkívüli gonddal és művészi igényességgel festették edényeiket, amelyek a korabeli élet minden mozzanatáról tájékoztatnak bennünket. A római agyagművesség legszebb darabjai a finom szemcséjű terra sigillatából (pecsételt föld) készült edények, amelyekre kézi pecsételőkkel nyomták a díszítést.
Görög edény
Római kerámia
59
A középkorban használati edények készültek ólommázas cserépből. A XV. századtól csempék készültek és maradtak fenn. A reneszánszban Luca della Robia kísérletezett vele, gyermekeket és Madonnát ábrázoló szobrain és domborművein márványszerű hatást ért el.
Luca della Robia
A kínai porcelánt 1508 körül portugál hajósok hozták Európába, a XVI. és XVII. században igen drága és keresett áru volt. A kínaiak már i.e. néhány száz évvel feltalálták. A színes mázak készítése igencsak fontos feladat, mert a mázak jellege fontos feladat volt, minden uralkodó más-más színű porcelánt használt. Az edények formája alig változott az idők folyamán. A XIX. századtól kivitelre is gyártottak porcelánt a megrendelő ország sajátos díszítését figyelembe véve. Európában is csakhamar megindul a porcelángyártás, Drezda környékén találnak rá az első kaolinlelőhelyre, és Meissenben kezdik el a készítését. A meisseni porcelángyárból megszökött munkások alapították meg a bécsi porcelángyárat, a sevres-i porcelángyárat 1756-ban nyitották meg. Magyarországon a zsolnai porcelán vált híressé. A zsolnai porcelángyár nagy érdeme, hogy tudatosan törekedett sajátosan magyar iparművészeti stílus kialakítására.
Meisseni porcelán
Sevres-i porcelán
Zsolnai porcelán
60
Az üvegművészet alapanyaga több ezer éve ismert, két fajtáját ismerjük. Egyikből a táblaüvegek, közönséges öblös üveg, épületburkolásra használt üveg készül, másik, a kalcium-kálium üveg, amelyből tükrök, csiszolt használati és dísztárgyak készülnek. Két alapvető technikája ismeretes, a fúvás és a csiszolás. Az üvegfúvással már az ókorban az arab, később a velencei üveggyártásban találkozunk. Ennél a technikánál a szép forma a döntő, amelyet kiegészíthet hozzáforrasztott nyúlványok, fülek, lábak, csutorák, stb. A tárgyak színezését elsősorban az alapanyag színezésével oldották meg. Érdekes és értékes díszítési mód a milleflori üveg készítése. Ezt a módszert már az egyiptomiak is ismerték. A csiszolás az ólomüveg feltalálásával lépett előtérbe s fellendítette a kristályüveg gyártását. Csiszolással és csiszolt üveggel már Bizáncban találkozunk, de az igazi fejlődése a XVIII. században kezdődik. A velencei edényeken ritka a csiszolt dísz, a cseh üvegre viszont már a kezdetektől ez volt jellemző. Az alapformát a gyárban adják meg, a díszítés a csiszoló művész dolga. Többek szerint a föníciaiak találták fel az üveg készítésének módját. A kezdetek azonban Egyiptomba vezetnek. A legrégibb üvegtárgyat itt találták, egy i.e. 1500-ból való balzsamtartót. Állítólag itt találták fel az üvegfúvó pipát és a színtelen üveget is. A görögök ismerték az üveget, de csak a római uralom idején kezdtek üvegtárgyakat készíteni. Róma is csak később kezdett üveget készíteni, mégis az üvegművesség kifejlesztése és az üveg általánossá válása az ő nevükhöz fűződik. A legértékesebb római kori üvegedény a Barberini- vagy Portland váza, amelyre mitológiai jeleneteket csiszoltak.
Portland-váza
milleflori üvegek
Bizánc az üvegmozaik gyártásában emelkedett művészi szintre, hatása a birodalom határain kívül is kiterjedt, így Velencére, Ravennára, majd Szicíliára is. Német- és Franciaországban, a középkorban az üvegablakfestés lendült fel. (gondoljunk a gótikus katedrálisok rozettáira) Olasz földön a velencei üveg lett világhírűvé. Az üveghutákat tűzveszélyességük miatt 1289-ben Murano szigetére telepítették, ahol féltékenyen őrizték a gyártás titkait. Növényformájú edényeket, gyöngyöket, gombokat készítettek. Ehhez társult a XV. századtól a nagyhírű tükörgyártás. A velencei üveg fénykora a XVI-XVII. századra tehető, 61
ebben a korban készültek a híres millefiori és hálós technikájú s a legszebb színű és formájú ivóedények, csillárok, vázák. Velence hanyatlásával a cseh üveg vette át a vezetést. A cseh üveg színtelen, tiszta üveg, amit csiszolással díszítettek. Itt a forma háttérbe szorult a velenceivel ellentétben, és a díszítés kapott nagyobb hangsúlyt. Az üveggyártás a XIX. században minden országban nagy fejlődésnek indult. A biedermeier idején a többrétegű üveg dísztárgyak terjedtek el. A legtöbb ország azt a technikát műveli leginkább, amelyben a múltban a jelentős eredményeket ért el. Erdélyben és Magyarországon a XVI. században több mint száz üveghuta dolgozott, a török hódoltság idején ezek elpusztultak. A szegényebb paraszti otthonokban a XVII.-XVIII. században jelenik meg az üveg. A XIX. századtól kezdve megkezdődött az üvegipar differenciálódása is.
Murano üvegek
cseh csiszolt üveg
Gótikus üveg ablakrozetta
62
Fafaragás és bútorművesség A fát az ember ősidők óta használja épületek, bútorok, szobrok, közhasználatú tárgyak készítésére és díszítésére. A faépítészet aránylag korán háttérbe szorult, csak mint népi építészet fejlődött tovább, de különösen az erdős vidékek ma is őriznek emlékeket jelentős faépületekről, mint pl. a japán és kínai emlékek, a skandináv vagy erdélyi fatemplomok. A fafaragásra leginkább alkalmas fafajták a dió, hárs, körte, tölgy, jávor, puszpáng., szantál, kámfor, cédrus és rózsafa. A természeti népeknél megfigyelt fafaragási mód, amit a népművészet ma is használ, az ún. rovátkolt faragás. A tárgyakat szalagszerű díszekkel ékesítik. Hazánkban a cifra jármot, gereblyenyelet, guzsalyt és vetélőt faragták ezzel a módszerrel. Egyiptomban már a III. dinasztia korából maradtak fenn faragott domborművek, amelyek az egyiptomiak kedvelt anyagából, a szikomorfából készültek. A görögök első szobrai szintén fából készültek, (xoanon). A római diptükhonokat is gyakran fafaragás díszíti. Bizáncban elsősorban a mélyített faragású keresztek említésre méltóak. A román korban faragott és domborműves díszítésű kapukat készítettek, ekkor kezdtek egyházi rendeltetésű bútorokat faragni. Spanyolországban a XV. századtól gazdagon díszítik a bútorokat arabeszkekkel. A franciaországi faragott fésűk és piperetartók gótikus mintákat viselnek. Nagy jelentőségű volt a német fafaragó művészet. A középkor legjelentősebb fafaragásos emlékei a szárnyas oltárok. Valóságos fafaragó iskolák jöttek létre, pl. a nürnbergi iskola, amelynek kiváló mestere Veit Stoss. A lőcsei szárnyas oltár mesterét név szerint is ismerjük: Pál mester. A reformáció idején a szárnyas oltár veszített jelentőségéből, helyette az egyházi bútor lépett előtérbe. A reneszánsz idején a bútorok díszítésére a növényi és állati motívumok mellett megjelent az emberi figura is, főleg mitológiai tárgyú díszítések. A barokk korban játékfigurákat, dohánytartókat, majd a XVIII. századtól tubákosszelencéket faragtak. Napóleon idejében plakettszerűen faragott képmások készítése volt divatos. Az eklektika idején ismét fellendült a bútorfaragás, főleg az antik stílusokat utánzó faragások, de ezek színvonalát, éppen, mert utánzatok voltak, nem érték el. A modern korban a szobrászatban és népművészetben él a fafaragás. A bútor a lakberendezés legfontosabb kelléke, s mint ilyen, kiválóan jellemzi tulajdonosa ízlését. A fa, már a lakáskultúra kialakulásának kezdetén a bútor anyaga volt. Díszítése művészi törekvések eredménye. A középkor végéig ácsolással illesztették össze a bútorok elemeit, ezért mindenféle összefogó pántra, sarokveretre, egyéb fémlapok használatára volt szükség. A reneszánsz idején főleg csapolással és ragasztással oldották meg az illesztéseket. Díszítésük a legkülönbözőbb módon készült az idők folyamán és egyre több más anyagot alkalmaztak kiegészítő gyanánt. A faragás, intarzia, esztergályozás és a furnir csupán fát használ, a marqueterie bútorok, dobozok felületét elefántcsonttal, teknőchéjjal, fémekkel díszítik. 63
A bútorművesség fordulópontja a fűrészmalom feltalálásához fűződik. (Augsburg, 1322). Ezután már sorozatban lehetett készíteni a bútort. Az egyiptomi ágyak, székek, asztalok egyenes vonalúak voltak, a fejedelmi bútordarabok drága fafajtákból készültek (pl. ében), és elefántcsonttal, ékkövekkel, berakott aranylemezekkel díszítették. A görögök már ismerték a gyalut és a furnérozás technikáját, bútoraik gyakran követték az emberi test formáját. Az etruszk és római bútorok jórészt fémből készültek. A heverőket nemcsak alvásra, hanem étkezésre is használták. A rómaiaknál találkozunk először kétajtós szekrénnyel. Faragással és féldrágakövekkel díszítették bútoraikat és ismerték a hal- és bőrenyvet, a furnérozást, faberakást, valamint a lakkokat. A bizánci bútorok római formákat követnek, de díszítésük túlzsúfolt. A középkorban tovább élnek a római formák, csak nehézkesebbek a darabok. A reneszánsz bútorokra világos és áttekinthető formák, stílusos felépítés jellemző. Díszítőelemei a festészet és szobrászat elemeiből valók. Ekkor kapják meg egyes bútorok ma is használt formájukat. Legfontosabb eleme a pohárszék mellett a szekrény. Faragáson, festésen kívül gyakran alkalmaznak intarziát és aranyozott stukkót. A bútor díszítés művészetében gyakran részt vettek olyan hírességek, mint Filippinó Lippi vagy Botticelli. Intarziakészítéssel foglalkozott Benedetto da Maiano, aki Mátyás királynak is készített két ládát. Elterjedt a falak faburkolása és a faragott, festett kazettás mennyezet. A barokk korban a franciáké a vezető szerep, mestereik festőibb formákat keresnek. Jellemzőek a lépcsőzetes párkányok, esztergályozott, csavart oszlopok és lábak. Bútoraikat kárpitozzák, huzatként selyembrokátot és gobelint alkalmaznak. Az ágynak jut jelentős szerep, a hálót gyakran használják fogadóteremnek. Még fényűzőbbek voltak a rokokó bútorművészet, a díszítő művészet valóságos tobzódásának időszaka volt. Ebben a korban keletkezett az egységes stílusú szobaberendezés. Az angol bútorművességben inkább a célszerűség érvényesül. Chippendale és Sheraton formái voltak a legkedveltebbek. A bútorok művészi hatása nem az anyagok drágaságában, hanem a jó arányokban és színekben rejlett. A klasszicista (empire) stílust, mely egyiptomi, görög és római elemekből táplálkozik, az egyenes vonalúság és az építészeti jelleg jellemzi. A díszítés a legszükségesebbre szorítkozik, mindig a legnemesebb anyagból dolgoznak, a klasszikus kor utánzásában annyira jutnak, hogy görög és római formákat közvetlenül alkalmaznak. A kor jellegzetes bútordarabja a madame Recamier-ről elnevezett heverő, továbbá a szekreter, órák, állványok, valamint a zongora. A XIX. század elején Ausztriában a barátságosabb, kényelmesebb, ún. biedermeier bútor vált közkedveltté. Elterjedését az is elősegítette, hogy a drága anyagokat felváltották a könnyebben hozzáférhetők, a bonyolult formákat a praktikusabbak, egyszerűbbek. Később, az 1890-es években a Münchenből és Bécsből kiinduló szecessziós stílus hódított teret, mely növényi motívumokból alakította ki bizarr ékítéseit. A hajlított bútorok előállítása Thonet nevéhez
64
fűződik. A századfordulón mozgalom indult, hogy az épületekhez hasonlóan a bútorokról is távolítsák el a felesleges, ráaggatott jellegű díszeket. A magyar emlékek közül a legjelentősebb a bártfai Szent Egyed-templom híres könyvszekrénye. A XVI.-XVIII. századi magyar festő-asztalosok gazdag ornamentális készségéről legszebben az erdélyi templomok mennyezet-, pad-, és karzatdíszítései tanúskodnak, melyeknek színes virágdíszeik alapján a virágos reneszánsznak nevezik. A bútorformák sokféleségét az elnevezések is bizonyítják: pohárszék, almárium, tálas, hímes szekrény, tabernákulum, téka, stb. A legnagyobb átalakulás Európában a századforduló után ment végbe. A bútorokról eltűnt a díszítés, a felületek mind simábbá váltak. A húszas években megjelentek a csőbútorok is. Az első acélcső fotelt 1925-ben a magyar származású Breuer Marcell tervezte, aki akkor a dessaui Bauhaus keretében dolgozott. A bútorzat ma már egyre inkább alkalmazkodik a modern építészet stílusához, a kis méretekhez. A mai bútortervezés a belsőépítészet legfontosabb területe.
Tuthankamon trónja
Reneszánsz láda
Chippendale szék
bizánci trónszék
barokk asztal
Madame Récamier 65
gótikus láda
rokokó szék
empire ágy
Biedermeier szófa
Szecessziós bútorok
Intarzia
kazettás mennyezet
Thonet-hintaszék
A giccs 1. A giccs az autonóm művészetben azon műalkotások gyűjtőfogalma, amelyek hazug, illúziókra épülő elképzeléseket táplálnak az ember és a társadalom valóság viszonyáról, az ember osztályhelyzetéről és személyiségének jellegéről, hozzáillő sorsáról. 2. Az autonóm művészeten kívüli művészet, esztétikai szférákban ízléstelenül dekoratív vagy édeskésen idillikus, gyakran bárgyú humorral megalkotott mű, illetve kontár vásári portéka. A két megfogalmazás Csitra Istvántól és Szerdahelyi Istvántól származik az Esztétikai ABC című könyvből. Mindkettő művekről, alkotásokról, tárgyakról beszél, természetesen indokoltan, hiszen rövid megfogalmazásokról van szó lexikonból. Miután azonban kicsit közelebbről és alaposabban megvizsgáljuk a jelenséget, nyitott szemmel járunk-kelünk a világban és nézvén látunk is, egyre gyakrabban felmerül a gyanú, hogy a giccs, mint jelenség a tárgyak világán kívül nem-e jelentkezik a társadalom más területein is, mint a művészetek. Feltűnhet esetleg egy-egy viselkedési formában, életfilozófiában, mindennapi
66
öltözetünkön, emberekhez fűződő viszonyokban, életérzésben az a finoman detektálható édeskés, émelyítő, hamisan fanyar mellékíz, ami nagyon hasonlít az egyes tárgyakon megjelenő giccsre. Abraham A. Moles a giccsről szóló tanulmánya segít megértenünk ezt az egyre jobban eluralkodó és azzal együtt egyre nehezebben felfedezhető jelenséget, amely folyamatosan belopja magát hétköznapjainkba, és próbára teszi éberségünket. A giccs egyetemes, megszokott és fontos fogalom, mindenekelőtt az esztétika fejlődésének egy adott korszakához kapcsolódik, ahhoz a stílushoz, amelyet a stílustalanság jellemez. Olyan fogalom, amely a hagyományos funkciókhoz társuló újabb –kényelmi- funkciókból s végül a haladás „túlzásaiból” meríti tartalmát. Modern értelmezésében a „giccs” szó Münchenben bukkan fel 1860 táján. Jól ismert német kifejezés, a „kitschen”– azt jelenti, hogy összetákolni, a „verkitschen” pedig: kéz alatt elsózni, rátukmálni valakire valamit ahelyett, amit venni akar. Egy alsóbbrendű etikai gondolat húzódik meg mögötte, a hitelesség, az autentikusság hiánya. A giccs olyan művészeti melléktermék, amely létét a tömeges árutermelésnek köszönheti egy olyan társadalomban, ahol az áruház a modern idők templomának szerepét tölti be. Olyan elválaszthatatlan a művészettől, mint az autentikus az inautentikustól. „Minden művészetben van egy cseppnyi giccs” írja Hermann Broch, mert minden művészetben van egy kis közönségnek való tetszenivágyás, senki nem mentes ettől. A giccs örök kategória, de vannak virágzási periódusai, amelyek a bőség korszakaihoz kötődnek. A giccs különös erőre kap a burzsoá társadalom kibontakozása során, amelyet a bőség jellemez, vagyis az anyagi javak mennyisége meghaladja az igényeket, tehát olcsóvá válnak. Akkor következik ez be, amikor az ember a művészi alkotásban is a maga normáit érvényesíti. A giccs nem egy alapjelentést tartalmaz, hanem intuitív és finoman árnyalt konnotativ (több mellékjelentést tartalmazó) jelenség. Egyike azon kapcsolattípusoknak, amelyeket az ember a dolgokkal tart fenn, inkább létezési mód, semmint tárgy, még kevésbé valamilyen stílus, lelkiállapot, amely alkalomadtán tárgyakban kristályosodik ki. A társadalmi élet lélektana egyre inkább az egyén és a dolgok viszonyát tanulmányozza, minthogy a dolgok sokkal jellegzetesebb társadalmi termékek, mint az őket létrehozó ember. A kultúra pedig kilépett a múzeumok, törvénykönyvek és könyvtárak falai közül, mára már lényegét tekintve a tárgyak és szolgáltatások egész tárházát foglalja magába. Mindezek termékei az embernek és az ember bennük tükröződik, nem a másik emberben. A tárgyak a társadalom kifejezői, jelhordozói, akárcsak a szavak. Amíg az ember összhangban élt természeti környezetével, és ezáltal önmagával és társával, addig a környezet kategóriáit a Természetből vagy a Másik létezéséből eredeztette, még ma is ott keresi, márpedig a természet mára már szinte teljességgel kiveszett mindennapi életünkből, átadva helyét a dolgoknak, a mesterséges világnak, a másik ember pedig, néhány kivételtől 67
eltekintve, kiszolgáló személyzetté, munkássá, stb., mindenesetre idegen lénnyé vált. Kezdetben az ember megalkotta a szerszámot, hogy felszabadítsa magát a természet szabta korlátok alól. Még a XIX. század mesteremberére is ez a viszony jellemző. Az iparosodás kialakulása óta azonban ez a viszony megváltozik, az ember mindinkább kiszorul a tárgyak készítésének világából, mindinkább felaprózódnak tevékenységi formái, vagyis a tárgyai megalkotása és elkészítése között választ. Vagy alkot, vagy termel. Az alkotással olyan formákat hozunk létre, amelyek korábban nem léteztek, ilyenkor a feltaláló, a művész a maga teremtette formát vagy üzenetet kis példányszámban vagy egyetlen példányban hozza létre. A termelés egy már meglevő formát másol le mind automatizáltabb módon, ugyanazokat a mozzanatokat ismételve a végtelenségig egy olyan folyamatban, amelyből a személyiség egyre inkább kiszorul és a műveletek láncának leggyengébb láncszemévé válik. Eközben mind gyorsabban kerül át a szolgáltatások, kiszolgálás régiójába, és így számos tevékenységből teljesen kimarad, aminek következményeképpen kizárólagos teret nyer a tétlenség, a szabad idő, a tiszta alkotás, a kitöltésre váró üres idő, az élet és az egyéniség lehetőségeinek kibontakoztatása. Tehát az ember, kiszorulva a termelésből tétlenségre jut, idejét kitöltendő vagy a tiszta alkotásnak szentelheti magát, vagy kénytelen kifejleszteni egy új tevékenységet életmódjában és a környezetéhez fűződő kapcsolatában: a fogyasztás tevékenységét. A giccs jelensége a fogyasztói társadalomban gyökerezik, amely azért termel, hogy fogyasszon, és azért alkot, hogy termeljen, és azért fogyaszt, hogy megint termelni tudjon. És ezt egyre gyorsabb ütemben teszi. Hozzá van láncolva környezetének anyagi elemeihez, tény, amely megváltoztatja a dolgok értékrendjét. Az üzenet anyagiasult és fogyasztható, a tárgy egyben a kultúra hordozója lesz. A fogyasztói társadalmat létrehozó nagyipari termelés teszi lehetővé azt, hogy az egyedi példányszámú alkotás, terv, sokszorosítható, végtelen példányszámban termelhető és ezáltal olcsó, mindenki számára hozzáférhetővé váljon. Ugyanakkor megteremti azt az ál-igényt is, hogy még többet fogyasszunk, egyre többet, egyre szebbet, egyre kellemesebben, egyre olcsóbban, egyre kényelmesebben. A giccs az egyszerűség ellentéte: minden művészet valamiképpen „haszontalan” és időmulasztó tevékenység, ezen a címen a giccs is művészet, mert egész sor díszítő rítussal cicomázza fel a mindennapi életet, miáltal ravaszul bonyolulttá, céltudatosan játékossá teszi, ami fejlett civilizációk jele. A giccstárgyak nem közelíthetők meg racionális úton, hanem csak úgy, ha figyelembe vesszük azt a nagyfokú öncélúságot és játékot is, amely heterogén egyetemességgel ruházza fel őket. A giccs tehát egy életformához kötődik, és talán épp ezen a területen vált autentikussá is, hiszen vajmi nehéz bensőséges kapcsolatban élni az igazi műalkotásokkal, nagy mesterek mély gondolati tartalmakat hordozó műveivel. A 68
giccs az emberre, helyesebben a kisemberre van méretezve, kényelmes attitűdöt feltételez, nem kell tiszteletet érezni előtte, nem kényszerit gondolkodásra, nem igényel előzetes felkészülést, sem semmiféle tudást. A giccs emberszabású, a művészet emberfeletti. A giccs kellőképpen felhígítja az eredetit, a művészit, hogy mindenkivel elfogadtassa. Könyebb együtt élni a vásári „szentképek” művészetével, mint a román kor vagy gótika művészetével, pedig Istenhez való viszony a középkorban mérhetetlenül autentikusabb életérzés volt, mint ma. És ebben az esetben nemcsak a szentképben van jelen a giccs, hanem magában a hozzá köthető érzésekben és érzelmekben is. Kiléphetünk tehát a kimondottan képre és tárgyra vonatkozó giccsfelfogásból: létezik giccsirodalom, giccsdíszlet, giccszene, nagystílű giccs (Bajor Lajos). De léteznek giccses érzelmek, megnyilvánulások, viszonyulási formák, giccses gondolkodás, gondoljunk csak a kommunista gondolkodásból fakadó, minden igazit, emberit, valóságosat tagadó gondolkodásmódra vagy arra a szülőre, aki nem akar tudomást venni arról, hogy gyermeke felnőtt és számára tabuként kezelt, amúgy életünkhöz szorosan hozzátartozó megnyilvánulásai vannak. A giccs a társadalmilag szentesített, mértéktartó, megnyugtató ízléstelenség örömeiben való általános, titkos osztozás. A giccs tehát inkább irány, mint cél, mindenki menekül előle s mindenki visszatér hozzá. A művész is, aki enged a többé-kevésbé pontosan felmért közönségízlésnek, meg a néző is, aki élvez és értékel. A giccs tehát inkább az ember és a dolgok közötti kapcsolat, mintsem egy dolog, inkább melléknév, mint főnév, egész pontosan: a környezethez való viszony esztétikai módozata. A legeredetibb kulturális megnyilvánulások a giccs minden megnyilvánulásában olyan művészeti közeggé hígulnak fel, minden pénztárca számára hozzáférhető. A környezetnek a léthez való ilyetén adaptálásában a boldogság könnyen, házilag elkészíthető receptje lelhető fel. A giccs a boldogság művészete, és a boldogság társadalmi kényszere egyben giccskényszer is. Innen a giccs egyetemessége. Mindenki boldog akar lenni. Fennebb elhangzott, hogy a giccs tulajdonképpen a környezethez való viszony esztétikai módozata. A természetről és ember és természet viszonyáról is esett már szó korábban. Környezetünkhöz a természeten kívül a mesterséges tárgyi világ is hozzátartozik, egyre kizárólagosabb formában, erről is volt már szó. A természeti képbe való beavatkozásunk sokféleségéről lépten-nyomon látunk, hallunk, legalábbis, ami a természet pusztítását illeti. (Létezik „jófajta” beavatkozás is, pl. a land-art új művészeti irányzat keretén belül) Mesterséges környezetünket magunk alakítjuk, fejlesztjük, formáljuk az épületektől a tárgyakig. A giccstárgy a tárgyak világának egyik fontos eleme. Itt kötődik tárgyunkhoz. Azért fontos megértenünk a giccs jelenségét, létrejöttének okát, megjelenésének módozatait és területeit, hogy tetten érhessük mindennapi tevékenységünkben, munkánkban és kiküszöbölhessük, ha ez – a huszonegyedik század tömegkommunikáció által uralt világában - nem is lehetséges teljes
69
mértékben. A giccs édeskés, rózsaszínű, igyekszik elfeledtetni az élet árnyoldalát, hamisan festett világba visz. Minthogy szó volt a vallási giccsről, lássunk néhány példát. A középkor vallásos ábrázolásai, bármily kezdetlegesek valóságábrázolás szempontjából, mégis hitelesek, mert egy valódi életérzést fejeznek ki. A reneszánsz vallásos képeiben talált alkalmat az ember-, emberi kapcsolatok ábrázolására. Majd minden művészeti korszaknak megvan a maga vallásos ábrázolása, szebbnélszebb művészeti alkotás. Annyi csak a baj, hogy nem lehet őket piacon, vásáron eladni.
Rubljov: Szentháromság
Giotto: Levétel a keresztről
Michelangelo: Pietá
Lengyel mester
Leonardo: Sziklás Madonna 70
És a ma forgalmazott vallásos képek közül néhány (figyeljük meg a különbséget):
Vásári szentképek
Képzeljük el ezt a fiatalembert, ha még body-buildingezik is! Vagy Máriát fürdőruhában. A hatást, bármily nehezen is hihető, lehet fokozni. Pl., ha ezek a képek használati tárgyakra kerülnek (töltőtoll, hamuzó, kvarcóra, stb.) és sorolhatnánk. De nem kevésbé példaértékű az amúgy valóban szép Peleskastély, ahol megcsodálhatjuk elhelyezkedését, arányait, mesterműveit, aztán hirtelen szembetaláljuk magunkat a Mediciek Michelangelo által készített síremlékével, kicsiben. Vagy ott van a népművészeti giccs, ami itt nálunk szép számban látható. Ha a tárgyak funkcionalitását vesszük alapul és abból próbáljuk, helyesebben annak hiányából származtatjuk a giccset (ahogy már esett erről említés), akkor a mai értelemben űzött készművesség barkácsolássá torzul. Többnyire nincs szükségünk arra a tárgyra, amit készítünk, millió változata megtalálható a kereskedelemben, de azt mondjuk: hagyományőrzés. Ha elgondolkodunk kicsit azon, hogy miért is kezdünk barkácsolni vagy egyéb kézimunkával foglalkozni, felmerülhet a gyanú, hogy nem-e esetleg szabadidőnk jobb híján való kitöltése a cél? Esetleg a vacuum horror? Az ürességtől való félelem szülte pótcselekvés? Sokféle oka lehet annak, ha valaki a huszonegyedik században kézműveskedni kezd. Nem is ez a fontos, hanem inkább az, hogy hogyan teszi ezt. Ha nem helyezkedik a hajdani mester alapállására, nem veszi fel annak díszítő tevékenységi attitűdjét, akkor nem tesz egyebet, mint sokadszor másolja ugyanazt, minden kreációt mellőzve. A cselekvés, mint olyan nem lesz nagyobb szellemi értékű, mint pl. a favágás. Ahhoz viszont, hogy értelmet, alkotást vigyünk kézműves tárgyainkba, (nem baj, ha a népművészetből merítünk), bennünk kell élnie a kreatív embernek. De beszélhetnénk a valláshoz és népművészethez fűződő giccsmagatartásformákról,
71
Kalotaszegi motívum
Bokályok
…és ma
udvarhelyi bokály korondi tányér
Olasz mintás korondi kerámia
vásáros bódé
vagy az újfajta „mélynemzeti” érzületről, vagy amikor népművészeti souvenir-t ajándékozunk, stb. Vagy beszélhetünk az öltözködésről, a divatról, ahogyan 72
beépítjük ruhatárunkba, vagy ahogyan sminkelni nem merünk ugyan, de kis kendőzés föltétlenül szükséges. Az sem elhanyagolható jelenség, ahogyan a modern reklámipar az emberi testet, (főleg a nőét) sikerült a szakrálisból a profánra süllyesztenie: a hashajtót is női testtel reklámozza. Itt lehetne beszélni a pornó-giccsről, vagy arról, ahogy a mai ember nemi identitását és az azzal járó problémáit megéli és menedzseli. A fent említett példákat lehetne sorolni a végtelenségig, könnyen olvashatók. Sajnos mindennapi életünkbe sokkal rafináltabban, sunyibban lopja be magát a giccs, csak észre kell vennünk. Van, aki gyakrabban látja meg, van, aki ritkán vagy soha, mert létezéséről sem tud. Ha azt a kritériumot vesszük figyelembe, hogy az utóbbi húsz évben bennünket elárasztó látványdömping tulajdonképpen „vizuális termelés”, akkor levonhatjuk azt a következtetést, hogy ennek kilencven százaléka giccs, csak fejlettebb, rafináltabb formájában, mint ahogy eddig ismertük. Érdemes nyitott szemmel járni. Technikák és eljárások Ahhoz, hogy készségeket fejlesztő munkánkat alkalmazni tudjuk, ismernünk kell a használt anyagokat, eljárásokat, eszközöket, lehetőleg annyira, hogy kreatívan, fejlesztő módon tudjunk hozzájuk viszonyulni, ne érjük be a kézikönyvekben talált receptekkel, megoldásokkal. Ha például, tudjuk, hogy mi a cél, akkor bátrabban alkalmazunk technikát vagy akár egy munkán belül többet is, és erre bíztathatjuk a gyermeket is. Ha megértjük azt, hogy a plasztika világa egy másik világ, a plasztikai tér egy sajátságosan szervezett tér és tudjuk, ismerjük az ábécéjét, ötletünk is gyorsabban születik. A mozaik egyik olyan eljárás, amelyet gyakran alkalmazunk óvodában, iskolában egyaránt, természetesen gyermekre szabott anyagokkal és formában. A mozaikkép úgy készül, hogy a színes kockákat adott rajz szerint kötőanyagba illesztjük, (mi esetünkben ragasztjuk). A monumentális díszítő művészet egyik eljárása a sgraffito, az al secco és a freskó mellett. A mozaik díszítő jellegű eljárás, tehát a dekoratív kompozíciók törvényei szerint építik, térábrázolásra nem szokás törekedni. A szín meghatározó fontosságú, az ezernyi kis alkotóelem és a darabos jellegű képi megfogalmazás adja az élénk hatást. A mozaikot, mint eljárást, már az ókorban használták, különböző tárgyak díszítésére, időtállósága miatt épületek díszítésére, padlóburkolatként. A középkortól használták az üveget, főleg templomok falait díszítették üvegmozaikokkal, 40-50 színt használva érték el jellegzetes, tüzes koloritjukat. Az első kollázst Picasso készítette, amikor a kubizmus kérdései foglalkoztatták. A kollázs különböző mintájú, textúrájú, faktúrájú anyag összeillesztése, amely végeredményként képet vagy szobrot eredményez. Nyelvezetére a hagyományos képszerkesztés érvényes. Alkalmazható önálló műfajként, de vegyes technikaként is más technikával együtt. (festmény, mozaik, rajz, montázs). Önmagában is végtelenül gazdag lehetőséget kínál, más 73
technikákkal keverve még többet. A montázs annyiban tér el a kollázstól, hogy képelemeket részben vagy egészben épít be a felületbe, azokat használja figuratív és kompozíciós elemként.
Bizánci mozaikok
Pompeji mozaikok
Picasso
George Braque
74
Kassák Lajos, kollázso
Montázsok
Frottázs
A frottázs kezdetben arra szolgált, hogy ellenőrizni lehessen bizonyos domborított formák lenyomatát munka közben, még mielőtt nyomtatásra került volna sor. Bármiről készíthetünk frottázst, ami elég szilárd ahhoz, hogy a megfelelő nyomást kibírja. Annyit kell kikísérleteznünk, hogy milyen papírt és ceruzát vagy festéket alkalmazunk készítéséhez. Ugyanaz érvényes alkalmazására, mint a többi eljárásnál, ha önmagában használjuk a technikát, legalább a nyomóformát váltogassuk, (ebben az esetben a kompozícióra fokozottan figyelnünk kell) de nagyon eredményesen lehet alkalmazni más eljárásokkal együtt. A batikolás technikája is kedvelt lehet, még ha nem is szöveten, csak papíron próbáljuk ki. Nagyobb gyermekekkel anyagban is meg lehet próbálni. Ez is ősi technika, főként keleten volt honos, ma is híres a javai batik. Az eljárás lényege abban áll, hogy festék és vízálló anyaggal (pl. viasz, gyertya) felvisszük a mintát a hordozó anyagra, utána festékbe mártjuk, majd leolvasztjuk a viaszt. Rétegesen alkalmazhatjuk, fokozatosan haladva a világos színektől a sötétekig. Gyerekekkel papírra is alkalmazhatjuk egyszerű gyertyával és vízfestékkel, a gyertyát a végén vasalóval távolítjuk el. Roppant hatásos eljárás, lehetőségeiben, felhasználásában végtelenül sokrétű. Ráadásul benne rejlik a meglepetés is (csak a végén látjuk, mit alkottunk). A textilművészet kedvelt eljárásai közé tartozik a mai napig. 75
Javai batik ruha
Indonéz batik
javai batik
Afrikai batik
Marica Baldwin: modern batik
Az origami technika szintén közkedvelt a gyermekek körében és pedagógusok körében, jól fejleszti a térben való tájékozódást, finommotorikát, esztétikai érzéket is fejleszthet, ha ügyesen alkalmazzuk. Ez is, mint a többi, ősi eljárás, a papírral egyidős, lehetőségei végtelenek, felhasználása szintén, ugyanúgy mellétehető más eljárásnak, mint mindegyik másik. A papír hajtogatásán alapul különböző alakzatokba.
Sárkány
Madár készítésének lépései
76
Önmagában mintás papír (itt pénz) hajtogatása
Origamiból merített iparművészeti ötletek 77
Mint láttuk, mindenik eljárás rengeteg lehetőséget kínál alkalmazásra. Használhatjuk úgy sík-, mint téri ábrázolásra majd mindeniket. (létezik térkollázs is, a lapos origamit képalakításra is használhatjuk). Nyugodtan kiléphetünk a megszokott alkalmazásokból, a készen kapott ötleteket nem kell föltétlen másolni, ki lehet egészíteni saját elképzeléseink után, annak függvényében, hogy mit akarunk elérni a bizonyos foglalkozáson.
Témák, problémafelvetés, értékelés Az egészen kicsik kezdetben az anyagokkal, eszközökkel ismerkednek. Minél többféle anyagot adunk a kezükbe, minél többféle eszköz használatát megismerik, megtanulják és tökéletesítik, annál könyebb lesz a dolgunk később. Nyilvánvaló, hogy elsősorban nekünk kell ismernünk az anyagokat, eszközöket ahhoz, hogy meg tudjuk határozni, melyik korban mit adunk a gyermek kezébe, melyik anyag mire képes, és hogy előreláthassuk bizonyos foglalkozások lefolyását és eredményét. Nagyobb gyermeknél már kis lépésekben gondolnunk kell egyéb készségek fejlesztése mellett a vizuális készségek fejlesztésére is, ami ennek a tevékenységnek a tulajdonképpeni célja. Igyekezzünk ne csak arra koncentrálni, hogy az íráskészség fejlődik majd, ha sokat rajzol, vagy mennyit ügyesedik a keze, ha ollóval vagdos. A feladatokat igyekezzünk úgy megfogalmazni, hogy mindezeken túl fejlődjön látása, térszervező képessége, és főként úgy, hogy mindig maradjon elegendő lehetősége saját elképzeléseinek megvalósítására a kötelező cél elérése mellett. Ha egy rajz vagy kézimunka foglalkozás végén, legyen szó akár kicsi, akár nagy gyermekekről, nem találjuk a gyermeket az alkotásban, az biztos jele annak, hogy tévúton haladunk. Vagy nem tudunk eleget a plasztikai nevelésről, és felületesen kezeljük a területet, (sajnos az esetek kilencven százalékában ez történik) vagy nem tudjuk, hogy vezessük rá a gyermeket a téma megvalósítására, vagy az attitűdünk rossz, - akár általában beszélünk erről, akár pillanatnyi hangulatról van szó. Mindenképp meg kell keresni az okát és ki kell javítani a hibát. A vizuális kultúra nem tanítható. Fejleszteni lehet, ezért is nem adok „tippeket”, kész megoldásokat ebben a dolgozatban. Érzékeket kell fejleszteni, természetesen az sem mellékes, hogy hogyan viszonyulunk a foglalkozás során munkához, gyermekhez, alkotáshoz és nem utolsó sorban az értékeléshez. Nagyon fontos a felkészültségünk mellett pozitív hozzáállásunk, segítőkészségünk. Sokkal célszerűbb munka közben kijavítani az esetleges hibákat, mint kiértékelésnél marasztalni el miattuk a gyermeket. A gyakorlati készségek fejlesztésénél, mint azt az elvárás is megfogalmazza, általában nem a kész munka a fontos, legalábbis nem kizárólagosan, hanem a foglalkozás során elsajátított, tökéletesített készségek. Soha nem szabad elfelejtenünk ezt, főleg nem akkor, amikor értékeljük a 78
gyermekek munkáit. Ha látjuk, hogy az eredmény, annak ellenére, hogy pontosan meg volt fogalmazva az elvárás, mégsem sikerült tökéletesen, de azt is láttuk, hogy a gyermek lelkiismeretesen dolgozott, igyekezett, először értékeljük igyekezetét, és semmiképp ne marasztaljuk el, ha egy mód van rá. Azt, hogy ezt hogyan oldjuk meg, általában a pillanat dönti el, pedagógiai érzékünk, ráhangolódásunk a gyermek lelkivilágára, találékonyságunk, kreativitásunk. Az alkotáshoz fűződő szellemi, lelki attitűd gyermeknél, felnőttnél egyformán sebezhető, könnyen sérülhet, vigyáznunk kell rá.
A vizuális kultúra nem tanítható, de fejleszthető. Nem tanítható, ami egyúttal azt is jelenti, hogy lényegileg nem fogalmazható meg lecke formájában. Számos más területtel vagyunk kénytelenek ismeretséget kötni, ahhoz hagy érdemben építhessük fel tantárgyunkat, munkánk igazán eredményes legyen. Nem árt tudni, hogy módszertani útmutatók, ötletgyűjtemények céljukat téveszthetik megfelelő tudás, esztétikai érzék, egyszóval értő látás híján. Ez az oka annak, hogy tanulmányi útmutatómban inkább azokról a területekről esik szó, amelyek segíthetnek ebben a fejlődésben, ha nem is a teljesség igényével, arra itt nem adódik lehetőség. (többek között kimaradt az építészet, mint mesterséges környezetünk legfontosabb eleme, az öltözködés, mint kultúrahordozó, a foto, a könyvkultúra, a népművészet, s sok egyéb) A témakörök, amelyekkel foglalkoztam, a legfontosabbak a tantárgy szempontjából, de bemutatásuk vázlatos, csak a legszükségesebbet tartalmazza, nem merítettem ki a témát. A szó szoros értelmében vett útmutató, arra szolgál, hogy rávilágítson arra, hogy mely területeken kell fejlesztenie magát annak a hallgatónak, akinek a gyakorlat során kézimunkával és plasztikai neveléssel kell foglalkoznia. Célszerű lenne tehát a kínálkozó hatalmas könyvészeti anyagot igénybe venni, (gondolok itt művészeti albumokra, felsorolni lehetetlen és fölösleges) az itt kínált, nagyon alapszinten bemutatott területeket figyelmesebben megvizsgálni. A művészettörténetet nem azért kell tanulni, böngészni, hogy adatszerűen, lexikális tudás szintjén megmaradjon, hanem azért, mert közben műalkotások reprodukcióit nézegetjük, s mellé elolvashatjuk születésüknek történelmi, társadalmi, kulturális körülményeit, szükségszerűségét, a kor szellemi törekvéseit, stb., ami által könyebben megérthetjük a művet, és lassan kialakulhat az a képolvasási gyakorlat, amire szükségünk van, - megtanulunk látni. A gyermekrajznak nem csak pszihológiai jelentősége van, hanem esztétikája is, ha azt meglátjuk, könnyű a fejlődés szolgálatába állítani a már meglévő értékeket.
79
Nem utolsósorban pedig, azért tartalmazza az útmutató azt, amit, mert a típustervek pontosan megfogalmazzák a célkitűzéseket, a módszertani lépések néhány mondatban megfogalmazhatók (ráhangolás, bemelegítés, munkavédelem, stb.). Ötleteket mindenki kényszerből, szükségből gyűjt, forrás bőven van könyvekben, gyűjteményekben, kismesterségek ismertetésében. Ami könyebben el szokott maradni, mert nem is nagyon nyílik rá lehetőség, az pontosan a lényeg, vagyis az alapos felkészülés.
Felhasznált irodalom: Feuer Mária: A gyermekrajzok fejlődéslélektana, Akadémiai kiadó, Budapest, 2000 Mérei- V. Binét: Gyermeklélektan, Gondolat kiadó, Budapest, 1972 Cathy A. Malchiodi: A gyermekrajzok megértése, Animula kiadó, Budapest, 2003 M. Kiss Pál: Művészetről mindenkinek, Corvina kiadó, 1966 Soltra Elemér: A rajz tanítása, Nemzeti tankönyvkiadó, Budapest, 2003 Pázmány Ágnes, Permay Éva: Látás és ábrázolás, Nemzeti tankönyvkiadó, Budapest, 1999 Kovács Júlia, Nagy Zita: Óvónők kézikönyve, Nevelésügyi minisztérium, 2002 Bessenyei Antal: Praktikus ábrázolás az óvodában, Nemzeti tankönyvkiadó, 1994 Abraham A. Moles: A giccs, Gondolat kiadó, Budapest, 1975
80
